Dicséret a diszkriminációért
Megdicsérte tegnap Valentin Bretfelean, Marosvásárhely helyi rendőrségének főnöke azokat a beosztottjait, akik előző nap bekísérték és 500 lejes büntetést róttak ki a 2. számú általános iskola titkárságán magyar nyelvű beadványt iktatni óhajtó szülőre.
Horváth-Kovács Ádám, a vegyes tannyelvű iskola szülői bizottságának tagja anyanyelvén írt adománylevelet akart leadni Codruţa Băciuţ igazgatónőnek, aki előbb megpróbálta meggyőzni, hogy fordítsa le románra, aztán a rendfenntartók segítségét kérte, és elvezettette a „behatolót”.
Valentin Bretfelean rendőrfőnök az MTI kérdésére elmondta, a 112-es sürgősségi hívószámra érkezett riasztás arról, hogy egy férfi illetéktelenül behatolt az iskolába. A riasztást a rendőrség valamennyi egysége megkapta, ezért történt az, hogy hat rendőr is egyszerre érkezett a helyszínre. Kijelentette, a legkisebb kiszabható bírságot rótták ki Horváth-Kovácsra, aki maga is elismerte vétkességét. A rendőrfőnök szerint csak a törvényt alkalmazták. Visszautasította, hogy egyesek etnikai színezetet próbálnak adni a történetnek.
Horváth-Kovács Ádám adománylevéllel akarta hivatalosítani a magyar szülők anyagi hozzájárulásával elkészített és saját kezűleg felszerelt magyar nyelvű táblácskákat, amelyekről az iskolaigazgató úgy vélekedett, hogy törvénytelenek. Codruţa Băciuţ a sajtó érdeklődésére kifejtette, nincs kifogása a kétnyelvű feliratok ellen, csak a törvényesség betartásához ragaszkodik. Elmondása szerint a magyar nyelvű táblákat nem az ő távollétében kellett volna felszerelni. Az igazgatónő azt is kifogásolta, hogy adománylevél nélkül szerelték fel a feliratokat, valamint hogy a szülő, bár jól beszél románul, nem volt hajlandó néhány mondatban lefordítani az adománylevelet, hogy ő is megérthesse azt, hiszen nem ismeri a magyar nyelvet. A magyar aligazgató viszont úgy vélekedett, az ő feladata átvenni az igazgató hatáskörét, amennyiben az nem tartózkodik az intézményben. Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének vezetősége tegnap az üggyel kapcsolatos sajtótájékoztatón kijelentette, kérni fogják az igazgatónő eltávolítását a tanintézmény éléről. Csegzi Sándor alpolgármester felhívta az újságírók figyelmét arra, hogy a városházán naponta több magyar nyelvű iratot iktatnak, mivel a törvény szerint erre lehetőség van, és ez soha nem okoz nézeteltérést, ahogy a kétnyelvű feliratok elhelyezése sem képezte vita témáját. A 2-es számú általános iskola Bernády Györgyről való elnevezése kapcsán is teljes volt az egyetértés a tanácsban, ezért is érthetetlen az igazgatónő viselkedése, aki nemhogy nem kezeli kellően a konfliktusokat, de magatartásával tovább gerjeszti azokat. „Nem tolerálhatjuk, hogy valaki így viselkedjen a magyarokkal. Úgy érzem, Codruţa Băciuţ elég rosszat tett az etnikumközi kapcsolatoknak, hogy a főtanfelügyelő leváltsa tisztségéből” – jelentette ki Benedek István, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke. Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes szerint a szülő helyesen járt el, amikor magyarul akarta az adománylevelet iktatni, hiszen erre törvényes lehetősége volt.
A Bernády György-névadással kapcsolatosan Kolozsváry Zoltán, az önkormányzat RMDSZ-es frakcióvezetője úgy véli, a tanév végéig megtörténik az, most csupán a törvény alkalmazásáról folyik a vita, vagyis arról, hogy az oktatásügyi minisztériumnak kell jóváhagynia a névváltoztatást, vagy elég az önkormányzat határozata is.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Tanév végi számadás a Sapientián
Kedden délelőtt a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara által szervezett sajtótájékoztatón az idei sikerek mellett a többi között ismertették a jövőbeni terveket, a bentlakás építésének ütemét, az idei felvételi menetét, a meghirdetett szakok és helyek számát, a nyári szakmai gyakorlatok előnyeit.
Dr. Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja ismertette a 2013/2014-es tanév kiemelkedő eseményeit, a sikereket, a különleges megvalósításokat, az egyetemen kívüli tevékenységek során elért eredményeket, melyek az intézmény hírnevét öregbítik. A legnagyobb sikernek könyvelte el, hogy diákjaik közül sokan önként kezdenek olyan feladatok megoldásába, kutatómunkákba, melyek hónapokig tartanak, ám ők fáradtságot nem ismerve készülnek a megméretésekre, ezáltal számtalan országos és külföldi versenyen, tudományos diákköri konferenciákon bizonyítják felkészültségüket.
„Sok esetben önmaguknak diktálják a ritmust, ez az, amire szükségünk van, ezek az emberek fogják a társadalmat előre vinni” – mondta az intézményvezető. A záróvizsgák is sikeresek voltak, a tizenegy alapképzési szakból hat esetében a Sapientia szervezte azokat. A 198 végzős hallgatóból 187-en jelentkeztek államvizsgára, közülük 182-en sikeresen tették le. Év végi visszatekintőjében sikernek könyvelte el azt is, hogy az oktatási hullám nem nyelte el intézményüket. Az októberben kezdődött bentlakásépítés gyorsított kisfilmjét is bemutatták, mely ugyancsak számottevő megvalósításának számít. Előreláthatólag szeptemberben 240 diáknak szállást tudnak biztosítani. 1.200-1.400 diákra számítanak, nagy részük a három székelyföldi megyéből kerül ki, ezért az elszállásolási lehetőség biztosítása elengedhetetlen. A diákbentlakásban egy közösségépítő centrum lehetőségét is látják, a kollégiumi diákközösség légkörének megteremtése érdekében. A 2015. július 15-ig megvalósuló teljes centrum éttermet, konferenciatermet is magában foglal majd. A teljes mértékben anyaországi finanszírozásból megvalósuló építmény értéke 14,5 millió lej. Az eddigi építkezés 9 millió lejbe került. A jövő évi tervek között szerepel az intézmény akkreditációjának a felújítása is.
Megemlítették a tavaly kezdődött és idén augusztusban újra megtartandó érettségi felkészítőket, melyeket az érettségi előtt álló diákok körében népszerűség övez. A nyári szakmai képzések kapcsán dr. Forgó Zoltán, a gépészmérnöki tanszék vezetője a duális képzések előnyeit ismertette, mely az elméleti és gyakorlati oktatás szerves összefonódását jelenti. Cégekkel ápolnak szakmai kapcsolatokat, ezáltal a diákok a tanévek során részmunkaidőben sajátítják el a szakmai ismeretek gyakorlati részét. A tanszékvezető szerint ennek egyik pozitív példája, hogy az egy hete sikeresen államvizsgázott hét diáknak máris állása van, közülük ötnek Erdélyben. A Plasmaterm Rt. igazgatója, dr. Kolozsváry Zoltán elmondta, hogy a Nyugaton bevált duális képzést a Sapientián évek óta alkalmazzák, amit nagyon hasznosnak tart, hisz ezáltal a frissen végzettek szakmai tapasztalattal is rendelkezhetnek. Mint mondta, sokkal célravezetőbb egy ipari egységnek, ha úgy vesz részt a képzésben, hogy maga részére neveli ki a szakembereket. A nemzetközi projektekben való részvétellel felcsillantják a perspektívát, hogy itt is el lehet érni valamit, nem csak külföldön. Dr. Máté Márton elmondta, hogy az elméleti és a gyakorlati oktatást, valamint a kutatást nem szabad különválasztani. A tehetséggondozás az igazi tehetségek felkarolását jelenti, amit ha a diák is őszintén akar, a tanár sikerélményként könyvel el. Mint mondta, a gépészmérnöki hivatás örömét az igencsak megújult szakma szépsége mellett – mely számítógép-ismeretet és villamosmérnöki tudást is igényel –, a mindennapok biztonsága is jelenti.
Pálosy Piroska, Népújság (Marosvásárhely)

Ötlet egy Maros megyei ipartörténeti múzeum létrehozására
Szükség volna az egykori Székelyföldi Iparmúzeum vagy egy hasonló részleg újjáélesztésére, létrehozására, véli a megyei múzeum igazgatója Vasile Boloş megyei tanácsos hasonló ötletét kommentálva. Az ötlettől a megvalósításig azonban, ahogy lenni szokott, igen hosszú út vezet. Pedig volna mit megmutatni, hisz az iparmúzem hagyatékának egy része még megmenthető, de a hatvanas-hetvenes évek már muzeális gépei, berendezései is helyet kaphatnának egy ilyen létesítményben.
Vasile Boloş szerint „Marosvásárhelyen nagyon sok varró- és szövőgépet, fénymásolót, csiszológépet, famegmunkáló berendezést, hangszert készítettek. Ezek egy részét már nem használják, sokat ócskavasként értékesítettek. Pedig a mai fiataloknak is illene tudni, hogy mi mindent készítettek és használtak nagyszüleik, szüleik. Jó lenne ezeket összegyűjteni és bemutatni, rövid leírással, használati utasítással – mondta az ötletgazda. Maros Megye Tanácsának elnöke, Ciprian Dobre megkérte a javaslattevőt, hogy írásban is nyújtsa be kérését, amelyet majd továbbít a megyei múzeum igazgatójának, Soós Zoltánnak a megvalósítás érdekében.
