Peti András a marosvásárhelyi RMDSZ új elnöke
A Deus Providebit tanácstermében tartott február 12-én, kedden este közgyűlést az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete, amely elnököt, kilenctagú elnökséget választott, illetve szavazott arról, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ Brassai Zsombor jelöltségét támogatja a szervezet megyei elnöki tisztségére.
Nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete, mondta Kelemen Márton ülésvezető, aki szerint nem zárták le, csupán felfüggesztették a regisztrációt, és tegnaptól már újra lehetett regisztrálni a megyei szervezetnél. Mint mondta, a felfüggesztésről a Területi Állandó Tanács (TÁT) döntött február elején, mert szerinte az addig regisztráltak száma teljesíti a feltételeket az alakuló ülés megtartásához.
Vásárhelyen csak magyar ügy van!
Dr. Benedek István volt városi elnök bejelentette, négy év elég volt, nem állt szándékában újabb mandátumot vállalni. – Tavaly tavasszal megvalósíthatónak látszott a magyar összefogás a polgármester-választáson. Alá kellett írnom az egyezményt, de azt mondtam, csak akkor írom alá a dokumentumot, ha magam mögött érzem a megyei és az országos RMDSZ-t. Nem tudtam elérni, hogy a városi szervezet mellé álljon a megyei és az országos vezetés is, így nem volt esély a győzelemre sem. Ugyanakkor elmondta: – A népszámlálás szerint Romániában 1,29 millió magyar él, az RMDSZ országos szinten 388 ezer voksot gyűjtött. Marosvásárhelyen 57.500 magyar él és szenátorjelöltünk 22.800 szavazatot kapott. Számolják ki az arányokat, és döntsék el önök, hogy dolgoztunk-e. Olyan ember nem vezetheti a vásárhelyi szervezetet, akit négy év alatt az országos elnök egyszer sem keresett meg, és aki nem tud napi kapcsolatban lenni a megyei vezetőséggel – jelentette ki, hozzátéve, hogy reméli, az új elnöknek sikerül majd és meg tudja oldani a körzetek problémáit is. Szomorúnak nevezte, hogy most két helyen gyűltek össze a vásárhelyi magyarok. (Ugyanis ezzel a közgyűléssel egy időben a református egyház diakóniai otthonában közel háromszázan gyűltek össze Kovács István és Vass Levente kezdeményezésére – sz. m.). Ismételten rendkívül fontosnak nevezte az összefogást, hangsúlyozta, hogy újra meg kell teremteni az egységet Vásárhelyen, mert csak így lesznek képesek megoldani a magyarság problémáit. – Vásárhelyen csak magyar ügy van, nincs más ügy, egyetlen esélye a vásárhelyi magyarságnak az összefogás. Ha ez sikerül, boldog leszek, mondta egyebek között dr. Benedek István.
Az új elnöknek kell kiegyenesítenie az elgörbült dolgot – mondta Szász Lajos, az egyetlen felszólaló. Véleménye szerint a regisztráció leállítása rossz döntés volt, emiatt sokan hátat fordítanak az RMDSZ-nek. Naivság volt vagy hozzá nem értés? – tette fel a szónoki kérdést, majd kijelentette: – Nagy hiba volt a regisztráció lezárása határidő előtt, mert ha nem állítják le, a Kultúrpalota nagyterme sem lett volna elég, annyian lennénk most, és majd az új elnöknek kell kiegyenesítenie az elgörbült dolgot.
Kelemen Márton ülésvezető szerint nem zárták le, csupán felfüggesztették a regisztrációt, és a közgyűlés másnapjától már újra lehet regisztrálni a megyei szervezetnél. "Holnaptól újraindul a toborzás." Mint mondta, a felfüggesztésről a TÁT döntött február elején, mert szerinte az addig regisztráltak száma teljesíti a feltételeket az alakuló ülés megtartásához.
"Erős érdekképviseletre törekszem"
Több hozzászólás nem lévén, a továbbiakban gyorsan pergett a tanácskozás. Egyetlen elnökjelölt Peti András helyi tanácsos volt, aki megköszönte a bizalmat, majd kijelentette, erős érdekképviseletre törekszik. – Erős érdekképviseletre törekszem. Hamarosan régióátszervezést és alkotmánymódosítást eszközölnek, jövőre európai parlamenti választást és elnökválasztást tartanak. 2016-ban pedig ismét helyhatósági választás lesz, meg kell mozgatni a vásárhelyieket. Ezután bemutatta a csapatát: Koreck Mária ügyvezető alelnök, Haller Béla oktatásért felelős alelnök, Novák Zoltán kulturális alelnök, Kovács Róbert szervezetépítésért felelős alelnök, Borsos Csaba kommunikációs alelnök, Orosz Attila gazdasági alelnök, Bakó Szabolcs ifjúsági alelnök, Béres Lóránd egyházakért, civil szervezetekért felelős, Gombos Csaba önkormányzatokért felelős alelnök. A jelölteket egyhangúlag, nyílt szavazással fogadták el, majd a kilenc TKT-tagról, illetve a megyei közgyűlésbe delegált 51 tagról szavaztak. A közgyűlés végül Brassai Zsombort nevezte meg megyei elnökjelöltnek.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Kérdezett: Sipos Zoltán
A SZABADSÁG TERHE
Etnikai dimenziót kaptak Marosvásárhelyen az átmenet problémái
A fekete március eseményeinek történeti feltárására törekszik László Márton és Novák Csaba Zoltán könyve, A szabadság terhe.
Az utóbbi években viszonylag sok anyagot – filmet, visszaemlékezést, könyvet, meg persze egy színházi előadást – láthattunk a márciusi eseményekről. Miben más könyvetek, A szabadság terhe?
László Márton: – Könyvünk különféle forrásanyagok (levéltári iratok, interjúk, videofelvételek) alapján az események történeti feltárására törekedett: azaz az események tényszerű leírására, az ok- okozati összefüggések feltárására. Lábjegyzetelt – azaz visszakereshető – munka, amely a két fél szempontjainak megértésére összpontosít.
Novák Csaba Zoltán: – A legnagyobb eltérést a fent említett tényeken túl abban látom, hogy ez a munka egy szélesebb történeti kontextusba helyezi bele az eseményeket. Ebben helyet kap a város sajátos történetének, váltakozó szerepköreinek alakulása, Románia és Magyarország 1989 előtti és utáni viszonyának alakulása, a rendszerváltás sajátosságainak leírása.
Fontosnak tartom, hogy sok helyi jellegű forrásanyag (pl. a Nemzeti Megmentési Front iratanyaga) elemzésével sikerült kibontanunk a konfliktus kialakulását, kiterjedését és az azt mozgató események folyamatát.
Ha tömören szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, ez egy kimondottan elemző munka, és talán nem túlzás azt gondolni, remélni, hogy egy megfelelő alap egy magyar-román szakmai párbeszéd elkezdéséhez.
Az előszóban szó van arról, hogy nem sikerült szakmai együttműködést kialakítani a román történészekkel. Mi volt ennek az oka?
N.CS.Z.: – A könyv megírása ötletének megfogalmazásakor nyilvánvaló volt, hogy egy közös, román és magyar történészeket bekapcsoló munka hozná meg leginkább a kívánt eredményt, azt, hogy egy kimondottan szakmai mederben történő vita során szülessen meg a kézirat.
Megkerestünk egy bukaresti intézetet az ötlettel, amely az akkori viszonyok között ún. erkölcsi támogatást ígért, semmi mást. Ennek hiányában az általunk megkeresett román történész barátaink nem vállalták a munkát.
Így fordultunk a Bernády György Alapítványhoz (amelynek dokumentumtárába már összegyűjtöttek egy jelentős mennyiségű, nagy fontossággal bíró forrásanyagot), hogy támogassák kutatásainkat. Utólag, a kézirat elkészülése után belegondolva, talán nem is rossz megoldás a részünkről már kialakított és valamennyire letisztított narratíva megvitatása a román szakmával.
Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik a könyv román fordításának problémája. Milyen stádiumban áll ez a projekt, és főként: ki finanszírozza?
N.Cs.Z.: – Menet közben kiderült, hogy kettesben dolgozva sokkal könnyebb adminisztrálni a kutatást. Eldőlt az is, hogy megírjuk a könyvet és a kézirat román nyelvre történő fordításával nyitunk a román szakma, illetve közvélemény felé. Jelen pillanatban ezen a téren a tanácskozás, a tervezgetés stádiumában vagyunk, keressük és fontolgatjuk a lehetőségeket.
Magán jellegű pályázat során valószínű, hogy viszonylag hamar lehetne fordítót találni, de mi intézményes keretben (egy szakmai intézet programjának részeként) szeretnénk ezt megvalósítani.
Szintén a bevezetőben említitek, hogy az eseményeknek továbbra is vannak homályos pontjai. Melyek lennének ezek?
L.M.: – A jelenleg rendelkezésre álló forrásanyag nem biztosítja a rendőrség, a hadsereg, a Hazafias Gárdák és – ha még/már működött – a belföldi titkosszolgálat tevékenységének pontos ismeretét a kutatott időszakban.
N.CS.Z.: – Ezek az iratok a jelenleg érvényben levő levéltári szabályozások értelmében titkosítottak. Ezek hiányában bizonyos részletkérdésekre nem kaphatunk választ. Például nem tudni, milyen típusú és mekkora mennyiségű iratanyagot állíthatott elő a titkosszolgálat, kik voltak a szolgálat aktív emberei, milyen utasítást kaptak a város bejáratait lezáró vagy az azt elmulasztó kisebb katonai egységek.
Ugyanakkor felmerül az a kérdés is, hogy egy ilyen történelmi helyzetben, egy ilyen ütemben pörgő eseménysorozatról mennyi írott forrás készülhetett, maradt fenn. Azt viszont egyértelműen fel tudjuk vázolni a rendelkezésünkre álló anyagból, hogy a konfliktus hogyan jelentkezett a városi és a megyei vezetői szervekben.
Hozhatnak-e 180 fokos fordulatot az események értelmezésében a jelenleg hiányzó, titkosított dokumentumok? L.M.: – Véleményem szerint azt a következtetést, hogy mesterségesen gerjesztették tovább a helyi szinten már meglévő feszültségeket, nem hiszem, hogy módosítaná bármilyen a jövőben előkerülő irat. Természetesen óriási meglepetések fognak még érni minket az események megszervezésére, lebonyolítására, a résztvevő személyekre vonatkozóan, de nem hiszem, hogy ez alapjaiban módosítaná a végkövetkeztetésünket.
Mit gondoltok, mennyire sikerült feltárni az események mozgatórugóit?
L.M.: – Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórugója: kellett egy olyan eseményt találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van egy, az országot felügyelő titkosszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzeti kisebbségek lakta területeken a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával is.
Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán a megváltozott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.
Az, hogy erre az Erdély elvesztésétől való lappangó félelmet használták fel, egy kézenfekvő megoldás volt, akárcsak egy (ebben az esetben nemzetiségi alapon szerveződött) csoport felhasználása egy másik ellen – az 1989. decemberi fordulatot követő többrendbeli bányászjárásnak is ugyanez volt a forgatókönyve.
Én ezeket tekintem az események fő mozgatórugójának, természetesen rengeteg technikai részletkérdést nem látunk még tisztán.
N.CS.Z.: – Én személy szerint azt emelném ki, hogy sikerült egy folyamatban leírni az eseményeket, ok-okozati összefüggésekkel alátámasztva. Ebben az ún. mozgatórugókat a maguk folyamatában mutatjuk be, amit a könyvben úgy fogalmaztunk meg, hogy az átmenet etnicizálódása. Vagyis a Marosvásárhelyen a fennálló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kapott. Így, 20 év távlatából és a dokumentumok (részleges) ismeretében meg lehet-e nevezni az események felelőseit?
L.M.: – A végrehajtók és a nyilvános vezetők személye már az események időpontjában is, vagy kevéssel utána ismert volt, de a nyomozati és az igazságszolgáltatási szervek szándékosan senkit sem vontak közülük felelősségre, és nem büntettek meg.
A szervezők és a tervezők személye természetesen nem ismert, bár feltételezések vannak, és az intézményi struktúrák ismeretében ki lehetne sakkozni a személyüket. De nem látom sok értelmét a személyes felelősök megtalálásának, hiszen nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.
Milyen más végkifejlete lehetett volna az eseményeknek magyar szempontból? Mennyire voltak a helyzet magaslatán a magyar elitek?
L.M.: – Nem hiszem, hogy ennek az eseménynek lenne magyar vagy román szempontú végkifejlete – a kettő összefonódik. Sokan sokfélét mondanak, hogy mi történhetett volna, polgárháborútól etnikai tisztogatásig.
De ha “magyar szempontú” végkifejletről esett szó – azaz a magyarság szempontjából szerencsés végkifejletről, akkor is elég széles skálán mozoghatunk: rendkívül szerencsés lett volna a román intézmények – különösen a hatalmi szervezetek – vezetőinek cseréje 1990 januárjában, márciusában. De ez csak egy országos szintű vezetőségcsere esetében történhetett volna meg.
Még ennél is nagyobb léptékű tisztulás lehetett volna, ha a kommunista párttagsággal rendelkezőknek megtiltották volna a köztisztviselői, közalkalmazotti tisztségek betöltését, netán a közszereplést is. Egészen biztos, hogy az új vezetők tapasztalatlanságából adódó hibák kevesebb kárt okoztak volna, mint a helyükön hagyottak tudatos és begyakorlott szervezőmunkája, amely a márciusi események “profi” megszervezésében mutatkozott meg. De az országos események ismeretében – no és tudva, hogy ma sem működik a lusztráció – ez is utópia.
A valóság talajára visszatérve: szerencsésebb lett volna, ha Maros megye és Marosvásárhely nem katonai vezetőket választ döntéshozóknak az átmeneti időre, hiszen kevesebb rugalmasságot tanúsítottak komplex társadalmi problémák kezelésében – és az események későbbi alakulásában nagy súllyal bírt tevékenységük.
De az események végződhettek volna úgy is, hogy mondjuk 19-én este az ostromlott RMDSZ székházhoz nagyobb erőkkel vonul ki a pár száz méterre lévő rendőrség, vagy a jelentős erőkkel rendelkező katonaság – több óra állt a rendelkezésükre, hogy ezt megtegyék.
És 1990. március 20-án pedig végződhettek volna úgy is az események, hogy a város bejáratánál lévő két páncélozott jármű nem engedi be a városba a görgényvölgyieket szállító konvojt, a főtéren pedig a szóváltásokon kívül nem történik más összecsapás, mert a két felet elválasztó rendőrök sorfalát könnyedén meg lehetett volna erősíteni más egységekkel. Az este/éjszaka folyamán, amikor gyérül a tömeg, lassan el lehetett volna távolítani egymástól a két felet.
A magyar elitek – mint mindig – a tényleges lehetőségek és az általuk képviseltek elvárásai között kellett lavírozzanak. Azt, amit tettek – egészen 1990. március 19-e estéig –, az adott körülmények között ma sem nagyon lehetne másképpen tenni, utána – másnap – pedig elmosta őket a tömeg elemi erejű felháborodása, már csak követték az eseményeket, próbálták kordában tartani az indulatokat. De hát akkor már ők nem rendelkeztek eszközökkel a helyzet kezelésére.
(Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
László Márton
köztisztviselő, levéltáros a Román Nemzeti Levéltárak Maros Megyei Hivatalában. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte, jelenleg doktorandusz a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.
Kutatási területe a 20. századi Erdély had- és társadalomtörténete, doktori disszertációjának témája a székelyföldi kollektivizálás.)
Transindex.ro,

Nemzeti ünnepünk a közelmúlt fotóin
Kiállítás a várban
Március 15-e megünneplése Marosvásárhelyen – arcok, emberek, akik már nincsenek közöttünk, vagy nagyon megváltoztak. Helybeli és vendég szónokok, politikusok, lelkészek, művészek, őrséget álló székely ruhás fiatalok, sokasodó szimbólumok, változó feliratok, bővülő helyszínek, régi és új emlékművek, megszaporodó vagy megfogyatkozó tömeg, nemzetiszínű szalag a kutyus nyakán és közelkép arról, ahogy a kezünkre ég a gyertya – több mint száz régi és kevésbé régi fényképen egy darab történelem. A megyei múzeum várbeli épületének emeleti előadótermében tegnap délben nyílt meg a Népújság fényképgyűjteményéből válogatott fotókat bemutató kiállítás, amely egyben nyitánya a március 15-i ünneplésnek. Szervezője az RMDSZ városi szervezete és a megyei múzeum.
A képek politikatörténeti üzenetet hordoznak, hisz sok minden kiderül abból, hogy kik állnak az első sorban, kik voltak egy adott időszak meghatározó személyiségei, kik álltak egymás mellett, milyen nemzeti szimbólumokkal ünnepelt a közönség, melyik korosztály alkotta a tömeget – a történelmi vonatkozásokon túl a szakember számára az is beszédes, ahogyan az eltelt 22 év alatt a divat alakult – hangzott el Novák Zoltán történész nyitóbeszédében.
Ezek a képek ma már történelmi dokumentumok, ez adja meg az értéküket – vélekedett Vajda György, a Népújság szerkesztője, aki nagy munkával és lelkesedéssel válogatta ki a Népújság és saját archívumából 22 év március 15-i ünnepeinek jellegzetes mozzanatait. A kiállítást szervező Vajda György mellett Szász Károly, Karácsonyi Zsigmond és Nagy Tibor fotóit tekintheti meg az elkövetkező hét során a közönség. Nehéz volt kikeresni, összeválogatni, azonosítani az éveket – de megérte. A kiállítás szervezését támogató megyei múzeumnak felkínált anyag történelmi és kommunikációs szempontból is pótolhatatlan értéket jelent, hisz éveken át a Népújság volt az egyetlen lap, amely ezekről az ünnepekről tudósított. Kezdetben fekete-fehér felvételeken, később színes fotókon, amelyeken az ünneplő tömeg mellett jellegzetes részleteket, gesztusokat is megörökítettek a fényképészek. A folyosón levő tárlókban régi Népújság- kollekciók tükrözik az ünnepségekről készült írott beszámolókat, s a részvevőket kokárdakészítésre is megtanították.
A március 15-i megemlékezések jelentőségét, az ezekről szóló fotókat az tudja igazán értékelni, aki megélte azt a korszakot, amikor legszebb nemzeti ünnepünkről csak titokban lehetett szót ejteni. A közelmúltat felidézni pedig azért fontos, mert ezek az események hullnak ki a leghamarabb a közös emlékezetből.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

