Múzsák találkozása a szecessziós múzeumban
Negyedik alkalommal találkoztak a Múzsák a Nagyváradi Holnapfeszten, közel ősi lakhelyükhöz, a helikoni ligethez, mivel a szombaton zárult háromnapos rendezvény a város egyik legújabb művészeti terében, a szecessziós múzeumnak otthont adó belvárosi Darvas-La Roche-villában zajlott: szó, dal és kép közös, interdiszciplináris művészeti élményt nyújtott az érdeklődőknek.
Művészeti ágak összefonódása
A szervezők, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője, Simon Judit újságíró, szerkesztő, valamint Ramona Novicov művészettörténész tartotta a csütörtöki megnyitót, majd a Kocsis Csaba vezette berettyóújfalui Körömvirág együttes mutatta be a határ mindkét oldalán élő kortárs magyar költők megzenésített verseiből összeállított műsorát. Énekeltek verset Markó Bélától is, aki a Körömvirág után mutatta be Kerítés című, legújabb kötetét.
A költő-politikus elmondta, újabb mandátumért már nem indul az őszi választásokon, ezt öt éve döntötte el, a versek mellett viszont egyre gyakrabban ír publicisztikát, nagy élvezettel. Új kötetéből felolvasott néhány szabadverset, majd dedikált. Az első napot a Képek és szavak című, Ujvárossy László képzőművész-egyetemi tanárral folytatott beszélgetés zárta, aki azt az élményét is megosztotta a jelenlevőkkel, amit a velencei biennálén is tapasztalt: a fiatal művészek egyre inkább a többi művészeti ággal való összefonódást kedvelik, olyannyira, hogy már nem is a képzőművész, hanem „csupán” a művész önmeghatározást használják.
Tényregény az „ordas időkről”
A pénteki programsort a MÚRE Brassai 2015 sajtófotókiállítás megnyitója indította. Rácz Éva, a magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke és Ramona Novicov a fotóművészet lényegéről, a pillanat megörökítésének lehetőségéről és a sajtófotó valóságot feltáró dokumentumszerepéről beszélt. Szűcs László elmondta, a verseny kiírásakor romániai magyar fotósokra számítottak, de végül több országból érkeztek művek, alkotóik valamiképpen mind kapcsolódnak Erdélyhez, ha másként nem, érzelmileg.
Az eseményen könyvbemutató is várta a közönséget: Simon Judit látta vendégül Forgách András magyarországi írót, akivel Élő kötet nem mArad című könyvéről beszélgetett. A tényregény azt a jellegzetesen huszadik századi, kelet-európai családi tragédiát írja meg, amit Esterházy Péter a Javított kiadásban, csak Forgách az édesanyjáról tudja meg, hogy a III/1-es érintettséget. Megható őszinteséggel beszélt a hír fogadásáról, az azt követő eseményekről, hangsúlyozva, hogy rég elhunyt édesanyjához való kötődése mit sem változhat az „ordas idők” miatt.
Kinde Annamária költőről neveztek el díjat
A fesztivál második napját Élő Várad – Nagyvárad és a progresszió címen fórum és felolvasás zárta Tasnádi-Sáhy Péter irányításával, fiatal tollforgatók – Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa, Mihók Tamás és Bíró Árpád Levente közreműködésével. A fiatalok leginkább azt nehezményezték, hogy nem érzik, hogy Váradon lenne olyan mentor, szellemi irányító, akihez alkotói problémáikkal bármikor fordulhatnának, illetve akit mesterükként követhetnének.
Ez a téma tulajdonképpen átvezet a harmadik fesztnap délutánjába, amikor bemutatták a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária Nagyváradi költőről elnevezett díjat, Deák Árpád művét. Szűcs László elmondta, a márvány talapzaton stilizált bronz angyalszárnyakat ábrázoló alkotást évente egy olyan fiatal alkotó kapja majd, akinek még nincs kötete, de már megérett rá. Kiemelte, mennyire szívén viselte a korán elhunyt költőnő a fiatalok felkarolását, alkotói kört szervezett és az ő ötlete volt a Várad folyóirat Várad Junior rovata. Az idei díjat majd az október végi Könyvmaratonon fogják átadni, addig talán elkészül Kinde Annamária síremléke is, ugyancsak Deák Árpád műve.
Ami a szerepek álarca mögött rejtőzik
A rendevénysorozaton a színházi alkotókkal is tartottak beszélgetést: Novák Eszter rendezővel, a Szigligeti Színház művészeti vezetőjével, majd Bíró József Nagyváradi születésű Kolozsvári színésszel. Novák Eszter beszélt erdélyi gyökereiről, Marosvásárhelyi, illetve Budapesti rendezéseiről, művésztanár tevékenységéről és arról, mit jelent számára a Szigligeti Színház művészeti vezetése.
Bíró József elmondta, színészi pályája a legendás Kortárs-csapattagsággal kezdődött, a színiakadémia elvégzése és rövid kitérők után pedig a Kolozsvári színházban teljesedett ki. Mindkét színházi alkotóművész kiemelte, nem az erőltetett aktualizálás vagy múltba fordulás a fontos, hanem a mindenkori ember sokszor egyértelmű, de inkább rejtélyesen összetett arcának felmutatása az egyes szerepek álarca mögül. A Holnapfeszt eseménysorát színházi előadás zárta: a Szigligeti Színház fiatal művészei Tasnádi-Sáhy Péter rendező szakos hallgató vizsgaelőadását, a Kés a tyúkban című darabot mutatták be.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Késik a megfelelő válasz
A polgárok biztonsága a legfontosabb
Pénteken Érsekújváron Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának ( FUEN) elnöke, az RMDSZ külügyi titkára Gulyás Gergellyel, a Magyar Országgyűlés alelnökével és Csáky Pállal, a Magyar Közösség Pártjának európai parlamenti képviselőjével közös beszélgető esten vett részt, áll az RMDSZ tegnapi közleményében.
„Az őshonos nemzeti kisebbségek kérdésköre az Európai Unió egyik nagy megoldatlan témája. Sajnos, az alapító atyák a szőnyeg alá söpörték, mint olyan témát, amely körül nem sikerült konszenzust teremteni. Nyugat-Európában ennek ellenére a legtöbb helyen sikerült a kisebbségi közösségeknek kedvező megoldásokat találni. Ebben a FUEN-nek fontos szerepe volt” – fogalmazott Vincze Lóránt. Az őshonos kisebbségek és az európai migránsválság összefüggéseiről szervezett találkozó házigazdája Nagy Dávid, az MKP helyi önkormányzati képviselője volt.
A FUEN elnöke úgy véli, a kelet-európai bővítéssel újabb megoldatlan problémahalmaz adódott a meglévőkhöz, sok államban a többség–kisebbség párbeszéd megrekedt, és az őshonos nemzetiségek többnyire sikertelenül kérik az európai intézményektől jogaik védelmét, a kisebbségi kulturális értékek megbecsülését. „Ma nem könnyű feladat felhívni a figyelmet a kisebbségi közösségek nehézségeire. Az EU egyik legnagyobb kihívása a migránsválság, és egyre késik a megfelelő európai válasz. Brüsszelben ma úgy látszik, mintha ez a kérdés már nem létezne, a Brexit uralja a napirendet, holott Görögországból és Olaszországból naponta érkeznek hírek újabb menekültek partraszállásáról, akik útnak indultak a balkáni útvonalon. A hezitáló tagállami vezetőket közvéleményük is sürgeti, hogy minél hamarabb találjanak egy világos megoldást, amelynek középpontjában az európai polgárok biztonsága áll. Ez ma mindennél fontosabb” – összegzett az RMDSZ külügyi titkára.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az iskola, ami miatt szeretnék újra elsős lenni
Ahol a wifi alapértelmezett, színes ernyők nyílnak a plafonról, és parajdi sóval körülvéve lehet olvasni. Ez a szamosújvári Magyar Szórványközpont.
Előre szólok, hogy ez személyes lesz, mivel szamosújvári vagyok. Nyolcadik osztályig ott végeztem, és bár sosem utáltam különösebben iskolába járni, nem mondhatom, hogy Kolozsvárra jövetelem után hiányzott, főleg az épületek nem. I.-IV.-ben egy kicsi, betonudvarú épületegyüttesben tanultunk, V-VIII.-ban meg már nagyobb, hasonlóan "barátságosban".
Azoknak a gyerekeknek, akik most kezdik az előkészítő osztályt Szamosújváron, már nem lesznek ilyen emlékeik. A szamosújvári magyar iskola terve nagyjából azóta létezik, hogy én eljöttem, a konkrét építkezés 2010-ben kezdődött, és most, a 2016/17-es tanévet 470 gyerek (előkészítőtől középiskoláig) egy olyan épületben kezdheti meg, amely miatt úgy érzem, hogy jó lenne elölről kezdeni az egészet.
Jól tudom, hogy a korszerű iskolát nem csak a "külsőségek" jelentik. De a korszerűséghez igenis hozzátartozik, hogy amikor az általános iskolás gyerekek is középkategóriás okostelefonokkal szaladgálnak, akkor az informatika laborban ne őskövületeken kelljen Wordot tanulni, hanem 28 vadonatúj laptop álljon a rendelkezésükre. Azt is, hogy a történelem- és földrajztanárok ne töltsenek el értékes időt térképek cipelésével és felszerelésével (vagy akár rajzolásával...), hanem a digitális táblára pillanatok alatt kivetíthessék, és még annyi mindenre használhassák eszközként. Hogy legyen minden osztályteremnek saját szertára, minden gyereknek saját szekrénykéje, a diákokat kreatív, színes, ösztönző környezet vegye körül. És az olyan "apróságokról" még nem is szóltam, hogy az alsósoknál minden teremhez külön mosdó van, a kazánház ultramodern, a wifi alapértelmezett.
Tudom, hogy ezek a körülmények teljesen normálisnak és adottnak számítanak sok helyen, de itt nem volt az. És nagyon, nagyon sok kitartás és (csak most szakadt rám, hogy mennyi) munka kellett ahhoz, hogy a szórványközpontnak ne "csak" annyi érdeme legyen, hogy szórvány - önmagában is nagy dolog ez, de a szórványnevelést a Téka Alapítvány húsz éve végzi, folyamatosan fejlődve, tehát ez nem érint annyira újdonságként -, hanem valódi, 21. századi iskolaépületben kezdhesse meg az idei tanévet 470 diák, hogy tényleg eszközök és kényelem szintjén mindenük adott legyen tanulni.
De ahol a gyerekeket is bevonták az iskola berendezésébe, megkérdezték a véleményüket, hogy mit szeretnének, mire lenne igényük, ott nem a levegőbe építkeznek.
Sebők Rácz Tímea
Transindex.ro

Specifikus román tantervet kér a Makosz
A román nyelv kisebbségi diákok számára történő oktatásának megreformálását tekinti idei legfontosabb célkitűzésének a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (Makosz) – számol be Gligor Róbert László a kronika.ro-n.
A diákszervezet képviselői ugyanis úgy vélik, igazságtalan az, hogy a magyar diákok a román anyanyelvűekkel azonos szinten tanulják az állam nyelvét. Mindenkinek az a célja, hogy a magyarság is jól beszélje az állam nyelvét, és ez csak egy kisebbségspecifikus tanterv révén érhető el, fogalmazták meg a hétvégén Jobbágyfalván tartott szabadegyetemükön a Makosz képviselői.
Mint rámutattak, a kisebbségspecifikus tanterv már létezik, csak át kellene vinni a törvényhozáson. Elmondták, ennek érdekében ősztől médiakampányt indítanak a román diákszövetségekkel partnerségben. Úgy vélték, a technokrata kormány, a Tanügyminisztérium is partner lehet ebben, hiszen a szaktárca még soha nem volt ennyire nyitott és engedékeny a diákok jelzéseire, mint most. Néhány napja például azt is sikerült elérni, hogy a kisebbségiek a megmérettetéseken ne a román- és matematikavizsga között, hanem később bizonyítsanak anyanyelvi ismereteikből.
A Makosz huszonkettedik nyári diákönkormányzati szabadegyeteme egyébként laza, jó hangulatban zajlott. Bukaresttől Temesvárig az ország minden szegletéből érkeztek magyar középiskolások a Maros megyei településre. Olyanok, akik csak most kóstolnak bele a diáktanácsok munkájába, de olyanok is, akik két-három éve dolgoznak a szervezetben. Ez és a hasonló nyári rendezvények a diáktanácsok tagjainak képzését biztosítják, ugyanis közülük kerül ki az utánpótlás a Makosz számára, mondta el lapunknak Buryán Tünde főszervező és Bokor Zalán, a médiacsapat vezetője.
Mint kifejtették, a résztvevők csoportokra osztva dolgoztak a csapatszellem kialakításán, kommunikációt, időbeosztást, marketinget, szervezést, vezetői stílust, előadásmódot tanultak. Szerepjátékokban diákönkormányzatokat alkottak, és péntek este egy-egy rendezvény megszervezését kellett bemutatniuk, de előtte megtanulták, hogyan írjanak kérvényt az osztályfőnökhöz, a román iskolaigazgatóhoz, a rendőrséghez, tűzoltósághoz, és hogyan érjék el ezek engedélyezését. A szervezők elmondták, hogy idén nem kaptak pályázati támogatást, így saját alapból és részvételi díjakból szervezték a rendezvényt, ezért is csak ötven jelentkezőt tudtak fogadni. A Makosznak 72 megyei, városi és iskolai tagszervezete van, ezek tagjaiból válogattak, a résztvevők köre pedig mind az ismeretek szempontjából, mind földrajzilag nagyon változatos.
A szabadegyetemen jó hangulat uralkodott, bár nem ragaszkodtak a formaságokhoz, a lazaság nem zárta ki a szakmaiságot. „Nem szükséges folyamatosan zakóban lenni, hogy értékes rendezvényeink legyenek” – jelentette ki Bokor. A szabadegyetemen olyan kérdések is felvetődtek, mint az iskolai szintű konfliktusok, szabálysértések, amelyekkel a diáktanácsoknak szembe kell nézniük, és mint elhangzott, volt már olyan eset, hogy elérték az intézmény belső rendszabályának megváltoztatását. A román környezetből érkezők arról számoltak be, hogy anyanyelvük miatt éri ugyan néha negatív megkülönböztetés őket, de szándékos diszkriminációról már csak elszigetelt esetekben beszélhetünk – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Kisregény a múltról jelennek és jövőnek (Rendhagyó könyvbemutató az Almási barlangnál)
Izgalmas olvasmánnyal, valódi élménnyel lesz gazdagabb, aki kezébe veszi és elolvassa Sütő István Csudálókő című kisregényét, amelyet vasárnap a Vargyas-szorosban található Almási barlangban mutattak be. A baróti Tortoma Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvből megismerhetjük a felelevenített legenda főhősét, Csala vezért a maga hús-vér valójában.
A bemutatón a szerző mellett jelen volt a Tortoma Könyvkiadó igazgatója, Demeter László muzeológus, valamint a baróti Elveszett Világ Természetvédelmi Turista és Barlangász Egyesület titkára, Demeter Zoltán is, akik megosztották az egybegyűltekkel a kötettel kapcsolatos gondolataikat, észrevételeiket. „Örülök, és szeretettel fogadtam a hírt, hogy Demeter Zoltán és Sütő István azt fundálták ki közösen, hogy itt, a könyvben is megjelenő események helyszínén legyen ez a könyvbemutató. Fontos megjegyeznünk, hogy ez a barlang – amelyről a könyv is szól –, ez a csodálatos vidéken található barlangrendszer számos alkalommal óvta az emberek életét a vész idején, itt leltek menedéket az almásiak és az erdővidékiek is” – fogalmazott a Tortoma igazgatója, aki a kisregényt érdekes, izgalmas olvasmánynak nevezte, amelyben a szerző a történet szerkesztése közben megtalálta az egészséges egyensúlyt. Sütő rengeteg székely szófordulatot, tájszót, nevet használ, ugyanakkor alapos helyismeretről is tanúbizonyságot ad, emellett pedig egy izgalmas szerelmi kapcsolatot is kibont a történetből – fűzte hozzá.
A szerző a könyv megírásáról, illetve a legenda felelevenítéséről beszélt: „E szorosnak a két oldalán, a Homoród mentén és Erdővidéken úgy növünk fel, hogy a Csala tornya legendáját folyamatosan halljuk, ismerjük. De vajon el tudjuk-e képzelni a hús-vér Csala vezért? Én ezt tettem ebben a kis könyvecskémben, ugyanis meggyőződésem, hogy Csala vezér éppen úgy állt itt a maga idejében, mint most mi, ennyire valóságosan. Megpróbáltam újraéleszteni a legendát, beleszőve a saját családunk, a Vargyason nemrég gyökeret eresztett Sütő család egykori tagjait is. Manapság nem sok történelmi regény születik, nekem sem sikerült azt írni, de nem is ez a lényeg. Remélem, hogy aki elolvassa ezt a kis kötetet, elgondolkozik azon, hogy van-e jogunk erre a sok nyafogásra, depresszióra, mindenféle panaszkodásra, amit folyamatosan kiengedünk magunkból. Hiszen ha négyszáz vagy nyolcszáz évvel ezelőtt élt őseink sokkal nehezebb életkörülmények között helyt tudtak állni, mi mért nem tudnánk ma ugyanazt tenni?”
Demeter Zoltán, az Elveszett Világ egyesület titkára gratulált a szerzőnek és a kiadónak, és arra biztatta Sütő Istvánt, hogy folytassa az írást, hiszen jól áll a kezében a toll. A könyvbemutató végén egyperces csenddel emlékeztek a néhai Dénes István geológus-barlangkutatóra, a Vargyas-szoros őrangyalára, majd koszorút helyeztek el a barlangban 2006-ban állított emléktáblája előtt.
Albert Egon
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok és galambok
Esettanulmányt lehetne írni arról, miként fejlődött ki és vált általános jelenséggé az elmúlt évtizedekben Romániában a felelősség áthárítása, de legalább is az azzal való próbálkozás.
A politikából jószerint teljesen kikopott a felelősségvállalás fogalma, egy-egy elveszített választás esetén például a politikai alakulatok és annak képviselői sohasem magukban keresik a hibát, hanem külső körülményekre fogják a kudarc okát: a választóik nem mentek el szavazni, mert esett, havazott, fagyott, kánikula volt, az ellentábor félrevezette, megvesztegette, megzsarolta a szavazópolgárokat, az emberek kiábrándultak a politikából stb.
De igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a kifogáskeresés csak a politikusok sajátja, ez a tulajdonság ugyanis az egész társadalomra jellemző. A román köznyelvben immár szólásként meghonosodott „mortul e de vină" (a halott a hibás) típusú verdikt minden egyes esetben magyarázatként szolgál, amikor valaki ki akar bújni a felelősségre vonás alól, vagy az igazi vétkest nem lehet, nem szabad felelősségre vonni, emiatt olyasvalakinek kell elvinni a balhét, akinek már úgyis mindegy. Legyen az halálos áldozattal járó közúti baleset, gondatlanságból elkövetett emberölés, gazdasági bűncselekmény, pénzügyi panama vagy közpénzek elsikkasztása, bevett szokás hajmeresztő kifogásokkal takarózni.
A román és a montenegrói labdarúgó-válogatott vb-selejtezőjének otthont adó Kolozsvár Aréna játékterének silány minőségére például a honi labdarúgó-szövetség illetékesei azzal a „magyarázattal" szolgáltak, hogy az Untold fesztivál során megrongálódott gyepszőnyeget nem lehetett újrafüvesíteni, mert a galambok felcsipegették a magvakat. Ráadásul az indoklás szerint éjszaka támadtak a szárnyasok, amikor nem volt ki elkergesse őket. Az ornitológusok azóta is kutatnak az éjjel aktív galambfajta után...
