Stefano Bottoni Szilágyi Domokos családja részéről a költő élettársa, Nagy Mária és a költő öccse, Szilágyi Kálmán hozzájárulásával adott tájékoztatást Szilágyi Domokos költő (1938–1976) és a román állambiztonsági szervek kapcsolatáról. Szilágyi Domokos „Balogh Ferenc” fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. A Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ még nem adta át „Balogh Ferenc” hálózati dossziéját. „Balogh Ferenc” tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. „Balogh Ferenc” együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése, 2) Péterffy Irén megfigyelése, 3) Páskándi Géza megfigyelése. Szilágyi Domokos, a Bolyai Tudományegyetem harmadéves magyar szakos hallgatója egyetértett a magyar forradalom követeléseivel. 1957. március 11–19. között Bartis Ferencet, Dávid Gyulát és Páskándi Gézát is letartóztatták. Egy korábbi, szintén 1957-es irat szerint Szilágyi Domokos barátnője, a Bolyai Egyetemen tanuló Várady Emese is bekerült a nyomozás alatt álló csoportba. Feltételezhető, hogy Szilágyi Domokost nemcsak szabadsága elvesztésével fenyegették meg, hanem barátnőjével is zsarolták. „Balogh Ferenc” feladata a Lakó Elemérrel, Varró Jánossal, illetve Péterffy Irénnel való kapcsolattartás volt, megfigyelés céljából. Varró Jánost és Lakó Elemért 1958. augusztus 26-án, Péterffy Irént pedig október 31-én vették őrizetbe. „Balogh Ferenc” jelentéseiből megállapítható, hogy mindhárom esetben az általa szolgáltatott információk terhelő jellegűek voltak. Az ún. „harmadik Bolyai perben” 1959. február 19-én Varró Jánost 16, Lakó Elemért 15 év kényszermunkára, míg Péterffy Irént 10 év börtönre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék, továbbá Vastag Lajost 8, Páll Lajost 6 év börtönnel és teljes vagyonelkobzással sújtotta, míg Iamandi Emil és Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A kolozsvári állambiztonsági szervek Páll Lajost többször próbálták 1958 folyamán beszervezni, letartóztatása és elítélése az ajánlat visszautasításával is magyarázható. Később Szilágyi Domokost az 1963-ban szabadult Páskándi Géza megfigyelésével, új verseinek elemzésével bízták meg, de az általa megfigyeltek között szerepelt még Domokos Géza, Szász János és Majtényi Erik is. 1965-ben véget ért „Balogh Ferenc” tevékenysége. Nem ismert, hogy Szilágyi Domokos együttműködött-e az állambiztonsággal 1959 és 1964 között, valamint 1965 után. /Stefano Bottoni, Nagy Mária, Szilágyi Kálmán: Közlemény Szilágyi Domokosnak a Securitatéval fenntartott kapcsolatáról. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 29./

Hat évig raboskodott román fegyházakban Jancsó Csaba, amiért sepsiszentgyörgyi társaival együtt szolidarizált a budapesti ötvenhatos eseményekkel. Bukását a Székely Ifjak Társasága szervezésében történt negyvennyolcas obeliszk megkoszorúzása hozta. Tizenöt éves, nyolcadik osztályos diákja volt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumnak, amikor Budapesten kitört a forradalom. Október 24-én tizennegyedmagával együtt létrehozták a Székely Ifjak Társaságát (SZIT). A szervezet célja volt a felkészülés arra a pillanatra, amikor a magyarországi forradalom eléri Erdélyt, Székelyföldet. 1956 novemberében elbukott a szabadságharc Magyarországon, a szervezet tagjai azonban úgy döntöttek, hogy tenniük kell valamit. 1957. március 15-re virradóan megkoszorúzták titokban Sepsiszentgyörgyön a negyvennyolcas obeliszket. A következő évben, az 1848-as szabadságharc 110. évfordulója alkalmából ismét koszorúzásra készült a SZIT. A szekusok előre megjelentek, számítva arra, hogy a koszorúzás megismétlődik. Amikor Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba és Jancsó Sándor elhelyezte a koszorút, váratlanul több helyről származó rendőrsíp füttye hallatszott. Csak Bordást tudták elkapni, a másik két fiatal elfutott. Bár nem vett részt az éjjeli akcióban, Jancsó Csabáért az iskolába jöttek el a szekusok, a másik két fiatalt is bevitték. Júniusban volt a tárgyalás, Macskássi Pál kolozsvári katonai törvényszéki bíró vezetésével. Jancsó Csabát 10 évre, a 29 éves Szalai Attila 18 évre, Molnár Bélát 6 évre ítélték, a többiek 7 és 15 év közötti elzárásra. Zsilaván a börtönben megverték Jancsó Csabát, mert megcsókolta az őt meglátogató édesanyját. Később Brailától 75 kilométerre lévő munkatelepre vitték, több száz társával együtt, ahol gátat építettek. Egy főnek naponta 3,2 köbméter földet kellett kiásnia. A kosz, a hiányos táplálkozás miatti legyengülés, a fertőzött, Dunából származó ivóvíz miatt 1960-ban kitört a tífuszjárvány, s ennek áldozata volt Jancsó Csaba is. Könnyebb munkára vitték, répát szedni Gradinára, ahol Páskándi Gézával együtt dolgozott. Jancsó Csaba 1964. augusztusában szabadult. Munka után esti líceumba járt, elvégezte a X. és XI. osztályt, majd érettségi után beiratkozott a faipari technikumba. A szekusok az évek során egy percig sem hagyták alább megfigyelését. /Domokos Péter: Erdélyi ötvenhatosok. Tíz év koszorúzásért. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./

Megjelent Szakolczay Lajos (sz. 1941) irodalomtörténész Erdélyi ősz /Napkút Kiadó, Budapest, 2006./ című közel hatszáz oldalas kötete. A rangos kiadvány a XX. századi romániai magyar irodalom színe-javából mutat be tizenhárom költőt, próza- és drámaírót Kós Károlytól Lászlóffy Aladárig. Több mint húsz színművet mutatott be, melyekben Sütő András vezet 8 drámával, majd Tamási Áron (4), Székely János (4), Páskándi Géza (3) és Kós Károly (2). Sütő András legjobbnak tartott drámáját, az Egy lócsiszár virágvasárnapját Szakolczay négy előadás fényében mutatta be, négy város színházában /Kaposvár, Kolozsvár, Budapest, Békéscsaba/. Összegezve a látottakat, a leglíraibb előadás a Harag György rendezte kolozsvári Lócsiszár volt 1975-ben. A legjobban félreértett, már-már komédiába fullasztott tragédiát a budapesti Madách Színház provokálta Ádám Ottó színrevitelében. A prózaírók közül Szilágyi Istvánról írt a szerző, akinek Kő hull apadó kútba című könyvét Szakolczay a XX. századi magyar regény csúcsaként említette, a Hollóidővel egyetemben. /Kudelász Ildikó: Őszi tűnődés egy könyv fölött. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./

Bikfalvi György tasnádi nyugalmazott műbútorasztalost, könyvkereskedőt 17 éves korában tartóztatta le a Szekuritáté. 15 év kényszermunkára ítélték. Tasi Gyula nevű korábbi iskolatársa által csatlakozott a Nagyváradon fiatalok által megalakított Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetéhez, a SZVISZ-hez. A Szabad Európa Rádió híradásaiból tájékozódva terveket gyártottak. Ő sejtvezető volt Tasnádon, feladata emberek beszervezése volt. A szervezet évekig élt, egymáshoz kapcsolta a fiatalokat. Ápolták a magyarságtudatot. Amikor Tasnádon megszűnt a magyar középiskola, röpcédulákon tiltakozott. Ez volt a főbűne, meg a magyarságtudat ápolása, ami miatt később letartóztatták. A szervezet felgöngyölítése 1960 októberében kezdődött. Bikfalvi Györgyöt 1961. január 13-án vitték a váradi szekura. Mindössze 17 éves volt, mégis hatan jöttek érte, a helyi rendőrfőnök kíséretében. Mikor elhurcolták őt, kint volt az egész utca. Gumibottal verték. Kb. egy évig tartott a kihallgatás, kimerültek, éjjel sem hagyták őket aludni, többször megtörtént, hogy kivitték a hidegzuhany alá, aztán a szabadba, rugdosták, szíjjal verték őket. 1961. szeptember 15-én megkezdődött a tárgyalásuk. Románul nem tudott, aláíratták vele a jegyzőkönyvet, amiről mai napig sem tudja, mit tartalmazott. Tasit és őt 15 év kényszermunkára ítéltek, Ruff Mihály pedig 6 év javítót kapott. 1962 áprilisának közepéig börtönben tartották Nagyváradon, ezután Jilavára került, a földalatti börtönbe. Innen Galacra vitték, majd a brailai nagyszigetre, kényszermunkára. Sok képzett emberrel volt együtt, úgy mint: Páskándi Géza író, Antal József református esperes, Kósza József katolikus esperes, Léta Áron unitárius esperes, Lőrinczi Mihály unitárius lelkész, Nyitrai Mózes későbbi unitárius püspök-helyettes. Ők előadásokat tartottak a fiataloknak, ki-ki a szakterületén. Arra törekedtek, hogy rendes, becsületes magyar embert neveljenek a fiatalokból. Végül 1964 júliusában hazaengedték őket, amerikai nyomásra. Vonattal jöttek haza, vasárnap reggel volt. Az utcára kitódultak az emberek, főleg azok, akik megjárták Oroszország poklait. /Buchmüller Ildikó: Erdélyi ötvenhatosok. A rossz jó oldala. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 10./

