1956, az erdélyi magyar értelmiség és az ifjak
Benkő Levente előadása a Györkös Mányi Albert Emlékházban
A Györkös Mányi Albert Emlékház és a Művelődés folyóirat által közösen szervezett Művelődés Estek legutóbbi előadása november 9-én került megrendezésre. Benkő Levente történész, újságíró az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásainak neves kutatója Romániai magyar értelmiségi elit és 1956 címmel tartott előadást. Az előadás a magyar forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett kolozsvári eseménysorozat részeként került megrendezésre.
Benkő Levente előadásának első felében röviden felvázolta 1956 első hónapjaira jellemző politikai és közéleti hangulatot, amely a XX. pártkongresszus és a Hruscsov – féle desztalinizációt követően elterjedt a Szovjetunióban és Európa többi kommunista államában. A kolozsvári történész idézte Mihai Nedelcut, a Kolozs megyei Securitate akkori vezetőjét, aki 1956 áprilisában tett nyilatkozatában elismerte, hogy az 1956 előtti tíz évben szándékosan félemlítették meg a helyi lakosságot és koholt vádak alapján ítéltek el százakat. A változás nemcsak a politikában, de a közéletben is érzékelhető volt. A magyarországi Petőfi Kör és az Írószövetség körében érzékelhető változások a magyar kultúra és identitás felkarolásában Erdélyben is nyomott hagyott. Ekkora tehető Arany János nagyszalontai hagyatékának felkarolása, a Petőfi kutatás feléledése valamint Orbán Balázs sírjának felújítása is. Benkő Levente részletesen taglalta a Kolozsváron 1956. szeptember 29. és 30. között megrendezésre került irodalmi találkozót, amelyen az erdélyi magyar irodalom vezető személyiségei vettek részt. Nyilatkozataikból és beszélgetéseikből kiderült, hogy döntő többségük átvette a kor szellemét és szorgalmazták az erdélyi magyar irodalom és kultúra szabadságát és a tíz év alatt felhalmozott, elhallgatott sérelmek kimondását. Benkő úgy véli, hogy az a kevés író és közéleti személyiség, aki már az 1956. szeptemberi találkozón is a Román Kommunista Párt hű tagjaként szólalt fel, elsősorban szegény családokból tehetsége miatt felemelkedett újértelmiségi volt. A változás szele 1956 őszén nemcsak a magyar, de a román értelmiséget is megérintette. Eugen Ghiţă biológus 1956. október 11-én külön szorgalmazta a magyar oktatás újraindítását az agrártudományi főiskolán és a felsőoktatás minden szintjén.
Benkő Levente ezt követően kitért az 1956. október 23-át követően elindult ifjúsági szervezkedésekre. Ezek közül részletesen elemezte a temesvári Aurel Baghiu és társai által irányított, 2000 egyetemista részvételével az egyetemi menzán 1956. október 30-án történt eseményeket. A többségében román egyetemisták által felkarolt lázadás a magyarországi eseményeket forradalomnak nevezte és követendő példaként emlegette. Követeléseiket 8 pontban állították össze. Ennek következményeként 3000 egyetemistát tartóztattak le, néhányukat – így a később Nagy Imre Emlékéremmel díjazott Aurel Baghiut is – letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.
Benkő Levente tartalmas előadásában kitért továbbá a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetére, a Székely Ifjak Társaságára, valamint az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségére, amelynek 79 tagját 1129 évre ítéltek el. A kolozsvári történész összehasonlította ugyanakkor az erdélyi írók és értelmiségi elit novemberi álláspontjait is, amelyek közül a marosvásárhelyi írók nyilatkozata sokkal párthűbb volt és a forradalmat „reakcionista, fasiszta, revizionista” jelenségnek nevezte. Ezzel szemben a kolozsvári nyilatkozat – amelyet Kós Károly egyedüliként utasított vissza a felkért aláírók közül – meglehetősen higgadtabb nyelvben jelezte eltávolodását az akkor már ellenforradalomként értelmezett magyarországi eseményektől.
Az előadás végén a történész rámutatott arra, hogy az 1956 és 1962 között 10 000 ember bebörtönzésével járó eseménysorozatban a román pártvezetés számos alkalommal használta az etnikai konfliktusok kiélezését is.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Divat-e ma politikai verset írni?
Eljött-e a politikai költészet ideje? Létezik-e műfajként a közéleti vers? A 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár pénteki felolvasóestjén jelenlévő nyolc költő erről a húsba vágóan komoly kérdésről vitatkozott, a közönséget mégis talán ezen az esten sikerült leginkább megnevettetni. Felolvasott verseik egy része online folyóiratokban is megtalálható, így az alábbi cikk az utóbbi évek közéleti témájú verseinek „példatára" is.
Kemény István Búcsúlevél című verse 2011-ben jelent meg az azóta megszűnt Holmi irodalmi folyóiratban. Ez követte az Édes Hazám című antológia megjelenése 2012-ben, amelynek ajánlója ezzel a mondattal kezdődik: „Majdnem negyedszázaddal a rendszerváltás után Magyarországon újra divatba jött a közéleti költészet.” Radnóti Sándor esztéta pedig az Élet és Irodalomba írt szövegében fejtette ki, hogy itt a politikai költészet ideje. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében jelenlévő költők, László Noémi, Kovács András Ferenc, Demény Péter, Markó Béla, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Parti Nagy Lajos és Bognár Péter ezt a kijelentést árnyalták.
Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője moderálta a felolvasóestet. Azzal indított, hogy nem ért egyet Radnóti Sándor kijelentésével, nem gondolja, hogy egyszer csak eljöhet egy olyan pillanat, amikor politikai verseket kell írni. „Az biztos, hogy valamiféleképp ’89 után volt egy olyan mámor, hogy ezzel a közköltészettel nem kell foglalkozni, kevesebb érvényes vagy jó politikai vers született, azóta viszont megszaporodtak” – mondta el Mészáros, majd megkérdezte a jelenlévő költőket, hogy milyen indíttatásból írnak politikai verseket.
A fájdalom írja a verset
Demény Péter bevallotta, hogy nem szívesen ír pártokról, konkrét politikai cselekvésekről. „Amikor mégis megtettem, akkor a verset a fájdalom, a tépettség vagy valami ilyesmi írta. Gottfried Bennek, a nagy német költőnek van egy olyan szövege, hogy a költészet egy olyanszerű dolog, hogy valami fájdalom, öröm, szenvedély, boldogság addig préseli azt az élményt, ami a költő lelkében van, amíg kilövell, versben lövell ki. Ez nekem nagyon tetszik, mert a „kilövell” kulturális is, meg erotikus is, de semmiképpen sem politikai számomra.” Demény Péter hozzátette, hogy szerinte nincsenek olyan pillanatok, amikor több politikai verset írnak, legfeljebb úgy tűnik, de ez általában azért van, mert az előző verseket nem veszik figyelembe. A költő többek között Haza-szvit című versét olvasta fel.
Kovács András Ferenc, aki Déja vu című versével nevettette meg a közönséget, hasonló indíttatásról számolt be: „ha dühös vagyok, ha tiltakozom valami ellen, ha felháborodok, akkor az beszáll a versbe.” A korszakhatárokban ő se hisz: „Egy kritikus vagy esztéta hirtelen odafigyel két jó versre és akkor valami korszakhatár lesz, vagy, hogy ahhoz egy korszakhatár kell, hogy beköszöntsön valami olyan, ami előre szagolható volt a levegőben, én nem hiszem. Azt sem hiszem, hogy kampányszerűen lehet politikai, közéleti költészetet művelni, mint ahogyan nagyon sokan ’89 előtt nem voltunk befoghatók pártköltészetre. Közéleti verset az ír, akinél elfogy a levegő, aki ezt így tudja elmondani, aki esetleg nem ír publicisztikát.”
Lövétei Lázár László ezzel szemben úgy véli, hogy Kemény István Búcsúlevele és az Édes Hazám antológia tényleg cezúraként működik. Kifejtette azt is, hogy a közéleti antológia késett pár évet, egy ilyen kötet 2004. december 5. után is aktuális lett volna. Lövétei többek között a Ködök című versét olvasta fel.
Parti Nagy Lajos szerint a műfaji határokat nem lehet ilyen élesen meghúzni: „tetszenek tudni mondani olyan magánköltészeti alkotást, amelyik jelentős, belekerült egy közös térbe és nem kap pillanatok alatt egyfajta közéleti gellert?” – kérdezte. Ugyanakkor megvédte Radnóti Sándort, szerinte az esztéta pusztán felhívta a figyelmet valamire, ami egy egyre sötétebb térben egyre erősebben létezett Kemény István verse után. Felolvasott verse, a Petőfi Barguzinban a magyar közélet egyik tragikusan szomorú pillanatához kapcsolódott, mikor Szibériában megtalálni vélték Petőfi csontvázát, majd miután nem sikerült tudományosan bizonyítani, hogy valóban az övé, a Kerepesi temetőben megrendezték Petőfi temetését.
A beleszólás kényszere a társadalmi tudatosság kérdése
László Noémi szerint azok írnak közéleti verset, akik felnőnek és feleszmélnek a költők közül. „Nem minden költő él szociális lényként. Amikor egy költő belép a szociális körbe vagy berántják a szociális körbe, akkor kezdenek patakzani bizonyos versek, melyekre ráfogható - vagy sem - hogy közéletiek" - mondta. Nonó többek között a Király László 70. születésnapjára írt A hangos H című versét olvasta fel.
Markó Béla ehhez kapcsolódva elmondta: „én visszafele tartok egy ilyen tudatosságból, mert senki nem állíthatná,. hogy nem volt módom legalábbis egy ideig politikailag megnyilatkozni, politikai nyilatkozatok garmadáját szövegeztem és egy pillanatig sem merülhetett fel, hogy ezek a nyilatkozatok nem jutnak el jóval nagyobb közönséghez, mint amekkora közönséghez el tud jutni egy vers.” Így folytatta:„Vannak kényszerek, amelyeknek engedni kell és egy ilyen kényszer a beleszólás, a véleménymondás. Nem minden pillanatban és nem minden korban jelentkezik ugyanolyan erővel ez a kényszer. ’89 előtt remek politikai vicceket lehetett hallani, de ehhez kellett egy diktatúra. Nem azt mondom, hogy ismét eljött a politikai viccek kora, bár tartok tőle, hogy lassan-lassan igen és ehhez kapcsolódik az a kényszer is, hogy értelmiségi embereknek bele kell szólniuk a körülöttük történő dolgok állásába.” Markó egyebek mellet Történet zöld pulóverrel című versét osztotta meg a közönséggel.
Fekete Vince készülő Vargaváros című kötetéből olvasott fel, előtte ő is a kommunizmus időszakát elevenített fel. „Gyermekkoromban nagyon nagy ázsiója volt a politikai költészetnek, akkoriban az Igaz szó, Ifjú munkás, Utunk minden ünnep előtt az első oldalakon hozták azoknak a szerzőknek a verseit, akik szinte szolgálatos költők voltak. Ez a pecsét azóta is bennem maradt és kicsit mindig viszolyogtam attól, hogy közéleti verset írjak” – vallotta be.
A vers az aktualitáshoz kötődésében közéleti
A közéleti vers talán jobban kötődik a kontextushoz, a környezettől kevésbé vonatkoztatható el, hangzott még el érvként. „Nem csak egy társadalmi tudatosság szükséges ehhez, hanem valamiféle visszatérés oda, hogy a vers nem egy szakrális tevékenység, abba beleférnek utalások, olyan összefüggések, amit lehet, hogy ezen a termen kívül nem sokan értenek és akkor belefér az is, hogy nem feltétlenül kell törekedni arra, hogy olyan művet alkossunk, amely a földgolyó másik végén is ugyanúgy érvényes, mert ez nem fog sikerülni” – fogalmazott Markó Béla.
Bognár Péter is az aktualitás problémáját vetette fel: előfordulhat, hogy egy hónap múlva már senki nem érti a konkrét esethez kapcsolódó verset, ezért kérdés, hogy hogy lehet megtalálni valamilyen általánosabb mondanivalót. Példaként többek között a Katasztrofális állapotban a Debrecen-Budapest vasútvonal című versét olvasta fel.
Zs. E.
maszol.ro

A középkori Kolozsvár a régészet tükrében
Egy nemzetközi konferencia margójára
A hétvégén zajló nemzetközi történész-konferencia a 700 éve szabad királyi városi rangot kapott Kolozsvár múltjába tekintett vissza, bemutatva a kutatás legújabb eredményeit, érintve a várostörténet számos, eddig nem kutatott aspektusát.
Hasonlóan a 2000-ben megszervezett nagyszabású konferenciához, amely Kolozsvár 1000 éve címmel később kötetben is megjelent, ez a tudományos fórum is feltehetőleg majd egy tanulmánykötetben fogja közölni a négy ország 71 résztvevőjének előadását, amely fontos adaléka lesz a várossal eddig foglalkozó tudományos munkáknak. A nemzetközi konferencia számos új eredménye közül elsősorban a város középkori régészetével foglalkozó előadások érdemelnek nagyobb figyelmet, mivel a megszaporodó városi beruházások egyre nagyobb veszélyt jelentenek Kolozsvár amúgy sem nagy számú középkori emlékeire.
A konferencia pénteki előadásai közül egy teljes szekció foglalkozott Kolozsvár középkori emlékeivel és a kutatások új eredményeivel. Gáll Erwin, a bukaresti Vasile Parvan Régészettudományi Intézet munkatársa – Gergely Balázs és Nagy Szabolcs kolozsvári régészek közreműködésével készült előadásában – a kincses város úgynevezett „születésével” és legkorábbi, 11–14. századi emlékeivel foglalkozott. A témát monografikus formában is közölt szerzők kiemelték, hogy a jelenleg 30 helyszínen azonosított középkori lelőhelyek Kolozsváron és közvetlen környékén a nem megfelelő ásatási technikák, valamint az állandóan változó historiográfia nemegyszer torzító narratívái miatt alig ismertek vagy kevés információval szolgálnak. Bár a régészeti források összevetése a levéltári dokumentumokkal és kartográfiai ábrázolásokkal több részletre deríthet fényt, a 30 helyszín többségében máig közöletlen vagy félre- értelmezett régészeti anyag az immár kilenc éve haldokló Erdélyi Történeti Múzeum leltárában alussza álmát.
Gáll Erwin előadásában elmondta: mind a kolozsmonostori temető(k), mind a Főtéren a Szent Mihály templomban és környékén történt temetőásatások igen problematikusak mind azok kronológiáját, mind pedig a temetők fejlődésében és terjeszkedésében bekövetkezett változások tekintetében. Nem tudjuk biztosan, hogy Kolozsmonostoron tényleg létezhetett-e két templom, ahogy ezt nemrég Mordovin Maxim, az ELTE Régészeti Intézetének kutatója feltételezte. Ugyancsak problematikus a régi szakirodalom által 14. századinak datált kerámiaanyag pontos kora. Gáll Erwin kiemelte, hogy Kolozsvár kora középkori településtörténetének megértéséhez szükséges lesz nemcsak az utóbbi évek jól dokumentált ásatásainak részletes közlése, de a még kutatható és hozzáférhető régi ásatási anyag újraértelmezése is.
Feld István az ELTE egyetemi tanára a középkori Magyar Királyság városfalaival és azok kapuival foglalkozó előadásában kiemelte, hogy a témával – bár igen kecsegtető – sem a történeti, sem a régészeti kutatás nem foglalkozott mélyrehatóan. A történész felsorolta azokat a városfalakat, amelyeknek legkorábbi védművei viszonylag jól dokumentáltak régészetileg. Ezek közül Pest, Buda, Pécs városfalai a leginkább kutatottak, de viszonylag jól datálhatóak a nagyszebeni városfal fázisai is – elsősorban Radu Lupescu kolozsvári történész kutatásai révén. Érdekességként jegyezte meg, hogy Pest második, bővített városfala meglepően hasonlít a kolozsvári városfalhoz, amely a két erődítmény azonos korával – és akár tervezőivel – is magyarázható. Feld kiemelte, hogy a közeljövőben szükséges lesz a városkapuk fejlődésének részletesebb kutatására. A magyar történész megjegyezte: bár egyáltalán nem megnyugtató a hír, német nyelvterületen is csak nemrég jelent meg a középkori német városok városfalairól összefoglaló munka.
Különösen érdekes volt Lupescu Radu, a Sapientia EMTE történészének előadása Kolozsvár városfalairól. Az eddig ismert régészeti és levéltári forrásokat új, 19. századból származó kartográfiai és építészeti felmérések eredményeivel összevető kutatás számos pontban módosította a kincses város második középkori (a rómaival legalább a harmadik) városfaláról alkotott ismereteinket. Előadásában elmondta, hogy az 1366 óta ismert Óvár városfala már 1448-ban mint „Vetus castrum”, azaz régi vár, régi erődítés néven volt ismert és az új fal építése már 1404-ben megfogalmazódott. Az építés 1405 és 1500 között folyamatosan zajlott, a városfalat igen nagy számban megszakított városkapuk és tornyok nagy része már Mátyás király uralkodásának második felében állt (1460–1470-es évek). Ezek egy részét szerencsére évre pontosan lehet feliratokkal datálni.
Lupescu Radu a négy, legjobban dokumentálható városkaput elemezte előadásában. A Lakatosok céhe által fenntartott Híd utcai kaputornyot 1872-ben bontották le. Szerencsénkre, a városfal nagy részének lebontása előtt egy budapesti Régészeti Bizottság részletes jelentést és tervrajzot készített erről a kaputoronyról is. A Veress Ferenc fotóin és számos 18-19. századi festményen és metszeten is megjelenő háromszintes épület stílusában nagyban hasonlít a városfal többi kaputornyára és a vajdahunyadi vár egyik tornyára. Ez az 1477-ben épült kapu is a Mátyás korabeli építészet jegyeit viseli magán, bár a későbbi időkben többször módosítják.
A Monostor utcai Szűcsök kaputornyát 1843-ban bontották le, így ennek dokumentálása jóval szerényebb. Szerencsére nemrég került elő az az 1842-ből származó vázlat, amely a kapu lebontás előtti állapotát dokumentálja. Ugyancsak ismert Nagyajtai Kovács István és Jakab Elek 19. századi metszete a kapu címeréről, amely Lupescu Radu értelmezése szerint Mátyás király korára datálja a feltételezhetően 1476-ban befejezett kaput.
A Közép-utcai kaputorony, amelyet a Mészárosok céhe tartott fent, ugyancsak Jakab Elek munkája révén ismert. Ez volt a legnagyobb becsben tartott kaputornya a városnak, az óramester lakása, a város dobosának székhelye. Az ugyancsak a 15. században befejezett épületen állhatott a város első köztéri címere is, amelyet csak Nagyajtai Kovács István leírásából ismerünk. A városrendezés és a műemlékvédelem talán legkorábbi kolozsvári történeteként jelenik meg a Magyar utcai városkapu tragikus sorsa. Az 1872-ben lebontott kaput 1869-ben részletesen dokumentálják, de Veress Ferenc fotói is kiváló forrásként szolgálnak. A megmentésére indult kezdeményezés és városi civil mozgalom sajnos – ahogy számos mai műemlékvédelmi mozgalom esetében is – sikertelen volt, az épületet porig rombolják Kolozsvár gyors terjeszkedése és a bővülő forgalom miatt.
Rendkívül fontos előadás volt Csók Zsolt rövid beszámolója a jelenleg Kolozsváron folyó régészeti ásatásokról. Az Erdélyi Történeti Múzeum régésze hangsúlyozta, hogy a 2005 és 2015 között megtízszereződött ingatlan-beruházások és a nem megfelelő városrendészeti szabályzat miatt számos műemlék került veszélybe Kolozsváron. Külön problémaként emlegette a középkori régészek hiányát az átalakulás előtt álló múzeumban, valamint a középkori emlékek elhanyagolását az őskori és római emlékekkel szemben. Az elmúlt néhány hónapban 8 helyszínen zajló ásatások – többek között a Szent Mihály-templomban, a Petőfi utcában, a Református Kollégiumban, a Karolina téren és a Kinizsi Pál utcában – új adalékokkal szolgálhatnak a város középkori történetéhez és remélhetőleg felhívják a helyi intézmények és városvezetők figyelmét az egyre növekvő számú beruházásokra. Arra, hogy ezek nemegyszer olyan értékeket is veszélybe sodornak, mint legutóbb a Kinizsi Pál utcában történő bontás során a középkori városfalat is érintő építkezésnél megfigyelhető.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Kiemelt anyaországi figyelem a szórványközösségeknek
A szórványnak ugyanakkora figyelmet kell kapnia, mint a többi nemzetrésznek – emelte ki Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár a szórvány napján a Magyarság Házában, Budapesten. A szórványnak ugyanakkora figyelmet kell kapnia, mint a többi nemzetrésznek – emelte ki Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár a szórvány napján a Magyarság Házában, Budapesten.
Potápi Árpád János ünnepi beszédében rámutatott: az elmúlt években – többek között annak köszönhetően, hogy immáron az egész Kárpát-medencében egy külön napot szentelnek a számukra – másként gondolkodnak a szórványról. „Túlléptek azon a gondolkodásmódon, ami a szórványra veszteségként tekintett" – hangzott el.
