Hamarosan Kolozsvár kerül a magyarságkutatás figyelmébe
Hungarológiai kongresszust rendeznek a kincses városban
Budapest (1981), Bécs (1986), Szeged (1991), Róma–Nápoly (1996), Jyvaskyla (Finnország, 2001), Debrecen (2006) után a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság augusztus 22. és 27. között Kolozsváron, illetve egy nap erejéig Marosvásárhelyen rendezi meg nagyszabású tudományos kongresszusát, amelyre a világ minden tájáról több mint hatszáz részvevő érkezik. Az idei rendezvény gyűjtőcíme Nyelv és kultúra a változó régióban. A helyszín megválasztása szakmai elismerést jelent az itteni kutatók, de ugyanakkor az erdélyi magyarság számára is. Kolozsvárra és Marosvásárhelyre irányul majd a közvélemény figyelme, a tudósok pedig tucatnyi tudományág hungarológiai vonatkozású kutatási eredményeit teszik közzé. A világ a magyar nyelv, irodalom és kultúra ötévenként ismétlődő legrangosabb seregszemléjét figyelheti majd a kincses városból a különböző szekcióelőadások, szimpóziumok közvetítésével. A szervezők összesen 616 részvevőre számítanak.
A szervezőbizottság egyik társelnökétől, Péntek Jánostól (elnök, Kolozsvári Akadémiai Bizottság) megtudtuk, hogy a nagyszabású rendezvény a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság kongresszusa. Ezt korábban Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak nevezték, 1976-ban létesült, a professzor úr tíz évig volt az alelnöke. Nem mindig magyar az elnök, jelenleg Thuomo Lahdelma finn professzor tölti be ezt a tisztséget. Főtitkára viszont mindig magyarországi, jelen pillanatban Monok István. A magyar nyelv, irodalom, kultúra kutatásának legnagyobb kongresszusát ötévenként tartják meg, váltakozva Magyarországon és más államban. Most egy napra Marosvásárhely lesz a színhelye, amely az erdélyi magyarság életében fontos szerepet játszik. Főszervező a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (Pozsony Ferenc vezetésével), társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A szervezőmunka már két-három éve folyik, a város önkormányzata is támogatást ígért. Eddig minden kongresszuson, amit nem Magyarországon tartottak, jelen volt mindkét államfő, és remény van arra, hogy Kolozsvárra is eljön Schmitt Pál, illetve Traian Băsescu. A rendezvény védnöke a két tudományos akadémia elnöke, valamint a két művelődésügyi miniszter. Már augusztus 21-én választmányi ülést, a zárónapon, augusztus 27-én pedig tisztújító közgyűlést tart az NMFT. Szakmailag kitüntető Kolozsvárra és Marosvásárhelyre nézve, hogy otthona lehet ennek a nagyszabású eseménynek. Az ünnepélyes megnyitó a Kolozsvári Állami Magyar Színházban lesz, az előadások, szekcióülések egyetemi épületekben.
A szervezőbizottság főtitkára, Szabó Árpád Töhötöm (BBTE, Néprajz Szak) szerint összesen 616 részvevő előadóra számítanak, akik hungarológiában, nyelvészetben, irodalomtudományban, történelemben, néprajzban, képző- és iparművészetben, építészetben, zene-, színház- és filmtudományban, szociológiában, politológiában, demográfiában, filozófiában jeles szakemberek. A vendégek a következő államokból érkeznek: Románia, Magyarország, Szerbia, Szlovénia, Lengyelország, Litvánia, Finnország, Ukrajna, Szlovákia, Oroszország, Franciaország, Olaszország, Bulgária, Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Németország, Nagy-Britannia, Észtország, Hollandia, Norvégia, Japán, Dél-Korea. A főtitkár arra a kérdésre, hogy miért nem időzítették a kongresszust a Kolozsvári Magyar Napokra, azt válaszolta:
– Ekkora méretű rendezvény számára gondot okozhat a város elszállásolási kapacitásának végessége akkor, ha egybeesik valami más eseménysorozattal. Egyébként amikor évekkel ezelőtt elkezdődött a kongresszus megszervezése, még senki sem tudott a Kolozsvári Magyar Napok.
ÖRDÖG I. BÉLA. Szabadság (Kolozsvár)

Hétfőtől Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Kolozsváron zajlik augusztus 22-e és 27-e között a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus. A Nyelv és kultúra a változó régióban címmel megrendezendő tudományos kongresszusra több mint 600 előadót várnak. A sajtónak Pozsony Ferenc egyetemi oktató, a szervezőbizottság elnöke továbbá a két társelnök Péntek János (a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke) és Sipos Gábor (az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke), Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese és Szabó Árpád Töhötöm KMEI-elnök számolt be az előkészületekről.
Pozsony Ferenc egyetemi oktató, a kongresszus szervezőbizottságának elnöke hangsúlyozta: több intézmény összefogásával zajlott a kongresszus előkészítése, majd ismertette a hétfői nyitónap eseményeit. A hétfői megnyitón a Kolozsvári Magyar Operában jelen lesz Schmitt Pál magyar köztársasági elnök, Szőcs Géza a magyar Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára, László Attila, Kolozsvár alpolgármestere, Andrei Marga, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora és Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora.
– Elődeinknek is köszönhetjük azt, hogy itt szervezhetjük meg a rangos eseményt, ám a mostani fiatal kutatóinkra is büszkék lehetünk – összegzett Pozsony, majd kitért arra is, hogy a globalizálódó társadalomban fontos az, hogyan képviseljük identitásunkat, kultúránkat.
Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke elmondta: már tíz éve megfogalmazódott az a gondolat, hogy Kolozsváron nemzetközi hungarológiai kongresszust szervezzenek. – Kolozsvár és az erdélyi magyarság szempontjából fontos ez a kongresszus, amely az itt működő szakmai műhelyeket erősíti – vélekedett a szakember, majd elégedettségét fejezte ki azért, hogy a mostani kongresszuson sok fiatal erdélyi magyar kutató tart előadást, így valóságos nemzedékváltásnak lehetünk tanúi.
Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese is úgy gondolta: a BBTE magyar tagozatát erősíti meg az a tény, hogy a budapesti, a bécsi, a szegedi és a római helyszín után Kolozsváron rendezik meg a soron következő, hetedik nemzetközi hungarológiai kongresszust.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke fontosnak találta azt, hogy az erdélyi magyar fiatal kutatók előadást tartanak ezen a kongresszuson, mert ezzel méltó módon viszik tovább elődeik hagyományait, és eredményeik érdemesek a nemzetközi nyilvánosságra. Megtudtuk: az előadásokat tartalmazó több kötetes kiadvány megjelenése jövőre várható; a kongresszus előadásait pedig kívülállók is meghallgathatják.
Szabó Árpád Töhötöm, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) elnöke a több mint egy éve tartó szervezésről beszélt, majd kifejtette: Kolozsvár tudományos életének fontosságát jelzi az, hogy egy több mint 600 fős konferenciát megszervezhettek.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Hungarológiai kongresszus Kolozsváron
Hogyan válaszolnak az egyre globalizálódó világ kihívásaira a magyar közösségek, mi történik a helyi identitástudattal – ezekre a kérdésekre keresik többek között a választ az augusztus 22–27. között Kolozsváron megszervezett 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevői, közölte Pozsony Ferenc, a szervezőbizottság elnöke a rendezvénysorozat tegnapi beharangozó sajtótájékoztatóján.
Az egyetemi tanár szerint a Nyelv és kultúra a változó régióban címmel megrendezett kongresszus kiváló alkalom arra, hogy az erdélyi magyar tudományosság megmutassa magát a világnak. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a szervezőbizottság egyik társelnöke ugyanakkor elmondta, az egyhetes rendezvénynek a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Farkas utcai főépülete, az EME székháza, a Bölcsészettudományi Kar épülete, a történeti intézet és a Sapientia EMTE főépülete, a Bocskai-ház ad majd otthont. A megnyitót, a plenáris előadásokat és az első közgyűlést a Kolozsvári Magyar Operában rendezik meg. Péntek János, a Kolozsvári Akadémia Bizottság elnöke, a szervezőbizottság társelnöke hozzáfűzte, a rendezvénysorozat egy napját Marosvásárhelyen töltik, ahol a résztvevők a Sapientia EMTE vendégei lesznek. Szabó Árpád Töhötöm, a szervezőbizottság főtitkára ugyanakkor arról számolt be: a BBTE magyar tagozata hatalmas munkát fektetett a szervezésbe, ugyanis az egyetem történetében egy ilyen nagyszabású rendezvény megszervezésére még nem volt példa. A kongresszus szervezői mintegy hatszáz előadó és kísérőik részvételére számítanak a világ minden tájáról, a részvételi díj 100-120 euró, az előadások ugyanakkor nyilvánosak, az érdeklődők térítésmentesen tekintheti meg a kiválasztott előadásokat. A kongresszus ünnepélyes megnyitójára hétfőn, a Kolozsvári Magyar Operában kerül sor. Az esemény első köszöntőbeszédét Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke, mondja, majd Traian Băsescu Románia elnökének üzenetét olvassák fel. A hungarológiai kongresszusokat 1981 óta ötévente szervezik meg világszerte, korábban Bécs, Szeged, Róma–Nápoly, a finnországi Jyväskylä, illetve legutóbb Debrecen adott otthont a rendezvénysorozatnak.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Schmitt Pál a Krónikának: tizenötmillió magyarban gondolkodom
A magyar állampolgárság felvételére, a magyar nyelv védelmére, továbbá legalább egy idegen nyelv elsajátítására buzdított tegnap befejeződött kolozsvári látogatása során Schmitt Pál. A köztársasági elnök egység kialakítására szólította fel az erdélyi magyar politikai szervezeteket, vidékjárása során ellátogatott Magyarpalatkára és Válaszútra, amellett magas rangú állami kitüntetéseket adott át. Schmitt Pál a Krónikának elmondta: a könnyített honosítás révén nő a magyar nemzet tagjai közötti szolidaritás.
Kodály Zoltánt parafrazálva biztatott arra mindenkit tegnap Schmitt Pál Kolozsváron, hogy tanuljanak idegen nyelveket, hogy ezt a tudást felhasználva gazdagítsák anyanyelvüket. Kétnapos Kolozs megyei látogatása során a köztársasági elnök megnyitotta a 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, amelynek részvevői szerinte jelentősen hozzájárulnak a magyarságtudomány gazdagodásához.
Beszédében úgy foglalt állást: ma ismét felértékelődött a sajátos, az egyedi, a nemzeti kultúra (...), az embereknek mind nagyobb szükségük van olyan lokális, regionális világokra és újra megtalált közösségekre, ahol biztonságban és otthon érezhetik magukat. Kiemelte, hogy a magyar nyelv védelmében mindenkinek jut feladat, a köztársasági elnöknek például a nyelvek és a kultúrák iránti érzékenység növelésére kell törekednie, hangsúlyozva a nyelvtanulás fontosságát, hiszen az idegen nyelvvel párhuzamosan újra lehet tanulni, gazdagítani a magyart.
Traian Băsescu román államfő, a kongresszus másik fővédnöke üzenetét kisebbségügyi tanácsadója, Eckstein-Kovács Péter magyar nyelven tolmácsolta: a saját nyelv és kultúra biztos pont a gazdasági, szociális, politikai válságok közepette. Miközben Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár üdvözölte, hogy az ötévente megrendezett hungarológiai kongresszusnak az a kincses város ad otthont, ahol a magyar nyelv használata miatt sokakat megszólítanak az utcán, Florin Stamatian prefektus sajnálatát fejezte ki, hogy gyerekkorában csak annyit sikerült megtanulnia magyarul: „Kezicsókolom, nagymama, hol van Gyuri.” Schmitt Pál a tanácskozáson jelentette be, hogy védnöksége alá vett a kolozsvári levéltár által felfedezett felbecsülhetetlen értékű dokumentumok közül egy Mátyás királytól származó adománylevelet.
