Varga E. Árpád, a nagy tudós emlékére
Időnként tudomásul kell vennünk, hogy a tudósnak, aki nem fényözönben, tévékamerák, netán nagyszámú közönség előtt, hanem szobája magányában vagy könyvtárban, oklevéltárban, csendben, hangyaszorgalommal dolgozik, a halála is csendes.
Ez történt Varga E. Árpáddal is. Bár naponta figyelem a rádió, a tévé híradásait, elhunytáról mégis hetekkel később értesültem.
1952. április 11-én született Budapesten. Tanulmányait Szombathelyt végezte, utána 1973-tól könyvtárosként dolgozott. 1971-ben, főiskolás korában jött első ízben Erdélybe. Ezt követően látogatásai rendszeressé váltak, melyeket számtalan felvétel kíséretében, naplójában rögzített. Sok barátja volt itt, akiknek mindig hozott valamit, amire éppen szükségük volt: orvosságot, kávét meg egyebet, továbbá akkoriban hozzáférhetetlen, úgymond veszélyes folyóiratot, könyvet.
Minden bizonnyal ennek a vonzódásnak köszönhető, hogy 1985-ben, amint írta, kedvtelésből fogott hozzá a jelenkori Erdély területén végzett népszámlálások nemzetiségi kimutatásainak vizsgálatához. Csak adatokra és térképre volt szüksége az erdélyi magyarság területi elhelyezkedéséről egy nyugat-európai emberjogi fórum számára. A Magyarságkutató Csoport Erdélyt jól ismerő munkatársaként elvállalta a feladatot. Ernszt családneve mellé akkor, a román politikai rendőrség figyelmét elterelendő, másikat is választott: írásait édesanyja családnevével, Varga E. Árpádként kezdte közölni.
Már munkája elején megállapította, hogy az első világháború utáni román adatok pontatlanok, hiányosak, a magyarság számát a lehető legalacsonyabbra tevők. Kutatásait a XIX. századi ókirálysági kimutatásokra is kiterjesztette és megállapította, hogy bár 1859–60-ban, az akkori két külön fejedelemségben egyidejűleg végzett népszámlálás Moldva területén a lakosok nemzetiségére is kiterjedt, később, az egyesült fejedelemségek statisztikusai ezt nem vették figyelembe. Az 1899. és 1912. évi népszámláláskor csak a felekezeti hovatartozást és az állampolgárságot kérdezték, a nemzetiség vizsgálatát, a román állam „nemzeti egységére” és „egyöntetűségére” hivatkozva, elhárították. Ugyan e megfontolásból szükségtelennek tartották az anyanyelv kimutatását is.
Ebből egyenesen következett, hogy 1919-ben, a párizsi béketárgyalásokon előterjesztett román iratok, amennyire lehetett, hasonló módszerrel készültek. A nagy területgyarapodást követően Románia nem zárkózhatott el a lakosság nemzetiségi megoszlásának számbavétele elől. De a gyarapodás igazolására, a nemzetiségi statisztikát úgymond harci eszközként, mind a területi követelések, mind a békeszerződés utáni helyzet törvényesítésére használta. Ezzel a békeszerződés jogtalanságának elhanyagolhatóvá tétele mellett, az új „nemzetállam” jogtalanságát ellensúlyozó kisebbségvédelmi előírásokat is igyekezett elhárítani.
Az 1919-ben előterjesztett emlékiratban: 1. a székelyt a magyartól, nyelvi szempontból is, különálló népként tüntették föl. 2. a magyar statisztika szerint felekezetnek tekintett zsidókat, a 142 212 magyar anyanyelvű mellett az 51 092 német (jiddis) anyanyelvűt is, levonták a magyarság számából. 3. a rutének és szerbek kivételével, minden görögkeletit és görög katolikust románnak minősítettek, noha jelentős részük, 29 039, illetőleg 110 653 magyar volt. 4. ezzel a módszerrel a Románia által követelt 4 854 297 lakosságú területen a magyarok számát 2 012 090-ről 1 664 986-ra, a németekét 322 383-ról 295 133-ra csökkentették, miközben a más csoportba soroltakét 173 346-ról 365 295-re, a románokét pedig 2 346 478-ról 2 519 215-re növelték.
Ezt az „eljárást” alkalmazták a későbbiekben is. Így 1919-ben, az erdélyi Kormányzótanács népösszeírásakor. Ekkor a magyarság 1 378 189-es lélekszáma papíron legalább 220 000 magyar anyanyelvűt tüntetett el. Ebből 120 000-ret izraelita felekezete miatt zsidó nemzetiségűnek soroltak. További 100 000-ret vagy ennél is több magyar anyanyelvűt görög katolikus, illetőleg görögkeleti vallása miatt főleg románnak minősítettek. Az illetékesek ezzel a módszerrel dolgoztak 1920 decemberében Erdélyben és a kapcsolt területeken, továbbá az 1923. évi népszámlálás helyetti népszámítgatás, az 1927. évi belügyminisztériumi „népszámlálás” során is.
Talán az 1930. évi román népszámlálás adatait tekinthetjük megbízhatóknak. És az 1948. évi első „népi demokratikus” népszámlálás kimutatásait. A továbbiakban a népszámlálást ismét „harci eszközként” használta a hatalom. Az 1992. és a 2002. évi alkalmával is, amikor a nemzetiségi adatokat a számlálóbiztosoknak ceruzával kellett lejegyezniük. Mily „nagyszerű”, tetszőleges adatok véglegesítésére nyújtott ez lehetőséget!
Munkájához egész emberre volt szükség. És ő ekként dolgozott. Megállás nélkül. 1987-ben az 1806-os Lipszky-térkép erdélyi szelvényeihez kötetnyi történeti helynévmutatót készített. 1988-ban és 1989-ben, a falurombolással összefüggően, Észak-Erdély magyar többségű vidékeinek nemzetiségi viszonyaival foglalkozott. Megírta az erdélyi városok elrománosítását. Kidolgozta azt a tudományos módszert, amely életművének alapja, s amelyre hihetetlen mennyiségű adatait építette: a magyar és román népszámlálások anyanyelvi, nemzetiségi és felekezeti adatait a mai közigazgatási beosztásnak megfelelően, településenként, időrendben tette közzé, számította ki a mostani Erdély területén.
Hatalmas művének első, az 1850−1992 közötti erdélyi népszámlálások adatait tartalmazó része, Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850–1992 között, 2001-re, öt nagyszabású kötetben öltött testet. Ezt hatodik kötetként terjedelmes történeti helységnévtár egészít ki. Mindezt a 2002-es népszámlálás adataival kiegészítve, a világhálóra is föltette. Hetedik kötete a Nyárády R. Károly hagyatékából gondosan szerkesztett és megfelelő jegyzetekkel ellátott Erdély népesedéstörténete, 2003-ban látott napvilágot. Alapjában véve, ez is az ő munkája.
A hét, 5000 oldalnyi kötet példátlan, egyedülálló munka eredménye. De mindezzel egyidejűleg több ezer oldalnyi elemző-értelmező tanulmányt is írt. Ezekből jelentős válogatás a Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből, mely 1998-ban jelent meg. Fáradhatatlan munkája elismeréseként a Központi Statisztikai Hivatal 2002 tavaszán a Fényes Elek Emlékéremmel tüntette ki. Ebben, intézeten kívüli kutatóként, addig egyedül ő részesült.
2001 őszén súlyos beteg lett. Megműtötték, de tovább dolgozott, mint azelőtt. Munkahelyére, a Kulturális Innovációs Alapítvány könyvtárába, naponta bejárt. Mi több, újabb, hatalmas munkához látott: a II. József korabeli, 1785. évi összeírások erdélyi népesedési adatainak feldolgozásán kezdett dolgozni. Súlyosbodó betegsége közben, ezt a munkáját is befejezte. Annak ellenére, hogy ez sokkal nagyobb volt, mint az előző. Sajtó alá rendezése azonban munkatársaira vár. Amint több ízben is megjegyezte, ez a munka meg fogja változtatni a XVIII. századi erdélyi népesedési viszonyokról kialakított képet.
Lenyűgöző, örökérvényű művét ránk hagyva, 2011. május elsején hunyt el. Embersége, kitartása, alapossága, tudós mivolta legyen mindannyiunk példaképe. Nyugodjék békében!
ASZTALOS LAJOS Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés nem mond igazat – EVZ: magyar közpénzekből finanszírozzák az EMNT demokráciaközpontjait
„Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett demokrácia-központok nem az egész erdélyi magyar közösségnek szánt közpénzekből működnek, következésképpen elszámolással csak és kizárólag jószándékú támogatóinknak tartozunk” – írta április 6-án keltezett közleményében Tőkés László. Az Evenimentul zilei azonban tegnap kiderítette, az EMNT elnöke valótlanságokat hozott a közvélemény tudomására.
Tényfeltáró anyagában a lap arról írt, hogy Tőkés Lászlóék az elmúlt hónapokban összesen 2,2 milló lejt, azaz félmillió eurót kaptak magyarországi közpénzekből a demokrácia-központok működtetésére.
A cikk szerint a pénzek a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz tartozó egyik alapítványtól (vélhetően az egyik magyarországi közalapítványtól – szerk. megj.) érkeztek, több részletben az Erdélyi Magyar Nemzeti Mozgalom nevű civil szervezet számlájára. Mint ismert, Tőkés Lászlóék tavaly júliusban ezen a néven jegyezték be a bíróságon az EMNT. A támogatást a magyar állampolgárságot igénylő romániai magyarok tájékoztatása kapcsán felmerülő költségek fedezésére kapták a demokrácia-központok.
Az Evenimentul zilei kolozsvári tudósítója, Mihai Şoica szerint az összegekre „több romániai intézmény” ellenőrzési akciói során derült fény. A szerző nem nevezte meg ezeket az intézményeket, ám vélhetően közéjük tartozik a pénzügyőrség is, amelynek ellenőrei néhány hete vizsgálódtak a demokrácia-központoknál.
A lap szerint az EMNT eddig két részletben kapott pénzt a magyar államtól. Az első, 50 millió forintos – 775 ezer lejes – részlet tavaly októberben érkezett meg az EMNT-hez. Idén májusban további összegek érkeztek: egy 95 millió forintot, vagyis 1,5 millió lejt kitevő támogatás folyt be az EMNT számlájára.
Ezereurós fizetések?
A demokrácia-központoknak több mint száz alkalmazottja van. Az Evenimentul zilei szerint az alkalmazottak listáján mind Tőkés László EMNT-elnök, mind Toró T. Tibor ügyvezető elnök rokonai, illetve a bejegyzés alatt álló Erdélyi Magyar Néppárt vezetőségi tagjainak neve is szerepel.
A legnagyobb – havi 4100 lejes – fizetésben Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régiójának elnöke részesül. Papp Előd, az EMNT alelnöke, az EMNP ideiglenes vezetőségének tagja havi 4000 lejt keres. Az ideiglenes vezetőség egy másik tagja, Zatykó Gyula, illetve Kovács Csaba újságíró ugyancsak 4000 lejt kap. Juhász Péter területi EMNT-vezető 3400 lejt keres. A demokrácia-központok alkalmazottai 921 lej és 1500 lej közötti fizetésben részesülnek.
Gergely: megdolgoztunk a pénzért
Tegnapi megkeresésünkkor Gergely Balázs a tárgyban írt Facebook-bejegyzését ajánlotta figyelmünkbe. Ebben az EMNT régióelnöke emlékeztetett arra, hogy már korábban lemondott a demokráciaközpont-hálózat koordinátori tisztségéről. Gergely ugyanakkor elismerte, hogy a cikkben felsorolt személyek munkájukért javadalmazást kaptak, ám szerinte korántsem akkorát, mint amekkora összegről a román lap beszámol.
Ironikus hangnemben megírt bejegyzésében a politikus arra hívja fel a figyelmet, hogy pénzükért a javadalmazottak megdolgoztak. „Kedves bukaresti jóakaróink, tény, hogy ennek a »szörnyű« rendszernek a mintegy százfős csapata húszezer-háromszáztizenhat honosítási dossziét állított össze öt hónap leforgása alatt. 20.316 dosszié, ami több mint negyvenezer embert érint, és igencsak sok munkával jár!” – reagált a cikkre Gergely Balázs.
Toró: pontatlanok az információk
A Transindexnek tegnap sikerült elérnie Toró T. Tibort, az EMNT ügyvezető elnökét is. A portálnak a politikus kijelentette, több helyen pontatlan az EVZ által közzétett információ, mely szerint az EMNT 2,25 millió lejt kapott a magyar kormánytól. Toró azonban nem részletezte, hogy milyen pontatlanságokra utalt, hanem közölte, hogy „hamarosan” közleményben reagálnak a lapban megjelentekre.
Toró egyébként az EVZ-nek beismerte, hogy az összegek egy része – pályázatok révén – Magyarországról érkezik, azonban azt nyilatkozta, nem tudja, hogy melyik minisztériumtól. Elmondta, nem tudja, ki küldte ki az ellenőröket, vagy hogy ezek pontosan mit keresnek, de azt biztosan tudja, hogy mindent rendben fognak találni.
A magyar kormány tavaly novemberben írt alá együttműködési megállapodást az EMNT-vel a demokrácia-központok működtetéséről. A szerződésben nem szerepel az, hogy a magyar állam anyagi segítséget nyújt az irodák tevékenységéhez.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Nem egyezik a román és a magyar elképzelés a régiók átszervezéséről
Romániának legkevesebb nyolc, legtöbb tizenkét régiója lesz – jelentette ki tegnap a Radio France Internationale-nak (RFI) Sulfina Barbu demokrata-liberális képviselő, aki szerint az átszervezés nyomán nyolc régió bőven elég lenne. A régiótérkép átrajzolásának kérdése azt követően lett ismét a közbeszéd témája, hogy a PDL állandó bizottsága hétfőn felhatalmazta az alakulat vezetőségét, hogy a kormánykoalícióban dolgozzák ki az ország közigazgatási-területi átszervezésére vonatkozó törvénytervezetet. PDL-s források szerint az alakulat vezetősége azt szeretné, ha ez a jogszabályjavaslat már a héten elkészülne.
Gândul információi szerint Traian Băsescu államfő vasárnap este magához hívatta Emil Boc kormányfőt, és a régióátszervezés témájában egyeztettek. A hírportál újságírója úgy tudja, úgymond „szupermegyék” jönnének létre. Közlése szerint ezek kialakítására két munkaverzió létezik. Az egyik a lengyel vajdaságokat venné példának, amelyekben egyenként 3–4 millió lakos élne, s amelynek közvetlen fennhatósága alá tartoznának a megyei jogú városok, városok, községek. A másik verzió szerint a leendő régiók keretében megmaradnának a jelenlegi megyék, a régiókat a prefektus vezetné, s ezen a felső szinten születnének a nagyobb döntések.
Sulfina Barbu tegnap annyit árult el, hogy a tervezet megalkotásában jó kiindulópontot jelent a jelenlegi régiós felosztás. A legnagyobb kormánypárt képviselője azonban leszögezte, kihívás lesz a koalícióban elfogadtatni ezt az elképzelést.
Kelemen: ez nem járható út
„A koalíciós partnerek hivatalosan nem mutattak be semmilyen, Románia regionális átszervezésére vonatkozó tervet. Ez a téma fel sem merült a hétfői koalíciós egyeztetésen” – szögezte le a Krónika megkeresésére Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke elmondta, a sajtóba kiszivárogtatott „fél vagy negyed tervezetről” nehéz véleményt nyilvánítani, ezt szerinte csak akkor lehet érdemben megtenni, ha a koalíciós partnereik hivatalos tervezettel rukkolnak elő. „Romániában szükség van a közigazgatási reformra, ezt mindenki elismeri, és ez lehet a tárgyalásokhoz a kiindulási alap. Az RMDSZ benyújtotta saját közigazgatási átszervezésre vonatkozó tervezetét, amely a régiók történelmi-kulturális-társadalmi-szociális sajátosságait figyelembe véve javasolja az újrafelosztást. Ez a tervezet szenvedhet árnyalatnyi módosításokat, de például a romániai közéletben nem folytattak még nyilvános vitát a megyék megszüntetéséről vagy egy harmadik közigazgatási szint beiktatásáról” – részletezte Kelemen Hunor.
Szerinte ezeket a módosításokat alaposan meg kell fontolni, és erről még nem voltak egyeztetések. A szövetségi elnök szerint azonban a kiszivárgott felosztástervezet az RMDSZ számára nem járható út. „Az RMDSZ számára nagyon fontos, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye egy régióba, vagy Dél-Tirolhoz hasonlóan egy alrégióba tartozzon, és a Partium is egy entitás legyen. A magyar közösség érdekeit a helyi közigazgatásban kell érvényesíteni, ám ha a helyi közigazgatásban megszűnik a magyar többség, ellehetetlenül az érdekérvényesítés” – fogalmazta meg Kelemen. A szövetségi elnök elmondta, a koalíciós megállapodás szerint a régióátszervezésnek legkésőbb a jövő év tavaszi ülésszaka alatt kell napirendre kerülnie. „Ez egy tartható határidő, de fel is gyorsítható” – összegzett a szövetség elnöke.
Mint ismeretes, Csutak István, az RMDSZ regionális politikai szakértője a szövetség felkérésére készítette el a szövetség régióátszervezési törvénytervezetét. Ennek alapján az országot fejlesztési és makrorégiókra osztanák fel. Így a jelenlegi nyolc helyett 16 fejlesztési régió jönne létre, valamint öt makrorégió. Hargita, Kovászna és Maros megye egy fejlesztési régiót alkotna, és Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Máramaros, illetve Beszterce-Naszód megyével együtt alkotnák az ötös számú makrorégiót. A felosztás tervezete az Európai Unió által kidolgozott NUTS-rendszeren alapszik (Nomenclature of Territorial Units for Statistics – Statisztikai Célú Területi Egységek Nómenklatúrája).
Ez makro- (NUTS 1), közepes (NUTS 2) és kisrégiókra (ezek nálunk a megyék – NUTS 3) osztja fel az Unió országainak területét. Az RMDSZ által javasolt új regionális felosztás a NUTS 2, a makrorégiók pedig a NUTS 1 felosztást tükrözik. Az RMDSZ szerint mindez azért szükséges, mert a jelenlegi régiós felosztás nem tartja tiszteletben a hagyományos, tájegységekkel is azonosítható, térségi hasonlóságokat és ellentéteket. A régiókat alkotó megyék gazdasági, környezeti, méretbeli és nem utolsósorban kulturális különbözősége anynyira heterogén régiókat eredményezett, hogy lehetetlen a területi és tematikus koncentráció elvét követő, összefüggő, következetes fejlesztési elképzeléseket kidolgozni. Csutak István, a hatástanulmány egyik kidolgozója szerint a régiók jelenlegi, 2004-ben elfogadott felosztása épp ellenkező hatást váltott ki, mint ami a célja lett volna, a gyengébben fejlett megyék felzárkóztatása a gazdaságilag erős megyék mellé nem sikerült. Infrastruktúra, beruházások, pályázati hatékonyság szempontjából ezek nemhogy erősödtek volna, de gyengültek.
Az MPP aggódik
A történelmi régiók visszaállítását szorgalmazza a Magyar Polgári Párt is. Kiss István országos alelnök szerint a Székelyföldet sem megosztani, sem máshova csatolni nem szabad. Mint tegnapi marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján elmondta, Hargita és Kovászna megye összevonásával, négy Brassó és 26 Maros megyei település hozzácsatolásával kellene újjárajzolni a régiótérképet. Az MPP-s politikus azt is fontosnak tartja, hogy a leendő régió fővárosa – akárcsak az 1968-ban megszüntetett Magyar Autonóm Tartományé – Marosvásárhely legyen. „A régiókat politikai egyeztetéssel, népszavazások útján történő konzultációval, a létező történelmi, kulturális és kisebbségi identitások tiszteletben tartásával és az Európai Unió regionalizmusának, valamint regionális politikáinak figyelembevételével kell kialakítani. Az MPP a következő régiókat tartja elfogadhatónak: Észak-Moldva–Bukovina, Dél-Moldva, Munténia, Olténia, Dobrudzsa, Bánság, Partium (Körösvidék), Észak-Erdély, Máramaros, Dél-Erdély, Bukarest és Székelyföld” – áll a párt tegnap kiadott közleményében.
A székelyföldi régió megalakulásával Lokodi Edit Emőke, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke is egyetért. A polgáriak mégis attól tartanak, hogy a Kelemen Hunor által vezetett szövetség nem áll ki a székelység akarata mellett. Éppen ezért az MPP a tegnap felszólította az RMDSZ-t mint a kormánykoalíció tagját és a parlamenti többséget biztosító pártot, hogy ne járuljon hozzá egy, az erdélyi magyarság és főként a székelység számára elfogadhatatlannak bizonyuló átszervezéshez. Egy ilyen lépésnek katasztrofális következményei lehetnek az erdélyi magyarság jövőjét illetően, vélik a polgáriak. „Ne tetézzék eddigi nemzetsorvasztó, megalkuvó politikai tevékenységüket, és az utolsó utáni órában próbáljanak meg felülemelkedni szűk csoport- és pártérdekeiken” – hívják fel a nagyobbik erdélyi magyar párt vezetőségének figyelmét. Az MPP vezetői úgy tudják, hogy PDL tervei szerint a három székelyföldi megye további hét erdélyi megyével együtt alkotná az úgynevezett Erdély régiót, amely az etnikai arányok teljes felborulásához vezetne.
Kérdésünkre, hogy a Demokrata-Liberális Párt országos alelnökeként mi a véleménye arról, hogy amennyiben mégis a magyarság akarata érvényesül, rövid időn belül a régió fővárosának, Marosvásárhelynek a polgármestere lehet, a város elöljárója, Dorin Florea nem adott választ. Kifejtette: előbb pártbeli kollégáival tanakodik, s csak azután hozza nyilvánosságra álláspontját. Ezzel szemben Cornel Brişcaru, a Szociáldemokrata Párt Maros megyei ügyvezetője kijelentette, hogy a Székelyföld esetleges egységesítése ezer évvel vetné vissza a régiót. Szerinte Maros megyének Kolozzsal és Beszterce-Naszóddal kellene társulnia.
Arad prefektusa is változtatna
Nem ért egyet a jelenlegi régiókon alapuló újratervezéssel Călin Bibarţ, Arad megye prefektusa sem. Szerinte jobb lenne, ha Arad Temes és Bihar megyével kerülne egy területi egységbe, amelynek neve Bánság–Körösvidék lehetne, fővárosa pedig „valahol a régió közepén” lenne – kijelentésével Bibarţ Aradra utalt. A kormánymegbízott szerint azonban valószínűsíthető, hogy az új régiótérkép a jelenlegiből indul majd ki, így Arad Temes, Krassó-Szörény és Hunyad megyével fog egy egységbe tartozni.
Az ellenzékre várni kell
Az ellenzéki szociáldemokraták, nemzeti liberálisok és konzervatív pártiak alkotta Szociálliberális Unió (USL) szombaton a három alakulat önkormányzati képviselőinek találkozóján mutatja be elképzelését a régiók átszervezéséről – válaszolta tegnap újságírói kérdésre Victor Ponta PSD- és Crin Antonescu PNL-elnök, akik egyelőre nem kívántak részleteket elárulni. (Az RMDSZ által javasolt felosztás: Maros–Hargita–Kovászna, Szeben–Brassó, Kolozs–Beszterce-Naszód–Máramaros, Szatmár–Szilágy–Bihar, Fehér–Hunyad, Arad–Temes–Krassó-Szörény, Gorj–Vâlcea, Mehedinţi–Olt–Dolj, Argeş–Dâmboviţa–Prahova, Teleorman–Giurgiu, Ilfov–Bukarest, Ialomiţa–Călăraşi, Tulcea–Konstanca, Buzău–Brăila–Vrancea–Galac, Bákó–Vaslui–Iaşi–Neamţ, Suceava–Botoşani. Makrorégiók: I. makrorégió: Botoşani–Suceava, Bákó–Iaşi–Neamţ–Vaslui, Brăila–Buzău–Galac–Vrancea; II. makrorégió: Konstanca–Tulcea, Bukarest, Călăraşi–Ialomiţa–Ilfov, Giurgiu–Teleorman, Dolj–Mehedinţi–Olt; III. makrorégió: Gorj–Vâlcea, Argeş–Dâmboviţa–Prahova; IV. makrorégió: Arad–Krassó-Szörény–Temes–Fehér–Hunyad, Szeben–Brassó; V. makrorégió: Kovászna–Hargita–Maros, Beszterce-Naszód–Kolozs–Máramaros–Bihar–Szilágy–Szatmár.)
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Szucher Ervin Bálint Eszter, Bíró Blanka, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Keddtől pénzt kérnek a vizsgálatért a háziorvosok
Kudarcba fulladtak tegnap a háziorvosok képviselői és az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (CNAS), illetve az egészségügyi minisztérium közötti tárgyalások, így az orvosok keddtől pénzt kérnek a vizsgálatokért. A háziorvosok zöme ugyanis továbbra sem hajlandó aláírni a 2011-re szóló keretszerződést a CNAS-val, így az általuk ellátott betegek – hiába fizetik az egészségbiztosítást – nem jogosultak az ingyenes alapellátásra. A tárgyalások kedvező kimenetelében bízva, a héten még ingyen látták el a betegeket, tegnap azonban kijelentették, ha június 14-éig nem oldódik meg a helyzet, kénytelenek lesznek pénzt kérni a vizsgálatokra.
Rodica Tănăsescu, a Háziorvosok Országos Társaságának elnöke elmondta, eredetileg mától vezették volna be a vizitdíjat, és csak azért halasztották keddre, mert azt remélik, addig megoldódik a probléma.
A háziorvosok képviselői tegnap kora délután az egészségügyi minisztériumban találkoztak Cseke Attila tárcavezetővel és Lucian Duţă CNAS-elnökkel, akiktől azt kérték, hogy újabb 200 millió lejjel egészítsék ki a rendelőik fenntartására szánt összeget, a hatóságok azonban azt mondták, erre nincs lehetőségük. Lucian Duţă kifejtette, nem áll módjukban az alapellátásra kiutalt összeg 30 százalékos növelése, hiszen a CNAS így is 2,5–3 milliárd lejes hiánnyal küzd.
Cseke Attila az Agerpres hírügynökségnek adott interjúban úgy nyilatkozott, ha az állam több pénzt fordít az alapellátásra, azt máshonnan, a kórházaktól vagy a gyógyszerellátástól kell elvenni, így az intézkedésnek szintén a beteg látja kárát. Holott a miniszter szerint őt illeti meg az elsőbbség. A tárcavezető szerint a minisztérium megoldottnak tekinti a keretszerződés problémáját, hiszen az orvosok kérésére módosították azt. Kifejtette, bár a fejkvóta 4,5 lejről három lejre csökkent, a szolgáltatásért járó pontérték 1,8 lejre nőtt, hiszen a betegnek az az érdeke, hogy az orvost az általa nyújtott szolgáltatásért, és ne a páciensek száma alapján fizessék. Míg 2009-ben az orvosok jövedelmük 90 százalékát a páciensek után kapták, júniustól ez csak 50 százalékot tesz ki, a szolgáltatásért kapott összeg növelésével azonban a munka is több lett, figyelmeztetett. Cseke Attila úgy véli, a háziorvosi rendelők fenntartását az önkormányzatoknak is támogatniuk kellene, hiszen ezek sokszor emelik a bért, tovább nehezítve a szakemberek és az állam dolgát.
Hiába írták alá, nem érvényes
Mint ismeretes, a háziorvosok többsége megtagadta a keretszerződés aláírását, miután szerintük 40 százalékkal csökkent az alapellátásra kapott pénz, így június elsejétől nem írnak recepteket ingyenes és ártámogatott gyógyszerekre, de és beutalót sem adnak. Az orvosok kis hányada – Lucian Duţă CNAS-elnök szerint több mint 2000-en – a szakmai szervezetek tiltakozása ellenére ellátta kézjegyével a dokumentumot.
Láng László, a Szatmár Megyei Háziorvosok Egyesületének alelnöke a Krónikának elmondta: a 178 háziorvos közül tegnapig mindössze 8 írta alá a szerződést. Úgy véli azonban, ezek a dokumentumok nem érvényesek, ugyanis lényegében a tavalyi szerződések meghosszabbításai. Arról is beszámolt, hogy 15–20 kollégája bíróságon támadta meg a szerződést. Az ügyben már volt egy tárgyalás, döntés azonban még nem született. Láng László szerint mivel nem írták alá a keretszerződést, lényegében egy hete ingyen dolgoznak. Ennek ellenére eltökélt szándékuk, hogy nem engednek. „Ez tulajdonképpen segélykiáltás a részünkről, mellyel a román egészségügyi rendszer egyre romló állapotára kívánjuk ráirányítani a figyelmet – fejtette ki Láng. – Míg a többi európai országban a bruttó nemzeti terméknek (GDP) legalább 6 százalékát fordítják az egészségügyi ellátás támogatására, nálunk ez mindössze 3,7 százalék.” Hozzátette: mivel egyre kevesebb a pénz, egyre kevesebb beteg jut szakorvosi ellátáshoz, illetve tud műszeres vizsgálatokat végeztetni. A háziorvosok többek között azt is kifogásolják, hogy megszabták számukra: egy betegség esetén legfennebb három kivizsgálást végezhetnek, jobban mondva ennyit számolhatnak el.
Lucia Şereş, a Kovászna Megyei Háziorvosok Egyesületének elnöke szerint a megyében a 108 háziorvos közül csupán 9 írta alá a tavalyi keretszerződés meghosszabbítását, a többség kitart. Elmondta, ha nem teljesítik követeléseiket, kénytelenek lesznek bezárni a rendelőiket, és külföldön keresni munkát. Hiszen ha elfogadják a jelenlegi feltételeket, néhány hónap alatt a háziorvosi rendelők közel fele csődbe jut, tette hozzá Kerekes Jenő háziorvos, az orvoskamara megyei elnöke. Rámutatott, a CNAS évek óta ugyanazt a stratégiát alkalmazza, húzza az időt, majd utolsó pillanatban ujjal mutogat az orvosokra, hogy miattuk nem működik a szolgáltatás. Kerekes Jenő megalázónak és felháborítónak tartja az ajánlott feltételeket és a bánásmódot.
Kénytelenek kilépni a rendszerből
Hargita megyében a háziorvosok 85 százaléka nem kötött szerződést a CNAS-val, de Soós Szabó Klára, a Háziorvosok Országos Szövetségének megyei elnöke szerint a fennmaradó 15 százaléknak sem érvényes a szerződése, hiszen „egy hatályon kívül helyezett szerződés kiegészítését” akarták aláíratni velük. „Remélem, hogy vannak még felelősen gondolkodó kompetens politikusok, akik a 12. órán túl is képesek lesznek helyes döntést hozni az ügyben” – mondta a doktornő, aki szerint a konfliktus megoldása a biztosító hozzáállásán múlik. „Az orvosnak a betegeit kell szolgálni, nem az egészségügyi biztosítót és a minisztériumot” – szögezte le a Krónikának Soós Szabó Klára, hozzátéve, ha ezt a szolgálatot nem tudják a rendszeren belül megvalósítani, kénytelenek lesznek azon kívül dolgozni, hiszen a konfliktus válaszút elé állította őket: vagy bezárják rendelőiket, vagy pénzt kérnek a szolgáltatásaikért. „Hosszú távon nem vállalhatjuk, hogy ingyen rendeljünk” – érvelt, hozzátéve, kénytelenek lesznek azokat a tarifákat alkalmazni a biztosítottakkal is, mint a biztosítást nem fizetőkkel szemben, azaz 35–50 lejt kérni az alaprendelésért.
A háziorvos is vállalkozó
Több mint egy hete saját zsebéből költ pénzt arra, hogy dolgozhasson – mondta el a Krónikának Kóródi László nagyváradi háziorvos, aki szintén nem írta alá a szerződést a CNAS-val. Mint magyarázta, a rendelőt fenn kell tartani, ki kell fizetni a személyzetet, a papírokat, a közköltséget. „A minisztériumnak és a biztosítónak is meg kell értenie, hogy a háziorvos is épp olyan vállalkozó, mint bárki más. Senkitől nem várható el, hogy pénz nélkül dolgozzék” – jelentette ki a szakember, aki főként azt kifogásolja, hogy az új szerződés megköti a háziorvosok kezét. „Ha egy nap csak húsz beteget láthatok el ingyen, a többitől pénzt kell kérnem. De naponta harmincöten állnak a rendelőm előtt, hogyan választom ki, kinek jut és kinek nem?” – tette fel a kérdést Kóródi, aki rossznak tartja azt a kitételt is, amely szerint a krónikus betegeknek csak harmadévente egyetlen rendelést és vényt fedez a biztosító. Mint magyarázta, egy magas vérnyomásban szenvedő páciensnek sokáig akár heti háromszor is meg kell fordulnia a háziorvosánál, amíg az beállítja neki a megfelelő gyógyszereket.
Aggódnak a betegek
Miközben az orvosok és a biztosító között tovább tart a patthelyzet, a betegek amiatt aggódnak, hogy nem futja majd orvosi rendelésre és gyógyszerekre. „A párommal együtt havonta 16-féle gyógyszert íratunk fel rendszeresen, ebből mindössze a két legdrágább ártámogatott. Így is több mint 100 lejt fizetünk havonta orvosságra” – panaszolta lapunknak Mezei Mária gyergyószentmiklósi nyugdíjas. A két idős ember nyugdíjának összege alig éri el az ezer lejt, és ha többet kell majd költeniük az orvosi ellátásra és gyógyszerekre, félő, hogy nem marad pénzük élelemre. G. Gyöngyvér sepsiszentgyörgyi lakos elmondta, édesanyjának a hónap elején felíratta az ártámogatott gyógyszereket, így júniusra megvannak az orvosságok. Saját zsebből azonban nem tudná kifizetni az életmentő készítményeket, hiszen csak a különbözet több mint 200 lejbe kerül havonta. Hozzátette, nem hibáztatja az orvosokat, de úgy véli, minél hamarabb kompromisszumot kell kötni a betegek érdekében.
Babos Krisztina, Bíró Blanka, Jánossy Alíz, Nagy Orsolya, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Hadjárat a Szent Kamill Szociális Otthon ellen?
Egy évtizede végzi feladatát az intézmény, az őt ért vádak ellenére
Botrányt keltő cikket közölt a Szent Kamill Szociális Otthonról május 29-én a Gazeta de Cluj hetilap, amelyben egy korábbi alkalmazott, Varga Ernő embertelen tettekről számol be: az intézet vezetője, vitéz Tokay Rozália Anna kisemmizi a beutaltakat, és „aki oda bekerül, élve nehezen jut ki” – állítja. Megkerestük az otthon igazgatóját – aki alapítója és elnöke a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatának –, ugyanakkor megszólaltattuk Varga Ernőt is, és sikerült korábbi alkalmazottakkal, beutaltakkal is felvennünk a kapcsolatot. A vélemények eltérőek: akik hosszú időt töltöttek el a Szent Kamillban, vagy jelenleg is az otthonban élnek/dolgoznak, azok általában jó véleménnyel szolgáltak, de akik rövid ideig tartózkodtak az intézetben, azok keserű emlékeket őrizgetnek. Sokan inkább nem nyilatkoznak, mások úgy érzik, túljártak az eszükön. Sokan tisztelik az intézményvezetőt, mások fondorlatossággal vádolják.
Vitéz Tokay Rozália Anna teljes mértékben cáfolja a hetilapban közölteket, és felháborítónak tartja a román kiadvány hozzáállását: „Határozottan kijelenthetem, hogy egy betű sem igaz, a teljes cikk hazugságon alapul. Azt hittem – bármilyen rosszindulatú lapról is legyen szó – lehetetlen ilyen hangvételű cikk közlése az intézmény felkeresése vagy az én megkérdezésem nélkül.”
A hetilap újságírója, Sabin Ripan – aki a sajtókiadvány honlapja szerint elsősorban bírósági ügyekkel foglalkozik – kizárólag Varga Ernő terapeuta szavaira hivatkozik, aki annak idején a mobilizálás (tolószékek tologatása, betegek és terhek emelése), esetenként etetés feladatkörét látta el. Öt évvel ezelőtt, 2006-ban mindössze néhány hónapig dolgozott az intézetben, és mindamellett, hogy – Tokay Rozália szerint – nem szakember (és így nem juthatott a közölt információk birtokába), az igazgató véleménye alapján nem is beszámítható: „Úgy tűnt, hogy értelmileg zavaros, sérült ember, akit anyagi javakért könnyedén felhasználhattak arra, hogy valótlan információkat szerezzenek tőle. Neki fogalma sem lehetett arról, hogy az anyagiak hogyan gyűlnek össze.”
Sajtótájékoztató süket fülekkel, egészségügyi ellenőrzéssel
Tokay Rozália elmondta, hogy ezen az eseten nem lehetett átlépni, mert nemcsak őt rágalmazták, hanem az ott dolgozókat, sőt az egyházat is. Saját és az általa vezetett intézmény nevében ezért bírósági pert készít elő, és a vádakat a tervek szerint ezen a héten be is nyújtja.
A jogi útra terelés előtt azonban sajtótájékoztatót tartott, amelyet az elmúlt péntekre hirdetett meg. Az eseményen a román sajtó egyáltalán nem képviseltette magát, a román újságírókkal ellentétben azonban egészségügyi ellenőrök „tisztelték meg” látogatásukkal az intézményt: „Reggel 9 óra után néhány perccel ellenőrök jelentek meg, akik ellenünk benyújtott súlyos panaszok miatt jöttek. Nem árulták el, ki vagy kik nyújtották be a panaszt” – nyilatkozta lapunknak Tokayné. „Működésünk tíz éve alatt sosem adtunk pénzbírságolásra való okot. Minden, az újságban megjelent problémát kivizsgáltak, és azonnal nagy baj lett volna, ha az újságcikkben megfogalmazottakkal találkoznak.”
Csupán apróságokba kötöttek bele a létesítmény irányítója szerint, mint például a román nyelvű kiírások hiányára. Ez azonban magyar intézmény – hangsúlyozta Tokayné –, amely a beutaltakat és az alkalmazottakat segíti. „Ha diszkriminálnánk a román időseket, akkor már régen kiabált volna a világ! De ez nem így van! Legelsősorban keresztényi emberként viszonyulunk egymáshoz.” A Szent Kamill-otthon azért jött létre, hogy a környékbeli idős emberek életét könnyítse, méltó körülményeket biztosítson életük alkonyára, ahol azt a nyelvet és azt a vallást gyakorolhatja mindenki, amelyet az Úr elrendelt számára. Kevés a román beutalt, de hozzá is felmehet a görög katolikus vagy az ortodox pap, és végtisztességet vehet tőle – részletezte Tokayné.
Az öregotthonban nagy hangsúlyt fektetnek a vallásosságra. Katolikus tanokat hirdetnek, de – mint már említettük – nem zárnak ki más felekezetűeket. „Az emberek az otthoni lakásukban nem akarnak kibékülni azzal a gondolattal, hogy most már lassan-lassan készülni kell az örök hazába. Mi – erőszak nélkül – próbáljuk tudtukra adni, hogy nem kell félniük a haláltól. Felkészítjük őket.”
Az iratcsomó összeállítása folyamatban van, hamarosan benyújtják, és elindítják a rágalmazási pert a Gazeta de Cluj, Sabin Ripan újságíró, illetve a forrás, Varga Ernő ellen.
Tokay Rozália a reformátusok pártfogására is számít: „Elvárnám, hogy a reformátusok is – akik vasárnaponként istentiszteletet tartanak a bentlakók és a környékbeliek számára – tiltakozzanak két szóban, mert ennyit megérdemelnénk. Sok protestáns él az intézetben.”
„Isten nem az erszények után szeret”
A Szent Kamill Szociális Otthon több mint 30 dolgozót foglalkoztat. Köztük találunk portást, konyhai és mosodai személyzetet, karbantartót, takarítót, ápolót, egészségügyi asszisztenst, orvost, szociális munkást, gyógytornászt, irodást. Szociális otthonként és panzióként egyaránt szolgál: 50 beteg és ugyanennyi vendég befogadására alkalmas az intézet.
Pillanatnyilag 46 beteget szolgálnak ki, de további négyet hamarosan átszállítanak a kórházból, így mondhatni „teltház” van. „Idén alacsonyabb volt a vendégek szállásigénylésének aránya, ez pedig csökkentette az anyagi bevételeinket” – jelezte az elnök.
Az intézmény kevés támogatást kap: többnyire a beutaltak és a vendégek hozzájárulásaiból, illetve adományokból tartja el magát. A városi tanács támogatása hasznos, de háromhavi gázszámlára sem elegendő. Amit lehet, értékesítenek: így például az adományokból származó ruházati cikkeket monostori használtruha-boltban árusítják.
Tokay Rozália elmondja, hogy az intézmény vezetése mellett fafaragó művész. Az alkotásai értékesítéséből származó bevételből indította el a mozgássérültek szervezetét, majd ugyanebből a forrásból létesítette a Szent Kamill-otthont. A Szent Kamill felépítésébe nem kevés pénzt fektetett – mondja –, mert a külföldi segítség többsége természetben jött: elsősorban ágyneműk, edények, bútorok, nem pedig anyagiak képezték az osztrákok támogatását.
„Mindenki kap egy blúzt, ad egy lejt érte. Sok egy lejből lesz valami. A tenger sem lenne, ha nem lenne a sok vízcsepp” – vallja az intézmény vezetője, aki a betegek hozzájárulását az esetekhez mérten számítja. Megkérdeztük, mennyit kell fizetnie egy ápoltnak az ellátásért havonta. „Isten nem az erszények után szeret! Senki sem tudhatja, hogy ki mennyivel jött be, és ment el” – nyilatkozta Tokayné. „Ebből a gondolatból kiindulva a csúszópénz alkalmazása szigorúan tilos: aki ezt megszegi, annak távoznia kell – mind a beutaltnak, mind az ápolónak.”
Magas ugyanakkor a kiadások aránya – mutatott rá Tokayné: a beutaltak minőségi ellátásban részesülnek, naponta ötször étkeznek, és fokozottan figyelniük kell rájuk. Az alkalmazottak fizetése mellett az intézmény az államnak is mintegy 15 ezer lejt adózik havonta, illetékek és járulékok formájában. „Európa fejlettebb országaiban a szociális otthonok alkalmazottait felvállalja az állam, nem kell százalékot fizetni utánuk” – ecsetelte az alapító.
A vendéglátás sem jelent állandó bevételt, mert a vendégek adakozó szándékától függ, hogy mennyit hagynak ott: „Ha valakinek nincs pénze, előfordul, hogy nem ad semmit, ha 10 lejt ad, akkor annyinak is örvendek” – mondta Tokayné. Ugyanakkor a vendégfogadás ösztönzi, mi több, kötelezi az intézményt arra, hogy tisztaságot, rendet tartson. Tokay Rozália szánalmasnak tartja ilyen tekintetben, hogy bárki is Auschwitz-nak nevezi a Szent Kamillt.
Tokay Rozália úgy véli, a rágalmazás ellen vall az is, hogy olyan közismert személyek szavaztak bizalmat az intézménynek, mint az RMDSZ korábbi elnöke, Markó Béla – akinek az anyósa mintegy három évet töltött az otthonban –, vagy a neves operaénekes, Lya Hubic. Mindketten 2006-ban hunytak el, vagyis abban az évben, amikor Varga Ernő ott dolgozott.
Az „Auschwitz-ügy” nem az első hadjárat
A Szent Kamill szociális otthont már annak építése óta támadások érik – közölte Tokayné. „Próbálkoztak a személyzet bántalmazásával is: az alkalmazottak csak kísérőkkel jöttek dolgozni. Akkor az volt a »kampány, hogy megverik őket, ha itt dolgoznak. Ez a fenyegetés egy idő után nem működött, most jött az Auschwitz-módszer.”
Az egy évtizede tartó vádak ellenére Tokayné folytatta a munkáját, túllépett a rágalmazásokon, a legutóbbi azonban példátlan cselekedet. Érthetetlennek tartja, hogy Varga Ernő miért várt öt évet a kitálalással, mindamellett nyilvánvalónak tartja, hogy az újság évek óta készül a „merényletre”.
A Gazeta de Clujhonlapján (www.gazetadecluj.ro) közzétettek egy videófelvételt, amely ágyba rácsozott idős hölgyet ábrázol, amint görcsösen, magatehetetlenül vergődik. Ezt a felvételt körülbelül 2009-ben készítette az egyik akkori önkéntes, akit a hangjáról ismert fel Tokay Rozália. „Megdöbbentem, mert hihetetlennek tűnt, hogy visszaélt valaki egy beutalt beteg nyomorúságával. Sürgősen magamhoz hívtam a tettest, hogy írásban nyilatkozzon. Minden szó nélkül azonnal meg is tette, de ezt a nyilatkozatot még nem hozhatjuk nyilvánosságra” – válaszolta kérdésünkre az intézmény vezetője, jelezve, hogy az illető viccnek szánta a felvételt, azóta pedig bánja a tettét. „Lehetséges, hogy annak az önkéntesnek kellett egy lej, az újságíró pedig adhatott neki” – nyilatkozta Tokayné. A felvételen szereplő, 2002-ben beutalt hölgy pszichikailag teljesen leépült. Súlyos pszichikai betegségben szenvedett, agresszíven viselkedett, ezért óvintézkedések alkalmazására volt szükség, amelyek nem nevezhetők kínzásnak. A hölgyet azóta lábra állították, ma már lábán jár és él. A múlt pénteki sajtóértekezlet alkalmával kollégánknak be is mutatták az ápoltat.
Tokay Rozália úgy véli, nem Varga Ernő személyes bosszúja áll az eset hátterében. „Ha haraggal megy el egy alkalmazottunk, azt nem felejtjük el, mert bizonyára nyomós oka van. De én nem emlékszem, hogy fennállt volna ez a probléma” – világított rá a vezető. „Akik ilyen rövid ideig tevékenykednek nálunk, általában alkalmatlanok a munka elvégzésére. Ilyenkor megkérem az illetőt, hogy adja be a felmondási kérvényét, és én aláírom, minthogy büntetettként távozzon. Mindenki állást keres, megígérnek akármit, fogadkoznak, de lehetséges, hogy nem tudnak elvégezni egyes feladatokat, teszem azt, megmosni egy feneket, satöbbi” – tette hozzá.
Ugyanakkor Tokayné szerint az újság célja a Szent Erzsébet leányanyaotthon építkezési munkálatainak szabotálása.
A Szent Erzsébet a célpont
A Szent Erzsébet leányanyaotthon ötlete már régen megfogant, az alapkövét 2007 novemberében tették le a Szent Kamill szomszédságában. Több szervezet támogatása mellett a kivitelezés Fejérdi (született Marcián) Rozália jóvoltából történhetett, az idős hölgy ugyanis az intézetre hagyta a Trefort utcai családi házát, és úgy rendelkezett, hogy a nemzet épülésére és a gyermeknevelés javítására használják fel azt.
A leányanyaotthon megvalósíthatóságát segítette elő a szóban forgó ingatlan, de nem felelt meg a létesítmény kialakításához. Ezért Tokay Rozália értékesítette, és az árából létesítheti a Szent Erzsébetet, amely emléktáblán hirdeti majd a jótevő, Fejérdi Rozália nevét.
Az intézet egyik szárnyában idősek kapnak helyet, a másik szárnyában pedig gyermekek, akiket az abortusz elől mentenek meg, és emberséges gyermekkort biztosítanak számukra. „Felneveljük 6–7 éves korig, majd az egyház bentlakásai továbbnevelik a gyermekeket. Lehet, hogy időközben a lányanya meggondolja magát, és visszajön, felneveli majd ő a gyerekét” – nyilatkozta Tokayné, hozzátéve, hogy a fő cél a két korosztály összehangolása. A városrendészeti bizottság azzal a feltétellel hagyta jóvá a városrendészeti tervet, hogy a gyermekek játszótere az idősek sétálójától megfelelő távolságra legyen.
A Szent Erzsébet leányanyaotthon összköltségvetését 800–900 ezer euróra becsüli az igazgató, de nem kerül ennyibe, mert több jótékonysági szervezet segítségében bízik, amelyek hozzájárulásával csökkennek a költségek. Az alagsor már elkészült, a tervek szerint őszre pirosban áll majd az ingatlan.
Életek és távozások
A Szent Kamill 2001 októberében nyitotta meg kapuit. Mindmáig 364 beutaltat tartanak számon. Köztük vannak olyanok, akik csupán nappali gondozásra szorulnak (és a hozzátartozók éjszakára hazaszállítják), szép számban vannak, akik rehabilitációs kezelésre jelentkeztek, ugyanakkor nem kevés azok száma sem, akik végső stádiumban kerültek be, és csupán emberséges távozásra vágytak, amelyet esetenként nem kaphattak volna meg magányosan, négy fal között.
A szűk tíz év alatt emberi körülmények között 170 személy hunyt el az intézetben – közölte az igazgató. Emellett 105 személyt rehabilitáltak, állítottak talpra. „Volt, akinek 2 hónapot jósolt az egészségügy, itt pedig 5 évet élt. És nem egy eset volt, hogy rehabilitáció után az illető élt otthon 3–4 évet, majd visszajött, mert innen akart eltávozni” – mutatott rá Tokayné.
Ingat(hatat)lan-kérdés
A vádak alapján Tokay Rozália hasznot húzott a betegek kiszolgáltatottságából, ezeket a vádakat azonban határozottan visszautasítja az intézmény vezetője. „Ha valaki ezt állítja, akkor azt be kell bizonyítania, és nem tudom, hogyan fogja megtenni” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatára íratott ingatlanok csakis adományokból származnak.
Egyes beutaltak – akiknek nincs hozzátartozójuk, örökösük – a gondozás, ápolás fejében felajánlják a házukat az intézetnek. „Ezeket az ajánlatokat csakis akkor fogadom el, ha az ember jó szívvel adja” – mondta Tokayné. Ilyen módon jutott hozzá (a már említett Szent Erzsébet leányanyaotthon anyagi fedezetét képező ingatlan mellett) három lakáshoz: egy ma is az otthonban élő néni – aki a fiával együtt költözött az otthonba, de a fia két év után rákbetegségben elhunyt – 30 négyzetméteres lakásáról, és két másik néni 25, illetve 20 négyzetméteres garzonlakásáról van szó. A „három kicsi lyukat” szolgálati lakásként használják a Szent Kamill egyes nehéz anyagi és szociális körülmények között élő alkalmazottai.
A monostori használtruha-boltnak otthont adó lakrészt Tokay Rozália abból a pénzből vásárolta, amelyet nyugat-európai országokban értékesített műalkotásaiból teremtett elő. Az üzlet – bár Tokayné saját pénzéből valósult meg – a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatának tulajdonát képezi, és nem a testvéréé, amint az a Gazeta de Cluj hasábjain megjelent. „A testvérem mindössze alkalmazott autóvezető, aki kiszállít vagy beszállít” – nyilatkozta az igazgató.
Varga Ernő tarthatatlan állapotokról beszél
Lapunknak sikerült felvennie a kapcsolatot Varga Ernővel, aki „kitálalt” a Gazeta de Clujnak. A „hadjárat” kezdeményezőjét 2006-ban munkaszerződéssel alkalmazta Tokay Rozália, munkakörébe a mobilizálás és betegápolás tartozott, de sok egyéb feladatot is elvégzett. Teljes szívből, önzetlenül végezte a munkáját – vallja. Szándékában állt már korábban is a média tudtára adni, hogy mit tapasztalt a Szent Kamillban, de korábban süket fülekre talált.
Varga jelenleg bioterápiával foglalkozik, és nemsokára befejezi az asszisztensképzőt. A természetgyógyászat Indiában kifejlesztett ágazatában, az ajurvédában mélyült el, és már több bénultat állított lábra – számolt be lapunknak.
A férfi valamennyi vádját fenntartja, amelyeket a Gazeta de Clujban megnevezett, és magabiztosan vállalja a nevét, mert nem függ Tokay Rozáliától, korábbi munkaadója nem árthat neki – mondja.
„Az ott dolgozók egyrésze képzetlen. A betegnek a mozdítását tanulni kell, akárhogyan nem lehet végezni ezt a munkát. 14 fajta pelenka van a világon, ezeknek a használatát is mind ismerni kell. Abban a kivégző táborban ez a szakértelem nem volt meg” – közölte Varga, hozzátéve, hogy az ellátás is nevetséges. „A vendégek olyan ételt kapnak, amilyent az idősek még fényképen sem láthatnak! Ezzel szemben a bentlakókat két kekszért vagy egy fél Eugeniáért felköltöttük, és azt kapták ebéd és vacsora között. Ennyit.”
A betegek kezelése csak egy kanál a fekete levesből Varga szerint: zsugorisággal vádolja az intézmény vezetőjét. „Aki oda bekerül, az mindenét otthagyja, legtöbb esetben az életét is” – állítja Varga Ernő. Továbbá azt is megtapasztalta, hogy a hozzátartozók küldeményének csak töredéke jut el a beteghez.
A takarítónőket túlhajszolják – véli a terapeuta –, ennek köszönhető a makulátlan rend. Ezzel együtt a tisztaságért felelős személyzetet alulfizetik, és ő maga is (2006-ban) mindössze négymillió lej körüli fizetést kapott.
Varga Ernő kész nyilatkozni bárkinek, nem titkolt célja Tokay Rozália leállítása. Számos személy igazolhatja a véleményét, és bízik benne, hogy „szimpatizánsai” kitartanak mellette. Ma is napirenden van a Szent Kamillal, mert tartja a kapcsolatot a személyzettel. Öt év után azért „keményített be”, mert úgy értesült, hogy ugyanaz történik az otthon falai között, amit öt évvel ezelőtt megtapasztalt. Varga Ernő szerint azért vált meg tőle Tokay Rozália, mert nem tetszett az igazgatónak, hogy beosztottja sok mindent látott, sok mindenről tudott.
Inkább hallgatnak…
Korábban a Szent Kamillban dolgozók, vagy ott ápoltak közül többről is tudomást szereztünk, az esetek többségében azonban sötétben tapogatóztunk: nem akarnak a Szent Kamill-otthonról nyilatkozni. „Nem szeretnék belekeveredni” – üzente az intézmény egyik korábbi alkalmazottja, aki jelenleg egy másik, hasonló intézetben dolgozik.
Sikerült szóba elegyednünk M. I.-vel, de az idős hölgy is tartózkodni kívánt. „Jó oldalai is vannak a Szent Kamillnak, de én nem tudok jót mondani róla, ezért inkább nem mondok semmit” – közölte lapunkkal.
Pozitívan nyilatkozott ugyanakkor S. E., az intézet egyik legrégebbi beutaltja. E. néni is cáfolja a Gazeta de Cluj-ban írottakat, és szinte szóról szóra elismételte kedden azt, amit a múlt pénteki sajtótájékoztatón kollégánknak már valaki elmesélt: „Az emberek – ápoltak és gondozók – is különbözőek, néha előfordulhat, hogy a kedvességre, szeretetre oly szomjúhozó időst érzékenyen érinti, ha gondozója magánügyeiből kifolyólag rosszabb kedvű, mint jellemzően. De mindez csak az emberi természet és az életkörülmények másságával magyarázható.” E. néni nem tudja, hogy melyik beteg mennyit fizet a gondozásért, és nem is érdekli őt, mert mint mondja, nem tartozik rá. Ugyanakkor helyesli, hogy a hozzátartozók csak indokolt esetben találkozhatnak az ápoltakkal a szobákban: „Jó, hogy nem járogatnak a szobákban. Annyi bacilus van, és öregként hamar elkaphatjuk” – válaszolta kérdésünkre E. néni.
Jó véleménnyel számolt be G. B. is, aki 2004. és 2007. között dolgozott az intézetben, fordítóként. „A külföldi kapcsolattartással foglalkoztam, német fordítóként” – mondta. Külön irodája volt, a betegekkel ritkán találkozott, a személyzetet sem ismerte túlságosan, és Tokay Rozáliával a mai napig jó kapcsolatot ápol. Nem tanúsíthat egyetlen bentlakókkal való visszaélést sem.
A román hetilap honlapján számos hozzászólás érkezett a cikkhez. Vannak kételkedők, szörnyülködők, támogatók és ellenzők egyaránt. Varga Ernőt igazolja egy személy Anna felhasználónév alatt, aki állítja, hogy ugyancsak dolgozott a Szent Kamillban. A terapeuta egyik hozzászólásában sajnálatát fejezi ki, amiért azok, akik ott dolgoztak, nem segítenek nyilvánossá tenni az otthonban uralkodó átveréseket.
Kinek végrendelkezett Marczián Rozália?
A leszármazottakkal nem rendelkező Ibi nénit (Marczián, szül. Fejérdi Rozália) 1996-ban ismerte meg az egyik család, majd 1999-ben O. E. családja, akik akkor irodahelyiséget béreltek tőle. Az érintettek rendszeresen, naponta találkoztak, sokat beszélgettek, megismerték egymás gondolkodásmódját, értékrendjét. O. E. mesélt Ibi néninek a terveiről, miszerint szeretne egy családokat segítő alapítványt létrehozni, kiderült, hogy Ibi néni is hasonló terveket dédelget, ám ennél több akkor nem történt.
– 2003 januárjában Ibi néni elesett, combnyaktöréssel kórházba utalták, ott a két család felváltva látogatta. Rendezni akarta dolgait, közjegyzőt kért a kórházba az alapítvány létrehozásáért, ám mi úgy láttuk jobbnak, hogy előbb felépüljön. Ekkor derült ki, hogy Ibi néni két kolozsvári belvárosi háza közül az egyiket szeretné annak adományozni, aki élete végéig elgondozza, a másikat pedig oly módon kívánná a magyar közösség javára fordítani, hogy szegény sorsú magyar gyermekek oktatását ösztöndíjjal támogassa. Az utóbbi célra szánta Trefort (Victor Babeş) utcai ingatlanát, ahol több üzlethelyiség is üzemelt, az ezekből származó jövedelem biztosíthatta volna a gyermekek ösztöndíját. A kórházból somkeréki rokonok vitték magukhoz, akik tisztában voltak Ibi néni szándékaival. Nagyon ragaszkodott az otthonához, mintegy hat hét után hazakívánkozott, márciusban hazajött, akkor felváltva aludtunk nála. Közben februárban kérvényeztük az alapítvány nevét (Napos oldal), március 17-én meg is kaptuk. Március 18-án közjegyző előtt megszületett a végrendelet, amelyben Ibi néni az alapítvány céljaira rendeli Trefort utcai házát, ugyanakkor felhatalmazást is adott az alapítvány létrehozására. Közben a nénivel folyamatosan egyeztetve szövegeztük az alapszabályzatot, amelynek bejegyzése érdekében ügyvédi szerződéskötésre került sor március 25-én. Ibi néninek ekkor ajánlották a Szent Kamill otthont. Beköltözése után két héttel az egyik házát adásvételi szerződéssel átírják, majd további két hét után adományozási okirat születik a másik házról, mindkettő a Tokay Rozália által képviselt Magyar Mozgássérültek Társulatának javára – mondta el O. E., akit rövidesen eltiltanak a további látogatásoktól azzal az indoklással, hogy nincs jó hatással a nénire, a másik család még látogathatja. Ibi néni úgy tudja, hogy az otthonnal eltartási szerződést kötött, június elején azonban rájön, hogy mindkét házát elveszítette, és ügyvédet kéret. A gyámhatósághoz intézett kérésében Ibi néni gondnokot nevez ki O. E. férjének személyében, az adásvételi szerződés és adománylevél érvénytelenítésére, e kérést június 10-én jóváhagyják, ám nem sikerül a néni kívánságát teljesíteni, ugyanis kiderül, hogy közjegyzői hiba csúszott a végrendeletbe.
– Láttam, hogy jogilag nincs mit tenni, teljesen elzártak Ibi nénitől, legközelebb a temetésére mehettem el. Tokay Rozália ugyan jogilag lehet, hogy támadhatatlanul járt el, ám emberileg és erkölcsileg minősíthetetlenül. Fejérdi-ösztöndíjat szeretett volna Ibi néni, ez volt neki és az Amerikában élő bátyjának a kívánsága. Ez nem valósult meg, ám örömünkre közös tervünkből a családsegítő rész, más módon, igen. A legembertelenebbnek és gyalázatosnak azt tartom, hogy a sírhelyére vonatkozó óhaját sem vették figyelembe: Ibi néni azt szerette volna, hogy a Házsongárdi temetőben található két sírhelye közül a bejárathoz közelebbibe helyezzék, de nem így történt – mondja O. E.
Kerekes Edit, Kovács Hont Imre, Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