Mint mondta, az anyaországnak kiemelkedő szerepet kell játszania a szórvány megőrzésében, de hisznek abban, hogy a szórvány revitalizációja csak a szórványból indulhat el. Közölte, minden támogatást megadnak hozzá, de nem ők akarják megmondani, hogy mire van szükség, az elképzeléseknek, a terveknek az ott élőktől kell származniuk.
Kitért arra is, hogy 2010-ben a kormány paradigmaváltást hajtott végre a szórványkérdésben. Kimondták, hogy minden magyar közösség egyenrangú, a magyar nemzet megtartásához minden tagjának megtartására van szükség. „A szórványnak ugyanakkora figyelmet kell kapnia, mint a többi nemzetrésznek" – hangsúlyozta. Hozzátette: az elmúlt években soha nem látott összegeket mozgósítottak annak érdekében, hogy meg tudják tartani a szórványban élő magyarság védőbástyáit jelentő magyar szervezeteket és intézményeket.
Példaként említette az erdélyi és a vajdasági szórványkollégiumokat, a Felső-Tisza-vidéki óvodákat, a Zoboraljai Kulturális Központot, illetve a működő programokat, így a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programot vagy a Magyar Nemzeti Tanács szórvány iskolabusz és beiskolázási programját. Több kiemelt fejlesztéshez is hozzájárultak az elmúlt időszakban: idén szeptemberben adták át Szamosújváron a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központot, a magyarlapádi szórványkollégium új és a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium felújított épületét is.
„Megújult falak között kezdhették meg a tanévet a muzslyai Emmausz Kollégium diákjai is" – sorolta Potápi Árpád János, aki kitért arra is: a tervek szerint még az idén elkészül a viski magyar óvoda, folyamatban van a Técsői Református Líceum bővítése is. A magyar kormány támogatásával jön létre egy magyar közösségi ház és szórványkollégium Temesváron, valamint Nagybecskereken egy hasonló funkciójú épület a bánáti magyarság számára.
Emlékeztetett arra is, hogy tavaly elindították a Petőfi Sándor Programot, amelynek keretében immár második éve küldenek ki félszáz ösztöndíjast a szórványszervezetekhez. Idén öt új települést is sikerült bevonni a programba: Pozsonyt, Ungvárt, Türbét, Máramarosszigetet és Gyimesbükköt. „Biztató látni, hogy van eredménye a munkának: az ösztöndíjasok segítségével több helyszínen indult be vagy indult el újra a magyar nyelv, a néptánc és a népzene oktatása" – jegyezte meg az államtitkár. Potápi Árpád János kitért arra is, hogy a tömbben élő külhoni magyarok kapcsolatainak erősítése a szórványban élő nemzettársaikkal létkérdés, hiszen a tömb védelmét a szórványvidékek biztosítják. Mint mondta, példaértékűnek tartja ebből a szempontból a Hargita és Kovászna megyeiek által indított Összetartozunk programot, amely a székelyföldi és a szórvány megyékben élő magyarokat köti össze. „Sok hasonló kezdeményezésre lenne szükség" – mutatott rá.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint a szórványban élők közül nagyon sokan nem szórványöntudattal élnek, ami biztató a jövőre nézve. Ugyanakkor probléma, hogy a szórványban egyre alacsonyabb arányban vesznek részt a választásokon – jegyezte meg, hozzátéve, az elmozdulás iránya a helyi „közösségcentrikus" önszerveződések lehetnek. A magyar Országgyűlés tavaly nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születése napját a magyar szórvány napjává.
MTI

A magyar szórvány napja
A magyar Országgyűlés 2015. november 3-án a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősségnek megfelelve november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává nyilvánította. A magyar parlament felhívta az intézményeket, szervezeteket, és egyúttal felkérte a polgárokat, hogy a nemzet szerves részét alkotó szórványmagyarság támogatásának egy kiemelt napot szenteljenek, és ettől az évtől kezdve ezt a napot közösen, méltó keretek között ünnepeljék meg.
Az RMDSZ nagyváradi kongresszusa már 2011. február 27- én határozatban nyilvánította november 15-ét a magyar szórvány napjává, amelyet Erdélyben 2011 óta ünnepelnek meg. A döntést azzal indokolták, hogy az anyaország határain kívül tömbben, kisebbségben és szórványban élő magyarok sajátos gondokkal küszködnek, és a szórványban élők a leginkább veszélyeztetettek közülük.
A magyar szórvány napján a főszereplők a szórványban élők, kultúrájuk, mindennapjaik bemutatása. Szórványon az összefüggő területi kapcsolattal nem rendelkező kisebbséget értjük, akik idegen nyelvi környezetben élnek a Kárpát-medencében és Moldvában. A szórvány függ az adott település lélekszámától, iskolarendszerének és egyéb intézményrendszerének meglététől, fejlettségi szintjétől is. Létszáma nehezen meghatározható: a Kárpát-medencében 200 ezer és 1 millió között ingadozik. A szórványosodási folyamat egyre gyorsul, és a határon túli magyarságon belül egyre többen élnek így.
Az anyaország részéről világos szórványstratégiára van szükség, mert a szórványban élőknek az elsődleges problémát a nyelv, a kultúra megtartásának eszközei, a közintézményekben az anyanyelv használata jelenti. A magyarság megmaradásának biztosítása ott a legnehezebb, ezért akár területenként külön programokat kell alkotni, hogy megállítsák a szinte már megállíthatatlant. Ennek érdekében már 2011- ben megalakult a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) szórvány-diaszpóra munkacsoportja. Az anyaország jelentős összegekkel támogatja a szórványban élő magyarság védőbástyáinak számító magyar szervezeteket és intézményeket.
Folyamatos a konzultáció a szórványban élőkkel, a Bethlen Gábor Alapból számos intézményt és programot támogattak és támogatnak, amelyek e közösségek megerősítését célozzák. A Petőfi Sándor-program keretében immáron második éve küldenek ki 50 ösztöndíjast a külhoni magyarság szórványközösségeihez, segítségükkel több helyszínen indult be vagy indult el újra a magyar nyelv, a néptánc és a népzene oktatása.
A Romániában első alkalommal 2011. november 12-13- án megtartott központi ünnepségek helyszíne a Hunyad megyei Déva volt. Az RMDSZ szórványkonferenciáján megállapították, hogy a szórványkollégiumok létrehozása, működtetésük és fejlesztésük jelentős mértékben hozzájárul az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. Az ünnep alkalmából alakult meg Brassóban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szórványtanácsa.
A 2012. évi rendezvények során Kelemen Hunor RMDSZ- elnök a magyar szempontból szórványnak minősülő kilenc erdélyi megye képviselőinek részvételével tartott konferencián bejelentette, hogy a szövetség szórványmenedzser-szolgálatot indított, melynek keretében 14 szórványkollégium működését támogatja, és próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok asszimilációját. Az RMDSZ műemlék- örökbefogadási programot is indított az erdélyi magyar kisközösségeknek.
A magyar szórvány ünnepe 2013-ban már az egész Kárpát-medencére kiterjedt. A magyarországi központi eseményt november 12-én Budapesten, a Magyarság Házában tartották, ahol szakmai konferencián tekintették át az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki és a kárpátaljai szórványstratégiákat, az asszimiláció jelenségét és a szórványkollégiumok helyzetét. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az EMNT több mint ötven helyszínen ültetett fát a nemzethatáron, hogy aztán évről évre megszemléljék és számba vegyék ezeket a "határőröket". Kelemen Hunor RMDSZ- elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy "semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között, a kettő kiegészíti egymást".
A 2014. évi, negyedik magyar szórvány napja alkalmából – a magyar nyelv napjával összevontan – konferenciát tartottak a budapesti Magyarság Házában. Erdélyben Szeben megye volt a házi-gazda, Medgyes és Nagyszeben adott otthont az ottani központi rendezvényeknek.
Az RMDSZ 2015-ben a magyar szórvány napja központi rendezvényét Temesvárott rendezte meg. Itt fogadták el az új szórvány cselekvési tervet, ez azokat a konkrét eszközöket veszi számba, amelyekkel az RMDSZ támogatni szeretné a romániai magyar szórványt azonossága megőrzésében.
A magyar szórvány napja alkalmából idén is számos rendezvényre, konferenciára, kulturális eseményre és programra került sor szerte a Kárpát-medencében. Besztercén jelentette be az RMDSZ, hogy a székelyföldi megyék és a szórványmegyék között kezdeményezett partnerség jegyében Hargita megye parlamenti képviselői jelöltlistáján befutónak számító helyet biztosít egy olyan szórványból érkező jelölt számára, akinek a saját megyéjéből nem volna esélye bejutni a parlamentbe. (MTI)
Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom?
(Folytatás november 11-i lapszámunkból)
Ez a kérdés foglalkoztatta a marosvásárhelyi párt és állami szervek vezetőit már az első budapesti hírek hallatán, amelyeket megvitattak az itt élő írókkal is. Október 24-én délelőtt a tartományi pártbizottság égisze alatt, annak székházában egy "értelmiségi találkozót" tartottak.1 A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi pártbizottság első titkára vezette. A megbeszélésen 26-an vettek részt, értelmiségiek – írók, szerkesztők – és szervezési munkával megbízott pártaktivisták. A részt vevő írók meglehetősen heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a "sztálinista" vonal (Hajdu Győző 2, Papp Ferenc 3, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András4, Gálfalvi Zsolt5, Tompa László6, Nagy Pál7), valamint az idősebb írónemzedék tagjai (Antallfy Endre8, Molter Károly9, Kemény János10) is.
A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek a budapesti eseményekről. A vitát Hajdu Győző nyitotta meg a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámok tárgyalásával. Azt boncolgatta, hogy miként kell válaszolni a szovjet kommunista párt XX. kongresszusának kihívásaira, illetve miként lehet a Szovjetunióban zajló változásokat átültetni a romániai kulturális életbe, majd Sütő András rátért az egyik kulcskérdésre, a szovjetizált kultúra iránti ellenérzésre: "Az igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható – mondta –, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó. Verekedés van, amikor eljön egy kórus és balett, amely közvetlen erővel hat a lakosságra. Aggasztó azonban, hogy az ünnepi hónap (értsd: a román–szovjet barátság ünnepi hónapja) megnyitásán kevesen voltak. Egyesek szervezési hibának mondják. Megette a fene azt a szervezést, amely odahoz 800 embert, de nem azért, mert önként akarnak jönni. […] A propaganda legyen friss, ne unalmas locsogás".11
Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: "A világon két olyan eszméről beszélhetünk, amely felé az emberek világszerte tájékozódnak. Az egyik központ Moszkvában, a másik Amerikában van. Valamelyik nagy eszméhez vonzódnunk kell. Természetes, ha az egyiktől elfordulnak, a másikhoz kerülnek automatikusan közelebb. Egy, számban elég kicsi nemzetiségi csoport, mint mi magyarok vagyunk Erdélyben, ezen a két alapeszmén kívül egy ilyen csoport keres egy tájékozódási formát, amely lelki alkatához, a jóról alkotott elképzeléséhez közelebb áll. Itt a két eszme elválasztása nem lehet egészen gépies, tekintettel arra, mint Hajdu Zoltán említette, vannak törekvések, amelyek a leninizmust deformálják, mások, amelyek kapitalista törekvések, de szocialista köntösben vannak. Ezeket felismerni azonnal nem lehet, nem lehet felismerni az imperializmus kellemetlen szagát. Amikor a XX. kongresszus után szélesen kibontakozott az állami és társadalmi élet minden területén a demokratizálásért folyó harc, az egész – érdekes jelszavak mellett folyik egyes országokban, Magyarországon és az erdélyi magyar értelmiségieknél: [majd hosszú eszmefuttatás után így folytatja:] Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi Körből való eszmei befolyás, amely a valóban a nép érdekeiért folytatott harcot a párt tekintélyének szétzúzásával kötötte össze." 12
Közben a hangulat egyre feszültebb lett, és hamarosan napirendre került a legfontosabbá vált kérdés: mi történt Magyarországon? A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek az eseményekről.
Hajdu Győző az, aki szóvá tette a forradalmat mint erkölcsi és politikai kérdést, és felszólalásában kialakította azt az álláspontot, amit a későbbiekben is következesen képviselt, hogy itt "ellenforradalomról" van szó. Álláspontja megegyezett a bukaresti pártvezetés mércéjével. "Abból indulok ki – mondta –, hogy roppant fájdalmas az alkalom, amihez az ember néhány mondatát fűzni akarja itt. Lehetne úgy is beszélni, hogy szubjektív kielégítő az alkalom, mert az emberek figyelmeztetése, az események itt vannak, folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc. Miért exponálom az eseményt, mert bár a felszólalások nem tértek ki rá, mindnyájunk érzelmi világában benne van, mindenkinek roppant fáj. Nagyon őszintén el akarom mondani, ami bennem napok óta és 5 óra óta, mióta a rádió mellett vagyunk, örökérvényűen kialakult magamban: ha valaki párttag és kommunista, akkor elsődlegesen, ha párton kívüli, akkor másodlagosan, de lelkiismerete előtt elsődlegesen meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei".13
A továbbiakban véleményt nyilvánított a magyarországi írók felelősségéről is, súlyos, elítélő szavakkal illetve őket. "Nem lehet megbocsátani az írók (értsd: magyarországi) magatartását – mondja többek között –, akik ilyen nehéz helyzetben illetékes fórumok bizonytalansága következtében hangulatot keltenek, hibalajstromokat csinálnak, amíg észreveszik. Én ezt a harci módszert a pesti katasztrófa tükrében ellenforradalmi taktikának tartom."14
Sütő András nem értett egyet főnökével, és feltehetően a gyűlést végig némán hallgató idősebb generáció nevében is tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: "Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. Véleményem, hogy komolyan fogja kianalizálni, és ebben marxista értékelés lesz, tekintetbe véve a magyar történelem utóbbi esztendőit és sajátos eseményét, amelyet nem tudtam értékelni, ezért nem csatlakozom Hajdu tanulmányához, amely kifejtette az események indító okait. Ezzel szemben megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet" – mondta.15
Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi a következőket mondta: "Úgy érzem, hogy pillanatnyilag a pesti események után elsődleges kérdés nem kommentálni az eseményeket, hanem a párthatározat alapján ki fogjuk alakítani a magunk véleményét. […] Nem értek egyet Hajdu Győzővel, ami a harci módszereket illeti. De egyetértek azzal a békésen induló tüntetéssel, amely a magyar munkásosztály, a magyar ifjúság jogos követeléseit tette szóvá, és egyetértek azzal az akcióval, amellyel a magyar írók a magyar nemzet létérdekeit hozták szóvá."16 Mire Hajdu így válaszolt: "A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá".17 Hajdu gyors kontrázása azonnali támogatóra talált a pártbizottság képviselőjében, Ioan Badiocban, aki "klasszikus" ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, valamint Kovács Györgyben. Ez utóbbi javasolta azt is, hogy bízzanak meg "három elvtársat, aki megszövegezi a határozott kiállást az ellenforradalmi bandákkal szemben a magyar proletáriátus és pártjai mellett".
Az állásfoglalás szövegbe foglalása napokig elhúzódott, mivel a megbízók és a megbízottak nem tudták az állásfoglalás szövegét közös nevezőre hozni, főként azért, mert Sütő András ragaszkodott az általa megfogalmazott kifejezésekhez. Nyílt levél végül is később, Sütő megkerülésével – de az aláírók közt az ő nevét is feltüntetve – csak a Fazekas János vezette november 2-i gyűlés után készült, amelyet közöltek a rádióban és a napilapokban is Lelkiismeretünk parancsszava címen.18
A tanácskozás több órán át tartott. A jegyzőkönyv szerint is éles volt a konfrontáció azok között, akik a magyarországi forradalmat még egy spontán, alapvetően jogszerű és indokolt népi megmozdulásnak tekintették, és akik ezzel szemben már ellenforradalomnak minősítették. A gyűlés jelentőségét növelte, hogy még 24-én sem volt ismert a román pártvezetés álláspontja az ‘56-os magyar forradalmat illetően. Legalábbis a sajtó nem tett közzé semmilyen álláspontot ezzel kapcsolatosan. Így még elég nyíltan lehetett vitázni a forradalom jellegét illetően, és halogatni a személyes álláspont- nyilvánítást mindaddig, amíg a párt hivatalos állásfoglalása közismertté nem vált. Az összejövetelen a felszólalások többsége elég zavaros okfejtésű volt, ami jól tükrözte a résztvevők bizonytalankodását, egyesek valós érzelmeinek a palástolását. Voltak jelzések is a várható hivatalos állásponttal való azonosulás irányában. De ekkor még csak az egyébként is baloldaliságukról jól ismert hangadók törtek pálcát a magyar forradalom fölött, és nyilvánították ellenforradalmi bandák garázdálkodásának.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: "Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdu Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György […] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak, s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom".
A Román Munkáspárt Központi Bizottságának állásfoglalásáról október 25-én vettek tudomást a marosvásárhelyiek. Ugyanis ezen nappal kezdődően jelentek meg az AGERPRES által közvetített első hivatalos hírek Budapesttel kapcsolatosan, melyek egyértelműen "ellenforradalomról" szóltak. És jött a párt álláspontjával személyesen Fazekas János.
1 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 142/1956. sz. ügyiratcsomó, 239 – 266. (Jegyzőkönyv 1956. október 24-én az írókkal tartott gyűlésről.) Közölve: BOTTONI 2006, 143-148.
2 Hajdu Győző (1929 -) lapszerkesztő és kommunista pártaktivista. 1950-től az Utunk szerkesztője, 1952-től írószövetségi tag, 1953-1989 között az Igaz Szó főszerkesztője. 1959-1969 között az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetőségének tagja, 1984-1989 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja, 1980-1989 között nagynemzetgyűlési képviselő. Az 1989-es eseményeket követően Marosvásárhelyről Bukarestbe költözött, és a Nagy Románia Párt tagjaként az Împreuna – Együtt kétnyelvű folyóirat szerkesztője.
3 Papp Ferenc (1924-) író, műfordító. 1949- 1953 között a Népújság (Vörös Zászló), 1953 – 1976 között az Igaz Szó szerkesztője.
4 Sütő András (1927-2006) neves író, lapszerkesztő. 1947-1848-ban a Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1948-1954 között főszerkesztője, 1954-1957-ben az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese, 1958-1959-ben a Művelődés, 1958-1989 között az Új Élet főszerkesztője. 1947-től a Román Kommunista Párt tagja, 1949-től az Írószövetség tagja és 1974-1982-ben alelnöke. 1965-1980 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1969-1984 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja. Irodalmi munkásságáért több magas kitüntetésben részesült. Az erdélyi magyarságot ért sérelmek elleni tiltakozó magatartásáért kegyvesztett lett, műveinek kiadását, színdarabjainak az előadását megtiltották. 1990 márciusában a marosvásárhelyi etnikai konfliktusok idején súlyosan megsebesült.
5 Gálfalvi Zsolt (1933-) lapszerkesztő, kritikus, kultúrpolitikus. 1951-től több lap (Utunk, Igaz Szó, Előre, A Hét) belső munkatársa, illetve főszerkesztő-helyettese. 1977-től az Írószövetség Vezetőtanácsának tagja. 1998-tól egy ideig a Román Televízió Igazgatótanácsának tagja.
6 Tompa László (1883-1964) költő, műfordító, szerkesztő. 1919-ben a Székely Közélet szerkesztője, majd a kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa. 1945-től a marosvásárhelyi Szabad Szó és a Sza-badság, 1946-tól az Utunk munkatársa.
7 Nagy Pál (1924-2015) irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. 1955-1970 között az Igaz Szó, 1970-1973-ban A Hét, 1974 – 1984 között az Új Élet szerkesztője.
8 Antalffy Endre (1877-1958) orientalista nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Baloldali nézeteket képviselt, de nem lett kommunista. 1944 őszén rövid időre Maros megye alispánja. 1949- 1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Szovjet- Román Baráti Társaság (ARLUS) elnöke.
9 Molter Károly (1890-1981) író, kritikus, irodalomtörténész. 1945 után a konzervatív értelmiség és a fiatal kommunista írók szellemi összekötője.
10 Kemény János (1903-1971) író, irodalomszervező, színházigazgató. 1926-1930 között az Előre ifjúsági lap szerkesztője, 1930-1941 között a Kolozsvári Thália Színház Rt. Elnök igazgatója, 1941-1944 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója, 1945-1952 között a Marosvásárhelyi Székely Színház megszervezője és dramaturgja, 1952-1954-ben mészégető munkás, majd könyvtáros, 1958- 1968 között a Művészet és az Új Élet munkatársa.