A közös kulturális örökség ápolása
A várbeli rendezvények üzenete
Az idén is – folytatva az előző évi kezdeményezést – a marosvásárhelyi várban március 15-e alkalmával az EMNT és az RMDSZ olyan rendezvényeket szervezett, amelyeknek célja az volt, hogy politikamentesen idézze fel az 1848-1849-es forradalom hangulatát. A régészeti történeti múzeum (volt katonai sorozó épülete) tanácstermében érdekes – Marosvásárhelyhez kötődő – történelmi részletekről meséltek, a kávézóban pedig a huszárokról, a kokárdáról hallhattak előadást az érdeklődők, volt magyarruha- bemutató, bajuszverseny, s végül népdalest. A rendezvények visszhangjáról Soós Zoltánt, a Maros Megyei Múzeum vezetőjét kérdeztük.
– Jó volt látni, hogy március 15-én a Múzeum kávézóba és az emeleti tanácsterembe nagyon sok gyerek, fiatal jött el, akikhez talán sokkal közelebb került így mindaz, amit az 1848-as forradalom jelent az összmagyarságnak. Üzenet is volt: lehet közösen politikamentesen is ünnepelni.
– Valóban az volt a megyei múzeum szándéka, hogy az idei ünnepség ne csak a Postarétre, vagy azokra a már megszokott kinti helyszínekre szorítkozzon, ahol beszédek hangzanak el és koszorúznak az elöljárók, lehetőséget akartunk biztosítani az érdeklődőknek, hogy kötetlenebb formában kapcsolódjanak be a rendezvényekbe. Ezért támogattuk az EMNT tavalyi kezdeményezését, ami igen népszerűnek bizonyult: felidézték a budapesti Pilvax kávézó hangulatát. Emellett az idén hangsúlyozottabban volt jelen az RMDSZ is. Az emeleti teremben fotókiállítás nyílt, ott is készíthettek az óvodások, kisdiákok kokárdát, csákót, az 1848-as eseményekhez kötődő témákat rajzolhattak a kisebbek, és este Marosvásárhely legavatottabb történészei (László Lóránt, Spielmann Mihály, Tamási Zsolt, Novák Zoltán moderátorként) új megközelítésben mesélték el az 1848- 1849-es forradalom legfontosabb mozzanatait. Ezután pedig a filmklub keretében néhány markáns, 1848-at taglaló filmet (Hídember, Szegénylegények) láthattak az érdeklődők, és az est fénypontja a közös táncház, éneklés volt, ami jó példa arra, hogy a nemzeti ünnepen közösen is tudunk ünnepelni.
– A Maros Megyei Múzeumnak nem ez az első olyan kezdeményezése, amely élővé teszi a múltat, több kulturális rendezvény partnere is az intézmény. Világszerte a nagy múzeumok ma már olyan interaktív módszerrel szerveznek kiállításokat, amellyel valóban – a kor vizuális igényeinek megfelelően – vonzóbbá teszik a rendezvényeket. Talán erről is szólt a március 15-i várbeli program?
– Az idén több olyan művelődési együttműködésnek volt partnere a múzeum, ha nem mással, a helyszín biztosításával, mint a felolvasó-maraton, filmmaraton a magyar kultúra napján. A szervezéskor derült fény arra, hogy vannak olyan kulturális és médiaszervezetek, amelyek fel tudják vállalni színvonalas rendezvény szervezését, lebonyolítását. Ezért is a múzeum továbbra is nyitott az ilyen civil kezdeményezések irányában. Hasonló, interaktív módon szervezzük meg a már hagyományos saját rendezvényeinket, mint a Múzeumok éjszakája, továbbá az idén 100 éves Kultúrpalota születésnapi ünnepségét. Nemsokára megnyílik a Leonardo-kiállítás, és őszire lesz fotótörténeti tárlat is. Nyilvánvalóan azt is kezdeményezzük, hogy hasonló román kulturális rendezvények is helyet kapjanak a várban, hiszen nyitottak vagyunk minden kultúra felé. Ebben partner a Nemzeti Színház L. Rebreanu társulata, a 74 színház stb. Azt szeretnénk, hogy a vár a magyar és román kultúra tégelye legyen.
– Mindezek beindulása attól is függ, hogy mikor lesz újra működőképes a vár, mikor fejezik be a felújítási munkálatokat.
– Sajnos, pénzhiány miatt leálltak a munkálatok, holott alig 60%-ban készültek el vele. Hasonló helyzetben vannak a régészeti feltárások, állagmegőrző munkálatok is. Jelenleg az infrastruktúra kiépítésénél tartanak, folyamatosan távolítják el a töltésréteget. Az viszont jó hír, hogy a várostörténet szempontjából értékes régészeti leletanyagra bukkantunk, ezekről később számolunk majd be. Fontos része az újjáépítésnek az északi fal renoválása, hiszen itt volt a régi kapu, ugyanakkor érdekes építészeti feladat lesz a turisztikai információs központ megépítése, ami egyaránt kihívás a közönségnek és a kivitelezőknek, ugyanis egy olyan új struktúra lesz, amely nem illik ugyan a várba, de – a párizsi Louvre-ban látható üvegpiramishoz hasonlóan – lehet, hogy egyedi arculata miatt vonzó lesz. A kapu és a szabók bástyája közé építünk egy amfiteátrumot – amelynek pincéjébe téglaégető kemencét illesztünk be –, ez előadótér újabb helyszíne lehet majd a várbeli rendezvényeknek, igaz, azzal a feltétellel, hogy itt többet nem rendeznek Marosvásárhelyi Napokat, borfesztivált és más nagyobb jellegű megmozdulást, amivel tönkretehetnék a restaurálás után kialakított létesítményeket. Mi is szeretnénk, ha minél előbb folytatódnának a munkálatok, hiszen igény van arra, hogy ezt a helyszínt a korábban említett célokra használják a marosvásárhelyiek.
– A múzeum a megyei tanács hatáskörében van, míg a vár a polgármesteri hivatal irányítása alatt áll. Ismerve a két intézmény közötti politikai konfliktust, mi a garancia, hogy valóban az ön által említett kulturális központ fog működni a várban?
– Sajnos, a konfliktus a tavalyi helyhatósági választásokat követően sem oldódott fel. Ezért szándékomban áll marosvásárhelyi tanácsosként egy olyan különálló igazgatóság létrehozását kezdeményezni, amely kizárólag a várat igazgatja és nemcsak adminisztrációval, hanem elsősorban kultúrme-nedzseléssel foglalkozik. A várban minden közösség meg kell találja a helyét olyan színvonalas színházi, képzőművészeti, fotóművészeti, zenei rendezvényeken, amelyek tükrözik a valódi erdélyi szellemiséget, és a jövőre mutatnak. Van már egy jó csapat, amely képes ezt megszervezni, és sikerként könyvelhetjük el, hogy a múzeumban szervezett március 15-i rendezvények is ezt bizonyították.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely),

Marosvásárhely fekete márciusa sajtós szemmel
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütköző teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok – a fekete március eseményeit idézték fel hétfőn este a MÚRE sajtóklubjában marosvásárhelyi újságírók.
A sajótklub meghívottai a Bulgakov kavézóban Novák Csaba Zoltán és Spielmann Mihály történészek voltak, akik a szakember szemével próbálták láttatni az események következményeit és a jelenlevőkkel közösen idézték fel azt, amit személyesen tapasztaltak, illetve ami a kor dokumentumaiban, jegyzőkönyveiben, az írott sajtóban fennmaradt.
Miközben korabeli fotókat vetítettek, Bögözi Attila azzal kezdte a múlt megidézését, hogy a Romániai Magyar Szó helyi tudósítójaként írt beszámolóját este tizenegykor az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió is átvette és beolvasta. Nagy Miklós Kund rádiószerkesztőként dolgozott abban az időszakban, és azt mesélte el, amikor a felbőszült tömeg egy része megrohamozta a rádiót, amit végül nem sikerült elfoglalnia, a román kollegáknak sikerült lebeszélniük az embereket erről. Mózes Edit a teherautókon, vasvillával felfegyverkezett hodákiakat látta megérkezni Marosvásárhelyre, Karácsonyi Zsigmond pedig a bekötözött fejű emberekkel való megyeházi találkozásáról beszélt, amely március 20-án „a magyaroké volt”.
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütközött teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok csoportja, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok, Romániát a románoknak követelő, Svájcot, a többnyelvűséget, a regionalizmust elutasító románok egy csoportja volt látható a kivetítőn.
Bakó Zoltán, a Népújság akkori munkatársa éppen a Tudor negyedi gyógyszertár közelében lakott, és hagymáért indult a közeli boltba, amikor a magyar felirattól megvadult tömeg meghallotta, hogy valaki Zolinak szólítja, illetve felismerték benne a magyar újságírót. „Háromszázan ütöttek, vertek, majd a halálomat követelték. Akkor megtudtam, hogy mi a halálfélelem” – idézte fel drámai élményeit az újságíró, akit feleségével együtt vert agyba-főbe a tömeg, és akiknek az életét végül egy román katonatiszt mentette meg.
Az eseményeket kiváltó okok
A történések előzményeit boncolgatva felidézték, hogy megalakult a Vatra Românească, amelynek vezéralakjai a Cuvîntul Liber című napilapban folyamatosan közölték uszító cikkeiket. Spielmann Mihály elmondta, a szervezetnek még a hivatalos megalakulását követő napokban összegyűltek a létrehozói a megyei könyvtár igazgatói szobájában, ahol stratégiai megbeszélést tartottak. „A két napilapot, a Népújságot és a Cuvîntul Liber valótlanság egymással szembeállítani, mert az egyik folyamatosan uszított, míg a másik nyugalomra intett” – hívta fel a figyelmet Nagy Miklós Kund.
Novák Zoltán történész, A szabadság terhe – Marosvásárhely 1990. március 26-21. című tanulmánykötet társszerzője korabeli jegyzőkönyvek, dokumentumok, a magyar és a román nyelvű sajtó átolvasásával arra jött rá, hogy a marosvásárhelyi magyarság a 89-es forradalom és a 90-es márciusi véres események között három olyan történést élt át, amely részben közösséget összekovácsoló hatással bírt, részben a félelmet és a bizalmatlanságot, a román közösségektől a még nagyobb eltávolodást eredményezett.
Az 1989. december 20-21-i események, amikor zömében magyar nemzetiségű munkások vonultak utcára a Ceaușescu-rezsim ellen tüntetni, az 1990. februári gyertyás-könyves tüntetés, amikor százezer magyar vonult végig a városon jogait némán követelni és a márciusi összecsapás, amikor ugyancsak megmutatta „erejét, azt, hogy képes kohéziót létrehozni”. Katarzisnak is lehet nevezni ezt a három eseményt – összegeztek a jelenlevők.
Az egyik negatív következmény a gazdasági fejlődés megtorpanása, a másik a magyar és a román közösség eltávolodása volt. Novák elmondta, az anyakönyvi statisztikákból világosan látszik, hogy a következő években visszaesett a vegyes házasságok száma. „A kultúra alkotói között létezik átjárás, kollaboráció, fordítások, közös akciók, akár politikaiak is, az egyének szintjén kevésbé, az emberek bezárkóznak saját kulturális világukba” – fogalmazta meg következtetéseit a történész.
Maszol.ro,

Március 19–20 – egykor és ma
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Maros megyei szervezete által rendezett hétfő esti sajtóklubban az 1990. március 19- 20-i eseményekről volt szó. A felvezető Miholcsa Gyula riportfilmjének a konfliktus kirobbanását és a manipulációt kidomborító része volt, majd az újságírók Novák Zoltán történész és Spielmann Mihály történész-főkönyvtáros beszélgetésvezetők kérdéseire válaszolva saját élményeiket osztották meg egymással.
Olyan, eddig még nem hallott, bevallott részleteket is felfedtek az események szemtanúi, amelyeket eddig nem jegyzett le senki. Jelen volt többek között Bakó Zoltán, akit annak idején a Népújság munkatársaként március 16-án a Tudor negyedbeli gyógyszertári incidens idején bántalmaztak. Fény derült arra is, hogy a Szabad Európa Rádió, amely akkor még közvetített, mennyire manipulálta az információkat, de azt is elmondták az újságírók, hogy milyen összehangolt diverzió forgatókönyve szerint zajlottak az események 1989. december 22-étől a márciusi eseményekig, s ebben része volt a ma is nacionalista hangnemű Cuvântul liber napilapnak, de hozzájárultak a rendőrség, a hadsereg és a Vatra Româneasca szervezetbe menekült volt szekuritátésok is.
Az újságírók azt is elmondták, hogy az események nyomán a mai napig áthidalhatatlan űr tátong a román és a magyar emberek között. Nemcsak az volt a következménye, hogy évekig távol maradtak Marosvásárhelytől a beruházók, hanem ürügyül szolgált nagyon sok vásárhelyi magyarnak, hogy elhagyja az országot. Akik meg maradtak, és mindennap kapcsolatban voltak román szomszédaikkal, bizalmatlanul közelítettek ismét egymáshoz, hiszen – bár az előző események feszült hangulatot keltettek a városban – senki nem hitte volna, hogy a manipulációnak köszönhetően ilyen konfliktusra is sor kerülhet.
Sajnos, 22 évvel az események után még mindig vannak olyan politikai erők és médiaintézmények, amelyek a románok és magyarok közötti ellentétet szítják. Még mindig van mit tanulni a több mint két évtizeddel ezelőtt történtekből, s továbbra is vannak megválaszolatlan kérdések, amelyekkel érdemes a történészeknek, kutatóknak foglalkozni – vonták le a következtetést a beszélgetésen résztvevők.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely),

A „tankönyvügy”, a „zászlóügy” ugyanazon folyamat része
Beszélgetés Novák Csaba Zoltánnal, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőjével
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság, és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
– Elégedetlenségének adott hangot „egy Hargita megyei polgár” és a tanügyminisztérium szakvéleményét kérte a székelység történetét bemutató tankönyv iskolai használatát illetően, mert az, megítélése szerint románellenes, „a magyar revizionizmus szellemében eltorzítja a történelmi eseményeket, és szöges ellentétben áll a hivatalos román történetírással”. Felrója, hogy a könyv nem ismeri el a „kis magyar világ idején elkövetett magyar atrocitásokat, hitelesíti az állítólagos ősi székely” szervezettséget, dicsőíti Nyirő Józsefet. Hogyan kommentálja a tankönyv társszerzőjeként ezeket a vádakat?
– A tankönyv erdélyi, székelyföldi magyar történészek és történelemtanárok együttműködésével, tudományos igényességgel készült, és a Székelyföld történetének egy interpretációja, mint bármilyen más történelmi munka. Így nem hiszem, hogy egy „Hargita megyei polgárnak” lenne tiszte tudományos vagy bármilyen szakvéleményt mondani, kérni a munkáról. Én a dolgok lényegét a következőben látom. Az elmúlt időszakban a Székelyföldön beindult egy nemzetesítés, egy önazonosság-keresés, identitáserősítés, amit a román állam és a helyi románság esetenként ellenvetéssel, nemtetszéssel fogad. Ezzel magyarázható az ún. zászlóvita is. A tankönyv valóban része ennek a folyamatnak és ennek tudhatók be a fent megfogalmazott vádpontok. Tehát a tankönyvügy már rég kikerült (de talán benne sem volt) mindabból, amit egy történelmi munkáról való szakmai vitaként foghatunk fel. A tankönyv, mint olyan egy értelmezése a Székelyföld történetének, amivel természetesen lehet vitatkozni, de a szakmai szabályoknak megfelelően. A szeparatizmus, a szándékos félretájékoztatás vádját teljes mértékben megalapozatlannak tartom.
Tudomásom szerint, hivatalos, román nyelvű fordítása nem is létezik a tankönyvnek, szerintem ennek is betudhatók az esetleges félreértelmezések. Véleményem szerint a lehető leghamarabb el kellene készülnie egy szakszerű fordításnak és a kéziratot meg kellene, lehetne vitatni a román szakma képviselőivel, a történetírás módszertana alapján, indulatmentesen. Ugyanakkor az erdélyi magyar történetírás feladata kellene legyen az is, hogy minél többet publikáljon román nyelven is, és tudományos eredményeit megismertesse a román szakmai világgal. Ezzel nagyon sok civil vádaskodásnak ki lehetne húzni a méregfogát. A jelenkorkutatás területén pl. már több munka (könyv, tanulmány) megjelent román nyelven, a román történészek egy jelentős része ismeri, használja (esetenként vitatja is) ezeket.
– A tankönyv tartalmáról Marius Diaconescu román történész cikket közölt a Historia román történelmi szakfolyóiratban, amelyet az Adevărul napilap is átvett. Diaconescu főként azt kifogásolta, hogy a kiadvány úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Hamis történelmi ténynek nevezte, hogy a román hadsereg az I. világháború idején erdélyi bevonulásakor kirabolta és megrongálta volna a székelyek házait. Hogyan vélekedik ezekről a megállapításokról?
– A tankönyv, a magyar történetírásra alapozva nem ismeri el a dákó-román kontinuitást, ebből kifolyólag (is) a románok székelyföldi megjelenését is másként magyarázza. Szó van jobbágyok betelepítéséről a Székelyföldre, de az, hogy explicite a románok a székelyek szolgái lennének, sarkított megfogalmazás, vádpont. Ami a román hadsereg székelyföldi bevonulását illeti, hát ezt mutatják a korabeli források. Gondolom, nem kell különösképpen magyarázni senkinek sem, hogy miként viselkedik egy háborúban az ellenség területére lépő hadsereg, legyen szó a román vagy akár a magyar hadseregről.
– Meglátása szerint az ön által írt rész milyen mértékben tér el a hivatalos román történelemszemlélettől, mennyire válik hangsúlyosabbá a románok negatív/pozitív szerepe?
– Én a Székelyföld történetének 1945–1990 közötti időszakáról szóló fejezetet írtam a tankönyvbe. A román–magyar együttélés szempontjából ez azért fontos, mivel a két világháború közötti időszakhoz hasonlóan a Székelyföld a román állam keretén belül létezett. A korszakra vonatkozó kutatások csak a kilencvenes évek második felében kezdődtek el, ebbe a fejezetbe viszonylag új kutatási eredmények kerültek be: a Magyar Autonóm Tartomány, a megyésítés, a Ceauşescu-diktatúra vagy a rendszerváltás. A tankönyv szűkre szabott terjedelmi követelményei miatt elsősorban arra törekedtem, hogy a Székelyföld és a mindenkori román állam viszonyát, annak alakulását mutassam be. A hétköznapi együttélés problematikájára nem került túl nagy hangsúly. A cél az volt, hogy ezeket az eredményeket (függetlenül, hogy a román vagy a magyar történetírás termékei) a diákok, érdeklődők számára közérthető nyelvezetben összefoglaljam. Közel tíz éve vagyok a Román Akadémia munkatársa, a doktori címet is Bukarestben szereztem meg, az Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézetében ugyanebből a témából (A Román Kommunista Párt magyarságpolitikája). Azokat a kutatási eredményeket (saját és más kollégák eredményei) foglaltam bele a fejezetbe, amit amúgy egyes román tudományos közegekben már bemutattam. Ezekről, mint a történetírásban általában, esetenként volt szakmai vita. Akadtak jelenségek, amiket mások másképpen értelmeztek, de szeparatizmus, tudatos félreértelmezés stb. vádja sosem hangzott el irányomban. A tankönyvet bírálók tudtommal azt róják fel ennek a fejezetnek, hogy azt állítja, a Magyar Autonóm Tartomány idejében nem létezett tényleges autonómia. Nos, a jelenlegi kutatások ezt támasztják alá. Nem létezett politikai és gazdasági értelemben vett autonómia, a MAT a nyelvhasználatban és a kultúrában tért el a többi romániai tartománytól. Ezen állításainkat amúgy több helyen megfogalmaztuk román nyelvű publikációkban is.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

Inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik a hangsúly
Történészekkel készített interjúsorozatunkban elsősorban arra a kérdésre szerettünk volna választ kapni, mennyire elfogultak a történelemoktatásban jelenleg használt különböző típusú tankönyvek, az iskolában elsajátított ismeretek mennyire befolyásolják a magyar, illetve a román fiataloknak a másik nemzetről alkotott képét. Korábbi lapszámainkban Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel, Novák Csaba és Orbán Zsolt történészekkel, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőivel közöltünk interjút. Az alábbiakban további véleményeket olvashatnak ebben a témában.
„A székelység történetéről szóló tankönyvben nem tapasztalható az Erdélyben élő egyik népcsoport elleni uszítás sem, a tényközlés szintjén mozog a narratíva, az érzelmek nyílt kifejezését kerülve. A tankönyv elsősorban a székelységre és a magyarságra koncentrál, így a környező népekkel való interakciók a háttérbe szorulnak, ez azonban a felvállalt nemzeti történetírás hagyományába beleillik. Ha módosításra kerül a tankönyv, annak nem a románság elleni uszítás az oka, ilyet én nem találtam az elolvasott fejezetben. Az lenne a cél, hogy a székelységről is teljesebb kép bontakozzék ki egy szélesebb, erdélyi, vagy kelet-közép-európai összefüggésbe ágyazva.
Két rövidebb megjegyzés: bár a dualizmus és a két háború közötti fejezet is beleillik a tárgyilagos tényközlés kategóriájába, az első világháború kapcsán szükséges volna a románság nehezedő helyzetének tárgyalása, mert ez megmagyarázná a román hadsereg ellenséges fellépését a Székelyföldön, illetve az Erdélyből elhurcolt magyarok szenvedéseit is. A tankönyv megáll 1916-nál, holott a visszafoglalás után, 1916–1918 között a Magyarországon maradt román elitre, pl. a papságra nehéz sors várt, a románok gyanússá váltak, az egyes falvak románjait igazoló eljárásnak vetették alá, ami sok sérelmet és magyarellenességet szült. A felhalmozódott román sérelmek bemutatása magyarázná a radikalizálódó román Erdély-politikát is 1918–1920 között. A tankönyv a ’20-as, ’30-as éveket a románosítás időszakaként említi, de erre forrásként a korabeli románok által is vitatott objektivitású 1930-as cenzust hozza, valószínűleg a magyar és német gazdasági és demográfiai pozíciók megőrzése nagyobb mértékű volt, mint amilyennek a cenzus beállítja.”
(Rigó Máté, történész, doktorandusz az Amerikai Egyesült Államokban)
„A székelység történetét feldolgozó alternatív tankönyv ellen indított sajtótámadások egyértelműen jogtalannak tekinthetőek. A román sajtó ellenszenve, elsősorban a tankönyv történeti és pedagógiai értelemben vett korszerűsége miatt indokolatlan. A szerzők által kitűzött célok egyike a székely történelem objektív, azaz nemzeti mitológiáktól mentes bemutatása volt. A szerzők másik célja a korszerű pedagógiai elvek figyelembe vétele, illetve gyakorlatba ültetése volt. Ennek során igyekeztek olyan tankönyvet írni, amely a VI. és VII. osztályos diákok részéről is felkelti az érdeklődést a székelység múltja iránt, hiszen az érdeklődés felkeltése megkerülhetetlen tényező az oktatás során.
Véleményem szerint a 2012-ben kiadott székelységtörténeti tankönyv által megfogalmazott célok iránymutatóak, vállalhatóak és követhetőek a romániai történelemtankönyv-kiadás számára. Ez nem azt jelenti, hogy a székelységtörténeti tankönyv hibátlan és tökéletes (hiszen ez egyáltalán nem igaz), hanem azt, hogy a romániai viszonyokat figyelembe véve, jelen körülmények között a legjobb történelmi tárgyú tankönyvnek tekinthető mind a küllem, az objektivitás, mind a pedagógiai elvek tekintetében.
A tankönyvvel szemben megfogalmazható negatív kritika közül e helyen talán a talán túlságosan erőteljesen is jelenlévő militáns szemléletet emelném ki, amely hangsúlyosan háttérbe szorítja a székely történelem kulturális, gazdasági és társadalmi aspektusait. Orbán Dezső egyik Imreh Istvánnak címzett levelében a szóban forgó témával kapcsolatban felteszi azt az általa meg is válaszolt kérdést, mely szerint „[...] a székelységnek, mint katonanépnek milyen történelme lehet, ha nem hadi?” Véleményem szerint a hadtörténet a székely történelem esetében – éppen úgy, mint más népek történelmének az esetében is – csupán egy szegmense a történelmi múltnak, még akkor is, ha jelentősége kiemelkedő fontossággal bír.
(Both Noémi Zsuzsanna, többszörös TDK-díjas mesteris hallgató, a BBTE Történelem-Filozófia karának Jelenkor és Nemzetközi kapcsolatok képzésén)
„Egyéni és tanári véleményem az, hogy a használatban levő történelemtankönyvek, sem román nyelven, sem magyar nyelven (túlságosan hű fordításuk miatt) nem teszik lehetővé azt, hogy a 12 osztály elvégzése után a magyar vagy a román tanuló egy átfogó, valós képet tudjon kialakítani a másik nemzetről és annak a történelméről. Ennek több oka is van: nincs pontosan bemutatva a magyar vagy román nép történelmi szerepe, sok a buktató, a hamis információ, nem egyeznek meg az általunk ismert és a román történészek által használt adatok, több esetben az egyik nép történelmi múltja ellentétbe kerül a másik nép múltjával. A magyarok és románok szemszögéből a hangsúly inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik, és nem a közös történelmi múlt és értékek kiemelésére. Az órákon az események értékelésében, a tankönyvek hamis információi mellett, a tanár egyéni felfogása, előadása, magyarázata, álláspontja is befolyásolhatja a másik nemzetről kialakított képet. Ezért volna szükség szerintem egy politikamentes, egyéni és közösségi érdekeket mellőző, a valós történelmi múltra támaszkodó történelemoktatásra, és ennek megfelelő történelemkönyvekre. Sajnos egy bizonyos, mindkét népet érintő esemény értékelésekor nemzeti öntudatunk, sőt gyakran pártállásunk szerint fogalmazzuk meg az értékelést, írjuk meg a könyveinket. így a diákban az a kép alakulhat ki, hogy csak az én népem, közösségem történelme értékes és nem a másiké. Én személyesen arra törekszem, hogy a tankönyvekből csak az igazán valós, helyes és hasznos információkat vegyem ki, és mindkét nép történelmi értékeit emeljem ki, megmagyarázva, hogy minden népnek van értékes történelme, úgy ahogy minden nép történelmében vannak talán értéktelen, de megtörtént és a jelenkor által rossz irányba felhasznált események. Úgy gondolom, hogy csak a valós, értékes és hasznos, igazi történelem segítheti elő azt, hogy a másik népről kialakított képünk megfeleljen a valóságnak. Tagja vagyok egy könyvszerkesztő bizottságnak, amelynek az a feladata, hogy a románokkal megismertesse a Románia területén élő kisebbségek történelmi múltját, értékeit, személyiségeit, és úgy gondolom, hogy ez által is közelebb kerülhetünk majd ahhoz, hogy tankönyveink üzenete azonos legyen, és nem az ellenségképet, hanem az együttműködést, a közös múlt értékeit hasznosítsák.
1989 után sok minden megváltozott, jó és rossz irányban egyaránt. És ez tapasztalható a történelemkönyvek írása terén is. Sikerült átszabni a történelemkurrikulumot, de talán nem eléggé. Egyre kevesebb hely jut a XX. századi romániai történelemnek, túlságosan európai ízű történelmet tanítunk, elfelejtjük az emberiség számára fontos ókori történelem értékeinek megfelelő ismertetését, és egyre nagyobb hangsúlyt helyezünk talán olyan eseményekre, amelyek fontosak, de nem meghatározóak. A szakmaiság jelen van, beszélhetünk egy fejlődési folyamatról, tudományosságról is, de talán azt mondanám, hogy ezzel még az elején tartunk. Csak akkor lesz majd igazi fejlődés, szakmaiság és tudományosság, ha megértjük, hogy a történelem nem egy egyéné, nem egy nemzeté, hanem mindannyiunk értéke, és annak ismerete mindannyiunk előrehaladását segítheti.
A román és a magyar nyelvű tankönyvek szerzői, azokat a kritériumokat követik, amelyeket a minisztériumi kurrikulum bizottság határoz meg. Egy tankönyv csak akkor fogadható el, ha megfelel ezen kritériumoknak. És sajnos ezen kritériumok egyike a nemzeti történelem által védeni a nemzeti eszmét, a valós vagy valótlan, de nemzeti szempontból hasznos információk kiemelése. Ezt nem mindig nyíltan fogalmazzák meg, de sajnos a tankönyvek sorai között ott van, olvasható ez a trend is. És ez a szakmaiság, a tudományosság rovására is megy. A magyar fordítások sem mentesek ettől, mert a tükörfordítás igénye nem teszi lehetővé a tudományos alapokra helyezett valós múlt ismertetését. Ezért van szükség magyarok által megírt, szakmailag és tudományosság szempontjából megfelelő, ellenségképtől és hamis információktól mentes tankönyvekre, amelyek a román nyelvű tankönyvekhez hasonlóan használhatóak legyenek.
(Farkas Ferenc igazgató, Kézdivásárhely, Református Kollégium)
Szabadság (Kolozsvár),

Áldozatok vagy hősök?
Szer Pálosy Piroska
A RITTE és a Borsos Tamás Egyesület filmestje
A megyei múzeum épületének a vár udvarán lévő első emeleti előadótermében múlt héten a RITTE Egyesület és a Borsos Tamás Egyesület közös szervezésében dokumentumfilm- vetítésre került sor. Az 1990. évi marosvásárhelyi fekete március eseményeinek felelevenítésére az RTV munkatársai – Cornel Mihalache és a marosvásárhelyi születésű Berecki Edit filmrendezők – közös alkotását, a Va doare capul?/Fáj a feje? című kétnyelvű filmet vetítették.
A 2010-ben készült alkotást az RTV a márciusi események 20. évfordulója alkalmával műsorára tűzte, egyesek számára azonban a RITTE Egyesület kezdeményezte városi magyar filmklub-sorozat keretében vetített film premiernek számított.
A film címe jelzésértékű. A bukaresti kórházi ágyon próbálja szóra bírni az akkori tévéstáb – a kötözés nélküli koponya sebvarratát hangsúlyozandó – az utólag hőssé avanzsált Görgény-völgyi sebesültet. A nyilvánvaló fejsérüléseket szenvedett "akcióhősnek" fáj a feje? helyzetkomikumhoz illő kérdést teszi fel az akkori tévériporter. A dokumentumfilm során ez a bejátszás visszatérő motívum, az akkori riporter hatásvadász látványával – legjobb igyekezete dacára – 23 év távlatából az ellenkezőjét váltja ki, a rosszul időzített kérdés mindannyiszor mosolyra késztet.
A kétnyelvű dokumentumfilm készítőinek nem volt könnyű dolguk. Főleg a magyarok viszonyultak elutasítóan – mondta Berecki Edit filmrendező, az est meghívottja. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a megszólaló magyar interjúalanyok észérvekkel segítették a produkciót, próbálták megválaszolni a megválaszolhatatlant is. A Görgény- völgyi román nyilatkozók – akiket annak idején az ortodox pap, illetve a polgármesteri hivatalok elöljárói mozgósítottak a vásárhelyi "magyar veszélyt" elhárítani – nyíltan, kendőzetlen őszinteséggel beszélnek az akkori történésekről.
Feltett kérdéseik révén a filmrendezők újabb megvilágításban tálalják a ’90-es évek valóságát. A román interjúalanyok ezúttal bátran mondják ki felbujtóik nevét. Egyikük őszintén bevallja, hogy ő életében sem külföldön, sem az ország más helységeiben nem járt, egyszer eljutott ugyan Kolozsvárig, a Stoica-féle Caritas révén pénzét megsokszorozni, de ott sem járt szerencsével, a teljes vagyonkája odaveszett.
A megszólalók nagy része a beszélgetések során arra a következtetésre jutott, hogy meggondolatlanság volt engedni a hatalmi manipulációnak. Még egyszer ezt velük nem lehetne megtenni, hisz számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy az addig békésen egymás mellett élő két nemzet hatalmi harcok áldozata volt, akiket önös érdekektől vezérelve ugrasztottak egymásnak. Felbujtóik ma is ugyanazokban a beosztásokban vannak, mint annak idején; eljárás, kivizsgálás nem indult ellenük, ma is Görgény-völgyi elöljárók, mert "kire másra szavazzunk?" – kérdezi mintegy önmagától egyik interjúalany. Lehangoló ellenben – hangzik el magyar részről –, hogy a megtorlás során csak magyar és cigány nemzetiségűeket ítéltek el.
Az egymás mellett élő két nemzet szégyenteljes összecsapásáért felelős román nemzetiségű korifeusok ellentmondásos nyilatkozatai, egyes tábornokok műveltségi szintje a filmben is önmagáért beszél.
A szakmai beszélgetés során szó volt a dokumentumfilm előzményeiről, céljairól, a történészek szerepéről a hasonló munkák kivitelezésében, ugyanakkor felvetődött a kérdés, miszerint a fekete márciusi eseményekben résztvevők áldozatok-e vagy hősök?
Élmény volt feleleveníteni az eseményeket azoknak, akik megélték, a fiatalabb generáció pedig a marosvásárhelyi vonatkozású történelem egy szeletének objektív feldolgozásában részesült. Azok számára is hasznos lehetne e kétnyelvű dokumentumfilm, akik ez idáig a vásárhelyi fekete márciusi eseményekről elfogultan ítélkeztek vagy majd’ semmit sem tudnak.
A filmvetítést szakmai beszélgetés zárta, melynek házigazdája Berekméri Árpád- Róbert történész-levéltáros volt. Novák Zoltán és László Márton történészek A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című könyvük megjelenésének előzményeiről, az adatgyűjtés körülményeiről beszéltek, valamint jövőbeli terveiket osztották meg a jelenlévőkkel.
Népújság (Marosvásárhely),

Sztálin, Ceausescu, és Székelyföld névleges autonómiája
45 éve még autonóm státussal rendelkezett Székelyföld egy ré- sze, legalábbis papíron. A Maros Magyar Autonóm Tartomány történetét két diktátor határozta meg. Sokan ugyanis Sztálinhoz kötik a történelmi Székelyföldet felölelő közigazgatás régió létre- hozását, szétverése pedig egyértelműen Ceaucescu nevéhez fűződik. A kommunista korszak autonóm tartománya ma nem jelenthet mintát, mivel az önrendelkezés csak formálisan létezett.
Történelmi tény, hogy az 1952-es román alkotmányt Moszkvában hagyták jóvá, a székelyföldi régió pedig szovjet mintára született. A több mint 13 ezer négyzetkilométernyi területe a történelmi Székelyföld nagy részére kiterjedt, a magyar nyelvhasználat általánosnak számított. Gazdasági és politikai kérdésekben viszont Bukarestben döntöttek, tehát valós önrendelkezésről szó sem lehetett. A valós helyzetet egy korabeli szállóige jellemezte: „az autó magyar, de a sofőr román”. Kápolnási Zsolt székelyudvarhelyi helytörténész jól ismeri a kérdés szakirodalmát. Szerinte Stefano Bottoni és Novák Csaba Zoltán történészek a korszak legszakavatottabb ismerői. A román kutatók közül pedig a nacionalista Petre Turleat említi, de az ő munkája tudományos szempontból értékelhetetlen, mert a románok a térségen belüli teljes elnyomására helyezi a hangsúlyt, a magyaroknak pedig felrója a pozitív diszkriminációt, mondja Kápolnási.
Abban az időben nem a románok, hanem inkább a tartományon kívüli magyarok számítottak jogfosztottnak, és itt a Bolyai Egyetem 1959-es beolvasztását említette a helytörténész.
1960-ban átszabták a történelmi Székelyföldet felölelő régiót. Háromszéket Brassó tartományhoz csatolták, több román lakosságú községet pedig a Maros Magyar Autonóm tartománynak nevezett régióhoz rendelték. Ekkortól már csak az volt a kérdés, hogy mikor számolják fel a névleges önrendelkezést Székelyföldön. Ez 1968-ban következett be, amikor Ceausescu bejelentette az ország új közigazgatásáról szóló törvényt. Székelyföld területén három megyét hoztak létre: Hargita, Kovászna és Maros néven.
Duna Tv
Erdély.ma.

