Hiányolják a magyar nyelvű műszaki képzést
Tizenhetedik alkalommal rendezte meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya a Fiatal Műszakiak Nemzetközi Tudományos Ülésszakát, amelyen erdélyi, magyarországi és felvidéki kutatók, oktatók, egyetemi hallgatók vesznek részt. A konferencia ma szilágysági körúttal zárul.
A tegnap délelőtti megnyitón a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében a szervezők nevében Bitay Enikő szakosztályi elnök azt emelte ki, hogy idén 13 egyetemről és 5 tudományos intézettől 155 szerző 100 dolgozata hangzik el. Az összes konferenciakötet már elérhető az Erdélyi Digitális Adattárban. Gyenge Csaba EME-alelnök ennek a hagyományos konferenciasorozatnak az ipari és tudományos élet gazdagításában betöltött szerepét hangsúlyozta. Szilágyi Mátyás magyar főkonzul a seregszemle tudományos eredményközlő jelentőségét, a romániai magyar szakoktatás hiányát, és a fiatalok itthon tartásának társadalompolitikai feladatát húzta alá. Köszöntőt mondtak még a következők: Dudás László (Miskolci Egyetem), M. Csizmadia Béla (Gödöllői Szent István Egyetem), Dobránszky János (Budapesti Műegyetem), Dávid László (Sapientia EMTE), Rácz Pál (Óbudai Egyetem), Kodácsy János (Kecskeméti Főiskola), Pokorádi László (Debreceni Egyetem), Kodor Tamás (Pécsi Tudományegyetem), Kostyál Péter (Pozsonyi Műszaki Egyetem), Csibi Vencel (Kolozsvári Műszaki Egyetem) és Péntek János (Kolozsvári Akadémiai Bizottság).
Több felszólaló említette a romániai magyar nyelvű műszaki felsőoktatási képzés hiányát, amely megoldásra vár. Ezután két plenáris előadás hangzott el, majd első alkalommal adták át a tavaly elhunyt kolozsvári akadémikus emlékére alapított Maros Dezső-díjat. A kitüntetett ifj. Orbán György (doktorandusz, Kolozsvári Műszaki Egyetem) volt, aki kiemelkedő kutatási eredményeivel és előadásaival érdemelte ki az elismerést. A délelőtti találkozót a magyar opera művészeinek (Hary Juditot és Maneszes Mártont zongorán Nagy Ibolya kísérte) műsora színezte. Délután három szekcióban zajlottak le a tudományos előadások.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Körkép a Kárpát-medencei magyaroktatásról
A budapesti Tinta Könyvkiadó gondozásában jelent meg az a kötet, amely átfogó képet ad a Kárpát-medencei kisebbségi magyaroktatásról. A Nyelv és oktatás kisebbségben című kiadvány Bartha Csilla és Péntek János elméleti bevezetőjét követően két nagyobb egységre oszlik.
Az első részben Nádor Orsolya a régió oktatáspolitikai eseményeinek történeti áttekintését végzi el. Göncz Lajos újvidéki pszichológus pedig a vajdasági magyarok iskolaválasztási dilemmáiról, a kérdés pszichológiai és pszicholingvisztikai vonatkozásairól értekezik.
A kötet második része hat országtanulmányból épül fel. A szerzők részletesen elemzik a romániai, a szerbiai, a szlovéniai, a szlovákiai, az ausztriai és természetesen az ukrajnai magyaroktatás helyzetét. Az azonos szempontok alapján készített leírások jól összehasonlítható módon mutatják be a kisebbségi magyaroktatási intézményhálózatot, a tankönyvellátás problémáit, az anyanyelv, az államnyelv és az idegen nyelvek oktatásának helyzetét.
Forrás: Kárpátalja ma. Erdély.ma

Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről –
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezésében Tánczos Vilmos Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről című könyvét mutatta be Péntek János akadémikus, az EME alelnöke március 27-én, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában.
A könyvbemutatóról készített rövid beszámoló után maga a szerző ismerteti a moldvai csángók nyelvi és etnikai identitására vonatkozó kutatásainak eredményeit az Erdélyi Figyelő kulturális műsorában.
RTV kolozsvári magyaradás. Erdély.ma

Külföldön él a 194 ezer „elveszett” erdélyi magyar több mint fele
Erdélyi magyar népesedést tanulmányozó kiadványt mutattak be
„A technikai tartalom mellett bemutatja a romániai magyar kisebbségkutatás beszédmódjának fejlődését, alakulását is” – jellemezte Kiss Tamás és Barna Gergő szociológus tegnap bemutatott, Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című kiadványát Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója. A Minerva-ház emeleti előadótermében rendezett eseményen részt vett Markó Béla korábbi RMDSZ-elnök is, a könyvbemutatót szervező Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökeként, kifejtve: nagyon is jelentős fejlődés mutatható ki nemcsak a kisebbségi magyarság létszámának, hanem közérzetének, jövőképének felkutatása terén is. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványa a 2011-es népszámlálás februárban közölt előzetes eredményei vonalán taglalja a demográfiai, társadalmi változásokat, a romániai magyarság népesedési folyamatára vonatkoztatva a számsorokat.
A kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kós Károly Akadémia Alapítvány szép számú hallgatóság előtt mutatta be tegnap Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című kiadványát, amely a 2011-es népszámlálás előzetes eredményeinek kontextuális elemzésére, valamint az erdélyi magyar népesedést befolyásoló tényezők feltárására épül.
A könyvbemutatót kísérő tulajdonképpeni előadást, a kialakult beszélgetést Horváth István moderálta, aki elsőként Markó Béla miniszterelnök-helyettesnek, korábbi RMDSZ-elnöknek, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökének adta át a szót. „Nagyon is jelentős fejlődés mutatható ki a kisebbségkutatás terén, hiszen létrejött az ezt elősegítő intézményi keret. Más kérdés, hogy az intézmények milyen tartalmat tudtak biztosítani. Ahhoz, hogy jövőt tervezhessünk, céljainkat nem csak szimbólumokban kell megfogalmaznunk! Feltétlenül léteznie kell a szakmai háttérnek, a kutatómunkának” – fogalmazott Markó Béla, megjegyezve, hogy ma már tényekként kezelhetjük a népszámlálási adatokat, nem pedig politikai intézkedések, érdekek termékének, mint a rendszerváltozást követő években. „Ezt a munkát senki sem fogja elvégezni helyettünk” – közölte a Kós Károly Akadémia elnöke a romániai magyarság kisebbségkutatói munkájára célozva.
Horváth István a romániai magyarság népességi helyzetének feltérképezését dióhéjban mutatta be, hangsúlyozva, hogy csupán a tíz évvel ezelőtti népszámlálást követően szűnt meg a Budapest-központú elemzési munka: „Az áttörést a 2002-es népszámlálás jelentette, amelyet követően – magyarországi finanszírozásból ugyan – már erdélyi kutatók végezték az elemzői munkát”.
A kiadvány szerzői közül elsőként Barna Gergő szólalt fel, aki mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy a publikált adatok kisebb-nagyobb mértékben módosulnak majd az eredmények véglegesítését követően, ami jövőre várható.
A következőkben a kötetben bemutatott témákkal és adatokkal ismerkedhetett meg a hallgatóság. Az elemzéseket több szempont alapján végző kutatók a számsorok között olvasva „optikai csalódásokra” mutattak rá, néhány érdekességet kiemelve.
Ahol a legnagyobb a baj
A magyarság csökkenését – amely mindössze 0,6 százalékponttal marad el a románságétól – megyék és településformák taglalásával mutatták be a szerzők. Kiderült: legdrasztikusabban a Bánságban és Dél-Erdélyben fogyott a magyarság, és erőteljes tömbösödés figyelhető meg magyar vonatkozásban. Jelenleg az erdélyi magyarságnak a 38 százaléka él Székelyföldön, 25 százaléka a Partiumban, további 20 százaléka pedig Közép-Erdélyben.
„Minél kisebb volt a magyarság aránya egy adott településen, annál nagyobb fogyást tapasztaltunk” – közölte Barna Gergő. Kisebbségünk létszámának csökkenése leginkább a kis- és közepes városokban figyelhető meg, ahol mintegy 15–17 százalékponttal kevesebb magyart „jegyeznek”. Metropoliszövezetekben mindössze 1,8 százalékpontos a csökkenés, nagyvárosokban pedig 23 százalékpontos – utóbbi érték azért ilyen magas, mert a 100 ezernél több lakossal rendelkező városok szinte kivétel nélkül szórványvidéki településeknek számítanak.
Pozitívum ugyanakkor, hogy jelentősen mérsékelődött magyar szempontból a Partium helyzete és tovább javult a Székelyföldé – ezen régiókban a románság népességcsökkenése nagyobb a magyarokénál. A román lakosság aránya jelentős mértékben növekedett ugyanakkor metropoliszövezetekbe sorolt községekben (16,2 százalékkal), és stagnáló arányt mutat a magyar többségű kisvárosok szintjén, ahol az adminisztrációs rendszer megfelelő stabilitást biztosít számukra.
A kis- és közepes városok egyaránt elvesztették magyar és román lakosságuk bő 15 százalékát, Barna Gergő szavaival élve „elvesztették megtartó erejüket”.
A települések nagyságát tekintve az tapasztalható, hogy kisebbségünk tagjainak 44 százaléka községben él, a nagyvárosokban azonban csak 21 százalékunk lakik. A tömbösödést igazolja, hogy 53 százalékunk olyan településen él, ahol a magyarság többségben van, 13 százalékunk szórványosodik, 9 százalékunk pedig már szórványban él.
Fogyatkozásunk okai
Kiss Tamás népességfogyásunk négy okát vázolta: a természetes népmozgalom, az intergenerációs asszimiláció, a nemzetiségváltás, illetve a migráció vonatkozásait tárta fel.
A természetes szaporulat – amely a felsorolt négy közül a legegzaktabb – kapcsán rávilágított arra, hogy a kiindulási alap kedvezőtlen mivolta miatt negatívabb a helyzetünk a románokénál. Magyarán: minél kevesebben vagyunk, annál kevésbé működőképes a szaporulat. Annak ellenére fogyunk jobban, hogy a termékenység, illetve a születéskor várható élettartam nagyjából megegyezik a román lakosság azonos adataival.
Az intergenerációs asszimiláció azt vizsgálja, hogy a szülőknek sikerül-e átadniuk az identitás jegyeit a gyermeknek. Ez nagyban függ a vegyes házasságok arányától, illetve a vegyes házasságokban történő szocializációtól. Székelyföld kivételével mindenhol csökken a homogén házasságkötések (magyar férj és magyar feleség) száma, így helyenként súlyos asszimilációs veszteség jelentkezik. A legdrasztikusabb a helyzet Bánságban és Dél-Erdélyben, ahol a magyar ajkúaknak nagyjából a fele köt vegyes házasságot. Az utódok többségét már nem magyarként jegyzik be, így az ottani magyarok többezres nagyságrendben válnak az intergenerációs asszimiláció „áldozataivá”.
A nemzetiségváltás kapcsán sváb–magyar, roma–magyar és román–magyar vonatkozásban vázolta a folyamatokat Kiss Tamás. A legtöbb kihívással a roma–magyar helyzet rendelkezik, ugyanis mintegy 150 ezer roma beszéli a magyar nyelvet, és mintegy 90 ezer magyarnak is vallotta magát közülük. Nem kérdés, hogy a népszámlálás nem számít adekvát eszköznek a romák létszámának megállapítására – közölte Kiss –, mert még mindig sokan nem vállalják fel roma mivoltukat. (Szakemberek és különböző érdekvédelmi szervezetek egyébként 1,8–2 millió főre becsülik a romániai roma lakosság létszámát – tudtuk meg.) A magyar lakosság a svábok és a romák nemzetiségváltásából is „profitált”, de közel sem akkora mértékben, mint amekkora „kincsesbányának” tűnt ez a népszámlálást megelőző kampány során.
A migrációs egyenleg alapján Moldva és Dél-Erdély a legérintettebb két régió. Országos szinten 11,3 ezrelék Románia kivándorlási aránya, a magyarság berkeiben azonban csupán 8,5 ezrelékre rúg a szóban forgó adat. Észak- és Dél-Erdélyből, valamint a Bánságból – azaz a szórványrégiókból – a magyarság elvándorlásának aránya azonban magasabb a románságénál. A belső migráció folyamatát kutatva ebben az esetben is tömbösödésről árulkodtak az adatok: a magyar szórványvidékről a magyar többségű települések, régiók irányába történik jelentős népességmozgás.
A magyarok kivándorlása többnyire „lecsengett”, de az emigráció célországa a szülőföldjüket elhagyók 60–75 százalékának még ma is Magyarország.
Több mint 100 ezer főt vesztettünk kivándorlással
A tavalyi népszámlálási adatok tükrében Románia migrációs vesztesége az utóbbi 10 évben 2,22 millió főre rúg. Ebből 111 ezer személy a magyar kivándorló.
A 194 ezer fős magyar „összveszteséget” boncolgatva Kiss Tamás rámutatott: az erdélyi magyarság 2002. és 2011. között „eltűntjeinek” 57,4 százaléka kivándorolt, 31,3 százaléka (60,6 ezer fő) pedig a természetes szaporulat negatív értékének következménye. Becslések alapján mindössze 4,6 ezer magyar lakos tartozik a nemzeti hovatartozásukról nem nyilatkozók csoportjába. Országos szinten közel hatezren intergenerációs asszimiláció, több mint kilencezren pedig a román–magyar nemzetiségváltás miatt nem vallották magukat magyarnak.
Járható utak
A kutatók négy irányvonalat határoztak meg, amely mentén haladva elősegíthető népességfogyásunk lelassítása. Első lépésben a gyermekszám további csökkenése, illetve a termékenységi arányszám csökkenése ellen kell tennünk, amelynek egyik része, módja az oktatási rendszer újraszervezése is. Szorosan összefügg ezzel a szórvány-kérdés újragondolása, mert Székelyfölddel és Partiummal szemben szórványvidéken nagyon felgyorsult a népesedési erózió. Kiss Tamás vitaindítónak szánt észrevétele szerint a magyar nyelvű oktatás „a rendezett kivonulás egyik eszköze”. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a romák integrációjának kérdése, mind politikai, mind pedig kulturális és társadalmi téren. „A magyar cigányok többsége a magyar közösséghez tartozna, ugyanakkor Székelyföldön minden 13. magyar lakos cigány nemzetiségű” – vázolta Kiss. A migráció vonatkozásában a politikai közösség és az intézményesített diaszpóra sajátosságainak józan mérlegelésére hívta fel a figyelmet.
Szórványkérdésről és a kolozsvári jelenségről
A hallgatóság körében többen is felszólaltak. Péntek János nyelvészprofesszor a magyar oktatást kutató szakmai intézményi keret hiányára panaszkodott, amely nem létezik annak ellenére, hogy a politikum lehetővé teszi a létezését és rendkívül fontos és hasznos szereppel bírna. Székely István, a tavalyi népszámlálás RMDSZ-es munkacsoportjának a vezetője arra reflektált, hogy a belső migráció több érdekességet rejteget, mint amennyit eddig kiaknáztak belőle a szakemberek, és az említett jelenség alaposan felülírhatja az eddigi eredményeket. A teljes életpályára szóló iskolarendszer biztosítása kiemelt fontosságú Kötő József parlamenti képviselő észrevétele szerint, a kormány kisebbségekkel foglalkozó főosztályának ügyvivője, Rodica Precupeţu pedig egy, valamennyi romániai kisebbség képviselőit tömörítő találkozó szervezésének ötletével állt elő.
Felvetődött a népszámlálás elkeserítő kolozsvári eredményeinek a kérdése is, és kiderült, közel sem annyira elrettentő a számsor, mint amennyire első ránézésre annak tűnik. A mintegy 10 ezres magyar népességfogyás felét migráció okozta, a természetes szaporulat negatív előjele mintegy négyezer lakossal csökkentette a kolozsvári magyarság számát, és 1,2 ezerre becsülték azok számát, akik nem vallottak nemzeti hovatartozásukról. Megnyugtató azonban, hogy a mintegy ötezer elvándorlónak hozzávetőleg a fele a Kolozsvárt övező települések valamelyikében él, tehát nem tekinthető „elveszett” embernek. Szabadság (Kolozsvár)