11 BOTTONI 2006, 146-147.
12 Uo. 150.
13 Uo. 150-151.
14 Uo. 153.
15 Uo. 153. Lásd: SÜTŐ 1995, 87-94. (1956. októberi éjszakáink aknamezején. c. fejezetet is.)
16 Uo. 155.
17 Uo. 156.
18 Valter István visszaemlékezése szerint rá hárult a feladat, hogy Sütőt a nyilatkozat aláírására rábírja. Ő ekként emlékszik: "Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá". Azt azonban nem tudta tisztázni a visszaemlékező, hogy a győzködést mikor végezte, az október 24-i gyűlés után vagy a november 2-i után. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy a "Lelkiismeretünk parancsszavát" Bottoni tévesen az október 24-i megbeszélés eredményének tartja (Lásd BOTTONI 2006. 158.), holott az Fazekas János utasítására a november 2-i összejövetel után készült.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

„Fejetlenség” van az erdélyi magyar iskolákban az igazgatói versenyvizsgák után
Nagy a bizonytalanság azokban a magyar és vegyes tannyelvű iskolákban is országszerte, ahol senki sem jelentkezett az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgára. Olyan nagymúltú magyar intézmények vannak ilyen helyzetben, mint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium, a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium. A főtanfelügyelők egybehangzóan állítják: a versenyvizsgát nem év közben kellett volna lebonyolítani, amikor fennáll a veszélye, hogy vezetők nélkül maradnak oktatási intézmények.
Az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgák jelenleg is zajlanak, jövő héten bírálják el az óvásokat. Hogy ezt követően mi lesz az üresen maradt helyekkel, még nem tudni, a minisztérium december elejére ígért erre vonatkozóan pontos tájékoztatást. Összeállításunkból kiderül, a vizsga feltételeit sokan saját hibájukon kívül sokan nem tudták teljesíteni.
Hargita megye: 62 százalék vizsgázott sikeresen
Hargita megyében közel 62 százalékos arányban vizsgáztak sikeresen az igazgatói valamint aligazgatói állásokra a tanintézményekben. 48 iskolában és óvodában nem teltek be a helyek. "Sajnálatos módon vannak olyan óvodák és iskolák, amelyekben senki nem jelentkezett a korábban meghirdetett igazgatói állásokra" – tájékoztatta a Maszolt Görbe Péter, Hargita megyei főtanfelügyelő.
Összesen 134 igazgatói és 66 aligazgatói helyet hirdettek meg a megyében. A főtanfelügyelő közlése szerint 24 igazgatói és 36 aligazgatói posztra senki sem jelentkezett. Mindössze tíz iskolában alakulhatott ki valós verseny az igazgatói tisztségre azzal, hogy legalább ketten jelentkeztek egy helyre, az aligazgatók esetében 34-en voltak 30 helyre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakorát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakórát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
maszol.hu

Török József és tizenegy társa golgotajárása (Ötvenhat Erdélyben)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 36. (részletek)
A Ceauşescu-kor és az utána következő első évek legerősebb magyar személyisége a mintegy négy évtizedig Bukarestben tevékenykedő Domokos Géza. Akárcsak Huszárnak, neki is „egészséges” származása volt. Édesapja vasúti munkás, aki miután elbocsátották, Bukarestbe jött munkát keresni; felesége szakácsnő lett egy miniszter házában, neki a gazda több tucat kutyáját kellett gondoznia. Néhány év után elköltöztek a fővárosból, a rohamosan fejlődő Azugán találtak munkát. Itt járta ki Domokos Géza az elemi iskolát román nyelven, majd a sepsiszentgyörgyi református kollégiumban folytatta tanulmányait. Moszkvai, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetnél eltöltött diákévei után Bukarestben telepedett le, és az Előrénél, majd a Pionírnál és az Ifjúmunkásnál dolgozott. Ekkorra már megjelent két riportkötete, amelyekre egyáltalán nem volt büszke, és rájött, hogy az újságírás nagyon veszélyes és kompromisszumokkal teli mesterség. 1961-től könyvszerkesztésre váltott az Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályán; nagyon jól együtt tudott dolgozni a kiadó igazgatójával, Ion Bănuţă költővel és Mihai Şora íróval.
1969-ben, amikor a párt a romániai kiadók átszervezéséről döntött, Domokos Géza már az RKP KB póttagja volt, ami stabil politikai pozíciót jelentett. A Kriterion nem az első romániai kiadó, ahol magyar könyvek is megjelentek, de az első, amely független, és amely kisebbségeknek szánt könyveket adhatott ki. Magyar könyveket továbbra is publikáltak bukaresti vagy vidéki kiadók. A frissen megalakult kiadónak nemcsak a magyar irodalmat, hanem a többi romániai nemzetiség – németek, szlovákok, ukránok, törökök, tatárok, zsidók – irodalmát is közölnie kellett. A könyvek jelentős részét külföldön, elsősorban az Egyesült Államokban adták el, a kiadó tehát valutát hozott az országnak. Domokos Géza nem csak irodalmat adott közre, sikerült történelmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti stb. könyveket is kiadnia. Nagyon sok román fordítás is készült. Hamarosan valóságos kulturális mozgalom jött létre, főleg Erdélyben, de egy ideig Bukarestben is író-olvasó találkozókon népszerűsítették az új könyveket. A kiadó szerkesztősége kezdetben 52 főből állt, ez 1989-re 33-ra apadt. 1987-ben a kiadó már csak 136 címet tudott megjelentetni. Domokos Géza elismerte, hogy többször is kompromisszumra kényszerült. Két lehetőség volt – mondta –, vagy megpróbáltál tenni valamit a nemzeti kultúráért, a túlélésért, vagy nem csináltál semmit. Amíg úgy vélte, van még halvány esély a cselekvésre, kötelességének érezte meg is tenni azt. Láncra kötött kutyáéhoz hasonlította helyzetét. 2004-ben megjelent emlékirataiban ezt írta: ,,a hamu alatti parázs őrzése az én dolgom, a reménység ébren tartása”.
Legkeservesebb küzdelmeit a cenzúrával vívta, és nemegyszer engedni kényszerült. Hogy egy könyv hamarabb átmenjen a cenzúra megaláztatásain, Domokos Gézának gondja volt arra, hogy a könyvről szóló beszámolót mindig, ha emberileg nem is, de politikailag megbízható személlyel írassa meg. Néhányan a cenzorok közül művelt és olvasott emberek voltak, nem voltak büszkék munkájukra, de állásukkal játszottak, ezért mindig éberen figyeltek. Amíg Domokos Géza is magas politikai tisztségeket töltött be, szava sokat nyomott a latban egy-egy könyv elbírálásakor. Nagyon jól ismerte az összes pártdokumentumot, Ceauşescu felszólalásait, és ügyesen fel is használta ezeket egy-egy problémás, a románokat zavaró könyv védelmében. Például a hatalom nem értett egyet azzal, hogy a kiadó a magyar múltat felkarolja, de Domokos Géza azonnal Ceauşescu-idézettel válaszolt: a párt főtitkára kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nép megismerje saját történelmét, hogy kiktől származik, kik a hősei stb. Nem olvasta sehol sem, érvelt tovább, hogy Nicolae Ceauşescu csak a románokról beszélt volna, mi, magyarok is az országhoz tartozunk. A cenzor legtöbbször elfogadta a magyarázatot, habár tudta, hogy a magyarok történelméről szóló könyvek erősítik a nemzeti öntudatot, és lassítják román nemzeti-kommunista hatalom egyik fő politikai célkitűzését, az asszimilációt.
A cenzúra azonban könyörtelenül beavatkozott a problémás könyvek szövegébe. Ilyen esetekben kivágták azokat a részeket, amelyeket közölhetetlennek ítéltek, sok könyv tehát megcsonkítva jelent meg. Ez történt Koós Ferenc református lelkész írásával is. Habár kétségkívül a Kriterionnál is megjelent sok értéktelen, propaganda jellegű könyv, de ami mindennél fontosabb, kiadták a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A Securitate dossziéi már 1973-ban feljegyezték Domokos Géza elégedetlenségét az írókra és kiadókra nehezedő folyamatos nyomás miatt, hogy „mindenféle, különböző című könyveket” adjanak ki, „amikről tudjuk, hogy nem lehet eladni”, és hogy állandóan hangoztatta, hogy „nehéz idők várnak ránk”. Domokos Gézának még a kiadó szekustisztjét is sikerült diplomatikusan leráznia. Ez rendszeresen meglátogatta, hogy „munkájukban segítse őket”, és hogy ne hibázzanak; látogatásait előre bejelentette, és a végén megírta a kötelező jelentést. Domokos Géza ahelyett, hogy besúgta volna kollégáit (ez több intézményvezetőnek egyik fő tevékenysége volt), mindig a nehézségekről panaszkodott, a papírhiányról, a nyomdagépek gyakori meghibásodásairól, és hogy ezek miatt nem képesek teljesíteni az előírt szerkesztőségi tervet, így csökkennek a fizetések és az íróknak kifizetett honoráriumok. Irányítása alatt tudta tartani, legalábbis részben, a szerkesztőség besúgóit is: ezek előzetes beleegyezésével tették meg jelentéseiket a Securitaténak, így ő még idejében tudott lépni.
Domokos Géza mindvégig a Securitate felügyelete alatt állt: munkahelyén és otthonában is poloskákat szereltek. Néhány, a Securitate fehér könyvében megjelent jelentés beszámol a párt politikájával szembeni magatartásáról és véleményéről, hogy „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” tartotta azt; a „romániai magyarok ügye védelmezőjének” mondja magát, és azért vonult vissza a kiadóhoz, hogy „sok szöveg helyett” inkább „a magyar ügyet szolgálja” – írta az ügynök. A cenzorok mellett, akik nyíltan a kommunista hatalom eszközei voltak, a Securitate több besúgója is tevékenykedett. Néhányukat ismerték kollégáik, habár 1989 óta gyanús csend övezi felfedésük kérdését. Csiki László (1944–2008) egyik története világít rá, hogy milyen sokan lehettek besúgók. A bukaresti magyar szerkesztőségek találkozóján egyik kollégája megkérte: ,,én téged nagyon kedvellek, kérlek, amikor jelen vagyok, ne beszélj olyan dolgokról”, vagyis az a besúgó nem szerette volna őt feljelenteni, de nem tudhatta, nincs-e jelen egy másik besúgó, aki őt vádolhatta volna meg, hogy nem végzi kötelességét. Volt, aki megpróbált így élni, volt, aki kivándorolt, a legtöbben Magyarországra, többek közt Csiki is. Kezdetben kevesen telepedtek át Magyarországra, ahol együttéreztek velük, de le is nézték őket. Később már egyáltalán nem szerették őket, Csiki László malíciózus véleménye szerint azért, mert a kivándorlók túl sokba kerültek a magyar polgároknak. 1982 után a cenzúra bekeményített, egy időben azzal, hogy Ceaușescu hivatalosan bejelentette megszűntetését, de létrehozta a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóosztályát. A magyar cenzorok a Művelődési Tanács nemzetiségi osztályának alkalmazottai lettek. Sokkal pontosabban megszabták, mit szabad és mit nem, illetve hogy mit kötelező megírni. Sok kézirat évekig a szerkesztőségi fiókokban maradt, nem kapta meg a közlési jóváhagyást. Korábban akadt olyan cenzor, aki még mutatott valamennyi tiszteletet a szerkesztők és írók iránt, de amikor már politikailag is felelniük kellett döntéseikért, sokkal óvatosabbakká, egyesek egyenesen paranoiássá váltak. Kötelességük volt mindent elolvasni, amit magyar nyelven írtak az országban, és át kellett vizsgálniuk, hogy a magyarországi sajtóból mit lehet terjeszteni, a többit egy titkos alapnál tárolták. 1989 decembere után feloldották a titkosítást, de az akkori kiadványokon még ma is olvasható a D (dokumentációs alap) vagy S (titkos=secret alap) felirat. A cenzúra megszorításai ellenére a bukaresti sajtónál alkalmazott magyar értelmiségiek sokkal szabadabban dolgozhattak, mint vidéki társaik, akiknél mindennapos volt a Securitate zaklatása. A központi intézmények közelsége miatt sokkal könnyebben tudták nemcsak személyes gondjaikat orvosolni, hanem erdélyi kollégáikon is segíthettek; külföldi kiküldetésekhez is hozzájuthattak, ami kiváltságnak számított a kommunizmusban. A főváros kínálta színvonalas kulturális események: színielőadások, koncertek, képzőművészeti és múzeumi kiállítások is elérhetőek voltak számukra, eljuthattak külföldi előadók fellépéseire is.
Még egy jelentős előnyük volt a bukarestieknek: a magyar követség gyakran vendégül látta őket. Igaz, hogy a követség román alkalmazottjai mindenkit lefényképeztek, aki belépett az épületbe, de itt művészfilmeket vetítettek, értékes művelődési és tudományos kiadványokhoz, néha könyvekhez is hozzájuthattak. A nyolcvanas évek vége felé, a legnehezebb időkben még élelmiszert is lehetett vásárolni. Domokos Gézának különleges státusza volt: 1988-ban a magyar követségen ünnepelte meg születésnapját, ez alkalomból kitüntette őt a magyar kormány. A kiadónál is volt hivatalos ünnepség, a Művelődési Tanács képviselői köszöntötték fel; az Írószövetségnél is tartottak egy ünnepséget. A bukaresti újságírók, szerkesztők és írók mellett volt még egy fontos értelmiségi réteg: a képzőművészeké és grafikusoké, akik közül néhányan igazán tehetségesek voltak; róluk sajnos már alig esik szó. Megvolt minden magyar kiadványnak a saját grafikusa, egyikük Domokos Géza fia, de grafikus volt Balogh Lajos is, Balogh József testvére, aki Bukarestben született 1928-ban és a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végzett. Rendkívül tehetséges szobrász volt Balogh Péter (1920–1994). Petőfi-mellszobrát nemrég állították fel a Petőfi Ház belső udvarán. A szobrászt a bukaresti Calvin-temetőben temették el, a kápolna mögött.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ülésezett a Magyar Állandó Értekezlet oktatási és kulturális szakbizottsága - A külhoni magyarság aktuális oktatási kérdései, közte a Makovecz Program szerepelt a Magyar Állandó Értekezlet oktatási és kulturális szakbizottsága hétfői budapesti ülésén. A Máért plenáris ülését december 1-én tartják.
A nemzetpolitikai államtitkárság MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az ülésen Palkovics László az Emberi Erőforrások Minisztériumának oktatásért felelős államtitkára rövid tájékoztatást adott a külhoni magyarság aktuális oktatási kérdéseiről. Kiemelte, hogy a Kárpát-medence magyarságát egységes nemzetként kell kezelni, ezért is fontos, hogy minden külhoni magyar számára elérhető legyen a magyar anyanyelvű oktatás.
A magyar nyelv erősítése továbbra is kiemelt cél, aminek érdekében magyar pedagógus továbbképzéseket szerveztek, mind Magyarországon, mind a külhoni magyar régiókban - jelezte az államtitkár a tájékoztató szerint. Palkovics László kitért arra is: 2016-ban az Emmi 1,7 milliárd forintot fordított a külhoni magyarság oktatásának fejlesztésére, amiből 236 millió forint a közoktatás fejlesztésére lett felhasználva. A Makovecz Programmal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az abban szereplő hallgatói ösztöndíj program, valamint a kutatói ösztöndíj programra idén összesen mintegy 370 millió forintot fordítottak.
Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára elmondta: november 30-án tartja hatodik ülését a Magyar Diaszpóra Tanács, december elsején pedig tizenötödik alkalommal ülésezik a Magyar Állandó Értekezlet. A külhoni magyar közösségek támogatásáról szólva az kiemelte: a nemzetpolitikai államtitkárság által a területen nyújtott támogatások két fő csoportra oszthatók: oktatási és kulturális programok és támogatásokra, valamint gazdaságfejlesztési programokra.
Az utóbbi terület 2014-től egyre nagyobb figyelmet kap az államtitkárság részéről. Hangsúlyozta, hogy a nemzetpolitikai államtitkárság és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által a nemzetpolitikára fordított támogatások 2012-2017 között évről évre növekedtek. Míg 2013-ban 18,4 milliárd, 2014-ben 18,9 milliárd forint, 2015-ben ez az összeg 22,6 milliárd forint volt, 2016-ban 27,6 milliárd forintra emelkedett. Az államtitkár ezt követően részletesen beszámolt az államtitkárság központi programjairól és azok eredményeiről, köztük a Bethlen Gábor Alapból nyújtott kulturális és oktatási támogatásokról, a Kőrösi Csoma és a Petőfi Sándor Programról.
Hoppál Péter az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára kiemelte, hogy óriási különbség figyelhető meg a 2010 előtti és az azt követő a külhoni magyarsággal kapcsolatos gondolkodásmódot tekintve. A szórvány vidék és a tömb kapcsolatával kapcsolatban elmondta, hogy ahogy gyengül a szórvány magyarsága, úgy gyengül a tömb magyarsága is. A kultúráért felelős államtitkárság 2016. évi programjairól kiemelte, hogy a nemzetpolitikai államtitkárság által készített Magyar Nemzetpolitika a Nemzetpolitikai Stratégia Kerete célkitűzéseit figyelembe véve alakították ki a Kárpát-medencei magyarságot érintő programjaikat.
Elmondta, hogy az idei évben könyvtárfejlesztési programot indítottak közösen az Országos Széchényi Könyvtárral, külön figyelmet fordítottak a színházművészet és a táncművészet támogatására és elkezdődött a Kárpát-medence képzőművészeti intézményhálózatának létrehozása. A jövő évvel kapcsolatban kiemelte, hogy sikerült megemelni a minisztériumi programokra szánt támogatási keretösszegeket, így az államtitkárság 110 millió forintot tud a külhoni magyarság kulturális fejlődésére fordítani. A Nemzeti Kulturális Alapon keresztül pedig 340 millió forint támogatásban részesítették a külhoni magyarság kulturális programjait.
(MTI)

Nehéz a feladata a mai erdélyi magyar közösségépítőknek
Rendezvények a szórványban: ébren tartani a nemzeti hovatartozás
Komoly nevelési és közösségépítő szerepe kell hogy legyen egy kulturális fesztiválnak – vallja Serfőző Levente a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, aki idén tizenegyedik alkalommal szervezte meg az Ars Hungarica fesztivált Nagyszebenben. A több mint egy évtized rendezvényszervezés bőven szolgál most már tapasztalattal, tanulsággal, ugyanakkor rálátással is arra, mikor és mire van szüksége a magyar közösségnek a szórványban, ahol a közösségépítés mindig nehezebb és körülményesebb feladat: nem csak az igényeknek kell megfelelni, hanem igényesnek is kell lenni egyszerre, mindezt pedig a rendszerint elégtelen anyagi források mellett kell megvalósítani. Interjúnkban Serfőző Levente mesél múltról és jövőről, arról, hogy régebb több lehetőséggel és kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, ma pedig mindez fordítva érvényes, és milyen lehetőségeket meg korlátokat eredményez az önállóság.
A nagyszebeni hatnapos Ars Hungarica rendezvénysorozat programjai Borsos Miklós szobrász, grafikusra, az idén 230 éves nagyszebeni református templomra, valamint a november 15-ei szórványnapra összpontosítottak, de persze nem maradtak el a gyermekprogramok, színházi előadások és esti koncertek. A műfaji sokszínűség és a különböző korosztályú és nemzetiségű közönség megszólítása állandó jellemzője a fesztiválnak, amely évről évre a magyar kultúra népszerűsítésének fóruma. A különféle igényeknek való megfelelés nehézségeiről, az idei fesztivál erősségeiről faggattuk Serfőző Levente főszervezőt.
– Értékelje kicsit az idei Ars Hungarica fesztivált. Melyek voltak az erősségei, melyek a gyengepontjai? Hogyan épült fel az idei műsorstruktúra?
– Tizenegy éve szervezzük az Ars Hungaricat Nagyszebenben. Volt időnk kitapasztalni, hogy milyen a helyiek kulturális igénye, melyek azok a műsorok, amelyek a leginkább felkeltik az érdeklődésüket és melyek azok, amelyekre a legszívesebben eljárnak a vegyes házasságban élő párok is. Természetesen megkérdeztük a közönségtől, hogy mit hiányolnak a kínálatból, és kiderült, hogy a színházat. Ezért az idén két előadást is meghívtunk. A program összeállításakor figyeltünk arra is, hogy minden évben sok magyar fiatal érkezik a nagyszebeni egyetemekre, vagy éppenséggel munkát keresni, de gondoltunk a vegyes házasságokból származó gyerekekre, akiknek alternatívaként kínáljuk a magyar kultúrát és azt a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljenek magyar gyerekekkel. Ez egy sokoldalú fesztivál, ami egyben az erőssége és gyengesége is, hiszen a programnak nagyon komplexnek kell lennie ahhoz, hogy az elvárások nagy részét kielégítse: az óvódás bábszínháztól a komolyzenei műfajokon keresztül, a szavalóestig, kiállításokig és a táncházig, továbbá népzene, jazz, rock vagy épp ezen műfajok vegyesen előadott koncertjéig terjed a kínálat. Ugyanakkor egy fesztivál nem szólhat csak a hatásvadászatról, hanem komoly nevelési és közösségépítő szerepet is fel kell vállalnia. Szervezőkként megfogadtuk, hogy az Ars Hungarica kulturális fesztivál is ilyen közösségépítő esemény, ezért a Kárpát-medence fiatal tehetségeinek munkásságát követjük, és ha alkalmunk, lehetőségünk van rá, akkor vendégül látjuk őket Nagyszebenben. Mert a nagyszebenieknek is találkozniuk kell a Góbé együttessel, Pély Barnával vagy Wágner Péterrel, hogy ne csak a tévében, hanem élőben is megcsodálhassák munkájukat, művészetüket. És ezektől lesz „magyarabb” Nagyszeben. Emellett figyeltünk a gyermekelőadásokra, négy műsort szerveztünk a kicsiknek idén. De nagy hangsúlyt fektetünk továbbra is a fiataloknak szóló eseményekre és az esti Atrium kávézóban, illetve Music Pubban szervezett koncertekre, amelyekre fogékonyabb a nagyközönség. Fennáll a veszélye a közhelyességnek, de meg kell említenem a gyenge pontokat is: az elégtelen anyagi források nemcsak a fesztivál szervezésére, hanem az iroda egész éves működésére is kihatnak, hiszen az eseménysorozatot egész évben szervezzük, ehhez pedig állandó alkalmazottra lenne szükség (vagy akár egy Petőfi-programos közösségszervezőre). Szerencsére ezt pótolja a 15-20 önkéntes lelkes munkája, akik hisznek az Ars Hungaricában.