„Székelyföld nem Románia” – tüntetés Londonban
Nagy-Magyarország térképét és hosszú feliratokat feszített ki néhány tüntető egy londoni utca kerítésére, amelyeken azt állították, hogy „Székelyföld nem Románia”. A demonstrálók azt mondták, ellenzik a trianoni békeszerződést, és mind banneren, mind szórólapokon igazságot követeltek Magyarországnak. Székelyföld függetlenségét követelő tüntetésre került sor szombaton Londonban. A demonstrálók bannereket függesztettek ki, szórólapokat osztogattak, melyeken az állt, „Igazságot Magyarországnak”, illetve hogy Székelyföld nem Románia – számolt be egy amatőr filmes helyszínen készített videója alapján a Gândul bukaresti napilap. A tüntetők úgy nyilatkoztak, ellenzik a trianoni békeszerződést, és kifüggesztették Nagy-Magyarország térképét. Az egyik plakáton megjelenő Székelyföld szó angol megfelelője egyébként többször is helytelenül szerepelt, a „székelyt” „LY” helyett csak „Y”-nal jelölve.
Tegnap a román külügyminisztérium közölte, a londoni tüntetésen, „amelynek témája Nagy-Magyarország 91 évvel ezelőtti felosztása volt”, 7-8 személy vett részt. „A londoni román nagykövetség kérésére a Metropolitan Police tájékoztatott bennünket, hogy június 11-én 15.00–17.00 óra között Londonban a Whitehall részen lezajlott egy tüntetés, amelyet egy magánszemély, Karaly András jelentett be a hatóságoknak. A megmozdulás célja volt felhívni a brit közvélemény figyelmét Nagy-Magyarország 91 évvel ezelőtti feldarabolására” – tájékoztatta a Mediafaxot a külügyminisztérium. A külügy azt állítja, a brit hatóságok szerint „bár a bejelentésben 60 személy részvétele szerepelt, valójában 7-8 személy volt jelen, akik bannereket és zászlókat tettek ki angol, magyar és román üzenetekkel”.
A külügy azt is kifejti, a brit rendőrség azért nem tájékoztatta a tüntetést megelőzően a román nagykövetséget, mert az igénylő bejelentésében nem történt utalás Romániára.
„Ugyanakkor megjegyezzük, Nagy-Britannia fővárosában naponta vannak tüntetések különböző célokkal, ezek megszervezéséhez nincs szükség semmilyen előzetes jóváhagyásra a helyi hatóságoktól, legfeljebb azt kell bejelenteni, hány résztvevő lesz, hol és mennyi ideig tart majd a tiltakozás; nagyon sok a spontán tüntetés és a brit törvények szerint ezek nem tiltottak, ha nem zavarják a közrendet” – fűzte hozzá a Külügyminisztérium. 
Hargita Népe (Csíkszereda)