KEREKASZTAL Marosvásárhely – a város, amely felszámolja önmagát?
Miért hiszterizált a marosvásárhelyi magyar közélet? Kiss Tamás, Novák Csaba Zoltán és Székely István a történet hátteréről.
Valami miatt a dolgok nehezen mennek Marosvásárhelyen. Legyen szó polgármester-jelölt állításról, magyar kultúra napról vagy civil protesztről, ugyanaz a magyar-magyar feszültség jelenik meg, más-más formában. Valamiféle általános szociális diszkomfortérzet a jellemző. Az aktorok folyamatos kényszert éreznek arra, hogy legitimálják, túllegitimálják önmagukat. Miért is? A Jakabffy Elemér Alapítvány, az Erdély FM és a Transindex közös kerekasztal-beszélgetésén ennek jártunk utána.
I. A magyar többségi tudat meghasonulása
Novák Zoltán: A hisztéria kifejezés nagyon találó. Ha a napi sajtót fellapozzuk, látjuk, hogy nem telik el nap, hogy a magyar-román adok-kapok csörtéket az utóbbi időkben ne írják felül ilyen hisztérikus megnyilvánulások, és ezek nagyon sok területen zajlanak.
Marosvásárhely mindig is az erdélyi nagyvárosok árnyékában volt. Az 50-es évek hoztak egy változást, ami saját küldetéssel látta el. Ez a Magyar Autonóm Tartomány fővárosi státusa. Történik ez egy olyan kontextusban, amikor a párt hivatalos magyarságpolitikája gyakorlatilag a Székelyföldre szorult.
Az ebben szocializálódott politikai elit ezt a küldetést továbbvitte, ezzel magyarázható az, hogy 1990 márciusában milyen módszerekkel próbálta visszahozni az elveszett intézményeket.
1968-tól megváltozik a politikai helyzet, és más lesz a színtér. A Magyar Autonóm Tartomány, ahogy Stefano Bottoni is fogalmazott, egyféle üvegházként védte a várost és a régiót, 1968 után ez az üvegház megszűnik mint óvó tényező, és elkezdődik az a folyamat, ami sokkal drasztikusabban megy végbe, mint más erdélyi városokban. Ha demográfiailag csak később, de politikailag a marosvásárhelyi magyarság már a 80-as években kisebbségben volt. Ez a magyar elit elveszti pozícióinak többségét.
1990-ben történik egy intézményi restaurációs kísérlet, ez a magyar elit megpróbálja a még többségben lévő magyarokkal visszahozni a korábbi állapotokat, és innen kezdődik a mélyrepülés. Egy győztes csata után egy vesztes háborúról beszélhetünk. Ami történt, egy csonka intézményes restauráció, de ez nem volt elég ahhoz, hogy erre jövőképet lehessen építeni. A probléma kulcsa az, hogy a fekete március és a kilencvenes évek demográfiai fogyása után a helyi elitnek nem sikerült egy, a helyi magyar társadalmat egészében összefogó és megszólító jövőképet megfogalmaznia.
Kiss Tamás: A 60-as évektől, de még inkább a megyésítéstől számítva indul Székelyföld fogalmának egyféle szűkülése. Azzal, hogy Marosvásárhely elvesztette az Autonóm Tartomány központjának a státusát és egy román többségűvé váló megyének a központja lett, elkezdődött egy olyan folyamat, ami afelé mutat, hogy a város kezd leszakadni a székelyföldi magyar tömbből. Másrészt 1968-tól olyan demográfiai folyamatok indultak be, amelyek átrajzolták a város képét. 1989 után Marosvásárhely egy román többségű várossá vált. Viszont, ha az utóbbi 10 év demográfiai történéseit nézzük, ezek korántsem drámaiak. A jelenlegi 45%-os magyar arány (a kilencvenes években tapasztalt brutális arányvesztéshez képest) egy pozitív csalódás.
A magyar politikai elit Marosvásárhelyen (ahhoz képest, hogy ez ma is egy 45 százalékban magyarlakta város) intézményesen nagyon alulteljesít. Például a marosvásárhelyi népszámlálási bizottságnak annak idején nem volt magyar tagja. E miatt azt gondoltuk, hogy ennek az alulteljesítésnek sokkal drasztikusabb következményei lesznek az adatok szintjén is. Florea számára ugyanis láthatóan tétet jelentettek a város etnikai arányai. A magyarok aránya azért nem csökkent nagyobb mértékben, mert megindult egy szuburbanizációs folyamat, amiben elsősorban a románok vettek részt. A jómódú, középosztálybeli románok kiköltöztek a peremfalvakba. Másrészt a városból való más irányú elvándorlás is nagyobb volt a románok esetében.
Székely István: Maros megyében már két olyan generációról beszélhetünk, amely román többségű megyében nő fel, érezvén a saját bőrén ennek a mindennapokat is befolyásoló közpolitikáit. Marosvásárhely esetében a lokális többség kisebbségé válása az elmúlt két évtizedben valósult meg, szerintem ez képezi a várossal kapcsolatos trauma alapját. Kérdés, hogy az a generáció, amelynek életét ez a folyamat határozza meg, tud-e egyáltalán erre egy racionális választ adni.
Többféle válasz fogalmazódott meg a politikai közélet részéről ezzel kapcsolatban. Az egyik válasz az egykori polgármesteré, Fodor Imréé. Ez egyféle politikai radikalizálódás, aminek egyik exponense a Székely Nemzeti Tanács. Az elveszett főváros képzetére építve, világosan látva, hogy Maros megye politikailag levált a Székelyföldről, mégis megpróbál egy össz-Székelyföldet építeni, méghozzá egy kisebbségi létből.
A másik modell, amiről nem beszélünk, mert nem látszik, az a 89 utáni gyorsított ütemű individualizáció irányából fogalmazódik meg. Arról van szó, hogy a mindennapok problémáiból egyre kisebb számú jelentkezik az etnikai közösség határain belül, és a válaszok sem ezen belül keresendőek. Látszik egy társadalmi réteg, amely nem találja politikai képviseletét sem az “itt apáink vére folyt” programban, sem az “együtt-împreună” programban, ami végülis a modernizálódó nagyvárosok, így Kolozsvár problémája is. Lehet, hogy újra kell fogalmaznunk a nemzettudatot a modernizáció és az individualizáció feltételei közepette.
2. A magyarok belső aszimmetriái
Kiss Tamás: A 70-es években és még a 80-as években is egyértelmű volt, hogy szimbolikusan is és akár társadalmilag is a magyarok voltak felül. A középosztály javát a magyarok alkották. 89 után nem pusztán az történt, hogy egy román többségű várossá vált Marosvásárhely, hanem a románok és magyarok közti szimbolikus viszony is megfordult. Statisztikai adatok szintjén is kimutatható, hogy a románok például iskolázottabbak, vagy jobb a jövedelmi helyzetük. Ezt a pszichózist az arányvesztés mellett a szimbolikus lefokozódás okozza.
Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a magyarok elvándorlása 89 előtt és után is szelektív volt. Leginkább a jól képzett és magasabb státusú magyarok mentek el. Ez a státuskülönbség amúgy mindenben megfigyelhető, a munkanélküliek, a szegények között is több a magyar annak ellenére, hogy Marosvásárhely egy prosperáló sávjában van Erdélynek.
Novák Zoltán: Ha a civil szervezeteket nézzük, nem számszerűségükben, hanem a hatékonyságukkal van a gond, ebben mindenképpen előnyben vannak a románok.
Székely István: Amikor Kolozsvár gyengítéséért az orvosit és színit elviszik Marosvásárhelyre (pusztán épülethiány miatt nem ment oda a tanárképző is), akkor olyan városba kerül ez a két csúcsegyetem, amelyben az értelmiségi lét feltételei kevésbé voltak adottak, mint mondjuk Nagyváradon vagy Kolozsváron. A 70-es és 80-as években Marosvásárhelyen az értelmiségi elit szempontjából szinte monokultúra volt. Voltak az orvosprofesszorok, a színészek, képzőművészek, egy-két intézményvezető, de nem beszélhetünk az értelmiségiek szempontjából többszólamú, teljes értelmiségi struktúrájú nagyvárosról. Másrészt Marosvásárhely a 70-es évek második felétől saját magát számolja fel. Az elit nagyon nagy mértékben távozik, és ennek egy leszivárgó hatása is volt.
Ide tartozik, hogy amíg a “Fodor Imre habitus” főleg a szimbolikus tartalmakra és a kétnyelvűségre koncentrált, és annak a radikalizálódó közösségnek akart megfelelni, amely szerint nem elég autentikus a magyarság képviselete, addig a várost szépen szétprivatizálják, ami ahhoz vezet, hogy a középosztály szempontjából a román etnikumhoz tartozók elég jó pozíciókat foglaltak el.
Kiss Tamás: Amit Székely István monokulturálisnak, én egy rossz értelemben vett rendiességnek neveznék. Ez helyenként már nem reális tartalmakkal feltöltött, szimulált társadalmi különbségeket jelent. A marosvásárhelyi elit integrációképtelenségének ez az egyik magyarázata. Az, hogy bizonyos rétegek nem találják az érdekképviseletüket, ennek a rendi pökhendiségnek tudható be, ami szerintem normális ember számára elég nehezen viselhető el.
Novák Zoltán: Látom, hogyan építkezik Hargita és Kovászna megyében jól, rosszul egyféle helyi, székely tudat. Marosvásárhelyen nem találjuk, nem mutattuk meg azokat a fogódzókat, amelyekre hosszútávon egy közösséget lehet építeni. Úgy tapasztalom, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség egy rendkívül heterogén közösség, nem egy Udvarhelyszékből Udvarhelyre, Csíkszékből Csíkba települő közösség, hanem a mezőségi és belső erdélyi identitású ugyanúgy megtalálható, mint a székelyföldi. Ezt tetőzi a számbeli kisebbségbe kerülés ténye, és ebből a görcsös spirálból képtelen szabadulni a város magyar közössége.
3. A politikailag gazdátlan város
Székely István: 1989 után a politikai eliten belül Marosvásárhelynek és Maros megyének végig kitüntetett szerepe van. Hargita eleve három külön részként szerveződött meg, így Maros lett a legnagyobb erdélyi magyar megye. Másrészt a 90-es évek első felében a marosvásárhelyi történések igen mély nyomot hagytak a politikai elitben. A pogrom okát abban lehetett megtalálni, hogy két többségi tudattal rendelkező közösség van, a román, amelynek van egy országos többségi tudata és a magyar, amely egy lokális többségi tudattal él. A magyar vezetőségnek volt egy meghatározó része, akiknek egyes számú prioritása az volt, hogy a hasonló eseményeket próbálják elkerülni, és a mindennapi élet szintjén jelenlévő interetnikus problémákra valamiféle strukturális válaszokat próbáljanak adni.
Emiatt el lehet mondani, hogy az országos RMDSZ-t egy olyan interetnikus környezetben szocializálódott elit határozta meg, amely legfontosabb célkitűzése a mindennapok szintjén jelentkező etnikumközi feszültségek feloldása. Ez az igazi oka annak, hogy ez az elit nem igazán érti a Székelyföldet, és nem igazán van válasza arra, amikor a problémák nem lokálisan interetnikusak, hanem Székelyföld-Bukarest vonatkozásában jelennek meg, elsősorban közjogi kérdésekben.
A kilencvenes évek hat meghatározó magyar politikusából három, Markó, Borbély és Frunda marosvásárhelyi. Mindhárman valamilyen országos politikai pályát választanak maguknak, de egyik sem köthető Marosvásárhelyhez. Frunda bekerül az Európa Tanács küldöttségébe, és olyan külpolitikusként határozza meg magát, aki történetesen Marosvásárhelyen lakik. Markó 1993-tól az RMDSZ szövetségi elnöke, és mint ilyen, számára Marosvásárhely ugyan fontos terep, de máshol is sok dolga akad. Borbély 1997 januárjától a kormányzati pozícióvállalásban látja saját jövőjét, és az elsőszámú erdélyi kormányzati befektetőként jelenik meg. Ezek nem a marosvásárhelyi problémákra fókuszáló politikai habitusok.
Az utolsó olyan politikus, aki egyes számú politikai prioritásként határozta meg a marosvásárhelyi társadalomépítést, Zonda Attila volt, aki Marosvásárhelyre költözött, teljesen alulról szervezte meg az RMDSZ-t, ezzel egyféle modellt is nyújtott, ami az értelmiség megkerülésének is a modellje. Zonda 1997 tavaszán elhunyt, azóta több elnöke is volt a helyi RMDSZ-nek, de valahogy a várost senki nem érezte elsődleges prioritásnak.
Külön történet a Kelemen Atilláé, ő megyei elnökként is úgy érzi, hogy elsősorban a vidék elnöke, mint ezt már többször is elmondta. Ebből következik, hogy a városnak politikai értelemben legalább 15 éve nincs gazdája.
A kilencvenes évek végétől volt Markónak egy intézményalapítási sorozata: Marosvásárhelyen jön létre az Erdély FM, ott lesz az Erdély TV, ez az az időszak, amikor felfut a körzeti közszolgálati rádió, megalakul a román televízió marosvásárhelyi stúdiója, és nem utolsósorban ennek kapcsán erősödött meg a Sapentia. Azonban ezeknek a marosvásárhelyi politikai vonalvezetésre minimális hatásuk volt.
Kiss Tamás: Marosvásárhely (paradox módon) megsínylette, hogy az RMDSZ felső vezetése innen került ki. Részben ennek tudható be, hogy nincsen olyan elit, amely a helyi problémákat kezelni tudná. A nem Marosvásárhelyt prioritizáló, de mégis jelen lévő elit egyszerűen blokkolta és blokkolja ezeket a pozíciókat. Nem hagyja, hogy karizmatikus, a helyi problémákkal, helyi társadalomszervezéssel valamit kezdeni tudó vagy akaró társaság fel tudjon nőni. Amíg ez a dolog nem változik, nem várható áttörés. Elég felemásnak láttam például, amikor a választások után teljes mértékben a helyi szervezetnek tolták át a politikai sikertelenség okát.
Ami az értelmiségi szerepmodelleket illeti, ehhez köthető az a fajta radikalizálódás is, ami Fodor Imre kapcsán látható. Elég nyilvánvaló azonban, hogy ez egy kifutó értelmiségi modell. Marosvásáhelyen lakossági mérések is bizonyítják, hogy az itt élő magyarokban még ott van a vágy/nosztalgia, hogy Marosvásárhely a székely régió központja legyen, hogy oda tartozzon. De a fiatal generáció számára elég egyértelmű az, hogy nem igazán lehet Székelyföldet szervezni Marosvásárhelyről. Így jelenleg inkább a Székelyföld, az ottani lehetőségek árnyékában van Marosvásárhely, nem Nagyvárad és Kolozsvár árnyékában, ahogy volt az 1930-as, vagy akár az 1950-es években.
4. Revans-értelmiségiek?
Székely István: Az egyik modell a székelyföldi, magyar többségi. Ugyanígy világos modell az erős számbeli kisebbségi helyzet, ami a szórványban van. Itt a magyar közösség a nyelvi jogokat és a saját nemzeti identitásának megélését tűzheti ki, elsősorban egy általános emberi jogi megközelítésben. Van a harmadik alternatíva, ami legtisztábban Szatmár és Bihar, illetve Szatmárnémeti és Nagyvárad esete, ahol egy jól teljesítő magyar népesség van, ami alapját képezi a szintén jól teljesítő politikai felépítménynek.
Marosvásárhelynek, annak ellenére, hogy magyar lakosságának jelentős többsége egyféle lokális többség mentalitásával él, ami nemzeti radikalizálódást eredményez, és célként egy székelyföldi alternatívát fogalmaz meg, mégis világos, hogy ez nem járható út. Inkább egyféle érdekbeszámításos pozíció működne, mint Nagyvárad és Szatmárnémeti esetében. Azért nem hozom példának Kolozsvárt, mert ez ott sem működik, szintén azért, mert a helyi politika alulteljesít. Novák Zoltán: Hatalmas űr tátong Marosvásárhelyen. Azt érzékelem, hogy a politikai osztály egy része is ráébredt arra, hogy embereket kell beemelni a civil szférából. Tíz éves ottlétem alatt azt tapasztaltam, hogy megjelent egy új generáció a városban, amelynek tagjai más szocializációs háttérrel rendelkeznek, Marosvásárhelyt választották ilyen vagy olyan okokból kifolyólag, és ezzel a generációval talán lehetne valamit kezdeni, ki lehetne lépni a klikkesedés bűvköréből.
Kiss Tamás: Kérdés, hogy a magyar elit tud-e versenyképes lenni. Kérdés, hogy Florea hogyan tudja integrálni a város lakosságát, és milyen magyar csoportokat tud vonzani ez a Florea projekt. Közvéleménykutatások alapján elmondható, hogy Florea kapcsán megjelenik a modernizáció, a sikeresség toposza, az, hogy a klikkesedett, rendies magyar Vásárhelyhez képest egy pezsgőbb valamit tud felmutatni. Ez a Florea féle Vásárhely ráadásul a magyarok fele nem, vagy nem egyértelműen kirekesztő. Egyfajta jólfésült román nacionalizmus. Mert azt természetesen hozzá kell tenni, hogy a Florea-projekt fő hajtóereje mégiscsak a román nacionalizmus. Ez a „jólfésült” nacionalizmus az egyik kulcsa az ő integrációs képességének. Egyrészt képes arra, hogy a román közösséget immár tizenöt éve összefogja, másrészt egyes magyar csoportok, elsősorban az alsó rétegek számára vonzó is tud lenni. A magyar politikai elit (amely az utóbbi évtizedben nagyon kevés jelét mutatta a politikai innováció képességének) egyelőre nem találta meg ennek a dolognak az ellenszerét.
Transindex.ro

Székelyföld esélyei és lehetőségei (Szakemberek a régiósításról)
Élettér és mozgástér címmel szervezett kétnapos konferenciát, műhelymunkát a Domokos Géza Egyesület, jeles hazai és magyarországi szakemberek tartottak és tartanak ma is előadásokat az erdélyi, a székelyföldi magyarság megmaradása szempontjából is jelentős, rendkívül aktuális kérdésekről. Tegnap a jelen romániai valóság nagy slágere, a regionalizáció szerepelt napirenden, ma a nemzeti kisebbségügy a fő téma. A rendezvény illeszkedik az egyesület által kezdeményezett megmozdulások sorába, a névadó Domokos Géza előtt is tisztelegnek, aki múlt héten töltötte volna 85. évét.
A Kovászna és Hargita megyei önkormányzatok képviselői elsősorban a jelenlegi rossz régiós felosztás hibáira, a román kormány tervezetének veszélyeire hívták fel a figyelmet. Tamás Sándor megyei elnök az egy nappal korábbi szakszervezeti konferencián bemutatott és lapunk által is ismertetett előadását ismételte meg, ezúttal magyarul. Borboly Csaba, Hargita megye tanácselnöke nem lehetett jelen, helyette András Zoltán, az önkormányzat elemző csoportjának képviselője sorakoztatta fel Románia jelenlegi fejlesztéspolitikájának kudarcait, melyek tükrében még érthetetlenebb, hogy a rosszul működő fejlesztési régiókat közigazgatási szerepkörrel is felruháznák.
Az 1998-ban létrehozott nyolc nagy régió valamelyest a statisztikai adatgyűjtési szerepnek tudott megfelelni, sem a tervezésben, sem a forráslehívásban, sem a területfejlesztésben nem voltak eredményesek, színlelt konzultáció folyt, megalapozatlan dokumentumok készültek – hívta fel a figyelmet.
Tóth Norbert nemzetközi jogász, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa rámutatott: sem a nemzetközi, sem az európai jogrend nem kedvez a kisebbségeknek, néhány jogszabály született, de ezek hatásköre szűk vagy számonkérhetőségük korlátozott. Az Európa Tanács dokumentuma, a helyi önkormányzatok regionális chartája például csak településekre vonatkozik, nem megyékre vagy régiókra, s az utóbbiakra is érvényes dokumentum elkészült ugyan, de a mai napig sem sikerült elfogadtatni. Az EU-ban született jogszabályok előírják, hogy regionális átszervezés esetén ki kell kérni az emberek véleményét, s vannak eszközök is ennek számonkérésére, az EB kötelességszegési eljárást vagy akár pert is indíthat egy-egy állam ellen. Kevés lehetőséget nyújt a nemzetközi jog, a kisebbségi jogokat az emberi jogok, így az egyéni jogok közé sorolják, egyetlen közösségi jogot ismernek el, az önrendelkezési jogot, de ezt is elsősorban államokra vonatkoztatva, államon belül csak föderális berendezkedés esetében fogadják el egy népcsoport ezen jogát – fejtette ki Tóth Norbert. Mindezek dacára van ok a bizakodásra – mondotta –, változik a világ, a XXI. század Európájában az államoknak egyetlen szövetségesük lesz, saját polgáruk, és minden polgárnak számítania kell kultúrától, anyanyelvtől függetlenül. Ennek jegyében fejlődik majd a nemzetközi jog is, s bővülnie kell az önrendelkezési jognak is – derült ki a előadásából.
Bottlik Zsolt, az ELTE földrajztudományi karának adjunktusa a magyarság területi megoszlását mutatta be, a Kárpát-medence etnikai térképének évszázadokon átívelő alakulásával tette egyértelművé: Székelyföldön a XV. század óta kompakt egységben élnek magyarok. Novák Zoltán Csaba történész az 1948–89 közötti Székelyföldet is érintő közigazgatási reformokról tartott előadást, arról, hogyan jött létre és mit jelentett 1952-ben szovjet nyomásra a Magyar Autonóm Tartomány, majd a helyi ellenállás miatt hogyan volt kénytelen Ceauşescu beleegyezni a magyar megyék kialakításába 1968-ban. Kolumbán Gábor egyetemi tanár a régió, regionalizáció, regionalizmus tudományos definíciójára építette előadását, és arra a következtetésre jutott: régiókat nem lehet létrehozni, azok önmaguktól léteznek, jó regionalizáció pedig nem lehetséges, ameddig nincsenek működő régiók. Románia felépítését a történelmi régiókra kellene alapozni, és ez a kérdéskör addig nem oldódik meg, amíg egy politikai elit nem vállalja fel az ország föderális átszervezését – fejtette ki. Kolumbán Gábor szerint ez lenne a székely kérdés megoldása is, etnikai alapú területi autonómia Erdély föderális tartományon belül elérhető, Bukaresttől azonban hiába várjuk, véleménye szerint a más jellegű ez irányú erőfeszítések nem vezetnek eredményre.
Csutak István Hargita megyei regionalizációs szakember Székelyföld áldatlan helyzetére, rendkívül rossz és folyamatosan romló gazdasági, társadalmi mutatóira irányította rá a figyelmet, s következtetése drasztikus: ha 25–30 éven belül nem érjük el az autonómiát, utána már fölösleges lesz, nem marad haszonélvezője.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszékből Kovászna
Nehéz, de hálás megrendelést kapott három fiatal történész: Novák Csaba Zoltán, Tóth-Bartos András és Kelemen Kálmán Lóránt Kovászna megye 1968-as megalakulásáról, intézményi berendezkedéséről írja az Újjászületés, Háromszékből Kovászna című könyvet.
A kézirat első változatának vitájára minap került sor, fel is merült egy s más, pedig ez még nem a szakmai berkekből származó hozzászólások alkalma volt. Csupán a korszakot megélt, többé-kevésbé a „megyecsinálás”-ban részt vevők mondták el észrevételeiket – ezekre most kitérni kár volna, hiszen a könyv végső változatában mindet tartalmazza majd. A könyv rendelésre készül tehát, Kovászna megye megalakulásának 45. évfordulóján, és a Haszmann Pál Múzeum szeptember 21-i, negyvenedik születésnapján mutatják be. A megye születésének kerek évfordulója lehet, jobb alkalom lett volna, de aktuálpolitikailag most a legjobb az időzítés. Most, amikor megszüntetni akarják Kovászna megyét, a könyv üzenet kell hogy legyen: miként közel fél évszázaddal ezelőtt az akkori Sepsi és Kézdi rajoni értelmiség kivívta az önálló Kovászna megye létrehozását, úgy a mostani felelős politikusainknak megakadályozniuk kell beolvasztásunkat. És recept is a készülő könyv egyben, mert bár a benne foglalt tanulmányok mindenike levéltári kutatásokon alapszik, melyek – nyilván – nem tartalmazzák, nem tartalmazhatják azokat a fondorlatokat, háttérszervezkedéseket, melyekkel anno 1967–68-ban – miután a „nagy székely megye” álma szertefoszlott – megakadályozták Háromszék Brassó megyéhez csatolását, azért a visszaemlékezések és a visszaemlékezők hasznos tanácsokkal szolgálhatnak. Persze, a módszerek és az eszközök negyvenöt év alatt sokat változtak, a cél azonban változatlan.
Az Újjászületést egyébként szűz területen való kutatás előzte meg, a román történetírás ugyanis nem szentel nagy figyelmet az 1960–1970-es éveknek. Ilyen szempontból úttörő munkát készít a három fiatal történész (kiknek a téma objektív megközelítéséhez épp életkoruk az egyik legfontosabb támpont), az alapkutatások hiánya meg segítség számukra, hiszen minden, a bukaresti, brassói, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi levéltárakban, de még a magyarországi külügyi jelentésekben, illetve a „székely kommunista” Fazekas János magánlevéltárában fellelhető iratot át kellett tanulmányozniuk, korábbi munkára, részkutatásokra nem támaszkodhattak. És így kerülhettek figyelmük középpontjába olyan dokumentumok, mint például a cenzori hivatal jelentései, melyek nemcsak a Megyei Tükört marasztalták el túlzott „magyarkodásáért”, de még a Székely Mikó Kollégium egykori diáklapját, a Gyökereket is. Számos adatot és adalékot tartalmaz a készülő kötet a kor történetéhez (Kovászna megye megalakulását, intézményi berendezkedésének kialakulását a történészek az 1968–1972 közötti időszakra szűkítették, a Király-éra vége és az országos gazdasági-politikai változások, az ideológiai kontroll kiteljesedése szabta meg a felső határt), és talán még egy anekdotákat tartalmazó rész is bekerül. Mert milyen kár volna feledésbe merülnie az 1970-es évek elején Erős várunk nekünk az ének címmel megszervezett dalos találkozó esetének, melynek román fordításáért – Forţa cîntecului – a szervezőket még dicséret is illette...
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Készül Székelyföld háromkötetes története
Több mint egy éve dolgozik egy erdélyi és magyarországi történészekből álló csoport Székelyföld történetének háromkötetesre tervezett kiadásán.
A várhatóan 2014 végére megjelenő könyv megírására a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal kérte fel 2012 márciusában az Egyed Ákos akadémikus vezette történészcsoportot. Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere az MTI érdeklődésére elmondta, hogy már 2009-ben, a székelyföldi önkormányzati vezetők Sólyom László köztársasági elnöknél tett látogatásakor támogatást kért a könyv megírásához, tavaly pedig azokba a magyar tudományos intézményekbe látogatott el, amelyek e munkát segíthetik.
„Udvarhelyszék anyaszékként, Székelyudvarhely anyavárosként, én pedig közéleti személyként fel kellett hogy vállaljam ezt a fontos munkát" – magyarázta a szokatlan önkormányzati tevékenységet a polgármester, aki a könyv megjelentetéséhez pályázati forrásokra, magánadományokra és más székelyföldi önkormányzatok támogatására is számít.
Egyed Ákos kolozsvári akadémikus az MTI-nek elmondta, az őskort és a középkort Kordé Zoltán és Benkő Elek írja, az erdélyi fejedelemség korszakát Oborny Teréz és Balogh Judit dolgozza fel, a 18-19. század történetét Pál Judittal osztják meg, a legújabb korral pedig Oláh Sándor és Novák Csaba Zoltán foglalkozik, de más szakembereket is bevontak a munkába. „Azokat a szerzőket részesítettük előnyben, akik már bizonyítottak a székelység történetének a kutatásában" – magyarázta Egyed Ákos.
A kolozsvári történész elmondta, egy novemberre tervezett székelyudvarhelyi konferencián összegzik az eddig elvégzett munkát, hogy 2014-ben már csak az írásra, egymás bírálatára, és a kiegészítésekre összpontosíthassanak. „Igényes munkát végzünk, amely nemcsak a szakmának, hanem egy szélesebb olvasó, érdeklődő közönségnek is szól" – fejtette ki Egyed Ákos, aki szerint az 1980-as években kiadott háromkötetes Erdély történetét tekintik modellnek.
A történészcsoport vezetője szerint azt próbálják tetten érni, hogy milyen tényezők eredményeképpen maradt fenn a székelység az ősi szállásterületen, és mivel gazdagította az egyetemes magyar történelmet. Egyed Ákos úgy vélte, a székelység története „színesíti, itt-ott kiegészíti" a magyarság történetét, éppen ezért a székely történelem sajátosságait próbálják kiemelni a munkában.
A tudós szerint sok újdonság lesz majd a könyvben, de arra nem kell számítani, hogy a munka alapjaiban forgatja fel a székelységgel kapcsolatos eddigi tudást. A székelység eredetével kapcsolatban a könyv összefoglalja majd a különböző elméleteket, így a magyarsághoz csatlakozott nép elméletét, a magyar származás és a hun eredet elméletét. Egyed Ákos úgy látja, a tudomány mai állása szerint a hun eredet nincs annyira félretéve, mint régebben. A források szerint a székelyek mindig is magyar nyelven beszéltek, ám az a tény, hogy a székelység hadi népként tűnik fel, és hogy évszázadokon keresztül elővéd- és utóvédszerepe volt a hadakozásban, a csatlakozott nép elmélete mellett szól – mondta.
Az újdonságok között említette, hogy a korábbi nézetektől eltérően ma úgy látják, a székelység szervezett telepítés eredményeként érkezett mai szállásterületére. Kérdésünkre, hogy ki telepíthette le a székelyeket, Egyed Ákos a székelyföldi templomok freskói által tanúsított Szent László-kultuszt említette. „Nagyon meg kell gondolnunk, hogy vajon nem Szent László idején történt-e a megtelepedés" – jelentette ki.
A könyv várható fogadtatására utalva az akadémikus elmondta, nem hiszi, hogy mindenkit meg fognak győzni, de a szerzők kellően felkészültek, hogy megvédjék álláspontjukat.
MTI
Erdély.ma