– Mennyire sikerült bevonni, megszólítani idén a helyi közösséget?
– Egyik kiemelkedő rendezvényünket elsősorban a román közönségnek ajánlottuk: a Borsos Miklós Visszanéztem félutamból című könyvének nagyszebeni vonatkozású fejezeteit román (Sibiu, dragostea mea), illetve angol (Looking back halfway in life) nyelvű fordításának bemutatóját, valamint a Szülőföldjeim című életrajzi film rom​án feliratozással való levetítését. A könyvbemutatón és filmvetítésen kívül a szombat esti táncházba és bálba is ellátogattak, a vegyes házasságban élőkön kívül román és német vendégek is bekapcsolódtak a táncba. Természetesen a kiállítások megnyitóin – és minden évben legalább négy ilyen alkalmat kínálunk – szép számban jelennek meg más nemzetiségű nagyszebeniek. Az esti koncerteken az Atrium kávézó 60 férőhelyes, illetve a Music Pub 120 férőhelyes termeit fele-fele arányban tölti meg magyar és más nemzetiségű közönség. Természetes, hogy az egyetemes nyelven beszélő műfajok, mint a zene és tánc, vonzzák leginkább a nagyközönséget, bár a zárókoncert előadói, az Apnoe együttes magyar népzene átdolgozásokat játszottak, mégis nagy tapsot kaptak. Wágner Péter krétarajzai és a Borsos Miklós szobrairól készült fotók, könyvillusztrációk Nagyszeben két leglátogatottabb helyszínén tekinthetők meg november végéig: a központi Turisztikai Információs Központ galériájában és a Tanácstoronyban, így sokáig kapnak még az Ars Hungarica-ból a nagyszebeniek és a turisták. Meggyőződésem, hogy ami értékes és tiszta szívből felkínált, az átlépi a nemzetiségi határok kérdéskörét.
– Szórványközösségben mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni?
– A fiatal nemzedékre és a nemzeti hovatartozás folyamatos ébrentartására kell jobban odafigyelnünk, ami messziről sem olyan könnyű, mint más megyékben. Meg kell erősíteni a pilléreket: a templomot, az iskolát és a kulturális eseményeket szervező intézményeket. Ne feledjük, hogy Nagyszeben a 12. század óta a magyarság déli határa, de egyre nehezebb a „megvédése”. Ez nem csak a magyar szórvány problémája: a 21. század életstílusa, az egyre kevesebb minőségi idő, kevés közösségi idő, a képernyő elől nehezen kimozdítható közönség, az asszimiláció, az igazi értékrendek felbomlása egyre hangsúlyosabb. És nagyon reméljük, hogy az Ars Hungaricával segítünk ezek elől menedéket nyújtani.
– Milyenek voltak a fellépők visszajelzései? Hogy érezték magukat Szebenben?
– A Góbé együttessel készült interjúban ez olvasható: „Nagyon jól éreztük magunkat Szebenben és a fesztiválon is. Volt alkalmunk megnézni a várost, kicsit belemenni az éjszakába, megkóstolni a helyi ételeket. Egy szó mint száz, nagyon örülünk, hogy itt lehettünk”. A David Yengibarian Trió azt nyilatkozta az erdélyi turné 11. és egyben utolsó állomásán, hogy itt, Nagyszebenben, de általában Erdélyben nagyon jó koncertezni, mert könnyebb kapcsolatot teremteni a közönséggel, az emberek ki merik mutatni az érzelmeket! És ez egy óriási dolog, amit továbbra is meg kell őrizni.
Szervezéskor odafigyelünk arra, hogy vendégeink számára is élmény legyen a fesztivál és Nagyszeben, mert ki tudja mikor, de egyszer biztos visszajönnek egyénileg, családjukkal, barátokkal vagy csoportosan. A művészek nem napszámosok, akik megkapják koncert végén a csekket és mehetnek haza, hanem megajándékoznak bennünket művészetükkel, egy darabkát hagynak itt magukból.
– Lehet-e már tudni valamit a jövő év terveiről, esetleg a tematikáról?
– Prioritás marad a minőségi színt megőrzése, esetleg növelése (de ennek több tényezője és összetevője van), új gyerekműsorok megszervezése és elismert magyar előadók, művészek meghívása városunkba.
– Hogyan látja, az elmúlt 11 évben merre fejlődött az Ars Hungarica?
– Első perctől kezdve nagyon magas volt a mérce, hiszen 2007-ben az Ars Hungarica fesztivál képviselte a magyar kultúrát Európa Kulturális Fővárosában. Persze, akkor több lehetőségünk volt, kevesebb tapasztalatunk, most pedig fordított a helyzet. De ebben a felállásban (állandó székház és fizetett alkalmazottak hiányában), és ilyen keretek közt (kevés pénzforrás politikai önállóság miatt) is a maximálisat próbáljuk kihozni a helyzetből. Most kezdett megtörni a jég, és kezd felszínre törni az elmúlt tizenegy év munkájának eredménye, de megoldatlan konfliktusok is visszatetszenek némelykor. Mindezt igyekszünk higgadtan kezelni, orvosolni, elnézést is kérünk az érintettektől, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a „gyógyír” megvásárlására.
A mai erdélyi szervezőknek, közösségépítőknek nem könnyű a feladatuk. Nagyon nehezen lehet kompromisszummentesen cselekedni Erdélyben, mert bármely irányba fordulna az ember elkötelező módon viszonyulnak a támogatók, pályáztatók, és csak üzleti szempontokra építeni az erdélyi magyar kulturális életet lehetetlen a szociálisan rendezetlen helyzetben. Ezt ki is használják, hiszen a függővé tételnek az aranykorát éljük. Ez sem nemzeti identitásunk megőrzésének, sem anyanyelvünk ápolásának, sem közösségeink helyes fejlődési irányának nem kedvez. Ennek ellenére optimista maradok, talán-talán megkongatnak valahol egy vészharangot, ameddig nem késő.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Politikai jellegű megtorló intézkedések – nagygyűlések, hálanyilatkozatok
(Folytatás november 18-i lapszámunkból)
A román párt és a karhatalmi szervek, a diktatúra legexponáltabb haszonélvezői olyan veszélyforrásnak tekintették a magyarországi eseményeket, amely a „népi demokratikus” rendszer bukását eredményezheti. Ezért gyors ellenintézkedéseket hoztak országszerte. A forradalom kirobbanásának idején Gheorghe Gheorghiu-Dej Jugoszláviában tartózkodott. Így 1956. október 28-ig Romániában a biztonsági intézkedéseket a Politikai Bizottság foganatosította. Október 24-én, a Politikai Bizottság rendkívüli ülésén – amint már említettük – eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően, lezárják a határt és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. Ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldtek ki a határ menti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, Miron Constantinescut 1 Kolozsvárra. Másokat, főként magyar származásúakat Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra. Október 26-án a Politikai Bizottság újabb operatív ülésén kidolgoztak egy 22 pontos akciótervet. Az akciótervben többek között előírták a munkahelyi gyűlések összehívását és a magyarországi események „feldolgozását”, azonnali intézkedések foganatosítását a lakosság jobb élelmiszer-ellátása érdekében, valamint a katonai védelem megerősítését a nyugati határon. A Gheorghiu-Dej hazatérése után végzett elemzésen a Román Munkáspárt vezetősége a helyzetet válságosnak ítélte, és különleges intézkedéseket hozott. Október 30-án este egy vezérkari csoportot állítottak fel Emil Bodnăraş2 vezetésével (kisegítői Alexandru Drăghici 3 , Nicolae Ceauşescu és Leontin Sălăjan4 ), azzal a feladattal: „tegyenek meg minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén”. A parancsnokság számos intézkedést hozott, pl. a felsőoktatási intézmények működésének felfüggesztése, a hadsereg készültségbe helyezése, fegyveres munkásalakulatok felállítása, az Előre és az Utunk magyar nyelvű újságok szerkesztőségének „megfelelő” aktivistákkal való feltöltése. A székelyföldi helyi pártszervek és a központ között a kapcsolatot az október 25-én Marosvásárhelyre érkezett fiatal, ambiciózus és ügyesen taktikázó Fazekas János tartotta, aki 1956-ban nemcsak a Központi Bizottság egyik titkára, hanem a Magyar Autonóm Tartomány informális „patrónusa” és a magyar „ügyek” intézője volt Bukarestben. Megérkezése pillanatától az érintettek tudomására hozta, hogy a magyar autonóm tartományi párt- és állami szervek állásfoglalása a magyar forradalommal kapcsolatosan csak egy lehet, az, amelyet Bukarest magáévá tesz. Fazekas meggyőző munkája során azt hangoztatta, hogy ha az itteni magyarok nem helyezkednek szembe a magyarországi eseményekkel, és nem ítélik el azokat, a bukaresti hatalom a fennálló kulturális és nyelvhasználati jogok csorbításával büntetheti meg őket. Fazekas, a kapott utasításoknak megfelelően, november első napjaiban számos nagygyűlést tartatott, amelyeknek egyedüli célja a Román Munkáspárt politikájának felvállalása és a magyarországi események elítélése volt. E célból a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, azzal a feladattal, hogy meggyőzzék az embereket a Magyarországon zajló ellenforradalomról és annak rémtetteiről. És szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. Az első rendkívül nagyméretű akciót Marosvásárhely legrangosabb vállalatában, a szinte kizárólag magyar munkaerőt foglalkoztató Simó Géza Bútorgyárban november 2-án, pénteken délután tartották. A gyűlés forgatókönyvét a helyi alapszervezet párttitkára már napokkal azelőtt kidolgozta. Az ülésen többnyire kényszerűségből huszonhét munkás és mester „jelentkezett” felszólalásra, akik közül, az idő szűke miatt, a forradalmat elítélően felszólalt 17, akiket előzetesen felkészítettek és megfenyegettek, nehogy visszautasítsák a „felkérést”. A gyűlés végén felolvasták a „Magyarország munkásosztálya és egész magyar dolgozó népe! Harcos együttérzéssel állunk mellétek a népi hatalom megvédéséért vívott harcotokban” című kiáltványt, amelyben elítélték az „ellenforradalmat” és biztosították a címzetteket a romániai munkások támogatásáról a „népi hatalom védelmében folytatott harcban”, amelyet másnap a tartományi lapban is leközöltek5 . A rendkívül durva hangnemű nyílt levél Papp Ferenc és Hajdu Zoltán fogalmazványa, és az alábbi mondatokkal kezdődik: „Mi, a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyár magyar és román kommunistái és párton kívüli dolgozói napok óta mélységes megrendüléssel és felháborodással hallgatjuk a rádióban azokat a közleményeket, amelyek gyászhírként közlik a világgal a Magyar Népköztársaság dolgozó népére sújtó keserves csapásokat, az ellenforradalmi bandák gyilkos terrorcselekményeit. Abban az országban, amelyben a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a néphez hű értelmiség 12 esztendő óta hősi munkával fáradozik új világának, új életének felépítésén, feltámadtak az ellenforradalom nyugatról pénzelt sötét erői, és most Budapest utcáin a magyar dolgozók vére piroslik, azoknak a vére is, akik már az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságért is hősiesen vállalták a harcot”. Befejezése pedig így hangzik: „Mély meggyőződésünk, hogy a magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép, amely nemegyszer legyőzte a reakció sötét bandáit, most is elég erős lesz ahhoz, hogy harcokban edzett pártja vezetésével szétzúzza és megsemmisítse a hazai és külföldi reakció egyesült erőit”6 . A nyilatkozat szövege után az újság közölt hat hozzászólást is, valamint egy összegzést, amely kinyilvánította, hogy „a gyár munkássága félreérthetetlenül leszögezte: tiszta szívéből gyűlöli azokat, akik Magyarországot ismét horthysta fehérterror, földesúri és egyházi nagybirtok megtiprott, koldus országává akarják változtatni stb”. A kiáltvány rövidített szövegét „határozat” címen elküldték Gheorghe Gheorghiu Dejnek, a párt főtitkárának és az Előrének. 1956. november 3-án, szombat délután a bőr- és kesztyűgyár udvarán tartottak nagygyűlést, majd az Orvostudományi és Gyógyszerészti Intézetben, a Ciocanul – Kalapács Kisipari Termelőszövetkezetnél, a vasutasoknál és más egységeknél. A nagyobb egységek felhívásait, állásfoglalását, a bőr és kesztyűgyárét, az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetét (42 tanár nevével), a kisipari tsz és a vasutasok nyilatkozatait is leközölték a helyi sajtóban. Ezekben durva, elítélő hangnemben elítélték a magyar „ellenforradalmat”, és kifejezték „hűségüket” a párt és a rendszer iránt, és szolidaritásukat Magyarország dolgozó népével. 7 A Magyar Autonóm Tartományban nem maradt ki a „népgyűlési akcióból” egyetlen jelentősebb vállalat, intézmény sem. A marosvásárhelyihez hasonló nagygyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és máshol is. A nagygyűlések után pártvonalon kezdetét vette egy széles körű, kisebb egységek szintjére is kiterjedő propagandatevékenység, amelyet a pártapparátus sorainak a rendezésével kezdtek. Hiszen, amint már említettük, a pártaktivisták közül is sokan „nem helyes” magatartást tanúsítottak az MNK-beli eseményekkel kapcsolatosan. A tartományi pártbizottság bürójának 1956. november 16-i ülésén pl. azt is elhatározták, hogy bekapcsolják a tanügyi kádereket a párt és az IMSZ-körök és kurzusok tevékenységébe, és hogy felvilágosító gyűléseket tartanak a Maros-völgyi faipari munkások körében is, feldolgozva egy magyarországi eseményekkel kapcsolatos tézist. De még a sportolókra is gondjuk volt, hogy a Magyarországról hazatért sportolókkal tartsanak egy külön gyűlést, segítsék őket az ottani események „helyes” megítélésében, és nyilatkozattételre késztessék őket, amelyekből a sajtóban is közöljenek. 8
1 Constantinescu, Miron (1917-1974) értelmiségi kommunista politikus. 1944-től a Scânteia (Scînteia) főszerkesztője, 1946–1961 között a Román Munkáspárt Központi Bizottságának, 1948–1957 között a párt Politikai Bizottságának tagja. 1949–1955 között az Állami Tervbizottság elnöke, 1956–1957-ben oktatási és művelődési miniszter, majd egyetemi tanár.
2 Bodnăraş, Emil (1904–1976) kommunista politikus. 1948–1976 között az RMP Politikai Bizottságának tagja, 1950–1955 között honvédelmi miniszter, 1954-1965 között miniszterelnök-helyettes.
3 Drăghici, Alexandru (1913–1993) kommunista politikus. 1945-től az RKP KB póttagja, 1948-tól rendes tagja, 1954-től a Politikai Bizottság tagja, 1950 decemberétől belügyminiszter-helyettes, 1953–1957 között a Belügyminisztériumhoz tartozó Állambiztonsági Hatóság vezetője, 1957– 1965 között belügyminiszter. 1965-1989 között visszavonultan élt. 1992-ben Magyarországra menekült, ott is hunyt el.
4 Sălăjan, Leontin (Szilágyi Levente, 1913–1966) román kommunista politikus. 1945-1948 között az RKP Szatmár tartományi első titkára, 1948-1949-ben egészségügyiminiszter-helyettes, 1949-1950-ben építésügyi miniszter, 1950-1955 között honvédelmi miniszter-helyettes, 1955-1966 között honvédelmi miniszter.
5 Közölve a Vörös Zászló 1956. november 3-i számában. A nyilatkozat címe alatt pedig a következő szöveg: „A Simó Géza bútorgyár munkássága megbélyegzi a magyarországi ellenforradalomi akciót”. Az újságcikk szerint „tizenhét egyszerű ember – mert hát mind a huszonhétnek idő nem jutott – öntötte szavakba mindazt, ami a magyarországi események hallatára szívében, agyában megfogalmazódott”.
6 Uo.
7 Lásd a Vörös Zászló 1956. november 4-5-i számait. (Közölve a bútorgyári nyilatkozattal együtt: PÁL-ANTAL 2006, 217-258.) A Petőfi Sándor bőr- és kesztyűgyár dolgozóinak felhívása „Bízunk abban, hogy a magyar munkásosztály lesújt ellenségeire és győzelemre viszi a szocializmus felépítésének nagy ügyét” címmel jelent meg az újságban az írók és irodalmi intézményekben dolgozók nyilatkozatával együtt. November 5-én megjelent az újságban „A marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet bővített tudományos tanácsának nyilatkozata” külön cím nélkül. Következett november 6-án a Ciocanul–Kalapács Kisipari Tsz nyilatkozata „Dolgozóink harcos szolidaritásukat fejezik ki Magyarország népének a munkás-paraszt hatalom megvalósításáért vívott küzdelmével” címmel.
8 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 145/1956. sz. ügyiratcsomó, 306.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Felújították Nyirő József szülőházát
Ez év nyarán került sor annak a lakatlan, de egyházi tulajdonba visszakerült épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált. Itt volt iskolaigazgató az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen papi szemináriumot végzett, majd Bécsben szerzett teológiai doktorátust és 1912-1919 között hitoktatóként, illetve plébánosként tevékenykedett.
Ugyanekkor renoválták a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik lelkész hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról, de ez az ingatlan is megtelt élettel, hiszen Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér pedagógiai rendszere keretében.
Több mint bizonyos, hogy sok pozitívum származik majd abból, hogy Székelyzsomboron ma már kis emlékmúzeum őrzi a falu jeles szülöttének emlékét. Idegenforgalmi szempontból is jót tesz majd a településnek a Nyirő-kultusz erősödése. Ideje, hogy az írót a kánon visszahelyezze az őt megillető helyre. Ez év nyarán került sor annak a lakatlan épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált.
Itt volt iskolaigazgató Nyirő Mihály, az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában Nyirő, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen szemináriumot végzett, teológiából doktorált, s 1912 és 1919 között hittantanárként, illetve lelkipásztorként dolgozott.
Ugyanekkor újították fel a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik pap hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról.
Az 1892-ben emelt épületet Bogos Ernő csíkszeredai építész tervei alapján újították fel a Miniszterelnöki Hivatal, Orbán Viktor személyes keretéből és a Nemzetstratégiai Intézet (NSKI) segítségével. Itt könyvtárszobát és vendéglátóhelyet alakítottak. Ugyanakkor felújították a plébániaépületet is, ahol Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér rendszere keretében.
Ily módon a két ingatlan visszakerült a székelység és az összmagyar kultúra szolgálatába. Két fontos objektum ismét a javunkra működik. Turisták számára is egyre érdekesebb lehet ez a hely, hiszen személyes tárgyakat is sikerült szerezni, illetve olyan korhű bútorzatot, amelyhez hasonló az egykori tanítói lakban is lehetett.
Az értékes relikviákat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumból (PIM) hozott dokumentumokkal egészítették ki, illetve azok másolatai segítségével készített pannók igazítják el a látogatót Nyirő József személyes és írói világában.
A könyvtár-vendégszoba bútorzatát az író barátja, a székelyudvarhelyi múzeumalapító Haáz Ferenc Rezső (1883-1958) festette.
Külön öröm volt számunkra, hogy az NSKI elnöke, Szász Jenő és Tamás József segédpüspök társaságában az Élő Székelyföld Munkacsoport is részt vehetett az emléktábla-avatáson, amelyen a Magyar Írószövetséget is képviselve helyezhettünk el koszorút az emlékház falát.
Szubjektív gondolatok az íróról és utóéletéről
Nyirő Józsefről ma írni és szót ejteni felelősséget jelent. Egyrészt azért, mert nemzedékek nőttek úgy fel, hogy írásait nem olvashatták. Másrészt azért, mert az utóbbi évtizedekben egy újabb, de lassan immár majdnem két generáció nőtt úgy fel, hogy az íróról és művéről vajmi keveset tudva, hol ilyen, hol olyan, de mindenképp tendenciózusan megfogalmazott állításokat volt kénytelen meghallgatni és elviselni, s úgy viseltetni, hogy maga is elfogadja e kánont.
