Közgyűlését tartotta az EME
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartotta közgyűlését szombaton az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). A 2012-es év tevékenységének, eredményeinek és kudarcainak áttekintésére a tagság soraiból Erdélyből sokan érkeztek az eseményre, de a Magyar Tudományos Akadémia, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, a helyi önkormányzat és több más intézmény is képviseltette magát. Az elmúlt esztendőről az az általános vélemény fogalmazódott meg, hogy a hazai magyar tudományos élet legátfogóbb rendszere és fóruma a kedvezőtlen anyagi feltételek ellenére képes volt helyt állni, folytatta megkezdett programjait, szerényebb mértékben pedig még „tollasodásra” is futotta erejéből.
A közgyűlésen elhangzott köszöntő beszédében Kocsis Károly (elnök, Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, MTA) méltatta az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) érdemeit, ugyanakkor elégtelennek, szégyenteljesnek nevezte azt a támogatást, amelyet az elmúlt húsz évben a magyar kormányok juttattak a határon túli nemzettársaknak. A továbbiakban folyamatos gondoskodásra és munkára lesz szükség, jelentette ki. Magdó János főkonzul azt a sokoldalú tevékenységet hangsúlyozta, amellyel az EME az egyetemes magyar kultúra részévé vált. Tóth László területi főreferens Répás Zsuzsanna (helyettes államtitkár, Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium) köszöntő levelét olvasta fel, amelynek értelmében a magyar kormány a továbbiakban is támogatni kívánja az EME tevékenységét.
Sipos Gábor elnök átlagosnak nevezte az elmúlt évet, amikor a csökkent anyagi keretek között is születtek pozitív eredmények, például sikerült újjáéleszteni a csíkszeredai fiókot. Ezután Bitay Enikő főtitkári jelentésének szóbeli kiegészítése következett, majd a gazdasági, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés hangzott el. A közgyűlés valamennyit elfogadta. Trombitás Zsófia (főosztályvezető, Külügyminisztérium) pedig a New York-i Magyar Tudományos Társaság megalapításáról és munkájáról beszélt.
A közgyűlésen, a hozzászólások, kiegészítések, észrevételek után, az alapszabályzatnak megfelelően, megújították az EME-választmány egyharmadát. Az új választmányi tagok: Pozsony Ferenc, Keszeg Vilmos, Egyed Ákos, Wanek Ferenc, Szilágyi Tibor, Sipos Emese, Ilyés Szilárd, Kerekes László, Máté Márton, Kolumbán József, Jakab Samu.
Tudományos munkásságuk és tudományszervező tevékenységük elismeréseként a tiszteleti tag címet adományozták a következőknek: Kolumbán József, Németh Sándor, Wanek Ferenc, Veress Erzsébet, Szilágyi Pál. A gróf Mikó Imre-emlékplakettet Kicsi Györgynek ítélték oda, az Entz Géza-díjat pedig Benkő Eleknek Monok István, a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke nyújtotta át, A középkori Székelyföld című régészeti és történelmi monográfia összeállításáért.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár).

Hunyad Megyei Magyar Napok
Örökségünk őrei
Vajdahunyadon kezdődött el szombaton a negyedik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata.
Akárcsak az előző években, az ünnepségek idén is több településen zajlanak, a főrendezvény azonban szombaton a kohászvárosban volt, vasárnap Déván, majd jövő szombaton és vasárnapon Lupényban, illetve Petrozsényban lesz.
A magyar napok a kastély külső udvarán kezdődtek el gazdag és szerteágazó gyermek- és ifjúsági programokkal. Társasjátékok, vetélkedők, rajzkiállítás, kézműves-foglalkozások, vagy honfoglalásról szóló film vetítése: a választék nagy volt a helyi és dévai magyar fiatalok számára. Nem véletlenül, hiszen az ifjúság a jövő záloga, rájuk nemcsak a magyar nyelv és kultúra továbbadása hárul, hanem történelmi és kulturális örökségünk ápolása is. Az idei magyar napok ugyanis a várakozásoknál jóval sikeresebbnek bizonyult „Fogadj örökbe egy műemléket” ifjúsági program jegyében zajlanak, a hangsúly pedig nyilván a fiatalságra esik.
Szombaton és vasárnap azonban nemcsak az ifjúságról szólt a magyar napok. Az erdőfülei Dobó néptáncegyüttes és a csernakeresztúri hagyományőrző együttes bukovinai székely és erdélyi táncokkal aratott nagy sikert a nemcsak magyarokból álló közönség előtt, románok nyílt bravó bekiabálásokkal és vastapssal díjazták a magyar fiatalok hagyományápoló előadásait. A dévai Dél-Erdélyért kulturális társaság Renaissance együttese pedig korabeli táncokkal lépett fel, majd Szabó Zoli és a Medál együttes rockzene koncertje következett.
Az idő is a magyarság mellett állt, noha egész nap borús volt, az eső csak estére, szinte percre pontosan a szabadtéri rendezvények végénél kezdett esni, amikor a közönség a Hunyadiak kastélyába vonult, a magyar napok ünnepi megnyitójára.
Miután Takács Aranka főszervező köszöntötte a zsúfolásig megtelt Bethlen közönségét és Szombathely testvérváros küldöttségét, Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja emelt kalapot a szórvány szívós magyarságtudata és magyar kultúrához való ragaszkodása előtt, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára pedig az Erdélyben szép számmal létesített magyar házak hálózatba való kapcsolásának tervét ismertette. Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy „őseink örökségét szeretni és megbecsülni kell, ami bizony felelősséggel jár”. A Fogadj örökbe egy műemléket program sikeréből kiindulva a jelek arra utalnak, hogy épített történelmi büszkeségeink iránti felelősségtudat gazdára talált a fiatalok között: a nyitóünnepségen került sor ugyanis a vajdahunyadi kastély szimbolikus örökbefogadására, az örökbefogadók pedig az a 7 Hunyad megyei magyar ifjúsági szervezet, melyek a megyében tevékenykednek a HUMMIT (Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács) keretében.
A kastély ünnepi örökbefogadása után Dsida Jenő-esttel kényeztették el a helyi és dévai magyarokból álló közönséget. Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Kovács Éva színművészek nagyszerű előadást tartottak az erdélyi költő verseiből, senki sem bánta meg, hogy késő estig a magyar napok programját választotta.
Csángó életképek székely közvetítéssel
Vasárnap délelőtt a szintén zsúfolásig megtelt vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar házban folytatódott a program székely-csángó előadásokkal. A dévai Szivárvány nyugdíjasklub kórusának előadása után dr. Kinda István, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fiatal néprajzkutatója az 1875-ben alapított, s jelenleg több mint 500 000 tárggyal büszkélkedő, több témájú állandó kiállításokkal rendelkező híres háromszéki múzeumot ismertette, beleértve annak kézdivásárhelyi, baróti és zabolai fiókjait.
Utóbbi, például a moldvai csángókról szól, gazdag néprajzi anyaga dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor adományából származik, akárcsak a múzeumnak helyt adó telek.
A román nacionalista torzítások miatt, sajnos, a csángók szülőföldjén, Moldvában nem lehet megfelelő csángó múzeumot felállítani, ezért a Székelyföldön kerülhetett csak sor erre 2003 óta, ismertette a helyzetet dr. Kinda István. Noha előadása a legmostohább sorsú, legegzotikusabb és az utóbbi időkben mégis legfelkapottabb magyar népcsoport néprajzáról szólt, a moldvai csángók általános helyzetéről és történelméről is szó esett. Jelenleg a kb. 250 000 moldvai római katolikus közül már csak olyan 40 000 beszéli a magyar nyelvet, ami jelentős visszaesés a rendszerváltás utáni 60 000-es szintről. Mindkét adat dr. Tánczos Vilmos csángószakértő kolozsvári egyetemi professzor felméréséből származik, de a csökkenés oka nem annyira a beolvadásra vezethető vissza, mint inkább a tömeges külföldi munkavállalásra. A románságba való beolvadás ténye azonban így is jelentős méretű, noha az utóbbi években a több mint 20 moldvai csángó faluban elindított fakultatív magyar nyelvoktatás révén egy másik jelenség is megfigyelhető: nemcsak a román nyelv, hanem az irodalmi magyar nyelv egyre inkább átveszi az archaikus csángó dialektus helyét.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

