Nemcsak kötelezettségek, de jogok is
Kolozsvár - A Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusán AZ ERDÉLYI MAGYAR FELSŐOKTATÁS HELYZETE és KILÁTÁSAI című tanulmánykötetet mutatták be, amely 2010-ben, az Ábel kiadó gondozásában jelent meg.
Szilágyi Mátyás főkonzul az eseményt felvezető beszédében kiemelte: A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Felsőoktatási munkacsoportja fogalmazta meg azokat az alapgondolatokat, melyeket a 218 oldalas könyvben az olvasók megismerhetnek.
Az erdélyi magyar felsőoktatás kérdése hangsúlyozott fontosságú. Műhelybeszélgetés keretében tárgyaljuk meg. Nézetek, vélemények eltérőek lehetnek. Jelentkezhet véleménykülönbség is. A cél a közös gondolkodás megvalósulása. Egyeztetés során állították össze a kötetet. Az értelmiség képzése, újratermelése, a versenyképes innovatív személyiség megformálása fontos.
Péntek János, nyelvész, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke, egyetemi tanár, szakterülete a nyelvtudomány; szociolingvisztika, dialektológia, kisebbségi nyelvhasználat, népnyelv és népkultúra viszonya.
Péntek János előadásában elmondta: az Ábel Kiadó gondozásában megjelent kötet, melyet Szikszai Mária szerkesztett, főtanulmányát „Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai” címmel, négyen írták Salat Levente, Papp Z, Attila, Csata Zsombor és Péntek János. Összesen 126 oldalt tesz ki, és részletesen elemzi mindazon problémákat, melyeket meg kellene oldani, nem beszélve arról, hogy jelzi, ki és milyen intézmények felelőssége, nem közömbösen viselkedni ezzel a kardinális elvárással szemben. Az országnak, de az országban élő, dolgozó tehát értéket alkotó, és adót fizető magyar ajkú polgároknak is szívügye. Nem lehet csak az anyaország nagylelkűségétől függő elképzelés, mert az itt élni és alkotni akaró magyarság elvárásait is figyelembe kell, venni.
Amint az Ajánlásban megfogalmazza „a KAB hozzon létre olyan Felsőoktatási Bizottságot erdélyi és magyarországi személyiségekből, amely a felsőoktatásban és a tudományos képzésben az általános közösségi érdekeket és az elengedhetetlen szakmai igényeket megfogalmazza és képviseli.”
Én ebből a mondatból az általános szót kivenném. Az általánosról évekig lehet beszélni anélkül, hogy konkrétan történjen valami.
A bizottság véleményét tükrözi a könyv.
A szakértői csoport másfél évig az előtanulmányokon munkálkodott, majd megírva a dolgozatot, juttatta azokhoz, akiket ők méltónak tartottak arra, hogy munkájukat véleményezzék. A visszaérkező vélemények bizonyos részét tudták bedolgozni a jelen könyvbe, a megmaradt véleményeket külön Függelékben közölték.
Az érdeklődők számára ezért is lehet rendkívül értékesek ezeknek a véleményeknek az ismerete, mert ihlető ötletadás is meghúzódhat a dolgozatban.
A befektetett munka következtében a szakértői csoport úgy érzi, ajánlást is tehet a felsőfokú oktatással kapcsolatban. Nincs olyan helyzetben, hogy kidolgozza az oktatási stratégiát, mert nincs döntési helyzetben. Költségvetéssel sem rendelkezik.
A tanulmánykötet a felsőoktatás kérdését holisztikus és kritikus szempontból elemzi. A különböző statisztikai adatok elemzéséből kiderül, hogy a magyar felsőoktatás alul reprezentált, alulfinanszírozott. A 35 ezer magyar anyanyelvű hallgatóból 11 ezer tanul magyar nyelven, mint ismeretes az egyetemi hallgatók száma 1 millió.
(Ehhez csak azt tehetném hozzá, hogy gondolkodó ember is kénytelen meglepődve tudomásul vennie, mennyire alulreprezentált a magyar egyetemisták száma. Holott az ország magyarsága az összlakosság 6.7 százalékát teszik ki Román hivatalos adatok szerint is.)
Salat Levente három kérdésre összpontosított.
Mi ez a tanulmány? Hogyan viszonyul a stratégia az igényekhez? Kinek szól?
Megállapítása szerint stratégiát csak olyan szereplő készíthet, akinek módjában van az erőforrások felhasználása. A forrás kérdése felveti az elszámoltathatóság kérdését. A felsőoktatás stratégiáját kormányszervek készíthetik. Egyensúly eltolódás következik be azon szereplők irányában, akik az erőforrások bizonyos részével rendelkeznek. A román állam bizonyos intézményei alulteljesítenek. Ennek következtében lépéskényszerbe hozták a magyar államot. A magyar adófizetők közpénzéből támogatják az erdélyi felsőoktatás bizonyos romániai intézményeit. A szereplők közül hiányzik a magyarság maga. Nem stratégiát képező szereplő az erdélyi magyarság. Sorsa azok kezében van, akik eljárnak a nevében.
Papp Z. Attila szerint statisztikai adatok bizonyítják, a 2009-ben érettségiző diák 56 %- a kerül be a felsőoktatásba. 25 százaléka tanul magyarul. Ebből 42% Babeş- Bolyai Tudományegyetemen, 7 százalék a Sapientia EMTE-en. 5 százalék a Partiumi Keresztény Egyetemen.
A műhelybeszélgetés interaktív módon zajlott. Felvetődött az állami és felekezeti középiskola közötti egyensúlyhiány, az új tanügyi törvény milyen lehetőséget biztosít a magyar nyelvű oktatás számára, a versenyképesség, az oktatás minőségének kérdése.
A 218 oldalas könyvben nagy mennyiségű statisztikai adat, táblázatok segítik az olvasottakat még jobban áttekinteni.
A három részre tagolt könyv bemutatja rendkívül érzékletesen a jelenlegi hazai felsőoktatási helyzetet, javaslatokat téve bizonyos változtatásokra, melyek csak az ország javára válhatnának elfogadásuk esetén.
A nem mindennapi könyv talán legizgalmasabb része a 199-205 oldalakon: Összefoglalás, konklúziók és javaslatok címmel, hat oldalon keresztül sorjázza mindazt a tennivalót, amit jó lenne, ha mindenki kellő figyelemmel ismerne meg.
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro

Kevés a magyar egyetemista (Romániai magyar felsőoktatás)
Alulreprezentált a magyar diákság, és alulfinanszírozott a romániai magyar felsőoktatás — állította Péntek János professzor a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által kiadott új tanulmánykötet bemutatóján. (Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai. Ábel Kiadó, 2011)
A kötet szerint az egymillió egyetemista közül 39 000 magyar, ennek kétharmada románul folytatja tanulmányait. Állami oktatásban tanul 29 000, magánegyetemen 11 000. A 2009-ben érettségizettek ötven százaléka tanult tovább, ezeknek kb. fele anyanyelvén. Összességében az aránytalanság még nagyobb: az egyetemisták összlétszámának tehát 3,9 százaléka magyar, és hozzávetőleg 1,3 százaléka tanul magyarul. Az okok többrétűek, lényeges lehet az is, hogy a szakoknak csupán egy része hallgatható magyarul. Arra pedig, ez miért áll fenn, kézenfekvő magyarázattal szolgál, hogy saját felsőoktatási fejlesztési stratégiáról vagy politikáról nem beszélhetünk, többek közt önálló állami egyetem hiánya miatt sem.
A legalább 1959 óta vajúdó kérdés kezelésére a rendszerváltás utáni időkben részleges megoldások születtek, köszönhetően mindenekelőtt a nagyvonalú magyar állami felelősségvállalásnak (lásd Partiumi Keresztény Egyetem és Sapientia EMTE). A román állam saját felsőoktatásában még szabályos tagozatok létét sem tűrte el, miközben a létszámok ugyan növekedtek, a szakok száma szaporodott, a magyar szervezeti keretek a lehető legalacsonyabb szintre szorítva (ahonnan már nincs tovább), diákcsoportokra lebontva léteznek. Mivel a legtöbb helyt a magyar tanszékek, karok, tagozatok megalakulását is elgáncsolták, a szervezeti önállóság még viszonylagos voltában is relativizálódik, ami tükröződik a teljesen alárendelt tanári kar mindennapi mentalitásában is, mely eddig egységes fellépésre, független cselekvésre úgyszólván képtelenné tette. Egy kisebbségi kulturális autonómia megalapítását nyilván az azt eltervezni, felépíteni és működtetni képes értelmiség és elitje képzésével kell kezdeni. Amíg egy legalább viszonylagos egységes stratégia és bár részlegesen összehangolt intézményhálózati működés nem áll rendelkezésre, nem orvosolhatóak az alulreprezentáltságból fakadó bajok. Addig nem lesz sem több magyar diák az egyetemeken, sem kedvezőbb a megoszlásuk egy előnyösebb szakmegoszlás rendszerében. Ami az alulfinanszírozottságot illeti, az új oktatási törvény valamelyes javulást hozhat a pozitív diszkrimináció elvének alkalmazásával, de ezt igazán kiaknázni a felsőoktatásban legfeljebb egy önálló állami magyar egyetem tudná.
A kérdés ceterum censeoként visszatér tehát, s amíg érdemben nem oldják meg, létrehozva a Bolyai Tudományegyetem utódját, javítani lehet a helyzeten magyar állami segítséggel, illetve az apró lépésekben ugyan bővülő, de továbbra is jogkorlátozó hazai mozgástérre támaszkodva — tulajdonképpeni fordulatra azonban hiába számítunk.
Felhasználható felmérések persze készülhetnek, miként az új kötet konklúzióiban is fölöttébb hasznosnak bizonyulhat a Magyar Állandó Értekezlet illetékes szakbizottságának összeülte előtt.
B. Kovács András

Nyelvünk használata a rádióban és televízióban
Kolozsvár – Szakmai beszélgetés mennyire tartózik a nagyközönségre vitatható. De jelen esetben ennek a szakmai beszélgetésnek több vonzata van, mely a hallgató számára már fellebbenthet bizonyos dolgokat, melyekről jó tudni neki is, mint egyszerű fogyasztónak.
Kolozsváron, második alkalommal, tartották meg azt a tudományos beszámolót, ami az audiovizuális médiában dogozók munkásságát, ismerteti. A Communitas Alapítvány támogatásával, valamint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) és a Babeş- Bolyai Tudományegyetem (BBTE) kommunikáció szakos tanárainak és diákjainak együttműködésével elkészült az első romániai magyar nyelvű audiovizuális műsorok nyelvhasználati sajátosságait vizsgáló médiajelentés. Tehát a képi nyelvről ez esetben nem volt szó. A jelentést 2011. február 21-én mutatták be Marosvásárhelyen.
Kolozsváron, ennek a bemutatására a Minerva Egyesület székházába került sor, melyen jelen voltak a felszólalás sorrendjében: Szász Attila, az Országos Audiovizuális Tanács tagja. Dr. Murvai Olga Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem professzora, a programfelelős, és dr. Vincze Hanna Orsolya, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem, Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar, Kommunikáció és Közkapcsolatok Tanszék adjunktusa. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média- és Kommunikációtudományi Szakbizottságának elnöke (2010-től) a program vezetője. Szász Attila felvezető beszédében először is tisztázta, ennek a felmérésnek a szándéka nem büntető jellegű. A következtések tulajdonképpen javító szándékkal kerülnek megbeszélésre, melyből a megvizsgált intézmények munkatársai, a következetéseket vonhatnak le. Senkit nem akarnak kioktatni, vagy megbüntetni. De egy létező jelenségre föltétlenül felhívják a figyelmet, hogyan történik az anyanyelv helyes használata az általuk vizsgált intézményekben.
Dr. Murvai Olga háta mögött hatalmas tapasztalat halmozódott fel. Ismertette azokat a szándékokat, melyeket Péntek János, a BBTE nyelvtudomány professzora fogalmazott meg az általa alakított és vezetett Kolozsvári Akadémiai Bizottság egyik ülésén. Az intézmény egyik célja: „…óvni kívánja a közösséget az áltudományos nézetektől, a dilettantizmustól és provincializmustól, amely mindig fokozottabban veszélyezteti a peremrégiókat.”
Köztudott a kisebbségben élők anyanyelvének állandó kopása, romlása, idegen szavak használatának növekedése, melyet a globalizáció is elősegít. Az élő nyelvhasználatot talán a beszélt sajtóban lehet a legérzékletesebben lemérni. Ebből kiindulva a vizsgálati szándékot bejelentették minden olyan médiának, amelyet megvizsgálni szándékoztak. Majd 2010. november 15. és 30-ik közti időszakból bekértek a sugárzott anyagokból a rögzítéseket. Ugyanakkor jelezték, a következő felmérések alkalmával az ilyen fajta felmérés kiértesítése, elmarad. (Ami szerintünk azt jelenti, azok fognak rögzíteni, és elemezni, akik felmérésre szánják el magukat. Ugyanakkor azt is jelenti, a most elhangzottakat illik figyelembe venni.) Tisztázta azt is, milyen szempontokat fognak továbbra is figyelembe venni a felmérések alkalmával.
A megfogalmazódott tanulmányt ne vegyék az érintettek hiba lajstromnak. A felmérést végzők önkéntességi alapon dolgoztak, szabad idejüket feláldozva egy nemes cél érdekében. A végső, távlati szándék a kutatási eredmények könyvformájában való megjelenítése, amit pályázati alapból szándékoznak megvalósítani.
