Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

1956 októberére emlékezve
Több mint fél évszázadból visszatekintve 1956 októberére már nem emlékszem az események időbeliségére, a napok és hetek történései egybefolynak, csak egy-egy felvillanó kép vagy képsor él még tovább bennem, és az a felemelő bizonyosság, hogy a történelem általam ismert forradalmai közül ez volt a legigazibb és erkölcsileg a legmagasztosabb.
De jól emlékszem viszont arra a temesvári írószövetségi gyűlésre, ahol egyedüli felszólalóként elhamarkodottnak (hotărâre pripită) minősítettem azt a párthatározatot, amely a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte. A románul elmondott beszédemben, mert jelen voltak a román, német és szerb írók is, azt próbáltam bizonyítani, hogy ha a kommunista pártok egyazon marxista történelemszemlélet kritériumai alapján ítélnek meg egy társadalmi eseményt, akkor hogyan lehetséges, hogy egyes pártok népfelkelésnek, a tömegek jogos fegyveres harcának vagy éppen forradalomnak vélik a magyarországi eseményeket.
Amikor leültem, Anavi Ádám csak annyit mondott: „a szívemből beszéltél!”. Ezt az epizódot különben a kilencvenes évek elején részletesen és irodalmilag feltupírozva megírta. Felszólalásom utáni másnapon Bukarestből megérkezett Domokos Géza, az Előre főszerkesztő-helyettese (én Forrai néven a fővárosi lap bánáti tudósítója voltam) és hosszasan tárgyalt a helyi döntéshozókkal, majd közölte, hogy szerencsére megúsztam egy írószövetségi kizárással, ami néhány nappal később meg is történt. De egy hét múlva az Előrétől is megérkezett az elbocsátó szép üzenet, a romániai sajtóban az első és az utolsó újságírói felmondás 56 okán. Hónapokig munka nélkül tengtem-lengtem, majd visszaköltöztem Kolozsvárra, a szüleimhez.
1957 kora tavaszán, amikor Domokos Géza az újrainduló Ifjúmunkás szerkesztőit verbuválta, Páskándi Gézának és nekem félnormás tudósítói állást ajánlott. Első megbízatásom az volt, hogy írjak Dávid Gyuláék tárgyalásáról. Úgy látszik, hogy felsőbb ukázra meg akarták szellőztetni a pert, mert a zárt tárgyaláson jelen volt Asztalos István, az Utunk megbízásából, Zimán József az Igazság, és Korda István az Előre részéről. És mintha összebeszéltünk volna, egyikünk sem írt egy sort sem.
A tárgyalóteremben karnyújtásnyira ültem az előttem álló Dávid Gyulától, és nem az ügyész vádpontjait és nem a magyar nevű törvényszéki bíró ügybuzgó beszédét hallgattam, hanem volt bolyais egyetemista kollégám keményvonalú és egy darabból kifaragott arcát néztem-figyeltem. És figyeltem a tekintetét, mert már annak előtte olvastam arról, amit a bölcsek évezredek óta tudtak, a tudósok pedig kísérletek alapján bizonyítottak: a tekintet adott helyzetben híven tükrözi az ember érzelmi állapotát, a szeretettől el egészen a halált megvető bátorságig. Ámulva és csodálkozva láttam, hogy szemrebbenés nélkül hallgatta végig az ügyész súlyosnál súlyosabb vádpontjait. Ennél súlyosabbakat talán még a bibliai filiszteusok sem mondtak az általuk megvakított nagy erejű Sámson fejére, akinek tragikus sorsát a szellem óriásai, Miltontól Németh Lászlóig, színpadra álmodták, Händel és Saint-Saëns zenébe szőtték, a reneszánsz legnagyobbjai pedig arcát szoborba faragták, vászonra festették.
És Dávid Gyula tekintete rezzenetlen maradt még a nehéz börtönévekkel teletűzdelt ítélethirdetéskor is. Ezt az arcot és ezt a tekintetet azóta sem tudtam elfelejteni. Németh László írja, hogy amikor drámáját írta a nagy erejű bibliai Sámsonról, a hamvaiból önmagát megújítani képes tragikus hősről, az általa csupán elképzelt sámsoni arc és tekintet egész életében elkísérte.
Nekem akkor úgy tűnt, hogy tekintetében ő mondott ítéletet a kolozsvári katonai törvényszék bírái felett, akik azért ítélték hosszú évekig tartó börtönbüntetésre, mert diákjaival a Házsongárdi temetőben gyertyát gyújtott a forradalom mártírjainak emlékére.
Komor idők sötét tárgyalása, még sötétebb ítélettel!
Kolozsvár szívében, ha néha találkozom Dávid Gyulával és köszöntjük egymást, külön öröm számomra, hogy láthatok még itt, fehérek közt egy európait.
ANTAL JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

1956 Erdélyben (2012-es közelítésben)
Idézettel kezdem: „Ötvenhat persze gyűjtőfogalom. Medence. Tenger. Minden oldalról futottak belé a folyók. Ezért volt valóban mindenekelőtt nemzeti szabadságharc, ahogy régebb írtam: forradalmi szabadságharc. De elsőként nemzeti szabadságharc, mert hozzánk a diktatúrát idegen erők hozták, így a szabadságharc ab ovo a polgári demokráciáért is zajlott, hiszen utóbbit épp a Szovjetunió és a kommunista párt vette el tőlünk. (Mások rábólintásával persze.) Vagyis a szabadságharcban immanensen foglaltatott a demokráciáért vívott küzdelem.”
Költő szövegét idéztem, nem a magyar 1956 tudós kutatójáét, történészét. Akár vitatkozni lehetne ezzel az összefoglalással, legalábbis tágítva, árnyalva a „medencébe”, a „tengerbe” befutó folyók néven nevezését. Azt hiszem, mégis jól választottunk, amikor a forradalom 40. évfordulójára szerkesztett Korunk-számot (az 1996. októberit) Páskándi Géza mondataival indítottuk, hiszen a Szatmárhegyen született poéta, próza- és drámaíró jelképes alakja a múlt század második fele erdélyi magyar irodalmának, egyike e korszak legnagyobb tehetségeinek, hat évi börtönt szenvedett, 1957 márciusa és 1963 között megismerhette a Duna-deltai kényszermunkát, szabadulása után pedig Bukarestet jelölték ki számára kényszerlakhelyül. Személyes okokból is vele kezdem a múltidézést: a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán évfolyamtársak voltunk, közülünk emelték ki a Szekuritáté emberei, éppen akkor, amikor első könyve, a Piros madár az olvasókhoz kerülhetett volna.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Nem mentőöv és nem besúgóknak
Nyílt válasz egy nyílt magánlevélre
Tisztelt Szerkesztőség!
Az alább következő cikket 2008-ban írtam, apropója egy Szilágyi Domokos-évforduló, illetve annak tervére vonatkozólag a Páskándi Géza családja részéről jött nyilvános tiltakozás volt. A konkrét eseten túl azonban úgy érzem, ma is változatlanul időszerű, akárcsak az a témában írott másik cikkem, amelyet annak idején a Magyar Kisebbség kérésére írtam (2007/1–2. szám). Talán nem utópia abban reménykednünk, hogy egyszer eljön a cikkben is igényelt teljes körű tisztázás ideje is. A Fennvaló időmértéke nem azonos a miénkkel, de igazságszolgáltatása biztos.
Amióta a Szilágyi Domokos-ügy a nyilvánosság elé került, készülődik bennem az, amivel az alább következőkben a közvéleményt is kénytelen vagyok megterhelni. S különösen kényszerítő erővel kívánkozik ki most belőlem, amikor az utóbbi időkben szegény Szisz már nincs egyedül. Ami a „besúgó”-téma körül mostanában történik, az olyan közügy, amelyben szólnom kell, még akkor is, ha engem is belöknek az arénába, s a kárörömmel röhincsélő – s közben tökmagot köpködő – tömeg reám is rám kiáltja a „feszítsd meg!”-et.
A téma azért „kényes”, és bizonyára azért vonakodtak eddig sokan megszólalni, mert tárgyilagosabb megítélés igénye ebben az ügyben könnyen értelmezhető úgy, hogy valaki mentőövet akar nyújtani azoknak, akik ilyen szerencsétlen módon a közfigyelem előterébe kerültek. És ez a vonakodás nem is egészen indokolatlan. A „védelem” olyan penge élén indul el, amelyiknek nem látni a végét, s nem is lehet tudni, hogy van-e vége egyáltalán, vagy a nyaktörő mutatványt végigjárva az ember, ott találja magát a semmi szélén.
Megszólalásomhoz hadd bocsássak még előre annyit, hogy az 1956 Erdélyben előkészítése során alkalmam volt néhány hivatalos irattal szembenézni, ezeket – hála a hét év alatt saját bőrömön szerzett tapasztalatoknak – némiképp „belülről” is tudom értelmezni, s hogy kezemben járt a magam dossziéja is (másolatát most várom a Hivataltól). Tehát nem a levegőbe beszélek.
De hagyjuk a képes beszédet – az sok mindenki által sokféleképpen értelmezhető.
A legnagyobb bajom a mostanában nyilvánosságra került „besúgó-ügyekkel” kapcsolatban az, hogy részinformációkon alapulnak. Valahol előkerülnek jelentések, amelyeket a mai olvasó – főképp, ha (személyében vagy meghurcolt családtagjának igazságot keresve) érintett – megtalál egy iratgyűjtőben, és hozzájuk társul az arra illetékesektől a fedőnevet feloldó hivatalos írás is. Az érintett tehát „besúgónak” (vagy a használatos nevek valamelyikén „informátornak”, „ügynöknek”, „hálózati személynek”) minősül.
(Most tegyük túl magunkat azon, hogy a CNSAS felelős beosztású elöljárói szerint még messze nincs minden irat a felügyeleti szerv birtokában, s az átvett – egyébként hatalmas – anyagnak is csak mintegy 10%-a van feldolgozva.)
Annak, hogy valaki ezt a minősítést megkapja, három alapkritériuma van: legyen meg a saját kezű beszervezési nyilatkozat (amelyben „vállalja a feladatot”), legyenek tőle származó, saját kézzel írt jelentések, és végül igazolható legyen az, hogy az illető ezért a „szolgálatért” anyagi juttatásban részesült. Mindezek megléte esetén az illető „kiérdemli” a fenti minősítést. Csakhogy a volt állambiztonsági anyagot kutató történészek tudják – és több helyütt le is írták, el is mondták –: az illető személlyel kapcsolatban az igazi kutatói feladat csak ezután kezdődik.
Nem mentséget keresünk tehát, hanem a kutatás szakmai körökben közismert elvárásához alkalmazkodunk akkor, amikor elvárjuk az ilyen ügyben megszólalóktól, hogy a „célszemélyek” esetében – mielőtt az arénába löknék őket – a feladatnak ezt az útját is végigjárják, úgy, ahogy azt Esterházy Péter a Javított kiadás gyötrelmes lapjain, íróként és egy „besúgó-apa” fiaként végigjárta. Mert – a lemoshatatlan minőségen túl – nem mindegy, hogy valaki önként, az első pofonra, vagy alapos verés és nem csak morális, hanem fizikai fenyegetés után írja-e alá a „vállalási nyilatkozatot” (a kényszerítő példákat és módszereket, aki nem találkozott velük, az is elképzelheti). Nem mindegy, hogy kiről, mikor és miképpen jelent (bár akár a Javított kiadásból is lehet eseteket idézni, amikor az abszolút „ártatlan” információ is végzetes lehet a „célszemély”-re nézve). És az sem mindegy, hogy valakinek adott pillanatban van ereje kimondani azt a „nem”-et, amelyhez sokkal könnyebb lett volna a legelején tartania magát, vagy hogy a „szolgálat” megtagadásának másik módját választja (disszidál vagy elpusztítja magát, ahogy Szilágyi Domokos tette). A lényeget tekintve a minősítésben nem esik változás, de micsoda különbség van a részletekben! És a hibának micsoda lehetősége, ha a „szolgálat” megtagadásának végső lépése előtt előkerült jelentést lobogtatjuk, mint az illetőre vonatkozó megfellebbezhetetlen erkölcsi bizonyítványt.
Nekem életemben négyszer adatott meg, hogy aláírhattam volna a „vállalási” nyilatkozatot. Először akkor, amikor a hét évet megkaptam, és mindjárt az ítélet után felajánlották, hogy nem kell leülnöm, sőt bent létem alatt is „kedvező” bánásmódban fogok részesülni; másodszor jóval a félidőm eltöltése után, amikor már kezdtek jönni-menni az egyéni kegyelmi listák, és én is ajánlatot kaptam (most, a dossziémban találkoztam azzal az előterjesztéssel, amelyben a kolozsvári Securitate kegyelemre javasol, majd mellette egy másik irattal, amelyben a „felső szerv” úgy dönt, hogy „graţierea nu se aprobă” [a megkegyelmezés elutasítva]); harmadszor már szabadulásom után, amikor vízvezeték-szerelő segédmunkásként próbáltam „visszailleszkedni a tisztességes emberek társadalmába”, s felajánlották, hogy „segítenek” képességeimnek megfelelő helyre kerülni; és végül negyedszer, amikor már a Kriterionnál voltam, és részlegvezetői kötelezettségemként várták volna el tőlem, hogy a szolgálatukba álljak. Vannak tehát tapasztalataim arról, hogy milyen morális kényszernek van az ember kitéve. Pedig az én visszereimet nem verték gumibottal, mint az Esterházy Mátyásét – csak épp családom (várandós feleségem, kislányom és születendő fiam) sorsát lökték be a mérleg egyik serpenyőjébe.
Valahol tehát (a feldolgozatlan 90 százalék vagy a még ma is belügyi birtokban lévő ki tudja, mennyi belügyi irat között) ott kell lennie annak a dossziénak, amelyik a „hálózati személy” beszervezési irataitól kezdve (mert – a magamét láttam – annak az előkészületeiről is részletekbe menő anyag születik, aminek csak a „végterméke” az a bizonyos nyilatkozat) az összes jelentéseit, saját kézírással tartalmazza, rajtuk a „tartótiszt” kiértékeléseit és utasításait. Tessék csak végigkövetni Esterházy Mátyás sorsát ebből a szempontból: bőséges anyagot dolgoz fel az író ebben a gyötrelmes könyvben. Aki egy ember sorsát kutatja, annak válaszolnia kell a „mit”, a „mikor” és a „hogyan” kérdésére. És ezek a részletek csak a teljes dosszié ismeretében tárulnak fel.
Ezzel elérkeztünk a dolog másik feléhez: a „besúgó” és tevékenysége nagyobb összefüggéséhez. Mert ő nem légüres térben jelentett, hanem alaposan megszervezett ördögi gépezet fogaskerekei között. És mi mégis elvonatkoztatunk ettől a gépezettől: arról alig esik szó, a „tartótiszt” neve (pedig ott van a jelentést kiértékelő lapon) le sem íródik. A Javított kiadás azért is kiemelkedő tett, mert az író a besúgó-apa cselekedetei mögött végig ezt a gépezetet is láttatja. Hol van a Szilágyi Domokos (és nem folytatom a névsort) dossziéja? Ki járta végig az ő útját a benne lévő iratok (és a hozzájuk fűzött utasítások) alapján? Mikor fogunk beszélni az ő „tartótisztjeiről” is? Mikor jön el az az idő, hogy a szégyenoszlophoz kötve őket is (vagy elsősorban őket) látjuk az arénában?
Mindnyájan tudjuk, hogy ők – köszönik szépen – jól vannak. Nagyon jól.
És ide elérkezve kénytelen vagyok feltenni magamban – és most már nyilvánosan is – a harmadik kérdést. A Securitaténak a diktatúra bukását megelőző évtizedben már nem az „élőhús-beszolgáltatás” volt a feladata, nem az, hogy megtöltse a börtönöket, a kényszermunkatáborokat, hanem hogy az egész romániai társadalmat a kezében tartsa. A célkeresztbe kerülteket nemigen börtönözték be („legfeljebb” áttették a határon, súlyosabb esetben kidobták őket egy vonatból, vagy felakasztották egy erdőben). Célkeresztben az egész romániai társadalom volt, amelyet a kollektív félelem légkörében atomjaira vertek szét, amelyet erkölcsileg bomlasztottak fel. És most ez a bomlasztás folyik tovább: a „leleplező” kiszivárogtatásokkal. Mert az aréna ülőhelyein szorongó tömeg elé a porondra nem a volt tartótiszteket vetik, és még csak nem is azokat, akiket jól ismertünk, akikről 1989 előtt is tudtuk, hogy besúgók, hogy aljas indítékból, vagy meggyőződésből a „szervek” szolgálatába állnak. Köszönik szépen, ők is jól vannak.
Helyettük olyanok „besúgói” múltja kerül reflektorfénybe, akiket (egészen más érdemeikért) tiszteltünk, akikre felnéztünk, akik a diktatúra idején műveikkel erősítettek abban, hogy ne adjuk fel a reményt „egy jobb korban, mely után...”. Mert nyilván közöttük is voltak gyenge, kényszerhelyzetekben megszorított emberek, akiknek művéből – ha most viselt dolgaikat ismerve, újraolvassuk azokat – a diktatúra évtizedeinek nyomorúságáról olyan mélységek nyílnak meg, amelyeket e nélkül a borzalmas „ár” nélkül nem lett volna alkalmuk megtapasztalni. Páskándi Géza egyik mondatát idézte nemrég valaki: „se a bűn, se a bűntudat nem ítélhet az érték felett”. Akkor most mégis miért és milyen alapon veszik maguknak egyesek azt a bátorságot, hogy az érték fölött is ítélkezzenek?
Hát nincs senki, aki észrevegye, hogy napjainkban változott módszerekkel, de a „bűn” pellengérre állítása nyomán az arénában felharsanó üvöltésben épp az értékeink kérdőjeleződnek meg? Hogy sokkal körmönfontabb módon, mint 1989 előtt, folytatódik a mi kicsi társadalmunk morális felbomlasztása? Hogy nem csak a „bűn”, hanem az érték fölött is ítéletet mondunk? Hogy összekeverjük a kettőt.
Sajnos, a médianyilvánosság sem igen segített ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában, sőt – tisztelet a kivételeknek – nem mindig tudott ellenállni a „szenzáció” kísértésének. Mert ha nyilvánosan pellengérre állítanak egy gazembert, akkor azok, akik róla azt eddig is tudták, legfeljebb elégtételt éreznek. Igazi hírértéke annak van, amikor olyan valakiről lehet levenni a keresztvizet, aki egyébként köztiszteletnek örvendett.
És végül ott van egy mindegyre feltevődő kérdés: mért nem volt, miért nincs az érintettekben annyi civil kurázsi, hogy előálljanak, és bevallják azt, amit tettek? Elvileg jogos és erkölcsi mértékkel mérve nem lényegtelen kérdés. De legyünk őszinték: az 1989. decemberi első napok eufóriája után az erkölcsi megtisztulás ideje jött el, vagy a kompromittálódott hatalom átmentésének és más módszerekkel érvényesített további hatalmának az ideje? Nem bukott-e meg a gyakorlatban a Temesvári kiáltvány 8. pontja? Nem verték-e szét a bukaresti diákokat, akik igazi demokráciát követeltek? Nem a magukat egy új világba beépítők különböző táborai közötti hatalmi harc ideje következett el a diktátor félreállítása után? Hiába akartunk mi erkölcseinkben megtisztulni! Ha meglett volna is az a bizonyos civil kurázsi, sehol sem volt hozzá a befogadó közeg. A közszereplők között fehér holló a temesvári ortodox metropolita, Nicolae Corneanu, aki 1990-ben felállt, és nyílt vallomást tett. Megtisztult tőle az egyháza? Persze nem könnyű dolog a bűnvallás – s különösen nem a nyilvános bűnvallás. Nagyon sok „besúgó” azzal lett foglya vállalt szerepének, hogy zsarolhatták azzal: leleplezik társai előtt, ha nem végzi tovább a „kötelességét”. És ezt még 1989 előtt is nehéz volt vállalni.
Legalább most törjünk ki ennek az új közösségbomlasztásnak a bűvköréből! Legalább most ne engedjük manipulálni magunkat! Nevezzük nevén a bűnt, de csak akkor, amikor elkövetésének minden körülménye ismeretében ítélhetünk.
És ne felejtsük: „sem a bűn, sem a bűntudat nem ítélhet az érték felett”.
DÁVID GYULA
Szabadság (Kolozsvár)