„Isten adott nekem egy ajándékot: Moldvát”
Botos Erzsébet nagypataki éveiről mesél
A csángóoktatás témájában szombati lapszámunkban elkezdett cikk- illetve interjúsorozatunkban olyan vállalkozó kedvű tanárokat, fiatalokat, pályakeresőket szólaltatunk meg, akik úgy döntöttek, hogy elutaznak Moldvába a csángó-magyar települések valamelyikébe, hogy részt vegyenek a csángó gyermekek oktatásában. A csángóoktatás részleteiről számos helyen lehet tájékozódni, ezért az interjúk során nem törekszünk erről egy teljes, egységes képet és sok adatot tartalmazó leírást nyújtani. Célunk elsősorban az, hogy teret engedjünk a különböző személyes tapasztalatok és élmények kifejezésre juttatásának. (Szombati lapszámunkban egy önkéntes csapat élményeiről olvashattak, a csapat tagjai Magyarországról, Hajdúnánásról mentek Máriafalvára, Magyarfaluba és Gajdárra.) Botos Erzsébet néprajz szakos hallgatóként ment ki Moldvába. A Maros megyéből származó lány két évet töltött Nagypatakon, majd Gajdárban, ahol a „magyar házban” tartott magyarórákat és játékos foglalkozásokat különböző korosztályú gyermekeknek. A vele készült interjúban leginkább az első évről emlékezik.
– Kezdjük a kezdetnél. Mikor mentél ki a moldvai csángókhoz, és milyen volt az első időszak?
– Életemben először Pozsony Ferencz tanár úrral és néhány évfolyamtársammal jártam Moldvában terepgyakorlaton, talán 2008-ban. Már akkor sok minden megfogott és kíváncsivá tett. Majd 2011 augusztusában újra elmentem, ekkor Nagypatakra és a környező falvakba, körülnéztem, beszélgettem leendő kollégáimmal, s rá egy hétre ki is költöztem. Nem volt sok időm mérlegelni, belevágtam. Szinte egyből beleszerettem Nagypatakba, hogy miért, azt nem is tudom teljesen megmagyarázni.
A helybéliek nagyon „prietyenoszok”, ezt tanácsolta nekem is a szomszéd néni, legyek prietyenosz. Már kezdetben megismerkedtem több „kölökkel” és „cinkával” (fiúgyermek, lánygyermek), összebarátkoztunk hamar. Egy helybéli idős házaspárral, bácsi Mihályékkal (és nem fordítva) pedig annyira összemelegedtünk, hogy moldvai nagyszüleimnek érzem őket, ott lesznek majd az esküvőmön is. A gyerekek nagyon közvetlenek, reggelente gyakran a kapumon „csengettek”: – „Tanítónini!” – kiáltották („rikoltották”), s valami ürüggyel beköszöntek.
Azt láttam a legfontosabbnak, hogy nyitott legyek mindenki irányába.
Kezdetben megtorpantam, amikor a sok költözési doboz között egyedül maradtam a házban. Aztán úgy éltem meg a helyzetem, hogy Isten adott nekem egy ajándékot: Moldvát. Jó nagy dobozban kaptam. Talán túl nagynak tűnt, és lassacskán bontogattam kifele, téptem le a csomagolópapírt. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mit rejtegethet ez az ajándék.
Nagyon tetszett, mert egy különleges és „becsapi” ajándék: miután lefejtettem a csomagolópapírt, akkor jöttem rá, hogy ez egy több dobozból álló ajándékcsomag, csak nekem. Mindenik doboz rejtett valamit.
– Milyen volt a napi programod és munkád a gyermekekkel?
– Attól függetlenül, hogy egyedül éltem, nagyon színesek voltak a napjaim. Reggelente takarítottam, rendbe szedtem a házat, készültem az aznapi óráimra, mert délben már jöttek az ovisok. Velük kis egyszerű játékokat játszottunk – főleg népi gyermekjátékokat –, mondókákat, verseket tanultunk. Rengeteget játszottunk közösen, nagyon lekötötte őket a játék. Mindegyik csoportban volt valami, ami nagyon tetszett nekem. A kisiskolások a legragaszkodóbbak, tőlük kaptam a legtöbb ölelést, kedvességet. A 6–7. osztályosok voltak a legcsintalanabbak, nagyon életrevalóak voltak, sok fiú volt ebben a csoportban, akik mindig azt keresték, hogyan tudnának túljárni az eszemen. A nagyobbakkal inkább barátnők voltunk, órák után és hétvégén is találkoztunk, sokat főztünk együtt, teáztunk, sétáltunk stb., bármiben számíthattam rájuk. Besegítettek sok mindenbe, például a tanterem takarításába is. Igazi csapat volt. A napi hatvan perc sok mindenre nem elég, a szabadidőben beszélgethettünk igazán magunkról, családról, kapcsolatokról.
A magyar óra eléggé ránk volt bízva, nekünk kellett kitalálni, hogyan szervezzük meg. A kisebbeknél tehát játék, vers, mondóka, a nagyobbaknál mesék és énekek voltak a taneszközeim. Idővel azonban sokat változtak módszereim, óráim. Eleinte például az ábécével kezdtem, és általam használt szavakkal tanítottam, aztán ahogy kezdtem megismerni a csángó kultúrát, egyre inkább saját „csángós” szavaikat használtam én is tanítás közben (A nyulat például felváltotta a füles), és saját énekeiket tanítottam az addig általam ismert népdalok helyett.
Fontosnak érzem a kicsiknél az alapozást, hogy már kisgyermekkorban hallják, használják a magyar szavakat, ilyenkor fogékonyabbak erre, és később otthonosabban mozognak majd benne.
Egy darabig egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy vajon jól tanítok-e, vártam volna a kollégák visszajelzését, tanácsait. De egyikük rávezetett, hogy figyeljem a gyermekek visszajelzését. Így hát próbáltam óra után a gyerekeket figyelni, hogyan mennek haza, fel vannak-e dobódva, örülnek vagy szomorúak? Hamar hazaszaladnak, vagy még maradnak velem picit? A szókincsfejlesztés is csak úgy volt lehetséges, ha valami érdekessel, mókással tettem vonzóvá, mivel mindezek a magyar órák fakultatívak voltak számukra.
Aztán meg igazából most jövök rá, hogy tulajdonképpen most, két év után menne a legjobban a tanítás Moldvában, azaz a leghatékonyabban. Azonban most hazaköltözöm, tanulni fogok, később viszont mindenképp vissza szeretnék még menni.
– Úgy tűnik, egészen otthonra leltél.
– Tényleg elmondhatom, hogy ott megtaláltam a helyem. Nagyon fel kellett találnom magam, mert teljesen újszerű volt az az élet, a körülmények és a feladataim. Az első napokban egyszerűen nem értettem az emberek nyelvét. Aztán füleltem, volt egy kicsi „csángó szótáram”, minden újdonságot feljegyeztem. Majd észrevettem, hogy önkéntelenül én is használom ezeket a szavakat. Még ma is előfordul, ha például csángóval beszélek telefonon, vagy az ebédnél elmesélem a szüleimnek, hogy a csirke nekem sokáig pislen volt.
A csángó kultúrát nagyon megszerettem, furamód teljesen sajátomnak érzem. Nem mintha jól járnék mindenféle ottani táncot, de nagyon kedvelem, az énekeiket is. Egy kedves csángó legény azt mondta nekem nemrég, hogy: „mindenki közénk tartozik, aki szereti a csángó énekeket, táncokat, csángó embereket”. Ez a megfogalmazás nagyon tetszett. És valóban, második otthonomnak érzem Moldvát. Nehéz most eljönni. Számomra most ez az egyszerű élet érdekesebb volt, mint a civilizáció. Megtanít néhány jó, életszerű dologra.
Érdekes, több feladattal bíró Cinkának éreztem ott magam: voltam néprajzkutató, tanító néni, háziasszony, turista, és férfias munkákat is el kellett végeznem. És közben gyerek is voltam.
– Említetted, hogy most új tanulmányokba kezdesz.
– Igen, pedagógia szakra fogok járni, annak ellenére, hogy régebben pontosan ettől idegenkedtem leginkább. Csángálásom közben jöttem erre rá, előtte nem volt időm mindent végiggondolni, hogy valójában ezt szeretném: kicsikkel, ovisokkal foglalkozni. Ez egy folyamat volt, amelyből az első évben sok mindent meg kellett tanulnom a gyakorlatban. Most pedig két év gyakorlat után jöhet az elmélet!
Jobban megismertem tehát magam, tükröt állított nekem Moldva. Az, hogy rájöttem, mit szeretnék ezután csinálni – talán ez a legértékesebb azok közül az ajándékok közül, amelyek fokozatosan tárultak fel számomra.
Bán Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Szent István Rendet kapott Egerszegi és Lámfalussy
Áder János köztársasági elnök kedd délután a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adta át Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszónak és Lámfalussy Sándor közgazdásznak az államalapítás ünnepe alkalmából a Sándor-palotában. A Magyar Szent István Rend a Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál.
A Mária Terézia királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújításaként 2011-ben alkotott törvényt az Országgyűlés a Magyar Szent István Rendről, amelyet a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök adományoz. Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, többszörös Európa- és világbajnok 14 évesen nyerte első olimpiai aranyérmét és három egymást követő olimpián győzött.
Lámfalussy Sándor közgazdász, nemzetközi pénzügyi szakember, magyar származású belga állampolgár 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel idején, 20 évesen hagyta el hazáját. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a közös európai pénz, az euró atyjának is tekintik, korábban megkapta a Corvin-láncot és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. A köztársasági elnök az átadó ünnepségen kiemelte: a két kitüntetett személyes példájának, teljesítményének üzenete, hogy egy nemzet nagysága polgárainak kiválóságában rejlik, amit csakis a becsülettel elvégzett munka nyújthat.
Kitüntetés kolozsváriaknak
Közben a Magyarság Házában tartott ünnepségen tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, „közjogi abroncsot adott a magyarságnak”. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret.
A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. A magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő kolozsvári Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Tőkés: a kereszténység összekapcsol
A keresztény kölcsönösség elvének tiszteletben tartását, a kettős mérce elvetését szorgalmazta tegnapi Szent István-napi ünnepi nyilatkozatában Tőkés László Európai Parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a kereszténységet nevezte Szent István uralkodása legfontosabb örökségének. Megjegyezte, a kereszténység egymáshoz kapcsolja a román és a magyar népet.
A volt püspök a kölcsönösségről szóló jézusi tanítást idézve elutasította a kettős mérce alkalmazását a román–magyar viszonyban. „Egy országban élünk, egyazon társadalom tagjai vagyunk. Ami jár a románnak, ugyanaz jár a magyarnak is” – fogalmazott Tőkés, aki román politikusoknak a határon túli nemzettársaik melletti kiállását idézve ismételte el azt a nézetét, amely miatt bírálói a román állami kitüntetése visszavonását szorgalmazták.
„Ausztriához és Olaszországhoz hasonlóan, amelyek egyezményes alapon garantálják és biztosítják Dél-Tirol autonómiáját, Magyarország és Románia is közösen vállaljanak felelősséget Erdély, az erdélyi magyarok, a székely magyarok regionális autonómiájáért" – szorgalmazta Tőkés, emlékeztetve arra, hogy egy héttel ezelőtt Traian Băsescu államfő kiállt a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése mellett. „Mi, erdélyi magyarok példát vehetünk a román államelnöktől. Éppen olyan következetességgel kell kitartanunk az erdélyi magyar régiók, valamint a székelyföldi és partiumi autonómia mellett, amiképpen ő tette ezt a román nemzet egysége ügyében” – állapította meg.
maszol.ro

Tíz szervezet, személyiség kapott a Külhoni Magyarságért
Tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól kedden Budapesten, a Magyarság Házában tartott ünnepségen.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, "közjogi abroncsot adott a magyarságnak". Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret. A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Az idén Kárpátaljáról megkapta az elismerést a derceni Gyöngyösbokréta népi együttes. A több mint 60 tagú hagyományápoló tánccsoport nevében Korolovics Zsolt művészeti vezető vette át a díjat. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. Az ottani magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén erdélyi Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik Kolozsváron, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át. A több évtizedes múltra visszatekintő vajdasági Jó Pajtás gyermeklapot anyanyelvápolásért, az iskolán kívüli kulturális ismeretanyag közvetítéséért részesítették a díjban. A csellóművész Koffán Tamás több mint háromévtizedes, az erdélyi magyarság életét megörökítő fényképészi munkásságával érdemelte ki a Külhoni Magyarságért Díjat. Koffán Tamás 1979 és 2011 között 40 ezer fotót készített. A felvidéki irodalmi élet és a csallóközi helytörténet meghatározó alakja, Koncsol László szerkesztő, író, költő, műfordító, helytörténész is az idei díjazottak között szerepelt. Szlovéniából a zalai népdalokat autentikusan tolmácsoló Muravidéki Nótázók héttagú csoportja részesült az elismerésben, hagyományőrző és közösségszervező szerepéért. A fél évszázada újjáalakult vajdasági Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnázium és Szeminárium is az idei kitüntetettek egyike. A Szabadkán magyarul és horvátul is oktató katolikus intézményt Miocs József rektor képviselte a díjátadón. Az 1929 óta működő Torontói Első Magyar Református Egyház a kanadai nagyvárosban és a környéken élő magyarság életének fontos központja, a második világháború után, az 1956-ban, majd a kommunista Romániából emigrálók felkarolója. Az elismerést kapott egyház mostanában a magyar állampolgársági eskük helyszíne is, és az utóbbi időben a kitelepülő romákat is segíti, például nyelvtanulási lehetőséget nyújtva nekik.
MTI

Díjazták a külhoni magyarságot
Tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat kedden Budapesten, a Magyarság Házában tartott ünnepségen. A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg.
Erdélyből idén három szervezet részesült a díjban. Az itteni magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén erdélyi Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével s feldolgozásával foglalkozik Kolozsváron, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Szabadság (Kolozsvár)

