Csapatcsere
Megtörtént a rangsorolás. A még aktív, de újabb mandátumra nem pályázó honatyák némelyike keserűen értékelte, hogy nincs lehetőségük többórás beszámolóra a húsz-huszonhat évnyi parlamenti tevékenységükről. De most az volt a tét, hogy a következő négy évben ki képviseli a legnagyobb magyar közösséget a román parlament két házában. Azoknak a felszólalásoknak volt értelme, amelyek a jelölteket próbálták józanító tanácsokkal ellátni. Markó Bélát lehet szeretni vagy nem szeretni, de azt el kell ismerni, hogy ő mondta ki a törvényhozói székre pályázókkal szembeni legfontosabb elvárásokat. Viccesen szólva, könnyű volt neki, hisz saját bőrén tapasztalta, mit jelent megküzdeni a nacionalista túlerővel mind az anyanyelvi oktatás, mind a kulturális identitásunk megőrzése terén. Hogy ez többet jelent, mint Bukarestbe kirándulgatni. Voltak sikerek és voltak kudarcok. Az erős Marosvásárhelyi csapat nemcsak a parlamentben, hanem a kormányzásban is kivívta a román partnerek, sőt az ellenfelek tiszteletét. Ezért érthető a hátrább lépéskor érzett abbeli keserűség, hogy az utóbbi években a megyei szervezet nem igényelte tanácsukat. Viszont arról se feledkezzenek meg, hogy a jelenlegi vezetés a régi elnök neveltje. És ha már utódnevelésről beszélünk, cáfolhatatlan tény, hogy ez nem tartozik a régi gárda erősségei közé. Bizonyíték rá mind a városi, mind a megyei szervezet és az, hogy Marosvásárhely elvesztette vezető szerepét a magyar érdekképviseleti szervezetben is. A most színre lépő új csapatnak a még mindig fiatal "nagy öregek" támogatására, súlyára van szükség, hogy visszanyerjük a legnagyobb magyar közösséget megillető pozíciónkat. És arra is, hogy nyitottá váljék a szervezet minden tenni akaró nemzettársunk számára. A most kampányolók mindenike ígéretet tett erre. Reméljük, választások utánra sem lesznek szószegők. Kudarc esetén pedig nem csúsznak alpáriba, és nem kezdenek sárdobálásba, mint azok, akik a hétfő esti rangsoroló gyűlés után a sor végére kerültek. Pedig nagyon rég nem láthattunk ennyire demokratikus jelölőgyűlést. Kevesen emlékeznek arra, hogy például négy évvel ezelőtt egy előre összeállított listára szavaztak a területi képviselők. Most minden küldött a saját lelkiismerete szerint ikszelt a függöny mögötti fülkében. Természetesen voltak lobbizások, befolyásolási praktikák, de ez a demokratikus játékszabályok közt zajlott. A veszteseknek is el kell fogadniuk az eredményt. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a belső acsarkodás gyengébbnek mutassa szervezetünket, mint amilyen valójában – mondta egyik jelölt még a szavazás előtt. És ami legfontosabb: ígéretes jelöltek kerültek befutó helyre mind a szenátor-, mind a képviselőjelöltek listáján. Nem lesz zökkenőmentes a csapatcsere, de bízzunk bennük!
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

A nem létező Székelyföld és a gyűlöletpolitika
„Besszarábia a Romániáé, a Székelyföld pedig nem létezik!” – hangzott el talán milliomodszor, ezúttal Diaconu úr szájából abból az alkalomból, hogy az Amerikai Egyesült Államok Bukaresti nagykövete az ugyancsak nem létező székely zászlóval fotózkodott Sepsiszentgyörgyön. S most zeng a magasság, szárnyal a hisztérikus felháborodás a demokrácia megsértéséért, a román belügyekbe való beavatkozásért a Bukaresti nagyok ajkáról.
Megáll az ész! Íme, most – hála ostobaságuknak – a világ színe elé is kikerülhet, hogy a hivatalos román álláspont szerint – mely a gyűlöletet választotta politikája alapjául – egy több ezer éves nép, a székelység nem létezik. És ennek a több ezer éves népnek a földje – a Székelyföld – ugyanúgy nem létezik. Egyetlen román „gyártású” térképre sem íratik fel, s amikor jó évtizeddel ezelőtt politikusaink egy választás előtt – mert nekik is csak választások előtt van effélére merszük – kitették a Székelyföld-táblát, azt a hatóságok azonnal eltávolították Háromszék megye bejáratától. És mintegy fél évvel ezelőtt jött a hír, hogy a bíróság elutasította a Székelyföld Turizmusáért Egyesület bejegyzését is ugyanezzel a „nyomós” indokkal, hogy Székelyföld nem létezik. S ami nincs, annak turizmusa sem lehet.
De nem létező a nyelvünk sem Romániában. Semmiféle státussal nem rendelkezik. Oly nagy megtiszteltetésről számoltak be jó pár évvel ezelőtt az RMDSZ hírcsatornái, óriási vívmányt értek el: bírósági tárgyaláson jogunk van tolmácsot kérni. Jómagam is tanúskodtam Kézdivásárhelyen olyan tárgyaláson, ahol bírók, ügyész, fel- és alperes, tanúk, mindenki magyar volt – és az ország bölcs törvényei szerint át- és visszaforgatták a nyelvünket ott, a jognak asztalánál. Akkor arra gondoltam, ha történetesen a Zöld foki-szigeten lennék, ott is biztosítaná nekem a „jog”, hogy az anyanyelvemen mondjam el a mondandómat, s kötelesek lennének erre tolmácsot kinevezni. Na de itthon? Nem vívmány ez, ami itt történik, hanem önfeladás. Ott, a jognak asztalánál, amelynél nincs helye a nyelvünknek. A közel 700 ezer, mindenféle jogból kirekesztett, „nem létező” székely lakta nem létező földön ennek a 700 ezernek a nyelve sem létezik hivatalosan. Ha a helyi önkormányzatokhoz fordulunk vagy bármilyen hivatalossághoz – közjegyzőhöz, ügyvédhez, városgazdálkodási vállalathoz –, még a településünk nevét sem írják le magyarul. Kovásznán például annyira él „az ország szelleme”, hogy a gyermekek „jogvédelmének” biztosításával megbízott gyámhivatal vezetője nem tud kommunikálni a rábízott gyermekekkel, mert nem ismeri, nem kell ismernie ama gyermekek nyelvét. Ugyancsak velem történt: Magyarországra kellett egy közjegyzővel hitelesített nyilatkozatot vinnem. Gépbe mondtam a magyarnak született közjegyző előtt magyar nyelven a nyilatkozatomat, s nagy meglepetésemre közölte velem: holnapig lefordíttatják, akkor jöhetek az okirat után. De félreértett, mert Magyarországra kell, tehát nem kell lefordítani. Nem úgy van az – így a válasz –, mert ő csak román nyelven adhat ki hivatalos iratot, magyar nyelven csak akkor, ha azt fordítói jogosítvánnyal rendelkező személy „átültette” magyarra. Nesze neked, józanság, nesze neked, egyenjogúság, nesze neked, zseb! Egy magyar nyelvű hivatalos papír Romániában háromszorosába kerül a magyar nyelvűnek, mert ugye a román „alap” az egyszeres, a fordítás, az még egyszeres, s a fordítás hitelesítése a háromszoros költség! Még örüljünk, hogy a közjegyző úr fordítási díj nélkül is hajlandó volt első fokon lefordítani románra, amit magyarul mondtunk el neki! Törvényerőre emelt ostobaság, törvényerőre emelt gyűlölet. Gyűlölet tárgyai a szimbólumaid. Zászlód, címered. Még az emlékeid is, hogy Népiskola vagy Községháza. Ítéletek születnek ellenük. A prefektusok – a gyűlöletpolitika szolgálatos megbízottjai – végzik a feladatukat. Eltávolíttatják a zászlóidat, az emlékeidet. S erre megvan a „törvényesség” intézményrendszere, mely összeül, és meghozza döntését.
Hát igen. Így élünk Romániában. Ahol a „kisebbségi jogokat” példaértékűen oldják meg.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghallgatta az etikai bizottság a magyar napokról félretájékoztató újságírót
Az érintettek meghallgatásával elkezdte hétfőn a közszolgálati televízió etikai bizottsága a Kolozsvári Magyar Napokról készült ferdítő tudósítás ügyének kivizsgálását. Döntés jövő hétre várható – tudtuk meg a testület elnökétől, Horia Grușcától.
Mint ismert, a riport készítőjét, Diana Apahideant a Kolozsvári Magyar Napok szervezői és a TVR Kolozsvári területi stúdiójának munkatársai is bepanaszolták az etikai bizottságnál, amiért a szakma szabályait sutba dobva, a tényeket meghamisítva tudósított a Beatrice Kolozsvári koncertjéről.
Horia Grușcă elmondta, a bizottság hétfőn meghallgatta a Kolozsvári szabadúszó újságírót, illetve a TVR Bukaresti stúdiójának tudósítókért felelős illetékesét az ügyben. Utóbbi azért, mert a riportot a TVR országos híradójában játszották be. Szerdán várhatóan ismét ülésezik a testület, ekkor a híradó producerének álláspontját hallgatják meg. „Ez egy hosszasabb vizsgálat lesz, várhatóan jövő héten közöljük a döntésünket” – közölte az etikai bizottság elnöke.
Mint korábban megírtuk, a riport szakmailag olyannyira vállalhatatlan volt, hogy a Kolozsvári területi stúdió román szerkesztőségének vezetője, Adrian Rozenberg nem is engedte adásba a szabadúszó újságíró anyagát. Az etikai bizottság tagja, Kacsó Sándor a Maszolnak elmondta, az általuk javasolt legsúlyosabb szankció a szabadúszó újságíróval kötött szerződés felbontása lehet.
Diana Apahidean riportjából egy egész ország arról értesült, hogy a Nagy Feró vezette együttes kedd esti fellépésén elhangzó, XX. század című dala kedvező fényben tünteti fel Joszif Visszarionovics Sztálint, Adolf Hitlert és az Iszlám Állam terrorszervezetet. A tudósítás ráadásul azt is sugallta, hogy egy irredenta rendezvénysorozat zajlik a kincses városban, ugyanis az elejére bevágott, YouTube-ról lehalászott 2009-es felvétel szerint Nagy Feró azt énekli: „Kolozsvár is újra magyar város lesz!” Ennek eredményeként a rendőrség is vizsgálódni kezdett az ügyben.
Cs. P. T.
maszol.ro

Háromszék csodái
A Háromszéki Turisztikai Napok keretében az olaszteleki Daniel-kastélyban mutatták be kedd este Háromszék hét csodáját. A felszólalók hangsúlyozták: a Damokos Gyula-kúria és Haszmann Pál Múzeum, a kovászna–kommandói keskeny nyomtávú erdei vasút és a rajta közlekedő gőzmozdony, a Büdös-hegy és környéke, a nagyajtai unitárius műemlék templom, a gelencei műemlék Szent Imre-templom, a rétyi Nyír és a Vargyasi-szoros turisztikai értéke hatalmas, így megfelelő népszerűsítés mellett idegenforgalmunk fellendülését segíthetik.
Grüman Róbert megyeitanács-alelnök kiértékelő beszédében a turizmusban rejlő lehetőségekre hívta fel a figyelmet: míg tíz esztendővel ezelőtt még csak ötvenezren, addig a népszerűsítési munkájuknak köszönhetően tavaly közel százezren keresték fel megyénket. A kimutatások azt tükrözik, a látogatók kilencven százaléka romániai, nyolcvan százalékuk pedig a román vidékekről érkezett; a hét csoda erőteljes reklámozása révén őket is meg kívánják szólítani. Grüman szerint kétséges volt, hogy a Kovászna megye Turizmusáért Egyesület kiírása mennyire lesz sikeres, de hamar beigazolódott, a Háromszéki embereket érdekli a téma, szívesen vesznek részt értékeink azonosításában. Felhívásukra negyvenhárom remek pályázat érkezett, a közösségi oldalakon keresztül mintegy százezer embert szólíthattak meg, akik kedvelésük által véleményüket is kinyilvánították, ők adtak támpontot az elbíráló bizottság – László Endre, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, Cora Dumitrescu építész, Szőts Papp Zsuzsa, a Kovászna megyei Értéktár Bizottság elnöke, Kopacz Zsuzsa turisztikai szakember, valamint számára – tagjainak. A hogyan továbbról úgy nyilatkozott, az elkövetkezendőkben számos népszerűsítő anyagot készítenek és juttatnak el azokhoz, akik vendégeket hozhatnak vidékünkre. Kiknek pályázata most nem nyert, ne csüggedjenek – üzente –, előtérbe kerülhetnek az általuk javasoltak is, hiszen arra készülnek, a kiírást kétévente megismétlik.
Szőts-Papp Zsuzsa sajnálta, hogy a pályamunkák közül néhányat ki kellett zárniuk: mert bármennyire is magunkénak valljuk, például a Szent Anna-tó nem a „miénk”, hanem Hargita megyéé. Meggyőződését fejezte ki, hogy a most kiválasztottak közül több is bekerül a megyei, sőt a Székelyföldi Értéktárba, és abban is bizonyos, rendelkezünk olyan értékkel is, amelyeket hungaricumnak fognak nyilvánítani.
A hét csodával a helyszínen is „ismerkedni” lehetett: nagyméretű puzzle-ból lehetett kirakni, gyermekek és felnőttek ragadtak ecsetet, hogy a fehér-feketében kinyomtatott csodákat kiszínezzék, vagy éppen a modern eszközöknek köszönhetően virtuális túrán is megszemlélhették azokat.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Az igazmondást választotta menedékül” (Elbúcsúztatták Csoóri Sándort)
Csoóri Sándor mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere a szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándor költő, író, filmalkotó temetésén tegnap az Óbudai temetőben. A szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt a kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök és a kabinet több tagja. Részt vett a temetésen Boross Péter volt miniszterelnök is.
Balog Zoltán búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmAradás és gyarapodás egyik fontos zálogát. A miniszter szerint mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is – emlékeztetett a miniszter, idézve Csoóri Sándor kérdését is: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Balog Zoltán elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. „Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai, és máris kiröpítették »közösségi lelkiismeretünk« státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete” – idézte fel. Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. „És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el” – hangsúlyozta. Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korintusi leveléből idézett. Búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet. Bogárdi Szabó István felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó „végső, elrettentő erővel” vigasztalót kért. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor „az országot nem úgy rakták össze”, ahogy ő szerette volna. Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta Tornai József költő Csoóri Sándor ravatalánál. Kósa Ferenc filmrendező kitért arra is, hogy Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Csoóri Sándor szelleme életművében velünk mArad – fogalmazott Illyés Mária művészettörténész. Csoóri Sándort a kormány saját halottjának tekintette, temetését a Nemzeti Örökség Intézete szervezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiányérzet (A szabadkai színház előadása a PulzART-on)
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András által rendezett Rózsák című előadása Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című szabadverse nyomán készült, pontosabban annak második átirata: a költemény alapján korábban már készült egy színházi előadás, amelynek újabb, szöveg nélküli változataként került színpadra a pulzArt fesztivál részeként Sepsiszentgyörgyön is bemutatott produkció.
Ahogy Tolnai Ottó költészetére sem jellemző a hagyományos értelemben vett őszinteség, ahogy a közlés, leírások helyett inkább hatásokat akar kiváltani, és ezért önmagát háttérbe helyezve olykor spontán módon játszadozik a szavakkal, gondolatokkal, egészen szürreális világokat teremtve, ugyanúgy a Rózsák alkotói is csupán a vizualitásra, a szabad asszociációkra próbálták felépíteni az előadást. A költőiség egyetlen jelszavát követve annyira szabadon viszonyultak a költeményhez, hogy valójában alig viszonyultak hozzá, így bár az előadás tobzódik az ötletekben, a látványos jelenetek, hatásvadász színpadi elemek semmilyen irányba sem vezetnek.
Aligha gondolhatnánk komolyan, hogy A kisinyovi rózsa című szabadverset számon lehet kérni egy előadáson, de a színházszerűséget, az élményt, azt, hogy akár intellektuálisan, akár érzelmileg, akár az érzékek szintjén megérintsen, azt igen. Itt viszont mindegyik megközelítési lehetőség jócskán tele volt akadályokkal. Semmilyen logikai elv nem szabott irányt az egymásból következő jeleneteknek, talán csak a tér kitágítása a bezártságtól a végtelen szabadság felé, de ez nem fokozatosan történt az előadás során; semmilyen érzelmi szál nem kötötte egymáshoz, és így a nézőkhöz sem a szereplőket; az érzékeknek kínált táplálék pedig – a hangok, anyagok érzete és a színészi játék ritmusa, dinamikája – olyannyira szegényes, esetlen, pontatlan volt, hogy nem lehetett komolyan venni. Néhány példa: az indigólepedő, amely több jelenet alapeleme, teljesen használhatatlanná kopott, hiába próbáltak bármit is átvinni rajta a színészek, a plüsszebrákat előrevetítő zebracsíkos ruhákra alig tapadt a fekete festék, így szinte értelme sem volt a negatív zsiráfjátéknak, a baseballütő használata inkább felmutatott volt, mint felszabaduló energiák robbanása, a homok lecsorgását már előre sejteni lehetett, annyira hangos volt az előkészület, az evőeszközök kiöntését már annyiszor láttuk, hogy egyenesen idegesítő volt, a jelenetek közelsége és a kivitelezés formája általában lenullázta a hatásokat. Érző lények vagy mozgó tárgyak sem voltak a színészek, és minduntalan az látszott, hogy van is, nincs is kapcsolatuk egymással a színpadon.
Szép volt a xilofonokon való közös zenélés, a ki-be járkálás dinamikája annál a jelenetnél, amikor rendezgették a zebrákat, sokat sejtető volt az indítókép a nő által idézett Tolnai-sorokkal, és üdítő látvány az utolsó kép, amikor egészen kitágult és apró fénypontokkal telt meg a tér. Itt valóban feltűntek Tolnai gondolatai: „mert a kisebbségi is akár a flamingó / e vacogó rózsaszín lény / csak önnön tükörtermekben manipulált / tömegében érzi otthon magát”. Lehet, hogy a kisebbségi életérzés a kulcsa a látottaknak? Értékelendő a sok befektetett munka és a hit, hogy mindennek értelme volt. Mezei Szilárd zenéjét is érdemes kiemelni, nélküle erősebb lenne hiányérzetünk.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csihány csípte mesék
Székelyudvarhelyen nem valami gyakori az olyan mesemondó előadás, ahol a pódiumra helyezett asztalon fehér kalapos székely tündér ül, egér-, illetve békamezbe bújtatott lábfejével piros fazékban kavargat, majd murkot és pityókát dobál csillogó szemmel kacagó közönsége felé.
Ez a tündér a Sepsiszentgyörgyi születésű Csernik-Pál Szende, aki tizenhárom éve költözött a magyarországi Szendehely nevű községbe, majd néhány éve elhatározta, hogy székely mesékkel és lábbábozással gyógyítja honvágyát és népszerűsíti az ízes székely nyelvjárást, székely furfangot.
„Küldetésemnek érzem, hogy átadjam és felébresszem az emberekben a mesemagot, hogy meséljenek egymásnak a felnőttek is, nem csak a gyermekek, mivel a népmese mindenkinek szól” – vallja Csernik-Pál Szende. Úgy kezdődött, hogy Vácon a gyermekei óvodájában mesenapot tartottak, ahol két székely mesét olvasott fel. A kicsiknek nagyon tetszettek a mesék, és ekkor döbbent rá, mennyire hiányzik neki a „székely nyelv”. Elhatározta, hogy ezt tovább kell vinni, mesélés közben megeleveníteni a szereplőket, azonban a könyv elfoglalta kezeit, ezért a mesefigurák a lábaira kerültek, mint lábbábok, és egy nagy kerek zöld szoknyára varrta a hátteret: a házikót, valamint az erdőt. így született a meseszoknya. „Mintha ölembe pottyant volna az egész mesevilág, s én két lábra állítottam a mesét, és elindultam vele az országban. Mesemondónak neveztem magam és lábbábosnak. Tetszett az ízes beszédem az embereknek, és közben annyira magamba szívtam a meséket, hogy a könyvet letettem, azóta magamtól mesélek. Szeretem a jó erős székely furfangot, és csak székely történeteket mesélek, amelyeknek ízük és lelkük van” – összegezte Szende.
Először Magyarországon mesélt, majd Felvidékre és Kárpátaljára is egyre gyakrabban hívták. A Németországban és Ausztriában élő magyarok is többször szerveztek neki meseturnét. „Mindenhol értik a székely kifejezéseket, mert ha pityókáról mesélek, akkor gurítom is ki a gyermekek közé: megfogják, érzik és értik, hogy az. Velem mondják: „csihány csípte csóré lábam”. Olyan jó hangzásuk van ezeknek a szavaknak, hogy felcsendül az egész közönség. Felvidéken és Kárpátalján is olyan lelkesen fogadják a székely meséimet, mintha haza vinném őket. Szoktam is mondani nekik: „tük olyanok vagytok, mint mi, székelyek”. Nekik is jellegzetes tájszólásuk van, például a palócoknak olyan, hogy a lelkem kacag, ha hallom” – mesélte.
Időközben Indiából is kapott felkérést, azonban a székely mesét nehéz lefordítani angolra, és úgy érzi, tolmáccsal csorbulna a mese ritmusa. Erdélybe viszont egyre többet jár haza. Amikor először mesélt Székelyudvarhelyen, meglepődött, hogy milyen lelkesen fogadták. Hazaszállt a mese Gyergyó környékére, Marosvásárhelyre és Háromszékre is. Úgy vette észre, azért is tetszik az itthoniaknak székelyes előadása, mert színpadról ritkán hallanak székely szót. Arcukon látja, amint rácsodálkoznak a székely nyelv szépségére, ízlelgetik annak finomságát. Véleménye szerint „székely népmeséink olyanok, mint egy tulipános ládikó, amiből mindig elő tudunk varázsolni egy kincset, amire szükségünk van. A mese lélek, hit, játék, mosoly minden ember lelkére.”
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro

Péter Ferenc: a szálak összevarrása a prioritás
Maros megyet Székelyföld szerves részeként kell kezelni és megjeleníteni, hisz ez semmiképp nem lehet sértő a románság számára – állítja Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat új elnöke.
Szerinte mielőbb össze kell varrni azokat az infrastrukturális szálakat, amelyek a térséget a szomszédos megyékkel – elsősorban Hargitával – összekötik. A nyáron megválasztott megyevezető elsődleges célként kezeli az elődjei által elkezdett projekteket.