1956-ban a magyar forradalom hírét Romániában a lakosság széles rétegei nagy izgalommal fogadták. Temesváron a diákság tizenkét pontos programot állított össze, s a követeléseiket tartalmazó memorandumot az október 30-án félig-meddig legálisan összehívott diákgyűlésen, magas rangú párt- és egyetemi vezetők (Ilie Verdet és Petre Lupu központi bizottsági titkárok) jelenlétében felolvasták. Az egyetemisták kapcsolatot teremtettek a katonasággal és a munkássággal, de a rendszer oly gyorsan reagált, hogy az egyetemista ifjúság már tudott az utcára vonulni. A Szekuritáté már a diákgyűlés estéjén letartóztatta a megmozdulás szervezőit, és velük együtt a következő napokban összesen mintegy háromezer egyetemistát vett őrizetbe. Ezernél többet a mintegy 15 kilométernyire fekvő Kisbecskerekre szállítottak, s az ottani kaszárnyákban szekusok kezdték őket vallatni. A megtorlás kegyetlen volt. A szervezőket agyba-főbe verték, majd bíróság elé állították. Az 1956. november 15–16-án zárt ajtók mögött lefolytatott tárgyalás nyomán a fő szervezőket tömörítő első csoport tagjaira mértek ki nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket, A decemberben tárgyalt második csoportban 7 évig terjedő börtönbüntetéseket szabtak ki. A bukaresti egyetemi hallgatók a november 4-én megindult magyarországi orosz megtorlás hírére kezdtek mozgolódni. Tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, s onnan a tiltakozást a párt központi bizottságának épülete előtt akarták folytatni. Erre nem került sor, mert az egyetemeket megszállta a Szekuritáté. A fő szervezőket halálra ítélték, másodfokon ezt életfogytiglani szigorú börtönre változtatták. A magyarországi eseményekkel nyilvánosan rokonszenvező több száz bukaresti diákot őrizetbe vették, és súlyos börtönévekre ítélték, köztük Paul Goma később nemzetközileg is ismertté vált írót. A megtorlás a börtönbüntetések mellett számtalan egyetemről való kizárással párosult; 1957 tavaszán csak a bukaresti Parhonról 600 hallgatót zártak ki. Sok munkás és földműves is fellázadt. Ioan Faliboga, a Maros Magyar Autonóm Tartományban élő vasutas titkos szervezetével szabad választásokat akart kiharcolni. Perében rajta kívül még két embert ítéltek halálra. Az erdélyi magyarok sem maradtak tétlenek. Kolozsváron, a Partiumban, Marosvásárhelyen, Brassóban és a Székelyföldön ezreket tartóztattak le közülük a kegyetlen leszámolás során. A Bolyai Egyetem magyar diákjai tiltakozó akciót szerveztek. Páskándi Gézát, Bartis Ferencet, Balázs Imrét, Tirnován Videt, Dávid Gyulát, Lakó Elemért, Varró Jánost, Koczka Györgyöt, Iamandi Emilt, Kelemen Kálmánt, Nagy Benedeket, Páll Lajost, Péterffy Irént, Imre Magdát, Szilágyi Árpádot, Vastag Lajost, Várhegyi Istvánt és másokat hosszú évekre börtönbe zártak. Dávid Gyulát 1957 márciusában tartóztatták le. Hét évre ítélték, és a büntetését le is töltötte. Dávid Gyula, az ismert irodalomtörténész szerkesztésében ezekben a napokban jelenik meg az a kötet, amely az erdélyi magyar ötvenhatosokat igyekezett számba venni. 1956-1965 között csak a Maros Magyar Autonóm Tartományban több mint 750 személyt állítottak bíróság elé, de ezek közül 1956 októberében és novemberében csak 60-at tartóztattak le. 1957-ben több mint 150, 1958-ban pedig csaknem 300 letartóztatottról találtak adatot. A letartóztatások 1960-1965 között is folytatódtak. 1965 tavaszán például egy fiatalokból álló – a Gyergyószentmiklóshoz közeli Galócásról származó – csoportot tartóztattak le, akik ellen az volt az egyik vád, hogy „a magyarországi 1956-os ellenforradalomban résztvevő elemekkel” kapcsolatot tartottak, és akik Romániában hasonló akciókat akartak szervezni. Később a pártvezetés az 1956-os eseményeket ürügyként használta fel arra, hogy teljes mértékben felszámolja a rendszernek ellenállni próbáló csoportokat: a görög katolikus klérust, a protestánsokat, a neoprotestánsokat és a román történelmi pártok tagjait, vasgárdistákat, partizánokat és más csoportokat. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, és a leszámolásnak sok más magyar intézmény is áldozatául esett. A Szekuritáté elképzelhetetlen kegyetlenkedéssel sokakat beszervezett, románokat és magyarokat egyaránt. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász az események után az erdélyi magyarság ügyében memorandummal az ENSZ-hez fordult. Életfogytiglani kényszermunkát kapott érte. Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész titkos szervezet létrehozásáért tizedmagával együtt halálbüntetést kapott. Végrehajtották. Ma sincs pontos adat arról, hogy a véres megtorlás hány embert érintett. Tízezrekről van adat, akiket azokban az években bebörtönöztek. Kutatók állítása szerint a magyar forradalmat követő két évben Románia-szerte tízezernél több személyt ítéltek börtönbüntetésre, és körülbelül ötvenet halálra. A magyar forradalommal rokonszenvező akciók megszervezéséért legalább 25 román nemzetiségű személyt végeztek ki. A börtönökben vagy a vallatások során továbbá mintegy százötvenen vesztették életüket. A leszámolás során másfélezer magyar került börtönbe és legkevesebb 15 magyart ítéltek halálra, akiket ki is végeztek. Raoul Volcinschi közgazdász egyetemi előadóként Kolozsváron már korábban titkos szervezetet hozott létre arra az esetre, ha Nyugat és Kelet között konfliktus robbanna ki. Amikor elterjedt a híre, hogy a magyarországi forradalmárokat Románián keresztül tehervonatokkal szállítják a Szovjetunióba, úgy vélte, elérkezett a cselekvés pillanata. Fegyvereket szerzett a Fogarasi-havasokban akkor még aktív román ellenállóktól, s azt tervezte, hogy a szóban forgó vonatokat társaival együtt megtámadják. Azonban a besúgták, ebben megakadályozták, s 25 év kényszermunkára ítélték. Nyolc évet ült, 1964-ben szabadult, amnesztiával. /Tibori Szabó Zoltán: Amikor a puliszka robban. A magyar forradalom romániai visszhangja és véres megtorlása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20., 21./