A mag is, a föld is jó volt (Tízéves a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum)
Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum. A szombati rendezvényen mutatták be az érdeklődőknek a múzeum két új állandó tárlatát is: a Békebeli otthonok. Egy pávai tanítócsalád polgári lakáskultúrája (rendezte Dimény Attila), illetve A zabolai Condrea család otthona (rendezte Kinda István). Az eseményen a hazai és magyarországi kultúra jeles személyiségei, muzeológusok, a téma iránt érdeklődő polgárok, gyerekek voltak jelen.
Vargha Mihály a Székely Nemzeti Múzeum „kishúgaként”, az intézmény legfiatalabb külső egységeként köszöntötte a jubiláló zabolai tárlatot. „Minden falunak kellene hogy legyen ilyen múzeuma. A zabolai közösség becsülje meg saját múzeumát” – hangsúlyozta. Ligia Fulga, a Brassói Néprajzi Múzeum igazgatója egyedinek értékelte a két új tárlatot. „Nagyon fontos, hogy a fiatalok, gyerekek megismerhessék, hogyan éltek az őket megelőző nemzedékek” – nyomatékosított. Dimény Attila az általa rendezett tárlat értékét taglalva mondta: egy családtól származik, ez nagyon fontos, ma már igen ritka az ilyen teljes lakberendezés. Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa megjegyezte: a tízéves évforduló még szebb lehetett volna, ha a zabolai múzeumnak lehetne állandó, teljes munkakörű alkalmazottja, aki az új kiállítások rendezésében is szerepet vállalna. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke a zabolai múzeum megnyitásakor is jelen volt. Most, a tízéves évfordulón díszoklevéllel tüntette ki a múzeum munkaközösségét. Pozsony Ferenc, a múzeum megálmodója, alapítója – aki az ünnepség során a tőle megszokott szerénységgel nem mondott bővebb ünnepi beszédet – Kötő József tíz évvel ezelőtti ajándékát vette elő zsebéből: egy miniatűr Nofertiti-szobrot.
Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője – aki 2004-ben a zabolai múzeum „keresztelőjén” is részt vett – a budapesti Hagyományok Háza Utolsó óra programja részeként gyűjtött, 50 CD-n rögzített folklóranyagot ajándékozott az ünneplő múzeumnak. A magyar kormány csángó múzeumot érintő támogatásáról elmondta: a mag is, a föld is jó volt, a múzeum jó példája annak, hogy érdemes az ilyen ügyek mellé állni.
A zabolai Mihai Condrea – akinek családi lakásberendezését most a múzeum tájházában lehet megtekinteni – jó ismerőse nagyapjának – elevenítette fel Pozsony Ferenc. A Mihai Condrea (1901–1984) és felesége, Maria Furtună (1910–2001) házában megőrzött bútorokat és textíliákat a zabolai önkormányzat segítségével vásárolta meg a csángó múzeum. A bútorok nagy része Zabolához közeli kisvárosokban készült szecessziós stílusban, a konyha viszont régiesebb formákat őriz. A Kinda István rendezésében elkészült kiállítás darabjait Jakabfi Edit, a múzeum restaurátora készítette elő a tárlatra.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Budapesten az erdélyi szórványról
Erdély szórványtérségeit mutatja be egy éven keresztül az idén ősszel kezdődött rendezvénysorozatában a budapesti Polgárok Háza.
A Kárpát-medencei Magyar Népművészet sorozat fővédnöke Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, szakmai partnere Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A rendezvénysorozat első állomásaként szeptember 20-án a Hunyad megyei Csernakeresztúr és környéke mutatkozott be, az itt letelepedett bukovinai székelyek gyűjteményéből nyílt kiállítás, illetve a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület műsorát tekinthették meg a jelenlévők.
A rendezvénysorozat következő meghívottja Magyarlapád és a Küküllőmente, pénteken, október 25-én 18 órától Magyarlapád – Alsó-Fehér vármegye színmagyar szórványközpontja képekben és tárgyakban címmel nyílik kiállítás, amelyet Bárth János néprajzkutató, nyugalmazott múzeumigazgató nyit meg, köszöntőt mond Molnár Feri Márton Zöldi volt magyarlapádi polgármester. Ezt követően nemzedékek üzenete címmel a Magyarlapádi Hagyományőrző Tánccsoport és a Pirospántlikás Zenekar műsorát tekintheti meg a budapesti közönség, amely a lapádi borokat és süteményeket is megkóstolhatja.
A rendezvénysorozat következő állomásai Nagybánya vidéke (november 22.), Sajó-mente – Zselyk (december 13.), Fekete-Körös völgye –Várasfenes, Köröstárkány (2014. január 31.), Barcaság – Brassó, Pürkerec (2014. február 28.) és Szeben – Oltszakadát (2014. március 28.)
A rendezvényekről a http://polgarokhaza.hu honlapon találhatók részletes információk.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Emlékkonferenciával ünneplik Kolozsváron Venczel József századik születésnapját
A BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Szociológiai és Demográfiai Szakbizottsága és az EME Jog- Közgazdaság- és Társadalomtudományok Szakosztálya Venczel József erdélyi társadalomkutató születésének 100. évfordulója alkalmával emlékkonferenciát szervez 2013. november 8-án 10 órai kezdettel.
A rendezvény helyszíne a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet Sociologica épülete, Dosztojevszkij/Plugarilor utca 34.
A rendezvényen áttekintik Venczel József életét és szakmai pályáját, szó lesz a bukaresti tanulmányútjáról, a Gusti iskolához való viszonyáról, az EME-beli munkásságáról, Bolyai egyetemi oktató munkájáról.
A Venczel-kutatók bemutatják a tudós erdélyi magyar birtokpolitikáról, a székely migrációról, a népfeleslegről, valamint a társadalomszerkezetről szóló kutatásainak értékét.
A tudományos emlékkonferencia programja
Időpont: 2013. november 8 Helyszín: Kolozsvár, BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet, Sociologica épület, Dosztojevszkij/Plugarilor/ u. 34 sz, 7. terem 10.00 – 12.15 Megnyitó: Magyari Tivadar dékánhelyettes, Vincze Mária EME szakosztály-elnök, Veres Valér intézetigazgató Magyari Tivadar: Venczel József élete és szakmai pályája Rostás Zoltán: Venczel József bukaresti tanulmányútja, környezete Tóth Bartos András: Erdélyi magyar birtokpolitika Venczel József munkásságának tükrében.(1940-1945) Horváth István: Venczel és a székely migráció elméleti keretbe helyezése 12.15-12.30 Kávészünet 12.30 – 14.15 Telegdy Balázs: Venczel József és a bukaresti Szociológia Iskola Veres Valér: Venczel József oktatói és kutatói munkássága a társadalomszerkezet területén a kolozsvári egyetemen Magyari Nándor László: Kirajzások a Székelyföldről. Venczel József Székely népfeleslegéről. Ilyés Szilárd: Venczel József munkássága az Erdélyi Múzeum Egyesületnél Hozzászólások Pozsony Ferenc: Venczel munkásságának szerepe az erdélyi néprajzkutatásban 14.15 Ebéd: állófogadás
Venczel József 1913. november. 4-én született Csíkszeredában. Végzettsége szerint jogász, de tudományos munkásságát a szociológia területén fejtette ki, főleg a falukutatás és népességkutatás vonatkozásában. Gazgag közéleti munkásságot fejtett ki a két világháború között. Egyetemi munkássága 1945-től kezdődik, amikor kinevezik a Bolyai Tudományegyetem a statisztika és a szociológia professzorának. Egyetemi karrierjét a politikai üldöztetések szakították meg, Piteşti, Văcăreşti, Nagyenyed, Szamosújvár és Dés börtöneiben raboskodott, 1961. jan. 11-én szabadult. Ezt követően alkalmi munkákból élt, amíg 1969-től Ion Aluaş professzornak sikerült visszahoznia őt az egyetemi szférába, a BBTE szociológiai munkaközösségébe, tudományos kutatói állásba. Itt több kutatásban vett részt, így a Csákigorbón végzett szociológia felmérés anyagát rendszerezte. Onnan került betegnyugdíjba, másfél hónappal halála előtt.
Fontosabb megjelent gyűjteményes kötetei: Az önismeret útján. Tanulmányok (szerk. és bev. Imreh István, Buk. 1980); Erdélyi föld – erdélyi társadalom (szerk. és bev. Székely András Bertalan); A falumunka útján (szerk. és bev. Katona Ádám, Székelyudvarhely–Budapest, 1993), Székely András Bertalan zárótanulmányával. (közlemény)
Transindex.ro

Szabó Zsolt: Szabófalvától Magyarfaluig. Csángó kiállítás és könyvbemutatók a Magyar Kultúra Napján
Sokszor emlegetjük Kányádi Sándor híres verssorát, a Szabófalvától San Franciscóig a világ minden tájára szétszóródott magyarság koordinátatengelyeként. Tavaly augusztusi számunkban Bartha András, a Pusztinai Magyar Házat működtető egyesület elnöke számolt be a Művelődés hasábjain az elért eredményekről, zenei és nyelvi táboraikról, hagyományos műveltségüket ápoló rendezvényeikről, a Kárpát-medence minden sarkából látogatóba érkezett vendégek fogadásáról. Az utóbbi években hagyományőrző csoportjukkal kétszer is sikerrel szerepeltek az Európai Parlamentben. A határon inneni és túli látogatásaikról, a 250 évvel ezelőtti madéfalvi veszedelem miatt elbújdosottak leszármazottainak rokonkereséseiről is olvashatunk négynyelvű honlapjukon (www.pusztina.ro).
Ehhez képest bizony elég ritkán hallunk-olvasunk a legnagyobb csángó településről, Szabófalváról. A Kriza János Néprajzi Társaság éppen kiemelten fontos szerepére való tekintettel a Magyar Kultúra Napjának ünnepi műsorában három csángó szerzőtől elsősorban csángóknak, de másoknak is szóló könyvet mutattak be, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumból pedig ízelítőt hoztak – főleg régi fényképeket, dokumentumokat – a társaság Mikes utcai székházának előadótermébe, Kolozsvárra.
Az est házigazdájaként Jakab Albert Zsolt elnök hangsúlyozta, hogy a 25. életévébe lépett Kriza Társaság kezdetektől nagy figyelmet fordít a hagyományos kultúra tárgyi és szellemi emlékeinek összegyűjtésére, népszerűsítésére, közkinccsé tételére, ezzel is folytatva a híres elődök: Petrás Ince, Domokos Pál Péter, Faragó József, Jagamas János, Kallós Zoltán vagy a Moldvai csángó népművészet (1982) szerzői, dr. Kós Károly, Nagy Jenő és Szentimrei Judit korszakos munkásságát.
A kolozsvári egyetemi szintű néprajzi oktatás háttérintézményeként évkönyvekben, értesítőkben, több mint 120 kiadványban, fotóarchívumban és adatbázisban teszik hozzáférhetővé az eddigi kutatások eredményét. Nem kis büszkeséggel említette, hogy Nyisztor Tinkának a moldvai magyarok népi táplálkozásáról írott monográfiája társaságuk legfrissebb kiadványa.
Magdó János kolozsvári főkonzul üdvözlő szavaiban elmondta, hogy hétfalusi csángóként a személyes érintettség okán is természetesen odafigyel a csángók történelmére, néprajzára, mindennapi életük, szokásaik, hagyományaik kutatásával foglalkozó szakemberek könyveire. Hangsúlyozta, hogy a magyar nyelvhez és kultúrához ezer szállal kötődő moldvai csángóság sajátos helyzetét is figyelembe véve ez a kapcsolat még magától értetődőbb, természetes és szoros kell hogy legyen az eljövendőkben.
Három könyvet mutattak be és értékeltek az előadók, mindhárom szerzője moldvai csángó magyar, ketten ma is ott élnek, Szabófalván illetve Pusztinán. Sorrendben a kolozsvári egyetemi tanár, Tánczos Vilmos a szabófalvi Perka Mihálynak román nyelvű kötetét: Rãdãcini. Despre maghiarii din Moldova (ceangãii); Bereczki Ibolya, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója Nyisztor Tinka: Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiáját; Peti Lehel tudományos kutató pedig Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban. Néprajzi vizsgálat című kötetét méltatta. A rendezvényen elhangzott előadásokból kettőnek kissé rövidített változatát lapszámunkban közöljük.
A Csángó hétköznapok című kiállítást Pozsony Ferenc akadémikus nyitotta meg, s hogy a jellegzetes csángó ízvilágot is megismerjük, Nyisztor Tinka saját készítésű galuskával kínálta a közönséget, ami leginkább a mi töltikénkre emlékeztetett.
Művelődés (Kolozsvár),