Az anyanyelvi ­mozgalom számvetése (Huszadik évforduló)
A mai magyar kormány a jogkiterjesztés vonalán haladva politizál, a nyelvi többletjogok biztosítását látja szükségesnek a határokon túl, s azon van, hogy a magyar közösségek minél nagyobb mértékben dönthessenek saját kérdéseikben – jelentette ki Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai államtitkár az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) alapításának huszadik évfordulóját ünneplő konferencia díszmeghívottjaként tegnap a szentgyörgyi színházban –, ezért a jogtudatos cselekvéshez fog ezentúl is segítséget nyújtani.
Tisztelt nyelv- és nemzettársak! – ezzel a megszólítással köszöntötte az AESZ ünnepi gyűlését Péntek János, a mozgalom elnöke, aki beszámolójában a lepergett két évtized eredményeit vette számba. A történelmi fordulat a magyar nyelv nyilvános megjelenésének élményével ajándékozott meg bennünket, mondotta, s nem utolsósorban azzal, hogy sok román is elővette rejtett magyar nyelvtudását. Az AESZ végül Háromszéken került bejegyzésre, mai székháza is itt található. A nyelvpolitika a kisebbségpolitika szerves részeként fungált az eltelt években, ennek komoly jogi hozadéka volt, kár, hogy pontosan az anyanyelvművelés kapott kisebb hangsúlyt benne, holott nyilvánvaló: abban vagyunk érdekeltek, hogy anyanyelvünk maradjon a hangsúlyos, domináns elem a kialakuló magyarromán kétnyelvűségben. Az előadó rámutatott, a szövetség tevékenysége nagyot lépett előre, hozzájárult ahhoz, hogy az évszázadig tartó távolodás után a közeledés legyen a túlsúlyos elem határon innen és túl, pontosan a határtalanítás értelmében.
A mozgalom hálózatszerűen épült ki és fonódott össze az anyaországi és az utódállamokbeli társszervezetei munkájával. Ezek legfiatalabbika – jelentették be a konferencián – a nemrég megalakult kárpátaljai szövetség. Az előadó szerint mindamellett a második évtizedben némileg lankadt a mozgalom lendülete, s köznyelvünk állapota sem kielégítő, a sajtó nyelvhasználatában, a tankönyvekben is sok a gondatlanságnak, a nyelvi igénytelenségnek, a restellni való provincializmusnak tulajdonítható hiányosság. A korszak egyik legkiemelkedőbb megvalósítása annak a kutatóhálózatnak a felállítása és működtetése volt, mely pontosan a mozgalom égisze alatt jött létre, és mely mára komoly kutatási eredményekkel dicsekedhet. Az előadó végül a nyelv presztízsének további növelésére hívott fel, rámutatva, az emberi méltóság értékének felismerése emelhet ki kisebbségi létünkből nyelvi vonatkozásban is.
Az anyaországi mozgalom részéről Wacha Imre főiskolai docens, a kolozsvári Georgorius Aranka Kör részéről Egyed Emese egyetemi tanár, az RMPSZ részéről Lászlófi Pál tiszteletbeli elnök köszöntötte a konferenciát, szót kapott Szabó Ágnes a Simonyi Zsigmond helyesírási versenyek, Nagy R. János, az Implom József helyesírási verseny szervezője, valamint Demeter Emőke volt miniszteri tanácsos, Zsigmond Győző alapító elnök és Tapodi Zsuzsa mint a vetélkedők egyik szervezője. A konferencia délután a Kárpát-medencei anyanyelvi mozgalom helyzetének szentelt tanácskozással folytatta munkáját, a diákok vetélkedőire szombaton kerül sor. Délután kirándulni mennek a diákok, a Zágon–Csernáton–Kézdivásárhely vonal településeit látogatják végig, a vasárnap délelőttöt a díjkiosztásnak szentelik.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi versenyzők felzárkóztak az anyaországiakhoz (Anyanyelvi konferencia)
A címbeli örömhírt a múlt hét végén az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének ünnepi közgyűlését követő tanácskozáson fogalmazták meg, melyre a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében került sor. Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni! – az anyanyelvápoló mozgalom eme jeligéje is jelzi, mekkora nevelői potenciál rejlik tevékenységében.
Az eszmecsere a mozgalom plakátjait, kiadványait felsorakoztató kiállítás megnyitójával vette kezdetét, amit a vitát bevezető beszámolók követtek. Elsőként Kerekes Barnabás az anyaországi nyelvművelő moz­galom történetét foglalta össze, visszautalva Péchy Blanka színművész alapítványának és Lőrincze Lajosnak abban játszott szerepére. Az Édes Anyanyelvünk mozgalom azóta jócskán kiszélesedett, százezrekhez kíván eljutni, a nemzettudat ama kétségbeejtő helyzetén ugyanis, amire egy ’83-as felmérés vetett fényt – a megkérdezett diákok 97 százaléka nem tudta, mely országokban élnek nagyobb számban magyarok – sürgősen változtatni kellett. A legelőbb 1965-ben Egerben megtartott kiejtési konferenciát szinte fél évszázada minden évben új követi, közben új ágakat hajtva a mozgalom a gondolatok érthető megszólaltatásának szánt Kazinczy Versennyel, helyesírási vetélkedőkkel stb. gyarapodott, és fejlődése máig töretlen. A diákoknak, tanároknak szánt képzések mellett nyári táborozások élénkítik és jutalmazzák a versenyszellemet, s a nyelvművelés aktivistáinak mai fő törekvése, hogy növeljék a résztvevők számát a "tömegesedés" rendjén. Az előadó kiemelte az örvendetes tényt, hogy a határon túli közösségek és társmozgalmak ma már nem csupán bekapcsolódásuk örömét élvezhetik, hanem az erdélyiek például fel is zárkóztak teljesítményükben, a díjak számában az anyaországi versenyzőkhöz.
Péntek János megemlítette, milyen súlya van e versenyeredményeknek az erdélyi Nyilas Misi tehetség­támogató program ösztöndíjainak odaítélésében. Aggasztónak tartja viszont, a diákok helyesírási tudása gyatra, ez is a mélyebb merítésre, a minél nagyobb számú diák bevonására buzdít. Erdélyi Judit elmondta, milyen tapasztalatokkal járt az, hogy az Implom József helyesírási verseny erdélyi szakaszát évek óta a Mikes Kelemen Gimnázium szervezi meg.
Egy javaslathoz hozzászólva a jelenlévők nem helyeselték, hogy a helyesírási versenyben ezentúl megszüntessék a határon túli kategóriát, miként arra sem érett meg az idő, hogy szakirány szerint válasszák szét a versenyzőket. (Elegendő azt megemlíteni, hogy a mai erdélyi magyar földrajzkönyvekben hemzsegnek a nyelvi hibák.)
Egyed Emese jónak látná, ha a határon túli utaztatási alapokból a mozgalomnak is juttatnának, ennek hiánya ugyanis a legnagyobb anyagi akadálya a magyarországi versenyeken való részvételnek. Váradi Izabella minisztériumi tanácsos némileg meglepő kijelentése szerint bizonyos célokra még mindig sok a minisztérium elköltetlen pénze. Wacha Imre rádiósoknak, tévéseknek szóló szellemes előadását, sajnos, csupa nem-tévés hallgatta végig. Kifejtetlen téma maradt a sajtó szerepe a nyelvimodell-nyújtásban, ezzel a mozgalom hazai képviselői, persze, nem ok nélkül, elégedetlenek.
Végül Bodó Barna egyetemi tanár mondta el gondolatait a társadalom lelkiismereteként meghatározott civil társadalmi mozgalmakról, ezeken belül azok kisebbségi változatairól, melyekhez az anyanyelvápolók is sorolják magukat. Több kezdeményezés mostoha fogadtatása – például a magyar professzorok erdélyi tanácsának megalakítási javaslata – arra vall, a civil ethosz könnyen elvész, bénaság veszi át a helyét. Kiölhetik a civil jogigényt belőlünk – ennek következményei pedig fölöttébb aggasztóak – hangoztatták többen is nyelvi jogállapotunk kérdéséhez hozzászólva.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

Nyelvpolitika, nyelvi jogok, nyelvhasználat
Nyelvpolitika, nyelvi jogok, nyelvhasználat a Kárpát-medencében címmel tartott szimpóziumot pénteken Budapesten, a Magyarság Házában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet, ahol többek között Beretka Katinka, a Magyar Nemzeti Tanács hivatalos nyelvhasználattal megbízott tanácsosa is előadást tartott.
A rendezvényt Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai ügyekkel megbízott helyettes államtitkár nyitotta meg, aki beszédében kiemelte: a magyar állam feladata a külhoni magyar közösségekkel együttműködésben elérni, hogy mindenki tökéletesen elsajátíthassa anyanyelvét, azt félelem nélkül használhassa, és ne adja fel. Kiemelt nemzetpolitikai célnak nevezte, hogy a külhoni magyarságot, a kisebbségeket valamilyen módon a „magyar anyanyelvű színterekhez kössék”. „A megfelelő nyelvstratégia megalkotásának előfeltétele, hogy pontos helyzetelemzést készítsünk a szomszédos országok nyelvpolitikájáról, valamint az unió által biztosított vagy hiányzó lehetőségekről” – emelte ki Répás Zsuzsanna, aki arról is említést tett: számos esetben tapasztalunk olyan intézkedéseket a szomszédos országok részéről, amelyek hátrányosan érintik a magyar nyelvhasználatot. „Minden ember számára az anyanyelve jelenti a kulcsot múltja, gyökerei, ezáltal saját maga megismerésére, és erre mindenkinek a szülőföldjén van a legnagyobb esélye” – hangsúlyozta. A helyettes államtitkár ismét kiemelte: szeretnék felhívni a magyar szülők figyelmét, hogy elsősorban az ő feladatuk, hogy magyar oktatási intézményeket részesítsenek előnyben gyermekeik óvodába, iskolába íratása során. Szólt a külhoni magyar joghallgatóknak hirdetett Szász Pál-ösztöndíjprogramról és a magyar jogsegélyszolgálat kialakításáról is.
Hammerstein Judit, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkára arról beszélt: olyan differenciált nyelvstratégiára van szükség, amely figyelembe veszi a magyarul beszélő közösségek eltérő helyzetét. „Kultúránk jövője szempontjából meghatározó jelentőségű, hogy a magyar nyelvközösség Európában példátlan mértékben, megosztva, nyolc külön államban él” – emlékeztetett Hammerstein Judit, aki szerint Magyarországnak támogatnia kell a magyar köznyelv határon túli megőrzését is, mert ez a nyelvváltozat nemzeti kultúránk hordozója, az összetartozás egyik legfontosabb tényezője.
A szimpóziumon anyaországi és külhoni szakértők, nyelvészek, jogászok, történészek elemezték különböző aspektusokból a nyelvpolitikát, a nyelvi jogok helyzetét, illetve a nyelvhasználatot a határon túli területeken. Andrássy György egyetemi tanár például azt vizsgálta: hivatalos nyelvvé válhat-e a magyar Szlovákiában és Romániában, ezen belül pedig azt, hogy a nemzetközi jog elősegítheti-e ezt a folyamatot. Megállapítása szerint „a szóban fogó magyar törekvések összhangban vannak a nemzetközi tendenciákkal, ezért ilyen körökben támogatásra számíthatnak”.
Péntek János, a kolozsvári Szabó T. Attila Nyelvi Intézet munkatársa azt emelte ki előadásában, hogy a nyelvi tervezés alapprogramja a határtalanítás. „Stratégiai elképzelések vannak a nyelvről, stratégia azonban nincs” – hangsúlyozta, hozzátéve: a többségi nemzeteknek általában van nyelvstratégiájuk, s azt következetesen érvényesítik is. Lehetséges közös nyelvstratégiai célokként egyebek mellett a magyar nyelv térvesztésének lassítását, megállítását, megfordítását, a nyelvi műveltség színvonalának emelését említette.
Érdekes előadást tartott Csernicskó István (a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektorhelyettese) és Ferenc Viktória (nyelvész) A kisebbségi nyelvhasználat jogi keretei és azok gyakorlati alkalmazhatósága Kárpátalján címmel. Emlékeztettek, hogy Ukrajnában egyetlen államnyelv létezik jogi szempontból (az ukrán), azonban a gyakorlatban az ország jelentős területein az orosz nyelv uralja a médiát és a mindennapok nagy részét. Szoták Szilvia nyelvész a burgenlandi gyakorlatról szólva arra emlékeztetett: a kisebbségi jogok megléte sem garancia arra, hogy azokkal a kisebbség tud vagy akar is élni. Horváth István egyetemi tanár a romániai tapasztalatokat összegezve elmondta: a nyelvi jogokat egyéni jogok biztosítják, állami-nemzeti tolerancia érvényesül a másságát érvényesíteni akaró és tudó polgárral szemben, ami például abban is kifejezésre jut, hogy az állam támogathatja azt a diákot, aki lakóhelyén nem tanulhat anyanyelvén, azonban közösségi szinten ugyanez nem tapasztalható.
Beretka Katinka, az MNT hivatalos nyelvhasználattal megbízott tanácsosa a vajdasági magyarság nyelvi stratégiáját ismertette, mondván, Ukrajnától és Romániától eltérően Szerbiában nincs államnyelv, csak hivatalos nyelv, azonban a Vajdaságban nemcsak a szerb számít hivatalosnak, hanem a kisebbségi nyelvek is, a jogi keretek tehát adottak ahhoz, hogy a helyzet biztatónak legyen nevezhető, a gyakorlatban azonban akadnak gondok és ellentmondások. Utóbbiakra példát idézve mondta el: létezik magyar oktatás, azonban a tanfelügyelőknek nem kell tudniuk magyarul. Hasonló visszásságok tapasztalhatóak a bíróságok, közigazgatási eljárások gyakorlatában is.
A szimpózium zárásaként a résztvevők a nyelvi jogok kiterjesztésének lehetőségeiről beszélgettek, s megismerkedhettek a nyelvhasználati útmutatókkal is.
Mihájlovits Klára. Magyar Szó (Újvidék)

In memoriam Berényi Dénes (1928–2012)
A gyászjelentés azt a fájdalmas tényt tudatja velünk, hogy 2012. június 27-én, életének 84. évében elhunyt Berényi Dénes nemzetközi hírű atomfizikus, a debreceni Atommagkutató Intézet egykori igazgatója.
Különös és sok okunk van rá, hogy kegyelettel, hálával gondoljunk Berényi Dénes akadémikusra. Atomfizikusként, debreceni tudósként 1990 előtt is sokan ismerték. Mi, erdélyiek 1990 után ismertük meg igazán varázslatos, közvetlen személyiségét, kivételes felelősségét és figyelmét a külső régiók oktatási, tudományos szerveződése, az alakuló intézmények működése, támogatása iránt. Személy szerint is sokunkat ismert, tüntetett ki bizalmával, kutatómunkája mellett is mindig volt ideje, energiája arra, hogy megossza velünk tapasztalatát, segítsen véleményével.
Jelentős szerepe volt a Magyar Tudományos Akadémia tudománypolitikájának alakításában. 1973-tól levelező, 1985-től rendes tagja volt az akadémiának, 1990 és 1993 között, a nyitás első korszakában az MTA alelnöki feladatait látta el. 1993-tól 1999-ig, amíg az MTA Debreceni Akadémiai Bizottságnak (DAB) volt az elnöke, rendszeressé tette a külső régiók tudósainak, tudományos műhelyeinek találkozóját a DAB-ban, ezzel is közvetlenül elősegítette kapcsolatainkat, az integrálást a tudomány közös világába. A Debreceni Akadémiai Bizottságot ő tette a Kárpát-medencei magyar tudósok központjává, otthonává. Bizonyára ennek a kezdeményező szerepnek köszönhető, hogy 1996 és 2006 között első elnöke volt a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságnak. Betöltötte a Domus Hungarica Scientiarum et Artium Kuratórium és a Határon Túli Magyarok Oktatásáért Apáczai Közalapítvány Kuratórium elnöki funkcióját is. Az Apáczai Közalapítvány Kuratóriuma elnökeként nagyon fontos programokat indított el, és valósított meg a kisebbségi magyarság közoktatásában.
Az is a személyiségéhez tartozott hozzá, hogy szerkesztőbizottsági elnökként a Debreceni Szemlét közös fórummá tette: a Kárpát-medencei magyar felsőoktatás és tudomány szereplői mind szerzői és olvasói lehettek a folyóiratnak. Itt Kolozsváron számunkra, magyar oktatók számára megtisztelő volt, hogy elfogadta az egyetem díszdoktori címét: ebben is azt a lehetőséget kereste és látta, miként járulhatna hozzá a mi körünkben, a mi intézményünkben a magyar oktatás helyzetének javításához, erősítéséhez.
Berényi Dénes akadémikus úgy volt példa, hogy bizonyára nem kívánt példa lenni, úgy volt nagy és fontos személyiség, hogy került minden látványosságot, úgy állt mellettünk – mellettem személyesen is –, hogy ennek csak a közvetlenségét, személyes emberségét, szeretetének kisugárzását érezhettük. Nagyon a magunkénak is tudhattuk, és most önző módon saját veszteségünket éljük meg elhunytában.
Búcsúztatása 2012. július 4-én lesz Debrecenben.
Mély részvéttel osztozunk a család, a tudós társak, a magyarországi tudományos testületek és intézmények gyászában. Kegyelettel őrizzük emlékét.
Péntek János
Szabadság (Kolozsvár)

