Három nap alatt elfogytak az élelmiszercsomagok
Nagyvárad – Amint már beszámoltunk róla: szerda reggel, az európai uniós finanszírozású élelmiszersegélyek kiosztásának első napján a segélyre jogosultak valósággal megrohamozták a nagyváradi elosztóközpontot.
Ennek tudható be, hogy a tizenhárom tonna élelmiszer péntek 11 órára teljesen elfogyott. A nagyváradi Szociális és Közösségi Ügyek Igazgatóságának munkatársától megtudtuk, hogy míg az előző évben naponta alig fél százan jelentkeztek, addig idén már az első napokban több mint félezren vették át az Európai Unió Élelmezési Készenléti Alap által biztosított élelmiszercsomagokat. Legközelebb szeptember 8 körül kapnak újabb szállítmányt. Akik még nem váltották ki, azokat a sajtón keresztül értesítik, hogy mikortól mehetnek a csomagért. Mivel nagyobb súlyú csomagokról van szó, ezért mindenki gondoskodjon a szállításról. erdon.ro

Székelyföld láthatósága
,,A Kárpát-medencét széttagoló trianoni paktum »hiányossága«, hogy némi iróniával szólva úgymond elfelejtette betiltani az időjárás államhatárokon átívelő, de egyazon domborzati kis univerzumon belül mozgó változékonyságát, turbulenciáit” ― írta ezelőtt jó bő évvel lapunkban Kolozsi Béla...
...javasolva a magyar közszolgálati médiumoknak a változtatást, mert ezáltal a Kárpát-medence peremterületeire figyelés ,,milliók számára villantja fel magyarok lakta vidékek panorámáját, városneveit, a történelmi összekapcsolódás ívét”. A korábban magyar diplomáciát is szolgáló szerző megállapításaira ― úgy néz ki ― a döntéshozók is felfigyeltek, így a napokban örömmel újságolta el elektronikus levelében, hogy a magyarországi közszolgálati televíziókban pozitív elmozdulás érzékelhető (ezt egyébként magunk is tapasztaltuk).
Szerzőnk azonban nem áll itt meg, hanem kidolgozott képi műsorkoncepciót ajánl a továbblépésre. A magyar közszolgálati televíziós programok térképes időjárás-jelentései — Magyarország és Székelyföld naponta vizuálisan érzékelhető teljessége című írásában, miután elemzi az m1 és m2 ez irányú programjainak változását, a továbblépés mikéntjét is felvázolja. Hogy a térképelemek egymásutániságában Székelyföld mint kiemelt magyar terület jelenjék meg.
Reméljük, elképzelése a döntéshozók füléig is eljut, hiszen egy ilyen ,,műsorkoreográfia” — ahogy szerzőnk nevezi — nem csak a közvetlen nézői igényt elégíti ki (nevezetesen, hogy a nálunk is fogható adók időjárás-jelentései nekünk, rólunk is szóljanak), hanem egy sokkal tágabb, az együvé tartozás és identitáserősítés irányába ható eszközként is működhessen. S nem utolsósorban egy önállóságáért küzdő térség alig ismert létét mutatva fel naponta nézők millióinak.
Ferencz Csaba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új korszak kezdődik a temesvári magyar nyelvű oktatásban
Az iskola-összevonások következtében új korszak kezdődik szeptember 13-án, hétfőn a temesvári magyar nyelvű oktatásban.
A város egyetlen magyar iskolája ezentúl a Bartók Béla Elméleti Líceum lesz, ahol mintegy 500 I–XII. osztályos gyerek kezdi el a tanévet. Az intézmény igazgatója, Virginás Tar Judith a Nyugati Jelennek elmondta: ősztől egy-egy hagyományos és egy-egy step-by-step (lépésről lépésre) első és második osztály indul a Bartók Béla Líceumban, harmadiktól nyolcadikig pedig két-két párhuzamos osztály lesz mindegyik évfolyamon. Két kilencedik osztály indul (Matematika-Intenzív Informatika és Társadalomtudományok – Intenzív angol), három párhuzamos tíz- és tizenegyedik osztály lesz, illetve két párhuzamos tizenkettedik osztály végez jövőre. A gyárvárosi 1-es iskolában és a 26-os iskolában megszűnt magyar tagozatokról a gyerekek mintegy 95%-a beiratkozott a Bartók Béla Líceumba, a véglegesen kinevezett tanárok közül senki sem maradt katedra nélkül.
Az új helyzetre való tekintettel hétfőtől három iskolabusz szállítja a gyerekeket a Bartók Béla Líceumba. Egy 18 személyes kisbusz Újmosnicáról, Vöröscsárdáról hozza be az ingázó gyerekeket, egy 50 férőhelyes a Győröd–Gyárváros útvonalról gyűjti be a gyerekeket, egy másik 50 férőhelyes busz pedig a Lippai út–Circumvalaţiunii negyed–Torontáli út környékéről hozza naponta a diákokat. Az útvonalat és a megállókat a hét végén véglegesítik. Az iskolabuszok 16 órakor indulnak vissza, ezért azok a gyerekek, akik reggel is, délután is igénybe veszik a szolgáltatást, kötelező módon részt vesznek a napközis programban és az iskolában ebédelnek. A buszozás költségeit pályázati támogatásból az intézmény állja. Az iskola igazgatójától azt is megtudtuk: a nyár folyamán leaszfaltozták a nagyobbik iskolaudvart, az ilyenkor szokásos apró javításokat, felújításokat elvégezték, jelenleg az osztálytermek, a magyar kabinet és az ebédlő bebútorozása van napirenden. Az összevont magyar tagozat „vagyonát” a szülői egyesületek és civil szervezetek birtokában levő taneszközök, könyvek, fénymásolók, számítógépek, audio-video eszközök jelentik, amelyeket az adományokból kapott bútorokkal, iskolapadokkal együtt átköltöztették a Bartók Béla Líceumba. A teljesen felújított, kibővített magyar iskolában hétfőtől valamennyi osztály délelőtti programmal kezdheti el a tanévet.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Új tanév meglepetésekkel?
Meglepetéseket is tartogathat a diákok, tanárok és szülők számára a ma kezdődött új tanév, ugyanis Markó Béla RMDSZ-elnök, miniszterelnök-helyettes szerint a kormány sürgősségi rendelettel fogadhatja el az oktatási törvénytervezetet. Amennyiben nem gyorsul fel az oktatási törvénytervezet vitája, a kabinet sürgősségi kormányrendelettel fogadtatja el a jogszabály decentralizációra vonatkozó részét, és ennek nyomán az iskolák átkerülhetnek az önkormányzatok hatáskörébe – jelentette ki Markó Béla. Az RMDSZ már megállapodott ebben a Demokrata-Liberális Párttal (PDL), mondta el a szövetségi elnök az Erdély Televízió Többszemközt című közéleti műsorában.
Kifejtette: a tanintézetek decentralizációja hatalmas lehetőség az önkormányzatok számára, hiszen ezt követően már nem Bukarest, hanem a helyi közösségek dönthetnek az iskolákat érintő kérdésekben.
Példaként említette az intézmények működtetését, az igazgatók személyét, illetve a tanintézeteket érintő fejlesztéseket is. A műsor házigazdájával, Lokodi Imrével folytatott beszélgetésen Markó arról is szólt, hogy az RMDSZ elégedetlen, amiért az elmúlt parlamenti ciklusban nem sikerült elfogadtatni az oktatási törvényt, ezért a következő időszak prioritásának tekinti, hogy felgyorsítsa a szenátus oktatási bizottságában elakadt jogszabály vitáját.
A pedagógusokat is súlyosan érintő költségcsökkentő intézkedések kapcsán megerősítette: a „fűnyíró” politikának vége, az RMDSZ nem fogad el több megszorítást, és azon lesz, hogy december 31-e után a pedagógusok kedvezőbb bérezésben részesüljenek, hisz erre van lehetőség, mondta.
Diákbarát lesz az új törvény
Bízik benne, hogy hamarosan felgyorsul a tanügyi törvény vitája, és a tervezet jelenlegi formájában léphet törvényerőre – nyilatkozta a Krónikának Király András oktatási államtitkár is. A szakember úgy véli, a képviselőházon már túljutott törvényjavaslat kisebbségi oktatásról szóló fejezetének sok pozitív hozadéka lesz a magyarul tanulók számára, ezért azt reméli, változtatások nélkül fogja azt elfogadni a felsőház.
Mint ismeretes, a tervezet szerint a román nyelvet speciális tankönyvekből, kvázi idegen nyelvként tanulhatnák a más anyanyelvű romániai diákok, illetve azokat a tantárgyakat, amelyeket eddig az állam nyelvén tanultak, mint a történelem és a földrajz, szintén anyanyelvükön sajátíthatnák el. Király András szerint azonban nemcsak ez a fejezet, hanem az egész törvénytervezet jobbá teheti a romániai oktatást, ha megszavazzák a honatyák. Mint magyarázta, az óraszám csökken, a tanterv sokkal szellősebb lesz, és egészében sokkal inkább koncentrál a készség- és képességfejlesztésre, mint mostanáig.
A szakállamtitkár úgy véli, kifejezetten diákbarát törvényről van szó. Ha sikerül elfogadtatni a szenátusban, hatásait a 2011–2012-es tanévben érezhetnék a diákok és oktatók, bár mint megtudtuk, bizonyos kitételek már minisztériumi rendelet formájában életbe is léptek, ilyen az iskolák vezetőtanácsainak összetétele, amely megváltozott, illetve az iskolaigazgatók kinevezése, amely egyre inkább a tanintézet saját döntésének eredménye. Király András azt reméli, az oktatásügy is egyre decentralizáltabbá válhat.
Ma kezdődik a tanév
Ma 3,2 millió diák és óvodás számára kezdődik meg az új iskolai-óvodai év. A magyar diákok számáról egyelőre még nincs összesített adat, tudtuk meg Király Andrástól, de az államtitkár ígérete szerint mára ezeknek az információknak is birtokába jut. Az új tanév 36 tanítási hétből áll, és 117 munkanapot foglal magába – néggyel többet, mint az előzők – és 2011. június 17-én zárul. Az első félév december 21-éig tart, az elemisták és az óvodások számára november 1–7. között vakáció lesz. A téli szünidőt december 22. és 2011. január 4. között kapják ki a diákok. Az első félév január 28-áig tart. A két félév közötti vakációra január 29. és február 6. között kerül sor. A második félév 2011. február 7-én kezdődik, majd április 16–25. között tavaszi vakációra mennek a diákok. A második félévet június 17-én zárják. A nyári vakáció június 18-ától szeptember 11-éig tart, egy héttel rövidebb, mint az idei. A diákoknak a hivatalos munkaszüneti napokon sem kell iskolába menniük.
Az új tanév kezdetén több mint 10 ezer rendőr vigyáz a rendre és a biztonságra az iskolák környékén – közölte a román rendőrség. Az iskolák szerepelnek az autós járőrök útvonalában, de folyamatosan ellenőrzik a tanulók közlekedési útvonalát is. A rendőrök naponta jelen lesznek az órák kezdetén és végén az iskolák környékén, de járőröznek majd akkor is, amikor nincs tanítás, mert sok iskolában van sportpálya, melyeket órák után is használnak a diákok.
A rendőrség szerint az elmúlt tanévben csökkent az iskolások által elkövetett bűncselekmények, illetve a kiskorú áldozatok száma is. A iskolákban és óvodákban regisztrált bűnesetek száma 25 százalékkal volt kevesebb, mint a 2008–2009-es tanévben. A diákok által elkövetett bűncselekmények aránya 30,3 százalékkal, az iskolás áldozatok aránya 12,68 százalékkal csökkent. A visszaesés a rablások esetében a legjelentősebb, 48,7 százalékos, a testi sértés 41,7, a fenyegetés 39,7 százalékos. A román rendőrség kidolgozott egy akciótervet az idei tanévre a biztonságos légkör megteremtése érdekében az iskolákban és környékükön. Az intézkedések a bűncselekmények megelőzésére, az iskolák őrzésére és az azonnali közbelépésre vonatkoznak.
Tüntetésre készülnek a szakszervezetek
Az Országos Tanügyi és a Spiru Haret Szakszervezeti Szövetség egyébként a tanévnyitáson jelen levő politikusok mellőzését kérte. A két szakszervezet pénteken megalapította a Tanügyi Föderációk Ligáját, és bejelentette, hogy a következő hónapokban több tiltakozó megmozdulást is szervez a pedagógusok bérének csökkentése és az elbocsátások miatt. Gheorghe Izvoranu, a Spiru Haret-szövetség elnöke kifejtette: ez a liga Románia, a tanügyi rendszer és a pedagógusok katasztrofális helyzete miatt fontos.
Úgy vélte, a szakszervezetek tevékenységének összehangolása révén nő ezek hitele és hatása. Mint mondta, október 5-én, a Pedagógusok Világnapján tüntetést szerveznek a Cotroceni-palota előtt, beadványokat nyújtanak be az Európai Bizottsághoz, és részt vesznek a szeptember 29-i brüsszeli tüntetésen. Újságírói kérdésre, hogy miért nem lépett be a ligába a Szabad Tanügyi Szakszervezetek Szövetsége (FSLI), az Alma Mater Szövetség és a többi tanügyi érdekvédelmi föderáció, Marius Nistor, a Spiru Haret ügyvezető elnöke elmondta: „Mert mi meg akartuk találni, és meg is találtuk a szükséges erőt, hogy áthidaljuk mindazt, ami elválaszt bennünket”. Krónika (Kolozsvár)

Böjte Csaba tartott „tanévnyitót” Székelyhídon
Bihar megye – Böjte Csaba ferences rendi szerzetes részvételével tartottak úgynevezett tanévnyitó szentmisét Székelyhídon szerda délután a Dévai Szent Ferenc Alapítvány működtette helyi és diószegi napköziknek.
A délután hat órakor kezdődött szentmisén Böjte Csaba atya, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője egyebek mellett arról beszélt a gyerekeknek, hogy érdemes minél többet tanulni, hogy az életben később jó szakemberek legyenek, akik megállják a helyüket. A szerzetes megszokott közvetlen stílusában arra kérte a gyerekeket, hogy legyenek „erősebbek” a tankönyveknél, a matematika feladatoknál, ne hagyák, hogy azok kifogjanak rajtuk. Az alapítvány székelyhídi és bihardiószegi napközijébe járó gyerekek rövid műsort adtak elő, a misén összegyűlt adományokat Bodor Zoltán helyi tisztelendő a Stubenberg kastély javítására ajánlotta fel. (A kastélyt a székelyhídi önkormányzat az alapítvány kezelésébe adta, hogy ott gyerekotthon létesüljön.)
Napközisek a főzőversenyen
A székelyhídi Napraforgó napközit vezető Galamb Erzsébettől megtudtuk, hogy Bokor Erzsébet tanítónővel együtt az elmúlt iskolaévben 44 hátrányos helyzetű gyerekkel foglalkoztak, idén is lesznek legalább 40–en. A tanítónő feladata az iskola utáni foglalkozások szervezése és a tanulás az ovisokkal, illetve az I.–VIII. osztályos diákokkal, míg Galamb Erzsébet takarít, készíti az ételt. Az ennivaló szendvicsből áll, ha van adomány amiből készíteni, akkor melegétel is van. A szerdai eseményen részt vettek olyan támogatók is Debrecenből, akik mindig ott vannak, ha történik valami a gyerekotthonok környékén, sőt, olyan új érdeklődők is voltak, akiket Böjte Csaba „varázsa” vonz a segítők táborába. Galamb Erzsébettől azt is megtudtuk, hogy „csapatával” ott voltak a bihardiószegi községi napon, ahol a főzőversenyen a zsűri különdíjátnyerték el bográcsosukkal, ami a testvértelepülés, a szlovákiai Diószeg 100 eurós jutalma volt. A székelyhídi Érmelléki Ősz megnyitóját követően pedig Szabó Ödöntől, az RMDSZ megyei ügyvezető elnökétől kaptak két nagy csomag tanszert, amit ez úton is szeretnének megköszönni.
Minden segítség jól jön
Bihardiószegen 20 gyerekkel foglalkozik Pongor Éva az alapítvány Kikelet napközis csoportjában. A székelyhídi misén három gyerekkel képviseltették magukat, a csoportot egyébként 3 ovis, 5 elemista és 12 V.–VIII. osztályos alkotja. Náluk nincs főzés, Pongor Éva egyedül készíti naponta a szendvicseket, foglalkozik a gyerekekkel. Sem Székelyhídon, sem Bihardiószegen nem könnyű a nevelők dolga, és nem is lehetne ellátni másképp, mint azzal az elkötelezett odaadással, amivel teszik a dolgukat, amihez minden adomány és segítség jól jön. Csütörtökön délelőtt Böjte Csaba, és az őt munkájában segítő Karda Róbert – a székelyhídi illetékesek társaságában – bejárták a Stubenberg kastélyt, felmérni a teendőket, délután pedig a diószegi napköziseket látogatták meg. erdon.ro