Érdeklődésünkre Soós Zoltán elmondta, hogy nagyon jó ötletnek tartja egy technika-történeti, ipari múzeum létrehozását, ahol ki lehetne állítani az egykori Székelyföldi Iparmúzeumból megmaradt tárgyakat, ugyanakkor a hatvanas-nyolcvanas években készült ipari gépeket, berendezéseket is. „Sajnálatos módon tudjuk, hogy az elmúlt huszonöt évben nagyon sok érdekes ipari gép ócskavastelepre került, s nekünk is csak négy-öt éve van lehetőségünk, hogy ilyen jellegű tárgyakat is felvásároljunk, megőrizünk. Azelőtt a vezetőség nem fordított erre figyelmet. Az új múzeum létrehozásának azonban két nagy akadálya is van. Az egyik a helyhiány. A legjobb az lenne, ha egy ilyen ipari-technikai múzeumot a valamikori Székelyföldi Iparmúzeum épületébe költöztetnénk vissza, ahol jelenleg a természetrajzi múzeum működik. Persze meg lehetne vásárolni a kisvasút régi indóházát és ott is ki lehetne alakítani egy ilyen részleget. Ehhez azonban jelentős pénz kellene és persze akarat. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy jelenleg a múzeumnál csak egyetlen egy kolléga van, aki a technikatörténeti részleggel foglalkozik, s legalább négy-öt új alkalmazottra lenne szükség egy ilyen részleg beindításához. Persze, ha van kellő akarat, akkor ezeket az akadályokat el lehet hárítani, a felmerülő hiányosságokat ki lehet küszöbölni” – mondta az igazgató, akitől azt is megtudtuk, hogy az egykori Székelyföldi Iparmúzeum anyagának mintegy negyven százaléka maradt Marosvásárhelyen, ezeket most a központi raktárban őrzik. A tárlatanyag egy része, a kerámiák a Kolozsvári Néprajzi Múzeumhoz kerültek.
„Most az a fontos számunkra, hogy az ámokfutó polgármestertől megmentsük a múzeum várbeli épületét, hogy ne vegyék el tőlünk, s azután beszélni lehet a fejlődésről, növekedésről is. Mi mindenképp nyitottak vagyunk Vasile Boloş ötletének megvalósítására, ha lesz politikai akarat is erre” – nyilatkozta a múzeum igazgatója.
Kolozsváry Zoltán már kisgyermekkorában gépészmérnök szeretett volna lenni. Álma valóra vált az egykori Encsel Mór, majdani Metalotehnica (Matricon) textilipari berendezéseket gyártó nagyüzemnél, ahol akkor hatezernél több alkalmazott volt. „Romániában nagyon fejlett volt a textilipar, több tízezer ember dolgozott ilyen gyárakban, így nem csoda, hogy Marosvásárhelyen is két üzem volt, ahol textilgépeket gyártottak: a Metalotechnica és az Imatex. Míg az egykori Encsel Mór zöldmezős beruházás volt, és elsősorban varró- és kötőgépeket gyártott, addig az egykori Ludovic Minszki, a majdani IUIU, majd Imatex a volt kisiparos szakemberekből alakult, s ott szövőgépeket és csévélőgépeket készítettek. A Metalotechnikában 1959 után kezdtek önállóan gépeket készíteni. Ezek többnyire másolt gépek voltak, a Singer varrógép, szövőgép mintájára, majd ahogy a textilipar fokozatosan megerősödött, fokozatosan fejlődött a textilipari gépek ipara is. Bizonyos másolás megmaradt, de saját fejlesztésű gépek is voltak, különösen miután beindult a kutatóállomás, ahol én is dolgoztam. Akkor textilipari kiállításokra is jártunk, emlékszem, egyszer Milanóban eladtunk egy saját fejlesztésű berettkötő-gépet, s igencsak meggyűlt a gondunk a titkosszolgálattal emiatt” – mesélte Kolozsváry Zoltán, aki szerint egy ilyen gépeket bemutató kiállítás biztosan nagy érdeklődésre tartana számot.
„Az akkor készült ipari varró- és szegőgépek jó minőségűek voltak, a kilencvenes évek elején években sokan exportáltak magánúton belőlük Magyarországra is. Biztos vagyok benne, hogy van, amit itt az országban, a megyében most is használnak a kisipari textilműhelyekben, vagy a székelyföldi nagyobb textilüzemekben. Arról nem beszélve, hogy a fent említett két gyár mellett Vásárhelyen működött a Prodcomplex, az Elektormaros és a számológépgyár, s ott is mind-mind gyártottak kiállításra méltó gépeket, berendezéseket. Jó lenne egy ilyen kiállítás, hiszen csak akkor tudunk fejlődni, ha ismerjük a gyökereket. Fontos, hogy a fiatalok megismerjék a nagyapáik, apáik munkáját, az ő életükben gyártott, használt gépeket, megismerjék mindazt, amit ők készítettek” – összegzett a most is anyagkutatással foglalkozó szakember.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Marosvásárhely fekete márciusára emlékeznek
Több helyszínen, különböző politikai alakulatok és civil szervezetek szervezésében emlékeznek Marosvásárhelyen a következő napokban a fekete márciusra a pogrom 25. évfordulóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti események egyik szenvedő alanya szervezésében csütörtökön fél 11-től ökumenikus istentiszteletet tartanak a marosszentgyörgyi római katolikus templomban, 17 órától pedig Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál, a református temetőben koszorúznak. Az eseménysorozat 18 órakor, az Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban zárul. Itt a Fehér januártól a fekete márciusig című filmet vetítik le, majd bemutatják Kincses Előd Fekete március című könyvének bővített kiadását. A kötetet és szerzőjét Boris Kálnoky, a Die Welt újságírója méltatja, beszédet mond Tőkés László EP-képviselő és Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete.
Az RMDSZ és háttérszervezete, a Bernády György Közművelődési Alapítvány március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19–20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szervez kerekasztal-beszélgetést.
A 10 órakor kezdődő szemináriumon olyan elismert történészek értékelik a 25 évvel ezelőtti eseményeket, mint Novák Zoltán és László Márton, a fekete március eseményeinek történeti feltárására törekvő, A szabadság terhe című könyv szerzői, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu, a SNSPA Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem történelem szakának egyetemi oktatója és Vasile Cernat, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója.
A rendezvényen a civil társadalom és politikai élet jeles személyiségei is felszólalnak: Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Király István, Kolozsváry Zoltán és mások.
A beszélgetés célja közös, befogadó identitás kialakítása, a gyűlöletbeszéd és a szélsőséges megnyilvánulások elleni együttes fellépés, hiszen, a szervezők meglátása szerint ezen magatartásformák csak ártani tudnak egy olyan multikulturális városnak, mint Marosvásárhely.
17 órától az alapítvány székhelyén a marosvásárhelyi eseményeket feldolgozó Fehér Könyv bővített, második kiadásának bemutatására is sor kerül, amelyet az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítás és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövid változatának levetítése követ majd. A helyi és a megyei önkormányzat közös rendezvényen eleveníti fel a tragikus eseményeket.
Pénteken, március 20-án 13 órától a Kultúrpalota Tükörtermében Identitás, etnicitás, etnocentrizmus, nacionalizmus az Európai Unió jelenlegi kontextusában címmel szervez konferenciát, amelynek tíz meghívott előadója közül mindössze Eckstein-Kovács Péter kolozsvári ügyvéd-politikus képviseli az erdélyi magyarságot.
Szabadtéri kiállítás Székelyudvarhelyen
A forradalomtól fekete márciusig című szabadtéri kiállítással emlékezik az 1989-es forradalomra és az 1990-es marosvásárhelyi márciusi eseményekre a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület. A tárlatot vasárnap, március 22-én 12 órakor nyitják meg a székelyudvarhelyi Márton Áron téren. A pannós kiállítást Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történész állította össze Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeiből. A kiállítást Novák Károly történész méltatja, majd megkoszorúzzák a művelődési ház melletti Sütő András-szobrot. Beszédet mond Lőrincz György író.
Riportok, sorozat az ETV-ben
A marosvásárhelyi tragikus eseményekre reflektál a héten az Erdélyi Magyar Televízió több műsora is. A Híradó a szerdán kezdődött sorozatban emlékezik a konfliktusra, történészek, értelmiségiek, politikusok közreműködésével. Csütörtökön 21.30-tól a témába illő Holtpont című riportfilmet láthatják a nézők. Március 24-én a Metszet című magazin is a marosvásárhelyi szomorú eseményekkel foglalkozik.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Fehér könyv a fekete márciusról
Nem lehet úgy kiejteni Marosvásárhelyen azt, hogy március 20-a, hogy mindannyian ne azokra az 1990-es tragikus eseményekre gondoljunk. Erről szólt a péntek esti megemlékezés a Bernády Házban, a Fehér könyv második kiadásának ismertetésével és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövidített változatának bemutatójával.
Az 1990. március 19-ei pogrom átélői, az RMDSZ volt székházának padlására szorult áldozatok, a Fehér könyv szerzői és szerkesztői, a 12 órás film készítői, a március 20-án, Marosvásárhely főterén készült fényképfelvételek fotósai, érdeklődők, megemlékezők töltötték meg a Bernády Házat péntek este. Bevezetőképpen Ritziu Ilka Krisztina két kesergőt adott elő, majd Borbély László, a Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, házigazda köszöntötte a jelenlevőket és beszélt arról, hogy nekünk, marosvásárhelyieknek mit is jelentett és a mai napig mit jelent a fekete márciusként elhíresült tragikus eseménysorozat.
Míg délelőtt román nyelvű kerekasztal-beszélgetésnek adott otthont a Bernády Ház, ahol román és magyar történészek, közéleti szereplők, a civil szféra meghatározó személyiségei beszélgettek a történtekről, annak előzményeiről és következményeiről, délután a megemlékezés helyszíne volt a kulturális központ.
A délelőtti órákban Novák Zoltán, László Márton, Soós Zoltán, Gabriel Andreescu, Vasile Cernat történészek, Emil Constantinescu volt államelnök, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke, Káli Király István, Kolozsváry Zoltán volt városi képviselők, az események szemtanúi beszélgettek, és mindannyian egyetértettek abban, hogy csakis közösen lehet Marosvásárhelyt erős kulturális várossá, multikulturális központtá tenni, magyarok és románok együttes erővel érhetik ezt el.
A Fehér könyv második, bővített kiadásának bemutatóján Gálfalvi György szerkesztő, a Látó szépirodalmi folyóirat volt főszerkesztője beszélt arról, hogy hogyan született meg a kötet a márciusi események első évfordulójára. Szomorú könyvnek nevezte a kötetet, amelyet szomorú szívvel mutat be – mondta, majd személyes vallomással folytatta, saját élményeit, érzéseit osztotta meg a közönséggel. A hivatalos dokumentumok hamis állításaira hívta fel a figyelmet Káli Király István szerkesztő, a könyv egyik szerzője, aki 1990. március 19-én ott volt 78 másik társával a padláson, akit lent a feldühödött tömeg várt és botokkal ütlegelt. Mind a hetvennyolcan aláírták nevüket a Fehér könyvbe, annak első kiadásába, mondta, de egy óvatlan pillanatban, amikor elfordult, azt valaki ellopta tőle. Ezért is, de nem csak, nagyon értékes az a könyv, amely remélhetőleg egyszer visszajut hozzá – fogalmazott Káli
Végül Tófalvi Zoltán üzenetét tolmácsolta Borbély László. A történész, nyugalmazott újságíró, meg szeretné írni a márciusi eseményeket kiváltó folyamat történetét is.
A tizenkét órás Marosvásárhely fekete márciusa című film egyórás, rövidített változatát is levetítették a Bernády Házban, ahol a Bálint Zsigmond, Both Gyula, Vajda György, Haragos Zoltán, Kucsera Jenő és néhány ismeretlen személy fényképfelvételeiből nyílt kiállítást is bemutatták.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Visszatekintés és jövőkép
A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az RMDSZ pénteken szervezett szemináriumot a 25 évvel ezelőtti véres márciusi események emlékére. A kerekasztal-beszélgetésen jelen volt Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke, Frunda György miniszterelnöki tanácsos, Novák Zoltán és László Márton, A szabadság terhe című könyv szerzői, Sorin Rusu színikritikus, Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Vasile Cernat, a Petru Maior Egyetem előadótanára, Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője, illetve Káli Király István, Gálfalvi György, Kolozsváry Zoltán és Gáspár Sándor, a 25 évvel ezelőtti véres események résztvevői.
Borbély László, a Bernády Alapítvány elnöke szerint 25 év elteltével eljött az ideje, hogy új lapot kezdjünk a romániai magyarság és a román társadalom együttélésével kapcsolatban. A szemináriumon részt vevő magyar és román személyiségek egyetértettek abban, hogy a különböző nemzeti közösségeknek közeledniük kell egymáshoz, jobban meg kell ismerniük egymás kultúráját, gondolkodásmódját. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy Marosvásárhely modern város legyen, valóban befogadó társadalommal. Mint mondta, a legsúlyosabb hiba, amit Marosvásárhely és az ország lakossága elkövethet a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi események kapcsán, a felejtés. Mielőbb fel kell fedni a pogromkísérlet értelmi szerzőinek kilétét, az igazságszolgáltatásnak mindent meg kell tennie, hogy a konfliktus kitervelői és manipulálói feleljenek tetteikért.
Románia a korrupció hálójában vergődik
Emil Constantinescu szerint az ultranacionalista, szélsőséges retorika csak rövid távon működhet, ám hosszú távon garantált a kudarc. – Bárhol megfordultam a világban, mindenhol azt kérdezték tőlem, hogyan valósult meg a románok és a magyarok közötti megbékélés a kilencvenes évek eseményei után. – Úgy gondolom, döntő szerepe volt ebben a ’90-es évek után kialakult értelmiségi elitnek, amelynek sikerült megakadályoznia a szélsőséges retorika terjedését. Ma mind Romániának, mind Magyarországnak, de az egész Európai Uniónak is az a legnagyobb problémája, hogy nincs átfogó történelmi projektje. Az EU-nak azért vannak problémái, mert bürokratikus struktúrává vált. Hiányoznak a közös projektek, a közös sikerélmények, amelyek összekötnének minket – mondta egyebek között, hozzátéve, hogy a romániai kisebbségnek és a többségi társadalomnak is közös projektekre lenne szüksége. Jelen pillanatban Romániának, amely a korrupció hálójában vergődik, morális forradalomra lenne szüksége – állapította meg Constantinescu.
Aggasztó a demokrácia állapota
Markó Béla szerint az 1990 márciusában történtek azt mutatják, hogy Romániában sokan, főként a régi rendszer emberei, abban voltak érdekeltek, hogy az etnikai kérdést, a román–magyar viszonyt konfliktusos útra tereljék: az volt a cél, hogy egyszer és mindenkorra gátat vessenek a romániai magyarság jogköveteléseinek, annak, hogy a közösség a többséggel egyenlő jogokat vívjon ki magának. Azonban mégsem a konfliktus, hanem az etnikumközi párbeszéd érvényesült. Kijelentette: 1996 történelmi pillanat volt az ország és a magyarság számára, amikor az akkor hatalomra kerülő jobboldali pártszövetség bevette az RMDSZ-t a kormányba. Ez olyan pozitív történelmi precedenst jelentett, amely hatással volt a román politikai élet további alakulására, és hat nehéz év után elkezdődhetett a nemzetiségi kérdés megoldásának folyamata. Nem ment könnyen, a Demokratikus Konvencióval közös együttműködés során is számos vita volt a kisebbségi jogok kapcsán, ám létezett szándék a román–magyar viszony rendezésére.
Markó ma kevésbé optimista a kisebbségi jogok és a demokrácia állapotát illetően, mint tíz évvel ezelőtt. Romániában jelenleg sorra megkérdőjeleződnek a demokratikus értékek és intézmények, általában aggasztó a demokrácia állapota, ez pedig kihat a kisebbség–többség viszonyára, a kisebbségek jogérvényesítési lehetőségeire.
Demokrácia demokraták nélkül?
Smaranda Enache a civil társadalom szerepét emelte ki a román–magyar párbeszéd elindításában. Jó volt az együttélés a két nemzet között, mégis kirobbanhatott a konfliktus szikrája, mondta a márciusi eseményekről. Véleménye szerint a történészek és a szociológusok feladata az igazság kiderítése. A rendszerváltás után a civil szervezetek megalakulásával folytatódott az "igazi" forradalom. – Ma demokraták nélküli demokrácia van Romániában, és ennek a találkozónak az lehetne a célja, hogy újra mozgósítsuk a civil társadalmat, a demokrata politikusokat, hogy újraépítsük a valós demokráciát. Folytatni kell a párbeszédet, nem szabad helyet adni a szélsőségeseknek – mondta a Pro Európa Liga elnöke.
Frunda György szerint is előre kitervelt pogromkísérlet volt 1990 márciusában Marosvásárhelyen. A Szekuritáté tenni akart valamit, és a legérzékenyebb pont a magyar kérdés volt. Arra is felhívta a figyelmet, hogy csak magyarokat és cigányokat ítéltek el az események után, a legsúlyosabb ítéletet pedig Cseresznyés Pál kapta, akinek éppen Emil Constantinescu kegyelmezett meg. Mint mondta, vannak az együttélésnek pozitív jelei, jobb a helyzet, mint 10-20 évvel ezelőtt, de a parlamentben még mindig nem sikerült elfogadtatni a magyar jogköveteléseket tartalmazó törvényeket, nem sikerült kiharcolni az autonómiát, nem fogadják el a magyarság szimbólumait, a törvények alkalmazásával is baj van, ezeket meg kell oldani.
Káli Király István a bizalmat emelte ki. Az egyéni és közösségi érzésekről, az előítéletekről, egyéni kálváriájáról szólva, amikor mondvacsinált indokokkal törölték a polgármesterjelölt-listáról, beszélt négy román barátjáról, akik azokban a napokban és években sokat segítették. Kijelentette: nem hisz a hivatalos dokumentumokban, nem hisz semmiféle hatalomban, de a négy barátjában ma is megbízik.
Kolozsváry Zoltán a sajtó szerepére világított rá. Kijelentette, fáj neki, hogy az egyik marosvásárhelyi román napilap ma is a magyargyűlölet szításának az eszköze.