A Székelyföld-sztori Marosvásárhelyen is készül
Több mint egy éve dolgozik egy erdélyi és magyarországi történészekből álló csoport Székelyföld történetének háromkötetes kiadásán. A tucatnyi történész közt marosvásárhelyi is van, Novák Csaba Zoltán Székelyföld modern korszakával foglalkozik.
Novák Csaba Zoltán A háromkötetes Székelyföld sztori várhatóan 2014 végére jelenik meg, megírására a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal kérte fel 2012 márciusában az Egyed Ákos akadémikus vezette történészcsoportot. Ezek közt találjuk a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltánt is.
„Különböző székelyföldi önkormányzatok támogatásával készül a könyv, több mint egy tucatnyi történész közreműködésével. Gyakorlatilag terjedelmes monográfia készül, amely már régóta hiánycikk” – magyarázta a marosvásárhelyi történész. Az őskort és a középkort Kordé Zoltán és Benkő Elek írja, az erdélyi fejedelemség korszakát Oborny Teréz és Balogh Judit dolgozza fel, a 18–19. század történetét Pál Judittal osztják meg, a legújabb korral pedig Oláh Sándor és Novák Csaba Zoltán foglalkozik, de más szakembereket is bevontak a munkába.
Egyed Ákos kolozsvári akadémikus szerint azokat a szerzőket részesítették előnyben, akik már bizonyítottak a székelység történetének a kutatásában. Így került képbe a marosvásárhelyi történész is. Novák Csaba Zoltán többször publikált az 1945 utáni Erdélyről, az egykori Magyar Autonóm Tartománnyal, az 1968-as székelyföldi megyék megszületésével is foglalkozott már, de megjelent egy könyve a Ceauşescu-korszak magyarságpolitikájáról is. Jelenleg harmadmagával egy Kovászna megyei monográfián dolgozik. „A születendő székely monográfiát korszakokra osztottuk, én a modern korral foglalkozom, és ebben segítségemre lesz László Márton vásárhelyi levéltáros is. Ez az év gyakorlatilag kutatással telik, feltérképezzük az eddig megjelent munkákat, 2014-ben foglalkozunk konkrétan a megírással” – jegyezte meg Novák. Hozzátette: az 1980-as években kiadtak egy háromkötetes Erdély történetet Magyarországon, de abból pont a modern kor hiányzik, az 1918 utáni időszak, amellyel ő is foglalkozik.
A történészcsoport novemberre konferenciát tervez Székelyudvarhelyre, ezen összegzik az eddig elvégzett munkát, hogy 2014-ben már csak az írásra, egymás anyagainak bírálatára, és a kiegészítésekre összpontosíthassanak. A könyvet amúgy olyannak szeretnék, amely nemcsak a szakmának, hanem egy szélesebb olvasó, érdeklődő közönségnek is szóljon.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

1989 ÉS A MAGYAROK
Először készül átfogó kutatás a magyar közösség 89-es szerepvállalásáról A korszakot vizsgáló városkutatásokból nem csak román-magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is – mondta Gidó Attila történész, projektvezető.
A 89-es forradalmat és rendszerváltást számos formában feldolgozták, egyre többet tudni az akkori eseményekről, ám még mindig sok a homályos folt. Miért kellett eddig várni egy, a romániai magyar közösség szerepét átfogóan vizsgáló kutatásra?
- Részkutatások már korábban is foglalkoztak 1989 erdélyi magyar vonatkozású eseményeivel, illetve az azt megelőző időszakkal. Elég, ha csak a kolozsvári Videopontes stúdió életút interjúira gondolunk, amelyeket olyan értelmiségiekkel készítettek, akik a hatalomváltást megelőzően komoly véleményformáló szereppel rendelkeztek a magyar társadalmon belül. Egy-egy város, köztük Kolozsvár, Temesvár vagy Nagyszeben forradalmi eseményeiről is készültek összefoglalók. A romániai nemzeti kisebbségek részvétele az 1989-es eseményekben és az első önszerveződési formák elnevezésű kutatásunk, projektünk kezdetéig, tehát 2010-ig viszont, jószerével csak román értelmezések születtek 1989-ről, így értelemszerűen vajmi keveset lehetett tudni arról, hogy milyen módon ment végbe a hatalomváltás a többségében magyarok lakta, vagy jelentős magyar népességgel rendelkező településeken, illetve mit is hozott ez az időszak a magyarok számára. A késedelem, habár a több mint 20 éves távlat a kutatás szempontjából több előnnyel jár, mint hátránnyal, több okkal is magyarázható.
A legfontosabb ok viszont az, hogy a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet 2007-es létrejöttéig nem volt egy olyan intézmény, amelynek személyi kapacitása és anyagi adottságai, valamint a téma iránt mutatott nyitottsága lehetővé tették volna egy ilyen komplex kutatás lebonyolítását. Ezért történhetett meg az, hogy egyéni kezdeményezések szintjénél, vagy részkutatásoknál tovább nem jutott soha 1989 magyar szempontú kutatása, de a román történésszakma is adós egy ilyen volumenű szisztematikus román kutatással.
Kántor Zoltán és Gáll Kinga korábbi kutatásai például elsősorban az RMDSZ megszerveződésére koncentráltak, de nem foglalkoztak a magyar társadalmi önszerveződés egyéb kérdéseivel, illetve nem végeztek szisztematikus dokumentumgyűjtést. Persze, ezzel nem kritikát fogalmazok meg, hiszen az ő kutatásuknak más volt a módszertana és a koncepciója. Amikor 2009 telén Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet kutatója felvetette egy átfogó 1989-es kutatás ötletét, az első reakcióm az volt, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozunk. Az azóta eltelt időszakban elért eredményeink viszont teljes mértékben őt igazolták.
Nemrég megjelent egy magyar vonatkozású kronológia az eseményekről a Kisebbségkutató Intézet honlapján, a kutatás eredményei pedig egy kötetben lesznek publikálva. Mikor indult a munkafolyamat és mikorra várható a kötet megjelenése?
- Tulajdonképpen nem egy, hanem több, szám szerint 17 kronológia jelent meg a kolozsvári Kisebbségkutató honlapján. Egy nagy kronológiaként is lehet kezelni, de lényegében 17 város eseményeit dolgozza fel. A tulajdonképpeni munka 2010 nyarán kezdődött, nagyjából erre az időszakra állt össze az a csapat, akik az azóta eltelt időszakban kronológiákat, dokumentációkat állítottak össze, strukturált interjúkat készítettek és a többségük esettanulmány formájában írta meg a következtetéseit egy-egy erdélyi város eseményeiről.
A kutatás eredményeiből ezeket az esettanulmányokat tartalmazó magyar nyelvű kötet készül, reményeink szerint 2013 végén jelenik meg a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gondozásában. Azt tervezzük, hogy 2014-ben román nyelven is kiadjuk a tanulmányokat, hiszen csak akkor tudjuk bevinni a román nyelvű szakmába az eredményeinket, és csak úgy tudjuk megjeleníteni 1989 magyar narratíváját, ha azt a román olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tesszük. Amint említettem, az elkészült tanulmányok és kronológiák meglehetősen széleskörű dokumentáción és sajtóanyagon, valamint interjúkon alapulnak. Ezek az anyagok minden szakember számára szabadon kutathatók a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Dokumentációs Tárában. A kutatás anyagi hátteréről azt kell tudni, hogy ennek túlnyomó részét a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet saját költségvetéséből biztosította, de jelentős támogatást nyújtott a Progress Alapítvány is.
Kik koordinálják a szakmai munkát és mit lehet tudni a szerzőkről?
- A szakmai munkát hárman koordináljuk: Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Intézet kutatója és jómagam, aki a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben dolgozok. Novák kollégámnak egyébként 2012-ben jelent meg László Mártonnal közösen az 1990. márciusi marosvásárhelyi román–magyar konfliktusról a könyve A szabadság terhe címmel. A könyv egy önálló kutatás eredménye ugyan, de nagyon sok szállal kapcsolódik a mi projektünkhöz is.
A koordinátorokon kívül 15 fiatal kutató tagja a projektnek. A munkatársaink kivétel nélkül felsőfokú társadalomtudományi képzéssel rendelkeznek, azaz történészek, szociológusok vagy politológusok és nagyon sokan megszerezték már a doktori fokozatot, vagy jelenleg is doktori képzésben vesznek részt. Ez is volt egyébként az egyik fő rekrutációs szempont, hogy megfelelően felkészült és jó helyismerettel rendelkező, lehetőleg fiatal szakembereket találjunk az egyes városok kutatására.
Mi volt az alapkoncepció a kutatás kezdetén? Milyen módszertani eszközöket használtak?
- Az erdélyi nagyobb településeket akartuk megvizsgálni, elsősorban kisebbségi magyar önszerveződési szempontból, mindvégig figyelve arra, hogy a többi kisebbségről is építsünk be információkat a kronológiákba és az esettanulmányokba. Lokális szinten lejátszódó folyamatokra kívántunk koncentrálni azzal a céllal, hogy részletesen feltárjuk 1989 decemberének közepétől 1990. május 20-ig, tehát az első szabad választásokig a politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági eseményeket. Ehhez arra volt szükség, hogy a munkatársakat úgy válogassuk ki, hogy azok lehetőleg helybeliek, vagy jelentős helyismerettel rendelkező személyek legyenek.
A „helybeliség” előnyei akkor mutatkoztak meg a legjobban, amikor a korabeli dokumentumok, fotó-, videó- és hanganyagok, jegyzőkönyvek, naplók összegyűjtésére kellett vállalkozni. Módszertanilag tehát a kutatás forrásfeltáráson, sajtószemlén, interjúzáson és a szakirodalom alapos átnézésén alapult. Természetesen, a korszakot illetően több narratíva létezik. Ezért is számítunk arra, hogy a most közzétett kronológiák és majd a tanulmánykötetünk is vitákat, kritikákat is ki fog váltani. A mi narratívánk elsősorban forrásalapú és dokumentációkra épül, amelyeket árnyalnak, vagy kiegészítenek a korszak helyi elitjeivel készült interjúk.
A forradalmat és a rendszerváltozás folyamatát sokan sokféleképpen élték meg és bizonyos eseményekre eltérően emlékeznek, illetve az akkor középpontba került személyek nem mindig úgy látják a saját szerepüket, mint ahogyan ez számunkra a forrásokból kiderül. A Kisebbségkutató Intézet honlapjára felkerült kronológiáknál kommentálási lehetőséget is biztosítunk, hiszen nem állítjuk azt, hogy mi vagyunk az abszolút igazság birtokosai. Amikor a Transindex Történelem rovatában közöltük az egyes városokról szóló esettanulmányok rövidített munkaváltozatát, akkor is nagyon sok hozzászólás, javaslat és esetenként kritikai is megfogalmazódott. A szerzők ezeknek egy részét be is építették a szövegeikbe, tehát a hozzászólási lehetőség a munkánkat segíti.
Hány városról készült tanulmány?
A kutatás kezdetén az volt a szándékunk, hogy az erdélyi megyeközpontokat, további néhány fontosabb székelyföldi várost, valamint Bukarestet vizsgáljuk meg. Nem minden esetben sikerült megfelelő szakembert találni, így végül a következő 11 városról készült tanulmány és kronológia: Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Máramarossziget, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Temesvár. Ezeken kívül további 6 településről egyelőre csak kronológiákkal rendelkezünk: Bukarest, Brassó, Kézdivásárhely, Nagybánya, Székelykeresztúr és Zilah.
Az eddigi eredmények alapján módosult-e, és ha igen, mennyiben a romániai magyarságnak a rendszerváltásban betöltött szerepéről kialakult kép?
Több-kevesebb információval korábban is rendelkeztünk már, de ez a kutatás szintetizálta első alkalommal az eddig csak szórványosan fellelhető ismereteket. A helyi közbeszédeknek ugyancsak sokszor témája volt egy-egy település rendszerváltás-környéki élete és az elitcsere, vagy éppenséggel a hatalomátmentés kérdése.
A vizsgálataink alapján erdélyi szinten – magyar szempontból – három szintet különíthetünk el: tömbmagyar településekét mint például Székelyudvarhely, ahol a forradalmi események lényegében teljesen összefonódnak a magyarság önszerveződésével és a magyar intézményépítéssel. A vegyes lakosságú, megközelítőleg azonos arányszámú magyar–román lakossággal rendelkező települések képeznek egy újabb szintet, ahol a rendszerváltás komoly etnikai konfliktusokat gerjesztett, mint például Marosvásárhelyen, vagy Szatmárnémetiben.
A harmadik szintbe sorolhatók azok a városok, ahol a magyarság részaránya alacsony. Itt a rendszerváltás eseményei és a magyar önszerveződés már az első napokban/hetekben különváltak.
A kutatásunk sok szempontból hoz újat. Most már világosan látjuk, hogy a rendszerváltás környékén az olyan kulcsproblémákat, mint például az iskolakérdést, az iskolák szétválasztását, vagy éppenséggel a segélycsomagok elosztását hol milyen eszközökkel oldották meg, és ez milyen helyi konfliktusokat gerjesztett. Ami a diktatúra bukását és a rendszerváltást illeti, külön ki kell emelni, hogy az első napokban a Székelyföldön sem volt magyar etnikus jellege az eseményeknek és a korabeli román sajtóhírekkel ellentétben például, a magyar városok román hivatalnokainak és pedagógusainak túlnyomó többsége nem kényszer hatására távozott a településekről. Ha témák köré kellene csoportosítanom a vizsgált időszak eseményeit, akkor a következőket emelném ki: a diktatúra bukása és a helyi hatalomátvétel, a lincselések, a katonaság szerepe a hatalomátvételben és a rend megőrzésében (a legtöbb településen kulcsszerepet töltenek be), az első magyar érdekképviseleti szervezeti formák, a hatalomváltást követő helyi elit összetétele (egyes településeken túlnyomó részt humán értelmiségiek, máshol műszaki végzettségűek), segélyszállítmányok, iskolakérdés, a Vatra Românească által gerjesztett indulatok, a marosvásárhelyi orvosi egyetem körül kialakult feszültségek és az erdélyi városokban lezajló szolidarizáló tüntetések, vásárhelyi március, 1990. májusi választások.
Természetesen, a kutatásunk ennél jóval több problémát érint. Nagyon világosan látszik, hogy az ezekben a hónapokban elért eredmények hosszú időszakra meghatározták a magyarság pozícióját. Azokon a településeken, ahol a magyarság már a kezdetektől dominálta a helyi politikát, ott később is megőrizte vezető szerepét. Ezzel szemben, habár állandó aktív szereplője volt a helyi politikai életnek, sem Kolozsváron, sem Aradon, vagy Temesváron nem sikerült nagyobb befolyást szereznie a magyarságnak. A vizsgálatokból nem csak román–magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is.
Eltekintve Bukarest központi szerepétől, belső magyar szempontból a kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi, a temesvári és a marosvásárhelyi RMDSZ-nek volt kiemelkedően fontos súlya. Az is kiderül, hogy a legtöbb helyen a régi második, harmadik vonalas nómenklatúra is pozíciókhoz jutott az új magyar helyi vezetésekben.
Transindex.ro