A második világháborút követő időkben, amikor a kisebb veszedelem után a nagyobb következett, s a felszabadítók tankjain érkezett meg az újabb zsarnok, törvényszerű volt, hogy a jobboldalinak tartott írót úgy elhallgatták, mintha az általa nyújtott alkotói teljesítmény fölösleges és értéktelen lett volna. Műveit bevonták a közgyűjteményekből, a tankönyvek még csak említést sem tettek róla, s a merészebb irodalomtanárok is csak elrettentő példaként említették a nevét.
A mi családunkban – némi személyes érintettség okán is – a létezett szocializmus évtizedeiben azonban mindvégig kötelező olvasmány volt a Madéfalvi veszedelem. Jómagam úgy ötödik-hatodikos koromban kerültem közelebbi kapcsolatba ezzel a könyvvel, közvetlenül az indiánregények és a Jókai-regények után, vagy inkább azokkal párhuzamosan.
Azt mondták a felnőttek, hogy Nyirővel óvatosan kell bánni, s nehogy arra vetemedjem, hogy aztán szorgos és túlteljesítő diákként a nyári olvasmányélményekről szóló beszámolóban leírjam a tartalmi kivonatát. Így Nyirő Józsefről olvasmánynaplót nem írtam.
"– Ez a könyv tulajdonképpen rólunk szól – suttogták bizalmasan –, mert ez idő sem különb az akkorinál." Éreztem az aktualitását, de az óvatosságot túlzónak tartottam. Sikerült is felvennem a kapcsolatot egy iskolatársammal, akiknek szintén volt birtokában Nyirő-kötet, s annak rendje-módja szerint kicseréltük egymás közt az olvasnivalót.
Így jutottam hozzá a Kopjafák egyik első kiadású példányához. Azok a novellák valóságosan lenyűgöztek. Nem kellett tulajdonképpen sokat gondolkodom, míg rájöttem, hogy Nyirő mindig velünk volt, hiszen balladásra faragott történetei a köz- és vasárnapi életünkből fogantak, a székely élet legmélyéből, s - bizony - ez a mi lelkünk világa, amelyet soha nem vehetnek el tőlünk, nem hazudhatják el azt, ami a miénk. Nyirő mindig velünk volt, s lesz ezután is.
A szülőháza körüli gondoskodás pedig komoly cselekedet, hogy ez így is legyen: az író egyre közelebb kerülhet hozzánk általa valóságosan is. Isten adja, hogy így legyen!
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport
(A Nyirő József felújított szülőházának avatóünnepségén tartott beszéd szerkesztett és rövidített változata. Elhangzott 2016. július 23-án, Székelyzsomboron.)
eszm.ro

Írói üzenetek nyomában
A nemrég véget ért, immár 22. alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár ez évben is a bőség zavarával várta a rengeteg látogatót. Mind a megvásárolható kiadványok, mind a különböző rendezvények tekintetében – utóbbiakból oly sok akadt, hogy képtelenség lett volna mindet végiglátogatni. A különböző könyvbemutatókon, beszélgetéseken, dedikálásokon olykor teljes telt házas közönség, olykor csak pár érdeklődő vett részt, de a közönség lélekszámától függetlenül a minőség mindet jellemezte.
Borcsa János könyvbemutatójára is a vásár keretén belül, múlt hét csütörtökén került sor, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. A kézdivásárhelyi szerző legutóbbi, Írói üzenetek nyomában című kötetét ezúttal is Nagy Attila ismertette a jelenlévőkkel, az írótól is ő kérdezett. A könyvbemutatót H. Szabó Gyula, a kötetet megjelentető Kriterion Kiadó igazgatója vezette fel. – Azért is hoztam el Borcsa János korábbi könyveit, mert nagyon szeretem az írásait. Köteteinek mindig van egy jól érezhető magva, az igen aktuális kérdésekhez pedig nagyon finoman közelít. A szerzői sorozat változatosságát jelzi a könyvek külleme is – érdekes, kézdivásárhelyi nézőpontot találhatunk bennük, nézőpontot a Kárpát-medence széléről.
– Nagy örömömre szolgált olvasni ezeket a kritikákat, tanulmányokat, jegyzeteket. Meggyőződésemmé vált, hogy Borcsa János valamiféle klasszicizáló kritikát művel, a felvezetéseiben ott vannak a nagy elődök is. És ebből bontja ki azt az építő jellegű kritikát, amely kapcsán az olvasó kellő impulzust kap ahhoz, hogy utánanézzen dolgoknak. Sokan metanyelven beszélnek, az ő kötetei nagyon jóleső olvasmányok voltak. A legutóbbi 48 írást tartalmaz, triptichonként építette fel. Aláírod mindezt? – tette fel első kérdését Nagy Attila.
– Voltak a magyar irodalomban létrejött szépirodalmi folyamatokban nagy szakítások. Petőfitől kezdve, az avantgárdon keresztül – szakítások a hagyománnyal, az elődökkel. Mostanában ennek ellenkezőjét vehetjük észre: látványos kapcsolódások és kapcsolatfelvételek jöttek létre a tradícióval. A kortárs költészet is jó példa erre, annak ellenére, hogy a fiatal erdélyi költők is mást hirdettek még a kilencvenes évek elején. De öt-tíz év eltelte után a számottevő alkotók esetében – például Fekete Vince, László Noémi, Lövétei Lázár László – a hagyomány újra birtokba vételét látom. Ennek még mindig helye van. Én magam egyetlen nyelvbe vagyok bezárva, amit próbálok úgy alakítani, hogy ne tűnjön portugálnak.
– Téged nem lehet bedobozolni – én például rögtön felismerem, amit írtál, mert rendkívül míves nyelven írsz, úgy fogalmazol, ahogyan ma már nem divat. Végigsorjázol egy olyan szerzői gárdát, amely hol eltűnik, hol újra megjelenik, de te az aktualitásukat mindvégig napirenden tartod – Bogdán Lászlótól Illyés Gyulán és Cs. Gyimesi Éván keresztül Olosz Lajosig: inkább a szűk pátriádat jártad körül, de nem csak. Az írások nagy része a magyarországi lapokon kívül a Székelyföldben, a Helikonban jelent meg. A hétköznapok gondjairól is írsz.
– Cs. Szabó László szerint az esszét, irodalomkritikát az alkalom szüli, a verset, drámát az ihlet. A szerző és a folyóirat kölcsönösen talál egymásra. Ezek a kis írások nem is az irodalomtörténészt mutatják be – de az irodalmi műveltségnek valami olyanféle fenntartását tudom szolgálni velük, amely bármely helyzetben fontosnak tűnik. Van ennek olvasóközönsége – egy napilap esetében például minden rétegből.
– A még befejezetlen, Pomogáts-féle magyar irodalomtörténetet elég jól megpiszkáltad, sok mindent kijavítottál, helyretettél bizonyos dolgokat.
– Éppen azért, mert sokkal tartozom Pomogáts Bélának mint nagy elöljárónak. Ez felelősségteljes dolog: ilyen munkákról nem szabad úgy beszélni, hogy közben elhallgatja az ember a véleményét. Én hozzá próbáltam felnőni – nem legyőzni akarja az ember a másik szerzőt. Ezt meg nem mondani nagyobb vétek, mint hallgatni. Többször emlegettem Marosi Pétert és az egykori Utunk kritikarovatát. Marosiról sok mindent mondanak, de szerkesztőként tálalta a teljes hazai magyar irodalomtermést, ez nagyon nagy érdeme. Ők tájékoztattak szinte mindenről. Értékrendjükhöz tartották magukat. Ez manapság ritka. A mostani áttekintésemet is a nagy betűs Alkalom szülte, felkérésre írtam – irodalomtörténeti kérdések, hagyomány, írás és hasonló tematikák találhatóak benne – hallottuk Borcsa Jánostól.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)

Helikon-est: átadták a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat
A Helikon irodalmi folyóirat legújabb tematikus lapszámának főszereplője a tudományos-fantasztikus irodalom, a sci-fi műfaj, ezen belül pedig ennek magyar, illetve erdélyi vonatkozásai. A hétfő esti kolozsvári lapbemutatón ugyanakkor először adták át a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat, a kitüntetett Antal Balázs magyarországi író. A találkozó házigazdája Mile Lajos kolozsvári főkonzul volt.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője emlékeztetett: a folyóirat idéntől jelentet meg tematikus számokat is, ezek szóltak már a fiatal írókról, költőkről, Bodor Ádámról, Kolozsvárról, állat és irodalom viszonyáról. Elmondta, az erdélyi lírában van némi hagyománya a sci-fi alkotásoknak, a paletta Szilágyi Domokostól és Hervay Gizellától egészen Szőcs Gézáig terjed. Ellenben úgy gondolja, hogy az első összefüggő, sci-fi témájú lírikus szövegrendszert Papp Attila Zsolt költő kollégája alkotta meg, aki a műfaj legnagyobb szakértője a Helikon szerkesztőségében. „Úgy tűnik, ő lesz az egyik igazi űrköltője a kortárs erdélyi magyar irodalomnak” – fogalmazott a főszerkesztő.
Az erdélyi magyar sci-fi érdemein alul él a köztudatban
Ennek fényében Papp elárulta, bízott abban, hogy előbb-utóbb meggyőzi a főszerkesztőt arról, hogy egy tematikus lapszámban foglalkozzanak a tudományos-fantasztikus irodalommal. „Hozzám mindig nagyon közel állt ez a műfaj, mert úgy gondolom hogy ha az irodalom a megismerés eszköze, akkor a tudományos-fantasztikus irodalom hatványozottan az. Olyan sokrétű a magyar, ezen belül az erdélyi magyar sci-fi irodalom, hogy sokkal többet kellene foglalkoznunk vele” – mondta Papp Attila Zsolt. Hozzátette, szerinte a köztudatban érdemein alul kezelik a sci-fi műfajt.
A szerkesztő pár pontban ismertette a lapszám tartalmát: megtalálható egy Mandics György-interjú, aki a nyolcvanas években sci-fi trilógiát írt (Vasvilágok, Gubólakók, A dromosz), de a Helikonban is publikált; emellett Veres Miklós, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának tollából lehet olvasni egy részletes tanulmányt a dualizmus kori magyar sci-firől, amelyből kiderül, hogy például Herczeg Ferenc is kiváló tudományos-fantasztikus novellákat, kisregényeket írt; illetve a szerkesztők Bálint Tiborról is írtak, aki műveiben a robotok témakörével foglalkozott.
Egyedül a művészet bonthat le országhatárokat
A Helikon irodalmi folyóirat már 1994-ben megfogalmazta, hogy meg akarja alapítani a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat. Ezt idént adták át először, a díjazott Antal Balázs magyarországi író volt, akiről Demeter Zsuzsa mondott laudációt. Továbbá felszólalt Szilágyi István alapító főszerkesztő is, aki gratulált Antal Balázsnak, és elmondta, szerinte egyedül a művészet, az irodalom, az alkotás képes országhatárokat lebontani.
A jelen lévő szerzők felolvasták a bemutatott lapszámban megjelent írásaikat: André Ferenc fagyáspont, Antal Balázs A Kreón bolygó költői, Király Zoltán Kórlap, Karácsonyi Zsolt A vízcsepp című alkotásokat hallhattuk, amelyeket Papp Attila Zsolt vezetett fel Arthur C. Clarke 2001: Űrodüsszeia című filmregény 1968-as előszavával.
Tasi Annabella
maszol.ro

Máért Zárónyilatkozat: 2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve lesz
Budapest, 2016. december 1., csütörtök (MTI) - 2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve lesz. Egyebek között ebben állapodtak a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) résztvevői a testület XV. plenáris ülésén csütörtökön Budapesten. A dokumentumban a december 11-i romániai parlamenti választásokon való minél nagyobb részvételre és az RMDSZ magyar összefogás listájának támogatására biztatják az erdélyi magyarokat.
A dokumentumban egyúttal sikeresnek minősítették a 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve programot, amely folytatta a gazdaságpolitikai szemléletmód megerősítését a magyar nemzetpolitikában.
Kitértek arra is, hogy örvendetesnek tartják az egyszerűsített honosítással és az állampolgárság megállapításával élő külhoni magyarok számának növekedését, és támogatásukról biztosítják a Kárpát-medencei magyar közösségek - kiemelten Székelyföld - autonómiatörekvéseit. Határozottan kiállnak továbbá a külhoni magyarságot megillető jogok és szabadságjogok biztosítása mellett.
Üdvözlik a Petőfi Sándor program folytatását, amelynek keretében idén 51 ösztöndíjas segíti a szórványban működő magyar szervezetek munkáját, és sikeresnek tekintik a Márton Áron életét és rajta keresztül a 20. századi diktatúrák kegyetlenségeit bemutató emlékévet. Örömüket fejezik ki, hogy a magyar kormány külön programot indít a Kárpát-medencei óvodák építésére és fejlesztésére.
A magyarországi tulajdonú cégek segítségét kérik abban, hogy a szomszédos országok magyarlakta területein az ügyfeleikkel történő szóbeli és írásbeli kommunikációban is biztosítva legyen a magyar nyelvhasználat.
Erdély tekintetében megdöbbentőnek és a jogállamisággal összeegyeztethetetlennek tartják romániai magyarságot sújtó jogfosztásokat, hatósági intézkedéseket, határozottan tiltakoznak a romániai magyarság választott képviselőit sújtó hatósági önkény ellen. Aggasztónak találják az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának lassú menetét, és határozottan tiltakoznak a magyar nyelv- és szimbólumhasználatot korlátozó hatósági fellépések ellen. Arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy minél nagyobb arányban vegyenek részt a december 11-i parlamenti választásokon és támogassák az RMDSZ magyar összefogás listáját.
Elfogadhatatlannak tartják, hogy Románia nem támogatta a csíksomlyói búcsú UNESCO szellemi örökség listájára való felvételét - olvasható a dokumentumban.
A Máért Felvidék tekintetében üdvözli, hogy a vegyes bizottság keretében újraindult a párbeszéd a két ország között a kisebbség helyzetéről. Szorgalmazzák az oktatási intézmények finanszírozási reformját oly módon, hogy az többletforrásokat teremtve biztosítsa a magyar iskolák esélyegyenlőségét.
Határozottan kiállnak amellett, hogy a szlovák parlament úgy módosítsa az állampolgársági törvényt, hogy ne fenyegesse az állampolgárság elvesztése azon magyar nemzetiségű polgárokat, akik magyar állampolgárságot szereznek.
Üdvözlik, hogy az elmúlt egy esztendőben Szerbiának négy csatlakozási tárgyalási fejezetet sikerült megnyitnia. Kiemelt jelentőségűnek tartják, hogy a szerb kormány által elfogadott Kisebbségi Akcióterv a kisebbségek képviselőinek bevonásával készülhetett el.
Vajdaság tekintetében üdvözlik azt is, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség négy kulcsfontosságú területen államtitkári pozíciót kapott.
Kárpátalját illetően bíznak abban, hogy Ukrajnában helyreáll a béke és az ország olyan demokratikus jogállammá válik, ahol teljes körűen biztosítják a nemzetiségek kulturális, oktatási, nyelvi, közösségi jogait. Üdvözlik a kárpátaljai magyar közösség életfeltételeinek javítása és intézményeinek fenntartása érdekében indított programok folytatását, amelyek hozzájárulhatnak az elvándorlás csökkentéséhez.
Reményüket fejezik ki a tekintetben, hogy az ukrajnai közigazgatási reform megvalósítása során figyelembe veszik a nemzetiségi arányokat. Szorgalmazzák egy magyarlakta vidékeket magában foglaló közigazgatási egység létrehozását is.
Bíztatónak tartják, hogy horvátországi magyarok - erőteljes fogyatkozásuk ellenére - magas arányban vettek részt a parlamenti választásokon. Reményüket fejezik ki, hogy a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége által elnyert pozíciók javíthatnak a magyar-horvát kapcsolatokon.
Üdvözlik, hogy a magyar kormány támogatásával 2017-ben megkezdődhet a horvátországi magyarok gazdaságfejlesztési programjának megvalósítása. Bíznak abban, hogy a fejlesztések hozzájárulhatnak a horvátországi magyarság szülőföldön maradásához.
Muravidék tekintetében üdvözlik, hogy 2017-től a magyar kormány biztosítja a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség (MMÖNK) által kidolgozott gazdaságfejlesztési program elindításához szükséges anyagi forrásokat - tartalmazza a dokumentum. Budapest, (MTI)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A marosvásárhelyi írók állásfoglaltatása
(Folytatás november 25-i lapszámunkból)
1956. november 2-án este, a Simó Géza bútorgyárban tartott nagygyűlés után, Fazekas János a Kultúrpalotában gyűlést tartott a helyi értelmiség krémjének számító és a pártpolitika szócsövének a szerepét kapó írókkal és szerkesztőkkel. Csupor Lajos tartományi első titkáron és Fazekason kívül jelen volt tizenhárom író, Balázs Lajos1 , Kocziány László2 és Szász Béla3 , az Állami Irodalmi és Műszaki Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztői, Sátán Márta és Metz Erzsébet, az Igaz Szó munkatársai, valamint Tompa Miklós4 színházigazgató. A gyűlést Csupor nyitotta meg, a párt szemszögéből vázolva a magyarországi eseményeket. Ezután felolvasták a Simó Géza bútorgyár munkásságának a „magyarországi ellenforradalmi akciót” megbélyegző nyilatkozatát, az azzal való azonosulás végett. Majd következtek a hozzászólások és állásfoglalások, hiszen ezen a gyűlésen Fazekas minden résztvevőt nyílt vallomástételre kötelezett. Elsőként Gagyi László5 beszélt, akinek a vallomása sajnos nem maradt fenn, mivel a gyorsíró még nem volt a teremben. A többiek rá való hivatkozása bizonyíték arra, hogy ő a rábízott és tőle „elvárt” szöveget mondta. Egyébként Gagyit a hatvanas években szerény, félénk embernek ismertem meg, akiről feltételezhető, hogy megbízásra betanult szöveggel indította útjára a vitát. Gagyi után az első hozzászóló az írók között vendégnek számító Tompa Miklós színházigazgató volt. Tompa a kultúra helyzetéről beszélt. „A fasiszták Magyarországában – kezdte beszédét – a kultúra elsekélyesedett. A szocialista Magyarországon és itt is nálunk egy csomó kultúrintézmény lett létesítve a népi hatalom alatt. Budapesten, ha megnézzük a színházak helyzetét, két színház helyett, ami volt a felszabadulás előtt, húsz színház van, filharmónia, könyvtárak. Ismerjük a könyvkiadás eredményeit. Most mindezek a kultúrintézmények abban a veszélyben vannak, hogy nem lesz igaz gazdájuk.”6 Ezután kifejtette a romániai magyar kultúra virágzását a szocializmust építő Romániában, amely számosabb művelődési intézménnyel rendelkezik, mint amennyi volt a fasiszta Magyarországon. Hozzászólását a következő mondatokkal zárta. „Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, művészet, kultúra fejlődésének csak egy biztos támasza van: a proletárdiktatúra, a szocializmus építése. Nekünk, romániai magyar értelmiségieknek legszebb hivatásunk a román–magyar testvériség elmélyítése és megvédése. Javasolom, hogy a Simó Géza dolgozóinak ezt a tiltakozását a Székely Színház művészei körében széles körben ismertessük.”7 Majd a gyűlés végén felkéri az írókat, hogy segítsenek a művészek nyilatkozatának a megfogalmazásában. A következő felszólalók az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztői voltak. Ők elég rövidre fogott felszólalásaikban hol durva, hol körültekintő hangnemben elítélték az „ellenforradalmat”, és lojalitásukról biztosították a pártot. A legdurvább hangnemű Balázs Lajos beszéde volt. „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez – kezdte hozzászólását –, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek. Ismerjük az eseményeket, szorongva hallgattuk a híreket és felháborodással vettük tudomásul, hogyan bontakozott ki a fasiszta ellenforradalmi mozgalom Magyarországon, amelynek tanúi vagyunk. Mélységes gyűlölettel és megvetéssel ítélem el ezeket a banditákat, akik a marxizmus legjobb értékeit máglyára rakják Budapest utcáin, és a párt legjobb embereit gyilkolják le, akik 10-12 éven keresztül harcoltak a magyar nép jövőjéért. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar munkásosztály, amelynek dicső hagyományai vannak, méltó választ fog adni a fasiszta banditáknak.”8 Hozzászólása befejező része is erőltetetten harcias, azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekszik meggyőző lenni. „[…] vonjuk le a tanulságot, hogy a reakciós erők szétzúzására legfőbb feladatunk, hogy a pártunk köré legszorosabban tömörüljünk, és harcoljunk dolgozó népünk és a Szovjetunió közötti barátság elmélyítéséért.”9 Szász Béla visszafogottabban, de ő is az elvárt hangnemben fejtette ki álláspontját. „Ténylegesen az a helyzet – mondta –, hogy az, ami Magyarországon történik, minden részletében, minden tényében fedi a legsötétebb, legbrutálisabb ellenforradalom ismérveit. Ennek a megállapításnak a következményeit vonjuk le. Az első parancs, amely előttünk áll és elsősorban a romániai magyar értelmiségiek előtt, hogy teljes határozottsággal sorakozzunk fel pártunk mellé, bízzunk a pártban, bízzunk pártunk helyes ítéletében és igyekezzünk ezt a helyes és megalapozott ítéletét a tömegekben is teljes mértékben terjeszteni, és meggyőzni az ingadozókat és kételkedőket, hogy helyes pártunk értékelése.”10 Kocziány László beszéde sokkal visszafogottabb és őszintébb volt. Felemlítette korábbi, hazafiságát próbára tevő megpróbáltatásait, elmondta azt is, hogy nem párttag, majd befejezésként ezeket mondta: „A magyarországi események megmutatják: nincs polgári út. Egyetlen út van, a párt útja, bár párton kívüli vagyok, érzem azt, hogy ezen túl minden munkámban fel kell sorakozni a párt mögé.”11 Az írói hozzászólásokat Sütő András kezdi. Beszéde elején kijelenti, hogy elemezni fog, és „hidegséggel” akarja megítélni a helyzetet. Hosszan tartó beszédében felidézte az elmúlt gyűlésen kifejtett álláspontját és reményét, hogy Magyarországon sikerül megfékezni az ellenforradalmi elemeket. Jól dokumentáltságára hivatkozva most már elítéli a magyarországi írókat, név szerint Illyés Gyulát, Tamási Áront és Szabó Lőrincet, amiért nem végeztek hírnevükhöz méltó meggyőző és felvilágosító munkát. Hosszabban időz a magyarországi politikai helyzet katasztrófába vezető alakulásánál, kiemelve az újonnan létrejött politikai alakulatok kilátástalanságát, majd kiemeli a romániai magyar írókra háruló feladatokat. Sütő beszédének elején az alábbiakat mondta: „A múlt gyűlésen, amikor vitattunk bizonyos kérdéseket a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan, mondtam, hogy bízzuk a kiértékelést a Magyar Dolgozók Pártjára. Akkor reménykedtem, hogy ez a párt és annak tagsága, a magyar kommunistáknak lesz ereje megfékezni az ellenforradalmi elemeket, amelyek a magyar népi demokrácia ellen fordultak. Ez a reményem nem volt indokolt. A reményem szertefoszlott, amikor tudomásunkra jutott, hogy ezek az erők megdöntötték a proletárdiktatúrát, a Magyar Dolgozók Pártja és bizonyos hű maradványai próbálják összekovácsolni magukat, hogy szembeszálljanak a kormánnyal. Az, amit az újjászülető polgári pártok akarnak, az klasszikus restauráció, tökéletes polgári restauráció minden tekintetben”. 12 A romániai magyar írók feladatával kapcsolatosan, többek között, a következőket hangoztatta: „A mi feladatunk, íróké, nem csupán az, hogy ezeknek az eseményeknek a jelenlegi állapotát tekintsük, és tiltakozzunk minden olyan embertelenség ellen, minden polgári restauráció ellen, amely a proletárdiktatúrát fel akarja váltani a polgári demokráciával, és a Szovjetuniót szembe akarja állítani a demokratikus országokkal. De más feladatunk is van, hogy levonjuk marxista módon azokat a tanulságokat, amelyek szükségesek, hogy a tömeget olyan politikai állapotba hozzuk, meggyőző érvek és eszközök segítségével”. 13 Hajdu Zoltán magát békés, nem harcias és nem vérszomjas emberként jellemezte, de azért kijelentette, hogy az igazi magyarországi „kommunistákkal a golyószóró mellé” állna. A magyar ügyet a nemzetközi munkásmozgalom ügyének tekintette. Bevallotta túlzó baloldaliságát, amely szerint az elmúlt 12 év alatt igyekezett élni. Majd rátért a magyarországi írók ostorozására. „Beszéltek a felelősségről – mondta –, mivel egyes kommunista vezetők hibáztak, nem mentem őket, de ezerszer nagyobb felelősséggel tartozik a magyar irodalom, amely elárulta a magyar ügyet. Elítélem azt az uszítást, amely hónapok óta tart a magyar sajtóban és irodalmi életben. Ha még ezt sem látják meg, ki kell mondanom, hogy igenis, egyes magyar írók kalandor politikája segítette a kalandorokat. Ki vette kezébe az első pillanatban az ellenforradalom zászlóját Magyarországon? Az a magyar irodalom, amelynek soraiban Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vannak. Hol vannak ezek a magyar írók, akik vehemensen támadták a pártot, akik a hibákon javítani akartak? Hol vannak? Miért nem tiltakoznak? Hol van Veres Péter, Illyés Gyula? […]”14 Végül kiemelten dicsérte a romániai kommunista párt helyes politikáját, és az írókkal szembeni építő jellegű viszonyulását.