Horthy-fasizmus? Horthy, a háborús bűnös?
A hetven évvel ezelőtti második bécsi döntésről való csíkszeredai megemlékezés – akárcsak az 1989. évi fordulat utáni első március 15-i ünnepségek – sokak, elsősorban román politikusok felháborodását, nemtetszését váltotta ki.
Különösen az borzolta fel az idegeket, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom volt a szervező, továbbá hogy Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester, nemkülönben a helyi rendőrség és csendőrség miért járult hozzá a rendezvény megtartásához. Olyan kijelentések, vélemények hangzottak el, amelyek a korabeli helyzet részleges vagy teljes nem ismeretéből származnak, a legelemibb tárgyilagosság hiányát tükröző, évtizedek óta hangoztatott címkézésekből fakadnak, és sokan ezeket visszhangozzák.
A megszállás mítosza
Megemlítették például, hogy a „II. bécsi döntés aláírása után tizenegy nappal a Horthy Miklós vezette csapatok bevonultak Csíkszeredába”. Tudjuk, hogy a döntést augusztus 30-án írták alá, a magyar csapatok viszont szeptember 11-én vonultak be Csíkszeredába. Tehát nem 11, hanem 12 nappal később. És ami még fontosabb, nem Horthy Miklós vezetésével. A kormányzó aznap nem ott, hanem Marosvásárhelyen vett részt a tiszteletére rendezett ünnepélyes fogadtatáson. Mircea Duşă, a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselőházi frakciójának elnöke „Erdély megszállásának” megünneplését emlegette. Véleménye a folytonosság dák–római mítoszán alapszik, mely szerint Erdélyben a románság az őslakó, a magyarság pedig leigázta és ezer évig elnyomta őket. 1918-ban végül felszabadultak, így a II. bécsi döntés nyomán bevonuló magyar csapatok csakis megszállók voltak. Ezen az alapon 1918. december 1-je jogosan a felszabadulás napja, míg 1940. augusztus 30-a a megszállásé. Ez azonban nem maradhat így, előbb-utóbb csak ki kell derülnie, hogy ez a mítosz egyszerűen bizonyíthatatlan.
Amit a bevonulásról, a megszállást követő több ezer kegyetlenségről mond, ismét egyoldalú vélekedés. Mert arról nem tud, arról nem hallott, nem olvasott, mi történt 1918 decemberétől, Erdély román csapatok általi megszállásától, az állami iskoláitól, egyetemétől, színházaitól való megfosztásával, sok tízezer személy állásától, megélhetésétől történt megfosztásával, szülőföldjéről való elűzésével – hogy a kegyetlenkedéseket éppen csak megemlítsük –, az erdélyi magyarsággal.
Mircea Duşă a továbbiakban horthysta fasizmusról, Horthy háborús bűnösségéről beszél. Ez a román illetékesek kedvenc szóhasználata. A valóságban azonban más volt a helyzet. Horthy ugyanis soha nem volt fasiszta, vagyis szélsőjobboldali. Jobboldali, konzervatív politikus volt. Ebből következik, hogy horthysta fasizmus sem létezett. Magyarországon, Horthy idején, a Kommunista Párt kivételével, végig működött a Kisgazda Párt, nemkülönben a Szociáldemokrata Párt, megválasztott képviselőik az Országgyűlésben tevékenykedtek. Szálasi és Imrédy szélsőjobboldali pártját betiltották, Szálasit elítélték, börtönbe vetették.
Horthy és Antonescu egy lapon?
Ugyanakkor Korodi Attila, az RMDSZ parlamenti képviselője összehasonlítja Horthyt Ion Antonescu marsallal, szerinte ugyanis mindkettő vitatott figura. Nos, Antonescu idején Romániában minden párt be volt tiltva, parlament nem létezett. A szégyenteljes zsidótörvények ellenére Magyarországon 1944. március 19-éig, a német megszállásig, a zsidókat nem üldözték, nem gyilkolták halomra. Miközben Antonescu kezén mintegy 350–380 ezer zsidó lelke szárad, akiket saját kezdeményezésére, német segítség nélkül gyilkoltak meg.
A „horthysta fasizmus” velejárója volt, hogy Észak-Erdélyben voltak román iskolák, Kolozsvárt például gimnázium is. A magyar gimnáziumokban kötelező tantárgyként oktatták a román nyelvet – nálunk manapság is nagy felháborodást kelt, ha valaki arról beszél, hogy ott, ahol a nemzetiségek élnek, az ő nyelvüket is tanítani kellene a román iskolákban. A „horthysta fasizmus” idején a bankjegyeken minden nemzetiség nyelvén feltüntették azok értékét, így a német, szlovák, horvát, továbbá a cirill betűs szerb és ruszin tízpengősön a román zece penghei is olvasható volt. Mircea Duşă azt is kijelentette, hogy Horthyt az egész világ háborús bűnösnek tartja. Ez persze durva túlzás, mert csak az ő és a hozzá hasonló román politikusok minősítik Horthyt háborús bűnösnek. A háborús bűnösök nürnbergi perében ugyanis csupán tanúként volt jelen, majd szabadon távozott.
A csíkszeredai megemlékezéssel kapcsolatban még egy pontatlanságra kell kitérnünk. Arra, hogy a magyar csapatok nem egy hónappal, hanem hat nappal a bécsi döntés aláírása után, szeptember 5-én kezdték meg a bevonulást és ugyanazon hónap 13-án fejezték be. A magyar hadsereg szeptember 5-e és 13-a között vette birtokba a visszakapott területeket. Elsőként Bihardiószegre, ugyancsak szeptember 5-én Szatmárnémetibe, 6-án Nagyváradra, 7-én Nagybányára, 10-én Gyergyószentmiklósra, 11-én Kolozsvárra és Csíkszeredába, utoljára, 13-án Gyimesre, Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre és más háromszéki településre vonultak be a honvédek. A kormányzó ünnepélyes fogadtatására Marosvásárhelyt 11-én, Kolozsvárt 15-én került sor.
A tárgyilagosság reménye
Mindenképpen rendkívülinek mondhatjuk azt, hogy a csíkszeredai polgármester, a helyi rendőrség és csendőrség hozzájárult a megemlékező rendezvény megtartásához, hogy Ráduly Róbert Kálmán kijelentette, „a szólásszabadságnak nemcsak az alkotmányban, de a valóságban is léteznie kell”. Ez újabb lépés ahhoz, hogy ne másodrendű polgárai legyünk ennek az országnak, hogy belátható időn belül a román illetékesek tárgyilagosan kezeljék a történelmet.
Asztalos Lajos, kolozsvári helytörténész. Krónika (Kolozsvár)

Tájak, korok, (mű)emlékek
Csortán Ferenc építészettörténész szerint a jó kommunikáció kíváncsi és tiszteletteljes közeledést feltételez
Kolozsvári származású, hosszabb bukaresti tartózkodás után Marosvásárhelyen letelepedett beszélgetőtársunk úgy fogalmaz: otthon van a világban mindenütt, a természetben, az emberek között, falun és városon egyaránt, mert azt tartja, ha a környezet nem változtatható meg, az embernek kell megváltoznia ahhoz, hogy jól érezze magát. Mikes Kelemennel is rokon léleknek érzi magát, hiszen olténiai és dobrudzsai „száműzetésében” nem a saját nehéz helyzetén szomorkodott, hanem inkább felfedezte magának azt a világot, amelybe akaratán kívül került.
Hogyan lesz valakiből műemlékvédelmi szakember, mit kell ehhez tudnia?
Európának ezen a részén műemlékvédő szakemberré válik elsősorban az, aki nagyon szeretne ezzel foglalkozni. Az én korosztályomban még nem képeztek ilyen szakembereket,igaz, most sem egyből lesz valakiből ez. Most is más oklevéllel rendelkezők úgynevezett posztgraduális tanulmányok során válhatnak kompetens műemlékvédő szakemberré.
Tehát sokan vagyunk mérnökök, sokan még azok sem, és van, aki a műemlékek ügye iránti szeretetből lép erre a pályára, vagy olyan is, akit a véletlen sodor ide.
Az ideális műemlékvédő szakember ért az épület anyagához, szerkezetéhez, funkcionális lehetőségeihez, de történelmet is tud, azét a közösségét, amely annak idején az épületet igényelte és létrehozta, használta, netán mindmáig használja, de kell tudjon általános építészettörténetet, művészettörténetet, hogy megállapíthassa, egy épület barokk, gótikus vagy klasszicista, ismerje azt, hogy melyik korokban a társadalom milyen szinten állt, a tudása, anyaghasználata szempontjából és így tovább. Mindezt nekem nem oktatták, dilettánsok útján, amatőrként tanultam meg, szedtem össze életem során.
Miközben tudatosság is volt a dolgok alakulásában...
Kamaszkorban dőlnek el az ilyen választások, és már végzős gimnazista koromban sejtettem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Persze, már akkor volt Romániában mind művészettörténész-, mind építészképzés, de mindkettő egyetlen egyetemen, Bukarestben, és annyira exkluzívak voltak emiatt, hogy ilyen vidéki plebejus igen kis eséllyel juthatott be oda. Felismerve, hogy az életem kényszerpálya lesz, fegyelmezetten és eléggé kínlódva elvégeztem a kolozsvári műszaki egyetemen az építőmérnöki szakot, és éveken át ipari építőtelepeken dolgoztam.
Az én sorsom más kollegákétól annyiban különbözött, hogy nem Erdélyben, hanem a Regátban kellett a mérnöki pályára lépnem, aminek megvoltak a maga nehézségei és persze a hasznai. Rossz évjáratba estem, amikor végeztem, a ’70-es évek elején, viszonylag nagyszámú regáti, főleg olténiai munkahely került a kolozsvári műegyetemhez, és Târgu Jiu-ba kerültem, ott három évet lehúztam. Ez a három év persze, hogy felejthetetlen, mert fiatal voltam, sikerült helytállnom és súlyos negatív következmények nélkül megéltem ezt.
Az ottaniak milyenek voltak? A barátok, a kollégák?
Kétfélék voltak: a barátok és kollégák, akik nagyrészt hozzám hasonló módon máshonnan kerültek oda, illetve további csoportosítási szempont szerint: erdélyiek és regátiak. A helyiekkel nem volt semmi baj, kézenfekvő összehasonlítani, hogy az erdélyiek ilyenek, az oltyánok olyanok. Ezek sztereotípiák, nagyjából érvényesek is, a lényeg az, hogy nagyon melegszívű, jó emberek voltak.
A kollégák, máshonnan odahelyezettek, hozzám hasonlóan fiatalok voltak, és osztoztunk mindannyian az élet felfedezésének kalandjaiban, tehát hozzájuk is baráti érzelmek kötnek, nagyritkán találkozunk, telefonon beszélünk, természetesen hazamentek a legtöbben a szülőhelyükre.
További nagyon érdekes szempont az, hogy az erdélyi civilizáció más múltra tekint vissza, mint a moldvai-havasalföldi, és ennek részesei, örökösei vagyunk, az erdélyiek mindannyian, magyarok, románok, szászok, és ha Erdélyben élve mi érzékeljük a feszültségeket, ott nagy élmény volt felismerni, hogy amazokkal szemben egy anyagból vagyunk gyúrva, és ott nagyon erős szolidaritások, testvéri kapcsolatok kötődtek, szintén erdélyi, de román fiúkkal, lányokkal, akikkel oda lekerültünk.
Tehát otthonosan érezte magát. Ennek mi a magyarázata, a titka?
Egyfelől bizonyára a családban kapott neveltetés, ahol persze, hogy minket az örökölt identitásunkban megerősítettek, de mégis nem kimondottan, mert erre nem volt alkalom, hogy a szánkba rágják a szüleink, mégis valószínűleg olyan légkörben nevelődtünk, hogy a Kárpátokon túlra kerülve, az idegen kulturális környezetben nem a különbségekre figyeltem, hanem arra, ami emberileg mindenkiben közös. Ugyanazon erkölcsi értékek érvényesek mindenütt, és hát mindenütt van kultúra, számomra nagyon izgalmas volt a Regátnak és azon belül Olténiának a hagyományos kultúrája, a népi kultúra, a népzene.
Ez egy archaikus, kevésbé urbanizálódott világ volt, éppen ezért sokkal tisztábban maradt meg ott sok kulturális jelenség. Úgyhogy eleve nyitottan kommunikáltam azokkal az emberekkel, akiknek pedig nem volt külön viselkedési kódja a máshonnan jöttek számára. Ha kívülről jön valaki, és a kód szerint helytáll, tisztességes, jó cimbora, satöbbi, akkor ugyanúgy befogadják, mint saját osztálytársukat vagy unokatestvérüket. És ez az erdélyi magyarnak meglepő, olyannyira, hogy volt, aki ettől annyira elvesztette a fejét, hogy hagyta magát beszippantani, beolvadni, ami emberileg végülis érthető.
Mert nagy az esélye annak, hogy bekövetkezik?
Ez technika kérdése is. Saját beilleszkedési technikám alakult ki, nem tudatosan, de egy-két év után felismertem, hiszen néhány év során egész más országrészekre is eljutottam. A gyakornoki éveimet Gorj megyében töltöttem, utána fél év katonaság következett, majd Dobrudzsába kerültem, ahol szinte két évet töltöttem. Aztán ismét Olténia, de már a műemlékvédelem keretében, egy másik régiójában. Utána elkerültem egy vízierőmű építőtelepére, tehát volt egy kis intermezzo a Bihari havasokban, de azután jött a rendszerváltás, és ismét Bukarestbe kerültem, a kulturális minisztériumba.
Tehát kiderült: ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a fejét és az identitását, jó úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan végül is nálam ez kialakult, fontos, hogy legyen egy lakás, ahová bezárkózhatok, ott meglegyenek a könyveim és a zenéim. Ez a kettő nagyon fontos. Az első években megadatott az, ami később már nem, mert most már elönt az olvasnivaló, de akkoriban program szerint olvastam, például minden elérhető Illyés Gyulát, minden elérhető Vörösmartyt, néhány éven át futotta az időmből.
Ahogy megérkeztem valahová, nem tétováztam, hamar végigjártam a múzeumokat, a műemlékeiket, és pár hónap után jobban ismertem a régiót, mint ők maguk. Sohasem voltak identitászavaraim, és mindig magától értetődő volt, hogy én itt tulajdonképpen száműzetésben vagyok, mint Mikes. Ő akár lehetett volna minta is, de annyira nem ismertem akkor, utólag jöttem rá, hogy tulajdonképpen ugyanazon gondolkodásmód működött bennem is, mert ő, ha már Rodostóban kellett élnie, nem sopánkodott, hanem körülnézett, hogy hogyan is élnek azok az örmények, törökök, görögök. Minden jó kommunikációnak az a titka, hogy kíváncsian és tisztelettel közeledjünk egymáshoz.
Ön kolozsvári, mégis Vásárhelyen beszélgetünk.
A magyarázat az, hogy általában nem az történik, amit az ember tervez. Persze, fontos, hogy mit akarsz és mit szeretnél, végül is a végső cél, hogy jól érezd magad és ne szenvedéssel teljen az életed. Ha rosszul érzed magad, akkor vagy a körülményeken változtass vagy magadon.
Csortán Ferenc (1947, Kolozsvár)
Építészettörténész, műemlékvédelmi szakember. 1971-ben diplomázik a Kolozsvári Műszaki Egyetemen, ezt követően mérnökgyakornok Tg. Jiuban (1971–74), a Műemlékvédelmi Hivatal (1975–78), majd a krajovai Electroputere gyár beruházási osztályának munkatársa (1978–87), műszaki ellenőr a Dregan-völgyi vízierőmű építőtelepén (1987–90).
A rendszerváltás után 1990–95 között a Művelődésügyi Minisztérium Kisebbségi Igazgatóságának tanácsosa, majd igazgatója. Jelenleg a Maros megyei Művelődés-, Vallásügyi és Nemzeti Örökségvédelmi Igazgatóság műemlékvédelmi tanácsosa. Kutatási területe a közép-európai nemzeti kisebbségek művelődéstörténete, szociológiája, amelyhez kapcsolódóan számos írása jelent és jelenik meg hazai és külföldi lapokban, szakfolyóiratokban.
Kézenfekvő volt, hogy Kolozsvárról elindulva valaha Kolozsvárra érkezzem vissza, de akkor amikor családi okokból hirtelen sürgőssé vált eljönni Bukarestből, Maros megyébe jöttünk, a feleségemnek Szovátán ajánlottak fel állást, elfogadtuk, ott lakást vásároltunk, én Vásárhelyen találtam állást, ingáztam naponta, majd egy év után a feleségemnek új állást találtunk Marosvásárhelyen.
Nem nehezebb Vásárhelyre sem begyökerezni és beilleszkedni, mint máshová, nagyon érdekes kihívás, nem volt ismeretlen a számomra, de azért kiderült, hogy igen kevésbé ismertem és értettem, tehát ötödik-hatodik éve tanulom a várost, egyes dolgok vonzanak, mások taszítanak, a mérleg pozitív. Jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban, amely, hála Istennek, kinyílt, és a kerítésen túl Bécs van és Strasbourg van.
Otthon vagyok a világban mindenütt, a természetben, mert szeretem a fákat, a virágokat, a bogarakat, a csillagokat a fejünk felett, és ugyanennyire otthon érzem magam az emberek között is, a falvak, városok, utak és épületek világában, amelyek mind emberek épületei, emberek igényelték és építették, laktak benne, és persze, hogy megállapítom, hogy ezt az épületet nem szeretik a mostani birtokosai, vagy a másiknak szerencséje volt, mert jó helyre született, figyel a tulajdonára.
Szinkrontolmácsként is ismert, sok helyre hívják.
A rendszerváltás után kiderült, hogy kellőképpen fel vagyok készülve a szinkrontolmácsolásra. Botcsinálta szinkrontolmácsként kezdtem, olyan helyzetbe jutottam, hogy magyarországi kortárs művészek kiállításának szervezésekor engem bíztak meg, hogy segítsek, legyek tolmácsuk, idegenvezetőjük, a kiállításmegnyitón is fordítottam, és nagyon jól végeztem ezt, azután egyre több ilyen alkalom volt.
Mind többször derült ki, hogy képes vagyok erre; az elején lámpalázzal, most már nagy rutinnal csinálom, angolból is, és néha, témától függően, még franciából is. Bátran kell csinálni, gyakorlat kell hozzá, a felismeréshez is, hogy mire kell a hangsúlyt fektetni, mert csak akkor lehet fordítani valamit, ha értem, amiről szó van. Nem elég egy általános szókincs, ha annak a szakmának nem ismerem a fogalmait.
Szerencsénkre a rendezvények zöménél elegendő egy olyan szókincs, mint egy jó napilapban megjelenő cikkben arról a témáról. Például amilyenek a Színképben vannak a mai csillagászat vívmányairól, klónozásról, erről-arról, világos, hogy a műveltebb olvasó számára. Tehát ezen a szinten, mondhatni, bármilyen témáról tudunk fordítani, ritka az, amikor a monetáris politika vagy az AIDS-kezelés a téma, ehhez valóban már olyan ember kellene, akinek ez a szakmája.
A szinkrontolmácskodást szeretem, mert tudom, hogy hasznos, mert sikerélményt nyújt és egy kicsi pénzt is hoz a házhoz. Ezen kívül információt kapok, nagyon gyakran olyanok a témák, amelyek aktuálisak, és nem árt, ha egy kicsit megfürdetem magam azokban az ismeretekben. Pláne most, hogy korosodom, kell használnom az agyamat, és ez agytorna is.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Nőszövetségi konferencia és ifjúsági találkozó Magyarbükkösön
2010. szeptember negyedikén Magyarbükkösön került sor az immár hagyományossá váló Malozsa-völgyi nőszövetségi találkozóra. A Communitas Alapítvány által támogatott rendezvényen a szomszédos négy falu nőszövetségeinek tagjai szép számban vettek részt. A helyi lelkész köszöntőjét közös éneklés, majd Szövérffi Melinda, a megyei nőszövetség elnöknője által tartott áhítat követte, aki a Kolossébeliekhez írt levél 3:12 fényében rávilágított, hogy nemcsak a testünket szükséges ápolnunk, gondoznunk, hanem az is létfontosságú, hogy lelkünket is naponta felöltöztessük Isten "ruháiba". A magyarbükkösi nőszövetség rövid műsorát Becsky Borbála pszichológus gondolatébresztő elmélkedései követték. Szó esett a generációk közötti konfliktusokról, szerepeink, feladataink egyediségéről és az együtt töltött minőségi idő, valamint a közösség fontosságáról. Ezután az elhangzottak megbeszélése, énektanulás és ebéd következett.
Dr. Kurjatkó Tamás főorvos, családorvos beszélt a magas vérnyomásról, majd gyakorlati tanácsokkal is szolgált. Hisszük, hogy Isten megáldotta ezt az eseményt, és hogy mindannyian lelkiekben gazdagodtunk általa.
Szeptember 11-én Magyarbükkös adott otthont az immár harmadik alkalommal megszervezett Malozsa-völgyi ifjúsági találkozónak. A házigazda-lelkész által tartott áhítat után Papp Benjámin, a marosvásárhelyi cserealjai gyülekezet lelkipásztora beszélt arról, hogy mit jelent trendinek lenni és ezzel ellentétben Istennek tetsző életet élni, majd kiscsoportos beszélgetés következett. A zenei aláfestésről Póra Zoltán és zarándokcsapata gondoskodott. A délutáni program vetélkedőkkel, focival és csapatjátékokkal elegyítve zajlott. A találkozás tábortűzzel ért véget, rendezvényünket a Communitas Alapítvány támogatta.
Urbán Rudolf lelkipásztor, szervező
Népújság (Marosvásárhely)

