A második bécsi döntést 70 éve hozták meg
(MTI) – Hetven éve, 1940. augusztus 30-án hirdették ki a második bécsi döntést, amely Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak.
Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés a szomszédos államoknak juttatta Magyarország területének kétharmadát, a magyar népesség egyharmadát. A magyar politika fő célja ezután a területi revízió lett, amelyhez a fasiszta Olaszországnál és a nemzetiszocialista Németországnál keresett támogatást. 1938-ban az első bécsi döntés visszaadta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, majd 1939 márciusában, Csehszlovákia megszűnése után a magyar hadsereg Kárpátaljára vonult be.
Amikor a Szovjetunió 1940 júniusának végén kierőszakolta Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, a Teleki-kormány részleges mozgósítást rendelt el és csapatokat vezényelt a román határra. Német nyomásra augusztusban magyar-román tárgyalások kezdődtek, ezek kudarca után kiéleződött a két ország viszonya. A németek azonban nyugalmat akartak a térségben, már csak a Szovjetunió ellen tervezett háború miatt is. Így az augusztus végén egyeztetésre Bécsbe rendelt magyar és román delegáció azzal szembesült, hogy a német és olasz vezetés által meghozott döntés meghallgatására érkeztek.
Az augusztus 30-án a Belvedere-palotában Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter által kihirdetett második bécsi döntés Észak- Erdélyt Magyarországnak ítélte, ugyanakkor szavatolta a megmaradt román területek integritását. Az átcsatolt terület 43 591 négyzetkilométer volt, a 2.185.456 lakos 51,4 százaléka volt magyar. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és a Székelyföld. A bonyolult etnikai viszonyok, a magyar és román többségű területek keveredése, a Székelyföldnek a trianoni magyar határoktól való nagy távolsága miatt egymilliónál több román lakos is Magyarországhoz került, ugyanakkor mintegy 400 ezer magyar Romániában rekedt.
A magyar hadsereg 1940. szeptember 5-én lépte át a határt, az egyetlen halálos áldozatokat követelő fegyveres incidensre 9-én Ördögkútnál került sor. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselő került be, 3 hely jutott a németségnek, az egymillió románnak fenntartott 12 mandátum betöltetlen maradt.
A területgyarapodásért az ország komoly árat fizetett. Növelni kellett a Németországba irányuló nyersanyag- és élelmiszerszállításokat, radikális lépések történtek a „zsidókérdésben”, a hazai német kisebbség egyetlen törvényes szervezetének a náci befolyás alatt álló Volksbundot ismerték el, az ország csatlakozott a tengelyhatalmi szerződésekhez, folytatódott a versenyfutás a náci Németország kegyeiért. Az „ország-gyarapítás” utolsó állomása 1941 áprilisában a Délvidék megszállása volt, ekkorra Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nőtt, a lakosság négymillió fővel gyarapodott, s a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része a határok között élt.
A második világháborús vereség után az 1947. február 10-i párizsi béke visszaállította Magyarország 1938 előtti határait, semmisnek mondta ki az első és a második bécsi döntést, sőt a Szigetközben három falut át kellett engedni Csehszlovákiának. Népújság (Marosvásárhely)

Az üres szék
A napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig.
Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”.
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha...
Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni.
Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk...
Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe.
Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik.
Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg.
És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza?
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni.
Vári Attila
Egy rebellis szellem
Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit.
A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett.
Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg)
Új Magyar Szó (Bukarest)

A botrányt keltő bemutató
A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke hétfőn ismertette a sajtó munkatársaival a pénteki fórumra szánt bemutatót. A botrány éppen amiatt pattant ki, hogy a fórumon Szabó Ödön folytatta prezentációjának ismertetését a szervezők tiltakozása ellenére.
A bemutató több csoportra oszlott: az első kategóriába tartoztak azok a felvételek, melyek bizonyítják azt, hogy milyen előrelépések történtek az anyanyelvhasználat terén, kezdte mondandóját Szabó Ödön a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, aki felidézte Tőkés László EP-képviselő azon nyilatkoztát, miszerint lépésről lépésre hátrafelé haladunk az anyanyelvhasználati jogunk érvényesítése tekintetében. „Bemutatónk ezen részével viszont éppen az volt a célunk, hogy bebizonyítsuk: nem hátrafele, hanem előre haladunk etéren” – fogalmazott Szabó
A náci vonalvezetés
A prezentáció második része képezte az RMDSZ válaszát az ellenük megfogalmazott vádaskodásokra.Szabó Ödön kiragadott a Várad lelke című kiadványból két mondatot, melyek közül az egyik így hangzik: „A munka főleg az 1940-1944 közötti időszak utcaelnevezéseivel foglalkozik”, majd a következő mondatot idézte: „Szándékunk az, hogy mi, mai nagyváradi magyarok az ekkor adott utcaelnevezéseket használjuk.” Ezt követően Szabó jelezte azt, hogy a könyvben van egy nagytérkép is, amely a felirat szerint az 1942-es nagyváradi utcaneveket tartalmazza, és amelyet Csomortányi István rajzolt. Abban az időben azonban több közterület neve náci vezetőkről volt elnevezve, de a térkép készítője ezek közül a Hitler utcát és a Mussolini teret kijavította Úri utcára, és Nagyvásártérre, de benne hagyta a Ribbentrop utcát. Szabó szerint ez történészi szempontból pontatlanság, amiből szerinte arra lehet következtetni, hogy a Várad lelke könyv összeállítói Ribbentrop nevét szeretnék feltüntetni váradi közterületen. Ezt követően Szabó Ödön hivatkozott a 31/2002 számú kormányrendelet 13. cikkelyére, mely kimondja azt, hogy tilos olyan személyekről közterületet elnevezni, akik emberiség és békeelellenes tettek elkövetői. „Mi is éppen erre a cikkelyre hivatkozva tudtuk megváltoztatni az Antonescu utcanevet” – mondta Szabó, majd elmondta: „Csomortányi István vagy nem tudta azt, hogy létezik egy olyan törvény, mely tiltja azt, hogy emberiség- és békeellenes tettek elkövetőinek neveit közterületen tüntessék fel, és akkor inkompetens, vagy pedig tudott erről a törvényről, ebben az esetben pedig hazudik.”
Tükröset, vagy sem?
Majd az Erdélyi Magyar Ifjak képviselőinek sajtóban megjelent, régebbi nyilatkozataiból tallózott Szabó, mely idézetek tanúsága szerint akkoriban még ők is az utcanevek tükörfordítása mellett kardoskodtak. Most azonban, hogy látják azt, hogy az RMDSZ megmozdult ebben az ügyben, akkor már a történelmi magyar utcaneveket követelik, azt állítva, hogy sosem akartak tülörfordításokat, fejtegette Szabó. „Mikor hazudtak az erdélyi magyar ifjak – akkor, vagy most?” – kérdezte. Ezt követően Szabó Ödön megjegyezte, hogy a Sf Ladislau utcaelnevezést 1994-ben szavazta meg a Bihar Megyei Tanács. Akkor az RMDSZ frakció tagja volt Lengyel György is, aki jelenleg az MPP Bihar megyei elnöke. Szabó Ödön hozzátette, hogy a korabeli Bihari Naplóban abban az időszakban nem talált egyetlen tiltakozó megnyilvánulást sem Tőkés László részéről. Végezetül Szabó Ödön elmondta, hogy ebben a kérdésben nem az utcanevekről van szó, hanem arról, amit Török Sándor sajtótájékoztatón korábban már lenyilatkozott az utcanévügy összefüggésében: a politika nem maradhat tovább az RMDSZ egyeduralma alatt.
RMDSZ a betűtulajdonos
 Szabó Ödön külön kitért arra, hogy mit értett azalatt, hogy az állami színház felirat minden betűje az RMDSZ tulajdonában van. A betűket a nyíregyházi önkormányzat adományozta az RMDSZ-nek. Annak idején Sarkady Zsolt a saját kocsiján csempészte át azokat a határon, árulta el a politikus. Mivel akkoriban a betűk az intézményeken csak bronzból lehettnek, de az RMDSZ észrevette, hogy a román felirat betűi nem bronzból vannak, így a nyíregyházi önkormányzat kiöntötte broznból az összes betűt, mely az RMDSZ tulajdonában van, „éppen azért, hogy ha valakinek kifogása lesz a magyar felirattal, és ha ezért le akarja venni azokat, akkor a román betűket is le kell vegye “ – mondta Szabó.
Pap István
erdon.ro

Moszkva dühös Traian Băsescura
Szégyentelennek nevezte Băsescu román államfőt tegnap kiadott közleményében az orosz külügyminisztérium, amiért „a második világháborúban életét vesztett 27 millió orosz katona emlékezetét megsértve” jogosnak nevezte Ion Antonescu marsall besszarábiai hadműveletét.
Szégyentelennek nevezte Băsescu román államfőt tegnap kiadott közleményében az orosz külügyminisztérium, amiért „a második világháborúban életét vesztett 27 millió orosz katona emlékezetét megsértve” jogosnak nevezte Ion Antonescu marsall besszarábiai hadműveletét. A nemzetközi diplomáciában szokatlanul vehemens nyilatkozat ugyanakkor felszólítja az európai közvéleményt, hogy ne hagyja megválaszolatlanul a román államfő elfogadhatatlan állásfoglalását.
Traian Băsescu azzal vívta ki az orosz külügyminisztérium felháborodását, hogy a 10TV kereskedelmi televíziónak adott szerda esti interjújában azt hangoztatta, Antonescuhoz hasonlóan ő is parancsot adott volna a román katonáknak a Pruton való átkelésre, hiszen „szövetségesünk (a náci Németország – szerk. megj.) és területi követeléseink ezt kérték”. Az államfő hazaárulással vádolta az 1948-ban trónjáról lemondó Mihály királyt. Leszögezte: „egy tengerészkapitány és egy államfő sose hagyja cserben az övéit”.
A moszkvai reakciót látva az államfő tegnap délután rendkívüli sajtónyilatkozatban tért vissza a témára, hangsúlyozva, hogy nem érti az oroszok felháborodását, hiszen a kelet-európai térségeket érdekövezetekre osztó Molotov–Ribbentrop-paktumot a moszkvai törvényhozás is elítélte, és „a Szovjetunió már amúgy sem létezik”.
M. Á. Zs. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lenácizták Băsescu4
Családja és volt pártja is védelmébe vette tegnap Traian Băsescu államfőt, akit egy nappal korábban Dmitrij Rogozin, Oroszország NATO-nál akkreditált nagykövete azzal vádolt, hogy neonáci elveket vall és terjeszt.
A moszkvai diplomata a 93 halálos áldozatot követelő norvégiai tömeggyilkosság kapcsán a fasizmus eszméinek európai térhódítására hívta fel a figyelmet. Ugyanakkor elítélte Traian Băsescu azon nyilatkozatát, amely szerint a román államfő Ion Antonescu marsall helyében 1941-ben szintén a Pruton túlra vezényelte volna a román hadsereget.
„Ha a NATO és az Európai Unió berkein belül a legmagasabb közjogi méltóságok is ilyen fasiszta kijelentéseket tesznek, nincs amiért felháborodni, ha egyes állampolgárok ezt hadüzenetként értékelik” – utalt a diplomata a norvég Anders Behring Breivikre, aki beismerte, ő robbantott pénteken az oslói kormányzati negyedben és a fővárostól nyugatra, egy nyári táborban nyolcvannál is több embert végzett ki lőfegyverrel.
Băsescu szavait Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök és Alexander Lukasevics, az orosz külügyminisztérium szóvivője is hevesen kritizálták.
Ezzel szemben Mircea Băsescu a család nevében elutasította az államfőt ért vádakat, és felszólította Dmitrij Rogozint, hogy tanulmányozza a történelmet mielőtt nyilatkozna, hiszen nem akárkiről, egy uniós ország fejéről beszél. „Én nem politizálok, de minden román állampolgárhoz hasonlóan osztom az államfő álláspontját. Ion Antonescu marsall azért adta ki 1941-ben a támadási parancsot, mert vissza kellett szerezzniük azokat a területeket, amelyeket az oroszok egy évvel azelőtt elvettek” – fogalmazott az államfő Konstancán élő testvére.
Sever Voinescu, a Demokrata Liberális Párt szóvivője szerint fenntartásokkal kell kezelni az orosz NATO-nagykövet nyilatkozatát, ugyanis Rogozin excentrikus diplomata hírében áll, aki volt politikusként még nem tanulta meg a nemzetközi diplomácia kommunikációs etikettjét és ezért gyakran sokkoló hangnemben fogalmaz. „Nyilvánvaló provokációval állunk szemben, ugyanis napjaink Európájában csak szomorú és marginális tényezőként vannak jelen a neonáci eszmék” – mondta el Voinescu.
Az államfőhöz rendkívül közelálló PDL-s politikus hozzátette: véleménye szerint a bolsevizmus sokkal nagyobb fenyegetést jelent a demokráciára nézve, mint a nemzeti szocializmus. „Ugyanakkor szeretném hinni, hogy mindkét politikai irányzat fölött eljárt az idő, és soha nem térnek vissza kormányalkotó tényezőként valamelyik európai országban” – fogalmazott Sever Voinescu.
Traian Băsescu azzal „vívta ki” az oroszok felháborodását, hogy a B1 kereskedelmi televíziónak adott június végi interjújában azt hangoztatta, Ion Antonescu marsallhoz hasonlóan ő is parancsot adott volna a román katonáknak a Pruton való átkelésre, hiszen „szövetségesünk (a náci Németország – szerk. megj.) és területi követeléseink ezt kérték”.
Az államfő hazaárulással vádolta az 1948-ban trónjáról lemondó Mihály királyt. Leszögezte: „egy tengerészkapitány és egy államfő sose hagyja cserben az övéit”. A moszkvai reakciót látva az államfő utóbb rendkívüli sajtónyilatkozatban tért vissza a témára, hangsúlyozva, hogy nem érti az oroszok felháborodását, hiszen a kelet-európai térségeket érdekövezetekre osztó Molotov–Ribbentrop-paktumot a moszkvai törvényhozás is elítélte, és „a Szovjetunió már amúgy sem létezik”.
M. Á. Zs. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ezt a háborút sem mi nyertük meg
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozata keretében Szakály Sándor professzor, az MTA Történettudományi Bizottságának tagja értekezett a Városi Művelődési Ház dísztermében, Magyarország a második világháborúban címmel.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy a Mérlegen a magyar történelem című előadássorozat iránti érdeklődés is a rendezvény létjogosultságát támasztja alá.
A legutóbbi meghívott Szakály Sándor, a történelemtudományok doktora, a Magyar Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora volt, aki Magyarország a második világháborúban címmel értekezett. Bevezetőjében azt a választ adta a saját maga által felvetett Miért volt szükség a II. világháborúra? kérdésre: a világégés kitörésének gyökere az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer. A vesztes és megalázott hatalmak nem tudták elfogadni a rájuk erőltetett diktátumot, a ’30-as évek második felére pedig a győztesek is rájöttek arra, hogy a helyzet fenntarthatatlan és bizonyos korrekciókra van szükség. Magyarországon a két világháború között nem volt olyan politikus, aki ne tekintette volna célkitűzésének és feladatának a revíziót, hiszen enélkül semmi esélye sem lett volna a közéleti érvényesülésre. 1938 októberében zajlottak a komáromi tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia képviselői között arról, hogy bizonyos területeket átadjanak Magyarországnak, azonban mivel a felek nem tudtak megegyezni, a döntőbíráskodást a nagyhatalmakra bízták. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében Magyarország jelentős területeket kapott, melyeknek körülbelül 86 százalékában magyarok éltek, a határvonal pedig nagyjából megegyezett az 1918 november végi demarkációs vonallal. A sikeren felbúzdulva a magyarok Kárpátalja visszaszerzésével is próbálkoztak volna, azonban Mussolinin kívül senki sem támogatta az ötletet, így a lelkesedés alábbhagyott. Kedvezően változott viszont a helyzet 1939 tavaszán, amikor Csehszlovákia kettévált, így eljött az ideje annak, hogy Kárpátalját is Magyarországhoz csatolják.
II. bécsi döntés
1939 tavasza után sajátosan alakultak a dolgok Európában, ugyanis egyfajta versenyfutás kezdődött a gazdasági és katonai potenciállal rendelkező Sztálin kegyeiért. Augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, szeptember 1-jén pedig Németország megtámadta Lengyelországot. Magyarország semleges álláspontra helyezkedett, viszont megnyitotta a határait a lengyel menekültek előtt. Novemberben a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a fegyverszünet eredményeképpen a finnek lemondtak bizonyos területekről. Közben a három balti állam is „önként felajánlotta”, hogy vonuljanak be hozzájuk szovjet csapatok. 1940-ben Magyarország látva, hogy a román királyság kielégítette a Szovjetuniónak Bukovinára és Besszarábiára vonatkozó igényeit, úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy a magyarok is területi igényekkel lépjenek fel. Teleki Pál miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy Magyarország önállóan kellene lépjen ez ügyben, nehogy Németország és Olaszország később benyújtsa a számlát. Az 1940 augusztusi szörényvári tárgyalások kudarccal végződtek, így ismét döntőbíráskodás volt, melynek köszönhetően az augusztus 30-i II. bécsi döntés nyomán Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, vagyis 43 ezer négyzetkilométert, melyen 51-52 százalékos volt a magyarság részaránya. Úgy tünt tehát, hogy Magyarország poziciója erősödött, visszakapott területeket, decemberben pedig örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941-ben a délszláv államban „rendet teremteni akaró” Németország azt kérte Magyarországtól: csatlakozzon hozzá, cserében pedig visszatérhetnek délvidéki területek, plusz Magyarország megkapja Fiumét. Április 1-jén a Legfelsőbb Honvéd Tanács úgy döntött: akkor támogatja a német elképzeléseket, ha politikai vákuum keletkezik, vegzálják a Jugoszláviában élő kisebbségeket vagy a délszláv államközösség szétesik. Utóbbi április 10-én következett be, amikor Horvátország kimondta függetlenségét. Immár Bárdossy László minisztersége alatt katonai hadművelet indult a Délvidéken, és újabb területekkel gazdagodott Magyarország.
Kassa bombázása
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 26-án pedig nem azonosított felségjelű gépek bombázták Kassát. Magyarországon rendkivüli minisztertanácsi ülést hívtak össze, és mivel a korabeli álláspont az volt, hogy szovjet repülőgépek voltak, úgy döntött Horthy, hogy válaszcsapást kell adni a Szovjetuniónak. Ennek megfelelően mozgósították a honvédség egy részét (Kárpát-csoport), és június 28-án megindult a támadás a Szovjetunió ellen. Novemberben az erők egy részét visszarendelték Magyarországra, a többiek pedig Kárpátalján maradtak. Közben Wert Henrik honvéd vezérkari főnököt Szombathelyi Ferenc váltotta e tisztségben. Jelentős fordulat történt 1941 decemberében, amikor Hitler szemében felértékelődött Magyarország, ugyanis a Wehrmacht csapait feltartóztatták Moszkvánál, ezért a kisebb országok támogatására is szüksége volt. Ribbentrop a magyarországi látogatásakor felvetette, hogy a magyarok nagyobb erővel vegyenek részt a harcokban. Ő úgy értelmezte, hogy beleegyező választ kapott, majd 1942 kemény hangú tárgyalások következtek, melyek azzal zárultak: Magyarország a hadereje egyharmadát bocsátja Németország rendelkezésére, utóbbi viszont felfegyverezi a katonákat.