Nem enged az RMDSZ (Régiósítási háború Bukarestben)
Csatát veszített tegnap a Demokrata Liberális Párt: a koalíciós ülésen nem sikerült megállapodniuk az RMDSZ vezetőivel az ország közigazgatási átszervezéséről, a szövetség ugyanis határozottan elutasította a nyolc fejlesztési régió mamutmegyévé alakítását.
Ha a DLP ragaszkodik ehhez, elveszíti a parlamenti többséget – szögezte le tegnap Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, Édler András háromszéki képviselő pedig kijelentette, az ellenzék bizalmatlansági indítványát, ezzel pedig a kormány megbuktatását is inkább kész támogatni. A vélemények a DLP-n belül is megoszlanak, többek szerint hiba volt bejelenteni, hogy a kabinet felelősséget kíván vállalni egy ilyen jogszabályért, mert ha erre sor kerül, a kormány megbukhat. Egyesek szerint a nyolc megamegye ötlete nem is a Demokrata Liberális Párttól, hanem Traian Băsescu államfőtől származik, és nincs kidolgozott tervezet. Most azonban megkezdték a tárgyalásokat a kormányban, és a következő napokban koalíciós szinten próbálják közelíteni az elképzeléseket. Emil Boc kormányfő és a DLP vezetői – köztük az átszervezéssel pénteken előállt Ioan Oltean pártfőtitkár – nem nyilatkoztak a hétfői koalíciós ülés után, tegnap azonban Sever Voinescu szóvivő kijelentette: a koalíciós pártok javában tárgyalnak, hogy konszenzusra jussanak az ország területi-közigazgatási átszervezése ügyében. Szerinte nem alakult ki zárlat a koalícióban. A törvény elfogadásának módja másodlagos – válaszolta a felelősségvállalásra vonatkozó kérdésre. “Végül kialakul a koalíció közös álláspontja” – fűzte hozzá. “Nem tudjuk elfogadni azt a változatot, hogy a nyolc fejlesztési régiót átalakítsák nyolc mamutmegyévé. Az RMDSZ egyetlen területi vagy megyei szervezete sem támogatja ezt a változatot. Számunkra a kiindulópont a tizenhat fejlesztési régióról szóló tervezetünk. Úgy véljük, nincs elég érv a nyolc mamutmegye létrehozására” – fejtette ki Kelemen Hunor tegnap a szövetség álláspontját. Szerinte ilyen átszervezés esetén előbb politikai döntésre van szükség, és azt követően lehet figyelembe venni a technikai vonatkozásokat, a dekoncentrált intézményeket, hivatalokat, azokat a hatásköröket, amelyek megyei szintűek. Ha pedig a DLP ragaszkodik a régióátszervezési projekthez, elveszíti a parlamenti többséget. Az RMDSZ elnöke ugyanakkor meglepőnek tartja, hogy a magyar kormány egyelőre nem reagált a fejleményekre, mert “az olyan kérdésekben, amelyek a romániai magyar közösség jövőjét érintik, reagálni szoktak”.
A kisebbségi törvény nem váltópénz
Nem voltak és nem is lesznek olyan tárgyalások, amelyek szerint az RMDSZ támogatná a DLP régióátszervezési tervezetét a kisebbségi törvény elfogadásáért cserében – nyilatkozta tegnap Kelemen Hunor. “A koalíciós tárgyalások nyomán megállapodtunk abban, hogy a kisebbségi törvényt kedden és szerdán vitatják meg a képviselőház emberi jogi bizottságában, és csütörtökre el kell készülnie a törvényről szóló jelentésnek. Ha késik, akkor megbeszéljük, mit teszünk, hogyan megyünk tovább” – magyarázta az RMDSZ elnöke, aki szerint a DLP kérte, hogy “még egyszer, utoljára nézzék át a kollégáink által a múlt héten a parlamentben megtárgyalt változat végső formáját”. “Csütörtökön még tárgyalunk erről, de ezek nem kapcsolódnak egymáshoz, a kisebbségi törvény nem váltópénz a régióátszervezésre” – hangsúlyozta Kelemen, aki egy hete azt mondta, hogy kérni fogja a kormány felelősségvállalását a kisebbségi törvény esetében, ha egy héten belül nem lesz meg a bizottsági jelentés. Sever Voinescu, a DLP szóvivője nem hinné, hogy gondok adódnának a kisebbségi törvény elfogadásában. “Várjuk a jelentést, és támogatjuk a törvényt abban a formában, amely a bizottság elé került” – nyilatkozta tegnap a párt állandó bürójának ülése után.
Átszervezésre szükség van
A régiók átszervezésére szükség van, de a vonatkozó törvényt nem felelősségvállalás révén kellene elfogadni – véli Vasile Blaga DLP-s szenátor, aki szerint a párt tegnapi frakcióülésén Emil Boc bemutatta az átszervezési tervet, de “a kezdeményezés a koalíción belüli tárgyalások fázisában van egyelőre”. A megyék számáról még nem született döntés. “Nekünk van egy álláspontunk, az RMDSZ-nek más a véleménye, a Románia Haladásáért Országos Szövetség és a nemzeti kisebbségek még nem alakították ki álláspontjukat. Még nem dőlt el semmi. Mintegy két héten belül alakulhatna ki a koalíció álláspontja, majd tárgyalások következnek, hiszen az államfő is konzultációra hívta a pártokat” – mondotta, és emlékeztetett: a régióátszervezés szerepelt a 2009-es kormányprogramban is, amelyet a Szociáldemokrata Párttal közösen dolgoztak ki, majd a jelenlegi kormányprogramban is. “Megoldást kell találnunk, azaz 800 000 és hárommillió lakosú régiókra van szükség, hogy közvetlenül a kormány beiktatása nélkül hívhassunk le pénzeket Brüsszelből” – összegzett.
Mi a gond a Székelyfölddel?
Személy szerint semmi kifogásom nincs az ellen, hogy az új megyékben bizonyos régiókat megkülönböztessünk, és semmilyen kifogásom nincs a Székelyföld elnevezés ellen – nyilatkozta tegnap Gheorghe Scripcaru brassói polgármester, aki szerint a majdani, Brassó központú közigazgatási egységen belül lehet Barcaság, Hátszeg stb. mellett önálló jogi személyiséggel nem bíró, de saját kultúrával és hagyományokkal rendelkező tájegység. Ezzel a magyarok büszkeségét is kielégítenénk – mondotta Scripcaru a DLP ülésén. Ötletét Emil Boc kormányfő nem fogadta lelkesen. Elég engedményt tettünk – válaszolta röviden. A pártnak az új régiók neveit is meg kell találniuk, eddig a nem történelmi egységek szerint szervezett vidékeken ugyanis élénk viták várhatóak. A Gândul úgy tudja, hogy a DLP júliusban rendkívüli ülésszakon szeretné elfogadtatni az új közigazgatási törvényt.
Az ellenzék tervei
A szociálliberális ellenzéki pártszövetség minden megyében népszámlálást kíván kezdeményezni a jelenlegi területi közigazgatási egységek felszámolásáról – jelentette be Victor Ponta SZDP-elnök az alkotmányra hivatkozva. Crin Antonescu liberális pártelnök azt reméli, hogy a DLP nem tesz túl sok engedményt az RMDSZ-nek. “És csak remélni lehet, hogy Băsescu úr és az övéi nem adják koncesszióba az RMDSZ-nek Románia egy darabkáját” – mondta. Az ellenzék átszervezési tervezetétben is nyolc megamegye szerepel, élükön a kormány által kinevezett prefektusokkal, ők azonban 2016-tól látják ezt megvalósíthatónak, hiszen alkotmánymódosításra is szükség lesz.
Aradon bizottság alakult
Három Arad megyei szervezet, az Aradi Kezdeményezés, a Helyi Polgári Tanács és a Szerbek Egyesülete tegnap bizottságot hozott létre Arad megye megmentéséért, és megpróbál minél több civil szervezetet és pártot a maga oldalára állítani. A DLP közigazgatási átszervezési tervezete szerint ugyanis Arad megyét felszámolnák, az új megye székhelye pedig Temesvár lenne. A bizottság közleményben szögezi le, hogy “Traian Băsescu államfő egyoldalú javaslata – amelyet utóbb a DLP is átvett – súlyosan érinti az állampolgárok pénztárcáját és a romániai demokráciát”. Ilyen összevonási tervezetre csak a sztálinista korszakban volt precedens – írják. A bizottság a következő időszakban konzultációt kezdeményez a lakosság körében, tiltakozó megmozdulásokat, tüntetéseket szervez, petíciókat és leveleket küld az Európai Unió intézményeinek. Megyei referendumot is kezdeményeznek a kérdésről. A bizottság a DLP vezetőinek csatlakozására is számít.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntetés a Házsongárdért?
A Házsongárdban történt hétvégi sír-, és műemlékgyalázás kapcsán Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke tegnapi sajtótájékoztatón kifejtette: az ismétlődő, bűncselekménynek minősülő rongálások ügye nem helyi, hanem nemzeti ügy, hiszen Erdély és a magyarság panteonját érintik.
 – Úgy tűnik, immár sem a törvény, sem helyi érdekképviseletünk nem tud megoldással szolgálni a Házsongárdi temető halottai és műemlékei ellen elkövetett merényletek megfékezésére. Az EMNT felhívást intéz a történelmi egyházak és civil szervezetek vezetőihez, hogy egy közös konzultáció keretében vizsgáljuk meg a lehetséges ellenlépések lehetőségeit – folytatta a politikus, aki úgy vélte, hogy a döntéshozatali pálya szélére szorult kolozsvári magyar közösség immár hangsúlyos tüntetéssel adhat hangot tiltakozásának. Egyházaknak, civil szervezeteknek és sajtónak egyöntetűen felelősséget kell vállalniuk a kérdésben, lévén, hogy párszázas léptékű megmozdulással több rosszat teszünk, mint jót – részletezte Gergely Balázs. Az EMNT ugyanakkor a Kolozsváron zajló sorozatos jogsértéseket, magyarságellenes bűntetteket a nemzetközi sajtónak is ki szándékszik tálalni, egy európai sajtóorgánumok képviselői számára szervezendő sajtóértekezlet keretében: a kérdést az európai parlament (EP) elé is felterjesztve városnézéssel egybekötött tájékoztatóra hívnának meg EP-képviselőket.
Mint ismeretes, „pünkösdi ajándékként” két XIX. századi, a Házsongárd Alapítvány által restaurált, az iktári Bethlen kripta kertjében tárolt tumbát, valamint Nagy Gyula református püspök frissen felújított műemlék sírhelyét fáradtolajjal öntötték le a hétvégén – emlékeztetett az EMNT közép-erdélyi régióelnöke. Elmondta: a tettesek azt a két fát is gyökerestől kicsavarták, amelyet a két héttel ezelőtt ide látogatott magyar kistérségi polgármesteri küldöttség ültetett. A Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet által vezetett Házsongárd Alapítvány munkatársait naponta atrocitások érik, a temető igazgatósága ellehetetleníti munkájukat, hátráltatják többek között a topográfiai felmérés végzését is, amely a műemlékjegyzék elfogadásának egyik feltétele – tájékoztatott a politikus. – A Házsongárdban nyugvó halottaink helyett nekünk kell megvédenünk nyugalmukat, és a nekik emléket állító értékeket, ezért fokozott a felelőssége a közösség valamennyi véleményformáló szervezetének, amely úgy gondolja, hogy Kolozsvár és magyarsága mindennél többet érdemel – hangsúlyozta végül Gergely Balázs.
(ZAY ÉVA) 
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb évfolyam indul a nyárádszeredai kertészmérnöki karon
Idén indul a 19. évfolyam a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi karának nyárádszeredai kihelyezett tagozatán. A tudnivalókról dr. Jakab Sámuel tagozatvezető tájékoztatta olvasóinkat.
Ebben az évben is 50 helyre lehet jelentkezni. Beiratkozni július 18 – 30. között naponta 10-től 17 óráig lehet a nyárádszeredai művelődési házban. Szükséges iratok: érettségi bizonyítvány és a jegyeket tartalmazó melléklet fénymásolata, a születési bizonyítvány fénymásolata, házasságlevél (névváltozás esetén), személyazonossági bemutatása, 2 db 3x4 cm-es fénykép, külön lapon lakhelyének címe, telefonszáma, születési dátuma, édesanyjának leánykori neve. A beiratkozási díj 150 lej.
Felvételi vizsga nincs, túljelentkezés esetén az érettségi vizsga eredménye, s a jelentkező tetszés szerinti választása alapján a biológia-, kémia- vagy matematikajegy figyelembevételével állapítják meg a bejutók sorrendjét.
Az oktatás időtartama hét félév, az utolsó szakmai gyakorlat és a szakdolgozat véglegesítése. Az oktatás menetéről és helyéről tudni kell, hogy kéthetenként, péntek déltől vasárnap délig Nyárádszeredában zajlik. Évente legalább egy alkalommal sor kerül Magyarországon egyhetes gyakorlatra vagy szakmai szemlére. Az elsőévesek szeptember első felében Budapestre utaznak a Corvinus Egyetemre, ahol ünnepélyes keretek között az egyetem polgáraivá avatják őket. Az útiköltséget ezen egyszeri alkalommal a hallgatók fizetik. A magyarországi ellátmány (szállás, koszt) nem a hallgatókat terheli.
A teljes tananyagról (jegyzetek, tankönyvek, szakkönyvek) tudni kell, hogy a hallgatók garancia lefizetésével kapják, amit tanulmányuk befejezésekor visszatérítenek nekik, az egyes félévek, illetve tanévek végén vissza kell szolgáltatniuk. A távolról járó hallgatók részére a hétvégi konzultációs kurzusok alkalmával a szállás családoknál biztosítható térítés ellenében.
Az oktatás támogatására a hallgatók félévenként 225 lejt fizetnek. A jó tanulmányi eredményt elérő hallgatók a félévek végén tanulmányi ösztöndíjban részesülnek, a nehéz anyagi helyzetűek szociális segélyt kapnak.
Felvételre jelentkezhet minden magyarul beszélő román állampolgár, életkortól függetlenül, aki középiskolai végzettséggel rendelkezik. Szívesen látjuk a már gazdálkodó, kertészkedő személyeket, akik szaktudásukat szeretnék elmélyíteni, korszerűsíteni.
Végzettjeink a Budapesti Corvinus Egyetem oklevelét vehetik át, amelyet az EU valamennyi országában elismernek. A diploma egyenértékű a Sapientia EMTE vagy Románia bármelyik egyetemének Kertészmérnök BSc szakán szerzett diplomájával.
– Végül nem szabad elfelejteni, hogy a fejlesztésekhez, beruházásokhoz nyújtandó pályázati úton megszerezhető támogatások elnyerésénél fontos szempont a pályázó szakvégzettsége. A felsőfokú végzettségű pályázók előnyben részesülnek – mondotta dr. Jakab Sámuel tagozatvezető.
Kilyén Attila
Népújság (Marosvásárhely)

Utcára vonuló székelyek?
Nem zárja ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, hogy a három székelyföldi megye lakossága utcai demonstrációkkal nyomatékosítja ellenkezését a Demokrata Liberális Párt által tervezett megyeösszevonással kapcsolatban.
A politikus hozzátette: a szövetség szándéka, hogy parlamenti, demokratikus módszerekkel akadályozza meg a magyarság szempontjából hátrányos területi-adminisztratív átszervezést. „Ha tárgyalásokkal nem tudjuk érvényesíteni akaratunkat, akkor – a helyszínről kapott információim szerint – azt sem tartom kizártnak, hogy az emberek utcára vonulnak” – fogalmazott Kelemen.
Az RMDSZ szövetségi elnöke hozzátette: 1968-ban is megtették, amikor Ceauşescu kénytelen-kelletlen engedett a székelyek kérésének, és így jött létre Hargita és Kovászna megye. Leszögezte: a békés tiltakozás eszköze része a demokratikus játékszabályoknak. A szövetség terveivel kapcsolatban Kelemen Hunor elmondta, mivel nincs egyetértés a kérdésben, a „szupermegyésítés” ügyét minél hamarabb le akarják venni a politikai napirendről és fél éven, egy éven belül térnének vissza rá. A nagyobbik kormánypárt nyolc egységre tagolná Romániát, a Székelyföldet is magába foglaló Centrum megyében – Brassó, Szeben és Fehér megyéknek „köszönhetően” – a magyar lakosság aránya 30 százalék alá csökkenne.
Modellértékű megbékélés?
A magyar jelleg tervezett „felhígítása” kisebb diplomáciai összeszólalkozást okozott Románia és Magyarország között is, bár hétvégi nyilatkozatával Teodor Baconschi román külügyminiszter megpróbálta enyhíteni a feszültséget.
„Románia és Magyarország között nincs diplomáciai háború, a két ország stratégiai partnere egymásnak, a román–magyar megbékélés számos európai ország számára modellértékűvé vált” – fogalmazott a román külügyminiszter. Hozzátette: meglepte a túlhaladottnak hitt nacionalista érzelmek túlfűtöttsége.
A külügyminiszter szerint a romániai magyarság által élvezett széles körű jogok szavatolják, hogy élő maradjon ennek a közösségnek a kulturális és nyelvi önazonosságtudata. Megfogalmazása szerint a különböző etnikumok közötti összhang csodálatra méltó válóság, amit senkinek sincs joga megbontani provokatív megnyilatkozásokkal.
Szegény Székelyföld
A külügyminiszter megállapította: a másiktól való félelem és a közösségi bezártság szegénységet okoz. Baconschi szerint a magyarok által többségben lakott Hargita és Kovászna Románia legzártabb és legszegényebb megyéi közé tartozik, ezért az európai és regionális nyitás, amelyet javasolnak, a jólét növekedéséhez vezet majd el mind Kovászna, mind Vaslui megyében.
Mint ismeretes, a román külügyminisztérium múlt csütörtökön szokatlannak és nem helyénvalónak minősítette Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes álláspontját, amely szerint az etnikai arányok tudatos megváltoztatását jelentené a tervezett új romániai régióbeosztás.
Ponta „visszacsinálná”
„Ha, Isten őrizz, Traian Băsescu államfő megszünteti a megyéket, amikor mi hatalomra kerülünk, visszacsináljuk őket. Nincs más lehetőség” – szögezte le Victor Ponta szociáldemokrata pártelnök. Az ellenzéki politikus elmondta, hogy reményeik szerint július 17-én meg tudják tartani az összes megyében az általuk tervezett népszavazást az ország területi-adminisztratív átalakításáról, hogy „mindenki számára világos legyen, mit akar a lakosság”.
Borboly: nem etnikai, fejlesztéspolitikai kérdés
Az RMDSZ-nek a fejlesztési régiók újraszervezésére vonatkozó tervét fejlesztéspolitikai, nem pedig etnikai szempontból kell vizsgálni – jelentette ki a hétvégén Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök. Hozzátette: Bukarestből senki nem kérdezte meg a helyieket, mik a gondjaik, elvárásaik. Ennek orvoslására felmérést végeznek a megye román ajkú lakói körében: hogyan vélekednek, mik a percepcióik, előítéleteik, félelmeik a Székelyfölddel kapcsolatban.
Ennek kapcsán nyilvános vitát rendeznek július hónap folyamán, amelyre meghívják a térség román civil szervezeteit, egyházi képviselőit, valamint azokat a politikusokat, akik az elmúlt hetekben az ellen foglaltak állást, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye egy régiót alkosson.
M. Á. Zs. Új Magyar Szó (Bukarest)