Aradon át vágnak rést az orosz gázmonopóliumon
Lassan életre kel a hivatalos szalagavatóra még mindig váró Arad–Szeged gázvezeték, miután a Petrom után a medgyesi Romgaz is bejelentette, hogy kész földgázt importálni rajta, megtörve ezzel az orosz gáz monopóliumát.
Hogy melyik cég fog érezhető mennyiséget vásárolni a Bécsben székelő Közép-európai Gázelosztó Központtól (CEGH) még kérdéses, az viszont már biztos, hogy mind a Romgaz, mind a Petrom végzett már kis mennyiségű próbaimportot a vezetéken.
A Ziarul Financiar a Romgazra hivatkozva úgy tudja, az állami tulajdonú vállalat 2011-től várhatóan évi 100-200 millió köbmétert vásárolna a gáztőzsdén, ahol, például júniusban 70 euróval volt olcsóbb ezer köbméter, mint a Gazpromnál. Természetesen az ár a kereslet-kínálattól függően naponta változik, és a Romgaznak sincsenek illúziói, hogy érezhetően olcsóbban tud majd Bécsben vásárolni, mint az orosz partnertől, de azt mindenképpen szeretnék, hogy a téli felkészüléskor jövőre már nyugat-európai gázból is tartalékoljanak föld alatti tárolóikban.
Románia földgáz-szükségletének körülbelül harmadát biztosítja orosz importból, s a Gazprommal kétféle szerződés van életben: az egyik egy kötelező, megvásárolandó mennyiségről szól, a másik pedig a fogyasztástól függően, változó mennyiségről.
Az év eleje óta működőképes, évi körülbelül 4,4 milliárd köbméter kapacitású Arad–Szeged gázvezeték egyelőre teljesen kihasználatlan, mert habár más cégek is vásároltak rajta kapacitást, a csökkenő igény miatt egyelőre kivárnak az importtal. Tény, a Bécsben vásárolt földgáz, a szállítási költségekkel együtt olcsóbb lehet, mint a Gazpromé, s az importban biztos nagyobb szerepet fog vállalni az OMV birtokolta Petrom is. Ezt támasztja alá, hogy a CEGH anyavállalata az OMV, amely részvénycsomagjából a nyár elején 20 százalékot adott el a Bécsi Tőzsdének.
Az Arad–Szeged gázvezeték hivatalos szalagvágóját júliusról szeptemberre halasztották, kérdés, hogy sor kerül-e még rá a hónap végéig.
Irházi János. Nyugati Jelen (Arad)

Kivonultak a lelkészértekezlet résztvevői
Nagyvárad – Testületileg kivonultak az utcára ma délben a Királyáhágómelléki Református Lelkészértekezlet képviselői, amikor megtudták, hogy leszerelik a magyar nyelvű utcanévtáblákat. Utánajártunk az ügy hátterének.
Délután egyóra körül tudták meg az értekezlet résztvevői, hogy mi történik, s rövidesen mindannyian kimentek a helyszínre, ahol már csak azt látták, hogy a magyar nyelvű utcanévtábláknak hűlt helyük. „Sajnos a törvényes háttér hiányzik, s a városvezetésnek be kellene látnia, hogy a még nagyszámban lévő magyar lakosságot is figyelembe kell venni. Ez a spontán kimozdulás is a döbbenetünket jelezte amiatt, hogy a XXI. században ilyesmi történhet, illetve azt, hogy mindezt a békesség útján akarjuk rendezni, a törvény tiszteletével.” – fejtette ki kérdésünkre Csűry István királyhágómelléki református püspök.
Feljelentés
A történet a következő – válaszolt Biró Rozália alpolgármester kérdésünkre: július 23-án egy feljelentés érkezett egy román nemzetiségű állampolgár részéről, amelyben felhívja az önkormányzat figyelmét, hogy a hivatalos megnevezésektől eltérőeket tartalmazó utcanévtáblák vannak kitéve a Városháza, valamint a Jean Calvin utcán. Felszólította azönkormányzatot, hogy járjon el ez ügyben. „Mi nem válaszoltunk semmit, viszont az illető valószínűleg az ombudsman intézményének Bihar megyei képviselőjével, Olah Avram Alinával vette fel a kapcsolatot , mivel szeptember 7-én kaptunk tőle egy átiratot, melyben az áll, hogy kötelesek vagyunk 30 napon belül válaszolni, illetve tegyük meg a szükséges törvényes lépéseket”.
„Nem törvénytelenség”
Ennek következtében született meg a döntés, hogy leszereljék az utcanévtáblákat. „Sajnos nem történt törvénytelenség” – mondta az alpolgármester – mivel akkor kerülhettek volna fel a magántulajdonokra az említett utcanévtáblák, ha a hivatalos magyar megnevezést tartalmazták volna (ezekben az esetekben nem Teleki, illetve Kálvin János, hanem Városháza, valamint Jean Calvin utca), s emellett az urbanisztikai hivatal által jóváhagyott méretűek és színűek”. Biró Rozália azt is kihangsúlyozta, hogy erre RMDSZ-sajtótájékoztatókon már többször is felhívták a figyelmet.
Nem ismert
Mivel az említett táblák sem tartalmilag, sem urbanisztikai szempontból nem felelnek meg az előírásoknak, csupán annyit tudtak tenni ez ügyben, hogy eltekintettek a pénzbírságtól, tette hozzá. Kérdésünkre, hogy mire számíthatnak azok a lakosok, akik nem az urbanisztikailag jóváhagott változatot, illetve nem a hivatalos magyar megnevezést tartalmazó táblákat szerelték fel, az alpolgármester elmondta: elképzelhető, hogy az ő esetükben is le fogják szerelni a táblákat, „bár az nem valószínű, hogy valami óriási razzia kezdődjön el ez ügyben”. De ha feljelentés érkezik, úgy a polgármesteri hivatal köteles eljárni, tette hozzá. A feljelentő kilétéről nem szabad információkat adnia, mondta, annyit viszont elárult az alpolgármester asszony, hogy román nemzetiségű és nem egy ismert közéleti személyiség.
Neumann Andrea. erdon.ro