Teremtsünk hitközösséget és nyelvi otthont a fiatalok számára
Beszélgetés Vetési László lelkipásztorral, szórványügyi előadóval
– Az 1989 előtti erőszakos asszimilációs törekvéseket a rendszerváltozás után ennek egyféle „rejtett” formája váltotta fel, amelynek sajnos megvan a maga romboló hatása, még akkor is, ha nem olyan mértékű, mint korábban. Úgy tűnik azonban, hogy az erdélyi magyar közösséget jelenleg sokkal inkább egyfajta „önkéntes beolvadás” veszélye fenyegeti. Mi a véleménye erről?
– Alapvetően ez így történt, a kérdés azonban árnyaltabb. Erőszakos asszimilációs jelenségekről, 1989 után is beszélhetünk. Jelentősen kifinomult az eszköztár, egy alattomos lélektani hadviselés zajlik: a kisebbségi nyelv hatalom általi megbélyegzése, a folyamatos etnikai sértegetések, a nyelvhasználat visszaszorítása a magánszférába, jogfosztottság fenntartása, a „másodrangú állampolgár” pszichózisa. Ezek mind az erőszakos asszimilálás kategóriájába tartoznak. Ennek nyitánya volt, mintegy hatalmi beintésre a marosvásárhelyi fekete március, ahol egyszerre érvényesült a félelemkeltés, megbélyegzés és elüldözés szándéka. A természetes asszimilációt a szabadság is szülte. Felszámolódtak az etnikumokat elválasztó, sajátosságaikat kijelölő évszázados határok, kiegyenlítődtek az etnikai-, nyelvi és regionális különbségek, sérültek a szabályok és a belső tiltások is. Évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy aranyosszéki vagy kalotaszegi magyar havasi vagy mócvidéki románnal házasodjon. Most viszont mindent és mindenkit hasonló szintre emelt (vagy süllyesztett) az azonos munkahely, a közös külföldi munkavállalás, itthon a közös munkaasztal, a közös élettér, a szórakozáskultúra, és a fiatalok nagyrészt vegyes környezetben szocializálódnak.
– Nemrég látott napvilágot a nagybányai és bányavidéki magyarság képviselőinek kétségbeesett felhívása a helyi magyar közösségekhez – elsősorban pedagógusokhoz, szülőkhöz, fiatalokhoz – amelyben az önkéntes beolvadás ellen emelik fel szavukat, az egyik veszélyt pedig éppen a vegyes házasságokban látják.
– A nagybányai nyilatkozat szép, felelős személyek felelősségteljes megnyilatkozása a régiójukat és az egész erdélyi magyarságot érintő kérdésekről. Az eredményekre és a hatására vonatkozólag azonban, sajnos, már több kérdőjel vetődik fel bennem. Követi-e összefogás, cselekvés? Nem biztos, hogy a magyarság jelentős tömegei mozgósíthatóak a kiáltó szókkal. Ha ez a dokumentum cselekvésre ösztönzi azt a régiót, amelynek szánták, akkor az nagyon jó lesz. Nagybánya környéke van olyan fontos az erdélyi-partiumi és az egyetemes magyarság számára, hogy komoly helyi és országos összefogás szülessen az oktatásért, a művelődésszervezésért, iskolafejlesztésért, gyermekprogramokért, és nem utolsó sorban az egyházak közösségépítő szolgálatáért. A történelmi Kővár-Máramaros két vidékéről van szó, amelyeket szintén utolértek a XXI. századi kisebbségi magyar sors nagy gondjai és kérdései. Azért is jellegzetes területek, mert két nagyvárosában (Nagybányán és Máramarosszigeten) − a nagy többségi beözönlések mellett − az utóbbi fél évszázadban egy hagyományos, történelmi, magyar polgári réteg mellé egy új, gyári munkás magyar népesség is telepedett. Ezeknek sokarcú és változó az önazonosság megőrző igénye. A városok mellett jelentős, életképes szigetfalvak (Koltó, Magyarberkesz, Szinérváralja, Domokos, Aknasugatag, Hosszúmező) is megmaradtak. Igen nehéz a sorsuk azonban a fogyó magyar népességű, nemrég még virágzó bányatelepüléseknek, a kis szórványoknak, amelyek kemény küzdelmet folytatnak az asszimiláció ellen (Felsőbánya, Miszbánya, Erzsébetbánya, Visó és Borsa). Ezekben a folyamatokban a magyarságnak sikerült olyan jelentős eredményeket is felmutatni, mint például a Németh László és a Leövey Klára nevét viselő nagybányai, valamint máramarosszigeti középiskolák, illetve a nagybányai Teleki Ház. Ezen megvalósítások és sikerek ellenére bárki észreveheti a nagy magyar közösségi gondokat, amelyek az említett Új Kiáltó Szó megfogalmazásához vezettek.
– Melyek ezek a konkrét gondok?
– Hosszú lenne a felsorolás, és ezek országos kisebbségi gondok. A városokat és falvakat egyaránt érintő, felgyorsuló, hihetetlen méreteket öltő vegyes házasság, nyelvromlás, nyelvi kényelem – ez utóbbi szinte eléri a nyelvi igénytelenséget – az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvi közösség iránti igény lanyhulása, és általában minden kisebbségi etnikumhoz kapcsolódó értékőrzésről való lemondás. A kiterjedt „anyanyelvi oktatássérült” és „anyanyelvi írástudatlan” magyar réteg kialakulása és jelentős számbeli növekedése.
A mai Máramaros megyének érdekes és rendkívül értékes színfoltja az a néhány szigetfalu, amely elszánt küzdelmet folytat a magyarság megőrzéséért, a közösségi élet fennmaradásáért. Köztük Koltó a legismertebb helység és emlékhely, amely Petőfi-zarándoklatok központjaként ismert, ám ez erőt is ad a helyi közösségnek további túlélési cselekvésekre is. Koltó szomszédságában levő, Katalin névre hallgató – nemrég majdnem színmagyar – településnek már nehezebb a helyzete, mert Nagybánya román kertvárosává kezd alakulni. Magyarlápos és Domokos – előbbi város, a másik magyar falu a Lápos völgyében – szintén együtt küzd meg a többségi környezet asszimiláló hatásával. A Tisza mentén az egyetlen majdnem színmagyar település Hosszúmező, amely a máramarosszigeti Leövey Klára Gimnázium diákutánpótlását nagyrészt biztosítja. Mindenütt egyre nehezebb megharcolni a többség nyelvi agressziójával, a „nem érdemes magyarul beszélni”, „a román iskolában jobban érvényesül” jelenséggel.
– Beszélhetünk-e arról, hogy 1990-től kezdődően felgyorsult ez a folyamat?
– Az asszimilációs folyamatok nem egységesek, egyirányúak, hanem különböző változó vonulatokat mutatnak Erdélyben. Erről a kisebbségkutatók konkrét adatokkal tudnak szolgálni. A városi asszimiláció, a vegyes házasság mértéke mögött pontosan nyomon követhető a magyar etnikai csoport erőteljes elszigetelődése, elmagányosodása, vagy a régi otthonhoz, az „elhagyott szülőfalu”-hoz való kötődése, e kötődés foka is. Különösen akkor, ha ezt a kapcsolatot továbbra is folyamatosan ápolja az illető: hazajár családtagjaihoz, egyfajta agrárturizmusi kapcsolatot valósít meg. Így gazdagodik és épül az anyanyelvi közösség- és otthonélménye is. Hasonló kapcsolat volt megfigyelhető az 1990-es években, a nagy intenzitású magyarországi munkavállalások idején. Azok a bányavidéki, partiumi magyarok, akik a jelzett időszakban nagyobbrészt Magyarországon vállaltak munkát, javult nyelvi kifejezésmódjuk, gazdagodott szókészletük, és egyértelművé vált a magyarsághoz tartozásuk értéke. Úgy tűnik, ez lassan a múlté. Különösen Máramarosban ezt legalább egy évtizede felváltotta a helyi román, ukrán, ruszin többséggel együtt zajló spanyol-olasz munkavállalás hisztériája, amely egyértelműen más irányba vezeti magyarjainkat.
– Melyik tényező a legaggasztóbb a romániai magyarság „önkéntes” beolvadását illetően?
– Kettő különösen aggasztó méreteket öltött: sokan azért választják a román nyelvű oktatást, mert azt feltételezik, hogy akkor jobban érvényesül a gyermek. Ez egyébként nem csak erdélyi és csak magyar jelenség: ugyanerről panaszkodnak Felvidéken és Délvidéken is, de ugyanezekkel a tévhitekkel kell megküzdenie minden kisebbségi vezetőnek, a magyarországi szórványromán oktatásnak is pl. Méhkeréken. Ez afféle hóbort, divat szórványban. Egyik, erről szóló vidékjáró előadásomban így fogalmaztam, hogy „abban a tévhitben élünk, hogy az érvényesülés, a siker, a pénz többségfüggő kategória, hogy ezt csak románul lehet elérni úgy, hogy gyermekeink útjából eltakarítunk minden magyar értéket, mert az akadály.” Évek óta próbáljuk meggyőzni a közösségeket, a szülőket és magukat a gyermekeket, hogy a „jobban érvényesülés” tévhit. Másfél éve szinte egy időben jelent meg Péntek János nyelvészprofesszor értekezése arra vonatkozólag, hogy gyermekeinknek miért érdemes magyar iskolát választani; illetve Varga László marosvásárhelyi lelkész nyílt levele ugyanerről. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány szervezésében Fehér megye valamennyi jelentős települését végigjártuk a dicsőszentmártoni Kökényes táncegyüttessel nevelni, oktatni és művészi élményt is nyújtani. „Minden magyar gyermeket magyar iskolába” mottóval előadások, beszámolók hangzottak el. A hatását még nem tudjuk pontosan lemérni.
A másik nagy gond a rendkívüli méreteket öltő vegyes házasság. Ami ezt illeti: nem csak az erdélyi, hagyományosan magyar jellegűnek érzett nagyvárosokban, hanem a szigetfalvainkban is nagy gondot jelent. Ennek hátterében a férfi és nő kapcsolatának teljes átalakulása, a régi társadalmi – közösségi szabályozások megszűnése áll elsősorban, továbbá az etnikai határok összemosódása és az etnikai másság elértéktelenedése. Tudjuk, a párválasztás bölcsője az ifjak közösségi életének színtere: iskola, baráti kör, egyház, szórakozás, hobbitevékenységek. Nagyon sok szülő elfelejti, hogy az iskola nyelvének kiválasztásával nagyrészt kijelöljük a gyermek teljes pár- és etnikumválasztását is. Évek múltával hiába jövünk kétségbeesve, hogy „hát én nem ezt akartam”! Azt azonban nagyon sok példa mutatja, hogy azokon a településeken, ahol a fiatalságnak szervezett anyanyelvi közösségi életet biztosít az egyház, egy-egy művelődési csoport vagy alapítvány, a vegyes házasság folyamata jelentősen lassítható. Mi mindenütt azt szorgalmazzuk a gyülekezeti munka megszervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban: tessék közösséget teremteni a fiatalok számára, mely nem csak hitközösség, hanem nyelvi otthon is. Példaként említeném a sok-sok gyülekezeti ifi csoportot, tábort, közös programot. A szamosújvári Téka tánccsoportot, amelynek fiataljai már nem csak együtt táncolnak, hanem szabadidejüket többnyire ebben a baráti közösségben töltik. Ez pedig a párválasztás bölcsője is lehet. Ezt és sok, ehhez hasonló példát kell Erdély-szerte népszerűsítenünk, szorgalmaznunk és segítenünk, de elvárnunk és megkövetelnünk is. Pontosan nyomon követhető, hogy ahol különösen magasra emelkedik a vegyes házasságok száma, ott nagyon nagy mulasztások érhetők tetten a közösségi élet szervezésében és az egyház ifjúsági munkájában is.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Bethlen Gábor Alapítvány idei díjait
Sára Sándor filmrendezőnek, Péntek János nyelvtudósnak és Jurij Poljakov orosz írónak, kritikusnak ítélték oda idén a Bethlen Gábor-díjat.
Az erdélyi fejedelem nevét viselő alapítvány díjait pénteken adták át a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban. Lezsák Sándor Országgyűlési képviselő, a kuratórium elnöke a díjátadó előtt felidézte, éppen 110 évvel ezelőtt született Illyés Gyula, aki az ország függő helyzetében a magyarság „egyszemélyes intézménye" volt. Illyés nélkül nem jöhetett volna létre 1979 májusában a Fiatal írók találkozója, és lélekben ott volt 1987-ben a lakitelki sátorban is – hangsúlyozta.
Emlékeztetett arra, hogy az illyési életmű része a Bethlen Gábor Alapítvány is, amely Bakos István kezdeményezésére jött létre az író szellemiségében 30 éve. Sára Sándort Bakos Edit, az Uránia mozi igazgatója „művészt teremtő emberként" jellemezte, legyen szó akár fotóról, játékfilmről vagy dokumentumfilmről.
Operatőrként különleges látványteremtő képességét adta pályatársai alkotásaihoz, 1993-ban pedig „az összmagyarságnak szóló" Duna Televízió meghatározó elnöke lett – szólt a díjazottról. A Péntek Jánost méltató Kiss Jenő nyelvész elmondta, a kolozsvári Babes-Bólyai Egyetemen tanító nyelvtudós a romániai magyar nyelvtudomány vezető alakja, az erdélyi magyar értelmiség és magyar nyelv ügyének fáradhatatlan munkása, akit a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben választott külső tagjainak a sorába.
Jurij Poljakov író, a Lityeraturnaja Gazetta főszerkesztőjének méltatásakor Bíró Zoltán irodalomtörténész, az alapítvány kurátora elmondta, hogy az alapítvány fennállása óta először orosz írónak ítélték oda a díjat.
Munkái tanúsága szerint értéktudatában és szellemében közel áll az alapítvány szellemiségéhez.
A Társaság az orosz magyar kapcsolatokért nevű társaság elnöke.
Márton Áron-emlékérmet adományoztak Pákh Tibor jogásznak a nemzeti ellenállás jelképes alakjának, Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész laudációját Petrik Béla kurátor olvasta fel. Elhangzott, hogy Pákh Tibor ez ideig még nem részesült semmilyen kitüntetésben. Pákh hosszú időn keresztül szinte egyedül képviselte a nemzeti ellenállást.
1960-ban letartóztatták az államrend megdöntésére irányuló összeesküvés miatt, és 15 év börtönbüntetésre ítélték, de a nyolcvanas években is számos alkalommal tartóztatták le ellenzéki tevékenysége miatt. Kunckelné Fényes Ildikó fizikus, a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetségének elnöke Zika Klára közíró méltatása szerint a díjazott 1945-ben emigrált Németországon keresztül Venezuelába. Egyetemistaként részt vett az 56-os menekültek segítésében, majd a venezuelai magyarság életének oszlopos tagja lett, és jelentős szerepét vállalt Mindszenty bíboros ottani látogatásának szervezésében. Agócs Sándor költő, szerkesztő az Antológia Könyvkiadó vezetője Márton Áron-emlékéremben részesült. Ács Margit író elmondta, hogy rendszerváltó, aktív értelmiségiként 1990-ben Lakitelken nyomdát teremtett, az ő szakmai tudásának köszönhető, hogy néhány év alatt professzionális könyvkiadóvá fejlődött. Szellemileg előkészítette és támogatta a Népfőiskola programját és a népi nemzeti értelmiséget. A Tamási Áron-díjjal kitüntetett Szakolczay Lajos közíró, kritikus az őt laudáló Márkus Béla irodalomtörténész szerint a különböző művészi területek: az irodalom, az opera, a festészet, a szobrászat között egyaránt otthonosan mozog. Munkássága során Szakolczay Lajos az elcsatolt területeken élő és a nyugati magyarságot is igyekezett a „nemzet vérkeringésébe bekötni".
A Bethlen Gábor Alapítvány 1980-ban kezdte meg működését azzal a céllal, hogy anyagi, szellemi támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállaljon a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép-európai szellemi együttműködésben és a határon túli magyarság anyaországi megismertetésében. A Márton Áron-díjat 1988-ban alapították, a Tamási Áron-díjat pedig két évvel később hozták létre. MTI
Erdély.ma

Bethlen Gábor-díj Péntek János nyelvésznek
Péntek János nyelvész, Sára Sándor filmrendező, operatőr és Jurij Poljakov orosz író, kritikus kapta az idei Bethlen Gábor-díjat, a fejedelem nevét viselő alapítvány elismeréseit péntek este adták át Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Lezsák Sándor Országgyűlési képviselő, a kuratórium elnöke a díjátadó előtt kifejtette: éppen 110 évvel ezelőtt született Illyés Gyula, aki az ország függő helyzetében a magyarság „egyszemélyes intézménye” volt. Emlékeztetett arra, hogy az illyési életmű része a Bethlen Gábor Alapítvány is, amely Bakos István kezdeményezésére jött létre az író szellemiségében 30 éve.
A Péntek Jánost méltató Kiss Jenő nyelvész elmondta: a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanító nyelvtudós a romániai magyar nyelvtudomány vezető alakja, az erdélyi magyar értelmiség és magyar nyelv ügyének fáradhatatlan munkása, akit a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben választott külső tagjainak sorába.
A rendezvény keretében átadták a Márton Áron-emlékérmeket és a Tamási Áron-díjat is.
Szabadság (Kolozsvár)

Könyv azokról, akikre büszkék lehetünk
Még nyomdaszagúan érkezett meg Budapestről A Kárpát-medencei tehetséggondozás jó gyakorlatai című kötet, amelynek szerkesztője Demeter József Bethlen-kollégiumi véndiák. Demeter 1966-ban végzett a BGK tanítóképző tagozatán, jelenleg családjával az anyaországban él és dolgozik. Bevezetőjében többek között a következőket írja: „a kötet célja – amellett, hogy bemutat egy-egy határon túli tehetséggondozó gyakorlatot – az ötletadás és pedagógiai gondolatok (ihlet) ébresztése.” A fiatal szerkesztő – akire volt tanárai és osztályfőnöke nevében is büszkék vagyunk – hozzáteszi: öröm volt számára e színes kötet összeállítása és gondozása. Sajnálja, hogy a Kárpát-medence magyarlakta területei közül csupán Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Vajdaság egy kis része szerepel példaként. Célja azonban, hogy továbbépítse a tehetséghálót, és szorosabbra fűzze a kapcsolatokat a központok között.
A Románia – Erdély régió címszó alatt az első részben A magyar tehetség esélyei Erdélyben címmel Péntek János egyetemi tanár írt tanulmányt, amelyből kiderülnek a demográfiai arányok országos és erdélyi adatai, valamint a magyar nyelvű régiók sajátosságai. Kultúra, irodalom és identitás címen az iskolaválasztásról, a tannyelvválasztásról, a közoktatás rendszeréről, színvonaláról és eredményességéről is szó esik.
A második részben, az ún. Terepkönyv-gyakorlatokban a gyakorló pedagógusok találhatnak hasznos praktikákat, amelyeket mintaként felhasználva, kísérletezgetve, próbálkozva saját házuk táján is elindíthatnak valami hasonlót, vagy tökéletesíthetik a már meglévőt. A nagyenyedi részt Dvorácsek Ágoston, a kollégium fizikatanára írta, aki egyben az immár 12 éves, nagy utat bejárt Fenichel Kör egyik megalapítója a kollégiumban. Visszatekintő írásában említést tesz az önképzés évszázados kollégiumi múltjáról, az 1990 utáni időszak önképzőköri tevékenységeinek feléledéséről, az iskolai folyóiratokról (Haladjunk, Lárma, Firkász), az alsó tagozatosok irodalmi köréről, a felsősök Irodalmi kávéházáról, arról, hogy tanulóink először Kunszentmiklóson kóstoltak bele az igazi diáktudományos konferenciák hangulatába (RKTDK). Ekkor már tucatnyi diáktudományos dolgozat keletkezett az iskolában, főként a biológiatanárok támogatásával, és megszülettek az első nagyenyedi díjnyertes dolgozatok is. Tegyük hozzá: az akkor zajló Székelyköri táborok Budapesten az érdeklődő tanulóktól néprajzi, helytörténeti dolgozatokat igényeltek. A dolgozatokat a magyartanárok értékelték. A szerző a továbbiakban jogosan állapítja meg: az első sikereken felbuzdulva rájöttünk, hogy szervezett körülmények közt eredményesebb lesz a tevékenység. 2000. szeptember 27-én így alakult meg a Fenichel Sámuel Önképzőkör, amely azóta nemzetközi tekintélyre tett szert, és erdélyi vonatkozásban az egyik legfejlődőképesebb diáktudományos mozgalommá vált.
A többi Kárpát-medencei régió hasonló szellemű beszámolói is megerősítik az olvasót abban a meggyőződésben, hogy igazi hézagpótló munkát tartunk a kezünkben, amelynek a jövőben biztosan tartalmában táguló, gazdagodó kötetei jelenhetnek meg. A kötet függelékében a különböző régiók diáktudományos tehetséggondozóinak színes fényképe és rövid életrajza teszi még vonzóbbá a tartalmat. A mellékletben pedig, ugyancsak régiónként, emlékképeket találunk a diákok tevékenységeiből. A kötet legnagyobb erénye, hogy mert nemzetben gondolkodni. Gordon Győri János írja összefoglalójában: „mintha egyre inkább megnövekedne a tehetséggondozó (főleg nyári) táborok jelentősége, és még a korábbinál is tovább növekedne az intézményi, helyi, területi, országos nemzetközi és egyéb szintű szaktudományos és integrált, összetett, tudásegészekre építő versenyek szerepe.”
(bakó)
Szabadság (Kolozsvár)

