Eminescu, az abszolút román(c)
Megszokhattuk már, hogy Lucian Boia akkurátus fanatizmussal bontogatja a mítoszokat, tévhiteket, s a rájuk épült és görcsösen kitartó diskurzusokat.
Eddigi munkáiban csak utalásszerűen célzott arra, hogy Eminescu megítélésére is ráférne a korrekció. A Gaudeamus könyvvásár őszi dömpingjében végül kötetnyi terjedelemben helyezi új, méretarányos piedesztálra a nemzet költőjét, a páratlan poétát, a meg nem értett géniuszt. Ezzel újabb tagokat szerzett különben is népes ellentáborának, hiszen olyan gesztus az övé, ami a Petőfi deheroizálásához fogható vállalkozás. Úgy, ahogyan a kontinuitás-elméletet és a nemzeti egység évezredes tételét mantrázó történészgárda érezte veszélyben magát, most az emineszkológusok csapata szörnyülködhet módfelett: doktorátusok, karrierek, tudományos presztízsek pörkölődnek a kritikus újraértelmezés tisztítótűzében. Boia nem vitatja a Luceafărul szerzőjének költői érdemeit. Mindössze annyit tesz, hogy a kirobbanó tehetséget igyekszik a kor közegében elhelyezni. Az utolsó nagy romantikust úgy olvassa, hogy nem téveszti szem elől a német költészet hatását, és azt sem, hogy Eminescu bár jól, sőt túlontúl jól hangzik románul, nem sikerült betörnie a nemzetközi piacra, a fordításokban rendre elvész a varázs, alkotói nagysága pedig viszonylagossá válik.
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Halasztás: még nem lesz 24 órás a Kolozsvári Rádió magyar adása
Biztatás Marosvásárhelyről: ha nehéz is, meg kell csinálni!
Többnyire a műszaki feltételekkel indokolják, hogy nem indulhat el a tervezett időpontban, március 15-én a Kolozsvári Rádió egész napos magyar nyelvű műsorfolyama.
Rostás-Péter István főszerkesztő-helyettestől megtudtuk: a késés oka a közbeszerzési eljárások hosszadalmas folyamatában rejlik, összefüggésben azzal, hogy a szükséges technikai eszközöket a Román Rádiótársaság szerzi be. Az adók megfelelő bemérése és a különböző engedélyek megszerzése egyaránt időbe telik, szeptemberig azonban mindenképpen szeretnének a procedúra végére járni – ha nem sikerül, akkor elveszítik ezt az új, 98,8-es Mhz-es frekvenciát. Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió főszerkesztő-helyettese megjegyezte: nincs alternatívája az egész napos magyar rádiózásnak, ha van rá lehetőség, akkor azt mindenképpen meg kell ragadni. Náluk három évvel ezelőtt vált külön hivatalosan a magyar és a román műsor, a jelenlegi 106,8-as
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári magyar rádióünnep kihívásokkal
Zenés műsorral és szakmai díjátadóval ünnepelte 62. születésnapját a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége hétfő délután. Az ünnepség keretében második alkalommal adták át a D160 médiadíjat, amelyet ezúttal Szilágyi Szabolcs, a magyar szerkesztőség korábbi vezetője érdemelt ki. 
Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese lapunknak elmondta: tulajdonképpen egy friss szakmai elismerésről van szó, a díjat osztó D160 Egyesület azért jött létre, hogy háttérintézményként segítse a rádiósok működését, másrészt azért, hogy odafigyeljen a szakmai teljesítményekre is.
Azaz: amennyire csak lehet, kiemelni és médiaszemélyiségekké avatni azokat a rádiósokat, akik erre érdemesek. „A rádiósok a sajtó világában valahol a hátsó sorban vannak, amikor elismerésről, reflektorfényről van szó. Ezt próbáljuk a magunk módján kissé árnyalni” – magyarázta Rostás-Péter István.
A főszerkesztő-helyettes úgy értékelt: mivel nem kerek évforduló volt, a 60. születésnaphoz képest, szerényebb keretek között zajlott az ünneplés, de színvonalas tartalommal. Az ünnepség zenés produkciója, Laczkó Vass Róbert és Szép András lírai zenés produkciója szerepelt már a rádió műsorán a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon, amikor telt házas volt az előadás. „Ezért gondoltuk azt, hogy továbbra is érvényes üzenete van” – magyarázta Rostás-Péter István.
Kifejtette: ilyenkor arra is gondolnak, hogy 62 év sajtótörténeti szempontból csak egy mérföldkő. „Ez jó ok, lehetőség arra, hogy arra is gondoljunk, a magyar nyelvű közszolgálati rádiózás mit vállalhat fel 2016-ban Romániában. Felvállalja-e azt, hogy úgy próbál szakmai színvonalcsökkenés nélkül teljesíteni, hogy a körülmények jó része ennek ellenében szól. Felvállalja-e azt, hogy egy nagy ugrással megteszi a 24 órás műsorhoz vezető úton a következő lépéseket. Felvállalja-e, hogy közösség és értékszervező, ugyanakkor véleményformáló szereplőként jelen van a médiapiacon” – sorolta a közszolgálati rádió kihívásait Rostás-Péter István.
A Krónika kérdésére ugyanakkor elmondta: amikor tavaly a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége megkapta a 24 órás műsorhoz az új frekvenciát, még úgy tervezték, hogy idén tavasszal már beindítják, de tőlük független, a közbeszerzést szabályozó bürokratikus eljárások miatt ez még nem valósulhatott meg. Hozzáfűzte: idén mindenképp be fog indulni a 24 órás magyar nyelvű adása a rádiónak. „Újabb tippet nem kockáztatok meg, mert akkor esetleg újabb cáfolat következik, és az nem biztos, hogy egy médiaintézmény hírnevét öregbítené” – fogalmazott a főszerkesztő-helyettes.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Rostás-Péter István: Hogy az a néhány voks...
Vége-hossza nincs latolgatások helyett munkahipotézisként eleve elfogadhattuk a közhelyes indítást: atipikus kampány ide vagy oda, június hatodikára virradva nem csak a fáradtságtól dörzsöljük majd a szemünket; lesznek meglepetések (is) a helyhatósági választásokon. Esélyes(nek tartott) jelöltek bukása, szoros eredmények, és miért ne: ugyancsak váratlannak számító döntetlenek.
S hozzájuk szoros csatolmányban a magyarázatok tömkelege. Miszerint a jobboldal ha összefogott volna, ha a számlálóbizottságban résen lettek volna, ha az előrejelzés dacára estére nem zúdul a település nyakába a zivatar, ha a kampánystáb eljut abba a két utolsó utcába is… hogy most csak a gyakoribbakat említsük.
Mert a pengeélen táncoló eredmény sok mindent kihozhat a küzdő felekből. Viszonylag friss példa a schógoroké: majdnem egy napig billegett az ország, mert a két elnökjelölt közötti eltérés oly csekély volt, hogy a levélben leadott szavazatok döntöttek végül. Várakozás közben egyik finalista sem hiszterizálódott, igazi úriemberekként az ilyenkor elvárható visszafogott stílusban nyilatkoztak. Fárasztó választási hadjárat végén akár érthető is lett volna, ha irritáltak, vagdalkoznak, kiengedik a gőzt, de nem... megtanulták, hogy a küzdelemhez hozzátartozik a győzelem, de a vereség menedzselése is: a viadal nyertese ne legyen harsány, az alulmaradt meg ne kezdjen hozzá az első pillanatban ellenfele támadásához. Pedig a helyzet valóban fura volt: Ausztriában mintegy 31 ezer voks (mondjuk egy désnyi lakosság) döntötte el, hogy ki legyen a 8 és fél milliós állam első embere, még ha az osztrák berendezkedésben az elnöknek korántsem jut is annyi jogkör és mozgástér, mint mifelénk.
De most nem a szélsőjobb fordulattól épphogy megmenekült Ausztria a téma, hanem a szoros eredmények és ami mögöttük rejlik-feszül. Olyan esetre is számíthattunk nálunk is, ahol pontosan egálban lesznek a vetélkedők. A 2014-es magyarországi helyhatósági választásokon nem kevesebb mint hét településen kellett emiatt újrajátszani. Egy félrecsúszott pecsét miatt, akár. Most Temes és Buzău megye egy-egy településén alakult ki teljes szavazategyenlőség, és kell megismételni a polgármester-választást.