Sem iskola, sem iskolabusz
A vidéki oktatási intézmények összevonása növelte az ingázó diákok számát
Gyerekek és szülők ezrei szembesültek azzal ezekben a napokban, hogy az idei tanévben a vidéki iskolák felszámolása, összevonása miatt ingázniuk kell, ám a tanfelügyelőségek nem tudnak ehhez elegendő iskolabuszt biztosítani.
Hargita megyében például hat és félezerre nőtt ősztől a naponta ingázó diákok száma. A gyerekeknek átlagosan 10-15 kilométert kell utazniuk, de olyanok is akadnak, akik naponta oda-vissza számolva 60 kilométert tesznek meg azért, hogy tanulhassanak. Jelenleg mintegy négyezer-ötszáz tanuló utaztatásának gondja a szülőkre vagy magára a diákra hárul, mert a megyében található 75 iskolabusz mindössze 1800-2000 diák szállítására elegendő.
„Azokon a településeken, ahol nincs iskolabusz, mert még nem kaptak – például Homoródszentmárton, Gyergyóholló, Tölgyes –, mikrobuszok bérlésével próbáljuk áthidalni a hiányt, a költségeket egy központi program támogatásából állja a tanfelügyelőség. Ugyanebből a forrásból finanszírozzuk azokat az alternatív megoldásokat is, ahol például szülők bevonásával, segítségével oldják meg az utaztatást” – nyilatkozta lapunknak Csukás Levente, a Hargita Megyei Tanfelügyelőség gazdasági igazgatója.
Beszámolója szerint korábban 22 újabb iskolabuszt kérvényeztek az oktatási tárcától, majd ezt a számot egy „reálisabbra”, hatra csökkentették. „Már akkor is tapsolnánk, ha három-négy buszt kapnánk. Ezek a járművek oda kerülnének, ahol az alacsony diáklétszám miatt kénytelenek voltunk felszámolni az iskolát” – magyarázta az igazgató, aki szerint Székelyvarság, Homoródszentmárton, Kobátfalva, Hidegség, Gyergyóholló és Tölgyes szerepel a prioritási listán.
És a szülők fáradtsága?
„Minden reggel megfogadom, hogy többet nem viszem be a városi iskolába a gyereket” – panaszkodik az egyik Maros megyei faluban élő Kulcsár Ildikó, aki családjával naponta egy órát utazik faluról városra és vissza. „Sokba is kerül, fárasztó is” – mondja a kétgyermekes anya, aki nincs egyedül ezzel a problémával a megyében. Az anyuka olyan településen él, ahová nem jut el a megyében jelenleg közlekedő 76 iskolabusz egyike sem, így a diák utazási támogatást kap. „Jó, hogy legalább az utazást kifizetik. De az én fáradságomat nem fizeti ki senki” – panaszkodott az anyuka.
Az ingázás valóban fáradsággal jár. Erdőszentgyörgyről Marosvásárhelyig például 40–45 perc az út. Oda-vissza megjárni ezt a távot, azt jelenti, hogy a várakozással együtt napi két órát tölt az utazással az, aki az ingázást választja. Egy bérlet ára 170–180 lej, annak függvényében, hogy egy hónapban hány napot utazik a bérlettulajdonos, az iskolások 10 százalékos kedvezményben részesülnek. A Vásárhellyel egybeépült falvakba húszpercenként járnak a buszok, innen könnyebb a bejárás.
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk, a minisztérium további négy iskolabuszt ígért. Ennél többre volna szükség, ezért azokat az iskolákat, amelyek közelében nincs más tanintézmény, még a annak ellenére sem zárták be, hogy nagyon kevés a gyerek.
Illés Ildikó elmondta, a minőségi tanításhoz erős iskolaközpontokra volna szükség, ami csak az összevonásokkal, az ingáztatásokkal lenne megvalósítható, de ezt a szülői közösségek nem látják be, és ragaszkodnak településük iskolájához. Példának a községközpontnak számító Küküllőszéplakot hozta fel a főtanfelügyelő-helyettes.
Újabb 170 busz érkezik
Az oktatási minisztérium tud az iskolabuszhiányról, a tárca éppen tegnap írt ki versenytárgyalást 170 jármű beszerzésére – tudtuk meg Király András oktatási államtitkártól. Tájékoztatása szerint jelenleg 2370 iskolabusz van forgalomban, és az intézmény-összevonások miatti új helyzetben további 900 jármű van forgalomban.
„Ismerjük az ingázó gyerekek gondjait. Hosszú távon az iskolabuszok jelentik az olcsóbb és kényelmesebb megoldást számukra, de beszerzésük sok pénzbe kerül. Addig is az állam valamennyi diáknak biztosítja az utazási költséget ott, ahová nem jut el iskolabusz” – magyarázta az államtitkár. Egyébként Király András volt még képviselőként a kezdeményezője annak a négy éve érvényben lévő törvénynek, amely szerint az állam állja a diákok ingázási költségeit. A jogszabály szerint megtérítik a napi utazás árát, ha a távolság nem haladja meg az 50 kilométert. Antal Erika, Baloga-Tamás Erika
Antal Erika, Baloga-Tamás Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Élelmiszerek a rászorulóknak
Kézdivásárhelyen már hétfő óta zajlik, a megyeszékhelyen ma kezdődik a csomagosztás, Kovásznán minden bizonnyal péntektől osztják a rászorulóknak — kisnyugdíjasoknak, szociális segélyen élőknek, fogyatékosoknak, munkanélkülieknek — az uniós alapokból finanszírozott, alapvető élelmiszereket tartalmazó segélycsomagokat. Barótra egyelőre semmi sem érkezett, ezért nem tudni, ott mikor indul az akció, amelynek tavalyi kiadása idén márciusig húzódott.
Háromszéken összesen 29 998 személy tartozik az ingyenes élelmiszersegélyre jogosult kategóriába. Legtöbben (12 385-en) a szociális segélyen élők közül kerülnek ki, a 399 lejes határ alatt maradó kisnyugdíjasok száma 10 176 — derül ki a megyei önkormányzat által összesített listából. Ők egységesen tizenhárom kiló finomlisztet, hat kiló kukoricalisztet, egy-egy kiló cukrot, tejport és kekszet, valamint három kiló száraztésztát tartalmazó, 51 lej értékű csomagot vihetnek haza. Sepsiszentgyörgyön az eredeti tervek szerint már a hét elején elkezdték volna a csomagosztást a Gyár utcai raktárból, ám kiderült, hogy a különböző jogosultsági kategóriákban több az átfedés. ,,Közel száz nevet kellett kiszűrnünk, amelyek két vagy több listán is szerepeltek. Mostanra azonban letisztult a kép, így szinte négyezer szentgyörgyi lakost várunk a csomagokkal” — tájékoztatott Tankó Vilmos. A városháza szociális irodájának vezetője fontosnak tartotta elmondani: mivel nem érkezett meg minden termék, csak részben tudnak eleget tenni a feladatnak, a cukorra és tejporra még várniuk kell. Hetente két alkalommal, kedden és csütörtökön 9—14 óra között várják a jogosultakat. Kézdivásárhelyen már hétfő óta zajlik a csomagosztás — egyelőre csak fehér liszt és keksz — a Kanta utca 8. szám alatti szociális étkezdében naponta 11—14 óra között. Szolga András egységvezető nyilvántartása szerint 1030 személy jogosult, akik első napon még hajba is kaptak, azóta azonban megnyugodtak a kedélyek, főleg azt követően, hogy rendfenntartó segítségét kérték. Kovásznára tegnap érkezett meg az első szállítmány, közel 16 tonna liszt, péntektől várják a 1142 jogosult személyt a piaci raktárhelyiségben. Baróton viszont egyelőre csak a jogosultak listáját látták, az 1107 ember a tűzoltóraktárhoz járulhat — ha majd lesz amiért, mert oda még nem ért el a tanácsi szállítmány. A listán szereplők igazolvánnyal, illetve nyugdíjszelvénnyel bizonyíthatják személyazonosságukat és jogosultságukat.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megbélyegezve felnőni (Háromszéki deportáltak)
Hatvan évvel ezelőtt, 1950. szeptember 23-ra virradóra 76 személyt, háromszéki földbirtokos családok tagjait gyűjtöttek össze és szállítottak Dobrudzsába kényszerlakhelyre, kényszermunkára. Tizenhárom és fél évig tartott a száműzetés, sokan meghaltak, megbetegedtek, voltak gyermekek, akik ott nőttek fel, mások hazakerülhettek, de szüleiktől távol cseperedtek, igen nehéz körülmények között jártak iskolába, viselték a nép ellensége bélyeget, szenvedték ennek következményeit.
Ez a sors jutott a dálnoki nagybirtokos Beczásy családnak is. Tánya hétéves volt, testvére, Erzsébet tíz, amikor egy hajnalban kiverték őket az ágyból, és elkezdődött több mint egy évtizedes kálváriájuk. Másfél évvel korábban már államosították dálnoki birtokukat, házukat, és Sepsiszentgyörgyön egy jóakarójuk fogadta be, szerény kis konyhában húzódott meg a család, a szülők erdőkitermelésben, mezőn, fizikai munkával próbálták megkeresni a napi betevőt.
,,Sepsiszentgyörgyön a kulcsos házban laktunk Gecse Laci bácsinál. Ő fogadott be akkor, amikor senki nem merte ezt megtenni, hisz a nép ellenségének számítottunk. Én éppen elkezdtem az első osztályt a Mikóban, s alig egy hét után, 22-ről 23-ra virradó éjszaka dörömböltek a nagy vaskapun. Négy haragos milicista jött, valaki beengedte őket. Mi az emeleten laktunk, hátul az udvarban. Feljöttek, nyitva volt az ablak, beugrottak azon. Édesanyám és édesapám aludt az ablak alatt, mi a testvéremmel egy kinyitható sőberágyon. Egy kicsi konyha volt az egész lakás. Nagy ordibálás volt, a szüleim kiugrottak az ágyból, kérdezték, hogy van, mi van? Én pisis leányka voltam egész életemben, leültem a bilire, de belém rúgtak, hogy gyorsan, gyorsan öltözzünk. Volt, akinek szóltak, adtak egy fél órát, összecsomagolhattak egy párnát, egy paplant, egy darab kenyeret. Nekünk semmit nem engedtek, négyen egy üveg dzsemet és egy negyed kenyeret vihettünk. Se ruhát, se cipőt, semmit, csak, ami rajtunk volt ” — idézi fel a hatvan évvel ezelőtt történteket Beczásy Tánya.
Marhavagonnal Dobrudzsába
Akkor éjszaka hetvenhat személyt gyűjtöttek össze. Volt közöttük hat hónapos csecsemő, egyéves, hatéves, tízéves gyermek, terhes asszony, hetvenéves idős ember. Mindenkit vittek, akit otthon találtak, s megtörtént az is, hogy az egykori földbirtokos helyett a tiszttartóját hurcolták el, mert ő tartózkodott a megadott címen. Hiába magyarázta, hogy nem őt keresik, nem volt akinek, éveket húzott le Dobrudzsában, amíg sikerült tisztáznia a helyzetet, s hazaengedték. ,,Nagy teherautókra raktak, és bevittek Brassóba, a rakodó-pályaudvarra, és onnan kezdődött a gyönyörű utazás — emlékezik Tánya. — Ott álltunk és vártunk Brassóban, szedett-vedett társaság, éhesen, rongyosan, úgy néztünk ki, mint egy halálbrigád. Nem tudtuk, mi vár ránk, találgatták, hogy Szibériába visznek vagy a Duna-csatornához, mert akkoriban ez a két cél volt a magunkfajták számára.”
Ebben a szállítmányban arisztokraták nem voltak, háromszéki földbirtokos családokat szedtek össze, a néhány nappal korábbi gidófalvi események miatt akartak példát statuálni, ott a kollektivizálás miatt robbant ki lázadás, lövöldözéssel, emberhalállal, s ezt próbálták a nagygazdák nyakába varrni. Kézdiszéki, dálnoki, mikóújfalusi, besenyői családokat szedtek össze, olyanokat, akiknek vagyonát már államosították ’49 márciusában.
Két nap vonatozás után érkeztek meg Cataloi-ba, Brăilától 40 kilométerre, egy hatalmas, sok ezer hektáros állami gazdaságba, a semmi közepébe. ,,Nem volt ott egyéb, csak egy hatalmas barakk, amely tele volt egérrel, békával, patkánnyal, kígyóval, ami állat elképzelhető, mindennel. Nagyon nehezen sikerült kiirtani ezeket. Ebben az egyetlen szobában laktunk mindannyian, priccseken aludtunk, alul az idősebbek, felül a fiatalok. Mindenki megpróbálta tenni a dolgát. Nekünk szerencsénk volt, apám, anyám iskolázott ember, anyám hat nyelven beszélt, édesapám románul, németül, így mindig volt egy kis előnyük ebből.”
Szülőktől távol
A szülők megpróbálták legalább gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Beczásy István is addig járt, míg sikerült két leányát hazaküldenie. ,,Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek. A testvérem ment Brassóba, valami nagynénihez, én Marosvásárhelyre, nagyanyám öreg testvéréhez.” A kényszermunkától, a dobrudzsai nehézségektől megszabadultak, de sorsuk cseppet sem vált könnyűvé. Tánya hétévesen került Marosvásárhelyre, így emlékszik erre az időszakra: ,,Nagyon nehéz életem volt ebben a hat évben, rengeteget éheztem, sokat szenvedtem. A két öreg nem nagyon tudott mit kezdeni egy hétéves gyerekkel, szegények, igyekeztek, de akkor, ’50-ben olyan világ volt, nem volt senkinek semmije. Nagyon keserű időszak volt, s életem egyik legnagyobb frusztrációja is ekkorról származik. Ma már bizonyára nevetségesnek tűnik, de akkor engem rettenetesen bántott, hogy második osztályban nem vettek fel pionírnak. Mindenkit, de egy nyolcéves gyermeket különösen frusztrál, ha megbélyegzik, ha kilóg a sorból. Így voltam ezzel én is, mindenki pionír lehetett az osztályból, csak én nem. Azt az érzést soha nem felejtem el.”
Kényszerlakhelyes vakációk
Erzsébet Brassóban, Tánya Vásárhelyen élt, a szülőkkel három évig csak levélben tarthatták a kapcsolatot. Ezután kicsit enyhült a helyzet, és mehettek vakációzni Dobrudzsába. ,,Mindig került egy ismerős, rokon, aki levitt, és következett három hónap gyönyörűség. Szegények, mindig arra gyűjtöttek, hogy amikor ott vagyunk, mindenünk meglegyen. Csak prézlis csirkét, s más finomságokat ettünk, volt egy nagynéném, aki mindig császármorzsát csinált nekem. Édesanyám és édesapám is 350 lejes fizetést kapott. Ebből 300 lejt elküldtek az én tartásomért, 300 lejt Brassóba a nővéremnek, bentlakásra. Maradt száz lejük, abból anyám elcigarettázott harmincat, a többiből éltek. Ma már ez elképzelhetetlen, de soha panaszt a szájukból nem hallottam.” Ennyi jutott a Beczásy-lányoknak a családi életből, évi három hónap, a többi távol, nehéz körülmények között, sokszor megaláztatással, olykor éhezéssel fűszerezve.
Vásárhelyről Brassóba
,,Hatodikos voltam, amikor az egyik, már elengedett ismerős telefonált anyámnak, hogy a leánykát gyorsan vigyék el Marosvásárhelyről, mert nem lesz jó vége. Nem törődtek velem, nem tanultam, piszkosan jártam. Akkor hoztak el engem is Brassóba a bentlakásba, a testvérem mellé. Egy évig annyit vert, mint a kutyát, hogy valahogy embert faragjon belőlem. Rendetlen voltam, nem tanultam, ő pedig mindig eminens volt. Elvégeztem a hetedik osztályt, nagy nehezen átengedtek, nem a nagy tudásért, hanem mert sajnáltak. Ebben az időszakban is voltak kellemetlen dolgok, melyek nyomot hagytak az életemben. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem veszek nagyon a szívemre semmit, de akkor, gyerekként azért megviseltek. Kilencedikben például, amikor arról volt szó, hogy felvegyenek a KISZ-be, ketten alá is írták a papírt, de amikor látta az illetékes elvtársnő, hogy hívnak, elkezdett ordítani: ez egy kulák, mit keresel itt? Kiderült, cseléd volt nálunk, s tudtam, nekem ott már nincs keresnivalóm.” Nehézség tehát bőven akadt. Erzsébetet nem vették fel nyolcadikba, vissza kellett mennie Dobrudzsába, két évig ott dolgozott, amíg sikerült elintézniük, hogy mégis folytassa az iskolát. Tánya közben a bentlakásban szenvedett, felidézi, hogyan nézte falusi társai kolbászokkal teli élelmiszeres ládáját, hogyan próbált bár a szaggal jóllakni. Miként mondta az étkezdében, hogy légy esett az ételbe, azért, hogy otthagyják és megehesse. Közben társai mindebből alig tudtak valamit, vidám gyerek volt, az osztály örökké jókedvű bohóca. Nem vették észre, mennyire bántja, hogy kilóg a sorból. ,,Sose felejtem el, nyolcadikosok lehettünk, s egy születés- vagy névnapon ott volt mindenki, gyönyörűen felöltözve, szép fodros ruhába, én pedig egyenruhában. Nem volt más. Ha kivasaltad, szép volt, s ha nem, nem. Minden hónap bizonyos napján küldték el nekem a 300 lejt. Abból kifizettem a bentlakásért 165 lejt, és maradt 135 lej harisnyára, cipőre, minden egyébre. Az iskolával szemben volt egy cukrászda, én minden alkalommal, ahányszor megkaptam a pénzt, megettem három bombát, ilyen kerek, diós, csokoládés süteményt. Mindig beteg lettem tőle, de minden hónapban megettem, akkor volt az egyetlen alkalom, többet nem engedhettem meg magamnak. Én voltam a rút kiskacsa, s ezt az ember érzi” — emlékezik.
Ellenségeskedés és jóakarat
Később ennél nagyobb bajok is jöttek, de találkozott jóakarattal is: ,,Mikor mentem tizedikbe, kidobtak a bentlakásból azzal, hogy nincs hely. Krizbai papnak a leányával együtt, Imolával álltunk, és néztük, hogy még utánunk vagy ötvenet felvesznek. Ottmaradtam úgy, hogy nem volt, ahol aludnom. A bentlakásba nem szabadott bemennem, de egy osztálytársam, Szentpáli Ildikó vállalta, és beloptak, két éjjel ott aludtam, harmadik nap észrevették, már nem lehetett, s akkor jött a brassói evangélikus papnak a lánya, ő hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Egész életem legszebb öt éve: szeretetet, jóságot kaptam, tanultak velem, törődtek velem. Most is testvéreimnek tartom őket.” Ennek a családnak köszönheti azt is, hogy elvégezte Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett, s ez rengeteg szépséget, elégtételt hozott az életébe. Szíve szerint francia—magyar szakos tanárnak tanult volna, de származása miatt esélye sem volt egyetemre bejutni, így nem is próbálkozott.
Dorudzsában felnőni
Családjukban is akadt, aki ,,nem volt ennyire szerencsés” — mondja. „Édesapám testvérének a lánya szenvedett a legtöbbet. Tizenegy éves volt, amikor levittek, és ott volt végig, 13 és fél évet, úgyhogy naponta hatvan veder vizet hordott a disznóknak. Olyan élete volt, hogy azt elmondani sem lehet, annyit dolgozott, mint egy állat, és nagyon szomorú asszony lett. Hozzá képest, amit mi megéltünk, az semmi. Később soha nem beszélt még a gyermekeinek sem arról az időszakról, azt mondta, kitörölte az életéből. Mikor visszakerült is, nehéz volt, csak hat osztályt járt, alig tudtuk elintézni Brassóban, hogy levizsgázzék, és meglegyen a hét osztálya, s valamilyen munkára felvehessék. Nagyon nehéz élete volt. Nagyon megviselte a testvéremet is, nálam sokkal jobban. Nem is szeret beszélni róla, találkozókra sem jön el. Másképp érintette a dolog.
A Beczásy házaspár végül 13 és fél év után szabadult a dobrudzsai kényszerlakhelyről. ,,Édesanyám 13 és fél évig volt ott úgy, hogy soha nem hagyta el a telepet. Nem lehetett jönni-menni, a személyibe beütött D. O. (domiciliu obligatoriu — kényszerlakhely) azt jelentette, hogy a háromosztályos rendőrnek kellett engedélyeznie azt is, hogy valaki Brăilára, az orvoshoz menjen. A szüleim mindenről lemondtak, hogy mi tanulhassunk.” Tizenhárom év maradt ki a közös életükből, tizenhárom döntő esztendő. Felnőttek, boldogultak, de nem múlt el nyomtalanul az az időszak. Beczásy Tánya szerint az egész generációjuk frusztrálttá vált, a család és a mindennapi szeretet hiánya miatt nem alakulhatott ki az a modell, amely összetarthatta volna később saját családjukat. Többnyire elváltak, s még gyermekeiket is kísérti ez, hisz továbbadni sem tudták az igazi családképet. Ma már Dálnokon él, az egykori családi birtokot még a hosszú életet, 99 évet megért édesapjának sikerült visszaszereznie. Derűvel, humorral idézi fel a szomorú történéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatták életét, a rendszerre sem haragszik már, amely tönkretette gyermekéveit, fiatalságát.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Kevesebben voltunk, ezért talán jobban kerestük egymást” -
emlékezik vissza egyetemista éveire Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese
Hétfőtől az egyetemisták számára is elkezdődik a 2010–2011-es tanév. Egy újabb évfolyam veselkedik neki a felsőfokú képzés rejtelmeinek Kolozsváron és szerte az országban, hogy elképzeléseinek, álmainak valóra váltásához szükséges szakmai tudást megszerezze. A tanulás mellett azonban a fiataloknak a kikapcsolódásra is lehetőségük nyílik, az otthontól távol valamivel korlátlanabb formák között. Régen is volt, ma is van erre alkalom, a különbség a dolgok mikéntjében, hogyanjában rejlik. Magyari Tivadar médiaszociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatért felelős rektorhelyettesét az egyetemista státusról kérdeztük, ugyanakkor arról is, hogy mitől voltak másak, egyáltalán miként zajlottak húsz évvel ezelőtt egy egyetemista hétköznapjai.
Rohanó világunkban számos dolog megváltozott, átértékelődött. Hogyan látja, mi a helyzet az egyetemista státussal kapcsolatban, avagy: mit jelent manapság egyetemistának lenni?
Napjainkban sokféle egyetemista típus van, nehéz lenne egy átlagos leírást adni róluk. Sok jó és szép élményt, kalandot, de sokak számára aggodalmakat, elbizonytalanodást, létbizonytalanságot jelent az egyetemista élet. Látjuk a vidám diáktársaságokat, amelyek színt és hangulatot hoznak a városba, de sok magányos, elidegenedett, saját magát és helyét nem találó diák is itt lézeng közöttük. Az egyetemnek meg kellene találnia az utat mindegyikükhöz.
Milyen volt egyetemistának lenni húsz évvel ezelőtt, a ’90-es évek elején? Mi volt más akkoriban?
Kevesebben voltunk, ezért talán jobban kerestük egymást. Több órára kellett bejárni az egyetemre: akár heti 35–40 óra is volt, kötelező jelenléttel. Többet ültünk a könyvtárak olvasótermében, mert egyrészt olyanok voltak a szemináriumi feladatok vagy a vizsgatételek, hogy szükségét éreztük, másrészt pedig még nem létezett fénymásoló és mai értelemben vett számítógép. Majdnem minden nem kolozsvári lakhelyű diák bentlakásban lakott. Akkor is volt gólyabál, voltak könnyűzenei koncertek, természetesen megtűrt hazai együttesekkel. A bulik „házibulikban” zajlottak, valakinél otthon, estétől reggelig vagy a bentlakásban. Éjfélkor már jött Moldovan, a rendőr. Eloltották a villanyokat, megállították a zenét, pisszenés sem volt, hogy a rendőrviccekből kölcsönzött személy ne találja meg a bulizó szobát. Elég jó filmvetítéseket is szerveztek a studházban, emellett pedig különben is sokat moziztak a fiúk: ha a fiúbentlakásban valaki egy-két órát egyedül akart maradni a kedvesével, a többiek moziba mentek.
Ennyi söröző nem volt akkor, olykor még a boltban sem lehetett sört kapni. Egyik-másik diák hátizsáknyi sört vásárolt valahonnan, és feketén árulta a bentlakásban. A folyosón diszkréten kiírta például ezt: „BR 45. 5 lei”, sör, azaz „bere” kapható a 45-ös szobában, 5 lej egy üveg. Magyar diákok „magyar buliba” is mentek. A fiúk inkább a reál- és mérnöki szakokra jártak, a lányok humán, főleg tanárképző szakokra. Csak a reál szakokon maradt fenn végül a magyar tagozat, ott is egyre sorvasztották.
Ön az egyike azoknak, akik húsz évvel ezelőtt elindították a Szabadság egyetemista mellékletét, a Campust, és gyakorlatilag az elmúlt években is volt alkalma figyelemmel követni az abban végbemenő változásokat. Milyen fórumot teremtett a Campus az egyetemisták számára?
Bizonyára akkor úgy gondoltuk, hogy a Campus jelenti a diákok írásbeli fórumainak a csúcsát, de a Campus csak az egyik fórum volt. Utólag is remélem, hogy a magyar diákszövetség lapjaként hozzájárult ahhoz, hogy azokban az években a KMDSZ a legmodernebb és az egyik legerősebb romániai magyar civil szervezet legyen. A Campusnak, mint a Szabadság napilap mellékletének szerepe volt abban, hogy a város magyar lakosságához közel kerüljön az egyetem, a magyar nyelvű oktatás, a diákok, a fiatal újságírók igyekeztek mindenféle rendezvényen, körön, vitán jelen lenni és tudósítani.
Az egyetemista évek szép lassan elröpültek, a diák időközben felnőtt, szociológus, a BBTE magyar tagozatának vezetője és rektorhelyettes lett. Mennyire volt rögös ez az út? Melyek voltak a vezérlőelvei, amelyek az egyetem mellett tartották?
1990 után számos szakot román és magyar változatban is újra kellett indítani, fel kellett építeni. Már gyakornok koromban is állandóan a tanítás, a kutatás, a továbbtanulás mellett nyakig kellett lenni a bürokráciában, a törvények szövegében, a szervezésben. Hosszú évekig tanszéktitkár voltam: órarendet, bértáblázatot, munkaköri leírást, honlapot készítettem, mindenféle kimutatást, megvalósíthatósági tanulmányt, jegyzőkönyvet, szakindítási dossziét, sok fontos vagy felesleges papírt. Vezérlőelveimet most találom ki a kérdésre, ha magamba nézek: szerettem jól végezni az oktatásszervezést, mindezt lehetőleg jó hangulatú, derűs csapatban. Nem mindig sikerült. A rektori hivatalban talán igen, akár a csapatnak azt a részét nézem, amely főleg a magyar tagozat ügyeiben segít, akár az oktatási rektorhelyettesi munkámat illetően. Amikor a magyar oktatók megválasztottak, kifejezetten arra kértek, hogy legyen minél több szakmai munka és kerüljem a „politizálást”. Emiatt azt hittem, hogy sivár és élményszegények lesznek ezek az évek. De tévedtem: egy sor jó helyzetet így is ki lehetett használni, sőt váratlanul, észrevétlenül. Sok értékes embert helyzetbe lehetett hozni, sok hülyével meg kitolni, feje felett megtenni valamit, avagy elnézni szépen a feje felett.
Milyen mértékben sikerül bevonni az igazán tehetséges diákokat az egyetemi munkába?
Mostanra a legtöbb magyar tagozatos szak mögött nagyon jól kiépültek azok a szervezeti keretek, amelyekben szívesen dolgoznak a diákok. Javarészüket maguk a diákok kezdeményezték, gondoljunk a Mikó Imre Szakkollégiumra például. Naponta írok alá mindenféle kérvényt, amiben ilyen vagy olyan terem, felszerelés, berendezés használatát kérik a magyar diákok ismertebb vagy ismeretlenebb szervezetei, csoportosulásai különböző rendezvényeik megszervezéséhez. Úgy látom, növekedett az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), valamint az egyetemi lelkészségek szerepe, és a tehetségápolás terén kulcsfontosságúvá vált a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) léte is. Ez utóbbi ernyőszervezete a közben megszületett különféle szakmai szerveződéseknek.
Egyre gyakrabban halljuk, hogy az egyetem „diplomás munkanélkülieket” nevel, és bizony nem egy esetben igaz is, hogy a diák képtelen elhelyezkedni az adott szakterületen. Hogyan látja, mi mindenre lenne szükség ennek orvoslása érdekében?
Sokkal több és jobban szervezett szakmai gyakorlat kell, ugyanakkor a gazdasági szereplőkkel való jobb kapcsolatok kialakítása is lényeges szempont ennek kapcsán. A BBTE még mindig egyik legjobb egyetem az országban. Sok probléma, tévút terheli, de erről csak később szólhatok, akkor pedig a kellő könyörtelenséggel és szókimondással fogom megtenni. Mandátumom utolsó tanévébe lépek, most az egyik legfőbb célom, hogy jó helyzetbe hozzam azt a személyt, aki a helyemet átveszi.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Csángó hagyományőrzés Gyimeslokon
Népdalaikban, táncaikban nemzeti kultúránk értékeit őrzik a gyimesiek. Ezeket tenné közkinccsé a gyimesközéploki Csángó Hagyományőrző Ház, melyet a Tatros forrásánál, a csángófesztiválon avattak fel.
- Vetett ágy szőtt lepedőből. Ez meg kenderes lepedő, kenderes ágyterítő. Mind kézzel fonott anyagból készült… – sorolja Tankó Mária Hidegségról. Majd a régi népi mesterségek ismerői meg is mutatják, hogy készültek. A kendőszegen ujjas bunda, hímzett ingek, szőtt lepedők, terítők, cifra kendők. Régen így tárolták a házilag szőtt-varrt ruhákat, hogy ne kezdje ki a moly. A csángó gyermekek nemcsak népviseletüket, de mint kiderült, népdalaikat, táncaikat is ismerik.
Mihók György kezdeményezte a Csángó Hagyományőrző Ház létesítését az 1934-ben községházának épített ingatlanban. Tervének megvalósítását magyarországi és helyi támogatók is segítették. A hagyomány érték – vallja a Budapestről Gyimesbe költöző néprajzkutató.
Naponta tudatosítani kell az emberekben, hogy ez egy olyan érték, ami nélkül nem lehet teljes emberi életet élni, nem lehet teljesen megélni a magyarságot. És hogyha ez a gyimesi hagyományőrző tájház tudatosítja azt az itteni emberekben, hogy milyen értékeik vannak, akkor már betölti a hivatását – vélekedett Halász Péter néprajzkutató.
A csángó kultúra őrzésére hivatott ház a népi mesterségek bemutatói mellett néprajzi konferenciák szervezésére is alkalmas. A közösségi termet a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményének archív képei és Ádám Gyula gyimesi zenészekről készült fotói díszítik. Csúcs Mária
Duna Televízió. Erdély.ma