Magyarország számára fontos Románia mielőbbi sikeres euroatlanti integrációja, ebben látja a két ország és nemzet közös jövőjét, erre kötelez 1956 öröksége is – mondta október 20-án Kolozsváron Szili Katalin, az Országgyűlés. Szili emlékeztetett, hogy a forradalomhoz hozzátartozik a kisebbségben élő magyarság szolidaritásának különféle megnyilvánulásai a Magyarországgal szomszédos országokban. Emlékeztetett néhány konkrét személyiségre, akit közvetlenül érintett a megtorlás: Páskándi Géza, Csiha Kálmán, Fodor Pál, Varró János, Dávid Gyula. A biztonságban élő magyarok megsegítik a bajban lévő magyarokat. Így volt ez 1956-ban itt, Erdélyben, mint ahogyan így volt ez 1989 telén Magyarországon is. Markó Béla, az RMDSZ elnöke beszédében arra helyezte a hangsúlyt, hogy ötven esztendővel ezelőtt Európában a huszadik század második felének leghosszabb forradalma indult el, amely átnyúlik a huszonegyedik századra is. Egyfajta késleltetett robbanásról beszélt, utalva arra: Magyarországon például akkor omlott össze a nyolcvanas évek végén visszavonhatatlanul a Kádár-rendszer, amikor azt, hogy 1956 ellenforradalom volt, nyilvánosan cáfolni kezdték. „Mi mindent megérzünk, ami Magyarországon fáj!... Legfeljebb azt kérdezhetnénk, hogy Magyarország is érzi-e igazán, megérzi-e, ha nekünk fáj valami. Most például, amikor önnön tekintélyét rombolja, érzi-e, hogy ez nekünk nem csak fáj, de politikailag nagyon rossz is?” – mondta Markó. /Megemlékezés az 1956-os forradalom romániai hőseiről Kolozsváron. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 23./

Nagy Miklós Kund következetesen szólította meg a Marosvásárhely kultúrtörténetéhez valamiképpen kapcsolódó jelenkori írók, színészek, zenészek, tágabb értelemben vett értelmiségiek tucatjait az országból és határainkon túlról. Megszületett könyve (Míg a magnó összekapcsolt... Interjúk, beszélgetések – Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006) egyfajta Kárpát-medencei „ki kicsoda”, a teljesség igénye nélkül. Interjúalanyai között van például Bocsárdi László, Bodor Ádám, Cseh Tamás, Eperjes Károly vagy László Gyula. Bertha Zoltán esztéta megkülönböztetett figyelemmel kíséri erdélyi írók életművét. Idevágó, a magyar irodalmi sajtóban megjelent tanulmányai a Bibliotheca Transsylvanica 50. kötetében (Erdélyiség és modernség. Irodalmi tanulmányok – Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2006) olyan erdélyi alkotók értékeléséhez jelentenek támpontot, mint Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Székely János, Farkas Árpád, Derzsi Sándor, Sütő András stb. Pomogáts Béla cikkgyűjteménye (Magyar ezredforduló. Felelősség Erdélyért III. Nemzetpolitikai jegyzetek 1998-2000, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2006) a neves irodalomtudós nemzetpolitikai gondolatainak harmadik könyve. /(csg): Pallas-Akadémia sarok. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 3./

November 3-án Budapesten átadták a Bethlen Gábor Alapítvány idei kitüntetéseit. A Háromszék napilap szerkesztőségét a Bethlen Gábor-díjjal tüntették ki ,,a Székelyföld hagyományainak, értékeinek népszerűsítéséért, ápolásáért, illetve népünk szellemi gyarapodása, hiteles tájékoztatása érdekében végzett kiemelkedő szerkesztői és közéleti munkásságáért”. Méltatásában Kovács István költő kijelentette: ,,El lehet mondani, hogy a Háromszék a legfüggetlenebb magyar újság. Ez azt jelenti például, hogy tiszteletre méltóan távolságtartó, legyen szó akár a magyar államról, akár az RMDSZ-ről. Nemcsak megvesztegethetetlennek látszik, hanem valóban az is. (...) Ennek szellemében nem lehet mást kívánni, mint hogy a most kitüntetett lap és munkatársai, valamint olvasói folyton-folyvást tudjanak mind az igazsággal, mind önmagukkal egyezni.” A lap főmunkatársát, Sylvester Lajost Teleki Pál-érdeméremmel tüntette ki a Bethlen Gábor Alapítvány. A Bethlen Gábor Alapítványt 1979 karácsonyán hozták létre jeles magyarországi művészek, közéleti személyiségek, az akkori rendszer miatt a testület formálisan csak 1985-ben alakulhatott meg. Életre hívását – nemzetféltő szándékkal – hatvanöt elismert személyiség támogatta. Az alapítók között volt Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Huszárik Zoltán, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Páskándi Géza és Szécsi Margit. Az alapítvány eddigi tevékenysége során az induláskor megfogalmazott célt követte: ,,Azokat a vállalkozásokat kívánjuk ösztönözni és támogatni határainkon belül és túl, melyek a magyarság történelme során felhalmozott értékeit tudatosítják, hitelesen értelmezik, őrzik és gyarapítják, s amelyek e térség népeinek megbékélését elősegítik.- A Bethlen-alapítvány idei díjátadó ünnepségére a budai várban, a Magyar Kultúra Alapítvány dísztermében került sor, és ez alkalommal emlékeztek az 1956-os forradalomra is. Bakos István köszöntőjében megemlékezett a nemrég elhunyt Sütő Andrásról, beszédet mondott Csoóri Sándor, az alapítók képviselője. A Háromszék szerkesztőségének átnyújtott Bethlen Gábor-díjat Farkas Árpád főszerkesztő vette át, laudációt Kovács István költő, történész mondott. Márton Áron-emlékéremmel tüntették ki Sisa István, Egyesült Államokban élő közírót, Tamási Áron-díjat kapott Ferenczes István költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A magyar forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából jeles személyiségek, intézmények kaptak Teleki Pál-érdemérmet, olyanok, akik a magyarság szolgálatában, illetve a tudós-államférfi nemzetépítő örökségének ápolásában kiemelkedő munkát végeztek. Köztük Sylvester Lajos író, szerkesztő, Szabó Zsolt, a kolozsvári Művelődés lap főszerkesztője, illetve Tőkés István református teológus. A Teleki Pál-érdemérem díjazottai: Csapó Endre, az ausztráliai Magyar Élet főszerkesztője (Sydney), Czettler Antal történész (Svájc), Dömötör Gábor cserkészvezető KMCSSZ (USA), Dulka Andor tanár (Ürményháza, Szerbia), FÓRUM Kisebbségkutató Intézet (So­morja, Szlovákia), Gábor Róbert politikus (USA), de Gerando Teleki Judit (Franciaország), id. Kle­ment Kornél mérnök, öregcserkész (Németország), Kormos László, a HUNSOR honlap gazdája (Svédország), Kunckelné Fényes Ildikó öreg-cserkész, a LAMOSZ elnöke (Venezuela), Ludányi András egyetemi tanár, kisebbségkutató (USA), Nagy Zoltán Mihály író, az Együtt főszerkesztője (Kárpátalja). /Bethlen Gábor-díj a Háromszéknek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

Jó hangulatú rendezvény volt a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó új köteteinek bemutatója december 14-én. Gyallai Domokos Rég volt, igaz volt, Páskándi Géza Tündérek szakácskönyve és Fodor Sándor Fülöpke-kötete jelent meg a Mentor mesekönyv-sorozatában, amelynek szerkesztője, Vida Erika elmondta: Gyallai Domokos gyűjteményére a Teleki Tékában akadt rá, a kötet az 1600–1700-as évek Erdélyének színes világába nyújt betekintést. Végezetül Káli Király István bemutatta a Barackvirág és béke című Wass Albert-breviáriumot. /Sándor Boglárka Ágnes: Tartalmas és vidám könyvbemutató a Gaudeamusban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./

A Székely Golgota című rockopera Papp Kincses Emese és a Role együttes harmadik közös produkciója, a Ne késsetek, harangok! és a Szent Erzsébet oratórium után. A rockoperát – amely az 1764-es madéfalvi vérengzés tragikus eseményeit örökíti meg – tavaly mutatták be Csíkszeredában, a hétvégén pedig Kolozsváron és Marosvásárhelyen adták elő. Papp Kincses Emese író, zeneszerző elmondta, hogy a zongora szakon végzett a marosvásárhelyi konzervatóriumban. Az általa rendezett előadások üzenete a mának szól. A Ne késsetek, harangok! az első közös produkciója volt a Role együttessel. Ezelőtt tizenegy évvel úgy érezte, hogy a rendszerváltozás eredményeiben csalódott emberekben erősítenem kell a hitet, a bátorságot. Ezért választotta a Páskándi Géza szövegkönyve és a Kormorán együttes által megzenésített A költő visszatér című rockoperát, amit átdolgozott. A Szent Erzsébet legendája és a Székely Golgota teljes egészében saját produkció, ő írtam a verseket, és ő szerezte az alapdallamokat. Papp Kincses Emese nem végzett rendezői szakot, de sokat tanult rendező testvérétől, Elemértől. /Szucher Ervin: Valóság és álom között. = Krónika (Kolozsvár), márc. 1./