Nyelvelő háborúk Marosvásárhelyen
Nem telt el egy év azóta, hogy kirobbant Marosvásárhelyen az úgynevezett Látó botrány, amely az ismert erdélyi magyar irodalmi fórum önkormányzati átszervezését (megszüntetését) célozta. Újabb és újabb konfliktusok gyűrűznek a kilencvenes évek óta frontvárosként ismert megyeszékhelyen. Már nem csak egy magyar folyóirat, hanem az egész magyar közösség érintett. Érintettek a helyi iskolák, az itt működő Nemzeti Színház, az építészeti szempontból nemzetközileg is ismert és becsült Kultúrpalota, a szimbolikus, de napi használatban is fontos közterek: Marosvásárhely szinte minden szegletében ott a román-magyar konfliktus. Van, aki szerint nem történik más, mint az, hogy elmérgesedtek az évtizedek óta rendezetlen ügyek, más úgy látja, elsősorban – etnikai szempontoktól szinte függetlenül – csak az érdekérvényesítés, az adminisztráció hibái, a joghézagok jelentkeznek. És van, aki úgy véli, a román és a magyar közösségen belül is átrendeződnek az erővonalak, belső konfliktusokkal küzdenek a románok és a magyarok is, a hatalomváltás folyamata pedig az interetnikus térben gellert kap.
Garázs-ügyek Az események sok szempontból hasonlítanak azokhoz a konfliktusokhoz, amelyek közvetlenül a rendszerváltás után jelentkeztek, párhuzamot mégsem lehet vonni – figyelmeztet a történész, Novák Csaba Zoltán. Akárcsak 1990-ben, a nézeteltérések gócpontja most is az oktatásügy, csakhogy míg majd két és fél évtizede az önálló magyar oktatási rendszer létrehozása volt a kérdés és a feladat, most a meglévő önálló struktúrák mellett a vegyes iskolákban érvényesülő magyar érdekvédelem vált ki vitákat. Magyar érdekvédők (elsősorban az évek óta akciók sorozatát szervező Civil Elkötelezettségi Mozgalom – a CEMO) úgy vélik, hogy a marosvásárhelyi vegyes tannyelvű iskolákban a magyar közösség alulreprezentált, nem érvényesülnek a nyelvi jogok, sem az intézményes nyelvhasználatban (például a közhasznú információkat közvetítő feliratokat), sem az iskolák elnevezését illetően. Egyetlen vegyes tannyelvű iskola sem viseli például magyar személyiség nevét – figyelmeztettek évekkel ezelőtt a felszólalók. A legélesebb vita a belvárosi, nagy hagyományú 2-es számú általános iskola körül alakult ki, amelyet építtetőjéről, Bernády Györgyről szerettek volna elnevezni a magyar kezdeményezők. A kérést hosszú ideig nem teljesítette a városi önkormányzat, széleskörű vita alakult ki, a PSD helyi képviselői például azt javasolták, viselje az intézmény inkább a Ceauşescu-korszakban ismertté vált udvari költő, a rendszerváltás után a nacionalista, szélsőséges román politika által támogatott Adrian Păunescu nevét. Végül, több fordulós tárgyalássorozat után (amelynek során a magát pártfüggetlen, civil szervezetként meghatározó CEMO az RMDSZ-t elégtelen érdekképviselettel is vádolta) végül, az idei tanév végére megszületett a döntés: mégiscsak Bernády György néven működhet tovább a Dózsa György úti intézmény. Hasonló folyamat zajlott a Liviu Rebreanu általános iskolában, ahol a már említett CEMO munkatársai, illetve egy szülői kezdeményező csoport szervezett több tiltakozó akciót a kétnyelvűségért. A júniusi tanévzárón azonban sokakat megdöbbentő incidens alakult ki. A kétnyelvűséget számon kérő feliratokkal felvonuló magyar szülők és a román szülők (akiknek gyerekei román nemzeti kokárdákkal vettek részt az ünnepségen) összeszólalkoztak, sőt dulakodás is kialakult. Néhány nappal a történtek után az iskolát vezető román-magyar igazgató párost új román-magyar vezető-csapat váltotta. Adina Maria Chirilă és Demeter Erdei Zoltán helyébe Gheorghe Nistor és Péterfy Erika lépett. Bár a román-magyar konfliktus itt megoldódni látszott, váratlanul magyar-magyar konfliktus alakult ki: Kerekes Szilárd, az intézmény történelem szakos tanára Illés Ildikó megyei főtanfelügyelő-helyettest nyílt levélben azzal vádolta meg, hogy nem a tanév végi konfliktus miatt döntött a csere mellett, hanem azért, hogy „jelöltjét”, Péterfy Erikát pozícióhoz juttassa. A szülői kezdeményező csoport Illés Ildikó leváltását és olyan főtanfelügyelő-helyettes „kijelölését” kérte az RMDSZ-től (!), aki betartja a nyelvi jogokat. A főtanfelügyelő-helyettes tömören reagált a tiltakozásra, illetve a személyét érintő vádakra. Az év végi vizsgák megszervezésének fontosságára hívta fel a figyelmet. „Nekem más a munkaköri leírásom, én a vizsgákért felelek, azok most a legfontosabbak, nem ez a hisztéria” – nyilatkozta az érintett. A Bernády és a Rebreanu iskolák ügyén túl az egész várost érintette a szintén június végén kirobbant úgynevezett oklevél botrány. A helyi RMDSZ tagszervezet több mint másfél ezer kétnyelvű oklevelet bocsátott ki, egyeztetve több iskola vezetőjével is. A dokumentumokon minden információ szerepelt román és magyar nyelven is. Marius Pascan demokrata-liberális szenátor törvényszegéssel vádolta a tanfelügyelőt és lemondásra szólította fel, mert a politikus úgy tudta, Romániában csak román nyelvű okleveleket lehet kibocsátani. Helytelenül, hiszen nagyon sok hazai intézmény használt két-három nyelvű okiratot, ilyen jellegű törvényi megszorítás nincs. A Maros megyei főtanfelügyelő nem erre, a jogtévesztésre hivatkozva ragaszkodott a hivatalához, hanem úgy érvelt a szenátor felvetésére: a diplomákon nem szerepel sem a tanfelügyelőség, sem az oktatási minisztérium azonosító jele, ezek nem hivatalos okiratok, biztosan „valamilyen garázsban” nyomtatták azokat.
Kultúrpalota-kampf Ciprian Dobre, a Maros megyei önkormányzat elnöke májusban a következő javaslattal élt: kezdeményezzenek nyilvános vitát a száz éve épült, szecessziós műemléképület, a Kultúrpalota, illetve a közigazgatási palota elnevezéséről. Az önkormányzati javaslat kettős névadást szorgalmazott: a Dandea–Bernády illetve Bartók–Enescu névfelvételt. Ciprian Dobre többször értékelte nyilvánosan a Bernády életművet, a román és a magyar zeneszerző, illetve az impériumváltás utolsó magyar, illetve első román polgármesterének együttszerepeltetése azt jelezte: van önkormányzati koncepció, legalábbis szimbolikus szinten az etnikai megbékélésre. A javaslat heves tiltakozást váltott ki a magyar közösségből. Az EMNP-EMNT nyilatkozatban utasította el a kezdeményezést arra való hivatkozással, hogy az elnevezés „etnikai konfliktust” szülhet, mert mindkét épület a „magyar épített örökség része”. Az RMDSZ megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor először úgy nyilatkozott a kérdésben: a névadásról valóban közvitán kellene döntsön a város. Utóbb azzal egészítette ki saját nyilatkozatát, hogy „nincs itt az ideje” a névadásnak, mert a város több hasonló jellegű problémája (mint amilyenek az iskolai konfliktusok) megoldatlanok, és csak ezek rendezése után érdemes visszatérni ehhez a kérdéshez. Nem csak a politikai pártok, magánemberek is tiltakozni kezdtek. A helybéli Lakó Péterfi Tünde a polgármesteri hivatal elé állt, hogy az általa készített tiltakozó nyomtatványok kitöltésére, és hivatali iktatására biztassa az arra járókat. Bár az akció mögött nem volt tömeges támogatás, a helyi hatóságok megbírságolták (majd egy nappal később eltörölték a büntetést) a kezdeményezőt. A nyilatkozó civil érdekvédők szerint a polgármesteri hivatal egyértelműen tart az engedetlenségi akcióktól, „nem akarnak cirkuszt”. Az iskolai botrányok, az oklevél-ügy, a névadás-konfliktus a város nagy nyilvánossága előtt zajlott, sokan állást is foglaltak. Kevésbé vált publikussá, de a város kulturális életét lényegében érinti az a beadvány, amelyben három ismert román szakember (Mihai Gingulescu színész, Zeno Fodor teatrológus, fordító, valamint Cristian Ioan rendező) fordult az oklevél ügyben is elhíresült Marius Pascan szenátorhoz. A felszólalók kifogások sorát fogalmazzák meg a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatójával, Gáspárik Attilával szemben. Többek között azt nehezményezik, hogy az intézmény kisegítő személyzetének foglalkoztatásában nem érvényesül az „etnikai arányosság”, ezért „sérelmek, frusztrációk” születhetnek. Azt is problémaként rója fel a trió, hogy nem a román társulat megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte tavaly a marosvásárhelyi Nemzeti Színház, hanem „ötven év multikulturalitás” címmel hirdetett programsorozatot. (Az intézményben, ahol évek óta folyamatosan feliratozzák a román és a magyar előadásokat, ahol a román és a magyar tagozaton kölcsönösen jelen van a repertoárban a román-magyar drámairodalom, egymás mellett függesztették ki Caragiale és Örkény portréját). A hosszas átirat nehezen foglalható össze – kitér a marosvásárhelyi román elit szerepére, jelentőségére, a rendszerváltás előtti és utáni időkre, a márciusi etnikai konfliktusok következményeire – de a hangulatát jól tükrözi az a megjegyzés, hogy az egykori magyar kultuszminiszter (Kelemen Hunor) mindenképp magyar igazgatót akart az intézmény élére, és ilyen pályáztatás révén juthatott pozícióhoz Gáspárik Attila. A beadvány után Marius Pascan interpellációt nyújtott be a szenátusban, amelyben kezdeményezte a magyar és a román tagozat szétválasztását. (Ugyanaz a politikus, aki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar és román karok szétválasztását ellenezte). Ugyancsak a beadvány hatására vizsgáló bizottságot rendelt ki a Kulturális Minisztérium a marosvásárhelyi színházhoz – a vizsgálat eredményét egyelőre nem tették közzé. (Mellékszál, de fontos adalék, hogy a színházi alkalmazottak etnikai hovatartozását – illegálisan – az a Zeno Fodor firtatja, aki a Smaranda Enache által vezetett Európai Liga vezető tagjaként is ismert.) Itt tart most a történet, amelynek sem az elejét, sem a végét nem könnyű belátni. Székelyföldi minta Novák Csaba Zoltán történész úgy véli, a konfliktusok jelentős része abból ered, hogy a kilencvenes márciusi események után olyan status quo rögzült, amivel a magyar lakosság nem volt elégedett. „A véres konfliktus emléke jegelte ezt az ügyet egy ideig. A magyar közösség szimbolikus térvesztése, esetenként másodrangú polgárrá degradálása nagyon sok intézményben tetten érhető volt. Egyetlen általános iskolában sem kapott teret a magyar közösség szimbolikus módon. Nem is elsősorban a feliratokra gondolok, hanem a nemzeti jeképekre” – nyilatkozta Novák. A történész úgy véli, a két évtizeddel ezelőtti összecsapások után a román érdekképviselet olyannyira megerősödött, hogy megengedhette magának, módszeresen átnevezze az iskolákat, és – szimbolikus értelemben is – megerősödjön a román közösség. A magyar érdekképviselet az utóbbi másfél évtizedben látványosan gyengült, nem csak a polgármesteri széket nyerte több cikluson át Dorin Florea, de a teljes RMDSZ megyei és különösen városi szervezet válságba jutott, olyannyira, hogy az elmúlt hónapokban újra kellett szervezni. Most – figyelmeztet Novák – fordulat van Marosvásárhelyen, amely szerinte a „székelyföldi nemzetesítési folyamatokkal” áll összefüggésben. A marosvásárhelyiek úgy vélik, ha a tömbmagyar székelyföldi településeken sikeres lehet a radikális fellépés, akkor eredményes lehet a vegyes lakosságú Marosvásárhelyen és Maros megyében is. A radikalizálódást erősíti a civil és a politikai szféra átrendeződése, összefonódása. A Civil Elkötelezettségi Mozgalmat képviselő Horváth Kovács Ádám (a Bernády, illetve a Rebreanu iskolák ügyében érintett érdekvédő) megjelenik a Székely Nemzeti Tanács küldöttlistáján is. (Ez a szervezet állt a március tizediki autonómiatüntetés mögött is). A román közösség azonban – véli Novák Zoltán – nem olyan könnyen mobilizálható, mint a kilencvenes évek elején, amikor a román elit mindenáron meg akarta erősíteni (máig meglévő) pozícióit. Most csak lokálisan hatékony a mozgósítás, ezért lehetett botrány a Rebreanuban. A marosvásárhelyi román elit sem egységes: van egy modernizáció- és párbeszéd párti új, progresszív réteg, és egy hatalmát védő, a nacionalizmus klasszikus eszközeit használó régi. Dorin Florea tölti be a kulcsszerepet, a jelenlegi polgármester több mandátumon keresztül is sikeresen versenyzett a magyarok szavazataiért, mára arra is rájött, érdemes legfőbb ellenfelével, az RMDSZ-szel szemben az RMDSZ ellenzékével szövetkeznie. (Idén a tervek szerint részt vesz a Tusványosi nyári egyetemen is). „A politikai ösztöne, és nem az elvei működnek, felismerte, hogy a regionális átalakításról szóló vitákban meg kell őriznie azt a státuszt, amit Marosvásárhely (és a román elit) a kilencvenes évek elején megszerzett. Modernizációs ígéretekkel szólítja meg a magyarokat, ugyanakkor sakkban tartja az RMDSZ-t utóbbi ellenzékével. Eddigi megnyilvánulásai alapján, nem a román-magyar konszenzust keresi, és politikájának következményeiért nagy felelősség terheli Tusvány szervezőit.” – tette hozzá Novák.
Elterelés a minőségről Horváth Kovács Ádám úgy nyilatkozott, elégedett az eddigi eredményekkel. „Mivel a (Liviu Rebereanu iskolai – a szerk.) akció nagy visszhangot kapott, reméljük, hogy a jó példa ragadós lesz, és maximum két éven belül az összes marosvásárhelyi két tannyelvű intézményben maradéktalanul megvalósul a kétnyelvűség. Ehhez további lépések szükségesek. Ilyen lesz a többi tanintézmény elleni feljelentés az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál a CEMO részéről” – válaszolta megkeresésünkre az érdekvédő.
Koreck Mária, a szintén kisebbségi jogvédelmet ellátó Divers egyesület képviselője, és a városi RMDSZ szervezet alelnöke azt mondta, hogy a kialakult konfliktusokat jelentős részben magyarázza, hogy a döntéshozó pozícióban lévők, és az érdekvédők sem ismerik mindig maradéktalanul azokat a jogszabályokat, amelyek a vitás kérdéseket szabályozzák. A fenti ügyeket pedig a városvezetés arra használja, hogy elterelje a figyelmet a költségvetési problémákról (például a szociális rendszer alulfinanszírozásáról, a versenysport túl-, a tömegsport alulfinanszírozásáról). A radikálisan fellépő civil szervezetek a kitűzött célok érdekében szinte minden eszközt bevetnek, de nem számolnak a veszteségekkel. Az oklevél ügyben például nem tettek meg minden törvényes lépést azért, hogy a kétnyelvű dokumentumokat jogszerűen használni lehessen. Szinte mindegyik ügyről elmondható: ha a problémákat szakszerűen felmérték volna, s betartják az érdekérvényesítés legális módját, ütemét, akkor nem alakultak volna ki válsághelyzetek. A kialakult krízisekben azonban a legtöbb szereplő improvizál, és ez további problémához vezet.
Gáspárik Attila, a színházi beadvány által elmarasztalt igazgató határozottan úgy fogalmazott, a konfliktusok többsége mögött nem etnikai, sokkal inkább szakmai, emberi nézeteltérések, érdekkonfliktusok vannak. „Most minden könnyen megkóstolható, mert ebben az országban csak úgy működnek a törvények, ha a hatalom támogatja. És most az RMDSZ nincs hatalmon” – vonta le a következtetést Gáspárik Attila, aki nem vitatja: a Szövetség is felelős a kialakult konfliktusokért. A szimbolikus politizálás a „minőségi” politizálás rovására megy, tette hozzá. (Ezt illusztrálja az a tény, hogy miközben a Bernády iskola elnevezése körüli vitára figyelt a város, az intézményben gyakorlatilag zavartalanul zaklatta a diákokat egy azóta elítélt pedofil pedagógus. Ugyancsak ebben az iskolában érkeztek sorozatosan panaszok az ellen a magyar ellen, aki a tanórákon a Székely Nemzeti Tanács volt tagjaként politikai propagandát folytatott, arra is volt példa, hogy fizikailag bántalmazta diákját.)
Forró a nyár Marosvásárhelyen, egyelőre nem tudni, hogyan alakul a politikai széljárás. Konfliktusok keletkeztek, de konfliktusok oldódtak is. Nem érvényesülnek maradéktalanul a magyar nyelvi jogok, de egyre több a pozitív példa, és nem feltétlenül ott, ahol radikalizálódik a magyar érdekvédelem. Most az egyik helyi bank kirendeltségénél jelent meg az automatákon a magyar nyelvű menü – úgy tűnik, a pénznek szaga nincs, de nemzetisége van, és megéri odafigyelni erre. Nő a figyelem – legalábbis a magyar közösség felé. Abban a megyében azonban, ahol az országban a legnagyobb a romák aránya, a romákról, a romák nyelvi jogairól, a romák nem létező intézményeiről, intézményes reprezentációjáról, nagyon is létező nemzeti kultúrájáról nem esik szó. A mélyben így érik egy minden eddiginél élesebb konfliktus, amelyről konszenzusos alapon a román és a magyar közösség is jobbára csak hallgat. Minél némább most a csend, annál kevésbé tudják majd kezelni a bajt a most egymással és magukkal iszapbirkózó felek.
Parászka Boróka
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Szászrégeni Magyar Kulturális Napok
Szeptember 13–15.
A szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság és a városi RMDSZ szervezésében szeptember 13–14–15-én első alkalommal kerül sor a Szászrégeni Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozatra.
A három nap alatt változatos programmal várják az érdeklődőket, minden korosztály találhat magának valót.
Szeptember 13-án, pénteken délelőtt 10 órakor a magyarrégeni református templomkertben cserkésztoborzót tartanak. Házigazda a 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat.
Ugyancsak 10 órától az Ifjúsági Házban interaktív gyermekprogrammal várják az anyukákat és kisgyerekeket.
11 órai kezdettel a radnótfájai új református templomban a Rákóczi Szövetség Réges-régen címen történelmi vetélkedőt szervez diákok számára.
Délután 6 órától az Eugen Nicoara Művelődési Ház nagytermében tartják a Napok hivatalos megnyitóját. A köszöntőbeszédek, a történelmi vetélkedő nyertes csapatainak díjazása, életműdíjak átadása és zenés- verses összeállítást követően a szászrégeni Csillagösvény diákcsoport mutatja be az Ördögtánc című musicalt.
Szombaton is változatos a program. Délelőtt 10 órától a magyarrégeni református imaházban tárlatnyitó lesz. Szászrégeni magyar képzőművészek kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők.
11 órai kezdettel az Eugen Nicoara Művelődési Ház nagytermében iskolai színjátszó csoportok mutatkoznak be, majd népdal- és néptáncelőadás lesz kisiskolások közreműködésével.
Délután 5 órakor a DIO Ház a rendezvény következő színhelye. A Szászrégen közelmúltja című történelmi visszatekintő meghívottjai László Márton történész, levéltáros és Novák Zoltán történész.
Este 8 órától a színházkedvelők a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Bányavirág című előadását tekinthetik meg.
Szeptember 15-én, vasárnap egész napos rendezvények színhelye az Ifjúsági Parkban levő sportterem és az Avântul sportbázis. 9 órakor kezdődik a kispályás labdarúgó- bajnokság. 11 órára a gulyásfőző versenyre várják a csapatokat. Délután 4 órakor a pályán felállított színpadon néptáncelőadás lesz a helyi néptánccsoportok részvételével. Ezt követően – édes meglepetésekkel – interaktív gyermekprogramra kerül sor, majd Ács József zenés kívánságkosara következik.
Délután 6 órától a könnyűzenéé a színpad. Szabó Előd és a Titán, majd Vizi Imre és zenekara koncertezik.
A háromnapos rendezvény lampioneregetéssel zárul.
Fábián András
Népújság (Marosvásárhely)