MIÉRT: kiút a szegénységből
A szegénység a gazdasági növekedés gátja, a társadalmi instabilitás forrása, melynek leküzdése az egész társadalom érdeke – hangzott el szombaton, a Nagyvárad melletti Püspökfürdőn megszervezett kilencedik MIÉRT Akadémia zárónapjának egyik előadásában.
Ebben Béres Csaba debreceni professzor statisztikai adatokat ismertetett, amelyekből kiderült: bolygónkon 2,5 milliárd ember kevesebb, mint 2 dollárból él naponta, és 800 millióan éheznek.
„A szegénység ellen kiutat kell keresniük a kormányoknak, stratégiákat és programokat kell megvalósítaniuk, amelyeknek a kulcsterülete az oktatáson alapszik. A professzor szerint ezért fontos, hogy az alapoktól kezdve különös hangsúlyt fektessenek a kormányok az oktatásra és ennek színvonalára.
„Amit megtakarít a kormány, az önkormányzat az iskolákon, az oktatáson, azt jelentősen kiadja majd szociális segélyre, börtönre, árvaházakra, nevelő otthonokra” – jelentette ki Béres Csaba. Viski István lelkipásztor az egyház szerepét tárta fel a témakör kapcsán a résztvevőknek. Az egyháznak az intézmények között talán a legszorosabb a kapcsolata a szegényekkel, hiszen kötelessége foglalkozni a szegénység kérdésével.
Ugyanakkor nemcsak anyagiakkal kell keresni a megoldást a szegénységre – mondta –, hanem gondolkodni is kell rajta, hiszen az egyház számára a szegénység nem gazdasági, mint inkább spirituális kérdés. Új Magyar Szó (Bukarest)

Harminc éve halt meg Márton Áron
Isten Szolgája, megboldogult Márton Áron püspök halálának a harmincadik évfordulóját üljük szeptember 29-én, a gyulafehérvári székesegyház búcsúünnepén, főegyházmegyénk védőszentje főünnepén. Mivel a búcsúünnepen és évfordulón híveink kis része vehet részt, ezért körlevélben szeretnék megemlékezni a jeles évfordulóról.
Mindenki, aki kapcsolatba kerülhetett Isten Szolgája, Márton Áron püspökkel, nagy élménnyel távozott. Közéleti személyiségek, írók, politikusok méltató jelzőkkel illették, Illyés Gyula „emberkatedrális”-nak nevezte, s folytathatnám... Visszagondolva harminc évvel ezelőtti halálára, hadd emlékezzem meg az utolsó találkozásunkról.
Márton Áron püspök börtönből szabadulva bizalmába fogadta Huber József prelátust, aki püspöki titkár, irodaigazgató, teológiai tanár volt. „Huber atya” értesített minket a lehetőségről, hogy a búcsúzó, nagybeteg Főpásztor áldását adja a Hittudományi Főiskola és Papnevelde tanáraira és növendékeire. „1980. szeptember 21-én, vasárnap délben felsorakoztunk abban a püspöki kertben, amelyben a tíz évig tartó kényszerlakhely idején legtöbb idejét töltötte. Most azonban már nem a csíki ember lépteivel jelent meg, hanem megtört öregemberként. Önzetlen ápolója, Júlia szociális testvér tolókocsin hozta elénk. Közel kétszáz ajakról felzendült a „Jó Atyánkért esdeklünk” kezdetű, püspökfogadó ének, amely közel negyvenkét éven át kísérte hatalmas egyházmegyéje területén, amelynek határai egybeesnek a történelmi Erdélyországgal – a csíki bércektől fel Máramarosig, a Királyhágótól a Déli-Kárpátok hófedte vonulatáig. Most azonban utoljára zengett számára az énekünk. Könnyekre fakadt az ősz Püspök, úgy köszönte a szavakat, az éneket, és még egyszer – utoljára – megáldott minket. Kezét már úgy kellett tartani, mint Mózesét a hegyen az amalekitákkal folytatott küzdelem alatt. Éreztük, hogy utoljára találkozunk. Egy hét múlva már a ravatalon láttuk viszont, a feltételezett fejedelmi trónteremben. Nem akarok találgatni. A veszteség fájdalma úgyis megzavar minden igyekezetet, hogy időrendbe szedjük gondolatainkat. Ezeket a mondatokat a nagy Püspök halála után három héttel írtam, de csak 1996-ban lehetett kinyomtatni, a 100. születésnapjára kiadott Márton Áron emlékkönyvben. (Kolozsvár 1996. 57.)
Számomra az is sokatmondó volt, hogy Isten Szolgája, Márton Áron egyházmegyéje és székesegyháza védőszentje, Szent Mihály főünnepén halt meg, szeptember 29-én. Temetése pedig Szent Ferenc napjára, október 4-ére esett. Őt, aki csíkszeredai diákként lépett a Ferences Harmadik Rendbe (Ma: FVR = Ferences Világi Rend), az Assisi Szegénykéje napján temették. De nemcsak ennek a rendnek vált tagjává, hanem 1973. október 8-án beiratkozott a Lisieux-i Papi Egyesületbe is. Ezért nem lepődtem meg, amikor egyik kispapunk boldogan mutatta, hogy a püspök úr kiosztott ruhái közül neki egy reverenda jutott, melynek zsebében azt a Kis Szent Teréz másodlagos ereklyét találta, amelyet én hoztam neki Lisieux-ből.
Püspök atyánk halála 30. évfordulója kapcsán hadd számoljak be a kedves híveknek arról, hogy hogyan áll az ő boldoggá avatásának 1980. október 4. ügye. Nagy püspökünk halála után, a kommunista időben nem lehetett szentté avatásra gondolni. A ’89-es változásokat követően azonban az egyházmegyék sorra jelentkeztek vértanúikkal. Természetes, hogy az erdélyi egyházmegye Márton Áron püspök úr perét indította be. Főtisztelendő Szőke János szalézi atya vállalta – mint a többi magyar ügy esetében is – a posztulátor szerepet. Irányítása mellett püspök urunk volt titkára, Bartalis Árpád egykori tordai főesperes – jelenleg János ferences atya – önzetlen munkával elvégezte a tanúk kihallgatását, a jegyzőkönyvezést, a felterjesztendő iratok (Positio) megszerkesztését. Ennek köszönhető, hogy II. János Pál pápa 1992. november 17-én engedélyezte a szentté avatási per beindítását. Ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az „Isten Szolgája” cím. 1996. december 9-én átadtuk a Positiót a Szenttéavatási Kongregációnak. Mivel 2500 per van folyamatban a Kongregációnál, a vértanú pereket veszik előre, mert ezeknél a boldoggá avatáshoz nem kell csoda, csak a vértanúság tényét állapítják meg. Hitvalló esetében egy bizonyított csoda szükséges, amely imameghallgatásra történt. Márton püspök úr székhelyén halt meg, nem börtönben, ezért hitvalló pere van, és nem vértanúé. Ezzel magyarázható, hogy az idén, október 30-án, Nagyváradon boldoggá avatják Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt, jövőre, július 3-án pedig Szatmáron Scheffler János vértanú püspököt. A romániai tizenkét katolikus egyházmegyéből tíz egyházmegye tizennégy pert indított be, ebből tizenhárom vértanú. Csak a Márton püspök úr pere hitvallóé.
Az idén februárban püspöki karunk az ötévenként esedékes „ad limina” látogatáson volt XVI. Benedek pápánál. A Szenttéavatási Kongregáció ekkor kivételt tett Isten Szolgája Márton Áron hitvalló perével. Nem várta meg a megkívánt csodát, hanem júniusban kiadta véleményezésre a hittudós bizottságnak a Positiót. Ennek alapján a Kongregáció szakemberei megvitatják, hogy Isten Szolgája Márton Áron valóban hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket – a hit, remény és szeretet erényeit. Döntésüket a Szentatya hagyja jóvá. Decemberre várhatjuk az ítéletet. Ha a pápa elismeri, hogy Isten Szolgája, Márton Áron hősi fokban gyakorolta az isteni erényeket, akkor Tiszteletreméltóvá (Venerabilis) nyilvánítja. Ám ettől függetlenül, a csoda továbbra is szükséges a boldoggá avatáshoz.
A csoda imameghallgatásban áll. Többnyire csodás gyógyulásról van szó. Orvos igazolja, hogy a beteg gyógyíthatatlan. A plébános igazolja, hogy a gyógyíthatatlan beteg esetében Isten Szolgája Márton Áron közbenjárását kérték – a család, az egyházközség, társulat stb. –, hogy Isten gyógyítsa meg a beteget. Ha beáll a váratlan gyógyulás, ismét orvosi igazolás kell, hogy a gyógyulást orvosilag, az alkalmazott kezeléssel nem lehet megmagyarázni. Ezt a három igazolást felterjesztjük a Szentszékhez, ahol újabb független orvosi bizottsággal felülvizsgáltatják az iratgyűjteményt. Pozitív véleményüket a Szentatya fogadja el azzal, hogy elismeri a csodát és kitűzi a boldoggá avatás időpontját az illetékes megyéspüspökkel egyetértésben.
Szeretnék egy félreértést tisztázni: a boldoggá és szentté avatás pénzbe kerül. Ez érthető is: a tanúk kihallgatásánál és az orvosnál a kiszállási költségeket, az iratok szentszéki nyelvre fordítását, az ügyvédek irodai munkáját stb. meg kell fizetni. Nekik ez a foglalkozásuk. Nem lehet elvárni, hogy ingyen dolgozzanak. Ez a hivatásuk, és főállásban ezeket intézik. Amit nem lehet pénzzel elérni, csak imával: az a gyógyulás, amelyet a jó Isten ad meg a boldog-jelölt közbenjárására, ha meg akarja őt dicsőíteni. Ezért kérem a kedves híveket, hogy hagyományos imánkat továbbra is végezzük:
Istenünk, te ÁRON püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító Jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.
Ezt az imát naponta mondjuk el. Ajánljunk fel a boldoggá avatásért jócselekedeteket, önmegtagadást, szentséglátogatást és más ájtatosságot is.
Dr. JAKUBINYI GYÖRGY érsek. Szabadság (Kolozsvár)

A Művelődési Ház ad otthont Elekes Gyula igazgató első udvarhelyi tűzzománc-kiállításának. A megnyitóra október 3-án, vasárnap 13 órától kerül sor az intézmény kiállítótermében. Igazgatói irodájában kerestük fel az alkotóművész Elekes Gyulát.
– Milyen alkalomból született a kiállítás ötlete?
– Az egyik ok az, hogy 30 éve tűzzománcozom, a másik pedig, hogy idén töltöm az 50 évet, és Székelyudvarhelyen még nem volt önálló kiállításom. Eddig összesen 42 alkalommal állíthattam ki műveimet Európában, Spanyolországtól Oroszországig. Ezt a kiállítást Pap Gábor művészettörténész nyitja majd meg, aki Budapesten él, és több mint 30 éve az európai tűzzománc nagyon jó ismerője, több évtizede követője és egyfajta értelmezője annak a világnak, amit próbálnak kifejezni az alkotók. Én vallom: függetlenül attól, hogy milyen stílusirányzatot képvisel, vagy milyen módon próbál közvetíteni az alkotó, a tűzzománc egy olyan képírás, ami sokkal ősibb, mint a mechanikus írásmódok. Gondoljunk csak a népi vagy egyházi kultúrában előforduló nagyszerű alkotásokra, amelyek szavak nélkül közvetítenek üzenetet a nézők felé. Ezt próbálom én is elérni munkáimban, kisebb-nagyobb sikerrel. Ezért fontos a képírás, mert itt sokszor nem is szükséges a nyelv: a műre ugyanúgy rá tud csodálkozni a magát keltának valló észak-spanyol, mint az orosz.
– Hogyan fogalmazná meg a kiállítás célját?
– A kiállítással célom egy kicsit szülővárosom felé is nyitni, megmutatni mindazt, amit 30 éven át próbáltam megtanulni. Végül is a tűzzománc egy olyan műfaj, ahol folyamatos a tanulás, a kísérletezgetés. Vannak véletlenek, és az egészben az a csodálatos, amikor az ember ezeket a véletleneket meg tudja ismételni, és akár egy sajátos technikaként, egyéni vonásokkal felruházva tudja megjeleníteni. Bármennyire is furcsa vagy kevéssé ismert is itt felénk a tűzzománc, Nyugat-Európában óriási kultúrája van. Hatalmas központok léteznek, ahol évtizedeken keresztül felépített gyűjtemények vannak, ilyen például Közép-Európa legnagyobb gyűjteménye Kecskeméten, ahol az elmúlt 20 évben, egy év kivételével, én is mindig megfordultam a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben.
– Mi ösztönözte arra, hogy szakkört indítson Székelyudvarhelyen?
– A tűzzománc-készítést most már nyolcadik éve tanítom itt Székelyudvarhelyen. Ez a kultúra, amire oly nagyon büszke az ötvösművesség, és Nyugat-Európában úgy ismert, mint „erdélyi sodronyzománc”, mivel az erdélyi ötvösök, aranyművesek fejlesztették ki, lassan feledésbe merül. Feltett szándékom ezt valamilyen módon visszahonosítani, vagy legalább ismertté tenni. Tehát már nyolc éve műveljük a zománcozást közösen gyerekekkel, diákokkal minden csütörtökön 5 órától 8-ig, és minden pénteken 6-tól 9-ig felnőttekkel. Továbbá negyedik éve már, hogy szervezünk alkotótábort is. Szükségét éreztem a szakkör, illetve az alkotótábor létrehozásának, hiszen a tűzzománcozást én már 15 éve oktatom nyaranta Ausztriában, Spanyolországban, Németországban, és úgy gondoltam, hogy ebből atyámfiait sem szabad kihagyni. Így utólag azt látom, főleg a nagyszámú érdeklődőre tekintettel, hogy megérte a fáradozás.
– Hogyan készül a tűzzománc?
– Magáról a technikáról annyit kell tudni, hogy tulajdonképpen egy nagyon finom kvarcüveget használunk, amely bizonyos oxidokkal van dúsítva. Ez az üveg reakcióba lép az elektromos kemencében történő olvasztás, égetés során a hordozó anyaggal, ami rendszerint vörösréz. Az arany, ezüst, a vörösréz vagy egy speciális, nagy széntartalmú acél zománcozható anyagok. Mi inkább a vörösrezet részesítjük előnyben. – Ennyi év után miért csak most nyílik kiállítása Udvarhelyen?
– Az este egy koncerten meséltem az egyik barátomnak, hogy sorra kerül egy ilyen kiállítás. Ő azt mondta, van annyira fontos Székelyudvarhely, hogy be kellett ennek érnie. Tehát először külföldön kell megmérettetni magad, aztán itthon is eljöhet a bemutatkozás ideje. Nehéz itthon prófétáskodni. Mint intézményvezető, azt tapasztalom, hogy be kell a dolgoknak érniük, különben rengeteg támadás érheti az embert. – Mi lesz látható a kiállításon?
– Két nagy, egy moszkvai és egy spanyolországi kiállítás anyaga lesz megtekinthető, kibővítve a nyár folyamán készített művekkel. Persze a paletta nem lesz teljes, hiszen számos olyan munka hiányzik, amelyeket szerettem volna elkészíteni, de nem volt rá időm. De remélem, nem kell újabb ötven évet várni következő kiállításomra.
A kiállítást Pap Gábor művészettörténész nyitja meg, az eseményen köszöntőt mond Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. A tárlat október 21-éig lesz megtekinthető, naponta 10 és 12 óra között, szombaton és vasárnap 10-től 13 óráig.
Kovács Eszter. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Nem válaszolt a kolozsvári önkormányzat a magyar bölcsődét kérőknek
Nem „csomagmegőrzőnek” szánják, szeretettel, odafigyeléssel, szakmai hozzáértéssel várják a gyereket Kolozsvár első magyar bölcsődéjének működtetői – derült ki a kedd esti avatóünnepségen. Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke köszöntőbeszédében elmondta, ahhoz, hogy megvalósuljon a magyar bölcsőde terve, két feltételnek kellett teljesülnie.
Az első az volt, hogy az unitárius egyház visszakapta a Berde Mózes (Frederic Joilot Curie) utca 1. szám alatti ingatlanját, a második feltétel pedig, hogy a kisdedóvóra volt a kolozsvári magyar közösségnek a leginkább szüksége. A püspök hangsúlyozta, a bölcsőde nem csomagmegőrző, ahogy azt napjainkban sokan aposztrofálják. „Fontos, hogy a gyerekek olyan környezetben eszméljenek a világra, ahol szeretet és gondoskodás veszi körül őket” – fogalmazott Bálint Benczédi Ferenc.
Nemzeti jelentőségű bölcsőde
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja kifejtette: nemzeti demográfiai jelentősége van minden egyes erdélyi magyar bölcsődének. „Azt szeretnénk, ha Erdély-szerte minél több bölcsőde lenne. Minél több gyerek jár bölcsődébe, annál több lesz később az iskolás, a fiatal magyar értelmiségi” – mutatott rá a főkonzul. Mikó Zsuzsa, az Unitárius Óvodáért Egyesület elnöke szerint szeretnének tanúbizonyságot tenni elhivatottságukról, szeretettel, szakmai felkészültséggel várják a gyerekeket.
Rácz Norberttől, a belvárosi egyházközség lelkészétől megtudtuk: idén két csoportot indítottak, eddig 26 gyereket írattak be, négy hely még betöltetlen. A bölcsőde naponta 7 és 17 óra között működik, a szülőknek havonta 500 lejbe kerül a szolgáltatás. Rácz Norbert hozzáfűzte: igyekeznek majd támogatást szerezni a bölcsőde működtetésére, hogy a szülőknek kevesebbet kelljen fizetniük. A nyolcfős személyzetet három óvónő, három dada, egy takarító és egy nővér alkotja. A lelkész kérdésünkre elmondta, az épület felújítását magánszemélyek és cégek adományaiból finanszírozták, a támogatások összértéke megközelítőleg 40 ezer lej.
Kezdetnek jó, megoldásnak kevés
A kolozsvári magyar bölcsőde létrehozását szorgalmazó Életfa Családsegítő Egyesület képviselői is üdvözölték a kincses város első magyar bölcsődéjét, de úgy gondolják: ez kezdetnek jó, megoldásnak kevés. „Nagyon jó, hogy megnyílt a kincses város első magyar bölcsődéje, szükség van rá, ez azonban még nem oldja meg a kolozsvári magyar közösség gondjait. Elsősorban a külvárosban volna szükség államilag támogatott magyar bölcsődékre. A vegyes házasságban élők számára gond ez elsősorban, mert ha a gyerek román nyelvű bölcsődébe kerül, az óvodába, és később az iskolába is román tannyelvű intézménybe jár majd” – nyilatkozta a Krónikának Herédi Zsolt, az egyesület tiszteletbeli elnöke.
Mint arról korábban beszámoltunk, az Életfa Családsegítő Egyesület mintegy éve aláírásgyűjtést kezdeményezett magyar nyelvű bölcsődék létrehozására. Herédi Zsolt lapunknak elmondta, 1300–1400 aláírást gyűjtöttek össze, majd kérésüket benyújtották az önkormányzathoz, de választ sem a törvény szabta harmincnapos határidőn belül, sem azóta nem kaptak. Hozzáfűzte, próbáltak háttéregyezséget kötni az önkormányzattal, de eredménye ennek se lett. De nem adták fel, következő lépésként Sorin Apostu polgármestertől fognak meghallgatást kérni. Herédi szerint a jelenlegi, román bölcsődékben nagyszámban dolgozik magyar személyzet, így a magyar csoportok létrehozása pusztán szervezés kérdése lenne, és anyagilag csak kismértékben terhelné az önkormányzatot.
Zsidó óvoda nyílik Váradon. Hétfőn megnyitja kapuit Erdély és a Partium legelső zsidó óvodája, a tanintézetet Nagyváradon működtetik majd a Zsidó Közösségek Szövetsége védnöksége alatt – közölte Andrei Seidler, a helyi zsidóközpont vezetője.
Mint mondta, Bukarestben ugyan már létezik pár ilyen tanintézet, de egyik sem a szervezet felügyelete alatt működik. Hozzátette, a napközi otthonban bárkit szívesen látnak, ugyanis ez nem lesz egyházi jellegű, az ilyen programok nem lesznek kötelezőek, és az oktatási tevékenység befejezte után zajlanak majd.
A román és angol nyelven zajló oktatási tevékenységért cserébe havonta legalább 250 eurót kell fizetniük a szülőknek, az árban napi három étkezés és a tanfelszerelés is benne foglaltatik.
Kiss Előd-Gergely. Szabadság (Kolozsvár)