A Don-kanyarban
1942. április 11-én megindult a 2. Magyar Hadsereg kiszállása a frontra, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. Szakály Sándor szerint problémát okozott, hogy a honvédok nem ismerték pontosan a feladatukat, csak menet közben derült ki, hogy támadó hadműveletekkel kell segítsék a nagy német offenzívát, és a katonai felszerelésük sem volt megfelelő. A Don-kanyarban 1943 januárjában indult meg a Vörös Hadsereg támadása, áprilisig 198 ezerről 106 ezerre csökkent a honvédek élelmezési létszáma, mely statisztikai adat tartalmazza a 28 ezer sebesültet, a 26 ezer hadifogságba esettet és a 41 ezer fő vérveszteséget. A történész ezen a ponton befejezte előadását, megjegyezve, hogy „ezt a háborút sem mi nyertük meg”.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk
– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett
- Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját?
– Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot…
- Hová került a sikeres átkelés után?
- Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem.
- Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről.
- Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti.
- Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik?
- Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni.
- Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában?
- Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar?
- Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. 
- Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik?
- Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 
1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott.
- Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez?
- Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. 
- Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt?
- Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. 
- Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai?
- Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. 
A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele.
- Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására?
- Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. 
Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.
- Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat?
- Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. 
- Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után?
- A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez.  
- Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban…
- Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek.
- A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő?
- Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette.  A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. 
- Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre?
- Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapja
Augusztus 23-án, az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktum aláírásának évfordulóján tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját.
A második világháború kitörésének küszöbén az egész világon óriási megdöbbenést okozott, hogy 1939 augusztusában megnemtámadási megállapodást kötött egymással a sztálini Szovjetunió és a náci Németország. Tény, hogy a paktum megkötése idejére kudarcot vallottak az együttműködési tárgyalások Moszkva és a nyugati hatalmak között, miközben a szovjet vezetésnek a Távol-Keleten fel kellett vennie a harcot a behatoló japánokkal. Sztálin ebben a helyzetben döntött a kommunista mozgalmat is erkölcsi válságba sodró kiegyezés mellett Hitlerrel, akinek ugyancsak kapóra jött az alkalom: ekkor már Lengyelország, majd utána Nyugat-Európa lerohanása lebegett a szeme előtt.
A szovjet–német megnemtámadási szerződést 1939. augusztus 23-án írta alá Moszkvában Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter. A hét cikkből álló, eredetileg tíz évre kötött egyezményben a felek arra kötelezték magukat, hogy tartózkodnak „az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt”. Az egyezmény az aláírással azonnal életbe lépett. A ratifikációs folyamat 1939. szeptember 24-én zárult, amikor – miután a náci Németország szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot – már javában zajlott a második világháború, s a paktum titkos záradékának értelmében folyamatban volt a lengyel területek szovjet megszállása is. Berlin ugyanis a megnemtámadási egyezmény mellett az érdekövezetek rögzítésére is ajánlatot tett Moszkvának, ami aztán a szerződés titkos záradékában helyet is kapott.
A szovjet és a náci diktátor kiegyezése kettejük konfliktusát csak elodázta: azt követően, hogy meghódította Európa nyugati felét, s már nem fenyegette a kétfrontos harc, Hitler felrúgta az 1939. augusztusi 23-i megnemtámadási megállapodást annak titkos záradékával együtt, és 1941. június 22-én elindította hadosztályait a Szovjetunió ellen.
A 2008 júniusában Prágában tartott nemzetközi konferencián Václav Havel volt cseh államfő nyomatékosította: Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amelyek ezen a földrészen születtek. A tanácskozás résztvevői vetették fel ekkor, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává. 2008 szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők hasonló értelmű nyilatkozattervezetet terjesztettek az Európai Parlament elé, amely 2009 áprilisában állásfoglalást szavazott meg a totalitárius rendszerekről, s ebben javasolta az emléknap megtartását. 2011. június 10-én Luxembourgban lengyel–magyar–litván kezdeményezésre fogadták el az Európai Unió igazságügyi miniszterei azt a dokumentumot, amely a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatainak emléknapjául a Molotov–Ribbentrop paktum aláírásának évfordulóját, augusztus 23-át jelölte meg.
Az európai emléknapot tavaly tartották meg az első alkalommal – 2011. augusztus 23-án európai uniós kormányzati szintű konferenciát rendeztek a soros EU-elnök Lengyelország fővárosában, a Varsói Felkelés Múzeumában. A résztvevők közös nyilatkozatot írtak alá arról, hogy felelősséggel viseltetnek az áldozatok iránt, s mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló cselekmények soha többé ne fordulhassanak elő. Kinyilvánították továbbá, hogy támogatják az Európai Emlékezés és Lelkiismeret Platformjának létrehozását, amelynek keretében több országot átfogó kutatóhálózatot állítanak fel a totalitárius rendszerek kutatására.
Az idei európai emléknap rendezvényeinek helyszíne Budapest. Ma a Terror Háza Múzeumban megemlékezést tartanak az Európai Unió képviselőinek (igazságügy-miniszterek, államtitkárok) részvételével, majd Remigijus Simasius litván igazságügyi miniszter megnyitja a Karas Pro Karo / Háború után háború, Szovjetellenes fegyveres ellenállás Litvániában 1944 és 1953 között című kiállítást. Az emléknap keretében a Parlament épületében konferenciát is rendeznek, és az európai emlékezetintézetek képviselői közös nyilatkozatot írnak alá.
Szabadság (Kolozsvár)

1939–1944–2012. augusztus 23.
Diktatúrák áldozataira emlékezünk
Amikor 1939. augusztus 23-án kézjegyükkel hitelesítették a nemzetiszocialista Németország és a kommunista Szovjetunió közötti szerződést, mindkét külügyminiszter tudta, hogy ezzel bevonul a történelembe.
Arra viszont biztosan nem gondoltak, hogy hét évtized múlva miként tekint majd a demokratikus világ a szégyenteljes paktumra és következményeire. Az akkori és a mai világ szemében is egyaránt furcsa a nemzetiszocializmus és a kommunizmus közötti megállapodás, amelyet Molotov–Ribbentrop-.paktumként ismertek meg – bár jó ideig annak rendkívül fontos, csak jóval később napvilágra került titkos záradékai nélkül. A tíz évre kötött szerződésben a felek kötelezték magukat, hogy tartózkodnak „az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt”. Tíz év békét ígért tehát a megállapodás, amiből, mint tudjuk nem lett semmi (1941 nyarán kitört kettejük közt a háború). De még azelőtt, 1939 szeptemberében, Lengyelországnak a második világháború kitörését jelentő náci lerohanása közben – a paktum titkos záradéka értelmében, amely érdekszférákra osztotta fel Európa északkeleti és déli részeit – a Szovjetunió megszállta Lengyelország keleti területeit, mintegy elindítva azt a folyamatot, amely a II. világháború befejezésekor a szovjet érdekszférában, Európa keleti részén a kommunista rendszerek uralomra juttatását jelentette.
2008-ban Václav Havel volt cseh államfő Prágában, az Európa lelkiismerete és a kommunizmus elnevezésű nemzetközi konferencián arról beszélt, hogy földrészünk rendkívüli felelősséget visel a két totalitárius rendszerért, a nácizmusért és a kommunizmusért, hiszen mindkettő innen indult. Bár a kettő között számos az eltérés, nagyon sok a hasonlóság is, hangsúlyozta az egykori „disszidens” Hável, mindenekelőtt az, hogy mindkettő bűnös. Már akkor felmerült az ötlet, hogy augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánítsák. Még ugyanazon év szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők az Európai Parlament elé terjesztettek egy hasonló javaslatot, amelyet az EP 2009 tavaszán el is fogadott, javasolva az emléknap megtartását.
Az idősebb nemzedék bizonyára tudja, hisz a maga bőrén érezte itt, Romániában is, mit jelent a totalitárius diktatúra, a fiatalabb, szerencsére, nem. A totalitarizmus – a XX. században akár fasiszta, akár nemzetiszocialista, akár kommunista mezt öltött – mélységesen demokrácia- és népellenes. Hasonlít abban, hogy felszámolja a többpártrendszert és ezzel a másfajta vélemény létjogosultságát, magát többnyire undorítóan isteníttető diktátor kezébe juttatja a vezetést, maga alá gyűri a médiát, amely csak egyetlen hangon beszélhet, a nép érdekképviseleti szerveit legfeljebb névleg, minden reális tartalomtól kiürítve tartja meg, és, nem utolsósorban, a titkosrendőrségen keresztül fizikai és lelki terrorral megfélemlít, akár gátlástalanul fizikailag megsemmisít embereket, akiket mellesleg minden áron „újtípusúvá”, a hatalmat feltétlenül kiszolgálóvá akar átalakítani.
Hogy Románia megemlékezik-e ma a totalitárius diktatúrák áldozatairól, nincs adatunk. Az ország számára mindenképpen emlékezetes 1944. augusztus 23., amelyet 1945 után sokféleképpen neveztek. Előbb úgy, mint amelyiken „a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította hazánkat”, utóbb, amikor a szovjetekkel összerúgtuk a port, „fegyveres felkelés”-ként, még később „az antikapitalista és antiimperialista nemzeti felszabadító forradalom” kezdetének. Hogy manapság pontosan mi is? Az egyöntetű, egyhangú megítélés még várat magára – ha egyáltalán lesz ilyen. Neves történészek augusztus 23-i államcsínyként (Antonescu diktátor eltávolításaként) emlegetik, amelynek révén Románia átlépett Németország mellől a nyugati szövetségesek táborába (amiért a világháborút lezáró békeszerződés során megkapta jutalmát).
Augusztus 23. a totalitárius diktatúrák áldozatai európai emléknapjaként másodszer kerül megrendezésre, a főrendezvény ezúttal Budapesten lesz, az Európai Unió képviselőinek részvételével. Nyilván nem véletlenül kezdődik a megemlékezés a Terror Házában. Az első emléknapot tavaly a lengyel fővárosban, a Varsói Felkelés Múzeumában tartották.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Navracsics: nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között
Nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között, azok ugyanis egyaránt szembeszállnak a szabad társadalommal - hangsúlyozta Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapján, csütörtökön Budapesten.
A közigazgatási és igazságügyi miniszter a Szembesítés a múlttal című konferencián az Országházban azt mondta: a közép-európai nemzetek számára a nemzetközi és a nemzetiszocializmus közötti hasonlóság nem tudományos kérdés, hanem mindennapos tapasztalat, mindkettő eredendően totalitárius, ugyanazt a terrort, megalázást, önkényt és erőszakot használták országokkal, népekkel és osztályokkal szemben.
"A szabadságról alkotott felfogásunk alapja, hogy ellenzünk mindenféle totalitarizmust. Ha nem tartunk ki e meggyőződés mellett, demokráciánk meggyengül" - emelte ki, érvelve a kommunista és nemzetiszocialista jelképek terjesztését tiltó magyar szabályozás mellett.
Utalt arra, hogy az európai emberi jogi bíróság a közelmúltban elmarasztalta Magyarországot a kommunista diktatúra jelképeinek használatát tiltó gyakorlata miatt. Erről szólva azt mondta, Európa demokratikusként határozza meg magát, a diktatúrákkal szemben foglal állást, és a hiányosságok ellenére ez így is van. "Értelmezésünk szerint azonban ha Európa nem ellenzi szimbolikus módon is egyformán az összes totalitárius ideológiát, az megkérdőjelezheti demokratikus álláspontját" - mondta.
"Mi Hannah Arendt álláspontját osztjuk, aki A totalitarizmus gyökerei című könyvében úgy érvel, hogy nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus mögött" - hangsúlyozta Navracsics Tibor. Azokra a véleményekre reflektálva, hogy a kommunizmus egy szép gondolat volt, de végül tévútra vezetett, angol nyelvű beszédében idézte Friedrich Engelst, aki a forradalmat a leginkább tekintélyelvű dolgok egyikeként határozta meg, mondván, hogy azzal a népesség egyik fele rákényszeríti akaratát a másik félre puskák, bajonettek és ágyúk segítségével, s ha a győztes párt nem akarja, hogy küzdelme hiábavaló legyen, uralmát a terror eszközeivel kell fenntartania.
"A kommunizmus sosem volt és nem is lesz ideológiai kérdés Közép-Európában (...) rombolása máig ható. Ezért vagyunk érzékenyek azokra a kísérletekre, amelyek relativizálják a kommunizmus bűneit" - magyarázta, megjegyezve, hogy az itt élőknek a vörös csillag nem egyszerű szimbólum, hanem az elnyomás, egy totális diktatúra jelképe.
Erkölcsi kötelességünk emlékeztetni minden szerencsést, aki nem szenvedett annak gonoszságától, hogy a kommunizmus relativizálása az emberi méltóság elleni támadás - folytatta.
A miniszterelnök-helyettes kifejtette: a kormány álláspontja világos, nem tesz különbséget az 1956-os forradalmárok százait bebörtönző egykori belügyminiszter, a bebörtönzötteket halálba küldő ügyész és a zsidókat kínzó gettóparancsnok között, mert a rendszer címkéjétől függetlenül ugyanazt a gonosz szellemet képviselik.
Arra is kitért, hogy a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus végső soron nem ellenségek, hanem versenytársak voltak.
Az önkényuralmi jelképek használatát tiltó szabályozásra visszatérve azt mondta: kettős szándék húzódik mögötte. Egyfelől mindkét rendszer áldozatainak védelme, emlékük tiszteletben tartása, mert nem számít, hogy valaki a nemzeti- vagy a nemzetközi szocializmus áldozata volt, hogy azért hurcolták meg mert zsidó, vagy azért mert kulák. Másfelől, hogy mindkét ideológia az első világháborúban, pontosabban annak egyik, Európa egészét érintő következményeiben gyökerezik.
Navracsics Tibor ezt úgy magyarázta, hogy a kontinens addig élenjáró nemzetei 1918 után már nem tartoztak a nagyhatalmak közé, az Orosz Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia és Poroszország összeomlott, Európa nagy százada katasztrofális véget ért. Az összeomlásra különböző válaszok születtek, köztük olyanok, amelyek bizonyos etnikai csoportokat - mint a zsidóságot - vagy egy társadalmi réteget, a burzsoáziát hibáztatták a nemzet gyengesége miatt. "Ezeket természeténél fogva támaszthatta alá a bűnbakkeresés, egy olyan gyakorlat, amelyhez a kommunisták és a nemzetiszocialisták is előszeretettel folyamodtak a későbbiekben" - mondta, rámutatva: így az első világháború nemcsak Európa világpolitikai erőfölényének szimbolikus végét jelentette, hanem a totalitárius politika megszületését is.
Viviane Reding, az Európai Bizottság luxemburgi alelnöke videoüzenetében azt hangsúlyozta: ezen a napon - az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum (a sztálini Szovjetunió és a náci Németország közötti megnemtámadási szerződés) aláírásának évfordulóján - emlékezni kell azokra, akik valamely, az emberi méltóságot tagadó totalitárius rezsim áldozataivá váltak.
Mint mondta, az emlékezés, az emlékek megosztása azért is fontos, hogy a fiatal nemzedékek tisztában legyenek azzal: a demokrácia és az alapvető emberi jogok kiharcolása milyen fájdalmas volt.
MTI

Horthy személyiségéről 90 éve vitáznak
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Történelem és személyiségek modul keretében Turbucz Dávid doktarandusz hallgató, kutató tartott előadást Váradon Horthy Miklósról és a Horthy-kultuszról. A megjelenteket Szabó Ödön ügyvezető elnök köszöntötte.
Bevezetőjében Turbucz Dávid doktorandusz hallgató arra emlékeztette hallgatóságát:Horthy Miklós a 20. századi magyar történelem egyik ellentmondásos alakja. Személye és tevékenysége az első világháború utolsó éve óta közéleti viták tárgyát képezi. Alapvetően, de nem kizárólagosan mindig a fennálló politikai hatalom határozta meg, ideológiai és politikai szempontokat követve, hogy mit és miért kell, vagy éppen illik gondolni róla. Ezzel magyarázható, hogy a történeti feldolgozások között egyaránt találhatók példák a volt kormányzó megbélyegzésére, leleplezésére, vagy éppen az idealizálására, felmentésére törekvő leegyszerűsítő-mitizáló megközelítésekre, így olyan egymásnak ellentmondó Horthy-képek léteznek közel 90 éve egymás mellett, mint nemzetmentő fővezér, hóhér, országépítő és országgyarapító kormányzó, felségáruló és trónfosztó, nemzetrontó és utolsó csatlós, vagy ő a mi vezérünk.
Turbucz Dávid szerint amikor 1918 őszén hazatért, Horthy jó tengerész, háborús hős, határozott és ambiciózus természetű, világlátott ember volt, de politikai tapasztalatokkal nem rendelkezett, ezért először szubjektív válaszként a radikális jobboldalt választotta, és az összeomlás hatására 1919 tavasza után a gondolkodásmódját az antiszemitizmus, az antikommunizmus, az antiliberalizmus és a nacionalizmus (irredentizmus) határozta meg, de nyitottá vált az erőszak alkalmazására is, szeptemberben pedig a nemzetközi elismerést is megszerezte magának. A történész megítélésében a fehér terrornak két oka van: reakció volt a vörös terrorra, valamint az első világháború hatására frusztrálódott a közélet. Horthy tudott ezekről, s az adott körülmények közt szükségesnek tartotta az erőszakos cselekményeket a rend védelme érdekében. „Noha konkrét írásos bizonyíték erre vonatkozólag nincs, a közvetett felelőssége vitathatatlan, hiszen nyilatkozataival legitimálta a bosszú légkörét”, vélekedett az előadó.
Országépítő kormányzó
Turbucz Dávid meglátásában a Horthy-kultusz az 1919. november 16-i budapesti bevonulás után erősödött meg, amikor a románok az Antant nyomására kivonultak a „bűnös városból”. A propaganda fő üzenete az volt, hogy csakis Horthy vezetésével képzelhető el a magyar feltámadás, a keresztény-nemzeti Magyarországnak egy szebb jövő felé való irányítása. Az ideiglenes Országgyűlés 1920. március 1-jén választotta meg őt kormányzónak. Ennek fő oka a nagyhatalmak- kiváltképpen Anglia- támogatása volt, és nem az, hogy különítményesei ott voltak a parlamentben. 1923 után Horthy közéleti szerepvállalása megváltozott, átengedte a kormányzást Bethlennek, amit a radikális jobboldal csalódásként élt meg. A propaganda úgy közvetítette, hogy a fejlődés kizárólag Horthynak, az országépítő kormányzónak köszönhető, holott a történész szerint a konszolidáció főleg Bethlennek volt betudható. Horthy érdeme viszont, hogy Bethlent jelölte ki miniszterelnöknek, mert Gömbössel másként alakult volna az ország sorsa a húszas években.
A világválság után Horthy ismét aktivizálódott és újból nyitott a radikális jobboldal felé azzal, hogy Gömböst nevezte ki kormányfőnek. A nyilasokról azonban úgy gondolkodott, hogy „felforgató, alpári társaság, akik újabb katasztrófába sodorják az országot”, ezért gyűlölte őket. A revíziós sikerekkel kapcsolatban Turbucz Dávid azon meggyőződésének adott hangot: Horthy „diplomáciai képességei nem voltak túl magasak”, nem volt képes önmérsékletre a revízió terén, és ezen sikerek áraként egyre inkább elköteleződött a Harmadik Birodalom irányába anélkül, hogy mérlegelte volna a német szövetség negatív következményeit.
Horthy antiszemitizmusa
Turbucz Dávid értekezésében Horthynak a Telekihez 1940. október 14-én írt leveléből idézett, melyben az olvasható, hogy „ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam”. Megjegyezte: aki tehát tagadja Horthy antiszemitizmusát, az magának a kormányzónak nem hisz. Hozzátette: ez az antiszemitizmus azonban szelektív volt, Horthy jó zsidóknak tartotta az asszimilálódó, integrálódó, az ország szempontjából hasznos zsidókat és rosszaknak a baloldali, mérsékelt, szegény zsidókat, akik szerinte felelősek Trianonért, kapzsik és hataloméhesek, terjesztik a bolsevizmust. Ezért a zsidók jogkorlátozást a nemzet érdekéből fontosnak tartotta, de ugyanakkor a zsidókérdést illetően nem volt híve a fizikai megsemmisítésüknek. A történész megítélésében ugyanakkor Horthy a német megszállás előtt már tudott a holokausztról, és a megszállás után sem vonult passzivitásba és nem volt fogoly. Kizárólag a zsidóságot illetően tanúsított passzivitást, nem kívánt beavatkozni a fejleményekbe, például a 437 ezer zsidó deportálásába. A szakember kijelentette: több forrás is azt támasztja alá, hogy Horthy komolyan vette Hitlernek és von Ribbentropnak a zsidók kiirtására vonatkozó kijelentéseit, és ebben nem kívánt szerepet vállalni, de éppen azzal, hogy nem akart aktív lenni, az ez irányú közvetett felelőssége egyértelmű, és a neve összeköthető a holokauszttal.
Felelősségrevonás
Turbucz Dávid röviden a második világháború utáni történéseket is összefoglalta. Arra hívta fel a figyelmet: visszaemlékezéseiben Horthy a saját felelősségét negligálta, úgy gondolta, hogy ő mindig jót tett a hazája érdekében. A történész meglátásában ez azzal magyarázható, hogy elhitte a róla szóló dícshimnuszokat. A szakember ugyanakkor azon véleményének is hangot adott: a kormányzót Moszkva befolyására nem ítélték el Nürnbergben vagy végezték ki, ugyanis Sztálin nem akart mártírt faragni belőle.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

„Tiszta” Romániát! (5.)
A második bécsi döntés jellege
Miután a román–magyar tárgyalások 1940. augusztus 16–24. között Szörénytornyán (Turnu Severin) eredménytelenül végződtek, a németek felajánlották a döntőbíráskodást, melybe bevonták Olaszországot is. Miután a román fél az ajánlatot elfogadta, némi vonakodás után a magyar kormány is beleegyezését adta. Magyarországot Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter, Romániát Mihail Manoilescu külügyminiszter képviselte. Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere Palotában hirdette ki a döntést.
A kettéosztott Erdélynek nem volt történelmi előzménye. A magyar többségű, kisebbik, gazdaságilag szegényebb rész, Észak-Erdély (43 100 km2) Magyarországgal egyesült, míg az ásványkincsekben gazdagabb és román többségű Dél-Erdély (60 000 km2) Romániának maradt. A déli rész románsága ortodox többségű volt, míg az északi részé görög katolikus. A második bécsi döntés jellegéről mérvadónak tekinthető Teleki Pál munkatársa, Rónai András véleménye: „Kedvezőbb döntést az adott viszonyok között nem lehetett elképzelni. A kettéosztás a magyarok és románok egymás közti arányának felelt meg, tehát nemzetiségi alapú volt, de csak globálisan, mert a települési-elhelyezkedési viszonyok miatt az elvet részleteiben nem lehetett érvényesíteni. Nagyjából azonban igen, mert a legtisztább magyar területek visszakerültek Magyarországhoz, a legtisztább román területek Romániánál maradtak.” A bécsi döntés „Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak pontos ismeretében a »felező igazság« elvére épült”. Természetesen senki nem állítja, hogy e határvonal tökéletes volt. Kalotaszeg etnikai egységét kettévágták, Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely határszélre szorult, megszakadt a vasút-összeköttetés Kolozsvár és Székelyföld között.
Azok érvei közt, akik Észak-Erdély visszaadását igazságtalannak tartják, szerepel a légből kapott állítás, miszerint Észak-Erdély román többségű volt. Némelyek az adott történelmi helyzet ismerete nélkül mondanak ítéletet. Érvük, hogy Erdély kettéosztásával Hitler mind Magyarországot, mind Romániát kihasználta. Ebben igazuk van, de 1940 nyarán „elképzelhetetlen lett volna egy olyan magyar kormány és politika, amely a jogtalanul elvett területek és népsokaság visszaszerzése elől kitérhetett volna, amikor annak lehetősége megnyílt, és érdekét végül erőszak és háború nélkül érvényesítette”. A magyarság a bécsi döntést az igazságtalan trianoni diktátum (1920. június 4.) részbeni orvoslásának tekintette, mert a történelmi és az etnikai jog figyelembevételével visszaadott Magyarországnak egy magyar többségű területet, benne egy olyan régiót is, amely összességében tekintve – nyolcvan-kilencven százalékban – székely lakosságú. Az 1930-as román népszámlálás szerint itt a székely többség vitathatatlan: az anyanyelv szerint Csík megyében 124 971 (82,8%), Háromszéken 117 868 (80,6%), Udvarhely megyében 123 885 (91,8%). A népesség aránya Maros megye történeti Székelyföldhöz tartozó részén is 80 százalék fölötti.
Igazságos volt a második bécsi döntés?
Igen, mert az agresszív román nacionalizmus 1920 után nem változott, folytatódott az 1860-as években elkezdett erőszakos nemzetállam-építés. Rónai András szavaival: a román nacionalizmus politikája „folytán Közép-Európában sehol sem volt olyan nagy a nemzetiségi elnyomás és jogfosztottság, mint Erdélyben. Érthető, hogy az erdélyi magyarság a második bécsi döntést örömmámorban fogadta, és megpróbáltatásainak végét látta benne”. Ez érthető, mert már Erdély megszállása idején (1918–1919) a román hadsereg rabol, gyilkol, erőszakoskodik. Óriási állami vagyont, nagy mennyiségű terményt harácsol, miközben nagyszámú erdélyi magyart deportál kényszermunkára Ó-Romániába. Egy-egy magyar település megszállása azzal kezdődött, hogy összeterelték a lakosságot, majd nyilvánosan megbotozták az elöljárókat, amibe sokan belehaltak vagy nyomorékká váltak. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be. Az atrocitások oly mértékűek, hogy még a pacifista beállítottságú Károlyi-kormány is azt tervezte, azokat könyv formában az európai közvélemény elé tárja. 1930-ban az erdélyi magyarság helyzetét Mikes Imre így látja: „jogbizonytalanság, kulturális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher, nacionalista törvényalkotás és -végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közigazgatási terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok semmibevétele.”
E megállapítás jellemző az 1940-ig tartó időszakra is. Románia kisebbségi jogszabályai diszkriminatív és asszimilatív jellegűek, a nemzetiségpolitikát a „bukaresti liberális párti álláspont” határozza meg. Ennek lényege: megtörni a kisebbségek gazdasági és társadalmi pozícióit. E célt szolgálja például az 1921-es erdélyi földreform is. Diszkriminációval törekednek Erdély magyar és német városainak elrománosítására. A magyarságnak adott legkisebb engedmény is a „nemzetietlenség vádját vonta maga után” – állítja dr. Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének történésze. A magyarság érdekvédelmi szervezetei: a Kisebbségi Államtitkárság (1931), a Kisebbségi Főkormánybiztosság és a Kisebbségi Statútum (1938) külföld félrevezetésére szolgáltak, csak jelentéktelen kérdésekben dönthettek.
A román államnacionalizmus a román nyelv és kultúra terjesztésével a kisebbségi közösségek asszimilálására, integrálására törekszik. Az erőszakos beolvasztó politika miatt érthető, hogy az erdélyi magyarság döntő többsége jogosnak érezte Erdély visszacsatolását. Igazságtalannak érzik a trianoni diktátumot azért is, mert a sokkal kisebb százalékarányú erdélyi románok (43%) az önrendelkezés jogára hivatkozva 1918. december elsején rendelkezhettek Kelet-Magyarország területe fölött, míg Erdély magyarsága nem dönthetett sorsáról. Székelyföld népe (85–90 százalékos aránya ellenére) sem határozhatott arról, hogy melyik országban szeretne élni, de arról sem, hogy saját államot hozhasson létre. Ha ismerjük az erdélyi magyarság 1940 előtti megalázó, másodrangú állampolgári sorsát, akkor megérthetjük a kitörő örömöt, amellyel a második bécsi döntést várta és fogadta. A második bécsi döntés etnikai szempontú határokat húzott, melyek kisebb hibái ellenére az adott helyzetben igazságosnak tekinthetők. Sajnos, az erdélyi magyarság sorsa, az igazságos megoldás nem érdekelte sem Sztálint, sem a Párizsi békeszerződés (1947. február 10.) aláíróit.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első bécsi döntés 75. évfordulója
Hetvenöt éve, 1938. november 2-án hozták meg az első bécsi döntést, amely visszajuttatta Magyarországnak a Felvidék Trianonban elcsatolt magyarlakta területeit.
Az I. világháborús vereség után aláírt trianoni béke a szomszédos államoknak juttatta Magyarország területének kétharmadát, a magyar népesség egyharmadát. A magyar politika fő célja ezután a területi revízió lett, ennek érdekében a harmincas évektől a versailles-i békerendszer megváltoztatásában szintén érdekelt fasiszta Olaszországgal és a nemzetiszocialista Németországgal épített ki szoros kapcsolatokat. A Csehszlovákia szudétanémetek lakta területeit Németországnak ítélő, 1938. szeptember 29-én Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és a Német Birodalom által aláírt müncheni egyezmény függelékébe bekerült, hogy a prágai kormánynak Magyarországgal és Lengyelországgal is rendeznie kell területi vitáit. Az egyezmény erre három hónapot adott, azzal a kikötéssel, hogy ha ezen idő alatt nem születik döntés, az érdekelt felek ügyüket a müncheni konferencia résztvevői elé vihetik. A magyar–csehszlovák tárgyalások 1938. október 8-án kezdődtek Komáromban, de öt nap múlva már meg is szakadtak. A magyar kormány ezután kérte a döntőbíráskodást, ami alól London és Párizs kivonta magát, így 1938. november 2-án a bécsi Belvedere-kastélyban Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter hirdette ki az első bécsi döntést. Ez lényegében az etnikai revíziót valósította meg: Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részén 11 927 négyzetkilométernyi területet adott vissza, ahol a 869 299 lakos 86,5 százaléka volt magyar és csak 9,8 százaléka szlovák (az új határokon túl 67 ezer magyar maradt). A visszaítélt területekre 1938. november 5–10. között vonult be a magyar honvédség, Horthy Miklós kormányzó Komáromba és Kassára látogatott el. Az utólagos kiigazításokkal a visszacsatolt terület 12 012 négyzetkilométerre nőtt. A területi revízió folytatódott: 1939 márciusában, amikor Csehszlovákia megszűnt létezni, Hitler engedélyezte, hogy Magyarország megszállhassa Kárpátalját. Az ekkor elfoglalt terület nagysága 12 171 négyzetkilométer volt 496 ezer lakossal, ezek 12 százaléka volt magyar. Az 1940. augusztus 30-án megszületett második bécsi döntés révén Észak-Erdély és a Székelyföld került vissza Magyarországhoz, a 43 591 négyzetkilométernyi területen élő 2 185 546 ember 51,4 százaléka volt magyar. Az országgyarapítás utolsó állomása 1941 áprilisában a Délvidék megszállása volt, amikor 11 475 négyzetkilométer került Magyarországhoz, az 1,03 milliós lakosság mintegy harmada volt magyar. Ekkorra Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nőtt, a lakosság pedig több mint négymillió fővel gyarapodott, s a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része a határok közé került. A bécsi döntésekért azonban súlyos árat kellett fizetni: Magyarország elveszítette külpolitikai önállóságát, és belesodródott a katasztrofális vereséggel végződő második világháborúba. Az 1947. február 10-i párizsi béke visszaállította Magyarország 1938 előtti (lényegében trianoni) határait, semmisnek nyilvánította az első és a második bécsi döntést, sőt, a Szigetközben még három falut át kellett engedni Csehszlovákiának.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómiakísértetek nyomában az ortodox püspökkel
Ioan Selejan Kovászna és Hargita megyei ortodox püspök együttélésről, önrendelkezési törekvésekről.
– Nincs olyan érzése, hogy a székelyföldi románok és magyarok elbeszélnek egymás mellett?
– De bizony hogy van, pedig ugyanazt az igát húzzuk. Majd meglátja, mi történik, miután lecsendesednek a dolgok, és mérleget vonnak a krími események után.
– Miért, mi történik?
– A nagy elemzők megállapítják, amit én már most ki merek jelenteni: minden a kommunikáció hiányára vezethető vissza. A konfliktusok amúgy is legtöbbször ebből a hiányosságból fakadnak. Ahol van párbeszéd, ott hamar kialusznak a feszültségek.
– Ebből az alapállásból szemléli az egyre hangsúlyosabb székelyföldi autonómiatörekvéseket is?
– Roppant összetett kérdéssel van dolgunk. Országos szinten egyértelmű a decentralizációs szándék, a megvalósítás azonban nagyon nehézkes. A különböző döntési jogok áthelyezésének folyamata helyi szintekre pedig itt, a Székelyföldön különleges, területi, etnikai árnyalatokat is kap. És mivel mindennél fontosabbnak tartjuk, hogy ezt az országot megőrizzük a maga érintetlen egységében, nem csoda, ha riadalmat keltenek az olyan hangok, miszerint ez a terület elszakadni készül Romániától.
– Ön is reálisnak tartja ezt a veszélyt? A képzettsége, tekintélye révén, a rendelkezésére álló információk birtokában éppen önnek kellene megnyugtatnia a Székelyföld elszakadásától tartó embereket.
– Sokszor elmondtam a hozzám fordulóknak, hogy a különböző hatalmi, döntéshozatali elemeknek a területi struktúrákhoz való közelítése jó dolog, amit véghez kell vinni. Mivel azonban ezt a jelenséget többnyire kizárólag erre a régióra értelmezik, az RMDSZ pedig újra kormányon van, a többi politikai párttal – amelyek között tudomásom szerint egyik sem ellenzi a decentralizálást – összefogva kellene tisztázni ezt a kérdést. Mert az kétségtelen, hogy a Székelyföldön sokkal többet beszélnek autonómiáról, mint Moldvában vagy Olténiában.
– Talán érthető módon, hiszen az autonómiaigények tekintélyes mértékben történelmi gyökerekből is táplálkoznak. Az ókirályság régióinak pedig korábban nem nagyon voltak hasonló „gondjaik”...
– Ez részben igaz, ugyanakkor épp ez az alapkérdés. Mert ha a többi romániai régióban is hasonló gyakorisággal beszélnének az autonómiáról, megszűnnének az azzal kapcsolatos gyanakvások, miszerint a Székelyföld el akar szakadni, hogy mást akar, mint a többiek. A magyar félnek egyértelműsítenie kellene a parlamentben az álláspontját, és elfogadtatnia azt a többiekkel is. Mert amíg csak itt beszélnek előbb kulturális autonómiáról, aztán területi autonómiáról, a legtöbb románban felmerül a kétely: miféle vonalakat akarnak ezek a magyarok meghúzni?
– De milyen vonalakról lehet itt szó? Legfeljebb képzeletbeli vonalakról...
– Képzeletbeli vonalakról sem, hiszen ez a régió képtelen lenne élni például az országos energiarendszerek nélkül. Már csak ezért sem lenne szabad bármiféle elhatárolódásról beszélni, még ha azok elméleti síkon működnének is. Az alkotmány valamennyi romániai magyar számára garantálja a szabad közlekedést és munkavállalást az ország teljes területén. Még egyetlen magyar sem jött hozzám azzal a kérdéssel, hogy atyám, segítsen nekem az autonómia kivívásában, annál inkább jöttek olyan kérésekkel, hogy atyám, segítsen munkahelyhez jutni.
– Ha magyar emberek nem is ostromolták autonómiakérdésekben, politikai vagy civil szervezetek keresték meg ebben a témában?
– Nem, még nem, de részben megértem őket, hiszen roppant kényes kérdésről van szó.
– Éppen ezért kellene a párbeszéd lehetőségét keresnie mindkét félnek.
– Nézze, nagyon korrekt viszonyban vagyok például a Hargita megyei tanácselnökkel, Borboly Csabával. Mindig megkaptuk például az ortodox egyháznak járó támogatást. Biztosan mindenkinek jót tenne, ha elmélyítenénk ezt a párbeszédet, megnyugtathatnánk a térség románjait, akik joggal aggódnak, hogy mi lesz velük, ha Székelyföld autonómiához jut. Mert erre még senki sem próbált alapos választ adni.
– Ön szerint mi történhetne a románsággal?
– A történelembe visszapillantva egyet kell értenünk abban, hogy a románság sokszor húzta a rövidebbet Erdélyben. Nézzen körül alaposan a Székelyföldön, aligha talál olyan magyart, aki elveszítette az anyanyelvét.
– Székelyföldön talán nem, de a csángókról azért hosszan beszélhetnénk.
– Maradjunk azonban a Székelyföldön, ahol tekintélyes egykori román közösségek veszítették el a nyelvüket és identitásukat. Mikóújfalu, Sepsibükszád vagy Aldoboly beszédes példái ennek a jelenségnek. Ezek az emberek már csak a templomban, imáikban románok, otthon magyarul beszélnek. Ha a magyarok számára riasztó perspektíva elveszíteni az anyanyelvüket, a kultúrájukat, akkor a székelyföldi kisebbségi románokban is ugyanezek a félelmek dúlnak. Ezért lenne logikus, ha ez a két kisebbségi félelem találkozna, hogy a döntések meghozatalakor figyelembe vegye a másik érdekeit is.
– Ön sem kezdeményezett párbeszédet a magyar elöljárókkal? Ha már ők nem keresték...
– Talán nem az én véleményem a legfontosabb ezekben a kérdésekben. Igyekszem minél inkább kívül maradni a politikai, közéleti csatározásokon, hiszen a politika néhány évente cseréli az arcait. Az egyház viszont kétezer éve változatlan állásponton van.
– Azért a történelemben előfordultak már jelentős közéleti szerepet vállaló papok is. Még az ortodox egyházban is. Arról nem is beszélve, hogy a székelyföldi románság különböző szervezetei önt tartják szellemi vezetőjüknek...