Hasonló pengelogikával operál a Kolozsvári polgármesteri hivatal is, amikor arra hivatkozva érvel a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésének elutasítása mellett, hogy a táblákat akkor sem rakta ki, amikor még elérte a törvényben szereplő húsz százalékot a kincses város magyarságának számaránya. Akkor meg minek helyezzék ki most, 16 százaléknyi magyarnak? Vessenek magukra a magyarok, hogy ennyire fogy a létszámuk! Lám, meg is találtuk az igazi felelősöket...
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Nyugodt tanévkezdés a Szent László Líceumban
Festés, mázolás, ablak-, ajtó- és tetőcsere, padlójavítás, parkettázás, lakkozás, az udvarnak a rendbetétele zajlott az elmúlt nyáron, illetve néhány munkálat még hátra van a Nagyváradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban, ahová közel 740 diák jár.
Zalder Éva igazgatónő az Erdély Online-nak arról számolt be, hogy folyamatosan zajlik az épületnek a renoválása. Míg tavaly inkább a konyhára koncentráltak, most az osztályokra, a folyosókra, az udvarra. Három forrásból történt a felújítás ezúttal is. Az egyik az önerő (iskolai belső költségvetés, szülőbizottsági hozzájárulás, és azok az összegek, amelyeket az iskolán kívüli tevékenységekből- mint például a katolikus bál- sikerült összegyűjteni). A másik támogatás forma a Nagyváradi római katolikus püspökségtől, a harmadik pedig az önkormányzattól érkezik. Ebben az évben különösen segít a polgármesteri hivatal, valószínűleg amiatt, hogy rengeteg beadvánnyal fordultak hozzá. Kaptak is egy átiratot Ilie Bolojan polgármester aláírásával, melyben az áll: értékeli, hogy ennyire a szívükön viselik az iskolájuk sorsát, ezért jóváhagy pénzösszegeket belső felújításokra. Tudni kell, hogy mivel egyházi ingatlanról van szó, az úgynevezett nagy javításokat az állam, illetve a helyhatóság nem finanszírozhatja, viszont az aktuális javításokat igen, melyeket ebben és a jövő hónapban végeznek el.
A nyár folyamán osztályokat tettek rendbe, padlókat csiszoltak fel- következik a lakkozás-, meg lett oldva termekben a festés, a meszelés, nyílászárókat cseréltek, valamint az ingatlan egy részén korszerűsítették a tetőzetet a püspökség jóváhagyásával. A polgármesteri hivatal hozzájárulásával a két infólabornak a felújítása történik meg (rossz a padló, régen volt kifestve, leromlott állapotban vannak az ajtók), valamint a folyosóknak a kifestése. Önerőből, közmunkával megvalósult a kápolna teljes rendbe tétele (a karbantartónak és az adminisztrátornőnek a hathatós segítségével, akik ottjártunkor is éppen ott dolgoztak). Megtörtént ugyanakkor a titkárságnak a felosztása, így a két titkárnő hatékonyabban tudja végezni a munkáját.
Osztályok
A beiskolázási tervet sikerült teljesíteni. Minden osztályból van legalább kettő párhuzamos, illetve sikerül elindítani kilencedikben azt a négy osztályt, melyet megajánlottak: a könyvelést, a teológiát, a közélelmezést és a szakács szakosztályt. Van, ahol túljelentkezés volt, és van, ahol kevesebben vannak, de mindenféleképpen megvan az az arány, mellyel nyugodt lélekkel neki tudnak vágni az új tanévnek anélkül, valamilyen speciális engedélyre szükségük lenne. A túljelentkezés a „szakiskolára” jellemző, illetve érdekes módon azt vették észre, hogy a közélelmezési szak az idén sokkal népszerűbbnek bizonyult, mint a könyvelés. Az oka ennek valószínűleg abban rejlik, hogy a diákok nehezebbnek tartják a könyvelést, illetve megerőltetőbbnek az egész négyéves programot. (Amúgy szakértők szerint is tényleg sok olyan tantárgyuk van, ami nehéz és bonyolult). Ami azonban „hátránya” a szakosztályoknak, hogy nagyon kinyúlik az iskolai év, tehát a diákok két-három héttel többet járnak iskolába, mint a többiek a gyakorlati órák miatt.
„Meg vagyunk elégedve azzal, hogy hányan iratkoztak be, ha azt nézzük, hogy Nagyváradon ismét nagyon sok lehetősége adódott a gyerekeknek arra, hogy hol folytassák a tanulmányaikat. Senkinek se kellett a katedráját csökkenteni, sőt úgy tűnik, hogy idén néhány új tanerővel gazdagodik a tantestületünk.”- hangsúlyozta az igazgatónő. Megjegyezte: ahhoz azonban, hogy teljesen „felnőjenek”, szükséges még, hogy a líceumi tagozaton meglegyen évfolyamonként a négy osztály, ami azt jelenti, hogy jövőre még két osztály pluszba lesz, illetve az elemi tagozaton lesz még egy osztállyal több. Az a cél lebeg ugyanis a szemük előtt, hogy legalább 800 diákjuk legyen, mert a finanszírozás szempontjából ez volna ideális.
A hétfő gyűlésen ismertette a vezetőség a tanév struktúráját, hogy minden oktató el tudja készíteni a tantervét. Minden katedrára van tanáruk, tehát a szeptember 12-i első iskolai napon már lesz érvényes órarend. Megszületett már a hittan katedrának az éves programja, ami azért különösen fontos, mert a Szent László Líceumban nagy hangsúlyt fektetnek a lelki nevelésre, tevékenységekre, melyek az iskola jellegzetességét adják. A bentlakást ugyanakkor továbbra is a Caritas Catolica biztosítja a Kanonok soron. Nagyobb hangsúlyt fektetnek ezentúl a délutáni meditálásra, az együtt tanulásra. „Nyugodtan várjuk tehát az iskolakezdést. Úgy érzem, a problémáinkat megoldottuk”- összegzett Zalder Éva.
Lelkiség
Exc. Böcskei László megyés püspök különös hangsúlyt fektet az iskola lelkiségére, a működésben érintettek egymás közti családias, harmonikus kapcsolatára, az ehhez szükséges megfelelő körülmények, infrastruktúra biztosítására. Ezt a célt szolgálja a tanintézmény bevonásával minden augusztus végén megszervezett családi délután is. Minden korcsoport számára külön udvarrészt alakítottak ki a tanintézmény udvarán, illetve az elmúlt nyáron a padokat sikerült részben felújítani, és újakat is kihelyeztek, így szabadtéri órák megtartására is lehetőség nyílik majd.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Hogyan lett „fejedelem” Mihály vajda?
„Pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek”
Bizonyos körökben nem kis felháborodást keltett a Sepsiszentgyörgyi digitális turisztikai tájékoztatóban szereplő mondat, amit az egyik helyi román tanácsos „sérelemként” tálalt, miszerint Mihai Viteazul az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély fejedelmének. Elismerjük, ez a megfogalmazás némileg elüt attól az idealisztikus képtől, amelyben Mihály vajda a három román ország (ebből egyik a 16. századi Erdély lenne) „egyesítőjeként” van megfestve, de sokkal közelebb áll az igazsághoz. Sőt.
Az említett tanácsos felszólalása olyan vihart kavart, hogy még Antal Árpád polgármestert is magyarázkodásra késztette, mondván, a vajdára vonatkozó információkat megvizsgálják, és ha hibásak, akkor kijavítják az infópont tartalmát. Némi módosítás valóban szükséges, mert Mihály vajda mindig és mindenütt azt hangoztatta, hogy 1600-ban ő Rudolf magyar király (a címet 1576 és 1608 között viselte) megbízásából tört be Erdélybe. A megfélemlített rendek is Rudolfnak, s neki csak mint helyettesének (locum tenens) tették le az esküt, aki ezután mint „Mihály havasalföldi vajda, ő császári és királyi fenségének tanácsosa, erdélyi helytartója, hadainak Erdélyben és a hozzákapcsolt részekben kapitánya” címeztette és nevezte magát.
Az első országegyesítő
„A oláh történetírók azt állítják, hogy Mihály Erdély fejedelme volt, s megkoronáztatta magát, azonban ez épp annyira mese, mint az, hogy egyesítette volna Erdélyt Havasalfölddel, s ezzel megalapította volna »Nagyromániát«. Mihálynak ilyen tervei nem voltak, s az erdélyi oláhsággal nem is törődött. Kétségtelen, hogy nagyvonalú ember volt, akit kalandorvére hajszolt arra, hogy minél többre vigye. De oláh nemzeti érzéke nem volt” – írja Asztalos Miklós A történeti Erdélyben (Bp., 1936) – és itt gyorsan megjegyezzük, hogy az oláh megnevezés helyett ma már a román használandó. Az más kérdés, hogy „ő azonban románul (helyesebben szláv nyelven) kibocsátott okleveleiben Havasalföld és Erdély fejedelmének címezte magát” – teszi hozzá Neagu Djuvara román (na jó, makedon) történész A románok rövid története című munkájában (Bukarest, 2008).
Mihály vajda 1600-ban már csak azért sem tekinthető Nagy-Románia megalapozójának, mert a korabeli Erdélyt erős túlzás lenne román fejedelemségnek venni. Nagyjából olyan, mintha a mai Franciaországot neveznénk muszlimnak. A három ország egyfajta politikai egységét Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hozta tető alá, öt évvel korábban. „Mihály, Havasalföld »tekintetes és nagyságos vajdája« ekkor veti alá magát s országát Báthory Zsigmondnak, »Erdély, Havasalföld és Moldva fenséges fejedelmének«, letévén neki a hűbéresküt – olvashatjuk Szádeczky Kardoss Lajos Erdély és Mihály vajda története című munkájában (Temesvár, 1893). – Az 1595. május 25-én kötött szerződés szerint Oláhország vajdástól s összes népével örökös urukul s királyukul választják, és ismerik el Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet.
Ő erősíti meg ezután a havaselvi vajdát mint helytartóját kard-, buzogány- és dárdaküldés által, s a melléje főtanácsul adandó 12 bojárt. Kiváltságok az ő nevében adatnak; főbenjáró perek hozzá fellebbezendők; Havasalföld az erdélyi országgyűlésekre követeket küld; ezek adót szavaznak meg, miről a vajda számadással tartozik; fizetést a vajdának a fejedelem szab meg. A vajda címereiben nem használhatja a »Dei gratia« kifejezést, s csak családi pecsétjével él, míg az országét a fejedelem használja. A tisztviselők a fejedeleméi, nem a vajdáéi; külföldre követeket a vajda csak a fejedelem tudtával s engedelmével küldhet stb. Zsigmond ezek fejében Havasalföldnek teljes erőből való védelmezésére kötelezte magát. Hasonló szerződést kötött Báthory Zsigmond (1595. jún. 3.) az új moldovai vajdával, Rázván (Rézmán) Istvánnal is, kit az erdélyi sereg a törökhöz pártoló Áron vajda helyébe ültetett. Így e három keleti fejedelemség Erdély fönnhatósága alatt úgyszólván egy államtestté alakult.” De hogy ne csak magyar történészt idézzünk, gyorsan ideszúrunk egy mondatot újra Neagu Djuvara fentebb említett művéből: „Báthori Zsigmond egy személyben Erdély, Havasalföld és Moldva fejedelme lett, a két utóbbi vajdája pedig az ő vazallusa…”
Ezen hűségesküjét Mihály később, 1599. június 26-án Báthory András fejedelemnek is megerősítette, miközben hadaival már javában készült Erdély lerohanására. Mézes-mázas ígéreteivel, sűrű fogadkozásaival (az Isten őt oly nyomorúságba süllyessze, hogy eledele fia húsa, itala vére legyen, ha ő az erdélyieket megcsalná – hajtogatta több ízben Báthory követei előtt) azonban úgy el tudta „altatni” hűbérurát, hogy az majdnem elájult a meglepetéstől, amikor hírét vette a vajda beütésének. De nem csak a fejedelmet verte át: Kornis Gáspár, az erdélyi sereg későbbi főparancsnoka is kijelentette, bőrét engedi lenyúzatni, ha Mihály esküszegőnek és hűtlennek bizonyulna… Ma sem tudni, hogy tényleg bízott a vajdában, vagy csak a kezére játszott, de tény, hogy amikor a sellenberki csata elején „engedte elfogatni magát”, sokan árulónak tartották – hogy a következő évben mégis a vajda martalócai koncolják fel; de az már egy másik történet.
Mihály Bodzánál, a Tatárhavas-hágón tört be gyülevész hadaival Erdélybe, hogy tudja maga mellé állítani a Báthoryakat joggal utáló és velük szembe bosszúvágyat tápláló székelyeket. (Több mint 300 évvel később a román hadsereg ezt az útvonalat is használta, nagyjából hasonló „diplomáciai előkészítés” után – hogy finoman fogalmazzunk…) Követei révén sikerült is részben a maga oldalára állítani őket, ősi szabadságjogaik visszaállítását ígérvén, úgyhogy a továbbiakban seregének harmadát a székelyek tették ki.
Innen, a Béldiek mezejéről indult aztán Nagyszeben irányába, útközben végigrabolva a Barcaságot és Szászföldet, és Sellenberk mellett ütközött meg Báthory jóval kisebb seregével. Az erdélyiek még így is majdnem kicsikarták a győzelmet (csapatai már menekülésbe kezdtek, székely kapitányai vették rá a vajdát a folytatásra), ám a kozák zsoldosok átállása megpecsételte az Erdély Mohácsaként emlegetett csata kimenetelét.
Bolyongó egyiptomiak mögött
Miután kémei jelentették, semmiféle ellenállásra nem számíthat, a csatatérről bevonult Gyulafehérvárra. De adjuk át a szót a kortárs erdélyi krónikásnak, Szamosközi Istvánnak (1570–1612):
„Maga Mihály Gyulafehérvári bevonulása alkalmából nemes vérű, ragyogó, kékesfehér szőrű rác paripán lovagolt. Előtte kötőféken vezettek másik nyolcat, mindet drága arany- és ezüstszerszámmal felkantározva. Ő maga aranyszálakkal átszőtt, fehér selyempalástba és ugyanilyen anyagból készített ruhába volt öltözve. Palástjának szegélyén elöl széles csíkban, több sorban hímzett aranysólymok – családi címerének madarai –, amelyek mintha csőrükkel csipkedték volna egymást. Övén arannyal bevont és piros ékkövekkel kirakott kard függött. Magyar süveggel fedett fejét a baleári daru fekete bóbitájából készült, gazdag tollbokréta ékesítette. Bokáig vörösessárga kordovánbőrből, úgynevezett karmazsinból készült saru fedte a lábát, lába szárát egészen térdig borító sarukötője – ugyancsak sárga selyemből – sorban rávarrott gyöngyöktől csillogott. Ilyen büszke, még ünnepi játékokhoz vagy menyegzőhöz is túl díszes öltözetben lépdelt méltóságteljesen, ezzel a pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek. Ezenkívül nyolc kürtös fújta törökösen hangzó melódiáit, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet, valami barbár és fülsértő, hamis harmóniát. Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé a zsarnok bevonulását.
Tíz citerás követte őket, abból a népségből, amelyet bolyongó egyiptomiaknak – köznyelven cigányoknak – neveznek; közvetlenül a vajda előtt ezek haladtak, a csupa barbársághoz képest nem is visszatetsző csoport: piszkosan, fedetlen fővel, úgy, hogy egész testi megjelenésükön és viselkedésükön látszott a szolgai meghunyászkodás és önérzet nélküli félénkség. A lovon ülő vajdát jobbról is, balról is nyolc-nyolc kengyelfutó szolga vette körül, férfihoz nem illő ruhában, futásra készen. Így vonult be kürtöknek, doboknak, mindenféle hangszernek a zengése közepette a György-kapun, és a fejedelmi palota felé tartott. Amerre haladt, bojárok és más hírneves nemesek lovagoltak a nyomában, katonák és fegyveresek hosszú sorától követve. A háború során zsákmányolt, a Báthoryak sárkányfogas címerével díszített fejedelmi zászlókat ott hordozták kibontva a vajda mögött. (…)
Mihály bevonulásából azonban, bármily nagyszerű pompával rendezték is meg, hiányzott valami, aminek elsősorban meg kellett volna lennie. Hiányzott az ország lakosságának szerencsekívánása, hiányzott a nép örvendező zúgása, a vidám ünnepi kiáltozás, üdvözlés. Senki sem lengette a karját, senki sem adott kegyes imával hálát az égi hatalmaknak. Nem futott össze a nép, mindenki otthonának falai közé rejtőzött, vagy csak a kapuk és ablakok rácsain keresztül nézte a barbár elhaladását. Gyászos csend borult az egész városra.”
Nos, ezt sokféleképpen lehet értelmezni, csak éppen szabad fejedelemválasztásként nem, tehát azt a megfogalmazást, hogy az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély urává, meglehetősen diplomatikusnak érezzük. Persze, korántsem akarjuk ezzel azt sugallni, hogy a magyar történelem minden szereplője makulátlan lett volna, hiszen közöttük is szép számmal találunk hitszegőket, árulókat, becsvágyókat, gyilkosokat, zsarnokokat. Csak éppen nem szabad ennyire felkapni a vizet, ha netán az orrunk alá dörgölik.
Kocsis Károly
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pörgős nyár a vármegyeházán
Június végén, harmadik nekifutásra, a nemzeti liberálisok dulakodásig fajuló tiltakozása mellett választotta a Bihar megyei Tanács elnökévé Pásztor Sándort a testületben egy fős többséggel rendelkező PSD-RMDSZ-ALDE koalíció. A vízügyi szakembert, korábbi államtitkárt két hónappal hivatalba lépése után kérdezte Szűcs László.
- Emlékezetesre sikerült június 28-án a beiktatása. Mi történt azóta, hogy beköltözött az elnöki irodába?
- Remélem, az a megválasztási procedúra volt ennek az időszaknak a mélypontja, hiszen nem volt méltó ahhoz, amit egy megyei tanácsnak képviselnie kell. Ha már olimpia után vagyunk, akkor azt mondhatom: nagy karcsapásokkal nekiindultunk. Ahhoz, hogy a meglévő minimális többséget biztosítani tudjuk, nagyon nagy fegyelemre van szükség. Az első hetekben az volt a szándékom, hogy látva a rengeteg tennivalót, munkát, növeljük kabinetemmel együtt a tanács működésének a fordulatszámát. El kell kezdenünk pár új projektet, az ezzel párhuzamosan megkezdett ügyekben hatékonyan lépni, amire az emberek felkapják a fejüket, s megállapítsák, itt tényleg változik valami. Tetszik, nem tetszik, itt Váradon úgy volt elkönyvelve a megyei tanács, mint olyan intézmény, amely nehézkesen működik.
- A hatékony működéshez, illetve a törékeny többség fenntartásához szükség van a partnerekre, a PSD és az ALDE tanácsosaira, illetve az őket képviselő két megyei alelnökre. Összecsiszolódtak?
- Erről egyelőre kedvezőek a tapasztalataim. Az első napot azzal kezdtem, hogy feladatokat, hatásköröket osztottam ki a két alelnöknek. Egyébként ez az intézmény sokkal centralizáltabb, mint amire korábban gondoltam. Ugyancsak állami szférából jövök, a regionális vízügyet vezettem jó pár évig, államtitkár is voltam. Azt gondolná az ember, hogy a centralizálás csúcsa Bukarestben van. Ám itt a megyei tanácsnál minden ki van hegyezve az elnökre eladdig, hogy a három lejes parkolójegyet aláírni, vagy a négy lej ötven banis postaköltségről a cetlit is ő kell láttamozza. Ilyen nonszensz dolgok vannak, el sem hittem először. Tehát már az első napomon rábíztam a műszaki, illetve a gazdasági részt a két alelnökre. Ez nem így történt a múltban. Az előző mandátum négy évéből hármat az alelnökök mindenféle attribútum nélkül ültek végig. Ebből a helyzetből az is következne, hogy az elnök mellé rendkívül nagy struktúra kellene. Az én kabinetemet olyan típusú kollégák alkotják, akik részben kívülről érkezve másképpen látják a dolgokat, s hatékonyak. Fontos, hogy jól egészítse ki egymást a politikai és az adminisztrációs rész.