Köteles Pál /Nagyvárad, 1927. ápr. 24. – Budapest, 1991. dec. 13./ emberjogi harcos volt, a nyolcvanas évek egyik markáns publicistája, a diktatúrával szembehelyezkedő, egyszersmind előle menekülni kényszerülő erdélyi írók (mint Beke György, Páskándi Géza) szellemi és politikai fegyvertársa. Ma is időszerű gondolata: „A politika-csinálók önmagukat is megbecsülnék azzal, ha azokra is odafigyelnének, akik alkalmatlanok ugyan pártfegyelemre s aláíró gyakorlatozásra, de gondolkodásukkal a nemzet jövőjéért felelősséget éreznek, s cselekvésüket a jövő szükséglete határozza meg. Ez a csöndes küzdelem néha szélmalom elleni harcnak tűnhet. ” „A nemzet jövőjének elkötelezettjei. Itthoni, s határon túli magyarokért. ” Köteles Pál Nagyváradon tanult, Kolozsváron három félévet hallgatott a Bolyai Tudományegyetem filozófia-lélektan szakán, 1946-tól már újságíróként dolgozott (Új Élet, Fáklya), 1950-ben letartóztatták, s hamis politikai vádak alapján elítélték. Volt azután segédmunkás Vajdahunyadon, építésztechnikus Váradon, ismét újságíró a Munkáséletnél. 1977-ben áttelepült Magyarországra, s az Alföld /Debrecen/ folyóirat szerkesztőségében helyezkedett el. 1988-ban jelent meg Búcsú Erdélytől című regénye. Az „erdélyi kérdést” megpróbálta a steril magyar közélet középpontjába állítani, és ezt az 1990-ben indult Erdélyi Magyarság című, általa főszerkesztett folyóirat jórészt erdélyi munkatársi körének segítségével sikerült is ideig-óráig fenntartania. /(bd): Eljött-e már az értés szabadsága? = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 24./

Páskándi Gézára emlékeztek a hét végén szülőfalujában, Szatmárhegyen. Az 1995-ben Budapesten elhunyt író, költő, drámaíró születésének 74. évfordulóján – akárcsak a korábbi években – a helyi általános iskola diákjai Páskándi-műveket adtak elő. Megkoszorúzták a községközpontban felállított szobrát, valamint a szülőház falán elhelyezett emléktáblát. Muzsnay Árpád, az ünnepséget szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke és Juhász Károly, a helyi RMDSZ-szervezet elnöke – az író kultuszának ápolására buzdították a helybélieket. Az ünnepségen megjelent az író özvegye, Páskándiné Sebők Anna is, aki új kiadású Páskándi-köteteket ajándékozott a szatmárhegyi iskola könyvtárának. /Babos Krisztina: A leghíresebb szülött. = Krónika (Kolozsvár), máj. 28./

Nagyváradon tartotta vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ), a rendezvényen a régió kiemelkedő személyiségeiről hangzottak el előadások. A szövetség elnöke a Budapesten élő Medvigy Endre, aki főként a kommunizmus idején mellőzött írók – Sinka István, Nyirő József, Wass Albert – munkásságát kutatja. Az irodalomtörténész nemcsak a munkája révén kötődik a Partiumhoz: szülei Nagyváradon születtek. Medvigy Endre a vele készült interjúban kifejtette, a szövetség elnevezése egy ernyőszervezetet takar, amely közel negyven tagszervezetet számlál a Kárpát-medence minden régiójában. Egyetemes magyarságban gondolkodó, határokat, politikai megosztottságot figyelmen kívül hagyó szervezetről van szó, amely a Kárpát-medence egy-egy szeletének értékeit igyekszik felmutatni a vándorgyűléseken. Korábban többek között Kassán, Gyulán, Gyergyószentmiklóson tartottak rendezvényeket. Sok előadás hangzott el a mostani vándorgyűlés három napja alatt, Partium neves személyiségeiről olyan szaktekintélyek értekeztek, mint Jankovics Marcell vagy Andor Csaba. Dsida-évforduló van, ezért hívták meg Lisztóczky László irodalomtörténészt, az egri Dsida Jenő Baráti Kör elnökét. Madách Imre felesége, Fráter Erzsébet Nagyvádon hunyt el, Andor Csaba tartott előadást róla. Hlatky Endre főispánnak rendkívül fontos szerepe volt nemcsak a nagyváradi, de az egyetemes magyarság életében is. A magyar rádió igazgatójaként József Attilát szerepeltette, és 1944-ben ő olvastatta be Horthy Miklós fegyverszüneti proklamációját. Hlatky nevéhez főződik továbbá az Ady-emlékmúzeum létrehozása is, hiszen ő vásárolta fel 1940 után a múzeum törzsanyagának számító gyűjteményeket. Medvigy Endre Sinka Istvánról tartott előadást, akinek a munkásságával régóta foglalkozik. Sinka István költészete sokkal nagyobb értéket képvisel a magyar irodalomban, mint amennyire ma elismerik, hangsúlyozta. /Gergely Gizella: Repülőgépről a Partium. = Krónika (Kolozsvár), júl. 16./ Július 15-én ért véget Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének XVI. Vándorgyűlése. Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész Hollósy Simon festőművész és a nagybányai művésztelep címen beszélt Hollósy életéről, művészi hitvallásáról, Urbán László irodalomtörténész Nagyvárad egykori szerelmes trubadúrjáról, Nadányi Zoltánról. Bertha Zoltán irodalomtörténész Németh László partiumi gyökerei és nagyváradi beszéde című előadásában felidézte azokat gondolatokat, melyeket az író figyelmeztetésként szánt a magyar nemzetnek. Németh László nagyváradi beszédében fogalmazta meg: „Magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni”. A Bihar megyei poéták közül Gellért Sándor költészetébe kalauzolta a jelenlévőket Gellért Gyula református esperes, a költő fia. Lipcsey Ildikó történész Páskándi Géza munkásságáról tartott előadást. Az előadásokat Bálint István János szerkesztő zárta Boldog Várad címmel. /Szőke Mária: Kis ízelítő szellemi kincseinkből. = Reggeli Újság (Nagyvárad), 2006. júl. 16./

A kolozsvári Korunk folyóirat szeptemberi számát az ügynököknek és áldozatoknak szentelte. Csapody Miklós fűzte reflexióit a szegedi Péter László Az én besúgóim című dokumentum kötetéhez. Az igazság olykor fájdalmas, mégis tartozunk vele önmagunknak és az utánunk következőknek, így például a Szilágyi Domokos-dosszié nyilvánosságra hozásával. Szilágyi Domokos a kortárs költészetet megújító, tragikus sorsú nemzeti hősből, tragikus sorsú költővé vált. Tófalvi Zoltán A Páskándi Géza-dosszié című írásával volt jelen a folyóiratban. Jó másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy megkezdődjön a múlt tényszerű feltárása. A szerkesztő archívuma címmel Kántor Lajos emlékezett a folyóiratnál eltöltött évtizedeire. Személyes tapasztalatok nyomán született Cseke Péter Szekusok és poloskák című írása. A történelem sóhivatala – Az ügynökkérdés és a múltfeltárás görbe tükre a címe Gyarmati György tudományos pontossággal összeállított tanulmányának. Ugyancsak a magyarországi titkosszolgálatok módszereire világít rá Elszigetelni, lejáratni című, dokumentumokkal kiegészített vallomásában Ilia Mihály. /Németh Júlia: Ügynökök és áldozatok a Korunkban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./

A Korunk szeptemberi számának alaptémája kapcsán a titkosszolgálatokról, ügynökökről, besúgókról, beszervezésről és nem utolsó sorban a leleplezés-feltárás jelentőségéről-szerepéről tartott előadást Gyarmati György magyarországi történész szeptember 28-án Kolozsváron, a Korunk Akadémia megnyitó ülésén. A Korunk főszerkesztője, Kántor Lajos felvázolta a Korunk Akadémia célkitűzéseit, rövid- és hosszú távú programját. Gyarmati György méltatta azt a szerepet, amelyet a lap betölt a tudományos- és közéletben, leszögezve: Magyarországon hiányzik a modern 20. századi társadalomtörténet-írásnak az a fajtája, amelyet ez a lap évek óta felvállalt, és igen magas fokon művel. Gyarmati elmondta, sűrűn előfordult az, hogy a tartótiszt írta le a jelentést. A gyerekek és a Szekuritáté külön tragikus fejezete az elmúlt 40 évnek. Figyelemre méltó a hivatásos ügynökök gondolatvilága. A „Páskándi Gézának már az ábrázata is nacionalista” és az ehhez hasonló mondatok tömkelege elképesztő. A titkosszolgálatokra vonatkozó kutatás nem anyaghiányban szenved, ellenkezőleg, akkora mennyiségű anyag árasztja el a kutatókat, hogy egyszerűen képtelenség feldolgozni. Az információk jelentős része bizonyos értelemben használhatatlan. Léteznek kartotékok, aláírás nélkül, és léteznek a fedőnéven írt feljelentések. Külön-külön egyik sem számít bizonyítéknak egy esetleges bírósági eljárás kapcsán. Így az egykori ügynököknek csak egy töredékét lehet igazából leleplezni. Az ügynökök az elnyomó gépezet legalján voltak valahol. Felettük van még a pártvezetőség, a titkosszolgálat teljes gépezete, le egészen a tartótisztig, és ők soha nem tárgyai ennek a feltáró munkának. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Besúgók, ügynökök, jelenkori történelem. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 29./

1946-ban tüntettek először Erdélyben magyarok a kommunistákkal való együttműködés ellen. Azok ellen, akik az erdélyi magyarság nevében róla, de nélküle akartak dönteni. Majdnem tíz évvel ezután itt, Kolozsváron került sor az erdélyi magyar egyetemi ifjúság közös, 1956-hoz méltó összefogására, amelyet a kommunista diktatúra könyörtelenül megtorolt. Temesváron a magyar és román egyetemi ifjúság megmozdulása, a Szoboszlay-csoport mártíriummal végződött szervezkedése, a nagyváradi diákok csoportja, Székelyföld megannyi mártírja jelzi a megtorlást. Romániában az 1944–1947 közötti időszak fő jellemzője a „népi demokratikus” rendszer fokozatos bevezetése volt. A szovjet nyomásgyakorlással hatalomra juttatott, kommunisták által vezetett kormány, a párizsi békekonferencia lezárta (1947. február) előtt a kisebbségpolitikát illetőleg egy sor, a magyarság helyzetét lényegesen javító intézkedést is törvénybe iktatott. A romániai magyar kisebbség érdekképviseletét magára vállaló Magyar Népi Szövetség érdeme a magyar iskolahálózat, a Bolyai Tudományegyetem, az erdélyi magyar kultúregyesületek, a többségében magyar lakta településeken, a hivatalos intézmények keretében a magyar nyelvhasználat, a közigazgatási testületekben az arányos képviseltséget célzó törekvések, majd az 1946. évi választásokon a jelentős parlamenti képviselet biztosítása. Ennek ára is volt: a valós plurális politikai opció kizárása, a hatalom hivatalos kurzusának átvétele és kötelezővé tétele, valamint a „marosvásárhelyi nyilatkozatként” ismert, 1945. november 17-én a Magyar Népi Szövetség százas intézőbizottságával elfogadtatott állásfoglalás, amely a román állam keretében, az „igazi demokrácia” megvalósítása függvényének tekintette a kisebbség jövőjének biztosítását. Ezt a román hatóságok a párizsi békekonferencián is felhasználták. Ez az állásfoglalás a Magyar Népi Szövetség és az erdélyi magyarság jelentős része közötti törésvonal alapvető elemévé vált. Ennek a mélyülő szakadéknak a kifejezése volt az 1946. június 27–30. közötti, székelyudvarhelyi Magyar Népi Szövetség kongresszusa idején történt első tömeges tüntetés, amely a kommunista hatalommal való együttműködés elleni közösségi fellépést jelentette. A közművelődési intézmények (Erdélyi Múzeum-Egyesület, EMKE, Erdélyi Magyar Dalosszövetség), a hitel- és értékesítési szövetkezetek hálózata, de még az iskolahálózat is megsínylette az 1947 utáni fordulattal kiépülő proletárdiktatúrát. 1949-ben ugyanúgy áldozata lett a koncepciós kirakatpereknek Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Nagy Géza, Pásztai Géza, a Magyar Népi Szövetség vezetőségéből Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, a szociáldemokrata Lakatos István vagy Jordáky Lajos is. Az 1950-es évek nem csak a hagyományos erdélyi magyar kulturális, gazdasági intézményhálózat, hanem a Magyar Népi Szövetség (ön)feloszlatásának időszaka is. A kommunista hatalommal jött a nincstelenség, ínség, nyomor mellett a félelem, a meghurcolás, kényszerlakhely és bebörtönzés. Az 50-es évek első felében új elit jelent meg, amely a kommunista egypártrendszer keretei közt kereste az utat. Az 1952-es közigazgatási reform következtében létrehozott Magyar Autonóm Tartomány az új szovjet mintájú, „adminisztratív megoldás” következménye. Nem valós autonóm intézményről, hanem a szovjet közigazgatási rendszer mintájára létrejött testületről volt szó, amely az állami- és pártintézmények helyi, regionális szintű függvényeként működött. Központja Marosvásárhely lett, amelyet az erdélyi magyarság új, jól ellenőrizhető centrumává változtattak. 1947 után Bukarest, az 50-es években pedig Marosvásárhely lett a központi román kommunista hatalom által megtervezett kisebbségi intézmény és érdekképviseleti hálózatok regionális központja – Kolozsvár ellenében. Kulturális intézményeinek köszönhetően azonban Kolozsvár továbbra is fontos centrum maradt az erdélyi magyarok számára. Elkezdődött a magyar kultúrintézmények „átvándorlása” Marosvásárhelyre. A sort az Utunk kezdte, a Romániai Magyar Írószövetség központi lapja, majd követte a Színművészeti Intézet 1954-ben. Az 1953–1954-es tanévben megszűnt a kolozsvári Mechanika Intézet magyar oktatási részleg. A következő évben a Mezőgazdasági Főiskolára való felvételin már nem hirdettek meg magyar tannyelvű helyeket. A tiltakozó levelek miatt az 1956–1957-es egyetemi tanév kezdetén újból lehetett felvételizni magyar nyelven ezekre a szakokra. A Román Munkáspártnak 1956. július 15-én kiadott határozata a vegyes (román–magyar) oktatási egységek és vonalak bevezetését célozta. 1956. október 24-én, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem bölcsészkari diákszervezete az új statútumot és program-tervezetet előkészítő bizottság tagjai kérték a diákszervezet tényleges függetlenségének alapszabályzatba iktatását. 1956. november 1-jén Dávid Gyula tanársegéd vezetésével a bölcsészkar hallgatói felkeresték a Házsongárdban eltemetett jeles magyar irodalmi személyiségek sírjait. November 12-én Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György, Kelemen Kálmán, valamint a csoportjukhoz időközben csatlakozott Gyöngyösi Gábor, Bartis Ferenc, Páskándi Géza, Zalányi Ágota bemutatták a Diákszövetség vezetősége előtt az általuk elkészített programtervezetet, s egy perc néma csenddel adóztak a magyarországi áldozatok emlékének. 1956. november 18-án következtek a letartóztatások. 1957 tavaszáig egymást követő több hullámban letartóztatták, elítélték, majd munkatáborokba, börtönökbe zárták mindazokat, akik 1956 folyamán kifejezték elégedetlenségüket, vagy csupán méltó módon szóltak. /Lönhárt Tamás: Tiltakozás és közösségi összefogás. 1946-ban és 1956-ban Erdélyben. Az erdélyi magyarság a kommunista rendszer első évtizedében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./

Medgyesen, a Kolping-házban él a közel nyolcvanadik életévében járó Harai Pál nyugdíjas plébános, esperes, kanonok, volt politikai fogoly, elítélt. Tizenkilenc éven át a medgyesi egyházközség plébánosa, az ő nevéhez kötődik, többek között, a Szent István király tiszteletére Medgyesen felépített templom, valamint a Kolping-központ, hétvégi pihenő ház. Harai Pált /sz. Szentkatolna, 1928. jan. 25./ 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Letartóztatásakor, 1958. augusztus 5-én Brassóban volt római katolikus lelkész. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetében (EMISZ) való állítólagos részvétele miatt „társadalmi rend ellen szervezkedő csoport feljelentésének elmulasztása vádjával” állították bíróság elé, és 1959. március 19-én tíz év börtönbüntetésre ítélték, amiből kemény öt évet a Brailai Nagyszigeten, Salcián, illetve Luciu–Giurgeni-ben és Gradinán töltött. Harai Pál Salciáról szabadult 1964. augusztus 5-én, az általános kegyelmi rendelettel. Elmondta, annak idején egy levelet adtak át neki, a címzés meglehetősen furcsa volt: Főtiszteletű Vitályos Balázsnak Harai Pál kezén keresztül. Harai átadta a levelet Vitályos Balázs kollégájának, aki paptársa volt. Vitályos felbontotta a levelet, és nagyon ideges lett. Na, nekem végem, engem megint befognak, mondta. Megmutatta a levelet. Gyanús, nemzetieskedő hangvétele volt, és azt kérték benne, hogy a kápolnában, ahol a hittanórákat tartottuk, a magyar ifjúság megbeszélésekre gyűlhessen össze. Vitályos Balázs úgy látta, ez a Szekuritáté provokációja. Nem tudták, mit tegyenek, végül megmutatták a levelet Vasvári Aladár főespereshez. A főesperes elolvasta a levelet, széttépte, elégette. Semmi az egész, mondta. 1957-ben mindenfelől letartóztatások híre jött. Brassóban letartóztatták a ferences templom papját, P. Hajdu Leandert és a külvárosi templom papját, Ráduly Istvánt. 1957. december 3-án letartóztatták Harai Pált, a Szekuritátéra vitték. Kénytelen volt beismerni a levelet, hozzátéve, Vitályos Balázs és ő tud a levélről, Vasvári nem, jelentette ki határozottan. Elengedték, azzal, tudja meg, kitől jött a levél. Így telt el egy idő, majd 1958. augusztus 5-én telefonon hívták a szekusok. Rá akarták venni, hogy ügynök legyen, de ő ezt nem vállalta, erre letartóztatták. Harai és Vitályos mindent magunkra vállaltak, nem ismerték el, hogy Vasvári szintén tudott a levélről. A kihallgatások után autóval szállították a foglyokat a tárgyalásra. Harai odaszólt a közelében álló, szintén megbilincselt Opra Benedek brassói középiskolai tanárnak. Az őr ezt észrevette, mindkettejüket úgy megverte, hogy orrunkból, szájunkból folyt a vér. Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Kolozsvárról szállt ki a hírhedt Macskási Pál bíró, tordai szabólegény. A vád Harai ellen „a társadalmi rend ellen szervezkedő csoport” feljelentésének elmulasztása volt. A tárgyaláson Macskási megkérdezte Haraitól, hogy kitől tudott a szervezetről, az EMISZ-ről. Mire ő azt mondta: a Szekuritátétól. Ott tudta meg, hogy ilyesmi létezik. A vádlottak között tizenhét-tizennyolc éves gyerekek is voltak, látszott rajtuk, hogy a szekusok mindenfélét ígérgettek nekik. Valljátok ezt s azt, s ne nyugtalankodjanak, mert kiszabadultok... Szegények vádolták magukat. 1959. március 19-én hirdették ki az ítéletet, Harai tíz évet kapott. Vásárhelyen ‘59 őszéig tartották, majd vonattal vitték őt sokadmagával Brailáig, onnan komppal tovább, a hírhedt Duna-deltában levő lágerekbe. Sokat éheztek. Ott találkozott Dávid Gyulával, Páskándi Gézával és másokkal. Évekig semmilyen kapcsolatot nem tarthattak a családdal. Hosszú idő múlva engedélyt kaptak arra, hogy írhassanak haza levelet. Megszabták, mit írhatnak, és kérhetnek. Nem volt szabad kérni gumicsizmát. Az egyik levelét így címezte falujába: Str. Gumicsizma 142. Szülei megértették, mit szeretne. És a gumicsizma megérkezett... Több héten keresztül vízben dolgoztak, embertelen körülmények között. Harai szerencsés volt, meg se hűlt, pedig átázott a csizmája. Négy éve volt már rab, amikor egyszer hívatták. Egy szekus egész éjjel vallatta, azt akarta tudni, Vasvári tudott-e a levélről? Harai továbbra is tagadta ezt. „Te, idióta, most sem jött meg az eszed?! Itt fogsz elrothadni!- mondta neki a kihallgató. Amikor 1964-ben Harai kiszabadult, találkozott Vasvári Aladárral. Kiderült, hogy őt is letartóztatták, de egy év múlva elengedték. Harai belátta: úgy játszottak velük, mint macska az egérrel... Szabadulása után az utolsó pillanatig, még kilencven után is megfigyelték. Ha nem hitt volna Istenben, akkor nem tudta volna ezt az egészet túlélni. „Nem hős vagyok, hanem áldozat. Ebben az egész kirakatperben csak egy szereplőcske... ” – állapította meg. /Papp Annamária: „Nem hős vagyok, hanem áldozat”. Beszélgetés Harai Pál plébánossal, ‘56-os elítélttel. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

November 24-én rendezvénysorozattal ünnepelte a Református Gimnázium a szatmárnémeti református oktatás 450 éves évfordulóját. Az ünnepség Tőkés László püspök igehirdetésével kezdődött volna a Láncos-templomban, azonban az utolsó percekben lemondta le az ünnepségen való részvételét. Az istentisztelet és a köszöntők után, ünnepi műsor következett, amelyet a Református Gimnázium nemrégiben végzett diákjai adtak elő. Az ünneplők ezután átvonultak a gimnáziumba, ahol az előcsarnokban megtörtént az évfordulóra készített tábla leleplezése, majd pedig a református oktatás emléktárgyaiból összeállított kiállítás megnyitója. Délután a harmadik helyszínen, a Dinu Lipatti Filharmóniában folytatódott az ünnepség. Ekkor az iskola diákjai egy részletet adtak elő Páskándi Géza „Tornyot választok” című művéből, ami után díszoklevelek átadására került sor. /A szatmárnémeti református oktatás 450. évfordulóját. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 26./

Sorozatot indított útnak a nagyváradi Kiss Stúdió: Vendégségben egy égbeli kávéház asztalánál címmel elhunyt erdélyi írók, költők életét és munkásságát elevenítik fel a színpadon. A társulat november 27-én útjára indított sorozatának első „meghívottja” az 1991-ben elhunyt váradi író, Bajor Andor volt. Felolvasott írásai, az egybegyűlt emberek beszámolói és özvegye, Bajor Ella visszaemlékezései a váradi származású író, humorista életét és munkásságát elevenítették fel. Bajor Andor szatíráival többször kivívta a kommunista rezsim nemtetszését, egyes írásainak publikálását megtiltották. A jó hangulatú előadásnak folytatása is lesz. Bálint Tibor következik, majd Wass Albert és Páskándi Géza lesz a „vendég”. /Vásárhelyi-Nyemec Réka: Bajor, a váradi „vendég”. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./

Dr. Borcsa János irodalmi munkásságáról beszélt dr. Szőcs Gézának, a Siculus Rádió vezetőjének. Borcsa János a középiskolában az Ébredés iskolai irodalmi folyóirat szerkesztője volt. Néhai Kiss Lázár magyartanára Kézdivásárhelyen példás tehetséggondozó tevékenységet folytatott a diákok körében. Gyakran fordultak meg írók és előadóművészek a líceumban. Kolozsváron Páskándi Géza költészetét választotta szakdolgozata témájának. Borcsa akkor kezdett közölni könyvismertetőket, később kritikákat különböző lapokban és folyóiratokban. Kritikusi hitvallása: a számára ihletadó művek fontos üzenetének felerősítése hiteles értelmezések, meggyőző értékítéletek megalkotása útján. Kölcsey Ferenc volt a magyar irodalomkritika egyik legszámottevőbb megalapozója. Ő fogalmazta meg Parainesisében: ,,Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is (…), de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. " Borcsa János kritikus, irodalomtörténész /sz. Kézdivásárhely, 1953/ 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babes–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben. Magyartanár Szentkatolnán. Kötetei: Megtartó formák (Bukarest, 1984), Szövegközelben – létközelben (Marosvásárhely, 1994), Szövegszigettenger (Kolozsvár, 1997), Méliusz József. Monográfia (Bukarest–Kolozsvár, 2001), Irodalmi horizontok (Kolozsvár, 2005). /Dr. Szőcs Géza: Őrzés és ébresztés Kézdivásárhelyen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 9./