– Nyilván papi identitásom nem zárja ki, hogy részt vegyek közéleti kérdések megvitatásában is. Már csak azért sem, mert a hívek többsége csak vasárnap jelenik meg a templomban, a hét többi napjain más színtereken kell megpróbálnom segíteni őket. De a főszerepet akkor is a politikusoknak kell játszaniuk ebben a kérdésben.
– A román politikusok sem kíváncsiak az ön véleményére a Székelyföld jövője tekintetében?
– Ritkán. Egy regionalizációs ügyekben tartott marosvásárhelyi megbeszélésen vettem részt, ahol azt mondtam: kérem, írják le nekem, milyen jogosítványokkal rendelkeznek majd a tervezett új régiók, milyen rendszerben választják meg a vezetőit. Egyelőre azonban senki sem tud válaszolni ezekre a kérdésekre, mint ahogy a várható, jó és rossz következményekre sem. Pedig ezeket a dolgokat nagyon alaposan elő kell készíteni, hiszen nemcsak politikai játékokról, hanem – elsősorban – emberi sorsokról van szó.
– Hogyan viszonyult például ahhoz a Hargita megyei kezdeményezéshez, amely egyfajta autonómiát kínál a Maroshévíz környéki román többségű településeknek?
– Nem volt az semmiféle autonómia. Együtt beszéltük meg a Hargita megyei prefektus jelenlétében, hogy a megyében már létező térségi tárulások mintáját ki kellene terjeszteni Maroshévíz környékére is, hiszen jóval nagyobb eséllyel lehetne pályázni akár uniós forrásokra is. Ezt követően találkoztam az ottani polgármesterekkel, akiknek elővezettem Borboly Csaba kezdeményezését, ismertettem a hasonló társulások eredményeit, sőt kezdeményeztem, hogy nézzük meg együtt a helyszínen, hogyan is működnek ezek a programok.
Magam is támogatom a kezdeményezést, amely a térség versenyképességét és a települések közötti szolidaritást növelhetné. Az emberekkel folytatott megbeszélés arra is jó volt, hogy egyöntetűen csatlakozzanak, ugyanakkor hogy szétoszlassuk a lábra kapó félelmeket, mert bizony már kezdtek különböző „autonómiakísérteteket” látni. Az ügyből azonban csak a különböző utólagos értelmezések fabrikáltak autonómiakérdést.
– Elképzelhető, hogy a krími események nyomán a Moldovai Köztársaságban is „helyzet lesz”, ami a Románia és Moldova közötti közeledést is befolyásolhatja. Támogatja például a román államelnök által nemzeti stratégiai kulcskérdésnek nevezett román–moldovai egyesülés tervét?
– Kár lenne tagadni, hogyan gondolkodunk azon területek identitásáról, amelyeket a Molotov–Ribbentrop-paktum szakított el Romániától, és csatolt a Szovjetunióhoz. Annak az egyezménynek egyetlen pontja van még érvényben: Besszarábia elszakítottsága. Ennek ellenére mi továbbra sem akarunk erőszakosan viszonyulni a kérdéshez. Ha ők akár holnap úgy döntenek, hogy haza akarnak térni, mi tárt karokkal várjuk őket – miközben tisztában vagyunk a kommunizmus évtizedeiben véghez vitt etnikai átalakítás, agymosás következményeivel és Románia korlátozott gazdasági lehetőségeivel. Nem fogjuk csapkodni az asztalt, de a kapu nyitva áll.
– Ha már a románok félelmeiről beszéltünk, mivel igyekszik „megnyugtatni” az ortodoxia állami támogatású további térhódításától tartó székelyföldi magyarokat?
– Szeretném egyértelműsíteni: a székelyföldi templomépítések fejezetét gyakorlatilag lezártnak tekintem. Van még egy befejezésre váró templom Sepsiszentgyörgyön, kettő Hargita megyében, Maroshévíz környékén. Úgy ítéljük meg, hogy ezekkel elegendő templommal rendelkezünk a híveink számához viszonyítva. Néhány kápolna, imaház építésére még sor kerülhet, elsősorban kórházakban, de az ortodox egyház a továbbiakban a szociális kérdésekre, az emberek megsegítésére kívánja helyezni tevékenysége hangsúlyait. Már csak az Úr segítségére, békére és egymás megértésére van szükségünk.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),

Kelet–nyugati láthatár
Nagy szavak, de aligha vitathatók: április vége szimbolikus üzenetükben is példa nélküli aktusok idejeként vonul be a naptárba.
A Fidesz-lista harmadik helyén európai parlamenti képviseletre készülő Tőkés László nagyváradi kampánynyitója ugyanis koránt sincs annyira távol a román–moldovai határnyitástól, mint ahogyan az első látásra tűnne.
Ha a nemzeti lista megalkotásával – Szilágyi Zsoltot, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnökét idézve – a magyar nemzet megérkezett a 21. századba, a moldovai állampolgárok uniós vízummentességének életbe léptetésével éppen ez a század nyitott újabb dimenziót. Az ország nyugati és keleti kapujának szimbolikus, illetve tényleges szélesebbre tárása két nemzet magabiztosabb jelenlétének kezdetét jelentheti a népek Európájában.
Mert ha Magyarország immár kereken tíz, Románia pedig bő hét éve teljes jogú tagja is az Uniónak, az elszakított területeken élő magyarok brüsszeli jelenléte sokkal inkább az EU műfogsormosolyos toleranciatesztjének tekinthető, mint tényleges kisebbségi érdekvédelemnek. Tőkés László Fidesz-listázása ezen a megítélésen javíthat lényegeset.
Moldova helyzetmódosításának felgyorsítása kétségtelenül az orosz veszélynek is tulajdonítható, de mindez a lényegen alig változtat. A román vezetők ugyanis nem rejtik véka alá, hogyan is gondolkodnak azon területek identitásáról, amelyeket a Molotov–Ribbentrop-paktum szakított el Romániától, és csatolt a Szovjetunióhoz.
Annak az egyezménynek egyetlen pontja van ma is érvényben: Besszarábia elszakítottsága. Ha egyelőre nem is csapkodják a brüsszeli asztalt, Moldova Európához való közeledése pluszfelelősséget ró rájuk. Ez viszont sokszor sorolhatja őket – akár észrevétlenül is – ugyanabba az érdekszférába az önrendelkezést kulcsfogalomként kezelő magyar képviselőkkel – köztük Tőkés Lászlóval. És remélhetőleg az RMDSZ ma még megjósolhatatlan számú leendő brüsszeli arcaival. A román képviselők részéről ugyanis nehezen lesz elfogadtatható a kisebbségi kérdések erősen kétértelmű képviseleti retorikája.
Tágulóban a láthatár keletről nyugatra.
Csinta Samu. Krónika (Kolozsvár)

1940. augusztus 30. – A második bécsi döntés
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett, hogy Magyarország jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt, elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin–Róma tengellyel.
Románia számára az 1940-es esztendő súlyos válságokat hozott, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldovára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg.
Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom miatt volt érdekes.
II. Károly román király (ur. 1930–1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező döntésében, miközben Horthynak és Telekinek szembe kellett néznie a német–olasz bíráskodás számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan: erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét.
A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Számottevő különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között.
Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 ezer fős magyar kisebbség repatriálását.
Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940 szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Tarján M. Tamás, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

Hírsaláta
BĂSESCU RÉGI ÁLMÁRÓL BESZÉLT. Moldova Köztársaság számára az egyetlen járható út a jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben az egyesülés Romániával és Románia területi egységének helyreállítása – jelentette ki Traian Băsescu a Népi Mozgalom Pártja vasárnapi rendezvényén. A korábbi államelnök szerint azért ez az egyetlen esély Moldova számára, mivel az Európai Unió nincs felkészülve a keleti bővítésre, és Oroszország sem, hogy ezt elfogadja. „Románia területi egysége ismét helyreállhat, a moldovai fiatalok is az egyesülést kérik, és az a generáció is támogatja, amelynek tagjai a Ribbentrop-Molotov Paktum előtt Románia polgárai voltak” – mondta Băsescu. (Mediafax)
HAMISÍTOTT PARFÜMMEL ÁRASZTOTTÁK VOLNA EL OLASZORSZÁGOT. Több száz doboz hamis márkajelzésű parfümöt és huszonöt liter igazolatlan eredetű, zárjegy nélküli pálinkát foglaltak le a pénzügyőrök Magyarországon, az M7-es autópályán, mintegy 900 ezer forint értékben. Egy 55 román állampolgárral Olaszországba tartó, román rendszámú autóbusz ellenőrzésekor az utazótáskákból összesen 808 doboz különféle parfüm került elő, amelyek származását a tulajdonosaik nem tudták igazolni. A buszban utazók elismerték, hogy a vásárlók megtévesztésére alkalmas hamisítványokat értékesíteni kívánták, ezért ellenük iparjogvédelmi jogok megsértése miatt indult eljárás, a hamis termékeket pedig lefoglalták. (MTI)
NYERESÉGES, DE AZ ÁLLAMTÓL VÁRJA EL A BEFEKTETÉST. Az állami vasúthálózatot kezelő Román Vasúttársaságnak (CFR) 73 millió lejes profitja és 383,8 millió lejes forgalma volt az év első öt hónapjában – jelentette be a vállalat. A fejlődéssel egyidőben csökkent a szállítási forgalom, amit a CFR ügyfelei már év elején bejelentettek, ezt a trendet pedig csak erősítette a vasúti személyforgalom piacán tapasztalt hullámzás. A CFR becslése szerint ugyanakkor még ebben az évben 17,4 milliárd lejt kellene befektetni a vasúti infrastruktúrába, ami négyszerese annak, amit idén a kormány erre a célra elkülönített. A társaság közleménye szerint 10,408 milliárd lejre lenne szükségük olyan befektetésekre, amelyek lehetővé tennék a sebesség növelését. További 5,719 milliárd lejre pedig ahhoz, hogy elvégezzék a vasúti infrastruktúra elmaradt főjavításait 1000 kilométeren, hogy megjavítsák a természeti csapásokban megrongálódott berendezéseket és helyreállítsák a hidakat és alagutakat. A vasútvonalak és berendezések karbantartására és a vasutak, hidak és berendezések főjavításaira további 1,331 milliárdra lenne szükség. (Mediafax) NŐTT A MUNKANÉLKÜLISÉG. 7,1 százalékra nőtt májusban a munkanélküliség, ez 0,2 százalékpontos növekedést jelent az előző hónaphoz képest, 2014 májusához viszonyítva pedig 0,3 százalékost. Az Országos Statisztikai Intézet adatai szerint a 15 és 74 év közötti állástalanok számát májusban 646 ezerre becsülték az előző havi 628 ezer és a 2014. májusi 630 ezer után. A férfiak körében mért munkanélküliség 7,8 százalékos, ez 1,6 százalékkal magasabb, mint a nőké. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újraértelmezett augusztus 23. (Johannis üzenete)
A fasizmus és kommunizmus áldozatairól emlékezett meg vasárnap közzétett üzenetében Klaus Johannis államfő, kifejezve reményét, hogy az élethez és szabadsághoz való jogot soha többé nem lehet büntetlenül semmibe venni.
Románia 2011-ben iktatta törvénybe azt a 2008-as Prágai Nyilatkozat által szorgalmazott kezdeményezést, hogy augusztus 23-át – az Európa keleti részének felosztását titkos záradékban szentesítő Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját – nyilvánítsák a náci és a kommunista totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapjává. A német és szovjet külügyminiszter által 1939. augusztus 23-án aláírt megállapodás készítette elő egyebek mellett a balti államok, illetve a Romániához tartozó Besszarábia szovjet bekebelezését.
Johannis tavaly elnökjelöltként, idén pedig már megválasztott államfőként üzenetével gyakorlatilag újraértelmezte országa számára augusztus 23-a – Románia korábbi nemzeti ünnepe – történelmi jelentőségét. A román elnöki hivatal honlapján közzétett üzenetben Johannis elítélte a Molotov–Ribbentrop-paktumot és annak „Romániát érintő áldatlan következményeit”. „Nem szabad tagadnunk vagy minimalizálnunk a legionárius (fasiszta) és kommunista népirtó politikát, tisztelegnünk kell az áldozatok emléke előtt. Az utóbbi évtizedben Románia bátor lépéseket tett ezen rezsimek elítélése terén, bebizonyítva, hogy végleg szakított történelme ezen sötét időszakaival” – fogalmazott az államfő. Ugyanakkor arra intette honfitársait, hogy előzzenek meg minden „radikális, utópikus, szélsőséges politikai kezdeményezést”, amely a jogállamiságot és a demokráciát támadja. A kommunizmus idején augusztus 23. volt Románia nemzeti ünnepe, amelyet az akkori hatalom „az 1944-es nemzeti antifasiszta és antiimperialista fegyveres felkelés” napjaként ünnepelt. A kommunisták a második világháborús román kiugrás napját sajátították ki: 1944. augusztus 23-án (amikor a szovjet hadsereg már Bukaresthez közeledett) Románia a tengelyhatalmak oldaláról az Egyesült Nemzetek oldalára állt át az akkor alig 23 éves Mihály király vezetésével.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntést 75 éve hirdették ki
Hetvenöt éve, 1940. augusztus 30-án hirdette ki a bécsi Belvedere palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter a második bécsi döntést, amelynek értelmében Magyarország visszakapta az 1920-as trianoni békében Romániához került Erdély északi részét.
A trianoni békediktátum után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. 1938-ban az első bécsi döntés visszajuttatta a Felvidék magyarok lakta déli részét, 1939-ben a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, ezután a vezetés figyelme Erdély felé fordult. Romániával szemben a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései, és a bukaresti kormány kénytelen volt engedni a három oldalról ránehezedő nyomásnak. Az 1939. évi Molotov- Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát, az 1940. szeptember 7-i craiovai megállapodás értelmében pedig Dél-Dobrudzsa Bulgária része lett.
A román vezetés a magyar igényeket utasította el a leghevesebben. 1940 nyarára rendkívül kiéleződött a magyar-román viszony, a közös határ mentén mindkét fél jelentős haderőt vont össze. A határrevízió azonban nem kapott zöld utat a harctereken sikert sikerre halmozó náci Németországtól. Miután a felderítés adatai azt mutatták, hogy a román hadsereg létszámban és a fegyverzetben is fölényben van, a magyar vezetés a tárgyalások felé hajlott. A két küldöttség 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severinben) találkozott, de nyolc nap múlva eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztal mellől: a román fél visszautasította az Erdély területi megosztására tett magyar javaslatot, a magyar delegáció pedig a románok által szorgalmazott lakosságcserét tartotta elfogadhatatlannak.
Még folytak az alkudozások, amikor augusztus 22-én a magyar kormány úgy döntött: a tárgyalások kudarca esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök augusztus 25-én ki is adta a Románia ellen három nappal később indítandó hadműveletek irányelveit, ám Hitler el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással. Románia elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos számára, míg Magyarország felvonulási terepként volt értékes a Szovjetunió elleni hadba lépéskor.
Németország és szövetségese, Olaszország augusztus 29-re Bécsbe kérette Csáky István magyar és Mihail Manoilescu román külügyminisztert (Teleki Pál kormányfő megfigyelőként tartott a delegációval). A diplomáciai "beavatkozás" miatt a magyar hadba lépés elmaradt, a két ellenérdekű fél a tengelyhatalmak döntésének elfogadására kényszerült.
Az új magyar–román határt Hitler személyes döntése nyomán húzták meg. A Führer olyan megoldást keresett, amely "pacifikálja" a térséget a tervbe vett szovjetellenes háború előtt. Az új nyomvonal Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes- Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániában maradt. A nyomvonal a Keleti- Kárpátok gerincén, a történelmi határ mentén haladt tovább a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszaszerzett Kárpátalját. A Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területe 43 591 négyzetkilométer volt, az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a 2 185 456 lakos 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar, 41,5 százaléka román, a többi német és jiddis. (Az 1930-as román népszámlálás szerint viszont 50,2 százalék volt román és csak 37,1, százalék a székely és magyar.) A mintegy 60 ezer négyzetkilométernyi Dél-Erdély továbbra is Romániához tartozott, itt mintegy 400 ezer magyar élt.
A román és a magyar delegáció csak a kihirdetés pillanatában szerzett tudomást a döntésről. Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Manoilescu román külügyminiszter a sokk miatt el is ájult. A "bécsi diktátum", ahogy a román történészek ma is emlegetik, Romániában mérhetetlen felháborodást keltett, az ujjongó magyar közvélemény ugyanakkor az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel (a magyar történetírásban a "döntőbíráskodás" és a "második bécsi döntés" semlegesebb fogalma honosodott meg).
A magyar politikai elit egy része, köztük Teleki Pál kormányfő és Bethlen István volt miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a németektől kapott "ajándékért" magas árat kell majd fizetni, és azt is pontosan tudták, hogy a revízió német vereség esetén nem lehet tartós. Belátták azonban azt is, hogy nem lehet megtagadni a revízió húsz éve hirdetett eszméjét, a közvélemény előtt hazaárulásnak számított volna, ha visszautasítják a felkínált területet.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselőt hívtak be, három hely jutott a németségnek, a románok számára fenntartott 12 mandátumot nem töltötték be.
A második világháborút lezáró békeszerződések érvénytelenítették a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is.
Népújság (Marosvásárhely)

Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
Lapunk elkövetkező hétvégi számaiban a kiváló erdélyi író tizenegy esz­tendővel ezelőtt bekövetkezett halálával félbeszakadt, így kéziratban marad utolsó könyvéből közlünk részleteket a Székelyföld folyóirat nemrégiben megjelent publikációja nyomán. A szépirodalmi igényű emlékirat – mely a tízéves fiú szemével idézi a történelmi eseményeket – címét az író, felcímét a napilapolvasó könnyebb eligazodásáért mi adtuk.
Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
A szülőföld kaszálóhatárának egyik pontján egy augusztus végi napon egyesegyedül voltam, „meddig a szememmel láttam”, kaszálónk tájkörében. Végeztünk ott is szénacsinálással, a pénteki napra már a hétvége következett, s úgy volt, hogy másnap apám ismét fordul otthonról a tehénszekerünkkel vissza Hosszúmezőre, s egy újabb szekér szénával költözünk végleg a Hegyről „bé a Ligaton”, a veszélyes meredeken lejtős úton, ahol helyeként tartani kellett a tengelyvéget egyik vagy másik oldalon, hogy ne dőljön fel a szénásszekér, habár nagy dőlés abból sem lehetett volna, mert az utat olyan mély mederré járták hosszú időn át a szekerek, hogy legtöbb helyen embermagas martjai voltak. A hétvégék a kaszálókon is általában némi „szussza­nót” jelentettek a hétköznapok látástól vakulásig tartozó fáradozásai után, mert vasárnapra a sok nép „hazavonult” vasárnapozni – tisztálkodni, férfirenden borotválkozni, templomba menni, kocsmában koccintani, fehérneműt váltani stb. –, hétfőn korán pedig vissza, az „odahátra maradtakhoz”, akik vasárnap nemigen kaszáltak, de a szénák „kerek rendjét” szárasztották s takarták buglyába. Most, az augusztus végi Hosszúmezőn nagyjából az egész szénakaszáló időszak a végét járta, ott is már buglyákban állt a széna a lekaszált mezőkön, s így én is már csak a másnapra várva „őriztem” a holminkat egyszál magamban, alig jó tíz nap híján kerek tízesztendős gyermekfejjel... Valami összeszedni való vékony rend még maradt volt dologként az egyik hosszan-keskeny kaszálópántlikánk végén, ahol a sima erdei út két keréknyomos vonala átszelte a tagunkat, mintha egy határvonallal átszakítottak volna egy darabocskát a mienkből az „Istókék” jóval nagyobb területéhez, s én éppen ott „jártam” a gereblyémmel, estefelé a langyos melegidőben, amikor egy idősebb bácsi mendegélt „felazon” egy tarisznyával s szerszámmal a vállán. Megpillantva engem, mindjárt szólt is hozzám, anélkül, hogy megállt volna: „Hát te mit csinálsz itt egyedül? Otthon akkora öröm van a faluban, hogy viszi el a helyet!” Már szájamon volt a kérdés, hogy mitől a nagy öröm, de arra jött a magyarázat is: „magyarok lettünk, fiam! Eridj te es hamar hazafelé!” Az a szó, hogy „magyarok lettünk” úgy ért ott engemet, hogy valósággal „megütött”, s kis híján elsírtam magam. Ahhoz hasonló örömet soha addig nem éreztem. Tudtam egyből, mitől „lettünk magyarok”, mert egész nyáron abban a nagy várakozásban töltöttük a napokat-heteket, hogy nemsokára „visszaadnak minket, Erdélyt” Magyarországnak. A „felvidéki magyarság visszatérése” óta bennünk is felfokozott reménységgel és várakozással „visszhangzott” az a vágyteli „követelés”, hogy „Mindent vissza!”, s éppen most a hátunk mögött hagyott nyár a kaszálókra is lengette a híreket Besszarábia orosz visszafoglalásáról éppúgy, mint az Erdélyre vonatkozó román–magyar tárgyalásokról. A hírmondó bácsi közben már tovahaladt az úton, több szót nem mondott semmi a „világváltozásról”, de nekem annyi is elég volt ahhoz, hogy még a helyet, Hosszúmezőt is más színben lássam mindjárt, mintha egyszerre valami örömfény ömlött volna szét mindenfelé az alkonyi napsugárban. Azzal együtt „elkapott” nyomban a lázas izgalom is, hogy akármennyire sietek hazafelé – a villát-gereblyét pillanatok alatt elraktam, s szinte futva indultam lefelé az úton –, minden lépéssel „lemaradok” az otthoni „boldogságról”, s kivált, ha magam előtt néztem, hogy milyen végtelenül hosszú az út Hosszúmezőtől a falu legalsó szélén lévő házunkig – alá a völgybe, ki Merkére, el a tetőről a faluig, s végig a falu hosszán, még ha rövidítve is a dimbes-dombos Falumezején át –, akkor már-már bénaságot éreztem a lábaimban, hogy „soha nem érek hazáig!”... Merke útján – erről is, túl is, ki a hágón, s alá a lejtőn – most külön jó volt érezni, hogy az útkanyarokat végig „egyenesítő” gyalogösvények milyen jól „segítik” a haladást, belsőleg pedig az volt a „jó hátszél”, hogy teljes gyermeki valómmal úgy éreztem: ettől a naptól kezdve boldogság lesz az egész életünk, mert vége a gyűlöletes „román világnak”... Szinte hihetetlen volt arra gondolni, hogy az új esztendőt az iskolában már magyarul kezdjük, nem kell folyton énekelni a „Tatăl nostru”-t, a román Miatyánkot, s a királyéltető román himnuszt, amit olyan hosszan fújtunk mereven kitartott jobb kézzel „Trăiască regele in pace şi onor!”, hogy olykor a ballal támasztottuk a hónaljunknál tisztelgő kart, amiért számíthattunk egy-egy leckéztető pálcaütésre, de ami legtöbbször a „mi himnuszunkat” juttatta eszembe, az abban lévő kart: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel...” Milyen „más világ” lesz most az iskolában is, ha a mi himnuszunkat énekelhetjük, s ahol vége lesz annak, hogy osztálytársammal, Fülöp Évával, tanítónk leányával ketten mint „román gyermekpár”, piros-sárga-kék szalagos „oláh népviseletben” szerepeljünk a falu színe előtt szavalásainkkal, ahogy tavasszal kellett a legnagyobb román ünnepen, „zecse máj”-kor, május 10-én, mert Tódor papék által románnak térített családok gyermekei között nem találtak román versmondásra alkalmasakat, de ingyen „nemzeti ruhát” azok a gyermektársaink kaptak, és így vehettem kölcsön én is a szavalásomhoz Jáné-patakáról az Isztojka Lajiét, akivel „talált a növésünk”... Egyedül kutyagoltam a hosszú úton hazafelé, úgy, hogy szinte fájt, amint elképzeltem a házunkat, a szomszédságot, hogy ott Sanyi, a szüleim s mindenki mekkora boldogságban lehet „nálam nélkül”, közben azonban én egymagamban is úgy „örvendeztem hazafelé”, hogy szívemben s fejemben egészen átforgott a „nagy változás”, mintha valóságosan gyalogoltam volna a hosszú utammal egyik „világból” a másikba.
A faluba érve, Falumezeje felmagasodó útján – akkor már lámpafényeket gyújtó esteledés volt – kitértem a sűrű házak felszegi s középszegi fő útjáról alszeg felé, de még úgy is feltűnt, hogy a nagy örömnek semmi „hangját” nem hallottam, még inkább mintha nagyobb csend lett volna a szokottnál, valami hallgató „elülés”, mint a tyúkoké ilyentájt a tyúkpajtába. A Homoród hídján át a zsákutcánk fejéhez érve sem láttam az ablakok fényén „túl” más „életjelt”, nálunk pedig az alig háromkapus kis utcánk fenekén még sötét is volt, ami akkor már szinte úgy hatott, mintha a falu, a családunk, a szomszédság mind „elfutott volna” valahova azzal a hihetetlen örömhírrel, hogy „magyarok lettünk”... Benyitva a sűrű sötétbe, végül is ott találtam „házőrzőként” papót, akitől éppen sok „újságot” nem remélhettem, de a legfontosabbat még az ő némasága is tudta „mondani”, mert házunk néma beszédének jeleivel jámbor papónk lelkes buzgósággal mutogatta, hogy „a románok mennek”, „a magyarok jönnek”, a többiek a háztól pedig Daradicséknál vannak. Mindez a „hírmondás” itt úgy „hangzott el”, hogy papónk előbb két kézzel a román katonasapka elöl-hátul csúcsos formáját mutatta a fején – jobbjának feltartott tenyerét homlokához emelve, bal tenyerét meg szembe vele hátul a fejebúbjánál – s egy intéssel mindjárt egy elmenő legyintést tett, aztán külön a baljával (balog lévén) mutatta a homloka fölött a magyar katonasapka elöl-hegyesedését, amit egy jövő-mozdulattal toldott meg, apámékról pedig (akik nyilván ugyanezzel az egyensapkás mutogatással avatták be őt a nagy örömbe) a legpontosabban közölte, hogy Daradicséknál vannak, miután csupros formán tartott bal kezét egy „ivó”-gesztussal a szájához vitte (a Malom-utca elején, a malomárok „vize” mellett lakó Daradics keresztapáméknak a papónk keresztelése szerint ez volt a „nevük”)... Ennek a jó tájolásnak a nyomán már félig futva fordultam vissza a zsákutcánk fenekéről, s tértem be a „célbaérés” megkönnyebbülésével a Farkas Domokos molnárék malomárka által „kanyarított” keskeny utcába, ahol keresztapámék második háza már a falu vége volt az utca mentén majdnem a malomig nyíló kerttel. „Daradicséknitt”, amikor végre benyitottam az ajtón, egyből belecseppentem abba a bódult-mámoros hangulatba, amit Hosszúmezőtől hazáig a hosszú úton magam elé képzeltem. Tele volt a ház felnőttel-gyermekkel, zsivajogtak, mondtak, kacagtak, pálinkáztak, virított az arcokon s csillogott a szemekben az „álom rég várt beteljesülése”, amiről lassan én is mind többet tudtam meg azon a két szón túl, hogy „magyarok lettünk”. Rádió alig volt akkor a faluban, de egy éppen Farkaséknál volt a malomban, apámék is előzőleg ott hallgatták a „bécsi döntés” torokszorító híreit, az „új erdélyi határvonalat”, néhányan a szomszédságból még mindig ott ültek a molnárék rádiója mellett, s később én, az „elkésett” sem nyughattam, míg átszaladva oda valamit nem hallhattam a „saját fülemmel” Budapestről, a „fővárosunkból”, és amikor később éjjel – amikor már énekszóra is fordult a „határtalan” kedv – „oszlottunk hazafelé”, a fejemet is alig bírtam már a Hosszúmezőtől tartó „nagy út” végén, úgy tele volt az úti fáradtság s az örömteli izgalmak „súlyán” felül mindenféle névvel-hírrel: Horthy, Teleki, Hitler, Mussolini, Ribbentropp, „Csiánó”, a kettévágott Erdély, fele Romániának, fele Magyarországnak, „nem adták vissza az egészet szép Magyarországnak”, ahogy halkan magunk között már fújdogáltuk egy idő óta a „Tisza-énekekben” („A kanyargós Tisza partján nem jó, nem jó elaludni”, szólt az egyik, s benne aztán az, hogy „Miért nem adják vissza kincses Erdélyt szép Magyarországnak”, a másikkal meg úgy „intéztük el” a trianoni katasztrófát, hogy „Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak, / De a Tisza minden cseppje mindörökre csak megmarad magyarnak”, mert „tudtuk”, hogy „a legmagyarabb folyónak” hiába csatolták el a forrásvidékét az egyik országhoz, a torkolatszakaszát a másikhoz, a Tisza úgy magyar „minden cseppjével” továbbra is, ahogy az ezeréves Magyarországon „mindig” az országhatáron belül eredt Máramarosban és torkollott a Dunába „Titelnél”), s most egyszerre az lett a „keserű cseppünk” az „édes mámorunkban”, hogy a tőlünk alig négy faluval „bemondott” határvonallal szülővidékünk két Homoródjának is „lecsonkázták” az egybefolyását, hogy a színtiszta székely két víz vége „Romániában maradjon”...
Szabó Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A két világháború közötti magyar revíziós törekvések
A 2. bécsi döntést 1940. szeptember 3-án hirdették ki, és az azt követő napokban Horthy Miklós kormányzó hadparancsban indította útnak a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára megítélt területeket. A 75 éves évfordulón Nagyváradon és Szatmárnémetiben tartottak megemlékező ünnepséget. Raffay Ernő történész, Trianon-kutató, a Horthy-korszak kiváló ismerője idén több erdélyi előadásban is taglalta az 1940-es események történetét. Az évforduló kapcsán a bevonulás előzményeiről és a „kis magyar világról” beszélgettünk.
– Beszélgetésünket Trianonnal kell indítanunk: miként tudott a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak magyarországi politikai elitje megbirkózni az országra nehezedő megpróbáltatásokkal?
– A Horthy-korszak 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthy altengernagyot megválasztották a Magyar Királyság kormányzójának. Az ezt megelőző világháború lerombolta az ország gazdaságát. Az 1918. október 31. utáni, Károlyi Mihály gróf vezette kormány katonailag feladta az ország területi integritását, amivel a Tanácsköztársaság egyetértett. Ezt Kun Béla külügyi „népbiztos” meg is erősítette egy Clemenceau-hoz írt jegyzékében. A kommunista diktatúrát leverő, Budapestet 1919. augusztus 4-én megszálló román hadsereg szabályosan kirabolta Magyarország Győrig terjedő területeit. Számításaim szerint a román katonaság 30–40 ezer vagon rabolt holmit vitt el Magyarországról, amiért a mai napig nem fizettek kárpótlást. Magyarországot tehát először gazdaságilag újjá kellett építeni. Ezzel egyidőben a magyarság lelki fölemelését, újjáépítését is meg kellett valósítani. A Horthy-korszak végéig az elvett területeink visszavétele lett a legfőbb lelki és külpolitikai célkitűzés.
– Horthy Miklós kormányzása idején egy ütőképes magyar gazdaságot és szociális ellátórendszert sikerült tető alá hozni. A trianoni előzményeket ismerve hogyan volt ez lehetséges?
– Gróf Bethlen István miniszterelnök kormánya az 1924–1927 közötti évekre elérte a különböző iparágakban az 1913. évi termelékenységet, annak ellenére, hogy az országot megfosztották legtöbb nyersanyagától. 1924-ben 30 millió aranykorona alaptőkével megalakult a Magyar Nemzeti Bank, majd a húszas évek közepén bevezették az értékálló pengőt, amely Európa egyik legerősebb fizetőeszköze lett. A húszas években megszűnt az ország pénzügyi-gazdasági, majd katonai ellenőrzése. A gazdasági világválság kezdetéig tehát a Magyar Királyság pénzügyi-anyagi és külpolitikai szempontból független ország lett. Ennek elérése történelmi jelentőségű tett volt, ugyanis ez teszi majd lehetővé a területi revíziót. A horthysta kormányok komolyan fejlesztették az oktatásügyet és az egészségügyet, annak ellenére, hogy a tüdőbaj népbetegség maradt a korszak végéig. Emiatt is növelték a kórházak és az ezekben lévő betegágyak számát. A Horthy-korszakban a szociálpolitika európai színvonalon állt, ugyanis céltudatos fejlesztését az angol szociálpolitikai helyzethez mérték. Az 1927-es kötelező betegség- és balesetbiztosítási törvény mintegy egymillió dolgozót, plusz a családtagjaikat, azaz több millió magyar állampolgárt érintett. Eszerint a táppénz fizetése a bér 55–75 százalékára nőtt, baleset alkalmával pedig járulékot kapott a dolgozó, amely a fizetés 60-66 százalékát tette ki. Ezen túlmenően a kormányok bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920–1930 között országos lakásépítési programot szerveztek: 10 év alatt 290 ezer új ház és lakás épült, ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer főre jutó orvosok száma a duplájára nőtt, a százezer főre eső kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A szociálpolitika nagyot fejlődött; 1930 előtt csak a mezőgazdasági munkások esetében volt elmaradás. Viszont lényegesen csökkent a munkanélküliség: míg 1920-ban 15–20 százalék volt ez az arány, addig e szám 1930-ban lement 10 százalékra. Tehát a két háború közötti magyar kormányok a II. világháborúig modernizációt hajtottak végre, sőt megkísérelték a magyarok uralmát visszaállítani az élet minden területén.
Az újraegyesülés reménye az elszakított részeken
– Az utódállamokban rekedt magyarság számára mit jelentettek a következő évtizedek?
– 1918 óta a szétszakított magyarság ellenséges gyűrűben él: a (cseh)szlovák, román, szerb és horvát állam gyakorlatilag a megszállásuk alá került magyarság megsemmisítésén dolgozik. 1918 ősze óta a megszállás alatti magyarok élete küzdelem a megmaradásért, attól függetlenül, hogy az adott „utódállamban” éppen polgári demokrácia vagy kommunista diktatúra létezik-e. A két világháború között, miután a Magyar Királyságot felvették a Népszövetségbe, Horthy kormányai Genfben komoly kisebbségvédő tevékenységbe kezdtek. Sok eredményt ugyan nem lehetett elérni a korabeli európai hatalmi viszonyok között – ez a felismerés is elmélyítette a magyar politikai elit revíziós szándékait. Mindenesetre a megszállt magyar területeken élő magyarok biztosak lehettek abban, hogy a magyar királyi kormány – és persze a teljes magyar lakosság – a végsőkig mellettük áll. E tudat egységben, együttes revíziós szándékban tartotta a Kárpát-medence magyarságát.
– Mennyiben segítette ez a revíziós tudat a megszállt területek magyarságát a talpraállásban?
– Egyértelműen segítette, hiszen az anyaországtól elszakított nemzettestek néhány év alatt magukra találtak, annak ellenére, hogy a három utódállamban egyaránt meghozott ún. földreformtörvények célja a földvagyon magyar tulajdonosoktól történő elvétele volt. A román állam mind a mai napig nem fizetett kárpótlást a sok milliárdot érő, törvényi erőszakkal elkobzott földekért, birtokokért valamint házakért, vagyontárgyakért. A román megszállás után néhány éven belül anyagi katasztrófahelyzet keletkezett: ebből kiindulva a megmaradt csekély lehetőségre építve kellett megszervezni a nemzetfenntartó tevékenységet. Gondoljunk Kós Károly vagy báró Kemény János tevékenységére: a meghagyott, bár erősen lecsökkentett magyar polgári és arisztokrata vagyonok mozgósításával lehetett fenntartani, sőt kivirágoztatni a magyar szépirodalmat, a szakfolyóirat-tevékenységet, a sajtót, és ami a legfontosabb, a magyar iskolahálózatot. A húszas évektől tudják az erdélyi magyarok, hogy a román hatalom célja a magyar iskolák megszüntetése, amivel a magyar nemzettudatot legyengítve érhetik el az önfeladást.
– Hogyan készült a két világháború között a magyar politikai elit az elszakított nemzetrészek újraegyesítésére?
– Eleinte különféle társadalmi egyesületek rendezvényein beszéltek nyíltan a területi revízióról. A magyar királyi kormány legmagasabb politikai szinten először 1927-ben nyilvánult meg, tehát akkor, amikor a politikai és gazdasági stabilizáció megvalósult: Bethlen István gróf egy debreceni beszédében – minden bel- és külföldi elemző számára megdöbbentő módon – hosszan beszélt a magyar határok megváltoztatásának fontosságáról. A debreceni beszéd után nyílt lett a revíziós kommunikáció: a sajtó mellett megkezdte revíziós tevékenységét a Herczeg Ferenc író által vezetett Magyar Revíziós Liga. A magyar szándék komoly angliai és olaszországi támogatást kapott Rothermere lordtól és Mussolinitől, egy „sajtómágnástól” és egy nagyhatalom első emberétől. Sőt, az 1920. évi trianoni békéről ennek nagyhatalmi megalkotói többen nyilvánosan elismerték, hogy a románok, csehek és szerb politikusok hamis adatokkal becsapták őket. Az 1930-as évek közepére készen állt mind az európai nagyhatalmi politika, mind a hazai belpolitika és a közvélemény a revízió megvalósítására.
Katonai akciót tervezett a honvédség
– Milyen előzményei voltak a 2. bécsi döntésnek?
– Németország külpolitikája és a III. Birodalom katonai megerősítése új helyzetet teremtett Európában. A magyar állam számára – amelynek vezetői nem voltak sem nácik, sem szélsőségesek, csak a magyar érdeket képviselték – az új európai nagyhatalmi erőviszonyok lehetőségeket teremtettek az aktív, revíziós külpolitika kezdeményezésére. 1938 szeptemberében zajlottak a müncheni négyhatalmi tárgyalások. Ezen az angolok és a franciák úgymond „a béke megóvása érdekében”, de valójában gyáva meghunyászkodással Hitler hatókörébe engedték addigi szövetségesüket, Csehszlovákiát, ezt az életképtelen műállamot. A müncheni egyezményhez csatlakozva a lengyel és a magyar kormány azt kérte a négy nagyhatalomtól, hogy segítsék hozzá országaikat a csehszlovák állammal való területi vitáik megoldásához. Ez vezetett az 1939 őszi csehszlovák–magyar tárgyalásokhoz, majd 1939. november 2-án az 1. bécsi döntéshez, amelyben a csehektől visszavettünk mintegy 12 ezer négyzetkilométert, ahol a magyar lakosság aránya 86,6 százalék volt. Ez a területgyarapítás nem Hitler kezéből származott, hanem a magyar és lengyel kormány helyzetfelismeréséből és bátor cselekvéséből. A revízió 1939. március idusán, Kárpátalján folytatódott, amikor az ottani ruszin kormány Hitler elismerését kérte: a Magyar Királyi Honvédség és előtte a Rongyos Gárda bevonult a Kárpátok gerincéig. Ezzel létrejött a lengyel–magyar közös határ, amelyet Lengyelországban a mai napig nagyon fontos pozitív eseménynek tartanak, ugyanis 1939 őszén a megtámadott Lengyelországból e határon menekülnek lengyelek tízezrei az őket megvédő Magyar Királyságba. S jött az 1940-es, sorsdöntő év.
– A magyar revízió felvidéki és kárpátaljai előzményei mennyire készítették elő az Erdélyt érintő 2. bécsi döntést?
– Teleki Pál gróf miniszterelnök 1940 nyarán meglátogatta Hitlert s bejelentette, hogy Magyarország háborút indít Románia ellen, s katonai erővel foglalja vissza az elvett területeinket. Hitler nem árulta el Telekinek, hogy a Wermacht vezérkaránál már készítik a Szovjetunióval szembeni támadás katonai terveit, s mivel szüksége volt a román kőolajra, azt indítványozta a magyar delegációnak, hogy levelet ír a román királynak, amelyben azt javasolja, hogy Románia maga kérje döntőbíráskodással a román–magyar területi vita megoldását. Eközben a szovjet kormány – Molotov külügyi népbiztos révén – kijelentette, hogy az oroszok támogatják a magyar területi igényeket. A román kormány – Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter – közben húzták az időt. Emiatt a Honvéd Vezérkarnál kidolgozták a Románia elleni háború katonai tervei című dokumentumot és a m. kir. 1. és 2. honvéd hadsereget a Tiszántúlra vezényelték, együtt a három, újonnan szervezett magyar hadtesttel. Bizonyos határ menti lövöldözések után, 1940. augusztus 21-én és 27-én Románia maga kérte a döntőbíráskodást, miközben még júniusban a szovjet hadsereg egyszerűen bevonult Moldáviába.
– A magyarok az Erdélyben kért területeknek egy részét kapták meg. Ez a döntés kitől függött?
– 1940. augusztus 16-24. között a Turnu Severin-i tárgyalásokon a román kormány nagyvonalúan előbb 14 ezer, később 27 ezer négyzetkilométert adott volna át Magyarországnak, azzal az előfeltétellel, hogy utána a teljes székelyföldi lakosságot áttelepítsék Magyarországra. A magyar kormány ezt nem fogadta el, helyette a Maros vonaláig kérte a területeket, azzal, hogy Brassó visszatéréséről helyi népszavazás döntsön. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a teljes népességcserét ismét 1977-ben Ceauşescu vetette fel, amit Kádár nem fogadott el). 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában von Ribbentrop német és gróf Ciano olasz külügyminiszter visszaadott Magyarországnak 43 591 négyzetkilométert, annak ellenére, hogy a magyarok legalább 72 ezer négyzetkilométert kértek. Hitler azt mondta Ribbentropnak, mielőtt ez Bécsbe utazott, hogy a magyarok a kért területnek csak legfeljebb kétharmadát kaphatják vissza.
– Mennyire ment nehezen a 2. bécsi döntés érvényesítése?
– A döntést követően a román csapatok, amit tudtak, ismét elraboltak a visszaadandó településekről. Lehet, hogy Teleki Pál grófnak volt igaza, aki nem tárgyalással, hanem katonai támadással akarta területeinket visszavenni Romániától. Az erdélyi részleges revízióról nyilatkozta Tamási Áron a magyar rádiónak: a románok mondják meg a dél-erdélyieknek, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia fölényesen legyőzte a románt: bebizonyította, hogy amennyiben nemzetközi lehetőség keletkezik – ami a nagyhatalmak közötti érdekellentétből származik –, a magyar kormány képes komoly siker elérésére.
Visszatért erdélyiek a fontos állásokban
– A korabeli filmfelvételek azt mutatják, hogy a magyar lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta az érkező honvédeket. Budapest mennyire alapozott az erdélyiekre az új adminisztráció kialakításában?
– Az a híresztelés tartja magát azóta is, hogy a horthysta hatóságok nem az erdélyieket ültették a hivatalokba, hanem Magyarországról jött emberek kerültek oda. Nos, a hír nem igaz. A Magyarországról jött emberek óriási többsége olyan ember volt, aki 1918–között volt kénytelen elmenekülni a román állami terror elől. 1940 őszén nyilvánvalóan elsősorban őket hozták vissza a különféle fontos hivatalokba.
– Gazdaságilag, társadalmilag mit jelentett az észak-erdélyi magyarság számára a 2. bécsi döntés nyomán beköszöntött négyéves magyar világ?
– A „kismagyar idők” négy éve, bár rövid ideig tartott, mind a mai napig sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Mind a négy területi revízió után a magyarság anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött. A visszatért területeken élő magyarok hirtelen szaporodni kezdtek, hiszen volt értelme új életeket világra hozni. Ha a terület-visszacsatolás hosszabb ideig megmarad, ez az erdélyi magyarság lényeges megerősödését jelentette volna, ma nem kellene autonómiára gondolnunk. Ennek az időszaknak a története mindenekelőtt azt a tudatot erősíti, hogy a trianoni és az 1947. évi területi döntés nem örökérvényű: megfelelő anyaországi külpolitikával ezen változtatni lehet.
– A román történetírás az elmúlt évtizedekben tudatosan felnagyított néhány olyan háborús történetet, amiben román civilek sérültek meg, vagy életüket veszítették a magyar csapatok bevonulása során. Hogyan vélekedik erről?
– Ahol a hadseregek mozognak, ott általában vér szokott folyni. Amennyiben a román állam önként belátta volna, hogy semmi joga Kelet-Magyarországra, 1918–1919-ben nem vonult volna be magyar területre. Nem volt kötelező a román haderő és hivatalnokok számára a magyar anyagi javak elrablása; nem volt kötelező a magyar elöljárók megbotozása és az a tömérdek, 22 éven át tartó megalázás, amit a megszállók a magyar őslakossággal szemben elkövettek. A magyarokban nagyon sok feszültség gyülemlett fel a több évtizedes román állami tevékenység következtében. Úgy ítélem meg ezeket az atrocitásokat, mint a hazai, 1919. évi vörösterror-fehérterror összefüggéseit: ne tessék vörösterrort csinálni, s akkor nem lesz fehérterror sem. Ellenkező esetben pedig ne tessék csodálkozni a visszavágáson…
– A román történetírás teljesen más szemszögből közelít a korabeli magyar revíziós törekvésekhez. Szó lehet egyáltalán konszenzusról ebben a kérdésben a két nép történetírói között?
– A román történészeknek nincs igazuk az erdélyi részleges magyar területi revízió minősítésében. Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a 43 591 négyzetkilométer visszatérése jogos tulajdonosához nem volt teljesen igazságos, mert a teljes 103 ezer négyzetkilométer visszatérése lett volna az. Azt javaslom a román történészeknek: gondolkodjanak el azon, hogy hosszú távon nem lehetséges az, hogy államuk elrabol egy szomszéd néptől egy országnyi területet, s ez így marad az idők végezetéig. Javaslom, kezdeményezzék az 1947. évi párizsi szerződés első paragrafusának újratárgyalását: a román népnek is jobb volna megegyezni a területi kérdésben a magyarokkal, mint örökös rettegésben élni a magyaroktól. Akik még a területi autonómia megadásától is elzárkóznak, azok megérdemlik a megszállt területek elveszítését. Jómagam bármikor hajlandó vagyok Bukarestbe utazni a részletek megvitatása céljából. Persze, csak akkor, ha a „horthyfasisztázás” helyett román kollégáim képesek a kultúremberi tárgyalásokra.
A magyar csapatok erdélyi bevonulásának kronológiája 1940. szeptember 5. Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Érmihályfalva 1940. szeptember 6. Nagyvárad, Kapnikbánya 1940. szeptember 7. Szilágysomlyó, Dés, Nagybánya 1940. szeptember 8. Zilah, Felsőbánya, Beszterce, Naszód, Bánffyhunyad, Szamosújvár 1940. szeptember 10. Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós 1940. szeptember 11. Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár 1940. szeptember 12. Tusnádfürdő, Barót, Sepsiszentgyörgy, Nagyszalonta 1940. szeptember 14. Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Obamától kérne magyarázatot Tăriceanu (Vita az egyesülésről)
Călin Popescu Tăriceanu azt javasolja, a szenátus fogadjon el egy nyilatkozatot, amelyben adjon hangot „elégedetlenségének” a chişinăui amerikai nagykövet kijelentései miatt, és kérjen „tisztázó választ” Obama elnöktől, a külügyminisztériumtól és az Amerikai Egyesült Államok szenátusától.
„Meglepetéssel, aggodalommal és nagyfokú elégedetlenséggel fogadta a romániai közvélemény James Pettit chişinăui amerikai nagykövet kijelentéseit. A nagykövet által tárgyalt kérdéskör rendkívül érzékeny, de még inkább különösen fájdalmas téma minden román számára. Újra eszünkbe juttatta a több millió besszarábiai román által elszenvedett tragédiákat és megaláztatásokat, ami román terület volt a sztálinizmus és a hitlerizmus fekete ideje alatt, a Besszarábiai Ribbentrop-Molotov Paktum alapján egyesítve, amikor a jog erejét az erő joga helyettesítette” – áll abban a nyilatkozattervezetben, amelyet Tăriceanu a szenátus elé terjesztett. Tăriceanu úgy fogalmaz, „Románia volt az első állam, amely elismerte és továbbra is fenntartások nélkül elismeri a Moldovai Köztársaság államiságát, szuverenitását és függetlenségét”, ám ez nem jelenti azt, hogy meg lehet akadályozni „Románia és a Moldovai Köztársaság állampolgárai többségének az egyesülésről szóló vágyainak szabad kifejezésre juttatását”. „Az amerikai nagykövet nyilatkozata pedig világosan érzékelteti, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem támogatja, most és a jövőben is ellenzi Besszarábia visszatérését az anyaországhoz” – írja még Tăriceanu. Hozzáteszi: Pettit nagykövet kijelentései kellemetlen gyanakvást hozhatnak a kétoldalú kapcsolatokba, ami csak növelné aggodalmunkat”.
Az Amerikai Egyesült Államok chişinăui nagykövete a Moldovai Köztársaság függetlenségének 25. évfordulóján úgy fogalmazott: „a Romániával való egyesülés például az EUrópai Unióhoz vezető útként vagy más okból, nem egy praktikus választás, nem jelenti azt a választást, amitől itt, a Moldovai Köztársaságban a dolgok jobbra fordulnának. A Moldovai Köztársaság nem Románia. A Moldovai Köztárságnak saját történelme van, saját kihívásai.”
Válaszolt a nagykövetség
James D. Pettit kijelentésével kapcsolatban kért felvilágosítást a Hotnews.ro hírportál az Egyesült Államok Bukaresti nagykövetségétől. A válaszban az áll, hogy az Egyesült Államok régóta támogatja Moldova Köztársaság szuverenitását és területi egységét, és méltatja Romániának a Moldovai Köztársaság demokratikus fejlődéséért, európai uniós beilleszkedéséért tett erőfeszítéseit. „Mi több, az Egyesült Államok Moldovával kapcsolatos politikája az, hogy partner legyen gazdasági és demokratikus fejlődésében. Ennél messzebb menő következtetéseket levonni a politikánkkal kapcsolatban meghaladja a politikai felhatalmazásunkat” – zárja rövid levelét a nagykövetség.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarország a második világháborúban (Rendhagyó történelemóra Szakály Sándorral)
Magyarország a második világháborúban kényszerpályán mozgott, ennek oka Trianon – mondta Sepsiszentgyörgyön Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója szerdán este tartott előadást a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia meghívottjaként A magyar honvédség a második világháborúban címmel. Részletesen szólt az időszak katonai, politikai történéseiről, jól érzékeltetve a mindenkori nagyhatalmi érdekek jelentőségét.
A történész elmondta: a következetes revíziós politika eredményeként visszatérő területek, illetve azok remélt megtartása volt az indok, amely Magyarországot és a magyar királyi honvédséget a második világháborúba kényszerítette. A trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig olyan állapotban volt, hogy az ország védelmére nem volt elegendő, csak belső rendfenntartásra, meg sem közelítette Csehszlovákia, Románia haderejét. Ugyan 1938-ban érzékelhető az első jelentős változás, Darányi Kálmán bejelenti a győri programot, amely jelentős összeget, egymilliárd pengőt irányoz elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére (más kérdés, hogy hiába is lett volna pénz hadi kiadásokra, a magyar ipar nem tudta volna teljesíteni az esetleges megrendeléseket), ám ennek ellenére 1938-ban véletlen remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Az ország számára ugyanakkor döntő jelentőségű, hogy 1939-ben aláírják a Molotov–Ribbentropp paktumot, és érdekszférákra osztják fel Európát. A nagy kérdések egyike, hogy miként lehetett volna megoldani a román–magyar viszonyt, ugyanis sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehet fegyveres konfliktus, ezért megszületik a második bécsi döntés, amely mindkét fél elégedetlenségét eredményezte, a két ország között pedig nagyobb az ellentét, mint bármely két állam között. Ugyanakkor Magyarországnak az volt az elemi érdeke, hogy kimaradjon a háborúból, nem is lett volna alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon a románokkal. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezi ki miniszterelnökké, ő szintén ellenzi a hadba lépést, hangsúlyozván, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig, erről vitázott is a katonai és a politikai vezetés.
Miután 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország németek melletti szolidaritást vállalt, megszakítva a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval – ezt a döntést Horthy hozta meg. Majd Kassa és egy gyorsvonat vélhetően szovjetek általi bombázása után, június 27-én bejelentik a hadiállapotot is, mivel Magyarországot támadás érte. 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek – vélekedett az előadó. Maga Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke pedig azt gondolta, Magyarországnak minél kisebb erővel vagy egyáltalán nem kellene részt vennie a háborúban, szerinte az országnak meg kellene tartania az erejét a háború utáni időszakra, amikor jobban tudná rendezni a román–magyar kérdést. 1941-ben viszont a németek számára is világossá válik, hogy nem sikerül a Szovjetuniót villámháborúval legyőzni, újabb szövetségeseket keresnek, így a németek már Magyarországhoz fordulnak, követelve, hogy a teljes magyar haderőt küldjék a frontra. Magyarország végül a második magyar hadsereget bocsátja rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy azt a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak, akkor már nem lehetett ellentmondani a németeknek – vélekedett a történész. Ám hogy mit ígértek cserébe, nem lehet tudni, az erről szóló melléklet nem került elő. A második hadsereg parancsnokává Jány Gusztávot nevezik ki, Szombathelyi Ferenc pedig kötelezővé teszi parancsnokai számára, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”. 1942. áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján. Jány Gusztáv ugyan észreveszi, hogy egy ekkora hadsereg számára képtelenség egy 200 kilométeres partszakaszt védeni, utánpótlást kér, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján. A második magyar hadsereg „emberfeletti teljesítményt nyújtott”, sikerült fenntartani a szovjet páncélosokat, Jány kitartott, sok tízezer magyar, olasz, német katona élete köszönhető neki – vélekedett a történész. A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, s év végére csak ötezren maradtak életben közülük. Az előadó további jelentős csataként beszélt az 1944 kora őszén vívott tordai ütközetről, illetve az Arad környéki harcokról, valamint Budapest védelméről és ostromáról, utóbbi során a szovjetek hatalmas veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor mintegy tízezer magyar civil vált hadifogollyá. Ezek a magyar katonák úgy érezték, esküjükhöz híven hazájukat és szülőföldjüket védték, ezért fejet kell hajtanunk előttük. A háborúban a vesztes félnek is van igazsága – zárta előadását Szakály Sándor. Kérdésekre válaszolva úgy vélekedett, Magyarország emberi veszteséglistája napjainkban megválaszolhatatlan, míg korábban Für Lajos egymillió főben jelölte meg az áldozatok számát, ő maga 800 ezer főre becsüli. A Szovjetunióba elhurcoltak száma 600–800 ezer főre tehető, közülük több mint 200 ezer nem tért vissza, egy újabb, százezres nagyságrendű orosz adatbázis feldolgozása újdonságokkal szolgálhat. Egyébként nézete szerint már 1943 decemberében eldőlt minden Teheránban, a nagyhatalmak meghúzták a határvonalakat, akkori megállapodásaikat 1956-ban sem rúgták fel, vagyis „értünk” nem kívánta összerúgni a port a Szovjetunióval az Egyesült Államok. Összegezve Szakály Sándor úgy fogalmazott: a második világháborúban Magyarország egy kényszerpályán mozgott, az alap és az ok pedig Trianon; a két világháború közti Magyarországon a magyar társadalom egyetértett a revízió kérdésében, noha sok vita lehetett a mikéntben és a hogyanban.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar honvédség a második világháborúban
Történelmi előadás a Bernádyban
Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója A magyar honvédség a második világháborúban címmel tartott nemrég előadást Marosvásárhelyen, a Bernády Házban a Kós Károly Akadémia meghívására.
Előadásában arról beszélt, hogy a trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig az ország védelmére nem volt elegendő, meg sem közelítette Csehszlovákia vagy Románia haderejét. Magyarország az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején még arra sem volt képes, hogy az engedélyezett 35 ezer fős létszámot fegyverben tartsa. De függetlenül a társadalmi állapottól, felekezeti hovatartozástól, a magyar társadalom abban egységes volt, hogy a revízió, az elveszített területek visszaszerzése alapkérdés.
A történész véleménye szerint erre két lehetőség volt: vagy fegyveres erővel, vagy tárgyalással, diplomáciai úton. Magyarország hadereje alkalmatlan volt a fegyveres támadásra, de nem voltak igazi partnerei sem. 1927-ben született Olaszországgal egy megállapodás, hogy az pártfogolja a magyar érdekeket, majd 1934-ben Németország is hajlandó volt valamilyen szinten a magyar érdekeket képviselni. Ennek ellenére a ’30-as években elindult a hadseregfejlesztés, 100 ezer fős haderőben gondolkodtak, de ez csak elképzelés volt. Az igazi változás 1938-ban mutatkozott meg, a győri program megszületésekor. Egy másik jelentős előrelépés, hogy 1930 augusztusában a kisantant államok képviselői arra a megállapodásra jutottak Magyarországgal, hogy a három ország támogatja, cserébe azt kérik, hogy Magyarország ne kívánja fegyveres úton megváltoztatni a trianoni határokat. Ugyanakkor Magyarország kap egy másik ajánlatot is a Hitler vezette birodalomtól: Magyarország megtámadhatná Csehszlovákiát, hogy visszaszerezze az elcsatolt területeket. Ezt azonban Horthy elutasította, mert a magyar haderőnek nem volt olyan felszereltsége, hogy Közép-Európa legnagyobb haderejével szembeforduljon.
Az előadó beszélt a győri programról, amely egymilliárd pengőt irányozott elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére. Ennek ellenére – jelentette ki –1938-ban remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Döntő jelentőségűnek nevezte Magyarország számára az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumot, amely érdekszférákra osztotta fel Európát. Megválaszolatlan kérdés volt a román–magyar viszony rendezése, mert sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehetett fegyveres konfliktus.
Magyarország érdeke az volt, hogy kimaradjon a háborúból
1939-ben Magyarország jó helyzetbe került, és amikor a háború szele először csapta meg az országot, semleges álláspontra helyezkedett, ugyanis az volt a politikai elképzelés és a döntéshozók véleménye: Magyarországnak az az érdeke, hogy a háborúból kimaradjon, az erőit megtartsa, lehetőség szerint összegyűjtse, és ezekkel az erőkkel majd a háború végén érvényesítse a törekvésit. Magyarország számára is meghatározó volt, hogy 1939 novemberében a Szovjetunió élt azzal a lehetőséggel, amit a németekkel kötött megállapodás teremtett: Bukovinát megtartja, Románia tiltakozását elutasítják. Magyarország úgy érezte, hogy megoldható az erdélyi kérdés. Telekinek az volt az álma, hogy Magyarország önállóan cselekedjék, de tudta, hogy a magyar honvédség nem alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon Romániával. Ennek ellenére mozgósítottak, voltak határ menti összetűzések, de háborús konfliktus nem, mert Olaszor- szág és Németország számára is elfogadhatatlan volt, hogy háborúzzanak. Tárgyalások következtek: a magyar elképzelés az volt, hogy a teljes területet visszaveszik, a románok szerint esetleg a határ mentén lesz egy kis kiigazítás. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. A magyar honvédség, anélkül, hogy hadműveleteket hajtott volna végre, békésen bevonult Erdélybe.
Magyarországnak továbbra is az volt a véleménye, hogy a háborúból ki kell maradni. 1940 decemberében Jugoszláviával aláírtak egy barátsági szerződést, és a honvédség fejlesztése is elindult. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnökké, aki szintén ellenezte a hadba lépést azzal, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig. 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország szolidaritást vállalt a németekkel, és megszakította a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Június 27-én hadiállapotot jelentettek be.
Szakály szerint 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek. Még abban az évben a németek számára is világossá vált, hogy nem sikerül a Szovjetuniót legyőzni, és Magyarországtól azt követelték, hogy a teljes magyar haderőt küldje a frontra. Magyarország végül a 2. magyar hadsereget bocsátotta a rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak.
1942 áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, év végére csak ötezren maradtak életben közülük.
Szakály szerint a Don-kanyari tragédia volt az első komoly megmérettetése a magyar királyi honvédségnek, olyan körülmények között, amire korábban nem készült fel.
*** A második világháború az emberiség történetének legnagyobb fegyveres konfliktusa volt. Ázsiában kezdődött 1937. június 7-én, és Japán kapitulációjával ért véget 1945. szeptember 2-án. Európában 1939. szeptember 1-től 1945. május 8-ig tartott.
Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel 70 nemzet vett részt, és ezekben több mint 62 millió civil és katona halt meg. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az I. világháború után a Párizs környéki békeszerződésekkel kialakított világpolitikai helyzet, a szövetséges hatalmak győzelme pedig a negyvenéves hidegháborút alapozta meg.
Bár a Magyar Királyság külpolitikáját a fegyveres semlegesség jellemezte, a területrevíziók prioritása és a geopolitikai körülmények elkerülhetetlenné tették a magyar hadba lépést. A magyar haderőnek az 1920-as évek gazdasági nehézségei, de legfőképp a trianoni békeszerződés katonai rendelkezései miatt kevesebb kiképzett tartalék, felszerelés és hadiipari háttér állt rendelkezésére, mint a szomszédos kisantant országoknak, köztük az 1940-től Németország felé orientálódó Romániának. Jóllehet az 1938-as bledi egyezmény lehetővé tette Magyarország újbóli fegyverkezését, az az idő rövidsége és a magyar katonapolitika – mely az (egykori) kisantant országokkal és nem a Szovjetunióhoz hasonló erejű ellenséggel való konfrontációval számolt – korlátozott lehetőségei miatt csak részben valósult meg.
A magyar hadvezetés a Németországgal való szövetség ellenére sokáig a háború elkerülésére, majd 1941-től kezdve a háborús részvétel minimalizálására törekedett. Így Magyarország a délvidéki bevonulás ellenére elkerülte Nagy-Britannia hadüzenetét, majd a Barbarossa-hadműveletben csak jelképes erőkkel, az úgynevezett gyorshadtesttel vett részt, az 1942-ben a Donhoz kiszállított 2. hadsereg pedig a Magyar Királyi Honvédség egyharmadát tette ki. 1944-től kezdve, amint a keleti front megközelítette a Kárpát-medencét, a magyar háborús erőfeszítések tovább növekedtek, ekkor mozgósították az 1. magyar hadsereget. 1944-1945-ben Magyarország a szovjet és német hadvezetés számára is lényeges hadszíntérré vált. A politikai megosztottság, valamint az 1944-es német megszállás és a szovjet túlerő végül a magyar haderő felmorzsolódásához vezetett, mely 1945 áprilisára gyakorlatilag megszűnt létezni.
Népújság (Marosvásárhely)

A Moldovai Köztársaság elnöke: mi lenne, ha az erdélyi szeparatistákat támogatnánk?
A Moldovai Köztársaság megválasztott elnöke, Igor Dodon december 12-én, hétfőn kijelentette: Bukarestnek Moldovával kapcsolatosan abba kellene hagynia az unionista politikát.
Ebben az összefüggésben tette fel Dodon a kérdést, hogy vajon miként reagálna Románia, ha Moldova a Magyarországgal egyesülést követelő erdélyi szeparatistákat támogatná. „Elnöki minőségemben kötelességem harcolni azok ellen, akik meg akarják semmisíteni Moldova államiságát. Nemrég Dacian Cioloş nyilatkozta azt, hogy nem szabad halogatni a Moldova és Románia egyesülésére vonatkozó terveket. Érdekes, mi lesz majd Románia kormányának reakciója, ha mi az erdélyi szeparatistákat fogjuk támogatni, akik Magyarországgal akarják egyesíteni ezt a román területet? Vagy ha olyan politikusokat fogunk finanszírozni, akik a középkori Moldva egyesítéséért szállnak síkra, azt követelve, adják vissza nekünk a kelet-romániai területeket?
Az ilyenfajta követelések miatt a román hatóságok börtönbe zárnak, miközben velünk kapcsolatosan ilyesmikkel játszadoznak. Ez a fajta álláspont nem járul hozzá az államaink közötti konstruktív párbeszédhez”, jegyezte meg Igor Dodon a TASS-nak adott egyik interjújában.
„Román testvérek, szomszédokként szeretlek benneteket, de független államokként tartsuk egymást tiszteletben!” Ezt nyilatkozta a szocialista Igor Dodon rögtön azután, hogy megválasztották Moldova Köztársaság elnökének. „Gyertek el hozzánk, mi is elmegyünk hozzátok, de nem unionista gondolatokkal. Képzeljétek el, mi lenne, ha olyan Moldova Köztársaság által finanszírozott mozgalmak jelennének meg Romániában, melyek azt mondják, hogy ’Számoljuk fel Romániát, vegyük vissza fél Romániát és térjünk vissza Moldva korábbi térképéhez’, fordult Dodon a románokhoz egy TVR-nek (román közszolgálati televízió - a szerk.) adott interjújában.
Dodon azt állította, hogy Moldva már a XIV. század óta létezik, miközben Romániát a XIX. században hozták létre. „Oroszország ott hibázott, hogy az 1812-es bukaresti szerződésben (Oroszország és Törökország jött létre és a cári birodalom ennek alapján annektálta Besszarábiát – a szerk.) sietett a Prutra helyezni a határt. Akkor osztották meg Moldvát. Az egyik részét megkapta az Orosz Birodalom, a másikat ott hagyták. Ez volt Oroszország nagy hibája. Jobb lett volna néhány hónapig még tárgyalni és a határt a történelmi Moldva határa mentén meghatározni, mert akkor Moldva talán most is egyben lenne”, kommentálta két héttel ezelőtt Dodon.
Dodon a TVR-ben indította el a Románia és Moldova között hidegháborút
A bukaresti politikai pártok reakciója nem váratott magára. Határozottan elutasították Igor Dodon retorikáját, aki a Románia és Moldova Köztársaság közötti határszerződés ratifikálását, az unionista eszmék hirdetésének leállítását és annak elfogadását kérte, hogy a románok és a moldovaiak történelme nem azonos.
Dodon ugyanebben az interjúban azt kérte a bukaresti hivatalosságoktól, hogy felejtsék el a nagyobb testvéri viselkedést és írják alá a határ-megállapodást: „Ha államokként tiszteljük egymást, akkor írjuk alá a határ-megállapodást, melyet 25 éve senki sem akar aláírni. Románia azzal dicsekszik, hogy elsőként ismerte el Moldova Köztársaság függetlenségét. Köszönjük, de miért nem írjátok alá a határ-megállapodást? Ha független államokként kölcsönösen tiszteljük egymást és nincsenek Moldova Köztársaság államiságának felszámolására vonatkozó rejtett gondolataink.” Arról viszont Moldova Köztársaság elnöke nem beszél, hogy Románia e megállapodás aláírásával elismerné a Németország és Szovjetunió közötti 1939-es Ribbentrop-Molotov paktumot, melyben megállapodtak, hogy az utóbbi állam annektálja az akkor a Román Királysághoz tartozó Besszarábiát. Románia így nehezen tudna követelésekkel előállni a Pruton túli szomszédokkal való egyesülésre vonatkozóan, melyre most az ad történelmi érvet, hogy az elszakadás a szovjetek fegyveres fenyegetésére történt meg. (A román fél által alkalmazott kettős mérce tipikus példája, hogy elhallgatja, a Románia és Moldova Köztársaság közötti jelenlegi határt az 1947-es, Erdélyt és a többi volt magyarországi régiót Romániához csatoló békeszerződés jelölte ki – a szerk.).
Dodon állításaira Traian Băsescu volt államfő, jelenleg a PMP (Népi Mozgalom Párt – a szerk.) szenátusi jelöltje reagált elsőként.
„Én vagyok az az elnök, aki minden nemzetközi nyomás dacára megtagadtam, hogy ratifikálásra a Parlament elé terjesszem a Románia és Moldova Köztársaság közötti határszerződést. Az a szerződés, melyet a chişinău-i Parlament már ratifikált, nyolc évig a fiókomban maradt és azt akarom hinni, hogy Iohannis elnök sem fogja sohasem továbbítani, Merkel asszony óriási nyomásgyakorlása ellenére sem”, mondta Traian Băsescu a PMP egyik chişinău-i rendezvényén. Sőt, óvatosságra intette a román felet és arra kérte, hogy hagyják figyelmen kívül azokat a „gazembereket, akik folyamatos propagandájukkal azt állítják, hogy Románia Moldova Köztársaság lerohanására készül”.
Titus Corlăţean (szociáldemokrata) volt külügyminiszter azt állítja, Dodon inkább csak azért veszi elő ezeket a témákat, hogy feszültséget keltsen Európának ebben a térségében. „Igor Dodon régebbi, orosz eredetű témákat húz elő, melyeket Voronin és a Kommunisták Pártja is hirdetett, de fogalmuk sincs arról, vagy figyelmen kívül hagyják azt, hogy Románia elsőként ismerte el Moldova Köztársaság függetlenségét. A Dodon által hangoztatott téma mesterséges, populista. Másrészről nem Románia állomásoztat katonai csapatokat Moldova Köztársaság szuverén területén, hanem az Orosz Föderáció”, mondta Corlăţean az Adevărulnak.
 [Forrás: Főtér, Adevărul] itthon.ma/nagyvilag

A kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott nagyváradi rendezvényről
Az előző évekhez hasonlóan idén is megemlékezést szervezett Tőkés László európai képviselő nagyváradi parlamenti irodája és a bihari Magyar Polgári Egyesület a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én. 
Késő délután koszorúzásra került sor a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán, a kommunizmus áldozatainak emléktáblájánál, ahol Szilágyi Zsolt kabinetvezető, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke mondott rövid emlékbeszédet.
Ezt követőn a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében tartottak fórumot, az egybegyűlteket Nagy József Barna, az egyesület elnöke köszöntötte, bemutatva a meghívottakat.
Elsőként Tőkés László EP-képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét kérte szólásra. A püspök elöljáróban vázolta a történelmi-földrajzi, valamint politikai és lélektani kontextust, amelynek keretében sor került a rendezvényre. Utalt a tavalyi 1956-os emlékévre, illetve a most zárult Gulág-emlékévre, hangsúlyozta az emlékezés és múltidézés jelentőségét, sürgette a további feltárásokat, elszámoltatásokat, igazságtételt, hiszen mind a mai napi kettős mérce uralkodik a világban a fasizmus és a kommunizmus bűntetteinek megítélésében. Felhívta a figyelmet arra, hogy a mai fiatalabb generációk milyen keveset tudnak a totalitárius rendszerek szörnyűségeiről, s azon belül is a kommunizmus népirtó, embernyomorító gyakorlatáról, ami pedig máig élő valóság a világ különböző tájain – példákat is említett a továbbélő kommunizmus egyes jelenségeiről mind Románia, mind Magyarország vonatkozásában, de nem hagyta ki Ázsiát sem, ahol manapság is egymilliárd ember él a vörös csillag árnyékában. A szovjet blokkban végbement, kellőképpen máig nem ismert törvénytelenségek és megtorlások egyik jelentős, magyar vonatkozású szegmensét jelentik a második világháború utáni munkatáborokban történtek; a Gulág-Gupvi-hálózatba kényszerített, ott szenvedett és elpusztult honfitársaink kálváriájáról ad egyfajta eligazítást az a kötet is, amit nemrég adott ki az MPE. Tőkés László méltatta az Amit a Gulágról mindenkinek tudni kell című kiadványt, ami elsősorban a romániai magyar ifjúságnak készült, de bárki haszonnal forgathatja.
Kitért arra is, hogy a mai Magyarország, de általában is a magyarok élen jártak és járnak a kommunizmus elleni harcban – lásd 1956-ot –, amely küzdelem békeidőben az emlékezetpolitika szintjén folyik. A magyar Országgyűlés elsőként a világon iktatta törvénybe 2000-ben a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947. február 25-én hurcolták el jogellenesen a Szovjetunióba a kommunistákkal szembeni kiállása miatt, ez a nap lett a hivatalos magyar emléknap, amikor is fel kell idéznünk: a kommunizmus fekete könyve körülbelül 100 millióra teszi a vörös diktatúra áldozatainak számát az egész világon.
Ugyanakkor mások mellett Tőkés László is kezdeményezője és sürgetője volt közel egy évtizede annak, hogy európai szinten is bélyegezzék meg a mindenkori diktatúrákat és szörnyűségeiket, s ne csupán a holokauszt essen e megítélés alá, hanem a kommunista népirtás is. Csupán 2011-re sikerült elfogadtatni – s ezt is csak az Európai Unióban –, hogy kodifikálják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjaként augusztus 23-át, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját. Ugyanebben az évben alakult meg Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja, amely európai szinten igyekszik koordinálni a totalitárius múlt feltárásával foglalkozó nemzeti intézmények tevékenységét. Tőkés László ennek egyik védnökeként azóta is szorgalmazza egy nemzetközi törvényszék felállítását, amelynek üldöznie és elítélnie kellene a kommunista bűnösöket. A püspök szem- és fültanúként idézte fel azt is, hogy a magyar származású néhai amerikai politikus, Tom Lantos már 2007-ben arról beszélt a kommunizmus áldozatai washingtoni emlékművének avatásán, hogy a fasiszta és kommunistaönkényuralom mellett egy harmadik típusú is leselkedik a modern világra, mégpedig az iszlám fundamentalizmus. S lám, míg az ateista diktatúrákban „a bűn és a Sátán ellen szabad lelkiismerettel” kellett viaskodniuk a jó keresztényeknek, ma élet-halál harcot kell vívniuk szerte a világban az Isten nevében vagy épp valamilyen obskurus ideológia jegyében fellépő fundamentalisták ellen.
Erdélyi EP-képviselőnk végül meleg hangon méltatta a rendezvény díszmeghívottját, dr. Kiss Tamást, aki 1956. október 10-e körül Szegeden évfolyamtársaival együtt egy hallgatói érdekvédelmi szervezetet alakított, majd egyik kezdeményezője és vezetője lett az október 16-án megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének. A 20-i szegedi nagygyűlés elfogadta azokat a politikai követeléseket, amelyek három nap múlva a forradalom követeléseivé váltak. Az ifjú joghallgató 22-én a Budapesti Műszaki Egyetem nagygyűlésén ismertette a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége megalakulását és az elfogadott követeléseket, csatlakozásra szólítva fel a részvevőket. Részt vett a forradalomban, nemzetőrként pedig a szabadságharcban, 1957-es letartóztatásáig Tapolcán és Szegeden bujkált. 1958-ban az ún. Kiss Tamás és társai perben első fokon nyolc, másodfokon öt év börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult, segédmunkásként, majd raktárosként dolgozott a fővárosban, később Balassagyarmaton. Csak 1976-ban fejezhette be jogi tanulmányait, 1990–1994 között a nógrádi város alpolgármestere volt. 1996–99 között kormány-főtanácsadóként a politikai üldözöttek ügyeivel foglalkozott. 2002-ben a Pofosz alelnökévé választották. Küldetése az 56-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése, a fiatal generációk felé való közvetítése. Mai napig rendszeresen ad elő és szerepel ez ügyben is rádió- és tévéműsorokban.
A püspök emlékeztetett: Kiss Tamás méltán kapta meg 2006-ban a kisvárdai Tőkés László Alapítvány díját s lépett a díjazottak illusztris seregébe. Az akkor őt laudálót idézve elmondta róla: a meghívott „nem magamutogató ember”, pedig „a forradalom viharmadara volt”. Hiszen például az október 23-i nagyszabású budapesti diáktüntetés – amely a Szegedről indult és Magyarország egyéb egyetemi városaiban már zajló forrongás csúcsosodása volt – úgy torkollott népfölkelésbe és szabadságharcba, hogy akkor már kidolgozott követelések találtak országos és lelkes helyeslésre. „Ezek az ifjak, s elsősorban a szegediek gyúrták és hajították el azt a hógolyót, amiből a sztálinista rendszert elsöprő hatalmas lavina támadt” – idézte Tőkés László a korabeli méltatást, emlékeztetve: 1956 Erdélyben is főként az ifjúság soraiban talált erősebb visszhangra, s a rezsim aránytalanul kemény megtorlása is rengeteg – magyar és román – fiatalt érintett, többnyire teljesen ártatlanokat.
Kiss Tamás Az 1956-os forradalom indító szikrája, a szegedi MEFESZ címmel tartott – értékes, kevéssé ismert kép- és hanganyaggal kísért – érdekfeszítő előadást úgy, hogy nem hazudtolta meg önmagát: „Sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi.” Visszaemlékezésében a múltbéli történések több, kevésbé ismert részletét domborította ki, majd reagált a hallgatóság felvetéseire, végül közösen állapították meg: bár a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez több szerencsés véletlen egybeesése is hozzájárult, ám a korabeli társadalmi-politikai helyzet nagyon is megérett rá. A szerencsétlen geopolitikai körülmények és a vörös terror miatt nem győzhetett, ám a kommunista világrendszeren súlyos sebet ejtett. Megfogalmazást nyert az is, hogy a megtorlás kegyetlen volt, de aztán a diktatúra puhulni kezdett Magyarországon, míg Romániában az 56-os eseményeket arra is felhasználta az önkényuralom, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megroppantsa, megfélemlítse.
A házigazdák végül azzal köszönték meg a 83 éves Kiss Tamásnak a jelenlétet és a beszámolót, hogy „fejére idézték” egyik korábbi méltatójának mondatát, amelyet amaz életpálya-összefoglalónak szánt: „Egyszer fenn, másszor lenn, de mindig felelősséggel egymásért és a hazáért.”
tokeslaszlo.eu/cikk

Mihai Buzea: A magyar megoldás
Bakk Miklós úr 2016. december 2-án ezen a platformon* tette közzé a Klaus Iohannis és december 1-je című cikkét, melyre számos kommentár érkezett (eddig 67). Mind a cikk, mind a kommentárok is (a szerző többször is megszólalt, hogy elmagyarázza és részletesebben kifejtse álláspontját) rendkívül érdekesek voltak, és a románok és magyarok közötti párbeszéd újraindításának egyik kiindulópontja lehetne, amit én is nagyon szükségesnek tartok – nem 2018. december 1-je, hanem a XXI. század, meg az Európai Unió s a NATO miatt; az emberek vitatkoznak, érvelnek, néha veszekednek, dohognak, de már nem csapják fejbe egymást fejszével. Ha elértünk valamit 1990 óta, akkor az ez! Egyetértünk, Bakk Miklós úr?
A kommentátorok által alaposan kivesézett cikk fő gondolatait a következőképpen lehetne röviden összefoglalni: Klaus Iohannis csalódást okozott a magyar szavazóinak (1), mert az országprojektbe nem iktatta be a székelyek autonómiáját (2) vagy legalább az ország etnikai alapú regionalizálását (3), legalább az „erdélyi térségét” (4), holott a középkori Fraterna Unio dokumentum (melyet 1437-ben írtak alá, és inkább Unio Trium Natiorumként ismert) ihletforrás lehetett volna (nem maga a kimondottan románellenes dokumentum tartalma, amit Miklós (így! – E-RS) úr egyértelművé tett) (5). A hatodik pont, melyet a szerző úgy tűnik, hogy a cikk megértése sarokkövének tart, így szól (6): „A következő lépés Erdély politikai öröksége hasznosítása” kellene hogy legyen, miután az „erdélyi urbanisztika hasznosítása” sikeresnek bizonyult (Nagyszebenben, Iohannis volt polgármester városában).
Megengedek magamnak egy kis trükköt, 5–4–3–2–1–6 sorrendben tárgyalva a pontokat, de előbb tisztázni akarom, hogy bukarestiként miért tartom fenn magamnak a jogot arra, hogy beleszóljak ebbe a dologba: mert vállaltan magyarbarát vagyok (ritka madár a bukarestiek között), mivel anyai ágon régi Hortobágy-völgyi (Valea Hârtibaciu­lui) románoktól származom („román ajkú magyar”, így nevezték az ükapámat, amikor besorozták a császári hadseregbe; ez a kommunizmus alatti „magyar nyelvű román” megfelelője!), és főleg azért, mert szerelmeim közül három székelyföldi volt. Töviről hegyire ismerem az autonomista diskurzust, így már kívülről fújom. Íme, tehát, ezért hiszem azt, hogy jogom van beleszólni. Öt: a Fraterna Unio (aka Unio Trium Natiorum) rendkívüli körülmények között, az események nyomására aláírt háborús dokumentum volt; nem hiszem, hogy ma bárki számára ihletforrás lehet. De még ha az is lenne (reductio ad absurdum): ki ellen? Ha mondjuk az „erdélyi térségben” élő magyarok és románok a székelyföldi székelyekkel együtt közös frontot alkotnának, ez ki ellen irányulna? Az „erdélyi térség” cigányai ellen? Az ország „térségen kívüli” lakosai ellen? A brüsszeli bürokraták ellen? Nem világos, és nem realista. Az azonban nagyon is világos, hogy néhány nagy urbánus központ (Nagyvárad, Temesvár, Kolozsvár, Brassó) városlakóiban iszonyatos kétségbeesés uralkodik a „nemzeti” politizálás bukaresti módja miatt. Röviden összefoglalva, az erdélyiek nagyon undorodnak a régi Regát szavazóitól és főleg e nem erdélyi térség választottaitól; ebből a szemszögből nézve (mondjuk egy választási térképből) a Fraterna Uniónak van értelme. De nem értem, hogy ez miért korlátozódna az „erdélyi térségre”, tekintettel arra, hogy csak Bukarestben több „megundorodott” gyűlt össze 2017 elején, mint bárhol máshol összesen. Négy. Nagyon jó ötlet az „erdélyi térség” regionalizálása. Támogatom. Öt régiót tartok elképzelhetőnek: Partium (a jelenlegi Szatmár, Bihar, Arad megyék), Észak-Erdély (Szilágy, Máramaros, Kolozs, Beszterce-Naszód), Kelet-Erdély/Székelyföld (az eredetiben is magyarul – E-RS) (Maros, Hargita, Kovászna), Dél-Erdély (Hunyad, Fehér, Szeben, Brassó) és a Bánság (Temes, Szörény, Méhed/Mehedinţi). Ezek lennének a leglogikusabb régiók gazdasági, nem pedig etnikai megfontolások alapján. Ezért vettem bele Méhedet. Három. Az ország regionalizálása még jobb ötlet, ami nélkül az „erdélyi térség” regionalizálása értelmetlen. Lehetővé tenné a nemzeten belüli (helyesebben mondva, államon belüli) versengést, ami nélkül nem számíthatunk az élet és főleg a kormányzók által nyújtott szolgáltatások minőségének javulására. Ha semmi sem kényszeríti őket jobb teljesítményre, akkor miért tennék meg? Ha polgármester vagy megyeitanács-elnök vagyok, és nagyon ostoba meg nagy tolvaj is, mit számít mindez, ha a párt a „központból” kitart mellettem? Ha a körzetemhez tartozó emberek semmilyen módon nem tudnak büntetni a szavazáskor, mert minden ellenjelöltem pont ugyanilyen (Bukarestből támogatott alkalmatlan politruk), akkor minek fájdítanám a fejemet? Miért ne lopnék rogyásig? Jövök, lopok, visszamegyek Bukarestbe. Mit számít nekem a székelyhídi (az eredeti szövegben is magyarul – E-RS) életminőség, például?! Ami a régiók számát illeti, Dragoş Filipescu úr 10 régiót javasol, plusz tizenegyediknek Bukarest-Ilfovot. Nem osztom az álláspontját: szerintem 12 régió kellene „Bukarest-Ilfov” nélkül, mely egyszerűen csak egy politikai-maffiózói érdekekkel teli hólyag, melynek gennyes váladéka az egész országot megfertőzné. Miként most is, különben. Ami pedig a Bakk Miklós úr által javasolt etnikai alapú regionalizálást illeti, újra csak több mint gyanakvó vagyok: úgy vélem, hogy egy ilyen (óriási) közigazgatási erőfeszítésnek csakis az életszínvonal növelése lehet az egyetlen célja, nem történelmi traumák borogatása. Vagyis ezért reménykedem egy gazdasági és nem etnikai alapú regionalizálásban.
Kettő. Klaus Iohannis elnök egyelőre nem mutatott be nyilvánosan semmilyen országprojektet. Ígért egyet, azóta várjuk.
Egy. Legyünk őszinték, Bakk Miklós úr: akármelyik romániai politikus, aki nem javasolja a trianoni békeszerződés revízióját, az csalódást okoz a magyar választóknak, ahogy minden olyan romániai politikus is csalódást okoz a román választóknak, aki nem ígéri a német-szovjet meg nem támadási szerződés (aka Ribbentrop–Molotov-paktum) revízióját. Ez tény. És bár sem a románok, sem a magyarok nem tehetnek túl sokat a valóság terepén, senki sem akadályozhatja meg, hogy álmodozzanak; és ki tartaná életben az álmaikat, ha nem a politikusok? Természetesen, amikor ezt nem teszik, akkor csalódást okoznak. De náluk van a gond, Bakk Miklós úr…?
Hat. Tökéletesen egyetértek: „Erdély politikai örökségének hasznosítása” tűnik számomra az egyetlen követendő útnak, ha Románia a múltban, vagyis a premodern múltban keres ihletet adó modellt. A jelenlegi román politikai térségben egyetlen másik középkori állam sem volt sikeresebb a Bethlen Gábor által vezetett fejedelemségnél (a román olvasók számára: 1613–1629): tolerancia, gazdasági teljesítmény, jó kormányzás, kvázi politikai függetlenség a hűbéri hatalommal (Oszmán Birodalom) szemben. Íme, ezt sikerült elérnie Bethlennek akkor Erdélyben, és ezt szeretnénk mi is most Romániában, hogy sokkal jobb körülményekkel rendelkezzünk a siker eléréséhez.
Az első kérdés az, hogy érdemes-e a múltban ihletadó modellt keresni, vagy a jelenben kell ilyen után kutatni? Másra bízom a választ. No, de mi a gond? – kérdem Bakk Miklós úrtól.
Tudom, némiképp ironikusan hangzik, de most nincs kedvem ironizálni. Tudják, hogy miért? Mert sok román azt válaszolja: „A magyarok, a magyarok jelentik a gondot, csakis a magyarok jelentik a gondot!”, s mert sok magyar azt válaszolja: „Maga Románia a gond, nem egyik vagy másik román, hanem éppen e mesterséges államnak, Európa ezen szörnyszülöttének a létezése a gond”, miközben valójában a szegénység a probléma.
A magyarok arra panaszkodnak, hogy a románok miatt nem szabadok. De a gazdag emberek szabadok. A románok arra panaszkodnak, hogy szegények. De nem a szegény emberek a szabadok. Az ország szegénysége a gond, a szegénységből való kikerülés a lényeg, és a romániai magyarok jelentik a megoldást. Ez az én álláspontom.
Mivel a fejletlenségből nem képes kijutni egy ország, ha nem rendelkezik olyan elittel, mely hazafias és elég gazdag ahhoz, hogy ne lopjon. Én pedig úgy gondolom, hogy előbb-utóbb a magyarok fogják létrehozni ezt a hazafias elitet, és maguk után húzzák majd Romániát a jólét felé, akár akarja, akár nem (eleinte nem fogja persze akarni!). Mire alapozom ezt? A neveltetésre. A romániai magyarok sokkal jobb állapotban kerültek ki a kommunizmusból, mint a románok: szintén szegények voltak, mint a templom egere, de egyáltalán nem érintette meg őket a propaganda (normális, hiszen a propaganda nemcsak kommunista, hanem nemzetikommunista volt, ez lényeges különbség). Más szavakkal, a magyarok kevésbé agymosottak, mint a románok (már elnézést a kifejezésért), és sokkal jobban tudják, hogy mi az érdekük: bárki, aki ellátogatott valaha a parajdi és a Slănic Prahova-i sóbányába, ezt a különbséget láthatta, mely megdöbbentő, amikor a saját bőrödön tapasztalod meg. A magyarok nagyon akarják, hogy pénzt keressenek és jobban éljenek, ami azt jelenti, hogy a németek, a zsidók és a görögök hiányában (akik a két világháború között a „középosztály” zömét adták), hamarosan létrehoznak majd egy gazdasági elitet. Ez igazi egyetemekre küldi majd az utódait, nem diplomagyárakba. Következménye: Románia jövőbeni politikai elitje magyar lesz. Zárójel: Miért ne követnék a románok is ezt a pályát? Mert a román elitek hozzászoktak, hogy a politikából csináljanak pénzt, nem a kereskedelemből, a politikában pedig sok pénz van, mocskos, gyorsan jön, és ficsúrok következő nemzedékét termeli ki, nem az igazi vezetőket. Maguk is ellenőrizhetik, hogy mi történt a Vörös Négyes (1992–1995) román politikai elitjéhez tartozókkal és a gyermekeikkel. („Vörös Négyes”: a jelenlegi SZDP elődje, a Romániai Szociális Demokrácia Pártja, a Nagy-Románia Párt, a Román Nemzeti Egység Párt és a Szocialista Munkapárt által 1995-ben, a Nicolae Văcăroiu által vezetett kormány idejében létrehozott szövetség – E-RS.)
Miért neveztem „hazafinak” Románia ezen jövendőbeli vezető elitjét? Mert egyáltalán nem érdekli majd a revizionizmus vagy Trianon. Nem tudatlanságból, hanem gazdasági okokból: nemcsak azért, mert a jelenlegi Románia piaca nagyobb, mint a hipotetikus Erdély államé, hanem azért is, mert Románia egyszerre tengeri és dunai ország (miközben Erdély nem lenne az). Meg azért, mert stabilitás és kiszámíthatóság közepette lehet „tiszta” pénzt termelni, nem revíziók, forradalmak, polgárháborúk és más zavargások révén. Másképp mondva, a piacoknak a béke kedvez.
Egy második, némiképp mulatságos következtetés az, hogy ön, Bakk Miklós úr, és én pillanatnyilag egy csónakban evezünk: a regionalizálást támogatókéban. Különböző okokból, különböző módon, különböző célokkal, de effektíven ugyanazt a szekeret húzzuk (ismétlem, pillanatnyilag!). Ráadásul nem vagyunk egyedül.
Contributors.ro, Euro-Com.ro
*http://www.contributors.ro/administratie/klaus-iohannis-%C8%99i-1-decembrie/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerdán van a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja
Augusztus 23-án, az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának évfordulóján tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját.
A sztálini Szovjetunió és a náci Németország közvetlenül a második világháború kitörése előtt kötött az egész világot megdöbbentő megnemtámadási szerződést. Sztálin azután döntött a kommunista mozgalmat is erkölcsi válságba sodró megállapodás mellett, hogy kudarcot vallottak a nyugati hatalmakkal az együttműködésről folytatott tárgyalásai, miközben a Szovjetunió távol-keleti határait Japán fenyegette. A kiegyezés a Lengyelország, majd Nyugat-Európa lerohanását már eldöntő Hitlernek is kapóra jött, mert így elkerülhette a kétfrontos háborút.
A dokumentumot 1939. augusztus 23-án írta alá Moszkvában Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, az aláírással életbe is lépett, de ratifikációs folyamata csak szeptember 24-én zárult le, amikor már javában folyt a második világháború. A hét cikkből álló, tíz évre kötött egyezményben a felek arra kötelezték magukat, hogy tartózkodnak „az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt”.
A szerződésnek titkos záradéka is volt, amely német és szovjet érdekszférákra osztotta fel Kelet-Európát. A kiegészítő jegyzőkönyv meglétét a Szovjetunió egészen a gorbacsovi peresztrojkáig tagadta, de a területi osztozkodás pontosan úgy történt, ahogy a szerződésben rögzítették. A paktum azonban csak elodázta a két diktátor összecsapását: Hitler, miután már nem fenyegette a kétfrontos harc veszélye, 1941. június 22-én elindította hadosztályait a Szovjetunió ellen.
A hitleri Harmadik Birodalom 1945-ben megsemmisült, de a szovjet érdek-szférába került kelet- és közép-európai országokban kommunista diktatúrák épültek ki, és különböző formában, az elnyomás eltérő módozataival egészen az 1990-es évek elején bekövetkezett rendszerváltásig fennálltak.
A 2008 júniusában Prágában tartott Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nemzetközi konferencián Václav Havel volt cseh államfő kijelentette: Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amely ezen a földrészen jött létre. A tanácskozás résztvevői, majd szeptemberben az Európai Parlament (EP) magyar, észt, brit, német és lett képviselői javasolták, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává.
Az EP 2009 áprilisában állásfoglalásban javasolta az emléknap megtartását. Az Európai Unió igazságügyi miniszterei 2011. június 10-én, a magyar EU-elnökség alatti utolsó ülésükön lengyel, magyar ás litván kezdeményezésre közös állásfoglalásban emlékeztek meg a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatairól. A dokumentum emlékeztetett a totalitárius rezsimek áldozatainak emléknapjára, és felkérte a tagállamokat: vizsgálják meg, hogy saját országuk történelmének és sajátosságainak fényében milyen módon történjen a megemlékezés.
Az emléknapot először 2011-ben tartották meg. A soros elnök, Lengyelország fővárosában, Varsóban megrendezett uniós kormányzati szintű konferencián megegyeztek, hogy több országot átfogó hálózatot állítanak fel a totalitárius rendszerek kutatására. A platform 2011. október 13-14-én Prágában tartott alakuló ülésén született megállapodást 13 ország 19 intézete írta alá.
Másodszor 2012-ben Budapesten tartottak megemlékezést. A Szembesítés a múlttal – a totalitárius diktatúrákat követő jogi elszámoltatás tapasztalatai címmel rendezett konferencián uniós igazságügyi miniszterek és államtitkárok is részt vettek. Az európai emlékezetintézetek vezetői közös nyilatkozatot írtak alá egy európai múzeum létrehozásáról, melynek feladata a kommunista, a nemzetiszocialista és egyéb totalitárius rendszerek működésének és bűneinek feltárása, bemutatása.
2013-ban a soros EU-elnök, Litvánia fővárosában, Vilniusban emlékeztek meg a totalitárius diktatúrák áldozatairól a három balti ország igazságügyi minisztere, a magyar, a cseh, a lengyel, a román és a horvát kormány képviselőinek részvételével.
2014-ben Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Norbert Lammert, a német Bundestag elnöke közös nyilatkozatot adott ki az emléknap alkalmából. Ebben rámutattak: a Molotov-Ribbentrop-paktum „felosztotta kontinensünket a szovjet és a nemzetiszocialista erőszakuralmi rendszerek között”, és még évtizedekig döntően meghatározta Európa sorsát a második világháború következtében tartóssá vált megosztottsággal.
2015-ben az észt fővárosban, Tallinnban rendeztek konferenciát az emléknap alkalmából. Az ott elfogadott nyilatkozat szerint fel kell lépni a totalitárius rendszerek ellen, függetlenül attól, hogy mely ideológia talaján állnak, illetve milyen formában jelentkeznek. Rögzítették azt is, hogy a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatainak joguk van az igazságszolgáltatáshoz.
Tavaly Pozsonyban, a soros EU-elnöki tisztet betöltő Szlovákia fővárosában rendeztek konferenciát a totalitárius diktatúrák európai emléknapja alkalmából. A Növekszik a radikalizmus az EU-ban elnevezésű tanácskozáson az uniós igazságügyi miniszterek nyilatkozatban hangsúlyozták: készek a jövőben mindent megtenni azért, hogy vissza tudják szorítani a növekvő radikalizmust és szélsőségességet.
MTI; Népújság (Marosvásárhely)