Az államfő tegnap megbeszélést folytatott négy erdélyi magyar politikai-közéleti szervezet vezetőivel is, akiket egység kialakítására szólított fel, annál is inkább, mivel ősszel népszámlálást, jövőre pedig helyhatósági és parlamenti választásokat rendeznek Romániában. Kifejtette, a négy szervezetnek – EMNT, RMDSZ, MPP és SZNT – el kell érnie, hogy mindenki bátran, határozottan vállalja fel magyarságát a lakossági összeíráson, a választások előtt pedig a legmegfelelőbb közös jelöltek felkutatására kell törekedniük a lehető legjobb eredmény érdekében. Az elnök leszögezte: ahogy most a kincses városban, úgy a jövőben a Sándor-palotában is csak együtt ül le a szervezetek vezetőivel.
Az államfő ezután megtekintette a Kolozsvár közeli Magyarpalatka visszaszolgáltatott református iskoláját, majd ellátogatott a Kallós Zoltán által létesített, a néprajzkutató nevét viselő válaszúti Mezőségi Néprajzi Múzeumba, továbbá a közel száz kisdiák oktatását-nevelését biztosító szórványkollégiumba. Kallós Zoltán „idegenvezetésével” a köztársasági elnök megismerkedett a tavaly megnyitott múzeum páratlan, a mezőségi, az erdélyi és a moldvai magyarság életmódját, értékrendszerét, népviseletét bemutató gyűjteményével. Schmitt elragadtatással szemlélte a magyarpalatkai, széki és más tájegységek kellékeiből álló tisztaszobák kincseit, a 18. századi magyar fanyerget, és tetszését különlegesen kivívta a kalotaszegi menyecske magyar címerrel ellátott ruhája. Nagyot derült az államelnöki delegáció annak a 19. századi tányérnak a feliratán, amely ezt üzente majdani tulajdonosának: „Végy meg, k…a, mert szép vagyok”. Schmitt Pál támogatásáról biztosította az elsősorban magyar állami finanszírozással épülő szamosújvári Kemény Zsigmond Oktatási Központot, ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy jövőre hat unokájával tér vissza Válaszútra, hogy feltöltődjenek magyar nyelvvel, kultúrával. Lapunk kérdésére az államfő nagyon jó érzésnek nevezte, hogy mandátuma idején több tízezerrel nő a magyar állampolgárok száma. „Én tizenötmilliós nemzetben gondolkodom. A számunk nem nő, mert a nemzet ugyanakkora marad, de a kötődésünk, a köztünk lévő szereteterő, a jogi kötődés, a kohézió, a szolidaritás egyértelműen növekszik annak révén, hogy magyarságérzésüket, – tudatukat nagyon sokan a magyar állampolgárság felvételével is erősítik” – jelentette ki a Krónikának a köztársasági elnök.
Az államfő tegnap megbeszélést folytatott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vezetőségével is. Ígéretet tett arra, hogy az akkreditáció kérdését ezentúl is prioritásként kezeli a felelős fórumokon, és elmondta, az RMDSZ vezetőitől pozitív visszajelzés érkezett az intézményi akkreditáció helyzetéről, így az erre vonatkozó végső döntést októberre várhatja az intézmény. Schmitt jelenlétében erdélyi magyarok tették le az állampolgársági esküt a kincses város magyar főkonzulátusán, megtekintette a Házsongárdi temetőt, ahol megkoszorúzta Dsida Jenő sírját. Kolozsvári látogatása záróakkordjaként Schmitt Pál tizenkilenc erdélyi magyar személyiségnek adott át állami kitüntetéseket. (Kitüntetett erdélyi magyarok. Schmitt Pál tegnap 19 erdélyi magyar személyiségnek adott át állami kitüntetést Kolozsváron. A Magyar Köztársaság arany érdemkeresztjében részesült Czirják Árpád nyugalmazott érseki helynök, Cs. Erdős Tibor festő, grafikus, Pozsony Ferenc néprajzkutató, Schupler Tibor, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye gazdasági igazgatója és Somai József közgazdász, a köztársasági érdemrend lovagkeresztjében pedig Pallai Béla Miklós József görög katolikus lelkész, Heim András és Valovits László grafikus, Fodor Imre, Marosvásárhely volt alpolgármestere, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárdért Alapítvány elnöke, Juhász Tamás egyetemi tanár, Király László költő, Kristófi János festő, Hermann János egyháztörténész, Balázs Bécsi Gyöngyvér, a Kallós Alapítvány elnöke. Az érdemrend középkeresztjét Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, a köztársasági elnök érdemérmét Guttman Mihály zenetanár, karnagy és Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő kapta, míg elismerésben részesült Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója.)
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Hatszáznál több magyarságkutató tanácskozik Kolozsváron
VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Nyelv és kultúra a változó régióban címmel zajlik ezen a héten Kolozsváron a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, amelyre több mint hatszáz, a világ minden tájáról származó, magyarságtudománnyal foglalkozó szakember érkezett. A Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megtartott megnyitón beszédet mondott Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke, Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára, Andrei Marga, a BBTE rektora, László Attila alpolgármester, Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora. Felolvasták Traian Băsescu államfő és Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét. Schmitt Pál három erdélyi magyar értelmiségit tüntetett ki elnöki érdemérmével: Czirják Árpád pápai prelátust, Pozsony Ferenc egyetemi oktatót és Somai József nyugalmazott közgazdászt. Az emeleti előcsarnokban székelyföldi fotósok székelyföldi tárgyú, egy napig látható kiállítást nyitottak, majd elkezdődtek a plenáris ülések.
Magyarul köszöntötte a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevőit Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke a Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megszervezett nyitórendezvényen. Tuomo Lahdelma szerint ez a kongresszus azért jelent mérföldkövet, mivel olyan helyen szervezik meg, ahol sűrített módon van jelen a magyar múlt.
Schmitt Pál, Magyarország elnöke beszédében örömét fejezte ki azért, hogy a román államfővel közösen vállalták el a fővédnökséget, majd azt hangsúlyozta: Erdélyben több, eltérő nyelvű népcsoport lelt otthonra, és alakították ki életterüket, ezért itt a hagyomány egyedülálló módon él. – A kongresszus fő témája a világban is időszerű kérdést vet fel. A XXI. század elején a sajátos kultúra újra felértékelődni látszik – hangoztatta Schmitt Pál, majd bejelentette: elvállalja a védnökséget az országos levéltár kolozsvári fiókjában található történelmi dokumentumért. Megtudtuk: az államfő védnökséget vállalt egy többkötetes szótár kiadásának támogatásáért is, amelynek 2006-ban már elkészült az első kötete. Schmitt Pál beszédében többször idézte Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszort, miszerint „Kolozsvár maga a sűrített Erdély”, illetve a kisebbségi és a többségi nyelv között létrejövő kapcsolat milyenségére vonatkozóan.
Florin Stamatian prefektus felolvasta Traian Băsescu államfő üzenetét. Az román elnök szerint közös megértésre van szükségünk a mai gazdasági és önismereti válságban, ugyanakkor a nyelv és a kultúra meghatározó marad bármely nép életében. Stamatian megemlítette saját gyermekkorát, amelyet magyar barátok társaságában töltött el. Szerinte is fontos, hogy az anyanyelvet ne zavarják „európaizmusok”, és az, hogy Kolozsvár közös történelemmel rendelkező két kultúrája nem választható el egymástól. Eckstein-Kovács Péter elnöki kisebbségügyi tanácsos ismertette a román államfő üzenetének magyar tartalmát.
Ezt követően Schmitt Pál három magyar erdélyi értelmiséginek nyújtott át Köztársasági Elnöki Érdemérmet: Czirják Árpád pápai prelátust az erdélyi magyarság identitásának megőrzéséért és az egyházi intézményrendszer kiépítéséért; Pozsony Ferenc egyetemi oktatót Moldva és Erdély népei néprajzi sajátosságainak feltárásáért; Somai József nyugalmazott közgazdászt tudományos és szakmai munkásságáért, az erdélyi magyar szervezetek építéséért.
Czirják Árpád köszönő beszédében elmondta. – Megtisztelő, hogy ezen a rangos kongresszuson vehetem át ezt a kitüntetést. Az anyaország, az anyaföld és az anyanyelv az, ami éltet és öntudatra ébreszt bennünket. És ha öntudatra ébredünk, akkor betöltjük küldetésünket és elpusztíthatatlanok leszünk – mondta a pápai prelátus.
Pozsony Ferenc egyetemi oktató úgy vélte: a kitüntetés nem csak neki, hanem a néprajzi tanszéknek és a néprajzi iskolának is szól, és igyekszik becsületes munkával meghálálni azt.
Somai József kifejtette: ismeretlenül is barátsággal viseltetik az olimpikonok iránt, ezért többszörös öröm az, hogy Magyarország elnökétől veheti át a kitüntetést.
Kelemen Hunor üzenetét Nagy Zoltán, az RMDSZ elnöki kabinetigazgatója olvasta fel. A művelődésügyi tárcavezető szerint ennek a kongresszusnak nagyon aktuális és indokolt a témája (Nyelv és kultúra a változó régióban). Anyanyelvi küzdelmünk a jövőben is fontos marad számunkra, a törvényes kereteket mindennapjaink során nekünk kell betöltenünk. Ebben nagy szerep hárul az erdélyi magyar értelmiségre. A Kós Károly által elképzelt transzszilván politikát kell visszaültetnünk, ami a kulturális autonómiát érvényesítheti.
Ez a kongresszus majd választ ad arra, hogy mi a magyarságtudomány feladata – mondta Szőcs Géza államtitkár, majd így folytatta: „habár ebben a városban, ahol a lakosság közel 19 százaléka magyar, nem ajánlom senkinek azt, hogy magyarul szólaljon meg, hacsak a kérdező azt nem hallja, hogy a mellett lévők magyarul beszélnek”.
Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora angol nyelven köszöntötte a kongresszus résztvevőit. Beszédében a multikulturalitás és a többnyelvűség tiszteletére buzdított. – Egyetemünkön román, magyar és német nyelvű képzés folyik, ez pedig előrelépésnek tekinthető. Soha nem volt annyi magyar nyelvű hallgatónk, mint mostanában. A városban élő kultúrák sokszínűsége pedig ösztönző erővel hat ránk is – összegzett a rektor.
László Attila polgármester-helyettes Kolozsvár magyarjainak húsz év utáni szabadabb megnyilvánulási lehetőségeire hívta fel a figyelmet, és gratulált a kongresszus szervezőinek. A részvevőknek pedig ezt kívánta: „Fedezzék fel az élő Kolozsvárt!”
Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) rektora kifejezte abbéli örömét, hogy a kongresszus résztvevői egy napot a Sapientia Marosvásárhelyi Karán töltenek, majd hangsúlyozta: a Sapientia olyan szakokon kínál magyar nyelvű oktatást – például a műszaki tudományok keretén belül – ahol a képzés fő nyelve valamelyik világnyelv. – Kisebbségi értelmiségiként, tanárként egyaránt fontosnak érzem a hungarológia számos kérdését – tette hozzá.
A rendezvényen Liszt-műveket zongorázott Szép András zeneakadémiai hallgató és Csíky Boldizsár zeneakadémiai oktató. Az opera emeleti előcsarnokában Varázsképek, Székelyföld címmel egy napig tartó fotókiállítást nyitottak meg, amelynek keretében székelyföldi fotóművészek 74 alkotása által Székelyföld új arcát fedezhettük fel. A megnyitón Sántha Emőke egy népdalt énekelt. Pozsony Ferenc elmagyarázta: a székelyföldi magyarság nem csak sajátos kultúrát őrzött meg, de szerepet vállalt az erdélyi identitás megtartásában is.
N.-H. D., Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

A „főhungarológus”
„Kolozsvár, az erdélyi magyarság szellemi, kulturális, tudományos központja. Kolozsvár a sűrített Erdély” – dicsérte a hetedik Hungarológiai Kongresszus helyszínválasztását a nemzetközi rendezvényt megnyitó beszédében tegnap Schmitt Pál.
A magyar államfő szerint sajátos adottságaiból fakadóan a kincses városban kialakult egy egyedi identitástudat, a transzilvanizmus.
„És itt maradt meg legtisztábban a hagyományos kultúra is” – mondta a kongresszus magyar fővédnöke a Kolozsvári Magyar Opera termében tartott gálán. Emlékeztetett, hogy a Magyar Tudományos Akadémia ezelőtt harminc évvel indította útjára a kongresszusokat. „A magyarságkutatók, bárhonnan érkeztek is, mindig törekedtek egy központi téma közösmeghatározására, körüljárására s ezzel nagyban hozzájárultak az identitástudat megőrzéséhez. Úgy látom, most is erről van szó” – jelentette ki ünnepi beszédében Schmitt Pál.