Izgalmas lehet felkutatni, hogy mennyire osztja valójában ketté a települést egy ilyen helyzet, s ha igen, miként fog további négy esztendőt át és megélni az a közösség, hogy van-e helyi forrásból fakadó elegendő bölcsesség a dolgok kezelésére, ha már az egyik tábor egy miccentésnyivel elébb kerül és jogart ragad, jogot formál a döntésre.
A valóban aktív (tehát nem muszáj) ellenzékiség és a velejéig konszenzusos vezetési alapállás szinte egyszerre kellene hogy hasson, hogy a mandátumnyi idő ne vesszen kárba steril viták és végtelenített ellenszegülések okán. Ez így didaktikus, moralizáló, általános elvárás – de egyszersmind az egyetlen járható út. A kampányban tehát (bármennyire feszített iramú is lenne) elkelne egy B terveket skiccelő csapat, hogy a voksszámlálástól elfáradt tekintetek tulajdonosai másnap hajnalban a kávésbögrébe kapaszkodva ne azt a pár cédulát hibáztassák a kudarcért, s a buktát se földindulásként érzékeljék, hanem egy újabb tanulságokkal telített kihívás előszavának.
maszol.ro

Kolozsvár feladható?
Többlépcsős, sokismeretes szöveges példának mindenképp. Adott a város, melynek magyarságát hivatalosan számbelileg „lekerekítették”. Ehhez képest – túllépve a rongyosra ragozott helység (és utca)névtáblákon – a mindennapokban alig látható.
Választásokkor arányán alul teljesít. Korfája nem lelkesítő ábra: elaggott belvároshoz középkorú negyedbeli népesség, és egyetem után ittragadt ifjabb generáció társul. Személyi igazolványában kerekedik a szám – mesebeli misztika és adatolt helytörténet keveréke. Képzelt fővárosa egykori provinciának. Volt colonia, várispáni székhely, szabad királyi város, kincses, országgyűlések helyszíne, erdélyi Hollywood, és lett municípiumi Napoca. Túldagadó település, befalná a környék községeit, de a duzzadás nem fokozza minőségét. Fesztiválváros – mondják újabban, de ez csak tapogatózás a terminusok között (Be)lakható: a pataréti bádogkunyhótól a négycsillagos szállóapartmanig. Hely, ahol lassít az átutazó. Ahol a régit ritkán és esetlenül siratjuk, a párás szem meg képtelen az újban fellelni a biztatót. Ahogy a drónozott pásztázás a Felektől Fellegvárig végigfirtat rajta, ahogy a járda szintjéről az ereszig svenkel a pillantás, abban van valami, ami túlmutat az önáltató melankólián. Kolozsvári lokálpatrióta – mert ilyennek is lehetnie kell, enyhén oximoronos mellékízű szószerkezet. Augusztus dereka csak ürügy a morfondírra, évelő alkalom. Felmentő sereg, ha rajta ütne, már nem is tud bejönni, mert nincs kapuja (bástyája is magnak), legfeljebb az idegenvezetők képzeletében, ha. És mégis... Valahol, már dallamtalanul és eredeti közegéből kiiktatva motoszkál a refrén; hogy lesz még a mienk (is). Nyomasztó múltakra rétegzett jelen idejű kötelesség. És ez így van jól, mint instant kávéporon a felirat: kettő az egyben.
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Hunor „beszólt” a rádiónak
Bármilyen szándék is vezette, Kelemen Hunor nem tett jót a Kolozsvári Rádió egész napos műsorszórásra készülő magyar adásának azzal, hogy nemrég lemondott az intézménynél számára fenntartott szerkesztői állásról. Miközben csak találgatni lehet, hogy az RMDSZ-elnök lépése összefügg-e a sajtótanácsosa rádiós alkalmazása körüli botránnyal, tény, hogy a kincses városi szerkesztőség kedvezőtlen feltételek közepette kénytelen nekivágni a november elsején esedékes váltásnak.
Ismét alkalmat ad a politika és a média összefonódásáról szóló találgatásokra az a nemrég napvilágot látott hír, miszerint Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szeptemberben megvált a Kolozsvári Rádiónál 27 éve betöltött állásáról. A lemondást az Átlátszó Erdély oknyomozó portál hozta nyilvánosságra, emlékeztetve: a politikus úgy tarthatta meg közel húsz éven át a munkahelyét, hogy a jogszabályok értelmében a választott vagy kinevezett politikai tisztséget betöltő személyeknek nem kell közszolgálati állásukról lemondaniuk, hanem felfüggeszthetik, míg a mandátumuk lejár.
Kelemen 1990 őszén szerződött a közszolgálati rádió kolozsvári stúdiójához, ahol kulturális és politikai műsorokat szerkesztett, posztját pedig 1997-ben függesztette fel, amikor politikai pályára lépett, és az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásakor kinevezték a bukaresti kulturális minisztérium államtitkárává. Az RMDSZ elnöke a portál megkeresésére közölte: személyes indok alapján döntött úgy, hogy nem él tovább azzal a törvényes lehetőséggel, miszerint – bérezés nélkül – megtarthatja egykori szerkesztői állását.
Bosszú, cenzúra?
Kelemen politikai előmenetele ismeretében sajtóberkekben már korábban is felmerült a kérdés, mi szüksége van egy parlamenti képviselői mandátummal rendelkező, az RMDSZ elnöki tisztségét betöltő politikusnak egykori közmédiás posztja megőrzésére. Az egyik logikus magyarázat az lehet, hogy a számára fenntartott állással Kelemen elejét akarta venni, hogy egy munkakönyves poszttól elessen a magyar szerkesztőség. Bár semmi nem támasztja alá, hogy összefüggés van a kettő között, sokatmondó az a körülmény, hogy a szövetségi elnök mostani lemondása nyomán megszűnt maga az állás is, amelyet eddig történetesen egy olyan újságíró, Váradi Nagy Pál töltött be meghatározott időre, aki annak idején belső fórumokon kifogásolta Kelemen sajtótanácsosa, Nagy-Debreczeni Hajnal rádiós alkalmazotti státusát.
Nem kis port kavart, amikor tavaly tavasszal kiderült, hogy a jelenleg a Román Televíziótársaság (SRTV) vezetőtanácsában is tisztséget betöltő Nagy-Debreczeni évi 44 ezer lejes javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott a szerkesztőségben nem látták, ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová az RTV-től való áthelyezése útján került.
Váradi Nagy Pál az Átlátszó Erdély, később pedig a Krónika érdeklődésére sem kívánt találgatásokba bocsátkozni arról, az RMDSZ-elnök az ő eltávolítása érdekében mondott-e le Donát úti állásáról. A rádiónál 2009-ben alkalmazott újságíró mindenesetre az oknyomozó portálnak úgy nyilatkozott, miután tavaly ő is magyarázatot kért kollégáitól, feletteseitől a Debreczeni-ügy tisztázása érdekében – sőt kampányolni is kezdett a szerkesztőségben, hogy aki teheti, határolódjon el a kompromittáló helyzettől –, feszültté vált körülötte a légkör, cenzúrát tapasztalt, adott pillanatban pedig a testi épségét is félteni kezdte. Váradi lapunknak elmondta, a cenzúra alatt azt érti, hogy a Debreczeni-ügy mentén számos, ahhoz nem is kapcsolódó hozzászólását törölték a rádió Facebook-oldaláról, kritikus megnyilvánulásaival népszerűtlen volt kollégái körében.
„Engem megijesztett, hogy nyilvánosan senki sem foglalt állást Debreczeni Hajnal alkalmazása ügyében, amelyről eleinte azt hittem, hogy vicc” – nyilatkozta a Krónikának az újságíró, akivel a rádió titkárságán szeptember 21-én közölték, hogy munkaviszonya megszűnte már egy nappal korábban hatályba lépett. Az Átlátszónak adott interjúban szereplő másik állítására vonatkozó kérdésünkre, miszerint rádiós tevékenysége során ki „telefonált rá” az RMDSZ-től, Váradi bizonyítékkal felérő hangfelvétel híján nem kívánt megnevezni senkit. Elmondta, rengeteg inzultus érte, és az ügy átláthatatlansága miatt féltette a testi épségét. Lapunknak is megerősítette ugyanakkor, hogy szeptemberben tanúként kihallgatta a rendőrség a Debreczeni-ügyben.