A tisztességes polgári sajtó utáni vágyról
Jó egy évi szünet után ismét megjelent a romániai magyarság egyik legkülönösebb sorsú közéleti hetilapja, az Erdélyi Napló. Az 1991-ben napilapként, majd még ugyanazon év őszén hetilapként Nagyváradon indult, pártállami előzményekkel nem rendelkező lap több külső és belső átalakulást, illetve tulajdonosváltást ért meg az évek során, míg 1997-től polgári hetilapként volt jelen a honi sajtóprérin. Nemzeti, autonomista elkötelezettsége, a hatalommal szembeni kritikus hangvétele miatt az utóbbi időben kikerült a Bukarestből és Budapestről egyaránt támogatott lapok sorából, így 2009 nyarán az időközben Kolozsvárra költözött kiadó kénytelen volt átmenetileg beszüntetni a kiadását. A magyarországi fordulatot követő újabb tulajdonosváltás tette lehetővé a feltámadását, a múlt héten jelent meg az új sorozat első, kereskedelmi forgalomba még nem került száma, tegnapelőtt pedig a második, immár a piacon is. Mellékelten azt az írást nyújtjuk át a próbaszámból a Reggeli Újság olvasóinak, amivel az Erdélyi Napló előző (egyben lapunk alapító) főszerkesztője mintegy üdvözölte a hetilap újraindulását.
Amikor e sorokat ütögetem be a számítógépbe, éppen az 51. születésnapomat ünnepelhetném – ha volna rá okom. Nem okoz örömet sem az évek múlása, sem a magánkalendárium pirosló betűje, és legkevésbé az, ami az előző születésnapom óta történt – velem, velünk, Erdéllyel, az országgal, a világgal. (Talán a magyarországi fordulat lehetne ok a jubilálásra, de én például már annyira szkeptikussá váltam a politika kerekének ide-oda- és főleg visszatekeredése láttán, hogy már a kimúlt és lábamnál fekvő medve bőrére sem merek inni.)
Ezért aztán inkább nosztalgiázom az örömködés helyett. Mert még a komputer billentyűzetéről is az jut eszembe, hogy amikor jó húsz évvel ezelőtt felcsaptam firkásznak – mi tagadás, éppen ezen lap alapító főszerkesztője, Stanik István nógatására, bár 1990 tavaszán Erdélyi Napló még nem létezett –, csak hírből vagy esetleg a televízióból ismertük azt a fajta számítógépet, ami ma olyan közhasználati eszköz szinte, mint mondjuk a kenyérpirító. Rejtekhelyekről előszedett ócska Erikákon, külföldről adományként kapott, lepukkant böhöm hivatali írógépeken gyártottuk éjt nappá téve cikkeinket, esti nyomdai szolgálatokon ismerkedtünk az ólombetűkkel, kézi- és gépszedéssel, cinkográfiával, a kutyanyelvvel, kefelevonattal stb., olyan eszközökkel, eljárásokkal, technikákkal, amelyeket alig két évtized alatt olyannyira túlhaladott az idő, hogy korunk újdondásza már nem is találkozik velük. Az elektronikus, digitális érában éhen halt a nyomda ördöge is, sőt sokan ma már az írott és nyomtatott médiát is temetik-temetnék, azokkal az újságírókkal együtt, akik gondolatokat is akartak-akarnak közvetíteni, nem csupán szakmányban gyártani a megrendelt méretű és tartalmú szövegeket...
Húsz év csak egy röpke pillanat a történelemben – pláne a magyar sajtó történetében –, de nekem és kortársaimnak szinte egy fél élet, s ha megborzongok, ha belegondolok: vannak ma is pályatársaim, akik előző fél életüket a lélek- és nemzetromboló kommunista propaganda szolgálatában töltötték el (mondjuk ki: önként és dalolva), hogy 1989 utáni másik felét vagy vezekléssel, vagy – ami borzasztó és megbocsáthatatlan – ugyanolyan szervilis (gy)alázatban éljék meg és át. Erdélyi sajtónk legsötétebb fejezete: ezek a régi és mai bértollnokok sajnos egy olyan utánpótlásgárdát neveltek ki és állítottak maguk mögé, amelyikben nyoma sincs a hivatástudatnak és szakmai igényességnek, mert az ilyesmi egyszerűen nem kifizetődő.
Apropó nosztalgia: amikor 1991 tavaszán, a második RMDSZ-kongresszusra időzítve „piacra dobtuk” az első, nem Bukarestben szerkesztett és nyomtatott „országos magyar napilapot” Erdélyi Napló néven, hamar kiderült: Nagyváradról nem lehet terjeszteni, mert bár piaca még csak-csak lett volna, de a kommunikáció és szállítás akkor még annyira fővárosközpontú volt, s az infrastruktúra annyira harmadik világbeli, hogy a friss reggeli napilap többnyire esti vagy másnapi olvasmányként jutott el az emberekhez. (Húsz év telt el, de ma is decentralizációval és korszerű infrastruktúrával házalnak a választások előtt mindent megígérő politikusaink, magyarok és románok egyként, igaz, az akkori progresszió mára regresszióba csapott át, pedig a külvilág tömérdek pénzt feccölt bele Romániába, hogy Európa hátsó bejárata nézzen ki valahogy. De amíg van mit lopni, addig itt mindenki, aki odafurakodik a közöshöz, az lopni fog. Az RMDSZ nevű egykori magyar egység is szertefoszlott mára, s a lopkodásnak, csalásnak, átverésnek ebben is volt jócskán szerepe.) Tovább emlékezve: még ugyanazon év őszén, szinte ugyanaz a csapat feltámasztotta az Erdélyi Naplót, de már csak hetilapként – még ez a megnyilvánulási forma is a sajátos balkáni állapotokat tükrözte, hiszen egy naplót valójában naponta vezetni kell, de nekünk csak hetente adatott meg az írás-közlés-nyomtatás lehetősége.
A többes számot elhagyva jelzem nyomban: nem fogok a Erdélyi Napló közel két évtizedes történetével előállni, nem is tehetem, mert bár ott voltam az indulásánál, többszöri átalakulásánál, 1997-es polgári hetilappá igazításában is enyém a fő „bűn”. Talán a Kolozsvárra való – nem feltétlenül hátrányos – átköltözésében is közrejátszott 2003-as távozásom a lap éléről, ám onnantól a tavaly őszi kényszerű – és lám, szerencsére átmeneti – megszűnéséig a lap történetét nem nekem kell megírnom, mint ahogy az 1993-96 közöttit sem, amikor különböző más lapoknál próbáltam ki magamat. (Abban az időben igyekeztem kievickélni azokból a sajtóműhelyekből, amelyekben a túlélő szocializmus és a versenypárttá váló RMDSZ dominálni kezdett.)
Egy biztos: boldog időszaka az Erdélyi Naplónak sosem volt abban az értelemben, ahogy a politikai-üzleti klikkek által eltartott romániai magyar médiumok munkásai a boldogságot elképzelik – a hosszú pórázon és óvó tenyéren tartást, a mikrofonállványból politikussá, de legalább irodavezetővé való avanzsálást, a kultúraktivizmust és szinekúrát. Ezért reménylem magam (is), hogy előbb-utóbb mégiscsak létrejön egy olyan konstelláció a magyar nemzetpolitikában, amely a gondolat- és szólásszabadságot a rendigényűséggel, értékfelmutatással, innovatív és invenciózus hagyományápolással párosító, tisztességes polgári sajtónak kedvez. Talán ezen csillagállás előszelének tekinthető az Erdélyi Napló újraindulása is, amit csak üdvözölni tudok, nosztalgiázva is sok értő olvasót kívánva neki. Mert volt idő, amikor ez az olvasótábor nagyobb volt, mint az összes kis honi pártújságé együttvéve. (Egy jelképes főhajtással hadd emlékezzem meg bár zárójelben is azokról az egykori kollégákról és olvasókról, akik ezt az újraindulást már nem érhették meg.)
Lectori salutem!
Dénes László, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kormányt buktatna, az RMDSZ-t környékezi a PSD
Vannak arra utaló jelek, hogy RMDSZ-es honatyák is hajlandók megszavazni a Szociáldemokrata Párt (PSD) által benyújtott bizalmatlansági indítványt – jelentette ki szombaton, a párt rendkívüli kongresszusán Mircea Geoană, az alakulat volt első embere, a szenátus elnöke. Konkrétumokat ugyanakkor nem volt hajlandó elárulni, mondván: mindezt majd akkor hiszi el, ha látta az eredményeket. Marian Vanghelie, a PSD bukaresti szervezetének vezetője egyenesen meggyőződését fejezte ki, hogy az RMDSZ is megszavazza azon kormány megbuktatását, amelynek maga a magyar érdekvédelmi szervezet is tagja.
Geoană azt is kifejtette, arra utaló jelek is vannak, hogy a többek között a PSD-ből és a Nemzeti Liberális Pártból (PNL) kilépett képviselők alapította UNPR legalább két képviselője szintén hajlandó lenne megszavazni a kormánybuktató indítványt, Marian Vanghelie pedig azt is elárulta, hogy a héten több PDL-s honatya is arra készül, hogy kilépjen pártjából, és átiratkozzon a PSD-be.
Az indítvány RMDSZ-es támogatásának lehetőségét többek között abból következtették ki a PSD-sek, hogy a kongresszuson az RMDSZ képviseletében ott volt Verestóy Attila szenátor is. Ezt a kisebbik ellenzéki párt, a PNL részéről felszólaló meghívott, Teodor Meleşcanu is szóvá tette, mondván: örül Verestóy jelenlétének, mivel a bizalmatlansági indítvány benyújtása kapcsán egységre van szükség. Az RMDSZ részéről viszont korábban már jelezték: nincs szó arról, hogy a szövetség meg kívánná szavazni azon kormány megbuktatását, amelyben maga is részt vesz.
Geoană közölte, a bizalmatlansági indítványt, amelyet a tervek szerint hétfőn nyújtanak be a parlamentben, várhatóan október 25-én vitatja majd meg a törvényhozás. Az indítvány elfogadásához 236 szavazat szükséges.
A rendezvényen részt vett Ion Iliescu volt államfő, a PSD tiszteletbeli elnöke is. A veterán politikus leszögezte: az ellenzéknek kötelessége benyújtani a bizalmatlansági indítványt, függetlenül attól, hogy az sikerrel jár vagy sem, mivel a kormánytöbbség igencsak törékeny, az ellenzéknek pedig kapcsolódnia kell a polgárok tiltakozó akcióihoz.
Kormányprogram progresszív adóval
A kongresszuson egyébként a PSD elfogadta Méltányos Románia, szociális Románia elnevezésű kormányprogramját is, amely a tervezett gazdasági intézkedések között kiemelten foglalkozik a progresszív adózás visszaállításával. Victor Ponta pártelnök szerint a program, amely száz megoldást vázol a válság rendezésére, kötelezettségvállalás a polgárokkal szemben.
Az ígéretek szerint amennyiben a PSD kormányra kerül, már az első napon véget vet a közalkalmazotti béreket sújtó 25 százalékos csökkentésnek, kiiktatja a katonai nyugdíjak újraszámítására vonatkozó új jogszabályt, a dologi kiadásokat a tavalyi 50 százalékának megfelelő szinten fagyasztja be, megszünteti a szerzői jogdíjak tb-kötelezettségét, és elkezdi a Boc-kormány pénzügyi átvilágítását.
Az első hónapra azt ígéri, hogy 750-800 lejre emeli a minimálbért, 3 százalékra csökkenti a munkáltató által fizetendő tb-járulékot, feloldja az egészségügyi állásokra kimondott zárlatot, és egy évre befagyasztja a lakossági energiaárakat.
A párt azt ígéri, hogy egy év alatt bevezeti a progresszív adózást, mégpedig oly módon, hogy az 1000 lej alatti jövedelmek adómentesek lennének, a 4500 lej alatti bérek jövedelemadója 15 százalék lenne, és a 4500 és 10 ezer lej közötti jövedelmeké pedig 25 százalék. Egy másik verzió szerint a 9000 lej fölötti béreket 35 százalékos jövedelemadóval sújtanák.
A kongresszus résztvevői egyúttal egy olyan határozatot is elfogadtak, amelyben leszögezik: a PSD semmilyen formában sem hajlandó együttműködni a jelenlegi kormánnyal, mivel álláspontjuk szerint a jelenlegi gazdasági és szociális válságért a Demokrata-Liberális Párt és Traian Băsescu államfő inkompetenciája és klientúrapolitikája felelős.
Vita Geoană szájkosaráról
A PSD-kongresszusán egyébként kisebb belső vita támadt Mircea Geoană nyílt levele miatt, amelyben arról írt, hogy a párton belül bárkire szabadon szájkosarat tehetnek. Ezzel arra utalt, hogy a közelmúltban a jelenlegi pártvezetést bíráló kijelentései miatt az elnökség megtiltotta neki, hogy a sajtónak nyilatkozzék. Geoană közölte: az erős metaforát azért alkalmazta, hogy érzékeltesse: a fegyelem szükségessége még nem jelenti azt, hogy csökkennie kell a demokráciának, egyúttal bírálta a pártvezetés politikai irányvonalát is. A kongresszus résztvevői közül többen is bírálták Geoanát a levél miatt. Liviu Dragnea főtitkár úgy fogalmazott: épelméjű ember nem írhat olyasmit, amit Geoană.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Megnyílt a Márton Áron-múzeum Csíkszentdomokoson
Megnyitotta kapuit október 16-án, szombaton a Hargita megyei Csíkszentdomokoson a falu szülöttje, Márton Áron püspök emlékére létrehozott múzeum és emlékház. A boldoggá avatásra váró püspök halálának 30. évfordulójáról is megemlékeztek az egybegyűltek.
Az ünnepi szentmisét Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, valamint Tamás József segédpüspök celebrálta. Prédikációjában az érsek kiemelte a Márton Áron által választott jelmondatot – Non recuso laborem – Nem utasítom vissza a munkát –, „amely immár 1700 éve visszhangzik a történelemben”. Márton Áron címerében fellelhető a nap és a hold, a székely és magyar jelkép, hiszen – mint Jakubinyi hangsúlyozta – fontos volt számára a hazafiasság, a szülőföld megbecsülése, szeretete.
Az egyházfő felidézte a pillanatot, amikor Márton Áron püspököt felfüggesztették a házi őrizetből, és első dolga volt ellátogatni a teológiára. A jelenlegi érseknek ekkor nyílt alkalma találkozni a kommunizmus évei alatt kegyetlenül meghurcolt püspökkel. „Egész életében töretlenül haladt az életszentség útján” – szögezte le beszédében Jakubinyi György. Az ünnepi szentmisét követően koszorút helyeztek el a püspök szobránál, ahol Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke szólt az egybegyűltekhez. „Márton Áron példát állított azok elé, akiknek ezen a földön meg kellett maradniuk magyarnak. Az emlékház zarándokhellyé válik majd, így a világ minden magyarja visszatérhet ehhez a példához” – hangsúlyozta.
„A múzeum a múltról szól, de ez a múzeum a jövőről is fog szólni, hiszen a püspök gondolatai a jövőben is utat mutatnak majd” – fogalmazott Kelemen Hunor kulturális miniszter.
„Márton Áron célkitűzéseit a történelem mostoha körülményei nehezítették meg, hiszen a 20. században farkasszemet néztek egymással az ideológiák, egyház és állam. Ennek lett hőse és áldozata a püspök” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Tamás József püspök.
„Márton Áron minden körülményben következetes, hajlíthatatlan ember volt, a kompromiszszum nem volt a kenyere” – emelte ki Tánczos Barna mezőgazdasági államtitkár.
Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök Csíkszentdomokos kiváltságos helyzetéről értekezett, amely „azonban kötelességeket is ró majd az ott élőkre, hiszen tovább kell vinniük, őrizniük kell Márton Áron püspök emlékét”.
„1980-ban szomorúan vettük a hírt, hogy meghalt a püspök, de a lakók autóbuszokat fogadtak, hogy el tudjanak menni a temetésre – idézte fel az ünnepségen Bara Károly helyi lakos. – Jöttek azonban a szürke ruhások és bejelentették, márpedig Szentdomokosról autóbusz ki nem megy. A lakosok azonban felkeresték azokat, akiknek volt autójuk, és négyesével mégis elindultak Gyulafehérvárra. De az illetékesek elállták a Csíkszereda felé vezető utat, így arra nem lehetett elindulni. Sőt, ki sem szabadott ejteni azt a szót, hogy Gyulafehérvár, mert rögtön visszatérítettek. Akkoriban havonta 20 liter benzin járt, mégis a temetésen mindenki ott volt Gyulafehérváron.”
A múzeum előzetes bejelentkezés alapján naponta 12.00 és 20.00 óra között látogatható, kötött nyitvatartási ideje jelenleg nincsen. Csoportok, egyéni látogatók bejelentkezhetnek a következő e-mail címek egyikén: latogatas@martonaronmuzeum.ro, avagy martonaronmuzeum@martonaronmuzeum.ro, illetve a 0753-990667-es telefonszámon. Kapcsolattartó, tárlatvezető: Sándor Edit községi könyvtáros.
Forró Gyöngyvér, Krónika (Kolozsvár)