Oltaszakadáti magyarok mutatkoznak be Budapesten
A Nagyszeben melletti Oltszakadát magyarságát látja vendégül Budapesten a hét végén a Polgárok Háza Kárpát-medencei Magyar Népművészet rendezvénysorozata, amely hónapról hónapra Erdély magyar szórványközösségeit és nyelvszigeteit mutatta be.
Az Oltszakadátot ismertető rendezvény a sorozat záró része – a dél-erdélyi település 650 lakosa közül körülbelül 120 a magyar.
A budapesti közönség megismerkedhet az oltszakadáti kakasütés hagyományával, bemutatják az Ádám Gyula és Kovács László Attila fényképeiből összeállított tárlatot.
A rendezvényen köszöntőt mond Illyés Sándor, az oltszakadáti evangélikus-lutheránus egyházközség lelkésze, és Serfőző Levente, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke.
A kiállítást Dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja nyitja meg, a rendezvény díszvendége ft. Adorjáni Dezső Zoltán, az evangélikus-lutheránus egyház püspöke.
Az oltszakadáti gyülekezet előadásában a fonóház elevenedik meg, népdalokkal, magyar és szász táncokkal.
Krónika (Kolozsvár),

Újabb kiadvány az erdélyi táncházkutatásról
Négynapos, az erdélyi tánchagyományokat felelevenítő és továbbéltető rendezvényt szerveztek április 26-a és 29-e között a Tranzit Házban, amelynek záró eseménye Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón – Szerkesztette Könczei Csongor című, az erdélyi táncházkutatásról szóló tanulmányokat tartalmazó kötet bemutatása volt. A tanulmányokat Anca Giurchescu (román származású néptánckutató), Könczei Csilla (BBTE-oktató), Karácsony Zoltán (magyarországi néptánckutató), Varga Sándor (a Szegedi Tudományegyetem tanársegédje), Könczei Csongor (néptánckutató), Pávai István (erdélyi származású muzikológus), Simonffy Katalin (televíziós szakember), Zakariás Erzsébet (néprajzi szakíró) és Pozsony Ferenc (BBTE-oktató) jegyezte.
Könczei Csilla mint a Tranzit Ház vezetője és a kötet egyik szerzője köszöntötte a jelenlevőket, hangsúlyozva: a könyvbemutatónak helye van a Tranzit Házban, mivel az intézmény hosszú ideje együttműködik a Bogáncs és a Zurboló néptánccsoporttal, illetve Könczei Csongorral, de kapcsolatuk van a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel is. Könczei Csilla a kötetet Pálfy Gyula (1950–2012) magyar néptánckutató emlékének ajánlotta, ily módon tisztelegve a szakember munkája és baráti segítsége előtt. Szabadság (Kolozsvár)

Énlaka világa a KJNT-nél
Énlaka kulturális öröksége címmel nyílt kiállítás szerdán délután a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székhelyén, Kolozsváron, az intézmény, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, annak Légirégészeti Tékája, az Építéskivitelezési és Mérnöki Menedzsment Tanszék, valamint az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság Kulturális Szakbizottságának közös szervezésében. Az egybegyűlteket Pozsony Ferenc néprajzkutató köszöntötte, kiemelve Visy Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem régész professzorának munkáját, aki az elmúlt időszakban számos esetben népszerűsítette a Hargita megyei települést.
GEDŐ DALMA-ORSOLYA. Szabadság (Kolozsvár)

Barcasági Könyvek – Találkozás Veres Emese-Gyöngyvérrel
Veres Emese-Gyöngyvér az elmúlt 15 évben nagyon tudatosan foglalkozik a barcasági kultúrával, az ott élők társadalomszerkezetével, szokásaival, állapította meg elismerően Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi oktató az erdélyi születésű, Budapesten élő néprajzi szakíróról, akivel a kolozsvári magyar főkonzulátuson tartott, Az I. világháború emlékezete a Barcasági Könyvek sorozat tükrében című rendezvényen találkozhattak az érdeklődők.
Az esemény a konzulátus egyik programpontjaként zajlott a Kolozsvári Magyar Napok alatt, és a Barcasági Könyvek több kiadványával ismerkedhettek meg a résztvevők.
Szabadság (Kolozsvár)

Konferencia néprajzkutatásról: „Már nem csak sztori, de hisztori”
A kolozsvári néprajzoktatás 110. évfordulója alkalmából tartott 2008-as értekezlet folytatásaként évenként szerveznek konferenciát a néprajztudomány és -kutatás jegyében. Az idei konferencia, a sorban a hatodik éppen a magyar néprajz kolozsvári főiskolai képzésének 25. tanévére esik. A konferencián előadást tartott Péntek János is, aki nem csak kezdeményezte, de létrehozta 1990-ben a Babeş-Bolyai Tudományegyetem keretében a néprajz tanszéket, amelyet több mint tíz éven át vezetett is.
A kolozsvári magyar néprajzoktatás és -kutatás: tudománytörténet és kulturális örökség című konferenciát, amelyet a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság és az Erdélyi Múzeum Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya közösen szervezett, Keszeg Vilmos nyitotta meg, ismertetve a tematikát. Az előadások középpontjában a néprajzoktatás neves személyiségei, intézményei, eseményei, eredményei és fordulópontjai, kutatói életpályák, a népi kultúra reprezentatív hordozóinak életpályája, kapcsolathálója, tudása, szolgáltatása, a médiának a populáris kultúrákról forgalmazott képe áll többek között.
A 25. évforduló alkalmából Szikszai Mária, a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet igazgatója köszönetet mondott a már 51. éve oktató Péntek Jánosnak, akinek kezdeményezése és erőfeszítései nyomán indult be a néprajzi felsőoktatás 1990-ben, köszönetet mondott Keszeg Vilmosnak, aki 2002 és 2012 közt volt tanszékvezető, és rengeteget dolgozott a kar építésén. Szikszai Mária megköszönte a valaha volt és a jelenlegi diákok munkáját is: „nélkülük nem lenne néprajzi szakmai közösség ma Erdélyben” - mondta. Az intézetigazgató ígéretet tett arra, hogy lesz még külön ünnepi alkalom a tanév folyamán, amely kimondottan az évfordulóra fokuszál majd. A tudománytörténeti konferencia legszorosabban ide kötődő előadása a Péntek Jánosé volt, Szakadékok fölött, a harmadik (újra)kezdés címmel.
1990-ben felmerült a kérdés, hogy lesz-e Bolyai Egyetem, és akkor született meg az a vágy is, sőt elhatározás, hogy ha lesz, akkor azon belül néprajz szaknak is indulni kell – emlékezett vissza Péntek János, aki akkor már 15 éve tanított fakultatív tárgyként általános etnológiát mint az akkori magyar tanszék legfiatalabb oktatója, és az 1980-as években néprajzi tudományos diákkört is szervezett.
Egy-egy történelmi katakizmához kapcsolódik a néprajzi oktatás elkezdődése és abbamaradása – hívta fel rá a figyelmet Péntek János, aki visszautalt a korábbi kezdetekre. A kolozsvári egyetemen 1898-tól folyik néprajzoktatás. A tanszék Szegedre költözése után (1919) e folyamat megszűnt, majd 1940-ben éledt újjá és 1948-ig tartott, bár 1954-ig még tanítottak néprajzi tárgyakat. A következő kegyelmi pillanat 1990-ben érkezett el, nyilván a szünetek alatt is sok minden történt – mondta az előadó, amiről még többet kellene beszélnünk, mert a közelmúltat hajlamosak vagyunk elfelejteni, míg a régmúltat megszépítjük, mitizáljuk.
„Nem szerveződött meg” - jelentette ki Péntek János egy írott megfogalmazást helyesbítve: nem magától történt. A fiatalabbak kedvéért elmondta: neki magának nem amolyan menedzseri szerepe volt a folyamatban, hanem igen aktívan hozzájárult a néprajz tanszék megalakulásához. „Nem kezdeményeztem: megcsináltam” - fogalmazott. Felsorolta azok neveit is, akik korábban tanítványai voltak, 1990-től pedig oktatókként vettek részt a tanszék életében, így Keszeg Vilmos, Tánczos Vilmos, Pozsony Ferenc, Könczei Csilla, ekkor hívták meg tanítani a már nyugalmazott Gazda Klárát is. Kezdetben csak mellékszakként lehetett néprajzot tanulni, 2003 óta főszakként is választható volt, 2007 óta pedig monoszakos képzés zajlik.
A kolozsvári magyar néprajzi tanszék országos szinten az egyetlen – tehát mi vagyunk a legjobbak, ugyanakkor rendszeridegen a felsőoktatási szisztémában– könnyedén kialakult a jó kapcsolat a magyarországi oktatókkal is, folyamatosan vannak cserék, mennek innen oda, onnan ide tanítani és tanulni is. Péntek János jelenleg etnobotanikát oktat a harmadéves néprajzhallgatóknak. „Szoktam mondogatni, hogy ez még csak sztori, nem history, de most már úgy látom, ez bizony történelem” - jelentette ki.
Azt is fontosnak tartotta kiemelni, hogy a magyarországi néprajzi felsőoktatási intézményekkel már kezdetektől szoros kapcsolatot ápoltak a kolozsváriak, folyamatosan jöttek onnan oktatók és diákok, illetve innen is mentek oda tanítani és tanulni egyaránt. A pénteki konferencián is jöttek Magyarországról: Gráfik Imre néprajzkutató mellett előadást tartott Nagy Janka Teodóra, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, Kuti Klára, a tatai néprajzi múzeum munkatársa és Bereczki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum megbízott főigazgatója. Rajtuk kívül nem csak kolozsvári oktatók és doktoranduszok voltak jelen, hanem Erdély különböző pontjairól érkeztek kutatók.
Az első két rendezvény előadásai 2010-ben, a következő három rendezvény anyagai pedig 2012-ben a KJNT évkönyvében láttak napvilágot, a 2013-as konferencia előadásai 2014-ben kerülnek közlésre.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Fotótárlat, könyvbemutató a Kriza Társaságnál
Kettős esemény helyszíne volt hétfő este a Kriza János Néprajzi Társaság székháza.
A Válogatás Kunt Ernő fotográfiáiból című kiállítást Pozsony Ferenc akadémikus nyitotta meg, aki a húsz éve elhunyt anyaországi sokoldalú néprajzos életpályáját méltatta. Kunt Ernő minden energiájával a hagyományos néprajz megújításán fáradozott, élete végén újszerű expókat rendezett Magyarországon és Nyugaton. A most Kolozsváron látható fekete-fehér fényképválogatás magyar protestáns temetőkről készült, és az elmúlás-fennmaradás gondolatiságát helyezi előtérbe.
Szabadság (Kolozsvár)