Kevesebben a több adásidőhöz
A szeptember amiatt is bizonyult mozgalmasnak a Kolozsvári Rádió magyar adása számára, hogy Rostás-Péter István tíz év elteltével lemondott a regionális stúdió főszerkesztő-helyettesi tisztségéről. A magyar szerkesztőség eddigi vezetője a Krónikának egészségi okokkal magyarázta lépését, Kelemen Hunor lemondását pedig már csak azért sem kívánta kommentálni, mert személyes döntésnek tartja, és ekkor ő már nem is töltötte be a főszerkesztő-helyettesi posztot. Rostás-Péter kérdésünkre megerősítette, azáltal, hogy az RMDSZ-elnök megvált a számára fenntartott állástól, maga a poszt is megszűnt, hozzátette ugyanakkor: a 24 órás műsorszórásra tekintettel folyamatban van a létszám-kiegészítés. A magyar szerkesztőség volt vezetője cáfolta Váradi Nagy Pál cenzúráról szóló nyilatkozatát, elmondása szerint tiltólistáról sincs tudomása, és olyan esetről sem, amikor bárki jelezte volna, hogy nem került be az anyaga.
A rádió magyar szerkesztőségének lapunk által megszólaltatott munkatársai ugyancsak cáfolták, hogy cenzúra lenne a közmédiánál. Papp-Zakor András szerkesztő leszögezte, neki még sohasem mondták, hogy ne foglalkozzon egy adott témával, hozzátette ugyanakkor: olyan volt már, hogy nem fogott neki valaminek, amiről utólag úgy véli, hogy fel kellett volna dolgoznia. A magyar adásnál a szerkesztőség tagjai közül a leghosszabb ideje, 26 éve rádiózó Zilahi Csaba ugyanakkor rossz viccnek nevezte, hogy náluk bárkinek féltenie kellene a testi épségét. „Nem vagyunk ukrán képviselők” – állapította meg Zilahi. Aki arra is felhívta a figyelmet: Kelemen Hunor lemondása nyomán megszűnt egy munkahely a rádiónál. Ráadásul miközben az egész napos adás nyomán háromszorosára nő a jelenleg hétórás műsoridő, az eddigi létszámhoz képest is kevesebben, huszonketten lesznek kénytelenek előállítani az egész napos rádiózáshoz szükséges anyagokat.
Nyomoznak vagy nem nyomoznak?
Belső forrásaink szerint egyébként a többség számára nyilvánvaló, hogy az RMDSZ elnöke a Debreczeni-ügyet feszegető Váradi Nagy Pál eltávolítása érdekében mondott le rádiós posztjáról. Úgy tudjuk, sokan nemcsak azt róják fel Rostás-Péter Istvánnak, hogy „tartotta a hátát” Kelemen sajtótanácsosának rádiós alkalmazásáért, hanem mert kivitelezhetetlennek tartják az általa kidolgozott új műsorrendet. Ennek gyakorlatba ültetése amúgy a főszerkesztő-helyettesi tisztséget október elsejétől ellátó Szentannai Ágota feladata lesz, ami nem lesz könnyű, mivel információink szerint időközben egy szerkesztő felmondott a rádiónál, és nem tudni, hány új munkatárs alkalmazására lesz kilátás. Tudni kell egyébként, hogy a regionális stúdió 24 órás adása – aminek eredetileg idén márciusban kellett volna beindulnia – a korábbihoz képest gyengébb frekvencián, kevesebb hallgatóhoz fog szólni, ez volt ugyanis a bukaresti engedély megszerzésének az ára.
Ezzel egy időben úgy tűnik, hogy a Debreczeni-ügy még nem zárult le teljesen, Váradi Nagy Pál tanúvallomása legalábbis arra enged következtetni, hogy a rendőrség vizsgálatot folytat (igaz, Váradin kívül más magyar rádióst nem hallgattak ki). Ennek hátterében az áll, hogy a Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazását tavaly a nyilvánosság elé táró Vasile Luca, a Kolozsvári Rádió román szerkesztőségének munkatársa ügyészségi feljelentést tett az ügyben. (Luca egyebek mellett hatalommal való visszaéléssel és sikkasztással vádolja a rádió vezetőségét, amit ráadásul tetéz egy hamisítási ügy is: ismeretlenek tavaly, a botrány kirobbanását követően, utólag tüntették fel a rádió jelenléti naplójában az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának nevét, azt a látszatot keltve, mintha már korábban ott dolgozott volna.)
Mellesleg Lucát 2015 májusában az Agro Tv-vel folytatott együttműködésére hivatkozva elbocsátották a rádiótól, amely ellen viszont azóta jogerősen pert nyert, így a csatornát az újraalkalmazására kötelezték. A Krónikának az üggyel és az esetleges nyomozással kapcsolatos kérdéseire a Kolozs megyei rendőr-főkapitányság a napokban mindössze annyit közölt: az idei év folyamán Vasile Luca nem tett feljelentést a rendőrségen Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazása kapcsán.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 

Otthonos idegenség
Sok minden kell egy sikeres országhoz. Elsősorban maga az ország: jelen esetben Románia. Hogy ez a vágyálom létrejöhessen, előbb be kellett következnie Havasalföld és Moldova 1858-as egyesülésének, amely a maga során elképzelhetetlen lett volna az európai nagyhatalmak akkori szándéka nélkül; a visszaszoruló, de még elég erős Oszmán Birodalom ellenében jött létre az Egyesült Fejedelemségek nevű államalakulat, amelynek élére a görög felmenőkkel rendelkező Alexandru Ioan Cuza (Cuzaki) került.
Kellett hozzá egy újabb momentum, az első világháborút lezáró békeszerződés, amely szintén a nemzetközi erővonalak függvényében alakult olyanná, ahogyan ma ismerjük. És az új Románia élén egy uralkodó, a Hohenzollern-dinasztia sarja koronázta meg a sikert. (A két dátum között olyan jeles férfiak járultak hozzá az ország korszerűsödéséhez, mint az olasz Carol Davila, a lengyel-francia Anghel Saligny, az aromán-görög Caragiale, és számos, kimutathatóan nem ősi- őshonos családból származó egyéniség, szaktekintély. Hozták a maguk tudását, képzettségét, és beépítették az „importárut” a meglévő hézagos, de az új felé nyitott közegbe.)
Ugorjunk pár évtizedet. Az államfő szász, a kormányfőt előszeretettel Juliennek nevezik ellenfelei (személyi igazolványában valóban ott áll a „kellőképpen megnyugtató” Dacian mellett ez a név is), a rohammentő-szolgálatot egy palesztin orvos hozta létre, a fociválogatottat németországi edző irányítja, a kézis fiúkat és lányokat pedig spanyol trénerek. Csupa nem színtiszta, de láthatóan jól integrálódott, és a hon érdekében működő vektor. Akik másfajta (=nem föltétlenül román) háttérrel rendelkeznek, de lojalitásukat alig lehet érdemben megkérdőjelezni.
Mindezek dacára 2016 ősze sem lesz mentes mindattól, ami a nemzeti–nemzetellenes, honos–idegen, mienk–másfajta, ortodox–bármimás ellentétpárokban megfogható diskurzusra hajaz. Lesz, (mert még nem kopott el) magyar kártya, lészen EU-tromf, Soros-adu, Világbank-ász, szabadkőműves és/vagy judeoplutokrata összeesküvés, tetszés szerint. És lesz büszkeség, nemzeti selyembe burkolt indulatra való hivatkozás, mert csak ez maradt. Gazdasági sikereink bár számokban kitűnnek, de kontinentális összevetésben igen viszonylagosak, riói és foci EB-s szereplésünk csapnivaló, Nobel-díjaknál már megint átugrottak, marad tehát a mellény, a trikolórban foszforeszkáló pectoralisok, amint belefeszülnek az ellenszélbe. Egy virtuális többség nevében és javára hangzanak el hazafias… inkább hazaviaskodó beszédek, hogy maradjon a tőke itthon, s legelébb a honi vállalkozás virágozzék, legyen a román(iai) gazdának biztos a talaj a traktor kereke alatt, s hogy se Nagy Medve, se Sam Bátyó, se senki ide bele ne szóljon, ne küldje famulusait a nyakunkra. Arra a büszke izomkötegre, mely méltán viseli a nemzeti géniuszt tartalmazó koponyát, az utánozhatatlan, őseredeti gondolatok s érzések, sajátos értékek tartályát.
Nézem a plakátokat, az előkampány hangulatkeltését: „Merjél hinni Romániában” – biztatnak a szocdemek, amire a liberálisok úgy licitálnak rá, hogy „Merjél hinni a becsületes emberek által vezetett Romániában”. Kérdés, hogy maga Románia mit szól ehhez a merszhez, a felfokozott hithez, nem roskad-e bele ebbe az ipari mennyiségű megelőlegezett bizalomba.
Rostás Péter István
Szabadság (Kolozsvár)

Távozik a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese
A kinevezése után mindössze három hónappal távozik a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének éléről Szentannai Ágota, aki október elseje óta töltötte be a regionális csatorna főszerkesztő-helyettesi tisztségét.  Szentannai kinevezése egybeesett azzal, hogy a Kolozsvári Rádió magyar adása novemberben elsejei hatállyal áttért az egész napos sugárzásra az új, 98,8-as FM-frekvencián. Megtudtuk, a főszerkesztő-helyettes december 29-étől már nem dolgozik a közszolgálati csatorna kolozsvári stúdiójánál, mivel a budapesti Román Kulturális Intézet programszervezője lesz.
„Addig is próbálom előkészíteni, megtervezni a rádió műsorait, megszervezni a szerkesztőségi munkát január közepéig. Arról, hogy ki lesz helyettem a magyar szerkesztőség vezetője, még nem lehet semmit tudni, a rádió bukaresti vezérigazgatója fogja kinevezni az illetőt" – mondta el a Krónika megkeresésére Szentannai Ágota, aki a főszerkesztő-helyettesi tisztséget tíz évig betöltő Rostás-Péter Istvánt váltotta. Hozzátette, a Donát úti rádió egész napos magyar nyelvű adása egyelőre nem rendelkezik elegendő munkatárssal, folyamatos változások, ugyanakkor egy egészséges fluktuáció is jellemezte az elmúlt időszakot, ráadásul többen is megbetegedtek.
Szentannai kérdésünkre azt is elmondta, tulajdonképpen már másfél éve számított arra, hogy a budapesti Román Kulturális Intézethez kerül, hiszen a kinevezésének folyamata már korábban beindult, de ez csak azt követően vált hivatalossá és valósult meg konkrétan, hogy elkezdett dolgozni a Kolozsvári Rádiónál. „A román külügyminisztérium küld ki Budapestre a négy éves mandátum idejére, egyelőre azonban még azt sem lehet tudni, hogy ki fogja vezetni a Román Kulturális Intézetet" – mondta Szentannai Ágota. A távozó főszerkesztő-helyettes – aki egyébként Demeter András, a román közszolgálati rádió egykori elnök-vezérigazgatója révén került a csatornához – korábban úgy nyilatkozott lapunknak: új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnének képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét és nyújt számára hasznos és érdekes információt. Lapunk értesülései szerint egyébként a Kolozsvári Rádió magyar adásánál egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a 24 órás sugárzásra való átállás. A szerkesztőség azt tekinti a legnagyobb hiányosságnak, hogy nem sikerült új állásokat kicsikarni a bukaresti vezetőségtől, így gyakorlatilag kevesebben kénytelenek előállítani a többszörösére nőtt adásidőt, mint a korábbi néhány órásat. (Mint megírtuk, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szeptemberben mondott le a Kolozsvári Rádiónál papíron betöltött szerkesztői posztjáról, amely ezáltal meg is szűnt). Ugyanakkor rossz alkunak bizonyult a frekvenciaváltás is, a jelenlegi, csak Kolozsváron (valamint az interneten) fogható ultrarövid hullám ugyanis még a kincses város bizonyos negyedeiben is élvezhetetlen.
Kiss Judit, Rostás Szabolcs
kronika.ro Erdély.ma

Az eléggé jó magyar
Andrei Pleşu legfrissebb dilemmatermelő írása – újra – a nemzeti értékek okos féltéséről arra késztet, hogy elmerengjek az elégséges, a jó, a nagyon jó és a kitűnően jó magyarról: mert ha románok közt ekkora választék van, ugyan mi sem maradhatunk le akár egy kisebb(ségnyi) arasszal.
Jó az a magyar, aki minden egyes március 15-én kokárdát ölt, s egyébként többségi iskolába járatja a gyereket, ő maga pedig tükörfordításokkal tarkított, romlott anyanyelvi állaggal kommunikál naponta. Jobb az a magyar, aki mesterséget tanul és kitűnik a munkahelyén, mert megbízható, precíz és fegyelmezett, immár kétnyelvű, de a társai mégis lejoskázzák, véletlenül sem joszifozzák. Ennél mennyivel jobb az, aki „odaátról” okít ittmaradottakat, és könnyez, gesztikulál, felelősségre von?  Esetleg dölyfösen végigparádézik Tusványos gyepén, hogy hadd lám, mire vitte tavaly óta e keleti provincia. Vagy éppen az, aki Kanadából egyenesen valamely erdélyi tánctáborban landol nyaranta, nyelvet és mozgást visszatanulni. A keresztény konzervatív jobb magyar mint a jobbközép, a centrista, a balos (balliberális), az anarchoökologista. S ha igen, akkor hány fokozattal magyarabb ugyan. Hol leng ki inkább a magyarságmutató?
Rostás Péter István
Szabadság (Kolozsvár)

Egy jelszó olvasatai
A sajtópáholyból jó rálátás adatik az eseményre, amely ezúttal a zilahi RMDSZ-kongresszus. A tizenharmadik. Bár a fórumon olykor sarkos kijelentések hangzottak el, frappáns videóklipek peregtek a kivetítőn, a terem előtt pedig tárogatózene és pogácsa+házigazdai mosoly járult hozzá a rendezvény show jellegéhez, én elakadtam a jelszónál: Nunquam retro. Nem csatakiáltásnak szánták a szervezők, görcsös tiltakozó lózungnak, de eltökéltséget, egyfajta rátartiságot sugall. Lehetőleg kerüljük a tagadást tartalmazó jelmondatokat – olvastam egykoron az idevágó szakirodalomban; a pozitív üzenet több eséllyel mozgósít, „jobban eladható”.
Esetünkben, tovább tágítva a kijelentés szemantikai-logikai holdudvarát, még az is belefér az értelmezésbe, hogy eddig visszavonulóban-szorulóban voltunk, de most már változik a történet, elérkezett a pillanat, hogy feladjuk a deffenzív magatartást, megvessük lábunkat, és ne engedjünk a további nyomásnak. Szerencsére a magyar nyelv megengedi, hogy másmilyen regiszterben is olvassuk újra a Nem hátrálunk meg! idézetet (melynek valós szövegkörnyezetére, hogy Wesselényi mikor és hogyan használta első ízben, még nem leltem rá). Nem hátrálunk ki a konfrontációt, kudarcokat, dilemmákat is feltételező kisebbségi jogérvényesítő küzdelem kihívásai elől. A romániai magyar közösséget is érintő oktatási-demográfiai-gazdasági-közegészségügyi gondok felismerése és az orvoslással járó fáradozás elől. A jogos belső kritikák és a méltatlan külső támadások elől sem térünk ki – üzeni a reformkori politikus szavaival a Szövetség. A kisebbségi jogállás uniós szintű kezelésének kilobbizásától sem tántorodik el, még akkor sem, ha ez hosszútávfutókra jellemző erőfeszítésbe kerül.
Wesselényi citátuma ugyanakkor arra is késztet, hogy tulajdonosa közéleti-politikai ténykedésének ma is érvényes olvasatát ne csak a tudományos értekezéseken nyújtsuk: színházpártolás, vívókör alapítása, saját nyomda fenntartása, korszerű mezőgazdaságra sarkalló tanfolyamok, szociális érzékenység (robot és dézsma nagy részének elengedése, jobbágyfelszabadítás), az újítás iránti fogékonyság (selyemhernyó-tenyésztés meghonosítása, kisdedóvó rendszer kiterjesztése), tolerancia és párbeszédkészség (a román és szláv népességek irányában), tevőleges önzetlenség (életmentő akciója az 1838-as pesti árvízben). Mindezekhez könnyűszerrel találni korszerű megfelelőt, de leginkább a zsibói arisztokrata egész habitusának példaértéke lehetne katalizátor-jellegű vektor: korának korlátait feszegető haladó gondolkodású közszereplő, aki megtapasztalta renitens-reformer szerepvállalásának árnyoldalait is.
Politikai alakulatként a Szövetség is modernizációs kihívásokkal szembesül: egyrészt a romániai közegben kell megtalálnia-kialakítania újra és újra sajátos szerepkörét, mozgásterét és az ehhez szükséges eszköztárat, másrészt befelé, a hazai magyar társadalom irányában kell megfogalmaznia a változó paradigmák diktálta problémákat, de főként a hatékony válaszokat. Amelyek nem kétéves fesztávban, de a napi cselekvés szintjén igazolhatják/szankcionálják a döntések helyességét.
Rostás Péter István / Szabadság (Kolozsvár)

Bónuszérv
A kolozsvári FUEN kongresszus egyetlen disszonáns vetülete a román külügy enervált reakciója, ami túlmutat egy egyszerű diplomáciai fogáson. Rendszerspecifikus megnyilvánulás: a romániai kisebbségi helyzet modellértékűségét szajkózó propaganda felelőseit nehéz lesz meggyőzni, hogy ezzel a módszerrel nem lehet a terítékről továbbra is leseperni a meglévő és dokumentált, tehát számon kérhető mulasztásokat, félmegoldásokat, vagy éppen visszalépéseket. De amikor a külügy ilyet cselekszik, figyelmen kívül hagy egy fontos tényezőt: hogy barátságtalan viszonyulása saját munkáját nehezíti meg.
Az eddig elhallgatott, vagy felszínesen kezelt határon túli románok helyzetéről van szó. A Minority SafePack rájuk is érvényes Bulgária és Magyarország vonatkozásában, mintegy fel- vagy átvállalja azt a munkát, törődést, amit a bukaresti kormány rendszeresen megspórolt lassan több mint két évtizeden át. Elegendő lenne összevetni a budapesti kabinet határon túli magyaroknak juttatott támogatását és odafigyelését azzal, amit Bukarestben egy tárca (és merem hozzátenni, megfelelő stratégia+büdzsé) nélküli államtitkárság biztosított határon túli honfitársainak. A statisztikákat tekintve van a jelenlegi határokon túl (a vendégmunkásokat, nyugatra költözőket és a Pruton túliakat leszámítva) hivatalosan mintegy 5 ezer lélek Bulgáriában, 30 ezer Szerbiában, 8 és fél ezer Magyarországon, Ukrajnában pedig 400 ezerre tehető a számuk. Készakarva hagytam észak-keleti szomszédunkat utoljára; Porosenko elnök ugyanis a minap jelentette be, hogy meghívta Klaus Iohannist a kétoldalú kapcsolatokról való tárgyalásra, méghozzá nem Kijevbe, hanem egyenesen Csernovitzba, hogy a témaérzékenységre való felkészülést megkönnyítse a Cotroceni palota lakójának.
Erőltetett és hiteltelen lenne, ha kisebbségi sérelmeinket másfelől klasszicizált jeremiádként zúdítanánk idelátogatóknak, hazai hatalmi tényezők és az esetleg arra érzékeny többségi sajtószereplők nyakába. Az 1989-es állapotokhoz viszonyítva kétségtelen és léptékekben is érzékelhető a kisebbségiek helyzetének javulása. Csakhogy a folyamat az ország uniós és NATO-csatlakozása után szintén látványosan lelassult, sőt elakadt, időnként visszájára fordult.
Amúgy az MSP-kampánynak, miközben az egyes uniós tagállamok kisebbségeit mozgósítja, jó eséllyel meg kell szólítania a többségi társadalm(ak)at is: ha az egymillióvalahány aláírás között majd román szignók jelennek meg, az lenne a kezdeményezés egyik igen érdekes, valóban az üzenetet erősítő hozadéka.
Rostás-Péter István / maszol.ro

„Személyes történetek, nem számadatok”
Bemutatták Lőwy Dániel új kötetét
A második világháború alatt Kolozsvárról elhurcolt zsidókról, emberi sorsokról, viszonyulásokról írt Lőwy Dániel Sárga csillag Kolozsváron című könyvében, a kötet bemutatójára a 8. Kolozsvári Magyar Napok alatt került sor a Koffer kávézóban. A barátságos kis helyiség szűknek bizonyult a rengeteg érdeklődő számára. A szerzővel Rostás-Péter István rádiós újságíró beszélgetett.
– A könyv elkészülése huszonöt évet vett igénybe, az 1990-es évek elején fogtam neki az íráshoz. Az elkészült részeket havonta egészítettem ki új adatokkal, hiteles és megbízható forrásból származó történetekkel. Ez a kötet abban különbözik eddig megjelent könyveimtől, hogy az előbbiekben tematikus összegzés által, több tanúságtételből ragadtam ki egy-egy gondolatot, itt pedig teljes élettörténeteket mutatok be. Interjúalanyaim azt mesélik el, hogyan élték meg azt, amikor zsidó nemzedéktársaikat elvitték a lágerekbe. A szakkönyvek számadatokat közölnek, ám ez a kötet megrendítő eseményeket, személyes történeteket mutat be, amelyek minden résztvevőt mélyen megdöbbentettek – részletezte Lőwy Dániel a könyv keletkezésére vonatkozó kérdésre válaszolva.
A szerző elmondta: interjúalanyait felkavarta a régi, fájdalmas emlékek felidézése, és olyasmi is előfordult, hogy a lágert megjárt személy olyan történeteket mondott el, amelyekről még a közvetlen családnak sem volt tudomása. A könyvben 36 személlyel közöl interjút, közülük 29-en már nincsenek az élők sorában.
A koncentrációs táborból kiszabadult zsidók aztán igyekeztek családot alapítani, gyermekeikkel és unokáikkal szoros kapcsolatot kialakítani és fenntartani, hiszen „az élet megy tovább, minden túlélhető és feldolgozható” – tette hozzá Lőwy Dániel.
Rostás-Péter István kérdésére, miszerint milyen volt Kolozsvár lakosságának viszonyulása a zsidók elhurcolásához, Lőwy Dániel megjegyezte: „abban a szélsőséges helyzetben vált el a gyöngy a magtól”. Az igaz emberek fájdalommal és szégyenérzéssel viszonyultak a zsidók elhurcolásához, de sajnos, sokan hasznot is húztak ebből.
Az eseményen kiderült: Lőwy Dániel jövőt illető tervei között szerepel, hogy Halmos György zongoraművész családja által Kolozsvár belvárosában működtetett, európai szintű könyvesbolt történetét könyv formájában bemutasssa.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Hala(n)dó ünnepeink*
Dróntávlatból tekintve ez a nyolcadik felvonás nem különbözött sokban a tavalyitól, a felülről való szemlélődésnek viszont a panoráma-hatáson kívül hátrányai is vannak: nem az ötszáz légnek eresztett reformációs lufi zavarja a rálátást, inkább a szög csalhat, mely által a történet nézetik. Mert ugyan térképileg és foglalásilag bővült a magyarnapos díszlet: immár az időközben Sétatérré avanzsált egykori Rákóczi-kertben, is otthonabbul érezhette magát a rendezvény közönsége, de jártamban-keltemben ezt a változást egyaránt illette üdvözlet és kritika.
A címével is merészen ötletes borvirágos kiállítás mellől elmaradt a borutca, helyette könyvet mértek, s ezt a szakma valóban zsákutcás megoldásnak érezte, mert a kiadók jelenléte mintegy appendixszé silányult. A kulturális kínálat puzzle-szőnyegéről összeilleszteni a személyre szabott menüt igen alapos terepismeretet, időzítést és versenygyaloglási készségeket feltételezett. A Farkas-utcán átsétáló népektől meg mindegyre a portékák, étkek árai fölötti sopánkodás refrénjeit fújta felém az augusztusi szellő. Ha éppen lett volna.
Meteorológiailag majdnem kifogástalan, (vasárnap délelőttig, midőn e sorok rögzülnek) incidensektől, váratlan fordulatoktól mentes, fokozódó többségi érdeklődést felmutató nyolcadikkolozsvárimagyarnapozást jegyezhetnek a krónikába (egyes kezdési időpontok elcsúszása legyen amolyan nyomdahiba-kategóriájú normasértés, melyre jövőre, azutánra vélhetően hatékony flastromok találtatnak), a szervezők pedig napokon belül jönnek a statisztikákkal, amelyekből akár az is kitűnhet, hogy ez a nyolcadik például jóval több osztálytalálkozót generált mint tavaly: a KMN-nek ez az egyik aligha elhanyagolható hozadéka, és arra utal, hogy az egyhetes programfüzeten túlmutató holdudvara kerekedik az intézményesült nyárvégi kolozsvári kavalkádnak.
Valahányszor téma a magyarnapozás - legyen az akár szórványbéli faluban, kisvárosban vagy éppen Kolozsváron zajló eseménysorozatról -, kitartóan visszalopja magát a kétely, hogy a közösség tagjai miként élik meg magyarságukat az év többi, háromszázhatvanakárhány napján. S hogy vajon elegendő tartalékot nyújt e pár nap az éves böjthöz. A Kincses Kolozsvár Egyesület csapata jó érzékkel észlelte a kihívást, amikor adventi-farsangi epizódokat iktatott be az ünnepekre hazatérő kolozsváriakra fókuszálva.
És ha már a kihívásoknál tartunk, a kilencedik KMN-re már a „centenáriumi esztendő” sajátos környezetében kerül sor, bár ott lesz továbbra is (az időnként esetleg lemázolt) többnyelvű helységnévtábla a város határában, a millió szignó is összejön a MSP jegyzékeiben, nem kell hozzá különösebb fantáziamutatvány, hogy megelőlegezzük: ha az érdekek úgy követelik, 2018 augusztusára már kellő mennyiségű hangulat keltetik ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű magyar (kulturális-identitárius) jelenlét, mint a magyar napok, a helyzettel arányosan halmozott rizikófaktorokat is magába foglal. Vizsgázni fog a szervező, a résztvevő, a városháza, a többségi kolozsvári és mi magunk, kolozsvári, vagy Kolozsvárra rajzó magyarok, akik eddig nyolc ízben átvittük a lécet. Addig is érdemes lenne a mögöttünk maradt hét nap utórezgéseire figyelmezni, hiszen már ismerős tapasztalat, hogy még ideig-óráig ott van a retinákon, a mozdulatokban, a valamivel hangosabb buszbeli, köztéri magyar párbeszédekben a kincsehagyott város újraértékelésének esélye.
Rostás-Péter István
*Szilágyi Domokos utánérzet Szabadság (Kolozsvár)

Lobbanó dézsávű
Galopp-ritmusban írt vezércikknek ne nézd a fogsorát – fogadd el, hogy hiányérzetes szöveg kerekedik belőle: például elmarad a mai marosvásárhelyi időjárás előrejelzése; s egyben a széljárásra vonatkozó adatok. Márpedig ez fontos elem lesz a szerdai tüntetés látvány(és élmény)tervében. Vásárhely fölött az ég már rég nem az, mindössze boltozat. 1990 márciusa óta sülyedőben. Az akkori tavaszon is gyertya - meg könyv -volt a szimbólum-kelléktárban, az utcákat, tereket ellepő tömeg jelenléte pedig elemi, mondhatni felszabadító erővel hatott. Mi magunk is meglepődtünk, mennyien lehetünk egyből, ők, a többségiek sem tudták hová tenni ezt a méreteiben tényleg váratlanul hatalmassá duzzadt megmozdulást.
Most könyv helyett egy barátot kell elvinni – a szervezők szándéka szerint –, maradt a gyertya a szeptemberi szürkületben. Ugyanott, ahol annak idején a Sütő melletti szolidaritás-tüntetés kezdődött. Ahol a ţapinák és a fejszék a magasba lendültek, ahol a Rózsa-tér padjainak falécei ad-hoc védekező eszközzé változtak, de nem varázsszóra, mint a mesékben, hanem a rettegés parancsszavára. Ahol a rendőrkordon arccal a fegyvertelen magyarok felé állt, mintegy védve a leitatott, tettre kész hodákiakat és társaikat. Ahol a kultúrának palotája áll, mit megcsodálnak arra vetődő, vagy célzottan érkező turisták. Ahol nem tudni még: lesznek-e legalább annyian, mint 90-ben, amikor könyvvel és gyertyával…
Az esemény minden bizonnyal bekerül az esti hírfluxusokba: Dunán és emtévén nagyobb, ertévében és hazai egyéb csatornákon kisebb terjedelemben és valószínűleg hátul, a műsor vége fele. És olykor ferdítve, de a létszámot mindenképp lefelé kerekítve, maszatolva. Képileg, ha nem lenne szél, vagy csak időnként megélénkülő légjárat, az jó lenne, mert a pislákoló, mindegyre elfulló gyertyaláng nem olyan hatásos, például egy svenkelés, vagy panorámázás esetén. És kérdés, hogy a nemzetközi sajtó ingerküszöbét eléri-e. most, hogy októberben — a téma tágabb holdudvarában maradva – a katalánok újra szavaznak a kiválásról.
Mindazok, akik szeptember hatodikán ott lesznek Vásárhelyen, gyertyával és baráttal, gyertyátlanul és egyszál magukban, tudva sejtik, avagy fordítva, sejtvén-tudni vélik: ezt a szcenáriót már egyszer végigjátszották. Most a díszlet változott (s az etnikai arányok is némileg), a tét viszont konok-görcsösen – és elgondolkodtatóan – ugyanaz.
Rostás-Péter István / Szabadság (Kolozsvár)

Hatvanötök és egyéb csemegék
Mielőtt az olvasó azt gyanítaná – és némi okkal – hogy rögeszmésen tapadok a témára (lásd. ez év jan. 18, febr. 17, ápr.13, jún. 29. – igaz csak egy mondat erejéig – e rovatban megjelent szövegeimet), igyekszem már az elején hozzátenni: nem a szolgálatok és a besúgók az egyetlen kizárólagos hobbim. Ezért nem is tekinthetem magam szakértőnek, a kérdéskör beható ismerőjének; más lapra kívánkozik, hogy már az is eleve gyanús lehet, ha valaki ebben a pászmában számít specialistának. Nos, ennyi captatio és ködösített sejtelmeskedés, után lássuk a medvét! Mely nem brummog, nem került a kilövendő-áthelyezendő nagyvadak közé, hanem csak egy kiszuperált SRI-tiszt, aki azt igyekszik elhitetni, hogy a nulladik döntési kör közelében szolgált főspion. Dragomir, a nyugalmazott ezredes több ízben is jelezte, hogy „mondanivalója” van, nyomasztja a Román Hírszerző Szolgálat házatáján tapasztalt visszaélések sorozata, és nemes inditéktól sarkallva nem tesz egyebet, csak az intézmény (maradék) mundérját mentené.
Másfelől Florian Coldea, a SRI szintén nyugállományba vonult(atott) második embere rosszhiszeműséggel vádolja egykori kollégáját és beosztottját, sötét háttérszándékok eszközének nevezi őt, és úgymond ellentámadásba lendül. Hagyjuk kettejük pengeváltását folytatódni (bár ez a kifejezés túl preciőz, azt sugallná, hogy itt két talpig gentleman vív meg saját és osztálya becsületéért, férfiasan, egyértelmű szabályok szerint), 00 és fordítsuk tekintetünket egy konkrét kérdésre: a sajtóba plántált SRI-tisztek (ügynökök, megbízottak, kollaboránsok, spiclik, ízlés szerint tessék válogatni) ügyére. Mert Dragomir „listáján” 65 név szerepel, köztük egy focicsapatnyi sajtós. Az exezredes úgy véli, ezek a személyek közvetlenül kapcsolatban álltak a Hírszerző Szolgálattal, és ezért érdemes őket a parlamenti szakbizottság összevont szemöldökű testülete elé citálni. Mindeközben Coldea egy interjúban kitérő választ ad arra a kérdésre, hogy léteztek/nek-e a redakciókban álcázott titokszolgák; a felelet gazdája olyanformán farol ki a dialógusból, hogy egyben utal arra: a SRI-nek mindenhol ott kell lennie, ahol a munkája megköveteli és ahol hasznos infókat tud beszerezni. Ami pedig azt a kérdést, vagy inkább kételyt illeti, hogy ezáltal nem sérül-e az információ, nem válik-e manipulált anyaggá a hír, az értesülés, az adatolt tény, s a szakma tájékoztató funkciója okafogyott lesz, nos, erre határozott nemmel válaszol az egykori SRI-illetékes. Indoklása letaglóz: merthogy ő nem állította, hogy vannak álcázott tisztek, s ha mégis, hát azoknak nemzetvédelmi ügyekkel van dolguk, nem a sajtóorgánum kiadói politikáját firtatják, meg a minden szerkesztőségben terjedő pletykákat, melyek szerinte amúgy is napvilágra kerülnek. S mindezt, a hüledezés után akár elszólásnak, rosszul értelmezett kérdésre adott válasznak tekintené az egyre szkeptikusabb, ám mégis higgadtságra szavazó vélekedő, ki lennék éppen.
Csakhogy Coldea viszonyulására rárímel egy másik ex válasza: George Maior, az amerikai román nagykövetté „avanzsált” volt hírszerzőfőnök sem zárta ki – kronológiailag Coldea kijelentése előtt – hogy a sajtóban hírszerzők működnek. Pontosabban úgy fogalmazott: mindenütt jelen kell lenniük, ahol ezt a nemzetbiztonság megköveteli. A sajtón túl, a gazdasági szférában és a politikában is – teszem hozzá én, vállalva a hipotézissel járó kockázatot. Ez utóbbi szférában kiadós tapasztalatunk van: csak egy friss példaként a Nemzeti Liberális Párt alighogy eltemetett tiszteletbeli elnökének esete. Mircea Ionescu Quintus megérte a száz esztendőt, ebből három évtizeden át, 1959 és 1989 között jelentett a Szekuritaténak: a különben epigrammistaként ismert politikus ebben a periódusban 183 ízben súgott be. Feljelentései bizonyára nem szerepelnek majd az életművet akár „válogatott alkotások” címen bemutató kötetben. A temetésére rászervezett rosszízűen túllihegett ceremóniát elnézve még csak lábjegyzetben sem jut a jelentéseknek hely.
Rostás-Péter István / maszol.ro

Dragomir és a székely „terroristák”
Portálunkon tegnap közzétett írásában Rostás-Péter István már érintette a kiugr(at)ott SRI-tiszt, Daniel Dragomir leleplezéseit, de egyetlen konkrét kérdésre összpontosított: a sajtóba plántált titkosügynökökre. Érdemes ugyanakkor kitérni az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálat kapcsolatát érintő vádakra is, még akkor is, ha a Román Hírszerző Szolgálat korábbi ezredese nem a leghitelesebb bírálója a két intézménynek, miután a SRI-től kitették a szűrét, a Korrupcióellenes ügyészség (DNA) pedig vizsgálatot folytat ellene. Elemi logika, hogy az állításai attól még igazak lehetnek.
Előrebocsátom: számomra is nyilvánvaló, hogy a büntető eljárás alatt lévő Daniel Dragomir támadva védekezik a médiaszerepléseivel, amiként az is, hogy bizonyos körök megpróbálják felhasználni az igazságszolgáltatás elleni – tehát nem annak javítását célzó – harcukban. Mindezektől függetlenül, illetve a cikk elején említett hitelességi problémák ellenére felelőtlennek tartom az államfő reakcióját. Az ENSZ közgyűlésére New Yorkba kiutazott Klaus Iohannis „kánkánnak” minősítette a volt SRI-tiszt nyilatkozatait hangsúlyozva, hogy az illető büntetőjogi problémák miatt volt kénytelen elhagyni a szolgálatot. Lehet oszolni, nincs itt semmi látnivaló. Ez a magatartás legfeljebb akkor volna helyes, ha Dragomir nyilatkozatait a „párhuzamos állam” létezéséről nem támasztanák alá egyéb információk is. Csakhogy nem ő az első, aki felveti a témát, mi több, nyilatkozataiban érintett egy olyan problémát, amellyel magam is találkoztam újságírói munkám során, amikor az úgynevezett székely terroristák peréről tudósítottam.
Daniel Dragomir első és legsúlyosabb vádja az, hogy bizonyos ügyekben a vádiratot a SRI állítja össze. Beke István és Szőcs Zoltán perében éppen ezt tapasztaltam.
Ahogy annak idején is megírtam, az egész ügy a SRI 2015. október 23-i keltezésű átiratával kezdődött, amelyben a titkosszolgálat jelezte a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus elleni Ügyészségnek (DIICOT), hogy potenciálisan a nemzetbiztonságot fenyegető cselekmények jutottak a tudomására. Ennek az iratnak az alapján indult meg a büntetőeljárás előbb ismeretlen tettes, majd Beke István és Szőcs Zoltán ellen.
Amikor volt szerencsém áttanulmányozni az ügycsomót a Bukaresti Táblabíróságon, felfigyeltem egy terjedelmes dokumentumra, amely kinézetre (betűtípus, tördelés stb.) nemhogy periratnak, de egyáltalán hivatalos iratnak sem tűnt, és a címe alapján („Documentar”) nem sok keresnivalója lett volna egy büntetőper dossziéjában. Az első gondolatom az volt, hogy „töltelék”, de amikor belelapoztam, ismerős mondatokkal találkoztam. A dokumentumot a Román Hírszerző Szolgálat a vizsgálat elindítását kiváltó 2015. október 23-i átirattal együtt továbbította a DIICOT-nak, majd az ügyészek jóformán szó szerint átemelték a vádiratba. Onnan volt ismerős a szöveg.
Alapos olvasásra a „dokumentáció” egyáltalán nem tűnt már tölteléknek – a benne foglaltak a vád, illetve az egész ügy gerincét képezték. Az ügyészség nem tett egyebet, mint megpróbálta a nyomozás során, majd a bírósági szakaszban bizonyítani azt, amit a SRI „documentar”-ja megfogalmazott, és amivel 2015. december elsején megtöltötte a román sajtót: Szőcs és Beke sok-sok emberáldozatot követelő merényletre készült Kézdivásárhelyen. A DIICOT ennek szellemében vezette le a kihallgatásokat, értelmezte a bizonyítékokat, illetve rendelt szakértői jelentést. Sőt, az ügyészek elmentek addig, hogy amikor kiderült, hogy a lefoglalt eszközökből nem lehet szöges bombát gyártani, a lefoglalt tárgyi bizonyítékokat „kipótolták”.
A dokumentumról másolatot kértem, és noha első lépésben a Bukaresti Táblabíróság elnöke engedélyt adott, később az ügyet tárgyaló bíró kérésére megtagadták az irat kiadását. Úgyhogy bizonyítékom egyelőre nincs, de az iratok áttanulmányozása alapján ki merem jelenteni: meglátásom szerint elmondható, hogy a „székely terroristák” ügyében a vádiratot gyakorlatilag a SRI állította össze.
Az államfő nyilatkozatára visszatérve, Daniel Dragomir állításait már csak azért sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, mert az első, akinek belülről lehetett rálátása a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás – más információk által is sejtetett – bűnös együttműködésére.
Szőcs Levente
Rostás-Péter István írása: maszol.ro, 2017. szept. 21.
Hatvanötök és egyéb csemegék. maszol.ro

Boia újabb félelmei
Mintha kicsit megnyugodtam volna Lucian Boia legfrissebb kötete olvastán: az egyesek szerint el-, mások szerint közismert, szintén mások szemszögéből kényelmetlen történész a jövő évi centenáriumra reflektál a Humanitasnál megjelent könyvében (În jurul Marii Uniri de la 1918: naţiuni, frontiere, minorităţi). Statisztikákban és térképekben tobzódó munka, amely újfent lebontja a román történeti szemléletben máig makacsul megtapadt egységmítoszt; Burebista egységes erős és központosított dák államától sorsszerűen vezetett a pálya Mihai Viteazul 1600-as tiszavirág életű egyesítésén át a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésig és Nagyrománia létrejöttéig.
Boia érdeme, hogy tág teret szán a történések európai kontextusba való illesztésére, olyan „csemegéket” kínál, mint például a csehszlovák állam összefércelésének háttérbeli indítékai, a gubancos Macedónia-vita okai, vagy éppen Montenegró sajátos esete, ahol Nikita király fél évszázadon át tartó (és ugyancsak 1918-ban félbeszakított) uralmát négy lányának „diplomatikus” kiházasításával biztosította.
Románia majdnem százados sikersztorija sem lineáris, egyértelmű epizód: az első világégés küszöbén legfeljebb csak egyéni vagy kiscsportos vágyálmok szintjén merült fel a valamennyi románt határai között tudó állam gondolata. A nagyhatalmi geostratégiai érdekek szerencsés összejátszása és jó adag helyzetfelismerés hozta meg a révbe érkezést, de a történész a szakemberhez képest igen bátran hangsúlyozza a szerencsének, mint fontos tényezőnek a képletbeli szerepét. Pérhuzamos forgatókönyveket vetít ki, nyilván korbeli dokumentumokra utalva: ezek szerint – bár kevés eséllyel kecsegtető – több változat is létezett az Osztrák-Magyar Monarchia háború utáni fenntartására. Jászi Oszkár terve mellett ott találjuk A. C. Popovici föderatív projektjét vagy az osztrák szocialisták elképzelését.
Ám a kötet leginkább aktuális része az igen szűkszavú zárófejezet, amely konklúziók helyett arra figyelmezteti a szolgálatos nemzetféltőket, hogy legalább annyit megérthetnének: december elseje nem az a dátum, amit a magyarok különösképpen értékelnének. Miután leszámol az orosz–magyar konspiráció rémálmával, Boia felteszi a kérdést, hogy van-e kiút ebből a szerinte „végtelen és végülis meddő ellentétből”. Akarva-akaratlanul el kell fogadnunk a két, olykor egymástól eltérő Erdély-történet egymásmellettiségét. Szerinte ez a két narratíva egy adott pillanatban akár egymást kiegészítő diskurzussá válhat. „A tét mindannyiunk számára nem a múlt, hanem a jövő!” – ez a kötet utolsó, kissé didaktikus, kissé moralizáló mondata.
Egyik nemrég adott interjújában a történész a felszínes, avitt nacionalista szlogenek harsány szajkózásától félti a centenáriumot. Attól, hogy elsikkad mindaz, amit 1918 jelent, felhígul és unalmassá, közhelyszerűvé válik. Holott – teszi hozzá –, a hazafi és a többnyire negatív töltetű  nacionalista között egyértelmű a határvonal: aki valóban fontosnak véli nemzetét, országát, naponta tesz érte, teljesít a maga pászmájában, példát mutat, másokat is ösztönöz, közösséget szervez, vagy támogat, ha kell önkritikus pillantással mérlegel, és azon van, hogy holnap egy fokkal jobb eredményt könyvelhessen el. A román történésztársadalom a többi közt ezzel tartozik Boia szerint, hiszen nemzetközi szakmai körökben alig jegyzik Romániát. Mert mi beérjük igazunk nívótlan ismételgetésével, és befele mantrázzuk mindezt, miközben az európai porondon többnyire hiányunkkal tűnünk ki – aggódik a Miért más Románia szerzője. Rostás-Péter István / maszol.ro

Száz év talány
Százalékok és térképek, idézetek és háttérinfók garmadája teszi olvasmányosan tanulságossá Lucian Boia legújabb kötetét, amely a Nagy Egyesülés tematikáját járja körbe. A szó legszorosabb értelmében: vajmi keveset foglalkozik a Gyulafehérvári Nyilatkozat közvetlen környékével, inkább azt a milliőt igyekszik érzékeltetni, ami az első világégés előtti és – az azt lezáró békeszerződések révén – a közvetlenül az utáni időszakot meghatározta. Mintegy kontinentális olvasatát nyújtja mindannak, ami a Kárpát medencében és peremövezetében lezajlott, s ezzel arra kényszerít, hogy árnyaltabban, az akkori európai politikai mező összefüggéseit is szemmel tartva pillantsunk a számunkra baljós, a Monarchia kisebbségeinek szempontjából biztató fejleményekre.
Boia a határok megvonásának mikéntjéről való vélekedést sem spórolja meg, bár ezzel már végképp magára vonta a szolgálatos patriotárd kórus pfújjolását; valójában nem tesz egyebet, mint folytatja eddigi szakmai krédójának visszaigazolását. Kimondja és adatoltan bizonyítja azokat a tételeket, amelyek kényelmetlenek, vitát kavarnak, ellenszenvet generálnak. Például a határkérdésben szerzőnk listázza azokat a helyzeteket, amikor a végső demarkáció megállapításakor kikérték a helyi lakosság véleményét. Erdély (de ugyanúgy Felvidék és Délvidék) esetében az egyetlen – illuzórikus – módja lett volna annak, hogy a trianoni térkép másként alakuljon. Elegendő a Szatmár–Nagyvárad–Nagyszalonta–Arad sávot megfigyelni a korabeli demográfiai adatokkal és látjuk: masszív (esetenként csak jelentős) magyar többségű települések kerültek „ideátra”. Ezzel mintegy kritikai értelmezését nyújtja Lucian Boia az elvnek, miszerint a nemzetállamok száz évvel ezelőtti kialakításakor az etnikailag minél homogénebb tömbök kialakítása volt a cél.
A történelmi és a politikai jogformálás bizonyos területekre csak másod- illetve harmadlagos tényezőként hatott. Jogosan mondhatja irredentának e sorok íróját bármely éber hazafi és lehet, hogy a szerkesztőséget is úgymond exponálom, ezért nem is játszom el tovább a gondolattal, miszerint a Királyhágónál felállított vámhivatallal inkább meg tudnának barátkozni a Nagy Erdélyi Jeremiád narratívájába nyakig beágyazott magyarok. Hogy a másik, még meredekebb változatot, a független Erdély alternatíváját ne is bolygassuk: maguk Maniuék is csak arrébb, a harmincas években eszméltek rá, hogy a regátbeli dominancia jószerivel saját transzilván bázisukat lazította fel. A legkézenfekvőbb variáns a mondom a magamét verseny leduplázott formája, ahol mindenki a maga közössége felé fordulva, de kicsit azért a „másikra” is kikacsintva ugyanazokat a berögzött szó (és talán gondolat)fordulatokat ismétli el: mi azt, hogy nem tartottátok be és adósok vagytok, ők azt, hogy évszázada nem jutottatok lojalitás című tantárgyból a kiscsoportból a grupa mijlocie szakaszba. Nos ettől óv Lucian Boia, hogy a Trianon-kutatás magyar eredményeit mellőző, vagy ahhoz startból ellenségesen viszonyuló román történésztársadalom nagy része nem lesz partner abban az időnként közös gondolkodásban, ami lehet, hogy elég, ha olykor mindössze annyit jelent: van egy tér, amelyet igen szabálytalan puzzle-kockákkal lehetne lefedni; mindenki hozza a maga részecskéit és ezzel megteremtődik a (továbbra is ellentmondásokkal és fonák helyzetekkel telített) összkép előfeltétele. Belőle, mint egy svédasztalról, bárki válogathat tetszése, ízlése és ... éhségérzete szerint. A desszertnél pedig nehéz lesz megállapítani, hogy miféle s mekkora különbség van a román és magyar gyomor telítettsége között. Rostás-Péter István / Szabadság (Kolozsvár)