– Amikor három hónappal ezelőtt tisztségbe került, nem kezdett panaszkodni az elődjére, ami meglehetősen szokatlan a hazai politikai életben. Annyira elégedett volt a megyei önkormányzatnál talált helyzettel, vagy tényleg nem esett ki egyetlen csontváz sem a szekrényből?
– Soha nem foglalkoztatott az, hogy ki mit tett, vagy éppenséggel nem tett előttem, mindig az érdekel, mit tudok én megvalósítani. Nem írom le elődöm terveit, ellenkezőleg, megpróbálom azokat befejezni. A politikusoknak nem az ujjal való mutogatás volna a feladatuk, mint ahogy az sem, hogy elődjeiket szapulják. Arra kell törekednünk, hogy a ránk hagyott teendőket felleltározzuk, és minél előbb és jobban vigyük véghez. Tudom, hogy nem ez a trend, hisz főként kormány-, de talán alsóbb szinteken is divattá vált az elődökre hárítani mindent. Ez nem az én stílusom.
– Megoldásra váró gondokat mégiscsak örökölt. Melyek a legfontosabbak ezek közül?
– A legnagyobb kihívást a két nagy uniós pályázat lezárása jelenti: gondolok a kerelőszentpáli hulladékgazdálkodási rendszer működésbe helyezésére, valamint a csergedi motorpark építésének befejezésére. Ezek azért is számítanak prioritásnak, mert ha nem sikerül időben befejeznünk, nagyon sokat veszíthetünk. Magyarán: a lehívott támogatást vissza kell fizetnünk.
– Értsem úgy, hogy a motorparkba való további pénzek injektálásával leginkább azt nyerhetjük, hogy nem veszítünk?
– Ezt nem így fogalmaznám meg. Inkább azt mondanám, hogy amennyiben befejezzük, elköltünk egy bizonyos összeget. Ha leállunk az építkezéssel, veszítünk egy bizonyos, az előbbivel körülbelül azonos összeget. De akkor elveszítjük magát a beruházást is, és egy építőteleppel mAradunk. Amennyiben ezt a versenypályát sikerül jól, gazdaságosan és ötletesen működtetni, kimondottan nyerünk, hisz még egy ilyen sehol nincs sem Erdélyben, sem Romániában. Azt se feledjük, hogy az autópálya egy csomópontja is a motorpark közelében lesz, ami komoly turisztikai potenciállal ruházza fel.
– Melyek azok a területek, melyek radikális szemléletváltást kívánnak a megyei önkormányzatban, illetve az alárendeltségébe tartozó intézményeknél?
– Ahhoz, hogy egy közel ötezer személyt foglalkoztató intézményt átlássál nem elég egy-két hónap, de talán három sem. Nem hinném, hogy a térségben lenne még egy olyan cég vagy intézmény, amely ennyi alkalmazottal rendelkezne. A saját apparátusunkról tudom, hogy nagyjából ugyanazokkal a gondokkal küszködik, mint az ország más helyi vagy megyei önkormányzatai. A műszaki igazgatóságunknál csaknem öt megüresedett mérnöki állás van, viszont semmi garanciánk nincs arra, hogy a megadott bérezési lehetőségeinkkel sikerül rövid időn belül betöltenünk őket. Pedig a hozzánk tartozó úthálózat korszerűsítése és karbantartása a megye egyik legfontosabb prioritása. Sajnos nem ez az egyetlen igazgatóság, amely szakemberhiánnyal küszködik. Hasonló meg másfajta gondok vannak a repülőtérnél, a kórházaknál is… De, hogy ne csak panaszkodjak: a beruházási, fejlesztési osztályra sikerült néhány pályázatíró munkatársat alkalmazni, akiknek már most rengeteg munkája van, hisz uniós alapokból szeretnénk folytatni a Kultúrpalota restaurálását és a természettudományi múzeum felújítását.
– Apropó, repülőtér: végre sikerült kinevezni Peti Andrást az intézmény élére. Melyek az elvárások?
– Röviden fogalmazva az, hogy juttassa vissza a vidrátszegi légikikötőt oda, ahol néhány évvel ezelőtt volt, ahol lényegében a helye van. Az utóbbi időben – főleg az utasforgalmat, a célállomásokat és a légitársaságokat illetően – nagyot zuhant a Transilvania Nemzetközi Repülőtér, ezt a mélyrepülést kell valahogy megállítani. Elfogadhatatlan, hogy fele annyi járat van, mint öt-hat évvel ezelőtt, míg Kolozsvárról a Tarom mellett már a Blue Air és a WizzAir naponta több járatot indít Bukarestbe, nálunk az a heti kettő sem mAradt meg, arról nem is beszélve, hogy a légi operatőröket illetően a Transilvania egy lábon áll, mindössze a WizzAir-re támaszkodik. És akkor még nem beszéltem a felújításra szoruló kifutópálya állapotáról. Nem lesz könnyű az új igazgatónak, hisz a verseny óriási; körülöttünk olyan repterek nőtték ki magukat, mint a Kolozsvári meg a nagyszebeni, de akár a Temesvárit és a jászvásárit is említhetném. A közeljövőben tárgyalásokat kezdeményezünk az EUrópai Uniónál minket feljelentő Kolozs megyei önkormányzattal, hisz mindkét félnek meg kell értenie, hogy nem egymás ellen kell harcolnia, hanem egymást kiegészítve megtalálnia a kölcsönösen előnyös megoldásokat. Abban a pillanatban, amikor elkészül az észak-erdélyi autópálya Marosvásárhely–Torda szakasza, már csak egy szűk óra fogja elválasztani a két repülőteret. Én ebben inkább lehetőséget látok, mintsem fejetlen versengésre való okot.
– Az utóbbi négy évben nem csak országos, de megyei szinten is mintha zárójelbe tevődött a magyarság – mind vidékfejlesztési, mind közösségépítési szinten. Hogy érzi, akad helyretenni való ebben a kérdésben?
– Nem csak a magyarlakta vidékek tevődtek zárójelbe. Az elmúlt négy évben azok az önkormányzatok tudtak hatékonyan dolgozni, amelyek pályázati tartalékokkal rendelkeztek. Ugyanis az elmúlt négy évben kormányszinten jóformán egyetlen beruházási program sem volt tetten érhető, az európai uniós pályázatok pedig kifutóban voltak. Ennek tulajdonítható, hogy hiányoztak a beruházások, főként az infrastrukturális fejlesztések. A kis települések a LEADER-programon keresztül próbáltak apróbb-cseprőbb dolgokat megvalósítani, de ezeket nem sorolhatjuk a jelentős megvalósítások közé. Persze mindemellett jócskán érzékelhető volt, hogy sem az ország-, sem a megyevezetés számára nem a magyarság jelentette az egyes számú prioritást. Maros megye elöljárói is inkább oda igyekeztek irányítani a pénzeket, ahonnan a szavazók érkeztek. Nem igaz, hogy a román vidékeken nincs jó helyen a pénz, de azért valóban érezhető volt, hogy lényegesen több jutott oda, mint felénk. Ettől függetlenül tanácsosainknak sikerült kimozdítaniuk a holtpontról a bözödújfalui tó felé vezető út helyzetét. A nyáron elkezdődött a munkálat, jövő tavaszra aszfalt kerül a mintegy nyolc kilométeres szakaszra, utána a hátramAradt három kilométernek is nekilátunk úgy, hogy lehetőleg 2017-re tudjuk összekötni Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral, vagyis Maros megyet Hargitával. Ez az aszfaltos út nem csak távolságokat rövidítene le, de jelentőset lendítene a térségen.
– Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök az utóbbi években többször is nehezményezte, hogy Maros megye jóformán semmit nem tesz annak érdekében, hogy több és jobb infrastrukturális szál kösse össze Hargita megyével. Az említett szakaszon kívül még volna egy pár jobb sorsra érdemes köves, poros út…
– Ezt már fel is térképeztük, és a múlt héten közösen körbejártuk, felmértük ezeket az utakat. Egy hozzávetőleges számítást is fogunk végezni, lássuk, mit jelentene ezeket a szálakat összevarrni. Példaként említem meg, hogy a tavaly megépült Nyárádmagyaróst Sóváraddal összekötő út folytatása Siklód és Küsmöd irányába még felújításra vár. Ha nem is tudjuk leaszfaltozni, de legalább le kellene köveznünk úgy, hogy a kisautók számára is járhatóvá tegyük. Ugyanez lenne az elképzelés a Bözöd és Gagy irányába vezető úttal is. De számunkra nem csak a Hargita megyei szálak fontosak; van még tennivaló a Beszterce-Naszód, Fehér és Szeben megye felé vezető utakon is. Számomra elfogadhatatlan, hogy 2016-ban még mindig vannak olyan megyei utak, amelyekre nemhogy aszfalt, de még kő sem jutott! Olyan utak, ahol nem csak a személygépkocsik, de a terepjárók is nehézkesen tudnak végigmenni. Már csak azért is tartom fontosnak ezen másodrangú utak felújítását, mert az országutak oly zsúfolttá váltak, hogy – főként nyári időszakban – szinte lehetetlen azokon normális körülmények között közlekedni. Sajnos az útépítést illetően az elkövetkezendő években sincs kilátás túl jelentős uniós támogatásra. Egyelőre a Nyárádtő–Dicsőszentmárton és a Segesvár–Szentágota útszakasz felújítására sikerült pénzt szereznünk. Ez mindössze egy pár százalék a megye közel nyolcszáz kilométeres úthálózatából. Ha nem kapunk kormánytámogatást, önerőből soha nem fogjuk tudni ezeket rendbe tenni.
– Szintén az elmúlt ciklus liberális uralma alatt úgy festett, mintha Maros megye nem is lenne Székelyföld része. A közös rendezvényeken – akár itthon, akár Magyarországon vagy Nyugaton – csak Hargita és Kovászna tartotta a frontot. Mondja, hogy ebben nem folytatja Ciprian Dobre politikáját!
– Ebben eddig sem osztottam a volt elnök véleményét, és amikor tehettem, Szováta polgármestereként csatlakoztam Hargita és Kovászna megye kezdeményezéseihez, már csak azért is, hogy Marosszék se mAradjon le ezekből. Természetesen mostanra változott a helyzet, Maros megye ismét hathatósan szeretné képviseltetni magát minden olyan akcióban, amely Székelyföld népszerűsítéséről szól. Sőt kötelességemnek tartom az efféle rendezvények szervezését vagy támogatását. Úgy vélem, semmiképp nem lehet sértő egyetlen román lakos számára sem, ha például egy Székelyföldi grafikai biennálén Maros megye is képviselteti magát, és a megnyitón szót kap az önkormányzat elnöke is.
– Milyen az együttműködés azzal a Szociáldemokrata Párttal, amelynek megyei elnöke egy évvel ezelőtt azért kardoskodott, hogy bárki, csak ne magyar ember kerüljön prefektusi tisztségbe?
– Pillanatnyilag nagyon jó, s remélem, így is mArad. Már a beiktatási ülésen is lehetett látni, működik az egyezség: még véletlenül sem voltak mellészavazások. A két PSD-s alelnökkel jól együtt tudok működni, aminek szerintem meg is lesz az eredménye.
– Az utóbbi időben a megyemenedzseri tisztség létrehozása és annak állítólagos várományosának a személye borzolta, főként a közösségi oldalakon, a kedélyeket. Valóban Kelemen Márton a kiszemelt?
– Személyekről nem beszéltünk, csak hát valaki, valakik elkezdték ezt terjeszteni, mások meg ragozták. Tudni kell, hogy a megyemenedzsert nem az elnök nevezi ki. Ez egy pályázat alapján elnyerhető tisztség. Egyelőre nem sietjük el, keressük a megoldást. Az első hónapokban nem ez az elsődleges célunk, hanem a teljes intézményrendszer átvilágítása. Kelemen Márton – aki tanácsadóként valóban tagja a csapatomnak – nagyon jól ismeri a rendszert, hisz több mint egy éven keresztül alelnökként tevékenykedett, tapasztalt, de egy fél szóval sem jelezte, hogy ilyenszerű igényei vagy álmai lennének. Ha érdekli az állás, jelentkezik majd a versenyvizsgán.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Nem panaszkodik a kopjafafaragó, csak szóvá teszi azt, ami nyomja
Az ő kopjafái jelölik nagy személyiségek sírját, történelmi eseményeknek állított örök emléket. székely kapuk is az ő keze nyomát viselik, mégis kevesen tartják számon a gyergyószentmiklósi Orbán Bélát.
Már csak nyaralni jár haza Orbán Béla. Az év nagyrészét Magyarországon tölti, gyergyószentmiklósi lakását viszont fenntartja. Többször jelezte, hangot adna fájdalmának, minap sikerült alkalmat teremteni a találkozásra. Sok-sok fényképpel érkezett, amelyeken alkotásai láthatók.
Előkerül a Tarisznyás Márton sírhantja fölé készített kopjafa fényképe. A nyolcvanas évek elején faragta azt, hogy az 1980-ban elhunyt múzeumigazgató sírját jelölje. Amióta a család márvánnyal fedte a sírhelyet, e kopjafa a múzeum udvarán található, restaurálva. Fényképen van a Kiss Antal emlékét őrző alkotás is, korábban minden március 15-én megkoszorúzták. Kétágú kopjafa, mely korábban a gyergyószentmiklósi művelődési ház melletti parkban nagy becsben volt, most – mondja neheztelve – el van dugva egy fa alá. Mutatja az enyedi pap megrendelésére Karancsi Sándorral közösen készült faragott tévéasztalt, a szintén odaszánt címereket, majd újabb képsorok következnek, a gyergyószentmiklósi református templomba faragott szószék, az úrasztala, Erdély- és Gyergyó-címer. Budapesten is van székely kapuja, lányának portája előtt áll – igazolja egy fotográfia.
Orbán Béla Kós Károly-díjas is. A Hét vezérért kapta, mely 3,5 méteres kopjafákból áll a Fradi-pályán, a centenárium alkalmával avatták. „Hét van felállítva, de nyolcat faragtunk társammal, az utolsó nem tudjuk, hová lett, ki sem fizették a munkadíját” – mondja az idős fafaragó, és hozzáteszi, nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor elmAradt a javadalmazás.
„Összesen tíz kopjafát faragtam ingyen, csak a fa árát kaptam” – jelenti ki Orbán Béla, és egy papírlapon mutatja is a felsorolást: ugye, a Hét vezér-együttes nyolcadik kopjafája, a Kiskunmajsára faragott ötméteres, a kultúrháznál lévő kettős alkotás, két kopjafa a Gac-oldalban... De ez csak a kopjafák sora, hozzájuk társul a Gac-oldali tölgyfatábla, a városbejárathoz tervezett makett, amely talán ajándék lett valamelyik testvértelepülésnek. A Mária-szobrot keretező székely kapuért a megegyezett összegnek csak felét kapta, szűkös volt akkor az eklézsia. „Tehát összesen több mint tízezer lej értékben faragtam a városnak. Most pedig beadtam egy kérést, hogy a téli hónapokban, amikor amúgy is Pesten vagyok, csökkentsék le a lakásom fűtésköltségét, és azt mondják, nem lehet. Ennyit nem érdemeltem meg. Ezt akartam elmondani, ez nyom” – mondja a 84 éves ember.
Orbán Béla Kibéden született 1932-ben, Székelykeresztúron, a tanítóképzőben tanulta a fafaragást. Haáz Sándor, a Filharmónia vezetőjének édesapja volt az osztályfőnöke, rajz- és kézimunkatanára. Később is tartotta vele a kapcsolatot, a népviseletes kötetéhez Orbán Béla adta a kibédi szőttest. A hadseregben műszaki főiskolát végzett, ami egyenértékű a géptervező üzemmérnöki végzettséggel. Egy évig volt tiszt, de nem szerette a hadsereget, Sófalvára ment tanárnak, majd volt szovátai kultúrház-igazgató, dolgozott Csíkszeredában. Mint mondja, nevéhez fűződne a Hargita együttes megalakulása, ha erről is meg nem feledkeztek volna.
Miután Gyergyószentmiklósra kihelyezték, kezdett faragni. Első alkotása a szövödénél megrendelt élmunkástábla volt. Bár sokakat bevezetett a vésőforgatás tudományába, olyan tanítványa nincs, akire ráhagyná tudását. De azért üzen az ifjabb fafaragóknak: „a kopjafa motívumrendszerét lehet túlokoskodni, de csak kevés szabály van: a férfiak kopjafáját zárt, a nőkét nyitott motívummal kell befejezni, a köztes motívumok közé pedig megszakítás kell. Egyéb törvény nincs, Haáz Sanyi bácsi is megmondta, a többi csak belemagyarázás. Mert honnan ered a kopjafa? A kopjás meghalt, és fejfaként sírjára szúrták kopjáját. Aztán stilizálták, faragták, így lett a kopjafa.” Üzeni azt is, hogy csak tölgyfát használjanak, öleset, a közepét ki kell vágni, abból nem szabad faragni. Ha külsőbb rétegekből lesz az alapanyag, nem reped majd annyira.
Orbán Béla tavalyig faragott itthon. Ma már csak a lánya pesti műhelyében veszi kézbe a szerszámokat, kisebb alkotásokat, képrámákat, gyertyatartót, falilámpát, kazettát készít csak. Azt mondja, betelt az idő.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

A váradi városvezetők barométere magyar ügyekben
Ilie Bolojannal, Nagyvárad polgármesterével tárgyalt múlt szombaton Zatykó Gyula és Csomortányi István, az EMNP országos alelnöke és megyei elnöke a helyi tanintézmények vezetőtanácsaiba, az önkormányzat által jelölendő személyekről.
Ezt csütörtöki sajtótájékoztatójukon jelentették be az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP)politikusai. Elöljáróban Zatykó Gyula kifejtette: Ilie Bolojan, Nagyvárad polgármestere azért kereste meg őket, mert úgy ítélte meg, hogy az RMDSZ elárulta őt és az általa vezetett politikai erőt, a Nemzeti Liberális Pártot ( PNL), viszont neki szüksége van valakikre, akik tudnak segíteni a magyar közösséget érintő kérdéseknek a megoldásában, és a váradi magyar tanintézményekbe az önkormányzat által jelölendő tagok kérdése éppen egy ilyen ügy. Zatykó Gyula elmondta, hogy az EMNP álláspontja szerint is a Bihar megyei RMDSZ cserbenhagyta a szövetség váradi szervezetét azáltal, hogy a liberálisokkal kötött korábbi megegyezést felrúgva a megyei tanácsban a szociáldemokratákkal ( PSD) és az ALDE-val kötöttek paktumot, és emiatt a váradi helyi tanács RMDSZ-frakciója „súlytalanná vált”. Zatykó kifejtette: a tanintézmények vezetőtanácsi tagságának a kérdése huszonöt éve rendkívül átpolitizált volt, ezért a személyek kijelölésénél az EMNP célja ezeknek a testületeknek a depolitizálása volt. „Igyekeztünk nagyrészt olyan közéleti munkásságuk által elismert személyeket felkérni, akik fognak tudni tenni valamit ezekért az intézményekért, mert ezek a személyek jelentik a kapcsot az önkormányzat, vagyis a finanszírozó és a tanintézmény között” – fogalmazott Zatykó Gyula.
Körzeti magyar oktatást
A továbbiakban Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke ismertette a nevesítés szempontjait, amiről tegnapi lapszámunkban részletesen beszámoltunk, ehhez annyit teszünk hozzá, hogy a politikusok elmondása szerint nem egyeztetés eredménye volt az, hogy mely tanintézményekbe javasolhat jelöltet az EMNP. Ilie Bolojan ugyanis már eleve azoknak a tanintézményeknek a listájával érkezett a megbeszélésre, amelyekbe magyar önkormányzati delegáltat kívánt jelölni a város. Csomortányi hangsúlyozta, hogy a néppártnak jól körvonalazott oktatási programja van. A párt megítélése szerint az elmúlt tíz évben az elhibázott oktatási stratégia miatt teljes városrészekben megszűnt az általános iskolai magyar oktatás, amin változtatni kell. „Nem szerencsés, hogy a magyar általános iskolai oktatást megpróbálták a belvárosba koncentrálni, ennek eredménye az, hogy Szőllősön és Őssiben teljesen megszűnt a magyar oktatás. Célunk az, hogy a 2017–2018-as tanévtől ebben a két városrészben újra legyen magyar nyelvű első osztály. Ehhez kérjük a pedagógusok, a szülők és minden olyan személy jelentkezését a Kálvin utca 1. szám alatti székhelyünkön, akik a szükséges felmérések, tájékoztató munka és a hivaalos ügyek elvégzéséhez segítenének nekünk” – fogalmazott Csomortányi.
Teszt
A megyei pártelnök elmondta azt: tesztelni fogják azt, hogy mennyire fog működni ez a kapcsolat a néppárt és városvezetés között, ugyanis ezen a héten iktatják azt a kérelmünket, ami arra vonatkozik, hogy a Nagyváradi városházán szervezzenek olyan ügyfélfogadó helyet, ahol biztosított a magyar nyelvű ügyintézés és a magyar nyelvű formanyomtatványokhoz való hozzáférés. Arra a kérdésünkre: a most felajánlott együttműködésért cserébe Ilie Bolojan szabott-e bármiféle feltételeket arra vonatkozóan, hogy az EMNP mit képviseljen, vagy mit ne képviseljen, Zatykó és Csomortányi egybehangzóan nemmel válaszoltak. Zatykó hozzátette, Bolojan felkérése arra vonatkozott, hogy az EMNP fogalmazza meg a magyar közösség elvárásait a város irányába, illetve mindig jelezzék a polgármesteri hivatalnak azt, hogyha a magyar közösség valamit nem vesz jó néven a városvezetéstől. Arra a kérdésünkre: ez az együttműködés az első lépés afelé, hogy megvalósuljanak az EMNP-nek azok a törekvései, amelyeket a Bolojan adminisztráció eddig következetesen visszadobott, Csomortányi István így válaszolt: „van rá esély, hogy néhány olyan ügyben is lesz előrelépés, amelyekben eddig elutasítottak bennünket.”