1 Balázs Lajos dr. (1918-1997) könyvtáros, szerkesztő. 1951–1955 között a Teleki Tékában dolgozik, majd az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztőségének vezetője. 1960–1984 között a Teleki-Bolyai könyvtár osztály-, illetve részlegvezetője.
2 Kocziány László dr. (1920-1977) irodalomtörténész. Tanár, majd 1955-től az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi részlegénél, 1957-től a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókjának tudományos kutatója. 1975-től magyar-latin szakos tanár a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
3 Szász Béla (1926-2000) szerkesztő, műfordító. 1951–1952-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál fordító, majd szerkesztő, 1952-1958 között a magyar szerkesztőség vezetője, 1962–1969 között az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében szerkesztő, majd 1969–1977 között főszerkesztő. 1977–1989 között vezető munkatárs a Szocialista és Nevelési Tanács nemzeti kisebbségi osztályánál.
4 Tompa Miklós (1910–1996) rendező, színház pedagógus, színházigazgató. 1946-ban megszervezte a Székely Színházat, amelyet 1966-ig vezetett. 1948-tól a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián tanít, és 1976-tól annak rektora.
5 Gagyi László (1910–1991) író. 1949-től kiadói lektor, majd 1953–1959 között az Igaz Szó szerkesztője.
6 PÁL-ANTAL 2006, 224-225. 7 Uo. 8 Uo. 225-226. 9 Uo. 10 Uo. 226. 11 Uo. 233. 12 Uo. 226-227. 13 Uo. 228. 14 Uo. 231-232. Népújság (Marosvásárhely)

Borcsa János új kötete
Megjelent az Írói üzenetek nyomában 
Az idei, november 9–13-a között tartott Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében mutatták be a Kézdivásárhelyen élő és dolgozó dr. Borcsa János kritikus, irodalomtörténész új, sorrendben tizedik könyvét, a kritikákat, tanulmányokat és irodalmi jegyzeteket tartalmazó Írói üzenetek nyomában című kötetet.
A Kriterion Könyvkiadó által gondozott kötetet Nagy Attila marosvásárhelyi költő és H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója méltatta a szerző jelenlétében. „Voltak a magyar irodalomban létrejött szépirodalmi folyamatokban nagy szakítások. Petőfitől kezdve, az avantgárdon keresztül – szakítások a hagyománnyal, az elődökkel. Mostanában ennek ellenkezőjét vehetjük észre: látványos kapcsolódások és kapcsolatfelvételek jöttek létre a tradícióval. A kortárs költészet is jó példa erre, annak ellenére, hogy a fiatal erdélyi költők is mást hirdettek még a kilencvenes évek elején. De öt-tíz év eltelte után a számottevő alkotók esetében – például Fekete Vince, László Noémi, Lövétei Lázár László – a hagyomány újra birtokba vételét látom. Ennek még mindig helye van. Én magam egyetlen nyelvbe vagyok bezárva, amit próbálok úgy alakítani, hogy ne tűnjön portugálnak” – válaszolta Nagy Attila egyik kérdésére a szerző.
A kritikák és tanulmányok az utóbbi négy-öt évben keletkeztek, irodalmi lapokban és folyóiratokban jelentek meg (Bárka, Forrás, Helikon, Hitel, Kortárs, Korunk, Székelyföld), az irodalmi jegyzetek nagy részét pedig a Székely Hírmondó közölte. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Válasszunk
Az 1989-es rendszerváltáskor szép reményeink voltak. Megalakult az RMDSZ, és azt hittük, ez egy olyan szervezet, mely csak értünk, a romániai magyarságért dolgozik majd. A kezdetekben voltak még olyan személyiségei, akik a kommunista rendszerben is felemelték szavukat, ám már akkor akadtak bőven, akik túl sok kompromisszumra kényszerültek Ceauşescu rendőrállamában, és akik jószántukból működtek együtt a Securitatéval.
Ők a későbbiekben zsarolhatók és irányíthatók voltak. A marosvásárhelyi események után kezdett átrendeződni az egész romániai társadalom. A pogromkísérlet átmentette a Securitatét (más néven), és megmaradtak a magyar kollaboránsok is. Az RMDSZ-en belül felülkerekedtek azok, akik megszokták az elvtelen kompromisszumokat, és eltűrték, hogy megalázzák a romániai magyarságot. Mennie kellett Király Károlynak, Szőcs Gézának és végül Tőkés Lászlónak is, mert ők másképp látták a magyarok érdekvédelmét. És jött a Markó-éra. Ez volt az a dicstelen korszak az RMDSZ-ben, amikor a megalkuvást, az álmainkról való fokozatos lemondást, a felelőtlen, súlytalan politizálást úgy nevezték, hogy kis lépések politikája. ’93-ban megkötötték a neptuni egyezményt, amely az autonómiatörekvéseink feladását jelentette.
Voltak még becsületes emberek a szervezetben, akik látták, hogy rossz irányba halad a magyarság érdekvédelme. Ők megalakították a Reform Tömörülést, de a Markó Béla, Borbély László, Frunda György, Verestóy Attila irányította kemény mag ellen semmi esélyük nem volt. 
’96-ban először került kormányra az RMDSZ. Kezdetben még feltételként szabták a Bolyai Egyetem visszaállítását, aztán már abba is belementek volna, hogy Szebenben legyen egy Petőfi–Schiller multikulturális egyetem. És ezzel meg is halt a Bolyai ügye. Ugyanez történik a MOGYE-nél is. A Reform Tömörülés tagjai – miután látták, hogy az RMDSZ-en belül nem lehet semmit változtatni – különváltak, megalapították az MPP-t és a Székely Nemzeti Tanácsot. Ettől kezdve az RMDSZ két dologra összpontosított: magyar ellenzéke megsemmisítésére és az autonómiamozgalom ellehetetlenítésére. Mára sikerült az ellenzéket majdnem teljesen felszámolni, és aki azt hiszi, hogy a visszavonuló öregek után változik valami, az csalódni fog. 
Az RMDSZ 27 éves uralma juttatott oda, hogy ma már egyházi javakat vesznek vissza és iskolákat zárnak be. Ugyancsak ennek köszönhető, hogy a romániai magyarság nem képes kellő eréllyel reagálni jogfosztásainkra. Tragikomikus volt, amint 50–100-an kiabáltuk, hogy „Beke Isti ártatlan”, október 30-án, a székely autonómia napján kb. 150-en voltunk, és egy héttel később a marosvásárhelyi iskola miatt is jóval kevesebben mentünk ki, mint az adventi gyertyagyújtásra.  Választási kampány van. Az RMDSZ sem szűkölködik a jelszavakban. Itt van mindjárt a reklám: „December 11. a magyar összefogás napja”. Mondják ezt azok, akik az EMNP-vel, az SZNT-vel semmiképp nem fognának össze. Bekebeleztek egy olyan kimúlóban lévő pártocskát, amelynek az elnöke mindenáron képviselő szeretne lenni... A másik sokat hangoztatott jelszó: „ott kell lennünk, ahol a döntéseket hozzák”. Ezt Biró Zsolt MPP-elnök fordította le érthetően: „ott kell lennünk, ahol a spágát adják”. És végül a plakátokon lévő: „Erdély. A jövő”. Ez a legfrissebb és legüresebb. Tudtommal sem Sabin Ghermannal, sem Fancsali Ernővel nem tárgyalt soha az RMDSZ, nem egyeztetett az Erdélyért küzdő mozgalmakkal...  
December 11-én az menjen el szavazni, aki ezt a fajta politikát szeretné továbbra is, addig, amíg a romániai németek és zsidók sorsára nem jutunk. Aki szeretné kifejezni tiltakozását a dolgok rossz irányba való haladása miatt, és szeretné, hogy végre elkezdjék az igazi küzdelmet a romániai magyarság érdekeiért, az maradjon otthon!
Lepedus Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Pro Cultura Timisiensis díjakat
Mátyás Zsolt és Csata Zsolt színművészek a kitüntetettek között
A Megyeháza multifunkcionális termében december 6-án, kedden adták át az idei Pro Cultura Timisiensis díjakat, amellyel a Temes Megyei Tanács a kiemelkedő eredményeket elért kulturális személyiségeket honorálja. Mátyás Zsolt Imre, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze a Pro Cultura díj „szenior” változatát érdemelte ki, az ifjú temesvári színművész, Csata Zsolt pedig a tehetséges fiatal művészeknek odaítélt „ifjúsági” Pro Cultura díjat vehette át.
A 15. alkalommal megrendezett Pro Cultura Timisiensis díjátadó ünnepség résztvevőit Sorin Grindeanu megyei tanácselnök köszöntötte, aki felkérte a jelenlevő kulturális személyiségeket, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel támogassák a Temesvár Európa Kulturális Fővárosa 2021 projektet.
A Pro Cultura díj életműdíjként is felfogható szenior változatát írók, előadó- és képzőművészek, tudományos kutatók vehették át, köztük egy rendkívül sokoldalú alkotó, Mátyás Zsolt Imre temesvári színművész. A több mint két évtizeddel ezelőtt Temesvárra érkezett tehetséges színész, filmszínész, rendező, író, producer, kulturális menedzser, koreográfus és szobrász alkotói tevékenységét Simona Donici kulturális újságíró méltatta, aki reneszánsz művésznek tartja Mátyás Zsoltot. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház mellett a nagyváradi és a szarvasi (Magyarország) színházak művésze, illetve szabadúszó színész, Mátyás Zsolt több mint két évtizedes pályafutása alatt királyokat, püspököket alakított, sőt, Jézust is, megszemélyesítette Petőfi Sándort, Sztálint, Victor Hugót, Shir Khán tigrist, legutóbb A végjáték című előadásban egy bokszolóból lett színészt alakít mesterien. Mátyás Zsolt játékfilmekben, televíziós sorozatokban és dokumentumfilmekben játszott, nyolc színielőadást rendezett, megalapította és vezeti a Varázshegy Színházi Műhelyt és a Theatron Egyesületet, novellákat és kulturális riportokat közöl, szobrokat farag – sorolta érdemeit Simona Donici, aki különdíjjal, egy Brâncuși ihletésű famunkával is jutalmazta a sokoldalú alkotót.
A Pro Cultura díj ifjúsági változatát idén 15 fiatal alkotó vehette át, közöttük van Csata Zsolt, a Csiky Gergely Színház művésze, aki alig két esztendeje érkezett Temesvárra, de máris jelentős sikereket ért el a pályán. Idézzünk a marosvásárhelyi Berekméri Katalin laudációjából, amelyet Dobre Júlia olvasott fel: „Felkavaró élmény olyan fiatallal találkozni, aki csillogásán, lendületén, teherbírásán, szárnyalásán túl mintha az öregek bölcsességét is hordozná, aki önmaga megvalósításán túl a szépen öregedők érzékenységével és empátiájával képes figyelni a mellette lévőre és magára egyaránt. Felkavaró élmény olyan fiatallal találkozni, aki az útkeresésben teljesen elkötelezett, mégis mintha az út ismerné őt… Csata Zsolt nagyszerűségét többek közt személyiségének ez a különös paradoxonja adja. Ez teszi képessé arra, hogy színészként már fiatalon az önmaga útját járja, közben pedig mindenkori környezete számára az értékalkotás lehetőségének megvalósítását segítse.” … „Csata Zsolt egyértelműen azzal a készséggel rendelkező színész, aki a szakmai teljesítményt és ennek módját – a színházi alkotófolyamatra nem mindig jellemző –emberbarát kultúrateremtés jegyében valósítja meg.”
Gratulálunk a két alkotónak a rangos elismeréshez!
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Terjedt híre a nagyvilágban
Végéhez közeledik a Márton Áron Emlékév, sőt Hargita megyében ma, a csíksomlyói kegytemplomban 19 órától kezdődő ünnepi szentmisével le is zárul. Az emlékév eredményeiről, legfőbb hozadékairól Gaál Gergelyt, a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnökét, valamint Lázár Csillát, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetőjét kérdeztük.
Szobrot avattak, konferenciákat, kiállításokat, vetélkedőket tartottak.
Tartalmas év a megismerés jegyében
A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és Áder János köztársasági elnök fővédnökségével megvalósult Márton Áron Emlékév kiemelt célja volt, hogy a 120 évvel ezelőtt született szentéletű erdélyi püspök életművét minél szélesebb körben ismertté tegyük, személyét bemutassuk és példaként állítsuk elsősorban a magyarság egésze számára, de a szélesebb értelemben vett európai közönség és a nagyvilág is többet tudjon róla, mint korábban – foglalta össze Gaál Gergely, a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnöke. – Szeretnénk, hogy nevének hallatán minél több jóérzésű és hazáját szerető magyar emberben tisztelet és büszkeség ébredjen. Az egész éves programsorozatban kiállításmegnyitókkal, konferenciákkal, kulturális programokkal, ifjúsági táborral, zarándoklatokkal, szentmisékkel és más eseményekkel igyekeztünk hozzájárulni ehhez.
Több mint tízezren
Az év folyamán a megemlékezésekhez számos szervezet és intézmény csatlakozott, és több rendezvényen, fesztiválon is megjelentek az emlékév rendezvényei: többek közt Krakkóban az Ifjúsági Világtalálkozón, Tusványoson, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Nagyváradi Szent László Napokon, a Vásárhelyi Forgatagon. Tudományos konferenciák zajlottak Csíkszentdomokoson, Bukarestben és Washingtonban. Az emlékév szervezéséhez rendelkezésre álló forrásokból zarándokbuszok indítását támogatta a Nemzetpolitikai Államtitkárság Krakkóba, Gyulafehérvárra és más helyszínekre. Ugyanakkor a Kőrösi Csoma Program, illetve a Petőfi Program ösztöndíjasainak segítségével a nagyvilág számos pontjára eljutott a szentéletű püspök emléke. – Az emlékév programsorozatának talán legtöbb helyre eljutó eleme volt az a vándorkiállítás, amely a püspök életét mutatja be színvonalas tablókon – emelte ki Gaál Gergely. – A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum anyagára támaszkodó tárlatot ez idáig mintegy 80 helyszínen mutattuk be kültéri és beltéri változatban. A kiállítás magyar, román, lengyel, angol, olasz és spanyol nyelvű változatát is bemutattuk a nagyvilág különböző pontjain. A Kárpát-medencén túl Bukarest, Róma, Brüsszel, Washington, Bécs, Innsbruck, New York, Buenos Aires is szerepelt a helyszínek között. Becslésünk szerint a Márton Áron Emlékév jegyében szervezett eseményekbe tízezernél is többen kapcsolódtak be világszerte. Szintén sok ezer helyre eljuthattak az emlékév során megjelent, a püspök életét bemutató életrajzi, történelmi és lelkületi jellegű, magyar, olasz és angol nyelvű nyomdai kiadványok (füzetek, kiskönyvek, imaképek), valamint a boldoggá avatási eljárás folyamatát bemutató film.
A programbizottság elnöke szerint különösen fontos volt az emlékév rendezvényeinek sorában a februári csíkszeredai nyitó-eseménysorozat, a pünkösdi csíkszeredai szoboravatás, az augusztus végi csíkszentdomokosi ifjúsági tábor és tudományos konferencia, és legfőképpen a püspök halálának évfordulóján, szeptember 29-én lezajlott ünnepi szentmise, amelynek keretében Márton Áron újratemetésére is sor került a gyulafehérvári székesegyházban.
– A rendkívül felemelő és megható eseményen több mint kétszáz pap és egyházi főméltóság koncelebrált, és zarándokok ezrei töltötték meg a templomot és az előtte lévő teret – tette hozzá Gaál Gergely. – Nemcsak Erdélyből, hanem felhívásunkra a Kárpát-medence szinte minden tájékáról érkeztek résztvevők. Rendkívüli élmény volt ez alkalommal megtapasztalni a Márton Áron püspök személye iránti, ma is élő különleges tiszteletet.