- A magasabb fordulatszámon működő motor, hogy az Ön szavával éljek, a múzeum elakadt ügye kapcsán mutathatja meg az erejét. Röviden összefoglalva: a Körösvidéki Múzeum mindmáig nem költözött ki a római katolikus püspöki palotából, ugyanis megrekedt az új székhely, az egykori hadapródiskola felújításának, berendezésének munkafolyamata.
- Miután ezt a széket elfoglaltam, visszahoztam egy olyan procedúrát, szokásjogot, ami hetven-nyolcvan éven át megszűnt. Arról van szó, hogy már az első héten felkerestem a történelmi egyházak Nagyváradon működő püspökeit, beleértve a görög katolikus és az ortodox püspököt is. A román kollégák csodálkoztak is ezen. Böcskei László katolikus püspök úrral találkozva tudatosult bennem, hogy a múzeum ügyében gyorsan lépni kell, hiszen a püspökség akkor a küszöbén volt egy, a püspöki palotát érintő projektindításnak, ami azóta meg is történt. Függetlenül ettől az is tűrhetetlen, hogy kilenc éve újítunk fel egy épületet...
- ..amely a 19. század végén sokkal rövidebb idő, alig másfél év alatt épült.
- 2010 nyara óta egy centi munkálat nem történt a hadapródiskola épületében. Két napig hallgattam itt a kollégákat, hogy miért nem. Két elnök előttem azt a megoldást választotta, hogy tolja maga előtt a problémát. Az egyik procedúra elbírálására, amely hat hónapja állt, miután átnéztem az anyagot, öt nap határidőt adtam. Ez egy tenderkiírás volt. Rengeteg nyűgös, kényes dolgot kellett rendbe tenni, hatalmas összegekről volt szó, DNA vizsgálatokról, perekről, s minden irányból csak azt hallottam, hogy nem lehet, nem érdemes folytatni. A lényeg, a munkálatok el lettek indítva, jelen pillanatban ott tartunk, hogy év végéig maga az épület kész lesz, mint múzeum.
- Azt is meg tudná határozni, hogy az első látogató mikor veheti meg a belépőjegyet?
- Az csak a projekt egyik része, hogy az épület legyen rendben. Heti rendszerességgel tárgyalok a kivitelezővel, s remélem, a nyolc hónapos átadási határidőt levisszük hatra. A következő lépés a bútorzat. Van egy alapbútorzat-felszereltség, erre most sikerült a kiírást elindítani, erre is hat hónap határidőt adtam. Ez még nem jelenti a múzeum teljes felszereltségét, de azt lehetővé teszi, hogy képesek legyenek átköltözni. Közben elindítunk egy olyan nagypályázatot, amely a speciális kiállítási bútorok, felszerelések beszerzésére vonatkozik a történelmi részlegtől a természettudományosig. Mindez összekötve a múzeum környezetének a kialakításával. Igényesen kell megcsináljuk, fel is kértem erre kiváló szakembereket, hiszen a Rhédey-kerttel együtt egy gyönyörű területet alakíthatunk ki a város szívében. Ez egy ötmillió euró értékű nagyprojekt. A végére mArad a tulajdonképpeni költöztetés, ami ugyancsak speciális, szakcéget igénylő feladat. Reményeim szerint jövő tavasszal esélyünk van arra, hogy ha nem is a végleges, teljes bútorzattal, ha nem is a végleges környezetben, de megnyitjuk a múzeumot. És megszűnik az a nyomás is, hogy miért fizetünk mi minden hónapban annyi pénzt a katolikus püspökségnek.
- Mi a helyzet az Ady Endre Emlékmúzeummal? Ez esetben az ortodox egyháznak fizetnek, mint az igencsak leromlott állagú egykori Mülleráj tulajdonosának, s részükről korábban felvetődött, kiraknák az épületből az ott több mint hatvan éve működő közgyűjteményt.
- Remélem, rövid időn belül eredményre vezetnek az ezzel kapcsolatos tárgyalásaink. Arra lenne szükségünk, hogy a bérleti szerződés tíz éves hosszabbítását érjünk el az ortodox püspökséggel, s akkor a törvény szerint kívül is, belül is állagjavítást tudunk végezni az épületen.
. Bukarestben járt nemrég szatmári, Aradi és temes megyei kollégáival a határ menti Ro-Hu projektek jövőjéről tárgyalni, amit sokáig Hu-Ro projektekként ismertünk. Mit sikerült elérniük?
- Korábban az irányító hatóság Budapesten volt, a titkárság pedig Nagyváradon. Jól működött, nagyon sokat köszönhet ez a határszakasz ezeknek a kiírásoknak. Most már Romániában van az irányító hatóság, ezért is változott a betűszó, a titkárság mAradt Váradon. Ez akár előny is lehet, de a valóságban az történt, hogy a program úgy egy éve beszűkült, megmerevedett. Ott tartunk, hogy egy 2014-2020-as periódusról beszélünk 2016-ban, és közel félidőig nem történt semmi. Azt érzékeltük, hogy a fővárosok csatája zajlik, s mi itt vagyunk középen, a tulajdonképpeni haszonélvezők. Első lépésben itt találkozott, ebben az irodában a négy partiumi megye vezetője, s megegyeztünk a közös fellépésben. Utána történt egy debreceni találkozó, ahol az érintett magyarországi megyék – Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar, Békés és Csongrád – vezetőivel találkoztunk. Ott is konszenzus alakult ki. Ezt követően tárgyaltunk Bukarestben a fejlesztési tárcánál. Most már egy egész kicsit optimistábbak vagyunk, fontos, hogy sikerült határidőket meghatároznunk Szeptember elején mindenki leteszi a maga stratégiai tervét. Bihar megye átalakítja a stratégiai projektjét egy egészségügyi tervvé, ami egy hatékony onkológiai felmérési és megelőzési rendszert hoz majd létre. A korábbi elképzelés a Vaskoh-Menyháza út fejlesztése lett volna.
- Bukarestben hogyan fogadták közös fellépésüket?
- Szerintem számolhattak azzal, hogy a négy megye egyszer megelégeli azt, hogy a feje fölött próbáljanak döntéseket hozni.
- Egy másik projektje a megye közúti tömegközlekedését érinti. Mire számíthatnak az utasok?
- A Bihar megyei közlekedési hálózat finoman szólva is bukdácsol. Ugyan már túlléptünk azon a kilencvenes évekbeli állapoton, hogy valahol a megyében állt az ember a buszmegállóban, aztán vagy jött a jármű vagy nem. Most már jön a busz, de kérdés, mennyire pontosan, s milyen komfortigényt tud kielégíteni. Fontos időpont közeleg: 2019-től Romániában a megyei tömegközlekedési szolgáltatást meg kell nyitni az EU felé. Tehát 2018-ban az Európai Unió Hivatalos Lapjában meg fog jelenni a tender Bihar megye közúti tömegközlekedéséről, ami havonta 560 ezer utast jelent. Pályázhat akár egy bajor közlekedési vállalat, egy francia vagy a hajdú-bihari. Ha ténylegesen azt gondolja egy jól működő nyugat-európai tömegközlekedési vállalat, hogy befektet Bihar megyében, akkor le fogja tarolni a piac versenyképtelen hazai szereplőit. Menet közben számtalan problémával szembesülünk, például azzal, hogy a megye hétszáz buszmegállójából alig egy tucat van rendben, a többit két év alatt helyre kellene hoznunk. Az utasok jobb kiszolgálása érdekében GPS készülékkel szereljük fel az összes tömegközlekedési eszközt. S ez nem jár a szolgáltatás drágulásával, hiszen a megyei tanács vásárolja meg a programokkal együtt, illetve mobiltelefonos applikációt fejlesztünk hozzá, hogy a saját telefonján a megyében bárki, bárhol megnézheti, hol tart a busza, késik-e. Ennek már jövőre működnie kell. 2018-tól pedig kiépítjük az e-ticketing rendszert.
- Milyen fejlesztési lehetőségei vannak a megyei tanácsnak a kerékpáros közlekedés fejlesztésében? Ezt azért is kérdezem, mert a téma szerepelt a választási kampányában.
- Jövő nyárig tíz fapados járat beindítását tervezik
- Ma tíz-tizenkét európai kerékpár-sztráda létezik, ennek legkeletibb része a Tisza vonalán halad észak-déli irányban, csatlakozással a magyarországi nagyvárosok többségéhez. Határ menti nemzetközi projektekben már mi is összekötöttük Szatmárt, Nagyváradot, Nagyszalontát magyarországi településekkel, most dolgozunk Mihályfalvánál. A mi feladatunk az, hogy ezeket az utakat továbbvigyük például a Nyugati Szigethegység felé. Európában ez egy óriási iparág. A biciklis utazási és turisztikai biznisz értéke több milliárd euró évente. Két hete kormányhatározat is született arról, hogy Romániában a kerékpáros turizmust fejleszteni kell. Rá is hasalunk erre a témára, költségvetés-kiegészítést eszközöl a megyei tanács, többek között erre a tételre. Előtanulmányt szeretnék rendelni arra, hogy milyen bicikliutakat érdemes kivitelezni a megyében. Nem azt ígérem, hogy négy év alatt Nagyváradot összekötjük Pádissal, de az új, turisztikai célú kerékpárutak mindenképpen a hegyvidékek irányába kell haladjanak.
Ehhez a témához tartozik, hogy négyszázötven-ötszáz új, kétnyelvű táblával látjuk el a hegyi turistautakat. S az újdonság az, hogy ezeket az útvonalakat sokféle információt kínáló QR kódokkal is ellátjuk. Olyan helyeken is, ahol eddig tábla sem volt. Fontos, ide kapcsolódó adat, hogy nyári szezonban a Nyugati Szigethegység bihari részeit felkereső magyar turisták aránya negyven százalék, míg a nyári szezonon kívül hetven! Meg kell adni a lehetőséget, hogy ezen az amúgy román vidéken információhoz jussanak. A következő lépés az lesz, hogy GPS-szel is láthatóak legyenek a turistaútvonalak.
- A megyei tanácshoz tartozik a Nagyváradi repülőtér, fel is újították, járatok viszont nincsenek, az utasok Debrecenből, Temesvárról, Kolozsvárról tudnak csak utazni.
- Jó hírrel szolgálhatok, előrehaladott tárgyalásaink vannak repülőjáratok indításáról. Bízom abban, hogy már idén ősszel 2-3 célállomásra elindítunk Nagyváradról európai fapados járatokat, egyet Európa északi irányába, egy másik járatunk pedig déli irányba repül majd, biztos célállomást csak a tárgyalások lezárulása után árulhatok el. Jövő év kora nyaráig szeretném, ha már tíz járat kötné össze Váradot európai városokkal. Volt egy olyan elképzelésem is, ami szerintem jó lépés lenne, hogy a nyári hónapokban közvetlen járattal kössük össze a várost Konstancával. A hazai légitársaság ajánlata kivitelezhetetlen. Tárgyaltunk fapados cégekkel is, de sajnos e tekintetben a hazai törvénykezés hetvenes évekbeli, a Belügyminisztérium nem engedi meg, hogy belső járatban összekeverd a helyi utast a külföldi utassal. Ez nonszensz, de meg lehetne változtatni.
- December 11-én parlamenti választás lesz Romániában. Feltételezve, hogy a szövetség kormányra kerül, milyen, RMDSZ vezette tárcának örülne leginkább?
- Vízügyesként picit elfogult vagyok, mindig támogattam, hogy a környezetvédelem, vízügy vezetése hozzánk tartozzon. Nem véletlenül, rengeteg fejlesztés megvalósult, itt, Bihar megyében is. De ha most szívem szerint választhatnék, nekünk a közlekedési tárcára lenne nagy szükségünk, egészen pontosan Erdélynek. Vízügyi problémák miatt, államtitkárként is rengeteget jártam az országot, s azt kell mondanom, utak tekintetében Erdély mindmáig el van hanyagolva. Ezen kellene gyorsan változtatni.

erdelyiriport.ro

A Rákóczi Szövetség diaszpórában és szórványban élő magyar fiatalok magyarországi tanulmányútját támogatja - A Rákóczi Szövetség - a Magyar Diaszpóra Tanács kérése alapján - a Határtalanul program keretében 2016 szeptembere és 2017 júniusa között 650 diaszpórában és 1850 Kárpát-medencei szórványban élő magyar fiatalnak kíván lehetőséget teremteni magyarországi tanulmányútra.
A szövetség MTI-hez eljuttatott közleménye szerint 10 és 25 év közötti fiatalok tehetnek látogatást Magyarországon. A jövő június végéig tartó időszakban összesen 10 programlehetőséget biztosít a szövetség, az Észak- és Dél-Amerikából, Dél-Afrikából, Ausztráliából, Nyugat-Európa különböző államaiból és a Kárpát-medenceéből idelátogatni szándékozóknak. Magyarországi tartózkodásuk 3-14 nap közötti időtartamú lesz, útjuk során minden Magyarországon felmerülő költségüket a Rákóczi Szövetség állja, az útiköltségükhöz pedig - régiótól függően - 20-80 százalékos arányban járul hozzá.
A jelentkezés során feltétel, hogy a fiataloknak a helyi magyar közösségekben működő hétvégi iskolák, cserkészcsapatok, hagyományőrző- és kulturális egyesületek, esetleg vallási közösségek munkájában legalább egy éve kell aktívan részt venniük. Lehetnek kísérőik is, akik többnyire néptánctanítók, pedagógusok vagy a magyar közösségi életet szervező felnőttek közül szoktak jelentkezni. Az ő esetükben viszont előfeltétel, hogy jól beszéljenek magyarul - hívta fel a figyelmet a szervezet.
A programra a Magyar Diaszpóra Tanács szervezetei kaptak és kapnak meghívást. A program összeállításánál a Rákóczi Szövetség kifejezetten törekedett arra, hogy az utazás a nagyobb nemzeti és egyházi ünnepekhez, illetve eseményekhez kapcsolódjon.

Budapest

Nincs mindentudó politikus (Tamás Sándor és a fiatalok)
A közélet iránt érdeklődő, a szervezetben többnyire már tevékenykedő fiatalokkal találkozott pénteken Tamás Sándor, a Háromszéki Területi RMDSZ elnöke Sepsiszentgyörgyön a Tein teraszán. Az összejövetelen főként a közelgő parlamenti választásokról, a kampányról és a fiatalok szerepvállalásáról beszéltek, de szó esett a szövetség esélyeiről, az ifjabb nemzedék felelősségéről is.
Nem lealacsonyító, ha valaki lentről indul a közéletben; hisz sokan, akik a szamárlétra megmászása nélkül kerülnek fontos beosztásba, sokszor nem értik, nem érzik át a felelősséget, amellyel jár – indította mondandóját Tamás Sándor, felidézve: ő maga is az ifjúsági szférából indult több mint húsz évvel ezelőtt. Szerinte tévednek, akik azt gondolják, hogy könnyen építhető karrierről van szó, amely önmagában is megélhetést biztosít. „Nem szabad kizárólag a közéleti szerep- és feladatvállalásra építeni az egzisztenciát, a szakmai fejlődésre is oda kell figyelni, ugyanis, ha változás következik be, léteznie kell egy iránynak, amerre tovább tud lépni az illető. Sajnos, arra is van pár példa, hogy egyesek kizárólag ebben látták a jövőjüket, elhanyagolva a több lábon állást” – magyarázta. A találkozóra érkező fiatalok közül volt, akit a közélet iránti érdeklődés, volt akit a beszélgetés közvetlensége vonzott, de olyan is jelentkezett, aki a választási kampányban kíván részt vállalni (egyikük eddig az Erdélyi Magyar Néppárt köreiben tevékenykedett), illetve mások a civil oldal és politika összefüggéseire, az átjárási lehetőségekre voltak kíváncsiak. Kérdésként elhangzott, hogy az RMDSZ képes lesz-e elérni a parlamenti választásokon a bejutási küszöböt, valamint hogy kik a jelöltek, és a fiatalok milyen mértékben vannak jelen közöttük. Megfogalmazták, hogy a tizenévesek számára a kampány színes, izgalmakat hordozó esemény, egyfajta buli. Az elnök egyúttal egy választási kampány fő ismertetőit is vázolta, rámutatva: a meggyőzés, a jelöltek „eladása” nem a hajrában kezdődik, csak a folyamatos tervezés hozhat sikert.
A közéletbe való bekapcsolódást illetően Tamás Sándor elmondta: Háromszéken nyolc éve kezdődött el az a folyamat, amely révén fiatalok juthattak be az önkormányzatokba. Az eredmény 2016-ban látszott egyértelműen: megyeszinten az ötszáz önkormányzati képviselőből közel hetvenen fiatalok, jelentős részük ifjúsági szervezetekben kezdte, azaz mondhatni a civil szférában. A közélet iránti érdeklődőknek Tamás Sándor rövid ismertetőt tartott: rámutatott, a kétkedők szemében mind az önkormányzati, mind a parlamenti munka egyszerűen csak szavazatszerzésről szól, és nagyjából mindegy, hogy tesznek-e bármit is. Az elnök szerint Háromszéken ügyekben, teendőkben gondolkodnak és nem mandátumokban, mint sok román politikus. Felhívta a figyelmet, hogy az önkormányzati munka kapcsán sokan a pénzhiányt emlegetik fő megoldandó hiányosságként, pedig a nagy kihívás inkább a helyes célok megtalálása, és legalább ennyire fontos, hogy az emberek lássák, a politikus, az elöljáró hisz ezekben a célokban, ez a hitelesség egyik záloga. Fontos továbbá, hogy óvakodni kell minden olyan politikustól, akiről úgy tűnik, mindenhez ért – tette hozzá.
A parlamenti választások kapcsán Tamás Sándor elismerte: az önkormányzati voksolás tükrében valós a veszély, hogy az RMDSZ nem éri el az ötszázalékos küszöböt. Az alternatív küszöb nem vállalható alternatíva, „ha arra szorulunk, akkor az erdélyi magyarságnak befellegzett”. Tamás Sándor a brexit példájából, illetve a Klaus Iohannis kampányában alkalmazott módszerekből kiindulva hívta fel a figyelmet: a fiataloknak komoly szerepük van a mozgósításban, és nem csak a kampánybeli önkéntes tevékenységgel. Tamás Sándor úgy vélte, a közgondolkodáson változtatni a fiatalok képesek, viszont Háromszék egyik komoly problémája, hogy az idősebb nemzedék az aktívabb. Utóbbi pedig nehezen változik, itt jönnek be a képbe az ifjak, akik meggyőző erővel tudnak hatni rájuk, és ez érvényes a választásokra is, a részvételre ez a nemzedék veheti rá például a már csak megszokásból távol mAradókat – fogalmazott.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kié itt a tér?
A címbéli kérdés motiváhatta a helyi román civil szervezetek – nyugalmazott katonatisztek, háborús veteránok, egyéb hadastyánok meg jámbor ortodoxok – ama minapi kezdeményezését, hogy a szentgyörgyi Szabadság tér egy bizonyos részét átkereszteljék Trikolór térré. Igen, a kérdés – kié itt a tér? – eldöntése igen fontos, különösen a románság Székelyföldi terjeszkedésére való tekintettel. Jelentősége szimbolikus: azt jelzi, erősek-e már annyira, illetve éreznek-e magukban annyi erőt a betelepültek, betelepítettek, hogy a köztereket is birtokukba vehessék. Jól tudjuk, a központi hatalom kiknek, milyen erőknek a kezében összpontosul, a helyi önkormányzatokban többnyire még a tömbben élő helyi lakosság kezében van az irányítás, de már Székelyföldön sem mindenütt. Lásd Marosvásárhely magyar szempontból történt „elestét”.