Oktatási bizottság
Arra is kíváncsiak voltunk, hogyan értékelik a néppárti politikusok azt, hogy a vezetőtanácsi delegáltakra vonatkozó határozattervezetet a helyi tanács oktatási bizottságának megkerülésével terjesztették a helyi tanács elé. „Nem tartjuk szerencsésnek, hogy ez így történt” – fogalmazott Csomortányi, mind ő, mind pedig Zatykó Gyula hangsúlyozva azt, hogy ők nem tudták a nevesítés elvégzése után, hogy a városvezetés nem viszi majd be a tervezetet az oktatási bizottságba. Zatykó Gyula megjegyezte: azáltal, hogy RMDSZ-es személyeket is felkértek arra, hogy vállalják a vezetőtanácsi tagságot – Kis Gábor és Sauer András nevét említette – ez annak a jele, hogy az EMNP nem is akarta eltitkolni senki elől, hogy részt vesz a nevesítési eljárásban. Ehhez kapcsolódva pedig Csomortányi Istvánelmondta: „visszásnak tartom azt, hogy úgy teszi ezt szóvá a városi RMDSZ, hogy közben mi négy éve folyamatosan azzal küszködünk, hogy az RMDSZ-vezetésű vidéki önkormányzatokban ezeket a szabályokat folyamatosan és tendenciózusan áthágják: sehol nem hívják össze rendesen a bizottságokat, sehol nem értesítik a néppártos tanácsosokat, folyamatos veszekedés van amiatt, hogy tanácsosaink nem kapják meg időben a napirendeket és a határozattervezeteket. Ahogy a mondás tartja: bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű” – fogalmazott.
Pap István
erdon.ro

Örök nyugalomra helyezték Csoóri Sándort
A fővárosi Óbudai temető 16-os parcellájában megtartott szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány több tagja, a magyar közélet egyéb jelesei, illetve Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Csoóri Sándor hosszan tartó súlyos betegség után, 86 éves korában halt meg 2016. szeptember 12-én kora hajnalban. Temetése ma délután 3 órakor kezdődött Óbudán. A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltárt. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök igei alapú búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Elmondta, hogy néhány hete meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, és megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel neki. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de Csoóri Sándor mégis vigasztalót kért. A püspök nagy magyar őrállónak nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna.
Tornai József költő, volt írószövetségi elnök barátként és pályatársként beszélt a búcsúztatón. Azt mondta, Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta az idős költő. Szerinte Csoóri az új modern magyar líra megszületésénél bábáskodott. Szerinte nemcsak politizáló, sőt lázadó költő, közéleti egyéniség volt, de a hatvanas évektől járta az országot, és nagy felháborodást kiváltó irodalmi riportkönyvet írt a paraszti gazdaságok tönkretételéről. Tornai szerint Csoóri Sándor politizált, de versei nem politizálódtak át, a versírást a személyiség nagy kalandjának tekintette, éppen ezért volt népszerű lírájában és társadalom bírálatában is. A rendszerváltás után nem sokkal kiábrándult a politikából, a költészetet a sorsának tekintette, a jót akarta, az igazi életet az igaztalan, hazug élettel szemben.
Illyés Mária művészettörténész azok nevében is búcsúzott, akik már nincsenek köztük. Édesapja, Illyés Gyula baráti viszonyban volt Csoóri Sándorral, haláláig figyelemmel kísérte fiatalabb pályatársa sorsát. Illyés Mária szerint Csoóri Sándor fájdalommal ment el, mert úgy érezte, hogy a világ jobbításáért folytatott harca nem volt sikeres. „Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia. Életműve most kerülhet tisztább levegőbe, most kell megkapnia az őt megillető figyelmet. Szelleme ebben az emelkedő műben velünk mArad” – fogalmazott.
Kósa Ferenc filmrendező azt mondta a búcsúztatón, hogy Csoóri Sándor az igazmondást választotta menedékül. Ahogy fogalmazott, Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Elmesélte, hogy Csoóri a hatvanas években azt mondta neki első találkozásukkor, hogy ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk. Aznap életre szóló barátságot kötöttek. A rendező felidézte, hogy az évtizedek alatt sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat és emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Kósa Ferenc annyit mondott erről, hogy „tisztességes emberek és tisztességes magyarok akartunk mAradni, erről tanúskodnak közéleti küzdelmeink is”.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elsőként mondott beszédet. Azt mondta, „elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, és a közös alapról indulás akár sokfelé is”. A miniszter elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai jelentek meg, és máris kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Balog azt is mondta: nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is. Ahogy fogalmazott: „Csoóri nem lehetett az ünnepelt”.
A miniszter szerint a véleményvezérek a legnagyobb vadra lőttek, és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem. „Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.” Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt.
itthon.ma

NAGY ÉS SÚLYOS SZOLGÁLATÚ ŐRÁLLÓ
Balog Zoltán: A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk Csoóri Sándor
Szerda délután zsoltárénekléssel és imádságokkal kísérték utolsó útjára Csoóri Sándor Kossuth-díjas költőt, írót családtagjai, pályatársai és tisztelői. A költőt református szertartás szerint az Óbudai temető 16-os parcellájában temették el, koporsóját nemzetiszínű kötéllel engedték le a sírgödörbe, a hulló hant mellé virágot dobtak a résztvevők. A temetést a Nemzeti Örökség Intézete szervezte, a gyászszertartáson közjogi méltóságok, barátok, pályatársak is elbúcsúztak a szeptember 12-én, 86 éves korában elhunyt költőtől.
A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltár 1. és 2. versét. Ezt követően Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korinthusi leveléből idézett. A püspök búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Bogárdi Szabó István elmondta, hogy amikor meglátogatta a haldoklót a kórházban, meglepetésére vigasztaló zsoltárt kért tőle búcsúzóul a harci zsoltár helyett. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú: őrálló volt, akinek nagy és súlyos szolgálata van – mondta püspök.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere úgy véli: kidőlt egy hatalmas tölgyfa, amelynek ágain madarak raktak fészket, már régóta énekeltek és nevelték fiókáikat, most felröppennek, helyet keresnek. – Csoóri élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható politikai létezés, még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta a miniszter, majd azzal folytatta: kevés, ha azt mondjuk, hogy őt kihagyva nem lehet megírni az elmúlt 60-70 év magyar történelmét, inkább mondjuk azt, életművében benne van a magyarok történelme; amiben az elmúlt száz évben reménykedtek, amiért harcoltak, amit feladtak s amit megszereztek és létrehoztak – mindezt tudta szóba hozni, papírra vetni. Halála nem változtat ezen. A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk. Noha életében minden elképzelhető elismerést megkapott, mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak – országlakóknak és azon kívülieknek –, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is. Majd Csoóri kérdését idézte: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Hamar ő lett az, aki nem jó: tiltakozó aláírásokkal, ellencikkekkel kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státusából azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete.
Tornai József költő soha nem gondolta volna, hogy ott kell állnia Csoóri Sándor sírjánál, hiszen ,,ő maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet, halála a második világháború utáni magyar irodalmi és szellemi-politikai világ legnagyobb vesztesége”. Arra emlékeztetett, hogy 1967-es, Második születésem című kötetével alakult ki a Csoóri-vers érzéki képeivel és gondolatiságával.
Illyés Mária művészettörténész felidézte első találkozását a költővel, és azt, miként karolta fel Illyés Gyula. Felváltva idézett Illyés és Csoóri naplójából, amiből kiderült, hogy nemcsak szakmai, hanem baráti és gondolatközösség is volt közöttük. Sajnálja, hogy Csoóri fájdalommal ment el; akár Illyés Gyula, ő is úgy érezte, hogy életének mozgatóereje, a világ jobbítására fordított harca nem volt eléggé sikeres. Ha van méltó utókor, akkor lesz mit helyrehoznia.
Kósa Ferenc filmrendező felidézte, hogy az évtizedek során sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat, azon nem voltak hajlandók változtatni, emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Szólt arról, hogy akkor pontosan érzékelték: olyan korban és országban élnek, amelyben az embertelenség erői messze felülmúlják az emberségét, és a Trianonban megcsonkított ország, valamint a történelem által megtöretett nemzet erőinek szinte semmi esélyük a politikai hatalom vérvörös diktatúrájával, az országot megszálló hadsereg irdatlan katonai erejével szemben.
A temetésen részt vett Orbán Viktor miniszterelnök, Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Boross Péter volt miniszterelnök, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Fekete György, az MMA elnöke, a Hitel volt és jelenlegi szerkesztői, szerzői.
Csoóri Sándor hosszan tartó betegsége miatt már több éve visszavonult a közéletből, nem alkotott. Nélküle a magyar szellemi élet lett szegényebb, de életművével örök helyet küzdött ki a magyar irodalmi és történelmi panteonban is.
Csoóri Sándor a magyar költészet egyik legszebb hagyományát követte, azt, amit népi-látomásos költészetnek is nevezünk, ami Sinka István lírájától Nagy Lászlóig végbevitte a magyar versben a minőség forradalmát, és megteremtette a magyar érzésű és látású költészetet.
Költőt talán nem illendő versszó nélkül búcsúztatni, és most, hogy végső földközelben van, a Földközelben című versének egyik versszakát idézem: „Jó lovak, jó vitézek, jó halálok, / újra és újra elvérző őseim, / itt, földközelben, / még az emlékezet is hatalmasabb.”
Pataki Tamás
Magyar Idők (Budapest)

Újabb zászlóper kezdődött Sepsiszentgyörgyön
Újabb zászlóper kezdődött tegnap a Kovászna megyei törvényszéken: a támadó fél ezúttal is a prefektúra, a célpont pedig ismét a székely zászló. Ezúttal a Kulcsár-Terza József által a megyei tanácsnak adományozott jelkép eltávolítását kéri a kormányhivatal az önkormányzat – a prefektúrával közösen használt – nagy gyűlésterméből, ugyanakkor az adományozási szerződést is megsemmisítené. Mint arról lapunkban beszámoltunk, az MPP megyei önkormányzati képviselője a tanács februári ülésén tűzte ki a székely zászlót a román és az uniós zászló mellé, és egy hónappal később a testület határozatban is elfogadta adományát. Mint akkor fogalmazott, erre azért volt szükség, mert így a megye ingó vagyonába került a zászló, és kisebb a veszélye, hogy Sebastian Cucu eltünteti a két intézmény közös ülésterméből. A prefektus erre a törvényszék közigazgatási részlegén kérte egyrészt az adományozási szerződés, másrészt az adományt elfogadó tanácsi határozat megsemmisítését, továbbá, hogy kötelezzék a tanácselnököt a zászló tanácsteremből való eltávolítására, és perbe fogta személy szerint Kulcsár-Terzát is.
Az MPP-s politikus egyébként úgy tudja, a zászló azóta is olyannyira szúrja Sebastian Cucu kormánymegbízott szemét, hogy nemrég, a két intézmény közös gyűléstermében tartott ülésen fehér lepellel takartatta le.
A tegnapi törvényszéki tárgyaláson Kulcsár-Terza József ügyvédje az adományozás tiltásának abszurditására világított rá, felvetve: ha reklámzászlót adományozott volna, akkor is kérné-e a prefektus annak eltávolítását. Kulcsár-Terza hasonlóan érvelt nyilatkozatában: ha egy labdát adományozott volna, akkor is perbe fogják? Ha egy üveg vizet szeretne adományozni román kollégáinak, azt is tiltanák? Ugyanakkor a tárgyalás során azt is leszögezték: Romániában semmilyen törvény nem tiltja, hogy a székely zászlót kitűzzék. A prefektúra képviselője azzal érvelt, hogy Romániában csak a román lehet a hivatalos zászló. Akárcsak a kommunizmusban, jegyezte meg Kulcsár-Terza. Hangsúlyozta: felháborítónak tartja az eljárást, szerinte megfélemlítő akcióról van szó, így akarják elérni, hogy a magyar közösség ne használja szimbólumait, de eljött az ideje, hogy jogilag is fellépjünk ezen támadások ellen. Az újabb székelyzászló-ügyben a törvényszék október 6-án hirdet ítéletet.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Nemzeti jogvédelem nélkül nincs önrendelkezés
Kétnapos szakmai találkozót tartottak Kárpát-medencei – felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki – magyar ügyvédek és nemzeti jogvédők Budapesten szeptember 9–10-én. A tapasztalatcserére és önképzésre is lehetőséget nyújtó összejövetelre dr. Morvai Krisztina független európai parlamenti képviselő és a Nemzeti Jogvédő Szolgálat (NJSZ) közös meghívására és szervezésében került sor.
A rendezvényen részt vett dr. Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott, Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetője, és dr. Pákozdi Csaba, a szomszédos államokban élő magyarokért felelős külügyminiszteri biztos munkatársa is. A kormányzati képviselők kifejezték készségüket az együttműködésre, a kölcsönös véleménycserére és tájékoztatásra. Rámutattak, hogy a nemzeti jogvédő munka mennyire fontos szerepet játszik az elcsatolt magyar területeken élő magyarok önrendelkezésének kivívása szempontjából.
A részvevők – egyedi jogesetek ismertetésével – megosztották egymással jogi és mozgalmi tapasztalataikat a Kárpát-medenceében elszakított sorban élő magyar közösségek egyéni és közösségi jogainak érvényesítésével kapcsolatban, úgymint a nyelvi jogok, a véleménynyilvánítási szabadság, gyülekezési jog, egyesülési jog gyakorlói elleni jogsértések, a nemzeti, közösségi szimbólumok használatával kapcsolatos gondok (pl. székely zászló üldözése), a rehabilitálási és restitúciós ügyek, a magyarok elleni nemzeti alapú büntető és szabálysértési eljárások, a nyilvánosság és árnyékjelentések szerepe a nemzeti jogvédelemben. Saját tapasztalatként elmondtam, hogy nálunk a csángó-magyarok szervezetét megpróbálták feloszlatni, iskoláikat pedig bezárni, de ez nem járt sikerrel. Más eseteket is ismertettem, olyant is, amelyikben a per elveszett (például az Új Jobboldal 2013-as Sepsiszentgyörgyi felvonulása után).
A találkozón jelenlevők megegyeztek abban, hogy ez a szervezet továbbra is segíteni fogja azokat a magyarokat, akiket nemzetiségük miatt jogsértés ért, és ennek érdekében intenzívebbé teszik együttműködésüket, megpróbálják összehangolni módszereiket, fokozottan odafigyelni az európai normák alkalmazására, illetve a jogsértések széles körű ismertetésére, az európai intézmények tájékoztatására. Az elhangzottakból egyértelműen kiderül: annak ellenére, hogy a Kárpát-medencei magyarság különböző országokban, szétszakítottan él, mint nemzet, egységes.
Rozsnyai Sándor
nemzeti jogvédő és ügyvéd
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi Ferenc, a sámsoni népművész
Büszke lehet Szilágyi Ferenc már csupán arra is, hogy a családneve szűkebb pátriájának nevével azonos, de persze ezenkívül, hogy jó egészségben és aktívan megérte a 92. évét. Ha pedig ehhez hozzátesszük a közösségének a megbecsülését, akkor már azt mondhatnánk, egyáltalán nincs mire panaszkodnia.
Rendhagyó élet az övé. Szilágysámsonban született, 1925-ben, és azóta is ott él, mintegy bizonyítva, hogy vannak a Szilágyságban a szülőföldjükhöz hűséges emberek. Takaros háza van, a falu határában elterülő szőlőjében pedig csinos ki présháza.
Fiatalember volt, amikor, 1942-ben, Éltető nevű iskolaigazgató-tanító ajánlatára felvették a nyíregyházi Bessenyei Társaság népfőiskolájába. Ott ismerte meg Féja Gézát és másik népfőiskolai tanárát, Turi Sándort, a sárospataki Református Kollégium igazgatóját, aki Nyíregyházán akkoriban vendégtanárként oktatott. Ők tanították meg a népművészet és a népköltészet szeretetére és tiszteletére. A diákok naplót vezettek arról, hogy ki mit jegyzett meg az elhangzott előadásokból, és Szilágyi Ferenc remek képességeit tükrözi, hogy első díjat kapott.
(t)
Szabadság (Kolozsvár)

Euópai Polgár díjat kapott a Székelyföldi természeti és kulturális értékek védelmezője
Idén ketten kaptak Európai Polgár díjat Romániában - tájékoztat az RMDSZ hírlevele. Az elismeréseket pénteken adtát át az Európai Parlament Bukaresti Információs Irodájának székhelyén.
2016-ban az Európai Unióban összesen ötven személyt díjaztak. Romániában Dr. Iordan Gheorghe Bărbulescu egyetemi professzort és Dr. Barbara Helen Knowles angol kutatóbiológust, a Székelyföldi természeti-kulturális értékek védelmezőjét tüntették ki.
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő kezdeményezte Barbara Knowles jelölését, amelyet Winkler Gyula képviselőtársa, illetve Catherine Bearder egyesült királyságbeli EP-képviselő is támogatott. Barbara Knowles áprilisban bekövetkezett halála miatt a Bukaresti ünnepségen a post mortem díjat Rodics Gergely, a Pogány-havas Kistérségi Társulás ügyvezető igazgatója vette át, akivel éveken át közösen dolgoztak célkitűzéseik megvalósításán. Az Európai Polgár díj idei kitüntetettjei számára központi rendezvényt is szerveznek Brüsszelben, október 12–13. között.
Kicsoda Barbara Knowles?
Barbara Knowles kutatóbiológus, a Cambridge Egyetem, illetve számos neves brit természetvédelmi és kutatás-népszerűsítési folyóirat munkatársa volt. 2008-ban költözött Romániába, Csíkdelnére, és azóta aktívan részt vett és támogatta a csíkszéki településeket tömörítő Pogány-havas Kistérségi Társulás projektjeinek megvalósítását. Védte a növényi fajokban gazdag hegyi kaszálókat, a falvak épített örökségét, a hagyományos gazdálkodást, a helyi termékek előállítását, a térségben található épített és természeti értékeket egyaránt. Munkáját az angol királyi családi is elismerte: II. Erzsébet királynő kitüntetéssel jutalmazta, Károly herceg pedig 2011-ben személyesen is meglátogatta Csíkdelnén. A brit herceg 2015-ben csatlakozott a Románia legszebb fái elnevezésű kezdeményezéshez, amellyel a Pogány-havas Kistérségi Társulásnak célja, hogy egy adatbázisba gyűjtse össze a legszebb, legnagyobb és legöregebb hazai fákat.
"2008-ban izomsorvadást diagnosztizáltak nála, orvosai sok jóval nem biztatták, de annak ellenére, hogy egészségügyi állapota bizonytalanná vált, tovább élt benne a tenni akarás. Betegsége nem bátortalanította el, hanem még erősebb motivációt jelentett számára" - olvasható a közleményben. „Barbara megértette azt, hogy mennyire fontosak az élő hagyományok, a kulturális és természeti értékek, a falusi gazdák és a természet közti harmónia. Meggyőződése volt, hogy a nyugat-európaiak sokat tanulhatnának a kelet-európaiaktól, mert ők már szinte elfelejtették a mezőgazdasággal kapcsolatos tudást, a természetközeli életmód sajátosságait” – fogalmazott Sógor Csaba a Bukaresti díjátadó ünnepségen.
Az RMDSZ-es képviselő elmondta: Barbara Knowles szakmai támogatásával többször szervezett Erdélyben és három alkalommal Brüsszelben is olyan szakpolitikai szemináriumot, ahol a hegyi kaszálók védelmének fontosságára hívták fel az európai döntéshozók figyelmét, vagy ahol a fás legelők formai elismerését és azok európai irányelvekbe való megjelenítését sürgették. A rendezvények hasznos kimeneteléhez pedig hozzájárult az is, hogy közösen sikerült számos nemzetközileg elismert szervezetet is bevonniuk, és az eseményeken megjelentek az Európai Bizottság szakpolitikákat kidolgozó munkatársai is.
„Barbara abban hitt, hogy közös európai együttműködéssel elérhetjük, hogy olyan uniós jogszabályok szülessenek, amelyek védik a közösségeink sajátos igényeit, természetes életformáit. Osztrák édesanyától és brit édesapától születve Barbara mindig is európainak gondolta magát, fontosnak tartotta az európai értékeket és az európai sokszínűséget védve szorosan együttműködött a csángókkal és székelyekkel. Arra tanított bennünket, hogy a még meglévő természeti-kulturális értékeinket védjük és őrizzük. Értékmentésből, európaiságból és összefogásból is példát tudott mutatni” – emelte ki a képviselő. Sógor Csaba szerint fontos üzenet a Székelyföldi közösségeink számára az is, hogy az Európai Parlament is elismeri és támogatja ezt a munkát.
Az Európai Polgár díjat az Európai Parlament adja át minden évben. Azok a magánszemélyek, csoportok, egyesületek vagy szervezetek kaphatják meg, amelyek tevékenységükkel elősegítik a tagállamok polgárai közötti kölcsönös megértés elmélyítését és szorosabb integrációját, vagy az Európai Unión belüli, határokon átnyúló vagy a nemzetek közötti együttműködést. Kizárólag az Európai Parlament képviselői jogosultak jelölést benyújtani és minden képviselő évente csak egy jelölést adhat le.
maszol.ro

Egészségturizmus: ezért megy Magyarországra a romániai beteg
Hiába a beruházások a romániai egészségügyi intézményekbe, a rendszer megbízhatatlansága, a szolgáltatások gyenge minősége vagy a szakértelem hiánya miatt még mindig sokan – sőt egyre többen – a magyarországi kórházakhoz fordulnak a magyar–román határ mentén élő romániaiak közül. Nem utolsó szempont, hogy a páciensek visszaigényelhetik a kórházi kezelés költségeit. Utánajártunk a jelenségnek.
A diagnózis felállítása, műtét vagy terápia céljából a határ túloldalára utazók azt állítják: a jobb körülmények, a bánásmód, a szakértelem, következésképp a gyógyulás jobb esélyei miatt választják a magyarországi egészségügyi intézményeket.
Temesváron műtötték, még betegebb lett
A Temesvári Albert László tavaly februárban egy focimeccsen szenvedett Achilles-ínszakadást. „Az első Temesvári műtét után szerintem gipszbe kellett volna tenni a lábamat, vagy figyelmeztetniük kellett volna, hogy mire vigyázzak. Lehet, hogy én sem vettem komolyan a dolgot, mert egyszer óvatlanul ráálltam a lábamra, s akkor még egyszer elszakadt – mesélte a Maszolnak. – A második operáció után két héttel kinyílt a műtéti heg, egy féltenyérnyi nyílás látszott. Kétnaponta jártam a sebészhez, aki mindig azzal nyugtatott, hogy jó úton haladunk. Végül a kétségbeesés vitt rá, hogy Szegedre menjek”.