Szakmai terepet is jelent a szülőföld – beszélgetés Biró A. Zoltán antropológussal
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett.  Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc

Krónika (Kolozsvár)

„Nem lehet teher, csak szárny az anyanyelv, amely fölemel”
Mielőtt a témát megjelölő kérdésre néhány, bizonyára elfogult gondolattal hozakodnám elő, jeleznem kell, hogy az én elfogultságom az életemből, a helyemből és a helyzetemből ered. Abból, hogy a „számunkra” szóalakot nem elsősorban magamra értem, noha erre is bőven volna okom, hanem közösségeinkre: a moldvai magyarokra, a székelyekre, a mezőségiekre, a dél-erdélyiekre, a kalotaszegiekre, a keleti és általában a „külső” magyarokra.
A nyelvben kifejeződő közös hazára gondolok, de a nyelvi tájakra s e tájakban élő közösségekre is. Azokra, akik a nyelvi kapcsolatok és a nyelvi ütközések sávjában élnek, ezek előnyeivel és hátrányaival együtt. Vannak, akik úgy gondolják, és ez szinte közösségi szindrómává vált, hogy az anyanyelv már csak a múlt, csak a hagyomány. Vannak, akik csak muzeális értéknek tekintik. Pedig szerves része a jelennek, és biztató ígérete a jövőnek. Nem tudunk meglenni nélküle.
Nyelv, nemzetiség, tudományok – „öszvesítve”
A mai nap történelmi évfordulóként lett a magyar nyelv napja 2011-ben az Országgyűlés szept. 29-i határozatával. A hivatkozási alap pedig az 1844. évi II. törvénycikk, amely sokak rosszallásától kísérve Magyarországon hivatalossá tette a magyar nyelvet. Némelyek szerint minden későbbi bajunknak ez lett a forrása, noha egészen nyilvánvaló, hogy ez az aktus csak nyelvünk évszázadok óta tartó alárendeltségét szüntette meg.
Fontos eseménye volt az előző század végén elindult és a következő század elejéig tartó, kedvező nyelvi (és társadalmi) folyamatoknak. A folyamatokban mindig vannak meghatározó előzmények és következmények. Az előzményekben pedig távolabbiként és közelebbiként egyaránt jelen van Erdély, erdélyi vagy Erdélyből származó személyiségek. Nemcsak az akkor még nem annyira távoli 17. és 18. századra gondolok, amikor a magyar nyelv és kultúra túlélését éppen Erdély biztosította, hanem a 19. századi fontos történésekre is. Ismeretes, de talán ritkán mérjük fel annak jelentőségét, hogy az Akadémia, sőt már a Tudós Társaság első elnöke, szabályzatának megfogalmazója is nyelvész volt, nyelvész és történész, nem műkedvelői szinten, nem lebecsülendő munkássággal, nyelvész volt és erdélyi kötődésű arisztokrata, gróf Teleki József.
Haláláig, 1855-ig volt elnöke az Akadémiának. 1842 és 1848 között pedig Erdély kormányzója. Az alapító és alelnök Széchenyitől eltérően, aki az Akadémiának elsősorban nyelvművelő, nyelvgazdagító, nyelvőrző szerepet szánt, Teleki József végig azt az álláspontot képviselte, amelyet leghatározottabban az Akadémia 1843. okt. 8-i közgyűlésén így fogalmazott meg: „A nyelv, nemzetiség és a tudományok kitűzött czél gyanánt karöltve lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgynak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk.” Neki bizonyára közvetlen szerepe volt az 1844. évi törvény elfogadtatásában is, amely az általa egy évvel korábban célként megjelölt „öszvesítést” kodifikálta.
Innen pedig egyenes út vezetett 1848 12. pontjához. Az „öszvesítés” megtörtént, hét évtizeddel később pedig elkövetkezett az újabb „szétesés” és eltávolodás. Most nemzetpolitikának, Akadémiának, mindnyájunknak újra az „öszvesítés” a feladatunk, a változatosságban mindig jelen levő közös elfogadása, és legalább annak megtartása, ami értékként megvan, pl. a tudományok magyar nyelvűségében. Újra Teleki József említett, akadémiai közgyűlési beszédének egyik erre vonatkozó passzusát idézve: „…a nyelvnek csak a használat ad életet; […] a nyelvet csak a gyakorlat mívelheti sikeresen és annak a nemzet míveltségéhez, különösen tudományos kiképzéséhez kell alkalmaztatnia.”
Ehhez, Wesselényi ma is aktuális szavával, közértelmességre volna szükség. A mai, közelítésnek nevezhető „öszvesítés” több szinten történik, többek között a határtalanítás programjában. Ezen a Termini néven ismert, elsősorban a külső régiókban működő nyelvészeket összefogó kutatóhálózat dolgozik annak tudatában, hogy tevékenysége erősíti a magyar nyelv és kultúra végvárait, azt a védőövezetet, amely Magyarországot körülveszi. Ezt jelentős mértékben segíthetné a tudományon, azaz a nyelvészeten belüli közelítés a szemléletben, a nagyobb fokú empátia a jelenségek megítélésében.
A nyelvi közelítés, az akár eredményes határtalanítás önmagában megtévesztő is lehet, azt sugallhatja, hogy nemcsak értjük, hanem meg is értjük egymást. A megértés jóval többet jelent, többet feltételez. A gondolkodásbeli határtalanítás, a kölcsönös megértésre való törekvés nélkül továbbra is érvényes maradhat az Erdélyből áttelepült író, Vári Attila keserű tapasztalata: „Akkor még nem tudtam, amit most, harminc év után biztosan tudok: minket, erdélyieket az anyaországtól éppen a közös nyelv választ el.”
Összeköt és elválaszt az anyanyelv
Az alapkérdésre visszatérve: mit jelent számunkra a magyar nyelv? A kisebbségi régiókban mindenekelőtt az azonosságtudat legszilárdabb alapját jelenti, a közösségek számára az egyetlen közös elemet az állami tekintetben, felekezetileg és politikailag megosztott magyar világukban. A nyelv az, amely azonosít és megkülönböztet, összeköt és elválaszt, amely bezárhat és befogadhat, de amelyből ki is zárhatjuk magunkat. Ebből következik az anyanyelv szimbolikus fölértékelődése, fölmagasztosulása, amellyel egyáltalán nincs összhangban a pragmatikus viszonyulás: a mindennapi nyelvválasztás, ebből is a legfontosabb, a tannyelvválasztás.
És ez közvetlenül érinti a fiatalokat, a gyermekeket, akiket ez a döntés legfontosabb szellemi érzékszervüktől, a megismerés, az ismeretszerzés legközvetlenebb eszközétől távolíthat el, foszthat meg. Mit nem jelenthet ilyen körülmények között az anyanyelv? Nem lehet teher, csak szárny lehet, amely fölemeli az embert. Nem jelenthet sem szégyent, sem megfélemlítettséget, sem hivalkodást, csak méltóságot. Gábor Dénes mondta egy vele készült interjúban: „az anyanyelv nem kabát, amelyet levethet az ember.” Az idegen nyelvi környezetben élő magyar tudósok a legjobb példái annak, milyen különleges, nagy érték a két- és többnyelvűség, és igazolása annak is, hogy ennek nem elkerülhetetlen következménye a nyelvvesztés, a nyelvcsere.
Magas szinten igenis megtartható, gyümölcsöztethető a kétnyelvűség, és benne külön értékként az első nyelv, az anyanyelv. A nyelv mindenki számára a szabadságot és a lehetőséget jelenti a gondolkodásban, a közlésben, az emberi kapcsolatokban, a múlthoz, a hagyományainkhoz való kötődésünkben, az irodalom élvezetében. Ezért alapvető a nyelvhasználat szabadsága és vele együtt minden egyes beszélő és író ember tudatossága és felelőssége a nyelvhasználatban. És mint egyebekben is a joghoz, a nyelvi joghoz is mindenkor társulnia kell a kötelességnek, a kötelességtudatnak.
Péntek János
Elhangzott november 13-án Budapesten, A magyar nyelv napján rendezett emlékülésen a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke.
Krónika (Kolozsvár)

Díjakat adtak át a tudomány ünnepén
A magyar tudomány ünnepe alkalmából négy kutatót díjaztak Marosvásárhelyen a Bolyai János Tudomány és Technika Házában.
Pénteken a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vásárhelyi szenátusi termében értekeztek a magyar tudomány ünnepe alkalmából, a beszélgetésen a romániai magyar közoktatásról és a pedagógusképzésről is szó esett. Szombaton a Bolyai János Tudomány és Technika Házában folytatódott a rendezvénysorozat, négy kutató vehette át a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) díját.
Péntek János, a KAB elnöke, aki ismertette a Magyar Tudományos Akadémia Erdélyben létrejött szakbizottságát, megalakulásának előzményeit, arra is kitért, hogy jónak látták, hogy évenként díjakat osszanak ki a kutatók ösztönzésére. Erre az idén került sor első alkalommal.
Az átadott négy közül a társadalomtudományok kategóriában Németh Boglárka Noémi nyelvész vehetett át díjat. A második, fiatalnak járó díjat természettudományi kategóriában Baricz Árpád matematikusnak ítélték oda. A Tudomány Erdélyi Mestere kitüntetést Szilágyi N. Sándor vehette át, a tudomány népszerűsítéséért járót pedig a Korunk kapta, az elismerést Kántor Lajos vette át.
Krónika (Kolozsvár)

Anyanyelvoktatás. Irányok és törésvonalak
A magyar tudomány ünnepe napján a romániai magyar közoktatás helyzetéről szervezett tanácskozást a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán. Az előadók mellett akadémikusok, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség országos és megyei szervezetének elnöke, főtanfelügyelők, főtanfelügyelő-helyettesek, tanfelügyelők vettek részt. A meghívottakat Németh Tamás professzor, az MTA főtitkára valamint Péntek János egyetemi tanár, a Kolozsvári Területi Bizottság (KAB) elnöke köszöntötte, aki a Kárpát-medencei magyar oktatás rendszerének közelítése érdekében ajánlotta az Akadémia elnökségének ezt a témát.
Az őszi ünnepi akadémiai rendezvényt minden évben más-más helységben szervezik. Marosvásárhelyen a közoktatást holisztikus, az egészre való rálátás szempontjából vizsgálják – nyilatkozta a kolozsvári nyelvészprofesszor. Az összkép ellentmondásos helyzetre utal: miközben úgy tűnik, hogy az oktatáspolitika javul, s új magyar intézmények jönnek létre, a mérések azt mutatják, hogy csökken a színvonal, s ezzel együtt helyenként a magyar iskolák vonzereje is. Nem elég megünnepelni, hogy létrejött egy magyar iskola, a későbbiekben sem szabad elfeledkezni az oktatás színvonalának a megőrzéséről. A csökkenés lényeges oka a pedagógusképzésben keresendő. Nem elég a hivatástudat, ha nincs meg a szakmai tudás, hisz közismert, hogy kisebbségi körülmények között többet, jobban kell teljesíteni. Baj van a szülők hozzáállásával is, hisz sok családban nem nevelik munkára a gyermekeket. Aki pedig nem tanul meg dolgozni, az sajnos tanulni sem tud. Vannak sikeres gyermekek, de az egyedi esetek nem ellensúlyozzák az összképet – összegezett a KAB elnöke.
Ezt erősítették meg az elhangzott előadások is. Pletl Rita, a Sapientia Marosvásárhelyi Műszaki és Humán tudományok Karának egyetemi tanára az anyanyelv-oktatás helyzetéről 15 éve elkezdett országos mérések eredményét ismertette. Bár az 1990-es években az elemi oktatásban voltak rossz eredmények, a kisiskolások anyanyelvi képességei ma már elérik azt az általános szintet, ahonnan tovább lehet lépni. Ez azonban szertefoszlik az általános iskolában, amelynek a gerince megroppanni látszik, s a folyamat magával fogja rántani a középiskolát is. A szövegalkotás terén nem észlelhető javulás, s a szövegértés szintje az elvárható alatt marad. Mindez az önálló tanulást gátolja nemcsak anyanyelvből, a többi tantárgyból is, s a tudás alkalmazásának szinte az átlagosnál gyengébb marad. Pletl tanárnő ígérete szerint a felmérés eredményét elküldik az iskoláknak, hogy minden tanintézményben fel tudják mérni az átlagszinthez viszonyított helyzetüket.
Szentes Erzsébet előadásából – Önismeret, pályaválasztás és életpálya összetevők vizsgálata az erdélyi magyar diákok körében – kiderült, hogy nem működik a pályaválasztási tanácsadás, gond van a végzősök pályaképével. A középiskolában nem tudnak eleget a választott szakmákról, s döntésüket nem a szakma jellegzetességei és saját képességeik ismeretében hozzák meg, pusztán csak érzelmi alapon (szeretem, nem szeretem) választanak. A tanári pályát a megkérdezetteknek mindössze a 4,5 százaléka választaná, az indoklás szerint rosszul fizetik a pedagógusokat, s 25 százalékuk határozott elutasító választ adott. A felmérés feldolgozásáról, számszerű adatairól Harangus Katalin mutatott tanulságos grafikonokat (Anyanyelvi kompetenciák: jelen és jövő a mérések tükrében).
Kit terhel a felelősség: a középiskolákat vagy az egyetemeket? – tette fel a kérdést Tonk Márton. Székely Tünde doktorandussal készült előadásában elhangzott, hogy a rendszerváltás utáni pozitív expanziót 2009 óta az egyetemre felvételizők számának stabilizálódása, majd az utóbbi években 5 százalékos csökkenése követte. Beszédes adat, hogy a közel 8.000 érettségiző fiatal közül 1.800-2000-en iratkoznak be magyar tannyelvű egyetemekre, 25 százalékuk román felsőoktatási intézményt választ, 50 százalékuk pedig nem tanul tovább. A magyarországi adatokhoz képest, ahol minden 100 főre esik egy egyetemi hallgató, a romániai magyarság körében mindössze 0,3 százalék.
A hozzászólások az oktatásügy szinte minden kérdését érintették. Péntek János vetette fel, hogy a romániai magyar oktatásnak nem jöttek létre a megfelelő szakmai háttérintézményei, annak ellenére, hogy a tanügyi törvény ezt lehetővé teszi. A szakma és a politika között működnie kellene a munkamegosztásnak – vélekedett Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke. Kerestély Irma, Kovászna megye főtanfelügyelője beszámolt, hogy a tehetségkutató, tehetséggondozó központ megalakítására a tanügyminiszter jóváhagyását várják. A hozzászólók közül többen is felvetették, hogy nem valósult meg a politika, hatóság és szakma folytonos együttműködése, egymás tájékoztatása. A romániai oktatásügyben ma sincs egységes stratégia, s a kapkodás, a tűzoltó módszerek az általánosak, miközben mindenki a másikra mutogat, amikor valami nem valósul meg. A felelősség vállalása helyett megmaradt a szolgalelkűség, s az intézményvezetők, pedagógusok továbbra is fentről várják az utasításokat, ahelyett, hogy a lehetőségeket kihasználva cselekednének.
Az oktatásügy másik fenyegető problémája az általánossá váló pedagógushiány. Míg tanítóból túl sok is van, ahogy nyugdíjba vonul a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán végzett nemzedék, egyre kevesebb lesz például a matematika, fizika és a magyar szakos tanár. 36 évesnél fiatalabb ezekből a szakemberekből nincs is Hargita megyében, s a vidéki iskolákban kénytelenek egyre több szakképzetlen oktatót alkalmazni – hangzott el a Ferencz S. Alpár volt főtanfelügyelő hozzászólásában, aki a közoktatási törvény beüzemelésének, a távirányítás továbbélésének a problémáit is felvetette.
Visszaállítani a tanár tekintélyét, társadalmi megbecsülését, pályadíjjal ismerni el munkájukat, átképezni a tanítókat – a tanácskozáson részt vevő akadémikusok a megoldáson gondolkoztak, hisz korszerű tankönyvekkel, segédeszközökkel is nehéz lesz dolgozni a jövőben, ha nem a legjobbak vállalkoznak a következő nemzedékek oktatására.
Az ünnepi összejövetel másnapján a Bolyai János Tudomány és Technika Házában a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Németh Boglárka Noémi nyelvészt a társadalomtudományok, Baricz Árpád matematikust a természettudományok kategóriában díjazta. Szilágyi N. Sándor munkásságát a tudomány erdélyi mestere címmel ismerték el, a Korunk folyóiratot a tudományok népszerűsítéséért tüntették ki.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Anyanyelvápolók ifjúsági parlamentje Budapesten
Huszadik Ifjúsági Parlamentjét tartotta november 17-én az Anyanyelvápolók Szövetsége Ifjúsági Szervezete (ASzISz) Budapesten, a Baár-Madas Református Gimnázium dísztermében. A Georgius Aranka Társaságot és Erdélyt Csonta Réka, Török Karola és Széman E. Rózsa, valamint a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium növendékei képviselték.
A parlament célja, hogy az ASzISz beszámoljon éves tevékenységéről a tagságnak, meghatározza a következő évi teendőket, valamint a szavazati joggal rendelkezők (minden 35 év alatti tag) ekkor választják meg az ifjúsági tagozat új vezetőségi tagjait. Emellett lehetőség nyílik, hogy a fiatalok is hozzászóljanak, s így megismerjék egymás munkáját.
Közös éneklés és Terjéki Tamás levezető elnök megnyitója után elsőként Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének (ASz) társelnöke köszöntötte a parlament résztvevőit, kiemelve a november 13-i magyar nyelv napi megemlékezést, amelyen idén három elcsatolt régió képviselői is elmondták gondolataikat (Erdélyből Péntek János, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke, Felvidékről Duray Miklós és Kárpátaljáról Vári Fábián László). Konrád Antal színművész a szép beszéd fontosságáról beszélt, mint mondta, társadalmi helyzetünkre, értékelésünkre nagy befolyással van, hogy hogyan beszélünk. Az anyanyelvápolás fontosságával kapcsolatosan megjegyezte, hogy a határon túli területeken egyáltalán nem magától értetődő az anyanyelv használata, néha szinte kiváltság, hogy magyarként lehet magyar nyelven beszélni. Matula Ágnes szerkesztő derűlátásra és bizakodásra buzdította a jelenlévőket a nehézségek ellenére is, többek között azért, mert az ASzISz és az Aranka Társaság ifjúsági tagozata között egyre szorosabb és aktívabb a kapcsolat. Kerekes Barnabás, az ASz társelnöke ismét felhívta a figyelmet arra, hogy a hatpercesre rövidített és a Lyukasórába beágyazott Nyelvőrző, valamint a többi anyanyelvi műsor érdekében csak úgy lehet tenni valamit, ha továbbra is minél többen írnak levelet az MTVA vezetőinek és az Emberi Erőforrások Minisztériuma irányítóinak. Orosz Tamás titkár beszámolt a szövetség helyzetéről, szorgalmazva az összefogást más szervezetekkel, valamint emlékeztetett a hamarosan sorra kerülő tisztújító közgyűlésre. Vadász Zsuzsa, a Szóról-szóval társszerkesztője beszélt arról, hogy a Beszélni nehéz! műsor teljes archívuma megtalálható és kutatható lesz a széphalmi Magyar Nyelv Múzeumában.
A beszédek után került sor az ifjúsági vezetőség új tagjainak megválasztására. A parlament mind az öt jelöltet támogatta, így vezetőségi tag lett Balogh Ramóna, a Szegedi Tudományegyetem hallgatója, Gillich Katalin, a Baár-Madas Református Gimnázium 10. osztályos tanulója, Kerekes Zsolt, a Nyelvőrző egykori rendszeres játékosa, Nyerges Evelin, aki az utóbbi évek táborainak rendszeres résztvevője és Ponyokai Judit, a kisújszállási Szép magyar beszéd versenyek moderátora.
A hozzászólások során a résztvevők többek között hallhattak a szövetség internetes jelenlétéről, amelyről Muszka Ágnes számolt be, kitérve a Magyar Nyelv Napjára, amely során az ASz közösségi oldalán olyanok találkozhattak az anyanyelvápolással, akik eddig talán nem is hallottak róla; bemutatkozott a rádi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola és a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium beszédművelő köre; valamint Brézai Zoltántól megtudhattak néhány információt a jövő évi tábor terveiről is.
A rendezvény végén a parlament elfogadta az Ifjúsági Szervezet új határozati pontjait, amelyek között szerepel a nemzedékek közötti együttműködés élénkítésének terve, javaslat pályázatfigyelő csoport létrehozására, valamint tematikus évek szervezésére, amelyek köré épülnének a rendezvények.
sz.e.r.
Szabadság (Kolozsvár)

Karácsonyi könyvbemutatók a BBTE-n
Karácsonyi könyvbemutatót tartanak Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Popovici Termében december 18-án, kedden 16 órától.
Az eseményen a következő köteteket mutatják be: Sándor Katalin: Nyugtalanító írás/képek. A vizuális költészet intermedialitásáról; Bartha Csilla, Nádor Orsolya, Péntek János: Nyelv és oktatás a kisebbségben. Kárpát-medencei körkép; Zsemlyei Borbála: Kicsinyítő képzők az erdélyi régiségből; Fazakas Emese, Fóris-Ferenczi Rita: „Ezernyi fűszál zeng tücsökzenét”. Köszöntőkötet P. Dombi Erzsébet tiszteletére; Erdély Judit, Ördög-Gyárfás Ágnes, Ördög-Gyárfás Lajos, Péntek János: Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv. Az AESZ két évtizede a nyelvi közösség szolgálatában; Erdély Judit: Fatikus beszéd. Megszólítások, köszönések, kapcsolattartó szokások a székelyföldi nyelvhasználatban; Németh Boglárka: Aspect and Stativity in Hungarian. From General Principles to Language Specific Phenomena.
Krónika (Kolozsvár)

Petőfi tanár úr már nem jön Kolozsvárra
Legutóbb, két-három hete még arról beszélgettünk telefonon, hol lehetne a szállása márciusban, amikor újra Kolozsvárra jön a feleségével együtt, és hogy előtte még keressem föl őket, amikor Budapestre megyek.
Hétfőn azzal a döbbenettel telefonált Zsuzsa aszszony, hogy a Tanár Úrnak február 10-én, vasárnap este megállt a szíve. 82. évében elhunyt Petőfi S. János professzor, az olaszországi Maceratai Egyetem nyelvfilozófiai tanszékének vezetője, a filozófiai intézet igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Karizmatikus személyisége volt a nemzetközi és a magyar tudományosságnak, a szövegelmélet, a nyelvfilozófia, a poétika és a humán kommunikáció nemzetközi hírű kutatója, a „szemiotikai szövegtan” megteremtője.
Szakmai pályája, munkássága, hatása egészen kivételes. A debreceni egyetemen szerzett előbb matematika–fizika–ábrázoló geometria, majd német nyelv és irodalom szakos diplomát 1961-ben. Tudományos pályája az MTA Nyelvtudományi Intézetéből indult. 1969 és 1972 között a Göteborgi és a Konstanzi Egyetem tudományos kutatója volt, 1972-ben az Umeai Egyetemen doktorált és habilitált. 1972-től 1989-ig a Bielefeldi Egyetem szemantikaprofesszoraként tevékenykedett, 1989 óta a Maceratai Egyetem nyelvfilozófia-professzora.
Ritka jelenségként: a tudós pályája és az általa (is) létrehozott diszciplína, a szemiotikai textológia „fejlődése” jelentős mértékben egybeesik. Európában általában szövegnyelvészetként, szövegtanként ismerik ezt a területet, az angolszász szakirodalomban diskurzuselemzésként. Petőfi S. János alkatával, soknyelvűségével, mély és széleskörű műveltségével, a „két kultúrát” áthidaló szakmai tudásával és érdeklődésével – mint több vele készített interjúban kifejtette – „kommunikatív” emberként mindig vonzódott a kommunikációhoz, annak gyakorlati és elméleti vonatkozásaihoz.
Integratív személyiségként és tudósként a szövegek nyelvészeti és hermeneutikai megközelítése között vert hidat. 1977-től alapító főszerkesztője volt a Research in Text Theory (Berlin / New York: de Gruyter) c. könyvsorozatnak, mely a szövegtan egyik legtekintélyesebb nemzetközi fóruma. 1972-től alapító társszerkesztője a Papiere zur Textlinguistik / Papers in Textlinguistics (Hamburg: Buske) című könyvsorozatnak, melynek közel 80 kötete jelent meg.
Tanulmányai a nemzetközi élvonalba tartozó folyóiratokban és tekintélyes könyvsorozatokban jelentek meg angol, német, olasz, francia, spanyol és japán nyelven, 1988 után magyarul is. Bármilyen nyelven publikálta is tanulmányait, azokban többnyire magyar műveket elemzett, mutatott be, és ezzel a magyar kultúra közvetítője, nagykövete is volt.
Szakmai pályája abban is kivételes, hogy külföldre való kikerülése után három évvel, 1972-ben Bielefeldben már professzorként alapítja meg a szemantika tanszéket, részt vesz a modern struktúrájú és szemléletű egyetem szervezésében, dékánként a kar vezetője. 17 évvel később már a német tapasztalatokkal, nemzetközi hírű eredményekkel és kiterjedt kapcsolatokkal kerül a 700 éves Maceratai Egyetemre, Olaszországba. Európában aligha van tudós, aki olyan mély és alapos egyetemi tapasztalatokkal rendelkezett volna, mint Ő.
A német rendszerben a nyitottságot és a belterjesség elutasítását értékelte sokra, az integrált oktatásra való törekvést, és különösen azt, hogy ennek közvetlen hatása lehetett a közoktatásra. Az olasz rendszer már centralizáltabb és belterjesebb volt, másféle előnyökkel. 1991-ben pécsi díszdoktori avatásán tartott előadásában öszszegezte addigi tapasztalatait ezzel a címmel: Egyetemről egyetemre. Amiben éltem, amiben jelenleg élek, s amiben talán a jövő generációinak élnie lehetne. Ezt a szöveget kötelező olvasmánnyá kellett volna tenni mindazok számára, akik nálunk vagy Magyarországon hályogkovácsként egyetemeket alapítottak és működtettek. Ma is megvan az aktualitása a vezetők, a hallgatók és az oktatáspolitikusok számára egyaránt.
Nekünk 1969 májusától volt közvetlen kapcsolatunk Vele. Nekem személyesen is. Az 1990 előtti időszakban ez távoli szakmai kapcsolatot jelentett. 1990 után Pécsett, Szegeden és Debrecenben is kutatócsoportok jöttek létre az Ő vezetésével, magyar nyelvű kiadványsorozatok indultak el, ezekben erdélyi szerzők is helyet kaptak. Nálunk készülő doktori dolgozatok szerzőit istápolta, részt vett hivatalos bírálatokban is. Különösen szívén viselte a közoktatást, az iskolai magyar nyelv és irodalom oktatását. 1998-ban a feleségével, Benkes Zsuzsával írt. A szöveg megközelítései. Kérdések – válaszok. Bevezetés a szemiotikai szövegtanba című könyvük sokak számára Erdélyben is kézikönyvvé, tankönyvvé vált, akárcsak a korábbi Elkallódni megkerülni vagy a Szövegtani kaleidoszkóp két kötete.
Eljött a magyar tanárok csíkszeredai továbbképzésére, ott volt velünk Sepsiszentgyörgyön, itt Kolozsváron szinte minden évben az egyetemen, a márciusi anyanyelvi rendezvényen. Noha a fizikuma fokozatosan gyengült, előadásai, gondolatai, mondatai kristálytiszták maradtak, mint mindig is voltak. Amit elmondott vagy leírt, abban pontos és határozott volt, amikor költői szöveget, zeneművet vagy képzőművészeti alkotást elemzett, értelmezett, akkor érzékeny volt, mint a hegedű húrja. Nagyon fontosnak tartotta, hogy az értekező szöveg pontos és kifejtett legyen. Előadásain elvárta a lankadatlan figyelmet és az érdeklődést. Kérdezni szeretett, és a hallgatóitól is elvárta, hogy kérdezzenek.
Tudósként sokan gyászolják, sokan fognak emlékezni Rá Japántól Amerikáig, leginkább Németországban és Olaszországban. A mi fájdalmunk és szomorúságunk egészen személyes: az emberi veszteséget éljük meg, mivel a Tanár Úr közvetlenségében, szerénységében, szeretetében és barátságában volt emberként is egészen kivételes.
Szinte lehetetlen búcsúzni Tőle.
Nyugodjék békében.
Péntek János
Krónika (Kolozsvár),

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)

Akinek munkaeszköze a nyelv, annak anyanyelvét is tanulnia kell
Anyanyelvünk állapotát, használatát folyamatosan figyelő székelyföldi lapigazgató (aki újságíró és költő is) meglehetősen borúlátóan beszélt anyanyelvápolóknak a hazai magyar sajtó, főként a helyi, regionális napilapok nyelvezetéről.
Amint mondta: nagy szükség volna a románból rossz fordítással vagy más – kifogásolható – ok miatt nyelvünkbe került helytelen kifejezések visszaszorítására, ugyanis nem fogadható el szakmailag, hogy a sajtó nyelve nálunk, a kevés kivételt leszámítva, az említett ok miatt eltérjen a normatív/standard változattól. Példákat is említett: a közigazgatásban nálunk még mindig, jó két évtizeddel a rendszerváltás után, a tanács uralkodik az önkormányzat felett és a tanácsos is elnyomja a (községi, városi, megyei) képviselőt. Az iskolanevekben óriási az összevisszaság: az újságírók zöme nem képes szabadulni a normatív változatban ma már csak történelmi megfontolásból használt líceumtól.
Elméleti líceumot írnak gimnázium helyett, az általános iskola felső tagozatát nevezik gimnáziumnak román nyelvi mintára. Nincs nálunk elemi vagy alsó tagozat, csak I-IV. osztály (clasele I-IV.), felső tagozata sincs az általános iskolának, csak V-VIII. osztálya (clasele V-VIII.). Hemzsegnek az újságokban a szaklíceumok, pedagógiai líceumok, na és a főgimnáziumok is a norma szerinti szakközépiskolák, tanítóképzők és gimnáziumok rovására. Az orvosolandó nyelvi bajok közt emlegette a kolléga még a zöldségnevek rossz használatát (vinetta a padlizsán helyett), a hivatalos nyelv szavait (tva – áfa, delegáció – kiküldetési rendelvény), a politikai élet kifejezéseit (parlamenter – országgyűlési vagy parlamenti képviselő, szerves törvény – kétharmados törvény). Stb. A lapigazgató a nyelvi hibák terjedése miatt az újságíróképzést is hibáztatta, mert az egyik munkatárs egyetemi tanulmányaira, illetve az egyetemi órákon hallottakra hivatkozott vita közben: nálunk azért tanács és nem önkormányzat egy-egy település vagy megye irányító szervezete/testülete, mert más a jogrendje Romániának, mint Magyarországnak – érvelt a fiatal újságíró.
Kommunista vs. nemzetközpontú nyelvművelés
Az egyetemeken oktató vagy kutatóintézetekben dolgozó nyelvészek közül is sokan elfogadják, hogy az emberi nyelv elsősorban az érintkezés, a kommunikáció eszköze, és csak azután a tudomány tárgya. Természetesen a nyelvművelés is így látja ezt, ezért kijelenthető: az említett észrevételek helytállóak, a sajtónak törekednie kell a szabványmagyar (standard: irodalmi és köznyelv) használatára még akkor is, ha az utódállamokban is kialakultak a magyar nemzeti nyelvnek különböző regionális változatai. A kérdésről nagy vita zajlott le a 90-es években a Kárpát-medencei magyar nyelvtudósok közt. A véleményeket kötetbe foglalta a tekintélyes budapesti Osiris Kiadó Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról címen. Az úgynevezett kommunista nyelvművelésen néhány évtizede felülkerekedő nemzetközpontú nyelvművelés elvei szerint az oktatásban, a tudományban, a sajtóban, a művelődési életben a normához kell igazodnunk.
A normán sokan a magyarországi, főként a budapesti nyelvváltozatot értették. Volt normavita is, azt meggyőzően árnyalta, finomította Péntek János kolozsvári nyelvészakadémikus, amikor egyebek közt azt mondta: földrajzi értelemben ma központi norma nincs, semmiképpen nem lehet azt állítani, hogy a hiteles nyelvi mérce a nyelvterület központjában vagy a fővárosban (Budapesten) volna. A központi csupán központi akadémiai és egyéb művelődési intézményeket jelenthet, és jelentheti azt is, hogy ez a standardváltozat (azaz a nemzeti nyelv) fő vonulata. A norma mindig közös vagy éppen egyetemes mércét jelent. A közös nemzeti nyelvnek mindenütt jelen kell lennie, ahol a nemzet tagjai élnek, főképpen a mindenkori írástudók nyelvhasználatában – magyarázza az említett kötetben a jeles szakember.
Ebben a jól megalapozott szakvéleményben a közös azt is jelenti, hogy egységes, benne van az egész magyar nyelvterület, az írástudók közt pedig az újságírók is. Nem jogrendi kérdésről van szó, amikor a nyelvhasználatot, azaz a nyelvnek mint egyezményes jelrendszernek gyakorlati alkalmazását vizsgáljuk. Jó volna az újságíró szakos hallgatóknak alaposabb nyelvelméleti ismereteket átadni, mert ha értik a nyelv/nyelvek működését, könnyebben megtanulják a fordítások fogásait, a sokszor rossz, szó szerinti fordítások talán háttérbe szorulnának valamelyest. A fordítás csínját-bínját is egyetemi szinten kell oktatni, különben az újságírók közül többen is odajuthatnak, mint az egyik székelyföldi rendőrkapitány, aki szerint azért nem lehet magyarul intézménynévként használni a rendőrség formát, mert az magyarországi elnevezés (!).
Ismét Péntek Jánost idézem: „A beszédben vagy az írásban mindig igazodnunk kell egymáshoz, a régiók nyelvét is egymáshoz kell igazítani, meg kell újra ismernünk egymás nyelvi változatait, és adott határig tolerálnunk kell őket, csak ez jelentheti mindnyájunk számára a nemzeti nyelvet (…). Az erdélyieknek egyre több lehetőségük és esélyük van arra, hogy közvetlen tapasztalatból vagy a tömegkommunikáció révén megismerjék az anyaországi nyelvet és nyelvi változatokat, és arra is, hogy részben igazodjanak hozzá, az anyaországinak pedig szintén tudomásul kell venniük a határon túli régiók nyelvét, hozzá kell szokniuk éppen úgy, mint az ö-ző szegedihez, az a-zó palóchoz vagy a szintén nyelvjárásias somogyihoz vagy zalaihoz.”
Tanácsok, önkormányzatok
Szemléltetőanyagként álljon itt néhány példa az erdélyi magyar és a normatív/standard magyar változatokra. Közszállítás – tömegközlekedés vagy közösségi közlekedés; szállítási minisztérium – közlekedési minisztérium; sofőriskola – autósiskola; sofőrkönyv, hajtási engedély – (autó)vezetői jogosítvány; alkoholos vezetés – ittas vezetés; nemzeti út – országút/közút; útgondnokság – közútkezelő; poliklinika – rendelőintézet; küldőpapír – beutaló; perfúzió – infúzió; reanimáló (osztály) – intenzív osztály; kórházi kibocsátó – zárójelentés; megyei tanács – megyei önkormányzat vagy megyei közgyűlés; megyei tanácselnök – a megyei önkormányzat elnöke vagy röviden: megyeelnök; városi/községi tanács – városi/községi önkormányzat vagy városi/községi képviselő-testület; községi, városi, megyei tanácsos – községi…képviselő; municípium – megyei jogú város; municípiumi kórház, municípiumi polgármesteri hivatal – városi kórház, városi polgármesteri hivatal; igazságügyi bélyeg – illetékbélyeg (nem tévesztendő össze a bélyegilletékkel: az első bélyegfajta, a másik pénzösszeg); központi statisztikai intézet – központi statisztikai hivatal; a nemzeti bank kormányzója – a nemzeti bank elnöke; tanügyminisztérium – oktatási minisztérium; tanügyi káder – pedagógus; elméleti líceum – gimnázium (itt jegyzem meg: a magyarországi Gyulán jól működik a kétnyelvűség: helyes felirat iskolanévtáblán: Liceul Teoretic Nicolae Bălcescu Gimnázium); művészeti líceum – művészeti szakközépiskola; pedagógiai líceum – tanítóképző; címzetes tanár (általános- és középiskolában) – tanár; tva – áfa; biztosítóház – egészségbiztosítási pénztár; legfelső bírói tanács – országos igazságszolgáltatási tanács; decentralizált/dekoncentrált hivatal(ok) – megyei közintézmény(ek). Stb. Fontos most megjegyeznem, hogy a közigazgatásban a tanács szót ’település, megye vezetőtestülete’ jelentésben a szovjet uralom előtt is használta nyelvünk, de azok a tanácsok önkormányzati elven működtek, képviselőit a lakosság választotta, akárcsak napjainkban.
Csakhogy 1945–1989 között a szovjet típusú tanácsrendszerben a népi tanácsoknak, majd a (nép)tanácsoknak semmi közük sem volt a demokráciához, a népakarathoz, a település vagy a megye lakóinak akaratához. Ezeknek a szocialista/kommunista intézményeknek emlékét kellett törölni a ’89-es rendszerváltás után a tanács szó kiszorításával, illetve önkormányzat szavunk újjáélesztésével. Ez a felélesztés nálunk főként azért akadozik, mert sokan közülünk – újságírók is! – abból indulnak ki, minek mi a román elnevezése, és legtöbbször nem találják meg a jó magyar megfelelőket.
Nem árt tudnunk, hogy 1945 előtt a román consiliu szónak volt ’képviselő-testület’ jelentése, amelyet ’89-ig nem használták, nem használhatták a románok. A képviselő-testületnek rokon értelmű párja (szinonimája) az önkormányzat. Azzal mit sem kell törődnie az újságírónak, hogy önkormányzat szavunkat már nem is egyszer politikai és diplomáciai feszültségkeltésre használták fel bizonyos bukaresti körök épp szó szerinti fordítással (autoguvernare). Egyébként a románból is kimutatható a rendszerváltás nyelvi tükröződése ennél a szónál is: sfat popular, majd consiliu popular (’néptanács’) ’89 előtt, consiliu (’önkormányzat’) a fordulat után.
A nagy műsorszórású magyarországi rádiókban és televíziókban is elég gyakran a határon túli tudósítóktól elhangzó tanács zavarkeltő lehet: sem a Kárpát-medencében, sem a tengerentúl nem minden magyar érti, miről van szó. Többször hallottam magam is ilyenforma kérdést: ha Románia is EU-tag, miért beszélnek tanácsokról az erdélyi magyarok? Vagy: milyen rendszerváltás volt Romániában, ha megmaradtak a diktatúrabeli tanácsok? Az erdélyi vagy akár a magyarországi magyarokat is gondolkodóba ejtheti például a felvidéki alapiskola vagy a városi hivatal kifejezés rádióhallgatás vagy tévénézés közben. Nem mindeni tudja, hogy általános iskoláról és polgármesteri hivatalról van szó.
Érdemes szólni ezúttal az olvasószerkesztő szerepéről is. Ő sokat segíthet a sajtó nyelvének pallérozásában például úgy, hogy padlizsánra javítja a vinettát, önkormányzatra a tanácsot, képviselőre a tanácsost, gimnáziumra az elméleti líceumot, országgyűlési vagy parlamenti képviselőre a parlamentert. És így tovább. Az volna viszont a jobb megoldás, ha az újságírók rendszeresebben olvasnának nyelvészeti/nyelvművelő írásokat, és ha gyakrabban belelapoznának az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége kiadásában 2002-ben Sepsiszentgyörgyön megjelent Román–magyar közigazgatási szótárba. Mert így gyarapíthatják anyanyelvi ismereteiket, ugyanis akinek munkaeszköze a nyelv, annak anyanyelvét is tanulnia kell.
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár),

A nyolcvanöt éves Benkő Samut köszöntötték
Szűk körű ünnepségként hirdették meg, mégis telt házzal zajlott le az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén hétfő este Benkő Samu történész 85. születésnapi köszöntése.
Sipos Gábor EME-elnök az 1994–2002 közötti időszakban elődjeként is tevékenykedett neves tudós pályafutásából azt emelte ki, hogy az utóbbi huszonhárom évben annak élete összenőtt az egyesületével. Ma már látható, hogy az akkori nemzedékek munkája nyomán „szárba szökkent a mag, közeleg az aratás”. Péntek János, a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottságának elnöke, a 2007-es indulásuk óta megkétszereződött taglétszámukra hivatkozva, Benkő Samu érdemeit méltatta, aki életművével és szakmai presztízsével járult hozzá az erdélyi magyar tudomány fejlesztéséhez. Dávid Gyula, a Kriterion Könyvkiadó egykori munkatársaként az ünnepelt szerzői, szerkesztői és figyelmeztető kritikusi munkáját emelte ki, amellyel a kommunizmus éveiben védő szerepet is betöltött a hatalom gáncsoskodásaival szemben, biztosítva a tudományos élet eredményei közlésének folytonosságát.
Benkő Samu, visszaemlékezve életpályájára, hálás szavakkal méltatta példaképét és egykori tanárát, Nagy Gézát, aki őt, az önkéntes meggyőződésből marxistává vált fiatal történészt felvilágosította a kommunista rendszer valódi mibenlétéről. A születésnapi ünnepség Nagy Gézának állandó jelleggel falra akasztott portréja alatt zajlott le.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Isteni tanítók és világi táltosok
Kalotaszegi fények a tények tükrében
Már Fekete Károly első, 2009-ben napvilágot látott, nagy sikerű önéletrajzi dokumentumkötetének a megjelenésekor (Fekete Károly: Hatvan év Kalotaszegen. Válogatott írások 1947–2007. Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Sztánai füzetek 7. Sorozatszerkesztő Szabó Zsolt. Kolozsvár–Sztána, 2009.) Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének az igazgatója találó módon így jellemezte a szerzőt: „Fekete Károly Kalotaszeg krónikása. A legutóbbi 60 év terméséből olvasható válogatás rendkívül sokszínű: van köztük irodalmi értékű, történelmi témájú visszaemlékezés, tanügyi, turisztikai, kulturális tárgyú írás – mind, megannyi apró mozaik Kalotaszeg változó társadalmának nehezen megrajzolható képéből.” (i.m., 181. old.)
Ezúttal Fekete Károly egy újabb dokumentáris igényű–alapvetésű, s nemkülönben jelentős információs gazdagságú kötettel (Fekete Károly: A nemzet napszámosa voltam Kalotaszegen. Önéletrajzi feljegyzések, 1935–1990. Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Sztánai Füzetek 11. Sorozatszerkesztő Szabó Zsolt. A borító Kós Károly grafikájának felhasználásával készült. Kolozsvár – Sztána, 2013.) lepi meg a közeli múlt gyakorta zűrzavaros forgatagában akarva-akaratlanul is részt vevő s az eltelt század alapvetően meghatározó társadalom- és kultúrtörténeti mozzanatai iránt érdeklődő avagy e korszak meggondolkoztatóan vargabetűs, szellemi hajtűkanyarjait megérteni óhajtó olvasót.
A Fekete Károly-i, tablószerűen összeállított, önéletrajzi és egyben kortörténeti jellegű, átfogó dokumentumgyűjtemény és -antológia második kötetét képező mű Ajánlásában Péntek János ezt írja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2003-ban Ezüstgyopár-díjjal kitüntetett s a közel hat évtizedes didaktikai, kultúrpolitikai és -menedzseri tapasztalat birtokában a múlt néhol fordulatos, néhol meg folyamatosan változó eseményeire visszatekintő szerzőről:
„Nem szokványos tanítói életpálya az 1928-ban született Fekete Károlyé, és ennek tulajdoníthatóan nem szokványos az a pályakép sem, amelyet most – korabeli iskolai dokumentumokkal, újságcikkekkel, fényképekkel kiegészítve – közread.” (i.m., 7. old.)
Az immár történelmiekké patinásodott és tekintélyesedő korszakokat fölelevenítő, izgalmas dokumentumkötet nemcsak társadalomtörténeti szempontból egyedi mű. Tudniillik Fekete Károly egy, a szerzőre személyesen jellemző, átütő, széles látókörű, sziporkázó s az olvasót mindenképpen lekötő, majdhogynem mágikus mega-humorral ismerteti a különben tudományos pontosságú és éleslátó tárgyilagossággal bemutatott eseményláncolatokat és történéseket. Sőt, Fekete Károly szakavatottan megbabonázó, ám minduntalan diszkréten értelmezői tolla alatt még az első látásra mókás anekdotáknak tűnő s hatásos csattanókra kiélezett történetek is olyan világian revelatív, szemantikai feltöltöttségű parabolákká válnak a különböző történelmi korok s a társadalmi létezés egészére vonatkozólag, amelyekből mindannyian levonhatjuk a sok értelmű, bölcsességgé emelkedő következtetéseket és léleképítő tanulságokat. Pontosabban egyféle, a befogadást távlatosító, tematikai négyzetre emelés eredményeképpen Fekete Károly nemcsak az egykori és mindenkori első osztályosait ülteti be gyakorlatilag akkor és ott a padba, hanem átvitt értelemben… a nyájas olvasót is, itt és most.
Ugyanakkor Fekete Károly könyve nemcsak mentalitástörténeti, hanem szépirodalmi jellegű, önéletrajzi odüsszeia is, amelyben az erdélyi magyar nyelvű próza immár klasszikussá vált, XX. századi stílusjegyei is fölcsillannak. A kalotaszegi magyar művelődéstörténet közelmúlti keresztmetszetét nyújtva, műve összegző és egyúttal elemző jellegű: a különböző kutatási szempontokból is kiváltképpen fontos monográfia e nagyhírű régió folyamatos fönnállásának s hagyományőrzően korszerű önátörökítődésének az eljövendő korokban kibontakozható sorsvetületeit is fölvázolja.
A számos egyedi adatot, statisztikai fölmérést és összehasonlító kimutatást közzétevő könyv valóságföltáró forrásmunkaként kiváltképpen szilárd kiindulópontot szolgáltathat a XX. századi, kalotaszegi magyar közösség társadalmi, történelmi és kulturális valóságának a szakszerű kutatásához.
(Fekete Károly A nemzet napszámosa voltam Kalotaszegen című kötetét március 1-jén, pénteken délután 6 órától mutatják be Bánffyhunyadon, a református egyház gyülekezeti termében. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.)
BRÉDA FERENC
Szabadság (Kolozsvár),

Bemutatkoztak a Nyilas Misi Egyesület pártfogoltjai
Vers, zene, képzőművészet, természettudományok: változatos területeken mutatták be elért eredményeiket azok a diákok, akik idén a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület támogatásában részesülnek.
Minderre március 16-án, Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán nyílt lehetőségük, a civil szervezet által harmadik alkalommal meghirdetett Tehetségnap keretében, amelyre az ország számos pontjáról érkeztek a tehetséges fiatalok. A meghitt, családias hangulatú rendezvényen kellő hangsúlyt kapott a halmozottan hátrányos helyzetű családban élő, de tanulmányait magyar nyelven folytató, és valamiben kimagaslóan tehetséges fiatalok segítésének fontossága: ezt a munkát az egyesület már tíz éve végzi, újabb és újabb jó szándékú és nagylelkű támogatók felkutatásával, bevonásával.
A rendezvény műsorvezetői tisztét Imecs Levente színész látta el, az alkalomhoz illő közvetlenséggel. Házigazdai minőségében dr. Fazakas Emese egyetemi docens, dékánhelyettes köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a Nyilas Misi Egyesület tevékenysége nem merül ki a tehetségek támogatásában, hanem a szép és tartalmas emberi kapcsolatok kialakítását is segíti.
Nagy közös cél legyen a tehetségtámogatás
Minden gyermek tehetséges – ezt a gondolatot hangsúlyozta köszöntőjében Magdó János, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki elsősorban a támogatási program emberi vetületeit emelte ki, nevezetesen: konkrét magánszemélyek vesznek részt benne, komoly eredményeket ért már el, ezért fontosságában vetekszik a csángó nyelvoktatási programmal. A főkonzul arra is felhívta a figyelmet, hogy kiemelten szükséges a szórványban élő gyermekek támogatása, és az elméleti oktatás mellett a szakközépiskolásokat is segíteni kell. Ugyanakkor a magyarul beszélő cigány gyermekek támogatását is fontosnak tartja, hiszen ők is a magyar kultúra részesei. A főkonzul szerint a nemzetnek mindig szüksége van valamely nagy célra: ezúttal a tehetséges gyermekek, fiatalok és egyetemisták támogatása legyen ez, összerdélyi szinten.
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) képviseletében Szőcs Judit üdvözölte a diákokat és mindazokat, akik a tehetségnap eseményeiben osztozni kívántak. Elmondta: míg bizonyos képességek (főleg a művészetekhez kötődők) szinte azonnal szembetűnnek, addig másokat fel kell fedezni, illetve folyamatosan gondozni és fejleszteni is. Az RMPSZ pedig feladatának tekinti, hogy a pedagógusokat képezze és továbbképezze a tehetség felismerésére és gondozására.
A tíz éve működő Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tevékenységét és eredményeit dr. Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus, az egyesület elnöke ismertette. Elmondása szerint a civil szervezet valamikor a bibliai főbűnök közül a hetedik – a jóra való restség – megcáfolására jött létre. – Erdélyben tele vagyunk hős harcosokkal és áldozatokkal, holott leginkább munkás emberekre van szükségünk, olyanokra, akik tudják és teszik a dolgukat – hangsúlyozta az elnök, kiemelve: Románia nem épp arról híres, hogy különleges figyelmet fordítana a gyermekekre és a fiatalokra. Péntek János idézett egy nemzetközi jelentést, amelyet Hová érdemes megszületni 2013-ban? címmel nemrég tettek közzé. A kutatás összesen 80 ország viszonyait vizsgálja meg, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mi vár arra a gyermekre, aki épp ott jön világra. A lista első helyén ideális születési országként Svájc található, az utolsón Nigéria, Románia pedig az 56. helyet szerezte meg. Ilyen körülmények között sem elhanyagolható a gyermekek esélyeinek növelése, akár tehetségtámogató programok révén is.
Nem a dúsgazdagok nyitják meg pénztárcájukat
Neves erdélyiek (Apáczai Csere János és Bolyai János) életpályáját felidézve az akadémikus kifejtette: egyiküknek az iskola, másikuknak a családi háttér segített a felemelkedésben, sokan vannak azonban, akik elkallódnak a napi megélhetési gondok miatt. Rajtuk igyekszik segíteni az egyesület immár tíz éve, függetlenedve minden olyan politikai megnyilvánulástól, amely megosztaná az erdélyi magyarságot. Az eltelt évtized alatt mintegy 340 millió forintot kitevő ösztöndíjat osztottak ki, évente átlagban 600 támogató jóvoltából. A támogatottak közül 450-en már leérettségiztek, kitűnő eredménnyel. A pénzalapot magánszemélyek nagylelkűségéből tudják fenntartani, ám Péntek János fontosnak tartotta kiemelni: az általa megkeresett dúsgazdag emberek sosem nyitották meg pénztárcájukat. A program támogatói azok, akik megértik annak emberi, közösségi lényegét: magánszemélyek, szolidáris szervezetek, még „Közép-Európa leghíresebb koldusa” (amint Péntek János nevezte), Böjte Csaba atya is jelentős összeget áldozott erre a célra.
Jó úton járnak a támogatott fiatalok
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által szervezett III. Tehetségnapra olyan támogatottak jöttek el bemutatni rátermettségüket, akik nem fognak megrémülni a világ nehézségeitől. A bemutatkozó diákok olyan magabiztosságról és életerőről tettek tanúbizonyságot, ami nem csak a támogatóknak lehet további ösztönző erő, hanem az egyesületnek is erőforrásként szolgálhat, bizonyítva: megéri ezekkel a tehetséges gyerekekkel foglalkozni.
„A támogatók alapján megrajzolhatnánk a Nyilas Misi Egyesület világtérképét” – fogalmazott Péntek János, az egyesület elnöke. Ugyanígy meg lehetne rajzolni Erdély Nyilas Misi-térképét a támogatottak alapján, és ez a térkép a színpaletta talán összes színét felvonultatná. A szombaton bemutatkozó diákok bebizonyították: egy ügyes fiatal bárhol kibontakozhat, érdeklődjön akár festészet, költészet, irodalom vagy épp a kémia, fizika, mechatronika iránt.
„A versenyek során sokszor nem is a díj a lényeg, hanem az élmény, amikor bemutathatom a munkámat” – számolt be tapasztalatairól egy tizenöt éves diák. Robottervezéssel szeretne foglalkozni, szerinte az alkalmazhatóságban megjeleníthető a művészet, még egy ilyen műszaki területen is. Két fiatal képzőművész azt vallja: helyettük alkotásaik beszélnek.
„Keresgélős év ez nekem” – mondja több „nyilasmisis”. Fiatalok még, de tenni akarnak. Életük még kiforratlan, de ami az övék, azt kamatoztatják. A köszöntőbeszédekben többször is elhangzott, hogy minden gyerekben megtalálható a tehetség. A Nyilas Misi Egyesület támogatottjai megmutatták, hogy ők ezt a tehetséget vállalják, szeretnék használni. Az egyéni bemutatkozók mellett a szervezők lehetőséget adtak csoportos beszélgetésekre is. Így hallhattunk az egyesület nagycsaládos pártfogoltjairól, vagy akár a már szakállas, Barátság Programmal támogatott, visszatérő egyetemi hallgatókról.
Népdal után mese, majd hegedűszó következett. A diákok bemutatkozását marosszéki forgatóst táncoló testvérpár zárta. Majd a résztvevőknek kiosztott diplomák átvétele után kötetlen beszélgetéssel zárult a tehetségnap.
A rendezvény műsorvezetői tisztét Imecs Levente színész látta el, az alkalomhoz illő közvetlenséggel. Házigazdai minőségében dr. Fazakas Emese egyetemi docens, dékánhelyettes köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a Nyilas Misi Egyesület tevékenysége nem merül ki a tehetségek támogatásában, hanem a szép és tartalmas emberi kapcsolatok kialakítását is segíti.
Nagy közös cél legyen a tehetségtámogatás
Minden gyermek tehetséges – ezt a gondolatot hangsúlyozta köszöntőjében Magdó János, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki elsősorban a támogatási program emberi vetületeit emelte ki, nevezetesen: konkrét magánszemélyek vesznek részt benne, komoly eredményeket ért már el, ezért fontosságában vetekszik a csángó nyelvoktatási programmal. A főkonzul arra is felhívta a figyelmet, hogy kiemelten szükséges a szórványban élő gyermekek támogatása, és az elméleti oktatás mellett a szakközépiskolásokat is segíteni kell. Ugyanakkor a magyarul beszélő cigány gyermekek támogatását is fontosnak tartja, hiszen ők is a magyar kultúra részesei. A főkonzul szerint a nemzetnek mindig szüksége van valamely nagy célra: ezúttal a tehetséges gyermekek, fiatalok és egyetemisták támogatása legyen ez, összerdélyi szinten.
A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) képviseletében Szőcs Judit üdvözölte a diákokat és mindazokat, akik a tehetségnap eseményeiben osztozni kívántak. Elmondta: míg bizonyos képességek (főleg a művészetekhez kötődők) szinte azonnal szembetűnnek, addig másokat fel kell fedezni, illetve folyamatosan gondozni és fejleszteni is. Az RMPSZ pedig feladatának tekinti, hogy a pedagógusokat képezze és továbbképezze a tehetség felismerésére és gondozására.
A tíz éve működő Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tevékenységét és eredményeit dr. Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus, az egyesület elnöke ismertette. Elmondása szerint a civil szervezet valamikor a bibliai főbűnök közül a hetedik – a jóra való restség – megcáfolására jött létre. – Erdélyben tele vagyunk hős harcosokkal és áldozatokkal, holott leginkább munkás emberekre van szükségünk, olyanokra, akik tudják és teszik a dolgukat – hangsúlyozta az elnök, kiemelve: Románia nem épp arról híres, hogy különleges figyelmet fordítana a gyermekekre és a fiatalokra. Péntek János idézett egy nemzetközi jelentést, amelyet Hová érdemes megszületni 2013-ban? címmel nemrég tettek közzé. A kutatás összesen 80 ország viszonyait vizsgálja meg, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mi vár arra a gyermekre, aki épp ott jön világra. A lista első helyén ideális születési országként Svájc található, az utolsón Nigéria, Románia pedig az 56. helyet szerezte meg. Ilyen körülmények között sem elhanyagolható a gyermekek esélyeinek növelése, akár tehetségtámogató programok révén is.
Nem a dúsgazdagok nyitják meg pénztárcájukat
Neves erdélyiek (Apáczai Csere János és Bolyai János) életpályáját felidézve az akadémikus kifejtette: egyiküknek az iskola, másikuknak a családi háttér segített a felemelkedésben, sokan vannak azonban, akik elkallódnak a napi megélhetési gondok miatt. Rajtuk igyekszik segíteni az egyesület immár tíz éve, függetlenedve minden olyan politikai megnyilvánulástól, amely megosztaná az erdélyi magyarságot. Az eltelt évtized alatt mintegy 340 millió forintot kitevő ösztöndíjat osztottak ki, évente átlagban 600 támogató jóvoltából. A támogatottak közül 450-en már leérettségiztek, kitűnő eredménnyel. A pénzalapot magánszemélyek nagylelkűségéből tudják fenntartani, ám Péntek János fontosnak tartotta kiemelni: az általa megkeresett dúsgazdag emberek sosem nyitották meg pénztárcájukat. A program támogatói azok, akik megértik annak emberi, közösségi lényegét: magánszemélyek, szolidáris szervezetek, még „Közép-Európa leghíresebb koldusa” (amint Péntek János nevezte), Böjte Csaba atya is jelentős összeget áldozott erre a célra.
Jó úton járnak a támogatott fiatalok
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által szervezett III. Tehetségnapra olyan támogatottak jöttek el bemutatni rátermettségüket, akik nem fognak megrémülni a világ nehézségeitől. A bemutatkozó diákok olyan magabiztosságról és életerőről tettek tanúbizonyságot, ami nem csak a támogatóknak lehet további ösztönző erő, hanem az egyesületnek is erőforrásként szolgálhat, bizonyítva: megéri ezekkel a tehetséges gyerekekkel foglalkozni.
„A támogatók alapján megrajzolhatnánk a Nyilas Misi Egyesület világtérképét” – fogalmazott Péntek János, az egyesület elnöke. Ugyanígy meg lehetne rajzolni Erdély Nyilas Misi-térképét a támogatottak alapján, és ez a térkép a színpaletta talán összes színét felvonultatná. A szombaton bemutatkozó diákok bebizonyították: egy ügyes fiatal bárhol kibontakozhat, érdeklődjön akár festészet, költészet, irodalom vagy épp a kémia, fizika, mechatronika iránt.
„A versenyek során sokszor nem is a díj a lényeg, hanem az élmény, amikor bemutathatom a munkámat” – számolt be tapasztalatairól egy tizenöt éves diák. Robottervezéssel szeretne foglalkozni, szerinte az alkalmazhatóságban megjeleníthető a művészet, még egy ilyen műszaki területen is. Két fiatal képzőművész azt vallja: helyettük alkotásaik beszélnek.
„Keresgélős év ez nekem” – mondja több „nyilasmisis”. Fiatalok még, de tenni akarnak. Életük még kiforratlan, de ami az övék, azt kamatoztatják. A köszöntőbeszédekben többször is elhangzott, hogy minden gyerekben megtalálható a tehetség. A Nyilas Misi Egyesület támogatottjai megmutatták, hogy ők ezt a tehetséget vállalják, szeretnék használni. Az egyéni bemutatkozók mellett a szervezők lehetőséget adtak csoportos beszélgetésekre is. Így hallhattunk az egyesület nagycsaládos pártfogoltjairól, vagy akár a már szakállas, Barátság Programmal támogatott, visszatérő egyetemi hallgatókról.
Népdal után mese, majd hegedűszó következett. A diákok bemutatkozását marosszéki forgatóst táncoló testvérpár zárta. Majd a résztvevőknek kiosztott diplomák átvétele után kötetlen beszélgetéssel zárult a tehetségnap.
KRISTÁLY BEÁTA, SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár),

Hiteles vallomás Kalotaszegről
Nagyvárad- Kedd este a Szacsvay Imre Általános Iskolában mutatták be Fekete Károly nyugdíjas tanító A nemzet napszámosa voltam Kalotaszegen című könyvét. A szerzővel Péter I. Zoltán beszélgetett.
Az érdeklődőket Pásztor Gabriella igazgatónő köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szacsvay Imre Általános Iskola nem csupán a diákjai számára szervez színvonalas, színes és tartalmas tevékenységeket, de a nagyközönség irányába is nyitott, például a tanintézet auláját kiállítóteremnek is használják, és honlapot működtetnek. A mostani könyvbemutató érdekessége pedig, hogy a szerző lánya az iskola titkárnője. Székely Hajnalka elmondta: ő és a húga büszkék arra, hogy édesapjukat még hatvan év elteltével is sokan megismerik, szeretik Kalotaszegen, emelt fővel járhat Bánffyhunyad utcáin.
A kötetet ismertető és a nyugdíjas tanítóval, tanfelügyelővel beszélgető Péter I. Zoltán helytörténész megjegyezte: a Sztánai füzetek sorozatban Fekete Károlynak ez a második kötete, korábban Hatvan év Kalotaszegen címmel jelent meg könyve, mely publicisztikai írásait tartalmazza. A nemzet napszámosa voltam Kalotaszegen című kiadvány viszont az életét mutatja be, Péter I. Zoltán ezzel kapcsolatban Péntek János nyelvész, akadémikus ajánlását, méltatását idézte.
Erdély virágoskertje
Fekete Károly hangsúlyozta: nem tartja magát írónak, csak krónikásnak, viszont örül annak, hogy sokan vannak, akiket érdekel az általa Erdély virágoskertjének nevezett tájegység történetének azon négy évtizede, tündöklő vagy éppen keserves korszaka, melyet ő is átélt, melyről személyes tapasztalatai vannak. 1947-től a nyugdíjazásáig dolgozott kántorként, iskolaigazgatóként, tanfelügyelőként, kultúrfelelősként, majd húsz éven keresztül tanítóként Kalotaszegen, sőt a sajtó, illetve a rádiót is próbálta hitelesen tájékoztatni az ott élők örömeiről, bánatairól, keserveiről, sikereiről. A nyugdíjas pedagógus ismertette családi hátterét is, beszélt arról, hogy székelykocsárdi születésű édesapja hogyan került levitaként Trianon után Kolozs megyébe. Fekete Károly az V. osztályt a kolozsvári Református Gimnáziumban kezdte, ahol az akkori ifjúság megszokott életét élte, majd különböző tanítóképzőkbe járt és 1947 őszén Nagyenyeden szerzett kántorképesítést. És ebben az évben került a képbe Kalotaszeg, ugyanis a tájegység ősi falujába, egy akkoriban színmagyar településre, Zsobokra került kántortanítónak. Itt egy évig marad, majd egy Predeal-i kitérő után tanfelügyelői kinevezést Kolozs megye keleti részébe. A járások átszervezése után többek közt művelődéspolitikával foglalkozott Bánffyhunyadon, az ötvenes években pedig igazgató is volt Körösfőn. Fekete Károly részletesen beszámolt arról, hogy zajlott a pártállami időkben az élet Kalotaszegen, a szubjektív visszatekintés pedig azzal a nem túl optimista felhanggal zárult, hogy napjainkban sajnos Kalotaszegen is egyre kevesebb a magyar, s ebből kifolyólag 12 faluban már nincs is szükség magyar iskolára...
Ciucur Loson czi Antonius.
erdon.ro.

Belföldi hírek
Ismét változik az egyetemi felvételi
Az egyetemek maguk dönthetnek idén arról, figyelembe veszik-e a felvételin a középiskolai átlagot – tartalmazza a Hivatalos Közlönyben megjelent miniszteri rendeletet. „Ez egy lehetőség, amelyről az egyetemek döntenek.
Úgy vélem, nem kell a minisztériumnak megtiltania olyasmit, amit az oktatási törvény nem tilt” – mondta Remus Pricopie oktatási miniszter. A középiskolai tanulmányi eredmények figyelembevételét tavaly Cătălin Baba, az Ungureanu-kormány oktatási minisztere törölte a lehetséges felvételi szempontok közül, arra hivatkozva, hogy az a gyengébb középiskolákból magas átlaggal érkező jelentkezőket részesíti előnyben és hosszú távon igénytelenségre, érdemtelenül nagy jegyek osztogatására ösztönzi a középiskolákat. A 2013–2014-es egyetemi tanévre és az idei felvételire vonatkozó jogszabály is tartalmazza azt a korábbi rendelkezést, hogy a román tannyelvű egyetemre felvételiző kisebbségi diákok minden olyan tantárgyból anyanyelvükön vizsgázhatnak, amelyet a középiskolában anyanyelvükön tanultak.
A Magyar Nyelv Napjai Csíkszeredában
Ünnepélyes megnyitóval kezdődött tegnap a Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat, melyen többek között Péntek János, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének vezetője kifejtette: mindannyiunknak közünk van a magyar nyelvhez, de külön felelősséggel tartoznak a nyelvészek, pedagógusok, színészek, a média, a politikusok, akik mintaadók. Üdvözölte, hogy civil szervezetek is felvállalták a nyelvápolást, mint például Csíkszeredában az Édes Anyanyelvünkért Szövetség. A Sütő András Nyelvőrzési Díjat – melyet azok a nyelvészek, nyelvművelők vagy közéleti személyiségek kapják, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodnak – idén Hegyeli Attila kapta, aki tizenkét évet dolgozott azért, hogy a csángó magyarok tanulhassák anyanyelvüket, elindította az erre irányuló programot, amely több mint ötezer csángó diákot érintett.
Elnököt választott a Minta
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági partnerszervezeteként alapított Minta tegnapi I. Országos Alakuló Küldöttgyűlésén Tőke Ervint, az EMNP csíkszeredai önkormányzati képviselőjét választotta a szervezet elnökévé. Tőke Ervin kijelentette, a Minta „jó ügyet és jó politikai közösséget” támogat, a tagok pedig az elmúlt választási év politikai kampányai során is bebizonyították, hogy „erős ellenszélben” is képesek dolgozni. Fontosnak nevezte, hogy a Minta megoldást találjon a fiatalok kivándorlása ellen, mert az „hasonló módon tizedeli a közösséget, mint egy háború”. Úgy fogalmazott, „túlélésünkhöz és reménybeli megerősödésünkhöz egy út vezet, a Székelyföld és az Érmellék területi autonómiája.”

A bizalom ereje és értéke
Ezzel a tanévvel és a tanévet követő vakációval tizedik támogatási évét zárja a Nyilas Misi Tehetségtámogató Program. A jubileumi év végén a program jelenlegi, mintegy négyszáz ösztöndíjasát képviselő húsz fiatal május 24-én bemutatkozott Budapesten, találkozott az ünnepségen megjelent támogatókkal.
Nem siettük el a budapesti megjelenést, mert nem ez a lényege a munkánknak, és mert korábban módunk és szándékunk sem volt rá, hogy ilyen költségekkel terheljük a programot. Most megtehettük a Nemzeti Tehetségprogram és a budapesti székhelyű Európai Tehetségközpont támogatásával. És hogy ennek színhelye a Magyar Tudományos Akadémia székháza lehetett, a székház Felolvasóterme, abban döntő szerepe volt annak, hogy az Akadémia elnöke, Pálinkás József – mint köszöntőbeszédében is elmondta – maga is fontosnak tartja a tehetségek támogatását. Programunk egyébként is sokat köszönhet – mind presztízsben, mind támogatásban – az akadémiai környezetnek, a támogató akadémikusok nagy számának. Ehhez új, jelentős impulzust adott az, hogy a világhírű agykutató, Somogyi Péter is támogatónkká, sőt programunk terjesztőjévé vált munkatársai, tudóstársai körében. Jelentős szerepe volt mostani rendezvényünk szervezésében is. Elfogadta a meghívásunkat Sólyom László volt köztársasági elnök is. Az MTA vezetése részéről jelen volt még, és köszöntötte a résztvevőket, értékelte a programot Csépe Valéria főtitkárhelyettes asszony, aki szintén régi és hűséges támogatónk. A támogatók nevében szólt Vajna Zoltán akadémikus és Kozma Tamás professzor. A program működését, eredményeit, tízéves történetét mi mutattuk be, akik elindítói voltunk, É. Kiss Katalin akadémikus és jómagam.
Szövetségeseket keresve
Miközben nagyon sokan megmosolyognak bennünket, hogy naiv módon ügyködünk a Nyilas Misi körül, magunk és támogatóink számára indoklásként továbbra is ott állnak a statisztikailag is igazolható, többszörösen hátrányos helyzet evidenciái. A pénztelenség, amely miatt tehetségek kallód(hat)nak el; a romániai közoktatás gyenge, romló és egyenetlen színvonala: néha nem is tudjuk, az iskolából vagy az iskolába kellene menekíteni a tehetséges tanulót; a széteső családokban, a magyar nyelvből kieső szórványrégiókban élő gyermekek sorsának bizonytalansága; az ország maga, amely nem a tudást, az iskolázottságot állítja példaként, hanem az ügyeskedést. Nem meglepő, hogy egy, a megszülető gyermekek esélyeit felmérő múlt évi nemzetközi jelentés szerint Románia az értékelt 80 ország között az 56. A környezet, amelyben élünk, nem vált sem gyermekbaráttá, sem tehetségbaráttá az elmúlt évtizedben. A kezdés idején, 2003-ban, amikor a támogatók köre is szűkebb volt, csak szórványkörnyezetben és falun élő családok gyermekeit támogattuk. Néhány éve már nem teszünk ilyen különbséget, de az értékelésben a földrajzi, a szociális és a nyelvi helyzet hátrányait továbbra is figyelembe vesszük.
Aki egyetemi környezetben élt, és a magyar nyelvű oktatás gondjait, sőt a statisztikákat is jól ismerte, annak nem volt nehéz rájönnie a 90-es években, hogy a tehetséges, tanulni vágyó gyermekek jelentős része nehéz helyzetben van. Az is nyilvánvaló volt, hogy saját körünkben, az erdélyi magyarok körében egy ilyen civilprogramra nehéz lesz szövetségeseket találni: akik tehetnének valamit, többnyire érdektelenek, vagy a politika bűvkörében élnek, politikai sikerekre törekednek. Olyan szövetségeseket kellett találnunk, akik nem veszélyeztetik, hanem elvárják és erősítik törekvéseink célirányosságát, programunk és egyesületünk függetlenségét. El kellett és el kell hárítanunk, kerülnünk mindent, ami megoszt bennünket, ami táplálhatná azt a gyanakvást, hogy valamilyen más, leplezett, személyes, politikai vagy felekezeti indítéka volna törekvéseinknek. A szövetségesek Budapestről jelentkeztek: É. Kiss Katalin professzor asszony személyében, aztán gazdag tapasztalataival és teljes megértéssel a Baptista Szeretetszolgálat találta meg az első támogatókat, és adminisztrálta a támogatásokat. Az első öt év után nyilvánvalóvá vált, hogy az akkori szerkezeti keretben – oly módon, hogy a támogatásokkal kapcsolatos ügyeket a Szeretetszolgálat kezeli Budapesten, az ösztöndíjakat pedig mi Kolozsváron – nem biztonságos a program működése. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között álmatlan éjszakáink voltak az ösztöndíjak többhavi késlekedése miatt. Teljes egyetértésben csoportosítottunk át aztán mindent az egyesület munkakörébe Kolozsvárra Somai József ügyvezetése alatt. Azóta itt végezzük odaadó, szerény munkatársainkkal a pályáztatás és a pályázatok elbírálásán kívül a banki átutalások adminisztrálását, a folyamatos kapcsolattartást a támogatókkal, az ösztöndíjasokkal, a személyes kapcsolatok ápolását. Budapesti alapítványunk létrehozásában, amely szintén adminisztratív feladatokat lát el, É. Kiss Katalinon kívül két korábbi támogatónk és barátunk, Jeszenszky Géza és Entz Géza vállalt szerepet.
Stabilitás, rendszeresség
A pályázatok, a kapcsolatok, a terepjárás és a napi munka alapján minden évnek megvolt a maga tapasztalata, a maga tanulsága, és ezek nyomán folyamatosan próbáltunk javítani azon, amit sok tekintetben hályogkovácsként kezdtünk el. Közelebbről láthattuk, hogy pl. a tanulók minősítése hogyan minősíti magukat az iskolákat, a pedagógusokat, hogy milyen vonatkozásban releváns, és miben nem a tanulmányi versenyek eredménye, hogy mennyiben kell fenntartással kezelnünk a szülőktől származó adatokat. Sok tekintetben látlelete ez erdélyi magyar világunknak, oktatási intézményeinknek.
A kezdés lendületében, néha meggondolatlanul, a létszámbeli, azaz a mennyiségi fejlesztést tekintettük fontosnak: sok gyermeket bevonni a programba még több támogatóval. De be kellett látnunk, hogy ennél fontosabb a támogatás stabilitása és rendszeressége, a kapcsolattartás, a kapcsolatépítés. Ebben a törekvésben is a legtöbb ösztönzést és megértést az akadémiai környezetből kaptuk: az elmúlt két évben személy szerint is Somogyi Péter professzortól. Ha elkészítenénk (és el is fogjuk készíteni) a támogatottak erdélyi térképét és a támogatók Ausztráliától Kanadáig, Norvégiáig terjedő világtérképét (amelyen erdélyiek is egyre többen rajta vannak), a közvetlen magyar–magyar kapcsolatoknak egy olyan hálózata rajzolódna ki, amely nagy szavak nélkül példázza az összetartozást, a szolidaritást. Ezen a térképen is mint tudásközpont, mint a tudomány központja az Akadémia a fő sűrűsödési pont.
A bizalomról, a bizalomra épülő emberi kapcsolatokról szokás ugyan mint tőkéről beszélni, de többnyire úgy, hogy ez nehezen váltható át igazi tőkévé, pénzzé. Programunknak ez a bizalmi tőkéje viszont, amely nem a költségvetésből és nem is gazdag emberek adományából ered, pénzben is kifejezhető. Évi átlagban 350 ösztöndíjat folyósítottunk, ez havi 3 millió150 ezer forintot jelent, 10 év alatt 974 erdélyi tanulónak 340 millió forintot juttattunk el, azaz 1 millió 100 ezer eurót, személyenként átlagban 350 ezer forintot. Azt viszont nehéz vagy talán lehetetlen számszerűsíteni, hogyan kamatozott ez a befektetett tőke. Tudjuk, hányan érettségiztek sikeresen a támogatottak közül még az utóbbi két év eredményeiben lesújtó érettségijén is, tudjuk, hogy ők szinte mind egyetemen folytatják tanulmányaikat, sokan közülük tovább élvezve korábbi támogatójuk segítségét. A támogatás egyéb, sokféle hozadékát viszont lehetetlen felmérni: azt, hogy mit jelent a bátorítás, kinek mit jelentenek a személyes, emberi kapcsolatok, a betekintés az ünnepi, gyakran mitikus Erdély hétköznapjaiba, emberi gondjaiba, néha tragédiáiba. Remélhetőleg az is hozadéka, tanulsága ennek a programnak, hogy segít egyensúlyba hozni többnyire egyoldalú szólamokkal megválaszolt erdélyi magyar dilemmákat. Segíti például annak tudatosítását, hogy a hivatástudat csak akkor ér valamit, ha szakmai tudással és műveltséggel párosul, hogy csak az szolgálhatja igazán a közösségét, aki megvalósította önmagát, hogy a köznapi munkát és gyakorlatiasságot nem pótolhatja a szimbolikus ünnep, hogy a józanság célravezetőbb, mint a mítosz és köd, hogy a jelen és a jövő elől nem lehet folyamatosan a múltba menekülni.
Önzetlen szolidaritás
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által képviselt ügyet – amely nem más, mint esélynövelés a jövő érdekében – tíz év elteltével a szolidaritás hálója szövi át: nagymamák, egész családok, tudósok, tanárok, politikusok, egyesületek és alapítványok, tehetségpontok és tehetségsegítő szervezetek szolidaritása. Álljon itt néhány névtelen példa a támogatók széles köréből. Hetedik éve támogatónk egy idősek otthonában élő hölgy, akinek ösztöndíjasa már egyetemi hallgató. Egy idős néni évek óta rendszeresen utal át havi 1000 forintot. Erdélyben született, Magyarországon élő nyugdíjas orvosnő ösztöndíjasa egy gyermekotthonban élő középiskolás lány, aki orvosnak készül, támogatója felajánlotta, hogy amennyiben Magyarországon végezné az egyetemet, hétvégenként szívesen befogadná otthonába. Erdélyi származású, norvégiai orvosnő családtagjaival (szüleivel, testvérével) 13 támogatást vállal; az egyik legfiatalabb támogatónk 25 éves, három évvel ezelőtt csatlakozott a programhoz, nagyapjával együtt vállalta a támogatást, rendszeres kapcsolatban áll az ösztöndíjasával.
Azoknak a szolidaritásáról van tehát szó, akiket a jubileumi tehetségnap résztvevői képviseltek, azokkal, akik a támogatottak képviseletében utaztak el a budapesti rendezvényre: megmutatkozásként, bemutatkozásként, elismerésül és köszönetképpen. Nem sztárok, nem celebek ők, hanem erdélyi tanulók, erdélyi tehetségek.
Péntek János
A szerző a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke
Krónika (Kolozsvár)

Száz éve hunyt el Szentkatolnai Bálint Gábor
Harmincöt éves a fővárosban élő Bálint Gábor, amikor számot vet emberi és tudósi helyzetével. Amikor alábbi nyílt levelét 1879-ben közreadja, túl van már egy „tanulmányutazáson”, amelyre az akadémia támogatásával és a nagy tekintélyű Fogarasi János mecénás megbízásából került sor, hogy a magyar nyelv ázsiai (mongol, tatár, kínai) rokonságának kiderítésére végezzen helyszíni tanulmányokat,
és egy másikon, gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedícióján (1877–78), amelynek köszönhetően Dél-Indiába jutott el, de rövid időre még Sanghajban és Japánban is megfordult, igaz, egészségi állapota miatt még az expedíció befejezése előtt vissza kellett térnie. 1875-ben adta ki a Török nyelvtant, 1877-ben az első ázsiai tanulmányútján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, hiedelemgyűjteményt, szótárat és nyelvtant Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel. Ezek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor véleménye szerint is Bálint munkásságának legértékesebb és legmaradandóbb értékei közé tartoznak, de ide sorolandó még a későbbiek közül a Tamul (dravida) tanulmányok (1897), a Kabard nyelvtan (1900) és egy kabard szótár (Lexicon cabardico-hungarico-latinum, 1904). A magyar nyelv és nép eredetéről folyó korabeli szakmai viták (ugor–török háború) kereszttüzébe került Bálint, aki ekkor már mind a finnugor, mind a török rokonítást megkérdőjelezte, s tette ezt a helyszínen szerzett hatalmas élő nyelvi ismeret birtokában, ami eleve fölényt jelentett számára a hivatalos nyelvészeti tanok képviselőivel szemben (Budenz József, Hunfalvy Pál), akiknek – amint ironikusan megjegyzi – nem volt hajlandó „tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek”. Ezek viszont, „az uralomra jutott fanatikus pajtások” hatalmuk birtokában mindent elkövettek, hogy tudósként és emberként lehetetlen helyzetbe hozzák – Aranyt idézve, aki mint az Akadémia főtitkára rokonszenvezett a megalkuvást nem ismerő fiatal tudóssal – a „vasfejű székelyt”. Kiderül Bálint leveléből, hogy amikor fordítói állásért a külügyminisztériumhoz folyamodott, azzal utasították el: annak az állásnak a betöltéséhez annyi idegen nyelv ismerete nem szükséges (!?), a nyilvános rendkívüli tanári kinevezését a budapesti egyetemre pedig ellenezte Budenz, s a kultuszminisztériumban Hunfalvy gáncsolta el. Látván az „ápril-járatást”, hazája elhagyása mellett döntött Bálint. Erre írta Arany sokat idézett négysorosát: „Szegény Bálint Gábor, / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé!”
„A szenvedés azonban csak ezután következett – írja György Lajos. – Bálint Gábor csakugyan elhagyta Magyarországot, s közel másfél évtizedig Európa és Ázsia különböző helyein hányódott, mint egy földönfutó és üldözött vad, önmagával, hazájával és a tudománnyal meghasonulva. Életének ezt az időszakát sűrű homály fedi. (...) Csak elejtett nyilatkozataiból tudjuk, hogy Spanyolországban hivatalnokoskodott, a Libanon cédrusai alatti gyökerekkel élt és lepkéket gyűjtött, hogy abból tengesse életét, Damaszkuszban török pénzügyi ellenőr volt, Bagdadban pénzügyigazgató, s végül az athéni egyetemen mint meghívott előadó újgörög nyelven tartott előadásokat, s arab nyelvet is tanított. Csak egy-két erdélyi jó barátja tudta, hol és merre jár; talán majd a levéltárak fognak hányódásairól felvilágosítást adni.” Mintegy ezt igazolta évtizedekkel később Árvay József, aki Bálintnak egy 1891-ből származó feljegyzésére hivatkozik, miszerint az újesztendő napja 1880-ban Bagdadban, 1881-ben Brusszában, 1882-ben Bécsben, 1883-ban Boszniában, 1884-ben Konstantinápolyban, 1885-ben Bejrútban, 1886-ban Jaffában, 1887-ben és 1888-ban Bejrútban, 1889-ben és 1890-ben Athénban virradt reá.
Minthogy az akadémia tíz évvel Bálint távozása után sem mozdította elő az ő hazatérését, csak 1892-ben tért haza, hallgatva barátai s a székely vármegyék hívására, amikor is Szentkatolnán telepedett le, majd hívei támogatásával nevezte ki a minisztérium 1893 decemberében kolozsvári nyilvános rendkívüli, 1897-ben pedig nyilvános rendes egyetemi tanárnak, ahol rendszeresen előadta a török nyelvet, de tanított tatár, japán nyelvet, kabardot, sőt, egy félévet a finn tanszéken is helyettesített. A nagy magyar orientalista kolozsvári egyetemi tanárságára volt büszke, illetve hogy tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták 1896-ban. 1913. május 27-e óta a kézdivásárhelyi temetőben nyugszik.
Borcsa János

Népújság
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély-szintű tehetségnapot tartottak városunkban
A 2010-ben létrejött Erdélyi Tehetségsegítő Tanács (ETT) és a János Zsigmond Kollégium (JZSK) egész Erdélyt átfogó tehetségnapot szervezett szombaton, amelynek keretében az ETT-t alkotó 32 tehetségpont (iskolák, egyesületek stb.) által támogatott több mint 40 tanuló mutathatta be képességét. A hagyományos területek (matematika, informatika, fizika, földrajz, kémia, biológia, irodalom) mellett volt homokrajzolás, robotépítés, mechatronika, népdaléneklés, papírruha-bemutató és régizene-előadás is.
A diákok Közép-Erdélyből, a Székelyföldről, Partiumból és a Bánságból érkeztek.
Péntek János akadémikustól, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnökétől megtudtuk: kisebb földrajzi területet átfogó tehetségnapokat már szerveztek, ám az egész Erdélyt felölelő első rendezvényre Kolozsváron került sor.
Popa Márta, a házigazda tanintézet igazgatója köszöntőjében elmondta: nem véletlen, hogy a JZSK adott otthont az első Erdélyi Tehetségnapnak, mert az unitárius kollégium 455 éves múltja során mindig úgy adott esélyt a tanulásra, hogy idevonzotta távoli települések tehetséges gyermekeit is.
– A neves személyiségeken kívül nemzedékek hosszú sora kapta meg azt az erkölcsi alapot és tudást, amelyet saját életében és közössége javára kamatoztathatott. Az iskola homlokzatára vésett Musis et virtutibus szellemében most is olyan pedagógusok oktatnak és nevelnek, olyan diákok tanulnak a Múzsák és Erények otthonának falai között, akik hisznek abban, hogy az életben nemcsak a felhalmozott tudás jelent felbecsülhetetlen értéket, hanem a lelki-szellemi épség és az erkölcsös magatartás is – magyarázta az iskolaigazgató.
– Bármilyen tudás és tehetség önmagában erkölcsileg közömbös, csak a helyes cél és eszköz, azaz a szeretet teszi azt áldásossá az egyén és közösség számára. Kívánom, bontakozzon ki tehetségetek, tudásotok pedig a szorgalmatok és kitartásotok által gyarapodjon, hogy végül kapjátok meg a saját utatokat – fűzte hozzá az iskolaigazgató.
András Szilárd, az ETT ügyvezető elnöke (és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója) rámutatott: a tehetség fogalmát a hagyományosnál sokkal általánosabban kell értelmeznünk, és semmiképpen sem szabad leszűkítenünk valamilyen területre, valamilyen mérések eredményére, vagy akár az elért teljesítményre.
– Ez a rendezvény annak is a bizonyítéka, hogy a társadalom irányából megindult egyfajta nyitás, érzékennyé válás, a sokszínű tehetség megértése, elfogadása, támogatása irányába. Másrészt a tartalmak minőségéből arra következtethetünk, hogy diákjaink közt szép számmal akadnak olyanok, akik profi szinten teljesítenek a különféle hagyományos és modern területeken. Érdemes tehát támogatni ezt a sokszínű tehetség-kinyilvánítást – hangsúlyozta András Szilárd.
Török Ferenc tanfelügyelő, az ETT szakbizottsági tagja szerint az ETT és a tanfelügyelőség által működtetett kiválósági központok kiegészíthetik egymás tevékenységét.
Péntek János, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke, akadémikus szerint a rendezvény célja az, hogy a tehetséges gyerekek megismerjék egymást, össze tudják hasonlítani egyik teljesítményt a másikkal stb.
A tehetséges gyerekek bemutatkozása után szombat délután az erdélyi tehetségpontok képviselői tanácskoztak.
– A tanácskozás során megfogalmazódott az a következtetés, hogy a diákok érdekében sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tanári együttműködésre, a több iskolát felölelő szakmai műhelyek (városi, regionális szakkörök) működtetésére. A kolozsvári iskolák képviselői megfogalmazták azt az óhajt, hogy városszintű szakköröket működtessünk magyar nyelven (román nyelven már működnek ilyen szakmai műhelyek a kiválósági központokban), az egyetemmel vagy a civil szférával közösen. A tehetségpontok hálózatát és a kisebbségek nyelvén történő tehetségápolást el kell ismertetnünk a romániai tanügyminisztérium által is. Létre kell hoznunk egy erdélyi nyilvános adatbázist, amely segíti a tehetségek fejlődését, ki kell építeni egy mentorhálózatot, átláthatóvá kell tenni és rendszerbe kell foglalni a helyi tehetségtámogató és tehetségfejlesztő programokat. Magyarországról az erdélyi tehetségápolásnak szánt támogatást valamilyen módon át kellene szervezni és figyelembe venni a helyi hiányokat, nehézségeket, speciális helyzeteket – nyilatkozta lapunknak András Szilárd az első Erdélyi Tehetségnapról, amelyet a szervezők a továbbiakban rendszeresíteni kívánnak évi egy találkozó formájában.
– Nem csak a tanulóknak, hanem az őket felkészítő mentoroknak is hasznos volt az első Erdélyi Tehetségnap. Mindannyiunk számára jó alkalom volt a tapasztalatcserére, ismerkedésre. Ugyanakkor a tehetségpontok működésének erősítése is szóba került – összegezte tapasztalatait a rendezvényről Popa Márta iskolaigazgató.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)