Băsescu javaslata: a nyolc nagymegye mellett Hargita és Kovászna megmaradhatna
A nyolc nagyrégió mellett Hargita és Kovászna megye is megmaradhatna – ilyen kompromisszumos megoldást vázolt a Krónika értesülései szerint Traian Băsescu államfő a kormánykoalíció pártjaival összehívott tegnap délutáni, zárt ajtók mögött lezajlott egyeztetésen. A tárgyalásra ő hívta meg a parlamenti pártok vezetőit, és ezen az általa kezdeményezett alkotmányreformról, valamint a szintén általa szükségesnek tartott közigazgatási átszervezésről fejtették ki álláspontjukat a résztvevők. Lapunk tegnap este úgy értesült: a két székely megye megmaradása az egyetlen kompromisszum, amelybe az államfő hajlandó belemenni.
Mint arról beszámoltunk, az államfő nyolc mamutmegyét szeretne a jelenlegi 42 helyett, mivel indoklása szerint így csökken a bürokrácia, és az európai uniós alapokhoz való hozzáférés is könnyebbé válik. Az eredeti felvetés szerint a három székely megye Brassó, Szeben és Fehér megyével kerülne egy „megamegyébe”, míg Bihar, Szatmár és Szilágy Máramarossal, Kolozzsal és Beszterce-Naszóddal alkotna egy nagymegyét, azaz ez a felosztás követné a jelenlegi fejlesztési régiók határait. Az RMDSZ ugyanakkor korábban jelezte: ez számára elfogadhatatlan, és továbbra is a saját, tizenhat régióval számoló változatát tekinti kiindulópontnak, amelynek értelmében Hargita, Kovászna és Maros megye egy székelyföldi, Bihar, Szatmár és Szilágy pedig egy partiumi régiót alkotna.
Az államfő mostani kompromisszumos javaslat értelmében a két székely megye megmaradna ugyan, de „elveszne” Maros, valamint a jelentős magyar lakossággal rendelkező partiumi megyék. Értesüléseink szerint az RMDSZ a szövetség miniparlamentjének is nevezett Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombati ülésén vitatja meg, hogy elfogadja-e az államfő javaslatát, vagy sem. Amennyiben nem, úgy a koalíció felbomlása sem elképzelhetetlen. Az egyeztetés után közvetlenül szokatlan módon az RMDSZ-es delegáció tagjai – Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla miniszterelnök-helyettes, Máté András, a képviselőházi és Fekete Szabó András, a szenátusi frakció vezetője, illetve Seres Dénes képviselő – nem nyilatkoztak a tárgyalásokon elhangzottakról. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke később mégis megszólalt, és kijelentette: az RMDSZ továbbra sem fogadja el a nyolcmegyés tervezetet, de ezen túlmenően semmilyen egyéb tervről nem esett szó az egyeztetésen. Leszögezte: keresik a kompromisszumos megoldást, és még hétfőn is egyeztetnek a koalíciós partnerekkel. Lapunk értesülését támaszthatja alá viszont az a tény is, hogy az egyeztetést követően tartott sajtótájékoztatóján Traian Băsescu arról beszélt: hétfőn folytatódhatnak a koalíciós egyeztetések az átszervezésről, akkor alakítják ki a tervet eddig ellenző alakulatok álláspontjukat a tegnap elhangzott javaslatokról. Az államfő szerint minden megoldás jobb, mint az, ami jelenleg van. Mint kifejtette, a közigazgatási átszervezésről hajlandó kompromisszumos megoldást elfogadni, és tovább kell tárgyalni a kérdésről. „Megértem a kisebbségek azon óhaját, miszerint ragaszkodnak a helyi, regionális hagyományaikhoz, kultúrájukhoz. Nem tartozom azon politikusok közé, akik attól félnek, hogy az ott lakók a hátukon viszik ki Hargita és Kovászna megyét Magyarországra” – fejtette ki az államfő.
Boc: nem kell majd sokat utazni
Emil Boc kormányfő is azt közölte: jövő hét elején folytatják a koalíciós egyeztetést a közigazgatási átszervezésről. A régióátalakítás kapcsán ő is a PDL által javasolt, nyolc mamutmegyés változatot vette védelmébe. Szerinte ez azért szükséges, mert így a nagymegyék közvetlenül, könnyebben jutnak majd hozzá az uniós forrásokhoz. Az átszervezéssel kapcsolatos félelmek kapcsán kijelentette, a PDL tervezete nem jelenti azt, hogy a polgároknak azonnal le kell cserélniük okmányaikat, azok a lejártukig megőriznék érvényességüket. Emellett azt is elmondta, hogy a nagyobbik kormánypárt tervei nyomán a mai megyeközpontok megőriznék közigazgatási szerepüket, azaz nem kellene az új régióközpontokba utazni a hivatalos ügyintézés miatt. Az alkotmánymódosításról kifejtette: a PDL azt szükségesnek tartja, hogy gyakorlatba ültessék a parlamenti létszám csökkentésére vonatkozó népszavazás eredményét, emellett a jogtalanul szerzett vagyon elkobzásával kacsolatos eljárást is megkönnyítenék. Az államfő felvetéseit támogatja a dezertőr ellenzéki képviselők alapította UNPR is, a nemzeti kiebbségek frakciója ugyanakkor nem nyilvánított véleményt. Varujan Pambuccian frakcióvezető szerint konszenzusos megoldás körvonalazódik, ám a végső megoldás megtalálásáig nem kívánt részleteket elárulni. Annyit elmondott, hogy szóba került a kisebbségi törvény tervezete is, amelynek több cikkelye kapcsán is nézeteltérések vannak.
A régiók kapcsán Frunda György RMDSZ-es szenátor már korábban kemény álláspontot fogalmazott meg: a Realitatea hírtelevíziónak nyilatkozva kijelentette, ha a PDL nem áll el a régióátszervezés ötletétől, akkor az RMDSZ-nek nincs más választása, mint az, hogy új kormányfőt, illetve előrehozott választásokat javasoljon.
Még Frundánál is vehemensebben fogalmazott tegnap Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ elnöke, aki a Mediafax hírügynökségnek kijelentette: új kormányra van szükség Romániában, mivel a lakosság már nem bízik a jelenlegi kabinetben, ha pedig a változás az RMDSZ közreműködésével valósulhat meg, akkor a szövetségnek segítenie kell ebben. Szerinte a közös kormányzás időtartama alatt az RMDSZ megpróbálta kieszközölni, hogy a kormány bizonyos gazdasági intézkedések révén visszaszerezze a lakosság támogatását, és nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült. „Ezért az új kormánynak más felállásban kell létrejönnie, nem a PDL-vel és nem egy új Bockal” – hangoztatta Kiss Sándor, aki egyébként még néhány hónappal ezelőtt hivatalos, megyei szintű együttműködési megállapodást kötött az ellenzéki Szociálliberális Unió (USL) két pártjával.
USL: előrehozott választásokat idén!
A kormány menesztését, szakértői kabinet felállítását és idén novemberben előrehozott választások megtartását javasolta az ellenzék is az államfőnek a koalíciós pártokkal folytatott megbeszélés előtt megtartott kora délutáni egyeztetésen. Az USL-t csupán a két társelnök, Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) és Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) első embere képviselte a Traian Băsescuval lezajlott, mindössze félórás egyeztetésen, amely rendhagyó módon a sajtó nyilvánossága előtt és néha feszült, ingerült hangnemben zajlott. Az USL javaslata szerint július 15-éig fel kellene állítani egy válságellenes gazdasági bizottságot a kormánypártok, az ellenzék és a jegybank képviselőinek részvételével. Ennek kellene azon gazdasági intézkedésterveket kidolgoznia, amelyeket a szakértői kormánynak gyakorlatba kell ültetnie. Az ideiglenes kabinet másik feladata az előrehozott választások megszervezése lenne. Ponta szerint a szakértői kormánynak legkésőbb augusztus elsejéig kellene megalakulnia, az előrehozott választásokat pedig legkésőbb november 30-éig meg kellene tartani.
Az ellenzéki pártelnökök felvetésére az államfő úgy reagált: az politikai instabilitásba taszítaná az országot. Egyúttal kompromiszszumkészséget kért az ellenzéktől, támogatásukat kérve az alkotmánymódosításhoz és az ország közigazgatási átszervezéséhez. Szerinte a PDL és az ellenzéki pártok ezen ügyekkel kapcsolatos álláspontja között számos átfedés van, így lehetséges a kompromisszum kialakítása. Az államfő konkrétan arra utalt, hogy a parlamenti képviselők számának 300 főre történő csökkentését az ellenzék is elfogadja, ugyanakkor az egykamarás parlament bevezetésével nem értenek egyet. Így Băsescu szerint a régiók egy második kamarában juthatnának képviselethez, ehhez azonban az általa javasolt módon, azaz a nyolc mamutmegye létrehozásával kellene módosítani az ország közigazgatási felosztását.
Victor Ponta erre reagálva kijelentette: nincs amiről kompromisszumot kötni. Az ellenzéki pártelnökök leszögezték: mind az alkotmánymódosításról, mind a közigazgatási átalakításról csupán a következő választások után felálló parlamentnek szabadna döntenie, és azt is közölték, hogy nem fogadják el a megyék megszüntetését. Az új régiók kapcsán elmondták: álláspontjuk szerint a téma felvetőjének, Băsescunak le kellene állnia, mivel kezdeményezése veszélyes következményekkel járhat. Mindemellett az alkotmánymódosításról és a közigazgatási átszervezésről még 2012. április 15-éig döntenie kellene az új parlamentnek, hogy a jövő év nyarán megtartandó önkormányzati választáson az alkotmánymódosításról is szavazhassanak a polgárok. Az államfő az alkotmánymódosítás kapcsán leszögezte: ragaszkodik ahhoz, hogy az alaptörvényből kikerüljön az a cikkely, amely szerint az ellenkező értelmű bizonyíték felbukkanásáig minden közszereplői vagyon jogosan szerzettnek tekintendő. Ez ugyanis szerinte megkönnyíti a jogtalanul szerzett vagyonok elkobzását. Az alkotmánybíróság, amely vélhetően ma fejezi be az új alaptörvény tervezetének véleményezését, még a múlt héten döntött úgy, hogy a cikkely törlésére vonatkozó államfői kezdeményezés alkotmányellenes. (Nagyköveti aggályok. Aggodalmának adott hangot tegnap Mark Gitenstein, az Egyesült Államok bukaresti nagykövete annak kapcsán, hogy az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette az államfő azon módosítási javaslatát, amelynek értelmében kikerülne az alaptörvényből az a cikkely, amely szerint az ellenkező értelmű bizonyíték felbukkanásáig minden közszereplői vagyon jogosan szerzettnek tekintendő. „Dicséretesek a hatóságok erőfeszítései, amelyek révén meg kívánják erősíteni az igazságügyi rendszer korrupcióellenes harcát. Ezen erőfeszítések sikere szempontjából létfontosságúak azon alkotmányos kitételek, amelyek lehetővé teszik a jogtalanul szerzett vagyonok lefoglalását és elkobzását” – mutat rá a nagykövet közleményében, amelyben leszögezi: az alkotmánybíróság döntése szerinte nem csupán akadályozza ezen erőfeszítéseket, hanem az alapjogok védelmének nevében eltávolítja a döntéseket a néptől.)
 Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Mesterházy Attila és Victor Ponta közös közleménye
Közös közleményt adott ki Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöke és Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke Brüsszelben, amelyben elítélnek minden olyan a kezdeményezést, amely – választási célokat szolgálva – álságos etnikai-kisebbségi konfliktusokat szít azokban a térségekben, ahol az elmúlt évtizedekben jelentős előrelépés történt a kisebbségi jogok elismerése terén.
A magyar kormány nyilatkozatai, a román kormány által kezdeményezett közigazgatási határok átszervezésének kaotikus terve, valamint azok az egyre agresszívebb lépések, amelyeket szélsőséges erők tesznek a kisebbségek etnikai alapon történő elszigetelésére – a kisebbségi együttélés harmóniáját bontják meg, miközben hamis látszatot keltve prioritásként állítják be azokat sok más, ennél húsbavágóbb és fájdalmas ügyekkel szemben, amelyekkel mindkét ország állampolgárai nemzeti hovatartozásuktól függetlenül szembesülnek a magyar és román kormány jobboldali populista és társadalomellenes politikája miatt.
Közös felhívásában Mesterházy Attila és Victor Ponta arra kéri a magyar és a román állampolgárokat, hogy ne essenek be Orbán Viktor és Traian Băsescu elnök, valamint Tőkés László és a szélsőséges propagandát hirdető erők csapdájába, akik gátlástalanul képesek feláldozni az európai értékrendet saját politikai céljaik érdekében. A magyar és a román nép egymás szövetségesei az egységes Európában, a felelősen gondolkodó politikusoknak pedig alapvető érdekük olyan haladó társadalom képviseletét felvállalni, amely toleranciát, jogegyenlőséget hirdet honfitársai számára. Az Európai Szocialista Pártok brüsszeli találkozóján kiadott közleményben a két pártelnök a lehető leghatározottabban elítéli a két ország között a szocialista kormányzás idején kialakított jó viszony megbontásához vezető összes kísérletet, amely minden bizonnyal csupán választási célokat szolgál.
Szabadság (Kolozsvár)

Halasztják a régióátszervezést
Miután a koalíció tegnapi ülésén az RMDSZ elutasította a DLP valamennyi, területi-közigazgatási átszervezéssel kapcsolatos javaslatát, a kormánypártok vezetői úgy döntöttek: elhalasztják a megvalósítását. Az RMDSZ azt javasolta a demokrata-liberálisoknak, hogy a régióátszervezést a jövő évi helyhatósági választások utáni időszakra halasszák. Sebastian Lăzăroiu munkaügyi miniszter ugyanakkor kijelentette: a közigazgatási reformot 2012-ig mindenképpen megvalósítják. Traian Băsescu államelnök tegnap a parlamentben kijelentette, hogy nem tekinti felhagyott célnak a közigazgatási átszervezést, véleménye: a kormányügynökségek és a megyei tanácsok “megfojtják” a helyi önkormányzatokat. Reméli, mondta, hogy a parlamenti vakáció után találnak megoldást.
Az RMDSZ és a Demokrata-Liberális Párt tegnap megállapodott, hogy őszig csökkentik a minisztériumok hatáskörébe tartozó, úgynevezett nem központosított intézmények számát. A két koalíciós partner már korábban jelezte: egyetért azzal, hogy a minisztériumi intézmények átszervezése a jelenlegi gazdasági fejlesztési régiók határvonala mentén történjen. Ez azt jelenti, hogy nem lesznek kormányzati intézmények mind a 41 romániai megyében, hanem csak egy-egy ilyen központi intézet jön létre a nyolc fejlesztési régióban, amely majd egy egész régiót szolgál ki. A felek a kisebbségi törvénytervezet további vitáját is őszre halasztották. Sever Voinescu, a DLP szóvivője bejelentette, hogy a két pártnak még közös nevezőre kell jutnia a törvény szövegének bizonyos cikkei kapcsán. Elsősorban a kulturális autonómiát szabályozó fejezet tekintetében nem értenek egyet, a demokraták ugyanis nem akarnak vétójogot adni a jogszabály értelmében megalakuló kisebbségi Kulturális Autonómia Tanácsoknak a nemzeti kisebbségeket érintő kérdésekben. Traian Băsescu tegnapi parlamenti beszédében egyértelműsítette: nem mond le a közigazgatás átszervezéséről, és ismét síkraszállt a megyék számának csökkentése mellett. Részletesen ismertette, milyen módosításokat javasol az alaptörvényben. Hozzáfűzte: valamennyi megyében van legalább 44–45 dekoncentrált intézmény, állami hivatal. “1989-ben ennek a fele sem volt. Az államnak milyen modernizációjáról beszélünk a húsz év alatt, ha újabb és újabb ügynökségeket hoztunk létre. Tulcea megyében például, amely a Delta miatt különleges helyzetben van, egy sor deltához kapcsolódó ügynökség és ügynökségecske létezik” – mondta az államfő. Véleménye szerint a kormányügynökségek megfojtják az önkormányzatokat, így a polgármesterek, a közösségek nem tudnak érvényt szerezni elképzeléseiknek. “A régiók gazdasági jellegű rendszerét meg kell tartanunk, és el kell halasztanunk a közigazgatási átszervezést, ha meg akarjuk menteni a koalíciót” – jelentette ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. Elena Udrea fejlesztési miniszter szerint már nincs idő július elsejéig megvalósítani a közigazgatási átszervezést, folytatják a tárgyalásokat a politikai megállapodásért, s közben átszervezik a dekoncentrált intézményeket a régiók mintájára. Victor Ponta SZDP-elnök úgy nyilatkozott, hogy pillanatnyilag nincs szükség a megyei referendumokra, ha a kormány nyilvánosan lemond a területi-adminisztratív átszervezésről. Hozzátette: ha “megérzik”, hogy be akarták csapni az embereket, kezdeményezik a referendumot.
SZNT: antidemokratikus átalakítási terv
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs tegnap sajtótájékoztatón elmondta: a tanács egyetért azzal, hogy a jelenlegi területi-adminisztratív felosztás elavult, a jelenlegi fejlesztési régiók megyékké való átalakítását célzó terv antidemokratikus, és hangsúlyozta, a pártok egyike sem kérdezte meg a lakosságot, mielőtt javaslatát megtette volna. Az RMDSZ javaslatával a Székelyföld összetétele miatt adódnak gondok, mert a történelmi Székelyföld csupán Maros megye egy részét, Marosszéket foglalta magában a Mezőség és Segesvár meg Dicsőszentmárton környéke nélkül. Az RMDSZ terve szerint a “magyar kisebbség” aránya csökkenne az összlakosság viszonylatában – érvelt Izsák. Megjegyezte, hogy az SZNT már 2004-ben benyújtotta a parlamentnek autonómiajavaslatát, amelybe belefoglalta a Székelyföld településeit felmutató térképet is, és annak alapja “a kulturális összetartozás, a közös hagyományok, miként azt Európában mindenütt elismerik”.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vádemelés a rektor bántalmazói ellen
Többek között diszkriminációra való felbujtás miatt emelt vádat tegnap a Fehér megyei törvényszéki ügyészség Oláh Zoltán, a gyulafehérvári római katolikus teológiai intézet rektorának bántalmazói ellen. Ezzel a nyomozó hatóság gyakorlatilag elismerte, amit a másfél héttel ezelőtt történt incidens kapcsán bukaresti politikusok mindvégig cáfolni próbáltak, mégpedig hogy a teológia rektorát nemzetisége miatt verték meg.
A négy román férfi ellen közrendháborítás és erőszakos bűncselekmény miatt is vádat emeltek. A nyomozati anyagból kiderül: a négy, erős alkoholbefolyásoltság alatt álló férfi egy „spontán botrány” nyomán inzultálta a Béke utca lakóit, miközben magyarellenes, „Ki a magyarokkal az országból!” jelszavakat skandáltak. Adela Corodeanu ügyészségi szóvivő az Agerpres hírügynökségnek elmondta, a hátrányos megkülönböztetésre való felbujtáson kívül – amelyért a vádlottak hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetést vagy pénzbírságot kaphatnak – a négy elkövető ellen rongálás, a közerkölcs és a közrend megsértése és csendháborítás miatt is vádat emeltek. Közülük három vádlott ellen ugyanakkor a vád jogi besorolását kiterjesztették az erőszakos bűncselekményre is.
Kiderült egyébként, hogy az elkövetők egyike hivatásos katona, a román hadsereg szerződéses viszonyban álló alkalmazottja. Különben a vádlottakat nem helyezték előzetes letartóztatásba, az ügyészség mindössze megtiltotta számukra, hogy a következő 30 napban elhagyják az országot. Mint arról beszámoltunk, június 19-ére virradóra a román fiatalok baseballütővel megverték Oláh Zoltán rektort, aki le akarta fényképezni az egyház épületeit kövekkel dobáló fiatalokat. A támadók az intézet egyik alkalmazottjának a férjét is leütötték, aki a rektor segítségére akart sietni. A bántalmazottak 11-12, illetve 7-8 napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedtek a bántalmazás során. Emlékezetes, a magyar külügyminisztérium megdöbbenését fejezte ki a gyulafehérvári esettel kapcsolatosan. A román külügy ugyanakkor az incidenssel kapcsolatos magyar külügyi reagálás nyelvezetét „nem megfelelőnek” tartotta. Traian Băsescu államfő ugyanakkor úgy vélekedett: nem lehet magyarellenességről beszélni az ügyben, szerinte a támadóknak fogalmuk nem volt, hogy az áldozatok magyarok.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Bandi Dezső emlékére – kilencedszer
Csittszentiván volt Bandi Dezső utolsó olyan „állomása”, ahol a hagyományos népművészeti foglalkozások fortélyait adta át helyi és környékbeli gyerekeknek. A neves iparművész emlékére pedig immár kilencedik alkalommal szervezték meg a Bandi Dezső nemzetközi gyermek és ifjúsági kézműves illetve fafaragó tábort június 27. – július 3. között.
A Bandi Dezső Kulturális Egyesület 2005-től szervezi meg azt az ingyenes tábort, ahol évente egyre több helyi illetve környékbeli gyermek és fiatal élheti ki alkotószenvedélyét, bontakoztathatja ki tehetségét. Ebben az évben naponta 120-130 fiatalt fogadtak a tábor különböző műhelyeiben egy héten keresztül, amelyeket a helyi iskola tantermeiben illetve a kultúrotthon földszinti termében alakítottak ki. A fafaragás, gyöngyfűzés, szövés, makramé, agyagozás, bogozás fortélyain kívül népdalokat tanítottak a résztvevőknek, ottjártunkkor pedig az Európai Unióról tartottak előadást a csittszentiváni és környékbeli gyerekeknek.
Nem csak a táborban faraghatnak a helyi fiatalok, hanem az egyesületben működő állandó faragászati körön is lehetőségük van erre – tudtuk meg Székely Lajostól, a faragászati kör vezetőjétől, a tábor szervezőjétől. A helyi kultúrotthon épületében működő szakkör legfontosabb célja, hogy átadja a mesterség lényegét, kibontakozhassanak a helyi tehetségek, de közösségformáló szerepe is van. „Kitartásra, figyelemre, türelemre neveli a fiatalokat, hiszen nem elég a tehetség, tanulni kell a kitartást” – tette hozzá Székely Lajos.
Nemzetköziséget hozott Mezőtúr
Ebben az évben is Erdély különböző tájegységeiről érkezett, elismert művészektől „leshették el” a mesterségek csínját-bínját. A marosvásárhelyi Tamás Mihály agyagozást, a Székelyszentkirályról érkezett Bencze László és a zsoboki Gál Potyó István pedig fafaragást tanított a tábor résztvevőinek. A tábor nemzetköziségét annak a 16 fős magyarországi csoportnak köszönheti, amely a Mezőtúri Református Gimnáziumból érkezett Csittszentivánra.
A szülők számára is nagy segítséget jelent, ugyanis gyerekeik pályaválasztása szempontjából is fontos lehet az itt elsajátított, megszeretett mesterség. Az évek folyamán számos olyan tehetséges gyereket sikerült a táborban „felfedezni” és elindítani a pályán, akik azóta elvégezték az asztalos szakképzést, a faragászati szakot vagy a művészeti iskolát – tette hozzá a tábor szervezője
Székelykaput is avattak
A tábor ifjú alkotói az elmúlt évben kezdték el, és az idei táborban fejezték be azt a székelykaput, amelyet a hétvégén tartott Csittszentiváni Falunapok keretében állítottak és avattak fel az iskola épülete előtt. „A faragott kaput kizárólag a helyi és környékbeli fiatalok készítették, csupán az ácsmunkában segédkezett Bencze László” – mondta el Székely Lajos. A faragászati szakkör alkotásai a kultúrotthon nagytermében egy állandó tárlat keretében tekinthetők meg, a tábor ideje alatt készülteket pedig minden évben kiállítják Marosvásárhelyen. Ebben az évben az Unitárius Egyház Bolyai téri tanácstermében lesznek láthatóak, két hét múlva pedig Szászrégenben a DIO Házban állítják ki az arra érdemes alkotásokat.
A tábor ingyenes minden résztvevője számára, éppen ezért a helyi önkormányzat, a Maros Megyei Tanács, a Communitas Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatása nélkül nem szervezhették volna meg ebben az évben sem – mondta Székely Lajos.
Hajnal Csilla. Székelyhon.ro