A szülőfalu és az emlékév
– Az emlékév jelentős változást hozott Márton Áron püspök ismertségének földrajzi kiterjedésében, ugyanakkor annak nem látom jelét, hogy Márton Áron írásainak, beszédeinek, tanúságtételének ismerete jelentősen mélyült volna, hogy – az emlékév folyományaként – vadonatúj kutatások, eddig nem látott mély és hiteles értelmezések születtek volna nagyszámban – vélekedett Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője. – De talán ezt az elmélyülést nem is ambicionálják a széles körben meghirdetett emlékévek. Nem hinném, hogy akár Szent Márton (hiszen Szent Márton Emlékév is volt!), akár Márton Áron sokkal többek életét megváltoztatta volna 2016-ban, mint 2015-ben vagy 2017-ben. De az tagadhatatlan, hogy az elmélyült tiszteletnek – mely, ismétlem, soha nem tömegszinten, hanem mindig egyéni szinten valósul meg – alapvető feltétele az ismertség. Ráerősített ugyanakkor az emlékév néhány olyan, korábbról meglévő tervre, szándékra, mely az emlékév anyagi támogatása híján talán létre sem jöhetett volna, vagy sokkal szerényebb keretek között valósulhatott volna meg, kevesebb emberhez jutott volna el. Gondolok itt az angol és román nyelvű Márton Áron-életrajzra, a Mons. Marton József nagyprépost által szerkesztett hagyatéksorozat újabb kötetekkel való gazdagodására, a csíkszeredai szoborra, a püspök hamvainak áthelyezésére vagy akár az általunk szervezett társadalomtudományi táborra.
A csíkszentdomokosi múzeum anyagából több különböző vándortárlat is készült, amelyek csaknem a fél világot beutazták. Ezek olyanok figyelmét is szerették volna felkelteni, akik korábban talán soha nem hallottak a püspökről, vagy akiket „hidegen hagy” amúgy egy katolikus püspök élete. – A múzeum tehát elsősorban nagyobb ismertségre tett szert és új kiadványokkal gazdagodott – jegyezte meg Lázár Csilla. – Ezzel összefüggésben archív képgyűjteményünk is folyamatosan szaporodik, ezek elhelyezését most próbáljuk kitalálni, egy időben a jövőben esedékes felújítás tervezésével.
Áron püspök mindig aktuális
Gaál Gergely kiemelte, hogy a Márton Áron Emlékévet nem politikai eseményekhez igazították, hanem az hivatalosan december 24-ig tart, ugyanis 1938-ban ezen a napon nevezte ki Márton Áront püspökké XI. Piusz pápa, de tekintettel a karácsonyi időszakra, a záró eseményeket december első felében szervezik meg. Így ezúttal egybeesett a választási kampány vége az emlékév zárásával. Ez sokak szerint nem véletlen, de akár üzenetértékű is lehet.
– A politika természetéből következik, hogy az általa fontosnak tartott témák felmutatására alkalmas jelenségeket „szárnyaira kapja” – vélte Lázár Csilla. – Márpedig nem nehéz egybecsengéseket találni a magyar közösségek mostani törekvései és Márton Áron püspök „harcai” között. Hogy a politikai szélverés mennyit árthat a püspök megítélésének? Ha nem történik égbekiáltóan helyt nem álló értelmezés, vagy nem torzítják, hamisítják a püspök hagyatékát politikai célok érdekében – ilyent szerencsére ritkán tapasztalni –, akkor nagy kárt nem tudnak okozni. Aki a hiteles Márton Áronra kíváncsi, az nem politikusok beszédeiből fog felőle tájékozódni. Ugyanakkor, ha már hivatkozzuk, ajánlanám mindenkinek – politikusok sem kivételek – szaporán olvasni a püspök írásait, beszédeit, bőven van olyan passzus, ahol a püspök nagyon mást vár el tőlünk, mint amit mi időnként „produkálunk” – a politikusok sem kivételek. Én például a minap újraolvastam a püspök néhány hivatalos levelét, amelyet különböző román ünnepek, pl. december 1-je alkalmából írt. Másnak is ajánlom elolvasásra.
Emlékév teltével
– Nagyon fontosnak tartjuk, hogy az emlékév hivatalos lezárása után is folytassuk Márton Áron életének bemutatását – foglalta össze Gaál Gergely. – Vannak még tervek, kezdeményezések, amelyeknek megvalósítására az emlékév lehetőségei nem voltak elegendők, de a közeljövőben szeretnénk megvalósítani, segíteni ezeket. A püspök életét bemutató vándorkiállítás anyagát szeretnénk továbbra is eljuttatni minél több helyre.
– Minap hallottam, hogy egy „állandó” kiállítás „szavatossági ideje” legfeljebb 6-8 év – mondta Lázár Csilla. – Ennyi idő után nemcsak állagjavításra szorul (mint a domokosi múzeum termei is), de aktualitásából, korszerűségéből is sokat veszít.
Ezt figyelembe véve, valamint az utóbbi évek kutatási és gyűjtési eredményeit hasznosítva, jövőre tervezik a csíkszentdomokosi múzeum felújítását, és Denisa Bodeanu történész illetve Hegedűs Enikő művészettörténész segítségével bővítik, átalakítják a jelenleg látható tárlatot.
– A múzeum egy igazi ereklyével is gazdagodik (hivatalosan csak a boldoggá avatottaknak lehetnek ereklyéi, de ez nekünk juszt is az) – közölte a múzeum vezetője. – Márton Áron püspök kriptából kiemelt koporsójának fedele nem került bele a kőszarkofágba. Ezt a koporsófedőt Jakubinyi György érsek atya a múzeumnak adományozta, ezt közelebbről ki is fogjuk állítani Csíkszentdomokoson. Az emlékévvel számunkra semmi nem ér véget. Én a hivatalos „zárórendezvény” utáni napon a férjemmel Jászvásárra utazom, hogy az ottani katolikus teológián Anton Durcovivi és Márton Áron tiszteletére szervezett szimpóziumra elvigyem román nyelven a püspök néhány gondolatát. Remélem, Márton Áron püspök úr a jövőben is „bíz még ránk” feladatot, illetve akkor is „szól” majd, ha nem a helyes irányba megyünk.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 39. (részletek)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia. 
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették. 
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat  ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa. 
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk,  milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi). 
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője.  Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is. 
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely  szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben.  Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A brassói srácok
Az EMISZ és az ’56-os forradalom 
Ma 17 órakor Középajtán, a református imateremben, illetve 19 órakor Baróton, Erdővidék Múzeuma Kászoni Gáspár Termében Lay Imre volt ’56-os politikai fogoly bemutatja Lay Imre – Papp Bálint Mihály Brassói srácok – Az EMISZ és az 56-os forradalom című könyvét. A rendezvény házigazdája Demeter Zoltán művelődésszervező.
Lay Imre Brassóban született. 1956-ban, a magyar forradalom kitörésekor 18 éves volt. A harcok hírére barátaival első gondolata az volt, hogy átszöknek a határon segíteni a forradalmat, de aztán elvetették az ötletet, azt mondva, inkább itthon, Erdélyben próbálnak meg tenni valamit a szabadságharcért. Annak leverésekor alakították meg Brassóban az EMISZ-t, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét, mely szervezetet érdekvédelmi tömörülésként akarták működtetni, távol tartva magukat a kommunisták érdekeitől. 1957 tavaszán, akkor még egyedüliekként megkoszorúzhatták a fehéregyházai Petőfi-emlékművet, folytatták a tagtoborzást, a szervezkedést, de mindez nem kerülhette el az állambiztonságiak figyelmét. A Szekuritáté 1958-ban csapott le az EMISZ-re. Lay Imrét koholt vádak alapján húsz év kényszermunkára ítélték.
A könyv a helyszínen megvásárolható, a szerző dedikál.
(böjte) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Karácsonyra hangolódott a Téka
Szórványkollégium közössége
Adventi időszakban minden közösség olyan alkalmakat teremt magának, amelyek segítségével az ünnepre hangolódhat. A kollégisták már december elején Tóth Borbála, Petőfi-programos ösztöndíjas irányításával, ünneplőbe öltöztették a bentlakás épületét. Az ajtókra díszes kopogtatók kerültek, elkészült a nagy adventi koszorú is, mert a gyertyák meggyújtásának már sokéves múltja van.
A Téka Szórványkollégiumban a gyertyagyújtás hétfőn este esedékes, tekintettel, hogy a diákok közül néhányan csak hétfő reggel érkeznek vissza otthonról. Első alkalommal az 5.–8. osztályosok, majd a középiskolás fiúk, aztán a lányok és végül a pedagógusok gyújtanak meg egy-egy lángot, kis műsorral kísérve.
Mikulásjárás előtt, november végén, a kolozsvári Koinónia Kiadó idén megjelent gyerekkönyveit mutatta be a Téka Alapítványnál, hátha a Mikulás az alma s dió mellé könyvet is becsempész. A Madarász Béni, a Fecske utca 12. és más könyvek elég sok kiscsizmában lapultak...
A szorgoskezű bentlakók nemcsak saját környezetüket szépítették, hanem kézműves képeslappal ajándékozzák meg a támogatókat is. Balla Imola kollégiumi igazgató minden alkalmat tudatosan felhasznál arra, hogy olyan hagyományokkal ismertesse meg a diákokat, amelyeket majd saját családjukban is tovább éltethetnek.
Idén első alkalommal szervezett alapítványunk a helyi magyar iskolával közösen, Deák Zsombor triatlonista vezetésével Családi Mikulásfutást. Az első alkalmak gyerekbetegségei ellenére a 200 résztvevő nemcsak lefutotta (rollerezte, biciklizte, görkorcsolyázta, sétálta) a távot, hanem adományával a helyi kórházba beutalt kis betegeknek, az ortodox egyház Sf. Stelian nevű délutáni foglalkoztató központjába járó szociálisan hátrányos gyerekeknek és a válaszúti kisiskolásoknak is szebbé tette az ünnepet a benevezési díjként összegyűjtött édességekkel.
A Kaláka néptáncegyüttes, amint a neve is mutatja, nemcsak a néptáncban alkot szoros közösséget. Egri Hajnal, a Téka Művelődési Központ vezetője és Székely Melinda, a néptáncegyüttes vezetője irányította a táncos lányokat a karácsonyi díszek varrásában. Ezekkel új iskolájukat, tantermeiket készítik az első karácsonyra.
December 8-a nemcsak a tornaterem-avatás, hanem a XVI. Betlehemes Találkozó napja is volt egyben. A rendezvény célja átörökíteni hagyományos betlehemeseink hagyományát, illetve közösen készülni a karácsonyra. A vajdakamarási (Tóth Árpádné tanítványai), széki (Filep Klára és Sándor tanítványai) és buzai (Coprean Edit és Vincze-Koncz Júlia tanítványai) saját falujuk szokásait mutatták be. A válaszúti gyerekek (Varga Orsolya diákjai) magyarszováti betlehemest hoztak, míg a dési gyerekek (Réti Ágnes diákjai) István-napi köszöntőkkel érkeztek. A szamosújvári kisdiákok közül az előkészítősök (tanítónők: Puskás Etelka, Liszicsán Enikő) kántáltak, az elsősök (Butuza Katalin, Kaszián Etelka) lucáztak, a másodikosok (Juhos Helga, Szabó Mária) pásztorjátékot mutattak be. A harmadikosok (Dániel Melinda, Kis Angéla) betlehemest, míg a negyedikesek karácsonyi dalokat (Dávid Noémi, Vigh Emese) adtak elő.
A kollégiumi angyal 20-án érkezik, amikor a diákok egy része kis műsort mutat be a tanáraiknak, helyi vezetőknek, illetve a társainak. Természetesen a kollégisták részt vesznek a helyi Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum karácsonyváró programjain is.
FODOR EMŐKE Szabadság (Kolozsvár)

Évet zárt a Kiss Stúdió
A XIX. Század költői – Arany, Petőfi, Vörösmarty, elődök és kortársak című előadással búcsúzott a 2016-os évtől szerdán a nagyváradi Kiss Stúdió Színház. A műsor bevezetőjében az egyetlen folyamatosan működő erdélyi magyar nyelvű magánszínház vezetője, Kiss Törék Ildikó mondott köszönetet a közönségnek az évad során mutatott folyamatos érdeklődésért, kitartásért.
Az Irodalmi esték-sorozat részét képező előadás meghívott előadójaként Molnár Judit közíró, magyartanár beszélt a magyar kultúrtörténet egyik legérdekesebb időszakáról, a reformkorról, melyet egyértelműen gr. Széchenyi István neve fémjelez, akit épp a legnagyobb politikai vetélytársa, Kossuth Lajos nevezett a legnagyobb magyarnak. „Mindketten az ország felvirágzását, valamint az osztrákokról való leválást akarták, de Széchenyi reformpárti volt, Kossuth azonban a forradalmi elképzelést támogatta” – emlékeztetett Molnár Judit, aki számos, kevéssé ismert és érdekes információt megosztott a közönséggel.
Az előadás keretében a korszak kiemelkedő költőinek alkotásain keresztül mutatták be a reformkor kulturális és társadalmi változásait, valamint azt, hogy ezek hogyan és milyen irányban befolyásolták a köztudatot. Fazakas Márton Erzsébet, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek közreműködésével olyan költemények és versrészletek hangzottak el, mint Kölcsey Ferenc Huszt, Vörösmarty Mihály A Guttenberg-albumba, Kosztolányi Dezső Petőfi Sándorka, Petőfi Sándor Csalogányok és pacsirták, Arany János Ősszel, Vörösmarty Mihály A vén cigány vagy Vajda János Credocímű programverse. Mint a készítők elmondták, a műsor mintegy bevezetője is volt a készülő Arany-előadásnak, melyet a következő évadban mutatnak be, jövőre lesz ugyanis Arany János születésének 200. évfordulója.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...)   A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása.  Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul.  A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes  volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jó évet zárt az EMKE
Petőfi Sándor-megemlékezéssel kezdte az évet az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezete, és a Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozóval zárta. Ahogy Kilyén Ilka elnök fogalmazott, jó évet zártak, sok rendezvényt tudhatnak maguk mögött.
Az EMKE Maros megyei elnöke a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, az egyesület által kezdeményezett Gyöngykoszorú találkozók meghozták az eredményt. Már sok egyesület, civil szervezet bekapcsolódik a szervezésbe, vagy saját maga szervezi a találkozókat, hívja a hagyományőrző egyesületeket, tánccsoportokat. Ez azt is jelenti, hogy a falvakban működnek a néptánccsoportok, éltetik a hagyományt, illetve újak is létrejöttek, valamint a gyerekekkel is megszerettették sok helyen a népzenét, népdalt és néptáncot.
Az EMKE figyelmet szentel az értékteremtésre, ugyanakkor minden évben megköszöni a tevékenységét azoknak, akik a művészet, tudomány, népművészet, vagy a köz terén kimagasló értékeket hoztak létre, akik öregbítették a város hírnevét, életpályájuk az erdélyi magyar közéletet gazdagította. Az idén a városnapokon Olosz Katalin néprajzkutató, Kerekes Péter Pál fotóművész és Bölöni Domokos író, publicista vehette át az egyesület díját.
A számos vetélkedő, versmondó- vagy énekverseny, táncfellépés a legfiatalabbak tehetségápolását célozza, illetve próbálja ráirányítani a fiatalok figyelmét az igazi értékekre. A találkozókon bemutatott produkcióknak nem az volt a lényegük, hogy színpadképesek legyenek, hanem sokkal inkább az, hogy a résztvevők bemutassák egymásnak, mit tudnak, mit tanultak nagyszüleiktől, illetve azoktól a lelkes pedagógusoktól, akik időt és energiát áldoznak a legkisebbek nevelésére és tanítására. A népi gyermekjátékokban bővelkedő magyar folklór ugyanis elsősorban a szocializálódást segíti, a kommunikációs készségeket erősíti – hívta fel a figyelmet Kilyén Ilka, hozzátéve, hogy egy-egy tánccal, énekkel színpadra lépni, közönség előtt bemutatni, már ez önmagában is növeli az önértékelését a gyerekeknek, de a játékok is a társas kapcsolatokat, a közösségi érzés erősítését szolgálják.
A népdalvetélkedők, amelyek igen fontos rendezvényei  a Maros megyei EMKÉ-nek, nem kimondottan a tehetségek felfedezését szolgálják, hanem ugyancsak a gyerekek bátorítását az éneklésre. A magyar folklór bővelkedik a népdalokban, és aki ismeri ezeket, az könnyebben befogad más zenei műfajokat is, nyitottabbá válik a különféle zenei stílusok irányába is. „Annak, aki népdalt énekel és néptáncot táncol, másképp fejlődik a kommunikációs képessége, az értékek mentén szocializálódik, olyan morális tartást, viselkedési formát sajátít el, amely egész életét meghatározza” – mondta Kilyén Ilka, aki örömmel tapasztalja, hogy napjainkban kezd újból teret hódítani a népdal és néptánc a bálokban, lakodalmakban is.
Antal Erika | Székelyhon.ro

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (II.)
 1996 után mi történt veled?
– Jelentkeztem újból, de már nem volt elég szavazóm. Akkor visszamentem ügyvédnek. Magánirodát nyitottam, odavettem a fiamat is. Most nyugdíjas vagyok, de még bejárok az irodámba. Rengeteg külföldi ügyfelem van ingatlan visszaszolgáltatási ügyekben Németországból, Izraelből... Sok dosszié ott porosodik nálam. Bukarestben a bizottság nem nagyon aktivál, nincs pénz a kártérítésre.
– Nem akarnak dolgozni?
– Akik ott voltak, mindet letartóztatták, mert saját zsebükre dolgoztak. Szerencsére, én nem keveredtem bele ilyesmibe. Jöttek Bukarestből, ajánlottak 10-20%-ot a sikeres dossziéért...
– Tudják az aradiak, mi mindent tettél a városért, a megyéért, mint politikus?
– A fiatalok nem ismernek, de úgy érzem, hogy azok, akik annak idején éltek, megbecsülik, elismerik a munkámat.
– Nem itt születtél. Mi az, ami mégis Aradhoz köt?
– 1965-ben kerültem ide, több mint 50 éve. Aradinak tartom magam. Ide köt a család, az ismerősök, barátaim, a munkám, az események, emlékeim.
– Szereted Aradot?
– Jobban szerettem volna azt az Aradot, amiről meséltek az öregek... Tulajdonképpen azért jöttem Aradra, mert lehetett fogni a magyar tévét. Amikor idekerültünk a feleségemmel, első fizetésünkből vettünk egy televíziót, felszereltettünk egy hatalmas antennát, és Szentes felé fordítottuk.
– Az aradiakat jellemzi a lokálpatriotizmus?
– A magyarokat inkább. A románok között nagyon sok a betelepített.
– Milyen volt a viszonyod az emberekkel? Tiszteltek?
– Tiszteltek, mert én is tiszteltem őket. Mindig kerültem a konfliktusokat, és meg tudtam ütni egy barátságos hangot. Akár román, akár magyar, akár értelmiségi, akár nem.
– Vannak politikus példaképeid?
– Domokos Géza elég megfontolt volt, jó politikus. Összeveszett Tőkéssel és Szőcs Gézával is, akik radikálisabb politizálást akartak.
– Nem lett volna jobb azon az úton menni?
– Konfliktusosabb lett volna, de lehet, hogy eredményesebb. Nem tudom megítélni. Én nem ítéltem el Tőkést, de a „neptunosokat” sem. Mindegyik a magyarság érdekeit akarta szolgálni, különböző módszerekkel.
***
– Politikai beállítottságod ma?
– Inkább konzervatív vagyok, mint szocialista.
– Van erre magyarázat?
– Azt hiszem, hogy ez a korral jár. Van egy mondás: „Aki nem forradalmár, nem szocialista fiatal korában, annak nincs szíve. Aki nem válik konzervatívvá öregkorában, annak nincs esze.” Azt gondolom, hogy a multikulturalizmus, a globalizáció, a nyílt társadalom nem vezet sehova. Zárjuk be egy kicsit a társadalmat, ha meg akarjuk őrizni értékeinket!
– Váltsunk témát!... Elárulnál-e valamit családodról?
– Szüleim erdélyi értelmiségiek voltak, mind anyai, mind apai részről. Nagymamám szász származású volt, apja Szászrégen polgármestere. Barátja volt Brukenthalnak, adományozott egy csomó pénzt, hogy megnyissák a szász múzeumot, etnológus volt, bogarakat fedezett fel. Nagymamám egyik nagybátyja, Meltzl Húgó, a kolozsvári egyetem német professzora volt. Ő fordította le Petőfit németre. Egy fényképemen együtt pipázik Brassai Sámuellel. Apai részről Hosszúné Szentkirályi Erzsébet nagymamám egyik rokona Szentkirályi Móric, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja és országgyűlési képviselője volt. Buda és Pest egyesítése előtt az utolsó pesti főpolgármester, majd az egyesített Budapest első polgármestere volt.  Apám, nagyapám és dédapám mind jogászok voltak. Így aztán én is jogász lettem.
– Egyik fiad is jogász, ugye?
– Igen. A másik közgazdász.
– Emlékszem egy magyar bálra, amelyen 8-10 év körüli fiú unokád társasági táncbemutatót tartott.
– A kisfiú ma 190 cm magas. Angliában él. Öccse jövőre érettségizik. Kisebbik fiam fiúgyereke most ötödikes.
– Hogy áll egészséged?
– A bajokat leszámítva megvagyok. Kicsit magas a vérnyomásom, kis szívritmus-zavart fedeztek fel mostanában. De nincs komolyabb gondom.