Ünnepeltek a „Báránykák”
Építésének és működésének 10. évfordulóját ünnepelte tegnap az Agnulli Dei (Isten báránykái) református szociális központ. Ez alkalomból előbb istentiszteletet tartottak váradvelencei református templomban, majd emléktáblát lepleztek le a szociális központ falán.
Szinte zsúfolásig telt az istenháza, s nem csak a váradvelencei gyülekezet tagjai népesítették be a templomot, hanem az Agnulli Dei központ létrehozását, majd működését folyamatosan támogató hollandiai, németországi és ausztriai gyülekezetek képviselői, lelkészei is, és a váradi önkormányzat is képviseltette magát Delorean Gyula helyi tanácsos személyében.
Farkas Antal parókus lelkész köszöntője után Christian Schwark németországi lelkipásztor hirdette az igét, majd a külföldi segítők mondtak ünnepi beszédet. Az esemény mottója stílszerűen a Máté evangéliumából vett vers volt: „Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. (…) a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”
Az istentisztelet végén Farkas Antal emléklapot adott át a segítőknek: a holland vendégek közül a Hulp Oost Europa Alapítvány, a stolwijki, sliedrechti, neuwpoorti gyülekezetek képviselői, a németek közül a siegeni Trupbach-Seelbach testvérgyülekezet lelkipásztora, valamint Hermann és Erika Bender, a Stájerországból érkezettek közül pedig a steyri Caritas, valamint Wilhelm és Rosemarie Nagl számára állította ki a köszönet ezen szerény dokumentumát.
A templomi ünnepség magasztos hangulatát a váradvelencei gyülekezet ifjúsági zenekarának és a németországi testvérgyülekezet alkalmi kórusának szolgálata emelte.
Az istentisztelet után az egybegyűltek átvonultak a szociális központ udvarába, ahol a házigazda lelkipásztor vázolta az elmúlt tíz év történéseit. Mint mondta, a régi, romos parókia helyére építették fel a szociális központot. „Nem volt alapkőletételi ünnepség, de volt hálaadás, amikor elkészült” – mondta, majd az itt zajló tevékenységről beszélt: kezdetben 30-35 hátrányos helyzetű gyermekről gondoskodtak, de mivel megcsappant a létszám, egy magyar bölcsőde létrehozásáról döntöttek. Emellett naponta húsz adag ebédet és hatvan kenyeret osztanak ki rászoruló családoknak, és 18 család kap minden hónapban élelmiszersegélyt az Agnulli Dei központtól. Mindezt az említett támogatók hathatós segítségével tehetik meg – hangsúlyozta a lelkész, aki köszöntő- és köszönőbeszédét egyik neuwpoorti vendég szavainak idézésével zárta: „Kár, hogy az Agnulli Dei tíz év óta fennáll. Amíg az Agnulli Dei-re szükség van, addig mi, keresztények nem lehetünk megelégedve.” De – fűzte hozzá a Bibliát idézve – „szegények mindig lesznek közöttünk.”
Végezetül Nagy Gy. István gondnok és Johann van Ferneij leleplezték az épület bejárata mellett lehelyezett emléktáblát, majd Farkas Antal szeretetvendégségbe invitálta az egybegyűlteket.
T. Szabó Edit, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bizalmatlansági indítvány: nem szavaz a PDL és az RMDSZ
A kormánykoalíciót alkotó pártok tegnapi tárgyalásán döntés született arról, hogy azt javasolják a koalíciót támogató parlamenti alakulatoknak, ne vegyenek részt a holnapi bizalmi szavazáson. Adriean Videanu, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) első alelnöke közölte, ez csupán ajánlat a koalíció részéről.
A PDL és az RMDSZ mindenesetre már döntött: előbbi alakulat frakciói vasárnap este, utóbbié tegnap döntöttek arról, hogy a szavazáson részt vesznek ugyan, de voksolni nem fognak. Videanu szerint az ellenzék csupán politikai okokból nyújtott be bizalmatlansági indítványt a kormány ellen, és a rendszerváltás óta először azt akarja, hogy a parlament helyett az utcán „vitassák meg” a kormánybuktató dokumentumot.
Hogy ezen mit értett, azt Gheorghe Flutur, a párt alelnöke magyarázta el, aki szerint a PDL-nek információi vannak arról, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) utcai erőszakra bujtogatja szimpatizánsait a bizalmi szavazás napján. Flutur szerint a PSD megyei szervezetei arra készülnek, hogy a párt többbusznyi és -vonatnyi szimpatizánsát utaztassák Bukarestbe szerdán. A politikus szerint a PSD vezetői a kezdetektől tudják, hogy a bizalmatlansági indítványnak nincs esélye, ezért a bizalmi vitát ki szeretnék vinni az utcára, „ami sajnálatos lépés egy magát európainak tartó párt részéről”. A PSD által szervezett bukaresti megmozdulások kapcsán tegnap Sorin Oprescu, Bukarest főpolgármestere közölte, a rendfenntartó erőkkel együtt figyelemmel követik a tüntetők mozgását, és felkérte a szakszervezeti vezetőket, viselkedjenek felelősen. Emellett arra kérte az öregeket és a kisgyerekes családokat, hogy holnap maradjanak távol azon útvonalaktól, ahol a tüntetések zajlanak.
Nem szavaz a két kormánypárt és a kisebbségi frakció sem
A PDL egyébként végleg eldöntötte, hogy nem vesz részt a holnapi szavazáson: a párt honatyáinak és vezetőinek vasárnap esti ülésén arról határoztak, hogy a PDL-s képviselők és szenátorok jelen lesznek ugyan a voksoláson, de nem fognak szavazni. Az RMDSZ tegnap ugyanígy döntött: a szövetség frakcióülésén elhatározták, hogy az RMDSZ szenátorai és képviselői nem vesznek részt a voksoláson.
Markó Béla szövetségi elnök közölte: az ülésen a PDL-hez hasonlóan részt vesznek, de szavazni nem fognak a honatyák. Mint kifejtette, erről a frakciótagok többségi szavazata alapján döntöttek. „A bizalmatlansági indítvány benyújtása politikai aktus, így a mi válaszunk is politikai. Ott leszünk a bizalmi szavazáson, de voksolni nem fogunk” – hangoztatta Markó. A többi kisebbség képviselőit tömörítő frakció sem áll az ellenzék mellé: Varujan Pambuccian frakcióvezető este közölte, nem szavazzák meg az indítványt, sőt a szavazáson sem vesznek részt.
Ponta: gazemberség a PDL döntése
A kormánypárti döntés alaposan kihozta a sodrából Victor Pontát, a PSD elnökét: tegnapi nyilatkozata szerint a PDL lépése „az elmúlt húsz év legnagyobb gazembersége”. A politikus úgy vélte, a PDL „túszul ejtette” saját képviselőit. Mindemellett arról is beszámolt, hogy míg más ellenzéki vezérek tíz televíziós műsorban léptek fel, a PSD tíz kormánypárti voksot szerzett meg az indítványhoz azáltal, hogy befogadta a pártjukból kilépett PDL-s honatyákat. Az ellenzék egyébként is rendkívül aktív a kormánypárti honatyák csábításában, elsősorban az RMDSZ-re „utaznak”.
Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke ugyanakkor némileg árnyalta tegnap Radu Moldovan, a PSD szóvivője által még pénteken mondottakat, miszerint amennyiben az RMDSZ átáll, a következő kormányban is megtarthatja jelenlegi tisztségeit. Antonescu szerint az ajánlat kissé még korai, mivel az ellenzéki pártoknak előbb tárgyalniuk kellett volna az RMDSZ-szel. A pártelnök egyébként úgy vélte, azáltal, hogy a kormánypárti honatyák nem szavazhatnak, csökkent annak az esélye, hogy a bizalmatlansági indítványt elfogadja a parlament.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Egy váradi történész agitátori csúsztatásai
Egy bizonyos Gabriel Moisa, aki a történelemtudományok doktoraként a Nagyváradi (román) Egyetemen oktat, a minap politikai töltetű eszmefuttatást tett közzé az egyik helyi lapban A történelem nem ismeretének lehetséges következménye címmel. Bár ne tette volna. Mert egyrészt „tudós emberként és tanárként” nem tett egyebet, mint a román olvasókat a magyarok ellen hergelte, másrészt történészként sikerült lebőgetnie önmagát, kollégáit, az őt foglalkoztató és fizető intézményt egyaránt. Legkevésbé persze a cikkét közlő lapot, amely amúgy is naponta ontja a magyarfaló-gyalázó cikkeket. A legérthetetlenebb az, hogy miért kell egy fiatalnak mondható, a kommunista rezsim agymosodáit vélhetően koránál fogva is elkerült váradi román értelmiséginek azzal bizonygatnia „jó románságát”, hogy a manipulál, csúsztat, uszít? Miért érzi vajon önmagára kötelezőnek azt, hogy pl. Tőkés Lászlót írásban rugdossa s ezzel jó pontokat szerezzen magának... de ki előtt? Önkéntelenül is arra gondol a külső szemlélő, hogy ezek az önjelölt „publicisták” nem is önjelöltek, hanem talán fizetett szellemi agresszorok...
Mert mit csinált G. M.? Tudálékosnak, tanárinak, kioktatónak szánt, „akadémikus” mázba csomagolt írásában azt igyekezett bizonygatni a váradi román olvasónak, hogy a Kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem – noha nem szerepel a világ első ötszáz felsőoktatási intézményének minőséglistáján – egy kiváló, európai szintű és modellértékű intézmény már csak azért is, mert Angela Merkel német kancellár a minap ott járt. S ottjártában – miközben díszdoktorrá avatták – agyba-főbe dicsérte az egyetemet és annak „valódi” multikulturalizmusát. Nem is tehetett mást szegény Angela, hiszen a dísztoktori laudációt saját anyanyelvén, németül mondták el neki, mégpedig a zsidó származású Gyémánt László. Teljes multikulti: egy magyar zsidó németül a román egyetemen, quod erat demonstrandum. Moisa elsőként itt csúsztat. Elolvasva a német kancellár köszönőbeszédét – amit a cikkíró talán elmulasztott – kiderül, hogy Merkel ki sem ejtette a multikulturalizmus szót a száján, csupán a három erdélyi nemzet (német, magyar, román) békés együttélését dicsérte, miközben egy merőben protokolláris szöveget mondott el teljesen semleges történeti és kulturális utalásokkal megtűzdelve. Aztán hazautazott, és pár nap múlva előállt azóta is sokat tárgyalt, nagy botrányt kiváltó kijelentésével, miszerint a multikulturalizmus Németországban megbukott, mivel ennek a lózungnak az örve alatt pusztán arra törekedett a többség, hogy a kisebbségeket asszimilálja. Akárcsak a kolosvári egyetemen és szerte Romániában. (Lásd a keretes írást.)
Tőkés László erdélyi európai képviselő, az EP alelnöke – ismerve a német kancellár romániai útját és programját – jó előre sietett felvilágosítani őt levélben a BBTE hamis multikulturalitásáról, illetve emlékeztetni a volt erdélyi magyar tudományegyetem erőszakos felszámolására. Tudván tudta, hogy Merkelnek Kolozsváron a kozmetikázott képet fogják mutatni, a kirakatot, majd pedig a magyarbarátnak nem mondható Andrei Marga és a román sajtó őt magát is ebbe a kirakatba fogja pakolni. Tőkés levelét – hogy, hogy nem – csak egy hetes késéssel szivárogtatta ki a román média (vagy titkosszolgálat?), miután már a német kancellárral kifényeztették a BBTE-et. Utólag Tőkés László „szélsőséges sovinizmusának” bizonyítékaképpen kolportálták a levelet, mondván: képviselőnk be akarta feketíteni az egyetemet a rangos külhoni vendég előtt.
A váradi történész még ennél is tovább megy cikkében: szerinte Tőkés szavaira senki rá sem hederít, lám, Angela Merkel is valósnak látta a hamis multikultot. Majd a román nemzetpolitikai propaganda diadalát zengve tovább rugdossa Tőkést, mondván: történelemhamisítást követ el Merkelhez írt levelében. Erre már felkapja a fejét a román olvasó, hiszen egy történész mondja, aki csak ért hozzá, nem? Moisa szerint ugyanis Nicolae Ceauşescunak semmi köze nem volt és nem lehetett a Bolyai Egyetem beolvasztásához a Babeşbe, mivel 1959-ben csak bukaresti pártmunkával foglalkozott. Tőkés viszont azt írta: „Nem felel meg a valóságnak, hogy a BBTE »multikulturális« egyetem volna. Az annak idején Nicolae Ceauşescu néhai diktátor által levezényelt »egyesítés« óta ugyan valamelyest javult a helyzet, s a magyar és a német hallgatók anyanyelvű oktatása terén ugyan történt némi előrelépés – mindez azonban mit sem változtat a lényegen: az egykori magyar intézmény brutális és jogszerűtlen megszüntetésén. A román kirakatpolitika a felszínes többnyelvűség javára tett engedményeivel csupán egy Európának tetsző látszatot táplál, miközben továbbra is a többségi – román – nacionalizmus szellemében diszkriminálja a kisebbségi oktatást. Erre nézve igen jellemző eset annak a két jeles magyar egyetemi oktatónak – Hantz Péternek és Kovács Lehelnek – az állásukból való jogellenes eltávolítása, akik a létező román feliratok mellé magyar és német nyelvű feliratokat próbáltak elhelyezni a tanintézetben.” Az idézet második felében szereplő látleletet politikailag lehet vitatni, de a két oktató kirúgása tény, továbbá az is – és ez Gabriel Moisa nagyváradi egyetemi tanárra, történészre nézve rettenetes blama –, hogy a Román Kommunista Párt központi bizottsága valóban az ifjú pártaktivista és egyben katonatiszt Ceauşescut küldte le Kolozsvárra 1959-ben az egyetemegyesítést nyélbe ütni. Ennek ma már alaposan dokumentált irodalma van, ez történeti tény. Ezt egy általános iskolai történelemtanárnak is tudnia kell. Ha nem tudja, mert annak idején nem tanulta, nézzen utána! Hogyan tanítja, ha rosszul tudja? Így?
G. M. akkor is „hibázik”, amikor Tőkés Lászlónak felrója a nacionálkommunista fogalom használatát, mondván, hogy az ötvenes években ez nem volt jellemző, hanem majd csak 1965 után. Egy történész ne tudná, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után nem sokkal már meg is kezdődött Romániában az ún. desztalinizáció és deszovjetizálás, amely 1958-ra gyakorlatilag lezárult? A „virtigli mezei román” Ceauşescu gyors felemelkedése épp ennek, azaz a honi nacionálkommunizmus szárba szökkenésének tudható be, ami a Csehszlovákiába való be nem vonulásban kulminál 1968-ban, majd ezt követően kezd paroxisztikus elemekkel telítődni egészen 1989. december 16-áig, amikor is a tőkési ellenállással szolidarizáló tömegakaratot meglovagolva a reformkommunisták és a Securitate patrióta szárnya fordulatot idéz elő. Megszabadulva a kommunizmustól, de átmentve a nacionalizmust. Ami, lám, történészi berkekben is máig virul...
Dénes László
Bíró Béla sepsiszentgyörgyi-brassói publicista Multikulti – sok vagy kevés? című nemrég megjelent cikkében kifejti: „Angela Merkel a CDU és a CSU fiataljai előtt egy héttel ezelőtt kimondta azt, ami a Theo Sarrazin könyve körül folyó vitában már ott lappangott: megbukott az a multikulturális megközelítés, miszerint egyszerűen csak élünk egymás mellett, és boldogok vagyunk egymástól. Hogy miről is van szó, azt a párt más funkcionáriusai, akiket nem terhel kancellári felelősség még világosabban kifejtették: az idegeneknek a német társadalomba egyénenként-egyénekként és nem közösségekként kell ’integrálódniuk’. Ha Merkel megbotránkoztató mondatát alaposan végiggondoljuk, rá kell jönnünk, a kancellár asszonynak voltaképpen igaza van. Csak nem úgy, ahogyan ő gondolja. A multikultinak nevezett teória és társadalmi gyakorlat valóban megbukott, de nem azért, mert túlságosan liberális (azaz szabadelvű) lett volna, hanem azért, mert egyáltalán nem volt az. A hamis szabadság és önrendelkezés illúzióját kellett volna keltenie. És ez az, ami nem sikerül! (...) Az ember soha nem önként válik meg identitásától, nincs természetes, csak természetellenes asszimiláció. De adott körülmények közt az asszimiláció, ha természetessé nem is, de racionálissá válhat. Mindaddig ésszerű a beolvadás, amíg a többség képviselőjeként szerzett előnyeim meghaladják a kisebbségi lét által okozott veszteségeimet. (...) Ha a többségi társadalom arra kényszeríti individuumait, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban ugyanolyanok legyenek, mint ő, akkor miért volna a törzsi mentalitás jele, ha a kisebbségi közösségek meg arra kényszerítenék tagjaikat, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban hűségesek maradjanak a közösséghez, azaz ugyanolyanok maradjanak, mint ő? (...) Igen, a multikulti valóban megbukott. De nem azért, mert túlságosan sok szabadságot engedélyezett a kisebbségeknek, hanem azért, mert túl keveset. A kölcsönös többnyelvűség és a szabadon vállalható többes identitások helyett egyoldalú – csupán a kisebbségeket kötelező s gyakorlatilag az asszimiláció folyamatát megolajozó – kétnyelvűséget és többes identitásokat kényszerített rá a társadalomra. Annak ellenére, hogy a biológia és a társadalomtudomány minden eredménye arra vall, hogy az egynyelvű és egykultúrájú közösségek jelentékeny intellektuális hátrányban vannak a kisgyerekkortól több nyelv és kultúra ismeretére szocializált közösségekkel szemben. Ezt a politika nem hajlandó tudomásul venni. Annak ellenére sem, hogy a többségi nyelv és kultúra egyeduralmának erőltetése a többség számára is komoly hátrányt jelenthet. Bizony eljöhet az idő, amikor az angolul beszélők is súlyosan megfizetnek egynyelvűségükért. Nemrégen egy Erdélyben rendezett konferencián azt javasoltam, hogy térjünk vissza – immár a kölcsönös önkéntesség alapján – a kétnyelvű iskolatípushoz, melyben a román szülők is elfogadják, hogy gyerekeik ugyanolyan óraszámban tanulják a magyar nyelvet, mint a magyar gyerekek a románt. E javaslat után a sajtóban nemzetárulóként jelentem meg. (Noha elismertem: a magyar iskolák szétválasztása a 90-es évek elején szükségszerű fejlemény volt.) Pedig ez a modell nemcsak arra teremtene lehetőséget, hogy a magyar gyerekek tisztességesen megtanuljanak románul, hanem arra is, hogy a románok is elsajátítsák a magyar nyelvet. Ez esetben mindkét közösség tagjaiban feloldódhatna az asszimilációtól való félelem, hiszen a két nyelv – gyakorlatilag azonos – státusának elismerése mindkét oldalról eloszlathatná a másik hátsó szándékaitól való, manapság általános rettegést. Hargita Népe (Csíkszereda)