Napirenden a történelem
A kudarcos érettségi körüli országos botrány kissé háttérbe szorította a területi átszervezés keltette hisztériát és a hozzá kapcsolódó rekorddöntögető magyarellenes kirohanásokat, az ilyesmire szakosodott média megátalkodottabb része azonban, természetesen beleértve a helyit is, továbbra is naponta előrántja a "magyar kártyát". Ilyen körülmények között külön pikantériája van annak az eseménynek, amely ezekben a napokban zajlik Marosvásárhelyen. Kedden nyílt meg az összrománság illetve a határon túli románok főigazgatósága által hetedszerre szervezett nyári egyetem. Több kormányzati alárendeltségű valamint tudományos, kulturális intézmény támogatásával igyekeznek minél sikeresebbé tenni a hazai és a meghívott moldovai, ukrajnai, magyarországi, szerbiai történészek, tudományos kutatók, egyetemi tanárok eszmecseréjét egy kiemelt jelentőségű kérdésről, a történelem oktatásának harmadik évezred eleji kihívásairól. Itt és most valóban nagyon fontos a történelem tényleg tudományos, objektív, valósághű és mindenekelőtt politikamentes megközelítése és ugyanilyen jellegű tanítása. Ami a gyakorlattól még igen távol áll, és éppen az említett gyűlölködő támadásoknak is tápot ad. A meghamisított múlt, a tények elferdítése, elhallgatása nagyon károsan és hosszú kihatással képes megmételyezni a köztudatot, aláásni a békés, harmonikus együttélést. De ezzel tisztában lehetnek mindazok, akik tudással felvértezve, történelemmel foglalkoznak, így azok a szakmabeliek is, akik a magyar kultúra e nagy múltú fellegvárában most a román történetírás és -kutatás időszerű kérdéseit taglalják. És nincs okunk kételkedni abban, hogy a megbeszéléseiken a legjobb szándék vezérli valamennyiüket, elősegítve azt, hogy az iskolákból mihamarabb eltűnjenek a történelmi ferdítéseket még eléggé gyakran tartalmazó tankönyvek, a többségi fiataloknak olyan oktatást biztosítva, amely az itt élt illetve élő magyarokról, szászokról, zsidókról és más nemzetiségekről reális, igaz képet nyújt. A rendezvény megnyitóján a kormányhivatal bukaresti képviselője a külföldi román meghívottakhoz fordulva kijelentette: "Meggyőződésem, hogy önök számára a románok történelmének, az igaz történelemnek az oktatása sokszor nagy bátorságot igénylő tett." Úgy lehet. De ugyanilyen bátor tett a hazai román tanároké is, ha valóban csakis az igazságnak megfelelő román történelmet akarják továbbadni tanítványaiknak. És fokozott bátorságra vall, ha a romániai magyar oktatók viszonyulnak ilyenképpen a történelemtanításhoz. Na, de nehogy túlzásra ragadtassuk magunk, végül is az csak normalitás, ha valaki ragaszkodik a tudományos tényekhez. Tény azonban az is, hogy minderről még nagyon sokat lehetne és kellene dialogizálni. És mindenekelőtt végre már gyakorlati ténnyé kéne válnia annak a régóta hangoztatott szándéknak, hogy a román és magyar történészek, történelemtudósok rendszeresen összeüljenek és létrehozzák a közösen egyeztetett, tudományosan helytálló, cáfolhatatlan történelmi munkákat, monográfiákat, szintéziseket. Azzal is elejét vehetnék még sok-sok áldatlan vitának.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

A vallás mint identitásmegőrző tényező
A nagyváradi Szacsvay Akadémia kisebbségkutatási előadás-sorozata keretében Kiss Dénes szociológus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje tartott előadást, Az erdélyi magyarok vallásossága a 21. században címmel. Az elhangzottakat – egy a kilencvenes évekből származó felmérés adataival is összevetve – Borsi Balázs foglalta össze.
A vallási átalakulás három vallásszociológiai alapelméletét – a klasszikus értelemben vett szekularizációt, a szekularizációt piaci paradigmában és a vallási revitalizációt – ismertetve az előadótól olyan, közvélemény-kutatások alapján megfogalmazott megállapítások hangzottak el, amelyek a maguk nemében meglepőek is voltak, hiszen „a legvallásosabb” kelet-közép-európai állam, azaz Románia esetében rendszerint arra gondolunk, hogy a románság inkább hitgyakorló és vallásosabb a magyaroknál. Az adatok szerint nem teljesen így van.
A klasszikus értelemben vett szekularizáció a vallásnak és az egyháznak a társadalomból való kiszorulását, elszigetelődését jelenti, míg piaci értelemben véve az „egyházi kínálat” lanyhulásával enyhül az érdeklődés is. A vallási revitalizáció az egyházak újbóli térnyerésének, nyilvánosságba lépésének a szociológiai deklarációja. A modern, fejlődő társadalmakban megfigyelhető a funkcionális differenciálódás, ami azt jelenti, hogy az egyház csak egy terület, amely foglalkoztathatja az embereket, valamint hogy a különböző szakterületek megfigyelhető módon elkülönülnek egymástól: a banki szektorban dolgozók kizárólag a pénzügyekkel foglalkoznak, a könnyűiparban érdekeltek az ő területükkel vannak elfoglalva, és egyre szűkebb az a réteg, amely az egyházzal, a vallásossággal foglalkozik. Egyebek mellett ez nagyban hozzájárul az úgynevezett vallási privatizálódáshoz, ahhoz, hogy a vallás a magánélet részévé válik, ebből pedig következik az individualizáció, azaz mindenki magában dönti el, hogy mit gondol az egyházról. Kiss Dénes ezt azzal illusztrálta, hogy rákérdezett: a hallgatóság soraiban hányan vannak olyanok, akik a hitről, az egyházról beszélgetnek otthon vagy a munkahelyükön. A teremben ülők közül senki sem jelentkezett, tehát a folyamat nálunk is nyomon követhető.
Identitások egybeesése. A posztkommunista térségben a vallás privatizálódása azonban a politikai nyomás miatt erősödött, és az egyházak marginalizálódásának mértékétől függően a szekularizáció különböző mértékű, kelet–nyugati irányú. Az individualizáció esetében, mivel ebben a térségben nem talált utat a nyugati „vallási kínálat”, a népi vallásosság erősödött. A „legvallásosabb ország” helyzetét tekintve azért intenzív a hitbéli meggyőződés és az egyházak felé fordulás, mert a vallási és etnikai-nemzeti identitás szinte egybeesik. A magyarság számára identitásmegőrző tényezőként tekinthetünk a történelmi magyar egyházakra, míg – a vallási és etnikai, nemzeti identitások közötti szoros kapcsolatot figyelembe véve – a románság körében az egyház gyakran összefonódott az államvezetéssel, az államvallás kialakulása eredményezte a kismértékű marginalizációt a kommunizmusban, ezt nevezik bizánci szimfóniának.
Hitbéli statisztikák. Kiss Dénes a 2008-as Kárpát Panel, illetve az ugyanabban az esztendőben elvégzett European Values Study Survey felmérés eredményeit ismertette. A kutatás fő célja az erdélyi magyarok vallásossága mértékének és jellegzetességének a megvilágítása volt. A vallásosság mértékét a szubjektív megítélés és az objektív mutatók, tehát a vallásgyakorlás alapján állapították meg, de vizsgálták a vallásosság tartalmát is. Arra a kérdésre, hogy „Mennyire fontos Isten az ön életében?”, tízes skálán kellett felelniük a megkérdezetteknek. A magyarországi magyarok által adott válaszok átlaga 5,24, a romániai átlag 8,63, ezen belül az erdélyi magyarok körében 8,75. Utóbbiak közül saját bevallásuk szerint 59 százaléknyian naponta imádkoznak, míg a románok 55, a magyarországiak pedig 25 százaléknyian. Objektív mutatónak számít például az, hogy a bevallás szerint az erdélyi magyarok 32,3 százaléka hetente legalább egyszer jár templomba.
romániai átlag ehhez képest 25, az anyaországi pedig 11 százalék. Az erdélyi magyarok 82,3 százaléka vallja azt, hogy létezik egy személyes Isten, 9,4 százalékuk úgy véli: létezik valamilyen szellem vagy életerő, 7,2 százalékuk bizonytalan e tekintetben, 1,1 százalékuk pedig bevallottan ateista. Ám amikor vallási tanításokra kérdeztek rá a kutatók, mint például a halál utáni életre, a pokolra vagy a bűnre, a románok sokkal nagyobb arányban vallották azt, hogy hisznek benne, az erdélyiek kevésbé (65,1 százalékuk hisz a halál utáni életben, 52,9 százalékuk a pokol létezésében, 68,4 százalékuk a bűnben és 15,8 százalékuk a reinkarnációban), a magyarországiak még kevesebben. Egyedül a reinkarnáció az, amiben az anyaországiak hisznek a legtöbben (23,2 százalék), a romániaiak átlagosan 21,8, az erdélyi magyarok pedig 15,8 százaléknyian. Abban viszont nincs szignifikáns különbség a romániai átlag és az erdélyi magyarok által adott válaszokat tekintve – valamennyien 92–98 százalékban válaszoltak igennel –, hogy fontos-e az egyházi szertartás a születéskor (keresztelés), házasságkötéskor vagy elhalálozáskor. Magyarországon ezzel szemben átlagosan húszszázaléknyival kevesebben tartják fontosnak ezeket a szertartásokat. Az istenhit fontossága nagymértékben függ az egyén képzettségétől is – derült ki a felmérésből. Az iskolai végzettség szerinti lebontásban az általános iskolát végzettek számára tízes skálán 9,1-nyire fontos Isten az életükben, a szakiskolát végzetteknél ez az érték 8,7, az érettségivel és a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknél 8,4.
Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus azt a következtetést vonta le a kutatás eredményeiből, hogy az erdélyi magyarok nemcsak a magyarországiaknál, hanem a románoknál is vallásosabbak. Mint kiderült, a magas fokú vallásosság a többség és a kisebbség eltérő felekezeti hovatartozásával magyarázható, s bár a felsőfokú végzettségűek az átlagnál kevésbé vallásosak, ennek közösségi vetületét annál fontosabbnak tartják.
Adatok a kilencvenes évekből
Tomka Miklós Erdélyi magyar vallásosság – összehasonlító perspektívában című írása 1999 októberében jelent meg a Magyar Szemlében. Az akkori felmérés adatait érdemes összevetni a 12 évvel későbbi vizsgálódás eredményeivel.
A magukat Istenben nem hívőként jellemzők aránya az erdélyi magyarok között 5%, a románok között 3%, a magyarországi népességben 27%. A magyarországiak háromnegyede, az erdélyi magyarok 84%-a hisz egy olyan Istenben, aki személyesen törődik minden emberrel. Hasonlóak a tendenciák a Jézus-hit vonatkozásában. A magyarországi 18 és 65 év közötti népesség több mint egyharmada, az erdélyiek tizede (10%) vallja, hogy Jézus csupán egy rendkívüli ember volt, vagy talán nem is élt. Isteni személynek tartja Jézust az anyaországi népesség közel fele (44%), az erdélyi magyarok háromnegyede (74%), a románok több mint négyötöde (82%). A magyarországi felnőtt népesség egyötöde nem tartja fontosnak a keresztelést, több mint egynegyede nem tartja szükségesnek a templomi házasságkötést, egyhatoda az egyházi temetést sem. Erdélyben negyedannyian sincsenek, akik az egyházi szertartást nélkülözhetőnek tartják. Megfordítva ez azt jelenti, hogy Erdélyben a társadalom túlnyomó többsége (92–94%-a) nem bízza a körülményekre vagy a rokonság döntésére, hanem fenntartás nélkül minden körülmények között fontosnak tartja a keresztelést, a templomi esküvőt, az egyházi temetést. A rendszeres templomba járás Erdélyben általános gyakorlat, Magyarországon egy kisebbség magatartása. Magyarországon a templomba járók aránya a fiatalabb évjáratokban folyamatosan csökken. Erdélyben is van különbség a második világháború előtt és az azután születettek szokásai között, de a 60 évesek és fiatalabbak korcsoportjaiban a templomba járók aránya meglehetősen stabil. Hasonló összefüggések mutathatók ki a magán-vallásgyakorlatban, az imádkozásban. Sohasem (vagy legfeljebb évente) szokott imádkozni az anyaországi magyarok 29%-a, ezzel szemben az erdélyi magyarok csupán 5%-a és az erdélyi románok 2%-a. A legalább hetente imádkozók aránya Magyarországon 38%, az erdélyi magyarok körében 70%, az erdélyi románok között 74%. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Markó: felelőtlen döntés egy új pártot létrehozni
Erdély jövőbeni multietnikus jellege attól függ, hogy sikerül-e kialakítanunk további olyan szabályokat, normákat, intézményeket, amelyek biztosítanák az itt élő nemzetiségek, kultúrák egyenrangú viszonyát, és amelyek ugyanakkor biztosítják a közösségek számára etnikai különbözőségeik, különlétük megélését is. Ennek megvalósulása azonban a jövőbeni jó vagy rossz döntéseinktől függ” – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes szombaton, Marosfőn, a 8. EU tábor utolsó szakmai napján tartott előadásában.
Az RMDSZ volt elnöke arra hívta fel a figyelmet, az Erdélyben élő nemzetiségek, együttélése a múltban sem spontánul, sorsszerűen alakult ki, hanem az adott nemzetiségek által meghozott döntésekre, az általuk kiküzdött olyan jogokra, szabályrendszerekre épült, mint a székely és a szász autonómia, vagy a vallásszabadságot kimondó 1568-as tordai törvény.
Nem Budapest vagy Brüsszel oldja meg a problémáinkat
A miniszterelnök-helyettes szerint az ország adminisztratív átszervezésének kérdése is egy hasonló horderejű döntést rejt, amely hosszú távon meghatározhatja az erdélyi magyarság helyzetét. Úgy látja, a román politikum által kezdetben felvázolt, nyolc nagy megyéből álló megyerendszer megvalósítása súlyos következményekkel járt volna a magyarság további sorsára és lehetőségeire, hiszen a közösség ezáltal elveszítette volna a jelenlegi magyar többségű megyékben gyakorolt önkormányzati döntési jogköreit. A közigazgatási átszervezést övező politikai viták nagy konklúziójának tartja azt, hogy kizárólag az RMDSZ volt képes megakadályozni a magyarság szempontjából katasztrófális következményekkel járó átszervezést, és szétoszlatott egy sokak által táplált illúziót is: azt, hogy „futunk Budapestre, Brüsszelbe, akik majd megoldják a problémáinkat”. 
Magyarországi politikusok támogatásával akarják szétverni az erdélyi magyar politikát
Markó rendkívül felelőtlen döntésnek tartja, hogy egyesek az RMDSZ ellenében egy újabb pártot akarnak létrehozni. Azt mondta: ilyen kudarcos kísérletek eddig is voltak, azonban érthetetlen, hogy magyarországi politikusok támogatásával erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát. Markó szerint az RMDSZ és a magyarországi vezetés közötti minden konfliktus erre az alapvető szemléletbeli ellentétre vezethető vissza. Rossz döntésnek tartja ugyanakkor azt is, hogy a határon túli magyarságnak megadott állampolgárság mellé szavazati jogot is adna a magyar állam. „Ezt nem sokan merik kimondani, mert félnek az érzelmi nyomástól, de ki kell mondanom: aki azt hiszi, hogy az erdélyi magyarságnak ma az a legfontosabb problémája, hogy szavazhat-e Magyarországon, az óriási hibát követ el, és vétkes lesz, ha a jövőképünket nem tudjuk úgy alakítani, ahogyan azt alakítanunk kell. Az fontos döntés, hogy a kettős állampolgárságra van lehetőség, de rossz döntés lesz, ha ez szavazati joggal is jár azok számára, akik itt élnek Erdélyben. Ha mi letudjuk állampolgári kötelezettségeinket azzal, hogy szavazunk a magyarországi parlamenti választásokon, amely választásoknak ránk nézve szinte semmilyen következményük nincsen , és e mellé létrehozunk még egy pártot is, arra ébredhetünk, hogy nem lesz képviseletünk a román parlamentben, és az olyan kezdeményezések, mint a területi átszervezés vagy a többi magyarellenes kezdeményezés úgy mehet át rajtunk, mint a mozdony” – hangsúlyozta előadásában Markó Béla. Hozzátette: ,szerinte ez nem fog bekövetkezni, mivel az erdélyi magyarság továbbra is kiáll az egységes érdekvédelmi politizálás mellett. Krónika (Kolozsvár)

Borboly Csaba közleménye a Nem paktálnak című hírünk kapcsán
Hétfőn átvettünk a Nem paktálnak című hírt a Kolozsvári Rádió internetes portáljáról – a forrás megjelölésével, természetesen -, amelyet a rádió munkatársa egy a Hargita Megye Tanácsa sajtóosztályának közleménye alapján szerkesztett át. Ennek pontosítását kérte Borboly Csaba tanácselnök az alábbi közleményben.
Az utóbbi napokban olyan híresztelések keltek napvilágra, melyek szerint egyeztetések zajlanak az RMDSZ és az MPP Hargita és Kovászna megyei tanácsosai, frakciói között a megyék összevonásával, az új regionális felosztással kapcsolatos népszavazások előkészítése céljából. E hírek kapcsán fontosnak tartom leszögezni, hogy ilyen egyeztetések nem zajlanak, mert a jelenlegi közigazgatási felosztást veszélyeztető törekvéseket az RMDSZ elnökének, parlamentereinek, önkormányzati tisztségviselőinek, helyi- és területi szervezeteinek az erőteljes, összehangolt fellépése megakadályozta. Jelenleg nincs olyan körülmény, amely indokolná, hogy az elkövetkező hetekben, hónapokban, a nyári mezőgazdasági munkák és szabadságolások időszakában népszavazásokat tartsunk Székelyföldön. Fontos megjegyezni azonban, hogy a veszély nem hárult el. Sőt, az 5 ezer lélekszám alatti falvak összevonásának ötletével még gyarapodott is azon közéleti témák listája, amelyek vonatkozásában állást kell foglalnunk. Tehát minden bizonnyal az őszi hónapok folyamán megfelelő előkészítés után, a megyék, a regionális felosztás, az 5 ezer lélekszám alatti falvak összevonása, illetve más, Székelyföld fejlődése szempontjából fontos kérdések tárgyában népszavazást fogunk tartani. E kérdések nemzeti közösségünk megmaradása szempontjából stratégiai fontosságúak.
Ezért arra kérem, az MPP székelyföldi politikusait, hogy e vonatkozásában emelkedjenek felül a szűken értelmezett pártpolitikai érdekeken, és azt keressék, hogy munkánkat mivel segíthetik, mert az elmúlt hetek is bebizonyították, hogy ha baj van, nagy baj van, akkor csak az RMDSZ-re számíthat az erdélyi magyarság. Céljaink elérése érdekében számos eszköz áll rendelkezésünkre, ezek közül az egyik a népszavazások kezdeményezésének lehetősége. Az elkövetkező hónapokban el tudjuk dönteni, hogy a közöttünk vita tárgyát nem képező cél érdekében mely eszközhöz folyamodunk. A megyei népszavazások kezdeményezése most nem időszerű. Azokkal nem tennénk egyebet, mint csatlakoznánk Victor Ponta és Crin Antonescu pártelnökök Basescu államelnök ellen indított, pártpolitikai célú népszavazási kezdeményezéséhez. Ez semmiképp nem szolgálná érdekeinket. Nekünk nem szabad beleavatkoznunk a román pártok egymás ellen indított hadjárataiba, ugyanis a fejlesztési régiókra vonatkozó elképzeléseinket egyik sem támogatja. E vonatkozásban rájuk mint szövetségesre nem számíthatunk, tehát nincs miért „kibickednünk” harcukhoz. Nekünk a magunk útját kell járnunk, és azt kell keresnünk, mely a helyes út, mi az ami nemzeti közösségünk érdekeit szolgálja.
A legfontosabb dolog most, hogy megakadályozzuk a számunkra hátrányos elképzeléseket. De annak érdekében, hogy e felvetések soha vissza ne térhessenek a román politikában, ahhoz az kell, hogy a romániai közvélemény is belássa, hogy e kezdeményezések mindenki, így a többség számára is hátrányosak, és nem szolgálnák a fejlődést, az emberek boldogulását. E munkára kell most koncentrálni elsősorban, mert ebben mindenki hasznos munkát fejthet ki. És egy dolgot ne feledjünk: amikor az embert katasztrófa veszélyezteti, mondjuk tűzvész van, vagy árvíz fenyeget, akkor nem azzal foglalkozik, hogy miként bővíti a házát, miként építkezik, hanem azzal, hogy azt amije van, megvédje, megóvja a veszélytől. A 8 megyés közigazgatási felosztás párosulva az 5 ezer lélekszám alatti falvak összevonásával álláspontom szerint katasztrofális következményekkel járna nemzeti közösségünk számára. Ennek elhárítására kell most koncentrálnia mindenkinek, aki közképviseleti feladatra vállalkozott.
Borboly Csaba
Hargita Megye Tanácsának elnöke. Erdély.ma

„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”
Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről.
— Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma?
— A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat.
— Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért?
— A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre.
— Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni?
— A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek.
— Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások?
— A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket.
— Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket?
— Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött.
— Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura?
— Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni.
Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató?
— Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások?
— A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el.
— Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek?
— Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont.
— A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében?
— A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség.
— Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk?
— Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép.
András Gyula színművész kételkedik
— Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege.
— A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani.
— A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása.
— Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken?
— Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték.
— Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet?
— Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni.
— A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro

„Hunoriádát” hirdettek a civil szervezetek Verespatak-ügyben
„Hunoriádát”, Kelemen Hunor távozását célzó hadjáratot hirdettek a romániai civil szervezetek a kormány RMDSZ-es kulturális és örökségvédelmi minisztere ellen a verespataki aranybánya-projekt számára nyújtott engedély miatt. Mint arról beszámoltunk, Kelemen Hunor a napokban jelentette be, hogy a Fehér Megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóság kibocsátotta a települést övező Kirnyik-hegység egy részére vonatkozó régészeti mentesítési bizonylatot, aminek hiánya eddig a vállalkozó egyik fő akadálya volt a bányanyitás útjában.
miniszter szerint a jóváhagyás odaítélése az első lépés, amellyel biztosítják a verespataki régészeti örökség megmentését, védelmét és hasznosítását, amelyet egy kezdeményezésére született cselekvési terv is garantál. Kelemen hozzátette: a terv értelmében a beruházó Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) vállalatnak 70 millió dollárt kell költenie ami szerinte garancia a térség régészeti és építészeti öröksége 80 százalékának megmentésére.
Ez esetben a Hollókő különleges történelmi jelentőséggel bíró bányajáratairól, a Katalin-tárna feltárásáról, helyreállításáról és látogathatóvá tételéről, a római kori temetkezési hely és leletek, Carpeni-körzet (beleértve a római kori, a középkori és jelenkori járatokat), a védett területen található 41 műemléképület és Verespatak történelmi központjának felújításáról, valamint több mint 100 km bányajárat és tárna régészeti kutatásáról és dokumentálásáról van szó.
Csakhogy a kanadai-román RMGC ciántechnológiás bányatervét ellenző civil szervezetek homlokegyenest másként értékelik a helyzetet. Tegnapi tüntetésükön – amelynek során „Kelemen, a ciánminiszter” és „PDL–RMDSZ–RMGC-kormány egyenlő szerelem” feliratú transzparensekkel, valamint a politikus fényképét aranyszínű keretbe helyezve jelentek meg a tárca épülete előtt – az RMDSZ-es miniszter távozását követelték, aki szerintük gyakorlatilag zöld utat adott Verespatak megsemmisítéséhez.
A civilek kifogásolták, hogy miközben a régészeti mentesítési bizonylat kibocsátását a tárca régészeti szakértői egyhangúlag helyeslik, a minisztérium nem kérte ki az országos műemlékvédelmi bizottság véleményét. Holott a testület már korábban ismertette álláspontját, miszerint Verespatakot iktassák az UNESCO világörökségi listájára, márpedig ez esetben dugába dőlne a kanadaiak bányaterve. Şerban Sturdza, a romániai építőmérnököket tömörítő egyesület alelnöke elítélte, hogy a tárca „erkölcstelen üzletet kötött” az RMGC-vel azzal, hogy a műemlékek és régészeti leletek konzerválása ürügyén áldását adta a Fehér megyei település elpusztítására.
Az aranybányaprojektet ellenző civil szervezetek, szakértők aggodalma érthető, hiszen a 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt ciántechnológiával kibányászni kívánó társaságnak ezen túlmenően már csak a környezetvédelmi minisztérium engedélyét kell beszereznie, majd pedig a kormány mondja ki a végső szót a projekt sorsáról. Közismert azonban, hogy az RMDSZ-szel együtt kormányzó demokrata-liberálisok és Traian Băsescu államfő támogatja a kitermelés beindítását, még akkor is, ha Sever Voinescu, a PDL szóvivője szerint az alakulatnak nincs egységes álláspontja arról, hasznos-e a Verespatakra tervezett aranybánya megnyitása. A politikus szerint a nagyobbik kormánypártban még nem született döntés a projekt engedélyezéséről, úgy vélte ugyanakkor, hogy a bányaterv az elmúlt tíz–húsz év legnehezebb döntése a román politikai osztály számára, amelynek azonban ezt előbb-utóbb meg kell hoznia. Victor Ponta, az ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke különben tegnap figyelemre méltónak nevezte azokat a spekulációkat, miszerint éppen akkor derült fény a Borbély László miniszter ügyében korrupció gyanújával zajló ügyészségi eljárásra, amikor a verespataki projekt mára csak a környezetvédelmi tárca véleményezésére vár.
Rostás Szabolcs