A néprajzkutató iskolája a terepmunka (MTA-díj Kinda Istvánnak)
Az őseik örökségét éltető közösségek sokat tehetnek azért, hogy a hagyományok fennmaradjanak, de egy kicsit bátorítani kell őket, ráébreszteni: amit tudnak, az érték, arra szükség van, néprajzosként ebben is látom a magam szerepét – vallja Kinda István, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzos muzeológusa, aki nemrég átvette a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága által odaítélt Fiatal Kutatói Díjat társadalomtudományi kategóriában. A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából Temesváron tartott rendezvényen részt vett és előadást tartott Vékás Lajos, az MTA alelnöke és Török Ádám, az MTA főtitkára is. A kitüntetés kapcsán beszélgettünk Kinda Istvánnal.
– A kutatás, tanulmányok írása és közzététele, tudományos kiadványok szerkesztése mellett fontosnak tartja, hogy ne csak a néprajzos szakmával ismertesse a kutatott terület eredményeit, hanem visszavigye abba a közösségbe, ahol azt tanulmányozta. A cél egyértelmű, milyen hatásra számít e tekintetben?
– A Székely Nemzeti Múzeumhoz kerülve hagyományos mesterségekkel, népi iparral foglalkoztam. Ebből elsősorban tudományos publikációk születtek, de egyre fontosabbnak láttam, hogy ezeknek a foglalkozásoknak ne csak társadalmi hátterét vagy gazdasági mozgatórugóit tárjam fel, hogy miként lehet belőlük megélni, hanem fenntartható, felújítható foglalkozásként tekintsenek rá azok, akik művelik, ne szégyellnivalóként, hanem igazi értékként lássák, amelynek birtokosai. Amellett, hogy ezeket a kutatásaimat a szakma számára megírom, nagyon fontos, hogy ismeretterjesztő előadások során minél több helyen bemutassam az eredményeket. Az elmúlt két esztendőben huszonöt-harminc ilyen ismeretterjesztő előadást tartottam különböző falvakban. Kiemelném a csernátoni IKA ifjúsági egyesülettel közösen szervezett előadásokat, amelyeket cigányoknak tartottam cigányokról, a cigány kultúráról. Helybeli roma embereknek beszéltem a népcsoport eredetéről, a hagyományokról, az életmódról, tükröt tartottam eléjük, máshol pedig egy-egy mesterséggel kapcsolatos kutatásaimat ismertettem. Ez abban is segíthet,  hogy a hagyományok feledésbe merülése kitolódjon, talán egészen addig, amíg egy néprajzos megjelenik a terepen, és kezd érdeklődni iránta, dokumentálja. Ha az emberek látják, hogy figyelnek rájuk, megerősödnek abban, hogy amit ők tudnak, az érték, arra szükség van. Az eddig kutatott mesterségek esetében azt láttam, nincs igazán kereslet ezekre a termékekre, viszont él az emberekben a remény, hogy talán, ha ismertebbé válnak, ha egy kicsit bekerülnek a közbeszédbe, vagy a  tudományos szféra beszél az ő tudásukról, lehet esély arra, hogy néhány mesterember tovább folytathassa a szakmáját. Eddig a téglavetést, a mészégetést, a cserépvetést, a szénégetést, a kőfaragást és a kerékkészítést kutattam. Ezek eredményeiből Vargyasi Leventével filmet készítettünk, de talán tíz évre is tervezhető, amíg még jó néhány mesterséget tanulmányozok.
Kinda István nemcsak a hagyományos mesterségek kutatója, doktori dolgozatát az egyház és a pap társadalmi szerepe a moldvai csángó falvakban témáról írta, vezető muzeológusa volt a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumnak, rendezője a gorzafalvi állandó kiállításnak, szerzője és társszerzője több társadalom-néprajzi kiadványnak. Az erdőszentgyörgyi születésű, Havadtőn nevelkedett Kinda egy havadtői civil csoportosulással XIX. századi faragott sírköveket állít helyre, úgy tartja, egyfajta paraszt-Házsongárd alakítható ki a település régi temetőjében.
A Fiatal Kutatói Díj odaítélése alkalmából róla írt laudációban Pozsony Ferenc, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének professzora, az MTA külső tagja többek között megállapítja: „Kinda István nemcsak kiváló kutató, hanem alapos filológus is. Számos bibliográfiai adatbázis szerzője vagy társszerkesztője. A Székely Nemzeti Múzeum tudományos tanácsának elnöke, a szakmai életben igencsak elismert Acta Siculica című évkönyv tudományos színvonalát alapvetően meghatározó főszerkesztője. Eddig 5 önálló kötete jelent meg, további 14 kiadvány igényes szerkesztője, s még további 7 lektora. Különböző hazai és külföldi szakperiodikákban és kötetekben összesen 63 dolgozata, tanulmánya jelent meg. Legújabb kutatási eredményeit összesen 42 hazai és 13 nemzetközi rangos rendezvényen mutatta be. (...) Kinda István nemzedékének alaposan felkészült, nagy munkabírású, a szakmai életben elismert, megbecsült, kiváló és korszerű eredményeket elért fiatal néprajzkutatója, muzeológusa.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja (A kökösi unitárius templom orgonái)
„A tűzben elnémult gyönyörű orgona… Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja.”
A freskókkal díszített műemlék templom karzatán állok, és elképzelem az ottani orgonát, pusztulásának képeit. A kökösi orgonák története érdekes és tanulságos, tanúja annak az áldozathozatalnak, erőfeszítésnek, amelyet egy zeneszerető közösség temploma hangszereiért tett.
A templom első orgonájáról való feljegyzést az 1827-ben tartott püspöki vizsgálószék jegyzőkönyvében találtam meg: „A Mennyezete most festékes és tarkán párkányosan táblázva a nap nyugati Kar hasonlólag tarkásan festett, a Nap keleti éneklő Karon pedig, melynek feljárója a Templomból Grádicson vagyon, márványosan festett borítékú Közepibe vagyon helyeztetve egy 5 mutatios, hátul nyomó Claviaturáju, Ekklésia tagjai személyes adományaikból készített szépen megfestett tzirádájú Orgona”. Szíjjal húzott hangszer volt, mert megjegyzik az iratok, hogy a harangozó „orgona húzás körül is mereibe negligens”.  Az 1848-as forradalom idején a falu szomorú sorsában az egyházközség is osztozott, „ezüst, ónedények, szövetek, ládák, levelek és könyvek (…) mind elraboltattak”. Az erdélyi orgonakészítés és -javítás történetének szempontjából érdekes adatra bukkantam: 1859-ben „Gondnok atyafia előterjeszti az orgona megromlása kijavíttatását. Ekklésiánk méltánylá észrevételét és határozza, hogy legsürgösebben tudósítsa a zabolai énekvezér Urat, hogy jöjjön le és ha edgyezhetünk, ujjítsa meg Szt. Mihály napra”. Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató Zaboláról szóló könyvéből kiderül az énekvezér neve: Szabó Lajos, akiről az író megjegyzi. „1848-ban még azt is feljegyezték, hogy a kántortanító kitűnő orgonista”.  Valószínű, hogy értett az orgonák javításához is. Szépen szolgált az orgona egészen 1890-ig, amikor egy orgonaművész, Pálfi Jenő, „ajánlkozott a már ugyis szándékolt romlott orgonánk javítására”. A vállalkozó a fúvókat kijavította és újrabőrözte, a gépezetet kijavította és a szélládában levő szelepeket újrabőrözte, új rugókkal látta el. De ugyanúgy a fából és cinből készült sípokat is kijavította, valamint egy kemény vászonnal az orgona tetőzetét beborította por ellen, és „az elősípok háta mögét egy vékonyabb vászonnal bevonta”. Mindezen javításokért az orgonamester 60 forintot kapott. A javítás nem tudta megoldani a felmerülő problémákat, ezért 1895-től létrehoztak egy orgonaalapot, amelyet állandóan növeltek az egyházközség hívei adományokkal és az e célra szervezett bálok bevételével. Az egyházközség aranykönyvében az utolsó adományozás 1924-ből, az új orgona megépítése utáni évből való. Emellett 1919-ben egy harmónium vásárlása érdekében is gyűjtenek, 112 személy 3003 koronát adományoz. Az egyházközség 1921-ben megbízza a lelkészt, hogy tárgyaljon a brassói Carl Eischenk orgonaépítő mesterrel egy új orgona építésének ügyében. Az egyházközség felajánlja, hogy a régi orgona újrahasznosítható részeinek felhasználásával tegyen egy árajánlatot. Az orgonamester küld egy költségvetést, mely szerint „20 000 lei körül fog az orgona kerülni”. A költségvetésbe belefoglalt változatok (regiszterek) mellett a keblitanács egy erősebb változat (oktáv) elkészítését is kéri. A kérdés, mint mindig, a pénz előteremtése volt. A lelkes kökösi közösség erre is talált megoldást. Az E. K. Tanács Kolozsvárról küldött levelében „beleegyezését adja abban, hogy a Harmonium alap vagyonát 3652 L., a Közgazdaság 1921. évi számadásán szereplő maradványt 3606 L., továbbá a Templom alaptól is a még a hívek adományai által nem fedezhető összeget” az orgona készítésére fordítsák. Óriási erőfeszítés egy kis közösség részéről! 1922 április 14-én megkötik Kökösben a szerződést. Az orgona elkészítéséhez a karzatot kibővítették. Egy évvel a szerződés aláírása után, 1923 áprilisában a jegyzőkönyvek a kész orgonáról tudósítanak: „A keblitanács az orgonával meg van elégedve, annak úgy kiállítása mint hangja a keblitanács tetszését megnyerte s így az orgonát az építőtől átvette.” Carl Eischenk 1000 lej értékben a régi orgona fúvóját, játszóasztalát és a sípokat átvette.
Az egyházközség lassan tud fizetni, az orgonaművész levélben kéri az egyházközséget, hogy a 32. orgonájáért járó összeget egyenlítse: „kérem szépen amennyire lehet nekem jövő vasárnapra a szenteléskor valami pénzt is adni”... A kor dokumentumai megőrizték a segédmunkások nevét is: Lűtz Vilmos, Orbán Ferencz, Stáncsuj János és Martis János. Az egyházközség az orgona szentelését 1923. november első vasárnapjára tervezte. Erre az eseményre Ferenc József unitárius püspököt kérték fel, de „koránál fogva nem jöhetvén, helyette dr. Boros György egyházi felügyelőt küldi ki és bízza meg az orgona felszentelésével”. A főpásztori levélből idézek: „Fogadjátok főpásztori áldásomat, felszentelendő orgona hangjai is szolgáljanak hithűségetek, búzgóságotok és áldozat készségetek fokozására, megszilárdítására.” A hangszer „7 szóló és 2 szerkezeti változattal biró, pedálos orgona”. A szentelésen felolvasott orgonatörténetből még megtudjuk, hogy a sípokat külföldről rendelték, és ezek kései érkezése miatt kellett a felszentelést újratervezni. Sajnos, a kökösi hívek nem örvendhettek sokáig az orgona hangjainak: 1954 nov. 21-én a helybéli lelkész vall: „… éjfél után 1 órakor érkeztem haza. A templom és a papilak alig 100 méterre fekszenek egymástól. Semmi füstszagot nem éreztem. Csendesen havazott. Éjfél után 2 óra lehetett, amikor elaludtam. 3 órakor feleségem arra lett figyelmes, hogy a harangokat verik félre. Felkeltem és az ablakhoz futottam. Ekkor még semmit nem láttam. Kiáltások hangzottak. Ég az unitárius templom! Egy vödör vízzel a templomhoz szaladtam. A templom keleti oldala, ahol az orgona volt, már égett. Akik korábban érkeztek és belsejébe tudtak menni, különös hírről beszéltek. A lángok valósággal ugráltak a padokon, mintha gyúlékony anyaggal lettek volna leöntve. Ablakok, ajtók épek voltak, nyomokat nem látni. A szószékterítőt, az Urasztalát és terítőjét megmentették, egyéb minden elégett. Az üszkös romok felett du. 3 órakor (22-én) istentiszteletet tartottunk, amelyen egyházi éneket Kiss Dénes énekvezér fia vezetett.”
Ennek az orgonának elvesztése után, sajnos, nem épült újabb, harmóniummal és elektromos orgonával kísérték és kísérik a kökösiek az istentiszteleti énekeket. Ottjártamkor az idős harangozó asszony felsóhajtott: „Milyen jó lenne az orgona, az az igazi!” Reméljük, Isten segedelmével a kökösi unitáriusoknak sikerül orgonát építeniük, hisz többször bebizonyították kitartásukat.
Márk Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