Az államilag és egyházilag támogatott román terjeszkedés következő célpontja – a vak is láthatja – Sepsiszentgyörgy. Tehát illik ennek megfelelően a kellő körültekintéssel és gyanakvással fogadni a hasonló jámbor kezdeményezéseket. Vásárhelyiként tapasztalhattam ezt-azt az utóbbi ötven esztendőben, úgy hiszem, tudom, miről beszélek… Nem úgy Bálint József Néppárti önkormányzati képviselő, aki felszólalásában többek közt azt is kijelentette: a névvel magával nincs gond – akár Sepsiszentgyörgynek valamely részét el is lehetne így nevezni –, hiszen a kérésben nem szerepel, hogy mely nemzet trikolórjáról van szó, mind a magyar, mind a román népre érvényes, hogy a zászló három szín szerinti tagolású, de „ne a szabadság megkurtítása legyen az ára”. Márpedig a szabadság megkurtításával van dolgunk minden egyes esetben, amikor régi, hagyományosnak tekinthető utcanevet változtatnak meg. Igen, a lakosság etnikai összetételének tükröződnie kell, kellene az utcanevekben is. Kérdem én: hol vagyunk ettől? Legalábbis Marosvásárhelyen, de Szentgyörgyön is elég messze, és nem közeledünk, hanem távolodunk a vágyott állapottól…
Bálint Józsefnek pedig azt üzenem: ne legyenek kétségei afelől, mely nemzet trikolórjáról neveznék el a teret a kezdeményezők, gondoljon csak a kérés megfogalmazóira, illetve a mellette szavazó képviselőkre.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kikezdett jogvédelem
Egyre inkább sziszifuszi munkának tűnik a Kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákért folytatott harc. Az évek óta tartó pereskedés mintapéldája annak, hogyan lehet törvényes keretek között elodázni, kijátszani az igazságszolgáltatást.
Bő két évvel ezelőtt Kolozsvár egyik legnevesebb bírája úgy döntött, az önkormányzatnak kötelessége kihelyezni a kincses város nevét magyarul is hirdető táblákat – az akkori ítélet indoklását olvasva egy röpke pillanat erejéig még ma is az az érzése támad az embernek, hogy van kiút, normalitás, igazság. Csakhogy szinte azonnal elűzi a kósza gondolatot a szomorú jelen, a valóság: most ott tartunk, hogy visszautalták első fokra az ügyet, és még azt sem tudjuk, hogy ez kinek jó.
A bizonytalanság, a szürkeség a zavarosban halászóknak kedvez, a verdikt kimondásának szüntelen halasztása pedig alaposan lefárasztja, megviseli a jó szándékú jogharcosokat is. Mással ugyanis nehezen magyarázható Szőcs Sándor ügyvéd minap tett kijelentése. „Nézzünk egy kicsit a tükörbe: mi sem követelhetjük, hogy a románok tapsoljanak nekünk a kétnyelvű táblákhoz, amíg nekünk is ilyen a hozzáállásunk például a homoszexuálisokhoz” – fogalmazott a felperes egyik jogi képviselője a Népszabadságnak adott nyilatkozatában, amelyben azt boncolgatta, hogy ha az erdélyi magyar egyházak „szégyenletes módon” elutasítják a melegek jogait, akkor hogyan várhatjuk el a románoktól, hogy teljesítsék a magyar kisebbség követeléseit.
Bár erős a késztetés, nem kívánunk vitába szállni az elmondottakkal, vagy amellett érvelni, miért nem szabad párhuzamot vonni az erdélyi magyarok és a melegek helyzete, illetve az önkormányzat és az egyház szerepe, feladata között. A kijelentés felemlegetésével csupán azt szeretnénk érzékeltetni, mennyire eredményes a hivatalok, hatóságok, intézmények, döntéshozók, egyszóval az államgépezet időhúzásra, elkenésre, lassú, de biztos halálra alapozó aknamunkája. Mert úgy tűnik, a Kolozsvári, erdélyi magyarok jogainak egyik élharcosa kezdi elveszíteni a hitét, hiszen a kudarcsorozat árnyékában gyakorlatilag arról akar meggyőzni, hogy mégiscsak velünk lehet a baj. No de bármikor ébresztőt lehet fújni, és abban reménykedni, hogy ha az idézett gondolatokkal a Kolozsvári önkormányzat ügyvédje hozakodna elő, akkor jogi képviselőink könnyedén leszerelnék az érvelést.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Kadács az idők sodrásában
A Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba.
Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról.
Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre.
A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező.
Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.”
A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta.
A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.”
Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal).
1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja.
Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen.
A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája.
Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”.
Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol.
Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.)
A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő.
A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”.
A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást?
Erre sajnos senki sem tud választ adni.
Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet
Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József
Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998.
Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei.
Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.)
Hargita Népe (Csíkszereda)

Közel fél évszázada gyűjti a régi korok tárgyi emlékeit
Balázsi Dénes székelyszentléleki nyugalmazott tanár idén decemberben tölti nyolcvanadik életévét. Dénes bácsi gyűjtőmunkájának eredménye a már közel negyven éve látogatható szentléleki múzeumház, amelynek gondozásán és fenntartásán – családjával együtt – fáradhatatlanul dolgozik napjainkban is.
Az 1970-es években kezdődött a gyűjtőmunka, akkor alapozták meg az azóta is folyamatosan bővülő gyűjteményt. A gyűjtéshez nagyban hozzájárult az akkori tantestület és a tanulók többsége. A vidéken kallódó értékekre a pionírszövetségben működő Kincskereső-mozgalomban hívták fel a figyelmet, így igen sok, még fellelhető, olykor száz-kétszáz éves tárgyakat sikerült megmenteni, hogy aztán kiállítás formájában közkinccsé tehessék. A tárgyak többnyire a 19. századból valók, a község falvaiból, valamint Sóvidékről kerültek a gyűjteménybe. A kiállított régiségeknek helyet adó ház – amelyet a község vásárolt meg – eredetileg a Bíró utcában állt, később költöztették mai helyére a múzeumot, amelyet 1977. május 9-én avattak fel. Az épület jelenleg is jó állapotban van, a Székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum működteti, és a nyugalmazott tanár gondozza nagy odaadással, közel negyven éve.
A tájház udvarába, egy 1848-ban készült patinás székely kapun léphetünk be, amelyet idén nyáron a Hargita megyei Hagyományőrzési Forrásközpontnak köszönhetően restauráltak. Dénes bácsi ezt is fontos előrelépésnek tekinti, de sok más tennivaló is lenne, amelyekre olykor nehézségek árán sem sikerül megoldást találni. Régi tervei között szerepel például egy új épület felhúzása a jelenlegi szomszédságában, mert a múzeum a helyszűke miatt zsúfolt. Sok a szép és értékes tárgy, melyek például a ház körüli hagyományos munkákról, a népi mesterségekről mesélnek, ezeket időszakos kiállításokon lehetne bemutatni – magyarázta.
Balázsi Dénes azt is elmondta, külön kiállítást lehetne nyitni a hozományos ládákból, festett bútorokból, és gyűjteményük alkalmas lenne a kalondai taplófeldolgozás, a havasalji, valamint a pásztor élet megelevenítésére is, ehhez azonban egyetlen épület nem elegendő, a bővítés megpályázásában pedig adminisztratív nehézségek adódtak. A Haáz Rezső Múzeum viszont segítségükre volt és van a restaurálásban, a tárgyak tartósításában, de a közművesítésben is, például az áram bevezetését is nekik köszönhetik – magyarázta a nyugalmazott pedagógus.
A múzeumház nagy népszerűségnek örvend a Nyikó mentén nyaraló turisták körében. Dénes bácsi tapasztalatai szerint a fellendült faluturizmusnak is jót tesz, hogy a vendéglátók a kulturális programok közé betervezik a könnyen megközelíthető tájház felkeresését, így évente több külföldi csoport is megcsodálja a múzeumi tárlatot.
A jelenlegi gyűjtemény közel hétszáz tárgyból áll, több évtizednyi gyűjtőmunka eredménye, mely a Felső-Nyikó mente néprajzi hagyományait mutatja be. A tájház gazdagításán fáradhatatlanul ténykedő Balázsi Dénes azonban attól tart, nem lesz, aki tovább vigye munkáját. Úgy véli, nagyon fontos lenne, hogy a község vezetősége, de még az egyszerű polgárok is felfigyeljenek erre a pótolhatatlan értékeket őrző munkára, és részt vállaljanak a megőrzésében, hiszen rohamosan fogynak az őseink által ránk hagyott, különböző korokat visszatükröző, kézzel fogható értékek.
Balog Emese
Székelyhon.ro

Összeállt az RMDSZ-es jelöltlista (Parlamenti választások)
Megújuló csapattal, fiatalokkal és szakpolitikusokkal gazdagított jelöltlistával indul a Háromszéki RMDSZ az őszi parlamenti választásokon. A jelentkezés tegnap délben zárult, és a megyei állandó bizottság döntött a helyek elosztásának elvéről is. Azt már biztosan tudni, hogy a képviselőlistát Benkő Erika vezeti, második helyen szerepel Márton Árpád, a harmadik pedig az MPP jelöltjéé. A szenátori lista első helyét Fejér László Ödön foglalja el, a másodikat Miklós Zoltán. A végső szót a szeptember 15-ére összehívott megyei küldöttgyűlés mondja ki, de az első (befutónak tekintett) helyeknél változás már nem valószínű.
A két lista tíz (hat képviselői és négy szenátori) helyére tízen jelentkeztek, és mivel egy helyet felajánlottak a Magyar Polgári Pártnak, vitát elsősorban a nevek rangsorolása váltott ki. Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki elnöke az állandó tanács ülése után hangsúlyozta, a Háromszéki jelöltek 80 százaléka új, többségük nem az RMDSZ-ben töltött be valamilyen tisztséget, hanem szakmájukban tettek le az átlagosnál többet az asztalra. Elmondta azt is, az MPP-nek a képviselői lista harmadik helyét ajánlották fel, erre a párt nevesítheti jelöltjét, az RMDSZ nem szól bele, de a választási törvény kitétele miatt kötelezően be kell iratkoznia a szövetségbe. Tamás felsorolta jelöltjeiket, a már említetteken kívül a képviselői listán kap helyet Pál-Szilágyi Zoltán baróti mérnök vagy Könczei Csaba megyei mezőgazdasági igazgató (a küldöttgyűlés dönti el, melyiküknek szavaz bizalmat), Dezső Csongor Kézdivásárhelyi ügyvéd, Oltyán Csongor az ifjúsági szervezet képviseletében, a szenátori lista harmadik helyét Makkai Péter árkosi református lelkipásztor foglalja el, a negyediket Sütő Mária Rita Kézdivásárhelyi logopédus.
Antal Árpád, a Sepsiszentgyörgyi RMDSZ elnöke megköszönte Klárik László és Markó Attila parlamenti munkáját, elmondta, Klárik nem kívánta folytatni politikusi pályáját, az akadémiai szférában tevékenykedik a továbbiakban, de szaktudásával segíti az RMDSZ munkáját, Markó Attila pedig nem indulhat, mert „elüldözték az országból”.
A megyeközponti szervezet három jelöltet nevesített: Benkő Erikát, Miklós Zoltánt és Makkai Pétert, ők azok, akik értékeikkel, elveikkel legnagyobb mértékben azonosulnak. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy egyikük sem pártpolitikus, mindhárman szakemberek, több területet is lefednek, a nemzetpolitikát, külpolitikát, gazdaságpolitikát és a szociálpolitikát is, nem csak a Sepsiszentgyörgyieket képviselik majd a parlamentben, hanem az egész erdélyi magyar közösséget. „Versenyképes tudással, felkészültséggel rendelkeznek, elkötelezettek nemzetpolitikai céljaink mellett, törekednek a párbeszédre, és bár nem voltak előtérben, az elmúlt években is csapatunkat erősítették” – indokolta döntésüket Antal Árpád.
A három Sepsiszentgyörgyi RMDSZ által delegált jelölt tegnap a sajtó előtt is bemutatkozott röviden. Benkő Erika politológus, tíz éve a közéletben dolgozik politikai és külpolitikai tanácsadóként, megalapítása óta vezeti a Mikó Imre Jogvédő Szolgálatot, tagja a megyei tanácsnak. A nyelvi jogok, az etnikai diszkrimináció kérdéseiben tett szert olyan tapasztalatokra, melyeket képviselőként is hasznosítani tudna, de külpolitikai kapcsolatait is kamatoztathatja. „A jelenlegi geopolitikai helyzetben közösségünk számára rendkívül fontos, hogy hangsúlyosan képviseljük problémáit, közvetítsük politikai célkitűzéseit” – fogalmazott. Tapasztalata, hogy nem elegendő jelentéseket írni, nagyon fontosak a személyes kapcsolatok, és rendkívül büszke arra, hogy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat jelentése szinte szóról szóra bekerült az Amerikai Egyesült Államok Romániáról szóló emberjogi jelentésébe. Célkitűzésként említette az erdélyi magyarság anyanyelvhasználatának törvény általi szabályozását, akadályt legtöbb esetben a pénzhiány jelent, és ezt a román államnak kellene átvállalnia. Szigorúbb szabályozás szükséges az egyre jobban terjedő gyűlöletbeszéd megfékezésére, de végre rendezni kellene a románnyelv-oktatás kérdését is – sorolta a legsürgetőbb teendőket. Miklós Zoltán közgazdász, a CEC Bank helyi kirendeltségének vezetője, kilenc éve tagja a Sepsiszentgyörgyi tanácsnak, alapítója a Pro Regio Siculorum Egyesületnek és igazgatótanácsi elnöke a Sepsi Sic sportegyesületnek. „Eddigi munkám során arra törekedtem, hogy gazdagítsuk és fejlesszük közösségünket, hogy itthon jól érezhessük magunkat” – mondotta, majd kitért arra, Székelyföld erős, meg tudna élni saját lábán is, hisz sok pénzt fizet a központi költségvetésbe, sokat tudott lehívni pályázatok útján, és jók a foglalkoztatási mutatói. Legfontosabb célkitűzéseként említette a fenntartható fejlődés biztosítását, és felsorolt több, orvoslásra váró problémát is: a pénzügyi autonómia biztosítását, a minimálbér fokozatos emelését, a devizahitelek lejhitelre való átalakítását, az országos lakáspolitika módosítását, a sportfinanszírozás kérdésének rendezését. Makkai Péter egy hasonlattal kezdte bemutatkozását, nem a frissen készülő kád hosszabb dongáit kell levágni, hanem a rövidebbet meghosszabbítani úgy, hogy minél több cefre férjen a kádba. Jelen pillanatban a szociális szféra a legrövidebb donga, sok mindent sikerült elérni az elmúlt 25 évben, de az elesettek, a hátrányos helyzetűek, idősek, fogyatékkal élők sorsán kevéssé javítottak. „Addig lehet ezt a közösséget megtölteni élettel, amíg ez a legrövidebb donga él. Ebben vállaltam felelősséget, és úgy érzem, ebben tudok szolgálatára lenni nem is annyira az RMDSZ-nek, mint a Székelyföldi közösségnek” – fejtette ki. Lelkészi mivoltát nem kívánja félretenni, de úgy érzi, „Isten áldásával ezt a munkát előrébb tudják mozdítani, hogy a Székelyföldi közösség számára ne könnyebb, de boldogabb legyen” – fogalmazott. „Ezt a boldogságot úgy tudjuk megtalálni, ha egymás kezét megfogjuk, újragondoljuk azokat a társadalmi szöveteket, amelyek szép lassan szétmállottak körülöttünk. A politikumot kell közelebb vinni az emberek valós problémáihoz, én ezen szeretnék dolgozni” – hangsúlyozta a szenátori lista harmadik helyén szereplő Makkai Péter lelkész.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lekerült a szentgyörgyi toronyról a román zászló
Lekerült a Sepsiszentgyörgyi városháza tornyáról az egy napra kitűzött román zászló – jelentetette pénteken az Agerpres hírügynökség.
Ioachim Grigorescu, a tartalékos katonatisztek Kovászna megyei szervezetének elnöke a hírügynökségnek nyilatkozva gyalázatosnak nevezte a zászló levételét. Az ezredes csütörtökön azt ígérte, hogy az egyesület tagjai őrt állnak azért, hogy megakadályozzák a zászló levételét. „Nem érdemes folytatni a tárgyalásokat velük (a város vezetésével). Másként fogunk eljárni, kérjük a törvény módosítását, hogy a román trikolór kikerüljön valamennyi polgármesteri hivatal tornyára” – jelentette ki a tartalékos ezredes. A csütörtöki évfordulós ünnepségen Sebastian Cucu prefektus nyilvánosan felszólította a város elöljáróit, hogy ne távolítsák el a zászlót az épület tornyáról.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere az MTI-nek elmondta: megértették, hogy a háborús veteránok számára mennyire fontos az, hogy 1944. szeptember 8-án – a városba való román bevonuláskor – román zászlót tűztek ki a városháza tornyára, ezért a városvezetés gesztust tett irányukba, és az évfordulóra kitűzte a zászlót. Hozzátette: a hivatal által megfizetett ipari alpinista arra kapott megbízást, hogy csütörtök hajnalban kitűzze, és péntek hajnalban eltávolítsa a zászlót. Azt is hozzátette: a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal épületén a törvényben előírt helyen van kitűzve Románia és az Európai Unió zászlaja. Korábban pedig a román hatóságok ezt a törvényt szűkítő módon értelmezték, amikor megtiltották a székely zászló kitűzését.
„Mi gesztust tettünk azzal, hogy egy napra kitettük a toronyra is a román zászlót. Erre az lenne a normális válaszgesztus, ha a prefektusi hivatal épületére március tizedikén, a székely szabadság napján egy napra kikerülne a székely zászló, március 15-én pedig a magyar zászló” – mondta az MTI-nek a polgármester.
Sepsiszentgyörgyön évek óta feszültség forrása a polgármesteri hivatal tornyára kitűzött román zászló. A város korábbi polgármesterére, Albert Álmosra 2002-ben tetemes pénzbírságot rótt ki a prefektus, amikor eltávolíttatta a toronyról a román zászlót, és a bírságot a volt polgármesternek bírósági úton sem sikerült érvénytelenítenie. 2010-ben azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága kártérítés fizetésére kötelezte a román államot amiatt, hogy a román bíróságok indoklás nélkül utasították el a volt polgármester zászlóügyben benyújtott óvását.
Az egy évvel ezelőtt felújított városháza tornyára az eredetinek megfelelő toronydísz került, amely villámhárító szerepét is betölti és nem teszi lehetővé a zászló kitűzését. Az egy évvel ezelőtti szeptember 8-i megemlékezés botrányba fulladt, mert a megemlékezőknek egy létrás tűzoltókocsival sem sikerült kitűzniük az épületre a Bukarestből katonai stafétával hozott zászlót. Gabriel Oprea akkori miniszterelnök-helyettes a Sepsiszentgyörgyi elöljárók felelősségre vonását követelte. A közel 55 ezer lakosú Sepsiszentgyörgyön a lakosság 77 százaléka vallotta magyarnak magát a 2011-es népszámláláson.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

A tisztességes remény szárnyalása és bukása
Kulcsár Béla Marosvásárhelyen, a székelység székesfővárosában született 1929-ben. Édesapja műkedvelő szobrász. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumba kerülve Piskolti Gábor ismeri fel tehetségét, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán előbb Romul Ladea, majd Vetró Artúr a mestere. 1955-ben készült diplomamunkájának témaválasztása, az ötvenes évek egyik slágertémája, Varga Katalin, mintha előrevetítené a Kulcsár Béla-i művészi-alkotói vállalások tragikus véget érő sorozatának sorsszereppé válását.
Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: „a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén”. Ugyancsak a közösségi szerephez, valamint a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is sorolható a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kapott Bolyai Farkas szobrának megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerült napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja azt a Dózsa-szobrot, amelyet a Sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából, 1958-ban állítanak fel a gyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál rendhagyónak számító, belső erőtől is feszülő dinamikája túlmutat a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet legfrappánsabban a csavarokkal és ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít.
A hatvanas évek elején készítette számos „civil” kis szobrát, végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.). Legsikeresebb szobrászi vállalkozása Az íjásznő című egy méter magas bronzszobra. Egy pillanatra úgy tűnt, ez a vállalása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat városa nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az íjásznő 3,5 méteres bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art decós eleganciájú, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát. Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, az általa már korábban is gyakorolt festészet felé fordul. Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlan egymáshoz érlelődött világától. Számára a festészet ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítőjévé, amely első intenzív festői periódusában néhány drámai hangvételű művet eredményez (például A barokk város és A mélyben című). Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). 1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, s készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve, a Marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport „a páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött”. Sajnos, ez az akkor mindenképpen újszerű, de köztereinken máig is ritka, öntörvényű és modern szellemiségű alkotás jelenleg kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a város egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”.
Kulcsár Béla szobrászi és immár ezzel párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére, felfelé ívelt. 1975-ben a szárhegyi Barátság művésztelepen hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményében gyönyörködteti látogatóit. Kulcsár Béla fiatalon, alkotóereje teljében, 47 évesen huny el szívinfarktusban az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva vállalta a legnehezebbet, látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Megpróbálva – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázta a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére kiírt pályázatot. Amit meg is nyert. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. (Eltanácsolt másik pályaműve, amely mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmAradt vázlatok alapján.) Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. A tervet az Országos Műemléki Bizottság elfogadta, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, aminek karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jutnia, és hogy november 25-i határidőre kész kell lennie. A hatalom képviselői, a megbízók többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is Bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagy vonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én került sor az emlékmű ünnepélyes avatására. Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzott.
Tegnap megnyílt tárlata megtekinthető október 2-áig keddtől péntekig 10–17, szombaton és vasárnap 10–14 óráig a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében.
Vécsi Nagy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rózsák: a múlt-jelen-jövő álmoskönyve (A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a pulzArton)
Szembesít, meghökkent, felpörget, kíváncsivá és függővé tesz. Ez jellemzi a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházat több mint húsz éve.
Az idők során a térség egyik legfontosabb kísérletező színházává vált, amelyet Urbán András rendező sajátos munkamódszerű és esztétikájú produkciói jellemeznek. Külön hangsúlyt fektetnek a kortárs műhelymunkákra, amelyek szervesen kötődnek a helyi és a globális valósághoz. A kísérletezés és nyitottság nemcsak a műfajok, de a különböző kultúrák felé is irányul, ezért törekednek arra is, hogy előadásaik a nyelvi akadályokat leküzdve még szélesebb közönségréteghez szóljanak. A társulatnak öt állandó színésze van. Az elmúlt években európai, ázsiai, dél-amerikai színházi fesztiválokon is részt vettek, ugyanakkor folyamatosan jelen vannak a legfontosabb magyarországi és szerbiai fesztiválokon, valamint a régió más színházi eseményein is. Sepsiszentgyörgyre a Rózsák című előadásukkal érkeznek, amely Urbán András társulatának 2010-ben bemutatott, Tolnai Ottó azonos című szabadverséből készült A kisinyovi rózsa című előadása folytatása. A fizikai színház nonverbális eszköztárának elemeiből építkező lírai újragondolása. Abszurd jelenetképekből összefűzött, sajátosan szürreális színpadi világ, a nézői déjá vu-érzetet folyamatosan stimuláló cselekvéssor és szuggesztív színészi játék. Rideg sivatag és csillogó pAradicsom. A múlt-jelen-jövő álmoskönyve. Utazás a magával sodró látomások holdvilágon túli vidékére, gobelinkupacokból, diplomatatáskákból és diszkógömbökből formált tájakra, ahol rózsaszín flamingók fészkelnek... „Talán a Rózsák megértéséhez ez a lehetséges út, a száműzetés, az otthontalanság vagy a sehol nem levés és persze a hazátlanság metaforái körül tehetünk egy kört (amire az alkotók joggal mondhatnák, hogy »gondolta a fene«). Egy szerencsénk van: Tolnai világában azért otthon lehet lenni, és végül még szeretni is fogjuk. Persze nem a világot, hanem magát a darabot. Mert ennyire görcsbe rándult gyomorral előadást még nem néztem végig. (...) Ez az előadás egyszerűen pompás, félek kimondani, de gyönyörű. Ahogyan felépül a látvány, végül már fáj. Egy szimpla kórházi ággyal indul, matrac nélkül, és plüsszebrákkal végződik, és megjelennek a Tolnai-féle motívumok: az agyag, a kolibrik, a festék, a cintányérokra pedig pörög az égből a só. Miközben brutális jelenetek sorjáznak, a finom humor mégis ad egy kis enyhírt a nézőnek” – írja az előadásról Szerbhorváth György. Szereplők: Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, mozgás: Kiss Anikó, zene: Mezei Szilárd. A pulzArton az előadás szeptember 18-án, vasárnap 18.30-tól a Háromszék Táncstúdióban látható. Jegyeket a városi kulturális szervezőirodában vagy online a www.biletmaster.ro honlapon lehet vásárolni. A fesztivál teljes programja elérhető a www.pulzart.ro honlapon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – Pacha Ágoston püspök és társai Bukaresti pere
Segélykiáltás
„Nagy vatikáni kémpernek” nevezte el a kommunista propaganda azt a koholt vádakon alapuló eljárást, amelyet hatvanöt évvel ezelőtt kezdett tárgyalni a Bukaresti katonai törvényszék. A romániai katolikus főpapok és társaik ellen hozott ítéleteket 1997-ig nem érvénytelenítették, sőt a hivatalos propaganda továbbra is bűnösségüket hirdette.
Ha ezt felolvassuk, főtisztelendőségedet azonnal letartóztatják – fordult a nyolcvanesztendős Pacha Ágoston Temesvári püspökhöz 1950. június 4-én, Szentháromság vasárnapján az egyik kanonok közvetlenül a szertartás előtt a sekrestyében. A püspök talán érezte, hogy utoljára mond ünnepi misét a székesegyházban.
– Nem baj – felelte. – Akkor is föl kell olvasni. Vállalom minden sorát.
A Vatikán által jóváhagyott szöveg a romániai katolikus egyházat ért atrocitások ellen tiltakozott; az evangélium után három nyelven – magyarul, németül és románul – ismertették a hívekkel. A római katolikus püspökök között ő volt a rangidős, s tegyük hozzá, az egyedüli, akit még megtűrt a román állam hivatalában. Márton Áront 1949 júniusában a Securitate csellel fogságba ejtette, majd két évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A Bukaresti érsek, Alexandru Cisar állami nyomásra lemondott, Scheffler János szatmár–Nagyváradi püspököt pedig másfél héttel korábban a körösbányai ferences kolostorba internálták. (A közelmúltban boldoggá avatott Scheffler püspök 1952-ben a hírhedt jilavai börtön föld alatti – megsemmisítő – részlegében halt mártírhalált.)
Feszült csönd keletkezett, a hívek megdöbbentek a nyilatkozat kendőzetlen őszinteségétől: „Öreg püspök atyátok lelkiismereti kötelességének tartja, hogy katolikus anyaszentegyházunk súlyos óráiban hozzátok szóljon. Noha az állam már nem ismer el tényleges püspöknek, mégis meg kell ezt tennem több püspöktársam nevében is, akik valamennyien már nincsenek személyes szabadságuk birtokában: hadd lássátok tisztán egyházunk helyzetét, melyért nem minket terhel a felelősség.” Aznap este a Vatikáni Rádió is nyilvánosságra hozta a segélykiáltásnak beillő szöveget.
A romániai – a protestánsokat, a görögkatolikusokat, kisebb részben a pravoszlávokat is érintő – egyházüldözés Mihály király 1947. december 30-i lemondatása, a népköztársaság kikiáltása után, a kiteljesedő bolsevik hatalomátvétel hatására fokozatosan erősödött, olyannyira, hogy idővel a vallásgyakorlás alapjait fenyegette. 1948 nyarán államosították a felekezeti iskolákat, majd Bukarest felmondta a Vatikánnal kötött, az egyház autonómiáját garantáló 1927-es konkordátumot. A Gyulafehérvárit és a Bukarestit nem számítva az összes katolikus püspökséget felszámolták, egy kivételével pedig bezárták a papnevelő intézeteket. Az államilag megszüntetett egyházmegyék püspökeit lemondásra szólították fel, ám ennek a főpapok vonakodtak eleget tenni. Elkobozták a vallásoktatást szolgáló épületeket, a kántor- és tanítói lakásokat, elvették az 1921-es romániai földreform által meghagyott, az önfenntartást biztosító birtokokat, sőt 1950-ben az egyházi anyakönyvi nyilvántartások beszolgáltatását is elrendelték.
A kultuszminisztérium közben megíratta az egyházakkal a működési szabályzatukat – akkori szóhasználattal statútumukat –, amelyet meghátráló jellege miatt a reformátusok és az unitáriusok esetében rögtön el is fogadtak. (A protestáns felekezeteket együttműködési készségüket látva a katolikushoz képest valamelyest kevésbé üldözték. A megígért kivételezések azonban elmAradtak: történelmi hírű kollégiumaikat elvették, sőt 1952-ben 12 református lelkészt és egy teológiai professzort bírósági ítélet nélkül kényszermunkára hurcoltak a Duna–Fekete-tenger-csatornához.)
A katolikusok benyújtott működési szabályzatát az állam három pont kivételével visszautasította, és a későbbi tárgyalások sem vezettek eredményre.
Az egyre nehezebb körülmények között a püspökök tisztában voltak helyzetükkel, készültek a letartóztatásra. Hogy a hatalom senkit ne ültethessen a helyükre, 1948-tól kezdve – legtöbbször a területenkívüliséget élvező és ezért biztonságosnak tartott Bukaresti nunciatúra kápolnájában – új, titkos püspököket szenteltek fel. Emellett az egyházmegyét távollétükben irányító, szintén titkos ordináriusokat neveztek ki, akik utóbb a gyónási titkok terhe mellett fedték fel kilétüket a plébánosok előtt, s adtak nekik utasításokat. (Az ordináriusok nagy részét a konspiráció ellenére előbb-utóbb letartóztatták, feltehetően papi ügynökök jelentése alapján.)
Másfél hónappal a Temesvári nyilatkozat felolvasását követően O’Hara vatikáni nunciust kiutasították Romániából, az utolsó szabadlábon lévő püspököt, Pacha Ágostont pedig július 19-én letartóztatták, előbb Temesváron, majd Bukarestben őrizték, ám bíróság elé – a nagy vatikáni kémpernek titulált monstre eljárás elsőrendű vádlottjaként – csupán 1951-ben állították. Ekkor már sorozatban zajlottak az autodaféra emlékeztető tárgyalások a főpapok ellen. A szomszédos Magyarországon a nyár elején kezdődött Grősz József kalocsai érsek „ügyében” a koholt per, július–augusztusban pedig Bukarestben rendezték meg Márton Áron és „összeesküvő társai” – köztük a kommunista Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének – bírósági tárgyalását.
Alig hangzott el a Gyulafehérvári püspök ellen hozott ítélet, a Bukaresti katonai törvényszék máris belevágott a „nagy vatikáni kémperbe”. A vádlottak padján kilenc, többnyire egyházi személy ült – köztük az elsőrendű terhelt, Pacha Ágoston. A vádakban – némi malíciával azt is mondhatnánk, fantáziátlanul – szinte a korabeli egyházellenes kirakatperek összes kliséjét felvonultatták. A Romániai Magyar Szó korabeli beszámolója szerint a bíróság előtt „a papi palásttal álcázott összeesküvők és hazaárulók maguk tesznek tanúvallomást arról, hogy a Vatikán, az amerikai imperializmusnak ez a kémügynöksége legfőbb feladatának nem az egyház és nem a hívek szolgálatát jelölte meg, hanem a kémtevékenységet”.
A nyilvánosság számára be kellett bizonyítani azt is, hogy a reakciós papok – akiknek „a hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – erkölcsileg züllött, korrupt emberek voltak, akiket tetteik méltatlanná tettek főpapi feladataikra is. Például „Pacha dollárért tartott miséket, és saját bevallása szerint akkor kapta meg püspöki kinevezését, amikor 1923-ban a vatikáni kémközpont szolgálatába lépett. A püspöki süveg a kémkedés díja volt.” Az emberélet kioltásának szándéka sem állt messze tőlük, hiszen, mint a Szabad Nép megjegyzi, „céljuk a rendszer megdöntése mellett a Román Népköztársaság vezetőinek és a Román Munkáspárt aktivistáinak meggyilkolása volt”. A nácikkal való cimborálás vádját (a sváb Pacha „tisztelgő látogatást tett Hitlernél”) különös tény támasztotta alá: Pacha Ágoston ugyanis 1934 februárjában valóban járt a német kancellárnál. Merényi-Metzger Gábor történész szerint azért, hogy szóvá tegye: nemzetiszocialista ágensek a hatalomátvétel óta egyre hangosabban uszítják a Bánságban élő svábokat az egyház ellen. Mint a tárgyaláson tett vallomásából kitűnik, és ez egészen más fénytörésben mutatja a Hitlerrel való beszélgetést, a látogatáshoz engedélyt kért a berlini nunciustól, és egyeztette vele mondandóját is.
Egy hét elég volt az eljárás befejezéséhez; az ügy konstruálóinak cinizmusát jól mutatják a szeptember 17-én kihirdetett bírósági döntések. A 81 esztendős Pacha Ágoston 18 évi nehéz börtönt kapott, az utódjává és helyettesévé tett Boros Béla titkos püspököt életfogytiglani kényszermunkára, Schubert József titkos Bukaresti segédpüspököt életfogytiglani nehéz börtönre, Gatti Kelemen olasz állampolgárságú ferences szerzetest 15 évi nehéz börtönre, Waltner József püspöki irodaigazgatót 15 évi, Héber János püspöki titkárt pedig 12 évi kényszermunkára ítélték.
Az eljárás célja – túl a megfélemlítésen, a lefogottak és általában a Vatikán és a főpapok lejáratásán, a katolikus hierarchia megsemmisítésén – a Rómatól elszakított és ezért a kommunista államnak teljesen alárendelődő „nemzeti katolikus egyház” létrehozása volt. Hasonló törekvések a többi szocialista országban – köztük Magyarországon – is megfigyelhetők; az ambiciózus és merész elképzelés megvalósítása azonban csupán egyetlen helyen, a Kínai Népköztársaságban járt sikerrel.
Első lépésként a minden szándék ellenére is meglehetősen sovány békepapi mozgalmat hozták létre félig-meddig erőszakkal Marosvásárhelyen – a megalakult Katolikus Akcióbizottság tagjait a pápa válaszul azonnal kiközösítette. Az Erdélyben egyetlen, államilag is elismert Gyulafehérvári püspökség irányítására pedig Márton Áron távollétében, kommunista sugallatra, Adorján Károly kanonok, káptalani helynök puccsszerűen és persze törvénytelenül életre hívta az Egyházmegyei Tanács időközi bizottságát, és a tanács nevében megkezdte az együttműködésre hajlandó papok kulcspozícióba helyezését. (Az egyházmegye vezetésében korábban szerepet játszó tanácsot Márton Áron közvetlenül a lefogása előtt feloszlatta, nehogy a katolikusok megosztására használja az állam.) A kinevezéseket kezdettől fogva nehezítették a letartóztatásuk miatt sorban egymást váltó titkos ordináriusok, akik folyamatosan nyilvánították érvénytelenné a rendelkezéseket. Kapóra jött viszont az államnak, hogy az egyik letartóztatott ordinárius megtört, és – egyébként szintén az egyházi törvényekkel szembemenve – átruházta korábbi hatalmát Adorjánra. (Utóbb a kiszabaduló Márton Áron tett rendet, feloszlatva az Egyházmegyei Tanácsot, érvénytelenítve a kinevezéseket.)
A rendszer végül kudarcot vallott a Rómatól független katolikus felekezet létrehozásával, annak ellenére, hogy a vallásüldözés jóval keményebb volt, mint a szomszédos Magyarországon. A testi-lelki kínzások nemcsak az eljárás időszakát jellemezték, de olykor a börtönben is folytatódtak a legszigorúbb módon. A nagy vatikáni kémper ügyében lefogott, ám végül az eljárásba be nem vont és ítélet nélkül őrzött görögkatolikus apácától, Maria Ionela Cotoitól orvosi utasításra (!) hetekre megvonták az ételt és az italt, azt vizsgálva, hogy segít-e rajta Isten. (A Krisztus sebeit hordozó nővér valóságos csodaként túlélte a megpróbáltatást, 1954-ben szabadon engedték, majd az ötvenes évek végén újabb hat év fogság várt rá.) A börtönben halt meg a titkos ordináriusok közül Bogdánffy Szilárd és Boga Alajos. Boros Fortunát ferences rendfőnököt két héttel a nagy vatikáni kémper kezdete előtt vitték el kényszermunkára a Duna-csatornához. Amikor kezeletlen cukorbetegsége elhatalmasodott rajta, és tüdőgyulladást is kapott, mint munkára alkalmatlant egy vaslapáttal agyonverték.
Pacha Ágoston gyomorrákja a több pappal, köztük Márton Áronnal közös börtöncellában alakult ki. Vizsgálni és kezelni nem engedték, a főpap éjszakánként összeszorított foggal zokogott a fájdalomtól. 1954 tavaszán a hatóságok megígérték a nagybeteg embernek, hogy visszamehet Temesvárra, ha az állam iránt lojálisan viselkedik. Pacha beleegyezett, ám az együttműködésre már nem jutott idő. A püspök nem tudta ellátni feladatát, fél év múlva, 1954. november 4-én a Temesvári kórházban meghalt.
Mint William Totok román történész megállapítja, a Pacha Ágostonnal folytatott tárgyalások szolgáltak mintául később a szabaduló Márton Áron esetében, aki viszont kitért a kompromisszum elől. Furcsa, ám korunkat jól jellemző tény, hogy a nagy vatikáni kémper elítéltjeit csupán 1997-ben rehabilitálta a román állam. Totok arra is figyelmeztet, hogy az igazságtétel szinte a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Sőt, a propaganda tovább folyt a korábbi elítéltek ellen, igaz, jóval körmönfontabban. Nagy publicitást kapott például a kémelhárítás volt főnöke, Neagu Cosma, aki minden ellenvetés nélkül hangoztathatta nem sokkal az ezredforduló előtt megjelent könyveiben, hogy a per jogos volt, igazságos ítélet született.
Pethő Tibor
Magyar Nemzet

Ahol a székelyek száz éve hátországra leltek
Száz esztendővel ezelőtt ezekben a napokban érkeztek meg a magyarországi Hajdúnánásra az első székely menekültek. Az akkori történéseket, a menekülést és visszatérést kiállításon elevenítik fel a Csíki Székely Múzeumban, melynek megnyitóját szombat délután tartották a múzeum udvarán.
Fontos így száz év után is tudni, érezni és meghálálni azt, hogy ha menni kell, akkor nekünk, székelyeknek van hová menekülni. A száz évvel ezelőtti történet, a ma is elképzelhető drámaiságán túl megmutatja, hogy mennyire ragaszkodtak őseink ehhez a földhöz, merthogy nagy többségük visszatért – fogalmazott Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere.
„A lényeg pedig az 1916. augusztus 17-ei dokumentum, amelyben gyakorlatilag Erdélyt kiárusították. Az akkor a háborúban nem igen jól járó antanthatalmak jó diplomáciai érzékkel eladtak egy olyan területet, amely sosem volt az övék. És gyakorlatilag nem Trianon volt a döntő momentum, az csak a kiteljesedése, a csattanója volt a kiárusításnak. Hanem ez a szerződés volt az. Ezért még soha senki nem kért bocsánatot tőlünk. De azért sem kért senki bocsánatot tőlünk, hogy megannyi évtizeden keresztül nem szabadott szólni arról, hogy a román hadsereg felgyújtotta „szeretetből” távozásában Csíkszeredát. Ma sem nagyon ildomos erről beszélni, mert aki kimondja a valóságot, aki nem hazudja a hivatalos történelmi vonalat akár európai, akár nemzeti, akár országszinten, azzal baj van és azt el kell hallgattatni.”
Ráduly Róbert Kálmán az elődök nevében megköszönte a jelen lévő Szólláth Tibor Zoltánnak, Hajdúnánás polgármesterének a gondoskodást és szeretetet, amellyel fogadták a székelyeket. Rámutatott, ha vannak katartikus pillanatok egy nemzet életében, akkor ez ilyen volt.
Szólláth Tibor Zoltán Hajdúnánás közösségének üdvözletét tolmácsolta, és örömét fejezte ki, hogy közösen emlékezhetünk egy olyan szomorú történetre, amelynek mégiscsak van tanulsága a mai kor embere számára. Elmondta, az akkor 17 ezer lakosú Hajdúnánás háromezer-kétszáz székely menekültet fogadott be.
A kiállítás két részből áll, az egyik teremben lévő tárlat a csíki lakosság szemszögéből foglalja össze az eseményeket, bemutatva a menekülők útvonalát, személyes történetekkel kiegészítve, a másik teremben pedig egy Hajdúnánásról érkezett vendégkiállítás látható, amely a 39. császári és királyi gyalogezred történetét mutatja be. A kiállítás kurátora, Kiss Róbert a megnyitón röviden felidézte az ezred történetét, majd rátért arra, hogyan kapcsolható össze az ezred Csíkszeredával. „Sok nánási katona épp ezen a vidéken harcolt. És ott voltak azok a Csíkszeredai katonák, akiknek családja épp Hajdúnánásra menekült. Így mindannyian közös hátországra leltek Hajdúnánásban.”
A kiállítást Darvas-Kozma József esperes nyitotta meg. Átfogó előadásában olyan háttértörténeteket, tényeket, korabeli eseményeket osztott meg a jelenlévőkkel, amelyek megvilágították 1916. augusztus 17-ét, azt, hogy miért kellett meneküljenek a székelyek, hogy miért következett be Trianon. „Vannak sebeink, de találtunk jóakarókra a Hajdú megyeiekben, ezeket a gyökereket ápoljuk a jelen és a jövő szempontjából” – hangsúlyozta.
Buczkó József a Székely menekültek Hajdúnánáson című kötetét és annak keletkezését ismertette, mint mondta, a kötetben található történeteket innen vitte el, és most hazahozta a csíkiaknak. Daczó Katalin a megnyitóünnepség végén a kiállításon is látható képek történeteiből mesélt a jelenlévőknek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A Kárpát-medence Ópusztaszeren
Az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark az egész Kárpát-medence területéről vonzza a látogatókat, ahogyan azt tervezői már az 1980-as évek derekán elképzelték. Az emlékhely története azonban ennél sokkal korábbra nyúlik vissza. Vendéglátónkat, Vincze Gábor történészt – akinek kalauzolásával az emlékpark valamennyi nevezetességét bejártuk – a nemzeti emlékhelyről faggattam. – Kezdjük a legelején: miért éppen Ópusztaszeren épült meg Magyarország Nemzeti Történeti Emlékparkja? – Ennek egyik kézenfekvő magyarázata az, hogy a 12. században itt egy igen jelentős egyházi központ létesült – egy nemzetségi monostor bencés templommal –, ami köré később mezőváros épült. Az 1500-as évek végéig egy virágzó egyházi szellemi központ működött Szeren, és azért épp itt, mert Szegedtől Buda fele egy ősi kereskedelmi út mentén feküdt. A régi térképek még megjelölték ezt az utat. A török világ végén a központ megszűnik, de a romok a 19. században is megmAradtak, a templom fala helyenként 2,5-3 méter magasan még állt. Az utókor fantáziáját az is felcsigázta, hogy Anonymus gestájában, a Gesta Hungarorumban földrajznevekkel precízen körül van írva Szer, a település. Anonymus krónikája szerint a honfoglaló vezérek itt jöttek össze, hogy meghányják-vessék az ország dolgait, és ezt a tényt a romantikus 19. században úgy dolgozták fel, hogy itt került sor Magyarország első országgyűlésére.
– Az emlékpark legrégebbi, ma is álló alkotása az 1896-ban emelt Árpád-emlékmű. Tulajdonképpen ekkor született meg az emlékhely ötlete?
– A millennium éve jó alkalom volt arra, hogy valamit kezdjenek ezzel a múlttal. A környék ekkor az északolasz származású Pallavicini Alfonz Károly őrgróf birtoka volt. Amikor szóba került a szeri történet, a mai emlékparktól 8 km-re található Pusztaszer falu Kecskemét városának a birtokaként szerepelt. Kecskemét egy Árpád-oszlopot szeretett volna állítani, amihez azonban sok pénze nem volt, az őrgróf viszont egy jókora Árpád-emlékmű felállítását vállalta olyan meggondolásból, hogy a híres romok az ő birtokán találhatók. Amikor Pallavicini őrgróf saját pénzén felépítette az emlékművet, sem a Kecskemétiek, sem a pusztaszeriek nem örültek neki, a hely azonban már Trianon előtt, majd a két világháború között az Árpád-kultusz melegágya, zarándokhelye lett, itt működött többek között a Pusztaszeri Árpád Egyesület.
– Mit kezdett a kommunista éra a pusztaszeri Árpád-kultusszal?
– A kommunisták egy roppant ravasz húzással erre a kultuszra még rátetettek egy lapáttal: 1945-ben itt kezdték el a magyarországi földosztást. Ennek kettős üzenete volt: Pallavicini őrgrófék birtokának szétverésével a gyűlölt arisztokraták elleni harcba foghattak, másrészt a hely szellemét igyekeztek deszakralizálni azzal, hogy később a földosztást a második honfoglalásként állították be. 1956 után ezzel az aktussal egy baj volt: a földosztó minisztert 1945-ben Nagy Imrének hívták, így aztán a második „honfoglalást” elhallgatták. A hatvanas években, Csongrád megyei szinten elindult egyféle mozgolódás, hogy kezdeni kellene valamit ezzel a történelmi örökséggel.
1945-től a kommunisták alapemberévé vált Erdei Ferenc – a Hazafias Népfront országos főtitkáraként – 1970-ben felveti, hogy létre kellene hozni egy történelmi emlékhelyet. Az országos pártvezetés meglepő módon nem sepri le az asztalról az ötletet, hanem bátorítja annak megvalósítását. Olyan neves személyiségek állnak az ügy mellé, mint Györffy György, a kor legjelesebb középkorász történésze, illetve a kissé perifériára szorított, de szakmailag abszolút elismert László Gyula régész-történész. Néhány „fontos elvtárs” létrehozza az Ópusztaszeri Országos Emlékbizottságot, amely a Csongrád megyei múzeumok szegedi központját – Trogmayer Ottó vezetésével – azzal bízza meg, hogy ássák ki a romokat. Az 1971-ben elindult ásatások jelentették az emlékhely kezdetét.
– Hogyan került képbe a Feszty-körkép?
– 1972-ben László Gyula vetette fel annak a lehetőségét, hogy a készülő emlékparkban kapjon helyet a háború végén, Budapesten kétharmad részben megsemmisült Feszty-körkép még megmenthető része. A felvetést mind a helyi, mind a központi pártvezetés támogatta. Menet közben alakult ki az az elképzelés, hogy Feszty Árpádnak „A magyarok bejövetele” című körképét állítsák helyre és egy erre a célra készülő épületben mutassák be. A körkép Szegedre szállított mAradványainak a restaurálására azonban csak jóval később került sor. Az 1971-től harminc éven át minden nyáron folytatott ásatások kiderítették, mennyire fontos település romjai fekszenek a mai emlékpark helyén. A múzeum egyik munkatársa, a ma is élő Juhász Antal néprajzos professzor kezdettől fogva a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását irányította. A skanzen a két világháború közötti, illetve a 19. századi népi életet, a hagyományos alföldi paraszti világot mutatja be hitelesen. Juhász Antal a ma már mondhatni hungarikumnak számító Szeged környéki tanyavilággal kezdte a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását. Később elkészült szeged-alsóvárosi „paprikás porta”, a makói „hagymás” parasztház és több más hasonló építmény.
– A kommunista időben hogyan sikerült ideológiamentes övezetnek megőrizni az emlékparkot?
– Az 1945-ös földosztást követő években született „kettős honfoglalás” ötlete még sokáig kísértette az elvtársakat. Szerencsére a földosztás, mint „újabb honfoglalást” bemutató monumentális emlékmű, soha nem készült el, az utókorra fennmAradt pályaművek makettjeinek fényképe azonban ma is elrettentő látványt nyújt a korabeli tervekről. Ahogyan telt az idő, a nyolcvanas évekre az ideológiai vonal elfakult, elszürkült.
– Az emlékpark igazi látványossága ma is a Feszty-körkép. Hogyan sikerült egy jórészt elégett, megsemmisült műalkotást ilyen tökéletesen restaurálni?
– Ez a lengyel restaurátorok kiváló hozzáértését és mintegy négyéves munkáját dicséri. A nyolcvanas évek közepén kezdett épülni, és az évtized végére készült el a Rotunda, a körkép kiállítási helye. Ekkor már egyértelművé vált, hogy hozzá kell fogni a körkép restaurálásához. Még a pártállam idején, 1989-ben létrehoztak egy Feszty-körkép Alapítványt, amelynek az Országos Emlékbizottság mellett az volt a feladata, hogy a körkép rekonstrukcióját menedzselje. A meghirdetett nemzetközi pályázatra két csapat jelentkezett: egy magyar és egy lengyel. A lengyelek nagy előnye volt, hogy az 1794-es racławicei csatáról készült körképet egy évtizeddel korábban már restaurálták: a lengyelországi műalkotásból is nagyjából annyi mAradt, mint a Feszty-körképből. A mesterek pontosan tudták, hogy a megmAradt részeket hogyan és milyen technikával kell kiegészíteni. Trogmayer Ottó döntött a lengyelek mellett, amiből később sértődés lett, de az idő és az élet őt igazolta. Trogmayer Ottó tavaly halt meg: ő volt 1971-től az ópusztaszeri emlékparknak a motorja, az igazi atyja. Nélküle ez nem valósulhatott volna meg. A lengyelek 1991-ben kezdték el a restaurálást és 1995-ben sikerült átadni a teljesen felújított műalkotást.
– Hogyan fogadta a közönség a régi pompájában megelevenedő Feszty-körképet?
– Óriási „látogatói bumm” vette kezdetét Magyarországról és szerte a Kárpát-medenceéből. Európában nemcsak a magyaroknak, hanem az oroszoknak, a bolgároknak, a lengyeleknek, a svájciaknak, a németeknek, távolabb pedig a kínaiaknak és az amerikaiaknak is van történelmi eseményeket megörökítő körképük. Ez a műfaj még a mozi világa előtt terjedt el, hiszen több dimenzióban lehetett látványosan bemutatni monumentális eseményeket. Elfogadtatása azonban sem a kommunista években, sem a rendszerváltás után nem volt igazából gördülékeny Magyarországon. Amikor 1989 előtt néhány szocialista elvtárs fintorgott a kiállítás ötletén, Trogmayer Ottó azzal válaszolt, hogy ha Moszkvában, a szovjet elvtársak annyira büszkék a saját körképükre, mi miért ne lehetnénk azok? Amikor 1995-ben végre restaurálták, ezúttal a liberálisok fintorogtak, hogy miért kell egy 19. századi elavult giccset újra bemutatni. Trogmayer Ottó ezúttal azzal vágott vissza, hogy ha az Egyesült Államokban is van ilyen, és nagy sikernek örvend, nekik vajon miért nem giccs.
– Milyen manapság az ópusztaszeri emlékpark látogatottsága? Mennyire sikerült megőrizni a kilencvenes évek „népvándorlásszerű” tumultusát?
– A Feszty-körkép átadása után mintegy tíz éven keresztül nem került sor semmiféle komoly fejlesztésre, mert az akkori vezetés megelégedett azzal, hogy újabb és újabb tömegek kíváncsiak a Rotundában kiállított körképre, illetve az Emlékpark többi nevezetességére. Jó darabig ez működött is, a kétezres években azonban apadni kezdett a látogatói létszám. Ekkor vetődött fel, hogy új attrakciókat kellene bemutatni: többek között olyan interaktív kiállításokra van szükség, amelyek a mai fiatalokat is megfogják. A tavaly átadott látogatóközpont új színt hozott az emlékpark életébe. Például 3D-s történelmi filmvetítésre ülhetnek be, vagy a Rotundában olyan új szemléletű kiállítások is látogathatók, amelyek a mai tizenéves nemzedékek számára sokkal izgalmasabbak és érdekesebbek, mint egy régi szemléletű panoptikum. Bármilyen népszerű is egy kiállítóhely, ha nincs folyamatos fejlesztés és nincsenek új ötletek, egy idő múlva érdektelenségbe fullad. A mi feladatunk az, hogy újabb és újabb programokkal csaljuk ide a közönséget.
– Mennyire kedvelik a Kárpát-medence elszakított területeiről érkező vendégek az emlékparkot?
– Már a nyolcvanas évek közepén megfogalmazták az Emlékbizottság tagjai, hogy itt kell találkoznia a Kárpát-medencei magyarságnak, ahogyan azt Árpád fejedelem idejében tették eleink. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történtei Emlékparknak ma is ez az egyik legfontosabb küldetése: minél sűrűbben találkozzunk és ismerjük meg közös múltunkat.
Makkay József
erdelynaplo.ro
Erdély.ma

Határsértőket fogtak el
Húsz szíriai, iráni és iraki határsértőt, köztük hét gyereket fogtak el vasárnap hajnalban a román hatóságok Pécska és Németpereg térségében, miközben a zöldhatáron keresztül próbáltak Magyarországra jutni.
A tornyai határrendőrég és az Aradi csendőrség közös alakulata a magyar határtól húszméternyire tartóztatta fel a csoportot. A vizsgálat során a határsértők azt állították, Nyugat-Európába akartak jutni. A határrendőrök tiltott határátlépési kísérlet gyanújával indítottak bűnvádi eljárást ellenük. A határsértők közül többen menedéket kértek Romániában, és az ENSZ menekültügyi főbiztosságának Temesvári vészhelyzeti tranzitközpontjában szállásolták el őket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tanévkezdés 2016–2017
Ajándék a szórványkollégiumnak
Nagy örömmel vették birtokukba vasárnap a kényelmes, szép szobában levő új szekrényüket a nagysármási szórványotthon visszatérői és újonnan érkezett lakói. A szekrényekbe kényelmesen bepakolhatják ruháikat, cipőiket, egyéb dolgaikat.
A szekrényeket, amelyekkel jelentősen bővült a szobák berendezése, a Marosvásárhelyi Rotary Club Téka három képviselője, Simonffy Katalin, Kiss Sándor és Valkai Ferenc vitte el az elmúlt pénteken Nagysármásra, ahol Balázs Lajos lelkész és családja, valamint helybeliek segédkeztek leemelni a furgonokról és bevinni a bentlakás folyosójára. A későbbiekben asztalosmester segítségére volt szükség, hogy a keskeny lépcsőfeljárón fel tudják vinni a szobákba, ami délután sikerült is.
A bentlakás szekrényekkel való ellátását, ami lehetőséget nyújt a Belső-Mezőség szórványfalvaiból érkező diákoknak, hogy kényelmesebben lakjanak, az elmúlt ősszel vállalta a klub vezetősége. Ez volt az idei év egyik kiemelt célkitűzése a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tehetséges diákjainak kiválósági díjjal való támogatása mellett. Egyébként erre a két célra gyűjtöttek a Rotary Téka Club 11. hagyományos jótékonysági bálján a múlt év őszén a President szálloda Manadas termében. A bálon részt vettek a környező illetve távolabbi romániai megyékben működő klubok képviselői mellett a nyíregyházi és egri küldöttek is. A Művészeti Líceum képzőművész szakos diákjai 15 festményt és öt domborművet ajánlottak fel, amelyre a bál résztvevői licitáltak. Volt borlicit és tombola is. A bálon begyűlt összeg mellett jelentős segítséget nyújtott a szekrények elkészítésében Kiss Sándor vállalkozó, a klub múlt évi elnöke, valamint a Nyulas Bernát vezette maroskeresztúri Fomco-Prodimpex Kft. bútorgyártó részlege, ahol a szekrényeket kivitelezték.
Rotary Téka Club képviselői pénteken 100 fogkrémmel és fogkefével is megajándékozták a bentlakó gyermekeket. Korábban Kelemen László klubtag adományozott számítógépet, laptopot, mikrohullámú sütőt, televíziókészüléket, gyermekjátékokat és -ruhákat a szórványkollégiumnak, Valkai Ferenc, a Tip-Top panzió és vendéglő tulajdonosa élelmiszer- támogatást nyújtott. A bentlakást működtető Kallós Alapítvány, Balázs Lajos református lelkész és a szórványbentlakás lakói nevében köszönet a tanévkezdésre adott sok hasznos ajándékért.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Kocsis Attila Levente dévai iskolaigazgatóval
Indul a tanév!
Küszöbön az új tanév. Milyen újdonságokat hoz? – kérdeztük Kocsis Attila Leventét, a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatóját.
– Az idei tanév érdekesen indul, kezdve azzal, hogy a miniszter úr egy korábbi rendeletben szeptember 15-ét jelölte a hivatalos tanévnyitás napjaként, de már 12-től iskolába kellett volna járni. Ez nem tűnt szerencsés megoldásnak, így a jelenleg érvényben lévő döntés szerint mindenki egységesen szeptember 12-én kezd. A tanítási hetek száma nem változott, mAradt a 36 hét. A nagy változás s egyben előrelépés, hogy Az iskola másként hetet sikerült a decentralizáció szellemében átszervezni, úgy hogy az országosan meghatározott időintervallumokban minden tanintézmény vezetőtanácsa választja ki a megfelelő időpontot, hogy az oktatási menetet se borítsa fel, de felüdülésként hasson diákok, pedagógusok számára egyaránt.
– Konkrétan itt az iskolában, mikorra tervezik a „másként iskolát”?
– Tárgyaltunk már róla, és jó néhány szempont elhangzott, amiket mind jó lenne figyelembe venni. A mi tanintézményünkben az óvoda mellett három oktatási ciklus működik, és a jelek szerint nem lesz könnyű ezeknek a tevékenységét összehangolni, de igyekszünk optimális megoldást találni, hogy lehetőleg minden korosztálynak megfelelő legyen az időpont.
– Ez azt jelenti, hogy szeptember 12-én rendes tanítással és nem másként indul az iskola?
– Igen, tanulással kezdünk és mindenkit szeretettel várunk szeptember 12-én, reggel 9 órára az ünnepélyes tanévnyitóra. Az iskola másként hetet pedig valamikor télidőre tervezzük, de még nincs leszögezve.
– Közvetlenül beszélgetésünk előtt zajlott egy megbeszélés a tanító nénikkel. Minden bizonnyal terítékre került a délutáni foglalkozás kérdése is. Lesz-e az idén erre lehetőség?
– A délutáni program egy nagyon érdekes helyzet, mindenki szeretné, óriási igény van rá, de a jogi keret teljes mértékben hiányzik. 2011-ben kiadott a minisztérium egy olyan metodológiát, ami szerint fel lehetne ezt építeni, de jogilag nem tisztázódtak a dolgok. Mi eleve, az iskolaalapításkor azt szerettük volna, ha a gyermek skandináv példára úgy menne haza az iskolából, hogy a leckéjét megtanulta, és otthon már csak egy rövid ismétlésre van szükség. Jogi keret hiányában azonban főleg azoknak a gyermekeknek biztosítjuk a délutáni foglalkozást, akiknek a szülei későig dolgoznak, és egyszerűen nincs, ki foglalkozzon a gyermekkel. A tanítóink igény szerint ezt bevállalják, önkéntes alapon, de nagyon szeretnénk, ha lenne rá jogi keret, országos szintű szabályozás. Jelenleg arra építünk, hogy a tanító munkaideje is heti 40 óra, mint mindenki másnak, ebből egy részt tesz ki a délelőtti tanítás és a fennmAradt időben besegítenek a szülőknek.
– Hogyan alakul idén a diáklétszám? Hányan iratkoztak előkészítőbe? Gyarapodott-e az ötödikesek, kilencedikesek száma?
– Először általánosan mondanám: a tavalyhoz képest egy picit emelkedett a diáklétszámunk. Ez azért is, mert a tavalyi végzős osztályok kis létszámúak voltak. Az idei előkészítő osztályunkba pedig 26 kisdiákot írattak be. Ötödikben is gyarapodott a létszám. Tudniillik tanintézményünk egy gyűjtő iskola, amely anyanyelven való továbbtanulási lehetőséget biztosít a környékbeli helységek magyar diákjainak, miután az illető településen lezárul az elemi vagy általános iskolai ciklus, és nincs lehetőség a folytatásra. Így Vajdahunyadról, Lupényból, Petrozsényből középiskolába jönnek hozzánk diákok, Szászvárosról, Csernakeresztúrról pedig már ötödiktől. Az idei gyereklétszámunk a beiratkozások, illetve leadott kérvények alapján 530-540 között fog mozogni. Mint említettem, előkészítőben 26 diákunk lesz, egy osztályban. Eredetileg kettőt kérvényeztünk, de mivel ebből 4 kisdiák a csernakeresztúri kihelyezett tagozatunkon tanul majd, Déván csak egy osztály indul. Ötödikbe viszont egy végzős negyedik után 2 osztályunk lesz. Most ősszel igényeltük a második osztályt, lévén hogy várakozásainkon felüli a létszám: 32 diák iratkozott ide. És mArad a két középiskolai osztályunk, a matematika–informatika ezúttal is kisebb létszámmal, de a turizmus kompenzál, összesen 37 kilencedikes diákunk lesz.
– Mi a helyzet az iskolaépülettel? Sikerült-e a nyár folyamán elvégezni a szükséges javításokat?
– A törvény értelmében a fenntartónak kötelessége minden évben anyagi forrást biztosítani, hogy a nyár folyamán a tanintézményekben elvégezhessék a felújítást, javítási munkálatokat, megfelelő körülményeket biztosítva a diákok számára. Sajnos az önkormányzat, minden próbálkozásunk dacára, idén sem támogatott ebben. Mikor ez kiderült, megpróbáltunk minden mást megmozgatni. Kisebb osztályokban viszonylag egyszerű volt, mert ott a szülők, tanító, sőt utóbbiak családtagjai is nagyon példás hozzáállással jöttek, kimeszelték a termeket, amit hálásan köszönünk, mert tényleg szükség volt a segítségre. A festéket igyekeztünk mi biztosítani, mint amúgy a nagyobb osztályok rendbetételét is. Ehhez az anyagi fedezetet saját bevételekből álltuk. Abból a saját bevételből, amit a polgármesteri hivatal már egyszer megfelezett. Mert ugye minden bevételt, amit a szállóvendégeink vagy terembérlés stb. után kapunk, az az önkormányzathoz irányul, és a határozat értelmében 20, illetve 50 százalék közötti részt juttatnak vissza az iskolának. Mi 50%-ot kapunk vissza, ebből próbáltuk fedezni a felújítási költségeket, a munkát pedig mi végeztük – a kapus, a gondnok, az igazgató... Az óvoda, mint minden évben, ezúttal is gyönyörűen megújult, az óvónők, takarítók segítségével minden ragyog, minden átfestve, kimosva, kiporolva. Óriási segítség volt továbbá a Vas megyeiek részéről jött konkrét támogatás. A Vas Megyei Közgyűlés alelnöke annyira szívén viseli a Hunyad megyei magyarok sorsát, hogy több települést is mozgósított, így az Ikervárról, illetve Győrvárról ide látogató polgármesterek felajánlották, hogy az aulát, amit minden diákunk, sőt a helyi magyar közösség is rendszeresen használ, saját munkával, eszközökkel, fogyóanyaggal felújítják. Isten fizesse a jóságukat! Ezenkívül a szülői bizottságnak a 2%-os felajánlásokból befolyt tartalékait költöttük el, mert nagyon nagy szükség volt bútorzatra, elsősorban székekre. A mai székek nem olyanok, mint a nyolcvanas években, hogy kalapáccsal lehetett csak szétverni. Most ha a gyerek egy kicsit izeg-mozog rajta, a csavarok rögtön meglazulnak, a lábak kitörnek. Egyszóval veszélyessé válnak. Ezért 100 új széket rendeltünk, melyeknek a napokban kell megérkezniük, és ezekkel 3-4 osztálytermet fogunk ellátni, az innen kikerülő jobb székekkel pedig lecseréljük a többi teremből leselejtezetteket. Amit még javítani lehet, azt természetesen meg is javítjuk. Még meg kell említenem a soron következő bentlakás-felújítást. A Bethlen Gábor Alap tavaszi kiírásán pályáztunk erre, és 2,2 millió forintot nyertünk. A szerződéskötés még folyamatban van, ezért a felújítási munkálatokra csak az ősz folyamán kerül majd sor. Mindenképp szükség van e befektetésre, mert nyáron csoportokat fogadtunk, a tanév idején pedig 30 és 45 között mozog a bentlakóink száma. Ennek körülbelül felét teszik ki a mi diákjaink, a többiek pedig más dévai középiskolák diákjai (a Hurmuzescu Szakiskolától a Decebal Kollégiumig), akik számára vonzóak az itteni körülmények, a bentlakás, az étkezde, az ellátás.
– Tankönyvekről is beszéljünk egy kicsit. Milyen az idei ellátottság? Kapnak-e a diákok új tankönyveket? Illetve a végzős évfolyamok valóban számíthatnak-e ingyenes tankönyvre?
– Az országos rendelkezések értelmében a XI–XII.-esek valóban ingyen kapnak tankönyvet idén. De tizenkettedik osztály matematikatanáraként elmondhatom, hogy matematikatankönyv egyelőre nincs, nem jelent meg az országosan elfogadott listán sem. Tehát elvileg lesz ingyen tankönyv, de gyakorlatilag nem tudni mikor. Mint minden évben idén is leadtuk a tankönyvigényléseinket. Néhány megérkezett, de sajnos nagyon sok évfolyamnál foghíjas az ellátottság, mert a tankönyvlicitek a korábbi évekhez hasonlóan elhúzódnak. Az előbb említette a harmadikos tanítónő, hogy román tankönyve egyetlenegy sincs. Keressük az áthidaló megoldásokat. Talán a román tagozatos másodikos tankönyv megfelelne nekünk harmadikban, de ez korántsem az ideális megoldás. Sajnos nagyon rosszul állunk tankönyvekkel. Remélem, hogy a szeptemberi hajrában még érkeznek a megrendeléseink alapján könyvek, de úgy érzem, ez egy olyan probléma a hazai tanügyben, amit már nagyon ideje lenne pontra tenni. Az ideális az volna, ha szeptember 12-én, a tanévnyitó napján minden gyermek szépen masnival átkötve vehetné át tankönyveit. Hát ez nem így lesz, sajnos. Azt azonban elmondhatom, hogy a más erdélyi megyékben hagyománnyal rendelkező Iskolatáska programot idén az RMDSZ és az RMPSZ Hunyad megyei szervezetei is felvállalták. De úgy láttuk, hogy hatékonyabb lenne az iskola küszöbét első ízben átlépő kisdiákokat támogatni. Ők még nem hordanak iskolatáskát, ezért nálunk a program neve és tartalma is változik: megyeszerte a magyar előkészítősök padján ott lesz egy gazdag tanévkezdő csomag, jó minőségben kivitelezett munkafüzetekkel, írószerekkel és egy-egy kis játékkal, hogy örömmel induljon az iskolai életük.
– Pedagógusmozgás szempontjából hogy indul a tanév? Történetek-e nyugdíjazások, áthelyezések, jöttek-e új tanárok, tanítók?
– Minden felsorolt folyamatra van példa idén. Nyugdíjba is vonultak kollégák, jött ügyes új tanító nénink is. Áthelyezés is történt, kérésre. De összességében elmondhatom, hogy jelenleg csupán a csernakeresztúri óvodába várunk még kollégát, azon kívül minden katedrán teljes a létszám, minden tantárgyból szakképzett pedagógusok oktatják a diákjainkat, és minden kollégának lefedett a szükséges óraszáma.
– Az idén várható változásokkal indítottuk a beszélgetést. Erre kanyarodnék most vissza, zárásképp. A végzős évfolyamok (nyolcadikosok, tizenkettedikesek) minden bizonnyal már az első hetekben tudni szeretnék, milyenformán kell majd év végén vizsgázniuk. Van-e már konkrét újdonság e téren?
– A vizsgákra vonatkozó metodológiák sajnos rendszeresen tanévkezdés után jelennek meg. Idén sem tudok róla, hogy már lenne hivatalos rendelkezés e téren. Ráadásul az őszi választás nyomán új tárcavezetőnk lesz. Tehát számítani kell a késői változásokra is. Remélhetőleg ezek csak kis mértékben módosítják a jelenlegi rendszert. Olyanról hallani, hogy a nyolcadikosok esetében változik a tanulmányi eredmény és a vizsgajegy aránya a bejutási általános kiszámolásában. De a konkrétumokra még várni kell.
– Köszönöm a tájékoztatást és sikeres tanévet kívánok!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Fáj, ha csitul a halál?
Nem kell óvatosan közelítenünk a területi autonómia fogalmához, nem robban az. 1952 és ’68 között sem robbant, csak elolvadt a román fajgyűlöletben még az is, ami volt benne. Hamarább robban a Marosvásárhelyi Cuvântul Liber (Szabad Szó, de szerintem inkább szabad szófolyás) nevű lap, s abban az egyik gyutacs, Lazăr Lădariu. Képtelen, szinte hamisíthatatlan képzelményeiből idéznék, s nem csak az alacsony vérnyomásúak kedvéért. Azt mondja őkelme, hogy 1952-ben „néhány magyar és két zsidó kérte” csak a magyar autonómiát Romániában. Továbbá – és itt már derűsebb az ő román történelme! – a szinte világbíró Sztálin „az autonómiát azon román politikusok megbüntetésére rendelte el, akik harcoltak a sztálinizmus ellen”. Hát nem hercig?!
Aki élt akkoriban, emlékezhet, milyen őrjöngve dicsőítették Romániában a kommunizmust. A Román Kommunista Párt megalakulása oltári szentség volt a sztálinista román kommunizmusban. Fiatal egyetemista korunkban mondotta nekünk a Bolyai Tudományegyetem professzora Kolozsváron, Kohn Hillel: miként rendíthette meg a párt megalakulása a földet, hiszen 1924-ben négyen voltunk a tagjai mindössze!
Románia Hitler első csatlósai között volt, megtámadta délről a Sztálin vezette Szovjetuniót, Hitler ígéretei fedezékében. 1944-ben, amikor már biztos volt Hitler legyőzése, titkon átállt Sztálin oldalára a hírhedt augusztus 23-án. Lám, alakul a sztálinizmus ellensége! Lădariu magyar neveket sorol, akik ki akarták űzni a románokat a Magyar Autonóm Tartományból. Érdekes, akik békésen szántottak, iparoskodtak, tanultak és tanítottak magyarokként, azok Brassóföldvárra kerültek, a haláltáborokba, a Regátba a Duna-csatornához, börtönökbe. Ki merészelt szólalni?!
És azt is a mellünkre írja az újságot és a román történelmet megíró Lădariu, hogy „a Magyar Autonóm Tartomány tüske volt Európa szívében”. No, és a többi autonómia Európában, és a sok többi „állam” egymás mellett ugyanott? Nem vitázom, csak iskolakezdés előtt mutogatom a történelemkönyveket és íróját.
Hadd véssem ide és nemcsak figyelemkeltés, de a derű kedvéért is, hogy ez a ládányi Lădariu fölrója minapi cikkében (augusztus 12.), hogy az RMDSZ elnöke, Markó Béla annak idején a román kormányban Koszovó függetlenségére szavazott, az összeomlott tákolmány Jugoszlávia szomszédságában. Lădariu ezt kétségbe ejtő szándékkal említi: hogy létezett ez?! „Ne felejtsük Kalota Köztársaságot, melyet a fasiszta Kós Károly hozott létre…” Lehet köpni és nevetni. Kós, a jeles író, műépítész – fasiszta emitt!
És a jellegzetes politikáról: Hitler után Sztálinhoz (!) fordult Románia 1945-ben (nyílván: a győztesekhez dörgölődzvén a koncért), hogy „Románia szeretné ismét a saját határain belül érezni magát”.
Mármint vissza Észak-Erdélyt. Micsoda ősrégi román határ! Hát nem? És ide még egy csattanó a ládányiból, Lădariutól! „Székelyföld nincs is, Székelyföld a magyar autonómia kozmetikázott változata.”
Napóleon mondotta Talleyrand-ról (1754–1838), kora egyik legnagyobb politikusáról, hogy ő a leghűségesebb áruló. Lădariu újságíró azzal fenyeget bennünket, hogy a románoknak nem szabad felejteniük. Én azt remélem, hogy nem felejtik el azt a rettenetes népirtást, amit elműveltek német segítség nélkül a zsidók ellen, 1940–44 között. (Lásd: Matatias Carp romániai zsidó könyvét: Holokauszt Romániában, 1940–1944.)
Talleyrand mondotta azt is, hogy a Bourbonok semmit se felejtettek, és semmit se tanultak – mármint a saját történetükből. Amúgy nem akarom bántani hírét-nevét az elhunyt Bourbon Anna címzetes román királynénak, aki sosem volt román királyné, hiszen a Román Köztársaság kikiáltása (1947. dec. 30.) és Mihály – már csak exkirály– eltávozása után fél évvel ment férjhez Mihály volt királyhoz. Kegyeletsértés ne essék, én kérem.
Emlékezzék, s tanuljon a román politika, nem árt az. És nem annyira bonyolult, mint külön történelmet összehazudozni piramis magasra. Az autonóm tartományunk idején valamennyit csitult a magyarok irtása, kiüldözése, megöletése. Csitult. Nos, ez fáj MA a gátlástalan cikket és történelmet hazudó Lădariuknak. És még egyszer Talleyrand-ról! Ő volt egyben a lefizethetőség atyamestere, persze, távol Romániától.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vállalta a vállalhatatlant
Kulcsár Béla-kiállítás az EMŰK-ben
Élete sors-metaforává vált, mondta barátja, Székely János költő Kulcsár Béláról, aki szobrászként, festőként alkotott – és bukott bele – a közösségi reprezentáció sors-szerepébe. Korai halálának negyvenedik évfordulója alkalmából nagy érdeklődés mellett, rá emlékezve gazdag tárlat nyílt az Erdélyi Művészeti Központban.
Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás kurátora a péntek délutáni megnyitón részletesen vázolta azt az életutat, amelynek gazdag terméséből az EMŰK földszinti kiállítótermeiben láthatunk egy stílusokat, műfajokat átfogó, gazdag gyűjteményt. Kulcsár Béla ugyanis szobrászként kezdte Marosvásárhelyen 1956-ban, de a forradalom már első megrendelését kudarcra ítélte, előrevetítve a tragikus véget. A Marosvásárhelyi Református Kollégium fennállásának 400. évfordulójára megrendelt Bolyai Farkas-mellszobrot nem kivitelezhette, de legalább Dózsa György „zsigeri belső feszültségről” árulkodó mellszobrát felállították a szentgyörgyi Olt textilgyár művelődési otthona elé, és az ma is ott van. Ezzel ellentétben a kovásznai kultúrotthon homlokzatára más fiatal művészekkel tervezett, Népi kultúra című alkotása a nagy földrengéskor megrongálódott, illetve a kultúrház lebontásával megsemmisült.
Ahogy Banner Zoltán írta: „noha továbbra is a szabad térbe állított, nagy szobrászi tömeg, a monumentalitás és az ezt hitelesítő nemes anyagok izgatják (Kulcsár Béla) fantáziáját, a hatvanas évek elején egyelőre meg kell elégednie a kisebb méretekkel.” A szelíd modernizmus és klasszicizálás jegyében alkotott kő- és bronzkisszobrai mellett akkoriban kísérletezett a ma természetművészetként katalogizált irányzattal is, ugyanis büdösfürdői nyaralójának udvarán ágakból alkotott monumentális méretű, 4 méteres, de mulandó szobrokat, mint a Diána vagy Szarvas.
Az előbbi megelőlegezte egyik legsikeresebb művét, az Íjásznőt, amelyet először egyméteres bronzszoborként, majd köztéri alkotásként 1967-ben nagyobb méretekben is kivitelezett, de ez utóbbi felállításának, illetve öntésének a bonyodalmai annyira megviselték, hogy 38 évesen infarktust kapott. Ezután – a nehéz fizikai munkától eltiltva – sajátos és bátor festészetnek fogott neki, melyeket markáns, keveretlen színek, valamint a természet világmodellként való megjeleníthetősége jellemez.
A művész 47 éves korában bekövetkező második infarktusát és ezúttal halálát egy, az agyagfalvi emlékműhöz köthető stressz okozta, ami abból adódott, hogy az eredetileg 22 alakosra, bronzba tervezett kompozíciót a megrendelő hatalom „kézi vezérlése” miatt sorozatos kompromisszumokkal, kis költséggel és rövid idő alatt volt kénytelen kivitelezni. Befejeznie nem sikerült, az átdolgozott emlékmű avatóünnepségén Kulcsár Béla neve talán el sem hangzott – mondta Vécsi Nagy Zoltán.
A művész kiállításon jelenlévő özvegye, Kulcsárné Csiszér Mária elmondta, nagy gondban van, mi legyen a nagyobbrészt általa őrzött műgyűjtemény sorsa, mert az intézményekkel nincs túl jó tapasztalata, azt mégis megfontolandónak találta, hogy netalán az EMŰK-be kerüljön. A kiállítás október 2-ig látogatható.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bekecsalji múltkövetés
Bekecs alatt Nyárád tere – ezzel a címmel jelent meg egy vaskos és rendhagyó monográfia, melynek írója, a Marosvásárhely környéki falvak egyik kiváló ismerője, a nagyernyei születésű Nemes Gyula, aki korábban több falumonográfia – Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd – szerzőjeként vált ismertté. Bögözi Attila könyvismertetője.
Ezúttal a szerző Marosvásárhelytől távolabb eső vidéket térképezett fel, s mint a kötet alcíme is mutatja – Csíkfalva község története – a Nyárád-mente egy olyan településének monográfiáját írta meg, amely a folyó felső szakaszán, a Nyárád-menti dombvidék alterületén helyezkedik el.
Valaki megjegyezte, hogy az 5-ös szám bűvösen kötődik a településhez, hiszen a Nyárád-mente központjának számító Nyárádszeredától levő 5 kilométeres távolsága 5-tel megszorozva adja a községközpontnak a megyeszékhelyig mért távolságát, de az ötösök számmisztikája nem merül ki itt, mert 5 település alkotja a községet, melynek 5 iskolája, 5 óvodája és 5 kultúrotthona van. És el ne feledjem, Balogh István polgármestert idén ötödik alkalommal választották újra tisztségébe.
Nos, ha a felsoroltakról mit sem hallott a vidéken nem járt idegen, arról esetleg tudhat, hogy erre vezet a „Só útja” elnevezésű turisztikai útvonal, amelyet egy helyi vállalkozó a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központtal közösen épített ki, s a hazaiak mellett főleg Hollandiából, Belgiumból, Svájcból érkező turistacsoportokat vonz. Ugyancsak itt halad át az Ausztriából Csíksomlyóra vezető „Mária útja” zarándokút is.
Egyetlen kötetbe összegyűjtve olvasható a vidék monográfiája, amely több száz oldalon mutatja be a felső-nyárádmenti kisközség múltját, életét. Balogh István polgármester szerint a könyv fontos állomás Csíkfalva életében, hiszen forrásértékű és hiánypótló, annál is inkább, mivel ez idáig nem készült ehhez hasonló munka, amely összegyűjti, rendszerezi a községgel kapcsolatos információkat.
Maga a szerző elismerte, falutörténet írására általában olyan személyek vállalkoznak, akiket a szülőfalu vagy a választott lakhely története vonz, a szűkebb szülőföld megismerésének a gondolata motivál. Ő ugyan nem született Csíkfalván, s bár erős szálak kötik a településhez, mindvégig tudatában volt annak, hogy sok leendő olvasója többet tudhat szülőfalujáról, vagy választott lakhelyéről, mint ő, ám remélte, sikerül sokak számára új ismereteket közzétenni. Nemes Gyula tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, inkább tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárád-mente egészének egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondó települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes eligazodik.
Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan „lennebbiek” a felső Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember. Balra be, Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949-50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek.
Maros megyeben, a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József, Vadasd 1949. augusztus 7., Kacsó István, Nyárádszereda 1949. augusztus 10., Remus Brustur, Maroslekence 1949. augusztus 12., Kiss István, Vadad 1950. július 21., Viorel Bihoreanu, Mezőbodon 1950. augusztus 2., Lăluţ Remus Marosoroszi 1950. augusztus 3., Nagy László, Udvarfalva 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csak Vadadban állítottak emléket a kommunizmus áldozatai közül egynek.
Az 1989-es rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba Nemes Gyula. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt, a székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épület 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg!) 1787-ben, majd 1948-ban vált ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek előtt nem volt titok, eredetileg magyar templom volt…
Azt is kevesen tudják, hogy nyomda működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfanyomda egyediknek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, de mint a szerző a Marosvásárhelyi unitárius templomban tartott könyvbemutatón mondta, a nagy kihívás mellett mindvégig élmény volt a község története után nyomozni, és életre szóló emlékek mAradnak számára a gyűjtés, kutatás során szerzett élmények is. Kiemelte még, hogy munkája során nagy segítségére volt a néhai Simó Attila unitárius lelkész hagyatéka, aki 1946-tól 1981-ig szolgált Nyárádszentmártonban, mindent feljegyzett, megőrizte az egyházi jegyzőkönyveket, a levelezéseket, rendszeresen fényképezett, a kötetben levő 300 fekete-fehér fotó zömét is ő készítette. De ahogy az embert, úgy a könyvet sem singgel mérik. Ennek a kötetnek az értékét sem a több mint 300 fotó, vagy a félezer oldal terjedelem adja, hanem az, ami az ötszáz oldalon sorjázik. Az pedig nem más, mint a Nyárád-mente és általában, Erdélyország lakóinak története – egyetlen település történetére felfűzve.
S ez az, ami ebben a kötetben a hagyományos falumonográfiákon túlmutat, és amiért az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is méltán számíthat.
erdelyiriport.ro

SÉRÜLNEK A Kárpát-medenceI MAGYAROK JOGAI
A civil fórum résztvevői egyetértettek abban, hogy nemzeti jogvédelem nélkül nincs önrendelkezés.
A Kárpát-medencei nemzeti jogvédők fővárosi fórumán a területen élő magyar ügyvédek és jogvédők cseréltek tapasztalatot. Nemzeti jogvédelem nélkül nem megy az önrendelkezés – jutottak konszenzusra a kétnapos szakmai találkozón részt vevő szakemberek. A rendezvényen ott volt Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott, Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetője, Pákozdi Csaba, a szomszédos államokban élő magyarokért felelős külügyminiszteri biztos munkatársa, valamint Morvai Krisztina európai parlamenti képviselő, jogvédő is. A Nemzeti Jogvédő Szolgálat által rendezett találkozón a résztvevők rámutattak: a nemzeti jogvédő munka mennyire fontos szerepet játszik az elcsatolt magyar területeken élő magyarok önrendelkezésének kivívása szempontjából, és egyedi jogeseteken keresztül ismertették álláspontjukat. Megfogalmazták: a Kárpát-medenceében élő felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzeti közösségek tagjainak a nemzetközi egyezményekben is garantált egyéni és közösségi jogai jelentősen sérülnek, ami a fennmAradásukat veszélyezteti és ellenkezik is az európai követelményekkel és normákkal. A jelenlévők hangsúlyozták: sokkal nagyobb erőt kell fordítani az európai normák kikényszerítésére.
Lapunknak Szili Katalin úgy nyilatkozott: azért fogadta el a meghívást, mert civil rendezvényről volt szó, és a feladatához tartozik, hogy a társadalmi, a politikai és a civil szervezetekkel folyamatosan konzultáljon mindarról, ami a konferencián is felmerült. A miniszterelnöki megbízott előadásában szólt arról a kötetről, amelyet Joggal Európában címmel állított össze munkatársaival. Ezzel összefüggésben az autonómia kérdéséről beszélt, valamint összehasonlította a hazai és a nemzetközi szabályozásokat. Azt is elemezte, hogy ebben a témában miként lehet szétválasztani az érzelmi, a jogi és a politikai megközelítést az európai szabályozással kapcsolatban. Kiemelte: az európai népesség 85 százaléka tartozik a többségi társadalomhoz, 10 százalék kisebbség, míg 5 százalék migráns vagy betelepülő. Utóbbiakkal foglalkozik az EU, a kisebbségeket ellenben már az Európa Tanács jogkörébe utalták.
Losonczi Kata
Magyar Idők (Budapest)

A kréta körül: Iskolát igazgatott, közösséget épített (Tevékeny nyugdíjas lesz Dimény János)
A negyvenes éveik elejét taposó, illetve az annál fiatalabb erdővidékiek számára Dimény János maga az „igazgató úr”: a Baróti Szabó Dávid Középiskola napokban nyugalomba vonult igazgatója a kilencvenes évek elejétől huszonöt esztendeig állt a tájegység legjelentősebb tanintézménye élén. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy az évek alatt jó tanári közösséget sikerült kovácsolnia, segítségükkel kiemelhette a középszerűségből az erdővidéki alma matert, egykori diákjaik tucatjai nemhogy felsőfokú végzettséget szereztek, de soraikból tudományos kutatók és egyetemi oktatók is kikerültek. A nyugdíjas évek sem telnek majd eseménytelenül, ígérte: a Romániai Magyar Pedagógusszövetség munkájában vállalna továbbra is feladatot, a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítványon belül pedig tehetségápolással foglalkozna.
– Beszélgetésünkre készülve olvastam el az Ezüstgyopár-díj átadása alkalmával volt tanárkollégája, Tatár Zsuzsanna által írt méltatást, amelyben nemcsak Önről, hanem a szintén hosszú ideig tanár-igazgatóként dolgozó édesapjáról és tanítónő édesanyjáról is megemlékezett. Mennyire játszott szerepet a családi példa abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? – Szüleim példája annak ellenére nagy hatással volt rám, hogy láttam, a tanárélet nem könnyű. Édesapám a háborúban utásztisztként szolgált, és csak hároméves fogságából hazatérve lett testnevelő-orosz szakos tanár. Alig vette feleségül édesanyámat, s helyezkedett el mindkettejük szülőfalujában, Komollón, máris áthelyezték. 1953-tól Papolcon, majd 1958-tól Ozsdolán laktunk, ahol 1964-ben végeztem el az általános iskolát. Én még gyermekként elhatároztam, hogy magam is testnevelő szakos tanár leszek, és a középiskola után – a Kézdivásárhelyi elméleti líceumban, a mai Nagy Mózes Elméleti Líceumban végeztem – a Marosvásárhelyi tanárképző főiskola frissen indított magyar nyelvű testnevelői szakára felvételiztem.
– Időben is meglehetősen nagy utat járt be, amíg gyermekkori álmát megvalósította. Kérem, elevenítse fel ennek állomásait.
– Nem sikerült a felvételim Marosvásárhelyre – csak utólag tudtam meg, azt a csoportot az ASA labdarúgói számára indították. Nem adtam fel, a szakmában, a nagybaconi általános iskolában helyezkedtem el, ahova időközben áthelyezték a szüleimet. Csak fél évet tanítottam, mert kértem, vigyenek el katonának, majd újból felvételiztem – ez alkalommal Nagyváradon próbálkoztam –, de az őszire „megmAradt” egyetlen helyre nem engem vettek fel. Nagybacon következett ismét, majd egy év múlva, 1971-ben Boda János „elcsalt” Barótra, mondván, taníthatok, mellette látogatás nélkülin elvégezhetem az egyetemet. Ez ideig-óráig megfelelt nekem, de 1973-ban úgy döntöttem, nem hagyom magam, s Bukarestbe felvételiztem – ezúttal sikerrel. Az egyetemen jól éreztem magam, a tanáraim is szerettek, marasztaltak, találnak számomra helyet a testnevelés-módszertani tanszéken, de én haza akartam jönni. Évfolyamelsőként választottam a megye egyetlen helyét, Papolcot. Tetszett volna, mert ott gyermekeskedtem, keresztapám is ott lakott, gyerekük nem volt, engem meg sajátjukként szerettek, fogadtak volna szívesen. Már az is el volt rendezve, hogy Zágonban focizhatok, ám két kollégám kedvéért – mert akkor sem ment egyszerűen a címzetes állások betöltése –, illetve menyasszonyom, a szintén testnevelési egyetemen tanuló Olga miatt végül másként döntöttem. – Néhány esztendő múlva intézményvezető lett: miként történtek akkor a kinevezések? – Szerettem tanítani, 1980-ban felajánlották, legyek pionírparancsnok, elvállaltam, mert így felszabadult egy fél állás, s feleségem is munkához juthatott Nagybaconban, nem kellett naponta ingáznia Kisbaconba és Magyarhermányba. A parancsnokságot letudtam azzal, hogy kirándulni vittem a gyermekeket, ám a tisztséggel együtt járt az aligazgatóság is, azaz kénytelen-kelletlen az adminisztrációs munkában is részt kellett vennem. Négy évvel később azt sem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kineveztek igazgatónak.
– Majd 1990 után következett Barót...
– Igen. A változás után szerettem volna a szakmai szempontból legkiválóbb helyre, Székelyudvarhelyre a pedagógiai líceumba kerülni. Úgy véltem, sokat tehetnék azért, hogy a jövő nemzedék tanítóival megszerettessem a testnevelést, és jó alapokat biztosítsak számukra, legyen, amit továbbadniuk. Jó szakmai előéletem volt, ismertek is, minden elő volt készítve, ám – mint oly sokszor az életben – a feleségem szava lett a döntő sorsunk alakulásában. Kis zárójel: 1988-ban elhatároztuk, a zöldhatáron keresztül elhagyjuk az országot. Állás lett volna mindkettőnknek, lakásunk is, a csempésszel el volt minden intézve, elmentünk, s minden kedvezően alakult, csak át kellett volna sétálnunk a határ másik oldalára, mégis visszafordultunk, mert Olga meggondolta magát. Megjegyzem, ezt azóta sem bánom! Szóval, nem mentünk Székelyudvarhelyre sem, mert a feleségemet az általános iskola akkori igazgatója, Süketes János meggyőzte, jobb lesz nekünk Baróton, a szüleinkhez közel.
– Időben már nagyon közel járunk a középiskolai igazgatósághoz. Miként került tisztségbe?
– Iskolakezdésre készültem, a tornateremben tettem-vettem, amikor az egyik kolléga azzal jött, hogy tantestületi gyűlést tartanak, s menjek be. El nem tudtam képzelni, mit akarnak, ezért azt mondtam, semmi közöm az ő gyűlésükhöz, én az általános iskolának vagyok a tanára. Harmadszorra már a hozzám közel álló Barabási Ildikót küldték, aki meggyőzött, menjek csak be, mert ha nem, még sokáig ott tartják őket, s már nagyon unja. Ahogy voltam, egy viseletes trikóban beültem az utolsó padba, s tíz perc múlva arra ébredtem, én vagyok az igazgató. Választás volt, de alig négy-öt ellenszavazatot kaptam, a többiek egyként támogattak.
– Milyen feladatok várták, illetve miként fogott munkához?
– Hat év tapasztalatom volt, de azért teljesen más egy községi iskola igazgatójának lenni. Gondolkodtam is, mi legyen első lépésem. Az aligazgatóval, György Jánossal végigjártuk a tantermeket, számba vettük, mi lenne a legsürgősebb tennivaló, s lévén szeptember 13., készülni kezdtem az évnyitóra. Az esemény reggel kilencre volt meghirdetve, de a „diák urak” csak tizenegy környékén voltak hajlandóak megjelenni. A hivatalos ügyintézésben sokat segített az akkor kerületi tanfelügyelőként tevékenykedő Boda János, magam részéről fő feladatomnak azt tartottam, hogy a kilencvenes évek elején beköszöntő nagy szabadságból visszavetessek, s helyette tanulásra, munkára nógassam az ifjúságot. Sokan úgy érezték, nekik jár az, hogy az iskola területén cigarettázzanak vagy hogy az érettségin könyvből másoljanak – lett is visszhangja a szigorításnak! Szerencsém volt, hogy a régi tanárok helyét a Vargyasi és bardoci iskolákból érkező remek pedagógusok vették át – csak néhányukat említsem: Darvas Annamária, Vass Csilla, Bálint Ünige, Csomor Júlia, Bartha Imre és Kiss Aranka –, akik társak voltak, és sokat tettek azért, hogy hírnevet szerezzünk Erdővidéknek.
– Az Ön személyéhez köthető a középiskola névadása is?
– Nem, a névadás még Nagy Rozália nevéhez fűződik. Én is nagyon örvendek, hogy amikor lehetővé vált, hogy nagyjainkról nevezzük el iskolánkat, Baróti Szabó Dávidra esett elődeim választása. Emlékszem a névadó ünnepségre: szép esemény volt. Az iskola hagyományainak megteremtéséből viszont kivettem a részem. A kilencvenes évek elején csak a nagykorúsítási szertartás különböztetett meg a többi tanodától, nagyon szerettem volna, ha a kör bővül. Ebbe a sorba illeszkedett a tehetséges diákokat jutalmazó Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány létrehozása – ez is elődeim érdeme –, az iskolacsengő átköltöztetése és új köntösbe való illesztése, majd 1993-ban a mi műhelyünkből került ki a zirci III. Béla Gimnázium által adományozott anyagokból készült, Csibi Klára, Lukács Enikő és Barabás Sára keze munkáját dicsérő zászló, és külön története van az 1994-ben felavatott Baróti Szabó Dávid-, illetve Gaál Mózes-szobornak. Iskolánk büszkesége a György Benedek által készített székely kapu és az Erdővidék nagyjainak emléket állító kopjafaerdő is. A végzős osztályok kezdtek el tudós elődeink emlékére egy-egy kopjafát állítani, majd arra kértük őket, ne a számukat bővítsék, hanem kis plaketteket helyezzenek el a már meglévőkön. Az elsőre például az Apáczai Csere János-plakett került, amelyet Jecza Pétertől kaptam ajándékba. Ide sorolnám még a Moyses Mártonunk tiszteletére emelt emlékművet is: fontos, hogy fiataljaink tudjanak arról, kik voltak elődeik, kik azok, akiknek erkölcsi példáját is követhetik.
– Térjünk egy kicsit vissza: szívesen meghallgatnánk a szoborállítás történetét!
– Előbb bazaltból képzeltük el, de senki sem akarta vállalni a bajlódást a kemény kővel. Sikerült végül megnyernünk a szentegyházi Bodó Leventét, aki a feladatot nagy kihívásnak tekintette, s terveivel mi is elégedettek voltunk. A Mikóújfaluból hozott szürke és vörös andezit mintadarabok megfelelőnek bizonyultak, már szinte kezdődött is a munka, de hatott könyvelőnk, Boér Piroska érvelése, mely szerint iskolaudvarra nem való kőből készült alkotás – mégiscsak gyerekek rohangálnak, csintalankodnak –, a szobornak bronzból kell készülnie. Bodó Levente megkönnyebbülten sóhajtott fel, mi pedig nekifogtunk az alapanyag beszerzéséhez. Olyan összefogást azóta sem láttam Baróton és Erdővidéken! Minden tanuló összeszedte az otthon fellelhető, beolvasztásra alkalmas fémhulladékot, segítettek a véndiákok is, egy öreg bányász elárulta, az ötvenes években a Technika-telep modernizálásakor a régi elbontásával nem foglalkoztak, egyszerűen betemették, ott pedig rengeteg volt a réz, úgyhogy nekifogtunk ásni. 516,9 kilogramm fémet szedtünk össze, amiből négyszázat a két szoborhoz használtunk fel, mi adtuk a tejgyár falán elhelyezett Beke-emléktábla anyagát, és még másoknak is segítettünk, sőt, ha jól tudom, még most is akad egy kisebb táblára való – jól gazdálkodtunk tehát. Bodó Levente alkotásai 1994-re készültek el, és igazi ékei iskolánknak.
– Huszonöt év távlatából visszatekintve mi a véleménye, jól döntött-e, amikor a kilencvenes évek elején Baróton mAradt?
– Ha a Pedagógiai Líceumban folytatom a munkámat, talán ma másként, más szemléletmód szerint oktatnák tanítóink a testnevelést, ezáltal pedig valahol hatást gyakoroltam volna nemcsak iskolámra, de akár az egész erdélyi magyarságra is. De sokkal kézzelfoghatóbb az, amit Baróton kollégáimmal közösen elértünk. A kilencvenes évek elején sok tekintetben lenézett iskola volt a miénk, ám ezt mára sikerült megváltoztatnunk. Akkor, a kezdetekkor például nem vettek be a magyar középiskolások matematikai tantárgyversenyébe, s arra kényszerítettek, hogy négy hasonlóan perifériára szorított iskolával külön versenyt hozzunk létre. Ma már nincs, miért lenézniük, mert olyan matematikusok kerülnek ki padjainkból, akik a műszaki egyetemeken és akár külföldön a kutatásban is megállják helyük. Évente legalább négyen-öten mennek az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre, fizikusaink és kémikusaink vannak, tanáraink közül sokan itt tanultak, de színészünk, képzőművészünk és irodalmárunk is akad. Örvendek, hogy ezt a munkát végezhettem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy Erdővidéket szolgálhattam.
– A nyugdíjas évek csendesek lesznek és pihenéssel telnek, vagy folytatódik az aktív élet, és további feladatokat vállal?
– Szó sincs arról, hogy hátradőlnék. Szeretnék többletmunkát vállalni a Romániai Magyar Pedagógusszövetségben, melynek országos elnökségi tagja is vagyok, illetve a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány tehetséggondozó programját fellendíteni. Sok olyan fiatal van, akik tehetségesek, ám ahhoz, hogy sikeresek legyenek, pártfogás és némi támogatás szükséges – nekik segítenék. – Utódjára, Urák Gyöngyvérre milyen kihívások várnak?
– Örvendek, hogy az aligazgatóasszony vállalta a tisztséget, mert az elmúlt tíz esztendőben, míg helyettesem volt, bizonyította: rátermett és jó szervező. A legnehezebb kihívása az állandó reformmal való megküzdés lesz: az elmúlt huszonöt esztendőben huszonkét miniszter váltotta egymást, s mindegyik meg akarta váltani a világot, reform reformot ért. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a dzsungelben! Meggyőződésem: Urák Gyöngyvérnek van elég ereje és kitartása, hogy sikerüljön mindez.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)