Dr. Vincze Hanna Orsolya a köznyelv és a média nyelv közötti összefüggésekről tartott kiselőadást, melyben a szakember elvárásait is ismertette. Megkülönböztetve a közmédia és a kereskedelmi média közötti nyelvhasználatot. Jelezvén azt is, hogy azon országrészek médiája, mely az ország nyugati felében működnek, mennyire jobban figyelembe veszik a szomszéd országból beérkező hatásokat. (Kimondatlanul is jelezve a környezet hatását a nyelvhasználat alkalmával). A szórványban élők, sokkal több kísértésnek kell, ellenálljanak. Míg a tömb magyarság bizonyos része a dialektusoktól sem mentes. Szerinte az ilyen felmérés hosszabb távú kell, legyen legalább, minimum, két éves, és többször megismételt ahhoz, hogy a kívánt hatást elérje. Ebben az időben jobban bekapcsolódhatnak azok a civil szervezetek, melyek a nyelvápolást tartják feladatuknak, és ha ezt sikerül jól összehangolni, akkor az eredmények jelzik helyes, vagy helytelen úton járnak. Ez a megnyilvánulás, melyet a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete pályázott meg, a média, mint szakma számára rendkívül hasznos lehet. Az idővel való haladás csak előnyt jelenthet minden médiában tevékenykedő egyén számára.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Nyilas Misi bemutatkozott Kolozsváron
Március 26-án, szombaton a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület első ízben szervezte meg tehetségnapját, melyre az egyesület tehetséges ösztöndíjasai mellett hivatalos volt Sólyom László volt köztársasági elnök mint az esemény fővédnöke, továbbá jeles akadémikusok, egyházi emberek és az erdélyi tehetségápolás támogatói.
Az I. Tehetségnapnak a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium adott otthont, így elsőként az iskola igazgatónője, Popa Márta köszöntötte az egybegyűlteket, majd a szót Péntek János, a Nyilas Misi Egyesület alapító elnöke vette át, aki ismertette az egyesület egyre bővülő tevékenységét: rászoruló, de tehetséges gyerekeknek adnak ösztöndíjat, melyet lelkes romániai, magyarországi és külföldi támogatók ajánlanak fel a kis Nyilas Misiknek. 2010-től a magyar állam által felajánlott Ady Endre Ösztöndíj kiosztásáról is az egyesület gondoskodik, e két program legtehetségesebbjeit hívták meg a rendezvényre bemutatkozni.
Sólyom László köztársasági elnök kiemelte, hogy milyen öröm tehetséges gyerekekkel találkozni, és ennek tanúbizonyságát is adta azzal, hogy a délutáni kötetlen beszélgetésen is részt vett, ahol az érdeklődő tanárok, szülők, diákok kérdezhették őt és tehettek javaslatot a tehetségápolás helyzetével kapcsolatban. Mint ebből kiderült, a magyar és a román állam is biztosít lehetőséget tehetségpontok létrehozására egy-egy iskola keretén belül, ám ezt sajnos még kevesen használják ki. Jó példa a szervező középiskola, ahol komoly összegeket sikerült elnyerni tehetségműhelyek szervezésére.
A tanulók két részben lezajlott bemutatkozása bebizonyította, hogy a Nyilas Misi Egyesület munkája megtermi gyümölcsét: bármilyen tehetségük is legyen, az nem kallódik el, hiszen van egy egyesület, ahol számon tartják őket, van egy támogatójuk, akinek levélben be kell számolniuk tehetségük kamatoztatásáról, és most már van egy fórum, ahol meg is mutathatják, mit tudnak. Végignézve a 13-19 éves tehetségeket, én is komolyan magamba néztem: miben vagyok én tehetséges? Ugyanis a Nyilas Misi támogatottjai nagyon változatos területeken ügyeskedtek: több mérnöki-programozói tehetséggel megáldott gyerek is fellépett, akik közül a legfiatalabb saját robotjainak tervét mutatta be, és hetedikesen már egy Microsoft által szervezett versenyen is részt vett saját fejlesztésű szoftvereivel. Aztán voltak táncosok, akik a néptáncot éppolyan hitelesen ropták mint a sporttáncot, voltak irodalmi érdeklődésűek, akik saját műveket olvastak fel, esetleg nagy költők verseit tolmácsolták gyönyörűen. De fellépett fafaragó, majd festő, aki végzős középiskolás létére a portréfestésből már jövedelemre is tud szert tenni. A hangulatot emelték a hangszeren játszók, hegedű- és furulyaszót is hallhattunk a nap folyamán, de népdalt is több alkalommal. Megható volt hallani annak a most már tanárnőnek a beszámolóját, aki hét évig volt Nyilas Misi ösztöndíjas, és enélkül nem tudta volna sem a középiskolát, sem az egyetemet anyagilag fedezni.
Ezen a néhány órás programon való részvétel bizakodással és büszkeséggel tölthetett el minden magyar embert: nem vagyunk senkinél alsóbbrendűek, vannak tehetségeink és szervezetink is, akik felkarolják őket. Reméljük, a Nyilas Misi Egyesület példája ragadós lesz, és egyre többen vállalják fel a tehetséggondozást, esetleg válnak egy-egy tehetséges gyerek támogatójává az egyesületen keresztül. Köllő Zsófia. Erdély.ma

A magyar nyelv ünnepe Temesváron
A kultúra vára volt, és maradt
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége május 5–8. között Temesváron szervezi meg a Magyar Nyelv Napjai című hagyományos rendezvényét. 
A magyar nyelv ünnepe keretében kerül sor a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre, amelyre idén harminc, Erdély magyarlakta településeiről érkezett egyenként háromtagú csapat nevezett be.
Az anyanyelvi vetélkedők és a szakmai tanácskozások közel 200 résztvevője a házigazda Bartók Béla Elméleti Líceum diákjainak zenés-verses vendégfogadó összeállításának tapsolhatott péntek reggel a Diákművelődési Házban. A Magyar Nyelv Napjai ünnepélyes megnyitóján a vendégeket és versenyzőket Virginás Tar Judit, a Bartók Béla Líceum igazgatója és Marossy Zoltán temesi alprefektus köszöntötték. „Büszke vagyok rá, hogy Temesvár Károly Róbert király idején, 1315–23 között magyar főváros volt, és annak ellenére, hogy az utóbbi évszázadokban csak 40 évig volt itt hivatalos nyelv a magyar, megmaradtunk és mint az előbb látott műsor igazolja, nem is akármilyen magyarok vagyunk!” mondta köszöntője során Marossy Zoltán alprefektus. A rendezvényt támogató oktatási minisztérium képviseletében dr. Váradi Izabella, aki maga is a szórványban szerzett magyartanári tapasztalatokat, hangsúlyozta: jó alkalom ez a rendezvény a házigazda közösségnek az összefogásra, az önmagával való szembenézésre és a magyarsága megmutatására. Kiss Ferenc magyar oktatásért felelős tanfelügyelő a Temesvárhoz és a Bánsághoz kötődő nagy magyarok hosszú névsorát olvasva, Hunyadi Jánostól, Kinizsi Páltól kezdve, folytatva Koós Károllyal, Bartók Bélával és Ady Endrével egészen Franyó Zoltánig és Anavi Ádámig, bizonyította, hogy Temesvár mindig is a magyar nyelv és kultúra vára volt és az is maradt.
„Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége olyan, mint egy nagy család, mindenki hozzá tartozik, aki ebben az országban magyar nyelven tanul, magyar nyelven tanít, egyáltalán fontos számára az anyanyelve, az anyanyelvi műveltség átadása, aki jól érzi magát ebben a nyelvben – mondta köszöntője során dr. Péntek János nyelvész, a BBTE tanszékvezető professzora, aki ez alkalommal bejelentette: „a Sütő Andrásról elnevezett Nyelvőrzés Díjat itt Temesváron Szekernyés Irén tanárnőnek és Szekernyés János barátunknak adjuk át!” A Laudatio-t Szabó Ferenc városi tanácsos, a Bokréta néptánccsoport vezetője olvasta fel.
A Sütő András Nyelvőrző Díjat, a maga és a felesége nevében ezekkel a szavakkal köszönte meg Szekernyés János: „Úgy érzem, hogy munkámmal csak a kötelességemet végeztem. Immár 40 éve a lapokba írok, könyveket jelentetek meg és legfőbb célom az volt, hogy ennek a tájegységnek a magyarságát, amennyire szerény erőmből telik, erősítsem magyarságtudatában, hírt adjak mindarról, ami ezen a vidéken történik. Szórványvidéken élünk, ahol a magyarság létszáma állandóan csökken, de ugyanakkor nemcsak a múltban, hanem a jelenben is vannak itt olyan értékek, amelyeket érdemes felmutatni. Köszönöm a dicsérő szavakat, a magam és a feleségem nevében is köszönöm a díjat és úgy gondolom, nem csak azért kaptam, mert Péntek Jánossal évfolyamtársak voltunk az egyetemen.” Idén első alkalommal „megosztott” Nyelvőrzés Díjat ítélt oda az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Az Okleveleken ez olvasható: „Az erdélyi magyar nyelv védelmében, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és az anyanyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért. Temesvár, 2011. május 6.”, dr. Péntek János elnök aláírásával.
A Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat a Bartók Béla Líceumban a hagyományos Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedővel folytatódott. A versenyzők három korosztályban szálltak küzdelembe a díjakért: kisiskolások 15 csapat (45 versenyző), általános iskolások 6 csapat (24 versenyző) és középiskolások 7 csapat (21 versenyző). Az eredményhirdetésére és díjkiosztására szombaton délután kerül a Diákművelődési Házban. 
Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyballa
Tudományosan a szőlőről és borról
A szőlő és a bor Szilágyság történelmében címmel szervezi meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke Fiókszervezete május 14-én, szombaton délelőtt a szilágyballai iskolába a VIII. Szilágyság-kutatás napot. A program 10 órakor kezdődik, köszöntőt mond Bajusz István az EME Zilah és Vidéke Fiókszervezete részéről, Sipos Gábor az EME részéről és Péntek János a kolozsvári Akadémiai Bizottság részéről. 10.20 órától a következő előadások hangzanak el: Péntek János Milyen tanulságai vannak legutóbbi, a felsőoktatásra irányuló elemzésünknek a mezőgazdasági szakoktatás vonatkozásában, Széman Péter A bor tréfás története, Csávossy György A bor dicsérete, Szabó T. E. Attila A bor a régi magyar gyógyításban, Zsigmond Attila A szőlő és bor egyháztörténeti vonatkozásai. Délben rövid szünetet tartanak, majd 12.20 órától ismét előadások lesznek: Egyed Ákos A szőlőterület kiterjedése és a szőlőtermesztő gazdaságok száma Szilágy vármegyében a 19. század végén, Kovács Adorján Adottságok a szilágysági szőlő- és bortermesztésben. Múlt, jelen, jövő, Talpas János A szilágysági szőlőgazdaságok lehetőségei a turizmusban, Pécsi L. Dániel A szőlő és bor címerképi előfordulásai a kezdetektől napjainkig. Történelmi, egyháztörténeti vonatkozások bemutatásával, Sipos Gábor Derecskei Demeter, a Szilágyság reformátora. Egyházi helytörténeti tanulságok. 14 órakor átadják a Petri Mór-díjakat, majd megtekintik a lehetséges bormúzeum helyiségét. 
Szabadság (Kolozsvár)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”
Dr. Lovas János magyartanár, kutató gazdag életpályájáról, tanári és szaktanfelügyelői tapasztalatairól, a tanári hivatás írott és íratlan szabályairól mesél. Az elismert tanár ősztől nyugdíjba vonul, de a katedra mellől nem távozik végleg.
Lovas János 1946. november 17–én született a Temes megyei Szapáryfalván. A falu helyén a XIX. század hetvenes–nyolcvanas éveiig erdő volt, azt kiirtották, hogy vasútvonalakat építsenek. A megmaradt területet mezőgazdasági területté nyilvánították, majd arra tizenöt településről hoztak lakosokat. Lovas János ebben a faluban született, itt járt iskolába 1953–60 között, középiskoláit a Lugosi Coriolan Brădiceanu Líceumban végezte, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia szakára. Sok évig volt magyartanár, magyar szaktanfelügyelő és a BBTE adjunktusa.
Reggel kilenc órára, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének tanári szobájába rögzítettük a beszélgetés időpontját. A tanár úrnak már az asztalán volt a kávé, igazán még nem tudta, hogy miről fog beszélni, annyi tény, hogy egy nagyon hosszú életpályára tud visszatekinteni, melyről akár napokig is tudna mesélni.
„Ez már egy más világ, mint amelyikben én életem nagyobb részét leéltem — tűnődik el Lovas János tanár úr. — Nem rosszabb, de valahogy más… Szülőfalum, a Temes megyei Szapáryfalva, már csak emlék számomra, hiszen olyan átalakulásokon ment át, hogy lehet meg se ismerném. De a megmaradt emlékek tökéletesek. A szabályosan elrendezett utcák, a faluközpontban lévő községháza, a templom és az iskola, ahol tanulmányaimat kezdtem. Negyedik osztály után bevittek bennünket a lugosi 3–as Számú Magyar Középiskolába. Az osztály nagy része nem akart ott maradni, mert túl nagy volt a szigor. Az osztálytársaim visszamentek a faluba, engem apám nem engedett vissza, azt akarta, hogy városon tanuljak. Hatodikba muszáj volt visszamenni. Nyolcadikba ugyancsak Lugoson folytattam tanulmányaim. Akkor már Coriolan Brădiceanu Líceumnak nevezték, de már összevont iskola volt, melyben működött magyar tagozat is. Érettségi után felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia karára. Nem volt könnyű, hiszen hatan voltunk egy helyre. Előbb azt gondoltam, hogy román–magyar szakra íratkozok, de erről lebeszéltek. Annyit kellett volna tanuljak, mintha két egyetemet végeztem volna egyszerre. Amúgy is nagyon hálátlan dolog az, ha magyar gyerekek számára kell románt tanítani. A gyerek számára nehezen megy, a tanár pedig úgy érzi, nem végzi jól a munkáját. Harmadéven szakosodni kellett: irodalom vagy nyelvészet? Húsz hallgató közül hárman választottuk a nyelvészetet. Államvizsga dolgozatom témája Szapáryfalva teljes tulajdonnév rendszerének (személynevek, állatnevek, földrajzi nevek) bemutatása volt.” 
Sárközújlaki évek 
„Az egyetem elvégzése után Bukarestben történt a kihelyezés — folytatja Lovas János. — Mivel nekem volt a legjobb médiám, én választhattam elsőként. Reméltem, hogy kapok egy helyet Temesvár vagy Arad környékén, de ez nem jött össze. Legmegfelelőbbnek Sárközújlakot tartottam. Minőségi magyar iskola volt, közel a városhoz. Az iskolában csak szakképzett tanárok voltak. Még a rajzot is olyan személyek tanították, mint Fodor Kálmán és Szilágyi Béla. A magyar katedráról Terdik Ilona bement a városra, én az ő helyét foglaltam el. Nagy szeretettel fogadott a tanári kar. Közben hat hónapra elvittek katonának. Miután visszajöttem, megismerkedtem egy sárközújlaki lánnyal, akivel mindmáig házasságban élek és van egy fiúnk… Egy nap megjelent az iskolában a káderes, és közölte, hogy engem szeretnének bevinni Szatmárnémetibe magyar szaktanfelügyelőnek, ugyanis Murvai László addigi szaktanfelügyelőt Bukarestbe helyezték. Nem akartam elfogadni a megbízatást, de meg kellett tennem. Beláttam azt, hogy minden hatalom elvár egy bizonyos lojalitást az alkalmazottaitól. A pártba is beléptem, bár sohasem hittem abban a társadalomban. Nekem nagy kétségeim voltak a szovjet hatalommal szemben is. Meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió egy véres polgárháborúval fog feloszlani. Szerencsére ez nem így történt… 1972 szeptemberében, amikor már kezdtem sárközújlakinak érezni magam, elhagytam Sárközújlakot.” 
A szaktanfelügyelő 
„Abban az időben nem olyan volt a szaktanfelügyelő élete, mint most. Autóbuszokkal vagy akár gyalog, többször egy hétre ki kellett menni egy–egy eldugott településre, ahol fűtetlen vendégszobákban kellett lakni. Ezekből az évekből maradtak jó és rossz emlékeim is. A jó az volt, hogy volt időm és lehetőségem gyűjtésekre. Már abban az időben is szokás volt megünnepelni az inspekciókat, én sohasem mentem kocsmázni vagy protokollokra, hanem gyűjtöttem. Tanfelügyelőként viszont kellemetlen dolgokkal találkoztam. Nagyon le volt züllesztve a megye magyar nyelvű oktatása. Akkor még nagyon sok tanító tanított magyartanárként. Ők végeztek ugyan egy gyorstalpalót, de a maguk klasszikus módszereiket használták, mi pedig az egyetemről hoztuk az új szellemet. Amit szerettem ezekben a tanítókból lett magyartanárokban, hogy következetesek és precízek voltak, mindenáron — akár pálcával vagy vonalzóval — megtanították a gyerekeknek az anyagot és megkövetelték a fegyelmet. Ezekkel az elavult, sulykoló módszerekkel unalmasakká tették a nyelvórákat. Sokszor órákat töltöttem el azzal, hogy rávezessem őket: mit kell tenni azért, hogy az óra ne legyen nyűg a tanulók számára. Nagy hangsúlyt fektettem a fegyelemre is. Akik nem voltak felkészülve, nem engedtem őket véglegesítő vizsgára. Emiatt félelmetes vaddisznó hírében álltam.”
A nyelvészdoktor
„Különös története van az én doktori címem megszerzésének is. 1972–ben kezdtem el a gyűjtést. A szamosháti magyar tulajdonnevek, becenevek és ragadványnevek gyűjtése volt a témám. Harmincnyolc falu, negyvenezer lakosát kellett felkeresnem. Márton Gyula professzor már akkor meghívott a doktorira, amikor olvasta az államvizsga dolgozatomat. Halála után Szabó T. Attila lett az irányítóm. A gyűjtéssel elkészültem, de a doktori disszertációm nem tudtam megírni, mert az abban az időben nem lehetett több mint száz oldal, annak megvédésére pedig a megyei pártbizottság kellett ajánlást tegyen. Ezzel a témával nem volt esélyem. A gyűjtés során is gyakran figyelt fel rám a Szekuritáté. Kíváncsiak voltak rá, hogy milyen adatokat gyűjtök. A doktori címet végül akkor kaptam meg, amikor Péntek János lett az irányítóm.” 2000 májusában védtem meg a disszertációmat. 
Ismét a katedrán 
„1983–ban jött a magyarságot sújtó hullám. Mivel kezdték megszüntetni a magyar iskolákat, a tanfelügyelőségen megszűnt a magyar szaktanfelügyelői állás. Én tizenkét év után felemelt fővel mentem vissza a katedrára, mivel kezdett teher lenni számomra ez a munka. Eredménytelennek láttam a küzdelmeimet. Képtelen voltam engedni az igazamból, de egy olyan világ kezdett kialakulni, amelyben nem sok helye volt a jó szándéknak. A sok terepút, a rossz körülmények miatt megbetegedett a lábam is. Az 1989–es változásokig általános iskolákban tanítottam. A változás félig az ágyban, félig lábon ért. Jöttek az átszervezések, a szatmárnémeti 14–es Számú Általános Iskolában megválasztottak aligazgatónak, de nem szerettem azt a munkát. Továbbra is arra törekedtem, hogy fegyelem és minőségi oktatás legyen az iskolában. Ebben az iskola volt vezetősége igyekezett fékezni, ahol lehetett keresztbe tenni. A Ceauşescu diktatúra legszörnyebb éveiben, amikor minden este elvették az áramot, gyertyafénynél tanítottam — olyan volt az osztály, mint kivilágításkor a temető —, mert tudtam, hogy a tanuló érettségin és felvételin nem mondhatja azt, hogy azért nem tud, mert nem volt áram. Amikor megalakult a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Bura László megpróbálta összeszedni a városból azokat a tanárokat, akik meg tudtak felelni az akkori kihívásoknak. Nagyon sok tanuló tizenegyedik osztályból jött át román tagozatról, és úgy kellett érettségizniük, mint aki első osztálytól magyar tagozaton tanult. Tizenkét évet töltöttem a Kölcseyben. Nagyon sok tanítványom kollégám lett. Kollégaként kezeltem őket és büszke voltam rájuk. Mindig azt vallottam, hogy a tanár és a diák között meg kell legyen a három lépés távolság, a diák fel kell nézzen a tanárra, a tanár pedig úgy kell viselkedjen, hogy a diák szülőnek nézze. 2002–től vagyok a BBTE adjunktusa. Ősztől innen vonulok nyugdíjba, de ha lehetőséget kapok, óraadó tanárként tovább fogok dolgozni.”
Új idők örvényében
„A tanügyben a több mint húsz év alatt a lényeges dolgok nem változtak sokat. Ha változott, inkább rossz irányba. Pedig a világ és benne az emberek nagyon megváltoztak. A mai diákság már egy más világban nőtt fel. Egy olyan világban, ami számomra már kezd idegen lenni. Nem rosszabb ez a nemzedék mint a régi, de más. Nekem sohasem voltak konfliktusaim a tanulókkal. A diák sokszor ki akarja kezdeni a tanárt, de ez mindig feltűnési viszketegségből, polgárpukkasztó hajlamból történik. Ha a diák látja, hogy nem pukkad a polgár, akkor leereszt, nem próbálkozik tovább. A tanár feladata meggyőzni a diákot arról, hogy mennyire fontos megtanulni a feladatot. Én ha akarom, ha nem, ott állok a diák előtt. Példakép kell legyek. Rám a diák, mint hiteles emberre kell nézzen. Mint ahogy mondani szokás: a tanár legyen tudós, színész és szőlő. A szemléletváltás, ami a pedagógusokat illeti, az óvodában átment, az I–IV. osztályban sincsenek problémák, a gondok a felsőbb osztályokban jelentkeznek. A tanárok egy részéből hiányzik a szakmai hozzáállás, a módszertani tudás, ami nélkül nem lehet tanítani. A témát módszertanilag úgy kell közel vinni a diákhoz, hogy az értse, szeresse meg rajtam keresztül. De döntő szerepe van annak is, hogy a diák mit hoz otthonról. Nagyon sok szempontból még mindig mélyponton vagyunk.” erdon.ro

Hamarosan Kolozsvár kerül a magyarságkutatás figyelmébe
Hungarológiai kongresszust rendeznek a kincses városban
Budapest (1981), Bécs (1986), Szeged (1991), Róma–Nápoly (1996), Jyvaskyla (Finnország, 2001), Debrecen (2006) után a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság augusztus 22. és 27. között Kolozsváron, illetve egy nap erejéig Marosvásárhelyen rendezi meg nagyszabású tudományos kongresszusát, amelyre a világ minden tájáról több mint hatszáz részvevő érkezik. Az idei rendezvény gyűjtőcíme Nyelv és kultúra a változó régióban. A helyszín megválasztása szakmai elismerést jelent az itteni kutatók, de ugyanakkor az erdélyi magyarság számára is. Kolozsvárra és Marosvásárhelyre irányul majd a közvélemény figyelme, a tudósok pedig tucatnyi tudományág hungarológiai vonatkozású kutatási eredményeit teszik közzé. A világ a magyar nyelv, irodalom és kultúra ötévenként ismétlődő legrangosabb seregszemléjét figyelheti majd a kincses városból a különböző szekcióelőadások, szimpóziumok közvetítésével. A szervezők összesen 616 részvevőre számítanak.
A szervezőbizottság egyik társelnökétől, Péntek Jánostól (elnök, Kolozsvári Akadémiai Bizottság) megtudtuk, hogy a nagyszabású rendezvény a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság kongresszusa. Ezt korábban Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak nevezték, 1976-ban létesült, a professzor úr tíz évig volt az alelnöke. Nem mindig magyar az elnök, jelenleg Thuomo Lahdelma finn professzor tölti be ezt a tisztséget. Főtitkára viszont mindig magyarországi, jelen pillanatban Monok István. A magyar nyelv, irodalom, kultúra kutatásának legnagyobb kongresszusát ötévenként tartják meg, váltakozva Magyarországon és más államban. Most egy napra Marosvásárhely lesz a színhelye, amely az erdélyi magyarság életében fontos szerepet játszik. Főszervező a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (Pozsony Ferenc vezetésével), társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A szervezőmunka már két-három éve folyik, a város önkormányzata is támogatást ígért. Eddig minden kongresszuson, amit nem Magyarországon tartottak, jelen volt mindkét államfő, és remény van arra, hogy Kolozsvárra is eljön Schmitt Pál, illetve Traian Băsescu. A rendezvény védnöke a két tudományos akadémia elnöke, valamint a két művelődésügyi miniszter. Már augusztus 21-én választmányi ülést, a zárónapon, augusztus 27-én pedig tisztújító közgyűlést tart az NMFT. Szakmailag kitüntető Kolozsvárra és Marosvásárhelyre nézve, hogy otthona lehet ennek a nagyszabású eseménynek. Az ünnepélyes megnyitó a Kolozsvári Állami Magyar Színházban lesz, az előadások, szekcióülések egyetemi épületekben.
A szervezőbizottság főtitkára, Szabó Árpád Töhötöm (BBTE, Néprajz Szak) szerint összesen 616 részvevő előadóra számítanak, akik hungarológiában, nyelvészetben, irodalomtudományban, történelemben, néprajzban, képző- és iparművészetben, építészetben, zene-, színház- és filmtudományban, szociológiában, politológiában, demográfiában, filozófiában jeles szakemberek. A vendégek a következő államokból érkeznek: Románia, Magyarország, Szerbia, Szlovénia, Lengyelország, Litvánia, Finnország, Ukrajna, Szlovákia, Oroszország, Franciaország, Olaszország, Bulgária, Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Németország, Nagy-Britannia, Észtország, Hollandia, Norvégia, Japán, Dél-Korea. A főtitkár arra a kérdésre, hogy miért nem időzítették a kongresszust a Kolozsvári Magyar Napokra, azt válaszolta:
– Ekkora méretű rendezvény számára gondot okozhat a város elszállásolási kapacitásának végessége akkor, ha egybeesik valami más eseménysorozattal. Egyébként amikor évekkel ezelőtt elkezdődött a kongresszus megszervezése, még senki sem tudott a Kolozsvári Magyar Napok.
ÖRDÖG I. BÉLA. Szabadság (Kolozsvár)

Hétfőtől Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Kolozsváron zajlik augusztus 22-e és 27-e között a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus. A Nyelv és kultúra a változó régióban címmel megrendezendő tudományos kongresszusra több mint 600 előadót várnak. A sajtónak Pozsony Ferenc egyetemi oktató, a szervezőbizottság elnöke továbbá a két társelnök Péntek János (a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke) és Sipos Gábor (az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke), Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese és Szabó Árpád Töhötöm KMEI-elnök számolt be az előkészületekről.
Pozsony Ferenc egyetemi oktató, a kongresszus szervezőbizottságának elnöke hangsúlyozta: több intézmény összefogásával zajlott a kongresszus előkészítése, majd ismertette a hétfői nyitónap eseményeit. A hétfői megnyitón a Kolozsvári Magyar Operában jelen lesz Schmitt Pál magyar köztársasági elnök, Szőcs Géza a magyar Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára, László Attila, Kolozsvár alpolgármestere, Andrei Marga, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora és Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora.
– Elődeinknek is köszönhetjük azt, hogy itt szervezhetjük meg a rangos eseményt, ám a mostani fiatal kutatóinkra is büszkék lehetünk – összegzett Pozsony, majd kitért arra is, hogy a globalizálódó társadalomban fontos az, hogyan képviseljük identitásunkat, kultúránkat.
Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke elmondta: már tíz éve megfogalmazódott az a gondolat, hogy Kolozsváron nemzetközi hungarológiai kongresszust szervezzenek. – Kolozsvár és az erdélyi magyarság szempontjából fontos ez a kongresszus, amely az itt működő szakmai műhelyeket erősíti – vélekedett a szakember, majd elégedettségét fejezte ki azért, hogy a mostani kongresszuson sok fiatal erdélyi magyar kutató tart előadást, így valóságos nemzedékváltásnak lehetünk tanúi.
Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese is úgy gondolta: a BBTE magyar tagozatát erősíti meg az a tény, hogy a budapesti, a bécsi, a szegedi és a római helyszín után Kolozsváron rendezik meg a soron következő, hetedik nemzetközi hungarológiai kongresszust.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke fontosnak találta azt, hogy az erdélyi magyar fiatal kutatók előadást tartanak ezen a kongresszuson, mert ezzel méltó módon viszik tovább elődeik hagyományait, és eredményeik érdemesek a nemzetközi nyilvánosságra. Megtudtuk: az előadásokat tartalmazó több kötetes kiadvány megjelenése jövőre várható; a kongresszus előadásait pedig kívülállók is meghallgathatják.
Szabó Árpád Töhötöm, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) elnöke a több mint egy éve tartó szervezésről beszélt, majd kifejtette: Kolozsvár tudományos életének fontosságát jelzi az, hogy egy több mint 600 fős konferenciát megszervezhettek.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Hungarológiai kongresszus Kolozsváron
Hogyan válaszolnak az egyre globalizálódó világ kihívásaira a magyar közösségek, mi történik a helyi identitástudattal – ezekre a kérdésekre keresik többek között a választ az augusztus 22–27. között Kolozsváron megszervezett 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevői, közölte Pozsony Ferenc, a szervezőbizottság elnöke a rendezvénysorozat tegnapi beharangozó sajtótájékoztatóján.
Az egyetemi tanár szerint a Nyelv és kultúra a változó régióban címmel megrendezett kongresszus kiváló alkalom arra, hogy az erdélyi magyar tudományosság megmutassa magát a világnak. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a szervezőbizottság egyik társelnöke ugyanakkor elmondta, az egyhetes rendezvénynek a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Farkas utcai főépülete, az EME székháza, a Bölcsészettudományi Kar épülete, a történeti intézet és a Sapientia EMTE főépülete, a Bocskai-ház ad majd otthont. A megnyitót, a plenáris előadásokat és az első közgyűlést a Kolozsvári Magyar Operában rendezik meg. Péntek János, a Kolozsvári Akadémia Bizottság elnöke, a szervezőbizottság társelnöke hozzáfűzte, a rendezvénysorozat egy napját Marosvásárhelyen töltik, ahol a résztvevők a Sapientia EMTE vendégei lesznek. Szabó Árpád Töhötöm, a szervezőbizottság főtitkára ugyanakkor arról számolt be: a BBTE magyar tagozata hatalmas munkát fektetett a szervezésbe, ugyanis az egyetem történetében egy ilyen nagyszabású rendezvény megszervezésére még nem volt példa. A kongresszus szervezői mintegy hatszáz előadó és kísérőik részvételére számítanak a világ minden tájáról, a részvételi díj 100-120 euró, az előadások ugyanakkor nyilvánosak, az érdeklődők térítésmentesen tekintheti meg a kiválasztott előadásokat. A kongresszus ünnepélyes megnyitójára hétfőn, a Kolozsvári Magyar Operában kerül sor. Az esemény első köszöntőbeszédét Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke, mondja, majd Traian Băsescu Románia elnökének üzenetét olvassák fel. A hungarológiai kongresszusokat 1981 óta ötévente szervezik meg világszerte, korábban Bécs, Szeged, Róma–Nápoly, a finnországi Jyväskylä, illetve legutóbb Debrecen adott otthont a rendezvénysorozatnak.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Hatszáznál több magyarságkutató tanácskozik Kolozsváron
VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Nyelv és kultúra a változó régióban címmel zajlik ezen a héten Kolozsváron a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, amelyre több mint hatszáz, a világ minden tájáról származó, magyarságtudománnyal foglalkozó szakember érkezett. A Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megtartott megnyitón beszédet mondott Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke, Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára, Andrei Marga, a BBTE rektora, László Attila alpolgármester, Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora. Felolvasták Traian Băsescu államfő és Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét. Schmitt Pál három erdélyi magyar értelmiségit tüntetett ki elnöki érdemérmével: Czirják Árpád pápai prelátust, Pozsony Ferenc egyetemi oktatót és Somai József nyugalmazott közgazdászt. Az emeleti előcsarnokban székelyföldi fotósok székelyföldi tárgyú, egy napig látható kiállítást nyitottak, majd elkezdődtek a plenáris ülések.
Magyarul köszöntötte a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevőit Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke a Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megszervezett nyitórendezvényen. Tuomo Lahdelma szerint ez a kongresszus azért jelent mérföldkövet, mivel olyan helyen szervezik meg, ahol sűrített módon van jelen a magyar múlt.
Schmitt Pál, Magyarország elnöke beszédében örömét fejezte ki azért, hogy a román államfővel közösen vállalták el a fővédnökséget, majd azt hangsúlyozta: Erdélyben több, eltérő nyelvű népcsoport lelt otthonra, és alakították ki életterüket, ezért itt a hagyomány egyedülálló módon él. – A kongresszus fő témája a világban is időszerű kérdést vet fel. A XXI. század elején a sajátos kultúra újra felértékelődni látszik – hangoztatta Schmitt Pál, majd bejelentette: elvállalja a védnökséget az országos levéltár kolozsvári fiókjában található történelmi dokumentumért. Megtudtuk: az államfő védnökséget vállalt egy többkötetes szótár kiadásának támogatásáért is, amelynek 2006-ban már elkészült az első kötete. Schmitt Pál beszédében többször idézte Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszort, miszerint „Kolozsvár maga a sűrített Erdély”, illetve a kisebbségi és a többségi nyelv között létrejövő kapcsolat milyenségére vonatkozóan.
Florin Stamatian prefektus felolvasta Traian Băsescu államfő üzenetét. Az román elnök szerint közös megértésre van szükségünk a mai gazdasági és önismereti válságban, ugyanakkor a nyelv és a kultúra meghatározó marad bármely nép életében. Stamatian megemlítette saját gyermekkorát, amelyet magyar barátok társaságában töltött el. Szerinte is fontos, hogy az anyanyelvet ne zavarják „európaizmusok”, és az, hogy Kolozsvár közös történelemmel rendelkező két kultúrája nem választható el egymástól. Eckstein-Kovács Péter elnöki kisebbségügyi tanácsos ismertette a román államfő üzenetének magyar tartalmát.
Ezt követően Schmitt Pál három magyar erdélyi értelmiséginek nyújtott át Köztársasági Elnöki Érdemérmet: Czirják Árpád pápai prelátust az erdélyi magyarság identitásának megőrzéséért és az egyházi intézményrendszer kiépítéséért; Pozsony Ferenc egyetemi oktatót Moldva és Erdély népei néprajzi sajátosságainak feltárásáért; Somai József nyugalmazott közgazdászt tudományos és szakmai munkásságáért, az erdélyi magyar szervezetek építéséért.
Czirják Árpád köszönő beszédében elmondta. – Megtisztelő, hogy ezen a rangos kongresszuson vehetem át ezt a kitüntetést. Az anyaország, az anyaföld és az anyanyelv az, ami éltet és öntudatra ébreszt bennünket. És ha öntudatra ébredünk, akkor betöltjük küldetésünket és elpusztíthatatlanok leszünk – mondta a pápai prelátus.
Pozsony Ferenc egyetemi oktató úgy vélte: a kitüntetés nem csak neki, hanem a néprajzi tanszéknek és a néprajzi iskolának is szól, és igyekszik becsületes munkával meghálálni azt.
Somai József kifejtette: ismeretlenül is barátsággal viseltetik az olimpikonok iránt, ezért többszörös öröm az, hogy Magyarország elnökétől veheti át a kitüntetést.
Kelemen Hunor üzenetét Nagy Zoltán, az RMDSZ elnöki kabinetigazgatója olvasta fel. A művelődésügyi tárcavezető szerint ennek a kongresszusnak nagyon aktuális és indokolt a témája (Nyelv és kultúra a változó régióban). Anyanyelvi küzdelmünk a jövőben is fontos marad számunkra, a törvényes kereteket mindennapjaink során nekünk kell betöltenünk. Ebben nagy szerep hárul az erdélyi magyar értelmiségre. A Kós Károly által elképzelt transzszilván politikát kell visszaültetnünk, ami a kulturális autonómiát érvényesítheti.
Ez a kongresszus majd választ ad arra, hogy mi a magyarságtudomány feladata – mondta Szőcs Géza államtitkár, majd így folytatta: „habár ebben a városban, ahol a lakosság közel 19 százaléka magyar, nem ajánlom senkinek azt, hogy magyarul szólaljon meg, hacsak a kérdező azt nem hallja, hogy a mellett lévők magyarul beszélnek”.
Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora angol nyelven köszöntötte a kongresszus résztvevőit. Beszédében a multikulturalitás és a többnyelvűség tiszteletére buzdított. – Egyetemünkön román, magyar és német nyelvű képzés folyik, ez pedig előrelépésnek tekinthető. Soha nem volt annyi magyar nyelvű hallgatónk, mint mostanában. A városban élő kultúrák sokszínűsége pedig ösztönző erővel hat ránk is – összegzett a rektor.
László Attila polgármester-helyettes Kolozsvár magyarjainak húsz év utáni szabadabb megnyilvánulási lehetőségeire hívta fel a figyelmet, és gratulált a kongresszus szervezőinek. A részvevőknek pedig ezt kívánta: „Fedezzék fel az élő Kolozsvárt!”
Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) rektora kifejezte abbéli örömét, hogy a kongresszus résztvevői egy napot a Sapientia Marosvásárhelyi Karán töltenek, majd hangsúlyozta: a Sapientia olyan szakokon kínál magyar nyelvű oktatást – például a műszaki tudományok keretén belül – ahol a képzés fő nyelve valamelyik világnyelv. – Kisebbségi értelmiségiként, tanárként egyaránt fontosnak érzem a hungarológia számos kérdését – tette hozzá.
A rendezvényen Liszt-műveket zongorázott Szép András zeneakadémiai hallgató és Csíky Boldizsár zeneakadémiai oktató. Az opera emeleti előcsarnokában Varázsképek, Székelyföld címmel egy napig tartó fotókiállítást nyitottak meg, amelynek keretében székelyföldi fotóművészek 74 alkotása által Székelyföld új arcát fedezhettük fel. A megnyitón Sántha Emőke egy népdalt énekelt. Pozsony Ferenc elmagyarázta: a székelyföldi magyarság nem csak sajátos kultúrát őrzött meg, de szerepet vállalt az erdélyi identitás megtartásában is.
N.-H. D., Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron is felköszöntötték Mózes Huba egyetemi oktatót
Kettős könyvbemutatóval köszöntötték fel kollégái és barátai hétfőn a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának székhelyén, a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus egyik kísérő rendezvényeként a kolozsvári gyökerekkel rendelkező Mózes Hubát, aki több éven át volt a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Intézet egyetemi oktatója. A születésnap kapcsán bemutatták a Versében él... című tanulmánykötetet, amelyet Mózes Huba miskolci, budapesti, debreceni, nyíregyházi, egri, kolozsvári, marosvásárhelyi, haarlemi, helsinki és nápolyi hungarológus kollegái ez alkalomra írtak, továbbá Mózes Huba és Kabán Annamária ötödik Dsida-kötetét. Mindkét kiadvány a Miskolci Bíbor Kiadónál jelent meg.
Gréczi-Zsoldos Enikő, a Versében él... kötet szerkesztője először a miskolci születésnapi könyvbemutató bensőséges hangulatát ecsetelte, majd kifejtette: az a gondolat, miszerint versében él a nemzet Mózes Huba életének mottója is lehetne. A kötet 36 szerző tanulmányait tartalmazza.
A kötetből egy példányt odaajándékoztak a Bölcsészkar Magyar Irodalomtudományi Tanszékének, Berszán István egyetemi oktató, tanszékvezető pedig elmondta: Mózes Hubát és feleségét, Kabán Annamáriát még mindig kolozsváriakként tartják számon.
Mózes Huba kiemelte: nagyra értékeli a születésnapi tanulmánykötet írásait. Péntek János emeritus professzor a közösen eltöltött egyetemi évekről és Mózes Huba Kolozsvárhoz való kötődéséről beszélt. – Kolozsvár az életünkké vált, és Mózes Huba életéhez most is hozzátartozik ez a város. Örülök annak, hogy az itt megkezdett szakmai pályáját töretlenül folytathatta Miskolcon. A hetven év teljessége szakmai és emberi szempontból is érezhető – vélekedett az ismert nyelvészprofesszor.
Cseke Péter egyetemi oktató szerint az ünnepelt verstani tehetségét Dsida-kutatása során is kamatoztatta. Kozma Dezső nyugalmazott egyetemi oktató Mózes Hubának a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlönyben kifejtett igényes munkásságát emelte ki.
Mózes Huba és Kabán Annamária több évtizede foglalkoznak Dsida-kutatással. A legfrissebb, ötödik kötet – Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa. Dsida-versek és fordítások szövegépítése – is több tanulmányt tartalmaz. – A sorozat önmagát alakította. Ebben a kötetben is igyekeztünk a versek lényegét, a költői szakaszok ívét megvilágítani – összegzett az ünnepelt.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Kapcsolatépítő hungarológia
„A Hungarológiai Kongresszus közgyűlése és Tuomo Lahdelma finn elnök egybehangzó véleménye – amelyhez egyébként jómagam is csatlakozom –, hogy egy termékeny és nagyon sikeres kongresszusnak lehettünk részesei az elmúlt héten Kolozsváron” – értékelte lapunknak a 7. Nemzetközi Hungarológiai Konferenciát Péntek János.
A tudományos rendezvény szervezőbizottságának társelnöke elmondta, ez az ötödik magyarságtudományi kongresszus, amelyen részt vesz, így bátran jelenti ki, hogy „a téma szakmai megközelítésének szempontjából a kolozsvári az egyik legjobb kongresszus, amelyet valaha megszerveztek – először volt például a kongresszus történetében filozófia vagy szociológia ülésszak”.
Péntek szerint a szombaton zárult kongresszus kiváló alkalom volt arra, hogy az erdélyi magyar tudományosság megmutassa magát a világnak. „Ez a kongresszus nemzetközi tudományos kapcsolatokat jelenthet a hazai fiatal kutatóknak. Ugyanakkor a külföldi kutatók is megismerkedhettek a hazai tudományos élettel, és jó hírünket keltik majd saját környezetükben” – fogalmazott Péntek János.
S. M. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

Tanévnyitó könyvbemutatót szervezett a Bolyai Társaság
Tanévnyitó könyvbemutatót tartott a napokban a Bolyai Társaság az Echinox-épületben, az egykori Convictus Nobilium refektóriumában.
A rendezvényen a Társaság által működtetett Egyetemi Műhely Kiadónál megjelent kötetek kerültek bemutatásra.
Az egyetemi oktatókból, hallgatókból, doktoranduszokból álló közönség előtt Dr. Veress Károly, a kiadó ötletgazdája és jelenlegi vezetője, a Bolyai Társaság volt elnöke ismertette az Egyetemi Műhely Kiadó történetét, és kiemelte jelentőségét a magyar nyelvű egyetemi oktatásban.
A kiadónál az elmúlt évek alatt számtalan hiánypótló egyetemi tankönyv, jegyzet jelent meg, de kutatási eredményeket közlő tanulmánykötetek, konferenciakötetek, sőt disszertáció is napvilágot látott.
Az egyes szerzőket és köteteiket bemutató szakembereket Dr. Gábor Csilla, a Bolyai Társaság elnöke tudományterületek szerint szólította, kifejtve, ez alkalom a társaság kiadói tevékenységének népszerűsítésére és az interdiszciplináris párbeszédre oktatók, szerzők és szerkesztők között. A gondolathoz Dr. Péntek János is csatlakozott, aki szerint fontos, hogy legyenek olyan alkalmak, amikor a magyar oktatók összegyűlhetnek, és örömét fejezte ki, hogy ezt épp a Bolyai Társaság tette lehetővé.
Szabadság (Kolozsvár)

A Magyar Tudomány Ünnepe Csíkszeredában
A Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretében a Sapientia EMTE Műszaki és Társadalomtudományi Kara, valamint a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) két csíkszeredai székhelyű szakbizottsága pénteken konferenciát tartott az egyetem épületében.
A konferencia hivatalos megnyitóján Biró A. Zoltán, a KAB Alkalmazott Társadalomtudományi Szakbizottság elnöke hangsúlyozta, az egyetem számára megtiszteltetés, hogy évről évre helyet adhat és társszervezőként részt vehet a rangos konferencia megszervezésében. „Az idei ünnepsorozat azzal a gondolattal indult, hogy a társadalom közti és a diszciplínák közti kapcsolatot elősegítse. Ez a nap ünnep a kutatók és az oktatók számára egyaránt” – fogalmazott Biró A. Zoltán professzor.
A beszédek sorát Tiboldi István, a KAB Agrártudományi Szakbizottságának elnöke folytatta, aki tolmácsolta Péntek János, a KAB elnökének köszöntő szavait, ugyanakkor üdvözölte a három székelyföldi megye képviselőit. „A magyar parlament 2003-ban nyilvánította november 3-át a Magyar Tudomány Ünnepévé, annak tiszteletére, hogy ezen a napon, 1825-ben Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására” – jegyezte meg Tiboldi István. Az idei év mottója Összhang – Tudomány a gazdaságban és a társadalomban, témája pedig a fenntartható fejlődés, az átalakuló társadalom, valamint az élettudományok új korszaka – fejtette ki Tiboldi István. Nem elég a magyar nyelvet tudni, azon mondani is kell valamit. A nyelvet nem őrizni, hanem használni kell – jegyezte meg az előadó. Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól megjegyezte, hogy történt fejlődés, de a helyzet nem túl fényes. Bőven van még teendő tanároknak, szülőknek és politikusoknak egyaránt – hangsúlyozta Tiboldi, aki Kennedy elnök egykori kijelentését parafrazálta: „Ne azt keresd, mit tehet Székelyföld érted, hanem te mit tehetsz Székelyföldért”.
A konferencia plenáris előadását Miért nem volt Erdélynek fő – városa? címmel dr. Beluszky Pál régiószakértő tartotta. Ezt követően fiatal oktatók, szakemberek, kutatók és az egyetem több frissen végzett hallgatója tartott kiselőadást az Innováció az átalakuló társadalomban témakörben. A szociológia-vidékfejlesztés, valamint kommunikáció-információs társadalom szekcióülések keretében több mint húsz kiselőadást kísérhettek figyelemmel az érdeklődők.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Murvai Olga emlékére
Október végén, hatvankilenc éves korában elhunyt Murvai Olga nyelvész, egyetemi tanár; Marosvásárhelyen helyezték végső nyugalomra 2011. november 2-án.
Az ismert szakember és pedagógus 1942. október 10-én született Kolozsváron. 1965-ben diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon szülővárosában, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1977-ben a filológiatudomány doktora lett.
1972-től tanított, több mint harminc évig, a Bukaresti Tudományegyetem Idegen Nyelvek és Irodalmak Karának Hungarológia Tanszékén, előbb tanársegédként, majd adjunktusként, később docensként, egyetemi tanárként. Ugyanott tanszékvezető (a 90-es évek közepén) és doktorátusvezető volt. 2006-tól a Sapientia EMTE Marosvásárhelyen működő Műszaki és Humántudományok Karának főállású professzora, dékánhelyettese volt.
Kutatási területe: stilisztika, szemantika, pragmatika, kommunikációelmélet. Murvai Olga fontosabb kötetei: Stilisztikai tanulmányok (Kriterion, Bukarest, 1977), Irodalomszemiotikai tanulmányok (Kriterion, Bukarest, 1979), Szöveg és jelentés (Kriterion, Bukarest, 1980), Magyar–román kifejezések szótára – Román–magyar kifejezések szótára (Sprinter, Budapest, 2000), Vers-rekviem (Kriterion, Kolozsvár, 2005), Viseltes szavak (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2006).
1998 és 2002 között Széchenyi-ösztöndíjjal Magyarországon tanított. Tagja volt a Magyar Szemiotikai Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, de az ő nevéhez fűződik a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében működő pedagógiatudományi szakosztály létrejötte is.
Pályatársak búcsúszavai
Nehéz róla beszélni. A testet magába záró koporsó a tevékeny élet nyomasztó hiányára figyelmeztet. Mit tehetünk? „Viseltes” szavakba kapaszkodunk, mert Ő hitt a szavak megtartó erejében. Viseltes szavakkal idézzük fel az életút mozzanatait, nem azokat, amelyeket a lexikonok rögzítenek, hanem azokat, amelyek emberi arcát villantják fel.
Előttünk áll a körültekintő gonddal nevelő tanár, akinek szeme szigorúan villan szemüvege mögül a helyesírási hibát elkövető diákra, aki arra biztatja a hallgatókat, hogy érdemes birkózni a nyelvvel a pontos és árnyalt önkifejezés érdekében; a tanítóképzők számára magyar nyelvtankönyvet szerkesztő nyelvész, aki fontosnak tartotta, hogy az anyanyelv működési szabályait ismerő és értő tanítók neveljék a kisiskolásokat.
Retorikai és stilisztikai gyakorlataival kézen fogva vezette a diákot a nyelv végtelen gazdagságát felfedező úton, így váltak szemináriumai a nyelvi nevelés műhelyévé. Műelemzéseivel „szemüvegeket” készített a nyelvközösség tagjainak, hogy bevezesse őket a szépirodalom „teremtett világ”-ába, hogy megtanítsa őket látni és felismerni a közvetített művészi igazságot.
Jelképes, hogy utolsó jelentős alkotása a Vers-rekviem, Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című poémájáról írt kismonográfiája. A gyászolóknak vigasz, mert az alkotás meghosszabbított élet. A rekviem az élők fohásza a halottért: „Örök nyugodalmat adj nekik, Uram...”, és üzenet, amely figyelmeztet az emlékezés közösséget formáló, közösséget megtartó erejére. A mi feladatunk most már felépíteni emlékét tiszta, becsületes és fájdalmat enyhítő „párnás” szavakból, „Mert a legárvább, akinek / még halottai sincsenek”. (A Sapientia EMTE munkaközössége nevében: dr. Pletl Rita egyetemi előadótanár, a Humántudományok Tanszék vezetője)
Péntek János írt Kolozsvárról, hogy meghalt Murvai Olga nyelvész, egyetemi tanár, ma temetik Marosvásárhelyen. Murvai Olgában nemcsak a kollégát, de szerzőtársamat is gyászolom, hiszen van egy közös könyvünk, A szövegek szövésmintái (Kolozsvár, 2002). Az 1990-es évektől sokat jött Budapestre, segítettem neki néha az adminisztrációban, ő pedig tartott vendégelőadásokat a Mai magyar nyelvi tanszéken szövegtanból, pragmatikából, verbális agresszióból, számos érdekes elemzést mutatott be a Magyar Szemiotikai Társaságban.
Amikor Bukarestben jártam, ő mutatta meg nekem a várost. Nemrég Marosvásárhelyre költöztek, az ottani egyetemre került, többször hívott, menjek. Mindig halasztottam, nem volt jó az időpont. Tavaly megállapodtunk abban, hogy most már mindenképpen megyek. Sajnos, ez most már végleg elmarad. Egy nagyon kedves kollégát gyászolunk, Isten nyugosztalja. (Dr. Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató egyetemi tanárnak, az ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszéke vezetőjének 2011. november 2-i bejegyzése honlapján)
Murvai Olga /Kolozsvár, 1942. október 10. – Marosvásárhely, 2011. október 30./
Új Magyar Szó (Bukarest)

Váradon ülésezett az MTA kolozsvári bizottsága
November 3-át, azt a napot, amelyen 1825-ben Széchenyi István felajánlotta birtokai egy évi jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) létrehozására, 2003 óta tekintik hivatalosan a magyar tudomány napjának. Ezért az MTA központi és regionális bizottságai minden év novemberében számos rendezvényt és konferenciát tartanak az anyaországban és a határokon kívül egyaránt. Ebből az alkalomból tartott kihelyezett testületi ülést a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében szombaton a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), melynek teljes vezérkara jelen volt az eseményen. „Amióta a területi bizottság létezik Kolozsváron, minden év novemberében, valamikor a tudomány ünnepe környékén, kihelyezett ülést tartunk. Először Csíkszeredában kezdtük, majd voltunk Marosvásárhelyen és Temesváron, most pedig eljutottunk Nagyváradra” – mondta el köszöntőbeszédében Péntek János, a KAB elnöke, aki a tudomány mindenkori jelenlétét, valamint a nemzetek és régiók közötti tudományos együttműködés fontosságát hangsúlyozta ki felszólalása során. A KAB történetében egyébként először tegnapelőtt került kiosztásra egy tudományos érdemdíj.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kolozsvárié az akadémia kutatói díja
Ercsey-Ravasz Mária fizikus kapta idén a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Fiatal Kutatói Díját, amelyet a bizottság szokásos évi kihelyezett testületi ülésén adtak át Nagyváradon, november 19-én. A díjazott a tudományos életben elismert kutatói tevékenységével, valamint a 2011-es évben az erdélyi fizikusok által elért legkiválóbb tudományos eredménnyel érdemelte ki az elismerést. Ercsey-Ravasz Mária a legnevesebb tudományos szaklapokban publikál: NATURE, Phys. Rev. Lett., Physica A, Phys. Rev. E stb. Bár nagyon fiatal, már több fontos tudományos szakdolgozatnak a szerzője. Ez év októberében jelent meg a NATURE PHYSICS-ben egy rangos elsőszerzős cikke, amely a szakemberek megítélése szerint paradigmaváltást eredményezhet a modern számítástechnikában. A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottságának nagyváradi testületi ülését megelőzően Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere fogadta Péntek Jánost, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnökét, valamint Bitskey Istvánt, a Debreceni Akadémiai Bizottság elnökét, akikkel a további együttműködés lehetőségeiről tárgyalt.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar monográfia Romániáról
Harminc szerző földrajzi, gazdasági és társadalomtudományi szempontból ír az ország átmeneti állapotáról Benedek József Románia. Tér, gazdaság, társadalom című kötetében, amelyet a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Földrajztudományi Szakbizottságának tegnap délelőtti műhelykonferenciáján, a KAB székhelyén mutatta be.
Péntek János KAB-elnök szerint fontos időszerű elemzésről van szó, amely nemcsak múltba tekintést, hanem jövőbe mutató folyamatokat is tartalmaz. „Tizenöt rendszerezett fejezetben mutatnak be egy rendszerezetlen országot” – mondta. Ilyent írni magyarul, a román és az angol nyelv között vergődve, nem könnyű teljesítmény. Arra kell törekedni, hogy stilárisan és terminológiailag megfeleljen a követeleményeknek, és ennek érdekében helyes lenne, ha a lektorálást magyarországi szakember végezné. Ez a monográfia megkönnyíti sokféleségünk megértését, ami sokszor nehezen érthető és kezelhető, mégis jobb, mint az 1990 előtti helyzetünk – hangzott el.
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője, emlékeztetett arra, hogy az idén megszavazott oktatási törvény lehetővé teszi az anyanyelven történő földrajztanítást. A lefordított tankönyvek azonban sok esetben hiányosak, ezért is fontos, hogy a segédanyagok legyenek elfogadhatóak, mint amilyen a most megjelent kötet is, amelyet mielőbb, minél nagyobb számban kell eljuttatni az iskolákba. Szerinte néhány éven belül bővített kiadásnak kellene követnie ezt a kötetet.
Benedek József, a könyv szerkesztője elmondta, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata első ilyen széles témakörű és méretű monográfiájának következő kiadása remélhetőleg tartalmazza majd az idei népszámlálás adatait is. A „jégtörő” kötet vezérelveként mindent a jellegzetes romániai térben helyeztek el. A gazdasági történelem, Erdély, Bánság és Partium vonatkozásában, külön hangsúlyt kapott.
ÖRDÖG I. BÉLA 
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvárt ülésezett a tehetségsegítő tanács
A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumban tartotta december elején évzáró gyűlését az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács. A szervezet 2010-ben alakult és a tehetséges fiatalok támogatását tűzte ki céljául. Elnöke dr. Néda Zoltán, akadémikus, egyetemi tanár. Tevékenysége nemcsak a tehetséges diákokat támogatja, hanem bármely olyan fiatalt, aki valamely területen (tudomány, művészet, sport) kiemelkedő eredményekre képes, és szeretné fejleszteni magát. A tanács nyitott bármely ilyen irányú kezdeményezésre, amely iskolától vagy más, fiatalok nevelését felvállaló intézménytől érkezik. A gyűlésen meghívottként részt vettek: Nagy Éva, a Román Oktatásügyi Minisztérium Kisebbségi Főosztályának kabinetvezetője, valamint Bajor Péter és Kormos Dénes a budapesti Nemzeti Tehetségsegítő Tanács részéről.
A tanács évi tevékenységéről Mátyás Ildikó számolt be, ezután Kormos Dénes ismertette a magyarországi Nemzeti Tehetség Program eredményeit és terveit, majd Bajor Péter részletezte a határontúli szervezetek által megpályázható kereteket, aláhúzva, hogy hazai forrásoknak kéne biztosítani a szervezet működését. Péntek János professzor kitért arra, hogy a Nyilas Misi Tehetségsegítő Egyesület csak a civil világra épít, és eredményesen működik immár kilenc éve. Soós Anna beszámolt arról, hogy a felsőoktatásban négy műhely valósítja meg évente az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát, Vándoregyetemet indítottak be és megszervezték az idei TUDEK konferencia zsűrijét. Varga László a közoktatásban elért eredményeket ismertette: létrejött egy virtuális bizottság, amely födrajzilag és szakirányilag átöleli a romániai oktatást, partnerségek épültek ki magyarországi tehetségpontokkal és beszálltak a Dunau Ferbinden német programba. Somai József kihangsúlyozta a civil szféra szerepét és megemlítette, hogy a 24 bejegyzett erdélyi tehetségpont közül 17 civil szervezet, a többi pedig iskola (erről bővebben a www.tehetsegpont.hu címen). Nagy Éva az EU-s források kiaknázásának fontosságát hangsúlyozta és javasolta, hogy hozzunk létre egy partneri kapcsolatot a minisztériummal, ami hosszú távon előnyöket hozhat a tanácsnak. Megígérte, hogy a beinduló tehetséggondozással kapcsolatos képzések akkreditálását szorgalmazni fogja. Szóba került még, hogy fontos lenne pályázatok követése, az ehhez értő szakemberek valamint főiskolás diákok bevonása, tehetségsegítő programok népszerűsítése, a tehetségpontok kiterjesztése, a tehetségek bemutatása és társadalmi szinten való elfogadtatása, a média bevonása a tehetséggondozásba és nem utolsó sorban mecénások megkeresése. Aki bővebben szeretne értesülni az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács munkájáról, részt venne tevékenységében vagy támogatni szeretné működését látogasson el a www.tehetseg.ro honlapra. Mottónk: „A tehetség univerzális adottság. De rengeteg bátorság kell ahhoz, hogy éljünk vele: merj a legjobb lenni!” (Paul Coelho)
DVORÁCSEK ÁGOSTON 
Szabadság (Kolozsvár)

10 éves a Kárpát-Medencei Magyar Nyelvi kutatóhálózat
November 24-én Budapesten, az MTA székházában konferenciával ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, melynek alapítói közé tartozik a beregszászi Hodinka Antal Intézet is. Csernicskó Istvánnal, a Hodinka Intézet vezetőjével a kutatóhálózatról, a magyar nyelv helyzetéről beszélgettünk.
– Ebben az évben volt tíz éves a Hodinka Antal Intézet, s a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat is. Van összefüggés?
– Trianonban Magyarország és a magyar nemzet mellett a korábban egységes magyar tudományosságot is szétszabdalták. Az 1980-as évek végétől azonban, ahogy a politikai nyomás enyhült, nemcsak a magyar–magyar kulturális kapcsolatok élénkültek meg, hanem a sok országba szakadt magyar nyelvészek is elkezdték kialakítani a szakmai együttműködés kereteit. Erre először az 1988-ban indult élőnyelvi konferenciák sorozata kínált alkalmat. Ebből nőtte ki magát az a kutatócsoport 1995 körül, mely A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén címmel egységes szempontok alapján készített könyvsorozat keretében mutatja be a magyar nyelv helyzetét Magyarországon kívül. 2001-ben aztán, részben az MTA Kisebbségkutató Intézete kezdeményezésére, a kisebbségi régiókban élő és egymással egyre szorosabban együttműködő nyelvészek létrehozták kis kutatóműhelyeiket. Így jött létre Kolozsváron a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet, Dunaszerdahelyen a Gramma Nyelvi Iroda, és Beregszászban a Hodinka Antal Nyelvi Intézet. Amikor aztán néhány év múlva csatlakozott hozzánk az ausztriai, horvátországi és szlovéniai magyar nyelvváltozatokat vizsgáló, Felsőőr székhelyű Imre Samu Nyelvi Intézet, megfogalmazódott az igény, hogy a szoros együttműködésnek keretet is találjunk, s ekkor neveztük el magunkat Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózatnak.
– Miért épp Termini lett a közös név?
– Latinul a terminus, termini azt jelenti: határ, határvonal, Terminus pedig a földek határait védelmező isten. És éppúgy, mint a „limes” és a „termini” által határolt terület a Római Birodalomban, a magyar kisebbségek által lakott régiók is egyfajta védőövezetet, ha tetszik: gyepűt alkotnak Magyarország körül, az országhatár és a nyelvhatár között. Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor úgy fogalmazott: a külső régiók nyelvi és kulturális végvárak. A Termini a magyar nyelv fennmaradását is szolgálja a kisebbségi magyar nemzetrészek nyelvének kutatásával, dokumentálásával, nyelvi jogaik érvényesítésének napirenden tartásával.
– Milyen céllal folynak a kutatások a Terminihez tartozó műhelyekben?
A Termini Kutatóhálózat, és részeként a Hodinka Intézet tevékenységének fő célja a kisebbségi régiókban és Magyarországon beszélt és írott magyar nyelvváltozatok jellemzőinek felmérése, illetve az anyaországi és határon túli magyar nyelv közelítése, a regionális nyelvi értékek megőrzésével. Az, hogy a magyar nyelv közös változatában csökkenjenek a Trianon után felerősített regionális nyelvhasználati eltérések, amelyek esetenként zavarják, zavarhatják a magyar-magyar kommunikációt. Ezek az eltérések táplálhatják a kisebbségi beszélőknek azt az érzését, hogy az ő nyelvük nem „igazi” magyar nyelv, ők nem is tudnak „rendesen” magyarul. A viszonylagos nyelvi egységnek, a külső régiókban a nyelv megtartásának viszont éppen az a feltétele, hogy ismerjük fel és fogadjuk el a beszélők nyelvhasználatának természetes változatosságát. Például azt, hogy annak, hogy a magyarok a Kárpát-medencében nyolc különböző államban élnek, szükségszerű következménye az is, hogy nem beszélnek teljesen egyformán. Nem lehet a célunk, hogy minden magyar egyformán beszéljen magyarul. Ehelyett azt valljuk, hogy nem a magyar nyelvet kell védeni a többségi nyelvek hatásaitól, hanem azt kell elérnünk, hogy a magyar nyelv minél több helyzetben váljék használhatóvá Magyarországon kívül, hogy szűnjön meg alárendelt helyzete, s akkor az államnyelvek hatása is jóval kisebb lesz. A Termini célja tehát a magyar nyelvi egység fenntartása a változatosság megtartása révén.
k.e.
karpatinfo.net/hetilap

Felhívás az Erdélyből elszármazott, magyar kötődésű diplomásokhoz
A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága létre kívánja hozni az Erdélyből elszármazott, magyar kötődésű diplomások, kutatók, egyetemi oktatók Adatbázisát.
Ez az Adatbázis minden olyan, a mai Románián kívül élő személy legfontosabb adatait tartalmazná, akinek egyetemi végzettsége van, megőrizte szakmai érdeklődését, valamilyen szakterületen dolgozik (vagy dolgozott), és aki távollétében is fontosnak érzi erdélyi kötődését. A regisztrálás szándéka tehát a Magyarországon élő erdélyiekre is kiterjed.
A regisztrálás az Adatbázisban teljesen önkéntes, semmilyen kötelezettséggel nem jár, és kizárólag az a célja, hogy lehetővé tegye a szakmai érdekű kölcsönös tájékozódást, esetenként a kapcsolatfelvételt és a kapcsolattartást a hazai szakmai műhelyekben dolgozók és az innen elszármazottak között. Ez megkönnyíthetné többek között a fiatalok nemzetközi szakmai tájékozódását és az itthoni magyar intézmények kapcsolatépítését.
A Magyar Tudományos Akadémia hasonló jellegű adatbázist épít a világ magyar tudósairól. Arra is lehetősége van mindenkinek, aki tudományos fokozattal rendelkezik, hogy az MTA köztestületi tagjaként regisztráltassa magát. Mindez hasonló szellemben történik, mint az általunk tervezett erdélyi Adatbázis létrehozása.
A regisztráláshoz igényelt adatok:
– Név, születési hely, idő
– Végzettség; tudományos fokozat (hol és mikor szerezte)
– Szakterület, szakmai kompetenciák
– Szakmai/tudományos pozíció; jelenlegi munkahely/nyugalomba vonulás előtti munkahely
– Életpálya*
– További személyes adatok*
– Szakmai eredmények*: legfontosabb publikációk, szabadalmak
– Szakmai szervezetekben való részvétel; nemzetközi és magyar kapcsolatok
– Internetes és/vagy postai elérhetőség
Mindenkinek a saját belátására bízzuk, milyen adatokat juttat el hozzánk, ezért is jelöltük meg *-gal a személyesebb vonatkozású adatokat. Annak jelzését is kérjük, hogy engedélyezi-e vagy nem engedélyezi adatai nyilvános, a KAB honlapján való megjelenítését (www.kab.ro).
Mivel teljes címtárral nem rendelkezünk, arra is kérjük, továbbítsa levelünket minden olyan ismerősének, akikről úgy gondolja, beletartoznak abba a virtuális körbe, amelyet el kívánunk érni.
Péntek János
az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának elnöke
Erdély.ma

Az új tanügyi törvény kihívásai és lehetőségei
Második kerekasztal-beszélgetését szervezte meg kedden délután a Jakabffy–Sapientia Klub, Lehetőségek és kihívások a Babeş–Bolyai Tudományegyetem számára az új tanügyi törvény tükrében címmel, a Sapientia-EMTE székhelyének Óváry-termében. Az esemény moderátora Toró Tibor politológus volt, aki Magyari Tivadarral, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettesével, Soós Anna egyetemi docenssel, a BBTE Matematika és Informatika Karának dékánhelyettesével és Pozsony Ferenc professzorral, a BBTE Bölcsészkarának dékánhelyettesével beszélgetett. Toró Tibor négy kérdést tett fel beszélgetőpartnereinek. Először az új tanügyi törvény életbe léptetése által generált gondok feltérképezésére kérte fel a meghívottakat, majd a magyar tagozat, illetve vonal közti különbségről érdeklődött. A harmadik kérdés tárgya az egyetemi új struktúrák, az intézmények kialakítására vonatkozott, míg zárszóként a további tennivalókra tértek ki az oktatók.
Először Tonk Márton, a Sapientia-EMTE kolozsvári karának dékánja köszöntötte a Bocskai-ház Óváry termében megjelenteket, majd bejelentette: folytatni kívánják a tavaly év végén elkezdett, aktuálpolitikai kérdéseket feltérképező kerekasztal-beszélgetéseket.
Továbbra is vannak megoldatlan problémák
Toró Tibor moderátor először a tavaly februárban életbe lépett 2011/1-es új, oktatási törvénynek a magyar oktatásra vonatkozó gondjairól, problémáiról érdeklődött.
Magyari Tivadar az új oktatási törvény első hiányosságaként azt említette, hogy a jogszabály „nem tisztázta a közös játékszabályokat”, azaz egyes kérdésekben túlszabályozza a felsőoktatást, másrészt pedig ennek ellenkezőjére is akad épp elég példa. – A végrehajtási módszertanok késnek, és az eddigi rendetlenség, kiszámíthatatlanság továbbra is fennáll – tette hozzá Magyari, majd ennek alátámasztásaként megemlítette a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) esetét, amelyre az „idétlen sasszézás” jellemző. – Ez a törvény nem orvosolta a felsőoktatás „klasszikus” problémáit, mint például a tanárképzés és az oktatói létszámok gondját.
Soós Anna dékánhelyettes az új tanügyi törvény pozitívumaként értékelte azt, hogy megvalósult a romániai egyetemek rangsorolása, amelynek alapján a BBTE az első kategóriába került. – A magyar oktatói közösség lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a BBTE bekerült az országos rangsor első kategóriájába. Ezt kell továbbépíteni és kihasználni – magyarázta a dékánhelyettes asszony.
Pozsony Ferenc, a Bölcsészkar dékánhelyettese szerint eddig is nagyon bonyolult volt a romániai felsőoktatás a folytonosság és a biztonság hiánya miatt, továbbá a bolognai rendszerre való áttérés sem volt zökkenőmentes, ám az új tanügyi törvényben előrehaladásként értékelte azt a cikkelyt, miszerint az egyetemen kettéválik a végrehajtói és a törvényhozói hatalom. Az egyetem szenátusának elnöke ezentúl nem a rektor lesz, akinek a rendelkezéseit a szenátusnak kötelezően el kell fogadnia, hanem közvetlenül, titkos szavazással választják meg. – Bevezetik továbbá a habilitációt, amelynek köszönhetően a nyugat-európai egyetemi struktúrákhoz közelíthetünk. Jó, hogy az új tanügyi törvény értelmében létrejöttek az önálló magyar intézetek, ám ezek kapcsán is számtalan probléma merülhet fel – figyelmeztetett az oktató.
Tagozat vagy vonal?
A moderátor második kérdésében arra kérte fel beszélgetőpartnereit, hogy magyarázzák meg, illetve véleményezzék a magyar tagozat, illetve a magyar vonal szókapcsolatok közti különbséget.
Magyari Tivadar emlékeztette a jelenlevőket, hogy 1990 után a BBTE magyar részét még csak konkrét elnevezéssel sem illették. A fordulópont 1998 tavaszán következett be, amikor a magyar résznek egyfajta státust próbáltak adni, és ezért „linie maghiară”-nak nevezték. 2004-ben Salat Levente akkori rektorhelyettes szakemberek véleményét kérte ki ebben az ügyben, akik a tagozat megnevezést tartották a megfelelőnek. Magyari az új tanügyi törvény 135. cikkelyét idézte, amely kisebbségi tagozat intézet-alakító jogkörét mondja ki, illetve azt, hogy a kisebbségi tagozat egyetemi szinten milyen autonómiát élvez, és, hogy saját szabályzat alapján működik.
Soós Anna szerint a legfontosabb az, hogy a magyar tagozat a románnal egyenrangú struktúrát alakítson ki. Pozsony Ferenc válaszában arra összpontosított, hogy a két egyetemnek – a Babeş-nek és a Bolyainak – az ötvenes évekbeli összeolvasztásakor két egyenértékű felsőoktatási intézmény vált eggyé, és ezáltal a magyar oktatás másodrangú helyzetbe került, amelyért soha senki nem kért bocsánatot. Szerencsétlennek tartotta a „vonal” kifejezést. Zárszóként Magyari Tivadar megjegyezte, hogy a legfontosabb az, hogy a magyar tagozatot tartalommal töltsék fel.
Kevés a magyar professzor
Az új tanügyi törvény értelmében megszűntek az eddigi tanszékek, és helyettük intézmény („department”) struktúrákat alakítottak ki. Soós Anna előrehaladásnak tartotta azt, hogy a magyar nyelven oktató matematikusok és informatikusok egy intézetbe tömörülhettek, szemben az eddigi helyzettel, amikor a magyar oktatók különböző tanszékeken, szétszórva tevékenykedtek. Pozsony Ferenc azt értékelte, hogy olyan karokon is alakultak magyar intézetek – igaz, kisebb létszámmal –, ahol eddig nem volt erre lehetőség. Az oktató feltette azt a kérdést, hogy ha a magyar csoportok jóval kisebb létszámúak, akkor mi a helyzet a gazdasági fenntarthatósággal? – Előfordulhat, hogy egy-egy magyar intézet veszteségesen működik – figyelmeztetett az oktató, majd arról értekezett, hogy a magyar oktatók nemzedéki szerkezete aránytalan: nyugdíjhoz közeli életkorú az egyetemi professzorok és docensek jó része, és az egyetemi oktatók között kevés a negyvenes, ötvenes életkorú. Pozsony szerint problémát okoz majd, ha a jelenlegi doktorátusvezetési joggal felruházott magyar oktatók nyugdíjba mennek. Ezért a fiatal tanársegédek „helyzetbe hozását”, azaz a tanári ranglétrán való előrelépés támogatását javasolta. Soós Anna kifejtette, hogy az új tanügyi törvény értelmében a doktorátusvezetés nem a professzori címhez, hanem a habilitációhoz kötődik. Visszatérve az intézmények kialakításához, Magyari megjegyezte: az új intézeteknek köszönhetően a magyar tagozat először válik egyenértékűvé a román tagozattal. Megoldásként azt látja, hogy a BBTE új vezetősége – amely a következő hetekben megejtendő választások után, március elejétől kezdheti majd el működését – leszögezi a humán-erőforrás elosztására vonatkozó szabályokat.
Életképes a magyar tagozat
A „hogyan tovább?” kérdésre válaszolva Soós Anna bizakodóan jegyezte meg, hogy a magyar intézetek közti együttműködés megvalósítása a magyar tagozat életképességét jelenti. Pozsony Ferenc szerint az intézményes struktúrák megerősítése és tartalommal való feltöltése szükséges, továbbá a humán erőforrással való jobb gazdálkodásra és a gazdasági fenntarthatóságra kell összpontosítani.
Péntek János nyelvész, nyugalmazott egyetemi professzor, KAB-elnök meglátása szerint a mostani találkozó aktualitása egyrészt abból adódott, hogy az oktatók elmondhatták a tanügyi törvény alkalmazásával kapcsolatos eddigi tapasztalataikat. Péntek rákérdezett: javult-e az összetartás a magyar oktatók között? A tagozat vagy vonal körüli vitában szerinte a tartalom a lényeges, és nem az elnevezés. Vajon az új tanügyi törvény értelmében a tagozatoknak lehet önálló személyzetpolitikája? Ha ez megvalósul, akkor nem lesz gond – magyarázta.
Vekov Károly egyetemi oktató azt hangsúlyozta: „ha gyenge a törvény, akkor a politikumnak kellett volna pótolnia azt, ami abból hiányzott”, mert „ha nincs politikai hátszél, akkor szélmalomharc lesz továbbra is”.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Az anyanyelven tanulás fontosságát hangsúlyozza az RMDSZ
Interjú Magyari Tivadarral, a szövetség oktatásért felelős főtitkárhelyettesével
„Minden magyar gyermek számít” szlogennel indított tájékoztatási kampányt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ). A szövetség ennek keretében arra kívánja biztatni a magyar vagy etnikai szempontból vegyes családokat, hogy gyermekeiket magyar iskolába, magyar osztályba írassák. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős főtitkárhelyettese lapunknak megvilágította a kampány okait és körülményeit, elsősorban azokat, amelyek a szövetség által kivívott új oktatási törvény ránk vonatkozó előírásaiból erednek, és amelyek kihasználása végeredményben rajtunk, magyar embereken múlik.
– Miért most indul ez a kampány?
– Az előző években is odafigyeltünk arra, hogy tudatosítsuk az anyanyelvi tanulás fontosságát a romániai magyar családokban. Igény szerint támogattuk pedagógusoknak, szórványkollégiumok képviselőinek minden ilyen igyekezetét. El kell mondanom: kiváló munkát végeztek, a magyar iskolák választása mellett nem csak ésszerű, közérthető érveket mondtak a szülőknek vagy iskolaválasztó tizenéveseknek, hanem tájékoztatták őket minden továbbtanulási lehetőségről, olykor pályaválasztási tanácsokat is adtak. Például a tavaly az anyanyelv iránti elkötelezettségéről és lényeglátásáról ismert nyelvészprofesszor, Péntek János juttatott el levelet a magyar szülőkhöz. Most sok minden megváltozik az oktatásban, főleg az új törvény miatt. Újfajta, átfogó tájékoztatás is szükséges, sok szereplő, közvetítő bevonásával.
– Hogyan készült az RMDSZ Főtitkárság Oktatási Főosztálya erre a kampányra?
– Ez része az RMDSZ Új fejezet című programjának, és a tavalyi „Erdélyi Konzultáció” tanulságait is használja. Ismert, hogy ennek keretében a lakosság körében gyűjtöttük össze a gondokat, bajokat, tanácsokat, prioritásokat. Közvetlen szakmai előzményeként felderítettük azokat az indokokat, amelyek megfogalmazódnak a magyar szülőkben akkor, amikor nem magyar, hanem román tannyelvű iskolába, osztályba íratják a gyereket. Ők kevesebben vannak: a romániai magyar lakosságra, szerencsére, továbbra is az jellemző, hogy fiataljait magyar nyelven taníttatja.
– Hogyan juttatják el az üzeneteket a magyar családokhoz?
– Igyekszünk a családhoz elmenni, de minden más eszközt is felhasználunk. Lesznek szórólapok, plakátok, a sajtó eddigi érdeklődése kedvező, jobb, mint amire számítottam. Valószínű azért, mert egy fontos, a napi politikán túlmutató ügyről van szó.
– Sokan úgy gondolják, hogy a gyerek jobban érvényesül, versenyképesebb lesz, ha román iskolában tanul…
– Vannak szülők, akik úgy vélik, hogy a román környezetben tanuló, szocializálódó, szaknyelvet elsajátító fiatal később sikeresebben nyer el állásokat, sikeresebben integrálódik román szakmai, környezetben, sőt társadalmi életben. Gyakori ez az iskolaválasztási indok nagyvárosi szórványban. Az így gondolkodó szülő a gyereknek általában egy tágabb társadalmi teret akar biztosítani, kiterjedtebb kapcsolati hálót, de ebben a gondolkodásban az is megjelenik olykor, hogy – az amúgy felvállaltan magyar identitású – fiatal ne maradjon a maga, főleg magyarokból álló kapcsolati hálózatában, hanem szokja, tanulja a román környezetet. Érthető a szülőknek ez az érve, de meg kell nekik magyarázni, hogy a környezetünkben levő sikeres magyarok javarésze magyar iskolába járt. A gyerek azon a nyelven tud a legjobban tanulni, amit először tanult meg: anyanyelvén. Ez nem csak a kisebb iskolásokra igaz, hanem minden életkorban, beleértve a középiskolát és az egyetemet is. Sőt, az anyanyelvén tanított gyerek más nyelveket is, így a románt is jobban elsajátítja, magabiztosabban használja. Tehát nem a távlati, felnőttkorban elérendő beilleszkedés a tét, hanem egy azonnali cél: az iskolai sikeresség, az, hogy az amúgy is összetett tanulnivalók elsajátításában, készségek fejlesztésében a gyerek anyanyelvét használja.
– Mit tudnak mondani azoknak, akik közömbösen viszonyulnak a magyar nyelv fontosságához, és azt mondják, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy milyen nyelven tanul a gyerek?
– Ezek a családok vállalják, vallják a magyarságukat, de az életük különböző fontos döntéseiben, mint például az iskolaválasztás, sőt a párválasztás a magyar identitás nem kulcstényező. Ők mérlegelik, hogy a gyerekük mely iskolában, milyen szakon tanulna jobban, lenne sikeres, versenyképes, és az is lehet, hogy a mérlegelt tényezők között szerepel a tanítás nyelve is, de nem az a döntő számukra. Ha más okokból jobbnak, előnyösebbnek látják, román iskolába íratják a gyereket. Igyekszünk érzékennyé tenni őket e kérdés iránt, élve azzal, hogy – adataink szerint – az ilyen szülők többsége a hetvenes, nyolcvanas években maga is magyar iskolába járt. Itt mondom el, hogy ebből a szempontból olykor a sokkal tudatosabb nagyszülők hatására is számítunk! Azt javasoltam a munkatársaknak, hogy ne hagyjuk ki az érzelmi érveket: utaljunk arra a külön, közös élményvilágra, ami bennünket, magyarokat itt és mindenhol összeköt. Ezzel az élményvilággal a gyerek magyar iskolában találkozik. János vitéz, Ludas Matyi, Nyilas Misi, a természeti és történelmi legendák, az ismert regények, a dalok, a táncok, a játékok, a versek ismerete közös bennünk, és ezeket azért ismerjük, szeretjük, mert az iskolák közös élményvilágot jelenítenek meg nekünk. A román iskolában a gyerek kimarad egy sor olyan irodalmi, történelmi vagy más kulturális élményből, tudásból, ami közös azokban, akik magyarok.
– Sokan azért íratják a gyereket román osztályba, mert úgy vélik, hogy jobban meg tud tanulni románul…
– Sajnos még a Székelyföldön is találtak a kollégáim erre példát. A gyerek alig értette a román nyelvet, amikor tanítani kezdték neki az írást, olvasást, számolást, természetrajzot. El akarjuk mondani a magyar embereknek: a román nyelv elsajátítására igenis van lehetőség a magyar iskolákban is. Eddig a magyar iskolákban sajnos úgy tanították a román nyelvet a gyerekeknek, hogy nem voltak tekintettel arra, hogy a hétköznapi román nyelvű kifejezési képességüket fejlesszék. A tananyag és a tanítási módszerek sokszor arra sem voltak tekintettel, hogy a nem román anyanyelvűeknek teljesen másképpen kell a románt tanítani. Ez végre megváltozott. Az új oktatási törvény előírja, hogy a magyar gyerekeknek külön, szakszerűen átgondolt tantervvel, nem anyanyelvként tanítják a románt. De igazán jól érteni és beszélni románul elsősorban nem az iskolában lehet megtanulni. Azok a romániai magyarok, akik jól tudnak románul, főleg iskolán kívül, játszótársaktól, tévéből és más módon tanulták meg ezt a nyelvet. A hétköznapi román nyelvet, amivel az élet különböző helyzeteiben jobban lehet boldogulni, inkább az iskolán kívüli környezetben lehet jobban elsajátítani. Én magam tizenkét évig magyar iskolába jártam, magyarul érettségiztem. Az egyetemre elsőnek jutottam be, második helyen végeztem, pedig az már akkor román egyetem volt (abban az időben nem volt magyar tagozat). Hogyan boldogultam a román nyelvvel sok-sok év magyar iskola után? Egyszerű: a román barátoktól, játszótársakról, szomszédoktól, szép román lányoktól.
– Mit tudnak üzenni azoknak, akik azért választják a román iskolát, mert a magyar iskola távolabb van, ezért talán költségesebb is oda járatni a gyereket?
– Sokan azért választanak a gyerek számára román iskolát, mert a magyar iskola valamilyen többletköltséget jelent, például távolság miatt. Legtöbbször a magyar iskola nem vagy alig kerül többe, de ha valamiért igen, akkor tudni kell, hogy a rászorulóknak számos támogatási lehetőség áll a rendelkezésére. Azt is vállaljuk, hogy azonosítva a rászorulók körét, folyamatosan információval látjuk el őket a támogatási lehetőségekről. Szeretnénk egy olyan tájékoztatási rendszert kialakítani, amivel a gyerekeiket áldozattal tanító magyar családok mellett álljunk: az óvodától az egyetemig.
T. SZ. Z. 
Szabadság (Kolozsvár)

Tízéves a Termini – a hálózat, amely összeköti a magyarokat
Termini- és Ariadné-köteteket mutattak be a főkonzulátus udvari termében
A nyelvi változatosság kölcsönös elfogadását, mások nyelvi jogainak elismerését, a magyar nyelv jellemzőinek felmérését és a kisebbségi nyelvi jogok folyamatos bővítését tűzte ki céljául a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, amely 2001-ben, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézete és Kisebbségkutató Intézete kezdeményezésére alakult meg. Nyelvi kutatóállomások jöttek létre a Kárpát-medence magyarlakta régióiban, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön például ennek nyomán alakult meg a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet. Az elmúlt évek eredményeit tárja a nagyközönség elé A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve című reprezentatív gyűjteményes kötet, amelyet csütörtökön délután, az Ariadné-sorozatban megjelent két másik kiadvánnyal egyetemben mutattak be a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében.
Szilágyi Mátyás főkonzul köszöntő szavai után Péntek János nyelvészprofesszor, az MTA külső tagja, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke kifejtette: sikeres évet tudhat maga mögött a magyar nyelvészet Kolozsváron, 2011 utolsó hónapjaiban ugyanis több kötet is napvilágot látott ezen a területen. Közülük válogatva állították össze a most bemutatott könyvek listáját, a kisebbségi közösségek nyelvhasználatának témájára fókuszálva. Az ismertetések előtt a professzor vetített képes előadásban vázolta a Termini-hálózat legfontosabb megvalósításait.
– Akárcsak a „limes” és a „termini” által határolt terület a római közigazgatási egységek esetében, a külső régiók is védőövezetet alkotnak Magyarország körül, az országhatár és a nyelvhatár között, ilyen tekintetben a külső régiók nyelvi és kulturális végvárak, mi pedig, „terminisekként” ezeknek a végváraknak vagyunk a nyelvmunkásai, tanárai – magyarázta Péntek János. Hozzátette: bár mindössze tíz éves múltra tekint vissza a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, a Kárpát-medencei magyar nyelvészek közötti együttműködés már a rendszerváltás után elkezdődött. Évente, kétévente szervezett konferenciákon találkoztak a szakemberek, tudományos képzéseket tartottak Budapesten, Pécsen, Pozsonyban, Kolozsváron, Beregszászon, Debrecenben, Újvidéken, Veszprémben, Bukarestben, kutatásokat végeztek, adatbázisokat hoztak létre stb.
2001-ben kutatóállomások és egyéni kutatóhelyek létrehozását kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, a határon túli magyarság fennmaradásának szolgálata, a nemzetrészek nyelvének dokumentálása és a nyelvi jogok érvényesítése érdekében. Megalakultak tehát a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági „kirendeltségek” (Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, Gramma Nyelvi Iroda Dunaszerdahelyen, Hodinka Antal Nyelvi Intézet Beregszászon, Imre Samu Nyelvi Intézet Alsóőrön stb.), kizárólag pályázati keretből, főállások nélkül, tevékenységüket pedig az MTA Nyelvtudományi Intézete és Kisebbségkutató Intézete koordinálja, részletezte Péntek János.
Az országhatárok által generált és felerősített nyelvhasználati eltérések csökkentése érdekében indították el a határtalanítási programot, emellett pedig kontaktológiai (nyelvi kapcsolatok) és kétnyelvűségi vizsgálatokat, nyelvjogi és nyelvpolitikai elemzéseket végeztek az elmúlt tíz évben. S hogy hasznosulhat-e a gyakorlatban mindaz, amivel foglalkoznak? Az akadémikus, válaszként a romániai intézménynevek (nyelvijogok.ro és sztanyi.ro) és a román hivatalos űrlapok magyar megfelelőinek (ispmn.gov.ro) közreadását, valamint a Transindex által kezdeményezett Keressük a legsármosabb nyelvjárást! elnevezésű projektet említette, amelyek azt bizonyítják: nem hiábavaló mindaz, amivel foglalkoznak. Örömét fejezte ki ugyanakkor, hogy a különböző vizsgálatok szerint továbbra is magas az erdélyi nyelv értékelése, és az erdélyiek is büszkék nyelvükre.
Az est folyamán Péntek János által elmondottakat is vázolja a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda és a kolozsvári Szabó T. Attila Nyelvi Intézet által kiadott Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve. Tanulmányok, beszámolók, kutatási programok című kötet, amelyet Benő Attila egyetemi docens, társszerző mutatott be. – A könyv megjelenése is azt bizonyítja, hogy működik a régiók együttműködése – hangsúlyozta, majd Tolcsvai Nagy Gábor akadémikus, az ELTE egyetemi tanárának szavait idézte: „a kiadvány tárgya a magyar nyelv, a határokon kívüli magyar nyelvhasználat. A szerzők a mai nemzetközi nyelvtudomány módszertana, szemlélete és terminológiája alapján, tárgyilagosan és szakszerűen fogalmazzák meg kutatásaik eredményeit”. A gyűjteményes kötetben Péntek János és Benő Attila mellett másik két erdélyi szakember, Csomortáni Magdolna és Juhász Tihamér írása is szerepel.
A Korunk–Komp-Press Kiadó Ariadné-sorozatában újonnan megjelent nyelvészeti kötetek fontosságát, közérthetőségét és hasznát emelte ki Balázs Imre József szerkesztő, a Korunk főszerkesztője, majd Rigán Lóránd szerkesztőnek adta át a szót, aki Benő Attila A dolgok másik neve című kötetét méltatta. – A szerző lehetőségrendszerként értelmezi a nyelvet, amely által sokféleképpen létesíthetünk kapcsolatot a világgal, hogy „gondolatainkat, értékelő viszonyulásunkat kifejezzük. A dolgokat, a szavak és szószerkezetek jelöltjeit mindig megnevezhetjük másként is”, írja. Ez pedig azért jó, mert ezáltal idegenné tehetjük az ismerőst, szokásost, új nevet kereshetünk a dolgoknak, és új módon szemlélhetjük a saját életünket, viselkedésünket, intézményeinket – vélekedett Rigán. Hozzáfűzte: amennyiben a szakemberek – nyelvészek, filozófusok, politológusok stb. – saját eszközeikkel bebizonyítják, hogy egy elfogadott nyelvhasználat nem megfelelő vagy esetleg nem az egyedüli lehetséges, perspektívával szolgálhatnak arra nézve is, hogy miként lehetne „másként beszélni, másként cselekedni, élni ebben a világban”.
Keszeg Anna értelmiségi útinaplónak nevezte a Péntek János által jegyzett Változó korunk – változó nyelvünk című kötetet, amely, a benne szereplő írások révén „elegánsan és árnyaltan dokumentálja” a szerző útjait, amelyeket nyelvészként, tudományszervezőként és -teremtőként megtett. Földrajzi tekintetben a magyar nyelvterület minden régiójára kiterjed; a szövegek 2003 és 2010 között íródtak, s több más mellett a nyelvmegtartásra, Sütő András munkásságára, Kalotaszeg és az erdélyi tudományos élet múltjára és jelenére is reflektál bennük Péntek János.
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Hármas nyelvtudományi könyvbemutató Kolozsváron
„A nyelvtudomány az egyetlen szakterület, amelynek van kutatóhálózata a Kárpát-medencében. A tárgy maga egyetemes a magyar kultúrában, a magyar identitásban, ezért megköveteli, hogy ne mindenki a maga módján, hanem lehetőleg egységesen, megfelelő szakmai nyomvonalon, közös programok szerint folytassa kutatásait” – mondta el Péntek János nyelvészprofesszor a Krónikának a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat történetét leíró kötet bemutatóján Kolozsváron.
2001-ben, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézete és Kisebbségkutató Intézete kezdeményezésére létrehozott kutatóhálózat történetéről szóló kiadványt a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében ismertették. A Kolozsváron szerkesztett és tördelt kötetet a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda és a kolozsvári Szabó T. Attila Nyelvi Intézet adta ki, az Érdi Rózsa Nyomdában készült a Magyar Tudományos Akadémia és a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
Ebből az alkalomból két további, a Korunk–Komp-Press Kiadó Ariadné-sorozatában megjelent nyelvészeti könyv bemutatására is sor került. Benő Attila A dolgok másik neve című könyvét Rigán Lóránd, míg Péntek János Változó korunk – változó nyelvünk című kötetét Keszeg Anna mutatta be. Mint részletezte: a nyelvészek korábban is együttműködtek egymással, 2001-ben azonban kutatóállomások alakultak valamennyi kisebbségi régióban: így jött létre a Gramma Nyelvi Iroda Dunaszerdahelyen, a Hodinka Antal Nyelvi Intézet Beregszászon, az Imre Samu Nyelvi Intézet Alsóőrön és a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön. A kutatóhálózat jelentősebb tevékenységeit sorolva Péntek János kiemelte a  határtalanítási programot, amelynek az a lényege, hogy  a különböző régiók nyelvi különbségeit úgy oldják fel, hogy valamennyi nyelvjárás elfogadott legyen.
„Normális, hogy mi erdélyiesen vagy  részben a kétnyelvi környezetnek megfelelően beszélünk, és ha bárhol Magyarországon megjelenik a magyar nyelv szótára vagy magyar nyelv kézikönyve, az ne csak a magyarországi nyelvet tartalmazza, hanem a mi nyelvünket is” – magyarázta Péntek János.  Rigán Lóránd Benő Attila A dolgok másik neve című könyvéről ugyanakkor elmondta: az a nyelvet mint a hozzánk tartozó létmódot mutatja be szemben a hagyományos nyelvfelfogásokkal. Ezek szerint a nyelv részint eszköz, amelyet az ember használ, másrészt pedig a nyelv korlátozza az embert: azaz csak az mondható el, amit a nyelv enged. Keszeg Anna Péntek János Változó korunk – változó nyelvünk című kötetét értelmiségi útinaplónak nevezte, amelyben Sütő András munkásságát, Kalotaszeg és az erdélyi tudományos élet múltját és jelenét tárgyalja a szerző.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Néprajzi könyvek – mindenki számára
Retrospektív könyvbemutató keretében számolt be a kolozsvári Babeş– Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének vezetése az erdélyi néprajzkutatás kihívásairól, lehetőségeiről, feladatáról és arról, mit valósított meg a tanszék a néprajztudomány terén több mint húszéves működése alatt.
A kolozsvári magyar főkonzulátus által szervezett könyvbemutatón Keszeg Vilmos, a BBTE néprajz tanszékének oktatója hét egyetemi jegyzetet mutatott be az érdeklődőknek. Mint elmondta, a tanszék elindulásakor az oktatók még egyetértettek abban, hogy nem adnak ki egyetemi jegyzetet, mivel az korlátozná a diákok érdeklődését egy-egy téma iránt. „A kezdeti időket meghaladva az újszerű kutatási eredmények azonban egyre inkább indokolttá tették, hogy a tanárok és diákok együttes munkájának eredményeit egyetemi jegyzetek formájában elsősorban a diákok számára elérhetővé tegyük. Mára ezeket a könyveket nemcsak kizárólag diákok, hanem a néprajz iránt érdeklődő laikusok is nagy haszonnal forgathatják szerte a Kárpát-medencében” – mondta el előadásában Keszeg Vilmos egyetemi tanár. A Néprajzi Egyetemi Jegyzetek sorozat egyedülálló kezdeményezés abban az értelemben, hogy diákok és tanárok közösen publikálták ezekben a kiadványokban legfrissebb kutatási eredményeiket. Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke ismertette a társaság szerepét a hazai néprajzkutatás terén. „1990-ben jelentette be Péntek János professzor úr, hogy újraindul Romániában a néprajzi oktatás. A kutatói és oktatói munkát onnan kezdtük el, ahol a második világháború után abbamaradt: elsősorban a moldvai csángókkal kapcsolatban. Ma Romániában az egyetlen néprajzi tanszékként működünk és rendszeresen jelentetünk meg publikációkat” – mondta el Pozsony Ferenc. A Kriza János Néprajzi Társaság megalakulásától kezdve, a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék háttérintézményeként számos kötetet publikált már. Terveik közt szerepel többek közt Kriza János Vadrózsák című munkája második kötetének megjelentetése is.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kutatók fognak össze a tehetséges erdélyi gyermekekért
Akadémikusok, a Magyar Tudományos Akadémia szakosztályai és Magyarország egyetlen főhivatású kutatóintézet-hálózatának intézményei egyaránt részt vesznek abban a programban, amely olyan erdélyi, falusi és szórványterületekről származó, nehéz körülmények között élő, tehetséges diákokat támogat, akik e segítség nélkül nem tudnák elvégezni a középiskolát.
Hatvanegy és fél évnyi ösztöndíjnak megfelelő összeg három hónap alatt – ez az eredménye annak a felhívásnak, amelyet a Péntek János, az MTA kolozsvári külső tagja és É. Kiss Katalin akadémikus kezdeményezésére 2003-ban alapított Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület tavaly novemberben intézett a kutatókhoz.
„Az a szándék vezérelt bennünket, hogy miként az elmúlt kilenc évben, most is minél többen csatlakozzanak az erdélyi magyar közösség tehetséges, de rászoruló fiataljait segítő összefogáshoz” – nyilatkozta az Mta.hu-nak É. Kiss Katalin. A diákok közül azok pályázhatnak a havi tízezer forintos ösztöndíjra, akik igazolják, hogy családjukban az egy főre eső jövedelem nem éri el a létminimumot, és kitűnő vagy jeles tanulók.
A legutóbbi felmérés szerint az ösztöndíjasok családjában az egy főre eső átlagos havi jövedelem száznyolcvan lej, miközben az ingázás vagy a kollégiumi lakhatás átlagos havi költsége mintegy kétszáz lej. A pályázatokat tanárokból, egyetemi oktatókból álló kuratórium rangsorolja. A szülők szerződésben vállalják, hogy gyermeküket magyar tannyelvű iskolában taníttatják tovább, és az ösztöndíjat kizárólag a gyermek szükségleteire költik.
A program keretében jelenleg 283, erdélyi, falusi vagy szórványvidékről való, középiskolás vagy középiskolába készülő, jól tanuló, nehéz sorsú magyar gyermek kap ösztöndíjat. „A kilencedik éve működő egyesület most újabb, jelentős lendülettel világhírű tudósoktól kapott segítséget. Somogyi Péter, az Oxfordi Egyetem világhírű agykutató-professzora állt mellénk az elmúlt hónapokban, és vont be újabb támogatókat. Nem véletlen egyébként, hogy Magyarországról, szerte a világból és innen is elsősorban azok támogatják a programot, akik tisztában vannak azzal, hogy a jövő szempontjából is legfontosabb az a szellemi erőforrás, amely fiataljainkban van meg. Őket kell megóvni az elkallódástól” – nyilatkozta a Krónikának Péntek János.
A novemberi felhívás nyomán eddig nyolcvan hazai és külföldi magyar kutató jelentkezett családjával együtt támogatónak. „Azt reméljük, hogy ez a támogatói közösség, mely néhány hónap alatt 7 millió 380 ezer forintot gyűjtött össze, önfenntartó lesz, azaz baráti, szakmai, rokoni kapcsolatait mozgósítva el tudja érni, hogy a szeptemberben középiskolába lépő új korosztály rászoruló legtehetségesebbjeinek is tudjunk majd ösztöndíjat adni. Akik készek segíteni, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület honlapján találnak további információkat.
Az egyesület március 31-én Kolozsváron tartandó – néhány kiemelkedően eredményes ösztöndíjas bemutatkozására lehetőséget adó – tehetség napján is szívesen látjuk őket” – mondta É. Kiss Katalin. Péntek János lapunknak kifejtette, márciusban várható az Ady Endre-ösztöndíj másodszori meghirdetése a most folyó egész tanévre. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium megbízásából ezt az ösztöndíjat az Oktatáskutató és – Fejlesztő Intézet a Wekerle Sándor Alapkezelővel közösen hirdeti meg a Kárpát-medence külső régióiban.
„A pályázatok összeállításában, majd a tanév végi elszámolásban fontos szerepe jut tanárkollégáinknak: az iskolák vezetőinek, osztályfőnöknek. Kérjük, hogy ebben is és majd júniusban az újra meghirdetendő Nyilas Misi- pályázatokban támogassák törekvéseinket” – hívta fel a figyelmet Péntek János. Az egyesület továbbra is ezen a honlapon érhető el: www.nyilasmisi.ro.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)