Az erdélyi költészetet és prózát bemutató könyvek, valamint a háromkötetes drámaantológia után Az emberfejű madár. Erdélyi magyar esszéírók, 1918–2001 /Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár/ címmel, Balázs Imre József előszavával s válogatásában megjelent az erdélyi magyar esszé reprezentatív gyűjteménye is. Szólhat bármiről, erre a magyar esszé örök érvényű darabjai, Kemény Zsigmondtól Szentkuthy Miklósig, Szerb Antalig, Csoóri Sándorig vagy Mészöly Miklósig ontják a példákat, a legváltozatosabb témakörökben tálalván fel tárgyukat. Az erdélyi esszéírók is változatos képet mutatnak. A válogató biztos kézzel válogatott, de vannak nagy hiányzók is, Szőcs István, Veress Dániel, Jánosházy György és Csiki László. Érdemes lett volna közölni az esszében is remekműveket alkotó Páskándi Gézától is, aki szintén hiányzik a kötetből. /Bogdán László: Az esszé kihívásai. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 23./

Május 18-án 75. évet töltene Páskándi Géza – ebből az alkalomból mutatták be a Kolozsvár Társaság galériájában május 16-án a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban pár évvel ezelőtt rendezett Páskándi-kiállítás anyagának egy részét. Bevezetőt Kántor Lajos mondott. Dávid Gyula irodalomtörténész azokat az emlékeket elevenítette fel, amelyeket nem örökítettek meg fotók, a közös börtönévekről beszélt. Páskándi felemelt fejjel vállalta tetteit. Páskándi nem adta fel gondolkodói mivoltát: fejben dolgozott, a börtönévek alatt is versek, novellák, jelenetek születtek. /F. I. : Páskándi Gézára emlékezve. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./

„Ez az ünnepség ismételten bebizonyította, hogy a költészet mennyire fontos része életünknek és milyen nagy szerepet játszik nemzeti önismeretünk építésében” – hangsúlyozta Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke Szatmárnémetiben azon a megemlékezésen, amelyet a magyar irodalom három jeles szatmári képviselője emlékére, nevesen Dsida Jenő halálának 70., Páskándi Géza születésének 75. és Szilágyi Domokos születésének 70. évfordulója alkalmából rendeztek. Muzsnay Árpád főszervező, az EMKE partiumi alelnöke joggal nevezhette a rendezvényt a Kárpát-medencei magyar irodalmi találkozónak is, amelyen előadást tartott többek között Dávid Gyula Páskándi A menekülő janicsár című regényéről, Cseke Péter Dsida Jenő irodalomkritikai és esztétikai programjáról és Pécsi Györgyi Szilágyi Domokos korai költészetéről. /Sike Lajos: A most megnyitott kulturális fesztivál októberig tart. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./

Szabó József színházrendezőt 80. születésnapján ünnepi gálaesten köszöntik június 18-án Nagyváradon. A Magyarországról hazalátogató alkotó kedvenc munkáiról és kivándorlásának okáról beszélt. „Három évvel ezelőtt rendezettem utoljára Váradon. Bródy Sándor Dada című darabját. ”Szabó József /sz. Székelyhíd, 1928./ gazdag életpályát tudhat maga mögött: Sztanyiszlavszkijtól tanult Moszkvában, Kolozsváron diplomázott 1953-ban. Pályáját Nagybányán kezdte, 1957–70 között a Kolozsvári Magyar Színház rendezője, 1970-ben a váradi társulat főrendezője és művészeti vezetője volt, 1983-ban áttelepült Magyarországra, jelenleg feleségével Írországban él, és a könyvén dolgozik. „A költői színház az ars poeticám. Büszke vagyok, hogy itthon én rendeztem először Brechtet, Magyarországon pedig Ionescót. Az ifjú W. újabb szenvedéseit, Az ember tragédiáját, az Anyám könnyű álmot ígért és Tamási Árontól az Ősvigasztalást is színre vittem” – sorolta fel a számára kedves munkáit. 1971-ben megalapította a Stúdió 99-et, amelynek tagjaival Páskándi Géza A bosszúálló kapus című darabját adták elő. „Ez a darab volt az első abszurd dráma, amelyet bemutattak Nagyváradon – csak kilenc előadást érhetett meg. Ceausescu betiltotta az abszurd színjátszást. 1983. április 9-én ment Magyarországra, névházassággal jutott ki. Előzőleg többször kihallgatták, készültek a dossziék. Szigorúan cenzúráztak mindent, ő viszont az igazságot akarta mondani – mesélte kivándorlásának történetét. /Fried Noémi Lujza: „Az igazságot akartam mondani” = Krónika (Kolozsvár), jún. 18./

Megjelent Kányádi Sándor Isten háta mögött címmel egyberostált verseinek és műfordításainak immár második, vaskos kötete (Helikon). Az életműsorozat újabb darabja különben az 1973–2002 közt születő költeményeket és műfordításokat tartalmazza, meggyőzően bizonyítva, hogy ebben az időszakban vált Kányádi az erdélyi és az (össz)magyar költészet meghatározó alakjává. Megjelent (végre) megírása után tizennégy esztendővel Páskándi Géza nagy regénye, A szekusok. Aki a himnuszban benne vót (Kairosz Kiadó, Budapest). A regény az 1989-ben megjelenő A sírrablók folytatása. A nyolcvankilences fordulat után két szekus átszökik a határon. Az ő történetük ez a tragikus és bizarr helyzetekben bővelkedő regény, amelyen szerzője 1984-ig dolgozott, s akkoriban számtalan érdekes részlete jelent meg folyóiratokban, a Hiteltől a Kortársig. Új kiadásban jelent meg A költő (régi és új) életei címmel az először 1986-ban kiadott Szilágyi Domokos-emlékkönyv (Kriterion). Versek, levelek, kortársak, családtagok emlékezései színezik a képet, s a Kántor Lajos szerkesztette kötet végén (alaposan kibővült a 22 esztendővel ezelőtti változat óta) írások és dokumentumok boncolgatják a költő állítólagos titkosszolgálati kapcsolatait. Ugyancsak Kántor Lajos szerkesztésében jelent meg a kétkötetes, hatalmas Korunk-antológia, amelynek tanulmányai, esszéi, szépirodalmi anyaga meggyőzően bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedekben s a rendszerváltozás után milyen fontos szerepet töltött be ez a folyóirat Erdély szellemi életében. Elek Tibor, a Bárka főszerkesztője évtizedek óta figyeli az erdélyi irodalmat, Magatartások és formák (Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma) című kötetében (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) tanulmányok, esszék, interjúk olvashatók. Láng Zsolt Tója vagy tottja? című könyvében (Koinónia), az ironikus alcímet is idézve ,,A” ,,romániai” ,,magyar” ,,irodalom” ,,története” olvasható. Körképet rajzol az elmúlt tizennyolc esztendő irodalmáról. Megjelent Király Kinga Júlia fordításában Antonia Arslan: Pacsirtavár című regénye az 1915-ös örmény népirtásról (Mentor). Szabálytalan félsziget címmel jelent meg Kántor Lajos életművéből egy válogatás (Trikolor) Napvilágot látott Bogdán László új regénye, A kintrekedtek című regénytrilógia első könyve, a Tatjána. (Mentor). /Bogdán László: Nyári könyvújdonságok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./