– Vannak terveid?
– Össze szeretném szedni a jegyzeteimet, írni egy tanulmányt. Összefoglalni valamilyen formában, hogyan látom én ezt a forradalmat, amely immár 27 éve rázta meg az országot. Bele foglalnám a bányászjárást is.
– Ennyi idővel a forradalom kirobbanása után, elégedett vagy mindavval, amit sikerült elérnünk?
– Akkor óriási volt a lelkesedés. Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott. Rájöttünk, hogy ez nem éppen államcsíny volt, egy profitáló réteg, a volt kommunista párt második, harmadik garnitúrája, akik valamiért félre voltak állítva, Iliescu és társai, kerültek előtérbe. Átvették a hatalmat. A mostani PSD az ő utódpártjuk. Igazi rendszerváltás nem jött létre. Történtek pozitív változások, beléptünk az Európai Unióba, mi is haladunk a korral.
***
– Vannak megvalósulatlan álmaid?
– Régi álmom, hogy egyszer én is eljussak egy olimpiára. Hátha elnyeri Budapest a pályázatot... És akkor 2024-ben átugrunk.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?
– Sakkozom a számítógéppel, sudokukat fejtek, olvasok, tévét nézek.
– Szereted a sportot?
– Hogyne! Évekig rendszeresen teniszeztem. Aztán abbamaradt... Van a pincében egy pingpongasztalunk. Szoktam játszani az unokáimmal.
– Mit szeretsz olvasni?
– Bármit, ami a kezembe kerül. Minden korban az akkor divatos könyveket olvastam. Gyerekkoromban Verne Gyula, May Károly könyveit, később a detektívregényeket, szerettem az útleírásokat is.
– Utaztál sokat?
– Szenátorként egyszer kiküldtek egy hónapra Amerikába, hogy tanuljuk a demokráciát. Nagyon szép volt az az egy hónap. Amikor a SIF-nél, a regionális Pénzügyi Befektetési Társaságnál voltam igazgatótanácsi tag, elmentünk Cuzmannal, az elnökkel Japánba. Egy hét alatt megnéztük Japánt, Hong Kongot és Tajvant. Európában pedig sokat jártunk feleségemmel társasutazásokon.
– A tévét szereted nézni?
– Háttérzajnak használom, olvasás közben. Ha van valami érdekes, felnézek.
– Melyik adókat szereted?
– A pestieket.
– Melyik híradót követed?
– Délben megnézem a román köztévé híradóját, hogy tudjam meg, mi történt az országban, este meg az M1 Híradót követem. Néha odafigyelek az RTL KLUB híreire, hogy megtudjam a másik fél véleményét is, olykor az ATV-re is átkapcsolok. Utána kihámozom magamnak, hol van az igazság. Biztosan valahol a középúton.
– Milyen a hangulatod mostanában?
– Mindig optimista voltam. Lehet, hogy túlságosan is. Mondja a feleségem, hogy túl jóhiszemű vagyok, túlságosan megbízom az emberekben. Nem hiszem, hogy ebből valaha hátrányom lett volna. Mindenesetre elővigyázatos is vagyok.
– Azt hallottam, hogy érdekel a kozmosz meg a fekete lyukak. Hiszel a földönkívüliek létezésében?
– Olvastam Daniken könyveit... Biztosan nem vagyunk egyedül a világűrben. Csak nem tudjuk felvenni a kapcsolatot az idegenekkel. Nem hiszem, hogy egyedüli értelmes lények lennénk a világűrben. Kellene, hogy jöjjenek a földönkívüliek, hogy megmentsék a Földet... az emberektől.
– Van hiányérzeted?
– Egy optimistának nem lehet hiányérzete.
***
– A forradalom után ennyi évvel, hogy gondolod, mit kellett volna másként tenni?
– Azt gondolom, nem lehetett másképpen csinálni. Valahogy össze kellett szedni a magyarságot. Akkor, ’89-ben úgy találtuk, hogy erre a legjobb módszer, ha beíratjuk őket egy szervezetbe. Sajnos sokan lemorzsolódtak. Akkoriban hatalmas optimizmus uralkodott a magyarság köreiben. Ugyanis kétszeres elnyomástól szenvedett.  Először is a kommunista diktatúra sújtotta, de Romániában kialakult a nacionál-kommunizmus is. A Ceaușescu-éra utolsó éveiben minket másodrendű állampolgároknak tekintettek.
– Most már nem vagyunk másodrendű állampolgárok?
– Amikor az RMDSZ-nek erős parlamenti képviselete van, akkor jobban érezzük magunkat. Most, hogy nem vagyunk kormányon, piszkálgatnak. Szerintem, jobb, ha elvállalunk kormányfeladatokat.
– Mi a véleményed arról, hogy mi, magyarok egyre kevesebben vagyunk?
– Fő ok a kivándorlás… Ha összegyűlünk egy osztálytalálkozóra a régi diákok, azt látjuk, hogy az egykori kollégáknak legalább a fele külföldön él. Rengetegen kimentek.
– Mit tehetnénk, hogy megállítsuk a romániai magyarság létszámának csökkenését, hogy megmaradjunk?
– Ne keveredjünk! Az asszimiláció azt jelenti, hogy a magyar fiúk megszeretik a román vagy a cigány lányokat, összeházasodnak. Abban a családban biztosan a többség nyelve fog győzni. Az a család biztosan nem marad meg a magyar kultúra hordozójának. Gyerekeiket román iskolába adják… Ezt a folyamatot nem lehet megállítani. A kivándorlás mértéke csökkenthető az életszínvonal növelésével. Én bíztam az Európai Únióban, hogy megszűnnek a határok, és részben megoldódnak problémáink. Viszont, ha nincsenek is határok, akkor is az a nép fog győzni, amelyik tud szaporodni. A magyar átok az, hogy az anyák nem szülnek elég gyereket. 
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Hiába ragaszkodnak az igazgatókhoz, nem lehet kinevezni őket
Több Hargita megyei iskola tantestülete is ragaszkodik ahhoz a vezetőhöz, aki jelenleg is igazgatóként tevékenykedik az adott tanintézetben, viszont nem sikerült a versenyvizsgája, vagy nem jelentkezett a megmérettetésre.
Az oktatási minisztérium jelenleg hatályban lévő módszertana alapján viszont nem lehet kinevezni azt, akinek nem sikerült a vizsgája, illetve azt, aki eddig igazgatóként vagy aligazgatóként tevékenykedett az adott tanintézetben, de nem jelentkezett a megmérettetésre – mondta el Görbe Péter, Hargita megye főtanfelügyelője a január 9-én esedékes – versenyvizsgát sikeresen teljesítő – iskolaigazgatók kinevezése kapcsán.
„Ahol nincs sikeresen vizsgázott igazgató, ott konzultáltunk a tantestülettel, akik javaslatára, a főtanfelügyelő és a tanfelügyelőség vezetőtanácsának beleegyezésével, és persze a kijelölt személy beleegyezésével egy új igazgatót lehet kinevezni ideiglenesen. Ő meg kell feleljen a tisztség betöltéséhez szükséges feltételeknek. Viszont több iskolában is kérdéses egyelőre, hogy ki lesz ez a személy. Egyrészt több helyen nincs jelentkező, másrészt jó pár iskola tantestülete ragaszkodik a jelenleg hatályban lévő vezetőhöz” – mutatott rá a főtanfelügyelő.
„A problémát jeleztük a minisztériumnak, de a jelenlegi szabály értelmében nem nevezhetem ki a szóban forgó személyeket” – magyarázta. Ami mindenképpen biztos – folytatta –, hogy január 9-étől a versenyvizsgát megnyert személyeket négy évre kinevezik az iskolák élére, illetve az ideiglenes megbízatású igazgatók is funkcióba lépnek.
„Ezeket a véleményeket, miszerint a közösségek nagyon ragaszkodnak ezekhez a vezetőkhöz, közvetíteni fogjuk a minisztérium fele, de a jelenlegi szabályok értelmében csak ennyit tehetünk” – hangsúlyozta Görbe Péter. A tanfelügyelőség összesítése szerint egyébként a versenyvizsga lezajlása után 97 vezetői állás kérdéses a megyében: 51 igazgatói és 46 aligazgatói.
„Van igazgatójelöltünk. A tantestület Albert Gábor Árpádot jelölte igazgatónak a tusnádi Imets Fülöp Jákó Általános iskolában” – mondta kérdésünkre Albert Gábor Árpád jelenlegi igazgató, akinek nem sikerült a versenyvizsgája. Hozzátette, nemrég pedagógia tanácsülést tartottak, titkos szavazás volt, ahol tanfelügyelőség részéről is voltak képviselők. A pedagógusok közül pedig egyöntetűen mindenki rá szavazott, hogy szeptember elsejéig maradjon igazgató. A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban is hasonló a helyzet: Bálint Gergely jelenlegi igazgató ismertette, hogy ő januártól nyugdíjba vonul, az iskola tantestülete pedig a jelenlegi aligazgatót javasolta az igazgatói posztra, akinek szintén nem sikerült a versenyvizsgája.
A csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskolában csütörtökön tartották a kinevezéssel kapcsolatos gyűlést – tudtuk meg László Károly igazgatótól, akinek ugyancsak nem sikerült a vizsgája. „Az első körben a pedagógusi közösség visszaválasztott engem és az aligazgatónőt. Aztán a tanfelügyelőség illetékese elmagyarázta, hogy ez a módszertan szerint nem lehetséges. Hosszas beszélgetések és egyeztetések után talált a közösség két olyan embert, akik folytatni tudják a munkánkat” – számolt be László Károly. Hozzátette, amennyiben a módszertan változik január 9-éig, továbbra is vállalja az igazgatói tisztséget. A csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskola esetében van személy, aki betölti az igazgatói tisztséget jövő évtől – közölte érdeklődésünkre Kirmájer Enikő jelenlegi igazgató.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Az a régi december (Karácsony)
Szinte hihetetlen, több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kirobbant Temesváron az elfojtott keserűség, a düh, amely Ó-Románia és Erdély – különösen Székelyföld – városaiban, falvaiban forradalmi megmozdulásokba torkollott. Hogyne tudnám, hiszen az okosak, a túlinformáltak azóta is szajkózzák: puccs történt a hajdani fanarióták országában. Sokan tudjuk azonban, hogy ez a szenvtelen megállapítás nem méltó az események bonyolultságának és brutalitásának érzékeltetéséhez. Hadd fogalmazzak így: a forradalom kiszabadult tüzes paripáját, többhetes vágta után, a kommunista másodvonal ravasz istállószolgái előbb puccs-lasszóval próbálták elfogni, majd, miután ez nagy nehezen sikerült, cirkuszi kockacukorral visszacsalogatták a régi karámba. Rövidesen előkerült a liberális kantár, majd a nyereg, amelybe külföldi-belföldi tohonya pénzeszsákok ülhettek a komprádor lovászfiúk segítségével. A parazsat nyelt jószág így nem sokáig cikázott ide-oda, a betörés után a Pegazus szárnyai leszáradtak, és jöttek ismét a meddő, ökörszekér-lassú hétköznapok.
Néhány hétig azonban gyönyörű és feledhetetlen volt a forradalom Pegazusának szárnyalása bennünk és fölöttünk. Ahogy az lenni szokott máshol is, az idegenből távirányított politikusok és a settenkedő titokszolgák a világtól mesterségesen elzárt, jótétlelkű vagy eb-ura-fakó erdélyiek tekintélyes részét megvezetgették szélkakas-ígéreteikkel. Egy év sem telt el, és ’89 Pegazusának újból kiálltak az oldalbordái, és mielőtt kiadta volna a lelkét, még láthattuk, amint – az istálló hátsó fertályán megkötözve – silány importtakarmányt eszeget.
Hogy mikor jött el a kijózanodás órája? Amikor vége lett a testi küzdelmeknek. Gyerekeink szabadságszomjas lelke ekkorra már messze járt, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, és nem volt fülük meghallani szüleik – az áldozati generáció – dühös káromkodását vagy reményvesztett hörgését. Az apák ökölrázó szavait, az anyák elfojtott sírását elnyomta az amerikai rapzene; fiaik álmot és pénzt kergettek Nyugaton vagy Dédelgetett-Amerikában, machetával vágták másoknak a bozótot az élet Amazonas-őserdejében. Amíg kapkodtuk a fejünket – a tévé csatornaváltásait szabadságnak érezve –, elharsant a jelszó: Világ befektetői, kinyíltak a galambdúcos székely kapuk, szabad az első és a hátsó udvar, továbbá a porta mögötti erdő medvéstül, a mező pipacsostul, aztán a kaszáló, a szántó: lehet vinni mindent úgy, ahogy az Alföldön elkezdtétek hónapokkal korábban! 
*** Egy hetvenezer lakosú városban tanítottam már hét éve, amikor utolért ott a nagy földindulás. Az első nap még vér nélküli volt a hatalomátvétel, bár néhány pofon elcsattant, és a tomporon rúgások is megeshettek. A hatalmas, téglalap alakú főtér azonban csordultig telt tüntetőkkel, akik öklüket rázták a kétemeletes pártház felé, és provokálták az odavezényelt, mit sem értő kiskatonákat. A Tamási Áron Színház közismert színésze – aki többek közt Illyés Gyula Fáklyalángjában alakított kiválót – egy gépkocsi tetejéről kézi hangosító segítségével kiáltotta világgá a tömeg követeléseit. Miután nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam az Olt és gyárnegyed felől a főtér felé hömpölygő tömegből, közeli munkahelyemre, a Székely Mikó Kollégiumba szaladtam be, hogy emeleti ablakaiból kitekintve jobban tudjak eligazodni a későbbiekben. A patinás kollégium második emeletére érve, a főtérre néző ablakok mögötti tantermek egyikében az izgatottan cigarettázó román igazgatóhelyettesbe botlottam, aki az iskolaszolga társaságában leste a számára kedvezőtlen irányba haladó fejleményeket.
Deres – hogy vezetéknevén említsem – jó kolléga volt, de ő is kiszolgálta a helybeli Securitate bojármentalitású főnökét. Mégis szívesebben ücsörögtem alkalmi társaságában, kényszeredetten diskurálva a román futballbajnokság legújabb fejleményeiről, mint a magyar igazgatóéban. Hátizsák – ahogy a diákok gúnyolták – hiába volt közel két méter magas tűzlétra, tipikus betoji alak volt; orrhangon trombitálta, amikor az egyetemről idehelyezve bemutatkoztam neki: nem érdekli, hogy filozófiát végeztem, vegyem tudomásul, hogy itt elsősorban aktivista leszek! Nekem kell majd a segédszemélyzetnek elmagyaráznom a pártkongresszusok rejtett mondanivalóját. A jövő hétre – zárta le monológját, mielőtt elbocsátott volna az igazgatói szentély vörös szőnyegéről – tüntessem el a szakállam! Rá se hederített érvemre, miszerint Marxnak és Engelsnek is volt étekfogó az álla alatt, ráadásul dúsabban virított mindkettőé, mint az enyém. 
Ami segédjét, Derest illeti, minden áldott iskolai év elején szólt az órarendkészítő kollégánknak, hogy pénteken 10 és 12 között nem vállalhat órákat. Akkor mehetett jelenteni a gimnázium heti eseményeit. (Soká törtem a fejem fölöslegesen ’89 után: vajon miért nem próbált engem is beszervezni informátornak, ahogy azt az említett kollégámmal próbálta – sikertelenül? Bizonyára megrögzött könyvmolynak, vagy még inkább: „kölyöknek” tartott az efféle felelős tevékenységhez. Telhetetlen az ember: minden hónap elején mélyet lélegeztem, hogy eddig békén hagytak, a változás után pedig csalódottan emelgettem le egy-egy újabb olvasnivalót a könyvespolcomról. Beláttam, hogy csak belső eseményektől lesznek színesek továbbra is a mindennapjaim életem végéig. Hoppon maradtam a forradalom után is, mint a pártában maradt vénleány. Viszont sose feledtem, hogy mifelénk a kék ég az összevert testek visszfénye volt.)
Nem időztem sokáig Deres társaságában, rohantam vissza a jelszavakat dörgő tömegbe; ugyanis a ’48-as honvédek emlékére állított szobor környékén megpillantottam azokat, akiket az ablakból kerestem: a Don-kanyar vendéglőben időnként összeverődő vitapartnereim kis csoportját. Ők nyugati irányból, a főtér feletti városrészből, a régi tiszti kaszinó épülete felől érkezhettek. E patinás épületben – amely a városi könyvtárnak ad helyet – jelentette ki annak idején Gábor Áron, hogy: „Lesz ágyú!” Főtérre néző emléktábláját, rajta a spártai szöveggel, a legsötétebb években sem merték leverni.  Megörültek ők is nekem, amikor áthámoztam magam a szitkozódó tömegen, bár most sem úsztam meg a szokásos ugratást: „Nocsak, el tudtál szakadni Platóntól?!” Köztük forgolódva, velük évődve, egymást buzdítva nyomultunk mi is a többiek után a pártszékház irányába, amikor váratlanul felharsant a hír: a „Kárpátok Géniusza” kereket oldott Bukarestből. Az előttünk haladók többsége betört az épületbe, de csalódottan tapasztalták, hogy a tomboló eufóriát kihasználva a megyei pártvezetők is eliszkoltak a hátsó udvaron keresztül, bizonyára Brassó felé. A katonaság is meglepő gyorsasággal szívódott fel a külvárosi tömbházak közé, nekünk pedig be kellett érnünk egy kisebb máglyarakással – egy szimbolikus disznóperzseléssel –, amelynek tüzét az ablakon kidobált Ceauşescu-könyvekkel és pártzászlókkal tápláltuk.
Szent karácsony éjjelén azonban az ördög alaposan próbára tett minket. Jóval éjfél után minden átmenet nélkül szűnni nem akaró fegyverropogás verte fel tömbházaink csendjét a városszéli kaszárnya irányából. A géppuskák tüzét világító lövedékek tették színesebbé. Lucifer fényszórói repdestek a vaksötétben az Olt folyón túli fenyves környékén. Kik lehetnek, és mi okból? – tanakodtunk a lépcsőházak bejárata elé csődülve. Aztán hamar előkerültek a pincékből a balták, fokosok, és megszerveztük a lépcsőház bejáratának őrségét. Némelyikünk meg is kapta asszonyától a fejmosást: „Tedd vissza a helyére a fejszét, és ne politizálj, mert abból megint csak baj lesz!” Riadalmat és fejtörést okozott a kislányom, Orsolya viselkedése is, aki éppen hároméves és három hónapos volt. A közeli géppuska zajától felriadva előbb a gyerekszobába támolyogtam, ahol hétéves kisfiam hánykolódott, de még nem ébredt fel; a lányom viszont eltűnt a kiságyából. Szaladtam a konyhába, de sem ott, sem az előszobában nem találtam. A nappalink félig nyitott ajtaját kitárva végül a sötétben leltem rá: mezítláb, pizsamában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt nyöszörögte, hogy ideszaladt, mert nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a karácsonyfa meg az angyalka megvédi őt mindentől. Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, amikor felismerte a fura, életében először hallott zaj veszélyét?! – Holnap hazamegyünk nagymamához, Szovátára – vigasztaltam. Alig tudtam lelket önteni belé. *** Különös és már-már jelképes eseménynek voltam szemtanúja a másik székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napok egyikén. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsóváros központjában, a Medve Szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, Ideiglenes Tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába.  Az ismerős arcokkal tűzdelt tömeget követtem én is, a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett. Az ismerős játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiamat és lányomat – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam; régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, egy bús képű narodnyik vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény. 
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcokat nézegetve hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megérhettem azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha az behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, és olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta a csűrdöngölőt Kádár Katáikkal mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – az apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját.  Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azt mérlegeltem: rajtam kívül megfordult-e még valakiben a helyzet visszássága? Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid vagy egészen rövid, jól vagy rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A rövid taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében. Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszda csatornáján! – őröltem a kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre – láthatólag – sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak itt és ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalásféle környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli háza felé igyekeztem a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd a szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. A lekapcsolt éjjeli lámpa mellett sokáig feküdtem mozdulatlanul, felváltva csukott és nyitott szemmel. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben levő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhámat. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával és ügyességével zártam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de ha-za? Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A sarló alakú holdnak és a foszforeszkáló csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körbenéztem, aztán lecsúsztam a jeges csatornán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hó-képet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán, a katolikus temetőt övező fenyőfák közelében műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. Most is hallom kuncogását, mert széttárt karját, lábát arasznyira nyomtam Jézuska kiszakadt dunyhájának pelyheibe. „Feküdt a hóban. / Szeressem, mondta. / Nagyon kívántam, / szerettem volna. / De hát a hóban? / A hóban?!...”  A holdfényes játszótéren – tükörsimára taposták a tegnapi toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani: a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodnom. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt.  Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánkozó, előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másik énemet. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott. 
A házak közé érve kutyaugatás fogadta őt. Egyre dühösebben ugattak a dróthuzalokon futkorászók. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – akartam kiáltani az összeszorított ökölnyire zsugorodott idegen után.
S. Király Béla Háromszék (Sepsiszentgyörgy)