A forradalom szikrája
(részletek)
Kuszálik Péter
A romániai gengszterváltás körüli események – tova húsz év után is – újabb és újabb írásműveket inspirálnak. E korszakot négy hónapnyira becsülik (Temesvártól az 1990-es többpárti választásokig), de ebből én csupán a kezdetekre, különösképpen a forradalom szikrájára fókuszálok. Mert az roppant derék dolog, ha az ember fia hirtelen fölindulásból (vagy előre megfontolva) megtagadja, hogy kilakoltassák a temesvári lelkészlakásból, s ezzel valamely arányban hozzájáruljon a gengszterváltás nemes folyamatához, de a forrongás elmúltával dolgos esztendők következnek, melyekhez alaposság, szakmai tudás, kiegyensúlyozottság, józan értékítélet szükségeltetik.
A forradalmárok helyét átveszik a reformpolitikusok. Ez törvény. Mert az utca népe fel tudja ugyan borogatni a hatalom szekerét, de nem tud reformokat, alkotmányt szövegezni. A reformokat nem közfelkiáltással hagyatják jóvá egy népgyűlésen, ezervalahány ártatlan résztvevővel, más annak a módja. – A szerepek ki vannak osztva, s ki a szerepét nem tudja eljátszani, azt kifütyülik, leváltják, félreállítják. Nincsenek cáfolhatatlan bizonyítékaim a romániai gengszterváltás igazi történetéről, így magam is csak spekulálgatok a lehetséges változatok özönében. (...)
1989/90 fordulóján történt, ami történt, a vélemények különbözősége jegyében egymásnak ellentmondó írások születtek, kérem az olvasót, hogy írásomat is csak annak tekintse. E szamizdat csupán a jéghegy csúcsa! Az anyaggyűjtés során elsősorban a sajtóközleményekre alapoztam, s hol vannak még a titkosszolgálati források... (...)
Hálátlan dolog a ’nemzet nagyjairól’, a ’zászlóvivőkről’ terhelő adatokat közzétenni, de minden nemzetben annyi önbírálatnak is kell lennie, hogy hűvös elmével fogadja egy-egy demitizáló szöveggyűjtemény megjelenését. Darázsfészek, tudom. A Purgatórium is megszülte a maga vitácskáit, ám az olvasói vélemények döntő többsége elismerte, hogy azt „a kötetet meg kellett írni”, mert „ezekről az eseményekről nem tudtunk” és „szomorú dolog, de el kell fogadni”.
Egy korai figyelmeztetés
Szilágyi Aladár – azok után, hogy elolvasta Sáfrán István könyvét – nyílt levélben tette közzé a véleményét. (Kelet-Nyugat, 1990. febr. 22.) – Amit kifogásolt: a magyarországi újságíró túlzott gyorsasággal írta meg a könyvét, emiatt sok pontatlanságot tartalmaz, ugyanakkor Sz. A. nem ért egyet a kötet által képviselt eszmeiséggel sem.
Idézem: „A Tőkés Lászlóról írottak bizonyára helytállóak, hitelességüket a tiszteletes úr tudná igazolni. Csakhogy egy ellenvélemény – lehet, hogy előítélet – mocorog bennem. Mindaz, amit és ahogyan a magyarhoni és más külországi publicisták a ’Tőkés sztori’-ból gyártanak, nagyrészt a szenzációra épül, kísértetiesen emlékeztet a sztárcsinálás gyakorlatára. Évekkel ezelőtt sokat ártott nekünk a Nálatok kialakított Sütő-kultusz [nota bene: ez a levél a véres márciusi események előtt íródott]. Úgy hiszem, Sütő Andrásnak is... Számunkra ő a primus inter pares az erdélyi írói rendben.
De alakját egyoldalúan és túlságosan felnagyították, s így árnyékát is megnövelték, mely sokáig rávetült az erdélyi magyar irodalomra, s ezáltal sok, jobb sorsra érdemes életmű maradt számotokra részleges vagy teljes homályban. Ne tegyétek ugyanezt Tőkés Lászlóval! Emberi nagyságát, bátorságát, karizmatikus egyéniségét valóban csodáljuk, de minden esztendőnek megvoltak a maga mártírjai mifelénk.” (Sz. A. több példát is ad, 1958-cal kezdődően.)
Két példát idéznék a kötet lapjairól:
„Ez a könyv a 20. század egyik legnagyobb eseményének a krónikája egy református erdélyi magyar pap szavaiból felépítve. (...) Ez az ember Krisztus édestestvére! Nagy hatalmat adott Néki az Úr! Ő küldte. Nemcsak Nekünk, hanem Közénk!” (Végh Antal fülszövege; Sáfrán: borító.)
„Tőkés László az első nem-mel, amit a temploma szószékéről kimondott, megdöntötte Nicolae Ceauşescu kommunista diktatúráját. Nem egyedül, [hanem] a hívekkel együtt, azokkal a magyarokkal és románokkal, akik mindent kockáztatva kiálltak az igazságért.” (Bertha Bulcsu előszava; Sáfrán: 7.) – Nosza! Itt van Krisztus kisöccse, akinek egyetlen szavába került megdönteni a diktátor hatalmát... Ki a Szentírást ismeri, tudja, hogy Krisztus nem diktátorok megdöntésére használta az Úrtól kapott hatalmát. Értem én, hogy egy jó reklámszöveggel a matrachulladékot is dohányként lehet eladni, de pusztán kereskedelmi megokolásból nem kellene ekkora jelzőket akasztani László barátunk nyakába. Nem szabad a Messiás-tudatot erősíteni egy mezítlábas halandóban, mert számtalan mellékhatást eredményez.
S hogy ez az idejekorán kimondott jámbor óhaj nem talált meghalló értelemre, azt n számú idézettel tudnám igazolni. Sokan még ma is istenként tekintenek a lelkészre, holott ő n+1 esetben igazolta, hogy csak egy gyarló ember, nem Messiás.
Szilágyi Aladár 1990 februárjában a személyi kultusz átkaira figyelmeztetett, de már elkésett vele. A temesvári segédlelkész már 1989 nyarától VIP-nek számított (...) s ez a VIP-árnyék – minden átkával és áldásával – azóta is rávetül az életére, karrierjére.
Őszintén kívánom: óvja meg őt a Megváltó a sztárok csúfos bukásától! Új Magyar Szó (Bukarest)

Megbuktatná az ellenzék a kormányt az oktatási törvény elfogadása miatt
Bizalmatlansági indítványt nyújtott be a PSD és a PNL a Boc-kabinet ellen, amiért ez felelősségvállalással fogadta el az oktatási törvényt. A 22 oldalas indítvány címe Nemzeti oktatási törvény, az oktatás- és románság-ellenes törvény. Victor Ponta szociáldemokrata pártelnök szerint csekély annak az esélye, hogy a kormány megbukjon. Ecaterina Andronescu PSD alelnök elmondta, a bizalmatlansági indítványban tartalmi kifogásokat is megfogalmazott az ellenzék. Rámutatott, a benyújtók szerint az oktatási törvény tanügyirendszer-ellenes. Úgy gondolják, hogy bizonyos cikkelyek alkotmányellenesek. (realitatea)
Transindex.ro

1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

Egy püspök vértelen vértanúsága
Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspököt lenyűgöző tudású hittanárként, teológiai professzorként ismerték és tisztelték, aki egyben a zsarnoki rendszerek kérlelhetetlen ellensége is volt
Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök után a kommunista diktatúra újabb áldozatát avatták boldoggá Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök személyében.
Minden hatalom üldözöttje
Az 1911-ben a Torontál vármegyei Feketetó községben született Bogdánffy Szilárd a temesvári piarista gimnáziumban tanult, majd Budapesten szerzett hittudományi doktorátust, a Központi Papnevelő Intézet növendékeként. Ezt követően a nagyváradi egyházmegye papja lett. Lenyűgöző tudású hittanárként, teológiai professzorként ismerte és tisztelte mindenki, aki ugyanakkor a zsarnoki rendszerek kérlelhetetlen ellensége is volt.
Mivel következetesen és nyíltan védte az üldözötteket, szembe kellett néznie a román csendőrség zaklatásával. Ám később a nyilasok is fenyegették, mivel zsidókat rejtett el a teológián és mentett meg ily módon a biztos haláltól. Azonban zsidó körökben sem örvendett osztatlan rokonszenvnek, tekintve, hogy az orsolyita Merici szent Angéla Harmadrend megalapításával a keresztény családok erősítését szorgalmazta.
Hűséges – mindhalálig
Az egyházüldözések várható fejleményeit látva Róma engedélyezte a titokban szentelt püspököket. A bukaresti nuncius így 1949 februárjában püspökké szentelhette. Amikor a kommunista hatóságok a katolikusokat a román ortodox nemzeti egyházba akarták beolvasztani, szembefordult a hatalommal. Az elsők között tartóztatták le.
Négy évet töltött az ország legnehezebb börtöneiben és a Capul Midia-i haláltáborban. „Meddig hisz Istenben?” – kérdezték vallatói. Nagyon sokat kínozták, verték. „El lehet viselni” – mondta rabtársainak. A börtönben is társai vigasztalása foglalkoztatta. Naponta kereste a szeretetszolgálat lehetőségeit: elrejtett kenyérdarabokat adott a legyengültnek, cigarettát a dohányosnak, más helyett cipelte a nehéz zsákokat. Ezért a börtönőrök többször megverték.
Ellenállása miatt a hatóságok hazaárulás bűnével vádolták – 12 évi kényszermunkára ítélték, mely alatt tüdőgyulladást kapott, a börtönorvos azonban nem adott neki gyógyszert. „Nem kár, ha elpusztul a nép gyilkosa” – mondták fogvatartói. 1953 október 1-jén halt meg a nagyenyedi börtönben.
Az egyházhoz való hűségéért szenvedett. Halála vértelen vértanúság volt.
Többszáz évig eltarthat
A katolikus egyház boldoggá avatási eljárása (latinul: beatificatio) a szentté avatási eljárás első része. A szentté avatás (latinul: canonisatio) a pápának az az ünnepélyes kijelentése, amellyel egy halott személyről megállapítja, hogy a megdicsőültek között van, és előírja a szentek jegyzékébe való felvételét. A boldoggá avatás a szentté avatás előfeltétele, utóbbihoz két csoda igazolt kimutatása szükséges. A vértanúk esetében viszont nincs szükség csodára. Az Apostolok Cselekedetei szerint az első vértanú, Szent István volt.
A szentté avatást 1170-ben III. Sándor pápa vonta a pápa hatáskörébe. A boldoggá avatás rendjét VIII. Orbán pápa (1623–1644) határozta meg, s ez igen csekély változtatásokkal máig érvényes. Eszerint: először a területileg illetékes püspök kivizsgálja, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák. Ha az illető szent híre beigazolódik, tíz év múlva indítják a pápai felülvizsgálatot.
Amennyiben a jelölt halála után 50 évvel szentségének a híre még eleven, s legalább egy csoda történt általa, akkor a pápa boldoggá avathatja. A boldoggá avatott személy „boldog” (beatus) címet és korlátozott tiszteletet nyer és bekerül a szentek névjegyzékébe. Egyben meghatározott területen (ország vagy szerzetesrend) nyilvánosan tisztelhetik (zsolozsmában és szentmisében), de ereklyéit nyilvános tiszteletre nem tehetik ki, és templomot sem szentelhetnek a tiszteletére.
A boldoggá avatás rendjét legutóbb II. János Pál pápa 1983. január 25-i keltezésű, Divinus perfectionis magister című apostoli konstitúciója határozta meg.
A vatikáni Szentté Avatási Ügyek Kongregációját 1588-ban alapították, azóta ez foglalkozik a boldoggá- és szentté avatások ügyével. Ez a kongregáció részletesen szabályozza, hogy milyen feltételek mellett fogadja el hitelesnek a csodát. Minden egyes esetet kilenc teológus tanulmányoz, függetlenül egymástól, majd egy közös gyűlésen megvitatják az ügyet.
Elemzéseiket továbbítják a bíborosi testületnek, a végső döntést a pápa hozza meg. Hogy mennyire körültekintő az egyház a végső szó kimondásában, jól jelzi az, hogy a boldoggá- és szentté avatási eljárások gyakran évszázadokig is elhúzódnak.
Magyar boldogok
XVI. Benedek pápa 2005. május 4-én úgy döntött, hogy a jövőben nem ő fogja vezetni a boldoggá avatási szertartásokat, azt átruházza a boldoggá- és szentté avatási kongregáció prefektusára, José Saraiva Martins bíborosra. A szentté avatást azonban a jövőben is maga végzi. Ez volt az első jelentős változtatás XVI. Benedek hivatalba lépése óta. Elődje, II. János Pál mindig maga celebrálta a boldoggá avatási szertartásokat is.
A legutóbbi magyar boldoggá avatására 2009. október 31-én került sor, ekkor Meszlényi Zoltán egykori esztergomi segédpüspök nyerte el a megtisztelő titulust.
Az idők során huszonhét magyar személyt avattak boldoggá. Közöttük van Árpád-házi Erzsébet és Jolánta, Apor Vilmos győri püspök, mártír, Báthory László pálos szerzetes, IV. Károly király, esztergomi Özséb, a pálosok alapító atyja, temesvári Pelbárt, az obszerváns ferences rend tagja, Romzsa Sándor munkácsi püspök, Salkaházi Sára, szociális nővér, Sebestyén, első esztergomi érsek.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Egy „árnyalatnyit változott” a Szent Miklós-szobor körüli színvita a hétfői napon. Burján Gál Emil, a köztéri alkotás készítője reggel a szobor mellett sorolta fel művének átfestése kapcsán őt ért sérelmeket. Később a polgármesteri hivatal illetékesei is ismertették álláspontjukat, kifejtve, hogy továbbra is együtt szeretnének működni a művésszel. Közben a város mellékgazdaságának dolgozói újra átfestették Szent Miklóst. Ezúttal szürkére.
Ahogy ígérte, Burján Gál Emil igen vehemensen tiltakozott hétfőn kora reggel szobrának újabb átszínezése ellen. Megpróbálta a festésben megakadályozni a mellékgazdaság dolgozóit. A kedélyek végül lecsillapodtak, a munkások kijelentették, hogy ők feletteseik utasítására cselekszenek. Ezt a művész is belátta, de hozzátette, megvárja, amint elkészülnek a munkával, és azután az általa hozott festékkel ismét átfesti a szobrot – legalábbis az alsó részét, ahová létra nélkül is elér.
Elmondta, tudja, hogy ez a tett a saját alkotásának megcsúfolása lenne, de ezen a módon is tiltakozni kíván az ellen, ahogy a városháza illetékesei – Nagy Zoltán alpolgármester és Mátyás Gyöngyvér főépítész – a művészekhez és az alkotásokhoz viszonyulnak. „Az nem lehet magyarázat egy színválasztáshoz, hogy a szobor mennyire illeszkedik a főtér összképébe, a környező épületek színeihez. Ha más tulajdonosa lesz az épületeknek és újrafestik azokat, akkor a szobrot is megint át kell festeni? (…) A szürke háttér előtt a szürke szobor elveszítette a súlyát” – vélte Burján Gál Emil.
Nagy Zoltán alpolgármester és Mátyás Gyöngyvér főépítész ezzel szemben elmondták, tiszteletben tartják az alkotók szerzői jogait, eddig is és ezután is velük együttműködve szeretnék meghozni a döntéseket. Így a Szent Miklós-szobor átfestéséről is egy héten át naponta konzultáltak Burján Gál Emillel, akinek jó szándékát nem vonják kétségbe, hiszen a szobor tényleg megérett már egy felújításra. Azonban a szín, amit közösen kiválasztottak, nem az volt, amire a művész színezte az alkotást.
A zöld Szent Miklós látványa sokakban megdöbbenést keltett, és nem is illett a főtér összképébe. Saját elképzelésük alapján most az eredeti színéhez közeli árnyalatra, szürkére festették.
Ez azonban még mindig nem a végleges megoldás. A napokban újra egyeztetni szeretnének Burján Gál Emillel, és közösen megtalálni a végleges színárnyalatot.
Egy hét múlva tehát várhatóan Szent Miklós újabb „színeváltozásának” lehetünk tanúi. Hogy ez pontosan milyen is lesz, még nem tudni. Burján Gál Emil egyébként hétfőn estig nem váltotta valóra szándékát, és nem festette át a város névadójának képmását. Székelyhon.ro