Markó-vizit az ÚMSZ-nél
Szerkesztőségünkbe látogatott tegnap a miniszterelnök-helyettes
Többek közt újságolvasási szokásairól kérdeztük Markó Béla miniszterelnökhelyettest, aki tegnap az Új Magyar Szó szerkesztőségébe látogatott.
„Bár azt nem állítom, hogy az Új Magyar Szó minden lapszámát átforgatom, a miniszterelnök-helyettesi kabinetben készülő lapszemle révén naponta látom, hogy mi jelenik meg a lapban, mire reagál az Új Magyar Szó, mi az aznapi sajtótéma” – fejtette ki a tegnap lapunk szerkesztőségébe látogató Markó Béla miniszterelnökhelyettes. Markót többek közt újságolvasási szokásairól kérdeztük. Mint elárulta, ő maga ilyen szempontból „konzervatív”, minthogy az internet előretörése ellenére továbbra is a nyomtatott betű híve.
„A hagyományos sajtótermékek híve vagyok” – mondta Markó Béla szerkesztőségünkben
„Online nem nagyon szeretek olvasni, néha-néha elolvasok ezt-azt, főleg magyarországi dolgokat, olyasmit, amit nem tudok a kezembe venni. Az Új Magyar Szóból főleg a hétvégi számokat veszem kézbe, papíron, a csütörtöki-pénteki számot, otthon, Marosvásárhelyen. Tartalmas és jó a lap, ezt még azok a politikus kollégák is elismerik, akik néha indulatoskodnak, attól függően, hogy szereti őket az Új Magyar Szó, vagy nem szereti, hogy nekik tetsző vagy kevésbé tetsző dolgok jelennek meg róluk a lapban” – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.
Az RMDSZ volt szövetségi elnöke szerkesztőségünkben az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról, a romániai kormánykoalíció várható sorsáról, a „Borbély-ügyről”, illetve arról beszélgetett az Új Magyar Szó újságíróival, hogy lehet-e kormányüléseken szonetteket írni. A Markó Bélával készült interjút következő lapszámunkban közöljük. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szórványban élni: lehet vagy nem lehet? (Tusványos)
A tusványosi szabadegyetem Jakabffy-sátorának ponyvája alatt a kánikulai hőségben ugyancsak forró kérdést taglalt az öttagú panel, igazi hungarikumot, ha az utódállamokban szórványba szorult, viszonylag nagyszámú kisebbségi magyart nézzük.
A szórványstratégia alapvonalainak kidolgozásával megbízott Bodó Barna egyetemi tanár mindenekelőtt a hozzátapadt negatív olvasatoktól kívánta megtisztítani a fogalmat. Eredeti meglátása szerint a szórvány az erdőszéli fákhoz hasonlóan a tömbben élőket védelmező szerepet is játszik a maga peremléti őrhelyén. Egy pozitív értelmezés szerint a szórvány nem az a jóvátehetetlenül hátrányos helyzet, melyből kitörni nem lehet, hanem egy élhető kontaktushelyzet, melyben az egyén a nyelvi határokon folyamatosan átlép, mást beszél a családban, egyházában stb., mást a munkahelyen, hivatalban. A többség nyelvét védi az állam, a szórványét nem, ezért kell ezt civil intézményekkel támogatni. A szórványhelyzetben megmaradni ugyanis csak fokozott tudatosság és vállalás árán lehet, különben kikopik az egyén a nyelvből. Érdekes a bánsági őshonos magyarok és a frissen betelepült székelyek példája, utóbbiak sokkal könnyebben olvadnak be éppen felkészületlenségük okán. E pozitív értelmezésben a szórványhelyzet a többi kultúra beépítésére és tudatos kezelésére is lehetőséget teremt. A szórvány persze folyamatosan fogy, a Bánságban a múlt században ötven kilométerrel tolódott el a nyelvhatár, ma már a temesváriak élnek szórványban, egyházuk (róm. kat.) sem nemzeti szellemű, demográfiailag sem tudják már fenntartani magukat. A kolozsvári magyarságot viszont, noha húsz százalék alá szorult, nem lehet annak minősíteni, mert rendelkezik olyan identitástermelő kultúrintézményekkel, melyek megvédik ettől. Bodó szerint tehát meg lehet tanulni szórványban élni, és éppen ez a feladat. A Felvidékre visszaköltöző Szarka László (a komáromi egyetem dékánja) szerint valóban szerencsésebb, ha a kérdéshez úgy viszonyulunk, hogy "mentés" helyett, miként az a magyar szociográfiák hangütése nyomán meghonosodott, inkább a szórványok sokrétű támogatására rendezkedünk be. A külhoniak egynegyede található e léthelyzetben, és ehhez járulna még félmillió kettős vagy többes identitású egyén, kár, hogy ezek számbavételére a népszámlálások nem teremtenek lehetőséget. A szórványhelyzet naponta újratermelődik, véli, utalva a nyugati vendégmunkára kirajzó csoportokra. A szórvány és a diaszpóra azonban két külön dolog, és más-más kezelést kíván, szögezték le többen is. Szarka felhívta a figyelmet arra, mekkora segítséget nyújt az internet abban, hogy a teljesen szuverén magyarnyelvűség megélhető legyen szórványlétben is. Új kihívást jelent az elcigányosodás bizonyos magyar régiókban, a csehországi magyarság pedig diaszpórává vált. Érvelését azzal zárta: ne a halálvíziót erősítsük, nemzetpolitikailag támogatott szórványstratégiára van szükség. Megtévesztő a csángókat szórványnak minősíteni, mi Moldvában őshonosak vagyunk – vélte Gergely István, a kérdés EMNT-felelőse –, nekünk ott is vannak a gyökereink, s ha azokat öntözzük, még kihajthatnak. Potápi Árpád országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke a szolidaritáson alapuló új nemzetpolitika alapvonalait vázolta fel, Szesztay Ádám külügyminisztériumi főosztályvezető pedig leszögezte, hátrányos helyzetű közösségekről lévén szó, antidiszkriminációs politikára van szükség az anyaország részéről, ráébresztendő a szórványközösségeket, hogy amit a megmaradásért tesznek, azt az egész magyarságért teszik. Állást foglalt egyúttal a preventív törekvések mellett, hogy megakadályozható lehessen bizonyos veszélyeztetett közösségek szórványhelyzetbe csúszása. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Önálló magyar tagozat: közeledünk vagy távolodunk?
Az elmúlt időben a magyar közvélemény méltán sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével, azon aggodalmát fogalmazva meg, miszerint az új tanügyi törvény nyújtotta lehetőségek ellenére mégsincs előrelépés a magyar nyelvű oktatás terén. A hiteles tájékoztatás és véleményformálás jegyében kötelességemnek érzem az alábbiak közlését, tisztázását.
Az 1989-es változásokat követő euforikus hangulat előrevetítette azt a jogos kisebbségi elvárást, miszerint az 1962-ben pártrendeletre kétnyelvűvé vált Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen valóban kialakuljon és önállóvá váljon a magyar tagozat. Az 1990 februári-márciusi sikertelen tárgyalásokat és ülősztrájkot követő marosvásárhelyi pogrom ezen törekvést befagyasztotta, kialakított egy ránk kényszerített status quot. A csalódás hatalmas méreteket öltött, az elvándorlás az orvostanhallgatók és fiatal orvosok körében is fokozódott.
Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán elérkezettnek tűnjön az idő a magyar tagozat létrehozása igényének az újabb felvetésére. Az 1999 júliusában elfogadott tanügyi törvény ugyanis lehetőséget nyújtott önálló karok, kollégiumok létrehozására, valamint magánegyetemek alapítására a kisebbségek nyelvén. És miközben a Babes-Bolyai Tudományegyetemen megerősödött a magyar nyelvű oktatás, és elkezdődött a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítása, az orvosin nem történt előrelépés. A politikusok hallgattak, mintha mostohagyermeküknek tekintették volna a marosvásárhelyi orvosegyetemet, miközben a magyar oktatók többsége által 1999. november 19-én beterjesztett beadványt nem tűzte napirendjére az egyetemi szenátus. Alulírott a 2000. január 12-i szenátusi gyűlésen a beadvány sorsáról érdeklődött, mire az akkori rektor (tisztsége több mint tíz évvel túlélte a diktatúra bukását, talán egyedüliként Romániában) ingerült válaszában viccnek minősítette az egészet, majd következett a fejmosás.
Akkori beadványunk így kezdődött: "Románia parlamentje, elfogadván az új tanügyi törvényt, a létező felsőoktatási intézményekben lehetővé tette a csoportok, tagozatok, karok és kollégiumok létrehozásának lehetőségét a kisebbségek nyelvén...."
Abszolút semmilyen előrelépés sem történt. Hacsak annyi nem, hogy kétezerben választásokra került sor az egyetemen, új rektor és új román és magyar rektorhelyettes került a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem élére.
Néhány évvel később végre megszólaltak az RMDSZ-politikusok is. A PSD és az RMDSZ közötti 2003-as megállapodás értelmében megjelent az 1432. számú kormányhatározat, amely a 2004/2005-ös tanévtől külön beiskolázási számokat határozott meg a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára. A politikum mindezt sikeres áttörésnek tekintette, a valóságban azonban félmegoldás. Csak két negatív következményt említenék: 1. Mivel az adott keretszámban az utolsó magyar hallgató általában nagyobb médiával jutott be, az évek során több százra tehető azon hallgatók aránya, akiket a sikeresnek vélt kormányhatározat tandíjas helyekre "száműzött". 2. Mivel a nehézkes és pontatlan szövegezésű kormányhatározat (talán akarattal) nem tesz külön említést tandíjmentes és tandíjas helyekről, ezért az egyetem vezetősége aközött lavírozhat, hogy a tandíjas helyeket vagy fele- fele arányban osztja szét a román és magyar diákok között, vagy a törvényre hivatkozva a média csökkenő sorrendjében. Ez történt az idei felvételin, és ennek "köszönhető", hogy több tucat magyar diák elesett a tandíjas továbbtanulás lehetőségétől.
Alulírott a beiskolázási számok kérdését, a marosvásárhelyi orvosegyetem helyzetét, a bizonytalan jövőképet, saját hibáinkat részletesen kielemezte "A beiskolázási számoktól az önálló magyar tagozatig" című írásában (Krónika, 2004. március 5-7).
De mi történt azóta, főleg az elmúlt hónapokban, hetekben, napokban?
Az évek teltek, a magyar oktatás néhány írott rendelkezés és számos kompromisszum alapján fennállt, és a többnyire behatárolt keretek között működött tovább. A magyar oktatók alacsony aránya megmaradt, az újonnan létrehozott szakok zöme (kivétel az általános egészségügyi asszisztensképzés és a bábaképzés) csak román nyelven indult és zajlik manapság is. Miközben a felsőoktatás átreformálására, a minőség követésére, az oktatók előléptetésére, az egyetem akkreditálására számos rendelkezés, határozat jelent meg. No, és 2008-tól beindult az angol nyelvű orvosképzés.
Eredmények? Hirtelen néhányat tallózok: apró kompromisszumokkal kicsikart behatárolt magyar oktatói helyek, a MOGYE vezetése által is támogatott Tudományos Diákköri Konferencia, egyre javuló kapcsolatok magyarországi orvosegyetemekkel, vendégtanár professzorok meghívásának rendszeresítése, korszerűbb könyvtár, a nemrég tatarozott egyetem parkjának fokozódó szépsége és a többi.
Kudarcok? A javuló lehetőségek ellenére a diákok érdeklődése változó, a minőségi és felszabadult oktatás gyakorta még várat magára, az elvándorlás csökkent ugyan, de még mindig jelentős (lásd: Ábrám Zoltán: Az erdélyi magyar orvosmigráció újabb hullámai, Korunk, 2011. április), a méltánytalanul alacsony fizetések és a korlátozott lehetőségek miatt nehéz oktatói pályára állítani a tehetséges végzetteket, az egyetemünkön tanuló magyarországi diákoknak a mai napig románul kell államvizsgázniuk stb., stb. Továbbá: a MOGYE szenátusa tehetetlenségénél fogva ma is leginkább szavazógépezet, mint értelmes vitafórum helyszíne.
Sikerek és kudarcok együttes eredménye, hogy a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ma egy olyan szekérhez hasonlítható, amelyet egyre több ló egyre több irányba húz, miközben az alig-alig halad előre, néhol akár téves irány felé veszi útját.
Az idén januárban megjelent legújabb tanügyi törvény a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet multikulturális egyetemként határozza meg, és nemcsak lehetőséget ad a magyar (kisebbségi nyelvű) oktatás kifejlesztésére önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozása által, hanem azt elő is írja (135. cikkely). Az egyetemi autonómia nyilván az alkotmányban garantált jog marad, ám az egyetemi szenátusnak a döntéseit a törvény szellemében kell meghoznia (123. cikkely).
A tanügyi törvény hatályba lépését követően a MOGYE vezetőiből, szenátusi tagjaiból külön román és külön magyar munkacsoport alakult meg, amelyek az egyetemi charta (belső működési szabályzat) új formáján dolgoztak. Előbbit a román rektorhelyettes, utóbbit prof. dr. Szabó Béla dékánhelyettes irányított, és jelentős szerepet vállalt benne dr. Szilágyi Tibor professzor. A megbeszélések és egyeztetések beindulásáról és menetéről a magyar oktatók két alkalommal értesülhettek, amikor a dékánhelyettes összehívta őket. Bár a szenátus időközben megtartott gyűlésein a kérdés nem került még említésre sem, a kompromisszum körvonalazódni látszott, az új szervezeti felépítésben létrehozandó különálló román és magyar főtanszékek (departament) létrehozásában már-már senki sem kételkedett, amikor június elején a MOGYE oktatóinak opciójukat kellett kifejezniük, hogy melyik tagozathoz tartoznak.
A június 9-i szenátusi gyűlésen akkor támadtak kételyek egyesekben, amikor a szeptemberi licencvizsga szabályzatának elfogadásakor az egyetem vezetősége elzárkózott az új tanügyi törvény átal lehetővé váló magyar nyelvű államvizsgavédés lehetőségétől, arra utalva, hogy a chartát majd úgyis módosítani lehet, amikor időszerűvé válik.
Egy hétre rá, június 16-án az Orvosi Kari Tanácsban a román fél – arra hivatkozva, hogy a magyar tagozatot a jelenlegi állapotában nem sikerülne akkreditálni, és ez veszélyeztetné az egyetem létét – elállt az addigi tárgyalások megegyezéseitől, és olyan chartát javasolt közvitára, amely a magyar tagozat létrehozásának útján semmilyen előrelépést sem jelentett az addigi állapothoz képest. Az egyetemi szenátus mélységesen csalódott magyar tagjai ezt követően távol maradtak a szenátusi gyűlésről, amely döntésképtelennek bizonyult, és a június 20-ra újrahívott szenátusi gyűlést sem erősítették meg jelenlétükkel. Bár a 38 tagú egyetemi szenátus 13 magyar tagja távolmaradt, és így a kétharmados többségre nem volt lehetőség, a chartatervezetet megszavazták, és – ezúttal az új tanügyi törvény szellemében – közvitára bocsátották, azaz egy hónapon át az egyetem honlapján megtekinthető volt bárki számára.
A szenátus magyar oktatói időközben sajtónyilatkozatot fogalmaztak meg a történtekről, és a tanügyminiszterhez címzett levelükben a tanügyi törvény betartására irányuló törekvéseikhez támogatást kértek, felhíva a figyelmet a törvény szellemiségének a megtagadására és a törvénytelenségekre a MOGYE szenátusában.
A beadványra válaszként, a tanügyminiszter a MOGYE román és magyar vezetőiből álló küldöttséget fogadta, és leginkább a román félt erősítette meg céljai kivitelezésében. A megbeszélésen az RMDSZ képviseltette ugyan magát, de nem a legmagasabb szinten, bár a magyar tagozat tagjai elvárták volna, hogy az oktatási kérdésekért is felelős, amúgy hosszú ideig Marosvásárhelyen élő magyar miniszterelnök-helyettes személyesen vesse be politikai befolyását.
Az új egyetemi charta végleges formájának az elfogadására hivatott szenátusi gyűlést július 22-re tűzte ki a vezetőség. A pártfegyelem azt diktálta, hogy amíg a vakációzó magyar diákok mindnyájan távolmaradtak, addig a szenátus román diáktagjai a tanárok képviselőivel együtt teljes létszámban jelen voltak. Ráadásul az egyik elhunyt szenátusi tag helyére mindjárt új személyt választott a kari tanács, bár annak mandátumát később elfelejtették érvényesíteni. És bár e gyűlés törvényességéről is kötekedni lehetne, mindez értelmetlen, hiszen bebizonyították, hogy megvan a kétharmad, ha szükséges.
A szenátusi gyűlés jól átgondolt forgatókönyv szerint zajlott. Előbb különböző szabályzatok, dokumentumok részletes megvitatására és elfogadására került sor, miközben a lényeget, a charta megvitatását és azon belül a magyar nyelvhasználat és önszerveződés lehetőségeinek (azaz leginkább beszűkítésének) a megvitatását a legvégére hagyták. Bár elkezdődtek a szabadságolások, az egyetemi életnek folytatódnia kell ősszel, és azt nem lenne etikus bojkottálni: elfogadtuk hát az oktatási szabályzatot, a nyugdíjazandó professzorok tevékenysége meghosszabbítására vonatkozó lehetőségeket és feltételeket, az új tanévben induló mesterképző oktatási formákat, sőt a charta részeként, kiegészítéseként a három prorektori tisztség leosztását, valamint a választási szabályzatot is. Néhol egy-egy tartózkodással, ellenszavazattal, ám többnyire az évek óta megszokott szavazógépezeti stílusban.
A szenátusi gyűlés már négy órája tartott, amikor az új egyetemi charta megvitatása, a magyar oktatók és egy szenátusi tag által benyújtott módosító javaslatok megbeszélése következett. Miközben az ásványvizes palackok némelyikébe sárga rózsa került – magyar civil kezdeményezésre gyűlés előtt minden szenátusi tag kapott egy szálat, de a többség nem vette át –, és az asztalon virítottak a rózsaszállal együtt járó zöld cetlik a János apostoli idézettel: "Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.".
A rektor mindannyiunk tudomására hozta, hogy ő és társai egyetértenek a magyar tagozat létrehozásával, és ennek érdekében "szimulálásra lenne szükség", tehát akarják, de nem lehetséges, mivel a törvényt be kell tartani. Márpedig a magyar tagozat jelenlegi állapotában nem kapna akkreditációt. (Amikor pártutasításra beindult a román oktatás a MOGYE-n, vajon megfelelt minden akkreditációs feltételnek? És ha van akarat és segítségnyújtás, akkor miért nincs pár évnyi türelem is, mialatt új oktatói állások létesítésével, a magyarországi egyetemek és oktatók szakmai segítségével, az előrelépések és a kutatási eredmények kibontakoztatásával sikerül majd megfelelni a feltételeknek?)
Végül szavazásra került sor. Egy olyan egyetemi chartáról, amelyben nyoma sincs a magyar tagozat, sőt még az annyit vitatott magyar vonal létrehozásának sem (amikor az előbbit elvetették, még azt a lehetőséget sem adták meg, hogy legalább az utóbbiban gondolkodjunk). Egy olyan szabályzatról, amely említést sem tesz magyar nyelvű gyakorlatról, államvizsgáról, mesterképzésről, doktorálásról, bár a tanügyi törvény szabad utat nyit előttük.
Egy olyan dokumentum került terítékre, amely az eddigihez képést visszalépést jelent. Hiszen a chartát kiegészítő választási szabályzatban a román fél még azt az eddig gyakorlatban levő gesztust sem teszi meg, miszerint a kari tanácsba beválasztott tagokat külön választják meg a román és magyar oktatók, onnan kezdve viszont mindenki szavaz román és magyar szenátusi tagokra és tisztségviselőkre. Tehát: amíg eddig a magyar oktatók saját képviselőiket juttatták tovább, akik közül a román többség választotta meg például a magyar rektorhelyettest, addig az új szabályzat szerint bárki jelöltetheti magát, és a gyakorlatban majd a kétharmados többséget élvező románság dönt. Pédául arról, hogy a MOGYE szenátusa magyar oktatói közé ne olyan jámbor, saját lelkiismeretükkel küszködő, jóindulatú és ügyszerető képviselők kerüljenek, hanem leginkább "bólogató jánosok".
Mi más maradhatott hátra a maratoni és ominózus szenátusi gyűlés utolsó mozzanataként: a rektorhelyettes kivételével a jelen levő magyar szenátusi tagok felálltak, és a terem elhagyására készülődtek. Távozásig még végig kellett hallgatnunk a rektori útmutatásokat, az alapos fejmosást és az igazolatlan távolmaradások miatt esedékes kizárás lehetőségét. A rektorhelyettes, akinek legmagasabb magyar tisztségviselőként egyetlen hozzászólása sem volt egész szenátusi gyűlésen, két perc múlva hagyta el a termet. Kommentár nélkül...
Hiteles tájékoztatásom talán igen hosszúra sikeredett, de a MOGYE szenátusa magyar oktatói nevében tisztáznom kell: a magunk részéről minden lehetségeset megtettünk, ennyire tellett, és immár a helyzet meghaladott bennünket.
A tanügyi törvény értelmében a tanügyminisztérium átvizsgálja az egyetemi szenátusok által elfogadott és felterjesztett chartát, hogy megfelelnek-e a törvény szellemiségének. Tehát innen kezdve politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják-e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére.
Amennyiben viszont nem történik előrelépés, ne csodálkozzanak, ha az idén tandíjas helyekre be nem jutó potenciális orvostanhallgatók és családtagjaik, a nagyszerűnek beharangozott, ám csapnivalóan alkalmazott törvények szenvedő alanyai nemcsak most, hanem a választások idején is kiábrándultak lesznek.
Mivel a fenti történet személyes és közösségi csalódottságról szól, legalább említenem kell saját hibáinkat, széthúzásunkat, helyenként egyéni és nem közösségi érdekérvényesítésünket. Sajnos, húsz év távlatában még mindig nincs egy egységes, pozitívabb jövőképet előrevetítő stratégia az erdélyi (marosvásárhelyi) orvosképzés ügyében.
Hogy a metaforikus képnél maradjak: a sokfelé húzó lovak helyett ideje lenne már két olyan paripát befogni a magyar orvosképzés szekérrúdjához, amely jó irányba és minél előbbre vinné a szekeret.
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár,
a MOGYE szenátusának tagja. Népújság (Marosvásárhely)