A forrás őrzője
Kallós Zoltán kincsei a Spectrum Színházban
A visszafogott, csendes mezőségi ember érzelem- és hitvilágának gazdagságát ismerhette meg szombat délután a marosvásárhelyi Spectrum Színház közönsége. A népi értékeket előtérbe helyező társulat székhelyén ezúttal nem színpadi produkcióra, hanem egy igazi folklórkincsnek számító mű, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató balladagyűjteménye legújabb kiadásának bemutatójára várták a nagyérdeműt.
Török Viola rendező, színházalapító a rendezvény házigazdájaként elmondta, hogy mennyire fontos mozzanat ez a bemutató a nemrég alakult Spectrum Színház életében, majd azt is elárulta, hogy az 1970-ben megjelent Balladás könyv meghatározó élmény volt számára, és a népköltészetet, ezen belül pedig a balladát azóta is egy olyan forrásnak érzi, amelyből munkája során mindegyre megpróbál meríteni. A tavaly decemberben Kolozsváron újra kiadott gyűjteményről dr. Pozsony Ferenc akadémikus, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének vezetője értekezett.
– Miért tartották fontosnak Kolozsváron 2014 végén kiadni a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb balladákat? Ezeknek a népi alkotásoknak igenis helyük van posztmodern életünkben, hiszen emberek alkotásai, és emberekről szólnak. A földi ember életéről, tiltott szerelemről, gonosz anyáról és anyósról, megesett leányról, a hűség és a szeretet próbájáról, rossz vagy jó feleségről – mondta elöljáróban dr. Pozsony Ferenc, majd időben és térben is elhelyezte a ballada műfaját.
– Az európai balladaköltészet a reneszánsz korban jött létre, akkor, amikor Nyugat-Európában a közösségi értékrend összeütközött az egyéni vágyakkal. A közösségi rend és az egyéni érzelemvilág közötti szikrázásból született a ballada. A műfaj elsőként Franciaországban alakult ki az elit rétegnél, majd más társadalmi rétegek is átvették, így a nemesi és a földműveskultúra elemeit ötvözi. Ahogy a földrajzi térben is elterjedt, nemzeti változatai alakultak ki. A magyar balladaköltészet integrálta a honfoglalás kori és a látomásos középkori kultúra elemeit, de elsősorban a reneszánsz ember érzelemvilágának tükröződése. A magyar nép a 19. század közepén fedezi fel. Az első autentikus gyűjtés 1841-ből származik Petrás Incze János katolikus paptól, aki moldvai balladákat jegyzett le. Kriza János 1863-ban a Vadrózsák című, balladákat is tartalmazó népköltészeti gyűjteményével lázba hozta az értelmiséget. Büszkeség töltötte el az értelmiségi réteg képviselőit, akik rádöbbentek arra, hogy nemcsak más népeknek vannak ilyen kincseik. Ezután az Arany János által Vadrózsa-pörnek nevezett eredetvita következett, amely szerepet játszott abban, hogy a műfaj nemzeti szimbólummá vált. Másodízben 1970-ban Kallós Zoltán hozta lázba gyűjtésével az értelmiségieket. Balladás könyve a táncházmozgalom jelké- pévé vált, és igazi bestsellerként számtalan kiadást élt meg.
Az akadémikus a továbbiakban az újonnan kiadott gyűjteményt ismertette. A könyv a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb, legpatinásabb balladákat tartalmazza. 550 ballada és balladás ének található benne, és 528 változat dallamát is közzéteszi. Egy DVD is tartozik hozzá az eredeti gyűjtésekkel, a húszórás hanganyag 348 balladaváltozatot szólaltat meg. Ami a kivitelezést illeti, az 1970-ben kiadott Balladás könyv szerkezetére álmodták, tervezték meg. Az első fejezet a régi balladákat – 37 altípus 319 szövegváltozatát –, a második fejezet az új stílusúakat – 16 altípus 187 változatát – tartalmazza. Az első kiadáshoz hasonlóan a kötetet balladás dalok zárják, ezekből 56-nál többet találunk. Ami az 528 szöveg dallamát illeti, minden változatnál az eredeti kotta leltári száma is megtalálható, ezeket a kottákat ugyanis Kallós Zoltán a kommunizmus éveiben a Magyar Néprajzi Múzeumba menekítette. Az új kiadás újdonságának számít az eredeti dallamkották rajza, továbbá Kallós Zoltán 1942-es gyűjtőfüzetének képi megjelenítése, amely az 1926-ban született néprajzkutató már tizenévesen megmutatkozó világlátását, kivételes művészi érzékenységét és tehetségét tükrözi. A könyvet dokumentumértékű fotók egészítik ki, amelyeket Kallós Zoltán, Korniss Péter fotó- és Szervátiusz Péter szobrászművész készített. Az új kiadás, a régitől eltérően, nem tartalmazza Szabó T. Attila művelődéstörténeti tanulmányát, de megtalálható benne Kallós Zoltán vallomásos jellegű utószava a gyűjtés körülményeiről. Gazdagon összeállított szójegyzék kíséri, ugyanakkor újdonsága, hogy az adatközlők jegyzékénél a név, születési év, származás mellett az énekesek közötti baráti, rokoni szálakra is fényt derít, így nemzedékek sorát lehet belőle rekonstruálni.
A méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy a néprajzkutató soha nem részesült rendszeres anyagi támogatásban, morális támogatást viszont többek között Kodály Zoltántól is kapott. 1989-ig folyamatos zaklatások közepette végezte munkáját, gyűjtéseit Magyarországra menekítette. Adatközlői minden életkort átfognak, a legfiatalabb 9, a legidősebb 89 éves.
– Kallós Zoltán szerencsés kezű gyűjtő. Emberi világa, személyisége meg tudta szólaltatni a zárkózott mezőségi embereket. Megszállottsággal végezte munkáját, és sosem törekedett a mennyiségre, mindig a legcsodálatosabb esztétikai minőséget hordozó alkotásokra összpontosított. (…) Klasszikus gyűjtőpontjai a Mezőség, Moldva, Kalotaszeg, illetve a Gyimesek voltak. Az ötvenes években olyan 60-70 éves adatközlőkkel is találkozott, akik a 19. században születtek. Hangfelvételei, gyűjtései jelzik, hogy a falusi emberek mély átéléssel, sokszor egymást segítve énekelték a balladát. Kallós Zoltán számára nem is a szöveg, hanem a dallam volt az elsődleges. A moldvai csángók érzelemvilága közel állt az ő mezőségi lelkületéhez.
Az ismertető végén dr. Pozsony Ferenc a leggazdagabb magyar népballadai gyűjteménynek és európai ritkaságnak számító kiadványt Kallós Zoltán élete, munkája megkoronázásának nevezte.
Az est második felében a népi kincsek védelmezője vette át az irányítást. Kallós Zoltán végtelen szeretettel szólította közönség elé a vele tartó adatközlőket, egy válaszúti "kislányt", a 22 éves Füleki Renáta Imolát – aki 7 évesen, a falu mindössze négy gyerekkel induló első magyar osztályának elsőseként Zoli bácsitól tanulta a szebbnél szebb balladás énekeket – és a visai 72 éves Kis (született Méhesi) Erzsébetet, aki 400-500 éneket tud. A néprajzkutató intésére egymás után csendültek fel a legváltozatosabb dallamok, középkori eredetű látomásének, nagyböjt előtti ének, katona- és szerelmes dal, és olyan ismert balladák helyi változatai is, mint a Kőmíves Kelemen vagy A halálra táncoltatott leány. Ezekben a percekben a nagyérdemű egy ezerízű, kiapadhatatlan forrásnál találta magát, és a forrás őrzője végtelenbe látó, csillogó szemmel kínált fel egyre többet a megtartó vízből. Végül így búcsúzott:
– Nekünk kötelességünk ezeket a hagyományokat éltetni. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A csángó múzeum kincsei
Kettős könyvbemutatónak adott otthont hétvégén a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum. A jelenlévők – köztük több Magyarországról érkezett, muzeológiában jártas vendég – Kinda István A Csángó Néprajzi Múzeum és gyűjteményei című kötetét, illetve Hantz Péter–Pozsony Ferenc–Füreder Balázs Kürtőskalács – a világ minden táján ismert székely-magyar sütemény című kiadványát ismerhették meg.
Házigazdaként Pozsony Ferenc köszöntötte a jelenlévőket, majd Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a könyv megjelenésének előzményeit ismertette. Többkötetes sorozat része a csángó múzeumot bemutató könyv. Az első kötet a Székely Nemzeti Múzeum kiadásában megjelent képes ismertető, mely a sepsiszentgyörgyi, csernátoni, kézdivásárhelyi, zabolai és baróti múzeum gyűjteményeit és műtárgyait mutatja be. Másodikként a csernátoni Haszmann Pál Múzeum anyagát ismertették különálló kötetben, most pedig megjelent a zabolai múzeum gyűjteményeinek bemutatója. Következik a kézdivásárhelyi intézmény, remélhetőleg a baróti egység is hasonlóval büszkélkedhet majd – mondta az igazgató. A zabolai múzeum megérdemli a könyvet, magas szintű szakmai és közönségszervezői munka folyik itt – hangsúlyozta Vargha Mihály.
Kinda István szerző „atyai mestere” (Pozsony Ferenc – szerk. megj.) 60. születésnapi ajándékaként ajánlotta a könyvet. Nem a kiállításokat mutatja be, a múzeum teljes gyűjteményéről, háttéranyagokról, a bázisról szól. Külön fejezetekben, sok fotóval illusztrálva szerepel benne a csángó, székely, román és szász forrásokból származó, igen változatos állomány – mondta a könyv írója. A kötet kiadását a Bethlen Gábor Alap és a Székely Nemzeti Múzeum támogatta. A kürtősről szóló kiadványt Albert Zoltán, a Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület Tanácsadó Bizottságának tagja ismertette. Első írásos említése 1450-ből származik, receptjét első alkalommal 1585-ben vetették papírra. A kiadvány a hazai – hagyományos, vásári, alternatív diétákban használható – kürtősfajtákat a készítéskor lezajló folyamatok tükrében is ismerteti. Külön írnak a változatos borítóanyagokról (cukor, dió stb.), „egyelőre csupán a szalonnával borított kürtős nem készült el” – fűzte hozzá viccesen Albert. Ugyanakkor a sütemény „rokonait” is ismertetik, ugyanis több nemzet készít hasonlót. A könyv szélesebb kampány része, 15 nyelven (kínaiul is) írt ismertetőanyag hivatott világhírűvé tenni a kürtőskalácsot. Végeredményként a kürtős hungarikumként való levédését várják – mondta Albert. A kürtős történetéről érdekes adatok találhatóak a Kurtos.eu honlapon is. A könyvbemutatót követően stílusosan kürtőskalács-kóstolóra, natúr levek ízlelgetésére hívta a jelenlévőket Pozsony Fedrenc.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazda Klárát köszöntötték
Közöttünk jár, évtizedek óta végzi kutatásait csendben, a ’90-es változás után tanított egyetemen, alapító tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, neves szaktestületek tagja, többszörösen kitüntetett és elismert, vérbeli néprajzkutató. A hetvenéves Gazda Klárát egy kicsit késve, de tisztelettel, szeretettel köszöntötték szakmabeliek és tisztelői tegnap két néprajzi jellegű kiadvány sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
A Székely Nemzeti Múzeumban tartott rendhagyó könyvbemutató az Erdélyben művelt néprajzi szakma ünnepének is mondható. Fennállásának huszonötödik évfordulóján a Kriza János Néprajzi Társaság röviden ismertetett huszonkettedik évkönyve egyfajta összegzése is annak, ami tudomány- és kutatástörténeti szempontból meghatározza a romániai magyar néprajzélet (kutatás, feltárás, oktatás, kiadványok) legfontosabb pilléreit. A Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár és két doktorandusz hallgatója, Szász István Szilárd, valamint a sepsiszentgyörgyi Zsigmond Júlia által szerkesztett kötetben háromszéki vonatkozású írások is szerepelnek, többek között Albert Ernő Néprajz és Iskola című tanulmánya – amely a Székely Mikó Kollégiumhoz kötődik –, Szőcsné Gazda Enikő az 1930-as évekbeli háromszéki szőttesmozgalom történetét mutatja be, Pozsony Ferenc A székely társadalom kutatása című tanulmánya is forrásanyag a további feltárásokhoz. A zabolai Csángó Néprajzi Múzeum gyűjteményét ismertető, Kinda István által összeállított kötetet Szőcsné Gazda Enikő méltatta, aki a múzeum alapítására és 2003-as megnyitására is utalt, kiemelve, hogy az intézmény Pozsony Ferenc magángyűjteményéből nőtte ki magát és vált a helyi magyar és román, a szász és a moldvai csángó népélet hagyományainak tárhelyévé.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Néprajzosok találkozója
Kissé elkésve ugyan, de a 70. életévét betöltő Gazda Klára néprajzkutatót is felköszöntötték a megalakulásának 25. évfordulóját ünneplő Kriza János Néprajzi Társaság 22. évkönyvének, valamint Kinda Istvánnak a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum gyűjteményét ismertető kötete bemutatóján. A bensőséges hangulatú eseményre az elmúlt hét folyamán került sor a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
Székelyföld és Kolozsvár közötti kapcsolat fontosságát és létjogosultságát a Kriza János Néprajzi Társaság és intézményünk között több mint 20 éve fennálló szoros együttműködés, valamint az ebből fakadó szakmai fórumok és könyvbemutatók hosszú sora bizonyítja – állapította meg a vendégeket köszöntő beszédében Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A Kinda István könyvét méltató Szőcsné Gazda Enikő rámutatott, a szerző témaválasztása nem véletlenszerű, hiszen a zabolai részleg egykori muzeológusaként szívén viseli az ott tárolt anyag sorsát.
Az előzmények ellenére végig objektivitásra törekedő Kinda tanulmányából többek között megtudhatjuk, hogy a jelenlegi múzeum dr. Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus magánygyűjteményéből nőtte ki magát, és 2003-ban intézményesült. Falai között a csángó használati tárgyakon túl házi szőttesek, ruhadarabok, bútorok, a vallásos élet kellékei és a gorzafalvi kerámia jellegzetes darabjai is fellelhetők. Idelátogatva ugyanakkor a helyi székely és román kultúra termékeivel, szokásaival is megismerkedhetünk, de gazdagon szemlélteti a juhászat tárgyi vetületeit is. A zabolai múzeum tehát egy összetett kultúraértelmezés mentén szerveződött, amit megálmodója, illetve működtetői a látogatókban is próbálnak tudatosítani.
Pozsony Ferenc akadémikus rövid, de tartalmas beszédét dr. Gazda Klára köszöntésével és munkásságának méltatásával indította. Persze nem véletlenül, hiszen mint azt kifejtette, a szerénységéről és szorgalmáról elhíresült kutatónak a Kriza János Néprajzi Társaság megalapításában is elévülhetetlen és meghatározó szerepe volt.
Kiderült továbbá, hogy a társaság alapjait voltaképpen már az 1990 februárjában, Kézdivásárhelyen megejtett tanácskozásuk során sikerült lerakniuk, megalakulására azonban csak márciusban, az unitárius egyház kolozsvári belvárosi parókiájának épületében került sor. 1994-től szakkönyvtárat, archívumot és vendégszobákat is magába foglaló székházzal rendelkeznek, a http://www.kjnt.ro címen pedig a világhálón honlapot működtetnek, ahol romániai magyar néprajzi és moldvai csángó bibliográfiát, balladákat, fotókat és szakkönyvtári katalógust tartalmazó adattár is található.
Pozsony Ferenc elmondása szerint a Keszeg Vilmos néprajzkutató és egyetemi tanár, valamint két doktorandusz diákja, Szász István Szilárd és a sepsiszentgyörgyi Zsigmond Júlia szerkesztésében megjelent idei évkönyvük egyfajta összegzése mindannak, ami tudomány- és kutatástörténeti szempontból a romániai magyar néprajz meghatározójának nevezhető. Megelégedéssel nyugtáztuk, hogy benne több háromszéki vonatkozású írás, például Albert Ernő Néprajz és iskola című tanulmánya is fellelhető.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Konferencia és ünnepség a legnagyobb székely tiszteletére
Orbán Balázs halálának 125. évfordulóján három helyszínen, Székelyudvarhelyen, Székelylengyelfalván és Szejkefürdőn rendez emlékkonferenciát, illetve -ünnepséget a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI), partnerségben a lengyelfalvi Orbán Balázs Alapítvánnyal.
A rangosnak ígérkező, április 18–19-én megtartandó Orbán Balázs Emlékünnep és az azt kísérő tudományos konferencia fővédnöke Hoppál Péter magyarországi kultúráért felelős államtitkár és Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, az esemény díszvendége pedig Závogyán Magdolna magyarországi kultúráért felelős helyettes államtitkár, Maruzsa Zoltán szintén anyaországi felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár, Szita Károly, Kaposvár polgármestere, Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere, valamint Darvainé dr. Kádár Katalin, Novaj község polgármestere. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásának Nyirő József Termében tartandó emlékkonferencia három szekcióra oszlik, egyebek mellett bemutatva Orbán Balázs néprajzkutatói, heraldikusi, politikusi és fotográfusi életpályáját.
A konferenciát délelőtt tíz órakor Szász Jenő, Závogyán Magdolna, valamint Maruzsa Zoltán nyitják meg, az első szekció fél 11-kor kezdődik, melyet Fráter Olivér, az NSKI elnökhelyettese vezet majd. Az első rész témái között szerepel Székelyföld leírásának tudománytörténeti és néprajzi kontextusa, Orbán Balázs és az unitárius egyház viszonya, valamint Székelyföld kulturális tagolódása Orbán Balázs életműve, illetve a Magyar Néprajzi Atlasz alapján, előadnak Pozsony Ferenc (néprajzkutató, egyetemi professzor BBTE, az MTA külső tagja), Kovács Sándor (unitárius egyháztörténész, KPTI) és Borsos Balázs (igazgatóhelyettes, MTA BTK NTI). A kevéssel 12 óra előtt kezdődő második szekciót Bali János, az NSKI igazgatóhelyettese vezeti majd, itt szó lesz Orbán Balázsról, a heraldikusról, a legnagyobb székely politikai pályájáról, valamint mindennapjairól. Meghívott előadók lesznek Zepeczaner Jenő (történész, muzeológus), Sepsiszéki Nagy Balázs (néprajzkutató) és Fráter Olivér. A harmadik, egyben záró részt Marelyin-Kiss József (az NSKI tudományos munkatársa) vezeti majd, a kezdést délután 3 órára tűzték. A téma Orbán Balázs fotográfusi munkássága, valamint Erdély fényképművészete a 19. század második felében és a 20. század elején. Meghívottak Fekete Zsolt (fotográfus, vizuális alkotó), Farkas Zsuzsa (főmuzeológus, Magyar Nemzeti Galéria), Molnár Attila (fotótörténész, elnök, Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület), Fogarasi Klára és Szécsényi Mihály (történész, NKE MTKK Jelenkutató Csoport).
Ünnep három helyszínen
A nap zárásaként este fél 7-től ünnepi hangverseny lesz a székelylengyelfalvi római katolikus plébániatemplomban Pálúr János orgonaművész közreműködésével, majd a szervezők állófogadást tartanak a helyi kultúrotthonban. Vasárnap, április 19-én a székelylengyelfali Orbán Balázs Emlékháznál emléktáblát avatnak a legnagyobb székely tiszteletére: a 11 órakor kezdődő ünnepségen beszédek hangzanak majd el, illetve koszorúzni fognak. Fél egykor a lengyelfalvi római katolikus plébániatemplomban ünnepi szentmisére kerül sor nm. és ft. Tamás József római katolikus püspök szolgálatával, ennek végeztével ft. Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház közügyi igazgatója mond ünnepi beszédet. A részvevők ezek után átvonulnak Orbán Balázs szejkefürdői sírjához, ahol ismét koszorúzni fognak. Az emlékünnep zárásaként este 7 órakor ünnepi műsort tekinthetnek meg az érdeklődők a kaposvári Déryné Vándorszíntársulat előadásában, Udvarhely központjában, az Orbán Balázs-szobornál. A szabadtéri eseményt kedvezőtlen időjárás esetén a Tamási Áron Gimnázium bentlakásának Nyirő József Termében tartják meg.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Két társadalomtudományi kiadványt mutatnak be
Csütörtökön kettős könyvbemutatót szervez a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Kiadója és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézete. Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca) Magyari Tivadar (szerk.), Rostás Zoltán, Veres Valér (szerk.), Magyari Nándor, Telegdy Balázs, Tóth-Bartos András Tanulmányok Venczel József munkásságáról. Az erdélyi magyar társadalomkutatás kezdetei című kiadványáról beszél Magyari Tivadar, Pozsony Ferenc és Rostás Zoltán.
Ezt követően Veres Valér Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi népszámlálások tükrében című könyvét ismerteti Benedek József, Rostás Zoltán és Telegdy Balázs.
maszol.ro