A tanfelügyelőség törvénytelenül szüntetett meg tanintézményeket
Elfogadhatatlannak, szakmailag megalapozatlannak, gazdaságilag indokolatlannak tartja a városi RMDSZ, hogy a tanfelügyelőség tíz óvodának megszüntette a jogi személyiségét, amelyek közül négy rendelkezik a törvény által előírt 300-as gyereklétszámmal, amely szavatolja az önállóságot, illetve azt, hogy az Emil Dandea vegyipari szaklíceumot össze akarják vonni a Traian Vuia líceummal – hangzott el tegnap sajtótájékoztatón.
"Panaszlevéllel fordulunk a tanfelügyelőséghez"
Peti András, az RMDSZ marosvásárhelyi elnöke szerint az iskolahálózattal kapcsolatosan egy előre nem látható, rendezetlen ügy alakult ki. Januártól folynak az egyeztetések a tanfelügyelőséggel az iskolahálózat kapcsán. Azzal egyetértettek, hogy vonják össze egy másik tanintézménnyel, anélkül, hogy megszűnne a jogi személyisége, és anélkül, hogy megszűnnének azok a szakok, amelyeket biztosítottak eddig a kémiai líceumban. – Konkrétan azt tervezzük, hogy panaszlevelet terjesztünk a tanfelügyelőség elé, amiben három dolgot jelzünk: az egyik az, hogy törvénytelenül jártak el, amikor nem neveztek ki vezetőséget a megszüntetett tanintézményekbe, hiszen ez nem tartja tiszteletben a 320/2013. júliusi városi tanácsi határozatot, amelyben megtartottuk az önálló jogi személyiségét mind a tíz óvodának, mind a kémiai líceumnak. A másik, hogy ezen óvodák közül négy teljesíti a minimális létszámra vonatkozó elvárást, és ezért meg kellett volna maradjon az önálló jogi személyisége, illetve, hogy az 1/2011-es új tanügyi törvény értelmében minden igazgató és aligazgató kinevezése és menesztése esetén a tanfelügyelőség köteles egyeztetni az érdekvédelmi szervezettel, ebben az esetben az RMDSZ-szel. Nem kérdezték meg a véleményünket, úgyhogy ezen három törvényes előírás mentén panaszunkat jelezni fogjuk mind a tanfelügyelőségnek, mind a szakminisztériumnak. A másik konkrét intézkedésünk az, hogy ebben az ügyben az érdekelt feleknek, vagyis a megszüntetett tanintézmények vezetőségének, tanári karának, illetve szülői bizottságának van perképessége, ezért ha lesz bennük valós hajlandóság erre, felkaroljuk az ügyet, támogatjuk abban, hogy bepereljék a tanfelügyelőséget, mert nem tartotta be a törvényes előírásokat, sem a tanácsi határozatot, sem a minisztériumi rendeletet, sem a tanügyi törvényt.
Az RMDSZ városi szervezete tanszergyűjtést szervezett rászoruló gyermekek számára. Az egy hónapja elindított akció nyomán tíz iskolatáska, 200 füzet, 200 filctoll, 200 hegyező gyűlt össze. Az adományokat szeptember 16-ig várják, utána kiosztják szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeknek iskolákban, alapítványok tanintézményeiben, nyilatkozta az RMDSZ városi elnöke.
Kommunikációs tanfolyam
Koreck Mária alelnök arról beszélt, hogy kommunikációs tanfolyamot szerveznek azok számára, akik érdekeltek abban, hogy "magyar, illetve román nyelvű kommunikációs kollégái legyenek az RMDSZ-nek". Az önélet-rajzokat és szándékleveleket október 10-ig várják. Interjú alapján tíz személyt fognak kiválasztani, akik egy-két hónapos felkészítőn vesznek majd részt. Végül négy személyt választanak ki, kettő-kettőt a magyar, illetve román nyelvterületen, akik önkéntesként dolgozhatnak az RMDSZ mellett hat hónapon át. Ha esetleg lehetőség adódik, és lesz anyagi fedezet, akkor kollégák is lehetnek, nyilatkozta Koreck Mária.
Októberi rendezvények
Novák Zoltán alelnök a szervezet által szervezett októberi rendezvényekről beszélt.
Október 6-án a magyar forradalom és szabadságharc leverésére emlékeznek a Székely Vértanúk emlékművénél, amelyet a színművészeti egyetem diákjaival közösen képzeltek el.
Október 23-án az 1956-os magyar forradalom kitörésére emlékeznek, amelynek sok erdélyi, marosvásárhelyi, Maros megyei kihatása és kötődése volt, jelentette ki Novák, a Faribo- féle összeesküvést, illetve az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjainak szimpátia- megnyilvánulását említve. – Immár történészek igazolják, hogy ez a Kárpát- medencei magyarság történetének egyik legfontosabb momentuma. ’56-ban gyakorlatilag, függetlenül attól, hogy melyik országról beszélünk, egyértelmű szimpátia-megnyilvánulásokra került sor a magyarországi forradalom iránt. Erre emlékezünk egy nagyszabású rendezvénnyel, emlékplakettet fogunk leleplezni a Vártemplomnál, illetve lesz egy szakmai megemlékező ünnepség, amelybe igyekeztünk bevonni az iskolásokat is.
A diákok számára két típusú pályázat lesz: az általános iskolás diákoknak lesz egy csapatvetélkedő ’56-os tematikában, a középiskolásoknak pedig esszépályázatot hirdetnek. A nyertes, a díj mellett, abban a megtiszteltetésben is részesül, hogy felolvashatja az esszéjét.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Erdély a huszadik században
Új történelmi eseménysorozatot szervez Marosvásárhelyen a Kós Károly Akadémia Alapítvány Erdély a huszadik században címmel. A sorozat első előadására péntek délután, teljes telt házas közönség jelenlétében került sor a Bernády Ház földszinti termében, ahol Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója tartotta meg Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés című értekezését.
A meghívott előadót, a közönséget, valamint az előadást követő beszélgetés moderátorát, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történészt az alapítvány elnöke, Markó Béla üdvözölte. Mint mondta, az új eseménysorozat első értekezése rendkívül fontos előadás. – A Kós Károly Akadémia Alapítvány idén több jeles magyarországi és erdélyi történészt lát vendégül. "Hozott anyagból" dolgozunk, a sorozatot a nagyváradi Szacsvay Akadémia tervezte meg, az eseményeket összehangoljuk. Az előadás-sorozat témája Erdély a huszadik században, annak elejétől a végéig. Az első előadás a huszadik század elejéről, az impériumváltásról, illetve Trianonról szól. Szász Zoltán rendkívül jelentős történész és tudós, Erdély történetének és történelmének közeli ismerője, az Erdély története című, mindannyiunk által jól ismert kiadvány egyik szerkesztője volt. Azé a kiadványé, amely komoly polémiát szült a magyar és román történészek között – mondta Markó Béla, majd átadta a szót az előadónak.
– Kolozsvárt születtem, majd tizenkét évet az életemből Nagybányán töltöttem, utána kerültem Budapestre – kezdte előadását Szász Zoltán. – A huszadik század eleje a magyarság története szempontjából nagyon szerteágazó dolog, mert az a történelem sűrűsödési pontja. Az alapkép mindenki előtt ismeretes. A merénylet okán – amelynek kapcsán a Monarchia büntetőexpedíciót szervezett Szerbiába – senki sem gondolt arra, hogy többéves világháború következik, amelynek végén a kifáradt birodalomban élő nemzetiségek a Nyugat segítségével szétbontják a Monarchiát. Ezt a versailles-i, majd a trianoni béke pecsételte meg. Ez a magyarság legtragikusabb sorsfordulója, amely kapcsán a lelki béke máig sem alakult ki, és ma is a politikum részét képezi. Előadásomat több vitás kérdéskör köré építettem fel: a világháborús felelősség problémája, a vereség felelőssége, a Károlyi-kormány kudarcai, a román megszállás, az esetleges román–magyar unió, a bűnbakkeresés, illetve a békefeltételek.
1918 utolsó negyedében omlik össze a Monarchia. A világháború kitörését Ausztria- Magyarország indította el, az egyetlen ország, amelynek nem voltak területi követelései. A vezető politikusok közül mindennek egyetlenegy komoly ellenzője volt, gróf Tisza István, Magyarország miniszterelnöke. De német nyomásra ő sem ellenezte túl sokáig. Rövid háborúra gondolt mindenki. A Monarchia 51 milliós birodalom volt, amelyet 11 nemzet lakott. Mindez nem volt feszültségmentes, ennek ellenére tartós közösség alakult ki a határai között, a Monarchia erősebbnek bizonyult, mint azt az antant gondolta volna – négy évig állta a háborút, úgy, hogy nem számolt sem Itália, sem Románia támadásával, hiszen azok a szövetségesei voltak. Tisza a románokkal kapcsolatosan nem volt hajlandó engedményekre, az 1916-os támadás okaként az erdélyi románok elnyomását tüntették fel. A támadás döntő csapást mért a magyar belpolitikára, Tiszára haragudott mindenki, holott nem rajta múlt. A parlamentben meglévő háborús béke ezzel véget ért. És mindez a magyarság lejáratásával kombinálódott. Igaz, Magyarország tekintélyének elvesztése már a világháború előtt elkezdődött. ’48 után még igen jó volt Magyarország európai renoméja, a kiegyezés után pedig úgy vélekedtek róla, hogy az alkotmányos monarchiának az európai közösségbe történő bepasszírozásával a hosszú távú béke letéteményese. Mindez a XX. század elején kezdett megváltozni. Amint a magyarországi belpolitikai béke felborult, a presztízsszint lezuhant. Az addig stabilizáló tényező az 1902-es krízis után zavaró tényezővé vált. A belpolitikában Tisza rendszerét túl merevnek tartották, a külpolitika esetében pedig úgy vélték, a magyar nemzet elnyomja a kisebbségeket, és közben megpróbálja felbontani a Monarchiát. Ilyen körülmények között ért minket a háború.
Az őszirózsás forradalom kitörésekor már több nemzetiség bejelentette önrendelkezési igényét. Tisza meggyilkolása illúzió volt abból a szempontból, hogy ezzel megmentik az országot. Károlyi kormányának nem volt hadserege és az antantra kellett hagyatkoznia. A keleti Svájc program, amely szerint kantonokra osztanák az országot, nem keltett nagy visszhangot, a románok pedig nem fogadták el az ajánlatot, ők el akartak szakadni. Károlyiék fő hibája az antant irányában lévő határtalan jóhiszeműség volt. A jóhiszemű politikus rossz politikus. Az 1918 közepén megkötött szerződés nagyon súlyos szerződés volt (25.000 ló, vagonok, munkaszolgálatosok), de elismerte a jogot, hogy a Marostól délre lévő területeken a közjog a magyar állam kezében marad. Ez alkalmat nyújtott az illúzióhoz, miszerint az antanttal lehet tárgyalni. A magyar nemzet esetében pedig bekövetkezett a csodavárás időszaka. A csodavárásé, amely Kelet-Európában valóságos történelmi kategória – mondta részletes, hosszú, de érdekes előadása első részében Szász Zoltán Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványbástya-erősítés
Szászrégeni Magyar Kulturális Napok
Nagyon sikeres, telt házas rendezvényt szervezett a hét végén a Kemény János Művelődési Társaság és az RMDSZ városi szervezete Szászrégenben, az első Magyar Kulturális Napokat. A rendezvény lényegét talán Nagy András volt polgármester ünnepi beszédéből vett idézettel foglalhatnánk össze: ...az esemény nem más, mint a kultúránk, anyanyelvünk, hagyományaink ápolására irányuló törekvés. Mi itt Szászrégenben akarunk itthon lenni, helyi szinten szerveződni, magyarul beszélni, dalolni, zenélni, táncolni, szórakozni...
A rendezvény első mozzanata a magyarrégeni templomkertben volt, ahol pénteken délelőtt a magyarrégeni 037-es Koós Ferenc cserkészcsapat toborzót szervezett. Ezen több mint 40 iskolás vett részt, azzal a céllal, hogy a mozgalomba frissen bekapcsolódottak a "nagy elődöktől" kapjanak tájékoztatót arról, hogy mit is jelentett a betiltás előtt és mit jelent most cserkésznek lenni.
Ennek a gondolatnak a jegyében szervezték meg, ugyancsak délelőtt, a radnótfájai kistemplomban azt a történelmi vetélkedőt, ahol négy középiskolás csapat mérte össze ismereteit Szászrégen múltjáról, s arról is kellett érvelniük a zsűrinek, hogy miért jó régeninek lenni? A versenyt a Regun csapat nyerte, de tulajdonképpen senki sem veszített, hiszen igen érdekes történelmi ismeretekkel gazdagodhattak a diákok.
A Magyar Kulturális Napok megnyitója pénteken este volt az Eugen Nicoara Művelődési Házban, ahol házigazdaként először Nagy András volt polgármester, az RMDSZ Szászrégen körzeti elnöke szólalt fel, hangsúlyozva, hogy a rendezvénynek hagyományt szeretnének teremteni, hiszen az a célja, hogy a magyarságot, a megbékélést, a közös akaratot és az összefogást szolgálja.
Dr. Zsigmond Barna Pál, a csíkszeredai magyar konzulátus főkonzulja dicséretesnek mondta a kezdeményezést, szerinte a szórványbástyákat így lehet megtartani, s azt is elárulta, marosvásárhelyiként mindig szívesen utazott Régenbe, s csak jó emlékei vannak a városról.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke a kulturális rendezvény mellett jó példával is szolgált a szórványépítkezésről. Kiemelte Ady István kisfülpösi lelkipásztor áldásos munkáját, aki nemcsak az említett településen, hanem Szászrégenben is szórványkollégiumot szeretne beindítani. A kultúra mellett a megtartó erőnk az oktatás, a nevelés – ezért jó példa a tiszteletes kezdeményezése. Felszólalt még Szép Gyula, a Communitas Alapítvány kuratóriumának tagja, aki a szervezőket a támogatásukról biztosította.
A továbbiakban díjazták a különböző diákvetélkedők nyerteseit, majd életműdíjat kapott id. Jorga Ferenc képzőművész és Samu Pál tanár, a magyarrégeni cserkészcsapat alapító tagja és volt vezetője.
Az ünnepi műsorban fellépett Ördög Tímea és Ördög Ödön testvérpár, a szászrégeni Sófár ifjúsági keresztény zenekar tagjai, majd az Ördögbál című táncszínházi produkciót láthatták a jelenlevők.
Az ünnepség szombaton folytatódott. Délelőtt a magyarrégeni imaházban – Baróthi Ádám és Jorga Ferenc szászrégeni képzőművészek szervezésében – nyolc szászrégeni és elszármazott képzőművész munkáiból álló kiállítást nyitottak meg. Ezalatt az Eugen Nicoara Művelődési Ház nagytermét a diákok foglalták el szüleikkel, társaikkal együtt, ugyanis az általuk előkészített műsorral léptek fel. A zömében negyedik osztályosokból álló Csipetkék a Ludas Matyi színjátékot adta elő, a nyolcadikosok Rosszcsontok színjátszói az Érettségi című iskolás vígjátékot mutatták be, majd népdal- és néptánc-előadás is volt. Felléptek a Gyöngyharmat és a Gyöngyvirág együttesek és a korábban Szászrégenben szervezett Rügyecske hagyományőrző népdalvetélkedő döntősei is.
Délután a zsúfolásig megtelt DIO Házban két fiatal történész, László Márton és Novák Zoltán Szászrégen közelmúltjáról értekezett, sok olyan új adattal, ténnyel egészítve ki a város krónikáját. A színházkedvelők este a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkcióját, a Bányavirágot tekinthették meg.
Vasárnap délelőtt az ünnepség a városi parkba és a sportkomplexumba költözött. Reggel a sportteremben minifoci-bajnokságot tartottak. A turné végén a magyarrégeni csapat vehette át a szimbolikus kupát – mondhatni várható volt, hiszen több évtizede együtt focizó öregfiúkról van szó, akiket a pályán Nagy András irányít... Igen nagy érdeklődés volt a gulyásfőző verseny iránt is, tíz csapat nevezett be. Hosszan tartó mérlegelés, kóstolgatás után dőlt el, hogy ki főzte a legízletesebb gulyást. Gasztronómia terén az abafájiaknak járt az "arany fakanál". De mindenki láthatta, aki ott járt, hogy mindegyik készítmény versenyképes volt, hiszen pillanatok alatt kiürültek az üstök.
Délután az Avântul-pályán felállított színpadon néptánc- előadásokkal indult a műsor. A felfalui Bíborka, a beresztelki Lángvirág, a szászrégeni Eugen Nicoara Művelődési Ház Rügyecskék tánccsoportjai fűtöttek be a színpadon. Népdalokat is adtak elő, és a kisebbekkel interaktív vetélkedő zajlott, valamint kívánságműsor, amelyet a katolikus egyház In Eternum könnyűzene-együttese szolgáltatott. A rendezvény két legismertebb szászrégeni előadóművész fellépésével zárult. Színpadra lépett Szabó Előd és a Titán zenekar, valamint Vizi Imre.
A háromnapos rendezvény ezúttal nem tűzijátékkal, hanem meghittebb mozzanattal, lampioneregetéssel zárult – talán szimbolikus gesztusként jelezve, itt vagyunk, együtt vagyunk, megmaradunk...
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Impériumváltásról, Trianonról az ETV-ben
Ma 21.30-tól sugározza az Erdélyi Magyar Televízió Szász Zoltán történész Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés címmel tartott előadását. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója szeptember 13-án Marosvásárhelyen, a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett Erdély a 20. században elnevezésű előadás-sorozat keretében beszélt az első világháború és az azt követő béketárgyalások körülményeiről, hátteréről és következményeiről. Az ETV-ben ma este az előadás közel 50 perces, szerkesztett változatát láthatják a nézők. A következő hetekben további rangos történészek adnak elő jelenkortörténeti témában: Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, L. Balogh Béni, Nagy Mihály Zoltán és Novák Csaba Zoltán, ezek az előadások szintén megtekinthetők lesznek az Erdélyi Magyar Televízióban.
Népújság (Marosvásárhely)

Hogyan lett Háromszékből Kovászna megye: könyvbemutató a 45 éves évfordulóra
45 évvel ezelőtt született Kovászna megye jelenlegi formája. Ebből az alkalomból a "vajúdás", a születés és az első négy év körülményeit bemutató könyvet jelentettek meg Háromszéken.
Az Újjászületés. Háromszékből Kovászna – Kovászna megye megszervezése és intézményesülése, 1968–1972 címet viselő, Erdélyben az egyetlen ilyen típusú, tudományos kutatás alapján készült hiánypótló kiadvány. A könyvet pénteken este több mint száz fős közönség előtt mutatták be Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményre eljött és üdvözölte a kezdeményezést Király Károly, aki 1968-1972 között Kovászna megye első titkára volt. Az 1968-ban lebonyolított közigazgatási reform során létrejött új megyék kialakulása és működése kevésbé kutatott kérdéskör. A román történetírás szinte teljes mértékben elhanyagolta ezt a kérdéskört. A magyarság számára fontos gazdasági, kulturális intézményekkel bíró székelyföldi megyék megalakulása és működése inkább az erdélyi magyar közvéleményt érdekelte. Ezért is hiánypótló ez a kiadvány. A házigazda Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor egy 1968-ban, Brassóban megjelent Új Idő című újságot mutatott és olvasta fel belőle éppen a megye alakuló ülésének jegyzőkönyvét és a Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárnak intézett üdvözlő táviratot is ebből az alkalomból. Elmondta, hogy roppant fontos dolognak tartotta ennek a könyvnek a megszületését. Ismertette azt az igényt, amely két évvel ezelőtt életre hívta a könyvet. Úgy fogalmazott: szükség van arra, hogy lássuk honnan indultunk és, hogy hol tartunk ma. Kifejtette, hogy folytatni szeretnék a kutatómunkát, újabb időszakokat felölelő korszakokról terveznek további könyveket kiadni. A három fiatal történészből álló szerzőtrió – Novák Csaba Zoltán, Tóth-Bartos András és Kelemen Kálmán Lóránt – által írt könyvet Nagy Botond levéltáros mutatta be. A munkát – a szakmaiságán túl – olvasóbarát elbeszélésként jellemezte. A könyvben bemutatott elemzés célja Kovászna megye létrejöttének bemutatása. Az, hogy hogyan zajlott le az 1968-as közigazgatási reform Romániában, hogyan és milyen szempontok alapján szervezték meg és milyen történelmi tényezők, milyen központi és helyi események, tényezők befolyásolták akkoriban Kovászna megye születését. Hogyan épült ki a megyei intézményrendszer, hogyan működött, milyen szerepet játszott a térség kulturális és gazdasági életében. Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője is méltatta a könyvet. Ő úgy értékelte: a könyv érdekfeszítő olvasmány, azoknak, akik szeretik a "politikai krimit". Ezen túl pedig tanulságul szolgálhat arról, hogy milyen hatása lehet a kultúrának az identitás megőrzésében. A könyvben külön fejezet számol be a létrejött új megyét működtető politikai és kulturális elit elemzéséről, megvizsgálva a hatalomgyakorlásban és közösségszolgálatban folytatott tevékenységeket is. Itt kapcsolódott be a beszélgetésben a hajdani szókimondó és sokszor kritikusnak titulált Megyei Tükör napilap két újságírója, Czegő Zoltán és Gajzágó Márton is, akik anekdotákkal elevenítették fel emlékeiket a korról. Király Károly - Vargha Mihály szerint az események koronatanúja - negyvenöt év távlatából idézte fel az egykori megyei elsőtitkár szemszögéből az eseményeket. Elmondta: az akkori Kovászna megye létrehozásában nem az övé az érdem, még csak nem is a Fazekas Jánosé, hanem a közembereké és a falusi értelmiségieké. "Ezt kellene tudatosítani ma is, és az emberek hangsúlyos fellépésére lenne szükség jogaink, érdekeink megőrzéséért. Az akkori és a mai időkben is a legfontosabb szempont, a cél a megmaradás" – mondta Király Károly. A könyvbemutatón egy kamara-kiállítást is megtekinthettek az érdeklődők a megyésítés dokumentumaiból, és az abban az időszakban készült Bortnyik György-fotókból. A könyv megvásárolható Sepsiszentgyörgyön, Kovászna Megyei Művelődési Központ székhelyén (Szabadság tér, 2. szám). Ára 40 lej.
(Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája)
Novák, Csaba Zoltán és Tóth-Bartos András, Kelemen Kálmán Lóránt: ÚJJÁSZÜLETÉS, HÁROMSZÉKBŐL KOVÁSZNA. Kovászna megye megszervezése és intézményesülése 1968–1972. /Háromszék Vármegye Kiadó - Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013/
Transindex.ro

Mi történt ’44-45-ben Észak-Erdélyben?
Észak-Erdély 1944 végén - 1945 elején címmel tartott előadást Marosvásárhelyen a Bernády Házban Nagy Mihály Zoltán történész a Kós Károly Akadémia Alapítvány történelmi előadássorozata keretében.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke mutatta be. Mint mondta, olyan szempontból „kilóg a sorból”, hogy erdélyi történész, nem magyarországi, mint a korábbi előadók. Nagy Mihály Zoltán az a fiatal kutató, aki a közelmúlt eseményeit elemzi, hiszen a második világháború utáni időszak még mindig értelmezésre szorul.
Nagy Mihály Zoltán előadását térképekkel illusztrálta, bemutatta, hogy milyen területeit szerezte vissza Magyarország 1940. szeptemberében és melyek voltak Románia veszteségei a második világháborúban, illetve milyen változások következtek be 1944 végén, 1945 elején az országhatárok változtatása és a politikai helyzet szempontjából. Beszélt az amerikai és francia, illetve a brit elképzelésekről, a Szovjetunió megjelenéséről, Erdélyről, mint Románia számára kompenzációs eszközről, valamint az önálló Erdély lehetőségéről.
A különböző politikai erők, pártok megalakulása kapcsán az előadó felvázolta az erdélyi magyarság helyzetét, kilátásait, a kisebbségi jogok deklaratív módon történő működését, a román és a szovjet elképzeléseket. Beszélt például az Erdélyi Magyar Tanácsról, vagy a marosvásárhelyi politikai szervezkedésekről, a Magyar Demokrata Szövetségről, amely önálló Székelyföldben gondolkodott.
A következő hetekben további rangos történészek adnak elő jelenkor történeti témában: Romsics Ignác, Stefano Bottoni és Novák Csaba Zoltán. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Antal Erika
maszol.ro

Elkezdődtek a Vásárhelyi órák történelem-előadásai
Berecki Sándor Marosvásárhely és környéke az ókorban című előadásával vette kezdetét a 2013–2014-es tanév Vásárhelyi órák elnevezésű, középiskolásokat megszólító, iskolán kívüli foglalkozássorozatának történelem- előadásai.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a Borsos Tamás Egyesület által szervezett foglalkozások célja, hogy az iskolai tantervet kiegészítve megismertesse a diákokat Marosvásárhely szellemi értékeivel, történetével, neves személyiségeivel. Az interaktív foglalkozássorozat májusban indult, a marosvásárhelyi középiskolások irodalom, zene és történelem témakörökben vehetnek részt a rendhagyó órákon.
A november 7-én kezdődött történelem- előadássorozat tíz neves marosvásárhelyi történész közreműködésével valósulhat meg. Ők kalauzolják végig a diákokat Marosvásárhely és környéke történelmén az ókortól egészen napjainkig. A diákok Berecki Sándor előadása mellett még a Györfi Zalán, Spielmann Mihály, Orbán János, László Lóránd, Tamási Zsolt, Oniga Erika, Fodor János, Berekméri Árpád Róbert és Novák Zoltán által tartott foglalkozásokon vehetnek részt.
A Vásárhelyi órák történelem- előadásainak szervezője a Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a Borsos Tamás Egyesület.
A következő előadások:
– A középkori Marosvásárhely
Előadó: Györfi Zalán régész, Maros Megyei Múzeum
Időpont: 2013. november 14., 11.00 óra
– Marosvásárhely a fejedelemség korában
Előadó: Spielmann Mihály társadalom- /várostörténész, könyvtáros
Időpont: 2013. november 19., 11.00 óra
– Marosvásárhely a 18. században
Előadó: Orbán János művészettörténész, Maros Megyei Múzeum
Időpont: 2013. november 28., 11.00 óra
– Marosvásárhely a 19. században
Előadó: László Lóránt történész, Teleki Téka
Időpont: 2013. december 5., 11.00 óra
– Az 1848-49-es szabadságharc Marosvásárhelyen
Előadó: Tamási Zsolt történész, EMTE
Időpont: 2013. december 12., 11.00 óra
– A szecessziós Marosvásárhely
Előadó: Oniga Erika művészettörténész, Maros Megyei Múzeum
Időpont: 2014. január 9., 11.00 óra
– Marosvásárhely a 20. század első felében
Előadó: Fodor János doktorandusz, BBTE
Időpont: 2014. január 16., 11.00 óra
– A háborús város
Előadó: Berekméri Árpád Róbert, református egyházmegyei levéltáros, hadtörténész
Időpont: 2014. január 23., 11.00 óra
– A kommunista város
Előadó: Novák Zoltán, Román Tudományos Akadémia
Időpont: 2014. január 30., 11.00 óra.
Népújság (Marosvásárhely)