A Temesvári férfit Szegeden a traumatológiai klinika vezetője, dr. Varga Endre műtött meg. Előzőleg felvilágosította a beteget, hogy jó esetben egy, rossz esetben három hetet vesz igénybe a felépülés. Albert László azóta három operáción esett át a magyarországi klinikán, már túl van a fizikoterápián is, vagyis teljesen „talpra állították” – ahogy fogalmazott. „Járok pingpongozni is, focizhatnék is, de nem merek” – jegyezte meg, elismerve, hogy főleg lelkileg viselte meg a hónapokig elhúzódó kezelés. Ráadásul a kálváriának még nincs vége: amikor beszéltünk, már készen állt a csomagja, hogy elutazzon ismét „kés alá feküdni” Szegedre.
„Akkor bőrátültetésre is szükség volt, a combomból távolítottak el egy körülbelül négy bélyeg nagyságnyi darabot, amit beültettek a sarkamhoz – mesélte Albert László. – Idén februárban a plasztikázott rész szélén megjelent egy apró tályog, amiből váladék folyik ki. A szegedi orvos azt mondta, hogy valószínűleg a Temesvári műtétkor kerülhetett be valamilyen baktérium, ami mostanra szaporodott el annyira, hogy kész kivetni a szervezetem. Ezt kell most eltávolítani.”
A férfinek nem kellett fizetnie a magyarországi beavatkozásokért: a költségeket teljes egészében a romániai Országos Egészségbiztosító Pénztár állja, Szegeden ugyanis elfogadták az ún. S2-es nyomtatványt (lásd keretes írásunkat).
Hírhedt az Aradi egészségügyi ellátás színvonala
Az Arad megyei Tanács a megyei kórház fenntartójaként az utóbbi négy-öt évben közel hétmillió eurót költött az egészségügyi intézményrendszer fejlesztésére. A külszínen – az épületek állagán, a felszerelésen, berendezésen – látszik a ráfordított összeg, de a belbecsre nem adtak, még mindig sokan panaszkodnak az Aradi egészségügyi ellátás hírhedten alacsony színvonalára.
Az Aradi P. B. édesanyját tragikus hirtelenséggel ragadta el tavaly a gyógyíthatatlan kór, de állítja, ha körültekintőbben járnak el az Aradi orvosok, meghosszabbíthatták volna az életét, vagy legalábbis megkímélhették volna a sok szenvedéstől.
„Elviselhetetlen epefájdalmai miatt fordultunk orvoshoz, és bár a belgyógyász az ultrahangos vizsgálaton felhívta a figyelmet, hogy foltokat lát a máján, a sebész ezt nem vette figyelembe, és megműtötte epekővel. Néhány nap múlva magas lázzal engedték haza, a zárójelentésbe ezt nem írták be, az ultrahangos vizsgálat eredményét sem adták vissza. Utóbb a gasztroenteorológián derült ki, hogy negyedik stádiumú vastagbéldaganata volt, és a máján látott foltok az áttétek voltak. Szegedi és Kolozsvári orvosok véleményét is kikértük, de sajnos már késő volt, annyira előrehaladott a betegsége. A szegedi professzor azt mondta, lett volna egy-két szakmai kérdése az Aradi kollégához, aki megoperálta…” – idézte fel a szomorú eseményeket.
Szülés Szegeden
Pálfi Kinga Aradi újságíró júniusban a gyermekét hozta világra Szegeden. Kategorikusan kijelentette, hogy a szakértelem volt a döntő szempont, miután a hazai orvosok kétségek közt hagyták vergődni a várandóság idején.
„A trombofíliás teszt azt mutatta ki, hogy elég sűrű a vérem, ami a nőgyógyászom szerint a csecsemő halálát is okozhatta volna, ezért szerinte vérhígító injekciót kellett volna kapnom kilenc hónapon át a hasamba – kezdte történetét. – Ezt nem vállaltam, ezért megkérdeztem két hematológust is, akik azt mondták, a végső döntés az enyém. Egy másik nőgyógyász nem ajánlotta, ezért döntöttem úgy, hogy kikérem egy harmadik orvos véleményét is. Ő volt a szegedi, aki nemcsak mindent részletesen elmagyarázott, hanem szimpatikus is volt, ezért döntöttem úgy, hogy ott szülöm meg a kislányomat”.
Az Aradi nő szerint nem lehet összehasonlítani az Aradi és a szegedi kórházakat. „Nem tudom, mi az oka, lehet, hogy nálunk nagy az ápolóhiány, míg odaát talán kevesebb beteg jut egy nővérre, és több türelmük van, de velünk roppant kedvesek és aranyosak voltak” – magyarázta.
Más szempontból is „megérte” a szegedi szülés, ugyanis Kingáéknak nem kellett fizetni ezért: az Aradon kiváltott európai egészségi kártya alapján a költségeket a romániai egészségbiztosítótól hajtotta be a szegedi kórház, a kismamának csak 20 ezer forintot kellett fizetni két éjszakára a külön szobáért, amit pluszba igényeltek.
Havi 60-80 külföldi páciens Makón
Szegeden kívül a makói és gyulai kórházakat is gyakran keresik fel a romániai betegek. Dr. Kallai Árpád, a Csongrád Megyei Egészségügyi Ellátó Központ Hódmezővásárhely-Makó telephelyének főigazgatója írásban válaszolt az erre vonatkozó kérdéseinkre. E szerint havonta 60-80 külföldi beteget látnak el. Arad és Temes megyeből érkeznek a legtöbben, de volt már Kolozsvári és Bukaresti páciensük is.
„Kivizsgálás (labor, rtg, CT) sérvműtét, visszér, szürke hályog, nőgyógyászati műtét, epeműtét, vastagbélműtét” – sorolta a főigazgató, hogy mivel fordulnak hozzájuk a leggyakrabban. A páciensek tapasztalatiról azt írta: „Nagyon meg vannak elégedve az ellátással, a tisztasággal, a személyzettel, szervezéssel. Ezeknek a betegeknek otthon sincs biztosításuk, így fizetni kell ott is, így aztán inkább a mi kórházunknak fizetnek. Háziorvosokkal tartjuk a kapcsolatot, és az ő ajánlásukkal kerülnek hozzánk ezek a betegek.”
Aradon sok a daganatos beteg
A sajtóban Arad megyét gyakran olyan régióként emlegetik, amelyikben országos szinten a legmagasabb a rákos megbetegedések száma. „Ez nem helytálló megállapítás, még ha valószínűleg benne is vagyunk az első ötben – magyarázta dr. Székely Csaba, az Arad Megyei Kórház onkológiai osztályának vezetője. – Nálunk szinte naprakész a daganatos betegek nyilvántartása, míg más megyékben nem működik olyan jól ez, tehát evidens, hogy nálunk többről tudunk”.
A szakember szerint Románia nyugati részén valóban az országos átlagnál több a daganatos beteg, miként Magyarország nyugati felében is. Európa középső régiója felé haladva egye nő ez a szám, Csehország és Szlovákia világviszonylatban is elsők e negatív rangsorban. „Ez főleg az étrenddel van összefüggésben – a hagyományostól eltérő ételeket fogyasztunk, gyakran mértéktelenül, és »modern« lett az étkezési szokásunk” – magyarázta az onkológus.
Portálunk csak az utóbbi egy évben négy daganatos betegről tud, aki az Aradi intézmény helyett a szegedi onkoterápiás klinikát kereste fel. Akadt, akinél még idejében felfedezték a bajt, és a műtétet követően tünetmentesen él. De olyan is volt, hogy az Aradon tévesen felállított diagnózist helyesbítették, úgyhogy a „beteg” fellélegezhetett.
Ennek ellenére Székely doktor állítja: az ő betegei közül kevesen választják Magyarországot. „Ma már szabad a mozgás, mindenki eldöntheti, hová megy, és nem kell beszámolnia róla. De az Aradiak, akiket rákkal diagnosztizálnak, főleg a Temesvári és a Kolozsvári onkológiát választják, vagy egyenesen Bécsbe mennek” – mondta a szakember.
Így téríti meg a költségeket a hazai egészségbiztosító. A romániai biztosítottak több módon igényelhetnek orvosi ellátást külföldön. Erre való az európai egészségügyi kártya, az ún. S2-es vagy az E112-es nyomtatvány (utóbbi sürgősségi esetekben). Az is működik, ha a beteg egyszerűen lefordíttatja a külföldön kiállított számlát és kórházi zárójelentést, majd visszaigényli a pénzt a hazai egészségbiztosítótól. „Azonban nem minden esetben kapják meg a teljes összegeket. Attól függ, hogy milyen beavatkozásról van szó, itthon mennyibe került volna a kezelés, van-e arról szóló rendelkezés az adott állam egészségbiztosítójával kötött egyezményben. Ajánlatos minden esetben külön érdeklődni” – nyilatkozta a Maszolnak Bianca Găicean, az Arad Megyei Egészségbiztosító Pénztár szerződéskötésekkel megbízott vezetője. Tájékoztatása szerint 2015-ben 577 358,73 lejt fizettek ki Arad megyei személyek külföldi kezelésére, de ez az összeg a 2013–2015-ös időszakra vonatkozott (az első két évben jelentős tartozást halmozott fel a biztosító). Tavaly 116-an folyamodtak hozzájuk költségtérítésért, és 113 esetben magyarországi beavatkozás miatt (két ausztriai és egy németországi eset is volt). A járóbeteg-rendeléstől kezdve az idegsebészeti műtétig sok mindenre igényelték vissza a költségeket.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Megkezdődött az RMDSZ szétzüllése?
A legutóbbi RMDSZ-kongresszuson meghirdetett, a romániai magyarság zöme által elvárt „újratervezés” eleve dugába dőlt, a Bukaresti parlament „magyar pártjától” csak kozmetikázásra, harsány propagandára és fiatalabb arcú politikai bábok előtérbe tolására tellett. Erről (is) szól Szentgyörgyi László Most kezdődik el című, a Marosvásárhelyi Központban megjelent írása, lásd alább.
A decemberi parlamenti választásokra készülő RMDSZ szenátusi és képviselőházi jelöltlistáinak véglegesítésével egy korszak zárult le, illetve kezdődött a szervezet életében. Amint arról a sajtó már beszámolt, a teljes Maros megyei törvényhozói képviselet kicserélődik, a „nagyöregek” visszavonulnak – azért nem teljesen, erről egyikük hétfőn esete is nyilatkozott –, helyüket teljesen új arcok veszik át. Kérdés: nyer vagy veszít ezáltal a város, Marosvásárhely, illetve a megye magyarsága?
Az tagadhatatlan, a visszavonulók – Markó Béla, Borbély László, Kerekes Károly, Kelemen Atilla, no és a mandátumát korábban elveszítő Frunda György – az utóbbi negyedszázadban kulcsszerepet játszottak a vásárhelyi magyarság sorsának alakulásában. Hogy miként alakult e sors, azt ki-ki a saját bőrén tapasztalhatta… Abban egyezzünk meg: nem úgy, ahogyan azt elvártuk volna. Hogy ebben kit, mennyire terhel a felelősség, azt – effelől ne legyenek kétségeink – az idő, s a szakemberek előbb-utóbb eldöntik. „Azt kell feladatként rónunk azoknak, akik utánunk következnek, hogy folytassák a mi munkánkat” – jelentette ki a búcsúzó Markó. „Egy kicsit hátrébb lépünk, de nem állunk félre, mert nem olyanok vagyunk” – egészítette ki a szenátort Borbély László. Márpedig éppen az lenne a legnagyobb baj, ha az újak ott folytatnák, ahol a régiek abbahagyták. Ezen a téren még komoly küzdelmek, összetűzések várhatók az újak és a régiek között, akik, sajnos, „nem olyanok, hogy félre álljanak”. Nagy kár.
A végleges sorrendről megállapítható, hogy minden az előzetes várakozások szerint alakult: az előző és a jelenlegi pártelnök – Markó és Kelemen Hunor – által támogatott jelöltek – Novák Zoltán és Vass Levente – a listák élére kerültek. Az, hogy Soós Zoltán nem került befutó helyre, várható volt, sokan – és joggal – nem bocsátották meg az egykori vásárhelyi polgármesterjelölt „hajlékonyságát”, hogy esélyeinek maximalizálása érdekében a választások előtt kilépett az RMDSZ-ből… Egyáltalán mikor lépett vissza, és kinek a jóváhagyásával? A legnagyobb csapás hétfőn az RMDSZ megyei szervezetének elnökét, Brassai Zsombort érte, aki az utolsó helyre került a szenátorjelöltek között. Ekkorát hivatalban levő megyei elnök még nem bukott az RMDSZ-ben…
Ennyit a jelöltek rangsorolásáról. Hogy ezzel a lépéssel az RMDSZ a kezdet végéhez vagy a vég kezdetéhez ért, az leghamarabb december 11-én, a választás napján kiderül… Az irány azonban – ez messziről látszik! – elhibázott.
itthon.ma//szerintunk

Tudjuk
Hogy az október 2-i kvótareferendumot megelőző magyarországi kampány meglehetősen, túlságosan is agresszív, az igaz. Legalábbis innen, Erdélyből, Székelyföldről nézvést, ahol azért a román államhatalom nyílt vagy burkolt magyarellenes megnyilvánulásai, a választások előtt feléledő nacionalizmus, a posztkommunista visszarendeződés sokkal időszerűbb és égetőbb gondnak tűnik, mint a migránsválság.
Hogy az elsősorban az érzelmekre ható Budapesti kormányzati kommunikáció sokakban aggodalmat kelt, az is érthető – bár az emiatt sikítva jajveszékelők és krokodilkönnyeket hullatók őszinteségét megkérdőjelezi, hogy legtöbbjük látványosan hallgat, valahányszor mi magunk kerülünk összehangolt gyűlöletkampány célkeresztjébe, mint pár napja, amikor az amerikai nagykövet Székelyföldi látogatása után a román média és politika osztály versenyt üvöltve szapulta közösségünket, alapvető emberi jogainkat, létezésünket is tagadva. Mintha nem is annyira a gyűlöletkeltés maga aggasztaná őket, inkább az Orbán Viktorral szembeni elvakult gyűlölet vezérelné megnyilatkozásaikat… De mindettől eltekintve: tényleg tudjuk. Ha valakinek, hát akkor nekünk igazán nem szükséges elmagyarázni, mit is jelent a kényszerbetelepítés, egy régió, egy város etnikai, kulturális átalakítása. Tapasztalatból tudjuk, hisz látjuk, mihez vezetett a külső hatalom – esetünkben nem Brüsszel, hanem a nacionálkommunista rezsim – által végrehajtott kényszer - ki- és -betelepítés Erdélyben. Látjuk, mivé lett Szászország a kilóra eladott szászok hiányában omladozó házaival, templomaival, mi lett nagyvárosainkkal a zsidók nélkül, miként alakult Kolozsvár, Marosvásárhely sorsa a betelepítések nyomán, jól látjuk, miként szítanak konfliktust és gyűlöletet Székelyföldön a betelepítettekből lett megélhetési románok. Látjuk, hogy mindez nem tett jót Erdélynek, pedig jóval kisebb volt a kulturális különbség az itt élők és a betelepítettek között, mint az európaiak és a most ide érkezők között. Azért is tudjuk, miről szól a kvótareferendum, mert autonómiáért küzdő Székelyföldiekként mi is ragaszkodunk ahhoz, hogy magunk döntsük el, kivel kívánunk együtt élni. Számunkra is éppen az ígérkezik a következő időszak egyik legnehezebb harcának, hogy a közelgő adminisztratív átszervezés során ne olvasszanak be, ne daraboljanak fel olyan közigazgatási régiókba, ahol számarányunk folytán elenyésző kisebbséggé válnánk.
S bár az emberi jogok ádáz védelmezői és a demokrácia bajnokai lazán megtehetik, hogy antidemokratikusnak titulálják a népszavazást – a várható, számukra borítékolhatóan kedvezőtlen eredmények miatt –, itt, Romániában a politikai elit és az ország vezetői oly látványosan és gátlástalanul veszik semmibe a népakaratot, hogy mi még tudjuk értékelni, ha véleményünket kérdezik valamely kérdésben.
Mert a népszavazás alapvetően mégiscsak erről szól: véleményt lehet nyilvánítani az Európa előtt álló legégetőbb kihívás kezelési módjáról. Éppen ezért minden kormányzati hirdetésnél avagy ellenzéki lejáratásnál fontosabb maga a kérdés: akarjuk-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jó hírünk a világban (Székelyföldi Grafikai Biennálé)
Nem csupán az ország legrangosabb ilyen jellegű rendezvényévé nőtte ki magát az idén 4. alkalommal sorra kerülő Székelyföldi Grafikai Biennálé, hanem szakmai körökben is jegyzik, és ha még nem is tolonganak, de már jelentkeznek díjak felajánlásával a szakmai szervezetek is. Jó hírének megfelelően, a grafikai biennáléra jelentkezők köre is bővült, a nevező képzőművészek száma meg éppenséggel megduplázódott.
A Sepsiszentgyörgyi Lábas Házban még október 12-éig látogatható Plakatfest „vezeti fel” a grafikai biennálét: hogy végre egy jellemző keresztmetszete látható Sepsiszentgyörgyön a kortárs lengyel plakátoknak, az a biennálé lengyel zsűritagjának, dr. Kaja Renkas grafikusművésznek, a katowicei Sziléziai Egyetem Művészeti Intézete munkatársának köszönhető, mondta el a tegnapi sajtótájékoztatón Imreh-Marton István, a biennálé egyik főszervező intézményének, a Kovászna megyei Művelődési Központnak a vezetője. A lengyel plakátkiállítás amúgy régi álma nemcsak a biennálé, hanem a pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztivál szervezőinek is, megvalósulásában sokat nyomott a latban, hogy a Székelyföldi Grafikai Biennálé olyan hírűvé vált, hogy a krakkói biennálé is feltette programjára.
A Székelyföldi Grafikai Biennálé híre a képzőművészek körében is egyre terjed, míg az első kiadásra 11, a másodikra 28, a harmadikra 32 ország művészei jelentkeztek, idén már 41 országból küldtek be alkotásokat, most már az amerikai kontinens államai és a Távol-Kelet néhány újabb országa is felkerült a biennálé pályázóinak térképére, ismertette Imreh-Marton István. A két évvel ezelőttihez képest a résztvevők száma megduplázódott, 507 művész 1238 pályamunkával jelentkezett, ebből 312-t választott kiállításra a zsűri.
A biennálé köré szervezett rendezvények is szaporodnak: október 6-án Szepessy Béla grafikusművész, a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének vezetője mutatja be Nyomódúc és/vagy számítógép című könyvét, másnap grafikai műhelyt is vezet, mely nemcsak a szakmának, hanem a laikus közönségnek is szól. A biennálé hagyományának megfelelően a megnyitó előtti napon az előző kiadás nyertese mutatkozhat be egyéni kiállítással, Szőke Erika grafikusművész Terítsd le a lepedőt! című tárlatának a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér ad otthont. A biennálé megnyitójára október 12-én kerül sor, a díjátadó gálán ezúttal is lesz zenei betét: egy rendkívül érdekes, tagjai közt Sepsiszentgyörgyi muzsikust is számláló együttes, a Jazzappella lép fel. A rendezvények sorát a biennálén korábban résztvevőként és zsűritagként is szerepet vállaló Ioan Horvath Bognariu grafikusművész LITHO című egyéni tárlatának megnyitója zárja október 13-án.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egynyelvű feliratok: a behódolás jelei
Sajnos, önkéntesen behódoló nép vagyunk: ha végigmész Székelyföldön vagy Erdély bármely színmagyar vagy majdnem színmagyar faluján, kerítéseken, ablakokban mindenütt ott látod a „helyi érdekeltségű” kiírásokat: De vânzare. Még csak véletlenül sincs ott a „másik”, alacsonyabb rendűnek titulált nyelven is, hogy mit akarsz eladni. Nincs 30 másodperced, hogy ezt a szót is leírd: Eladó!
Ugyanezt tapasztaljuk az üzletekben is. Magyar boltosok színmagyar falvaikban vagy a városok magyar negyedeiben levő üzleteikben csak románul hajlandók – vagy merik? (bár megvallom, nem hiszem, hogy itt bármiféle félelem közrejátszana, egyszerűen érdektelen számukra saját anyanyelvük) – kiírni az árucikkeik nevét, üzletük nyitásrendjét vagy hirdetéseiket. Történt, hogy jó 3–4 évig két és fél kilométerre jártam bevásárolni, venni egy skatulya gyufát, nem húsz méterre, a tőszomszédságomban levő boltba, mert hiába kértem a magyar üzletest, hogy ne csak románul köszöntsön engem „Bine aţi venit dragi cumpărători” felirattal, és ne csak románul címkézze a pulpă de porcot vagy a pâine de cartofi-ot, hanem a mi nyelvünkön is, mert ő is magyar, s a vásárlói is 98 százalékban magyarok. Engem nem az zavar, hogy románul is kiírja, az erkölcs is ezt követeli tőle, tőlünk mindannyiunktól – de az igenis felháborít, hogy az én nyelvemen nincs felirat. Ez elvi kérdés, nemzeted iránti kötelesség, vásárlóid iránti tisztelet jele, udvariasság!
Megfigyeltem, amikor Romániából Magyarországra vagy Magyarországról Felvidékre, Szlovákiába mentem kocsival, a határon túl – magyar részen – jó húsz kilométeren keresztül minden felirat kétnyelvű, ott van románul vagy szlovákul is, de a másik oldalakon – sem Erdélyben, sem Szlovákiában – egy magyar betű sincs sehol! Pedig a magyar nyelvterület nem ér véget a határnál. Csakhogy a becsület, a józanság és az erkölcs, a más és a magad iránti tisztelet helyét átveszi az ostoba primitivizmus. A másik nép vagy önmagad megbecsülése helyett annak elvetése, letagadása, semmibe vétele – hogy ne mondjam ezt: gyűlölete. Amikor az államoddal együtt te is gyűlölködsz, ha kell, a saját népedet, a saját nyelvedet, a saját kultúrádat is gyűlölöd, s kést forgatsz kezedben azok megölésére. S történetesen, ha a kést az egyházad kezébe adják – mint történt Kézdivásárhelyen a köztérről eltávolított székely zászló ügyében, amikor a református egyház lelkésze, gondnoka sem adott helyet annak. S ez alól nem mentesít az sem, hogy egy gonosz szellemiségű, ostobán primitív szemléletű ország polgára vagy. Ha országod el akar pusztítani téged, semmi nem kötelezhet arra, hogy a kést a gyilkos kezéből kivedd, s önmagadba döfjed. Pedig ezt tesszük minden ilyen esetben. Petőfi Sándor már százötven évvel ezelőtt leírta: „Gyáva népnek nincs hazája!” Én ezt azzal toldom meg: buta népnek sincs. Vagy: jellemtelen népnek sincs!
De nem lennénk igazságosak, ha nem vallanánk be, hogy jó példák is vannak. A Bertis üzletekben, Diószegi boltokban és pékségekben a zacskókra, árcetlikre rákerülnek a vásárlók nyelvén is az információk. És másutt is akad, ahol igen. A multik a 10–15 nyelv között magyarul is szerepeltetik árujuk védjegyét. Csíki sört is lehet kapni már, Kézdi tejet is. Mikor leszünk annyira öntudatos nép, hogy a bennünket meg nem becsülő renegátjainktól ne vásároljunk? Hanem csak azoktól, akik megbecsülnek bennünket, nemzettársaikat.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar dráma napján
Kísérlet az üzenet dekódolására
A magyar dráma napját ünnepelte szeptember 21-én a világ magyarsága, Marosvásárhelyen a hagyományos eseménysorozatot ez esztendőben egy további évfordulóval is összekapcsolták: tíz éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András, a honi drámairodalom kimagasló alkotója. Sütő és a színházművészet viszonyát bemutatni, ismertetni szükségtelen, e két évforduló – Madách Imre Az ember tragédiájának 1883-as bemutatója és Sütő András tíz évvel ezelőtti halála – nívós tiszteletadást eredményezett.
A szerdai eseménysorozat délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégiumban kezdődött, amelynek dísztermében Farkas Ernő tartott előadást Sütő műveinek 2016-os recepciójáról, 17 órától pedig a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében folytatódott a műsor. Itt Demeter József református lelkipásztor, friss nyugdíjas köszöntötte a jelenlévőket, aki elmondta: Nagy Pál után ő vette át a Sütő András Baráti Társaság elnöki tisztjét. – Tíz nap múlva lesz 10 éve annak, hogy elhunyt Sütő András, és egy éve távozott közülünk Nagy Pál. Amikor elkezdtük szervezni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen ezt a napot, Gálfalvi Zsoltot kértük fel előadást tartani, de betegsége miatt nem jöhetett el. 1982-ben azonban nagyon szépen írt Sütőről, írása ma sem elavult – mondta a házigazda, majd Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Gálfalvi Zsolt szóban forgó írását: Sütő két drámáját, a Perzsákat és Szuzai menyegzőt magába foglaló, a Kriterion könyvkiadónál megjelent kötethez írt fülszövegét.
A Domahidi kvartett fellépését követően Demeter József mutatta be a délutáni előadót, dr. Buzogány Dezső teológiai tanárt.
– 1957-ben született, 1981-ben végezte el a teológiát, tíz évig lelkipásztor, később teológiai tanár, 2001-től a Bolyai Tudományegyetem tanára, számos más egyetemen vendégtanár. Kálvin Institúciójának mai magyar nyelvre fordítója, ezért aranygyűrűs kitüntetést kapott a magyarországi zsinattól. Közkedvelt tudós-lelkész. Most következő tanulmányában olyan üzeneteket próbál megfejteni, melyek a Csillag a máglyán című Sütő-dráma kapcsán elevenednek meg: mit mondott Kálvin Sütőnek 420 év után, és mit mondhat Szervét liberalizmusa ma nekünk?
A Csillag a máglyán – kísérlet az üzenet dekódolására című értekezése során dr. Buzogány Dezső elmondta: hosszú évekig élt benne a Kolozsvári premier után a teológián szervezett fórum emléke. – A fórum hangulata mAradt meg bennem, miszerint Kálvint súlyos támadás érte. Ezzel az előérzettel olvastam újra nemrég a drámát. Nem Sütő teljes életművét próbálom értékelni és a drámairodalomnak sem vagyok szakembere. A mű nagy tehetséggel megírt munka, hihető és valószerű mindaz, amit írója a szereplők szájába ad. Sütő beismeri, hogy dramaturgiai megoldásai nem mindig egyeznek a valós történelmi helyzettel, de ezt szerzőként nyilvánvalóan megteheti, nem történelmi szaktanulmányt írt. Emiatt a dráma nem veszíti hitelét, üzenete nem csorbul. A jellemrajzok azonban bekerültek a közgondolkodásba, és nem mindegy, hogy milyen nyomot hagynak a társadalom emlékezetében. Meglehet, hogy emiatt a főszereplőkről torz kép alakul ki. A szerző elképzelt párbeszédekkel megteremti a dramaturgiai helyzetet – például a kezdetekben Szervét agyondicséri Kálvint, hogy a végén Kálvin máglyára küldje őt. Más párbeszédek reálisak, például azok, amelyek a máglyahalált tárgyalják – elég, ha a hugenották példáját nézzük. Kálvin és Szervét párbeszéde tárgyszerű, de nem valószerű – Kálvinnak nem volt hatalma Genfben házkutatást elrendelni, és senkit sem végeztek ki azért, mert gúnyiratot írt ellene. Sütő jól ismerte a történelmi helyzetet, kimondatja, hogy Kálvin csak látszólagos ura a városnak – amelynek törvényeit a nagytanács és a polgárokból álló közgyűlés hozta, a törvényeket pedig a közösség önként fogadta el. A párbeszédekből úgy tűnhet, hogy Genfet a konzisztórium vezette, de ennek a valóságban nem sok beleszólása volt a város vezetésébe. Az egyik jelenetben említett gályarabokat az ellenreformáció vetette rabságba a drámákban történtek után 150 évvel – ez a momentum sem kimondottan érthető. Az üzenet megpróbál ugyan eljutani a nézőhöz, de a színpadi játék elhomályosítja az áthallásokat és burkolt üzeneteket, amelyek egy helyre gyűjtve igen ütőképes koncentrátumot képeznek. "A falak is besúgók", házkutatás utólagos parancslevéllel, "még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányi állataival", "a szabadság tökéletes állapota az emberi álom – az egyetlen jog, ami megmAradt". Az első felvonásnak az 1970-es, ’80-as évekhez intézett üzenete direkt és nem félreérthető. A második és harmadik felvonás ezeknél sokkal kifinomultabb rejtett üzeneteket tartalmaz. Itt a kulcsszó a tévelygés. Már nem az arctalan diktatúra kiszolgálói igyekeznek csörtetve – Kálvin és Szervét párbeszéde tűnődés, igazságkeresés: mindkettőnek igaza van a maga rendszerében. Akár három értelmiségi típust is el tudunk különíteni. A diktatúrát kiszolgáló: Fárel. Az elveihez hűséges, konzervatív idealista: Kálvin. A minden tekintélyt elvető szabadelvű: Szervét. És a recepciók, kritikák szerzőiként előléptek azok az értelmiségiek, akik a ’70- es, ’80-as években kiszolgálták a rendszert, avagy ellene lázadtak – szerintük Kálvin máglyára küldi Szervétet, így inkvizítor lesz: a műről végtelenül leegyszerűsítő írások jelentek meg. A korabeli kritika a történelmi helyzet köldöknézéséből nem tudott kilépni. Szerzőik ezért is hallanak – talán szándékosan – egyházellenes üzenetet ki belőle. Talán sokan a rendszer iránti lojalitásukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a dráma ezen vonását erősítették és szándékosan félretájékoztattak, ezzel a nézőt az egyházellenesség felé terelték. De milyen kérdéseket vet fel ma a Kálvin- jelenség? Ma a vallás magánügy, a főhős korában azonban a legégetőbb közügy volt. Ezt a mai társadalom nagy része nevetségesnek tartja, ma már nem létkérdés. Akkoriban a hit, a vallás, a felekezet nélkülözhetetlen részei voltak az üdvözülésnek. A mai és akkori kor társadalmi rendje között nincsen átjárhatóság. Ami a korszellemet és történelmi tényeket illeti, Kálvin Genfben nem érvényesíthette az akaratát. A politika akkor is politika volt. A hatalmon lévő libertinusok Szervét megítélésével Kálvint akarták lejáratni. Sütő abban téved, hogy egy nyugati polgári demokratikus intézményre ráhúzza egy balkáni ország parancsuralmi rendszerének a mezét. A svájci demokráciát feláldozza, hogy a romániai diktatúra jellemrajzát elkészítse. A két rendszer szubsztanciája nem azonos, és a szerző nem utal arra, hogy e kettő alapjaiban különbözik egymástól. Dramaturgiailag ezt nyilván nem tehette meg, mert akkor odavész az üzenet. De találhatott volna ennél sokkal találóbb analógiát a hazai, akkori viszonyok érzékeltetéséhez.
Kérdés, hogy a műnek van-e ma aktualitása? Az önkritika a diktatúra idején elvárt polgári gesztus volt, de egyéb kritika már nem. Az üzenet kommunikálása az összekacsintásra épül, mert ez a rendszer vette körül a nézőt nap mint nap. De a helyzet azóta megváltozott, és ezzel odalett az üzenet megfejtésének a kulcsa. Kérdés, hogy ennek hiányában a mai néző vagy olvasó milyen üzenetet kap a drámában? Ebben nagy szerepe van az éppen aktuális előadásnak, hiszen az előbbiek okán ma már akár a félretájékoztatás veszélyét is hordhatja a dráma. Ha ma kerülne bemutatásra, mindenképpen hozzá kellene kapcsolni a kort, amelyben született, mert a valós üzenet csak így juthat el a mai nézőhöz. A dráma annak a helyzetnek a része, és részeként kell mAradnia, mert csak vele együtt van mondanivalója – mondta történelmi, drámairodalmi részletekben gazdag előadása során dr. Buzogány Dezső, majd a Domahidi kvartett játéka zárta a rendezvényt.
Este fél héttől Aranka György szobránál vette kezdetét a hagyományos koszorúzás, amelynek keretében Berekméri Katalin színművésznő olvasta föl a Sütő András színházi üzenete a mának című szövegösszeállítást, este 7 órától pedig premierre került sor – a Nemzeti Kistermében Sütő András A szuzai menyegző című drámájának Sebestyén Aba által rendezett felolvasószínházi bemutatóján vett részt a nagyérdemű.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Nem könnyű lemondani a napi politizálásról
A közelgő romániai parlamenti választások kapcsán nagyon sok kérdőjel fogalmazódik meg az RMDSZ jövőjét illetően. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Bukaresti parlamentből olyan személyiség fog hiányozni, aki a rendszerváltás óta meghatározta a romániai, és nagymértékben befolyásolta a Kárpát-medencei kisebbségi politizálást. Markó Bélát Budapesti könyvbemutatója előtt kérdeztük visszavonulásáról, és arról, hogyan látja mindazt, ami ma körülöttünk zajlik.
- Második könyvbemutatója lesz Budapesten az idén. Hosszú ideig nem igazán jelentek meg kötetei. Mi változott?
- Újabban próbálom megváltoztatni az életemben a politika és irodalom arányát. Nem mostani elhatározás ez, valamikor a kétezres évek elején döntöttem úgy, hogy túlságosan hosszú ideig nem éltem az eredeti hivatásomnak. Azóta fokozatosan, lépésről lépésre próbálok változtatni ezen. Bevallom, van bennem egy sietség is, hogy azt, amit elmulasztottam, pótoljam, hogy azt, amit nem írtam meg akkor, amikor egyébbel, politikával foglalkoztam, írjam meg most. De azt hiszem, ez nem lehetséges. Azt kell megírnunk, ami most foglalkoztat. Persze, hogy még mindig a vers áll hozzám a legközelebb, de egyre inkább leköt az esszé, és nagyon érdekes, hogy megszerettem a publicisztikát, amit sem 1989 előtt, de azután sem nagyon műveltem. Valószínűleg azért írok most rendszeresen publicisztikát, mert legalább a magam számára próbálom kötelezőnek tartani azt, amit egyébként minden értelmiséginek nagyon ajánlanék, hogy bele kell szólni a körülöttünk zajló folyamatokba.
-2017-től értelmiségiként fog beleszólni a társadalmi folyamatokba? Nem indul újra a decemberi romániai parlamenti választásokon. Bírni fogja a pálya szélén, amelyen 26 évig aktív játékos volt?
- Azt gondolom, nem mi döntjük el, hogy értelmiségiek vagyunk-e. Mi legfeljebb törekedhetünk erre. Meg kell mondanom, nem könnyű lemondani a napi politizálásról. Most megjátszhatnám magam, állíthatnám, hogy miután meghoztam egy döntést ezelőtt öt évvel, amikor nem vállaltam újabb RMDSZ elnöki mandátumot és jeleztem, hogy néhány év múlva a parlamentből is vissza fogok vonulni, attól kezdődően ez mindenféle kétely nélkül érvényesült az életemben.
- De akkor még nagyon távlati volt az egész?
- Persze. A dilemmáimat nem nagyon láthatta kívülről senki. Nyugodtan modhatnám, hogy nem gond, el kell határozni, és minden rendben van. De nem így van. Nagyon nehéz nyilván lemondani arról, hogy nap, mint nap beleszólhat az ember a döntésekbe, az a benyomása, hogy fontos kérdéseket válaszolhat meg, az egész társadalmat, vagy legalábbis az erdélyi magyar közösséget befolyásolhatja. Azért fogalmazok feltételes módban, mert azt is másnak kellene később megítélnie, hogy én magam mennyire befolyásoltam azt, ami körülöttünk volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy hatással voltam – nem egyedül, hanem másokkal együtt – a saját közösségem sorsára. Ez nem ugyanaz, mint amikor íróként, értelmiségiként valamilyen formában véleményt mond az ember. Annak is lehet közvetve hatása, de ez mégiscsak más. Úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű, de azért utólag is állítom, hogy helyesen döntöttem. Én több mint egy negyedszázadon át politizáltam. Azt gondolom, hogy amit 1989-ben, ugyancsak másokkal együtt vállaltunk, abból azt, amit a politikai körülmények lehetővé tettek, teljesítettük. Ezzel azt is mondom, hogy nem mindent. De azért alapvetően más jogi kereteket teremtettünk Romániában az erdélyi magyarság számára, mint amitől indultunk 1990-ben. És szerintem az utánunk következő nemzedékeknek egyrészt az a feladatuk, s egyben nagy felelősségük, hogy ezeket a törvényeket és a létrehozott intézményeket stabilizálják, megvédjék. De ezen kívül, mivel számos kérdést nyilván nem tudtunk megoldani, nekik tovább kell haladniuk az intézményépítés, illetve az új jogok megszerzése, az önkormányzatiság megerősítése és bővítése útján. Van teendőjük elegendő.
- De van még esélyük az utódoknak továbbvinni ezt a munkát?
- Csak azt mondhatom el, hogy én mit gondolok. Meglehetősen gazdag és talán fontos tapasztalattal lépek ki a politikából, holott erre senki és semmi nem kényszerített. És energiám is lett volna folytatni. Ugyanakkor azt hiszem, miután nem magányos harcos voltam, hanem van egy szervezet, erős, tehetséges politikusgárdával, az RMDSZ sorsa ma már nem múlhat személyeken. Nem szabad személyeken múlnia. Nem hiszek abban sem, hogy a politikában nem számítanak a személyiségek, hogy egy-két ember nem tudja a dolgokat egészen más irányba terelni. De ismétlem, ma már nem szabad ezen múlnia annak, hogy mi lesz az RMDSZ-el és mi lesz az erdélyi magyar közösséggel. Ugyanakkor nem tagadom, hogy a prognózisomban az is ott volt, hogy akkor már éreztük mindannyian, hogy egyfajta állóháború alakul. Akár az ideológiák között, akár az etnikumközi kapcsolatokban, olyan korszak következik, amikor nehéz lesz továbblépni, nehéz lesz valamerre kitörni, és minden bizonnyal azt kell megvédeni, amit addig elértünk. Ugyanúgy az is jól látható volt akkor is, és most már nap, mint nap érzékelhető, hogy a politika nem az, ami volt a 90-es években. Azért akkor jól vagy rosszul, illúziókkal vagy azok nélkül, de mégiscsak programokat dolgoztunk ki és azokat próbáltuk érvényesíteni. Én ezt most nem látom sehol. A társadalom egésze szempontjából sem látom, sem Romániában, sem Magyarországon. Az égvilágon semmiféle vita, véleményütköztetés nincs arról, milyen típusú társadalmakat kellene építeni. A kilencvenes években folyt erről gondolkodás.
- Visszakanyarodva kicsit az RMDSZ és az utódok esélyeihez… A júniusi helyhatósági választás, amelyen 4,8 százalékon végzett az RMDSZ, nem sok jót ígér a parlamenti képviselet tekintetében.
- Az önkormányzati választások tapasztalata valóban nem túl jó, ami a szavazatarányt illeti. De ehhez hozzá kell számolni, hogy ezek önkormányzati választások voltak, a tömbvidéken nem volt konfrontációs helyzet, és emiatt nem volt nagy késztetés a részvételre. Ez úgymond a negatív tapasztalat. De van egy fontos pozitív tapasztalat is. Annak ellenére, hogy Romániában az utóbbi években nőtt a magyarellenesség mértéke, amit főképp Székelyföldi, de más konfliktusok is igazolnak, mégis, amikor a politikai érdekek úgy kívánták, a román pártok hajlandók voltak egyezséget kötni az RMDSZ-el. A részvétel nem volt jó, az utólagos tárgyalások viszont igen. Az RMDSZ a két székely megyén kívül, - ahol többségben vagyunk és nyilvánvaló, hogy tudtunk magyar többségű vezetést és megyei elnököket választani-, még három másik, Maros, Bihar, Szatmár megyében, ahol nem vagyunk többségben, szintén magyar elnök van. Mert a politikai érdekek fölülírták egy adott pillanatban a magyarellenes nacionalizmust, létrejöhettek ezek a helyi koalíciók. Ez azt bizonyítja, hogy amennyiben van egy működő demokrácia, amennyiben van artikulált politikai élet, amikor kialakítható többség és kisebbség egy politikai testületben, akkor, ha mi viszonylag jó súllyal rendelkezünk – mert azért kellett ehhez a helyi súly is – akkor tudjuk a céljainkat érvényesíteni. Való igaz, jelen pillanatban attól félek, hogy ilyen artikulált politikai élet inkább van az említett megyék önkormányzatában, mint Bukarestben, a parlamentben.
- Ezt hogy értsük?
- A román parlamentben teljesen egybefolytak az ideológiák, ha egyáltalán léteztek valaha. Ez a hajától előrerángatott ötlet, a szakértői kormány, amely hovatovább egy éve működik, lassan tönkretette a parlamenti demokráciát – nincs deklarált többség a parlamentben, nincs deklarált ellenzék. Tudjuk, kik támogatják inkább a technokrata kormányt és kik állnak szemben vele, de ez nem egy artikulált politikai valóság.
-Hát ez sem teszi könnyűvé az utódok dolgát...
- Hogy ilyen körülmények között milyen lehetőségei vannak egy új politikusnemzedéknek, ezzel kapcsolatosan csak azt tudom mondani, hogy 1990 és 1996 között mi sem igazán tudtunk előrelépni. A magyar jogkövetelések csak az RMDSZ kormányra kerülése után kezdtek megvalósulni. Volt egy kezdeti hat éves időszak, amikor folyamatos konfrontációban voltunk a román nacionalizmussal, de közben tudtunk dolgozni, saját programunkon. Folyamodványok, memorandumok sora bizonyítja milyen intenzív munkát folytatott az RMDSZ. Nemcsak protest megnyilatkozások voltak, hanem dolgoztunk azon, milyen modellt kellene működtetni Romániában. Még akkor is, amikor esetleg nincsenek partnerek a román politikában, ha vannak eszközei egy szervezetnek, van mód arra, hogy lépjen a programalkotásban, készüljön arra a pillanatra, amely fél év múlva, 2 év múlva, nem tudjuk, mikor bekövetkezhet, és akkor továbbvihetjük a megoldásokat.
- Bejut a parlamentbe az RMDSZ az őszi választásokon? Nem az alternatív küszöbre gondoltam, ami nyilvánvalóan mentőöv, hanem az öt százalék teljesítésére.
- Igen, be fog jutni. De öt százaléknál azért több kellene, 2008-ban még hat százalék fölött voltunk. Jó lenne, ha megkerülhetetlenek lennénk a parlamentben, például kormányalakításkor.
- Lehet, hogy jókor hozta meg döntését, jókor fordul újra az irodalom felé?
- Most, 65 évesen nem gondolom, hogy fel fogok építeni egy új irodalmi életművet. Én írtam a magamét évtizedeken át, könyveim sora jelent meg, nem hiszem, hogy most egy új írói pályát kellene építenem. Hozzá kell tennem természetesen ahhoz, amit megírtam. Igen, bizonyos szempontból, lehet, hogy jókor. Ismétlem, ma azt tapasztalom, hogy Európa-szerte, de főképp Európa ezen részén megtorpant a politikáról és a társadalmak jövőjéről szóló gondolkodás. Nagyon sokszor öncélúnak mutatkozik a politika és öncélúak a politikai pályák is, ezért hiszem, hogy például nekem is kötelességem lenne végiggondolni és meg is írni azt, amit az elmúlt 25-26 esztendőben tapasztaltam. Választ kell keresnünk arra, hogy mi miért történt és történik velünk.
- Mi történik?
- Miután kezdtünk itt ezekben az országokban, Romániában is, és Magyarországon is, felépíteni működőképesnek látszó demokráciákat, egyszer csak leállt ez az építkezés, kezdték visszabontani azt, amit addig létrehoztunk. Jól láthatóan autoritárius rendszerek alakulnak ki körülöttünk. Erre nekünk választ kell keresni. Nem nekem feltétlenül, hanem végül is mindenkinek, aki részese volt az elmúlt negyedszázad közéletének. Ami viszont engem közvetlenül érint, és ami számomra a politika volt kezdettől fogva, hogy itt a nemzetek, etnikumok közti viszonyok hogyan alakulnak, hogyan alakíthatók, miért van az, hogy miután a 90-es években kezdtünk élhető modelleket elképzelni, kidolgozni, itt-ott be is indítani, mindez most leállt.
-Ön mondta, hogy autoriter rendszerek épülnek. Nem ezért?
- Az nagyon jól látható, mi épül, csak azt nem tudom, hogy miért nem láthatók az ezzel szemben felmutatott alternatívák, miért nincsenek ezzel ütköztethető markáns vélemények és programok. Romániában teljesen másképpen épül az autoritárius társadalom, mint Magyarországon, de egyformán nincsenek felmutatható alternatívák.
- Mi a különbség a két autoriter rendszer között? A magyar eléggé átlátható, de Romániában ki mozgatja a szálakat? Míg Traian Basescu volt az államfő, úgy tűnt, hogy ő. Most viszont senki sem látszik.
- Traian Basescunak elnökként alapvető hozzájárulása volt ahhoz, hogy sikerült a parlamentet kompromittálni, hogy egy idő után a döntések nem ott születtek, ahol születniük kellett volna, hogy például az ügyészség túlságosan nagy szerepet kapott. Az ő tíz éves tevékenysége arról szólt, ami most már működik is Romániában - kivinni a politikán kívülre a döntéseket. Volt egy erős elnök, aki alkotmány szerint ugyan nem erős, de mégis nagyon nagy erőt gyűjtött össze a kezében és próbált egy olyan rendszert alakítani, ahol ő és a körülötte lévő tanácsadók kormányoznak „a nép segítségével”, a kormány és a parlament pedig ennek a tényleges hatalomnak csak egyfajta függeléke. Az lett a következménye, hogy tényleg kikerült a parlamenten kívülre, tulajdonképpen a pártokon és a politikán kívülre is a döntés. Márpedig az közhely, és azzal mindenki egyetért, hogy többpártrendszer nélkül demokrácia nincsen.
A parlament egyetlen országban sem igazán népszerű, mint ahogy a politikusokról sem igazán jó a vélemény sehol. Basescu elnöksége idején viszont Romániában annyira kompromittálni lehetett a parlamentet, annyira defenzívába lehetett szorítani a politikusokat, hogy ma már hol a közvéleménytől, hol a választótól, hol az ügyészségtől félnek oly mértékben, hogynemigazán hoznak szuverén döntéseket. De tagadhatatlan, hogy most Romániában rá lehetne mutatni egyvalakire, aki mindezt irányítja, aki mindezért felelős. Ezzel szemben úgy vélem, bár nem az én tisztem, hogy a magyarországi rendszert elemezzem, itt az autoriter döntések látszólag a politikán belül maradtak. Van egy olyan parlamenti többség, amely mindent eldönthet. Ezzel a lehetőséggel él, és visszaél a kormány.
- A magyarországi kialakult rendszer személyfüggő vagy pártfüggő? Annak köszönhető, hogy van egy erős párt, vagy annak, hogy van egy erős ember?
- Hogy mi tesz lehetővé egy ilyen rendszert, én nem tudom, és az az igazság, hogy nem is élem meg nap, mint nap. Kívülről úgy látom, nagyon központosított döntési mechanizmus alakult ki, nemcsak informálisan, hanem formálisan is, ami megváltoztatta a rendszert. Például az önkormányzatok igencsak meggyengültek az én tudomásom szerint, miközben nekünk magyaroknak Romániában egy hasonló centralizációs folyamat már-már katasztrofális lenne.
- Tudom, a politikában sincs visszamenőleges „ha”, képzelt szituációkbeli „ha”. De mégis, ha most Ön lenne az RMDSZ elnöke, akkor az RMDSZ a kvótareferendum mellett kampányolna, mint teszi azt a Vajdasági Magyar Szövetség és részben az RMDSZ is? Elnökként is ugyanazt képviselné, mint független értelmiségiként?
- Hogy RMDSZ elnökként miről mit döntenék, azt elég nehéz megmondani, amikor nem RMDSZ elnök az ember. Azt viszont tudni kell, hogy van egy különbség a felelősségben és a gondolkodásmódban is. Az persze baj, ha valaki egy szervezet vezetője, és saját lelkiismeretén esetleg erőszakot kell tennie. De az biztos, hogy a döntésekben nem csak a saját véleménye kell, hogy megjelenjen, hanem egy egész szervezetnek a véleménye.
- És érdeke is?
- Igen, az is. Amíg RMDSZ elnök voltam, akkor is fel lehetett volna tenni ezt a kérdést fordítva, hogy vajon független értelmiségiként ugyanúgy döntöttem volna-e. És meg kell mondanom, hogy sokszor nem. Vagyis nem feltétlenül helyes azt latolgatni, hogy ha az ember másféle felelősséggel bírna, hogyan döntene. Egyébként a kérdésre visszatérve, azt gondolom, hogy az RMDSZ a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar szervezet, a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar közösséget képviseli, ilyenként minden jelentős nemzetpolitikai kérdésben meg kell próbálnia mérvadó véleményt mondani. Én ezt tudnám ajánlani az utánam jövő politikus kollégáknak. Nekünk sok kérdésben a lehető legnagyobb súllyal kell megszólalni, és ha nem értünk egyet azzal, amit a magyarországi politikusok gondolnak, legyen szó kormányoldalról vagy ellenzékről, azt is a leghatározottabban ki kell mondani. Kezdettől így próbáltunk politizálni, magam is ezt próbáltam érvényesíteni. Ami persze, sokszor konfliktussal járt, nem csak egy politikai párttal, hanem szinte mindegyikkel volt nehéz vitánk, ütköztünk fontos kérdésekben. Úgy hogy akár kvótareferendumról van szó, akár másról, nekünk nem az az elsődleges dolgunk, hogy egyetértsünk. Ha egyetértünk saját meggyőződésünk szerint, az jó, de ha nem, akkor azt ki kell mondani. De én ma már tényleg csak a magam nevében akarok nyilatkozni.
- És mit mondana a saját nevében?
- Azt gondolom, Európa nem tudott még igazi választ adni egy nehéz kérdésre, a menekültkérdésre. A kvóta egyelőre nem válasz, csak pillanatnyi tűzoltás, ezt mindannyian tudjuk. Ráadásul a mostani helyzet kialakulásához Észak-Afrikában, például Irakban, közvetve vagy közvetlenül Európa is hozzájárult annak idején, erről is beszélhetünk, de ez nem azt jelenti, hogy az együttgondolkodás helyett, tehát hogy megpróbáljuk elérni, hogy hosszútávú döntések is szülessenek, ne csak pillanatnyi tűzoltás legyen, ahelyett mi azt a látszatot keltjük, hogy külön utakon járunk, holott ez nem lehetséges sem ebben a régióban, sem másutt Európában. Vagy ha ideig-óráig lehetséges is, nem igazán hasznos. Mellesleg nekem elég egyértelmű véleményem van a határon túli magyar kettős állampolgárok szavazásáról a magyarországi választásokon vagy akár a népszavazáson is. Nem hiszem, hogy helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki. Erre persze, lehet az a válasz, hogy a menekültkérdés vagy akár más is, így vagy úgy bennünket is érint, de én erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Meg aztán, ami ebben a történetben a legszomorúbb, az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani. Ezzel egy erdélyi magyar mit kezdjen?
- Azt minek tulajdonítja, hogy egy kisebbségi közösség, jelen esetben a teljes Kárpát-medencei magyarság, amely sok diszkriminációt megélt, mégis ilyen empátia nélküli, elutasító álláspontra helyezkedett a menekültkérdésben?
- Nem tudom, mennyire bevándorlásellenes a határon túli magyar közvélemény, de ha igen, annak történelmi okai is vannak. Bár nem a mostani helyzet analógiája, mert Erdélyben mi egészen más etnikai problémákkal találkoztunk a történelem folyamán, a betelepüléstől vagy betelepítéstől való félelem ma is ott van az erdélyi magyarok idegeiben is, és könnyű akár rossz társításokhoz is eljutni. Meg aztán a magyarországi média Erdélyben is hat. Vagyis lehet ennek az okát is magyarázni, de lényeg az, hogy nem feltétlenül jó, ha mi tömegesen mondunk véleményt arról, ami nem minket érint.
Gál Mária
Népszava

Koós Ferenc: a mecenatúra azt jelenti, hogy a pénz kötelez
Tíz évig filmstúdióban dolgozott, huszonöt évig egyetemen tanított elektronikus nagyberendezések szakon, ma pedig sikeres vállalkozás kezdeményezője, nevét gyakran hallani a művészek körében és a kulturális rendezvényeken. A könyvek és a térrendezés szerelmesével, az erdélyi magyar mecénások egyikével, Koós Ferenccel beszélgettünk.
Nem tudom szó nélkül hagyni ezt a lenyűgöző környezetet, amelyben ülünk. Milyen könyveket láthatunk ebben a könyvtárban?
Erdélyi kultúrtörténet, művészettörténet, történelem, helytörténet – ezzel veszem magam körül, ezt szeretem a leginkább. A következő körben vannak a Magyarországról szóló helytörténeti könyvek, a magyar irodalmat az erdélyitől nyilván nem lehet elválasztani, ott van az Erdélyre vonatkozó román kultúra és csak ezen túl következik a görög-latin irodalom, a judaisztika vagy a teljes európai irodalom. Szívem csücskei még a színészettel, a filmmel foglalkozó könyvek. Azok a könyvek, amelyek itt vannak, általában nem leíróak. Mindig azok a könyvek érdekeltek, amelyekből meg lehetett valamit csinálni. Nemcsak volt pedagógusként gondolkoztam így, hanem az életemet is úgy próbálom élni, hogy ha lehet, a tárgyak legyenek a kezemben, fogjam meg őket, és az író abban segítsen, hogy felfedezzem magamtól az illető kérdéskört. Ne mondja el nekem, hogy ő hogyan látja azt, hanem hívja fel a figyelmemet arra, hogy az a kérdéskör létezik, és adjon bizonyos segédeszközöket a kezembe, hogy én azt magamtól meg tudjam ismerni.
A Gaudeamus és a Phoenix könyvüzletek is a tulajdonában voltak. Miért artotta azt fontosnak, hogy a magánszféráján túl Kolozsvárra is kiterjessze ezt a könyvbirodalmat?
Ennek több oka van. Az, hogy én egy adott pillanatban sokkal több könyvet vásároltam, mint amennyit el tudok olvasni, egy erdélyi ambíció volt. A kilencvenes évek után nagy számú magyarországi honpolgár jött az országba azzal a céllal, hogy felvásároljon mindent, ami még érték Erdélyben, kezdve a torockói bútortól a mezőségi szőttesig, egészen a kidei gereblyéig, folytatva a könyvekkel. Azt nem tudtam magamnak megengedni, hogy rengeteg bútort vegyek, de a könyveket nagyon szerettem. Azt mondtam, hogy azt már nem engedem, hogy kivigyék innen Erdélyből a könyveket. Éveken keresztül tulajdonképpen pont ugyanannyit fizettem ezekért, mint amennyit a magyarországiak akartak érte adni.
Hogy ebből könyvüzlet is lett, annak megint több oka volt: a kilencvenes évek végén ezekhez a könyvekhez – bejárva a Kolozsvári könyvüzleteket – nem lehetett hozzájutni. Úgy láttam, hogy a felhozatal kizárólag csak kereskedelmi szempontok alapján működik és ezt nagyon nehezen fogadtam el. És akkor megalapítottam a saját könyvüzletemet, amelyben a felhozatal fele művészeti könyv volt. Megpróbáltam egy színvonalas könyvüzletet összehozni.
Koós Ferenc azt mondja: gondolkodása és a munkához való viszonya különböző társadalmi változásokból ered: míg a 20. század elején a katolikus tanítás szerint éltek, és az édesanyja azt tanította, hogy az ember áldozza fel magát valamiért, addig ma önmegvalósítást tanítanak. A becsületesség helyett a sikeresség, a szerény munkavégzés helyett a könyöklés és a taposás lett a fontos. Míg az amerikai protestantizmus alapköve a takarékosság elve volt, Koós szerint ehhez képest az európai társadalom ötven éve olyan dolgokat és tárgyakat vásárol, amelyekre nincs közvetlen szüksége. Ugyanakkor kiemelte, hogy ma a valós tér mellett megjelenik egy virtuális tér, amelyekbe az emberek beleélik magukat és boldogak benne.
Ez a virtuális valóság ön számára negatív vagy csak egyszerűen egy változás?
Ez számomra egy tragédia, több okból kifolyólag. A tanulásnak számomra van egy feltétele: ne hidd azt, hogy tudod. Van három kritériuma annak, hogy valamit sikerüljön megtanulnod: az első és legfontosabb az, hogy a dolgoknak valamilyen testiséget adj. Konkrétan, ha egy képernyőn van egy gyerek, aki biciklizik, attól te még nem tanulsz meg biciklizni, de ha a bicikli ott van előtted és felülsz rá, akkor megtanulsz biciklizni. Az egyetemen hallatlanul fontos volt számomra az, hogy a diákjaim lássák a tranzisztort, az áramköröket, a kondenzátort, a különböző elektronikus alkatrészeket, amelyeket a diák is képes összeszerelni. Amikor 2003-ban az egyetemi tanítást abbahagytam, a kollégáimnak az volt az első, hogy szétszedték ezt a labort és megszüntették. Azóta számítógépen szimulálják ezeket. A második szükséges dolog ahhoz, hogy valamit el tudjunk sajátítani, a fokozatosság elve: minden lépcsőfokra szükség van ahhoz, hogy fel tudj jutni. A harmadik elv, ami számomra nagyon fontos a tanulásban, az az, hogy egyetlen fogalmat se ugorjunk át, amit nem ismertünk meg. Az agynak az a tulajdonsága, hogy ha valamit nem értett meg tökéletesen, akkor abból negyed óra múlva köd keletkezik, és az agy egy adott pillanatban blokálódik a ködtől.
Huszonöt éven keresztül tanítottam elektronikus nagyberendezések szakon. A tanár és diák közötti viszony is teljesen megváltozott. Régen a tanár elegánsan bement, tiszteletet kívánt magának, előadta a mondókáját és elment. Ez ma használhatatlan módszer. A tanár egy barát kell legyen, aki felhívja a diák figyelmét különböző dolgokra. Régen a tanár a vizsgán ismereteket vizsgált és sajnos nagyon sok olyan tanárunk volt, akinek a fő problémája az volt, hogy a diák mit nem tud. Messzemenően hibás ez az én szempontomból, mert a tanár éveken keresztül azzal a tantárggyal foglalkozott, így egészen biztos, hogy többet tud róla, mint a diák. Csináljuk fordítva: a tanár azt nézze meg, hogy a diák mit tud.
Nemrég színház- és alkotótábort szerveztek Kidén, abban a Kidei Alkotótérben, amelyet Ön alakított ki pár évvel ezelőtt. Milyen motivációból jött létre ez a tér?
Abból jött létre, hogy én az egész életemet úgy éltem le, hogy a dolgokat meg akartam tapasztalni a saját kezemmel. Ennek nagyon érdekes kitételei vannak. Míg nagyon sokan a világot csak vizuálisan engedik magukhoz, én rengeteg helyen próbáltam odafigyelni a hangokra is. Én a templomokat azért is járom, hogy megfigyeljem a sarkokban a különböző hangok, suttogások terjedését, visszaverődését. A vizualitásból is egészen mást érzékelek, mint a legtöbb ember: például kimegyek és óránként megnézem, hogy hogyan változik a templom által vetített árnyék, vagy azt, hogy a nap különböző pillanataiban a természet milyen színekben van előttünk. A térélményhez hozzátartozik az is, amit egész gyerekkoromban csináltam: háttal álltam a fáknak és tíz percen keresztül simogattam a fák kérgét. Természetesen ma is meg tudom állapítani a kérgek alapján, hogy barack-, körte- vagy diófa. A térhez hozzátartoznak a szagok is, illetve a légmozgás is nagyon fontos elem, amire nagyon kevesen gondolnak. Nehogy azt hidd, hogy valami rendkívülit csinálok, csak leülök és figyelek. És ez az, amit mások nem csinálnak. Van egy pár pillanat, amit én megengedek magamnak: reggel eldöntöm, hogy aznap mit akarok csinálni, este hagyok magamnak tíz percet arra, hogy gondolkodjak azon, amit aznap csináltam, napközben pedig megengedem magamnak, hogy tétlenül üljek. Nem ismerem még minden fáját Kidének, de a fák kilencven százalékát tudom. Le kell ülni nyugodtan, nem ötpercenként arra gondolni, hogy vajon milyen Facebook-értesítést kaptam. Kicsit arra kell figyelni, hogy mi van körülötted, nem csak arra, ami felé változunk, hogy te vagy a világ közepe.
Nálunk mindenféle szimpózium volt már Kidén: volt olyan tábor, amikor kivittünk két messzelátót, és reggel ötig nézték a gyerekek a csillagokat, de olyan is volt, hogy olyan gyerekeket hívtunk meg, akik már kipróbálták a kábítószereket, de még nem váltak függővé – mert nem tudunk bármint magunkra vállalni.
Hogyan fér össze ez a fajta érzékenység a vállalkozó szellemével? Ezek kicsit nem ellentmondásos dolgok?
Ellenkezőleg. Én ott is ugyanezt csinálom. Mi nem tűztünk ki magunknak olyan célt, hogy a vállalkozásunk akkora legyen, mint például a Dedeman. Akkor, amikor én vállalkozni kezdtem, akkor előttem az volt, hogy van egy lehetőségem arra, hogy kilépjek abból a keretből, amiben addig éltem. Egyetemen tanítottam, szerettem cikkeket írni – tisztelem azokat, akik jól írnak, én minden mondatért meg kellett kínlódjak –, és úgy léptem ki ebből a környezetből, hogy egy-két év múlva visszatérek. Úgy tekintettem rá, mint egy fizikai utazásra, mint egy felfedezésre, amiben én kipróbálom azt, hogy képes vagyok-e negyven éves koromban valami mást csinálni, vagy már idős vagyok hozzá. Akkor már volt két pályám: tíz év filmstúdió és egy egyetemi tanári karrier.
Utána jött be az, hogy a vállalkozás komoly kompromisszummal jár, méghozzá azzal, hogy elég sok időt vesz fel az, hogy felépítsd, és így nem tudsz kellően sokat foglalkozni az egyetemi munkáddal. És akkor az egyetemi munkát abbahagytam. Mert úgy bemenni kurzusra, hogy ugyanazt adjam elő, mint tavaly, annak nincs értelme, legalább is abban a szakmában. Az elektronika szalad, mint a nyúl. Nem lehet mindig a nyúl után lőni, a nyúl elé kell lőni. Ez azt jelenti, hogy egy lépéssel előrébb kell lenni ahhoz, hogy a diák olyan tudásanyaggal távozzon a kurzusodról, ami aktuális és elfogadható a számára. Arra lettem figyelmes, hogy harmadik éve ugyanazt adom elő és akkor befejeztem.
Megérte ez a kompromisszum?
A tudományos munkásságom szempontjából most visszatekintve nagyon nehéz ezt így megfogalmazni, hogy megérte-e. Amikor választasz, tisztában vagy azzal, hogy mit választasz. Abban a pillanatban, amikor én választottam, hogy nem egyetem, hanem vállalkozás, én ennek az összes pozitív és negatív oldalát mindkét oldalról megvizsgáltam. Nem azt kell nézni, hogy megérte-e, hogy lemondtam, azt kell megnézni, hogy mit kaptam és miről mondtam le. Persze, hogy néha fáj a szívem. De ugyanúgy fáj a szívem, hogy nem filmezek. Én már váltottam egyszer, akkor arról mondtam le, hogy filmet csináljak, pedig az nekem nagyon fontos volt. De akkor kinyílt előttem egy perspektíva: hogy kapcsolatot tudok teremteni, nem tizenöt színésszel, hanem százötven diákkal, akiknek én el tudok mondani dolgokat abból, ami bennem van, műszakilag, emberileg, társadalmilag. És ezért váltottam, mert úgy éreztem, hogy képes vagyok lekötni 80-150 ember figyelmét a kurzusommal, úgy, hogy ők ezt szeressék és ebből maradjon nekik valami. Erről pedig őket kell megkérdezni, hogy milyen volt az a kurzus.
Ugyanígy, amikor utána váltottam, én szintén úgy gondoltam, hogy van miért kipróbáljak valami újat, mert egy bizonyos közösségnek tudok valami olyasmit adni, amit eddig nem tudtam. Mert ha akkor nem váltok, akkor nincs magyar könyvüzlet Kolozsváron, nincs kidei tábor, nincs könyvtár. Ezt az 59 ezer kötetet nem lehet a sírba vinni, nyilvánvaló, hogy ezt nem magamnak csinálom, nem is a gyermekeimnek, mert ők sem tudnak ennyi kötetet elolvasni. Valahol 3500 diáknál álltam meg, az nem kevés. Vannak diákjaim, akik messze túlhaladtak engem a műszaki tudás szempontjából, úgy érzem, tanári téren eljutottam valahova. Ha még ottmaradok tíz-húsz évet, nagyon sokat már nem haladhattam volna. Akkor nekikezdtem valami újnak.
Az ember és az állat is nagyon egyszerűen körülírható koordinátákban él: szüksége van egy helyre, ahol leéli az életét, szüksége van élelemre, hogy egyik napról a másikra megéljen, és szüksége van családra ahhoz, hogy a faj fennmaradjon. Az embernek legalább még valamire szüksége van, ami megkülönbözteti őt, persze, hogy különböző emberek erre különböző szavakat használnak. Én azt a szót használom, hogy szükségem van utazásra. Ebből a keretből – ház, élelem, család – ki kell lépni, erre a keret az utazás és az utazás fogalma rengeteg mindent takar, ki lehet terjeszteni szellemi és fizikai utazásra is. Az utazás maga azt jelenti, hogy kilépek ebből a biztonságot adó körből, új környezetbe kerülök, megpróbálok annak megfelelni és utána visszajövök. Utazás az, hogy én nem filmezek, hanem az egyetemen tanítok, és az, hogy én vállalkozok. Az is egy utazás, hogy kipróbálom, hogy milyen egy új teret alkotni.
Még nem esett szó arról, hogy előszeretettel támogat különböző kulturális rendezvényeket, kezdeményezéseket. Hogyan működik ez Koós Ferencnél?
Két fajta ilyen kapcsolat van: szponzorálás és mecenatúra. A szponzorálás egy kereskedelmi ügylet és a következőképpen játszódik, mondok egy példát: nem tudok bejutni a főorvos úrhoz, a kórház igazgatójához, bár én tudom azt, hogy nekem kitűnő ajánlatom van olyan készülékekre, amelyek neki kellenének, viszont ismerem azt a személyt, aki a Mozart-fesztivált szervezi és tudom azt, hogy a főorvos úr imádja a zenét. És akkor van egy ilyen üzleti kapcsolat, hogy én adok egy bizonyos összeget a Mozart-fesztiválnak, ennek fejében annyit kérek a főrendezőtől, hogy mutasson be a kórház igazgatójának, aki ott ül a páholyban. Ő a szünetben bemutat, elmondja neki, hogy mennyivel járultam hozzá a fesztiválhoz, a főorvos úr pedig – aki eddig nem fogadott –, azt mondja, hogy másnap tíz órakor jelentkezzek nála az irodában. Másnap találkozunk és két órát ott tart, mert érdekli, hogy milyen ajánlatom van. Mindhárman nyertünk.
A mecenatúra egész más: azt jelenti, hogy a pénz kötelez. Tehát, ha az Isten megsegített, hogy nekem több legyen, mint egyeseknek, akkor nekem is kötelességem, hogy annak egy részét átadjam másoknak.
Például nincsen semmi értelme annak, hogy szponzorálásnak fogjuk fel azt, hogy támogatok egy gólyabált. A gólyabálra első- és másodévesek mennek, ők nem az én célcsoportom, tehát aberráció arról beszélni, hogy kereskedelmi hasznom lesz attól, hogy ő kiírja a plakátra azt, hogy Jolly. Az én klientúrám aránylag gazdag emberek, akik meg tudják fizetni az én tudásomat a belsőrendezéssel kapcsolatban és meg tudják fizetni azt, hogy én aránylag drága, de nagyon jó minőségű termékeket árulok. Vagy abból sincs kereskedelmi hasznom, ha felkérnek, hogy támogassam egy könyv kiadását, amely háromszáz példányban jelenik meg. Én ezt nem a kereskedelmi haszonért csinálom, hanem azért, mert szerintem a pénz kötelez: ha neked megadatott az, hogy fel tudtál építeni egy céget, amely elegendő pénzt termel, akkor neked a környezeteddel szemben kötelességeid vannak.
Hogy ezt a környezeted mennyire értékeli, az egy teljesen más dolog. A két világháború között léteztek EMKE-díjak, amelyeket a nagy vállalkozóknak adtak, de emellett a polgármesteri hivatal is kitüntette minden évben azokat, akik a legtöbb adót fizették. Ma a leggazdagabb emberek Kolozsváron szinte semmi adót nem fizetnek, mert úgy csinálják, hogy ne kelljen adót fizessenek. Én ebben a játékban nem akarok részt venni. Én úgy gondolom, ha az embernek cége van, adót kell fizessen, és abból fenntartjuk az iskoláinkat, az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, a Kallós Zoltán Alapítványt. Hogy az adók hány százaléka megy ezekhez az intézményekhez, nem tudom, de megy oda is. Ha egyikünk sem fizetne adót, mint Görögországban, akkor nem lenne amiből fenntartani ezeket. Remélem, hogy eljutunk majd oda, hogy ezeket a nagy adófizetőket – mert azért én elég nagy adófizető vagyok, ahhoz képest, hogy mekkora az én cégem és ezt nem szégyenlem – értékelni is fogja a társadalom.
Szándékomban áll a jövőben az erdélyi kultúrtörténetre vonatkozó könyveket és fotóalbumokat kiadni, saját költségre. Nagyon jó minőségű nyomtatást használnánk, így tíz-húsz év múlva is értékesnek számítanának.
Azt látom, és ez sok beszélgetésen elhangzik, hogy itthon nincs hagyománya a mecenatúrának. Ha egyetért ezzel, akkor Ön szerint melyik félnek kellene változtatnia? A kultúraszervezők nem ismerik a lehetőségeket, vagy a vállalkozók, akik megengedhetnék maguknak, nem akarnak a kultúrára pénzt fordítani, nem akarnak ezzel foglalkozni?
Dolgoztam kultúrában, nagyon sok írót, költőt, kiadót, színházi embert ismerek, de ugyanakkor nagyon sok vállalkozót is ismerek, úgy érzem, hogy mindkét oldalt ismerem. Ezért nekem magától értetődik az, amit én csinálok, nem hiszem, hogy valami különlegeset csinálnék. Az én korommal, tudásommal, anyagi lehetőségeimmel másképp nem érdemes élni. De néha nekem is az az érzésem, hogy ez a két réteg úgy megy el egymás mellett, mint két gyorsvonat két párhuzamos sínen.
Vannak ilyen jellegű próbálkozások, de tudnod kell, hogy mindkét fél roppant érzékeny. Mondok egy példát: Kolozsvár hat nagyon nagy vállalkozójával páholyba szóló jegyeket kaptunk egy fesztiválra. Beültünk, mindenki boldog volt, öt perccel az előadás előtt a jegyszedő felállított és két sorral hátrébb ültetett, mert az első sorba kellett üljön a rendezőnek a gyermeke. Nem történt ezzel semmi, csak éppen mást ígértek, már bent ültünk, nem a bejáratnál jelezték. Ha odaült volna az államelnök vagy Göncz Árpád, végtelen tisztelettel köszöntünk volna neki, de maradt volna hely nekik is, mert attól, hogy az a négy gyermek oda beült, a következő húsz hely üresen maradt. Írásba adom, hogy az a hat vállalkozó család többet egy lejt sem fog adni arra a típusú fesztiválra. Van olyan hely is, ahol én szponzorálok és van egy páholyom rögtön az igazgató páholya mellett – ez történetesen a román színház –, ahová azokat a meghívottakat viszem, akiket akarok, nyilván én vállalkozókat viszek, hogy továbbra is támogassák a színházat. Egyetlen egy olyan alkalom sincs, hogy az igazgató nem fogad a bejárat előtt, hogy nem ölel meg, hogy utána nem visz el beszélgetni.
Az a kérdés, hogy az egyik fél mennyire tiszteli a másikat. A vállalkozók végtelenül tisztelik a művészeket. Ha a művészek úgy fordítják ezt vissza, hogy azok az ügyeskedők, akkor nem lesz kapcsolat. Azok az ügyeskedők az ő szakmájukban nagyon jó eredményeket értek el, ha van egy ötvenmilliós forgalmú cége, hidd el nekem, hogy az az ember nagyon oda kellett figyeljen. A tisztelet mindkét oldalról meg kell legyen. Olyan, mint a tanár-diák kapcsolat: a tanár látszólag nagyobb pozícióban van, mint a diák. Ezért, ha a tanár úgy teszi fel a kérdést, hogy ezt érezteti, abból nem lesz kapcsolat. A tanár kell legyen az, aki az első lépést teszi a diák felé, hogy felemelje a diákot magához. Hogy bebizonyítsa a diáknak, hogy igen, pont ugyanolyan értékesek vagyunk és amikor beszélgetünk, egyenlő felek vagyunk. Jelen esetben a művészek kell megtegyék az első lépést a vállalkozók fele – a megbecsülés értelmében, nem olyan értelemben, hogy elmennek hozzá egy papírral, hogy kiteszik a vállalkozó cégét a plakátra, mert az senkit nem érdekel. Ma a kommunikációnak teljesen más formái vannak, engem nem érdekel az, hogy egy színház honlapján rajta legyek, az nem az én célcsoportom.
Emlékszem, hatodikos voltam, amikor a szatmári iskola szervezett egy kirándulást Kolozsvárra, hogy megnézzük az Ember tragédiáját. Antal Árpád egyetemi tanár, katedrafőnök a nagybátyám volt, ezért a szüleim azt mondták, hogy feltétlenül fel kell keressem őt. Megnéztük a darabot, utána elmentem Antal Árpád bácsihoz, akinek minden kérdésére egész jól válaszoltam, egyre okosabb dolgokat mondtam. Két óra múlva úgy jöttem ki tőle, mintha láttam volna egy filmet Winnetou-val, éreztem, hogy most rögtön megírok két színdarabot. Eltelt vagy tíz év, amikor elhívtak a televízióhoz, Bodor Pál, a magyar televízió akkori elnöke fogadott. Akkor már Bufteaban dolgoztam, ő tudta azt, hogy még diák vagyok, de már dolgozok a filmeknél. Vele is három órát beszélgettünk és szintén úgy jöttem ki onnan, mintha megváltoztattam volna a televíziót. Elkezdtem gondolkodni, hogy ez már Antal Árpáddal megtörtént egyszer. Akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok az okos, hanem ők. Ők tudták azt, hogy hogyan emeljenek fel engem az ő tudásukhoz és olyanokat kérdeztek tőlem, hogy én egyre okosabb legyek.
Bukarestben én teljesen véletlenül egy olyan házban laktam, ahol az egyik legrégebbi család, a Brâncoveanu család egyik leszármazottja élt, akihez többek között a külügyminiszter, Ion Țiriac és más teniszezők is jártak, akiket én megismertem, egyik-másik könyvet még le is poroltam, én voltam a házi-segéd. Egyik alkalommal teniszezni mentem, és az egyik híres teniszező azt mondta, menjünk együtt játszani. Nagyon megtisztelő volt, beültetett a nyitott autójába, és az volt a meglepetés, hogy én életemben olyan jól nem játszottam, mint akkor.
Szóval ezek az emberek felemeltek engem magukhoz. Ahhoz, hogy a vállalkozókhoz közel kerülj, nem lenézni kell a vállalkozókat, hanem egyenlő partnerként kell őket tekinteni, ahogy én tekintettem a diákjaimat. Addig, amíg az az elképzelés, hogy te add a pénzt és utána nem ismerlek, nem fog működni.
Akkor a kölcsönös tisztelet a kulcsszó.
A kölcsönös tisztelet, és ismétlem: az, hogy egyenlő partnerként tekintsük egymást. Az egyenlő partnerség azt jelenti, hogy megismerjük egymást és egymás munkáját. Mert az a vállalkozó csak akkor fog egy év múlva is pénzt adni, ha úgy érzi, hogy emberileg kapott valamit. Mert anyagilag nem tudsz neki ebben a pillanatban semmit adni semmit. Ebben a kategóriában az működik, hogy a bank ad százezer eurót a TIFF-nek, de mondjál nekem olyan intézményt, ami tud úgy reklámozni egy bankot, mint a TIFF.
Ez egy rendszer, itt minden összefügg mindennel: a nevelésem, az életpályám, a gondolkodásom, és az, ahogyan a különböző kapcsolataimat építem. Lehet, mások másképp látják a dolgokat, de valószínűleg valami igazság van abban, amit mondok ezt a kapcsolatot illetően. Ezzel nagyon sokat kellene foglalkozni, mert rengeteg pénzt fizetnek a vállalkozók adóba, annak egy részét lehetne a kultúra felé irányítani – mindegy, hogy magyar vagy román kultúra –, és ők ezt nem teszik azért, mert ez a kapcsolat nincs meg, mert a művészvilág nem veszi magának azt a fáradtságot, hogy leüljön a vállalkozóval beszélgetni és megismerje annak gondolkodását.
Illetve arra is szükség van, hogy a művészék találják meg ezeket a forráslehetőségeket.
Biztos, hogy megtalálják, de tudod mivel? Hoznak egy papírt, amin azt írja, hogy „contract de sponsorizare”, amiben az áll, hogy ő ennek fejében ki fog tenni egy bannert. Kit érdekel ma az, hogy egy olyan helyre, ahol negyvenen lesznek, kitegyek egy bannert? De az már hallatlanul érdekes, ha megismerem azokat az embereket, akik ott vannak például a kidei táborokban. Ez egy fontos dolog, de ehhez meg kell hívni a vállalkozót, hogy részt vegyen.
Úgy látom, hogy nagyon sok olyan vállalkozó van, akiket nagyon könnyű bevonni ezekbe a folyamatokba, csak fel kell hívni a figyelmüket bizonyos dolgokra.
Tasi Annabella
maszol.ro

A plakátokról tanulnak olvasni és gyűlölni a magyar gyerekek
Amint azt egy réges-régi slágerből is tudjuk: „ma lesz a holnap tegnapja”. Közállapotaink változását tekintve nekem a tegnap a kilencvenes éveket jelenti, amikor szívszakadva készültünk arra, hogy mi lesz ma. Nemcsak szívszakadva persze, hanem gondolkodva is folyamatosan egy élhető jövőről, latolgatva a lehetséges politikai megoldásokat Európa újkeletű demokratikus társadalmai és ezen belül az erdélyi magyarság számára. Húsz-huszonöt esztendővel számoltunk, amíg sikerül sajátos mintákat kidolgozni a nemzetek határok nélküli, méltányos együttélésére is.
Hát most itt van ez a holnap, nézhetjük, tapogathatjuk, borzadhatunk tőle: a miénk!
Pedig micsoda romantikus lelkesedés, micsoda lenyűgöző intellektuális erőfeszítés előzte meg ezt a sokáig ígéretesnek tűnő holnapot. Ki emlékszik még arra, amikor az EBEÉ átalakult EBESZ-szé? A gyengébbek kedvéért: az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet állandó intézménnyé vált, Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek nevezték, és a nyílt vagy lappangó konfliktusok kezelésére, tehát elsősorban Európa keleti részének és a Balkánnak a pacifikálására szolgált. Vagy hol van már az akkori francia miniszterelnökről röviden csak Balladur-tervnek hívott európai stabilitási egyezmény, amelytől olyan sokat reméltünk mi is, kötelező normákat, nem csupán egyéni, hanem kollektív jogokat is.
Vajmi kevés valósult meg mindebből. Sokat haladtunk mégis előre egy ideig, ám ez főként belső erőfeszítéseinknek, a magyar érdekvédelmi szervezet és a román politikai pártok megegyezésének köszönhető. De tagadhatatlan, hogy számított a külső nyomás is. Külön kisebbségügyi főbiztosa volt az EBESZ-nek, Max van der Stoel, akinek a nevét a Kárpát-medenceében a kisiskolástól a nagymamáig mindenki ismerte, mindenféle jelentéstevők járták a régiót, hosszan készültünk a velük való találkozásra, sokáig emlegettük egy-egy biztató félmondatukat.
Közben meg itthon is zajlott a közelmúlt történetének feltárása, a tanulságok megfogalmazása, és az akkor született nemzetpolitikai tanulmányokkal, kisebbségjogi traktátusokkal, autonómiatervezetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Meg aztán jöttek „pacifikálni” az amerikaiak is, diplomaták, szenátorok, képviselők, szakértők, és végig úgy éreztük, a várva várt nyugati demokráciát hozzák nekünk, tanulás kérdése az egész. A magyar–román viszonyban is velünk együtt keresték a legjobb megoldást. Nyilván nem mi voltunk a legfontosabbak, hanem a széteső Jugoszlávia, ahol Koszovó 2008-as függetlenné válása volt talán az utolsó olyan döntés, amikor úgy éreztük, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk az Egyesült Államokkal. A román parlament elítélte Koszovó állam létrehozását, egyedül az RMDSZ szavazott az elítélő határozat ellen.
Amerika természetesen továbbra is nagyon figyel Romániára. Csakhogy régóta az az érzésem, ma már a stabilitás kulcsát nem az emberi jogokban és az etnikai problémák megoldásában látja Washington, hanem valamiféle centralizált, autoritárius rendszer kialakításában. Valahányszor például nyilvánosan kifogásolja az amerikai nagykövet, ha a parlament neki-nekirugaszkodik, hogy átláthatóbbá tegye az igazságszolgáltatás munkáját, sem a sajtó, sem a politikusok nem furcsállják ezt a beleszólást, egyesek bólogatnak, mások hallgatnak.
Érthető, hiszen az óceánon túlról jön ma a remény, vagyis a biztonság Románia számára.
De úgy látszik, mégsem vonatkozik mindenre ez a szolgálatkészség. Augusztus végén a kisinyovi amerikai nagykövet egy televíziós interjúban többek közt a következőket mondta: „...az a mi politikánk, hogy a Moldovai Köztársaság szuverén és független állam mAradjon (...) A Romániával való egyesülés például, akár azért, hogy ily módon belépjen az Európai Unióba, akár bármely más okból, nem lenne praktikus választás, és nem javítana a helyzeten itt, a Moldovai Köztársaságban.” Egyszerre csak megtört a hallgatás Romániában, pártelnökök tiltakoztak, egyébként indokoltan, hiszen ma csak „a holnap tegnapja” van, nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Mintha beintésre tenné, a sajtó is hisztérikus kampányba fogott, és ha tényleg beintett valaki, jó érzékkel tette: figyelmeztetni kellett a Nagy Testvért, hogy életünket és vérünket – és a rakétatámaszpontokat – ugyan felajánlottuk, de cserében van egy olyan érzékeny pont, amihez nem kellene hozzányúlni, a nemzeti kérdés.
Hogy ez mennyire így van, bizonyítja egy újabb eset, a minap ugyanis a Bukaresti amerikai nagykövet fogott mellé Székelyföldi látogatásán. Kovászna megyében, vagyis Háromszéken az ottani magyar vezetőkkel úgy fényképezkedett, hogy egy nagy székely zászló volt előttük kifeszítve. Lett is ebből újabb pánik, a külügyminisztérium bekérette az amerikai nagykövetet, ilyen sem volt mostanában. Ahogy Moldova esetében, itt is jelezni kellett valamiképpen, hogy a magyar ügy a románokra tartozik, nem másra, és ezt a jelzést akkor kell megadni, amikor még az amerikaiaknak nem vált ismét szokásukká, hogy akárcsak – üsse kő! – a korrupciós perekben, a magyarkérdésben is véleményt mondjanak. Vaklárma persze, legalábbis a Székelyföldi zászlós fotózás, sajnos, tényleg csak zavart „udvariasság” lehetett, ahogy a nagykövetség utólagos közleménye is fogalmazott. Kétlem, hogy szemléletváltásra készülne Washington, bár igazán ránk férne, ráférne erre az egész régióra, hogy az etnikai problémákkal megint foglalkozzék az Egyesült Államok is, Európa is.
Viszont az eset arra jó volt, hogy
a román hírtelevíziókból fröcsögjön a gyűlölet ránk, magyarokra,
mintha semmi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban, el egészen addig, hogy nehezen kiküzdött, nagyrészt már régóta működő jogainkat is megkérdőjelezték, a kétnyelvű feliratoktól az anyanyelvű oktatásig. Érzékeny a többség! Erre hivatkozott a román külügyminisztérium is, az érzékenységre. Hogy egy regionális, kisebbségi szimbólum és az amerikai nagykövet találkozása egy Facebookra feltett fotón érzékenységet sért. Mennyit hallottunk erről az érzékenységről innen is, onnan is 1989 előtt. Most aztán megint. Amúgy is az a benyomásom, hogy ez az éppen megvalósuló holnap, ez bizony nem a tegnap, hanem a tegnapelőtt valójában. Amikor még élt Ceausescu.
Vagy lehet, másfajta kor ez mégis, új történetekkel, új érzésekkel? Példának okáért a gyűlölet mindenki iránt, aki más! Mekkora tévedés az is, hogy csak a migránsokat lehet gyűlölni, és hogy ez a gyűlölet nem terelhető bármikor bárki másra. Hol gyűlölet van, ott gyűlölet van, parafrazálhatnánk a költőt. Romániában ma felelőtlen vezetők és véleményformálók engedik szabadjára az indulatokat, valós problémákra – mondjuk, a román–magyar együttélésre – hamis és veszedelmes választ kínálva, a nacionalizmust. Ha nem vigyázunk, ez a nacionalizmus rövid idő alatt szétverhet mindent, amit eddig építettünk. Meg aztán a gyűlölet a bevándorlók ellen Magyarországon, de itt-ott már a migránsokat sem látott Erdélyben is, sőt, máshol is Romániában! Ki tagadná, hogy a menekültkérdés napjaink legsúlyosabb európai problémája?
Még azt is készséggel elfogadom, hogy a kötelező kvóta inkább csak pillanatnyi toldozás-foldozás, a probléma szőnyeg alá söprése, Brüsszel gyengeségét és naivságát mutatja, és leginkább az derült ki belőle, amire csapongó eszmefuttatásom elején utaltam: a kilencvenes években legalább gondolkodtunk, elemeztünk, vitáztunk hasonló súlyú ügyeinkről, próbáltunk hosszú távú megoldásokat találni, szidtuk Fukuyamát vagy Huntingtont, de tudni véltük, hogy a világnak haladnia kell előre, bár nem mindig értettünk egyet abban, hogy merre van az előre.
Most viszont csak „struccpolitikát” látni Európa-szerte. Hogyha nem is homokba, de kerítések mögé bújunk mindannyian,
hátha elvonul az ár. Nem fog elvonulni, megvannak az okai, és ez Európa bűne is. Mi, magyarok azt mondjuk ilyenkor: „homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc”. A románok nem ennyire egzotikumkedvelők, ugyanilyen értelmű szólásmondásuk így hangzik: „Ne bújjunk az ujjaink mögé”, ne higgyük, mint a kisgyerek, hogy amennyiben eltakarjuk a kezünkkel az arcunkat, nem látnak minket.
Szerintem a kerítés ilyesmi Magyarország számára: az arcunk elé vont ujjak rácsa. De mindegy, hogy mit gondolok én erről, volt egy probléma, és azt kezelni kellett valahogy, jól-rosszul. Ennek viszont mi köze a gyűlölethez, kérdem én. Mit segít ezen a gyűlölet?
Miért kellett nekem odajutnom, hogy egykori büszkeségemet szégyenné alázza valaki ostoba plakátokkal? Büszke voltam mindig, amikor átléptem a határt Románia felől. Hogy Magyarországon simább az aszfalt, egyenesebb a járda, dúsabb a fű, jobb a halászlé. És a házak milyen rendezettek. És a feliratok mind-mind magyarul vannak.
Én még óvodásként Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanultam magyarul olvasni. Aztán a gyermekeim Marosvásárhelyen a hetvenes-nyolcvanas években legfeljebb románul tanulhattak volna ily módon, sehol egyetlen magyar felirat nem volt már. Magyarországi ember nem tudhatja, milyen érzés volt annak idején, ha nagy ritkán utazhattunk, úgy járni-kelni Ártándtól Sopronig, hogy csupa magyar szó vett körül írásban is, üzletek, hivatalok homlokzatán. Még az a csinált szó, hogy Közért, az is milyen szép volt! Most meg ezekről a népszavazásplakátokról tanul a gyermek olvasni? Tanul gyűlölni?
Nem a népszavazásról akarok most elmélkedni, megtették mások, azt sem részletezem ismét, kell-e például erdélyi embernek arról szavaznia, hogy kit fogad be Magyarország és kit nem. Ezt is elmondtam már máskor. Azt sem hiszem, hogy ennek eldöntéséhez népszavazásra van szüksége egy felelős kormánynak, de ez is az én bajom. Viszont miért kellenek ehhez a gyűlöletkeltő plakátok? Miért kell szégyenkeznünk a bugyuta feliratok miatt? Miért kell a gyűlölet Magyarországnak? És miért kell Romániának, hogyha nem a menekültek, akkor a magyarok ellen? Ideje lenne rájönni, hogy hiába bújunk el az „ujjaink mögé”, mert továbbra is látni fog a világ, mi viszont sötétben leszünk.
Markó Béla
nol.hu

Népi fürdők őszies színfoltjai (Rejtőzködő Székelyföld)
Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött el a Székelyföldi fürdőépítő kaláka Csíklázárfalván, amelynek eredményeként évente egy-egy új népi fürdőt teremtettek előbb Hargita megyében, majd Háromszéken. Amolyan Székelyföldi sajátosságok, kis ékszerdobozok jöttek a világra, amelyek – hasonlóan számos más értéktárgyunkhoz – nem hivalkodóak, inkább szemérmesen rejtőzködőek, s melyeket, ha valaki látni akar, hát meg kell keresnie. A 2001-ben elindított mozgalom szépen példázza az összefogásban rejlő lehetőséget, miközben az elmúlt másfél évtized alatt éppen az összefogás fogalma vált elhasznált szlogenné, amely inkább a közös erő hiányára, mintsem létezésére utal. Másfél évtized után a népi fürdők mai állapota nem feltétlenül rózsás. Rápillantva háromra az első hullámban építettek közül – Nyírfürdő, Sóskútfürdő és Sószékfürdő –, felemás az élmény, látni szépet is, de csúnyát is. Szubjektív vázlatunk egy Csomád környéki útvonalra villant, amely autóval kényelmesen bejárható egy nap alatt. A térségben különleges helyszínek sorakoznak, megannyi, szemnek és léleknek egyaránt kedves.
Lázárfalvi nyitány
Szép, őszi napon egyszerűen jó Csíkkozmásról Lázárfalva felé kanyarodni, a Csomád vulkáni kúpja felé tartani, majd átsuhanni a jellegzetes, végállomásszerű településen. Az út egészen a falu határában lévő Nyírfürdőig visz, a helybéliek azt mondják, a gólyafészkes villanyoszlopnál kell jobbra térni. Az első Székelyföldi fürdőépítő kaláka alkalmával, 2001-ben újjáépített Nyírfürdő ma is meglepően jó állapotban várja látogatóit, ez ellenben néhány más népi fürdő esetében már nem mondható el, például a tőszomszédságában lévő, 2002-ben felújított tusnádi Nádasfürdőt a téma ismerői már kevésbé javasolják megtekintésre, rögzítvén, hogy az szinte teljesen elpusztult. És ez nem egyedi példa. A 2001. augusztus 4-én kezdődött lázárfalvi kalákához egy különös fürdőzési történet is kapcsolódik, miként Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva 2013-ban megjelent, Székelyföld fürdői című könyvében olvasható: „Ábrahám Lajos polgármester (közigazgatásilag Lázárfalva Csíkkozmás községhez tartozik, szerk. megj.), aki nem hitte, hogy egy hét alatt elkészül a fürdő, a következő könnyelmű fogadást tette: – Ha elkészül a medence, akkor ruhástul megfürdöm. Augusztus 12-én a polgármester ruhástul megfürdött.”
Aligha múlhatott ezen a csobbanáson, hogy maga a fürdő jól tartósítottá vált, a konzerválás kulcsa vélhetően a lázárfalviak törődésében keresendő, abban, hogy kis fürdőjüket magukénak érzik, s tesznek is azért, hogy jó állapotban mAradjon meg. Megéri, mert tágas, szellős, egyszerűen jó levegőjű hely. Nyírfürdő kissé magasabban fekszik a falunál, így a jó kilátás biztosított: a közelben a Csíki-havasok, távolabb pedig a Hargita szürkéskék vonulata. Erős a büdösgödör, azaz a mofetta szaga, de a mintegy két méter széles, négy méter hosszú medence vize is határozottan bugyog. A fából épített fürdő és környéke rendezett, nyírfák ölelik. Borvízforrás, lábáztató, öltöző, illemhely is található, tőszomszédságában később vendégház és fedett, asztalos rész is épült. Az utóbbi épület hasonmása megtalálható Sószékfürdőn is, ám egyik helyszínen sem derül ki, valójában mi a rendeltetése, egy tábla csupán annyit jelez, hogy a létesítmény Hargita megye Tanácsának támogatásával jött létre, illetve az is olvasható: „Építjük Székelyföldet”. Az viszont már nem derül ki, hogy a házat ki, milyen feltételek mellett lakhatja, használhatja.
Lázárfalva tehát közel, a mofettával szemben lévő oldalra kilépve szépen látszanak a házak, de alapvetően csend honol. Megnyugtató itt lenni, aki békességet keres, jó eséllyel talál, aki társasággal nézelődne, beszélgetne, falatozna, jó helyen jár. És persze fürödni is lehet, a víz nem piszkos, csak immár nyilvánvalóan hideg, a medence körüli faburkolat viszont aránylag ép, nem is korhad. Amikor nincs tömeg, ricsaj, Nyírfürdő a nyugalom szigete. A nyírfák miatt kicsit lengyeles, kicsit oroszos, ám valójában ízig-vérig székely.
Lugas helyett posványos
A fürdőlátogatás a Nyergestető irányába folytatható, a történelmi emlékhelyen túlhaladva, majd a Kászonok felé ereszkedve, az út bal oldalán fák közé rejtve húzódik a jobb időket látott kászonújfalusi Sóskútfürdő. Állapota siralmas, a nyár közepe óta csak a termetes kereszt körüli fű lett kisebb, a fürdő állapota továbbra is lehangoló. Megkopott, megfakult, megrogyott minden, a bejárat is lomboktól, gaztól takart.
A Kászonújfalu szomszédságában lévő, évekkel ezelőtt üde és hangulatos fürdőt a kalákázók 2004-ben varázsolták az út mellé, lehetővé téve a mindenkori vándornak, hogy pihenjen, szusszanjon egyet emberi, meghitt környezetben. Persze, aki több órára vagy akár egy egész napra érkezett, az is barátságos, egyedi környezetbe került. Hiszen ez is szellős, jó kilátást biztosító hely, ám az egykori lugas mára bozóttá és gyommá változott, a fák között elhelyezett asztalok rozzantak, nem a látogatók, hanem falevelek pihenőhelye. Az egész inkább út menti vécé jellegű, mintsem fürdő: szemetes, a padmAradványok alig használhatók, a medence körüli faszerkezet korhadt, a lábáztató már alig látszik a növényzettől, s a felirata szerint a cukorbaj kúrálására javallott forrásra pedig egy jókora fa dőlt. Hónapok, de lehet, évek óta így van. A jókora asztalnak, padoknak otthont adó fedett rész padlója foghíjas, a mennyezeti gerendákra az erre járók bicskával vésték be keresztnevüket, a primitív pusztítás nyomait.
Posványos, otthontalan hely. Romlása megállíthatatlannak tűnik.
Fűzkápolna a pusztában
A Sóskútfürdőről lehangolódottan visszafordulót a Nyergestetőn túl, Csíkkozmás előtt Sószékfürdő fogadja. Hármas kereszt jelzi a letérőt, s földút vezet a sík, nedves területen lévő fürdőig. Sószékfürdő 2003-ban öltötte magára mai gúnyáját, melyet aránylag jó állapotban őriz. A vendégház semmiféle életnyomot nem mutat, ám mellette fedett, hosszú asztal padokkal, rendezetten. A ház itt is később került a fürdő területére.
Az persze kevésbé valószínű, hogy a derék csíkkozmásiak a tenger helyett inkább fürdőjüket részesítenék előnyben, ám ha mégis, akkor ez a lokálpatrióták fellegvára. Persze, nem jut mindenkinek tengerpart, ezért értékelendő a sós Sószékfürdő, amely érdekes, izgalmas hely az ingoványos, lápos mezőben. Fapalló vezet az ötszögű, fényben úszó kis fürdőhöz, majd az árnyékos Fűzkápolnához, ez az egyedüli fedett hely a fürdő területén, benne kis padok, fapadlóból, sugarasan kialakított járdával, amely helyenként szétesőfélben. A középen lévő, rovásírásos kőtömb körül le lehet ülni, s a szakrális tér egyediségét a fűzfák összefonódása, a lombok oltalmazó ereje adja. Meditációra alkalmas hely, a fűzfalevelek közötti réseken pedig távolabbi hegyek, dombok sejlenek. Csend, béke, szellő, fuvallat. A bensőségesség érzetét csak a romlás, a pusztulás apróbb, itt is érzékelhető jelei csorbítják: korhad a fa, ingatag az ösvény, s már maga az ötszögű fürdő is javításra szorul. Ám délután napfény költözik a kis medence köré, s aki leül padjára, ellenfényben láthatja a háttérben őrködő Csomád tömbjét. Megismételhetetlen kép.
Pár méterrel odébb három sószék kínálja magát, vagyis sós vízbe épített székek. Érdekes szerkezet, csak a fürdővíz füves, mohás, apró élőlények hemzsegnek benne. Nem lehet nagyon kívánt így az ülőfürdő, de a sószékek látványa, akár kissé magasabbról, a közeli meredélyről, csipkebogyós ágak szövetén át, megragadó. A fürdő szélén egy kis, mélyedésszerű szentély, kőből kialakított grotta imát mondókra vár.
A szomszédos dombon eközben számosan és serényen szedik a pityókát. * Három aprócska székely fürdő tehát: Sóskútfürdő a gazdátlanság jelképe, ha kisebb mértékben ugyan, de Sószékfürdő birodalmába is beköltözött az erózió, Nyírfürdő pedig hű mArad önmagához. Három helyszín, három sors. Tündöklés és bukás. Nem csak építeni nehéz, talán még nehezebb gondját viselni mindannak, amit összefogással sikerült feltámasztani, majd odaajándékozni egy-egy kisközösségnek. Melynek tagjai tehetségük és tudásuk szerint bánnak vele.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borboly Csabát hallgatták ki elsőként
Maratoni, több mint nyolc órás tárgyalás volt hétfőn a Hargita megyei törvényszéken a Borboly Csaba és tizenkét másik személy ellen folyamatban levő büntetőperben.
A délben kezdődött tárgyalás első része az ügyvédek kifogásainak felsorolásaival és az ezeket követő vitákkal telt. A tárgyalást vezető Vlad Neagoe bíró nemcsak a halasztási kérelmet, hanem a Borboly Csaba ügyvédje által kért, a hivatali visszaélés büntető törvénykönyv általi meghatározásával kapcsolatos alkotmánybírósági döntésnek a perre vonatkozó alkalmazását is elutasította.
Úgyszintén nem talált meghallgatásra az a kérés sem, hogy az alkotmánybírósági döntés figyelembe vételével, új jogi besorolással fogalmazzák újra a vádiratot. A lehallgatási jegyzőkönyvek kizárását is kérték a bizonyítékok közül, mivel az ügyvédek szerint nem egyértelmű, hogy kik végezték a lehallgatást, és az mennyire volt törvényes – erről következő alkalommal döntenek.
Borboly Csabát hallgatta ki elsőként a bíró a vádlottak közül. Ő elmondta, 2008-ban, amikor a megyei tanács elnöke lett, úgy látta, nagy az igény a megyei utak aszfaltozására, ehhez igyekezett pénzt szerezni, de mivel nem szakember, az útfelújításokkal kapcsolatos feladatköröket átruházta Sófalvi László alelnökre.
Borboly kifejtette, négy év alatt azért sikerült 150 kilométer megyei utat leaszfaltozni, mert a korábbi, szükségtelenül nagy értékű útfelújítások helyett a kisebb kategóriába sorolt utakon kisebb költséggel, hatékonyabban tudtak dolgozni, és a legkisebb árat fogadták el a versenytárgyalásokon.
A kifizetéseknél belső szabályokat, előzetes pénzügyi ellenőrzést vezettek be, és a döntéshozatalnál ő a szakemberek javaslataira támaszkodott. A kihallgatás a vádiratban szereplő eseteket érintő kérdésekkel egy későbbi időpontban folytatódik.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály ( DNA) 2013-ban azért emelt vádat Borboly és társai ellen, mert álláspontja szerint a Hargita megyei önkormányzat elnöke indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket két cégnek. Ezzel a vádhatóság szerint ő és feltételezett bűntársai 1,1 millió eurós kárt okoztak a román államnak.
Kovács Attila |
Székelyhon.ro

Kisbacon nagy kincsei
A Bodvaj Egyesület az év elején fogott neki a Kisbaconi Települési Értéktár elkészítésének: tavasszal és nyáron anyaországi szakmai szervezetek támogatásával végzett dokumentáló munka során negyvenkét megőrzésre és ápolásra érdemes értéket azonosítottak. Hogy a félezer lelket sem számláló falu ilyen gazdagnak mondhatja magát, nem csoda! Ottjártunkkor csak falujuk múltjára, hagyományaira, szellemi örökségére és napjainkban végzett munkájára büszke emberrel találkoztunk. Olyanokkal, akik egyként vallották: számukra Kisbacon a világ közepe, érdemes ott élni. A múlt hónap végén otthonos környezetben, a volt paplakban fotók, kisfilmek, térkép, makett, illusztrációk és ízek révén mutatták be az értékeket: Benedek Elek szellemi hagyatékát, a kalákával létrehozott népi feredőt, a tájházat, a templomot, a párját ritkító vízimalmot, a helyi kezdeményezésként létrehozott Kenyér útja programot, a húsvét ünnepét megszépítő tojásírást, a sajtkészítést, mi pedig nyomukba eredtünk, azokat kerestük fel, akik továbbéltetik mindezt.
Elek apó ma is itt él
Benedek Elek és Kisbacon neve örökre összefonódott. Nem véletlen ez! A kis erdővidéki közösség még adott nemzetünknek okos embert, soraiból még emelkedtek ki olyanok, akik szélesebb körben elismerésnek örvendtek, de olyan nagy hatású szellemi óriás, mint Elek apó, addig sem, azóta sem. Napjaink Kisbaconja hálás is örökségéért, s olyannyira ragaszkodik Benedek Elekhez, mint Benedek Elek ragaszkodott szülőföldjéhez. Ez tetten érhető a 2009-ben felavatott, Vargha Mihály által készített, az Apó ölébe és karjába csábító szoborban, de abban is, hogy születésnapját szeptemberben évről évre a magyar népmese napjaként ünneplik, a művelődési házban megtekinthető állandó bábkiállításon meséinek szereplői elevenednek meg, kalauzolnak gyermekkorunk különleges világába. A mese varázslata széles körben érződik: éljünk bár modern korban, csábíthatnak úton-útszélen a technika vívmányai, a gyermekek ma is ragaszkodnak, most is rajonganak az okos lányokért, az öreg királyokért, a szegény legényekért, a tündérekért, és jóformán nem telik el nap, hogy a Mari-lak ajtaját ne lépnék át tucatjával – meséli Szabó Réka, Elek apó dédunokája, az emlékház vezetője. Jönnek a Székelyföldiek, az erdélyiek, az anyaországiak, s egyre több látogató érkezik a diaszpórából, távoli vidékekről. Szép számban akad visszatérő vendég is – olyan, ki gyermekként már megfordult a kisbaconi mesemondó hajlékában, most pedig gyermekével, unokájával járja végig a rég kitaposott ösvényt. A mese mindannyiunké, de a kisbaconiak kicsit mégis inkább magukénak vallhatják: mert míg máshol úgy tudják, Elek apó személyesen nem, csak művei által él, addig az otthoniak biztosak benne, „a visszatérő ember” rajtuk keresztül most is munkálkodik, most is éltet. Közösségük kovászai
Úgy tartjuk, nem üdvös az öndicséret, ám a Bodvaj Egyesület tagjainak elnézhetjük, hogy az értéktár összeállításakor magukat is lajstromba vették. Elnézhetjük, mert működésük tizenhárom esztendeje alatt nemcsak új programokat vittek falujukba, hanem csapatot alkottak, munkájukba bevonták a közösséget, erősítették, összekovácsolták. Nekik köszönhető és kezdetektől az egyesület szervezésében valósul meg a Paprika Jancsi szín- és bábjátszó tábor, közel tíz esztendeje évente negyven-ötven gyermek az Erdei Iskola sátortáborban ismerkedik a természetvédelem alapjaival, minden alkalommal hozzájárulnak falujuk szépítéséhez is valamilyen módon, például patakmedret tisztítanak, a központi parkba virágot ültetnek, rendszeresen játszóházat vezetnek, kézműves-tevékenységet tartanak, nemzetközi ifjúsági csereprogramokat és képzéseket bonyolítanak le. A közművelődésből is kiveszik részüket: néptáncelőadásokat, táncházat szerveznek, bábszínházi előadással rukkolnak elő, s hozzájárulnak, hogy a vendégrendezvények sikeresek legyenek. Az utóbbi időszakban szinte észrevétlenül a turizmusba is „belefolytak”. Benedek Elek olyan „reklámot” jelent a falunak, hogy hirdetésre nem kell költeniük, s mégis tódulnak a vendégek. Nem túlzás, tényleg tódulnak – mondotta Benedek Huszár Márta, az egyesület vezetője: nem számolják, de évente minden bizonnyal több ezren jönnek, hogy megtekintsék a Mari-lakot és elzarándokoljanak Elek apó sírjához. Csakhogy egy kis, alig hétágyas panziótól eltekintve nincs, aki vendégfogadással foglalkozna. A Határtalanul! program keretében érkezők közül többen is megkeresték a leginkább „látható” egyesületet, tudnának-e segíteni a nagy kirándulásban megéhezőknek, elfáradóknak. Bár nem vág tevékenységükbe, nem utasítják vissza a felkéréseket, s az otthon fellelhetőből, illetve falustársaiktól beszerzettekből készítenek hidegtálat. Arra is volt példa, hogy a nagyvárosi forgatagból az erdővidéki tájakra érkező gyermekek itt kóstoltak először házilag eltett lekvárt, sütöttek nyárson szalonnát, ettek frissen, az esztenáról hozott sajtot. Benedek H. Márta azt reméli, ebbe a munkába többen is bekapcsolódnak. Van tennivalójuk bőven: az elkezdett munkát folytatni kell, győzni kell azt. A ragaszkodás háza
Napjaink embere nem annyira vallásos érzületű, templomba egyre kevesebben járnak, mégis, bármely értéktárban helye van a templomnak. A kisbaconiak is bevették, de nem illendőségből: 220 éves falai közt nem a csend honol; kevés az a hét, hogy ne telne meg gyermekhanggal vagy felnőtteket megszólító rendezvényt ne fogadna be. Az egyházközség hagyományos tevékenysége mellett – vallás- és bibliaóra, az ökumenikus imahét alatt vendéglelkészek által tartott istentiszteletek, a vegyes kórus próbái és előadásai – szeretetvendégséget tartanak, ősztől tavaszig szervezik az anyák klubját, történelmi megemlékezéseknek adnak helyt, megtartják a magyar kultúra napját, anyák napi műsort állítanak össze, s a sort még lehetne folytatni.
Miért ragaszkodnak ennyire a kisbaconiak templomukhoz? – tettük fel a kérdést a lelkésznek, Farkas Vilmosnak. A tiszteletes szerint a válasz nem a jelenben, hanem a nagyon távoli múltban keresendő: templomukat – sorban a harmadikat – 1793–1796 között olyan időben emelték, amikor a világban békességből kevés, szegénységből sok volt, ám áldozatvállalásuk révén mégis célt értek. A közösséget alkotó ötvennyolc család nem várt pályázati pénzre, nem keresték a pénzes politikum barátságát, a nevüket történelembe írni kívánó üzletemberek támogatását, nem gyűjtöttek érdekükben külföldi hittestvéreik, hanem önmagukat megadóztatván, javaikat felajánlván, kalákát vállalván építették meg Isten hajlékát. Közös kincsnek tekintették a templomot, ragaszkodásukat pedig nemzedékről nemzedékre továbbadták – ez érződik mind a mai napig.
Kisbacon régi arca
Csupán a szülőföld iránti szeretetből, magánerőből valósult meg néhány éve a kisbaconi tájház. Létrehozója, Németh Erzsébet nyugalmazott tanítónő közel tíz esztendeje vásárolta meg a szülőházával szembeni, gyermekkora óta jól ismert épületet. A lelakott házra ráfért a felújítás, de mivel a régi, hagyományos módszert már senki sem ismerte pontosan, némi kísérletezésre is szükség volt, hogy megfelelő minőségű tapasztóanyag készüljön.
Lapunk munkatársa, Demeter Virág Katalin Tájház született Kisbaconban című riportjából idézünk: „Gyermekként az egyik kedvenc mesterség számomra a tapasztás volt. Engedték csinálni, ahogy tudtuk, s utánunk simították. Itt segítséget is kaptam. Kalibáskőről jártak hozzánk gyermekek, s mondták, ha félbehagyható lenne, akkor folytatnák a tapasztást. Gondolkodtam is, hogy a mai gyerek belenyúl-e majd abba az anyagba, amihez tehéntrágya is kell? Örömmel jöttek, lehúzták cipőjüket, lábbal dagasztották, ahogyan mi is annak idején, s utána kézzel tapasztottak – meséli. – Mi úgy mondjuk, szénamurha, azaz törmelék, agyag, homok és tehéntrágya elegyét használjuk. Az arányokat nem ismertem, aztán addig adagoltam, míg rájöttem a titkára, csupán annyit tudtam, hogy addig kell dolgozni vele, míg a kapától elválik.
Erzsike néni úgy véli, jó lett volna ismét kulimáncolni – ahogyan régen hívták ezt a munkát –, de egészsége nem tette lehetővé. Az 1920-ban készült kis épületet korábban háromszor tapasztották, kívül-belül, ahogyan a szoba földjét is, a konyháé azonban eredeti állapotban maradt – a tanítónő úgy véli, látniuk kell a mai gyermekeknek, milyen körülmények közt éltek a régiek.” Erzsike néni célt ért. A parasztház – talán régebb megszokott méretű volt, ma viszont picinek hat – igazi látványossággá nőtte ki magát. Az évek során a maga által gyűjtött régi tárgyakon kívül rengeteg ajándékot is kapott, hagyományos használati tárgyakat lehet megtekinteni. Mert hol is láthatnánk már „divatból” kiment mezőgazdasági felszerelést, gabonás szuszékot, ordafőzőt, dézsát, vajköpülőt, kézzel varrt, díszes falvédőt, gyapjúból szőtt szőnyeget, vagy tudnák meg, mi is az a perefernumlevél. Adjuk vissza a szót kollégánknak: „Kisbacon tájháza több hát, mint a kistérség hagyományos tárgyi emlékeinek gyűjteménye, ezzel a jóleső érzéssel távozom. Németh Erzsébet közösségét gyarapító, értékmentő munkához látott, mely számára egyben időutazás is, hisz – mint állítja – minden csoportvezetés a szüleihez, nagyszüleihez röpíti vissza az időben. Egy olyan korba, amikor a mindennapok talán küzdelmesebbek voltak, mint ma, ám a régiek pontosan tudták, munkájuknak úgy van értelme, eredménye, ha abban mindenki osztozik, s ha tisztességgel úgy végzik el, hogy örököseik számára is gyümölcsözzék. Meggyőződésem, a kisbaconi tájház megálmodója is valami hasonlóban hisz.”
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)