A köztársasági elnök hangsúlyozta, az összmagyarságnak egyre nagyobb szüksége van a kinyíló, globalizálódó világban a lokális értékekre, helyi kultúrára és ebben nagy szerepet játszanak a kongresszus résztvevő tudósai is, akik munkájukkal egyre erősebbé teszik a magyar identitástudatot.
A rangos magyarságtudományi szakértőket felsorakoztató szakmai találkozó ünnepi nyitógáláján három kolozsvári személyiség is átvehette Magyarország államfőjétől az általa alapított, a magyarság önazonosságának megszilárdítása és alakítása terén elért megvalósításokért járó kitüntetéseket. Így Czirják Árpád, a Szent Mihály plébánia nyugalmazott főesperese, Pozsony Ferenc néprajzkutató professzor, valamint Somai Ferenc közgazdász is átvehették a rangos elismeréseket.
A 7. Hungarológia Kongresszus román fővédnöke, Traian Băsescu államfő egyéb elfoglaltságra hivatkozva személyesen nem jelent meg a gálán, levelét Florin Stamatian, Kolozs megye prefektusa tolmácsolta az egybegyűlteknek. “Sok sikert kívánok a tudományos munkához. Remélem, hogy a kongresszusra egybegyűlt tudósok munkái révén a magyar és román kultúra, a múlt közelebb kerül egymáshoz és segít abban, hogy a mai kor kihívásaival, akadályaival eredményesebben nézhessünk szembe”- fogalmazott levelében a román államfő.
A Hungarológia Kongresszust a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére először 1981-ben, Budapesten tartották meg. Azóta ötévenként gyűlnek össze a magyarságtudományban érdekelt tudósok, eredményeik, álláspontjaik ismertetésére, megvitatására. Magyarország, Ausztria, Olaszország és Finnország után, idén első alkalommal Erdélyben, Kolozsváron szervezik meg a rangos eseményt augusztus 22. és 27. közt.
A Hungarológia Kongresszust szervező Nemzetközi Hungarológiai Társaság mellett idén a BBTE, a Sapientia, valamint a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében jött létre a kongresszus. A szervezők előzetes bejelentése alapján a következő napokban közel 600 tudományos, a magyarság kultúrájának valamelyik szegmensét érintő előadások hangzanak majd el a kincses város egyetemeinek előadótermeiben.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)

Örömmadár a szívünkben
– Olvasókönyv Pusztakamarásról, a pusztakamarási magyarokról, még pontosabban a pusztakamarási református magyar közösségről – hallottuk H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától vasárnap a templomban. Amely nem akármilyen közösség lehetett /lehet, hiszen az egyszerű napszámostól a bárói családig egyenlő/egyenrangú tagjai voltak a gyülekezetnek. Nem akármilyen közösségé; amely örök nyugalmat kínált a 19. századi magyar irodalom óriásának, Kemény Zsigmondnak, és szülőföldje a 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb alkotójának, Sütő Andrásnak, aki gyakran ragadta meg az alkalmat, hogy szóljon a szülőföldről, a Mezőségről. – Írásai úgy fogják össze a könyvet, mint a jó minőségű kötőanyag a templomot. Az effajta "olvasókönyv" minden közösségben elkelne.
A kötet első része – Sziget a Holt-tengerben – tartalmazza Székely Ferenc Tájolás térben és időben és Interetnikus kapcsolatok Pusztakamaráson című írásait; Rabocskay László 2005-ös dolgozatát a Történelmi Magazinból: Pusztakamarás és a báró Kemény család, Székely Gergely intelmeit a vegyes házasságról ("Ezt a kutat betömi az idő"); Faragó József két tanulmányát, 1946-ból, illetve 1947-ből – A tánc a mezőségi Pusztakamaráson, Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson –; Sütő András 2005-ös írását a Népújságból (Bertalan-éj a lelkünkön); Szász István Tas családtörténetét – A Szövérdi Szász család Pusztakamaráson, kirajzásuk és szétszórattatásuk; Pusztakamarás református lelkészeinek rövid életrajzait; Páll Gyula lelkész, illetve Ferenczyné Bakos Anna-Mária tiszteletes asszony kamarási emlékezéseit. A második rész két író, Kemény Zsigmond és Sütő András munkássága, személyisége köré szerveződik, Papp Ferenc Báró Kemény Zsigmond című, 1922-ben megjelent monográfiájának részletével, Wass Albert, Kemény János, Nagy Pál, Sütő András, Csoóri Sándor, Márkus Béla írásaival. A harmadik rész Adatok tükre cím alatt tartalmazza Gudenus János Józseftől A Kemény család genealógiáját (A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című, 1993-as munkából), Pusztakamarás helyneveit Bota Melindától, A kamarási eklézsia leltárát (az 1883-as Névkönyv alapján), Istók Sándor lelkész szövegét a templom felújításáról (eredetije a templomgömbben, 1908 óta), valamint A Pusztakamarás határában 1944 őszén legyilkolt zsidó közösség névsorát, végül pedig Sütő András levélváltását az őt gyermekkorában felkaroló Jenei Sándor egykori kamarási lelkésszel. Gazdag képanyag teszi teljessé az olvasói élményt.
A pusztakamarási templomban vasárnap az ott 1973 és 1982 között szolgált Ferenczy Miklós hirdette az igét, a vendégeket a jelenlegi lelkész, Oroszhegyi Attila köszöntötte. Székely Árpád szívbemarkolóan szavalta el Wass Albert Üzenet haza című költeményét, majd ércesen zengő hangján elénekelte a Magyarok Világhimnuszát, a Halló, magyar! kezdetű dalt. Dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a Mezőség a néprajzban és az irodalomban témával tartott eszmefuttatásában kiemelte, hogy Pusztakamarás az idő során a Mezőség egyfajta jelképévé vált. Ez a könyv az itt élők önbecsülését is emeli. Nem elég azonban, ha időnként megjelenítik a közbeszédben, hanem konkrét támogatásra is szorul a mindössze 129 lelket számláló gyülekezet. A Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmus minden bizonnyal jótékonyan befolyásolná a közösség életét is. Ferenczyné Bakos Annamária felolvasta emlékezését, bevezetőjében megjegyezve, hogy a könyv a jelenben íródott, a múltról beszél, de üzenete a jövőnek szól. Demeter József szászrégeni lelkész szerint a Sütő Andrástól hangoztatott sajátosság méltósága immár a megmaradottak önérzete kell hogy legyen, azok méltósága, akik ebben a holt- tengerben őrzik nyelvüket, magyarságukat. Máté István létai lelkész szeretettel beszélt itt töltött háromévi szolgálatáról. A gyülekezet történetét Oroszhegyi Attila foglalta össze. Dr. Szász István Tas családjára, édesapjára emlékezett, aki 56 éven át dolgozott a kamarási birtokon. Kemény Zsigmond sírfeliratát idézve – A fáklya másokért ég, s önmagát emészti el – kiemelte, hogy a Mezőség és Pusztakamarás fáklyája évszáza-dokon át lobogott a magyarságért, önmagát emésztette el; de soha el nem múló hatása ott él a nemzet jelenében, s ha képesek vagyunk hagyományainkat ápolni, akkor jövőjében is. A kötet válogatója, Székely Ferenc a Sütő Andrástól kölcsönzött metaforára, a címben található bánatmadárra utalva így zárta szavait: mindannyiunkban lakozik egy "madár". A bánatmadár romlásunkat siratva a templomra száll –, az örömmadárnak azonban ott a helye a szívünkben. (Templomra szállt bánatmadár – Pusztakamarási magyarok. Összeállította Székely Ferenc. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Az új oktatási reform nem szabályozza az egyetemek együttműködését
Az új tanügyi törvény legnagyobb hiányossága, hogy nem szabályozza egyértelműen az egyetemek egymás közti viszonyát, késnek a végrehajtási módszertanok, továbbá helyenként visszaélésekre adhat lehetőséget – hangzott el többek közt a Jakabffy–Sapientia Klub szervezte Lehetőségek és kihívások a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) számára az új tanügyi törvény tükrében című kerekasztal-beszélgetésen Kolozsváron.
A Sapientia EMTE-nek otthont adó Bocskai-ház Óváry Termében megrendezett fórumon Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese, Soós Anna  egyetemi docens, a BBTE Matematika és Informatika Karának dékánhelyettese és Pozsony Ferenc professzor, a BBTE Bölcsészkarának dékánhelyettese, az MTA külső tagja vettek részt.
A beszélgetést moderáló Toró Tibor politológus, a Sapientia EMTE Jogtudományok és Európai tanulmányok tanszékének oktatója az új tanügyi törvény változtatásait firtató kérdésére elsőként Magyari Tivadar reagált. A BBTE magyar tagozatának vezetője elmondta: a jogszabály legnagyobb hiányossága, hogy nem szabályozza egyértelműen az egyetemek közti kapcsolatot, együttműködési lehetőségeket. „Ugyanaz a káosz van a felsőoktatásban, mint azelőtt, például ma sem  tudjuk, hogyan fogadjuk az áthallgatni kívánó külföldi diákokat” – magyarázta Magyari Tivadar.
Pozsony Ferenc szintén úgy nyilatkozott, hogy a kiszámíthatóság hiánya jellemezi a tanügyi rendszert. Hozzáfűzte, fontos fejleménynek számít, hogy az új oktatási törvény szétválasztja az egyetemi adminisztrációban a törvényhozó és végrehajtó hatalmat, és hogy a szenátus tagjait közvetlenül és titkosan választják ezentúl. Ugyanakkor figyelmeztetett, hogy a törvény egy új elemet is tartalmaz, mely szerint a rektor nevezheti ki a karok dékánjait és a doktori iskolák vezetőit, s ez számos visszaélésre ad lehetőséget. Pozsony Ferenc szerint fennáll annak a veszélye, hogy megszűnnek a magyar doktori iskolák és mesterképzők, mert több karon a magyar professzorok nyugdíj előtt állnak, a képzések akkreditációja pedig a legtöbb esetben ahhoz kötött, hogy legyen valaki akinek megvan a kellő egyetemi fokozata az doktori iskola vagy a mesterképző irányításához. Soós Anna ugyanakkor inkább a törvény pozitívumairól beszélt: mint kifejtette pozitív fejlemény, hogy a jogszabály önálló egységekbe szervezi az intézetek révén a magyar oktatást. Hangsúlyozta: a következő fontos lépés az lesz, hogy a magyar tanintézetek hogyan fogják megtalálni az együttműködés lehetőségeit annak érdekében, hogy a magyar tagozatok életképesek legyenek.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Az új tanügyi törvény kihívásai és lehetőségei
Második kerekasztal-beszélgetését szervezte meg kedden délután a Jakabffy–Sapientia Klub, Lehetőségek és kihívások a Babeş–Bolyai Tudományegyetem számára az új tanügyi törvény tükrében címmel, a Sapientia-EMTE székhelyének Óváry-termében. Az esemény moderátora Toró Tibor politológus volt, aki Magyari Tivadarral, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettesével, Soós Anna egyetemi docenssel, a BBTE Matematika és Informatika Karának dékánhelyettesével és Pozsony Ferenc professzorral, a BBTE Bölcsészkarának dékánhelyettesével beszélgetett. Toró Tibor négy kérdést tett fel beszélgetőpartnereinek. Először az új tanügyi törvény életbe léptetése által generált gondok feltérképezésére kérte fel a meghívottakat, majd a magyar tagozat, illetve vonal közti különbségről érdeklődött. A harmadik kérdés tárgya az egyetemi új struktúrák, az intézmények kialakítására vonatkozott, míg zárszóként a további tennivalókra tértek ki az oktatók.
Először Tonk Márton, a Sapientia-EMTE kolozsvári karának dékánja köszöntötte a Bocskai-ház Óváry termében megjelenteket, majd bejelentette: folytatni kívánják a tavaly év végén elkezdett, aktuálpolitikai kérdéseket feltérképező kerekasztal-beszélgetéseket.
Továbbra is vannak megoldatlan problémák
Toró Tibor moderátor először a tavaly februárban életbe lépett 2011/1-es új, oktatási törvénynek a magyar oktatásra vonatkozó gondjairól, problémáiról érdeklődött.
Magyari Tivadar az új oktatási törvény első hiányosságaként azt említette, hogy a jogszabály „nem tisztázta a közös játékszabályokat”, azaz egyes kérdésekben túlszabályozza a felsőoktatást, másrészt pedig ennek ellenkezőjére is akad épp elég példa. – A végrehajtási módszertanok késnek, és az eddigi rendetlenség, kiszámíthatatlanság továbbra is fennáll – tette hozzá Magyari, majd ennek alátámasztásaként megemlítette a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) esetét, amelyre az „idétlen sasszézás” jellemző. – Ez a törvény nem orvosolta a felsőoktatás „klasszikus” problémáit, mint például a tanárképzés és az oktatói létszámok gondját.
Soós Anna dékánhelyettes az új tanügyi törvény pozitívumaként értékelte azt, hogy megvalósult a romániai egyetemek rangsorolása, amelynek alapján a BBTE az első kategóriába került. – A magyar oktatói közösség lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a BBTE bekerült az országos rangsor első kategóriájába. Ezt kell továbbépíteni és kihasználni – magyarázta a dékánhelyettes asszony.
Pozsony Ferenc, a Bölcsészkar dékánhelyettese szerint eddig is nagyon bonyolult volt a romániai felsőoktatás a folytonosság és a biztonság hiánya miatt, továbbá a bolognai rendszerre való áttérés sem volt zökkenőmentes, ám az új tanügyi törvényben előrehaladásként értékelte azt a cikkelyt, miszerint az egyetemen kettéválik a végrehajtói és a törvényhozói hatalom. Az egyetem szenátusának elnöke ezentúl nem a rektor lesz, akinek a rendelkezéseit a szenátusnak kötelezően el kell fogadnia, hanem közvetlenül, titkos szavazással választják meg. – Bevezetik továbbá a habilitációt, amelynek köszönhetően a nyugat-európai egyetemi struktúrákhoz közelíthetünk. Jó, hogy az új tanügyi törvény értelmében létrejöttek az önálló magyar intézetek, ám ezek kapcsán is számtalan probléma merülhet fel – figyelmeztetett az oktató.
Tagozat vagy vonal?
A moderátor második kérdésében arra kérte fel beszélgetőpartnereit, hogy magyarázzák meg, illetve véleményezzék a magyar tagozat, illetve a magyar vonal szókapcsolatok közti különbséget.
Magyari Tivadar emlékeztette a jelenlevőket, hogy 1990 után a BBTE magyar részét még csak konkrét elnevezéssel sem illették. A fordulópont 1998 tavaszán következett be, amikor a magyar résznek egyfajta státust próbáltak adni, és ezért „linie maghiară”-nak nevezték. 2004-ben Salat Levente akkori rektorhelyettes szakemberek véleményét kérte ki ebben az ügyben, akik a tagozat megnevezést tartották a megfelelőnek. Magyari az új tanügyi törvény 135. cikkelyét idézte, amely kisebbségi tagozat intézet-alakító jogkörét mondja ki, illetve azt, hogy a kisebbségi tagozat egyetemi szinten milyen autonómiát élvez, és, hogy saját szabályzat alapján működik.
Soós Anna szerint a legfontosabb az, hogy a magyar tagozat a románnal egyenrangú struktúrát alakítson ki. Pozsony Ferenc válaszában arra összpontosított, hogy a két egyetemnek – a Babeş-nek és a Bolyainak – az ötvenes évekbeli összeolvasztásakor két egyenértékű felsőoktatási intézmény vált eggyé, és ezáltal a magyar oktatás másodrangú helyzetbe került, amelyért soha senki nem kért bocsánatot. Szerencsétlennek tartotta a „vonal” kifejezést. Zárszóként Magyari Tivadar megjegyezte, hogy a legfontosabb az, hogy a magyar tagozatot tartalommal töltsék fel.
Kevés a magyar professzor
Az új tanügyi törvény értelmében megszűntek az eddigi tanszékek, és helyettük intézmény („department”) struktúrákat alakítottak ki. Soós Anna előrehaladásnak tartotta azt, hogy a magyar nyelven oktató matematikusok és informatikusok egy intézetbe tömörülhettek, szemben az eddigi helyzettel, amikor a magyar oktatók különböző tanszékeken, szétszórva tevékenykedtek. Pozsony Ferenc azt értékelte, hogy olyan karokon is alakultak magyar intézetek – igaz, kisebb létszámmal –, ahol eddig nem volt erre lehetőség. Az oktató feltette azt a kérdést, hogy ha a magyar csoportok jóval kisebb létszámúak, akkor mi a helyzet a gazdasági fenntarthatósággal? – Előfordulhat, hogy egy-egy magyar intézet veszteségesen működik – figyelmeztetett az oktató, majd arról értekezett, hogy a magyar oktatók nemzedéki szerkezete aránytalan: nyugdíjhoz közeli életkorú az egyetemi professzorok és docensek jó része, és az egyetemi oktatók között kevés a negyvenes, ötvenes életkorú. Pozsony szerint problémát okoz majd, ha a jelenlegi doktorátusvezetési joggal felruházott magyar oktatók nyugdíjba mennek. Ezért a fiatal tanársegédek „helyzetbe hozását”, azaz a tanári ranglétrán való előrelépés támogatását javasolta. Soós Anna kifejtette, hogy az új tanügyi törvény értelmében a doktorátusvezetés nem a professzori címhez, hanem a habilitációhoz kötődik. Visszatérve az intézmények kialakításához, Magyari megjegyezte: az új intézeteknek köszönhetően a magyar tagozat először válik egyenértékűvé a román tagozattal. Megoldásként azt látja, hogy a BBTE új vezetősége – amely a következő hetekben megejtendő választások után, március elejétől kezdheti majd el működését – leszögezi a humán-erőforrás elosztására vonatkozó szabályokat.
Életképes a magyar tagozat
A „hogyan tovább?” kérdésre válaszolva Soós Anna bizakodóan jegyezte meg, hogy a magyar intézetek közti együttműködés megvalósítása a magyar tagozat életképességét jelenti. Pozsony Ferenc szerint az intézményes struktúrák megerősítése és tartalommal való feltöltése szükséges, továbbá a humán erőforrással való jobb gazdálkodásra és a gazdasági fenntarthatóságra kell összpontosítani.
Péntek János nyelvész, nyugalmazott egyetemi professzor, KAB-elnök meglátása szerint a mostani találkozó aktualitása egyrészt abból adódott, hogy az oktatók elmondhatták a tanügyi törvény alkalmazásával kapcsolatos eddigi tapasztalataikat. Péntek rákérdezett: javult-e az összetartás a magyar oktatók között? A tagozat vagy vonal körüli vitában szerinte a tartalom a lényeges, és nem az elnevezés. Vajon az új tanügyi törvény értelmében a tagozatoknak lehet önálló személyzetpolitikája? Ha ez megvalósul, akkor nem lesz gond – magyarázta.
Vekov Károly egyetemi oktató azt hangsúlyozta: „ha gyenge a törvény, akkor a politikumnak kellett volna pótolnia azt, ami abból hiányzott”, mert „ha nincs politikai hátszél, akkor szélmalomharc lesz továbbra is”.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

BBTE: nem oldotta meg a gondokat az új törvény
A Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának oktatói szerint az lenne a méltányos, ha az új tanügyi törvény következtében létrejövő úgynevezett intézetek tartalmilag és minőségileg is egyenjogúak lennének a egyetem román tannyelvű vonalával.
Az új tanügyi törvény kívánatos volt az BBTE számára, nem hozta el az egyetem egyes sürgető problémáira a megoldást – hangsúlyozta Magyari Tivadar rektorhelyettes, a BBTE magyar tagozatának vezetője kedd este a Jakabffy–Sapientia Klub által kezdeményezett kerekasztal-beszélgetésen. „A tanügyi törvény a korábbi elvárások ellenére nem szögezi le a minimális közös játékszabályokat, nem konkretizálja a közös feladatok, módszertanok törvényi alapjait. Például a mai napig nem tudjuk pontosan, hogyan, milyen feltételek mellett kell külföldi cserediákokat fogadnunk, hogyan kell elszámolnunk azokkal a diákjainkkal, akik külföldről térnek vissza, vagy hogyan, milyen feltételek mellett fogadjuk vissza a szülési szabadságról visszatérő, tanulmányaikat tovább folytatni akaró diáklányokat” – mutatott rá Magyari a törvény legfontosabb hiányosságaira a Lehetőségek és kihívások a Babes–Bolyai Tudományegyetem számára az új tanügyi törvény tükrében című kereasztal-beszélgetésen. Mint elmondta, az egyetem magyar tagozatának megnevezése a rendszerváltás óta nyelvi, politikai és tartalmi vita tárgya is. „Mi a különböző magyar intézmények létrehozása során arra törekedtünk, hogy a tanügyi törvény azon passzusait, amelyek tartalmazzák a multikulturalizmus és az egyetemi autonómiáról szóló kitételeket, vonatkoztassuk ezekre a magyar intézményekre” – mondta el Magyari.
Soós Anna docens, a Matematika–Informatika Kar dékánhelyettese elmondta: a név talán mellékes, viszont a mögöttes tartalomról az intézmények dönthetnek, elsősorban az oktatókon múlik, hogy milyen minőségű lesz az új intézményekben az oktatás. Abban viszont Pozsony Ferenc, a bölcsészkar dékánhelyettese, Magyari Tivadar és Soós Anna is egyetértenek, hogy a BBTE magyar intézményei nem állnak jól oktatók terén: csak nagyon kevés professzor, doktori iskolák vezetésére jogosult személy dolgozik a jelenlegi karokon. Az oktatók a kerekasztal-beszélgetésen kifejtették: feladatuknak tekintik az egyetemek fiatal oktatóinak a „helyzetbe hozását”.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyar tagozatvezető-választás a BBTE-n
A február 1-i határidőre a magyar oktatók különböző csoportjai dr. Nagy László, fizikus, dr. Soós Anna, matematikus és dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató jelölését iktatták a Farkas utcában.
A magyar oktatók február végén közülük választják meg azokat, akiket a magyar tagozat számára fenntartott két rektorhelyettesi tisztségbe ajánlanak majd az egyetem új rektorának. Az új tanügyi törvény szerint a magyar tagozat három személyt javasol, a rektor ebből választ ki kettőt. Tehát a mostani három jelölt közül kettő lesz rektorhelyettes. Viszont a magyar oktatók szavazatai döntik el, hogy a két rektorhelyettes közül ki legyen a magyar tagozat vezetője, a mostani egyetemi magyar választásoknak ez az igazi tétje. Ezt tisztséget az utóbbi öt évben dr. Magyari Tivadar töltötte be, az ő mandátuma az új rektor beiktatásáig tart.
Egyébként a rektori tisztségre a következő személyek jelölésék iktatták a mai határideig: Ion Aurel Pop (történész), Daniel David (pszichológus), Cristina Ciumaș (közgazdász), Decebal Ciurchea (fizikus), Vincze Enikő (antropológus, a román tagozaton dolgozik).
Erdély.ma

BBTE: három jelölt Magyari Tivadar helyére
Három oktató nyújtotta be pályázatát a magyar tagozat számára fenntartott rektorhelyettesi helyre a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Magyari Tivadar megüresedett helyére – aki már tavaly jelezte, hogy nem indul újabb mandátumért – dr. Nagy László fizikus, dr. Soós Anna matematikus és dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató pályázik.
A felsőoktatási intézmény magyar oktatói február végén közülük választják ki azokat, akiket a magyar tagozat számára fenntartott két rektorhelyettesi tisztségbe ajánlanak – közölte tegnap az egyetem magyar tagozata. Az új tanügyi törvény szerint a magyar tagozat három személyt javasol, a rektor pedig ebből választ ki kettőt. Azt ellenben a magyar oktatók szavazatai döntik el, hogy közülük ki lesz a magyar tagozat vezetője.
A tisztséget az utóbbi öt évben dr. Magyari Tivadar töltötte be, akinek mandátuma az új rektor beiktatásáig tart. A rektori tisztségre a tegnapi határidőig a következő személyek jelölését iktatták: Ion Aurel Pop történész, Daniel David pszichológus, Cristina Ciumaş közgazdász, Decebal Ciurchea fizikus és a szintén román tagozaton oktató Vincze Enikő antropológus.
Magyari Tivadar elmondta: a következő napokban a magyar tagozat találkozót kezdeményez a rektor-jelöltekkel is, hogy megismerjék egymás szempontjait. „Tudjuk, hogy a mérleg nyelve lehetünk ezen a választáson” – nyilatkozta a távozó rektorhelyettes, aki szerint a magyar tagozat tanácsa testületileg nem kötelezi el magát egyik rektorjelölt mellett sem, de minden információt megad a magyar oktatóknak a szavazáshoz.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Néprajzi könyvek – mindenki számára
Retrospektív könyvbemutató keretében számolt be a kolozsvári Babeş– Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének vezetése az erdélyi néprajzkutatás kihívásairól, lehetőségeiről, feladatáról és arról, mit valósított meg a tanszék a néprajztudomány terén több mint húszéves működése alatt.
A kolozsvári magyar főkonzulátus által szervezett könyvbemutatón Keszeg Vilmos, a BBTE néprajz tanszékének oktatója hét egyetemi jegyzetet mutatott be az érdeklődőknek. Mint elmondta, a tanszék elindulásakor az oktatók még egyetértettek abban, hogy nem adnak ki egyetemi jegyzetet, mivel az korlátozná a diákok érdeklődését egy-egy téma iránt. „A kezdeti időket meghaladva az újszerű kutatási eredmények azonban egyre inkább indokolttá tették, hogy a tanárok és diákok együttes munkájának eredményeit egyetemi jegyzetek formájában elsősorban a diákok számára elérhetővé tegyük. Mára ezeket a könyveket nemcsak kizárólag diákok, hanem a néprajz iránt érdeklődő laikusok is nagy haszonnal forgathatják szerte a Kárpát-medencében” – mondta el előadásában Keszeg Vilmos egyetemi tanár. A Néprajzi Egyetemi Jegyzetek sorozat egyedülálló kezdeményezés abban az értelemben, hogy diákok és tanárok közösen publikálták ezekben a kiadványokban legfrissebb kutatási eredményeiket. Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke ismertette a társaság szerepét a hazai néprajzkutatás terén. „1990-ben jelentette be Péntek János professzor úr, hogy újraindul Romániában a néprajzi oktatás. A kutatói és oktatói munkát onnan kezdtük el, ahol a második világháború után abbamaradt: elsősorban a moldvai csángókkal kapcsolatban. Ma Romániában az egyetlen néprajzi tanszékként működünk és rendszeresen jelentetünk meg publikációkat” – mondta el Pozsony Ferenc. A Kriza János Néprajzi Társaság megalakulásától kezdve, a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék háttérintézményeként számos kötetet publikált már. Terveik közt szerepel többek közt Kriza János Vadrózsák című munkája második kötetének megjelentetése is.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kolozsvári Táncház: 1977 februárjában indult
Az első erdélyi táncház megalapítását ünnepelték a hét végén a kolozsvári Tranzit Házban. A Bogáncs–Zurboló Egyesület által szervezett kétnapos rendezvénysorozat központjában a 35 évvel ezelőtt Kolozsváron útjára indult, történelmet író táncház volt, az eseményre minden, egykori és jelenlegi kolozsvári és erdélyi táncházast meghívtak, és szívesen láttak. Természetesen ugyanolyan szeretettel várták azokat az érdeklődőket is, akik „csupán” kedvelői a néptáncnak, népzenének, és szívesen hallgattak bele az ez alkalommal szervezett tudományos ülésszak előadásaiba, a táncház múltjáról, jelenéről és jövőjéről szóló kerekasztal-beszélgetés vitájába, örömüket lelték a szombat délutáni népzenekoncertben, vagy csak egyszerűen fordulni akartak egyet-kettőt az ezt követő táncházi mulatságban.
Az első erdélyi táncházat tehát 35 évvel ezelőtt, pontosabban „1977 februárjának egyik csütörtökén” alapították meg a kolozsvári bábszínház klubtermében, a helyszín aztán változott az idők során, a táncház „otthonaként” szolgált később a Monostori úti művelődési otthon, a hajdani Vasas Klub, a diákház, 1990 után a Német Fórum, majd ezt követően a Tranzit Ház, a Heltai Alapítvány, illetve a Bulgakov kávéház. A kétnapos rendezvénysorozatra a szervezők a táncházasok mellett szívesen látták együtt ünneplésre mindazokat, akik valaha muzsikáltak, táncot tanítottak vagy szervezték, aktívan támogatták a „mindenkori” kolozsvári táncházat. Az események helyszínéül a Tranzit Ház szolgált mindkét napon.
A pénteki tudományos ülésszakon – Táncalkalom, hagyományőrzés, közösségi szórakozás, társadalmi jelenség címmel neves szakemberek – Pávai István (Lajtha László Folklórdokumentációs Központ, Budapest); Simonffy Katalin (Babeş–Bolyai Tudományegyetem); Zakariás Erzsébet (Folklór Intézet); Könczei Csilla (BBTE); Pozsony Ferenc (BBTE); Fülöp Hajnalka (Néprajzi Múzeum, Budapest); Könczei Csongor (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet) – tartottak előadást.
Szombaton délelőtt fényképkiállítás megnyitására került sor, ezt követően pedig Táncház vagy folkshow címmel, kerekasztal-beszélgetés zajlott, Pávai István moderálásával. A beszélgetést megelőzően Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke mondott beszédet, amelyben kiemelte: igaz ugyan, hogy leginkább a történelem nagy személyiségei előtt szoktunk fejet hajtani, de a 35 éves Kolozsvári Táncház előtt ma ugyanúgy megtehetjük ezt a gesztust, hiszen az elmúlt negyedfél évtized alatt ez a mozgalom nagyon sokat tett gerincegyenesítésben, identitásápolásban, lélek- és értékmentésben az egykori és a mai falurombolás közepette. – Az akkori táncházmozgalom több volt, mint egy egyszerű kulturális, hagyományőrző mozgalom. Bár elcsépelt ez a kifejezés, mert a letűnt rendszer devalválta, de egy »ellenállási mozgalom« is volt. Egy belső, lelki ellenállás, egy érzés, amit úgy is megfogalmazhatnék: amitől megfosztottak természetben, elvettek tőlünk fizikailag, azt szerezzük vissza lélekben. Amíg még lehet és nem késő. Miközben maradjon egyenes a gerinc, s ha lehet, töretlen a lélek. Ezért érzem jogosnak ma a főhajtást az egykori táncházmozgalom előtt – mondta az EMKE elnöke. A délelőtti kerekasztal-beszélgetés alatt különböző – olykor egymásnak ellentmondó – vélemények hangzottak el arról, hogy mi jobb: megőrizni a maga autentikus, archaikus formájában a népzenét, néptáncot, és azt a táncház keretein belül művelni és továbbadni a fiatal generációknak, vagy ebbe az értékmentő tevékenységbe beleférnek, beleilleszkednek a különböző feldolgozások, a népzenének-néptáncnak más műfajokkal való keveredése is, illetve, ha igen, akkor mi a határ, és milyen szakmai elvárások fogalmazódhatnak meg ennek margóján. A rendezvényen hosszabb-rövidebb filmbejátszásokat, archív felvételeket is megtekinthettek a résztvevők.
Délután öt órától népzenekoncertre került sor, majd táncházzal zárult a kétnapos ünnepségsorozat.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Soós Anna matematikust választották a BBTE magyar tagozata vezetőjének
Soós Anna egyetemi docenst választották meg hétfőn az oktatók és diákok a Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozata új vezetőjének. A matematikus a szavazatok 64,7 százalékát szerezte meg, tehát ő követi Magyari Tivadart, aki öt éven át volt e tisztségben. Mindkét jelölt viszont rektorhelyettes lesz, a magyar tagozatnak ugyanis két hely jár az egyetem vezetőségéből.
Soós Anna 1959-ben született, 1997-től a BBTE oktatója, korábban Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön volt iskolai tanár. Szakterülete a matematikai statisztika és valószínűségszámítás.
A BBTE magyar tagozatának közleménye azt írja: a BBTE hagyományai szerint a magyar tagozat vezetőjeként Soós Anna az egyetem tanulmányi rektorhelyettesi tisztségét is betölti.
Az egyetem magyar tagozatának képviseletét ellátó rektorhelyettesi tisztségre Nagy László fizikus professzort, Soós Anna matematikus professzort és Pozsony Ferenc néprajzkutató professzort jelölték, utóbbi azonban közvetlenül a jelölés után bejelentette, nem vállalja a jelöltséget.
A versenyben maradt két jelölt február 21-én nyilvános beszélgetésen ismertette főbb célkitűzéseit és válaszolt a magyar oktatók, diákok kérdéseire. Mindketten a magyar tagozat önállósága megerősítését tartották legfontosabb céljuknak.
Nagy László aktívabb részvételre buzdította a magyar nyelven oktató tanárokat ahhoz, hogy az egyetemi charta által megszabott keretet tartalommal töltsék meg. „Nem lehetünk önállóak, ha nem vállalunk tisztségeket, többletmunkát” – jelentette ki a jelölt. Fontosnak tartotta, hogy valamennyi területen legyen magyar doktori témavezető.
Soós Anna azt hangsúlyozta: Romániában elsősorban a BBTE feladata, hogy tanárokat képezzen a magyar nyelvű közoktatáshoz. Meglátása szerint a tanárképzésnek a magyar közösség érdekeit kell szolgálnia.
Krónika (Kolozsvár)

Keserédes csángó jövő
Múltjuktól megfosztották, az elmúlt huszonegy esztendőben reményt adtak nekik, jelenük a politikai széljárástól függ, közösségi jövőjük akkor is keserédes, ha elcsitulnak a fejük fölött – talán nem is értük – összecsapó érdekhullámok.
1990 után úgy tűnt, lelki, szellemi átjáró építhető a moldvai csángó magyarok és a magyar nemzet között, éljenek a magyarok bárhol, később már azt is elhittük, bepótolhatóak az elszalasztott évszázadok, és a közös történelmi múlt is visszaépíthető a csángó családok életébe, gondolkodásába, érzéseibe. Csakhogy csalódnunk kellett, kiderült, akiknek ez kötelességük lett volna, akik hatalmi és anyagi tőkével is rendelkeztek, és rendelkeznek a mai napig is, azoknak csak kampányidőben fontos a csángókérdés. A moldvai csángók sorsa nem egyszerűen egy megoldatlan ügy, őket nem kell megmenteni, mint ahogy azok hangoztatják, akik a tizedik, harmincadik civil szervezet nevében pályáznak lej- és forintmilliókra ilyen ürüggyel, hanem a magyar nemzet részévé kell tenni a csángó közösséget azokkal az eszközökkel, amelyek megfelelnek az ő igényeiknek és lehetőségeiknek. Tizenkét esztendővel ezelőtt kevesen hitték el Hegyeli Attilának, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett fiatal néprajzosnak, valamint a moldvai csángók életébe őt beavató Tánczos Vilmos és Pozsony Ferenc néprajzkutatónak, egyetemi tanárnak, hogy ha lennének, akik tanítsanak, akkor gyermekek is lennének, akik szívesen hallgatnák a magyar meséket, tanulnák a népdalokat, ismerkednének hagyományainkkal, ünnepeinkkel. Az Orbán-kormány nem a hitetlenek közé tartozott, hanem 2000-ben megkezdte a magyar oktatási program finanszírozását, Hegyeli Attila pedig azokkal a helyi emberekkel, akik elsőkként íratták be gyermeküket a délutáni magyar órákra, és azokkal az erdélyi és magyarországi fiatal tanárokkal, akik pályakezdőkként – közülük némelyek kalandvágyból – érkeztek a moldvai csángó falvakba, és akik később meggyőződésből maradtak még néhány évet, megkezdte a szervezést. Emlékszünk a szülők megfélemlítésére, amikor az iskolai magyar órák indultak, az iskolaigazgatók, a tanfelügyelőség ellenállására, az RMDSZ ritkaságszámba menő kirakat-látogatásaira, a Moldvai Magyarok Csángószövetséget ért folyamatos támadásokra, de aki volt már magyar órán, amit háznál, illetve valamelyik csángó falu román iskolájában tartottak, az örökre emlékezetébe véste, hogy ezek a gyermekek úgy ízlelgetik a magyar szót, mint a legfinomabb falatokat. A huszonöt oktatási helyszín, a magyar nyelvet tanuló több mint kétezer gyermek önmagáért beszél. S bár érthető, hogy a költségek felét magára vállaló magyar kormány és a másik felét biztosító keresztszülői közösség azt szeretné, ha a leghatékonyabban gazdálkodnának azzal a pénzzel, amit célirányosan nyújtanak a csángó közösségeknek, és ezért bízza az új, létesítendő alapítványra a moldvai magyar oktatási program irányítását, fontos volna, hogy ne hagyják ki a csángó embereket a döntésből, mert távirányítással a kapuk is nehezebben nyílnak, nemhogy a szívek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazda László (Mementó)
Zágonban született 1933-ban, és fél évtizede kísértük utolsó útjára. Geográfus volt a javából, geológiai földrajz szakos tanár. Mikós diákként már a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földrajz–geológia szakán eljegyezte magát a középiskolás tanulók és földrajztanárok által kevésbé kedvelt gazdasági földrajzzal (1956).
Első tanulmánya Sepsi rajon történeti földrajzához címmel a Bolyai Tudományos Diákkörök Évkönyvében jelent meg. A Baróti Szabó Dávid Líceum tanáraként megvetette a líceum ásvány- és kőzettárának alapjait. Huszonéves fejjel kezdeményezte a Romániai Földrajzi Társaság rajoni, majd megyei fiókjának létrehozását, melynek haláláig elnöke volt. Több mint két évtizedig a Mikes Kelemen Főgimnáziumban tanított. Tudományos, természetrajzi és honismereti expedíciókat szervezett diákjaival a Székelyföldön, öt nyáron át a csángók által lakott moldvai térségben. Az 1970-es évektől az Ojtoz és a Tatros közötti székelyes csángó falvakat, később a vranceai tájakon élő régies kultúrájú csángótelepüléseket, majd a Moldvai Szaláncfürdő és Ónfalva, valamint a Bákótól délre fekvő, székelyes csángó nyelvjárást beszélő közösségeket, Szászkút–Klézse vidékét tanulmányozták. Eredményes terepmunkát végzett Pusztina térségében. A moldvai hatóságok meglehetős gyanakvással kísérték munkáját, olykor akadályozták. Eredményeit, jól dokumentált helytörténeti írásait a rendszerváltás után megjelent honismereti, érdekvédelmi és művelődési kiadványokban, 1990-től a Csángó Újság és a Moldvai Magyarság oldalain közölte. Megkezdte a csángó magyar közösségekről készített szintézisének megírását, mely azonban torzóban maradt. Tudományszervező, -népszerűsítő és kutatómunkája elismeréseként számos kitüntetés és diploma mellett halála évében Pro Urbe-díjjal jutalmazták. Néprajzi munkásságáról Pozsony Ferenc értekezett.
Kisgyörgy Zoltán
Jelentős munkái:
Gazda László: Codex, Kétnyelvű kiadás – Ediţie bilingvă, Bibliotheca Moldoviensis, Hargita Kiadóhivatal – Editura Harghita, Csíkszereda – Miercurea Ciuc. 2006.
Gazda László: Csángómagyar falvak – Moldvai magyar vonatkozású települések történeti tára 1-3 kötet /Budapest, Nap Kiadó, 2009-2011/
Erdély.ma

Keserédes csángó jövő
Múltjuktól megfosztották, az elmúlt huszonegy esztendőben reményt adtak nekik, jelenük a politikai széljárástól függ, közösségi jövőjük akkor is keserédes, ha elcsitulnak a fejük fölött – talán nem is értük – összecsapó érdekhullámok.
1990 után úgy tűnt, lelki, szellemi átjáró építhető a moldvai csángó magyarok és a magyar nemzet között, éljenek a magyarok bárhol, később már azt is elhittük, bepótolhatóak az elszalasztott évszázadok, és a közös történelmi múlt is visszaépíthető a csángó családok életébe, gondolkodásába, érzéseibe. Csakhogy csalódnunk kellett, kiderült, akiknek ez kötelességük lett volna, akik hatalmi és anyagi tőkével is rendelkeztek, és rendelkeznek a mai napig is, azoknak csak kampányidőben fontos a csángókérdés.
A moldvai csángók sorsa nem egyszerűen egy megoldatlan ügy, őket nem kell megmenteni, mint ahogy azok hangoztatják, akik a tizedik, harmincadik civil szervezet nevében pályáznak lej- és forintmilliókra ilyen ürüggyel, hanem a magyar nemzet részévé kell tenni a csángó közösséget azokkal az eszközökkel, amelyek megfelelnek az ő igényeiknek és lehetőségeiknek.
Tizenkét esztendővel ezelőtt kevesen hitték el Hegyeli Attilának, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett fiatal néprajzosnak, valamint a moldvai csángók életébe őt beavató Tánczos Vilmos és Pozsony Ferenc néprajzkutatónak, egyetemi tanárnak, hogy ha lennének, akik tanítsanak, akkor gyermekek is lennének, akik szívesen hallgatnák a magyar meséket, tanulnák a népdalokat, ismerkednének hagyományainkkal, ünnepeinkkel. Az Orbán-kormány nem a hitetlenek közé tartozott, hanem 2000-ben megkezdte a magyar oktatási program finanszírozását, Hegyeli Attila pedig azokkal a helyi emberekkel, akik elsőkként íratták be gyermeküket a délutáni magyar órákra, és azokkal az erdélyi és magyarországi fiatal tanárokkal, akik pályakezdőkként – közülük némelyek kalandvágyból – érkeztek a moldvai csángó falvakba, és akik később meggyőződésből maradtak még néhány évet, megkezdte a szervezést. Emlékszünk a szülők megfélemlítésére, amikor az iskolai magyar órák indultak, az iskolaigazgatók, a tanfelügyelőség ellenállására, az RMDSZ ritkaságszámba menő kirakat-látogatásaira, a Moldvai Magyarok Csángószövetséget ért folyamatos támadásokra, de aki volt már magyar órán, amit háznál, illetve valamelyik csángó falu román iskolájában tartottak, az örökre emlékezetébe véste, hogy ezek a gyermekek úgy ízlelgetik a magyar szót, mint a legfinomabb falatokat.
A huszonöt oktatási helyszín, a magyar nyelvet tanuló több mint kétezer gyermek önmagáért beszél. S bár érthető, hogy a költségek felét magára vállaló magyar kormány és a másik felét biztosító keresztszülői közösség azt szeretné, ha a leghatékonyabban gazdálkodnának azzal a pénzzel, amit célirányosan nyújtanak a csángó közösségeknek, és ezért bízza az új, létesítendő alapítványra a moldvai magyar oktatási program irányítását, fontos volna, hogy ne hagyják ki a csángó embereket a döntésből, mert távirányítással a kapuk is nehezebben nyílnak, nemhogy a szívek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új elnök a KJNT élén: Jakab Albert Zsolt
Pozsony Ferenc alapító elnök lemondása után Jakab Albert Zsoltot választotta elnökévé pénteken délután a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT). Pozsony Ferenc, akinek tiszteletbeli elnöki címet adományozott a közgyűlés, az MTI-nek kifejtette: elérkezett az ideje annak, hogy a fiatalok vegyék át a munkát. Jakab Albert Zsolt korábban is a KJNT belső munkatársa volt, a társaság digitalizációs programjait vezette. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: a kolozsvári emlékállítás és emlékünnepségek kutatása.
Jakab Albert Zsolt utalt arra, hogy a folytonosság jegyében kívánja folytatni a munkát a társaság élén, célul tűzve ki, hogy vándorkonferenciák szervezésével tegye élőbbé a munkát.
A Kriza János Néprajzi Társaság alelnökévé Peti Lehelt, a Kisebbségkutató Intézet belső munkatársát és Szabó Árpád Töhötöm korábbi alelnököt választották. A társaságnak jelenleg közel 250 tagja van. Szabadság (Kolozsvár)

A szakma erdélyi szellemi műhelye (Kriza János Néprajzi Társaság)
Érdek-képviseleti civil szervezet, oktatási háttérintézmény, szakmai könyvek kiadója...
...kéziratok, fotók, hangszalagon rögzített felvételek adattárának létrehozója, neves néprajzosok hagyatékának őrzője, az erdélyi néprajzi szakma dokumentációs központja, és még ki tudja, hányféle feladatot teljesítő szellemi műhely az 1990-ben létrehozott kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, amelynek a tavalyi tisztújítás utáni elnöksége hét elején mutatkozott be a sepsiszentgyörgyi közönségnek. A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében nem hangzott idegenül a Kriza János Néprajzi Társaság neve, Vargha Mihály múzeumigazgató elismerte, Pozsony Ferenc korábbi elnöknek köszönhetően évtizedes kapcsolat fűzi a múzeumot ehhez a civil szervezethez. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén olyan szakemberek végeztek az elmúlt két évtizedben, akik meghatározóak a jelenkori erdélyi néprajzi oktatásban és kutatásban, közéjük sorolható többek között a Székely Nemzeti Múzeum fiatal munkatársa, Kinda István, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság új elnöke, Jakab Albert Zsolt és két alelnöke, Szabó Árpád Töhötöm, illetve Peti Lehel. Ez a nemzedék folytatja a Kriza-társaság nemes hagyományát: szakmai érdekképviseletet, oktatástámogatást, kiadványok megjelentetését, dokumentálást, kutatást, és továbbra is lehetőséget teremtenek kiállítások, szakmai konferenciák szervezéséhez – összegeztek az elnökségi tagok. Kérdésre válaszolva azt is elmondták, nem a pénz, nem az elnyert, illetve visszautasított pályázatok működtetik a társaságot, hanem a szakmai összetartozás, a felgyűjthető, megőrizhető és értelmezhető néprajzi kincs iránti felelősség. Albert Ernő nyugalmazott tanár, megbecsült néprajzos szakember felvetésére, miszerint létre kellene hozni a romániai magyar néprajzi lexikont, a Kriza-társaság képviselői ismertették az eddig tett lépéseket. A magyar nyelvterület egyik legismertebb és legelismertebb néprajzi civil szervezete jelenleg megkerülhetetlen a szakmában, felgyűjtött és tárolt tudásanyaga nélkülözhetetlen a kutatók számára.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gyűjtéstől a felújításig
Többek között a címben szereplő témáról is értekeztek tegnap a Fiatal Néprajzkutatók IX. Szemináriumán a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumban, ahol ezen a héten a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz és antropológia tanszékének hallgatói dr. Pozsony Ferenc tanár, néprajzkutató irányításával vesznek részt tanulmányi gyakorlaton.
A terepmunka alatt a fiatalok ismerkednek a múzeumi tárgyak állagmegőrzésének mikéntjével, eltűnőfélben lévő kézművesmesterségeket, családi fotókat dokumentálnak, meglátogatják a háromszéki, barcasági és moldvai néprajzi múzeumokat, tájházakat, műemlékeket. A tegnapi szemináriumon székelyföldi múzeumokban dolgozó, néprajz szakos muzeológusok számoltak be kutatási eredményeikről.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent az Acta Siculica 2011
Az utóbbi évek szokásától eltérően nem az adott év vége előtt, hanem jócskán a következő esztendőben, azaz idén májusban jelent meg a Székely Nemzeti Múzeum 2011-es évkönyve, az Acta Siculica. A kézirat nyomdakészen állt, a hazai bürokrácia szólt bele az elképzelésbe: módosították a közbeszerzési eljárás futamidejét, így kicsúszott az évből, aztán meg kellett várni az idei költségvetés jóváhagyását, s lefuttatni a közbeszerzési ceremóniát a nyomtatásra. De immár készen áll a tartalmas, szaktanulmányokat összesítő kiadvány.
A kötet főszerkesztője Kinda István, akit Boér Hunor segített a munkában. A fejezetek szerinti szerkesztést Barti Levente és Kocs Irén (természettudományok), Szőcsné Gazda Enikő (néprajz), Bordi Zsigmond Loránd és Sztáncsuj Sándor József (régészet), valamint Csáki Árpád és Demeter Lajos (történettudományok) végezte.
A kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. A beszámoló az utóbbi két évkönyv kéziratlezárása közötti időszakot – 2010. november–2011. október – öleli fel. Az évkönyv gazdagon tartalmaz háromszéki témákat és számottevő a megyénkbeli szerzők jelenléte is. Bordi Zsigmond Loránd a sepsiszentkirályi unitárius templom 2008–2009-ben zajlott régészeti kutatását, s annak eredményeit mutatja be, Süli Attila gróf Mikes Kelemen ezredest, a szabadságharc hősi halottját, Szőcsné Gazda Enikő a Zathureczky család székelyföldi ágának 19. századi történetéből szemelvényez, Nagy Botond a dualizmuskori székely kivándorlást tárgyalja, Nagy Szabolcs az 1916-os román megszállást Balázsovich Sándor, szerb származású sepsiszentgyörgyi patikus naplója felhasználásával mutatja be, és Sepsiszentgyörgy első világháború végi közállapotait is ismerteti. Az Orbaiszékből 1916-ban elhurcoltak, illetve elmenekültek lajstromát közli Koszta István Schmidt Tibolt kémelhárító hadbíró iratai alapján, a történelmi háttér ismertetésével. Több tanulmány foglalkozik Kézdivásárhellyel. Tóth-Bartos András a város 1940–1944 közötti történetéhez fűz adalékokat. Dimény Erika a Céhtörténeti Múzeum gyűjteményében található, 19. századi kiváltságleveleket, Dobolyi Annamária az Épületmesterek és a Szépítő Bizottság tevékenységét, valamint a kis sétateret és gőzfürdőjét mutatja be. Dimény Attila a polgárság egyesületi életéről értekezik.
Szekeres Attila István a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban őrzött armálisok közül a háromszékieknek adományozottak – alsócsernátoni Kelemen, angyalosi Forró, lisznyói Damó – címereit mutatja be, Tudor-Radu Tiron bukaresti heraldikus a Székely Nemzeti Múzeum kőtárában található, Béldi Lászlóné Zenone Jozefa bodolai címeres síremlékéről értekezik. Bernád Rita és Pénzes Loránd a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltárát, Zepeczaner Jenő a Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen megőrzött céhpecséteket, Csáki Árpád – kalendáriumi bejegyzései kapcsán – Solymosi Incze Simeon erdővidéki református esperest mutatja be. A Háromszéki Árvafiú- és Szeretetház alapítványairól Tóth Szabolcs Barnabás értekezik. Barabás Hajnalka Sovánka István felvidéki származású sepsibükszádi üvegművest, Pozsony Ferenc a pávai család- és háztartásszerkezetet, Kinda István egy száztíz esztendős erdővidéki vőfélykönyvet és íróját, Gyenge Andrást mutatja be. Dimény Haszmann Orsolya Végh Antalra, Albert Ernő a kétszáz éve született Kriza Jánosra emlékezik. Végezetül a volt múzeumigazgatóra, Kónya Ádámra (1935–2008) emlékezik Boér Hunor és Kinda István, közlik a művelődéstörténész irodalomjegyzékét, a legapróbb újságcikkeket is beleértve.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széki cselédsors a szakember szemével
Beszélgetés Pozsony Ferenc egyetemi oktatóval, néprajzkutatóval
A Kolozsvári Magyar Napok keretében külön programpontként szerepelt a széki táncosok bemutatkozása. Az eredeti helyszín a Posta mögötti park lett volna, ahol régebb a Kolozsváron szolgáló széki lányok és fiúk táncoltak szabadnapjukon. A mostani eseményre technikai okok miatt végül a Farkas utcában került sor. A széki táncosokra a kolozsvári középnemzedék minden bizonnyal jól emlékszik még. Pozsony Ferencet, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, néprajzkutatót a jelenség kialakulásáról, jelentőségéről és befejezéséről faggattuk.
– Mikorra vezethető vissza a széki lányok kolozsvári cselédeskedése?
– A cselédeskedés ősi foglalkozásnak számít. A középkor idején a szolgák száma több tízezer volt, míg a polgári korban már több százezret is elért. A széki lányok kolozsvári cselédeskedése is elsősorban a város polgáriasodásához kapcsolódik. A XIX. század második felében kibontakozó vasútépítés, iparosítás csakhamar gazdag polgári réteg kialakulását tette lehetővé. Annak eredményeképpen a tehetősebb családokban a háztartással kapcsolatos munkák (takarítás, rendteremtés, tüzelés, fűtés, bevásárlás, főzés, mosogatás, mosás, vasalás, gyermekek pesztrálása stb.) jelentős részét cselédlányok végezték. Rendszerint falusi, szegényebb rendű, fiatalabb lányokat fogadtak fel cselédnek, akik a befogadó család otthonában (rendszerint konyhájában) laktak, élelmet, ruhát és kevéske pénzt kaptak munkájukért. Ezek a lányok aztán – függetlenül attól, hogy Székről vagy például Székelyföldről jöttek, hiszen székely lányok is jöttek Kolozsvárra szolgálni – fokozatosan elsajátították az igényesebb, polgári jellegű háztartás csínját-bínját. Az sem ment ritkaságszámba, hogy kolozsvári cselédségük alatt keresték meg a hozományra valót. Mind a XIX., mind a XX. században Erdélyben az volt a felfogás: abból a vidéki lányból lesz igazán ügyes feleség, aki legalább egy évet szolgált városon, úri házaknál. Korabeli levelek, önéletleírások, szépirodalmi művek azonban azt is jelzik, hogy közülük sokan teherbe estek, prostituálódtak, lecsúsztak, s utána már elég nehezen tudtak visszailleszkedni az őket kibocsátó szülőfalu társadalmába. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a széki legényekről sem, akik főleg építkezéseknél meg a vasútnál helyezkedtek el különböző nagyvárosokban, például Kolozsváron is. Azt kiemeljük, hogy a hazai urbanizációval egy időben fokozatosan csökkent a férfi cselédek száma, s látványosan növekedett a lányoké. A férfiak esetében a néprajzkutatók feltérképeztek egy másféle szolgatípust is, aki egy-egy tehetősebb falusi gazdálkodó családhoz szegődött el, hogy ott jobban elsajátíthassa a földművelés és az állattartás „titkait”. Erről Ráduly János írt Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből. 1987) című könyvében. Kolozsváron, hangsúlyozom, a széki legények inkább az építkezéseknél helyezkedtek el. Ma is ez az a mesterség, amelynek ismeretében például Magyarországon vagy Nyugat-Európában vállalnak munkát, különösen az 1989-es romániai rendszerváltozástól kezdődően.
– Egy ilyen hosszú, több mint egy évszázados múlttal rendelkező folyamat nem jöhetett volna létre bizonyos szabályok nélkül…
– Természetesen. A cselédsorsot már a XIX. században pontosan szabályozták. Például 1876. április 3-án Ferenc József császár szentesítette a parlament által az év március 24-én elfogadott cselédtörvényt, amely rögzítette a gazdák és a cselédek jogait és kötelességeit. Hasonló jogszabályokat fogadtak el 1898-ban és 1907-ben, amikor Darányi Ignác (1849–1927) volt a mezőgazdasági tárca vezetője, és az ő hatáskörébe tartozott e jogszabály létrehozása. De hogy valami kézzelfoghatóbbat említsek: minden cselédnek volt könyve, egyfajta munkakönyve, melyben pontosan rögzítették kötelezettségeit és jogait, egészségügyi biztosítást kellett fizetnie, és orvosi felügyelet alatt is tartották őket.
– Szamosújvár sokkal közelebb van Székhez, mint Kolozsvár. Miért jött akkor ide a legtöbb széki leány?
– Székiek Szamosújvárra is mentek gazdagabb örmény családokhoz cselédeskedni, de nyilvánvalóan kevesebben. Kolozsvárnak e téren is jóval nagyobb volt a vonzereje.
– Hogyan lett a széki cselédlányok kedvenc kolozsvári találkahelye a mostani Posta, azaz a ferences kolostor környéke?
– A kincses város Posta-palotája 1898-ban épült fel a Híd utcában. A tőszomszédságában folyó Malomárok fölé hajdanán hatalmas fűzfák hajoltak. Kimenős napjaikon, csütörtök és vasárnap este itt gyűltek össze a városban dolgozó széki legények és cselédlányok beszélgetni, énekelni és táncolni.
– Hogyan ért véget ez az évszázados folyamat?
– Az 1980-as években a hatalom már nem nézte jó szemmel azt, hogy a széki, magyar viseletbe beöltözött lányok-fiúk közösségként élik meg hetente kétszer szabad óráikat. Továbbá az erőszakos gazdasági, társadalmi átalakulások is mind hozzájárultak a jelenség felszámolásához. Később a Malomárkot is befedték, s fölötte parkolót alakítottak ki.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)

Ünnepi konferencia Kovásznán
A városiasodás útján 60. évébe lépő Kovásznán tudományos konferenciával kezdődött tegnap a Kovásznai Napok idei kiadása. Az eseményen jelen voltak Nagykanizsa, Pápa, Csenger és Gyula testvérvárosok küldöttei is. A szervezők 175 Kovásznán élő, 1952-ben született – tehát a várossal egy idős – polgárnak címeztek meghívót.
Lőrincz Zsigmond polgármester köszöntötte a meghívottakat, és kiemelte: megtiszteltetésnek érzi a feladatot, mely rá hárul eme jubileum kapcsán. Codrin Munteanu kormánymegbízott hangsúlyozta: büszke arra, hogy kovásznai, és Kovászna városiasodása tekintetében az elmúlt 22 évről beszélt. Simon István, a rendezvény elnöke-moderátora dr. Pozsony Ferenc egyetemi tanárt kérte fel a bevezető tanulmány ismertetésére. Vetített képes előadásában Pozsony Ferenc arról beszélt, hogy mi okból késett a városiasodás Kovásznán.
Dr. Károlyi Attila nagykanizsai történész a székelyek és magyarok „apokaliptikus” különválását elemezte, dr. Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa vetített képes kovásznai fürdőtörténetével folytatódott a konferencia, majd dr. Enea Nicolae főorvos, a fürdőgyógyászok egyesületének elnöke ismertette a helyi gyógyászati adottságokat. Félperces néma tiszteletadással adóztak a résztvevők azon kovásznaiak emlékének, akik nem lehettek jelen az évfordulón, majd a hatvanéves meghívottak díszoklevelet és egy-egy szál szegfűt kaptak. Kádár Kata és Ambrus Ádám helyi diák szolgáltatta a zenei aláfestést, majd a szünet után folytatódott a tudományos előadás-sorozat. Adrian Căşunean archeológus az általunk Tündér Ilona Váraként ismert, több ezer éves erődítménynél végzett ásatások eredményeit ismertette, ezt követően Gyila Sándor a fürdőhelyi kutatások dilemmás vetületeiről beszélt, majd Beke Ernő bemutatta háromszéki képeslapgyűjteményeinek régebbi és újabb köteteit. Molnár János a kovásznai diákszínjátszás, Cseh Béla a helyi kórusmozgalom, Gazda István a kovásznai sportélet, majd Orbán Sándor ny. kultúrotthonigazgató a helyi kultúrélet történetét ismertette. Az előadások sorozatát Kádár Gyula villamosmérnök jövőbe mutató helyzetelemzése zárta. Gazda István javasolta a konferencia anyagának kötetben történő kiadását, erre a polgármester ígéretet is tett.(vox)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mikes János-szobrot avattak
Mikes János püspök mellszobrát avatták szombaton kora délután a zabolai katolikus templom kertjében. Az alkotás eredetije Szombathely külvárosában, a Szent Kvirin Szalézi Plébánia területén található. Ennek alapítására gróf Mikes János megyés püspök 1929-ben adott megbízást a szalézi rendnek. A szobor másik másolatát tavaly avatták Székelyudvarhelyen.
A zabolai avatón jelen volt Mátyás Károly szombathelyi főesperes, aki a szobor eredetéről is szólt. A leleplezésnél mondott beszédében Fekete Tamás zabolai plébános hangsúlyozta: habár a katolikus egyház általában szentek szobrait állítja a templomok mellé, a neves egyházi elöljáró, Mikes János püspök jeles tevékenységével kiérdemelte, hogy a templomkertben álljon szobra. A leleplezés a zabolai lelkészre és gróf Mikes Katalinra hárult, a talapzatnál elhelyezték a kegyelet koszorúit. Közreműködött a Gyöngyharmat Egyesület. A szoboravatót megelőzően jeles történészek, egyetemi tanárok értekeztek Mikes János püspök életútjáról. Szőcs Levente, Hermann Gusztáv Mihály, Szakály Sándor, Bakó Balázs, Pozsony Ferenc előadásaiból kihallatszott: Mikes Jánost a pénz megszerzéséhez és elköltéséhez értő egyházi méltóságként tartják számon. A püspök életútjával párhuzamosan testvéréről, gróf Mikes Árminról is szó esett: a helyi iparosodásban játszott szerepét emelték ki.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Merítsünk e kiapadhatatlan forrásból (A magyar kultúra napja)
Ismerné-e a világ Marilyn Monroe-t, ha a torjai születésű Dienes Andor (Andre de Dienes), a kor legnépszerűbb sztárfotósa róla készült fényképei nem járták volna be a világot? Milyen lett volna a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum az ezerkilencszázas évek elején a zágoni származású Csutak Vilmos nélkül? – kérdezhetnénk a magyar kultúra napja alkalmából tegnap Sepsiszentgyörgyön bemutatott Nagyjaink – Háromszék jeles szülöttei sorozat ötödik kötete összefüggésében.
A megyei tanács és a megyei művelődési központ legutóbbi kiadványait ismertető, a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott ünnepi rendezvényt a Plugor Sándor Művészeti Líceum kvartettje (felvételünkön) a Cickom, cickom kezdetű gyermekdal Bartók Béla által komponált feldolgozásával nyitotta meg. „Kulturális és tudományos háttér, művészeti életünk nélkül nem lennénk semmik. Saját szülőföldünkön csak akkor van jövőnk, ha ismerjük történelmünket, kultúránkat” – köszöntötte az ünnepi közönséget Tamás Sándor megyeitanács-elnök, aki ismertette, a tegnap bemutatott Háromszék honismereti bibliográfiája és a Zabola – Egy polgárosult orbaiszéki falu kulturális öröksége című kiadvány a Sepsiszéki Nagy Balázs és Tóth Szabolcs által kezdeményezett Székelyföld települései sorozat első két kötete, melyet a folytatással együtt iskolákban, művelődési intézmények révén kívánnak népszerűsíteni. A honismereti bibliográfia olyan adattár, amely a jövőbeni kutatásokhoz elengedhetetlen segédeszköz, tartalmazza mindazt, amit 1844–2012 között írtak Háromszék településeiről, építkezéséről, az itt meghonosodott gazdálkodásról, táplálkozásról, szokásokról, népi tudásról, történelemről, etnikumokról, az élet bármely területéről, és amelynek alapja a Jakab Albert Zsolt által 2002-ig összegyűjtött forrásanyag, amit az utóbbi tíz év közlési termésével egészített ki Kinda István néprajzkutató. A Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár közlésében kiadott Zabola-monográfia a tíz évvel ezelőtt megjelentetett kötet bővített változata, amely új összefüggésekben tárgyalja a zabolai létet, visszatükrözi a székelység sorsát, ismerteti a gazdaember, az elit, az értelmiség életét, a hétköznapok vívódásait, az ünnepek örömeit. Az említett két kötet mellett bemutatott Nagyjaink – Háromszék jeles szülöttei sorozat ötödik füzete – amelynek szerkesztője Szőts Zsuzsa, grafikai kivitelezője Kolumbán Hanna – egy korszakot zár le, jövőben az eddig megjelentetett hírességekről készül összefoglaló, ami az elősző szerint „a háromszékiek öntudatát erősítő kiadványsorozat természetszerű hozadéka”. A rendezvényt nyitó himnusz, a művészeti líceum kvartettje előadásában bemutatott Bartók-, Kodály- és Bihari-művek mellett a három bemutatott kötet azt igazolja, a magyar kultúra kiapadhatatlan forrás, amely az anyatejhez hasonló táplálékot biztosít minden nemzedéknek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Megvalósult álom (Zabola monográfiája)
Szinte szűkösnek bizonyult a Csángó Néprajzi Múzeum, sok helybéli gyűlt össze tegnap este a község monográfiájának bemutatója alkalmával. A Zabola – egy polgárosult orbaiszéki falu öröksége című kiadványt egyszerűen méltatta köszöntőbeszédében Kinda István néprajzkutató: ez Zabola legteljesebb monográfiája.
A Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár által írt könyvet szerkesztője, Sepsiszéki Nagy Balázs ismertette. A monográfia egy sorozat része, az összes székelyföldi települést be kívánják mutatni, s szándékuk, hogy a könyvek vissza is kerüljenek az illető településre – hangsúlyozta, hiszen ezek a kötetek fontos szerepet játszhatnak az önazonossági tudat megerősítésében. A sorozat könyveinek általában több szerzője lesz, a Zabola monográfiája viszont egyszerzős mű, köszönhetően Pozsony Ferenc munkájának, kitűnő helyismeretének – hangzott el. A szerző úgy értékelte, ez élete első kötete (eddig 12 önálló könyve jelent meg), melyben „nem kötötték meg a kezét”, nem szorították terjedelmi, szerkezeti, forrásfelhasználhatósági keretek közé. A könyv anyaga tíz évvel ezelőtt jelent meg nyomtatásban először, de abba nem kerülhetett bele minden – mesélte Pozsony, az elmúlt tíz esztendőben azonban nagyon sok kutatási eredmény született, újabb forrásanyagok kerültek napvilágra, és mindezeket bevihette az új kötetbe. „Olyan lett, amint megálmodtam” – mondta.
A könyvbemutatón Thiesz Katalin népdalénekes és a petőfalvi, ötödik osztályos Both Aliz népdalokkal lépett fel, az estet a megvásárolt kötetek dedikálása zárta.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Magyar tájház-szemle: határon innen és túl
Újfajta együttműködés körvonalai rajzolódnak a magyarországi és hazai néprajzos-muzeológusok kisszámú szakmai közösségei között. Az éppen tízéves jubileumát ünneplő Magyarországi Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös szervezésében kétnapos tájház-konferenciát tartottak a Kriza társaság Mikes-utcai székházában, március 8–9. között. Az előadásokat egy huszonkét tablóból álló fotókiállítás is kiegészítette, amely a szentendrei skanzenben újonnan felépülő erdélyi tájegység előzetese is egyben. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum (SZNM) új vállalkozása egy erdélyi kollégákkal megvalósított, ötéves kutatási projekten alapszik, melynek pillanatképeit ezúttal a kolozsvári közönség is megtekinthette.
A kiállítás megnyitóján T. Bereczki Ibolya, az SZNM főigazgató-helyettese hangsúlyozta: csak olyan épületek kerülnek elköltöztetésre, amelyek eredeti helyükön már nem maradnának meg, és olyan tárgyakat vásárolnak meg, amelyek helyi múzeumban is megtalálhatók.
Az előadásoknak és vitáknak helyet adó szakmai találkozó egy tető alá hozta olyan nagy múltú intézmények képviselőit is, mint a bázisként működő szentendrei skanzen, a nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vagy a kolozsvári néprajzi múzeum; de számtalan kevésbé ismert múzeum/tájház vagy fiatal kezdeményezés is bemutatkozhatott, úgy mint a Kallós Zoltán-féle válaszúti múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, vagy olyan, döntően önfinanszírozású kisintézmények, mint a kalotaszegi Méra, a peremvidéken található Tordaszentlászló, a bihar megyei Várasfenes, az érmelléki Gálospetri és Szalacs, vagy a Hargita megyei Máréfalva tájházai, Nyisztor Tinka pusztinai kísérletei, vagy éppen a dél-alföldi Endrődi Tájház.
A konferencián díjátadásra is sor került: a tavalyi Europa Nostra Nagydíjas Kovács Piroska, máréfalvai nyugdíjazott pedagógus és néprajzi gyűjtőnek a KJNT díszoklevelét ítélték oda, amely „Daczó pátert” követően az intézmény történetében második alkalommal került kiosztásra.
Néhány bevezető/áttekintő vagy elméletibb igényű előadás mellett a prezentációk többsége a tájházak és gyűjteményeik bemutatására és szakmai tapasztalataik megosztására fektette a hangsúlyt.
Még ha Magdó János kolozsvári magyar főkonzul abbéli reménye kissé elrugaszkodott volt is, miszerint a tájházaknak az elvándorlást fékező, magyarságmegtartó szerepe lenne, de az intézmények helyi közösséggel fenntartott szoros kapcsolatát és az identitás erősítésében betöltött funkcióját több előadó is nyomatékosította, és megfogalmazott céljaik részeként emlegették. Szonda István, az Endrődi Tájház vezetője a megismertetés mellett egyfajta népnevelői szándékkal a fiatal generációval fenntartott kapcsolat elsődlegességét is kiemelte.
A lokális közösség, de egyáltalán a látogatóknak e tájházak életébe való bevonása magában hordozza azt a kényes kérdést is, ami a szakmai szempontok és látogatói igények gyakran össze nem egyeztethetőségére figyelmeztetnek. Az előadásokból világosan kitűnt: az egyre kiterjedtebb intézményi hálóval bíró tájházak turizmussal való összefonódottsága komoly kihívások elé állíthatja a szakmát.
Furu Árpád népi építészettel is foglalkozó műemlékvédelmi szakmérnök összegző gondolatát idézve, miszerint a nagy energia-befektetés mellett profitot sohasem fogunk termelni, hanem sikeres pályázatok útján esetleg az önfenntartás lehetséges, könnyen beláthatók a szakma függetlenségével kapcsolatos aggályok. Eugen Vaida, a Nagyszebenből érkezett szakember megfogalmazása szerint a „szép bolondjai” ők.
De akár az esetleges megalkuvás, akár a szakmai irányítás hiánya felől közelítjük a kérdést, mind a Maros megyei tájházak helyzetét összegző néprajzkutató, Vajda András által használt „post-múzeum” fogalma, mind a Pozsony Ferenc akadémikus által levont következtetések, jelezvén az erdélyi tájházak statikusságát, túlzsúfoltságát és tárgykatalógusok hiányát: meglehetősen elmarasztalóak voltak.
További feladat elé állítva a muzeológia és népi építészet szakértőit, Furu Árpád a hitelességnek az örökségvédelemben betöltött fontos szerepét hangsúlyozta. A restaurálás akkor igazán sikeres, ha az eredeti funkciót fenn tudjuk tartani, márpedig a népi kultúra gyökeresen átalakult, az egykori lakóházakhoz kapcsolódó életmód többnyire már nem lelhető fel − jegyezte meg az építész.
Több előadótól elhangzott azon észrevétel, miszerint gyakran ellentmondásba kerül e letűnt korok paraszti értékeinek megőrzésére tett kísérlet és a helyi közösség szégyene, saját hagyományos értékeiket az elmaradottsággal kapcsolván össze. Ennek egyik legszélsőségesebb esetéről talán Nyisztor Tinka néprajzkutató számolt be, aki a moldvai csángók azon erős beidegződéseit említette példaként, mely szerint magyarországi utazásaikkor egymás között is csak fokozatosan váltanak a magyar nyelvre. Szülőfalujában, a pusztinai magyarok között végzett identitásőrző törekvéseit sem az iskola, sem az egyház nem támogatja − számolt be nehézségeiről a néprajzkutató.
Zárszóként a konferencia végén felszólaló Bihari-Horváth László, a hosszúpályi Bődi István Falumúzeum muzeológusát említem, aki a „csoporttöbblet” szociálantropológiai fogalmára támaszkodva, az Európai Területi Társulás (http://egtc.kormany.hu) határokon átnyúló, uniós támogatású együttműködési pályázatát elevenítette fel. A történelmi Bihar vagy Szatmár megyékre kiterjesztve, e projekten keresztül sikeres szakmai együttműködésre nyílna lehetőség magyar és román kollégák bevonásával egyaránt. Pozsony Ferenc akadémikus, a KJNT tiszteletbeli elnöke bár emlékeztetett az évek óta tartó leépítések miatti szakemberhiányra, de készséggel fogadta a kooperációs szándékot és az ötlettel való egyetértésének adott hangot.
Noha számos eredményről és ígéretes kezdeményezésről is beszámoltak az előadók, a kidomborított problémák a kritikai szellem elevenségét is tanusítják, melyek mintegy kiindulópontként szolgálhatnak majd egy szakmaibb út kitaposásához. A közös szervezésű konferencia azt is megmutatta, hogy ebben az útkeresésben partnerségre is számíthatunk.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),

Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a