A Szatmár megyeiek határozott ígéretet kaptak, hogy a Páskándi Géza kiállítás zárását követően a tárlat anyaga a Kossuth-díjas író szülőfalujába kerül. Tavaly ősz óta azonban magyarországi és erdélyi városok sora tartott igényt a kiállítás bemutatására. Pap József leköszönt szatmárhegyi polgármester ígéretet tett arra, hogy a rövidesen átadásra kerülő Páskándi Géza Könyvtár helyiségében biztosít a kiállításnak megfelelő helyet a szülőfalu vezetősége. Távlati tervük, hogy a történelem és az irodalom Szatmárhegyhez kötődő emlékeit megfelelően tudatosítsák, népszerűsítsék. Páskándi Géza mellett elsősorban a községben megfordult II. Rákóczi Ferencre, az I. világháború éveiben gyakran Szatmárhegyen tartózkodott és ott alkotott Bródy Sándorra és a második világháborút követően az előcseri részre költözött Krüzselyi Erzsébetre gondoltak. /Muzsnay Árpád: Páskándi életét és munkásságát bemutató állandó kiállítása lesz Szatmárhegynek. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), júl. 9./

A Balázs Imre József szerkesztette tanulmánykötetben /A sztálinizmus irodalma Romániában /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2007/ fülszöveg világosan fogalmaz: ,,A hivatali nyelv igyekezett teljesen kisajátítani a nyilvánosságot, és a magánéleti nyelv rétegében is dominanciára tört. Azok az egyéni nyelvjárások vagy akár teljes irodalmi hagyományok, amelyek nem voltak beilleszthetők az osztályharc történelmének nagy elbeszélésébe, kiszorultak a nyilvánosságból, és fenntartásuk, az én kultúrája tiltás alá esett, vagy periferikusként bélyegezte meg a hatalom. " Balázs Imre József A hatalmi beszéd az erdélyi magyar irodalomban a második világháború után című, alaposan dokumentált tanulmányában tekinti át az akkori irodalmat. Kevés szó esik viszont a korszak, az ötvenes évek uralgó műfajáról, a nagyregényről. (Köztük van: Nagy István A legmagasabb hőfokon, Kovács György Foggal és körömmel, Asztalos István Fiatal szívvel, Papp Ferenc Viharostető stb.). Érthetetlen a nagyregény reprezentatív elemzésének hiánya, mert a kötet igyekezett áttekinteni az irodalmi lapok helyzetét is. Gyulai Levente az Utunkat, Vári Csaba az Irodalmi Almanachot vizsgálta, Sütő-Egeressy Zsuzsa a Dolgozó Nő reprezentatív nőképét, Vallasek Júlia pedig a gyermekkép alakítására koncentrált. A korszak vezető kritikusai alakították az irodalmat, döntöttek arról, hogy mi a helyes sok írót hallgatásra ítéltek, sokakat bebörtönöztek (Méliusz József, Balogh Edgár, Bözödi György, később Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula), még többet megfélemlítettek. /Bogdán László: A sztálinizmus irodalma Romániában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 23./

Nekünk, a hetvenes évek diáknemzedéke számára Páskándi Géza kezdettől példa és szinte legenda volt, írta Bertha Zoltán magyarországi irodalomtörténész. Tudták róla, hogy hat évet töltött Románia legszörnyűbb börtöneiben és lágereiben. S hogy szabadulása után, a hatvanas évek végén már világirodalmi jelentőségű abszurd drámákat írt, illetve a Vendégséget nagy sikerrel játszották Budapesten, miközben színműveit Romániában letiltották. A Vendégséggel ő indította el az új gondolati-morálpéldázatos, klasszicizáló erdélyi történelmi drámaírás folyamatát, amely azután az ő életművében (többek között erdélyi és Árpád-házi triptichonjában), s a többiek (Székely János, Sütő András, Kocsis István) munkásságában is kibontakozott és kiteljesedett. Egységes magyarságtudatra, nemzeti eszmélésre, egyetemes műveltségeszmény követésére tanított bennünket, írta Bertha Zoltán. A nyolcvanas évek közepe táján, a Mozgó Világ, a Tiszatáj betiltása, az Új Forrás meghurcolása, Nagy Gáspár verseinek megbélyegzése és az őt ért megtorló retorziók után, az Írószövetség gyűlésén Páskándi Géza felháborodással kijelentette: a határon túl, Romániában folyamatosan szüntetik meg a magyar intézményeket, iskolákat, folyóiratokat, lapokat; s akkor most itt is megszüntetnek egyet-kettőt?! A kommunizmus leple alatt erőszakos magyarellenes nacionalizmus tombolt Romániában; Magyarországon pedig szintén (hasonlóan erőszakos és magyarellenes) anti-nacionalizmus dühöngött. Páskándi Géza világossá tette: az a liberalizmus vagy szabadelvűség, amelyből a nemzet szabadsága, a nemzet identitása, vagy a kisebbségi magyarság nemzeti autonómiája hiányzik: fabatkát sem ér. Páskándi emlékezett, Romániában mindig rászóltak: „ne magyarkodjon”, Magyarországon is lehurrogták: „ne magyarkodjon”. Páskándi Géza tanított minket hűségre és tisztességre, tudásra és hitre. Az ember és a magyar szeretetére, emlékezett rá Bertha Zoltán. /Bertha Zoltán: In memoriam Páskándi Géza. = Helikon (Kolozsvár), augusztus 25./

Közel száz olyan személy neve szerepel már a Szatmárnémeti Coposu sétányon elhelyezett köveken, akik Szatmár megye kultúráját és művészetét felvirágoztatták. A megye hagyományait ápolni kell, ugyanakkor nem szabad elfeledni azoknak a nevét sem, akik itt születtek és alkotásaikkal, tudásukkal világhírre tettek szert – mondta a plakettek leleplezésén tartott ünnepi beszédében Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere. Az „emlék–tér” kövein többek között szerepel Szatmár megye szülötte, dr. Scheffler János vértanú püspök, dr. Lükő Béla sebészorvos, Károli Gáspár bibliafordító, Ady Endre költő, Kaffka Margit írónő, Gellért Sándor költő, műfordító, Dsida Jenő költő, Páskándi Géza költő, drámaíró, Ruha István hegedűművész. /Gugulya–Hégető Lóránd: Újabb emlékplakettek a főtéren. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), szept. 23./

Október 17-én, a Krúdy Gyula születésének 130. évfordulója alkalmából szervezett rendhagyó ünnepséggel indítja a szatmárnémeti Ady Endre Társaság „Északi ember vagyok” című rendezvénysorozatát, melynek keretében a magyar irodalomnak a régióból származó nagyjairól emlékeznek meg. Krúdy Gyulán kívül Tersánszky Józsi Jenőről, Móricz Zsigmondról, Mikszáth Kálmánról, Madách Imréről, Jókai Mórról és Ady Endréről, befejezésképpen pedig május végén Páskándi Géza tiszteletére szervezik meg az „A költő visszatér” című rockopera előadását. Beveszik az irodalmárok sorába a méltatlanul elhanyagolt írót, Teleki Sándort is. A Krúdy-emlékünnep keretében október 16-én elhelyeznek egy táblát a volt Jezsuita Gimnázium (jelenlegi Unio iskola) falán, melynek az író egy évig diákja volt. Kovács Albert lázári kőfaragó művész alkotására Krúdy önéletrajzából vésett fel egy szöveget: „Születtem 1878-ban, késő őszidőben. Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú, visszhangos, kisablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán. Csavargó, öreg vadászokkal jártam a tiszai kiöntésekhez, a lápokon, nádasokban, a tengeriföldeken, a Nyírség puha homokjában. Szigorú neveltetés végett előbb a szatmári Jézus-társasági atyákra, majd a podolini kegyesrendi papokra bízott atyám, és ezeket az esztendőket sohase felejtettem el, mint ahogy élete végéig a legtöbb ember szívesebben emlékszik gyermekkorára, mint későbbi idejére. ” Az irodalmi teadélutánon Krúdyhoz írt versek hangzanak el Mécs László, Nagy László, Juhász Gyula, Juhász Ferenc, valamint Tóth Bálint tollából. Az Ady Endre Társaság egy kötetet is kiadott az íróról, melyben többek között Tersánszky és Ady Krúdyról szóló írásai, illetve Krúdy önvallomásai is helyet kaptak. Megnyitják Kovács Emil Lajos szatmárnémeti festőművész „A hepehupás Szilágyság” című tárlatát. Az est meghívottja lesz Vári Attila József Attila-díjas költő is, aki a Harag György Társulat színművészeivel együtt lép majd fel. /Babos Krisztina: Leporolják a magyar irodalom nagyjait. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 14./