Önálló magyar tagozat a MOGYE-n: közeledünk vagy távolodunk?
Az utóbbi időben a magyar közvélemény méltán sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével, azon aggodalmát fogalmazva meg, miszerint az új tanügyi törvény nyújtotta lehetőségek ellenére sincs előrelépés a magyar nyelvű oktatás terén. A hiteles tájékoztatás és véleményformálás jegyében kötelességemnek érzem az alábbiak közlését, tisztázását.
Az 1989-es változásokat követő euforikus hangulat előrevetítette azt a jogos kisebbségi elvárást, miszerint az 1962-ben pártrendeletre kétnyelvűvé vált Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) valóban kialakuljon és önállóvá váljon a magyar tagozat. Az 1990. februári–márciusi sikertelen tárgyalásokat és ülősztrájkot követő marosvásárhelyi pogrom ezen törekvést befagyasztotta, kialakított egy ránk kényszerített status quót. A csalódás hatalmas méreteket öltött, az elvándorlás az orvostanhallgatók és fiatal orvosok körében fokozódott. Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán elérkezettnek tűnjön az idő a magyar tagozat létrehozása igényének az újabb felvetésére.
Az 1999 júliusában elfogadott tanügyi törvény ugyanis lehetőséget nyújtott önálló karok, kollégiumok létrehozására, valamint magánegyetemek alapítására a kisebbségek nyelvén. És miközben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen megerősödött a magyar nyelvű oktatás, és elkezdődött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítása, az orvosin nem történt előrelépés. A politikusok hallgattak, mintha mostohagyermeküknek tekintették volna a marosvásárhelyi orvosi egyetemet, miközben a magyar oktatók többsége által 1999. november 19-én beterjesztett beadványt nem tűzte napirendjére az egyetemi szenátus. Alulírott a 2000. január 12-i szenátusi gyűlésen a beadvány sorsáról érdeklődött, mire az akkori rektor (tisztsége több mint tíz évvel túlélte a diktatúra bukását, talán egyedüliként Romániában) ingerült válaszában viccnek minősítette az egészet, majd következett a fejmosás.
Tandíjas helyekre száműzött magyar diákok
Akkori beadványunk így kezdődött: „Románia parlamentje, elfogadván az új tanügyi törvényt, a létező felsőoktatási intézményekben lehetővé tette a csoportok, tagozatok, karok és kollégiumok létrehozását a kisebbségek nyelvén....” Abszolút semmilyen előrelépés sem történt. Hacsak annyi nem, hogy 2000-ben választásokra került sor az egyetemen, új rektor és új román és magyar rektorhelyettes került a MOGYE élére. Néhány évvel később végre megszólaltak az RMDSZ-politikusok is. A PSD és az RMDSZ közötti 2003-as megállapodás értelmében megjelent az 1432. számú kormányhatározat, amely a 2004/2005-ös tanévtől külön beiskolázási számokat határozott meg a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára. A politikum mindezt sikeres áttörésnek tekintette, a valóságban azonban félmegoldás. Csak két negatív következményt említenék: 1. Mivel az adott keretszámban az utolsó magyar hallgató általában nagyobb médiával jutott be, az évek során több százra tehető azon hallgatók aránya, akiket a sikeresnek vélt kormányhatározat tandíjas helyekre „száműzött”. 2. Mivel a nehézkes és pontatlan szövegezésű kormányhatározat (talán akarattal) nem tesz külön említést tandíjmentes és tandíjas helyekről, ezért az egyetem vezetősége aközött lavírozhat, hogy a tandíjas helyeket vagy fele-fele arányban osztja szét a román és magyar diákok között, vagy a törvényre hivatkozva a média csökkenő sorrendjében. Ez történt az idei felvételin, és ennek „köszönhető”, hogy több tucat magyar diák elesett a tandíjas továbbtanulás lehetőségétől.
Alulírott a beiskolázási számok kérdését, a marosvásárhelyi orvosegyetem helyzetét, a bizonytalan jövőképet, saját hibáinkat részletesen kielemezte A beiskolázási számoktól az önálló magyar tagozatig című írásában (Krónika, 2004. március 5–7.). De mi történt azóta, főleg az elmúlt hónapokban, hetekben, napokban? Az évek teltek, a magyar oktatás néhány írott rendelkezés és számos kompromisszum alapján fennállt, és a többnyire behatárolt keretek között működött tovább. A magyar oktatók alacsony aránya megmaradt, az újonnan létrehozott szakok zöme (kivétel az általános egészségügyi aszszisztensképzés és a bábaképzés) csak román nyelven indult és zajlik manapság is. Miközben a felsőoktatás megreformálására, a minőség követésére, az oktatók előléptetésére, az egyetem akkreditálására számos rendelkezés, határozat jelent meg. No, és 2008-tól beindult az angol nyelvű orvosképzés.
Eredmények? Hirtelen néhányat tallózok: apró kompromisszumokkal kicsikart, behatárolt magyar oktatói helyek, a MOGYE vezetése által is támogatott Tudományos Diákköri Konferencia, egyre javuló kapcsolatok magyarországi orvosegyetemekkel, vendégprofesszorok meghívásának rendszeresítése, korszerűbb könyvtár, az egyetem parkjának tatarozása és a többi. Kudarcok? A javuló lehetőségek ellenére a diákok érdeklődése változó, a minőségi és felszabadult oktatás gyakorta még várat magára, az elvándorlás csökkent ugyan, de még mindig jelentős (lásd: Ábrám Zoltán: Az erdélyi magyar orvosmigráció újabb hullámai, Korunk, 2011. április), a méltánytalanul alacsony fizetések és a korlátozott lehetőségek miatt nehéz oktatói pályára állítani a tehetséges végzetteket, az egyetemünkön tanuló magyarországi diákoknak a mai napig románul kell államvizsgázniuk stb., stb. Továbbá: a MOGYE szenátusa tehetetlenségénél fogva ma is leginkább szavazógépezet, mint az értelmes vitafórum helyszíne.
Több irányba húzott szekér
Sikerek és kudarcok együttes eredménye, hogy a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ma egy olyan szekérhez hasonlítható, amelyet egyre több ló egyre több irányba húz, miközben az alig-alig halad előre, néhol akár téves irányba veszi útját. Az idén januárban megjelent tanügyi törvény a MOGYE-t multikulturális egyetemként határozza meg, és nemcsak lehetőséget ad a magyar (kisebbségi nyelvű) oktatás kifejlesztésére önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozása révén, hanem azt elő is írja (135. cikkely). Az egyetemi autonómia nyilván az alkotmányban garantált jog marad, ám az egyetemi szenátusnak a döntéseit a törvény szellemében kell meghoznia (123. cikkely). A tanügyi törvény hatálybalépését követően a MOGYE vezetőiből, szenátusi tagjaiból külön román és külön magyar munkacsoport alakult, amelyek az egyetemi charta (belső működési szabályzat) új formáján dolgoztak. Előbbit a román rektorhelyettes, utóbbit prof. dr. Szabó Béla dékánhelyettes irányította, és jelentős szerepet vállalt benne dr. Szilágyi Tibor professzor.
A megbeszélések és egyeztetések beindulásáról és menetéről a magyar oktatók két alkalommal értesülhettek, amikor a dékánhelyettes összehívta őket. Bár a szenátus időközben megtartott gyűlésein a kérdés nem került még említésre sem, a kompromisszum körvonalazódni látszott, az új szervezeti felépítésben létrehozandó különálló román és magyar főtanszékek (departament) létrehozásában már-már senki sem kételkedett, amikor június elején a MOGYE oktatóinak opciójukat kellett kifejezniük, hogy melyik tagozathoz tartoznak. A június 9-i szenátusi gyűlésen akkor támadtak kételyek egyesekben, amikor a szeptemberi licencvizsga szabályzatának elfogadásakor az egyetem vezetősége elzárkózott az új tanügyi törvény által lehetővé váló magyar nyelvű államvizsgavédéstől, arra utalva, hogy a chartát majd úgyis módosítani lehet, amikor időszerűvé válik.
Egy hétre rá, június 16-án az Orvosi Kari Tanácsban a román fél – arra hivatkozva, hogy a magyar tagozatot a jelenlegi állapotában nem sikerülne akkreditálni, és ez veszélyeztetné az egyetem létét – elállt az addigi tárgyalások megegyezéseitől, és olyan chartát javasolt közvitára, amely a magyar tagozat létrehozásának útján semmilyen előrelépést sem jelentett az addigi állapothoz képest. Az egyetemi szenátus mélységesen csalódott magyar tagjai ezt követően távol maradtak a szenátusi gyűlésről, amely döntésképtelennek bizonyult, és a június 20-ára újrahívott szenátusi gyűlést sem erősítették meg jelenlétükkel. Bár a 38 tagú egyetemi szenátus 13 magyar tagja távol maradt, és így a kétharmados többségre nem volt lehetőség, a chartatervezetet megszavazták, és – ezúttal az új tanügyi törvény szellemében – közvitára bocsátották, azaz egy hónapon át az egyetem honlapján megtekinthető volt bárki számára.
A szenátus magyar oktatói időközben sajtónyilatkozatot fogalmaztak meg a történtekről, és a tanügyminiszterhez címzett levelükben a tanügyi törvény betartására irányuló törekvéseikhez támogatást kértek, felhívva a figyelmet a törvény szellemiségének a megtagadására és a törvénytelenségekre a MOGYE szenátusában. A beadványra válaszként a tanügyminiszter a MOGYE román és magyar vezetőiből álló küldöttségét fogadta, és leginkább a román félt erősítette meg céljai kivitelezésében. A megbeszélésen az RMDSZ képviseltette ugyan magát, de nem a legmagasabb szinten, bár a magyar tagozat tagjai elvárták volna, hogy az oktatási kérdésekért is felelős, amúgy hosszú ideig Marosvásárhelyen élő magyar miniszterelnök-helyettes személyesen vesse be politikai befolyását.
Az új egyetemi charta végleges formájának az elfogadására hívatott szenátusi gyűlést július 22-ére tűzte ki a vezetőség. A pártfegyelem azt diktálta, hogy amíg a vakációzó magyar diákok mindnyájan távol maradtak, addig a szenátus román diáktagjai a tanárok képviselőivel együtt teljes létszámban jelen voltak. Ráadásul az egyik elhunyt szenátusi tag helyére mindjárt új személyt választott a kari tanács, bár annak mandátumát később elfelejtették érvényesíteni. És bár e gyűlés törvényességéről is vitázni lehetne, mindez értelmetlen, hiszen bebizonyították, hogy megvan a kétharmad, ha szükséges.
Akarják, de nem lehetséges?
A szenátusi gyűlés jól átgondolt forgatókönyv szerint zajlott. Előbb különböző szabályzatok, dokumentumok részletes megvitatására és elfogadására került sor, miközben a lényeget, a charta megvitatását és azon belül a magyar nyelvhasználat és önszerveződés lehetőségeinek (azaz leginkább beszűkítésének) a megvitatását a legvégére hagyták. Bár elkezdődtek a szabadságolások, az egyetemi életnek folytatódnia kell ősszel, és azt nem lenne etikus bojkottálni: elfogadtuk hát az oktatási szabályzatot, a nyugdíjazandó professzorok tevékenysége meghosszabbítására vonatkozó lehetőségeket és feltételeket, az új tanévben induló mesterképző oktatási formákat, sőt a charta részeként, kiegészítéseként a három prorektori tisztség leosztását, valamint a választási szabályzatot is. Néhol egy-egy tartózkodással, ellenszavazattal, ám többnyire az évek óta megszokott szavazógépezeti stílusban. A szenátusi gyűlés már négy órája tartott, amikor az új egyetemi charta megvitatása, a magyar oktatók és egy szenátusi tag által benyújtott módosító javaslatok megbeszélése következett. Miközben az ásványvizes palackok némelyikébe sárga rózsa került – magyar civil kezdeményezésre gyűlés előtt minden szenátusi tag kapott egy szálat, de a többség nem vette át –, és az asztalon virítottak a rózsaszállal együttjáró zöld cetlik a János apostoli idézettel: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.”
rektor mindannyiunk tudomására hozta, hogy ő és társai egyetértenek a magyar tagozat létrehozásával, és ennek érdekében „szimulálásra lenne szükség”, tehát akarják, de nem lehetséges, mivel a törvényt be kell tartani. Márpedig a magyar tagozat jelenlegi állapotában nem kapna akkreditációt. (Amikor pártutasításra beindult a román oktatás a MOGYE-n, vajon megfelelt minden akkreditációs feltételnek? És ha van akarat és segítségnyújtás, akkor miért nincs pár évnyi türelem is, mialatt új oktatói állások létesítésével, a magyarországi egyetemek és oktatók szakmai segítségével, az előrelépések és a kutatási eredmények kibontakoztatásával sikerül majd megfelelni a feltételeknek?)
Végül szavazásra került sor. Egy olyan egyetemi chartáról, amelyben nyoma sincs a magyar tagozat, sőt még az annyit vitatott magyar vonal létrehozásának sem (amikor az előbbit elvetették, még azt a lehetőséget sem adták meg, hogy legalább az utóbbiban gondolkodjunk). Egy olyan szabályzatról, amely említést sem tesz magyar nyelvű gyakorlatról, államvizsgáról, mesterképzésről, doktorálásról, bár a tanügyi törvény szabad utat nyit előttük. Egy olyan dokumentum került terítékre, amely az eddigihez képest visszalépést jelent. Hiszen a chartát kiegészítő választási szabályzatban a román fél még azt az eddig gyakorlatban levő gesztust sem teszi meg, miszerint a kari tanácsba beválasztott tagokat külön választják meg a román és magyar oktatók, onnan kezdve viszont mindenki szavaz román és magyar szenátusi tagokra és tisztségviselőkre. Tehát: amíg eddig a magyar oktatók saját képviselőiket juttatták tovább, akik közül a román többség választotta meg például a magyar rektorhelyettest, addig az új szabályzat szerint bárki jelöltetheti magát, és a gyakorlatban majd a kétharmados többséget élvező románság dönt. Például arról, hogy a MOGYE szenátusa magyar oktatói közé ne olyan jámbor, saját lelkiismeretükkel küszködő, jóindulatú és ügyszerető képviselők kerüljenek, hanem leginkább „bólogató Jánosok”. Mi más maradhatott hátra a maratoni és ominózus szenátusi gyűlés utolsó mozzanataként: a rektorhelyettes kivételével a jelen levő magyar szenátusi tagok felálltak, és a terem elhagyására készülődtek. Távozásig még végig kellett hallgatnunk a rektori útmutatásokat, az alapos fejmosást és az igazolatlan távolmaradások miatt esedékes kizárás lehetőségét. A rektorhelyettes, akinek legmagasabb magyar tisztségviselőként egyetlen hozzászólása sem volt egész szenátusi gyűlésen, két perc múlva hagyta el a termet. Kommentár nélkül...
A MOGYE szenátusa magyar oktatói nevében tisztáznom kell: a magunk részéről minden lehetségeset megtettünk, ennyire tellett, és immár a helyzet meghaladott bennünket. A tanügyi törvény értelmében a tanügyminisztérium átvizsgálja az egyetemi szenátusok által elfogadott és felterjesztett chartát, hogy megfelelnek-e a törvény szellemiségének. Tehát innen kezdve politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják-e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást, és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzésben. Amenynyiben viszont nem történik előrelépés, ne csodálkozzanak, ha az idén tandíjas helyekre be nem jutó potenciális orvostanhallgatók és családtagjaik, a nagyszerűnek beharangozott, ám csapnivalóan alkalmazott törvények szenvedő alanyai nemcsak most, hanem a választások idején is kiábrándultak lesznek. Mivel a fenti történet személyes és közösségi csalódottságról szól, legalább említenem kell saját hibáinkat, széthúzásunkat, helyenként egyéni és nem közösségi érdekérvényesítésünket. Sajnos, húsz év távlatában még mindig nincs egységes, pozitívabb jövőképet előrevetítő stratégia az erdélyi (marosvásárhelyi) orvosképzés ügyében.
Hogy a metaforikus képnél maradjak: a sokfelé húzó lovak helyett ideje lenne már két olyan paripát befogni a magyar orvosképzés szekérrúdjához, amely jó irányba és minél előbbre vinné a szekeret. Dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár, a MOGYE szenátusának tagja. Krónika (Kolozsvár)

Sarmaság a két arcú község
Az Ady hepehupás, vén Szilágyságához való közeledésre még nem sok jel utal, mindössze hosszan elnyúló, észrevétlen emelkedők láttatják, hogy véget ért az Alföld síkja. Nagyvárad irányából rendszerint Szilágysomlyón át vezet az út Sarmaságra, de mi letérünk a Báthoriak, majd Károlyiak szép kastélyát rejtő Bályoknál, amely az „aranykorban” Ceauşescu, manapság a gazdasági elit vadászatairól vált inkább hírhedtté, mint híressé. Kémeren és Kárásztelken vezet át a részben aszfaltos, részben kaviccsal szórt kanyargós, legelők ölelte út, amelyet Szabó Ödön útjaként is emlegetnek az ottaniak, nem véletlenül, hisz a szilágysági származású Bihar megyei politikus közbenjárására tették a személygépkocsik számára is elfogadható állapotúvá. Az ily módon megnyirbált távolság jócskán lerövidül, a kikerült Magura hegy csupán kaszálóvá szelídülve kísér. Valamikor az átkos utolsó éveiben jártam errefelé, jóleső érzés kerít hatalmába, amint „rápattanunk” a falut érintő, Zilahot Szatmárral összekötő kiváló minőségű aszfaltútra. A vidékkel nem fukarkodtak a teremtéskor, a gabonának való sík termőföld, a szőlőművelésre, gyümölcstermesztésre alkalmas domboldal mellett gazdag szénkészletet rejt a mély.
Megérintő bányászmentalitás. Sarmasági éveim alatt előbb a régi falurészen, majd az úgynevezett Bányatelepen laktam hosszú ideig. Az utcán jövő-menőket fürkészve keresem az emlékezetembe vésődött arcokat, de mind idegenek számomra. Azóta felnőtt egy új nemzedék, a régiek pedig elköltöztek, vagy az évek jócskán átcsiszolták az ábrázatukat. Az erre tévedt idegen első pillantásra megállapíthatja, hogy gazdag településre tévedt, az emeletes házak némelyike már-már hivalkodó, a giccses megoldás sem ritka, a jómód gyakori errefelé. Közel száz éven keresztül volt pénzforrás a szénbánya, emellett a szorgalmáról is ismeretes sarmasági ember soha nem szakított a földdel, a gazdálkodással. A vasúti csomóponttal áldott településről három irányba fut a vicinális, és Zilah, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad piacaira mindig jutott a sarmasági tejfölből, túróból, zöldségből, baromfiból. A Szilágy megye északi részén elterülő nagyközséget 25 kilométer távolság választja el a megyeszékhelytől, Zilahtól. A Nagykároly–Szilágysomlyó autóút itt ágazik el a megyeközpont felé. A bányászmentalitás szellője megérintette bár az ott élőket, mégis inkább megmaradtak nyakas, büszke magyar gazdának, aki számára a tisztességes munka becsülete elsődleges.
Macskafarknyi történelem. Sarmaság vaskori település, első írásos emléke a 14. század közepéről való, amikor is a Sarmassághyak birtokolták a környéket, értelemszerűen az elnevezése is innen eredeztethető. Bár akadtak, akik egy hasonló hangzású növénynévből, a medvehagyma jelentésű sarmásból származtatják a falu elnevezését. A későbbiek során, házasság révén, a Kemény família tulajdonába került a település; a legrégibb – ma faluházként működtetett – épület az általuk 1745-ben emelt udvarház. 2005-ben a helybéliek szobrot emeltek Kemény János fejedelem tiszteletére. Az egykoron magyarok lakta Sarmaság lakossági összetétele jócskán megváltozott. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás adatai szerint Szilágy megye legnagyobb községében 5168 magyar, 1156 román és 217 cigány él, 4 ukrán, valamint egy-egy német és orosz nemzetiségű polgár mellett. Ide tartozik még közigazgatásilag Szilágylompért, Selymesilosva, Majád, Magurahegy és a ma már lakatlan Parttanya.
Városiasodó falukép.
A polgármesteri hivatalt keresem, de a régi épület helyén háromszintes ingatlan éktelenkedik, a külső falak szigetelésén még dolgoznak a kivitelezők. A belső tér viszont már teljesen elkészült, és számtalan nagyváros megirigyelhetné a funkcionalitásában is remek hivatalt. Már belépéskor polgárbarát figyelmességként kávéautomata, ivóvíz-adagoló fogadja az ügyfeleket. Dombi Attila János polgármester, ahogyan a sarmasági emberek általában, mosolyogva fogad, bizalmat előlegez a messziről jövőnek. Elsőként azzal sikerül meghökkentenie az elöljárónak, hogy nem tősgyökeres sarmasági. Bevallom, elképzelhetetlennek tartottam mind ez idáig, hogy egy bányatelepit maguk fölé válasszanak az „őslakosok”. Tudni kell ugyanis, hogy Sarmaság két részre tagolódik, az egyik a régi falurész, a másik a szénbányának köszönhetően kialakított, többnyire tömbházakból álló telep, ahol jobbára más vidékekről érkezett munkások leltek otthonra. A polgármester maga is így került ötéves kisgyerekként Sarmaságra. Emellett – kimondva vagy kimondatlanul – az sem segítette a polgármesterré válásban, hogy édesanyja román nemzetiségű. Dombi úgy véli, hogy a lakosság elégedetlen volt az előző évek vezetési stílusával, az ő hiteles választási programja ezért is hozta meg a sikert. Olyannyira, hogy az RMDSZ szervezte előválasztáson négy jelölt közül aratta le a babért, míg a végső megmérettetésen a szavazók nyolcvan százalékának a bizalmát élvezte, miközben a Magyar Polgári Párt jelöltjének meg kellett elégednie a maradékkal. Dombi fájlalja az erősen érezhető megosztó politikát, véleménye szerint ez nem használ a magyarságnak; amúgy a település két református lelkipásztorából egy élenjáró képviselője a Tőkés-vonalnak – ahogy ott fogalmaznak.
„Ez nemcsak az egyházat, de a magyarságot is megosztja” – toldja meg az elhangzottakat az időközben hozzánk csatlakozó Dari Tamás iskolaigazgató. A tanügyért felelős sarkítva fogalmaz, úgy véli, hogy a helyi RMDSZ ellenlábasai elvesztették hitelüket, mivel az említett lelkipásztor helyi RMDSZ-es tanácsos volt előzőleg, az MPP helyi elnöke pedig a megyei tanács tagjaként a tulipánt képviselte, Dombi ellenpolgármester-jelöltje korábban szintén helyi RMDSZ-es tanácsosként működött. Az ok nélküli pálfordulást nem tolerálja a választók többsége – vélekedik Dari Tamás.
Megragadva az alkalmat iskolaügyekről ejtünk szót, s evidens módon a nemrég lezajlott érettségi eredményeiről érdeklődöm először. Az igazgató bizonygatja, hogy diákjai semmivel sem maradtak alatta a megyei átlagnak. És ez, falusi középiskoláról lévén szó, igen nagy dolog. A líceumi oktatás kétnyelvű, románul és magyarul képezik a diákokat mechanikára, elektrotechnikára, és reál tagozat is működik. Az óvodától kezdődően közel hétszáz gyerekkel, fiatallal foglalkoznak, amint azt Dari mondja, kiváló körülmények között. Erről később, az iskolában tett látogatásom során magam is meggyőződöm: a tantermek rendezettek, az alig három éve épült tanműhelyek felszereltsége is modern, a testedzésre pedig a szabvány sportterem ad lehetőséget. Dombi Attilával útnak eredünk egy kis falunézőbe, s a község első embere közben sorolja az eredményeket, a még megvalósulásra váró terveit. Már pirosban áll a 24 lakrészes ANL-tömbház, a kultúrház rendbe téve, nemrég az erdélyi származású Tamás Gábor énekes volt a vendégük. A szennyvízelvezetést, a vízellátást szinte teljes egészében megoldották.
Tárnazárás - talajvesztés.
Húsz esztendőn át szinte senki nem foglalkozott a telepen élőkkel. A múlt század ötvenes éveiben épült bányászházak, panelek lelakottá váltak, itt volt az ideje a vízvezetékcserének. Ottjártunkkor javában folyt egy mini sportpályával megtoldott park kiépítése, egy sikeres pályázat eredményeként. A teleplakók nehezen birkóztak meg a kilencvenes évek változásai után bekövetkezett bányabezárással. Ez a bevándorolt réteg hozzászokott a nehéz munkáért járó jó fizetéshez, az ingyen lakáshoz, a különböző kedvezményekhez. A munkaidő végeztével többnyire a tömbházak előtt verték a kártyát, sörözgettek, mondhatni, gond nélkül éltek. A munkahelyvesztéssel egyben talajvesztetté váltak, szemben a faluban élőkkel, a régi sarmaságiakkal, akik számára ott volt a gazdálkodás, ami perspektívát jelentett. Persze nem lehet általánosítani, hisz az ember hihetetlen mértékben alkalmazkodó, ezért a bányatelepen lakók közül sokan magukra találtak, vállalkozásba kezdtek, külföldön próbáltak szerencsét – sorolja a szociológiai tanulmánynak is beillő helyzetképet a polgármester.
A bányavállalat irodaépülete ma elhagyottan áll, kivert ablakok, kosz mindenfelé. A valaha szép napokat látott virágoskertet embermagasságú gyom, gaz, bozót uralja. Odébb foghíjas lépcsőjű felüljáró, a szénosztályozó óriás rémként mered a homályba, a csendet kóbor kutyák és szúnyogzümmögés-kíséretű békabrekegés teszi még kietlenebbé. Egy kis fantáziával a bagolyhuhogást is odaképzelheti az ember, és készen is állnak egy kísértetfilm díszletei. De a tikkasztó nyári nap, a poros kánikula sem kelt több bizalmat, a tömbházak előtt elvadult gaz, helyenként a tetőzet is csak mutatóba cipeli még a cserepeket. Egyes vállalkozók igyekeznek színvonalas kereskedelmet folytatni, ízléses terasszal ellátott szórakozóhely is akad. Furcsa kontraszt – már-már groteszkbe hajló – a telep látványa: a korszerűség lenyomatainak szomszédságában romokban hever a bányavállalat egykori klubépülete, ahol hajdanán naponta folyt a filmvetítés. Beljebb merészkedek, ürülék- és vizeletszag, a tetőzet a csillagos ég, a még ottfelejtett vörös bársonycsíkú függönyszegély a múltból kiált. E borzalom-házából kilépve szemközt még üzemel a régi csorgó, az emberek gondtalanul cseverésznek a jó artézi vízre várva. A felszíni fejtés után megmaradt bányató környéke szemétteleppé degradálódott, s az ölnyi gazban ha látszani nem látszik is a lopva odavitt hulladék, a szag óhatatlanul is trehányságról árulkodik. Dombi szeretné a tavat a falu tulajdonában tudni, hogy bekerített, korszerű, vonzó halastóvá alakíthassa. A kilencvenes évek után a fokozatosan leépített bányavállalat vezetői széthordtak mindent. A meglévő értékek megőrzésének jogcímén hatalmas összegeket nyúltak le, és állagmegőrzés helyett töméntelen mennyiségű vasszerkezetet értékesítettek ócskavasként, amiből csinos kis vagyont kapartak össze. A megyei tanács most próbálja valamilyen úton-módon megvásárolni a bányaépületet, benne öregotthont létesítenének. Az ingatlanban nagyméretű ebédlő, konyha szolgált egykoron a bányászok étkeztetésére. A polgármester további álma egy strand megépítése, mivel Szilágy megye igencsak híjával van a fürdőhelyeknek. A hajdani bányavállalatnál saját orvosi ügyelet működött; jelenleg a nagyközségben mindössze két általános orvos óvja az egészséget. Dombi most talpal egy sürgősségi osztály létrehozásáért, de így is három kilométert kell gyalogolniuk a telepieknek a falusi rendelőig.
Bányamúlt bányászszemmel.
Még jól emlékszem Spurigán Géza mérnökre, aki éveken át a vállalat aligazgatójaként dolgozott, mígnem 1991-ben nyugdíjba vonult. A ranglétra minden fokát megjárta, fiatalként segédbányászkodott, a zsebében már technikusi diplomával érkezett Lupényba, szüleinek kulákká való nyilvánítása nehezítette a pályája alakulását, de végül elvégezte az egyetemet. 1965-től él a sarmasági bányatelepen. Az öregúr szívélyesen fogad, fizikai és szellemi frissessége irigylésre méltó. Beszélgetésünk óhatatlanul a bányászatra terelődik. Az első tárnát 1910 körül nyitották meg, akkoriban még kezdetleges eszközökkel dolgoztak, jobbára szekerekkel szállították a kitermelt portékát az állomáson pöfögő gőzmozdonyok etetésére. A második világháború után beindult a nagyüzemi kitermelés. Összesen huszonhárom rétegben folyt a munka, 30-tól 180 méter mélységig merészkedtek le. Összefüggő, nagy kiterjedésű szénrétegeket rejtett a mély, a tizenhatos réteg volt a leggazdagabb, ott két és fél méter vastagságot is elért a szén – hallgatom a nyugalmazott mérnök-igazgató szakszerű magyarázatát. A sarmasági szén jellemzői kiválóak, szennyezettsége alig 3-4 százalékra tehető, kalóriaértéke 2,4–2,8 kilónként, vagyis az egy kilogramm elégetett szénből felszabaduló energia három kilogramm keményfáéval egyenlő. 1965-re az évi kitermelés közel 500 ezer tonnára volt tehető, 1975 és 1989 között felpörgették a termelést évi 900 ezer tonnára, és 2500 munkással dolgoztak. A nyolcvanas években megkezdődött a külszíni kitermelés is, hat méter mélyen már találtak szenet. Ebből évente 30 ezer tonnát szedtek ki. Spurigán mérnök megítélése szerint még nyolcvan évig gondtalanul működtethető lett volna a bánya, már ami a mélyben lapuló tartalékokat illeti. De az emberi szándék másként döntött, mindinkább visszafogták a termelést, 2004-ben pedig leállt a mélyszíni fejtés.
Új gyülekezetnek új templom dukál.
Manapság ritkán fognak új templom építésébe, mármint a magyar közösségek, mert a hagymakupolás az gombamód terem, ha kell, ha nem. A templomépítés már önmagában is csoda, hát még ha új gyülekezet születésével társul. A bányatelepen élő reformátusok zöme egyáltalán nem vagy csak ritkán jutott el a falusi templomba, a távolság gyakran legyűrte az ige iránti éhséget. Hamar felismerték a lehetőséget a Jehova Tanúi szekta tagjai, és bevetették magukat a bányászok megtérítésébe. Ennek veszélyeit felismerve az akkori lelkipásztor, Bessenyei István kibérelt egy helyiséget a telepen, és a Ha a hegy nem megy Mohamedhez… mondást szem előtt tartva minden vasárnap délután istentiszteletet tartott az ottani híveknek. A telep 1400 lakosából körülbelül 450 református, ami tetemes lélekszám külön gyülekezet létrehozásához. Így gondolták ezt az ott élők is, és testvéri szeretettel leváltak a falusi gyülekezettől 2001-ben – tudom meg a gyülekezet főgondnokától, Nagy M. Sándortól, aki szívesen informál a történtekről, mivel a lelkipásztor épp szabadságát tölti. Az új gyülekezet egy lelkes és elszánt papot is kapott Lucza István személyében. A polgármesteri hivatal kiutalt egy lakrészt, ahol a lelkipásztor ideiglenesen meghúzódhatott családjával. Közös összefogással megvásároltak egy romos épületet, felújították, még harangot is szereltek be. Ez volt az első „temploma” a kis közösségnek. Hamarosan felmerült új templom és paplak építésének a gondolata is, s a tervet tett követte, így 2008-ban már megtarthatták az első istentiszteletet az új templomban. Az épület többfunkciójú, az alagsorban iroda, valamint egy konferenciateremnek is beillő helyiség is található. Az eltelt években a gyülekezeti tagok száma megközelítette a hétszázat, ami a falu közelebb eső részén lakó hívek „átigazolásának” tudható be – magyarázza a tisztségét öt éve ellátó főgondnok. Az elmúlt hónapban ünnepelték a gyülekezetalapítás 10. évfordulóját, s a megemlékezésre többek között Csűry István püspök és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is meghívást kapott. Ez utóbbi annál az oknál fogva, hogy a magyar szervezet másokkal egyetemben hathatós támogatást nyújtott a templomépítéshez.
Teraszárnyék vagy pincehűs.
Már délutánba szaladt az idő, aki csak teheti, árnyékba menekül a tikkasztó kánikula elől. A telepen élők többnyire vendéglők teraszain ücsörögnek, jéghideg üdítő, sör mellett, a falubéliek inkább a gyönyörű panorámát nyújtó szőlőhegyet választják menedékként. Régi ismerősömet, Meleg Imrét is a pince hűvösében köszönthetem, karimás szalmakalapjában a hordók igencsak megapadt borszintjét méregeti. Nemcsak az okos beosztás, de a hőség miatt is ajánlatosabb fröccsöt fogyasztani, nem tiszta bort. Nyaralószerű pincéje előtt 500 tőke szőlőt művel, s mióta nyugdíjas, itt szinte naponta talál elfoglaltságot, matatnivalót. A sorok között megterem a télire való zöldség, hagyma. Jó terméskor ötszáz liter bornak valót is kisajtol, most éppen azon bosszankodik, hogy nemrég jégeső verte el a szemeket. A kollektivizálás az ősi pincék zömét tönkretette, a legtöbb már új építésű, tetőtérrel hivalkodó.
Amikor tiszta, páramentes a levegő, messzire ellátni innen, a látóhatárnak csak a szilágysomlyói hegyek szabnak határt. A képzeletnek még az sem, hisz tárnák mélyére látni innen, csillék zakatoló csattanása réveszt, mígnem átköszön a pinceszomszéd, amúgy bányászmódra: Jó szerencsét! Erdélyi Riport (Nagyvárad)