Karácsonyi Zsigmond szerint a magyarellenes uszítás nem vásárhelyi specifikum, országos jelenség. Példának az egyik kereskedelmi hírtelevízió március 15-i műsorát hozta fel, amikor a Kultúrpalota mellől "élőben" arról beszéltek, hogy a magyarok le akarták és le akarják választani Erdélyt Romániáról.
Sorin Rusu a színház példáját hozta fel, ahol a magyar és a román tagozat előadásait feliratozzák, nem azért, mintha nem értenék meg, hanem egymás iránti tiszteletből.
Külön konklúziókat nem fogalmaztak meg, de Emil Constantinescu szerint a pénteki volt a legszínvonalasabb szeminárium, amelyen ebben a témában részt vett. Véleménye szerint nem kell a kontextusból egy eseményt kiemelni, mert a fekete március sem volt egyedi eset. 25 év után el kellene kezdeni megírni az újkori történelmet. Ebben nagy a történészek felelőssége.
A délutáni program keretében bemutatták a márciusi események Fehér könyvét, majd az 1990. március 19., 20., 21-én készült képekből összeállított fotókiállítást nézhették meg az érdeklődők. A rendezvénysorozat filmvetítéssel ért véget Marosvásárhely fekete márciusáról.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Érdemrendügy: Tőkés pártján a magyar kitüntetettek
Egyöntetűen elítélik a Románia Csillaga érdemrend lapunk által megkérdezett magyar birtokosai, hogy Klaus Johannis államfő megfosztotta magas rangú román állami kitüntetésétől Tőkés Lászlót. Eckstein-Kovács Péter jogász-politikus populista, gyáva intézkedésnek, Kolozsváry Zoltán marosvásárhelyi mérnök, egyetemi tanár elfogadhatatlannak, Puskás Bálint alkotmánybíró észszerűtlennek, Nagy Ágnes közgazdász pedig helytelennek tartja az államelnök döntését. Szerintük ugyanakkor nem segítenének az ügynek azzal, ha tiltakozásképp önként visszaadnák az érdemrendjüket. Többségük egyébként támogatja, hogy megvonják az elismerést azoktól a személyektől, akiket különböző bűncselekmények miatt jogerősen elítéltek, és emiatt méltatlanná váltak a kitüntetésre.
Amit Klaus Johannis művelt Tőkés László kitüntetésének visszavonásával, az szégyen – szögezte le érdeklődésünkre Eckstein-Kovács Péter. Lapunk arra volt kíváncsi, miként kommentálják az államfő egy héttel ezelőtt bejelentett döntését azok az erdélyi magyar és magyarországi személyiségek, akik az elmúlt években ugyancsak megkapták a Románia Csillaga érdemrendet. Amelynek lovagi fokozatát Traian Băsescu elnök 2009-ben, a romániai forradalom kirobbanásának húszéves évfordulóján éppen egykori tanácsadója javaslatára ítélt oda a volt temesvári lelkésznek a rendszerváltozásban játszott történelmi szerepéért.
Eckstein-Kovács a Krónikának elmondta, lehet vitatni Tőkés László különböző politikai nyilatkozatait, csakhogy az EP-képviselő nem ezekért kapta a kitüntetést, sőt – a védhatalmi státus szorgalmazásával – olyasmit se mondott, ami ne férne bele a szólásszabadság kategóriájába. „Populista és gyáva intézkedésnek tartom Johannis lépését, amellyel felsorakozott a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) az érdemrend visszavonása érdekében folytatott nemtelen és minősíthetetlen kampánya mögé” – jelentette ki az RMDSZ volt szenátora.
A kolozsvári jogász-politikus szerint az államfő ködösített, amikor az érdemrend becsületbíróságának javaslatára és a legfelsőbb bíróság ítéletére hivatkozva vonta vissza az érdemrendet, ezek a döntések ugyanis semmire sem kötelezték az elnököt. Románia elnökének ugyanis kizárólagos hatásköre kegyelemben részesíteni, kitüntetni, illetve megfosztani valakit az érdemrendjétől, és mindez egyszemélyes döntése, amit nem kell magyaráznia.
Kérdésünkre Eckstein-Kovács elmondta, szerinte nem segítene azzal, ha visszaadná a neki 2009-ben odaítélt Románia Csillaga lovagi fokozatát, amelyet elnöki tanácsosként Băsescutól kapott, akivel szemben nincsenek olyan fenntartásai, mint Johannisszal szemben. A volt kisebbségügyi miniszter természetesnek tartaná, hogy azokat fosszák meg az elismeréstől, akiket különböző bűncselekmények miatt jogerősen elítéltek, és emiatt méltatlanná váltak a kitüntetésre.
Elfogadhatatlannak tartja Johannis döntését Kolozsváry Zoltán marosvásárhelyi mérnök, egyetemi tanár is. Szerinte Tőkés László semmi olyasmit nem tett, ami indokolná érdemrendjének visszavonását. „Nem tartom elfogadhatónak, hogy bárki visszavonja azt a kitüntetést, amit egy rendszerváltással kapcsolatos munkáért kapott, erre nincs elfogadható magyarázat. Sajnos Romániában nagyon messze állunk a normális körülményektől” – jelentette ki lapunknak a feltaláló, aki 2000-ben a Nemzetközi Hőkezelő- és Felületkezelő Szövetség akkori elnökeként kapta meg az érdemrend lovagi fokozatát.
Kolozsváry Zoltán közölte, mivel „a politika más dolog”, ő pedig tudományos munkájáért kapta, nem gondolt arra, hogy visszaadja a kitüntetését, ettől függetlenül elítélendőnek és helytelennek tartja a Tőkéssel szembeni eljárást. A marosvásárhelyi mérnök kérdésünkre magától értetődőnek nevezte, hogy automatikusan el kellene veszítenie az állami kitüntetését annak, aki bármilyen módon megsértette a törvényt. Megjegyezte viszont azt is, hogy az emberekben rengeteg kétség merül fel: vajon a jelenlegi, „kampányszerű” korrupcióellenes tevékenység valóban a korrupciót akarja megfékezni, vagy egy politikai hatalom megnyilvánulása.
„Rendkívül szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, ami az utóbbi időben szép hazánkban történik, mert az ember elvesztette a bizalmát mindabban, ami a hatalommal és a politikával kapcsolatos. A józan ész azt sugallja, hogy köztörvényes bűnözők semmiféle kitüntetést nem tarthatnak meg, ám felmerül az emberben, tényleg köztörvényes bűnöző-e mindenki, akit elítélnek ebben az országban” – állapította meg Kolozsváry Zoltán.
Hasonló véleményen van Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró is. A Románia Csillaga érdemrend birtokosa megjegyezte, bármilyen kitüntetést már véghezvitt cselekedetért adnak, utólag pedig csak abban az esetben lehetne visszavenni, ha kiderül, hogy az a tett állam-, alkotmányellenes volt, vagy a kitüntetett úgy hajtotta végre, hogy bűncselekményt is elkövetett. „Nem volna szabad elvenni egy érdemrendet a birtokosa későbbi kijelentéséért. Én például azért részesültem az érdemrendben 2012-ben, mert alkotmánybíróként leszavaztam a nyugdíjak lefaragását. Ezek szerint ha most valaki azt mondaná, hogy a nyugdíjakat mégis csökkenteni lehet, akkor vissza kellene venni tőlem a kitüntetést? Nem tartanám észszerűnek” – jelentette ki a Krónikának a bukaresti taláros testület tagja.
A volt RMDSZ-es szenátor sem hiszi, hogy segítene, ha visszaadná a kitüntetését, sőt szerinte gesztusa negatív visszhangot váltana ki a társadalom körében. „Viszont ahogy a magyar társadalom is tiltakozik a döntés ellen, úgy megteszem én is, pedig alkotmánybíróként nem szoktam megszólalni ilyen ügyekben. Tudomására kell hozni mindenkinek, hogy nem tartjuk szabályos és észszerű dolognak a kitüntetés visszavonását” – szögezte le Puskás Bálint.
Az alkotmányjogász szerint korrupciós bűncselekmény elkövetése esetén is ki kell vizsgálni, mindez mennyiben vonja maga után az érdemrend visszavonását, szerinte ugyanis nem lenne szabályos eljárás, normális megoldás, ha minden elítéltet automatikusan megfosztanának az állami elismeréstől. „Ki kellene vizsgálni, mennyire áll összefüggésben a bűntény azzal a cselekedettel, amiért az érdemrendet kapta valaki. Ha például olimpiai aranyat nyertem, majd utólag raboltam, azért még nem kellene elvegyék az érmemet” – szögezte le Puskás Bálint.
Nagy Ágnes közgazdász, a román jegybank (BNR) igazgatótanácsának tagja az ügyben azt kifogásolja, hogy nem egyforma mérce alapján döntik el, kit tartanak érdemesnek a kitüntetésekre, illetve kitől vonhatják azt vissza. Szerinte egységes „mértékegység” alapján kellene kezelni, mi történik, ha valaki méltatlanná válik az érdemrendre. „Én például a pénzügyi stabilitás célja érdekében kifejtett monetáris politika terén elért eredmenyekért kaptam a Románia Csillagát. Ezek szerint ha valamikor megszűnik az ország pénzügyi stabilitása, akkor tőlem visszavonják a kitüntetést?” – tette fel a kérdést a közgazdász.
A Krónika több más kitüntetett álláspontját is kikérte a témában, sokan azonban elhárították a véleménynyilvánítást. Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója arra hivatkozva nem kívánta kommentálni az érdemrend-ügyet, hogy a Románia Csillaga kitüntetést 2000-ben Emil Constantinescu elnöktől, más körülmények között, más kormány alatt, illetve kulturális, nem pedig politikai tevékenységéért kapta.
Borbély László képviselőt és Markó Béla szenátort (mindketten 2004-ben kapták meg a Románia Csillaga lovagi fokozatát) többszöri próbálkozásunk ellenére sem sikerült elérnünk, Kelemen Hunor írásban eljuttatott kérdéseinkre nem válaszolt. Az RMDSZ elnöke – akinek 2000-ben ítélték oda az állami kitüntetés parancsnoki fokozatát – ugyanakkor 2013-ban és most is elfogadhatatlannak minősítette, hogy bármilyen ürüggyel vissza lehessen vonni Tőkés Lászlótól az 1989-es forradalomban betöltött szerepéért kapott román állami érdemrendet.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár),

Európa-nap
Átadták az ALAE- kitüntetéseket
A Maros Megyei Tanács legrangosabb kitüntetését adták át tegnap a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében. Az ALAE- kitüntetéssel azon személyiségek iránti tiszteletet és megbecsülést fejezik ki, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak szakmai téren, és személyiségük meghatározó közösségünkben. A megyei tanács nemrég létrehozott kitüntetését első ízben két jeles személyiség kapta meg: dr. Kolozsváry Zoltán mérnök és dr. Horatiu Suciu szívsebész professzor. Az ALAE latin kifejezés, magyarul szárnyakat jelent.
Dr. Kolozsváry Zoltán – a szakma és közösség szolgálatában
Elsőként dr. Kolozsváry Zoltán laudációja hangzott el, amelyet Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke ismertetett. A kitüntetést is ő vette át, lévén, hogy dr. Kolozsváry Zoltánt szakmai kötelezettsége és egy új projekt kivitelezése Svédországba szólította.
– Dr. Kolozsváry Zoltán rendkívüli tudományos szaktekintély a kohászat, a fémek felületi hőkezelése terén. Annak ellenére, hogy közel jár a nyolcvanadik életévéhez, tudományos munkája mellett a Plasmaterm Részvénytársaságot is vezeti.
1937-ben, Marosvásárhelyen született, általános és középiskolai tanulmányait a Bolyai Farkas Líceumban végezte. Ezt követően a bukaresti Politechnikai Főiskolán szerzett gépészmérnöki oklevelet. 1959–1993 között a marosvásárhelyi Metalotechnika könnyűipari gépgyártó vállalat keretében működő kutatórészleget vezette, amely az átszervezést követően a bukaresti Központi Kutatóintézethez tartozott, amelynek tudományos igazgatója volt.
1994-ben kollégáival együtt létrehozta a Plasmaterm Rt.-t, melynek ma is vezérigazgatója. A marosvásárhelyi Műszaki Egyetem, majd a Petru Maior Egyetem, 2005-től a Sapientia tanára.
Kolozsváry Zoltán aktív részese volt a marosvásárhelyi közéletnek, 1992-2012 között helyi tanácsosként tevékenykedett. Számos tudományos és akadémiai testületnek tagja, így a Román Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a Magyar Tudományos Akadémia különböző testületeinek tagja és tiszteletbeli tagja, a Nemzetközi Hőkezelő- és Felületkezelő Szövetség elnöke, 2004 óta az Európai Bizottság anyagismereti és felületi kezelések szakértője, 2008-ban már 14 szabadalommal és mintegy 200 szakmai közleménnyel rendelkezett.
Számos kitüntetés birtokosa, 1973-ban tudományos érdemrenddel, 2000-ben tudományos lovagrenddel tüntették ki, 2014-ben Bernády György- emlékplakettet, 2015-ben a Román Műszaki Tudományos Akadémia kiválósági díját vehette át. Dr. Kolozsváry Zoltán mérnök szabadidejében hobbijának él, szabédi botanikus kertjében öt kontinensről összegyűjtött 800 növényfajt ápol.
Tekintettel arra, hogy dr. Kolozsváry Zoltán rendkívüli munkássága hozzájárult Maros megye országos és nemzetközi népszerűsítéséhez, méltó a Maros Megyei Tanács kitüntetésére – fogalmazott laudációjában Szabó Árpád alelnök, aki pár mondatban magyar nyelven is méltatta a kitüntetettet.
Új esélyt és életet adó szívsebész: dr. Horatiu Suciu
A másik kitüntetett dr. Horatiu Suciu szívsebész, egyetemi tanár, akinek laudációját mentora, dr. Deac Radu fogalmazta meg, azonban objektív okok miatt dr. Serban Banu ismertette.
– A kitüntetett 1993-ban szerzett orvosi diplomát a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Tanárai ambíciós diákként tartották számon. Szorgalma, tehetsége és odaadása orvosi pályájának felfele ívelését vetítette elő. Tanárai nem csalatkoztak benne, 2014-ben egyetemi tanár lett. A szívsebészet terén elődei nyomdokaiba lépett, szakmailag az ország leismertebb klinikáján, a marosvásárhelyi Szív- és Érsebészeti Intézetben teljesedett ki. 2000 óta ő vezeti az intézetet. Nevéhez számtalan sikeres szívműtét és szívátültetés fűződik, amivel életet ajándékozott pácienseinek. Munkájában tökéletességre törekedett, ami elengedhetetlen az orvoslásnak e rendkívül nagy tudást igénylő területén. A szakmai elismerésen túl, az igazi elismerés azoktól származik, akik neki és csapatának köszönhetik, hogy újjászülettek, hogy életben maradtak és hosszabb földi életnek örvendhetnek. A klinikavezető professzor szakmai kiválósága egész csapatára kihat, hiszen olyan szellemben dolgoznak körülötte, amivel nemzetközi viszonylatban is a legrangosabb klinikák közé sorolják az intézetet. Szakmai elismerésének folytán a Román Orvostudományi Akadémia levelező tagjává választotta. E kitüntetés dr. Horatiu Suciu eddigi munkásságának szakmai elismerése – hangzott el a laudációban.
Dr. Horatiu Suciu köszönetet mondott a kitüntetésért mindazoknak, akik rá gondoltak és erre érdemesítették. Az elismerést nem sajátjának, hanem egész szívsebészeti csapatának tulajdonítja.
Ciprian Dobre tanácselnök egy latin közmondással Omnia mea mecum porto! (Mindenemet magammal viszem!) arra kívánt reflektálni, hogy minden ember annyit ér, amit magában hordoz. Suciu doktor akkor is kitűnő és nagy tudású szívsebész lenne, ha elvennék tőle a címeit, kitüntetéseit. A közösségnek meg kell becsülnie az értéket, az itt dolgozó értékes embereket, ezért létesítették az ALAE-kitüntetést.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kutatások a Sapientia EMTE-n
A gazdasági fejlődés letéteményesei
Nemrég a Petru Maior Egyetemen, a Román Műszaki Tudományos Akadémia konferenciáján dr. Kolozsváry Zoltán arról értekezett, hogy merre tart az anyagismeret tudománya a XXI. század elején. A rendezvényen a Sapientia EMTE-t is képviselték, hiszen, bár fiatal egyetemről van szó, az oktatási intézményben is foglalkoznak a műszaki tudományok terén kutatással. Az említett esemény kapcsán dr. Balog Adalbert professzorral, kari kancellárral beszélgettünk.
– Tudomása szerint mennyire foglalkoznak Romániában komoly műszaki tudományos kutatással?
– Vannak olyan műszaki felsőoktatási és kutatóközpontok, amelyek kiváló szakemberekkel, kutatókkal rendelkeznek. Összességében nem állunk rosszul sem a szellemi tőke, sem az infrastruktúra területén, de természetesen sokkal több anyagi ráfordítás kellene az ország és az EU részéről, mivel az egyik legdinamikusabban fejlődő területről van szó. Lépést kell tartani a korral, így folyamatosan pótolni, cserélni kell a berendezéseket, a különböző műszereket ahhoz, hogy a mai követelményeknek és igényeknek megfelelő kutatást végezhessünk bármely műszaki területen.
– Miként ösztönzik a kutatást az EU-tag Romániában?
– Vannak EU-s és hazai kutatásra szánt pályázati kiírások. Ezek elég komoly anyagi támogatást jelentenek. Jelenleg is több ilyen pályázat kiírását várjuk a Sapientián is.
– Ezt azt jelenti, hogy az egyetemnek van elképzelése, kutatási terve, programja?
– Jelenleg az anyagtudományok, folyamatirányítás, beágyazott rendszerek, robotirányítás, villamos hőtechnika, fogaskerékhajtások, mechnizmusok és robotok, biológiai méréstechnika és jelfeldolgozás, biometrikus hitelesítés, mesterséges intelligencia, növényvédelem és fajtarezisztencia, kertészeti tudományok terén folynak műszaki jellegű kutatások. Ez igen széles skála, ami bizonyítja, hogy, amint ön is említette, bár az egyetemek között fiatalok vagyunk, igen komoly szellemi tőkével rendelkezünk, amelyet a kutatás terén is hasznosítunk mind a diákok, mind a tanárok részéről.
– Konkrétabban milyen kutatási programok vannak folyamatban a Sapientia marosvásárhelyi karán?
– Új biológiai méréstechnikai eljárások fejlesztésével, korszerű analóg és digitális jelkondicionáló technikák bevezetésével, illetve a beágyazott mérőhálózatok fejlesztésével foglalkozunk. Újrakonfigurálható áramkörökre, illetve mikrovezérlőkre épülő, digitális áramkörökön megvalósított beágyazott rendszereket tervezünk. Folyamatban van a rendszer kivi-  telezése, tesztelése. Ezenkívül folyamatban van a noninvazív EEG jelek mérése és feldolgozása a neuroprotézis típusú rendszerek vezérlése és szabályozása céljából. Egy igen érdekes korszerű technológiával is kísérletezünk: a klaszterező és részlegesen felügyelt klaszterező algoritmusok, evolúciós algoritmusok digitális jel- és képfeldolgozásával a beszédtechnológiában, amely a folyamatos beszédfelismerés, beszédszintézis, nyelvi erőforrások fejlesztésében nyilvánul meg. Tanulmányozzuk az alkalmazást nagy adatbázisokkal, élettani rendszerek modellezésével és szimulációját valamint a protein együtthatási hálózatainak virtualizációs technikáit. Egy másik ilyen kísérlet a hőkezelés plazmájának tanulmányozása lokális plazmadiagnosztikai módszerrel, a különböző acélok hőkezelését nitrogén-hidrogén plazmában, DCPN, illetve ASPN módszerrel. Vizsgáljuk a reaktív plazmaporlasztási folyamatban megvalósított vékony rétegek növekedési mechanizmusát a gázösszetétel és mikroszerkezet vonatkozásában. Követjük a folyamatparaméterek optimalizálását, a reaktív gáz hozamának függvényében tanulmányozva a (Ti, Al, Si, N) összetételű vékony rétegeket. Ennek keretében transzmissziós elektronmikroszkópos szerkezetvizsgálatot végzünk a TEM módszer alkalmazásával a nanokristályos vékony rétegek mikroszerkezetének feltárása céljából. Vizsgáljuk az oxigén adalékelem hatását a TiN alapú vékony rétegek mikroszerkezetének kialakulásában. Ugyanakkor tanulmányozzuk a textúra kialakulását ellenőrzött paraméterű modellkísérletekben a megvalósított TiOxNy rétegek esetében az adalékelemek koncentrációja függvényében. Követjük a plazmaállapotot a két reaktív gázt használó porlasztási folyamatban. Ugyanakkor az optikai spektrum és a tömegspektrum mérése által egy adaptív szabályozási rendszert fejlesztünk ki. Egy másik szakterületen, a teljesítmény-elektronika terén a villamos hajtások és ipari folyamatok irányítását vizsgáljuk. Dolgozunk a teljesít-ményelektronikai konverterek, villamos hajtások, villamos hőtechnikai alkalmazások, valamint ezek irányítási eljárásainak a fejlesztésén. Egy komoly, talán a tudományos-fantasztikus filmekben látott módszerrel, a biometrikus hitelesítéssel is kísérletezünk. Ez elsősorban az online aláírás ellenőrzésére vonatkozik, szenzoradatok alapján, mozgásformák felismerésével. Ennek egyik érdekessége a billentyűzés ritmus alapú jelszó ellenőrzése mobil eszközökön. Folyamatban van még a veszélyes környezetben dolgozó robotok számára a távvezérlésre alkalmazható irányítási algoritmusok, pályatervezési eljárások, valamint kommunikációs protokollok kidolgozása.
– Valóban igen széles skálán mozog mindaz a tudományos kutatás, amellyel foglalkoznak a Sapientián, nem maradnak le bármely más egyetemtől, vagy kutatóközponttól, ahol az említett területeken a csúcstechnológia innovatív folyamatain dolgoznak. Mindez talán garancia lehet arra is, hogy a Sapientia EMTE műszaki karán végzett diákok bárhol megállják a helyüket. Van-e visszajelzés arról, hogy milyen eséllyel helyezkedhetnek el azok a diákok, akik itt a műszaki szakokon kiválóan fejezték be egyetemi tanulmányaikat, netán részt vettek valamely kutatási programban?
– A diákok a négy év alapképzés és két év magiszteri (mesteri)fokozat során teljes jogú tagjai lehetnek a kutatócsoportoknak, az eredményeket hazai és magyarországi tudományos diákköri vagy más konferenciákon ismertethetik. Mindez komolyan hozzájárul később, a szakmában való elhelyezkedéshez. A legjobb diákok nyilván doktori képzésen is folytathatják tanulmányaikat. Általában a szakmában való elhelyezkedés nem gond műszaki területen. Nagyon örülünk annak, hogy minden évfolyamon vannak szép számmal a kutatás iránt érdeklődő hallgatók, néhányan jelenleg oktatóinkká váltak.
– Mit kellene tenni azért, hogy a kutatás fellendüljön Romániában az egyetemeken?
– Visszatérnék arra, amit már említettem: nagyobb anyagi hátteret kellene biztosítani az innovációnak, előtérbe helyezve az alkalmazott műszaki kutatásokat, mivel ezek jelenthetik az egyik legnagyobb szellemi tőkét egy adott országnak. Az eredményeket, a találmányokat, a különböző technológiai fejlesztéseket a legnagyobb cégek is keresik, alkalmazzák, s ezzel együtt a kiváló szakembereket. Ez lehet a gazdasági fejlődés valódi garanciája, jövője.
Vajda György Népújság (Marosvásárhely)

Az innováció a gazdaságfejlesztés kulcsa
Új kutatáspolitikát kell kidolgozni Romániában
Dr. Kolozsváry Zoltán több mint négy évtizede foglalkozik műszaki kutatással. 1989 előtt a marosvásárhelyi Metalotehnica mellett működő szakosított kutatóintézetben dolgozott, majd a rendszerváltás után nem sokkal ugyanabban az intézetben létrehozta a Plasmaterm Rt.-t, ahol elsősorban anyagkutatással és – egy amerikai céggel közösen – termeléssel foglalkoznak. A nemzetközileg is elismert szakember több híres külföldi egyetem meghívott előadótanára, a Magyar Tudományos Akadémia Anyagtudományi Szakbizottságának, a román Műszaki Tudományok Akadémiájának tiszteletbeli és az Európai Bizottság szakértő testületének tagja. Cége több sikeres kutatási projektben vett részt. Jelenleg azt kutatják, hogy az új technológiákkal miként lehet bizonyos anyagok minőségén javítani, hogy a termelésbe kerülve növeljék a különböző szerkezetek működésének hatékonyságát.
 – A tudományos kutatás egy ország gazdasági-társadalmi fejlődésének a hajtómotorja kellene legyen. Nehéz lépést tartani a fejlett országokkal, ahol dollár- vagy eurómilliókat fordítanak a különböző csúcstechnológiákban folytatott kísérletekbe, innovációkba. Hol áll ezen a téren Románia?
– Innováció nélkül nincs fejlődés. A legtöbb romániai egyetemen van egy-egy tárgykör és kiemelkedő szakember, közösség, ahol valamilyen szinten tudományos kutatással foglalkoznak. Hogyha más országokkal hasonlítanánk össze ezt a területet, akkor el kell mondanom, hogy sajnos a körülmények nem azonosak, rengeteg még a kiaknázatlan lehetőség, és nem mindig a legcélszerűbb az irány. És itt nem a kutatók képességéről van szó, hanem arról a rendszerről, amely meghatározza, hogy mit és hogyan finanszírozzanak a kutatásban. Jelenleg az oktatókat, kutatókat mennyiségi kritériumok alapján értékelik. Az akadémiai grémium valakinek az előléptetésekor azt veszi figyelembe, hogy az illetőnek hány közleménye van, és ezeknek milyen a hatásegyütthatója, illetve az is számít, hogy milyen szakfolyóiratokban közölt és hányan idézték. A tudományt nem lehet kvantifikálni. Ennek az a csapdája, főleg a fiatal oktatók, kutatók körében, hogy kénytelenek olyan szakfolyóiratokban közölni, amelyeknek magas az „impaktfaktoruk”, majd követniük kell a statisztikákat, és így nem tudnak arra a munkára összpontosítani, amire szükség volna, aminek nem föltétlenül az a célja, hogy valamilyen jelentős hatással legyen a világ tudományos kutatására. Ez a rendszer nemcsak Romániára, hanem az Európai Unióra is jellemző.
– Laikusként azt látom, hogy az utóbbi években robbanásszerűen fejlődik a technológia. Gondolok itt a számítástechnikára, az IT-re; alig telt el ötven év, amióta Neumann János üzembe helyezte (1952) az első számítógépet, és ma már életünk minden terén jelen van.
– Anyagtudománnyal foglalkozom, így nincs elég rálátásom a többi szakterületre, de mint ilyen, igen sok kapcsolatom van ennek a területnek az alkalmazásával, hiszen minden fejlődés valahol össze van kötve az anyaggal. A 20. század a fizika százada volt, Einstein relativitáselméletétől az atomrobbantáson át a részecskegyorsítókig a fizika volt az, amely meghatározta a fejlődési irányt. Valóban az adatfeldolgozás és az adatátvitel robbanásszerű fejlődésének vagyunk tanúi. Ez nagyon jó, a kérdés az, hogy mire használjuk fel akár egyéni vagy világszinten. Ebben a fél évszázadban arra is vannak példák, hogy milyen csapdái vannak ennek a robbanásszerű információhálózat-fejlesztésnek. De visszatérve az egyetemi berkekbe, ha a diák úgy tekint erre a lehetőségre, hogy nem tanulja meg a tananyagot, mert úgyis megtalál mindent az interneten, és az bármire választ ad, akkor ez a hozzáállás katasztrófához vezethet. Lehet, hogy egy címszó alatt egymillió elérhetőséget találok. A kérdés, hogy miként szelektálok. Ehhez viszont kell egy tudásváz, amire alapozok. A szakemberek nagyon sokat vitatkoznak a rész és az egész viszonyáról, arról, hogy miként kapcsolhatók össze a globális jelenségek a lokális történésekkel. Ha szem elől tévesztjük a célt, azt, hogy mit miért akarok létrehozni, milyen kontextusban, az igencsak megtévesztő lehet a jövőre nézve.
– Szerte a világon, így nálunk is a fontosabb egyetemi központokban végeznek olyan kutatásokat, amelyeket alkalmazva valóban előrelendíthető a gazdasági-társadalmi fejlődés. Ezért, amint ön is mondta, nagyon fontos, hogy milyen az oktatás minősége, hiszen tulajdonképpen itt képezik azt a szürkeállományt, amely képes az innovációra. De elég-e ez ahhoz, hogy az elképzelések valóra váljanak?
– Ma a műszaki lehetőségek szinte határtalanok. Az oktatási-kutatási rendszer támogatása lett bürokratikus. Sajnos a bolognai rendszert is olyan bürokraták dolgozták ki, akik szeretnek mindent egy skatulyába zárni. Nincs rálátás arra, hogy mi a célja, hogyan járulnak hozzá az egyetemek a társadalom fejlődéséhez. Természetesen a kutatók mindig is az egyetemi központokkal álltak és vannak ma is kapcsolatban, nem lehet a kutatást leválasztani az egyetemektől, mert az egyetemeknek kell legyenek ötleteik, rálátásuk arra, hogy hol áll az adott szakterületen a fejlődés, és mit kell még tenni. Ez az elméleti oldal. Azonban ez elválaszthatatlan az ipartól – hogy a saját szakterületemről beszéljek –, hiszen az alkalmazásban merülnek fel azok az apróbb gondok, amelyeket meg kell oldani. Az egyetemeknek választ kell adniuk az átfogó, nagy hatású kérdésekre is, de nem szabad szem elől téveszteni a találmányok vagy egyszerűen csak az újdonságok alkalmazhatóságát sem. Ezzel kapcsolatban rendkívül érdekes szakmai tanácskozáson vettem részt két alkalommal Budapesten, ahol kutatással foglalkozó közép-európai egyetemek képviselői voltak jelen, és az ipari kutatásfejlesztésről, a duális oktatásról – azaz voltaképpen a kutatás-oktatás-ipar kapcsolatáról – volt szó. Itt hangzott el az is, hogy a kutatásfejlesztés eredményessége érdekében meg kell határozni a prioritásokat. Az említett számszerűsítéssel ellentétben az egyetemeknek saját kritériumrendszere kell hogy legyen, aminek alapján meghatározzák, hogy milyen témákban indítanak el kutatási projekteket. Az is igaz, hogy rendkívül sokoldalú jelenség az informatikai szektor látványos fejlődése, de a kérdés továbbra is az, hogy mit hoz nekünk a nagy problémák megoldásában. Például sokat beszélünk a klímaváltozásról, de valójában amióta felfigyeltek a tudósok a jelenségre, nem igazán találtak gyakorlati megoldásokat a káros hatások megfékezésére. Ha ez a társadalom legégetőbb gondja, akkor erre összpontosítható a kutatás, és meg vagyok győződve, hogy akár helyi, egyetemi szinten is lehet olyan innovációkat találni, ami részként hozzájárulhat az egészhez a konkrét megoldásokkal.
– Beszéltünk a szürkeállományról, a műszaki adottságról, de a kutatáshoz rengeteg pénzre van szükség. Van-e erre lehetőség Romániában?
– Az utóbbi években az Európai Unió nagyon sok kutatásfejlesztési pályázatot finanszíroz. Az a gond viszont, hogy egy ideig minden pályázatot Brüsszelben adtunk le. Hogy a saját cégünkről beszéljünk, 11 pályázatból kilencet meg is nyertünk. Utána megváltozott a rendszer, és Bukaresten keresztül kellett pályázatokat írni és továbbítani az uniónak. Azóta rendkívül bürokratikussá vált minden. Ez nem helyi gond, hanem, amint említettem, jellemző az uniós ügykezelésre is. Szakértőként több alkalommal vettem részt projektek kiértékelésén, és ott is tapasztaltam, hogy hihetetlenül bürokratikus a rendszer, amelyben elvesztődik a rész és az egész viszonya. Mindezek ellenére sok pénz van kutatásra. Sajnos, nincs az országnak átfogó kutatáspolitikája, amely a támogatási rendszer által valamilyen irányt próbálna meghatározni, netán fontossági sorrendet felállítani a kutatásfejlesztésben. Régebb a kutatásfejlesztés arra irányult, hogy volt egy bizonyos probléma, ami ipari vagy társadalmi szükségletből fakadt, és amit meg kellett oldani. Akkor a kutatók arra összpontosítottak, hogy a felmerült kérdésekre választ adjanak, s ha ez megszületett, akkor a legrövidebb időn belül a találmány vagy egyszerűen a megoldás alkalmazásba került az iparban vagy ahol szükség volt rá. Ma másként van. A kutatás nagyon ritkán irányul egy konkrét feladat megoldására, ehelyett kihasználva az ismeretek rendkívül nagy tárát, a fejlett műszertechnikát-technológiát és az informatikából, az adatátvitelből adódó lehetőségeket, a kutatások nagy többségének nem egy bizonyos, jól meghatározott cél az iránya, hanem bizonyos területeket, folyamatokat, jelenségeket tanulmányoznak, ami nem a közvetlen alkalmazhatóságot eredményezheti. A Massachusetts Institute of Technology anyagtudománnyal kapcsolatos tanulmányából kiderült, hogy míg korábban bizonyos probléma megoldására irányult a figyelem, a laboratóriumtól az alkalmazásig rendszerint öt év telt el, ma először a jelenségre adnak választ, majd utána keresik meg az alkalmazhatóságot, ami legalább 15 év.
– Tapasztalatára alapozva, milyen kutatási területeket, prioritásokat határozna meg Romániának?
– A kutatási stratégiát nem a politikusoknak, hanem azoknak kell kidolgozniuk – egyetemek, kutatóintézetek, akadémia –, akik értenek hozzá. Alapos tanulmányt kellene készíteni arról, hogy mibe érdemes befektetni. Meg kell határozni azokat az iparágakat, amelyekben Romániának komoly lehetőségei vannak, a nyersanyagforrástól kezdődően a szürkeállományon keresztül a műszaki adottságokig. Például: az emberiség egyik legnagyobb gondja az élelmezés, az ivóvízkészletek csökkenése. Románia valamikor olyan agrárállam volt, amely ellátta Európa egy részét termékekkel. Ma, amikor az élelmezés fontos globális kérdés, miért nem ezen a téren fejlődünk? Oda jutottunk, hogy olcsóbb behozni a mezőgazdasági termékeket, mint hatékonyan előállítani. Vagy ott van a bányászat. Még mindig nagyon gazdag nyersanyaglelőhelyek vannak az országban. Miért kell átadni a bányászati, feldolgozási jogot más országbeli cégeknek, amikor tudatos műszaki fejlesztéssel nekünk is lehetnek jól teljesítő gépeink, felszereléseink? Vagy ott van a földgázkitermelés. Nagyon sok tartalékkal rendelkezik Románia, mégis importálunk, és ezzel is külföldi multinacionális cégek gazdálkodnak. Ezen a téren is ki kellett volna dolgozni költséghatékony technológiát. Valamikor jól fejlett iparunk volt – azt nem vitatom, hogy milyen céllal termeltek és miként forgalmazták a termékeket –, de ezt is leépítettük. Ahelyett, hogy átalakítottuk volna a meglévő, saját iparunkat, teret engedtünk a multinacionális cégeknek. Ha megvizsgáljuk a gazdaság jelenlegi helyzetét, kiderül, hogy az országban a munkahelyek 90%-át a kis- és középvállalatok biztosítják. Ezzel szemben az oktatási és az innovációs rendszer nem arra épült, hogy a kis- és középvállalatokon segítsen. Sajnos, a nagyvállalatok diktálják az ország gazdaságpolitikáját. A Plasmaterm kutatóintézet volt, ma középvállalatként termeléssel is foglalkozunk, mert ez biztosítja a megélhetésünket, de ma is abból gazdálkodunk, amit fejlesztettünk és ma is fejlesztünk, egyetemekkel is közösen, és itt ki kell emelnem az együttműködést a Sapientia EMTE-vel. Ez akár modellértékű is lehet.
– Megint visszatérünk az anyagiakra. Említette, hogy kutatóegységként is működnek, de termelni is kell, hiszen enélkül nincs jövedelem, amit az újabb fejlesztésekbe lehet beruházni. Annak ellenére, hogy vannak nyertes kutatási pályázataik. Hogyan lehet a kettőt együtt működtetni?
– Egy neves külföldi cég vezetője, amelynek dolgozunk, egyszer azt mondta, hogy nem azért alakított ki kapcsolatot, hogy sorozatgyártásra álljunk rá, mert ők ennél jobban felszerelt és automatizált gyárakkal dolgoznak együtt. Nekünk megvan a kellő rugalmasságunk ahhoz, hogy a gyártási folyamatban felmerült új típusú problémákat megoldjuk, amelyekkel a későbbiekben változatosabban lehet termelni. Ezért fontos, hogy a kis- és középvállalatok lépjenek direkt kapcsolatba olyan egyetemi központokkal, ahol kutatás folyik, de ez fordítva is érvényes. Az egyetemeknek fel kell tudniuk mérni, hogy a környezetükben melyek azok a cégek, amelyekkel érdemes és hajlandók együttműködni. Ha a cégek jövedelmük bizonyos részét nem fordítják kutatásra, akkor nem fejlődnek, és könnyen csődbe mehetnek. Az említett kutatási stratégia egyik fontos része lehetne az is, hogy miként tudnánk segíteni a kis- és középvállalatokat abban, hogy az egyetemekkel közösen minél több innovációs munkában vegyenek részt. S talán ennek az elképzelésnek az első lépéseként javasolni fogom Péter Ferencnek, a megyei tanács elnökének, hogy az önkormányzat készítsen felmérést arról, hogy a megye nyersanyagforrásait, lehetőségeit kihasználva, bevonva az itt működő egyetemeket, milyen irányba lehetne fejleszteni a helyi kutatási programokat.
– Elméletben mindez szépen, reménykeltően hangzik, azonban a rendszerváltás után egy olyan jelenséggel kell szembenéznünk, amit mindeddig nem lehetett megfékezni, és ez a szürkeállomány elvándorlása. Nagyon sok kiváló diák végzi el nálunk az egyetemet, és külföldön kamatoztatja azt a tudást, amire itt szert tett. 
– Az elvándorlás megfékezése bonyolult kérdés. Amikor a társadalom egyedüli mérvadója a pénz, akkor nyilvánvalóan nem tudjuk megakadályozni az elvándorlást. Ez természetes, hiszen mindannyian decensen akarunk élni, szükség van megfelelő lakásra, gépkocsira. De ezt a jelenséget is ki lehetne védeni más alapvető politikával, amelynek célja, hogy a jó képességű fiatalok felé irányítson olyan anyagi támogatásokat, amelyek segítik készségeik, tehetségük kibontakozását, az itthon maradást. És ezalatt akár másfajta kutatási-támogatási rendszert is értek. Meggyőződésem, hogy ezáltal az elvándorlás csökkenhet, sőt visszafordítható is lenne.
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Örökségünk Őrei: a kolozsvári Óváry-Purjesz házat keltették életre a refisek
Purjesz Olga irodalmi szalonja „must-see” volt a múlt század eleji Kolozsváron, megfordult itt Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Wass Albert, állandó vendég volt Szilvássy Karola is. Az Óváry-Purjesz ház ma nem tartozik a turistalátványosságok közé, hétfő délután mégis sokan betértek az ingatlan üresen álló szobáiba.
A Mócok útja 19. szám alatt, a Nicolae Stăncioiu Szívkórház mellett található ház az államosítás után több lakrészre oszlott, ma egy fogászat és egy lakrész kivételével üresen áll. A műemlék-épületet az Örökségünk Őrei program keretében a Kolozsvári Református Kollégium XI. A osztályos tanulói fogadták örökbe és hétfőn néhány órára megnyitották az érdeklődők előtt.
Kreatív írás workshop nemes(i) ízekkel 
Az „Óváry Saloon Revival" bemelegítőjeként a csapattagok részleteket olvastak fel a háztörténeti kutatás során talált szövegekből, a jelenlévők így a híres látogatókról szóló történeteket összekapcsolhatták a falra függesztett régi fotókkal. Ezután kreatív írás-workshop következett a régi irodalmi estek emlékére André Ferenc és Székely Örs irányításával: különböző feladatok segítségével az is verset írt, aki azelőtt sosem gondolta magát költőnek.
Az elhagyatott házban gyertyákkal, kislámpákkal, improvizált fűtéssel sikerült élhető körülményeket varázsolni, a legszebb az egészben az volt, hogy a XI. A oszályos tanulóknak a Kolozsvári Református Kollégium Szakképző Intézetének asztalos, illetve szakács diákjai is segítettek, mindenki a saját szakterületének megfelelően.
A hangulatot kétségkívül feldobta a Szilvássy Karola szakácskönyvéből származó receptek alapján összeállított kóstoló. A legnépszerűbb Olga néni sonkás zsemléje volt, aki nem sietett, le is maradt róla. A szakácstanoncokat irányító Kovács Zsolt, a Mikó étterem séfje megosztotta velünk a receptet: „A zsömle tetejét lereszeltük, kivettük a belsejét, felaprítottuk és vajon kicsit megfuttattuk, ehhez vágtunk fel apróra sonkát, tojássárgáját tettünk bele, összekevertük és visszatöltöttük a zsemlébe, úgy, hogy a tetején hagytunk egy kis helyet, ahová tettünk újra egy tojássárgáját. Visszatettük a sütőbe és úgy sütöttük, hogy a tojássárgája se túl kemény, se túl lágy ne legyen.”
Emellett volt még oláh palacsinta is, amit a korabeli recept szerint, élesztő nélkül készítettek, „ezért kicsit tippanósabb lett, mint amihez ma hozzá vagyunk szokva” – mondta Kovács Zsolt. „Tojással, sós vízzel készítettünk egy masszát, azt kinyújtottuk, vajjal rétegesen bekentük és újragyúrtuk, a végén kinyújtottuk és megtöltöttük juhtúróval és tehéntúróval. Hosszú, kígyószerű alakot kaptunk, azt feltekertük csigává és így egyben kisütöttük olajban, majd – hogy mindenkinek jusson – felvágtuk négybe.”
A tálakról a falcs kaviáros szendvics fogyott a legnehezebben, Kovács Zsolt szerint a fiatalok nincsenek hozzászokva az erre jellemző édeskés ízhez. A szendvicskrémet hering, alma, hagyma, cukros vízben megfőzött mustármag, főtt tojássárga hozzáadásával készítették, az összetevőket háromszor átdarálták, hogy minél pépesebb legyen. Ezt a főúri szalonokban egy nagy tálban szolgálták fel és úgy kenték a pirítós kenyérre, itt bagettszeletre kenték és a megmaradt tojásfehérjével díszítették, mondta el Kovács Zsolt. Szerinte egyébként ez az édeskés falcs kaviár a magyar konyhát ért török hatásokra utal, ahogy az oláh palacsinta bakhlavára emlékeztető tésztája is.
Egy városi legenda nyomában
Nagy Esztertől, a refis csapat egyik tagjától megtudtuk, hogy a Purjesz Olga fia, Óváry Zoltán világhírű immunológus és allergológus a Kolozsvári Református Kollégium diákja volt, ezért fogadták örökbe éppen ezt az épületet. „A XI. A osztály több mint fele foglalkozik ezzel a projekttel, sőt, akik nincsenek név szerint feltüntetve, mint csapattagok, azok is boldogan bekapcsolódtak a munkába, főleg a ma este megszervezésébe. Mert azért hatalmas munka volt, attól kezdve, hogy ezt a házat ki kellett takarítani, húsz éve többnyire hajléktalanok laktak benne” - mesélte Eszter.
Olga néni szalonja szomorú véget ért: 1944 októberében az itt tartózkodó családtagok tömeggyilkosság áldozatai lettek. „Többek között a Szabadság archívumában meg egyéb interneten megtalálható cikkekben kutattam és érdekes dolgokra bukkantam. A gyilkost a mai napig sem lehet konkrétan név szerint megnevezni, több feltételezés is született róla, például, hogy szovjet katonák érkeztek Kolozsvárra és ők nem nézték jó szemmel ezeket az irodalmi esteket, és akkor betörtek, elkezdték a nőket molesztálni, majd megölték a bent levőket. A szűkebb családi kör volt itt, Óváry Zoltán professzor úrnak a szülei, meg itt volt Szilvássy Karola, Bánffy Miklós múzsája, de ő megmenekült csodálatos módon, a komornája pont áthívta, mert ki akarták rabolni a lakásukat. Óváry Zoltán professzor úr nem volt jelen azon az estén, hanem egyesek szerint a fronton volt, mint segédorvos, mások szerint külföldön volt, és ő megmenekült, de mikor tudomást szerzett a szörnyű hírről, többet vissza se tért Kolozsvárra” – tudtuk meg a részleteket Esztertől.
A ház jelenlegi tulajdonosa az Amerikában elhunyt Óváry Zoltán titkára, aki a távolból támogatásáról biztosította az örökbefogadókat. „Ez nagy örömünkre szolgál, mert főleg a projekt kezdetén nagyon azt hittük, hogy védtelen kis csapat vagyunk, de a mai estén elég pozitív visszajelzések érkeztek, annak ellenére, hogy nem is gondoltuk, hogy iskolásokként képesek vagyunk egy rendezvényt megszervezni” – mondta Nagy Eszter.
A refis csapat tavasszal rendbe hozza a ház udvarát is, és további rendezvényeket is terveznek.
Zs. E.
maszol.ro