Egy név a sepsiszentgyörgyi ötvenhatos emléktábláról: Szekeresi Nagy József
Az emlékezés és főhajtás akkor kap – úgymond – történelmi és egyetemes „hátszelet”, ha mindannyiunkban tudatosítjuk: az 1955. évi genfi konferencia, különösen pedig az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc (az utóbbi minősítés a Romániában hat év börtönbüntetésre ítélt és azt – néhány napot leszámítva – teljes egészében letöltő Kossuth-díjas írótól, Páskándi Gézától származik) hatására az oly sok véráldozatot követelő erdélyi kérdés megoldására négy, papírra rögzített, legépelt terv született.
Szoboszlai Aladár római katolikus plébános kidolgozta a román–magyar konföderáción alapuló (ehhez csatlakozna később Ausztria) tervét. Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész a kantonális megoldást tartotta célravezetőnek. A romániai magyar kantonhoz tartoznának az ókirályságbeli magyarok is, a szórvány fogalmát pedig kerülni kell, mert az dehonesztáló és elbizonytalanító az ott élők számára. Hasonlóan képzelte el az erdélyi szászok, partiumi svábok kantonját is, vagyis Svájctól eltérően a kantonok határai nem esnének egybe a nyelvi határokkal.
Dr. Dobai István az 1957. február 8-án véglegesített „ENSZ-memorandumában” báró Wesselényi Miklósnak az 1848. június 18-án Klauzál Gábor akkori földművelési, ipari és kereskedelmi miniszterhez írott levele alapján azt javasolta: az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt Erdélyt Románia és Magyarország között osszák két részre, majd hajtsák végre a kölcsönös lakosságcserét. Fodor Pál csíkszeredai vasút-, híd-, útépítő mérnök Dobai Istvántól teljesen függetlenül – ugyancsak az 1956-os magyar forradalom hatására – kidolgozta Erdély két egyenlő részre osztásának tervét. Az ő változatában nem vízszintesen, hanem vertikálisan, északról, a történelmi Máramarostól dél felé haladva osztották volna fel Erdélyt Magyarország és Románia között, majd az ENSZ égisze alatt végrehajtják a román–magyar lakosságcserét. Mérnöki alapossággal azt is kiszámolta, hogy vasúti szerelvények igénybevételével is nyolc évre lenne szükség a lakosságcsere lebonyolításához. A négy szerző teljes mértékben tudatában volt annak, hogy az életükkel játszanak, ennek ellenére vállalták a legdrágább érték, az emberi élet feláldozását is. A négy perben összesen 102 személyt ítéltek el, közülük tizenkettőt bírósági ítélet alapján 1958. szeptember 1-jén, illetve 1958. december 2-án kivégeztek.
Összehasonlításképpen meg kell említenünk: ma, amikor az autonómiatervek kidolgozóit sem súlyos börtönbüntetés, sem kivégzés, sem egész életre szóló ellehetetlenítés nem fenyegeti, az erdélyi kérdés egyfajta megoldására a romániai magyar politikai és szellemi elit összesen két használható autonómiatervet tett le az asztalra!
A méreteiben is példátlan retorzió – a magyar vonatkozású perek az 1950-es évek második felének legnagyobb romániai koncepciós jogi eljárásai! – akkor válik igazán döbbenetessé, ha azzal az információval is kiegészítjük: a Szoboszlai-per elítéltjei közül négyen, a Dobai-perben pedig ketten a börtönben elszenvedett kínzások, brutalitások nyomán hunytak el. Közéjük tartozik Kertész Gábor ügyvédjelölt, a per negyedrendű vádlottja s megemlékezésünk mártír hőse, Szekeresi Nagy József. Mindketten olyan borzalmas körülmények között, testi, lelki erejüket felőrlő körülmények között távoztak az élők sorából, hogy az egyik rabtársuk, a bukaresti román Spiru Genat – aki együtt ült Szekeresi Nagy Józseffel a haldoklók számára kijelölt cellában – kijelentette: ha kiszabadul, amikor az emberiség ellen súlyos és elévülhetetlen bűnöket elkövetőket felelősségre vonják, kész tanúskodni, hogy Nagy Józsefet tervszerűen meggyilkolták, idegméreggel siettették a halálát. Becsületes román emberként – mondotta rabtársainak Spiru Genat – egy politikai fogoly meggyilkolása miatt nemzete hírnevét nem hagyhatja bemocskolni, éppen ezért név szerint felsorolja azokat a smasszereket, akik szadista módon a halálba juttatták az ákosi magyart. A magyar–román kapcsolattörténet keserű fintora: sem a magyar, sem a román kollektív emlékezet semmit nem tud arról – a történetírás is adós mindezzel –, hogy az 1941., 1942., 1943. évi román lakosságcseretervek szerzőinek – Sabin Manuilănak, a román Központi Statisztikai Hivatal vezetőjének, Vasile Stoica külügyminiszter-helyettesnek, illetve az 1943. évi román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervezet kidolgozóinak – a hajuk szála sem görbült, pedig a homogén román nemzeti állam megteremtése bűvkörében és lázában minden kisebbséget, elsősorban a magyarokat – Sabin Manuilă 3,8 milliót, Vasile Stoica 5 milliót – kitelepítettek volna az országból úgy, hogy Románia lehetőleg ne veszítsen területeket.
Szekeresi Nagy József 27 évesen, a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.), a magyar honvédek 1940. szeptember eleji bevonulása után a Szatmár megyei Ákos község bírója, első embere lett, négy éven át nemcsak meghatározta, hanem alakította is a település életét, mindennapjait. Mártíromságát immár nemcsak a szülőföld, a Szilágyság, a Partium, hanem a magyarság kollektív emlékezete is számon tartja, megőrzi.
E sorok írója éveken át tanulmányozta, román nyelvről magyar nyelvre fordította a bükkfanyelvezetű perirat minden sorát.
Az ítélet szövege szerint 1957. március 31-én tartóztatták le. Valójában 1957. március 30-án, ezt bizonyítja a 14 óra 10 perctől 15 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyve. Nagy József beismerte, hogy 1956 novemberében Szamosújvárra jött a sógornője, dr. Dobai István felesége, aki elolvasásra átadott három forradalmi verset, illetve prózai szöveget: Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról, illetve Örkény István Fohász Budapestért című újságcikkét. 1957 januárjában Dobai István – Nagy József sógora – beszélt Ravasz László püspök körleveléről, majd 1957 márciusában Dobaiék kolozsvári lakásán elolvasta az „ENSZ-memorandum”-ot. Az „ENSZ-memorandum”-mal kapcsolatosan az 1957. április 9-i kihallgatáson a következőket vallotta: „Miután elolvastam a revizionista kiáltványt (ezt a vallató tiszt, Ioan Oprea főhadnagy fogalmazta meg – T. Z.), társadalmi származásomnál és helyzetemnél, valamint a rám jellemző politikai érzelmeknél fogva egyetértettem ezzel az akcióval és a revizionista kiáltvány tartalmával.” A vallatás során az is kiderült, hogy testvére, Nagy Ferenc katonatiszt volt Horthy Miklós kormányzó hadseregében: „A mi családunknak 152 (százötvenkét) hold földterülete volt Ákos községben. Ebből a földterületből 21 hold a testvéremé, Nagy Ferencé volt, aki tiszt volt a horthysta hadseregben. 1944 után Magyarországra menekült, 1947-ben letartóztatták, 82 hold a nagybátyámé, Nagy István gyógyszerészé volt, aki elhunyt, 16 hold pedig a feleségemé, Nagy Kataliné. (…) A testvérem, mivel 1944 után elmenekült Magyarországra, az ő vagyonrészét az állam javára elkobozták. A vagyon többi részét 1949-ig én igazgattam, én műveltem meg, akkor kisajátították, és számomra kényszerlakhelyként Szamosújvárt jelölték ki” – olvasható az 1957. április 27-i, 18 órától 21 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyvében.
A vallatások, kínzások során többször is visszatértek az 1940 és az 1944. március 31. közötti történésekre. A smasszer kezében ott volt a zilahi bíróság 1946-os, egyértelműen a kommunista párt nyomására született elmarasztaló ítélete, amely szerint megvert egy román fiatalt, így a románellenesség vádját is megfogalmazták, sőt, Nagy Józsefet kényszerítették, hogy ezt bevallja: „Gyilkosságot vagy más súlyos tettet nem követtem el azon kívül, hogy 1941-ben megvertem egy román fiatalt, Nistor Vasilét a községből azzal az ürüggyel, hogy káromolta a magyarokat. 1946-ban, Erdély felszabadulása után Nistor Vasile elégtételt követelt, a zilahi törvényszék arra ítélt, hogy kártérítésként bizonyos összeget fizessek neki. Nem emlékszem, hogy mekkora összeg fizetésére ítéltek.”
Szekeresi Nagy József 1957-es perének legsúlyosabb vádpontja a hazaárulás volt. A vádiratot a mindössze másfél oldalas, 1950/199. számú törvényrendelet alapján fogalmazták meg, amely szerint a gondolatban elkövetett „bűntényt” éppen olyan súlyosan büntetik, mint a ténylegesen elkövetett bűncselekményt. A hírhedt Visinszkij-módszer értelmében, ha a vádlottból veréssel, kínzással, bármi áron beismerő vallomást sikerült kicsikarni, az a vádpontok beismerését jelentette, és halállal is büntethető.
Szekeresi Nagy József a törvényszéki kihallgatáson a vádlottak közül egyedül fogalmazta meg az éppen regnáló román szocialista rendszer kisebbségellenes politikájának lényegét: amit nem töröltek el a gárdisták, azaz a legionáriusok, azokat a kisebbségi jogokat megszüntették a kommunisták! Börtönbeli szenvedéseiről csak közvetett információink vannak. Dobai István visszaemlékezései szerint minősíthetetlen és aljas szekustrükk áldozata lett: a letartóztatásakor azzal hitegették, ha mindent elmond, azonnal szabadlábra helyezik, visszamehet Ákosra, ahol hatalmas tekintélyével, mezőgazdasági ismereteivel kiránthatja a kátyúból a szocialista mezőgazdaság szekerét. Szekeresi Nagy József – aki 1949. március 2-ától valójában páriaként, számkivetettként élt Szamosújváron – hitt a szirénhangoknak, és amikor szembesült vallomása következményeivel, rabtársai egy része kiröhögte, ő pedig összeomlott. Az élete olyan, mint a görög sorstragédiák hőseié. Semmit nem tudott arról, hogy az ákosiak a magyar forradalom napjaiban valóban haza akarták őt hívni, hogy újra vezetőjük legyen, de arról sem, hogy a helyi pártalapszervezet a hír hallatán tudatosan készítette elő a fizikai megsemmisítését. Az ő, a Dobai István és Kertész Gábor dossziéjára a halál keresztjét írták, vagyis „borítékban fognak szabadulni”, azaz a hozzátartozókat majd levélben értesítik az elítélt haláláról. Sajnos, szó szerint beteljesült a smasszerek fenyegetése: Szekeresi Nagy József, Kertész Gábor és sok száz rabtársuk „borítékban” szabadult a börtönből. A 48 évre szabott rövid életút mélységeinek és magasságainak igazolására állítottam össze Szekeresi Nagy József curriculum vitae-jét.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A magyar kultúra napja – Romániai magyar programok
Romániában koncertekkel, színházi előadásokkal, szavalóestekkel és maratoni felolvasásokkal ünneplik január 22-őt, a magyar kultúra napját, amelynek keretében Szatmárnémetiben a Magyar Kultúra Hetét rendezik meg.
A Szatmárnémeti Ady Endre Társaság és egyéb helyi közintézmények és alapítványok szervezésében kerül sor a Magyar Kultúra Hetére, amely január 19. és 27. között zajlik a partiumi városban - tájékoztatták kedden a szervezők az MTI-t.
A rendezvény programja szerint egy hét alatt a szatmárnémeti közönség megtekintheti a Nagyvárad Táncegyüttes Bambucördög és Fekete sáfrán című előadását, lesz Dsida Jenő pódiumest, díjnyertes színjátszó csoportok seregszemléje és szavalóverseny. A rendezvény egyik partnere a helyi Északi Színház Harag György Társulata, amelynek művészei egyebek között Kovács András Ferenc megzenésített verseit adják elő Csillagszél címmel. Január 26-án este a magyarországi Misztrál együttes lép fel.
Marosvásárhelyen másodszor szervezik meg január 22-én azt a maratoni felolvasóestet a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek a szervezésébe az idén több helyi civil szervezet, egyetem, valamint irodalmi és médiaintézmény is bekapcsolódott.
A felolvasáson nagy szerepet kapnak a marosvásárhelyi szerzők, de a felolvasni vágyók más erdélyi magyar kortárs szerzők írásaiból is válogathatnak. Kiemelt figyelmet szentelnek az évfordulós erdélyi szerzőknek, hiszen idén ünneplik Szilágyi Domokos költő születésének 75., Páskándi Géza író születésének 80. és Karácsony Benő író születésének a 125. évfordulóját, illetve Dsida Jenő költő halálának 75., Nyirő József halálának 60., Csíki László író halálának ötödik és Wass Albert író halálának a 15. évfordulóját.
Január 20-án Székelyudvarhelyen fotókiállítás nyílik a helyi Művelődési Ház koncerttermében, ahol a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban szervezett fotótáborokban részt vett művészek alkotásait teszik közszemlére. Székelyudvarhelyen is több napos rendezvényt tartanak a magyar kultúra napja alkalmából, így lesznek képzőművészeti kiállítások, tánc- és színházi előadások, könyvbemutatók, filmvetítések, de népdalversenyre is sor kerül.
Bukarestben a Balassi Intézet és a Bukaresti Nemzeti Opera közös szervezésében koncertet hallhat a közönség a magyar zeneirodalom jelentős alkotásaiból, szinte valamennyi vokális műfajban, Borsos Edith és Anda Pop énekművész tolmácsolásában.
A magyar kultúrát 1989 óta ünneplik január 22-én, a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
MTI

Deák Akadémia – 2013
Délelőtt szól a telefon: meghalt Deák Feri. Sejtettem már, hogy ismét baj van (súlyosnak mutatkozott betegségét és vélt gyógyulását követően), mert legutóbbi (távolsági, szegedi) jelentkezése óta meglehetősen sok hét telt el, holott jelezte, hogy elküld régebbi szövegeket, amelyeket össze kellene dolgoznom a Szegeden (Kriterion-beli nyugdíjazása után új kiadói munkahelyén) készülő Deák-kötet számára. Közeli barát, régi nagyon kedves és fontos munkatárs ( több könyvem borítójának tervezője, a legmegbízhatóbb Korunk-grafikus) elvesztése megrendít, ám az ember olyan, hogy lehetőleg végzi tovább a megkezdett munkát.
Éppen egy felgyűlt folyóirat- és újsághalmot próbálok felszámolni, válogatni, a megőrzendőket helyükre tenni – s a legváratlanabbul egy 1995. júliusi Háromszék-szám kerül a kezembe, benne egy akkori publicisztikai rovatom soros darabjával. A címe: Deák Akadémia. Gyanakodva nézem, olvasom. (Nem utólagos kitaláció!) Deák Feriről szól, a sepsiszentgyörgyiek olvashatták. Ha már a – szomorú – véletlen így hozta, úgy gondolom, ehhez a korábbi íráshoz csupán egy évszámot (Feri életében a végsőt) kell hozzátennem mindannyiunk emlékeztetőjéül: 2013.
Deák Akadémia
Ha azt kérnék tőlem, nevezzem meg a Deák Akadémia alakulásának dátumát vagy akár a gondolat megszületésének helyét, zavarba jönnék. A Magyarországon, Budapesten székelő Széchenyi Akadémiának, amely újabban szervezi az írókat, művészeket, bizonyára ismertek a bejegyzési adatai – bár az 1990-es Akadémiai Kislexikonban (a II. kötetben) nem találom őket, sőt az Új Magyar Irodalmi Lexikon sem ismer ilyen címszót (1994-ben). A Deák Akadémiáról még nehezebb pontos ismereteket gyűjteni, minthogy mostanáig mindössze egy könyv – igaz, nem akármilyen kiadvány! – jelzi létrejöttét 1995-ben.
Az újdonsült Akadémia névadója Deák Ferenc, ám nem a Széchenyi-kortárs politikus, hanem a hatvan évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgy melletti Kökösben született grafikus, akinek méltó megünneplésére a Kriterion-beli kollégái találtak ki egy rendhagyó emlékmappa elkészítését. Az ötlet testet öltött, s a kolozsvári Misztótfalusi Nyomdában (lehetett volna vajon méltóbb helyen?) kinyomtatott könyvre – mert az lett belőle – a szerkesztők ráírhatták: „A kiadványban örömmel sorakoztatjuk fel művelődési életünk jeles képviselőinek felkérésünkre beérkezett vallomásait: a jó barátnak, a régi, kedves munkatársnak több évtizedes munkásságát értékelő kézírásos sorait.”
Amint az idézetből kiolvasható, elsősorban gesztus értéke van e kiadványnak. A grafikusi asztala fölé hajló szerzetessel találkozunk, aki hónapokon, éveken át háttérbe szorítja saját művészi álmait, hogy megfelelő formát (címlapot, grafikai képet) adjon mások műveinek nyomtatott változatához. A most megszólalók többsége ezt a Misztótfalusi módján vállalt szolgálatot ismeri el, köszöni meg, holott ugyanígy lehetne méltatni, részletezőn elemezni a rajzművész teljesítményét, amely végül is nem szorítható be egy nyelv, egy művelődési kör határai közé. (Ennek elismeréséről korábbi díjak, kiállítások kritikai visszhangjai szólnak.)
A Deák Akadémiát írtam ide címként, akkor hát maradjunk az említett, irigylésre méltóan szép könyvnél, a harminckilenc társszerző együttműködésénél. Külön-külön talán nem mindegyikkel vállalnám a társszerzőséget, így együtt azonban gyönyörű és megtisztelő a társaság, az „Akadémia”. Nem hiszem, hogy könnyű volna még egy kortársat találni, akinek kedvéért valamennyien itt szereplők leülnénk íróasztalunkhoz baráti köszöntőt, laudatiót szövegezni. Ám éppen ez az együttlét teszi az akadémiát. És hogy kik tartoznak bele? Hát olyanok („igazi” akadémikusok), mint Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Egyed Ákos, Imreh István és aztán mi, többiek a festő Abodi Nagy Bélától és a prózaíró Bálint Tibortól Veress Zoltánig és Visky Andrásig. Ez a könyv valamikor dokumentumgyűjtemény is lesz, hiszen őrzi a kézírását a már halott Páskándi Gézának s élő klasszikusainknak. (Kit soroljak ide, hogy ne legyen sértődés?) Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Szabó Gyula – talán ennyi is elég, hogy a „szöveggyűjtemény” súlya mérhető legyen.
Büszke vagyok rá, hogy magam is ott szerénykedhetek a Deák Akadémiában.
Ui. Közben, 1995 óta Deák Ferit sokan megelőzték mint távozók: Jakó, Imreh István, Abodi Nagy, Bálint Tibor, Veress Zoltán, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula. De ők is megmaradtak a megtiszteltek és tisztelők között.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Páskándi Géza kor- és időszerűsége
Mindhárom műnemben, illetve sok műfajban alkotott maradandót Páskándi Géza (1933. május 18. – 1995. május 19.), akárcsak huszadik századi legnagyobb íróink.
Már életében a legmerészebb újítók közé sorolták, ugyanakkor ő volt az, aki legfőbb „szövetségesének" éppen az irodalmi és kultúrtörténeti hagyományt, valamint a történelmet tartotta. Alapköveknek, melyekre építette karakteres, összetéveszthetetlen műveit a lírikus, az elbeszélő, a dráma- és esszéíró. Utat mutatott, nemegyszer vitákat provokálva, hogyan lehet a hagyományból merítkezve megújítani az irodalmat. Költői-újságírói pályáját tizenévesként kezdte 1949-ben, majd börtönből való szabadulása után – hat évet ült mint politikai elítélt 1956-ban vállalt szerepéért – először novellistaként, az Üvegek című kötetével (1968) mutatott új irányt, mondhatni a kortárs európai áramlatokkal egy időben, aztán az abszurd jegyében alkotó drámaíró Az eb olykor emeli lábát című kötettel (1970), a lírikus pedig a Tű fokával (1972) mutatkozott be teljes fegyverzetben. Két remekműnek számító drámája, a hitújító Dávid Ferencről írt Vendégség és az Apáczai Csere Jánosról írt Tornyot választok (utóbbit a Kolozsvári Állami Magyar Színház mutatta be 1973-ban) kötetben nem, csak folyóiratközlésben volt olvasható (Korunk, 1970, illetve 1972) míg Erdélyben élt.
A Romániát elhagyni kényszerült Páskándi (1974. február) budapesti alkotói periódusában (1974–1995) főként a drámaíró került előtérbe, de a költő, az elbeszélő és esszéíró is mondhatni folyamatosan jelen volt az anyaország irodalmi életében. Nagyepikájának témája, amelyet szintén művelt, a nemzetközi tiltakozást kiváltó romániai falurombolás (A sírrablók, 1989), valamint a romániai „forradalom" (Szekusok, 2007). A rendszerváltás idején s az azt követő első években határozottan állást foglalt a szellemi és közélet minél teljesebb demokratizálásáért, illetve a magyarságot mint nemzetet, valamint a magyar kisebbségeket érintő nagy kérdések tisztázásában. Hogy ez utóbbi kérdéskör mélyen foglalkoztatta, az igazolódni látszik abból is, hogy az élete utolsó évében megjelent egyik kötetébe, amelynek maga válogatta anyagát a teljes életműből (Az örömrontó angyal, 1995), két vitairatot, nyílt levelet is felvett. Egyikben a magyarországi irodalmi-szellemi életben az akkor kibontakozó pártosodást és szakadást, illetve az írástudók nemzetük és a demokrácia iránti felelősségét tárgyalja, a másikban a Kárpát-medencei magyarság történelmileg-politikailag megoldatlan, égető kérdéseit veti fel. Ma is eleven problémák ezek, hiába telt el több mint két évtized azóta...
Páskándi Géza – írtam róla korábban – hazát választott szülőföld helyett egy kritikus helyzetben, 1974-ben. Visszhangos egyéni döntés volt ez akkor. Egy Tamási Áronról készült esszéjében ennek a döntésének rejtett magyarázatát is megtalálni. Nem szónoki az általa 1991-ben, az Áron ága kivirágzik című esszében megfogalmazott kérdés, mert meg is válaszolja a szerző, Tamási hasonló döntéséről elmélkedve: „Hol tehet az ember – a Képességes ember – jobbat-többet önmagáért és természetesen: a szűkebb-tágabb pátriáért? Mindig ez a döntő. S persze a valódi üldözöttség. Tamási kivételesen nagy tehetsége csak szabad magyarságában teljesedhet ki igazán, amely egy kicsit a szülőföldtől való distanciát is jelentheti. Ez pedig eleve öniróniát szül. Mert Tamási egyik kivételes vonása épp abban áll, hogy népe iránti nagy szeretete nem zárja ki a gyöngéd, de néha erősebb iróniát. A nemzeti öniróniát, amely végtelenül fontos: ezen mérjük a lélek civilizáltságát is gyakorta. Nézzünk körül: az önironikus népek a legszabadabbak, mert oly szabadok, hogy még önmagukon is kacagni mernek."
Páskándi gazdag életműve is jórészt az effajta világlátásnak a jegyében jött létre, s bizonyára kor- és időszerűségét is az ebből következő egyéni írásmód és stílus jelenlétével magyarázhatni.
Borcsa János
Krónika (Kolozsvár)

Aki magyarnak alkalmas
Vona Gábort és sokan másokat kitiltanák törvényhatóságilag Romániából, mert a magyarüldözés és a székelyföldi, erdélyi ki-betelepítés ellen szólaltak. Erre a sorsra szánták sok évvel ezelőtt a bécsi jogásznőt, Éva Maria Barkit is. De kitiltásnak „örvendett” a nagyszerű irodalomtörténész, budapesti egyetemi tanár Czine Mihály is sokáig a kommunista uralom idején, ezt a megtiszteltetést vívta ki a 70-es években Ablonczy László újságíró is, aki később (1991-ben) a budapesti Nemzeti Színház igazgatója lett. Ne soroljuk, akadnak bőven, akik magyarként kerültek Erdélyben alkalmi, ad hoc bíróság elé kietlen hazánkban. Rostálnak hát a kietlen hatalmaskodók, de rostálunk magunk is, Székelyföldön is, de nagyon igen Magyarországon is. Amott, az anyaországban nacionalistának, fasisztának, fajüldözőnek is nevezik azokat, akik a hazai és a szétszórt magyarság érdekében cselekednének végre valamit. Itthon az RMDSZ csak azokkal a magyarokkal hajlandó szövetkezni, akik nem indulnak választáson pártként. Különös, egészen különös. Szövetséggel, platformmal, „civilekkel” igen, ám aki parlamentre törne, azt elvetik. Az a magyar – ellenségük. Mennyivel lenne szegényebb az erdélyi magyar sors a mainál, ha holnap egyetlen akarattal dobbantunk nemzeti ügyekben?
Nem ragozom, nem sorolom, elég nekem a Magyarországon „kiharcolt” bélyeg: „Az Erdélyből átjöttek közül a leginkább nacionalista Páskándi Géza, Czegő Zoltán és Szervátiusz Tibor”. Na, én hazajövék, jól haza! És itthon adom tovább a székely Tamási Áron szavait, aki vigil is volt, éber, apparitor is, ami védőt jelent latinul. Tamási mondotta, a nagy székely író: Aki embernek nem jó, az magyarnak is alkalmatlan.
Ne higgyük egy percig se, hogy a törtető, kamráért, karrierért melldöngető néppártos vagy polgári pártos különb magyar, mint más hasonló. Embernek kell lennünk, hogy alkalmasok magyarságra is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Szituációs drámák kistotálban – a Magyar Dráma Napja Erdélyben
Erdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják.
Erdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják. „A színdarabokban nem feltétlenül mindig a szöveg a fontos, mint inkább a megjelenített szituációk” – jelentette ki Tasnádi-Sáhy Péter drámaíró szombaton Nagyváradon azt követően, hogy a Szigligeti Színház művészei a magyar dráma napja alkalmából felolvasó-színházi előadás keretében bemutatták első színdarabját, a Kistotált. A Budapesten született, jelenleg Nagyváradon élő szerző krédóját első darabja is tükrözte, amely címéhez méltóan a filmművészetben alkalmazott plánhoz hasonlóan a kortárs budapesti mindennapok egy szegmensét, annak jellegzetes figuráit mutatja be. Az epizódszerű jelenetekből összeálló darabban a felesége által elhagyott, gyerekétől is eltiltott, kilátástalan helyzetű férfitól a sikeres, de neurotikus, zilált magánéletű vállalkozóig és a felnőttek világába éppen csak belekóstoló, félénk diáklányig számos figura megtalálható, történetük a mai, egyre kevésbé emberarcú, egyre kilátástalanabb mindennapokba ágyazódik be.
Felolvasószínházban megelevenedett kortárs darab
A színészek által még egy kis kultúrkávéház miliőjében is szuggesztíven megelevenített darab rovására talán csupán annyi írható, hogy a mindennapi figurák – bár gyakran hangzanak el vulgáris kifejezések, amelyeknek teljes mértékben helyük van a mai magyar közegben játszódó drámában – néha nem annyira egy mindennapi ember, hanem inkább egy amerikai sitcom szereplőjének stílusában szólalnak meg. Élő ember nemigen mond olyat, hogy „úgy néz ki, mint egy mini-Stonehenge, amit lefingott egy dinoszaurusz”, és néha más szereplők is kissé papírízűen szólalnak meg. Mindez azonban nem rontja el végzetesen az élvezeti értékét a darabnak, amelyet a szerző – az azt színpadra alkalmazó Dimény Levente jellemzését kölcsönvéve – szituációs párbeszédek összességeként jellemzett. Az 1981-ben született Tasnády-Sáhy Péter egyébként nem csupán a színház világa iránt érdeklődik, tavaly megnyerte az Élet és Irodalom tárcanovella-pályázatát. Jelenleg a nagyváradi Erdélyi Riport című hetilap újságírója, korábban Temesváron élt, ahol a Csíki Gergely Állami Magyar Színház fiataloknak szóló Virtuális Színház című projektjében dolgozott dramaturgként. 2009-ben 10 hónapig angolt tanított egy szegénynegyedben Indiában, ottani élményeiről 2010 végén Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója címmel írt kötetet. Mint elmondta, apai ágon nagyanyja temesvári, nagyapja pedig nagyváradi, így tulajdonképpen „hazajött” Budapestről a Béga-parti városba, majd onnan feleségével, Tasnády-Sáhi Noémival együtt, aki korábban a temesvári színház színésze volt, idéntől pedig a nagyváradi Szigligeti Színház művésze – a Pece-parti Párizsba.
Társulatok főszerepben
A színháztörténetet nem a szerzők, rendezők, nem is a színészek, hanem a társulatok írják – hangzott el Marosvásárhelyen a magyar dráma napjának legfőbb üzeneteként. Az ünnepség Vásárhelyen pár éve a Nemzeti Színház mögött található Aranka György-szobornál kezdődik. Aranka volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság alapítója, de ő volt az is, aki elsőként kérte a guberniumot 1791-ben, hogy engedtessék meg a magyar nyelvű színjátszás – hívta fel a figyelmet a koszorúzáson a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila. Hozzátette, a magyar dráma napjának ünnepe a számvetésre is jó: végiggondolni, mit valósított meg a színház eddig, és mit nem, valamint mit kell még elvégeznie. A Nemzeti idén elérte a legmagasabb nézőszámot 1989 óta – mutatott rá Gáspárik. Az ünnepségen felolvasták Láng Zsolt marosvásárhelyi író a jeles nap alkalmából írt üzenetét is. „Nem véletlen, hogy a színháznak soha nem kellett cenzúrától tartania, vagy betiltástól félnie. Két ember szavak nélkül, sőt, kézjelek nélkül is el tud küldeni bárkit melegebb éghajlatra. Ki lehet dobni színészeket, felszállnak a buszra, és amíg az állomásra érnek, képesek valami olyasmit eljátszani, amitől a busz utasai megbabonázva szegődnek a nyomukba, vagy megfordítják őket, és visszakövetelik nekik a színházukat” – hangzott el Láng Zsolt üzenetében. A rendezvényen az idén nyolcvan éve született Páskándi Géza íróra, költőre, drámaíróra emlékeztek, felolvasószínház keretében mutatták be Páskándi Kalauz nélkül című darabját, majd a magyar drámáról Demény Péter író beszélgetett Gáspárik Attilával.
Krónika (Kolozsvár)

Arról, hogy mi dolgunk a világon*
In laudem – Dávid Gyula
Amikor az Árapatakon 1928. augusztus 13-án született Dávid Gyula szerkesztő, irodalomtörténész csöndesen megérkezik és lelkesítő figyelemmel követi az eseményeket, s ha szól, célokat fogalmaz meg, ha nem szól, lelkifurdalásunk támad; járása-kelése valami egyértelmű úton levés benyomását kelti, mintha kicsit a föld felett is járna...
Pedig csak arról van szó, hogy eszmények útján jár, hogy meglelte szabadságát, amely szerint az élet sokféleségében önmaga számára folyamatosan értelmes feladatokat lát meg, fogalmaz meg és visz jó végre. De ha jobban megnézzük, ez az önmaga – noha szép családot is jelent – nagyon is az olvasni, tudni, érteni vágyó és bízzunk benne: a kincseit el nem herdáló közösség váteszi tagja is.
...Van és mindig is volt dolga a világon: amikor a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakát 1951-ben elvégezve szintén Kolozsvárt az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője volt; amikor ösztöndíjas aspiráns, majd 1956-ban tanársegéd lett a Bolyai Egyetemen. S aztán, szakképzetlen munkásként volt a kolozsvári Városgazdálkodási Vállalatnál, sőt, amikor öt éven keresztül munkanélküli volt, akkor is (1965–70). Vörösmarty szavaival mondom, hogy ereje „szerint és a legnemesbekért” dolgozott a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként is 1970-től nyugdíjazásáig (1992), a Kriterion Romániai Magyar Irók sorozata gondozójaként 22 éven keresztül, a Polis Könykiadó ügyvezetőjeként 1992 óta (többek között a Remekírók Diákkönyvtára sorozat révén), az Erdélyi Múzeum folyóirat, az Erdélyi Tudományos füzetek könyvsorozat, a Romániai Magyar Bibliográfiák, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként, sőt ennek a 3. kötettől kezdve főszerkesztőjeként, a EMKE elnökeként (1991–1999) és a felsorolás koránt sem teljes. ...A több mint 250 kötet szerkesztőjeként, tankönyvszerkesztőként (A romániai magyar irodalom története), a Reményik-, a Bánffy-életmű kiadójaként, a filológia magas szintű művelőjeként tekintünk ma Dávid Gyulára.
E pálya elején, amelyet a társadalmi szolidaritásban és közvetíthető tudásban összefoglalható eszmények következetes érvényesítése jellemez, az ember társadalmi-politikai kiszolgáltatottsága mint sorsfordító, de nem lélekcserélő próbatétel jelentkezett – akkor, amikor az 1956-os magyarországi forradalom romániai hatásának is nevezhető események bekövetkeztek; voltaképpen az ’56-os magyarországi forradalmat a politikai önkény tisztogatási programja jegyében ürügyként használó romániai államapparátus megtorló akciója révén. A szép irodalomtörténészi-felsőoktatási karrier elé néző, egyébként a közösségért való munkálkodásban mindig is értelmet látó fiatalt koholt vádakkal tartóztatták le 1957-ben és ítélték el hét évre.
Mert korábban egy kollégájával beszélgettek a magyarországi forradalomról és azt nem helytelenítették. Mert néhány diákkal halottak napján kivonult a Házsongárdi temetőbe, felkeresték Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírját vagy emlékjelét: erre hivatkozva (és provokációkkal, vallatással, megtévesztéssel, zsarolással gyűjtve a politikai döntéshez hamis bizonyítékokat) távolították el munkahelyéről, egyfajta életútról, vetették alá lelki és testi tortúráknak.
Hogyan tudhatta megőrizni szellemi frissességét, az emberbe az értelmes életbe vetett hitét e hét szűk esztendőben (és az azt követőkben)? Állítása szerint szenvedőből megfigyelővé vált, kiszakította magát abból a kontextusból, amelyben élt: képes volt elvonatkoztatni a körülményektől. Több fogolytársával együtt (hogy csak néhányat említsünk: Páskándi Gézával, Várhegyi Istvánnal és László Dezsővel) a tanulás lehetséges formáit kereste.
Micsoda hét esztendő! Színhelyei a kolozsvári Szekuritáté, a szamosújvári börtön, ismét Kolozsvár, 1959: a Duna-deltai Periprava-Grind, Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoeneşti, majd újra Szamosújvár.
A könyveket mindig is értékelő családból származó Dávid Gyula maga is könyves ember: az általa írt vagy szerkesztett művek sorából politikai elítéltsége tapasztalatait is megjelenítő, de főleg a méltatlan feledés ellenében megtervezett és megvalósított jelentős munkát emelném itt ki. Az erdélyi 56-osok életrajzi adattárát 2004–2005-ben szerkesztette azokra figyelve, akiknek ügye közvetlenül vagy közvetve, de kapcsolódott a magyar forradalom romániai kihatásainak az ő szavával élve jelenségkomplexumához. Sorstársait is megszólította, az életrajz formát találta mértéktartó és a későbbi értelmezés számára is legmegbízhatóbb szövegtípusnak: a pályák emlékezete tömören és felszólító erővel kerül be az emberi szenvedéstörténet példázatai sorába.
Az emberi méltánytalanság sem cinikussá, sem embergyűlölővé nem tette, életerejét ma sem valamiféle bosszúvágy vagy a kivételesség tudata adja. „Igaz örökséggel új szövetségre lépni...” A hétköznapok egymásra torlódó tennivalóiban a köz fogalmát nem tartja értelmevesztettnek. Jogunk van a saját múltunkhoz, az átéltek megjelenítése is erőfeszítést, összpontosítást, sokféle döntést feltételez. Összehangolt munka, hosszú távú tervezés és a megbecsülés formái nélkül jelenünk és jövőnk bizonytalan, jelzi az eszménykövető, kultúrával politizáló kisebbségi.
Az értelmes feladatokat megfogalmazó, azokat bizakodva, szívós és módszeres következetességgel megvalósító élet: ez ama szabadság, amelyben igazi önmagát megteremtette Dávid Gyula, s amely által mégiscsak közelít eszményeihez az ember.
Adassék néki tisztelet.
*Elhangzott a díjátadó ünnepség alkalmával
Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom évfordulója alkalmából rendezett szerda esti ünnepségen Balog Zoltán, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője átadta Dávid Gyulának a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. A magas állami kitüntetést Áder János magyar köztársasági elnök adományozta az író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és könyvkiadó Dávid Gyulának a magyar irodalomban végzett kimagasló tevékenysége, irodalmi életútja elismeréseként Augusztus 20-a alkalmából, az átadásra azonban csak most került sor. Köszönő beszédében a kitüntetett örömét fejezte ki, hogy éppen erre az időpontra időzítették az eseményt. Dávid Gyula munkásságát Magdó János, magyar főkonzul és Egyed Emese irodalomtörténész méltatta. A magyar főkonzulátus által szervezett megemlékezésen magyar közéleti személyiségek, egyházvezetők és politikusok mellett Emil Boc polgármester is jelen volt, aki magyarul köszöntötte a jelenlevőket, valamint Mihnea Iuoras szociáldemokrata alprefektus is.
Szabadság (Kolozsvár)

„Isten tartsa meg az olvasók jó szokását!”
Ma kezdődik a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Számos újdonsággal, érdekességgel várja látogatóit a ma kezdődő 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amely ezúttal is arra törekszik, hogy minél több kultúraszerető embert a könyvek közelébe vonzzon, és hogy a könyv ünnepét rangos kulturális eseménnyé emelje. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett háromnapos programban minden korosztály megtalálhatja a számára legérdekesebb elfoglaltságot: a gyermekeket és fiatalokat vetélkedőkre, beszélgetésekre, író–olvasó találkozókra és különböző játékokra várják, de lesznek koncertek, színházi előadások, könyvbemutatók és irodalmi estek is, a felnőttek érdeklődésére is számot tartva. A könyvvásár 42 standján több mint 100 hazai és magyarországi kiadó könyvei közül válogathatnak a jelenlévők, félezer kötet először kerül a vásárlók elé. Az idei seregszemle apropóján Káli Király Istvánnal, Zágoni Balázzsal, H. Szabó Gyulával, Dávid Gyulával és Weghofer Ernával beszélgettünk.
– Tavaly magasra tettük a mércét, ezt a szintet pedig idén is tartani szeretnénk: a vásár keretében zajló valamennyi rendezvény a könyvhöz és az irodalomhoz kapcsolódik, minden a könyvért, a szellem hordozójáért és természetesen az olvasókért van – nyilatkozta lapunknak Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője, a Mentor Kiadó igazgatója. Utalt ugyanakkor arra is, hogy az előző évektől eltérően idén az utolsó napon, azaz szombaton adják át a Szép Könyv-díjakat, valamint az újonnan alapított Vásár könyve elismerést, amelyre bármely jelen lévő kiadó pályázhat az utóbbi három évben megjelent kiadványával. A vásár mellett a főszervező a járulékos programokra is kitért, amelyekre érdemes lesz betérni, többek között a Szilágyi Domokos verseiből összeállított Kényszerleszállás című előadást, valamint Páskándi Géza Kalauz nélkül című művének felolvasószínházi változatát említette.
– Isten tartsa meg a marosvásárhelyiek jó szokását, hogy nagyrészt ekkor vásárolják meg a karácsonyra szánt ajándékkönyveket, idén is számítunk rájuk – hangsúlyozta Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója. Kifejtette: az emberek általában felkészülten, listával jönnek a vásárra, ahol aztán az eltervezett kiadványok mellett más kötetekre is rátalálnak. Örömét fejezte ki, hogy minden évben sokan érdeklődnek a Koinónia könyvbemutatói iránt, ezúttal szombat déli 12 órára várják a közönséget a Bernády György Közművelődési Központba, ahol Cseh Katalin Amit nem lehet megenni, Horváth Levente Két találkozás között, Horváth Zoltán: Nyelvtörő ABC, Lucian Boia Miért más Románia?, Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor és Tanith Carey Hova tűnt a kicsi lányom? című kötetét ismerhetik meg.
Zágoni Balázs bízik ugyanakkor abban is, hogy a délutáni dedikáláson – 5 órától Cseh Katalin, Horváth Zoltán és Sikó-Barabási Eszter várja a könyvbarátokat – is többen lesznek, mint az előző években, amikor inkább csak két-három személy „lézengett”, holott ezek az alkalmak is kiváló lehetőséget kínálnak a szerzőkkel való találkozásra, beszélgetésre. Érdekesnek ígérkezik továbbá a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjainak műsora is, amelyben a Nyelvtörő ABC című kiadvány „elevenedik meg”, Pop Ágnes tanítónő vezetésével.
A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma mellett Kristóf György Kritikai szempontok a magyar irodalomtörténetben című kötetét is magával viszi a Kriterion Könyvkiadó a péntek délutáni könyvbemutatóra (15 óra, Nemzeti Színház) – nyilatkozta H. Szabó Gyula igazgató, hozzáfűzve: utóbbi megjelentetése azért is bizonyult hasznosnak, mert legalább ötven éve nem jelent meg kötete Kristóf Györgynek, aki annak idején a kolozsvári Ferdinánd Egyetem magyar tanszékét vezette. A kiadványt Gaal György gondozta, aki a helyszínen az általa végzett munkáról is beszél az egybegyűlteknek.
S hogy milyen elvárásokkal megy a Kriterion a marosvásárhelyi könyvvásárra? – Reménykedem abban, hogy a tavaly óta megújult, igazi fesztiválos hangulatúvá alakított vásárra idén is minél többen ellátogatnak, és persze vásárolnak is a portékáink közül – mondta H. Szabó Gyula, boldogan nyugtázva, hogy a könyvpiac zsugorodása ellenére még mindig jó hangulat jellemzi a marosvásárhelyi seregszemlét. Ez pedig köszönhető a Marosvásárhelyi Kulturális Központ fiatal csapatának is, amelynek tagjai 2012-ben szegődtek először a Románia Magyar Könyves Céh mellé. A gyerekek és a fiatalok számára szervezett programok is jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a megújult vásárhelyi rendezvénysorozatnak a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéthez hasonló „fílingje” legyen mindenki számára. – Egyesek szerint az irodalomról kellene szólnia a könyvvásárnak, és én úgy érzem, erről is szól, jót tett viszont ez a fejlődés – összegezte a Kriterion vezetője.
Öt könyvet mutat be holnap délután 5 órától a Nemzeti Színházban a Polis Könyvkiadó: Bánffy Miklós Emlékezések, Sigmond István Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben, a Kuncz Aladár emlékezete, Sztranyiczki Gábor Bolyongásaim egy felemás világban, valamint a Keresztényi felelet – Hitviták a 16–17. századból című művet. – Nyilvánvalóan szükség van a vásárok keretében szervezett könyvbemutatókra, az utóbbi években tapasztalt szerény érdeklődés viszont némiképp elszomorít ebben a tekintetben – magyarázta Dávid Gyula, a Polis igazgatója. Mint mondta, mostanság sikeresebbnek tűnnek a helyi, kisebb volumenű könyvbemutatók – például az elmúlt időszakban a Minerva-házban és a Protestáns Teológiai Intézetben tartott programok –, hiszen ezek iránt jóval többen érdeklődnek, mint a fesztiválokon, amikor akár több hasonló esemény zajlik párhuzamosan. Ennek ellenére ott kell lenni a vásári alkalmakon, a kiadók mellett a közönség és a szerzők számára is különösen fontos a találkozás, az eszmecsere, amelyre alkalmat teremt a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár.
Weghofer Erna, a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt vezetője szerint egyre inkább a kiadók vására lett a marosvásárhelyi seregszemle, ahol sok esetben akár 30-40 százalékos kedvezménnyel árusítják köteteiket a kiadók. Ez persze jó a vásárlók számára, sőt, a kiadók tekintetében is elengedhetetlen, hogy legalább egyszer egy évben találkozzanak az olvasókkal, a kereskedők viszont jelentős hátrányba kerülnek. – Hiányolom ugyanakkor azt is, hogy még mindig nem sikerült megszervezni egy olyan fórumot, ahol a kiadók és a kereskedők megbeszélhetnék közös dolgaikat – jegyezte meg Weghofer Erna, aki azt is elárulta, hogy a Gaudeamus ezúttal nem vesz részt a vásáron.
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár programja megtalálható a http://vasarhely.ro/konyvvasar/ oldalon, itt további részleteket találnak az érdeklődők a rendezvényekről.
Szabadság (Kolozsvár)

Ragyogó irodalmárok sötét múltja
Kényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett.
Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői.
Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról.
Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak.
Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni.
Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása.
Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”.
Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne.
Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget.
Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához.
Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni.
A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel.
Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre.
Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén.
Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták.
A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat.
OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről.
A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja

Magyar alpolgármester helyett Petőfi-szobor
Bár szórványba szorult a marosugrai magyarság, ennek ellenére bátran kiállt elképzelése mellett, és több éves „harc” után december 8-án, vasárnap délben Petőfi Sándor-szobrot avatott.
Az eredeti tervek szerint a nemzet költőjének mellszobra, amelyet Szabó Ferenc szobrászművész készített, Marosugra központi parkjában, Mihai Eminescu mellett kapott volna helyett, végül úgy döntöttek, hogy a közeli utcában, a református templom udvarán állítják fel.
A vasárnap délelőtti istentisztelet után a szomszédos római katolikus templom tornyában délben megszólaló harangszó idején hangzottak el a köszöntő beszédek.
Bátrak és kitartók
A 2400 lélekszámú román közösségben, az oláhdellőiekkel együtt összesen 320 marosugrai magyar meghatódva hallgatta a Nemzeti dalt, az idősebbek arról beszéltek, soha nem gondolták volna, hogy mégis sikerült megvalósítani ezt a régóta dédelgetett álmukat. Köszöntő beszédében Simon István, a szomszédos Kerelőszentpál polgármestere, körzeti RMDSZ-elnök megdicsérte a helybéli magyarokat, hogy sikerült összefogniuk, és kitartottak ki szoborállítási tervük mellett: „Petőfi szobra bizonyítja, hogy egy szórványban élő kis magyar közösség csakis akkor érhet el eredményeket, ha a személyes sértődéseket félreteszi és közösen, együtt lép fel”.
Kelemen Atilla parlamenti képviselő szerint jó ötlet volt, hogy a Petőfi-szobrot a templom védő árnyékában helyezték el. Kijelentette: a szórványban élő magyarok már többször bizonyították – most a marosugraiak –, hogy bátrabbak, mint a tömbmagyarságban élő nemzettársaik. Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök párhuzamot vont a felállított Petőfi-szobor és a Páskándi Géza által írt, A költő visszatér című rockopera között, felidézve annak egyik refrénjét: „Ahol Magyar él, Ahol Magyar fél, Petőfi visszatér", utalva arra, hogy minden marosugrai büszke lehet arra, hogy szülőfalujában a szabadságért életét adó Petőfi Sándor szobra áll.
A szoboravatás után a helybéli gyerekek és fiatalok verses, dalos összeállítása zárta az ünnepélyt.
Tavaly nem sikerült, talán jövőre
A köszöntő beszédekben többször elhangzott, hogy a szobrot tulajdonképpen egy alku nyomán tudták felállítani. Simon Istvánt érdeklődésünkre elmondta, a tavalyi helyhatósági választásokon a település magyar szavazói a jelenlegi polgármestert támogatták, és ígéretet kaptak, hogy cserében alpolgármesterük lehet. A község második emberének azonban nem sikerült magyar személyt megválasztani, így a polgármester vállalta, hogy a helyi költségvetésből fedezi a Petőfi Sándor mellszobrának felállításával járó költségeket. „Magyar alpolgármesterük nincs, de van Petőfi-szobruk a marosugrai magyaroknak, és bízunk abban, hogy a következő választások után újra lesz magyar alpolgármesterük is” – mondta a körzeti RMDSZ-elnök.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Távol a családtól
Karácsonykor a felnőttből újra előbújik a hétköznapi forgatagban mellőzött gyermek-énünk, újra fontos lesz a fenyőfa és a frissen sütött kalács lakást betöltő illata, a szeretettel készített, körültekintő gondoskodással megvásárolt ajándék, a család közelsége, vágyjuk a meghittséget, a holnapra jó reménnyel gondolunk. Az élet viszont néha keresztülhúzza számításainkat, elszakít szeretteinktől; csak lélekben lehetünk egyek családtagjainkkal, csak gondolatban ölelhetjük meg kedveseinket, az ünnepi vacsora ízét csak régmúlt emlékekből idézhetjük fel. Két ember – az 1956-os forradalom egyik baróti meghurcoltja és a világégés poklát megjáró hadfi – története bizonyítja: kis csodák az embertelenség közepette is léteznek, és Krisztus születése napján olykor a kevés is elég, hogy ünnep legyen szívünkben.
A konstancai gondoskodás
Oláh János szinte még gyermekfejjel, tizenévesen lett rendszerellenes összeesküvő, s ítélték tíz év nehéz börtönre – ebből öt esztendőt és tíz hónapot le is töltött. Hogy mi volt a vétke? A brassói Steagul Roşu Szakiskola tanulója volt, amikor a mai Áprily Lajos Főgimnázium diákjai által alakított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) tagjai megkeresték őket, s mivel szimpatizált az anyaországi forradalmárokkal, s hitte, hogy az erdélyi magyarság érdekében közös erővel tenni lehet, hát csatlakozott hozzájuk. A fiatalok körében nagy érdeklődést váltottak ki akcióik – 1957-ben Fehéregyházán Petőfi Sándort huszonketten ünnepelték! –, ám mégsem ezek miatt buktak le: egy, a katolikus papoknak írt levelüket a címzettek provokációnak tekintették, s jelentették a Securitaténak. A hetvenhét vádlottat három rendben ítélték el. A marosvásárhelyi vizsgálati fogság ideje alatt hat hónapig a Securitate emberei vallatták, majd az ítélethirdetést követően a brăila-nagyszigeti Salcea, Grădina, Stoeneşti, végül Szamosújvár lett életének állomása, amíg 1964. június 22-én amnesztiával szabadult.
A salceai munkatáborban végzett gátépítés meglett embernek sem lett volna könnyű, nemhogy egy tizenkilenc évesnek, de bírni kellett, mint ahogy később a csatornakészítést vagy a kemény mezőgazdasági munkát is. Az is megesett, hogy a barakkokban ötszázan laktak, az intimitást meg az jelentette, hogy az emeletes ágyak alsó részén néhányan összekuporodtak, s kicsit hosszabb ideig csendben beszélgettek. Nehezen, körülményesen, de nem volt lehetetlen, hogy a húsvétot és a karácsonyt, ha röviden is, de megtartsák. Az őrök sokkal jobban odafigyeltek az értelmiségre – számos tanár, ügyvéd, orvos, lelkész és rengeteg egyetemista volt körükben, elég, ha csak a jövendőbeli református püspököt, Csiha Kálmánt vagy Páskándi Géza írót említjük – és a szektásoknak bélyegzett szombatistákra vagy jehovistákra. A munkássorból kikerült elítéltek parányival nagyobb szabadságot élveztek. Odahívtak egy-egy lelkészt vagy egykori teológiai hallgatót, aki igét mondott, összekulcsolták kezüket, s néhány percig közösen imádkoztak, majd hazagondoltak szüleikre és szeretteikre. Ritkán kisebb ünnepi ebédet is fogyaszthattak: a kezdeti szigort 1960–61-ben enyhítették, csomagot fogadhattak családjuktól, a kis csoportok kiadósabb, finomabb ételhez jutottak.
Grădinai fogva tartása idején, 1960 őszén hastífusz ütötte fel a fejét, amitől az elvtársak megijedtek, s a betegeket – köztük Oláh Jánost is – a konstancai kórház egy átrendezett osztályára vitték, így a karácsony és az újév is ott érte. Minden másabb, emberségesebb volt, mint amit az előző években tapasztaltak, ezért még a mások által megvetett kórházi kosztot is kiadósabbnak, élvezhetőbbnek érezték. A legtöbbet mégis az alkalmazottak embersége jelentette. Oláh János valóságos tündérként tekintett az egyik nővérkére, Sandára, aki hol ezzel, hol azzal kedveskedett neki. Karácsony estéjén egy narancsot és egy egész tábla csokit csúsztatott párnája alá.... Csak azért-e, mert megesett a szíve a legyengült betegen, együttérzésből, mert egy hozzátartozóját neki is mondvacsinált indokkal lecsukták, netalán, mert tetszett neki a fiatal legény – ez sosem derült ki, hiszen a hivatalos ügyintézésen kívül nem érintkezhettek. A kedvesség, az önzetlenség így is sokat számított a székely fogva tartottnak: visszaadta reményét, hogy vannak még jó emberek.
Szökés karácsonykor
Balogh Antal önkéntesnek jelentkezett, 1941-ben tizenkilenc éves fejjel rukkolt be a 27-es gyalogdandár székelyudvarhelyi határvadász zászlóaljhoz. A kiképzést követően 1942-ben az 59-es portyázó határőrökhöz került, Felsőrákoson teljesített szolgálatot, majd egy évre rá Kolozsvárra a 9. Hadtest parancsnokságához rendelték, ahol a magyarországi származású Benedek Elek hadbiztos-százados mellett látott el feladatokat, többek közt sofőrje is volt. – Egyszer egy reggeli kihallgatást követően szólt, hogy maradjak hátra. Amikor bementem irodájába, az asztal mellett állt, kezében egy-két papírral, hosszabb ideig nem szól semmit, csak nézett, nézett. „Tóni fiam, megjött a leszerelési papírod, de a SAS-behívód is. Kapsz öt nap szabadságot, hazamehetsz elbúcsúzni a szüleidtől, majd indulunk a frontra” – mondta. Nem telt el sok idő, már szovjet földön jártunk, karácsonykor és újévkor onnan küldtem levelezőlapot kedvesemnek. Januárban úgy befagyott a Don vize, hogy 12-én az oroszok könnyűszerrel átkelhettek rajta, s porig zúztak minket – meséli az egykori honvéd.
A visszavonulás nehéz volt, sok veszteséggel járt, amikor Németország területére, Linz-Leobenbe értek, ahol az oroszok elfogták őket. Hat hónapig a legkülönfélébb munkát kellett végezniük, a körülmények pedig igencsak keservesek voltak: egy kolhozistálló méretű épületbe ezerhétszázukat zsúfolták be, az étel pedig inkább állatnak, mintsem embernek való volt. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább – ötlött fel egyre többször Balogh Antalban. A karácsonyi ünnepek jó alkalomnak ígérkeztek, hiszen hideg is volt, az oroszok, ha tehették, a Jézuska születése napját itallal köszöntötték, kisebb volt az esélye, hogy észreveszik, esetleg üldözni fogják, ha szökéssel próbálkozna. Karácsony másod-, harmadnapjának estéjén odaszólt a mellette fekvő bajtársának: „Látod azt a kicsi ablakot? Na, én azon kimászom, megpróbálok átjutni a vashídon, s átmenni az amerikaiakhoz. Te, ha akarsz, velem jössz, de én mentem. Kicsi volt az ablak, de le voltunk fogyva, szinte gond nélkül jutottunk át, majd kúszva, araszolgatva közelítettünk a töltés felé. Láttuk a kuckójába behúzódott őrszemet – talán ő is minket, de nem mozdult –, majd elértük a hidat. Még jobban féltünk, nehogy most, nehogy éppen akkor jöjjenek utánunk, amikor a szabadulás kapujában vagyunk. Nem jöttek, el voltak foglalva magukkal. Az amerikaiak jól fogadtak, az éjjelt ott töltöttük, reggel meg bevittek a körzetükbe, ahol nagy nehezen előkerítettek egy magyar származású tisztet, aki biztosított arról, hogy jó sorsunk lesz. Az is volt, sokáig élveztük »karácsonyi ajándékunk«, talán május volt már, amikor eljöhettünk onnan” – idézi a közel hét évtizede történteket a néhány éve vitéznek avatott egykori honvéd. Az azóta eltelt időben számtalan emlékezetes családi ünnepet élt meg Balogh Antal, ám a legszebbek közt idézi fel a szabadulását lehetővé tevő karácsonyt: enélkül talán semmi sem lett volna abból, amit azóta megteremtett a levelezőlapjait váró – azóta végleg eltávozott – egykori leánykával.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az örök diák hatvanéves
Interjú Lázok János egyetemi tanárral
– A Tanár Úr kalotaszegi. Jól tudom ezt?
– Bánffyhunyadon születtem, de családom betelepedett kalotaszegi. Édesanyám Kolozsvárról, édesapám a Szilágyságból került oda. Kalotaszeget megszerettem, de csak utólag, olvasmányaim vezettek rá, mennyire értékes az a vidék, ami gyermekkoromban és iskoláskoromban csak a természetes és nem tudatos kibontakozásnak, a világba való spontán beilleszkedésnek a helye volt. Érdekes módon meghatározó gyermekkori élményem volt – és innen ered, hogy katolikus család létünkre bennem máig nagyon erős a református vonzás – a bánffyhunyadi református templom, amelyhez közel laktunk. Gyakran segítettem György Dénes tiszteletes úrnak, és ha magyarországi csoport érkezett, néha rám bízta a templom bemutatását. A másik életreszóló emlék az iskola. Bánffyhunyadon ugyanis a hatvanas-hetvenes években életerős magyar tagozat volt, nagyon jó tanári karral. Magyartanáromnak köszönhetően 1972-ben elértem egy teljesen váratlan eredményt, második lettem a magyar irodalmi olimpia megyei szakaszán, s továbbjutottam az ekkor Kolozsváron megtartott országos szakaszra. Ez sorsdöntő volt: az első komoly sikert a magyar irodalom, mint tantárgy adta. Imádtam olvasni, de meglehetősen kaotikusan olvastam. Ettől kezdődően megváltozott az életem, és matektanárom teljesen őszinte kétségbeesésére úgy döntöttem, hogy a kolozsvári magyar szakra fogok felvételizni. A következő évben is eljutottam az országos döntőre, és az ott kötött barátságok, találkozások, kapcsolatok, rendkívül sokat jelentettek a továbbiakban.
1972-ben például az irodalmi olimpia összes résztvevőjét elvitték Páskándi Géza Tornyot választok című Apáczai-drámájának a megtekintésére. Meghatározó élmény volt: ekkor kezdtem Kolozsváron színházba járni, és emiatt döntöttem úgy, hogy szembemegyek nemcsak matektanárom elképzelésével, de édesapám titkos vágyával is, aki az orvosi hivatás folytatását várta tőlem. Mindez akkortájt, főleg szüleim számára nem lehetett túl biztató, mert a 25 egyetemi helyre körülbelül 100-120 jelentkező felvételizett évente a magyar főszakon. De sikerült, és ezt a döntést azóta sem bántam meg.
– Annak idején a viszonylagos nyitás időszakát élték a hetvenes évek első felében. Ám amire 1978-ban elvégezte az egyetemet, addigra ez bezárult.
– Az 1968-ban látványosan demonstrált román "különút", a prágai katonai bevonulás megtagadása teljesen más fényt adott az akkor konszolidálódó Ceausescu-rezsimnek, ami nem csak a magyar kisebbség elitjét tévesztette meg, hanem külföldi, komoly politikai tényezők is azt hitték, hogy ez reális eltávolodás a hivatalos szovjet politikától. A mi esetünkben ez azt jelentette, hogy az egyetemi hallgatók részére Egyetemi Diákszövetség néven a KISZ-szel párhuzamos, de annál sokkal mozgékonyabb ifjúsági tömegszervezetet hoztak létre, amely a diákok kezdeményezései felé elég nyitott volt. Kolozsváron így lehetett lehetett magyar nyelven működő egyetemi diákrádiót működtetni – ez volt a Visszhang, amelynek keretében különböző rendezvényeket, havonta fogadóesteket és kórust lehetett szervezni. 300-400 diák volt a törzsközönség, de a Visszhang- gálaestek megtöltötték az ezer férőhelyes Diákművelődési Házat, s ezt a spontán lelkesedésen kívül semmi sem motiválta a szervezési oldalon. Külön iskola volt az értelmes közösségi cselekvés és a jól átgondolt vezetés formáit megtanulni – máig elismeréssel emlékszem Patrubány Miklósnak és Zsigmond Emesének arra a teljesítményére, ahogyan e rádiót egymást követően vezették, maximálisan kihasználva a szűkös játéktér lehetőségeit. Egyetemi éveim alatt, 1974–1978 között láttam mindhárom Sütő-bemutatót a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Harag György rendezésében. Az egészben az a furcsa, hogy ekkorra már – ahogyan kérdésében is utalt rá – lezárult a liberális engedmények rövid korszaka, s a román külön út szélsőbal fordulattal, Mao és Kim- Ir-Szen szellemében folytatódott. Máig rejtély és kutatnivaló feladat számomra, hogyan tudta az akkori kolozsvári színházvezetés elérni a román "kulturális forradalom" ellenszelében e művek bemutatását és műsoron tartását.
– Ez a három darab a Tanár Úrnak később specialitása lett.
– Igen, engem azok a premierek meggyőztek arról, hogy ha valamivel érdemes foglalkozni, és ha valamiből érdemes államvizsgát írni, akkor ez a trilógia az. Nagy segítséget jelentett, hogy Gyimesi Éva ebben a nem éppen kockázatmentes témaválasztásban támogatott. A dolgozat megvédésekor bizalmáról biztosított: csak húsz év múltán, doktorátusi dolgozatom megvédésekor éreztem úgy, hogy eleget tettem témavezetőm megelőlegezett bizalmának.
– Az államvizsgát követően az ingázás időszaka következett, ekkor költözött Marosvásárhelyre is. Tudom, hogy nem volt a legkellemesebb időszak, de rá kell kérdeznem, mert fontos része az életútnak.
– A kihelyezéskor úgy tettek, mintha lett volna választási lehetőségünk, de a kijelölt helyeket el kellett foglalni. De miután mi végeztünk, jött az, amire már kevesen emlékeznek: a magyar főszakosokat is úgy helyezték ki, hogy a második szakkal kötelező módon Moldva vagy Munténia különböző területeire küldték őket idegen nyelvet tanítani. 1985-ben és ’86-ban ennek ellenálltak a magyar főszakosok. Máig csodálom azt a civil kurázsit, amivel Gyimesi Éva a saját évfolyamán megszervezte a passzívnak tűnő, valójában igazán aktív ellenállást: senki sem ment el a választásra.
1978-ban még annyival jobb volt a helyzet, hogy az évfolyam másodikjaként a Maros megyei legjobb helyet kaptam: a Marosvécs községi Disznajó általános iskoláját. Ez Vásárhelyről napi 100 kilométer oda-vissza ingázást jelentett vonattal, majd negyvenöt percet gyalog a magyarói állomásról, a Maroson át a disznajói iskoláig. A napi négy óra ingázás volt az ára a család együtt maradásának. A feleségem ’82-ben végezte az orvosit, és ha pályakezdőként nem foglalta volna el azt az állást, ahova kihelyezték, akkor vissza kellett volna fizetnie az oktatás költségeit. Ez horribilis összeg lett volna, de három év múltán, a munkanélküliséget is vállalva hazajött, hogy a már megszületett két gyermek ne csak az anyósom és az én nevelésemben, hanem az ő jelenlétében nőjön fel.
– Nem akart a Tanár Úr elvándorolni a nehézségek miatt? Sokan megtették ezt a lépést.
– Igen, de én úgy gondoltam, hogy nem azért mentem magyar főszakra, hogy akkor, amikor a legnagyobb szükség volt arra a tudásra, amit ott összeszedtem, elmenjek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fontolgattuk egyáltalán a kitelepedés gondolatát. A csodával határos módon azonban feleségemnek sikerült egy falusi körzetorvosi állást megszereznie Maros megyében. Így végül ’87-ben "összekerültünk". És az, hogy végre együtt vagyunk, és egy irányba, ugyanazzal a vonattal ingázunk, egy ideig feledtette velünk, hogy csak feleségem édesanyjának heroikus helytállása teremtette meg számunkra a családi élet kereteit. Két nagyon közeli barátom teljesen váratlan "megpattanása" viszont egyre kínzóbb élességgel vetette fel a maradás értelmének végiggondolását.
Amikor már teljesen megunta az ember, hogy a barátaival minden alkalommal a beszerzés nehézségeiről beszélget, és minden hónapban új kitelepedett ismerős nevét kell kihúznia a telefonos füzetéből, felmerült az a kérdés, hogy lehet-e valamit tenni ennek ellenében úgy, hogy ne kockáztassuk vele az egzisztenciánkat? Eléggé spontán és többek által egyszerre felvetett elképzelésként jelentkezett, hogy bizonyos gyakorisággal, esetleg havonta jöjjünk össze, és végre ne a nyomorról beszélgessünk, hanem például filozófiáról, esztétikatörténetről, és ilyen teljesen ártalmatlan témák mentén szerveződjék meg valami, ami értelmes cselekvésnek tűnik ebben az ellenséges külvilágban.
– Ebből a körből, ebből a kis társaságból, amelyik a Bolyai utcai lakásukon találkozott, nőtt ki a későbbi RMDSZ?
– Az RMDSZ megalakulását kezdeményező néhány ember valóban ott volt ebben a társaságban Ha azonban minimális sorrendet akarnék tartani, számomra a szellemi túlélésben a legnagyobb segítséget az jelentette, hogy Tóth Sándor, egyetemi filozófiatanárom olyan bizalmat tanúsított irányomban, amellyel iszonyatosan megterhelt, mert olyan felnőttként kezelt, akire rábízhatja magát. Amikor kihelyeztek – és ezt az ember úgy élte meg, mint a kiűzetést Kolozsvárról, az értelmiségi lét minimális lehetőségeiből – ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, és szinte terápiás céllal, különböző, nehéz konspirációs feladatokat adott. A legkeményebb "terápiás kezelés" Csőgör Lajosnak a Bolyai egyetem megalapításával kapcsolatos ötvenkét darab dokumentuma volt, amihez Csőgör, az alapító rektor hozzáírta a saját kommentárjait is. Ezt nekem Tóth Sándor úgy adta ide, hogy egy-két embernek megmutathatom, és egy héten belül vissza kell vinnem. Nem mutattam meg senkinek, de mindenképpen azt akartam, hogy megmaradjon az anyag ,hogy gyógyszerként bármikor hozzáférjek ahhoz az elemi erejű életigenléshez, ami szinte sütött belőle.
Olyan emberek, akik a dolgok hétköznapi rendjében a reménytelenséget adottságként tekintették egy vesztes háború végén, a minimális mozgási teret maximálisan kihasználva nekiálltak és – a régiből átmentve a menthető elemeket – megcsináltak egy egyetemet. Hihetetlen mennyiségű munkával, önfeláldozással, szervezőkészséggel és olyan összefogással, amelyben nem számított az, hogy Csőgör kommunista, Venczel József Márton Áronnak a közeli embere, Nagy Géza pedig a református egyház egyik legígéretesebb fiatal tehetsége a világi értelmiségiek közül. Alapvetően e három ember által gyűjtött dokumentumok voltak a kezemben, én pedig vettem a magnót, éjjelente lehoztam a padláson őrzött kéziratcsomagot, és egy hét alatt beolvastam minden anyagot. Amikor elkészültem, visszavittem mindent Kolozsvárra, de semmit nem mertem szólni a magnófelvételről, arról, hogy ilyen durva konspirációs elővigyázatlanságot követtem el. Rá egy fél évre szólt Tóth Sándor, hogy 1985 október elején a Cseke–Gyimesi házaspárnál házkutatást tartott a Securitate, elvitték az egész anyagot, és remény sincs a visszaszerzésére. Ekkor szóltam, hogy egy halvány remény azért van, mert beolvastam magnóra az egészet, iktatási számmal és mindennel együtt, az utolsó bejegyzésig. Nemsokára jelentkezett két ember nálam, a szalagokat átvették, s utólag megtudtam: diplomáciai postával, konzulátusi dobozban kivitték Magyarországra, és elhelyezték az akkori Magyarságkutató Intézetben. Az már egy másik történet, hogyan lett ebből kétkötetes dokumentumgyűjtemény.
– Hogyan fordult érdeklődése a színháztörténet felé?
– Ez nagy valószínűséggel azért történt, mert a nálunk találkozó körnek volt egy állandó előadója, aki kikötötte, hogy politikáról semmiféle beszélgetés nincs, csak esztétika és filozófiatörténet lehet a téma. Mindenki egyetértett vele, hiszen 1987-et írtunk. Ez az előadó Béres András volt. Amikor két év után, szigorúan betartva az önmagunk által felállított korlátozásokat, azt láttuk, hogy mindig ugyanaz a hét-nyolc ember jön össze, és hogy nincs az a besúgó, aki ekkora tortúrát végigcsinálna csak azért, hogy erről a körről valamit is jelenthessen, bizonyossá vált, hogy nincs kályha közöttünk. Így fokozatosan megjelentek a merészebb témák is beszélgetéseinkben. A legártatlanabbnak a környezetvédelem tűnt. Újdonságként hatott, nem volt olyan feketén politikai, mint bármi más, hanem üde zöld. Nyvelt Erik, aki a magyarországi zöld-mozgalomban azóta is komolyan tevékenykedik és barátja, Mester Béla, aki azóta Szilágyi Istvánról és Bretter Györgyről írt monográfiát, ők voltak az első fecskék, hozták előbb a híreket, majd elkezdtek embereket is hozni Magyarországról, és fokozatosan átalakították a társaságot repülő egyetemmé. Híreket hoztak arról, hogyan szerveződik a magyarországi ellenzék, hogy mennyire fontos egy olyan társaság léte, amelyik együtt gondolkodik, és van egy közös elképzelése a bevezetendő változtatásokról. Tudott volt közöttünk, hogy megírtam a Sütő-szakdolgozatomat, és ’84-től bent volt a Kriterionnál egy kötettervem, de akkoriban már a Vidám siratón kívül Sütőnek egyetlen művéről sem lehetett írni.
– Akkor vált kegyvesztetté.
– Igen, és az én kötettervemet is visszadobták, pontosabban semmiféle választ nem kaptam. De ebben a körben tudtak róla, és amikor ’92-ben problémává vált a vásárhelyi színművészeti egyetemen Oláh Tibor bácsinak a közeledő nyugdíjazása, felmerült az én nevem is. Kaptam egy óraadói meghívást, majd egy végleges állást 1994-ben. Engem Sütő András –leginkább drámái révén – egész életemen végigkísért, doktorátusi dolgozatom témája az életmű hetvenes években írt drámáinak értelmezése volt.
Az RMDSZ kezdődő struktúráiban is ott voltam. A mi lakásunk ’89 előtt is jó konspirációs hely volt, mert ingázóként nem voltam szem előtt. Lakásunkban volt egy szoba, ami külön folyosóra nyílt, ahol nem volt telefon, és külön bejárata okán nem volt szem előtt: másfél éven keresztül itt találkozott a beszélgető társaság. Szinte magától adódott, hogy 1989. december 23-án ebben a szobában beszéltük meg, Markó Béla, Gálfalvi György, Béres András és én, hogy lépni kellene, és a következő napon kiket hívunk össze egy ideiglenes intézőbizottság felállítása céljából. 24-én már a karácsonyfa is fel volt díszítve az elszigetelt szobában, de mivel az összehívott hét ember itt gyülekezett, addig nem jöhetett az angyal, amíg a megbeszélés véget nem ért. Ekkor határoztuk el, hogy december 27-re az Igaz Szónak a volt főszerkesztői kerek szobájába összehívjuk azokat, akik az ideiglenes intézőbizottságnak tagjai lesznek. Így kötődik az RMDSZ alapítása mindehhez. Az első 2-3 hónapban tapasztalható lelkesedést nehéz elképzelni, és lehetetlen elfelejteni.
Az RMDSZ első irodája a volt Igaz Szó ( ekkor már Látó ) főszerkesztői és az ezzel összekötött szerkesztői szobájában kapott helyet, február elején pedig megkaptuk a többi párttal együtt az egykori Királyi Tábla emeleti részének a Bolyai tér felé eső szárnyát.
– A Tanár Úr mért szállt ki az RMDSZ-ből?
– Ha az ember jól és elegendő mélységben olvas, igen sokat lehet belőle tanulni. Az első hónap eltelte után már érzékelhetőek voltak a finom hatalmi súrlódások. De hatalmas lelkesedéssel, tömegesen jöttek beiratkozni az egyszerű emberek. Én a beiratkozási részt vezettem, mert ott nem volt mindegy, hogy az ember mit mond, és mennyire talál meg különböző nyelveket az egyszerű és bonyolultabb igények szerint. A leginkább mégis azt tanultam meg, amit a Sütő-drámákból már tudtam, de most már élőben is volt alkalmam látni: a hatalom megosztja az embereket, és egymás ellen fordítanak a különböző érdekek. 1990. február 17-én, a születésnapom előtti napon előkészítettük a megyei RMDSZ első tisztújítását, a végleges struktúra megválasztását, és megkérdezték tőlem: egy megyei alelnöki tisztséget elfogadnék-e. Azt mondtam, hogy nem, inkább visszamegyek tanítani. Jó döntés volt, mert ha nem kiélezettek a helyzetek, akkor alaptermészetem szerint konfliktuskerülő vagyok. Ha nagyon kiélezett a szituáció, akkor felvállalom az ütközéseket, de akkor úgy érzékeltem, hogy nem az én alkatomnak való. Viszont nem egyből kerültem át az egyetemre. 1990. márciusában Sütő üzent, hogy felvennének az Erdélyi Figyelő (az átalakult Új Élet) szerkesztőségébe. Ez ’92-ig viszonylag jól működött, ám akkor megvonták Bukarestből a finanszírozást. Mi még csináltuk kb. 3 évig úgy, hogy csak pályázatokból tartottuk fenn a lapot, és az utolsó évben én voltam az a főszerkesztő, akinek gyakorlatilag el kellett végeznie a csődfelszámolást.
Olyasvalakinek mondom, aki szenvedő alanya volt az én tanítási tevékenységemnek, ezért óvatosan fogalmazok: szeretek tanítani, és szenvedélyesen tanítok. Nem biztos, hogy ez mindenkinek jót tesz, de csak úgy tudok a diákok elé kiállni, hogyha rendkívül fontosnak előfeltételezem azt, amiről beszélek. Pedig tudom, hogy nem színháztörténeti ismeretei okán lesz jó színész vagy bábszínész valaki. A teatrológusok esetében még vannak mentségeim arra, hogy a tanítást csak komolyan tudom venni. Ez a komolyság azonban egészen furcsán összefügg egy életérzéssel – hogy én nem is kerültem ki soha az iskolából. Az egyetem után iskola következett, utána pedig a Köteles utcába jöttem, ahol az órákra való fokozottabb készülés (az egyszerre áldott és átkozott internettel kiegészülve) még jobban fölerősítette bennem az új ismeretek felfedezésének ifjúkori örömét. Már az ötvenedik évemhez közeledtem, amikor rájöttem, hogy ez azért tulajdonképpen munkahely. De csak a szép befejezés kedvéért nem fogom kimondani hogy "az ember az marad, ami volt..."
Küszködő diák marad, aki állandóan azért harcol, hogy meg tudjon felelni a követelményeknek, amelyeket formátumos nagy tanáregyéniségek állítottak mértékül eléje.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely),

Egy diplomata vallomásai
Hodicska Tibor egykori diplomatával tartottak író-olvasó találkozót hétfőn este a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében, akinek a Pallas-Akadémia Könyvkiadó és a Pont Kiadó jelentette meg nemrégiben a Négyszemközt Ceauşescuval című kötetét.
A szerző harmincöt év külügyi szolgálatából másfél évtizedet Bukarestben töltött a Magyar Nagykövetség diplomatájaként. Később a Moldovai Köztársaságban volt nagykövet. A kötet főként az itteni tapasztalatokról szól, mivel ő is síkra szállt a romániai magyarok jogainak érvényesítéséért.
A diplomatával Kozma Mária, a kötet szerkesztője beszélgetett. Mint kiderült, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején szélmalomharc folyt, hiszen ebben a periódusban már a román hatalom minden nemzetiségi kérdést belügyi problémaként kezelt, beindítva a kisebbségeket beolvasztó politikáját.
Több évig szervezték a román–magyar találkozót, végül a hetvenes évek végére született egy kétoldalú megállapodás, amelynek 22 pontja között szerepelt például az aradi Szabadság-szobor visszaállítása, továbbá egy közös, román–magyar történészbizottság létrehozása. Ezt a szerződést a román fél teljesen figyelmen kívül hagyta.
A nyolcvanas évek végétől sok romániai magyar Magyarországra disszidált, volt, aki a megélhetésért tette, de voltak menekültek is, mint Páskándi Géza, akiért a diplomáciai befolyást is be kellett vetni. Erről szól ez a memoár, amelynek szerzőjét az idősebb csíkiak jól ismerhetik, hiszen ahogy az est során vallotta, Csíkszeredába és Gyergyószentmiklósra járt kikapcsolódni, feltöltődni, az újabb diplomáciai csatározásokhoz erőt gyűjteni.
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro

Évad végi összegzés a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
Ebben az évadban 316 előadása volt a két társulatnak és több mint negyvenkilencezer nézője, ami 24 százalékkal több mint az előző évadban. 20 bemutatóra került sor, és tizenegy vendégelőadásnak adott otthont a színház. Az alábbiakban néhány nyilatkozattal tekintünk vissza a 2013/2014-es évadra. Gáspárik Attila vezérigazgató: „Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu Társulat sokkal többre képes, mint ahol volt, habár a Kulturális Minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerüljön megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta el a Nemzeti Színház vezérigazgatója. Beszámolójában elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek megítélése szerint, kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson.
A Liviu Rebreanu Társulatnak ebben az évben nyolc premiere volt és 133 előadást tartottak, amelyet több mint 15 ezer néző látott. Ehhez adódik még közel háromezer néző, akik kiszállásokon, fesztiválokon nézhették meg a társulat előadásait.
Alina Nelega szerint: „Közel három év elteltével a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának sorsában irányváltásról beszélhetünk. A határozott kanyar, mely a mai valósághoz és az európai értékekhez csatlakozó színház felé irányul, egy lépést jelent nagyobb léptékű, a román és nemzetközi színházi jelenség érték-áramlatába illeszkedő projektek tervezése felé. Ám mindebből semmi nem volt lehetséges a társulat színészeinek meghatározó hozzájárulása nélkül, mely társulatról büszkén állítom, hogy valóban értékes, nyitott, lelkes, örömmel dolgozó művészekből áll. Nyilvánosan is gratulálok nekik komoly munkájukhoz, és együtt készítünk a közönségünknek még izgalmasabb művészi projekteket a következő évadra” – zárta értékelőjét a román társulat művészeti vezetője.
A Tompa Miklós Társulat Marosvásárhelyen összesen 183 előadást tartott, amit több mint harminckétezren láttak. Ebben az évadban 12 bemutató előadást tartottak, ebből négyet a nagyteremben, hetet a kisteremben és egyet az underground teremben láthatott a közönség. Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője szerint az elmúlt évad beváltotta azokat az elvárásokat, amiket célul fogalmazott meg. „Elindultunk azon az úton, aminek a végén bizonyosság megérkezni. Csodálatos elégtétel, hogy ez a csapat, akik csináljuk és akikkel csináljuk nekem való közösség” – értékelte Keresztes Attila.
A nagyteremben először Varró Dániel – Presser Gábor Túl a Maszat-hegyen című zenés kalandjátékát mutatták be Keresztes Attila rendezésében, 2013. októberében. Ezt követte novemberben az Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című tragikomédia, Tufan Imamutdinov rendezésében. Szilveszteri előadásként került repertoárra Székely Csaba Hogyne, drágám! című zenés vígjátékának ősbemutatója, Sebestyén Aba rendezésében. A nagytermi bemutatók sorát áprilisban Pierre Beaumarchais Figarója zárta, Keresztes Attila rendezésében. A Tompa Miklós Társulat a kisteremben Páskándi Géza Kalauz nélkül című drámájának felolvasószínházi előadásával emlékezett a szerző születésének 80 éves évfordulójára a Magyar Dráma Napján. Rendező: Gáspárik Attila. Októberben került sor az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz bemutatójára Sorin Militaru rendezésében. Kemény János születésének 110. évfordulójára, a 100 éves Kultúrpalota rendezvénysorozat keretén belül került sor a Kemény János Mester című színművének ősbemutatójára László Csaba rendezésében. Ezt követte a Szilágyi Domokos verseiből készült pódiumműsor Kényszerleszállás címmel, Gáspárik Attila előadásában. Februárban Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Erdő című drámáját vitte színre Harsányi Zsolt. Improvizációkból született az Ördög próbája című előadás, amelyet Radu Afrim rendezett, majd márciusban került sor Szabó Magda – Bereményi Géza Az ajtó című premierjére Kincses Elemér rendezésében. Az előadással a színház Farkas Ibolya színművész 75. születésnapját és színészi pályájának 55. évét ünnepelte. A kistermi előadások sorát a szintén improvizációkból készült TwiLike-Lájkonyat, vámpírjáték, vagy amit akartok bemutatója zárta Balogh Attila rendezésében Az évad repertoárját az elmúlt évadokból áthozott előadások tették változatosabbá. Az évad során látható volt Dorota Maslowska Két lengyelül beszélő szegény román című színműve, Carl Orff Carmina buranája táncszínházi előadás formájában, Makszim Gorkij: Mélyben (Éjjeli menedékhely) színműve, I.L. Caragiale Megtorlás című drámája, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciói, Székely Csaba drámái, a Bányavirág és a Bányavakság, Shakespeare A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása, Háy János A Gézagyerek istendrámája, valamint Medgyessy Éva Rekviem egy hazáért monodrámája.
Számos vendégelőadás is tarkította az évadot. A Katowice-i Teatr Śląski Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő előadását mutatta be Marosvásárhelyen Keresztes Attila rendezésében. Vendégszerepelt Bogdán Zsolt a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, az Ady Endre előadóestet májusban láthatta a helyi közönség. Bérletes vendégelőadásként a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház J.B.P. Moliere A fösvény és Tadeusz Słobodzianek Ilja próféta című előadásai vendégszerepeltek Bocsárdi László rendezésében. Az évadot pedig a Kolozsvári Magyar Opera Trubadúr című operája zárta.
A Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza. Az évad elején, októberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciója Székely Csaba Bányavakság című előadásával vett részt a dráMA kortárs színházi találkozón Székelyudvarhelyen. Ezt követte a gyergyószentmiklósi – Nemzetiségi Színházi Kollokvium, ahol a Bányavakság mellett a Bányavirág előadással is szerepelt a társulat. Szintén a Bányavakságot mutatták be a bukaresti Országos Színházi Fesztivál (FNT) – keretén belül. November végén rendkívüli meghívást kapott a lengyelországi katowicei színháztól a társulat, ahol Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) című előadását mutatta be Keresztes Attila rendezésében. A színház eleget tett a Thália Színház meghívásának is, a Humorfesztivál kiegészítő rendezvényeként mutatták be Budapesten Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című előadását. Májusban Miskolcon vendégszerepelt a társulat Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) és Székely Csaba Bányavakság előadásaival, amelyet az aradi Nemzetközi Új Színház Fesztivál követett, ahol az Az ördög próbáját mutatták be. Az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon, Sepsiszentgyörgyön B. Fülöp Erzsébet a legjobb női főszereplő díját és Galló Ernő a legjobb férfi mellékszereplő díját kapta az Ördög próbájában nyújtott alakításukért. Az fesztiválon egyébként a Tompa Miklós Társulat előadása volt az egyetlen magyar nyelvű beválogatott előadás. A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában a Tízen a filmért (10 PENTRU FILM) programjába Berekméri Katalin, a társulat színművésze kapott meghívást. Júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) hozta el az év egyik legrangosabb elismerését. Az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz nyerte a szakmai zsűri különdíját. Temesváron a Európai Előadóművészeti Fesztivál – Román Dráma Fesztivál (FDR)-on a Bányavakság szerepelt, a fesztiválszezont pedig a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja XXVI. zárta, ahol a társulat két előadását is beválogatták a versenyprogramba: Székely Csaba Hogyne drágám és – Euripidész nyomán Székely Csaba írta Alkésztisz című előadásokat. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházi az előadásokon kívül is sűrű évadot tud maga mögött. A város legnagyobb kulturális intézményeként számos kulturális rendezvénynek volt szervezője, kezdeményezője és partnere. Ebben az évadban sikerült Marosvásárhelyre hozni az UNITER gálát, a romániai színházi szakma legrangosabb seregszemléjét, amelynek társszervezője volt a Nemzeti Színház. A gálán a legjobb román dráma díjával díjazták Alina Nelegát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulat művészeti vezetőjét, kortárs drámaírót. A Dugóban (În Trafic) című dráma ősbemutatójára június végén került sor. Novemberben ismét helyet adott és partnere volt a színház a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak, amelynek keretében többek közt a Kaláka együttes is koncertet adott. Áprilisban a Szomszéd néni Produkciós Iroda, Badár Sándor, Badár Tamás- Humorfeszt Gála rendezvényének volt partnere a Nemzeti. Az évfordulók, világnapok alkalmával is számos rendezvényt kezdeményezett a Nemzeti Színház. Vásárhelyi filmszínészeknek állított emléket az 21. Alter-Native rövidfilmfesztivál első napján, a Kultúrpalota galériájában megnyitott Lohinszky Loránd & Ion Fiscuteanu elnevezésű fotókiállítás. A 100 éves Kultúrpalota ünnepi rendezvénysorozatához a színház kultúrpalotabeli éveiről készült fotókiállítással csatlakozott 2013. december 3-án.
Karácsonyhoz közeledve a színház a kicsikre is gondolt: míg a Tompa Miklós társulat színészei december 24-én délután angyalváró játszóházzal szórakoztatták az óvodás és kisiskolás korú gyermeket, a Liviu Rebreanu Társulat hátrányos helyzetű gyermekeknek szervezett ajándékgyűjtést, mely ajándékokat az Ír mese című előadás után osztottak ki az ifjú közönségnek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a román illetve magyar kultúra napjainak (január 15. és január 22.) alkalmából társszervezőként vett részt a Zanza Kávézóban megszervezett Olvass fel Marosvásárhelyért! / Citeşte-le târgumureşenilor! elnevezésű ikerrendezvényen. A színház bekapcsolódott az országos szintű Iskola másként című alternatív oktatási programba is, melynek keretén belül egy héten keresztül több mint 450 diákot látott vendégül színházi előadásokra és kulisszajárásra.
2014. árpilis 23-án a Látó Szépirodalmi Folyóirattal közösen ünnepelte William Shakespeare születésének 450. évfordulóját. A Látó ünnepi lapszámának bemutatását követően a Tompa Miklós Társulat színészei olvastak fel Shakespeare-ből ihletett kortárs szonetteket, ezenkívül Shakespeare-előadások vetítésére és fotókiállításra is sor került az eseménynek otthon adó G. Caféban. Idén a Nemzeti első ízben vett részt a Maros Megyei Múzeum által szervezett Múzeumok éjszakája elnevezésű programsorozatban. A színház előcsarnokában berendezett Színházi Kávézóban a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila Legendák és valóság. 60 év színészképzés Marosvásárhelyen című színháztörténeti előadást tartott, az emeleti előcsarnok Marx József emlékkiállításnak adott helyet, melyet a 100 éve született marosvásárhelyi fotóművész tiszteletére hozott létre a Marx József Fotóklub. A több mint 500 látogató nyeremények fejében felmérhette a színház történetére vonatkozó ismereteit, megtekinthette régi előadások felvételeit illetve színházi jelmezeket próbálhattak fel.
Idén alakult meg a színházkutató központ a Nemzeti Színház keretén belül. A színházalapítástól kezdve napjainkig terjedő gyűjtemény nagy részét már digitalizálták és kivonatokat jelentettek meg a Nemzeti Színház honlapján: www.nemzetiszinhaz.ro. A színházi örökség megvédése és ápolása mellett a színházkutató központ emléknapok, kiállítások és konferenciák szervezését is célul tűzte ki, továbbá azoknak a diákoknak, doktorandusoknak kívánja elősegíteni a munkáját, akik szakdolgozatukat a marosvásárhelyi színházművészetről írják.
Az évadzárón Gáspárik Attila az erdélyi színjátszás kapcsán mondta el: „Örömmel tölt el, hogy Erdélyben a színházművészetnek sikerült újrafogalmaznia magát, úgy Kolozsváron, mint Sepsiszentgyörgyön vagy Temesváron” – zárta az értékelőt a vezérigazgató.

Elhunyt Papp Kincses Emese
Hosszas betegség után, életének 72. évében elhunyt Papp Kincses Emese csíkszeredai irodalomtörténész, publicista, egyetemi oktató, politikus, az erdélyi magyar közélet jeles személyisége.
Marosvásárhelyen 1943. május 5-én született, de életének jelentős része Csíkszeredához kötődik. Kincses Előd ügyvéd és Kincses Elemér író, drámaíró, rendező testvéreként szülővárosában, a Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát magyar-német szakon.
Tanított Kisbaconban, Gyergyóalfaluban, Csíkszeredában. Megszerezte az irodalomtudományok doktora címet, de nagy fájdalmára ennek ellenére nem engedték abban az időszakban Csíkszeredában középiskolában magyart tanítani. Az 1989-es eseményekkel a politikai életbe is belépett, az RMDSZ alapító tagja és a Hargita megyei szervezet titkára lett. 1991-94 között az EMKE alelnöki tisztségét is betöltötte, 2012-ig Hargita megyei önkormányzati képviselőként is dolgozott. A közéleti szerepvállalást természetesnek tartotta, mert meggyőződése szerint az értelmiségnek nemcsak az önmegvalósítás a feladata, hanem a népszolgálat is. Rendszeresen közölt publicisztikai írásokat a sajtóban, több kötete is megjelent.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem indulása után az egyetemen magyar művelődés- és tudománytörténetet tanított, 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének volt a tagja. Nagyon szeretett tanítani, öröm volt számára mindazt, amit az évek során megtanult, átadni tanítványainak. Átdolgozta Páskándi Géza A költő visszatér című rockoperáját, amelyet Csíkszeredában 1996. március 15-én Ne késsetek, harangok címmel mutattak be. Később a Role zenekarral együttműködve Árpádházi Szent Erzsébetről, Székely golgota címen a Madéfalvi veszedelemről, majd Szent László királyról írt és rendezett oratóriumot illetve rockoperát.
Papp Kincses Emese 2002-ben EMKE-életműdíjat kapott, 2007-ben Julianus-díjjal ismerték el tevékenységét, 2011-ben pedig a Németh Géza Egyesület díjával jutalmazták. Idén februárban pedagógusi pályafutása, valamint az erdélyi magyar közéletért és az erdélyi magyar kultúra ápolásáért végzett önzetlen tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült.
„Én a politikában is, az irodalomban is, az általam írott és rendezett előadásokban is léleképítéssel foglalkozom. Nem tudom ezeket különválasztani. Mindegyik esetben ugyanaz a célom: értékek közvetítése” – vallotta korábban a Csíki Hírlapban megjelent interjújában. Papp Kincses Emesét szerdán 15 órakor helyezik örök nyugalomra Csíkszeredában a Szentlélek utcai temetőben. A gyászszertartást Tőkés László végzi.
Papp-Kincses Emese /Marosvásárhely, 1943. máj. 5. – Csíkszereda, 2014. július 20./
Székelyhon.ro

Meghalt Papp-Kincses Emese
Hosszas betegség után, 71 éves korában, vasárnap meghalt Papp-Kincses Emese csíkszeredai irodalomtörténész, egyetemi oktató, az erdélyi magyar közélet jeles alakja.
Papp-Kincses Emese 1943-ban született Marosvásárhelyen, a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-német szakán diplomázott 1965-ben. A két világháború közötti erdélyi magyar történelmi regényről írt értekezésével szerezte meg 1979-ben az irodalomtudományok doktora címet.
1991 és 1994 között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) alelnöke volt. Oktatói pályája során székelyföldi középiskolákban, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanított. Az erdélyi magyar közélet aktív tagjaként rendszeresen közölt publicisztikai írásokat az erdélyi magyar sajtóban.
Közéleti szereplését az 1999-ben megjelent Virrassz velem című, vallomásos számvetéskötetben idézte fel. 2006-ban Ha meglebben a függöny címen regényt, 2008-ban Gonosz novellák címen elbeszéléskötetet jelentetett meg. Siklódi Ferenccel közösen írt Fekete tükör című „látványregényét” júniusban mutatták be Csíkszeredában.
Átdolgozta Páskándi Géza A költő visszatér című rockoperáját, amelyet Csíkszeredában Ne késsetek, harangok címen mutattak be 1996-ban. Megkedvelvén a műfaj sajátosságait, később Árpádházi Szent Erzsébetről, Székely Golgota címen a Madéfalvi veszedelemről, majd Szent László királyról írt és rendezett oratóriumot, illetve rockoperát Csíkszeredában.
Az erdélyi magyar ellenzék kimagasló egyénisége volt, így az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt közleménnyel búcsúznak tőle, és kiemelik: „Papp-Kincses Emese közéleti tevékenysége és az erdélyi magyar kultúráért végzett áldozatos munkája mindannyiunk számára példaértékű lehet, halálával pedig pótolhatatlan űrt hagy maga után.”
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bíróság elé állították a kommunista éra egy munkatábor-parancsnokát
Emberiesség elleni bűncselekmények vádjával bíróság elé állította a román legfőbb ügyészség hétfőn az egyik kommunista munkatábor volt parancsnokát, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek.
A most 86 éves Ion Ficior 1958 és 1963 között volt a Duna-deltában kialakított peripravai munkatábor parancsnokhelyettese, majd parancsnoka. Peripraván főleg „ellenforradalmárokat", közöttük erdélyi ötvenhatos elítélteket – Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt – tartottak fogva.
A vádemelés a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése alapján. Az intézet összesen 35 olyan embert azonosított, aki még életben van, és a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott. Ion Ficior a második volt kommunista börtönparancsnok, akit bíróság elé állítottak Romániában.
A vád szerint a peripravai munkatábort azzal a céllal működtették, hogy „megsemmisítsék" a fogvatartottakat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. Az embertelen fogva tartási feltételek, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt 103 fogoly halt meg Ficior parancsnoksága idején a peripravai munkatáborban – olvasható a vádiratban.
A román Btk. életfogytiglani, vagy tizenöttől huszonöt évi terjedő börtönbüntetéssel sújtja azt, aki – politikai, faji, vallási, etnikai, szexuális, vagy más, a nemzetközi jog szerint elfogadhatatlan okok miatt – alapvető emberi jogaitól megfosztja egy csoport tagjait.
Az IICCMER tavaly kezdte el a sajtó által „kommunista pribékeknek" nevezett volt börtönőrök és munkatábor-parancsnokok elszámoltatását. A román kormányzati intézmény nyilvánosság elé tárt részletes feljelentései nyomán a média tág teret szentelt az utóbbi hónapokban a kommunizmus idején elkövetett, politikai hátterű bűnöknek, amelyek a konkrét történetek és szereplők ismeretében sokkal nagyobb visszhangot keltettek a közvéleményben, mint a korábban közölt statisztikai adatok.
MTI, Erdély.ma

Sors és vállalás
Növekszik mögöttünk a múlt és fogy előttünk a jövő. Ahogy Ilia Mihály, hamarosan magam is nyolc évtizedre tekinthetek vissza, és aki akár csak felületesen ismeri a magyarság történetét, tudja, hogy ezek az évtizedek inkább megpróbáltatásokat és nem kevésszer kudarcokat hoztak, mintsem sikereket és örvendezést. Valójában csak akkor lehetett elviselni ezt a közel évszázados múltat, ha valakinek egyértelmű és célszerűen megvalósított személyes életstratégiája volt. Annak idején, közel négy évtizede, midőn a budapesti televízió megbízásából beszélgethettem vele, Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvtudós mondta nekem a következőket: Egy férfinak valamilyen nagyszabású és a hazája érdekeit szolgáló életcélt kell kitűznie maga elé, és ezt következetesen, akár áldozatok árán is meg kell valósítania, vagy legalább a megvalósulás közelébe hoznia. Mindenesetre változatos sorsom jutalmának tekintem, hogy számos olyan barátom, pályatársam akadt, aki nehéz munkával, személyes áldozatokkal, de sikeresen tudta vállalni és beteljesíteni ezt az életstratégiát.
Közéjük tartozik a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ilia Mihály. Nem ennek a köszöntőnek a feladata, hogy akár csak címszavakban is felidézze a mögöttünk maradt nyolc évtized sorsfordulóit, tapasztalatait, drámai helyzeteit. Világháború, országos vereség, átalakulások, remények és a remény elvesztése, forradalom és ennek eltiprása; erőfeszítések annak érdekében, hogy a folyamatosan próbatételeknek kiszolgáltatott nemzet és nemzeti kultúra ne csupán fennmaradjon, hanem teret is adjon a benne rejlő lehetőségeknek, értékeknek – nos, mindez megszabta azt az emberi és szakmai pályát, amelyet nemzedékemnek és ennek tagjaként Ilia Mihálynak be kellett futnia. Nem volt könnyű pálya, nagy erőfeszítésekre kényszerültünk, voltak kínzó és megalázó vereségeink is, így az ötvenhatos forradalom leverése utáni esztendőkben, amikor a hallgatás, a visszavonulás volt az egyetlen tett, ami a szabadságvágyból következhetett. Az egyéni pályák, az életművek azonban a kényszerűségben is épültek, és mihelyt lehetett, tehát nagyjából a hetvenes évek elejétől, a nyilvánosságot is meggyőzték arról, hogy a magyar irodalom, a magyar értelmiség nem adta fel azokat a morális és stratégiai célokat, amelyek a levert forradalmat is történelmi magaslatra emelték.
Ezeknek a stratégiáknak a szolgálatában telt el Ilia Mihály élete – nemzedékünk élete, hiszen mellette olyan költőkre, írókra hivatkozhatom, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – és olyan irodalomtörténet-írókra, tudós szerkesztőkre, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor, Görömbei András, Láng Gusztáv, Kántor Lajos – és Ilia Mihály. Egyetlen törzs hajtásai ők, bármilyen irányba térítette is növekedésüket a változó idő és a mindig érvényesülő kényszerűség. Egyszer majd valakinek, remélhetőleg egy budapesti vagy szegedi, vagy kolozsvári ifjú történésznek (doktorandusznak) meg kell írnia ennek a „történelemlátott” és „történelemviselt” nemzedéknek (több nemzedéknek) a történetét. Ott rejlik benne a közelmúlt magyar históriája, a maga sikereivel és kudarcaival, célkitűzéseivel és eredményeivel, ott rejlik benne a nemzeti közösség és a nemzeti kultúra megtartásának, védelmének, gondozásának, gazdagításának bizony nem könnyű késő huszadik századi története.
Ilia Mihálynak ebben a történetben nélkülözhetetlen és méltó szerep jutott. A nemzedéknek, amelyhez ő is tartozik, voltak költői, szépírói, tudósai, szerkesztői, tanárai. Ilia Mihály sorsát és életét több ilyen feladat is meghatározta: évtizedeket töltött a szegedi egyetem katedráján; ugyancsak hosszú éveket a korszak egyik meghatározó és mindig a nemzeti felelősségtudatot képviselő szellemi műhelyének, a szegedi Tiszatájnak az élén. Már ez a két sorsvállalás is megérdemli, hogy születésnapján úgy emlékezzünk meg róla, mint nemzeti irodalmunk és tudományosságunk egyik kiválóságáról. Mégsem ezeket szeretném most méltatni, hanem azt a közvetítő és organizátori munkát, amelyet a magyar irodalmi élet gondozásában, országhatárokon átívelő kapcsolatainak létrehozásában, szervezésében betöltött. Vagy három évtizede történt, hogy közös barátunkkal, Bata Imrével (és feleségeinkkel) felkerestük Ilia Mihályék újszegedi lakását. A nem túl nagy terjedelmű panellakást mindenütt könyvespolcok töltötték meg, és a könyvállványok legfelső sorában ott helyezkedett el házigazdánk nagy dobozokba gyűjtött és gondosan rendszerezett levelezésének hatalmas anyaga. Talán csak Kazinczy Ferenc közismert és legendás levelezése (huszonhárom kötetben!) múlja fölül az övét. Látogatásunk alkalmával néhány dobozba bele is tekinthettünk, mondhatom, minden valamire való magyar író és irodalmár képviselve volt a hatalmas gyűjteményben – Budapesttől Kolozsvárig, Pozsonytól Újvidékig, Ungvártól Münchenig. Irodalmi közelmúltunk egyik legterjedelmesebb és leginkább imponáló korpusza volt ott a szemünk előtt, s gondolom, a mögöttünk maradt vagy három évtized során a gyűjtemény legalább a duplájára növekedett. Ez a levélgyűjtemény önmagában is méltó és meg nem kerülhető szerepet biztosít Ilia Mihály számára modern irodalmunk életében. Gondolom, későbbi nemzedékek ifjú kutatói fogják majd learatni a termést, tulajdonképpen egy egész irodalomtörténeti kutatóintézetet lehetne működtetni annak a levélanyagnak a feldolgozására, amely Ilia Mihály szegedi otthonában összegyűlt.
„Sors és vállalás” – írtam e méltatás fölé címnek. Valóban: Ilia Mihály egy sorsot vállalt, és ezt mindig hűségesen, lelkiismeretesen, nagy ügyszeretetet mutatva teljesítette be. Voltak idők, midőn a szegedi folyóirat élén, a szegedi katedrán ő kötötte össze a máskülönben mindig szétszakítottsággal küszködő magyar irodalom szálait. Mindig szellemi hidakat tudott építeni Szeged és Kolozsvár, Szeged és Pozsony, Szeged és Újvidék, Szeged és Ungvár, Szeged és München között. A magyar művelődés történetében szinte mitikus szerepet kapott a „hídépítő” ember fogalma. Ilyen volt, hogy csak néhány példára hivatkozzam, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László vagy közelebbről Nagy László és Kányádi Sándor. Olyan vállalás és sors az övéké, és természetesen Ilia Mihályé, amelyen sohasem ronthat az idő.
Pomogáts Béla, Helikon (Kolozsvár)

Szakolczay Lajos
Székely Csaba: Bányavidék
(Írónk helye a glóbuszon) Különleges könyv jelent meg a múlt évben az erdélyi – marosvásárhelyi illetőségű – Székely Csaba tollából. A drámatrilógiának aposztrofált Bányavidék. (A megnevezés egy kissé megtévesztő, mert a kötet valójában három egyfelvonásos színművet tartalmaz.) A három színpadi játék közül – Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz – a Bányavirág futott be bizonyos karriert, hiszen nem csupán Marosvásárhelyt mutatták be (két társulat, egy profi és egy amatőr), hanem a mi Nemzeti Színházunk is. A kritikákból ítélve zajos sikerrel.
Mi váltotta ki a nézőkből a tetszést? A hagyományos Erdély-kép, mondjuk így, leporolása. Hogy lássuk az igazi valóságot: a bűn (ital, megrontás, politikai árulás, az egyház megcsúfolása stb.) ott is létezik. A drámai, többnyire poénokra épülő „föltárásnak” nyilván egy új generáció tapsolt. Azok, akik nem voltak megelégedve – lehet, hogy nem is ismerik? – a klasszikusok, egy Tamási Áron, egy Székely János, egy Sütő András, egy Páskándi Géza ósdi Erdély-képével.
Amelyekben a kisebbségi-nemzetiségi sors, a történelem, a diktatúra és a hatalom abszurditása játszott szerepet. Amelyeket olyan rendezők vittek színre – elég legyen csak a zseniális Harag György nevét megemlítenem –, akik a román színházból is táplálkozó modern eszközökkel, a jobbak az agresszív látványszínház erejével világossá tették, hogy az ember csak porszem a világmindenségben, de méltósága sosem hagyhatja cserben. Még akkor is a küzdelmes igaz kerül a fókuszba, ha – a valódi megnevezést rejtezve világítva – Az eb olykor emeli lábát (Páskándi).
Az erdélyi (romániai magyar) dráma azért tudott az egyetemes magyar irodalomnak és színházművészetnek is sokat mondani, mert nem csupán a szociográfiailag ugyan pontos, de valahol a – nagy egészet tekintve mégiscsak hamis – valóságra, valóságmorzsákra tekintett, hanem megrázó erővel az egészre. A pálinka – mindenki, mindenhol részeg – roncsoló hatását fölülírta az égető szabadsághiány, a kisebbség sok évtizedes vesszőfutása, a túlélés módozatain való töprengés. Aki ismeri Székely János Caligula helytartója című drámáját, vagy nem idegen tőle Sütő András Káin és Ábeljének üzenete – ha összecsombolyodva, kínok kosarában is, de élni –, annak aligha kell magyarázni bármit is a képes beszéd erejéről, s nem utolsósorban a drámaíró felelősségéről.
A rendszerváltás óta más időket élünk. Romániában is a hirtelen jött szabadság lett az úr. S felnőtt lassan egy írónemzedék – a Serény múmia és a Nagy kilometrik tagjairól beszélek –, amelynek már nem kell gúzsba kötve táncolnia. Szabad a parkett, és az író olyan táncot mutat be, amilyet akar. Csupán tehetségétől, ízlésvilágától, emberségképétől stb. függ a produkció milyensége, mondanivalója, hatóereje.
Hogy Székely Csaba hozzájuk tartozik-e, nem tudhatni. Némelykor az egy kissé fanyar nyelvével az ő kabátjukat viseli, ám azt is szívesen ledobja magáról, hogy ne szorítson. Szabad akar ő lenni, hogy ebben a törvényeket nem vagy alig ismerő szabadságban lubickolhasson. Semmi bajom nem volna vele, ha nagyképűen nem akarná átlépni a dráma klasszikusait – lenne mit tanulnia –, ha tehetségét (?) nem áldozná föl a pénz és egy más (liberális) eszmevilág oltárán. Láthatóan, adják alá a lovat – ilyen még nem volt, végre drámában is kimondja valaki igazul az erdélyi valóságot! –, s ahelyett, hogy visszautasítaná az érdemtelenül a fejére hullott babérokat, szívesen mutatkozik dicsfényben. A minap megjelent Népszabadság-interjú bevezetője nem kevesebbet állít az íróról: „A bányák mélyéről jön, hogy az irodalom egén tündököljön. Ma már a Marosvásárhelyen élő
Székely Csabával, a Bánya-trilógia szerzőjével azonosítják az egész erdélyi drámairodalmat.”
Kétségkívül ilyen körülrajongásban – hogy mennyire hamis értékszemléletet tükröz, arról most ne beszéljünk – nehéz megállni, pontosabban nehéz józannak maradni. Mert ha az író önelégültségből nincs tisztában saját irományának súlyával – a nagyok többé-kevésbé mindig tisztában voltak –, legalább a szakma figyelmeztesse: megállj, odébb van még a Kánaán. S akkor talán kételkedni fog, s bölcsen másokra hallgatva, pokolba taszított „hősei”, szereplői helyett maga fog pokolra szállni.
Mert a felülről való ítélkezés nem sok jót szül. Csak annyit – egy kis körben pillanatnyi sikert –, hogy az íróságban jól érezze magát az ember. Elevickéljen azon a tengeren, amelyen a bóják – egy Shakespeare, egy Csehov, egy Tennessee Williams – egyben világítótornyok is. S ők csak azoknak mutatják – valljuk be, viharokkal telve – az utat, akik nem hunyják be a szemüket.
Székely Csaba drámáiban behunyt szemmel ítélkeznék? Szó se róla. Csak keresett, túlpoentírozott mikroszkopikus pontossága rakott szemére hályogot. A fűszálat szálfának képzeli, s ahelyett, hogy a kertről, az erdőről – az emberiség-rengetegről – szólna, megelégszik az extrém helyzetek, a furfangos kitalációk, a trendit meghatározó témák dialógussá fokozásával. Minden hihetetlenre – nem sci-fi íródik! – jön egy még hihetetlenebb, s evvel be is záródik a kör.
Csakhogy a konstruált nyelv – a mostani kánon megannyi nagyja szok így beszélni („nem-e rendőr?”, „nem-e amiatt beszélgetnek?” stb.) –, a jópofáskodásnak tűnő, az alak jellemét csupán székelycsabásan megrajzoló trágárság („indítsad be a szaragyú kocsidat, és vegyed be a kipufogóját a szaragyú szádba”; „Feldughatod az újságodat a vigyorgó seggedbe!” – Bányavirág; „A Duna partján szoptátok az anyafarkas faszát!”; „Nekem se járt el a szám a plébános levágott tökéről, te szar!” – Bányavakság; „a kutyák ragacsos faszába bele!”; „S a csupasz, levágott pöcsű emberek az Isten házába valók-e?” – Bányavíz [az utóbbi kettő egy katolikus pap szájából]) inkább feltűnést keltő, a színházba a mocsokért járó réteg kielégülését szolgáló beszédmodor, mint az alakok személyiségét tudatosító jellemfestő szándék.
(Mese, mese, meskete) Erdélyt valamennyire, a sok évtizedre visszanyúló erdélyi falukutató mozgalmat és a bányát is (saját szerencse) jól ismerem. S a bányabezárásokkal, elszegényedéssel, munkahelyvesztéssel „tarkított” tragédiákat is. A föld csak ott nem forog, ahol nem forgatják. Márpedig modern korunk az életformaváltással, a kényszerű ide-oda költöztetéssel – akarjuk, nem akarjuk – nagyon is forgatja. A drámaíró erdélyi faluját is – közép-európai sajátosság? – kifordította magából, szenvedésözönt hozva az ott lakókra. Mihály mondja, a Bányavirág megkeseredett orvosa: „Itt mindenki idióta. S mióta bezárták a bányát, azóta még idiótább mindenki. A munkanélküliség a legjobb idiótagyártó találmány.”
Van benne igazság. Viszont, hogy ez az igazság hathatósan éljen, furtonfurt módszerrel ki kellett agyalni a valóságot meghamisító, „szociológiailag” abszurd faluképet is. A „vén takony”, vagyis az apa (nincs jelen a színen) haldoklik. Azért van elátkozva – a papír nem bírja el a kiátkozás itteni megannyi formáját –, mert a fekvő beteg két év óta csak parancsolgat felnőtt gyermekeinek, s végül – ez a slusszpoén – az örökséget sem rájuk, hanem az egyházra hagyja. Felesége fölakasztotta magát a macska megdöglése miatt – az orvos táskájából kilopott morfium végzett az állattal –, de ez ebben a környezetben nem újdonság. Mindenki iszik, mindenki fölakasztja magát – a főhős Iván és az egy kissé Csehov-alakra hajazó orvos, Mihály csupán azért él még (különben mindketten élő-halottak), hogy legyen, aki káromkodásözönben „végigmondja” a történetet. Persze nemcsak a rossz emberek nyúlnak a kötél után, hanem – láss csudát! – némely jó is. (A szomszéd például azért tett a nyakára hurkot, hogy felesége nyugodtabban beleszerelmesedhessen a dúvad Ivánba.)
Mese, mese, meskete. Szó se róla, a rövid, poénra kihegyezett alpári mondatok peregnek – Spiró György Csirkefejének beszédmódja ehhez viszonyítva szenteltvíz –, s a szituációknak is megvan a drámai élük. (Legjobban a Bányavirágban, a többiben csökkenő, „elkozmásodó” mértékben.) Csak a kitaláció – agyament konstrukció – ezer formáját tudnám feledni. Persze, ha ez nincs, nincsen új Erdély-kép. Márpedig enélkül, legalábbis egy bizonyos közegben, a siker sincs biztosítva. A drámaíró mindezt figyelembe véve kétségkívül éles szemmel dolgozik. A Bányavirág túlontúl meghökkentő meséjére a Bányavakság rátesz még egy lapáttal (hogy maradjunk „szakmaközelben”, szívlapáttal).
A falu polgármesteri címéért versengő két alak, Ince és szomszédja, Izsák ütközik meg egymással. Szapulják, fojtogatják egymást. Az előbbi, akiről később ki fog derülni, hogy igencsak lopott, méghozzá egy erdőnyi fát, egy házhoz hívott rendőr (a román Florin) segítségével akarja ellenlábasát maga alá gyűrni. De Izsák sem akárki, a Turul Zászlóalj Harcosainak tagja. Két százkilós tisztet azért vert agyon a katonaságnál, mert azok „szólni mertek neki, hogy ne rovásírással töltsön ki egy űrlapot”. Egy normális olvasó itt abbahagyja a történetet, és kimegy a levegőre sétálni. De akkor sok mindenről le fog maradni. Például arról, hogy Izsák végső soron otthagyta a Turul Zászlóalj Harcosait, „mert őszerinte túl liberálisok voltak”. Persze a beszédmódját nem hagyta el: „Erőt, békét, magyar igazságot! A szarrágó barom kurva seggfej bátyád merre van?”
A fiatalok természetesen ebből a faluból is mind elmentek (egy községben vagy háromban dúl az élet?, ennyi ökörség ritkán sűrűsödik össze egy helyen). S „aki még nem ment el, az felakasztotta magát”. Minthogy Ince egy „szőrös oláht” is házhoz hívott (Florinnak neveztetik), hogy saját „igazát” megcövekelje – és természetesen, hogy a másikat besározza –, bepillantást nyerhetünk a román–magyar együttélés (mocskolódás!) papírízűen kihegyezett titkaiba is. Izsák, ahogy illik, magáévá teszi ellenfele lányát (aki az egyetemi tanulmányait abbahagyta, s „három kurva éve” egy hipermarketben takarít), s olykor-olykor valódi fogát is kivillantja (Florin megjelenését értelmezve): „És idejönnek beleverni szőrös orrukat a mi dolgunkba. Nem lesz itten soha magyar autonómia, ha mindenféle szőrös kérdésekkel jöhetnek ide kedvük szerint mindenféle oláhk!”
Sok mindent görget a történet. Az egyetemi professzorokat Kolozsvárt, hogy meg ne bukjon a tanuló, természetesen le kell fizetni. A bozgorságról is szó van, a „Kossuth Lajos azt üzentét” is eléneklik (Florin: „Mondd meg nekem, miért kell várni még egyszer üzenjen az a Kossuth Lajos?”), s a kis bűn (az egyetemista lány tízévesen csupán azért nyerte meg a templomi szavalóversenyt, mert megengedte, hogy a pap belenyúljon a bugyijába) és a nagy bűn is terítékre kerül (ez utóbbi: a lopós polgármesterjelölt húga felelős a férje haláláért). Érdekes, hogy Izsák a rendőrt eltünteti? Semmiség. A fontos az, hogy „Izabella érettségi képe helyett egy Nagy-Magyarország-térkép lóg a falon”.
Hihetetlennél hihetetlenebb történetek, „politikai marcipánnal” nyakon öntve, az ember azt sem tudja, hogy a kitalált erdélyi falu sarát vakarja-e le a cipőjéről, vagy áldozzon – azt hívén, minden író erkölcscsősz – a marionettfigurák meseien sokszínű kalandjának. De mindez még semmi a nagy trouvaillehoz, a Bányavíz (nyugodtan mondjuk így) aljas mesketéjéhez viszonyítva. A katolikus pap, Ignác háza maga a fertő. (Itt is megtudhatjuk: a fél falu öngyilkos lett, a másik fele pedig beköltözött a városba. Az a pár ottmaradt annyira szerencsétlen, hogy még kötélre sem tellett nekik, hogy fölakaszthassák magukat.) A pap iszik, mocskos szájú, a huszonhat éve a szemetesvödörben talált, jobb sorsra érdemes gyermek nemi vágyainak kielégítője lett. (A fiú álló pöcsű meg pöcs nélküli alakokat formázó kis szobrokat farag, hogy az oltárra helyezhesse őket; sanyarú sorsáról „tenger”-versben regél.) Ignác pap a tanítót és tizenhat éves lányát befogadta a paplakba, mert a házuk leégett. Bonyodalom bonyodalomra, a pap a tűzvészt kihasználva lopott, a fiatalok a szerelmi gőzben egymást szapulva egymásnak esnek: „Az a tetves, geci református?”; „Rendes katolikus gyermeked lesz, a kurva életbe!” stb. (Istenem, sok száz évvel ezelőtt Tordán valóban kinyilvánították-e a vallások testvériségét?) Hogy nagyobb legyen a zűr, mindenki alatt meginogott a talaj. Ignác atya a pulpituson (házi oltáron?) a Kisded születését ünneplő szentbeszédét gyakorolván nevelt fiát orális szexre kényszerítette. Rab a rabot? Borzalom. Mindez, nesze neked modern erdélyi falukép!, az írói utasításból tudható meg. („Ignác kifújja magát. Kijön a pulpitus mögül, felhúzza a sliccét, fogja a kabátját, és kimegy. Márton előmászik a pulpitus alól, megtörli a száját. Arcán ütésnyom, szemöldökén ragtapasz.”) Mondanom sem kell, a pap viselt dolgait a püspök majd el fogja simítani.
Itt a vége, fuss el véle! Csak az olvasónak nem nagyon van kedve futni. Dühöngeni? Arra sincs indíttatásom. Ha van felvevőpiac ilyen színművekre, tessék, szabad a gazda! Mindenki élvezze úgy, ahogyan akarja. Pár szót azért valaminő dramaturgiáról is illenék szót ejteni. Például Csehov csendjeinek a sokféleségéről: az azonnali csendről, a késleltetett csendről, az irgalom és megbocsátás csendjéről stb. Mindazon „csendekről”, amelyek meghatározzák a szereplők tartását, a figurák beszédmódját is.
Ha az összes szereplő ugyanazzal a nyelvhasználattal él – ugyanolyan modorban beszél –, valami hibádzik a jellemfestő szándékban. Székely Csaba gyors pörgése nem modern színházi habitus, hanem egy mértéket nem ismerő író – nehogy avantgárdnak gondoljuk, attól messze van – akaratlan önleleplezése. Fiatal tollforgatónk a föntebb említett klasszikusoktól, Tamásitól, Páskánditól, Sütőtől és Székely Jánostól fényévekre van. S „bányabarangolása” az igazi kortárs erdélyi drámához viszonyítva is – elég legyen Visky András műveit említenem – csupán másodlagos, harmadlagos jelenség.
(Magvető, 2013)
Kortárs

Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Hat év egy el sem küldött levélért – A Bolyai Tudományegyetem pere (4.)
Páll Lajos, a két esztendeje elhunyt József Attila-díjas korondi költő és nagyvilágban számon tartott festőművész a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hajdani első éves hallgatójaként 1956. október 23-án írta meg levelét Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának. Páll Lajost a Bolyai Tudományegyetem pere harmadik csoportjában  hat év börtönbüntetésre ítélték. 
Az ítélet kihirdetésekor a katonai ügyész valósággal leseperte a védőügyvédek amúgy gyenge lábakon álló, többnyire a vádiratot erősítő „védekezését”, az ítélethirdetést 1959. február 16-ára halasztották. Az 1959. március 18-án kihirdetett, 1959/357-es számú végleges ítélet szerint a Bolyai Tudományegyetem harmadik csoportjának perében Varró Jánost – a csoport elsőrendű vádlottját – tizenhat év börtönbüntetésre, Lakó Elemér másodrendű vádlottat tizenöt, Péterfy Irén harmadrendű vádlottat tíz, Vastag Lajos negyedrendű vádlottat nyolc, Páll Lajos ötödrendű vádlottat hat év börtönbüntetéssel sújtották. Páll Lajos ellen a legfőbb vád a Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművésznek címzett levél volt, amelyet nem küldött el postán, hanem letartóztatásakor, a házkutatás során talált meg a Securitate különítménye! Jogtörténeti szempontból az úgynevezett román „igazságszolgáltatásról” állít ki soha el nem évülő elmarasztaló bizonyítványt! Egyértelműen bizonyítja, hogy a hírhedt, az 1956-os magyar forradalom napjaiban, majd a szabadságharc leverését követően újra „felmelegített” 1950/199-es törvényerejű rendelet előírásai alapján a gondolatot is ugyanolyan mértékben büntették, mint a valóban elkövetett bűncselekményt. A „levél” – az öt év börtönbüntetésre ítélt Nagy Benedek harmadéves történész manuscriptuma teljesen azonos hangvételű – egyöntetű jelzése 1956-ban a kolozsvári diákok körében kialakult hangulatnak! Éppen ezért Páll Lajos levelét teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Nyilka Róbert!
Úgy látszik, mégis írok, tudod, a beszélni vágyás nagyobb a félelemnél a cinizmusoddal szemben. Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi dolgok hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt. Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a (maros)vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval, minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a „haladás” érdekében történik. Most beszélek magamról is. Néhány szerelmes verset írtam (nagyon József Attilásak), befejeztem egy elkezdett balladát.
Kádár (Tibor) (az atyamester) 4 napra Pestre utazott, úgyhogy nyugodtan dolgozhatom. Ismered, a vadalmafáról szól. Nagyon szeretném, ha látnád a kompozícióm színösszetételét. (Ajtai Évának tetszett!) Halott gyermek a témája, egy asszony van az ágyra borulva, háttal, és egy ember üldögél egy széken, előregörnyedve. A cselekmény is itt történik, falusi parasztházban. Van egy elég jó pásztorbot is hozzá, majd elküldöm, ha nem lesz szükségem rá.
Most pedig megkérlek, ne nagyon csúfolkodj az írásommal, és küldd el Tompa László két legszebb versének gépelt példányát (tudod, itt senki sem ismeri.) Üdvözöllek, és add át az üdvözletemet Kalinak is.
(Páll) Lajos, sk.
Kolozsvár, 1956. október 23.
A börtönből való szabadulása utáni óvatossága, személyiségének visszafogottsága, zárkózottsága ismeretében sokaknak meglepő lehet Páll Lajos levélindító forradalmi lendülete. Nem meglepő viszont, ha összehasonlítjuk Nagy Benedek, Szilágyi Árpád, Vastag Lajos diáktársai nagyjából hasonló tartalmú leveleivel.
Páll Lajos az 1956-os magyar forradalom hatására három verset írt Karácsonyfák, Döntés után, Elmentek címmel. A vádirat szerint „a nacionalista tartalmú” verseket terjesztette barátai, ismerősei körében. Ugyanakkor kihallgatása során azt is beismerte: a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén Garay Ákos egyetemi hallgatótól megkapta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A lapszámot átadta Péterfy Irénnek, aki az „ellenforradalmi tartalmú” verseket, írásokat lemásolta és terjesztette évfolyamtársai között. A három Páll Lajos-vers sajátos utóélete révén válik igazán irodalomtörténeti jelentőségűvé: a börtönben elmondta rabtársainak is. A mérhetetlen szenvedés, nélkülözés, a tífuszbetegség nyomán a versek törlődtek az emlékezetéből. Varga László  református lelkész – a dr. Dobai István nevével fémjelzett perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték – kivételes memóriája nemcsak Páll Lajos, hanem a későbbi Kossuth-díjas Páskándi Géza börtönben elmondott verseit is megőrizte. Sorozatunk számára onnan „halásztuk elő” az erdélyi forradalmi hangulatot híven tükröző három vers egyikét.
Páll Lajos: Döntés után
Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze. Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Mikor lehulltak mind, mind a nagyok, balga törpefenyők hazudták a nagyot mikor lehulltak mind, mind a nagyok. Ameddig látok, csupa törpeség. Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség! Ameddig látok, csupa törpeség.
1956 októberében-novemberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen valóban olyan forradalmi hangulat uralkodott, amely riadóztatta az állambiztonsági szerveket: attól féltek, hogy a felülről, a legfelsőbb pártvezetés által irányított, nemzetközi nyomásra elindított diákszövetségi kezdeményezés kiszabadítja az egyetemi autonómia, önkormányzás szellemét a palackból. Bár sokan nem ismerték a fogalom lényegét, az egyetemi hallgatók az előadások, szemináriumok szünetében, a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgatva az egyetemi autonómiáról mint egyik legfontosabb követelésről beszélgettek. Ebben fontos szerepe volt a Várhegyi István harmadéves történészhallgató által 1956. október 24-én véglegesített Határozati javaslatnak, amely a minél szélesebb körű romániai egyetemi és főiskolai reformot sürgette. Elméleti megalapozottságában, kidolgozottságában méltó párja a temesvári műegyetemi hallgatók – elsősorban Aurel Baghiu, Caius Muţiu – által kidolgozott, az 1956-os magyar forradalom eszmeiségével való azonosulást tudatosan felvállaló, 1956. október 29-én, 30-án ismertetett Tizenkét pontos követelésnek.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lám, mire vittük
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Plugor Sándor 75 (1940. március 4.–1999. február 20.)
Művészet nincs hit nélkül
Művészet nincs hit nélkül. Gépgyártás lehet, de művészet nem. Ezért nem is lehet mintát, modellt adni a művésznek, csak azt, amit hite szerint kiválaszt. Az átlag-művészkedőktől, akik valahogy csak kifejezik magukat, az különbözteti meg a művészt, hogy míg azoknak minden energiája kimerül abban, hogy kifejezzék magukat, a művész felelősséggel is tartozik a saját rendszerének kialakításában...
Az én grafikám a vonal tudatos vagy spontán ,,kilengése”, játék is természetesen, vonal-ötlet (színhangulat). A parasztrajzoknál spontán játék volt, mert annyira tudtam, igaz, amit megrajzolok, hogy egyáltalán igazam van, hogy csak a spontán rögzítésre volt szükség. A ,,nőim” például már tudatosan megszerkesztett vonaljátékok, nem is hihetek bennük annyira. Megmaradnak az esztétika síkján. Csakhogy a képzőművészet nem csak színpad, hát befelé is játszom... És az a csodálatos, ha új hangot tudok kijátszani... Végül is csak a spontán rendszer tudatos irányításáról van szó, azért művész az ember. De nem mesterség ez: hogy tudom, ki mit festett, rajzolt, és abból vagy annak ellenére megcsinálom a magamét. Ésszel, munkával, számítással stb... És nem érdekes, hogy ki mit mond. Aki valamelyes szintet elért, az nagyon tudatosan (még ha nem is fogalmazza meg szavakban) cselekszi azt, amit csinál, és érzi, igazsága mélyről jön és elvitathatatlan. Mert jó tudni, amit végzek, az jó. Én vállalom munkáimat. Hogyne vállalnám? Úgy dolgozom, hogy amit kiadok a kezemből, az csakis jó legyen. Az rám tartozik, hogy egy-egy munkát meddig csiszolok – addig az enyém: ha kiadtam a kezemből, eleresztem, már megy a maga útján, mint a papírcsónak a vízen. Viszi a víz...
Plugor Sándor
Plugor Sándor erdélyi művész olyan feltételek között él és alkot, amelyek az azonosulást nemzeti kultúrájával mindennapos, egzisztenciális érvényű választássá teszik; ahol nem az magyar, aki annak született, hanem csak az, aki magyarnak megmarad; választás dolga az, ami kényelmesebb szemléletünk számára adottságnak tűnik. S talán – csak feltevésként kockáztatom meg – ez a szellemi közeg is magyarázza a múzsák tágan értelmezett testvérisége mellett, Plugor Sándor fentebb szerénységnek nevezett ragaszkodását nevekhez és művekhez. Hiszen, mint mondtam, grafikái szokványosabb, általános címekkel is önmagukat jelentenék. De Plugor Sándor Erdélyben él, ahol ,,anyanyelve” csak az irodalomnak van, s a képek alá írt címek, a hozzájuk társított művek ilyenformán rejtett vallomások is: a grafika ,,nemzetközi” formanyelve, történelem előtti eszperantója általuk nyilvánítja ki önként vállalt identitását. Ezért is van szüksége e ,,néma költészetnek” arra, hogy tolmácsul fogadja a szóló művészetet, s vele emlékeztessen nevelőjére és ihletőjére, az anyanyelvre, mely a világtól különbözésünk záloga, s az egyetlen híd is, melyen a világ megismerése felé indulhatunk. Így erdélyi, magyar és egyetemes. Mert ennek a három jelzőnek csakis így, együtt van értelme és rangja.
Láng Gusztáv (1985)
Plugor Sándor öregjeiben az élés végeredményét és egyfajta totalitását keresi, e munkák nem is igen tartanak rokonságot a könnyed zsánerrajzokkal, ereje, eleganciája és fűtöttsége van vonalainak, őket gondolati-szellemi szférába emeli. Szemhez-szívhez szóló grafikája (olajfestményein is a grafikai elem az uralkodó!) éppen ezért egyszerre hagyományos és korszerű; mert ölbe ejtett kezet rajzolni, s néhány arcvonással élettörténetet – az élést rajzolja, sosem annak képletét. Tusa, grafitja szinte csak simogatja, bűvölgeti a világot, míg legbizalmasabb és legsejtelmesebb kontúrjai felsejlenek; nem rögzít, az ő finom és határozott vonalai bármikor odébb lebbenhetnek, alakjainak gesztusai, arcvonásai elevenen élik létüket.
Hadd sarkallja hát őt is a jó szándék: vajha támogatásával a lét valamicskével örökkévalóbb lehetne.
Farkas Árpád (1985)
Plugor Sándor sok-sok cölöp-embert rajzolt, cövek-embert festett. Mert hősöket akart. Szegény hősiesség? A legolcsóbb modus – vízzel főző vivendi? Bizony, aki menekül, fix pontokat akar, csak aki a bizonyosság helyén áll, lenghet ki vígan, mint az inga. Igen, nála a konstruktív, erős rajz ugyancsak cölöp. Az emlékezet cölöpépítménye. És cölöp (fix pont!) az öregség. Cölöp a hősiesség. A halál. Imádság. Akár egy bajuszos is. A szem vágása. Az arccsont. Elvégre csak a nemrég múltak traktoros tablói, plakátjai üzentek hadat minden antropológiának. Etnikai tabula rasát akartak volna parancsolón. Művészek, sírrablók, politikusok... Főbe lőni az antropológiát! Az antropoid lényt. A gyilkos ostobák... Nem fogták fel vagy nem akarták hinni, hogy a nonfiguratív nem azonos a non-antropoiddal, hiszen emberszabású lehet mindegyik! Ha már tárgyát az ember választja ki és önnön keretébe vonja. Plugor küzd az antropológia jogfosztása ellen. A sokféle antropoidnak kér jogot. Jogot a saját vonásokhoz. Jogot arcainkhoz. Az etnikum arcához. A művész rehabilitálja az élőlények technikától, füsttől, terrortól eltorzított arcát.
Páskándi Géza (1988)
Az időről, amiként azt mérjük, és ahogy a hirtelen vonulását megéljük, sokan írtak már helyénvaló, bölcs gondolatokat. Mégis az jut eszembe, hogy az időnek ez az osztott természete és ez a fojtó belső kettőssége az, amivel legelőször hozzád fordulhatnék. Tizenöt évnél is több eltelt már, amióta elmentél közülünk. És mintha néhány napja lett volna, hogy itthon láttalak! Mintha csak a tegnap oldalán járna a veled közösen megélt pillanat; és mégis milyen hosszú ugyanez az idő nélküled! Azután egy ilyen kerek évforduló kapcsán (látod, hova előre szaladtunk: Plugor 75), eszembe jut, hogy csak az adhatna teljes méltóságot és tényleges hangulatot a Te ünnepednek, ha itt ülnél közöttünk. És örömmel vennéd, hogy ne feszélyezzen ennyi felhajtás, ahogy körberohangálnak az unokáid. Ez lenne a mi időnk tényleges értelmezési lehetősége, miközben belső hümmögéssel megállapíthatnánk, ha a mért idő ugyan óráról órára múlik, ám közben az életünk telik, teljesedik, irányba tart. De hát a személyes szempontok közül is mennyit említhetnénk! Ha ezeket nem is sorolom most fel, legalább azt hadd panaszolom el Neked, hogy a legszebb rajzok, a mindent kiemelő fátyollebbentő tus, a köteg ecset, a megakadt prés, az egész műhely itt vár téged, minden papírod itt simul, a toll, a hidegtű úgy vannak elrendezve, ahogy te szeretted: erőd teljében, váratlanul hagytad hátra a munkádat. Noha, nem csonkán, bevégezetlenül, mégis valahol a delelőn, annál a magaslatnál, ahol egy műhely gazdájára már úgy tekintenek, mint mesterre, és e műhely ismerői valamennyien tudják, ha megrajzolható tanácsért valakihez fordulni lehet, az te vagy. Közben még az a szempont is itt van, hogy a mogorva mesterekkel, a látogatást állandó felzavarásként megélő tudósokkal szemben a te ajtód mindig nyitva állt, és lelked egészével tudtál találkozni mindenkivel. Rajzvonásaid mellett a szerethető emberi vonásaidat is meg kellene ünnepelnünk! Megnemesítetted a környezeted, megerősítetted szép szakmád becsületét, és, ami külön laudációra érdemes, tiszta forrásként Kököst, a falut választottad mintának, így rajzoltad meg a lehetséges legmagasabb fokon a székely ember vágyait, sorsának nehézségeit és szent reményeit.
Plugor Magor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Páskándi Napokra készülnek Szatmáron
Tizennyolcadik alkalommal tartják meg e hét végén Szatmárnémetiben és Szatmárhegyen (Páskándi Géza szülőhelyén) a Páskándi Napokat. A csütörtökön kezdődő háromnapos rendezvénynek külön jelentőséget ad az a tény, hogy a sok megpróbáltatáson keresztülment, a Ceaușescu-korszakban a duna-deltai büntetőtáborba hurcolt, majd később Budapesten Kossuth-díjban részesült Páskándi Géza halálára is emlékeznek annak huszadik évfordulóján.
Az író műveiből megyei vers- és prózamondó versenyt tartanak, amit irodalmi kerekasztal követ, olyan közismert írók és irodalomtörténészek részvételével, mint Lezsák Sándor, Láng Gusztáv, Dávid Gyula, Cseke Péter, Ács Margit vagy Tófalvi Zoltán, s természetesen az özvegy, Páskándiné Sebők Anikó. Végül külön műsoros megemlékezés lesz a szatmárhegyi Páskándi szobornál, az állandó Páskándi kiállítás megtekintése, s természetesen koszorúzás. Mint korábban annyiszor, a rendezvény főszervezője a kortárs Muzsnay Árpád újságíró, az EME partiumi alelnöke.
Sike Lajos
maszol.ro

csütörtök
A húsz éve meghalt Páskándi Gézára emlékeznek szülőföldjén
Kolozsvár/Szatmárnémeti,) – Kétnapos rendezvénysorozattal idézik fel csütörtökön és pénteken Szatmárhegyen és Szatmárnémetiben a húsz éve meghalt Páskándi Géza költő, próza-, dráma- és esszéíró alakját – közölte honlapján a szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A Magyar Művészeti Akadémiával és a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen szervezett évfordulós rendezvénysorozat vers- és prózamondó versennyel indul csütörtök délután Szatmárhegyen, a költő szülőfalujában. Pénteken délelőtt Szatmárnémetiben, a Kossuth- és József Attila-díjas költő iskolavárosában irodalmi tanácskozással folytatódik a megemlékezés. A Szatmár megyei múzeum dísztermében tartandó Húsz év után című tanácskozáson irodalomtörténészek, levéltári kutatók és írók értekeznek Páskándi Géza életéről és szellemi hagyatékáról. Előadások hangzanak el Páskándi Géza műveiről, valamint arról is, hogy miként figyelte a költőt a román, majd a magyar állambiztonsági szolgálat. Péntek délután ismét Szatmárhegyen folytatódik a megemlékezés. A résztvevők megtekintik a községi könyvtár épületében berendezett állandó Páskándi-kiállítást, megkoszorúzzák a szülőház helyén 1998-ban elhelyezett emléktáblát, és a település központjában 2003-ban felállított Páskándi Géza-szobrot. A szobornál tartandó megemlékezés ünnepi szónoka Lezsák Sándor költő, az Országgyűlés alelnöke lesz.
Páskándi Géza (1933-1995) Az irodalmi életbe szinte gyermekfejjel került, 1949-ben már több lapnak volt a munkatársa. Tanulmányait - a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen - nem fejezhette be, mivel a magyar forradalom melletti kiállásáért 1957-ben letartóztatták és 6 év börtönre ítélték. A "román Gulagon", a Duna-deltában raboskodott. Bár 1969-ben már büntetlen előéletűnek számított, a román és magyar nyelvű pártlapok folyamatosan támadták, ezért 1974-ben Magyarországra települt. 1974 és 1990 között a Kortárs munkatársa volt, innen ment nyugdíjba. 1991-től a Nemzeti Színház irodalmi tanácsosa lett. 1991-ben Magyar Művészetért elismerést kapott, s birtokosa volt az 1956-os Emlékéremnek. 1977-ben József Attila-díjat, 1993-ban Kossuth-díjat, 1995-ben posztumusz Nagy Imre Emlékplakettet kapott, emellett számos szakmai díjjal is elismerték munkásságát. (MTI)