TGM: Még van idő, állítsátok meg őket!
A hagyományosan istenverte, elátkozott ügyek egyike a magyar–román viszony
Ebben benne van a román állam és a magyar állam, a romániai magyar kisebbség és a román többség, Magyarország és az erdélyi magyarság, a székelyek és a többi magyarok, Erdély és Partium viszonya, a magyarországi jobboldal és liberális/szocialista balközép zűrzavaros kapcsolatai a romániai magyar politikai erőkkel és a román pártokkal, a román „elitek” változatos és változó „magyarpolitikái”, a kölcsönös értetlenség és tudatlanság, a „Trianon” nevű mítosz, a „bécsi döntés” nevű mítosz, a „Magyar Autonóm Tartomány” nevű mítosz, a lényegükben elfelejtett, de a szívünkbe fúródott gyilokként betokosodott, kölcsönös történelmi sérelmek; képzeltek és még a képzeltnél is rosszabbak.
A „társtalan magyarság” kihal a Kárpát-medencéből. Ez a régi magyar félelem. A magyarok és külföldi (nyugati és/ vagy orosz) szövetségeseik darabokra tördelik a soha nem eléggé egységes Romániát. Ez a román rettegés régi tárgya.
A két állam kölcsönös tudatlanságban leledzik egymás felől, s a tartalmilag üres „riválisképet” paranoid gyanakvással vizslatja. A politikai elitek ingadoznak a vaksi gyanakvás és a legcinikusabb közöny között. A kölcsönös közöny és a merőben taktikai manőverezés az elmúlt évtizedben – némi óvatossággal, józansággal és lustasággal elegyedve – többet ért el, kellemesebb viszonyokat teremtett, mint a sovinizmus heveny szakasza. Bár a józan lustaság elviselhetőbb, mint a sovén tombolás, szilárd alapnak alig nevezhető. Egymás – kölcsönösen leereszkedő – eltűrése, amiben semmi tudatosság nem volt, csak a két társadalom belső fejlődése (érése és lottyadt, szotyogós túlérése), erkölcsileg meglehetősen silány. Ennélfogva aztán ingatag, időleges, súlytalan.
A gazdasági világválság és nyomában az esztelen megszorító intézkedések tovább mélyítették a már régóta készülő politikai válságot, amelynek Magyarországon az egyre képtelenebb féldiktatúra a következménye, Romániában egyelőre a zűrzavar (ámde a román állam már ugyancsak az Übü-rezsim felé halad). Ilyenkor az államok legfontosabb legitimációs föladata a bűnbakok gondos kiválogatása. A bűnbaklisták élén Nyugat-Európában az arabok és más muszlimok állnak (EU-állampolgárok és bevándorlók vagy menekültek egyaránt), Kelet-Európában a romák, nem pusztán azért, mert „etnikailag és kulturálisan (habitusukban) idegenek”. Főleg azért, mert ők is igényelnek szociális segélyt, amelynek az összegére befolyásosabb rétegek, csoportok is szemet vetettek.
A romániai magyarok, ha nincsenek is túl jól eleresztve, semmiképpen nem hasonlíthatók a cigányokhoz. A mai körülmények között meglepő, hogy föllobbant ellenük a román többség ellenséges indulata, illetve rájuk vetül a romló magyar–román államközi viszony árnyéka. Nyugat-Európában a helyzet némileg különböző: a nyugati EU-államok között nincs gyűlölet, etnikai és regionális konfliktusok vannak, de az etnicizmus NEM nacionalizmus (a nacionalizmusnál is rosszabb, de NEM azonos vele; ám nem is tiszta rasszizmus, mert legalább annyira kulturális, mint „fajbiológiai”). Nyugat-Európában nem vetődik föl államok között a határkérdés, nincs expanzív és militarista nacionalizmus, ám a gazdag régiók igyekeznek elválni a szegényektől, pl. Flandria Vallóniától, Észak-Olaszország a Mezzogiornótól, Katalónia Kasztíliától, Asztúriától: ezek belső régióhatárok. Elválni akarnak, nem egyesülni: mint korábban a gazdag Szlovénia és Horvátország a szegény Szerbiától, Macedóniától, Koszovótól. Skócia, ahol már a függetlenségi párt van kormányon, nem akarja megosztani az északi-tengeri kőolajból származó jövedelmeket az angolokkal. Az adószeparatizmus meglehetősen viszolyogtató.
Kelet-Európában mind a hagyományos nacionalizmus él – például a hagyományos, bár néha csak mostanában keletkezett irredenták –, mind az új etnicizmus, mind a fajgyűlölet.
A magyar–román viszony sajátossága, hogy megromlásában döntő szerepet játszik a két és fél politikai „elit” (a magyarországi, a román és az erdélyi magyar) kétségbeesett igyekezete, hogy fönntartsa magát a gyorsuló hanyatlás körülményei között – hiszen ez már régen nemcsak gazdasági, hanem egyben politikai, kulturális/civilizációs válság is –, és hogy a még úgy-ahogy megjutalmazható, klienssé tehető, „államfönntartó” polgári középet a magánérdekei révén magához kösse, mint manapság minden állam. Ez a „polgári közép” azonban Magyarországon nem, de szerintem Romániában sem elég. Az Orbán-rezsim a kettős állampolgárság révén mozgósítani tudja a határokon túli magyarokat (a belső Fidesz-zsargonban: „hatumákat”), ami szinte semmibe se kerül, viszont a magyarországi adófizető állampolgárok ezért útépítést, állásokat stb. várhatnak és várnak el cserébe.
A Basescu-kormányzat („rezsimnek” nem nevezhető, ahhoz nem elég eredeti, szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, amelyet a nemzeti ügyek kormánya, azaz Orbán Viktor miniszterelnök alkotott meg) azt az érdekes újítást vezette be, hogy kitűnő viszonyt ápol a budapesti kormánnyal, a kormányzati lét kisebb-nagyobb előnyeivel, olykori politikai engedményekkel kenyerezi le a romániai magyarság hivatalos vezetőit, miközben a magyar kisebbség emancipációs törekvéseinek mereven ellene szegül, és nem állja útját a magyarellenes uszításnak.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök mindent megtesz annak érdekében, hogy az erdélyi-partiumi-bánsági magyarok bukaresti parlamenti és kormányzati képviselet nélkül maradjanak, és hogy olyan kalandor akciókba zsarolja bele őket, amelyek után már csak őhozzá fordulhatnak segítségért, az egyes helyhatóságokkal – s velük is csak a kevés magyar többségű körzetben – pedig majd csak elbánik valahogy. Aztán majd sovén tűzbe boríthatja Magyarországot, amellyel újabb évtizedekre szerezhet magának „parlamenti” többséget. Orbán Viktor miniszterelnök a status quót védő (vagy rontó) bukaresti politikai osztály éles fegyvere Erdélyben.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Traian Basescu, Románia elnöke egyfolytában – lassan, ravaszul – szorítja mind szűkebb sarokba a magyar érdekeket, miközben a pokolian népszerűtlen Boc-kabinet parlamenti többségét az RMDSZ tartja fönn, az az RMDSZ, amely már évek óta hiába vár a kisebbségi törvényre (eredeti alakjában a tervezet nem is rossz!), ezért a romániai magyar közvélemény nem Basescu elnököt, hanem az RMDSZ-t okolja. Az RMDSZ kénytelen-kelletlen támogatja a román kormány megszorításos, reálbér- és reálnyugdíjcsökkentő, intézményromboló, elszegényítő politikáját, amellyel minden héten magyar etnikai (nemzetiségi) szavazatok százait veszíti el. A magyarellenes hangulatban a román ellenzék nagy pártjai (a szociáldemokraták és a liberálisok) sovén irányban előznek, a magyarok jobbágyának nevezik Basescu elnököt (haha), magyarellenességben versenyeznek a Basescu-párttal – miközben a maguk oldalára kívánják vonzani az RMDSZ-t az eddigieknél rosszabb föltételekkel.
A Basescu nélküli Basescu-párt kifutó modell, „a román baloldal” – amelynek valószínű elnökjelöltje, majd Románia lehetséges elnöke, aki épp most nevezte magát meggyőződéses monarchistának, Crin Antonescu nemzeti liberális vezető – pedig őszintén nacionalista, szemben az őszintétlen nacionalista Basescuval. (Ő képes ma helyeselni Románia részvételét a második világháborúban a tengelyhatalmak oldalán: „ő is úgy tett volna, mint Ion Antonescu” marsall, jogerősen elítélt és kivégzett háborús bűnös; mintha ez a háború nem jelentette volna egyben a transznisztriai, besszarábiai, moldvai zsidóság kiirtását, az odesszai vérengzést, majd Románia függetlenségének elvesztését. Románia elnökének nyilvánvalóan azért ellenszenves Hohenzollern-SigmaringenMihály – 1947. december 30-áig Románia királya –, mert túlságosan antifasiszta volt az elnök ízléséhez képest.)
De ez még mind semmi.
A nacionalista vetélkedés kényszere a mindeddig óvatos, reálpolitikus RMDSZ-t is nyomja. Nyomja mind a bukaresti kormány, mind a román ellenzék, mind a budapesti kormány (a magyarországi parlamenti ellenzék nem számít). Az Orbán-rezsim vélhetőleg tudja, hogy külön erdélyi magyar kedvence, az Erdélyi Magyar Néppárt nem arathat sikert, két romániai magyar párt azt jelenti: egy se.
De az elkeseredett erdélyi közvéleménynek Kelemen Hunor és Markó Béla egyszerűen nem mondhatja meg, hogy az Erdélyben (Magyarországon már nem) nagyon szeretett Orbán miniszterelnök milyen sorsot szán a gyorsan csökkenő lélekszámú magyar kisebbségnek. A névleg az RMDSZ-hez tartozó, de lélekben már Orbán Viktorhoz átállt tisztségviselők provokáló akcióit nem bírálhatják, mert akkor egyszeriben „rossz magyar ember(ek)nek” látszanának. Így a két csoport (RMDSZ, EMNP) politikája egyre hasonlóbbnak tűnik föl, miközben egyre jobban gyűlölik egymást. És politikájuk valójában nem is hasonlít, de voltaképpeni politikájukat titkolni kénytelenek.
Vegyük a Mátyás király kolozsvári szobrára illesztett „táblácska” (placuta) történetét. A „táblácska” a nagy történész, Nicolae Iorga butácska, nacionalista, ám csavaros mondata, amely egyrészt büszkélkedik vele, hogy a hírneves uralkodó román származású volt, másrészt afféle nemzetárulónak állítja be, harmadrészt azt mondja, hogy valami jelentéktelen ütközetben (amelyről nem valószínű, hogy egyáltalán hallott) legyőzték a katonáit a moldvaiak. Ez nem kevés egyetlen mondatban, de a történelmietlen őrületnek elég szép esete.
Nem kétséges, hogy Hunyadi Mátyás részben román eredetű volt. De mit jelentett a „román” és a „magyar” az ő századában? A „magyar” (a „natio Hungarica”) azt jelentette, hogy valaki nemesember („una eademque nobilitas”), ami egyben azt jelentette: katolikus. Olyan nagy hűbérurak, mint a Drágffyak meg a Kornisok, szintén román származásúak voltak, de ezt soha nem hangoztatták, mert az ő esetükben ennek nem volt jelentősége. Mátyás román eredetét az udvarában élő olasz humanisták azért hangoztatták, mert – a korabeli olasz reneszánsz propagandisták (udvari „történetírók”) szokása szerint – római (mítoszi) hátteret kívántak neki biztosítani birodalmi (császári) ambícióihoz, mellesleg mintegy balkézről megteremtve hozzá a dákoromán kontinuitáselméletet. Mátyás apja, a nagy condottiere, Hunyadi János a „törökverés” közben Magyarország legnagyobb földbirtokosa lett, ez tette Mátyást királlyá, nem a „római” eredet.
Mátyást Erdély nem érdekelte, Magyarország többi része se nagyon az adóbevételeken kívül, Bécs és Prága irányában folytatta pazarló és értelmetlen katonai műveleteit. Megteremtette ugyan szűk körű udvari asztaltársasága körében a magyar reneszánszot és humanizmust, amelynek a legjellegzetesebb alakja Janus Pannonius pécsi püspök volt, a biszexuális pornográfia jeles művelője. Annak, hogy Mátyás édesanyja véletlenül – átutazóban – a család egyik hívének a kolozsvári házában szülte meg ezt az érdekes embert, az égvilágon semmi fontossága nincs.
Jellemző a századfordulós magyar „nemzetpolitika” és nemzetpropaganda Erdély-vakságára, hogy nem a Báthoryak, Rákócziak, Bethlenek, Kemények, Apaffyak, Telekiek közül valamelyik erdélyi nagyságnak állíttattak szobrot, hanem ennek a nagy formátumú, ám Erdélytől idegen fejedelemnek. (Az egyetemet meg Ferenc Józsefről nevezték el, nem pedig – mondjuk – Kemény Zsigmondról, ha már ragaszkodunk a főurakhoz.)
Arról vitatkozni tehát, hogy Mátyás király magyar vagy román volt-e, értelmetlenség, hiszen a modern értelemben egyik se volt, hiszen maga a „nemzet” mint olyan sokkal későbbi eredetű. Tehát a „táblácska” (placuta) kitűzése – meg a magyar föliratok lankadatlan üldözése – semmi másra nem szolgál, mint a magyarok megsértésére, akik persze okosabban tették volna, ha sértődés helyett harsányan kacagnak. De már áll a bál, a kolozsvári városi tanács román tagjai minősíthetetlen hangot használnak a magyarokkal szemben, akik kivonulnak. Magyarország bukaresti nagykövete hatalmas virágcsokorral óhajtja eltakarni a „táblácskát”, a rendőrőrszemmel dulakodik. Fiatal magyar tudósok és diákok négynyelvű műanyag táblával ragasztják le a „táblácskát”, amelynek szövege történettudományi vitába keveredik Iorgával, és az évszázados magyar–román együttélést méltatja. Kelemen Hunor, romániai művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke, följelentést tesz az ügyben (a román hatóságok a szobor fölújítása előtt megígérték, hogy a „táblácska” nem kerülhet vissza), válaszul a román nyelvű internet úgy beszél a magyarokról, hogy az még egy harcedzett vasgárdistát is meghökkentene. A magyar alpolgármester reklámterületet bérel Kolozsvár határában, és több nyelven – magyarul is! – föltünteti az óriásplakáton a város nevét. A tereptárgyat „ismeretlen tettesek” lerombolják, újbóli fölállítását a polgármesteri hivatal megtiltja.
Magyar szamárságok követik a román szamárságokat, de amint most is látjuk, az adott demográfiai és hatalmi körülmények között a román szamárságok érvényesülnek (amint 1918 előtt mindig a magyar szamárságok érvényesültek). Ezért nem lehet könnyedén legyinteni rájuk.
A mindenkori és mindenünneni kisebbségek agyonhorzsolt érzékenysége, lelki sérülékenysége nem pusztán lelkiállapot: súlyos történelmi okai vannak. A román demokratikus sajtónak és közéletnek – már amennyi maradt belőle, remélhetőleg több, mint Magyarországon – ezt meg kellene értenie, még az erősödő nacionalizmus és etnicizmus hangulatában is, amely persze sokkal nehezebb föladattá teszi a méltányosságot, mint akár egy esztendővel ezelőtt.
Magyarok és románok egyaránt tágra nyílt szemmel masíroznak a csapdába, közös erőfeszítéssel teszik tönkre azt a soha nem tapasztalt együttműködést, kreativitást, amely a román közönség kedvencévé tette a kolozsvári Állami Magyar Színházat (a sepsiszentgyörgyi magyar színház mellett), amely létrehozta az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivált (TIFF), az Ecsetgyár multikulturális „alternatív hely”-ét, a problémák ellenére eleven (magyar–román) diákéletet teremtett az állami egyetemen, a legjobb alternatív kocsmákat, remek kiállításokat, kiváló könyvkiadókat, folyóiratokat. Természetesen a kultúra, még a legbátrabb se helyettesítheti a jó politikát, de még ennek a kezdetei is tapasztalhatók: megszületett a GAS (Grupul de Actiune Sociala, Szociális Akciócsoport), amely országos föltűnést okozott avval, hogy a nagy nyilvánosság előtt radikálisan szállt szembe a kilakoltatásokkal a cigánynegyedben.
Akármilyen reménytelen a romakérdés, morálisan egyszerűbb, mint a magyarkérdés. A nyomor és a diszkrimináció tisztességes emberekből fölháborodást vált ki (egyszerű, áttekinthető), de a magyarkérdés tele van történelmi tisztázatlanságokkal, az erdélyi magyar középosztály és értelmiség önvédelmi harcai – mivel a magyaroknak van szociális és kulturális tőkéjük, állítólag mellettük áll a magyarországi állam, nem ébresztenek spontán szánalmat; a magyar népességfogyás tragédiá ja a román többség számára érthetetlen – belebonyolódnak a hagyományosan kupeckedő és opportunista „nagypolitika” liános dzsungelébe, ami a balfelé radikalizálódó, de azért kisebbségben lévő román fiatalságnak nem rokonszenves. A Romániában is erősödő szélsőjobboldal, a mainstream erők dalmahodó sovinizmusa is nyomja őket, a többségében nagyon konzervatív erdélyi magyar politikai osztály pedig olyan, amilyennek bukaresti ellenfeleiket megismerték. Tehát a „magyar ügy” még a kisméretű, de fontos antinacionalista román ifjúság szívét se dobogtatja meg. Pedig már rá kellett volna jönnie, hogy a „magyarkérdést” a válság miatti mély szociális és erkölcsi elégedetlenség elterelésére, semlegesítésére fújják föl Románia vezetői, mint ahogy a trianoni gyászharangok szakadatlan kongatása Pesten ugyanerre szolgál. A felelőtlen politikai osztályok mindenre képesek a hatalomért. S az az értelmiség, amely érdekből vagy kritikátlanságból hajlandó fölülni az ilyesminek, soha nem moshatja le magáról a felelősség sarát.
A legutóbbi magyarbarát román országos párt a Kommunisták Romániai Pártja volt a föld alatt, az illegalitásban 1944/45 előtt. De hát magyarok és zsidók és bolgárok vezették (lásd erről Stelian Tanase érdekes könyveit, amelyekben minden álnevet és nom de guerre-t megfejt)...
A nacionalista hangulatkeltés a székelyföldi magyar autonómia ellen teljesen oktalan, hiszen ez a román nemzetnek nem árt (elszakadásra nincs földrajzi lehetőség), de az még kérdéses, hogy milyen hatással lesz a Székelyföldön kívüli – erdélyi és partiumi – magyarok sorsára, hiszen ők el fogják veszíteni a rájuk irányuló, amúgy is szűkülő figyelmet. Meg hogy miként föstene egy autonóm terület, ahol a lakosság fele egyben külföldi (magyarországi) állampolgár, ahol majd éles választási harcok zajlanak a magyarországi pártok között képviselői helyekért a pesti parlamentben?... Ezt nem tudjuk. A területi autonómia reménytelen ügyével azonban sikerült gyakorlatilag levenni a napirendről a kulturális és a személyi autonómia valamelyest esélyesebbnek tetsző tervét.
Az egész dolog annyira össze van kuszálva, hogy – a pesti és a bukaresti kormányok ily módon megerősített pozíciójának kivételével – semmi világos eredmény nem látszik. Ámde a politikai osztály tudatlansága, lelkiismeretlensége már megint egyre sikeresebben fordítja egymással szembe a két népet (miközben a közvélemény háta mögött, ha kell, simán megegyeznek), s az évszázados tanulság az, hogy mindig a kisebbség jár pórul. A történettudomány – amelynek újabb eredményei a művelt középosztály számára ismeretlenek, de legalább hadd említsem meg Ioan Dragan kitűnő tanulmányát a Korunk júliusi számából – megindította már a magyar és a román uralkodó osztályok szörnyű és kölcsönös bűneinek tárgyilagos elemzését. Vannak itt fájó hiányok, például annak a ténynek a széles körű ismerete, hogy a Ceausescu-rezsim egyik középponti eleme volt a magyarellenesség, s benne az etnikai arányok átszabása, továbbá az oktatáspolitika és az áttelepítések révén az erdélyi magyarság proletarizálása.
Most még a históriai tisztázás is lehetetlenné válik, pedig milyen fontos lenne!
Magyarországon néhány szaktudóson kívül alig sejti valaki, hogyan bánt az Erdélyben már évszázadok óta többségi, ám a maga egészében jogfosztott és kegyetlenül elnyomott román nemzetiséggel a gőgös arisztokrácia által vezetett magyar állam. A tanulságok kézenfekvőek, de mivel a probléma megoldása vagy enyhítése tárgyilagosságot, tudást, empátiát, visszafogottságot és humort igényelne, a jelenlegi politikai osztály képtelen a haladásra, nem is hajlandó rá, mert csak a rövid távú előnyökre néz – még kimondani is unalmas.
Ezek az államok a maguk mai alakjában népeik ellenségei, s mivel a nép erőtlen, csak arra lehet biztatni, hogy forduljon el a hagyományos nemzetállami politikától, nézzen át fölötte, bízzék a saját eszében, fittyet se hányjon a politikusaira, nevesse ki őket. És ne keveredjék ilyen ostobaságokba, mint a „táblácska”-ügy. Annyi elvárható azért a néptől is, Erdélyben és mindenütt, hogy ne működjék közre lelkesen a saját tönkretételében.
Ez az írás román nyelven is megjelenik, a 22 című bukaresti hetilapban.
Tamás Gáspár Miklós| Népszabadság

Szívmentve jön a bátorság
Fehéregyháza vasárnap
Enyhén szólva a provokált vagy csak számítógépelt információhiány jegyében „kerítettek sort” az idei Petőfi-emlékezésre Fehéregyházán. A világháló, a napisajtó előzetesen alig tudhatott meg valami lényeget a végül „spontánul” alakult programról: hogy a szószéki beszédet a millenniumi unitárius templomban Nagy László püspökhelyettes mondja, hogy a három székely megye közgyűlési elnökei jóval a hivatalos műsor előtt, mintegy mutyiban koszorúznak (mínusz egyes „kivitelben”) a turulmadaras emlékműnél, hogy a testvértelepülések hűséges odajárói közül kik beszélnek, hogy az ez idáig ott „mérvadó politikusnak” számító kardosjákobok közül miért nem jön el senki sem –, hogy ezt az ez idáig a magyarság reprezentatív megnyilvánulásának tartott ünnepet kinek vagy kiknek áll érdekében/érdekükben a süppedő rét alá duvasztani… Nem tudható, bár sejthető: ismét belecsülkölt a magyarok ünnepébe az ólbeli tenyészetek locsot kavargató vályúit porciózó perchivatalnokok suppendáréja.
Ennek ellenére Fehéregyházán a vasárnap délután széljárása, a felhők tobzódása ellenére is ragyogóra sikerült. A fúvósok, a szavalók, a székelyudvarhelyi magyar férfikórus Kovács László vezette pompás dallamszervezete hoztak örömteli emelkedést, hasonlóképp a politikus vendégszövegek a turulmadaras emlékműnél.
Barátok és szerelmesek, élők és lélekölők, kikben hinnénk: ingyen és szívmentve adták a kősziklás bátorságot –¸ hét ágra, századszor annyira tágra nyíló magyarságunkhoz. Népújság (Marosvásárhely)

Hírsaláta
ÉPÜL A MAMUTKATEDRÁLIS. Miközben naponta két iskolát és kórházat zárnak be Romániában, Bukarestben a parlament – az őrült cukrász álmának is nevezett mamutépület – közelében hatalmas ortodox katedrális építési munkálatai zajlanak – állapították meg a Deutsche Welle újságírói.
Az ortodox egyház és a kormány 600 millió eurót szán e célra, a kormány kétszer annyi pénzzel támogatja a katedrálisépítést, mint amennyit a kultúrára és a tudományos kutatásra fordít. A lap tudósítói azt is leírják, hogy a rendszerváltás óta négyezer templomot építettek országszerte, sokat kormánytámogatással. Ez azt jelenti, hogy minden második nap átadnak egy új templomot. (Ziare.com) MACOVEI BÍRÁL. A kormány gyakorlatilag engedélyezte a ciánalapú kitermelést Verespatakon azzal, hogy régészeti mentesítési engedélyt adott ki a Fehér megyei településre tervezett színesfémbánya-projekt ügyében – nyilatkozta Monica Macovei, a Demokrata Liberális Párt alelnöke. Közölte továbbá: a témát már a kormánypárt vezetőtestületének következő ülésén napirendre fogja tűzni. (Krónika) AZ AKADÉMIA ELLENZI A CIÁNTECHNOLÓGIÁT. A Román Tudományos Akadémia elnöksége megerősítette korábban meghozott döntését, miszerint ellenzi a verespataki ciántechnológiás aranybánya-beruházást. Az akadémia elnökségének döntését az Agerpres román hírügynökség idézi, amely szerint a tudományos testület felkéri a hatóságokat, teljes felelősséggel elemezzék a beruházási terv hatásait úgy, hogy az ország érdekei ne sérüljenek. Az akadémia fenntartja aggodalmát a terv közép- és hosszú távú lehetséges következményeivel és kockázataival kapcsolatban. (MTI) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely tudósok a nagyvilágban
Vajon elkerülhető lett volna a Dózsa-féle parasztfelkelés? Van-e összefüggés a madarak röpte és az emberek mozgása között? Mennyire kiszámítható az emberi viselkedés? Megjósolható-e tudományos módszerekkel a jövő?
Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a Helikon Kiadónál megjelent Behálózva című könyvében a székelyföldi származású Barabási Albert László, a hálózatok tudományának világhírű fiatal kutatója. Napjaink digitális eszközei a világot hatalmas kutatólaboratóriummá változtatták. A használatuk során hagyott elektronikus nyomok – a hangüzenetektől a netes rákeresésekig – olyan gazdag adatbázis összeállítását tették lehetővé, amilyet korábban elképzelni sem tudtunk volna. Követhetővé vált a mozgásunk, a döntéseink, az egész életünk. Ezeknek a nyomoknak az elemzése fontos felfedezéshez vezetett: a véletlen korántsem uralja oly mértékben az életünket, mint ahogy eddig gondoltuk. A könyv ennek a meglepő kutatásnak az eredményeivel ismerteti meg az olvasót. Miközben elméletét magyar és egyetemes történelmi példákkal is alátámasztja, a szerző megmutatja, hol ér véget az emberi viselkedésben a spontaneitás, és hol kezdődik a kiszámíthatóság – írja a könyvről a Nyitott könyvműhely. Ez év júniusában mint olyan tudósszemélyiséget, aki szakterületén maradandót alkotva öregbíti a székelység hírnevét, Hargita Megyéért Díjjal tüntették ki Barabási Albert Lászlót. Papp Kincses Emese laudációjában a Székelyföld és Hargita megye büszkeségének nevezte: "Fiatal élete és munkássága példa arra, hogy tehetséggel és szorgalommal a tudósi pályán is el lehet jutni a világhírig" –, majd, félig tréfásan hozzáfűzte: "úgy tekintünk rá, mint a Nobel-díj első székelyföldi várományosára". "Sok díjat vehettem eddig át, talán még fogok is, de ez a díj attól különleges, hogy itthon kaptam" – mondta Barabási. Úgy véli, a kisebbségeknek abban az esetben van esélyük a megmaradásra, ha minél többet fektetnek az oktatásba. Ő maga is ennek szellemében élt, a világ bármely pontján igyekezett "egy kicsivel többet nyújtani, mint az átlag."
Barabási Albert László 1967. március 30-án született Karcfalván. Fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Édesapja, Barabási László történész, múzeumigazgató, édesanyja magyar szakos tanárnő. Tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizikusi és mérnöki szakán kezdte. 1988–1989-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója volt, fizikus diplomát szerzett. 1991-ben nyerte el a Bostoni Egyetemen a fizikusi doktori fokozatot. Rövid ideig a Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Fizikai Kutatóintézetének kutatási asszisztense, 1989–1991 között a Bostoni Egyetem tanársegéde, majd ugyanott 1994-ig kutatási asszisztens, 1994–2000 között a Notre Dame-i Egyetem adjunktusa, majd egyetemi tanára, professzora, 2000-től a Harvard Egyetem professzora. Számtalan díj és elismerés birtokosa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)