Venczel József, „a szürke ceruza és a favonalzó embere”
Venczel József társadalomkutató, közíró, egyetemi tanár, a két világháború közötti erdélyi magyar szociológia meghatározó személyisége emlékére szerveztek konferenciát 2013-ban, ennek a konferenciának az anyagát kötetbe szerkesztették.
A Tanulmányok Venczel József munkásságáról című könyv bemutatóját a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében tartották múlt héten, a meghívott szerzők, Magyari Tivadar, Pozsony Ferenc, Rostás Zoltán, Veres Valér részvételével.
Szabadság (Kolozsvár)

A háromszéki Zabolán is látható a bukovinai székelyek történetét ismertető kiállítás
Pünkösd vasárnapján a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum is bemutatta az „Emelt fővel” – Bukovinai székelyek Magyarországon 1941-2011 című vándorkiállítást, amelyet a bonyhádi Völgységi Múzeum készített. A tárlat anyagát korábban Sógor Csaba európai parlamenti képviselő támogatásával a madéfalvi Fészek Tájházban és a Csíki Székely Múzeumban is láthatta a közönség, valamint a tavalyi évben a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében Kolozsváron is bemutatásra került.
A Csángó Néprajzi Múzeum immár 12 éve működik a Kovászna megyei Zabolán, tárgyállományának alapját pedig a helyi származású Pozsony Ferenc néprajzkutató, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökének több évtizedes gyűjtőmunkája adja. Az intézményben állandó és időszakos kiállítások ismertetik a csángó kultúra értékeit, használati tárgyait, népművészetét.
Legújabb kiállításukat Csibi Krisztina, a budapesti Magyarság Házának igazgatója nyitotta meg, aki részt vett a bukovinai székelyek történetét bemutató tárlat anyagának előkészítésében. A kiállítás többéves kutatómunka eredményén alapszik, melynek során a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége bukovinai székely családoktól gyűjtött dokumentumokat és fotókat.
Sógor Csaba EP-képviselő a kiállítás zabolai megnyitóján elmondta: a bukovinai székelyek 250 éves története a szülőföld iránti tiszteletre figyelmeztet bennünket. – A bukovinai székelyek bárhová is kerültek, ők mindig ragaszkodtak a szülőföldjükhöz – mondta a képviselő. Véleménye szerint a moldvai magyarság még őriz olyan keleti értékeket, mint a fegyelem, az áldozatkészség és az összefogás: ezeknek az értékeknek a megtartása pedig közösségünk megtartását is jelenti. – Ezért fontos számunkra, hogy a moldvai magyarság felé irányítsuk a tekintetünket – fejtette ki. A képviselő emellett arra is kitért: a történelmünk megismerése, hagyományos értékeink megőrzése és ápolása akkor tud teljes lenni, ha vannak és lesznek a Csángó Néprajzi Múzeumhoz hasonló civil kezdeményezések. A megnyitót Thiesz Katalin, illetve a Dezső család népdalokkal színesítették.
Közlemény
Erdély.ma

Pozsony Ferenc 60 éves
Már gyerekként érdeklődött a népi kultúra iránt
Dr. Pozsony Ferenc akadémikus, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum alapítója idén áprilisban töltötte be 60. életévét, mely alkalomból villáminterjút készítettünk vele.
– Mi volt az, ami önt a néprajzos úton elindította?
– Zabolán születtem 1955-ben, gazdacsaládban, így voltaképp beleszülettem a népi kultúrába. Már gyermekfejjel érdeklődtem a tárgyi és a szellemi kultúra, a hagyományok iránt. Ezt az érdeklődésemet a zabolai és a kovásznai tanáraim messzemenően támogatták, szakmai tanácsokkal, kiadványokkal láttak el.
– Hogyan született meg a Csángó Néprajzi Múzeum megalapításának ötlete? Milyen céllal jött létre, és miért éppen Zabolán?
– Az 1980-as évek elejétől kezdődően intenzíven gyűjtöttem moldvai csángó falvakban, mert a modernizáció ott is peremre szorította a régebbi tárgyi kultúrát. A csángók még a moldvai románoknál is hagyományőrzőbbek voltak, régies kultúrát őriztek meg részleteiben. A rendszerváltozás utáni évtizedben diákjaimmal együtt csoportos terepmunkát végeztünk a Szeret mentén, így a csángó gyűjtemény is folyamatosan gyarapodott. Több időszakos kiállítás után Zabolán előbb egy állandó kiállítást nyitottunk 2003-ban, mely fokozatosan akkreditált múzeummá érett.
– Mit tart az elmúlt évek legnagyobb megvalósításának? Mi az, amire büszkén tekint vissza?
– Elsősorban azokra a tehetséges diákjaimra vagyok büszke, akik tanulmányaik végeztével az elmúlt 15 évben kiváló szakmai eredményeket értek el különböző múzeumokban, kutató és művelődési intézetekben vagy iskolákban.
– Mint néprajzos, hogyan látja Zabolát? Mennyire élnek a hagyományok, népszokások?
– Zabola Háromszék egyik legkorábban polgárosodott települése, a vidék pedig Erdély gyorsan modernizálódó térsége. Ennek ellenére a népi kultúra számos rétege (szőttesek, szokások, kézművesség) egészen napjainkig egyedi sajátosságokat őrzött meg. Az itt élő magyarok, románok és cigányok folyamatosan hatottak egymásra, így egy sajátos lokális kultúra jött létre, ami iránt az ide látogatók érdeklődnek.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hatvanéves dr. Pozsony Ferenc köszöntése
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem díszterme szűknek bizonyult annak a nagyszámú néprajzkutatónak, történésznek, szociológusnak, irodalmárnak, nyelvésznek a befogadására, akik szombaton Kolozsváron dr. Pozsony Ferenc szakmai köszöntésére gyűltek össze.
A tudományos kutatói életpályák kerek évfordulójának megünneplése, a szakma tisztelgése, az ünnepelt kutatási területébe tartozó, tisztelői által írt szakmai tanulmányok kötetbe fűzése több mint hetvenéves hagyománnyal rendelkezik. A Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke és Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa által kezdeményezett rendezvény e tudományos hagyományt éltette tovább.
Pozsony Ferenc Zabolán született, Kolozsváron végzett magyar–orosz szakon, és rövid kézdivásárhelyi tanárkodás után 1990-től az újonnan indult kolozsvári néprajz szak egyetemi docense. 2008 és 2012 között a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese. Nevéhez köthető a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum és tájház, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság alapítása, melyet több mint húsz évig vezetett. 13 önálló kötetet és több mint 300 szaktanulmányt publikált, negyedszáz kiállítást szervezett. 2010 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, 2011-ben a Magyar Köztársaság Elnöki Érdemérmének kitüntetettje. Erdély népcsoportjainak, a magyar balladáknak, népszokásoknak, társadalomnéprajznak, Csángóföld néprajzának kiemelkedő kutatója – tudhatták meg a jelenlévők abból a laudációból, amelyet Paládi Kovács Attila akadémikus írt és Jakab Albert Zsolt olvasott fel. Az ünnepeltet Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese, Bodó Sándor, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének vezetője, Mohay Tamás, az ELTE Néprajzi Intézetének vezetője, Cseri Miklós és Kemecsi Lajos, Magyarország két legnagyobb néprajzi múzeumának igazgatója, számos kutató és tisztelője köszöntötte. A rendezvény fénypontja az Aranykapu című születésnapi kötet bemutatója volt. Az ünnepelt szakmai elismertségét jelzi, hogy a kötetben hetvenhét magyar, román és francia neves néprajzkutató tisztelgett egy-egy rövid tanulmánnyal, és több mint száz Kárpát-medencei kutató küldött szakírás híján jókívánságokat. A tanulmányokat Jakab Albert Zsolt és Kinda István szerkesztő tudománytörténet, népművészet, társadalomkutatás, gazdálkodás, népi vallásosság, folklór, identitás tematikába rendszerezte.
Szőcsné Gazda Enikő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványoktatás, gyöngyhalászat – pro és kontra
A szórványban élő magyarság oktatásáról beszélgettek csütörtökön, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely keretében szervezett vitán a meghívottak: Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke, Puskás Attila pedagógus, egyházügyi referens (NSKI) , Bali János igazgatóhelyettes (NSKI), Veres Valér szociológus, egyetemi docens, Pozsony Ferenc professzor, néprajzkutató, a MTA külső tagja, Vetési László szórványkutató, Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkész, Székely Melinda, a négyfalusi Zajzoni Rab István Általános Iskola igazgatója, Szabó Csaba tévés szerkesztő, Szilágyi Szabolcs, a Kossuth Rádió munkatársa, a Kolozsvári Rádió szerkesztője.
Az elmúlt hetekben vitát váltott ki, hogy a Szász Jenő vezette a Nemzetstratégiai Kutatóintézet különböző ösztöndíjakkal csábítaná székelyföldi kollégiumokba a szórványiskolában tanuló magyar fiatalokat. Szászék szerint a szórványkollégiumokat Székelyföldön kellene működtetni, ellenkező esetben sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a szórványvidékekről származó fiatalok előbb-utóbb román iskolát választva beolvadnak, vagy kivándorolnak, jobb megélhetési lehetőségeket keresve. A szórványiskolákban oktatók viszont attól tartanak, hogy épp ez a „gyöngyhalászatként” elhíresült stratégia vezet majd a magyar oktatás teljes felszámolásához olyan helyeken, ahol egy-két gyereken múlik a magyar iskola, tagozat beindítása. A csütörtöki vitán elhangzottakból kiderült: Szászék egyelőre (kitartóan) próbálkoznak, de hivatalos politikai döntés még nem született a „gyöngyhalászatról”.
Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványkutatója kifejtette: a szórványközösségek megmaradását szolgáló intézményrendszer (iskolák, szórványkollégiumok, gyermekotthonok) mára kialakult, és szinte egész Erdélyt lefedi. A kutató szerint csak ott lehet reménykedni a szórvány megőrzésében, ahol a közösség is kifejezi megmaradási igényét. Nagyon fontos lenne, ha a szórványtelepülésekre sikerülne lelkész és tanár házaspárokat kiköltöztetni, egy közösségben ugyanis a lelkész, a tanító és a diakóniai gondnok meghatározó szerepet tölt be.
Veres Valér szociológus, a BBTE oktatója a 2002-es és 2011-es romániai népszámlálás adatait feldolgozó tanulmányából idézve megállapította: nagyon gyors a magyarság csökkenése azokban a megyékben, ahol a magyar közösség aránya 10% alatt volt már 1989 előtt is. A legrosszabb helyzet Krassó-Szörény megyében van, ahol a magyarság aránya 1992–2002 között 25%-kal, 2002–2011 között pedig további 49,85%-kal csökkent. Közel 30%-os a magyarság arányának csökkenése Máramaros, Temes és Hunyad megyében, Beszterce-Naszód, Arad és Fehér megyében pedig 20–30%-os csökkenést észleltek ebben az időszakban. Elmondta: azokban a megyékben, illetve településeken, ahol a magyarság aránya 7 százalék alatti, a vegyes házasságok aránya meghaladja az 50%-ot. Megjegyezte: a Kolozsváron egyetemet végzett székelyföldi magyar fiatalok nagy része nem marad Kolozsváron, inkább hazaköltözik.
Pozsony Ferenc néprajzkutató, BBTE-oktató az egyetem hallgatói és oktatói által az 1990-es években az erdélyi magyar szórványban végzett alapkutatás eredményeit felemlegetve elmondta: azokon a telelpüléseken, ahol a magyarság aránya nem éri el a 20%-t, a szórványban élők mindennapjaik során szoros kapcsolatokat működtetnek a többséggel, szerves részesei a többségi lakosság életvilágának. Pozsony elmondta: a szórványban élő magyarok rendszerint nem vállalják fel nyíltan etnikai identitásukat.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)