Mi(ért) vagy, te város?
Marosvásárhelyi színek, illatok...
Lecsúszott vagy feltörekvő város lett-e a hajdani Novum Forum Siculorumból? Létezik-e egy "megrögzött" Marosvásárhely? Miért volt szükség a városalapításra, minek köszönheti kiváltságait az egykori "székely sziget" , rászolgált-e az évszázadok során a "mártírváros" megnevezésre, minek tulajdonítható kultúrához érto polgárainak jelenlegi rétegződése, illetve mi helyettesíti a hajdani társadalmi érintkezés tereit? – ezekre a kérdésekre kaphattak várostörténeti mozzanatokban gazdag, anekdotákkal színesített válaszokat az Ariel Napok keretében az Élokönyv Színpad rendezvényeként megszervezett eszmecsere résztvevői. Spielmann Mihály művelődéstörténész, író és Király István rendező kérdezz-felelek játékából két nemzedék izgalmas párbeszéde bontakozott ki, amely Marosvásárhely múltjának és jelenének nagy pillanatait előhíva vitát is generált.
Spielmann Mihály a legrégebbi időkig, a városalapításig pergette vissza a történetet – amely nagy valószínűséggel a honfoglaló magyarok utáni első nemzedékkel kezdődik –, majd évszázados léptekkel közelítette meg az egykori Székelyvásárhelyből lett Marosvásárhely közelmúltját.
A szász városokhoz viszonyítva Marosvásárhely nem volt jelentős város. A Maros folyó partján elhelyezkedő településként az átmenő kereskedelem helyszínéül szolgált. Területét a környező falvak megvásárlásával növelte. Polgárai kézművesek, ugyanakkor parasztok voltak, délelőtt csizmát varrtak, délután földet műveltek – hangzott el a történelmi áttekintő során, majd az is megfogalmazódott, hogy a város elsősorban gazdasági érdemeinek köszönhette kiváltságait.
A Dorin Floreától származó "mártírváros" megnevezés kapcsán négy pestisjárványról, illetve négy tűzvészről és a két, ’70-es évekbeli árvízről tettek említést a beszélgetők.
– Sok erdélyi várost értek hasonló csapások, csak nálunk több dokumentum maradt róluk – jegyezte meg a történész, aki még jól emlékszik az 1970-es áradatra – amely "úgy jött, mint a lórúgás," a lakosságot ugyanis nem készítette fel rá a hatóság, csak akkor szóltak, amikor Régen felől vonult az ár –, és az 1975-ös árvízre is, amelyre az emberek még kevésbé számítottak.
– Nagyon bízott magában a város – mondta Spielmann, majd a faluról betelepülőket magához idomító Marosvásárhely lassú, de biztos növekedését részletezte.
– Az 1950-es évekig kialakult a két város fogalma. Létezett egy hivatalos város, a Dandea városa, illetve volt a polgárság városa, amely az 1920-as kivándorlások miatt gyengült, de mégis elég erős maradt ahhoz, hogy a székelység vezető városa legyen. Vásárhely mindig Kolozsvárhoz mérte magát, nem Udvarhelyhez vagy Sepsiszentgyörgyhöz.
Lefejezett virágkor
A továbbiakban az 1945 előtti és utáni városkép körvonalazódott. A kultúra intézményes keretei ’45 után teremtődtek meg, azelőtt a városnak nem volt színháza – különféle "vándortruppok" érkeztek kétes értékű produkciókkal, olyan is volt, hogy egy színigazgatónak pénzt gyűjtött a lakosság, hogy távozzon –, mindössze két mozi és egy irodalmi kör – a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság – működött, illetve egyetem és múzeum sem létezett. A kultúrvárossá fejlődés fontos mozzanatának számít a Székely Színház megalakulása, illetve az orvosi egyetem Marosvásárhelyre költöztetése, melynek következtében a művészet támogatását lelki szükségletnek érző tanárok és diákok kerültek a városba. 1945 után alakult meg a művészeti líceum, amelyben a mai festőnemzedék kinevelődött, illetve a pedagógiai, tanárképző főiskola, amely a művészet újabb pártfogóit hozta a városba. Fontos várostörténeti pillanat következett be 1954-ben is, amikor a kolozsvári Színművészeti és Zene- Konzervatórium Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven Marosvásárhelyre költözött.
– Míg Bernády korában a civilizációra, 1945-től a kultúrára tevődött a hangsúly, Marosvásárhely komoly kultúrvárossá lett. A diktatúra évtizedeiben a politikum átvette a szerepet, és elkezdődött a kultúra leépítése. Novák Zoltán kutatása szerint ez 1974-től következett be. Ebben az időszakban nemcsak leépült a kultúra, de a kultúra támogatóinak rétege elhagyta a várost. 1989 decembere a fordulópont. Huszonnégy évvel a rendszerváltás után hiszem, hogy akkor sikerült egy hosszú folyamatot, egy romboló tendenciát megállítani – összegzett a történész.
Mínuszok és pluszok
A beszélgetés legizgalmasabb része természetesen a mai Marosvásárhelyről szólt, a "mi nincs ma?" kérdést járta körbe.
– Korábban működtek irodalmi körök a városban, ezek a diktatúra idején kitörési pontot, menekülési lehetőséget jelentettek. Ma ki irányítja a kezdő tollforgatókat, ki hajol le újra? Létezik ugyan számos civil szerveződés, de ezeket gyakran a politikum dominálja, mintha a politikum fejéből pattanna ki az ötlet az egyes szervezetek létrehozására – jegyezte meg Spielmann, majd a Látó irodalmi csapata kapcsán azt nehezményezte, hogy nem tudni, mekkora közönsége van a folyóiratnak, erre vonatkozó felmérés ugyanis nem készült.
A kultúrakedvelő vásárhelyiek rétegződése, az egyes írók, illetve rendezvények körül kialakuló kis törzsközönségek kapcsán Spielmann így fogalmazott:
– Az emberek már nem mindenevők. De ez jó, ez a nagyváros jellemzője, arra utal, hogy van miből választani. Egymásra tevődnek a rendezvények, a könyvbemutatókon elfogynak a könyvek, a színház épülete nem elég a könyvvásár áradatának befogadásához. Nem szabad előítéletekkel lenni a kultúrjelenségekkel szemben. Marosvásárhelyen van kultúrélet, létezik, csak fel kell fedezni – vonta le a következtetést a történész, majd kétértelműen utalt vissza az előadás címére (Marosvásárhely: flekkenkultúra – kultúrtörténet): – Marosvásárhelyen jól lehet lakni, kitűnő a kínálat.
– Mi helyettesíti a régi korzózást, a teret, amely kiveszett? – kérdezte Király István.
– A főtér megszűnt sétatér lenni. Az embereknek van lakásuk, illetve vannak "korcsomák", kávéházak, egyeseket felkap a divat, másokat leejt. A társadalmi lét régi, jó formája megszűnt, ma már nem "üthetem be" magam valakihez bejelentés nélkül. De vannak kis helyi főterek, agorák, és ezek körül kis közösségek alakultak. A társadalmi élet másik formáját a nagy rendezvények jelentik, azokon valósul meg a nagy társas magány.
Az elkövetkező percekben a közönség bekapcsolódásával a fiatal generációk kulturális létformájáról, illetve nemlétéről fogalmazódtak meg vád-, illetve védőbeszédek. Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója az ’50-es, ’60-as évek kultúraigényéről, majd a ’90-es évek eufóriáját követő elsivatagosodásról szólt, ugyanakkor viszont azt is hangsúlyozta, hogy a marosvásárhelyi polgárok 19 éve eltartanak egy könyvvásárt, ehhez fogható teljesítménnyel egyetlen város sem büszkélkedhet. Kiss Éva irodalmi titkár a középiskolások gólyabáljaira, illetve a Református Kollégium négyévente átalakuló, színvonalában mégis állandó kórusára hívta fel a figyelmet, és azt üzente a mai nemzedékek bírálóinak, hogy a fiatalokon nem érdemes számon kérni a 30-40-50 évvel ezelőtti struktúrákat, ők ugyanis újrateremtik a kulturális megmutatkozás lehetőségeit. Spielmann Mihály igazi polgári derűvel válaszolta meg a beszélgetés alapkérdését:
– Igen, Marosvásárhely kultúrváros. Amíg én jól érzem magam a város kultúrájában, és nyugdíjasként is fontosnak érezhetem magam, ezt szubjektíven eldönthetem.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Romsics Ignác az 1947-es párizsi békeszerződésről
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro

A romániai magyar nyelvű történelem tankönyvekről
A Babeş -Bolyai Tudományegyetem, a Magyar Történeti Intézet- KAB Történettudományi Szakbizottsága „A romániai magyar nyelvű történelem tankönyvek főbb problémái – címmel kerek-asztal megbeszélést szervezett. Helyszín: a Francisc Pall terem. A moderátor szerepét dr. Rüsz- Fogarasi Enikő docens, a BBTE Történelem és Filozófia Kar dékán-helyettese töltötte be.
A 19 meghívott egyetemi és középiskolás tanár több órán keresztül megbeszélte: A „székely tankönyv” és egy új magyar kisebbség története tankönyv, valamint a magyar nyelvű történelmi atlaszok szükségességének kérdését.
A találkozónak az volt a célja, hogy a tenni akaró és jó képességű történelem tanárokat bevonja abba a kollektívába, amely fel tudja vállalni a tankönyvírással járó nehézségek leküzdését és meg is, tudja írni. Ugyanakkor képviseljen egy olyan gondolkodást, mely képes olyan történelmi üzenetet megfogalmazni, melyet ez esetben az VI.- VII. osztályosok megértenek, és érdeklődést mutatnak a tankönyv iránt. Ami nem kis feladat. Mert nem csak a puszta tények, felsorolásáról lenne szó, hanem egy olyan gondolkodás kialakulásáról is, mely bizonyos területeken, ha rendelkezel ezzel az ismerettel, akkor számodra is értékes. A tankönyvet az országban élő és tanulni vágyók is szellemi haszonnal forgatnák.
Maga a beszélgetés, egészen a frusztrációk felszínre törésével együtt, nagyon építő jellegű volt.
A tankönyveket egy ember nem tudja megírni. Olyan csoportban kell dolgozni, amely pontosan eleget tud tenni a tankönyvkiadás feltételeinek.
Ugyanakkor olyan tankönyvet kell szerkeszteni, hogy a tanulók kedvvel vegyék kezükbe a könyvet, mert mind formában, mind tartalomban olyan nyelvezettel, küllemmel, szól hozzájuk, mely „megfogja” őket és az érdeklődésüket kiváltja.
A Babeş- Bolyai Tudományegyetem célja az volt, hogy partnert lássanak bennük a tanárok, kérjék ki a szakvéleményüket, és vitassák meg a tankönyvek tudományos tartalmát és mondanivalóját. Keressék meg őket akkor, amikor az új kutatási eredményekre kíváncsiak. Mert azért bizonyítottan lépést tartanak a tudomány egyre gyorsabban haladó iramával, amelyről lemaradni nem lenne ildomos, akkor, amikor erre meg van az egyetemi infrastruktúra. Ami nagy eredmény. Most már sok múlik mindazokon, akik a tanügyi rendszerben tevékenykednek.
Ők azok, akik a jövő nemzedékének gondolkodását modellálják. Ezért nem mindegy, milyen anyagiakat fordít az állam az oktatás számára. Az sem mindegy, a kisebbségi oktatásra mennyi jut, melyek a prioritások.
A kerek-asztal beszélgetés során néhány javaslat fogalmazódott meg, miszerint hasznos lenne egy tankönyvelbíráló bizottság létrehozása, rendes lektorálás és nyilvános vita minden tankönyv kiadása előtt.
Rendkívül fontos volt A SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE című kézikönyv és tankönyv bemutatása, mely az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára készült, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Hargita Megye Tanácsa és Kovászna Megye Tanácsa, Kovászna Megyei Művelődési Központ megbízásából. A nagy formátumú (20x26cm) 176 oldalas könyv szerzői Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József.
Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János.
A térképeket készítették: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka- Zita.
Az igen értékes könyv előszavából idéznék egy gondolatsort: „… a szerzők, noha természetesen ismerik a világtörténelem korszakolását, úgy döntöttek, a székelység történetének határköveit a székely rendi társadalom sajátos fejlődése függvényében helyezik el. Ennek megfelelően azok a társadalmi folyamatok és állapotok, amelyek a székelyek végleges letelepedéstől fogva érvényesültek a székely közösség soraiban, a nagy törést 1562-ben, a székely szabadságjogok kíméletlen korlátozásának évében szenvedték el. Következésképpen ezt tekintettük a korszakokat elválasztó időhatárnak. Másik fontos határkő 1848, amikor a székelység önként mondott le rendi kiváltságairól.” A szerzők figyelembe vették a diákok életkori sajátosságait. A könyv hátsó lapján olvasható a szerzők sajátos szempontja, amelyet szerintük egy székely történelemkönyvnél figyelembe kell, venni: „ …egy székely történelemtankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt olykor egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében.”
A Székelység története című kézikönyv és tankönyv 6 fejezet 22 leckéjében mutatja be a Székelyföld és a székely társadalom történetét. „A leckék végén található irodalmi fogódzó nem bibliográfia, hanem szépirodalmi ajánlás az illető korszak jobb megismerésére… És természetesen vannak olyan alkotások, melyek a szépirodalom eszközeivel keltik többé-kevésbé hitelesen életre egy-egy kor hangulatát. A korhangulat felidézése a célja a filmajánlónak is.” Időtáblázat és a Fogalomtár gazdagítja, pontosítja a diákok történelmi ismeretét.
A kötet gazdag illusztrációs anyaggal rendelkezik. Esztétikai kivitelezése figyelemre méltó.
Nem lenne érdektelen a történelem tanárok számára módszertani útmutató füzetet is összeállítani a kisebbségi történelem-tanítással kapcsolatban.
Szerintem megszületett egy olyan kiadvány, melyet nem csak a „gyermek” tanuló, hanem saját önazonosságunk szempontjából is érdemes elolvasni, mint a hajdani Kincses Kalendáriumokat.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Székelyföldi kilátások
Székelyföld múltjának, jelenének és jövőjének kérdését boncolgatták a Magyar Ifjúsági Értekezlet székelyföldi konferenciáján Marosvásárhelyen a hét végén. Ugyanakkor különböző ifjúságpolitikákat és stratégiákat elemeztek.
Novák Csaba Zoltán történész átfogó bemutatót tartott a napjainkban Székelyföldként behatárolt térség kialakulásáról a történelem folyamán, ezt követően Csutak István régiófejlesztési szakpolitikus különböző felmérési mutatók mentén vizsgálta az ország, valamint a régiók forrásbevonási képességét. Markó Béla szenátor, a Kós Károly Akadémia elnöke a székelyföldi alternatívákról értekezett. „Székelyföld tekintetében vannak alternatívák, jó és rossz lehetőségek, azonban az mindenkinek csak rosszat jelent, ha magára hagyjuk ezt a térséget, ha elkezdődik az elszivárgás, ha demográfiailag lejtőre kerül, ha gazdaságilag nem tud fejlődni, és ha érvényesülnek a román nacionalizmusnak az elnyomó szándékai”– fejtette ki Markó. A jövőbeni kilátásokra reflektálva elmondta: „a mi alternatíváink az európai uniós és a romániai alternatíváktól függenek, melyek viszonyában még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a jövendő Európai Unió a nemzetállamok Európája legyen, amely ugyan a határok elmosódását is jelentené, de ugyanakkor az állam és a nemzet fogalma egyenértékűvé válik, miközben a gyakorlatban mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van”. Hangsúlyozta: „a legnagyobb, legstabilabb politikai erő, ami a kezünkben van, és ami az elmúlt 23 év alatt folyamatosan fejlődött, az a két székely megye önkormányzatisága, melyekben a fontos döntéseket a magyar közösség által delegált személyek hozzák meg. Ennél stabilabb erővel nem rendelkezünk, és ezt nekünk mindenáron meg kell védenünk.” „Természetesen el tudunk képzelni olyan regionális átszervezést, amely nekünk ideális lenne, gondolva itt a három megye által formált régióra, a székelyföldi autonómiára vagy akár Erdélyhez mint történelmi régióhoz rendelt hatáskörökre, azonban ma még nem tartunk itt, ma azt kell megtartanunk, amivel rendelkezünk. A közigazgatási átszervezés tekintetében most még nem lehetünk változáspártiak, hanem megmaradáspártiaknak kell lennünk, kivárva azt a pillanatot, amikor kezelni tudjuk a változást” – mondotta Markó Béla.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két részre tagolódott a Ceauşescu-korszak
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében Novák Csaba Zoltán történésznek, a marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Társadalomkutató Intézet munkatársának az előadásával zárult az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia idei történelmi modulja.
Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A Ceauşescu-korszakról, ennek magyarságpolitikai vonulatáról tartott előadásának kezdetén Novák Csaba Zoltántörténész arra hívta fel a figyelmet: noha sokan erre úgy emlékeznek vissza, mint a sötét nyolcvanas évekre, azért ha alaposabban megpiszkáljuk a korabeli dokumentumokat, azt tapasztalhatjuk, hogy a hatvanas években más, a magyarság szempontjából előnyös dolgok is történtek. Amúgy a korszak két részre tagolható: az 1965-1974 közötti éveket a liberalizálódás, a viszonylagos szabadság jellemezte, 1975-1989 között pedig kiteljesedett a nemzeti kommunizmus. Ceauşescu uralkodásának csúcspontját 1968-ban érte el, amikor Nyugaton is sikereket könyvelt el, és az erdélyi magyarság döntő többsége is felsorakozott mögötte. Ekkor már működött a diktatúra és a személyi kultusz, és a kondukátor nagyszerű érzékkel használta ezt ki. Gheorghiu-Dej halálakor Románia már különutas politikát folytatott a szocialista táboron belül, melyet a nemzeti érzés mobilizálásra használtak fel. Ugyanakkor ekkor már minden ötvenes évekbeli áldás felszámolódott magyar szempontból, a magyar káderek elveszítették politikai súlyukat.
Az 1965-ben hatalomhoz jutó Ceauşescu részben új politikába kezdett, részben felvállalta Gheorghiu-Dej örökségét. Taktikai okokból békejobbot nyújtott az erdélyi magyaroknak, vagyis a kisebbségi kérdés ismét a politikai közbeszéd részévé vált-, és az hirdette: győzött a szocializmus, megszűnt a kizsákmányolás, új történelmi perspektíva tűnt fel, ami miatt át kell szervezni az országot. Hatalmi konszolidációjának jeleként bevezette a szocialista nemzet fogalmát- ami tulajdonképpen a fokozatos asszimilációt jelentette-, illetve folytatódott a szocialista típusú átnevelés és az egyházellenesség.
Három esemény
1968-ban három fontos esemény történt. Ekkor került sor a megyésítésre, ami magyar szempontból tulajdonképpen leredukálódott a Székelyföldre, és végül kompromisszumos megoldás született a liberálisabb hangulatnak köszönhetően. Ennek az évnek a másik fontos történése az volt, hogy a román pártvezetés úgy gondolta, találkoznia kell a magyar értelmiségi elittel. Erre június 23-án került sor, és a felvetett problémák megvitatása részleges sikereket eredményezett, például ekkor döntöttek a Kriterion Könyvkiadó megalapításáról, a TVR magyar adásának és A hét című kulturális folyóiratnak az elindításáról. A harmadik jelentős mozzanat a Szocialista Egységfront életre hívása volt, mint új mobilizációs eszköz, és ennek részét képezte a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, melynek ára a magyar értelmiség lojalitása volt. Közben zajlott a szocialista modernizáció és az iparosítás, ennek minden pozitív és negatív hozadékával együtt.
Fordulat 1971-ben következett be, amikor elkezdődött az „aranykor”, vagyis grandiózus társadalom- és gazdaságalakítási program indult be, kulturális miniforradalom és úgynevezett szisztematizálás zajlott, mely a nyolcvanas évek második felében a falurombolásban és a városkép-átalakításokban csúcsosodott ki. Az általános gazdasági helyzet romlott, közellátási zavarok jelentkeztek, és Ceauşescu nemzetközileg elszigetelődött. Erősödött a nacionalista diskurzus, a nemzetiségi intézmények beszűkülése, illetve megszűnése következett be.
A történész a magyar értelmiségiek szerepére is kitért. Kiemelte, hogy az általa hatvannyolcasoknak nevezett intellektuelek kihasználva az eleinte kínálkozó lehetőségeket, különböző pozíciókat töltöttek be a politikai vagy a kulturális életben. A nyolcvanas évek második felében azonban a legtöbben elveszítették a tisztségeiket, de olyanok is akadtak, akik éppen ellenkezőleg, ekkor futottak be sikeres karriert, minden egyéni sorsok, személyes ambíciók függvénye volt.
Eközben Kádár
Eközben Magyarországon Kádár az 1956-ot követő megtorlásoktól eljutott a reformokig, kiépült a klasszikus magyar modell, a gulyáskommunizmus. Kádár Ceauşescuval ellentétben az antinacionalista legitimációs diskurzus híve volt, a szomszédságpolitikában eleinte kerülte a konfrontációt. Ahogyan teltek az évek, a magyar-román külpolitikai viszony három szintet ütött meg: terepfelmérő barátkozás, mérsékelt számonkérés és a jószomszédi stratégia bukása.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro