Nyolcan az úttörők közül a BMC Galériában
A 11. évébe lépett galéria történetéből nyújt ízelítőt a Barabás Miklós Céh Farkas/ Kogălniceanu utca 27. szám alatti székházában augusztus 16-án, a Kolozsvári Magyar Napok keretében megnyílt, Kosztolányi-mottóval – „Mostan színes tintákról álmodom” – fémjelzett festészeti, grafikai kiállítás. Az úttörők, a legrégebbi kiállítók – Andrásy Zoltán, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Horváth Gyöngyvér, Kolozsi Simona, Sipos László, Soó Zöld Margit és Székely Géza – alkotásaiból rendezett tárlat közönségét Kolozsi Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész, a BMC elnöke köszöntötte, majd Németh Júlia műkritikus elevenítette föl az alakulás éveit, emlékezett meg a négy évvel ezelőtt elhunyt Jakobovits Miklós festőművészről, a Céh egykori elnökéről, aki idén augusztusban lett volna nyolcvanéves, és méltatta a tárlatot.
Szabadság (Kolozsvár)

Megújuló frissesség a dési magyar napokon
Otthonosság, lazaság és megújuló frissesség jellemezte a múlt hét végén zajló dési magyar napokat. Az immár negyedik alkalommal megtartott rendezvénysorozatot a Kádár József Kultúregyesület és az RMDSZ szervezte.
A rendezvény pénteki megnyitója ünnepélyes és méltóságteljes volt, akárcsak Lukács Solymossy Éva festőművész kiállítása a városi galériában. Munkásságát értékelve, Németh Júlia műkritikus így fogalmazott: Lukács Éva vállalja önmagát, művészete ettől igazán mély, bensőséges, izgalmas és egyedi.
Akárcsak Lukács Éva műveire, úgy Marosán Csaba színművész Tarka-barka strófák című előadására is sok versre-éhező-szomjazó ember összegyűlt. Dsida Jenő életéről szóló-zenélő-mesélő sorok mindenki szívébe belopták magukat. A sziporkázó előadás zárómondatát bárki magáénak gondolhatja, miszerint Dsida is azt szeretné, hogy „úgy kérjük a verset, mint a kenyeret.”
Székely Boglárka Andrea
Szabadság (Kolozsvár)

Azok a hetvenes évek
Quadrós visszapillantó tükör
Vagyunk. Itt Európai hátszélben, a végeken is.
És nem lehet nem figyelni ránk. Több szempontból sem, de én most a képzőművészetire fókuszálnék. A kortárs képzőművészetre és művelőire. Akikre oly kiváló érzékkel figyelt föl egy értékformáló galéria, a Kolozsvári Quadro. És dobta be őket a hazai és európai művészeti körforgásba. S itt most elsősorban a fiatalabbakra gondolok, hiszen egy megfelelő referenciákkal még nem rendelkező, a pályára éppen csak hogy belépett „versenyzőről” nehezebb és kockázatosabb véleményt mondani, mint a már befutottakról. De a székely Sebestyén György vezette quadrósok megtették, s az idő őket igazolta. A megalakulásuk óta eltelt mindössze néhány esztendő is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kialakítsanak egy olyan, mondhatni szubjektíven is többé-kevésbé objektív rangsort, ami keményen állja a sarat. Hazai, de európai viszonylatban is. Tették pedig ezt a fiatalokra jellemző magabiztossággal és merészséggel, de ugyanakkor a megfelelő tudásháttér s részben múzeumi gyakorlat birtokában is. És birtokában annak a született kritikai érzéknek, a valódi értékek iránti csalhatatlan vonzódásnak, ami csak keveseknek, nem túlzás, kiváltságosoknak adatott meg.
Fiatalok a fiatalokról – mondhatnánk. És igazunk is lenne. De csak részben. Mert amit ezek a szakemberek a múlt értékeinek a feltárásában és népszerűsítésében végeznek, az is felér egy misével. Méghozzá nem is akármilyennel. Elég csupán a legutóbbi, Cluj 70 című, nagy horderejű, ötletes és dicséretes vállalkozásukat említenem, amellyel visszarepítettek a múltba. A majd félévszázaddal ezelőttibe. Amelyet sokat szidtunk és eltöröltünk. S jó hogy eltöröltük. A rossz viszont, a megbocsáthatatlan rossz, hogy a mosdóvízzel együtt olykor kidobtuk a gyermeket is. Az egészségeset, a szépet, a jobb sorsra érdemeset. Amilyennek, részben, a hatvanas, hetvenes évek fordulója Kolozsvárjának képzőművészeti termése is bizonyult. Amelyben akadt ugyan a hely és a kor ízlését szolgai módon kiszolgáló, selejtes vagy csupán kevésbé értékes munka, de a nagy többséget mégis az átlagon felüli festmények, szobrok és grafikák alkották.
Ennek az anyagnak a nyomába eredt a Quadro Galéria Portik Blénessy Ágota, Székely Sebestyén György és Vécsey Hunor alkotta hármasfogata.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Thorma János, a leghűségesebb nagybányai
Sümegi György legújabb dokumentumkötete
Bár Kiskunhalason látta meg a napvilágot, Thorma János tizennégy éves kora óta Nagybányán élt, és huszonhat éves volt, amikor az 1896-ban, mestere, a müncheni szabad festőiskola vezetője, a máramarosi gyökerekkel rendelkező Hollósi Simon irányításával megalakult a nagybányai művésztelep.
Az ötletadók egyike éppen Thorma, aki a szintén Münchenben tanuló Réti Istvánnal együtt szorgalmazta a nagybányai helyszínt. Nagybányát, amely végül is a magyar festészet megújulását, az akadémizmussal szembehelyezkedő naturalizmus diadalát eredményezte. De Thorma nem csak kezdeményezője, hanem feltétlen híve és irányítója is volt a művésztelepnek. „Egyedül Thorma tartott ki híven Nagybányán, és mestertársai távozása után is a legideálisabb önzetlenséggel fenntartotta a festőiskolát” – írta 1926-ban, Kőmíves Nagy Lajosnak címzett levelében Börtsök Samu, akit Sümegi György idéz a Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből című, a Thorma János Múzeum és a Halasi Múzeum Alapítvány gondozásában 2012-ben, Kiskunhalason megjelent kötetében.
Ennek a nagy formátumú, reprodukciókkal gazdagon illusztrált, 368 oldalas, formai és tartalmi szempontból egyaránt igényes könyvnek a folytatásaként látott napvilágot a nagybányai művésztelep 120. évfordulójára, a Kiskunhalastól Nagybányáig 2. – Dokumentumok Thorma János munkásságához és a nagybányai művésztelephez című kötet*. Mintegy bizonyítékául annak a folyamatos és kitartó kutatói tevékenységnek, amit Sümegi György művészettörténész hosszú évtizedek óta figyelemre méltó következetességgel és precizitással – egyebek mellett – ebben a témakörben folytat.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Emberi és szakmai hitelességünk útvesztői, avagy az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának kálváriája
Oktatásunk vesszőparipája a gyermekközpontú, kreativitásra való nevelés. Ennek jegyében sikerült szülői kezdeményezéssel valamint az RMDSZ szakmai támogatásával, továbbá az RMDSZ közbenjárásával tizenhat évvel ezelőtt létrehoznunk az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban a képzőművészeti tagozatot.
A tanügyminisztérium által is szentesített képzőművészeti tagozat létrehozásának indítékait  a Szabadságban annak idején  megjelent (2001. április 11.) írásában találó módon, Németh Júlia művészeti író  így foglalta össze: „A dicséretes kezdeményezéssel megoldódni látszik azon szülők dilemmája, akik művészhajlamú gyermekeiket kénytelenek voltak román iskolába beíratni. A képzőművészeti líceumban ugyanis nincs magyar nyelvű oktatás. A szeptemberben beinduló ötödik osztály ilyenformán ugyancsak hiánypótló. Annál is inkább, hogy sajnos, közismert a hazai művészeti oktatás távolról sem rózsás helyzete.”
A küzdelmes és megvalósításokban gazdag évek során azonban, nemhogy elnyertük volna a tanügyi hivatalosságok bátorító támogatását, hanem ellenkezőleg: a jelenlegi megszüntetési próbálkozást megelőzően már két alkalommal (2007-ben és 2010-ben) igyekeztek ellehetetleníteni a tagozat létezését. Mindkét alkalommal azonban (aláírásokkal is támogatott) közösségi összefogással sikerült talpon maradnunk. A 2010. február 1-én közreadott tiltakozó felhívásban – máig érvényesen – többek között  ez áll: „Habár a képzőművészeti oktatás országos szinten (még a román tannyelvű iskolákban is) létszámgondokkal küzd, sikerült mindeddig szórvány helyzetben is fennmaradni.  Ezen tagozat színvonalát nyomatékosítja, hogy az évek során sikerült szülői támogatással, pályázati és szponzori támogatás révén a képzőművészeti oktatás speciális elvárásainak megfelelő infrastruktúra létrehozása. A képzőművészeti tagozaton az oktatást olyan szakemberek biztosítják, akik nemcsak szakmai tapasztalattal rendelkeznek, de elismert művészek is.
Székely Géza, képzőművész-tanár, a képzőművészeti tagozat szakirányítója Szabadság (Kolozsvár)

Mondo cane
Dobribán Emil egyéni kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban
Dobribán Emil a meglepetések embere. Már egészen fiatalon is az volt, amikor a kilencvenes évek elején mondhatni berobbant Kolozsvárra. S talán nem túlzás azt állítanom, hogy markáns fény- és színbeszédével, olykor performance-ba torkolló sajátos formajátékaival erőteljesen fel is kavarta egy bizonyos réteg jól beidegződött állóvizeit.
A kolozsvári Művészeti Múzeum valamint a minden újra fogékony Korunk Galéria pedig már a legelején teret biztosított a fiatal művésznek, aki 1988-ban végzett a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Victor Ciato, Veress Pál, Paul Sima, Florin Maxa, Mircea Vremir tanítványaként. Szerencséjére  a nyugati határszélre, a legmodernebb művészeti törekvések iránt nyitott Nagyvárad vonzáskörzetébe került, ahol megismerkedhetett a kortárs képzőművészet melegágyának számító Atelier 35művészeti csoport tevékenységével: olyan véleményformáló fiatal művészekkel, mint mások mellett Dan Perjovschi, Újvárossy László, Antik Sándor, Dorel Găină.
NÉMETH JÚLIA Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár, Shakespeare és Kandinszkij az EMME-tárlat fókuszában
Telt házas, érdeklődő közönség jelenlétében nyitották meg múlt héten az Apáczai Galéria által rendezett Áthatások – in memoriam Kolozsvár 700, William Shakespeare, Vaszilij Kandinszkij című kiállítást.
Vörös Alpár, az Apáczai-líceum igazgatója köszöntőjében elégedetten nyugtázta, hogy az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) tárlatait esetről esetre nagyszámú, a Kárpát-medence különböző térségeiben tevékenykedő képzőművész támogatja alkotásaival. Ugyanakkor megköszönte Németh Júlia műkritikus fáradhatatlan szellemi-erkölcsi hozzájárulását, amely nélkül immár elképzelhetetlen lenne az Apáczai Galéria működése, illetve az, hogy évente két alkalommal szervezhessenek EMME-tárlatot.
SZÉKELY GÉZA Szabadság (Kolozsvár)

Vetro Artur-breviárium
„Csak a hazugságot lehet kitalálni, az igazság van, és felfedezésre vár.” Ennek a felfedezésre váró igazságnak egy szelete tárul fel előttünk abban a kötetben – de nevezhetném akár tágabb értelemben vett művészkönyvnek is –, amely egy művészdinasztia alapítótagjának, a szobrász, grafikus és művészetfilozófus Vetro Arturnak állít emléket.
Mégpedig a lehető leghitelesebb módon: magának az alapítónak az írott és képírott gondolatai, megfigyelései által. Hiszen a könyv alapanyagát, a művészet általános sajátosságait, s a kor művészetének jellegzetes vonásait felvillantó, mélyenszántó gondolatokat és precíz éleslátással készült portrékat Vetro Artur vetette papírra az évek, évtizedek folyamán, s látta el A művészet útvesztőiben címmel. 1992-ben bekövetkezett halála óta szobrai önálló életre kelve hirdetik tovább alkotójuk nagyszerűségét, művészetelméleti, gondolkodói tevékenysége azonban a feledés homályába merülhetett volna, ha nincs a család: a szobrász írói munkásságát is ismerő hű társ, Vetró Mária, aki az 1958–1983 között a szaksajtóban megjelent valamint a kéziratokban őrzött írásokból az értők magabiztosságával válogatott, a szintén szobrászművész fiú, Vetró András, a kötet szerkesztője és az egyik unoka, Vetró Barnabás, a sikeres borítóterv elképzelője és megvalósítója.
„ András fiamnak és minden fiatal művésznek ajánlom ezeket a jegyzeteket, akik a művészet kérdéseinek a megoldását sürgetik” – írta 1978-ban Vetro Artur. Az akkor még fiatal művésznek számító András mára többszörös nagyapává éretten adja tovább édesapja gondolatait, a felfedezésre váró igazságokat, s a művészet mindegyre újabb és újabb megoldatlan kérdéseinek a tisztázását elősegítő apai érvrendszert. Mégpedig olyan kötet formájában, amely tartalmi mélysége mellett külcsínének visszafogottan nemes eleganciájával erdélyi könyvkiadásunk egyik gyöngyszemévé vált. Persze nem véletlenül, hiszen a Vetró művészcsalád és a Nagy Péter igazgató vezette kolozsvári IDEA terméke (Nyomdai előkészítés: IDEA PLUS, műszaki szerkesztés: Kolcza Mátyás Barna, korrektúra: Szenkovics Enikő)
Németh Júlia
/Vetro Artur: A művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről). Kolozsvár, 2016/
Szabadság (Kolozsvár)

A Barabás Miklós Céh országos kiállítása
A Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum, a Barabás Miklós Céhhel és a Minerva Kulturális Egyesülettel közösen, meghívja Önöket a Barabás Miklós Céh országos képzőművészeti kiállításának megnyitójára, amelyre  január 20-án, pénteken 17 órától kerül sor a Művészeti Múzeum időszaki kiállítóterében (földszint). 
Az erdélyi magyar képzőművészek Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, valamint Bánffy Miklós támogatásával 1929-ben hozták létre érdek- és értékvédelmi szervezetüket, a Barabás Miklós Céhet, amely a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével bizonyította életképességét. Az 1944 utáni kedvezőtlen történelmi-társadalmi változások nyomán a szervezet kénytelen volt tevékenységét felfüggeszteni, hogy aztán 1994-ben Abodi Nagy Béla festőművész, nyugalmazott egyetemi tanár és Kós András szobrászművész, nyugalmazott egyetemi tanár kezdeményezésére alakuljon újjá.
A szervezet célja az érdekvédelem mellett továbbra is az etnikum szülte gondolkodás- és ízlésbeli sajátosságok felszínre hozatalának elősegítése és kibontakoztatása, a régió sajátosságainak érzékeltetése, a világviszonylatban is legkorszerűbb kifejezési formák iránti nyitottság szorgalmazása, a minőség elsődleges szerepének a hangsúlyozása.
A kezdetben mintegy félszáz művész részvételével újjáalakult, Kolozsvár-központú országos szervezet taglétszáma mára másfél százra növekedett, és tevékenységének eredményességét igazolják tagjainak hazai, valamint külföldi elismerései, a sikeres egyéni és csoportos tárlatok, tematikus rendezvények, kerekasztal-beszélgetések, az elhunyt céhtagok emlékének megőrzése és ápolása. 
Kitartó, hosszas próbálkozás és rangos hazai és külföldi szereplések után a Barabás Miklós Céh most először mutatkozik be a Kolozsvári Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota) is. A kiállítás megnyitóján felszólal majd dr. Lucian Nastasă-Kovács, a Kolozsvári Művészeti Múzeum menedzsere; Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke; Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke; dr. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke; Németh Júlia műkritikus és dr. Bordás Beáta, a kiállítás kurátora.
Népújság (Marosvásárhely)

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Összegző képzőművészeti tárlatot nyitott Kolozsváron a Barabás Miklós Céh
Hatalmas érdeklődés övezte a hétvégén a Barabás Miklós Céh (BMC) országos kiállításának kolozsvári megnyitóját, amely az erdélyi kortárs képzőművészet elmúlt nyolc évének terméséből nyújt rendkívül gazdag és sokszínű ízelítőt.
A mintegy kétszáz mű el sem fért a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palota egy termében, a Minerva-házba is bőven jutott belőlük. Németh Júlia művészettörténész, műkritikus elmondta, a céh képzőművészeinek nyolc éve nem nyílt hasonló, nagyszabású közös tárlata. A kiállítás másik nagy újdonsága, hogy a BMC 1994-es újraalakulása óta először nyílt alkalmuk arra, hogy a Bánffy-palotában mutassák be alkotásaikat, ezidáig ugyanis erre nem nyílt lehetőségük.
Emlékeztetett, a Barabás Miklós Céh idén 88 éves, ugyanis 1929-ben hozta létre Kós Károly és Szolnay Sándor. A szervezet 1944-ben megszűnt, majd 1994-ben két régi tag, Abodi Nagy Béla és Kós András kezdeményezésére alakult újjá. Mint részletezte, azóta számtalan közös kiállítást mutattak be a céh által tömörített képzőművészek munkáiból, az eddigi legnagyobb ilyen eseményre Sepsiszentgyörgyön, a Gyárfás Jenő Képtárban került sor a céh alapításának 80. évfordulóján.
A tárlatmegnyitón Kolozsi Tibor szobrászművész, a céh elnöke arról értekezett, hogy a szakmai szervezethez olyan képzőművészek tartoznak, akik Barabás Miklós szellemében alkotnak, a szervezet a kortárs vizuális művészet 150 jelentős művészét tömöríti. Kifejtette, ez professzionális hozzáállást jelent, azaz a képzőművészek komolyan veszik a munkát, és igyekeznek alkotásaikkal magas minőségi szintet elérni. Kolozsi úgy értékelt, a céh feladata, küldetése, hogy „benne maradjon a hagyományban”, és átadja annak értékeit a következő nemzedéknek. A BMC-t alapítói az erdélyi magyar képzőművészek fórumának szánták, ahol azok meg tudják mutatni magukat, ezt a feladatát ma is ellátja a szervezet.
Lucian Nătasă-Kovács, a Szépművészeti Múzeum igazgatója kifejtette, az intézmény szívesen látta vendégül a BMC tárlatát, és meglepetésekre készül a Kolozsvári Magyar Napokra is. A hálás szervezet díszoklevelet és egy emlékplakettet adott át a múzeumigazgatónak, amelyet Vetró András szobrászművész készített. Bordás Beáta muzeológus, a tárlat kurátora elmondta, műfajilag rendkívül széles a tárlat kínálata. A céh tagjai fejenként két munkát küldhettek be a tárlatra, de meghívott vendég – köztük román – képzőművészek alkotásai is láthatóak a február 12-éig látogatható kiállításon. 
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)|

Terra magica – Palkó Ernő kiállítása a Bánffy palotában
Első alkalommal állítja ki munkáit a Művészeti Múzeumban Palkó Ernő keramikus, a Bánffy Palota emeleti termeiben március 2-án megnyílt kiállításon számos érdeklődő volt kíváncsi a művész Terra magica című tárlatára.
Az egybegyűlteket Lucian Nastasă-Kovács, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki bevezetőjében elmondta: Palkó Ernő személyében egy végtelenül szerény embert ismert meg, aki nem nyomul előtérbe, mint megjegyezte, a megnyitón való felszólalását is „ki kellett kényszerítse”. Amint elhangzott, a tárlatot tavaly óta készítik elő, a múzeum igazgatója külön kiemelte azt a körültekintő hozzáállást, amit Palkó Ernő tanúsított az előkészítő munkálatok során, de arra is kitért, hogy a művész saját kezűleg helyezte el a munkáit, gondosan megtervezve mindegyik alkotás helyét a térben.
Dan Breaz műkritikus, a múzeum munkatársa úgy vélte, Palkó Ernő esetében a „művészetért hozott áldozat” ezúttal nem csupán metafora, hiszen a művész lépésről lépésre építette fel a kiállítást már a kezdeti elgondolástól fogva. – Azt is megfigyeltem a megnyitó előtti napokban, hogy mennyi odafigyeléssel rakta össze a tárlatot. Mindeközben sokat beszélgettünk az alkotás folyamatáról, sok mindent megtudtam a keramikusi műhelymunkáról – jegyezte meg a műkritikus.
Dan Breaz véleménye szerint a kiállított munkákon nagyszerűen összefonódnak az archaikus és a kortárs elemek, „némelyek torzóban maradva, némelyek a legapróbb részletekig kidolgozva”. – Palkónak sikerült olyan egyedi formákat felmutatni, olyan vizíó-töredékeket, amelyek segítségével kicsit megértünk valamit abból, ami „más szférákban” történik – hangsúlyozta a méltató.
– Ha Palkó Ernő művészetét kellene korszakolnom, azt mondhatnám: alkotói pályája új, eddigi legösszetettebb, legkomplexebb szakaszához érkezett. S bár mindaz, amit itt nekünk fekínál, következetes folytatása, kiteljesítése eddigi munkásságának, az összhatás valóban sokkoló. A művész ugyanis a kerámia határait döngeti – mondta Németh Júlia műkritikus a megnyitón. A méltató szerint a művész sokéves tapasztalatait felhasználva alakította ki „markánsan kifejező, választékos fordulatokban bővelkedő, egyedi kerámia nyelvezetét, sajátos stílusát”. Megjegyezte, Palkó Ernő az újrafelfedezett ősrégi technika, a raku alkalmazásával jut el „a figuralitást csak enyhén sejtető formáktól a konkrétumokig, a hangsúlyos domborulatokat megjelenítő, lírai hangvételű női torzókig és gunyorosan komor karneváli maszkokig”.
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusát Albertné Simon Edina konzul képviselte, aki átadta Mile Lajos főkonzul üdvözletét, a külképviselet vezetője ugyanis a nagyszalontai Arany János-ünnepség miatt nem lehetett jelen a megnyitón. – Palkó Ernő jó megérzéssel a régi korok emlékeit kapcsolta össze a mai világgal, az anyagi világot a természet lelki világával. Az új és hagyományos kerámiai technikák alkalmazása és ötvözése formailag és színben is újdonságot hozott, ösztönösen kísérletezve az anyaggal, formákkal – hangsúlyozta a konzul.
Az eseményen ugyanakkor jelen volt és náhány szóban méltatta a kiállítást valamint az alkalomra megjelent katalógust Benoît Bavouset, a Francia Kulturális Intézet igazgatója is.
Végül Palkó Ernő köszönetet mondott mindenkinek, aki a tárlat megszervezésében segítséget nyújtott, kiemelve Vákár István nyitottságát, mint mondta, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke első megkeresésére biztosította támogatásáról.
A megnyitón egyébiránt Lucian Nastasă-Kovács bejelentette: aznaptól a múzeum emeleti termeit a mozgáskorlátozott személyek is könnyebben látogathatják, sikerült ugyanis működésbe helyezni azt a szerkezetet, amelyet már jó ideje terveznek, de adminisztratív okok miatt elakadt. Az igazgató külön köszönetét fejezte ki Vákár Istvánnak, a megvalósításban nyújtott segítésért.
A tárlat március 19-ig látogatható a Bánffy Palotában.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)

Arad megyei kisnyelvészek és kismatematikusok
Minden díjat elhoztak
A megye nyolc iskolájából utaztak kisdiákok március elején Lakitelekre, hogy részt vegyenek a Bács-Kiskun Megyei Kisiskolák Közművelődési Egyesülete szervezésében sorra kerülő „Kismatematikus” és „Kisnyelvész” versenyen. A III. és IV. osztályosok számára rendezett megmérettetésnek a Lakitelek Népfőiskola ad otthont minden évben.
A döntőben a romániai kisdiákok mellett magyarországi és szerbiai diákok is részt vettek. Arad megyét a Csiky Gergely Főgimnázium, az Aurel Vlaicu Általános Iskola, az Aron Cotruş Általános Iskola, a Pécskai 2-es Számú Általános Iskola, a Nagyiratosi Általános Iskola, a Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola, a Majláthfalvi Általános Iskola, valamint a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola diákjai képviselték – ismertette lapunkkal Vincze Német Julianna, az Aron Cotruş Általános Iskola tanítónője.
A kellemes, kétnapos „kiruccanás” első napján, a döntő előttin az Alma Mater Alapítvány jóvoltából a diákok meglátogathatták a szegedi Vadasparkot, majd a kirándulás után részt vettek a hivatalos megnyitón, aztán estig szórakoztató tevékenységeken vettek részt: játszóház, uszoda… stb.
A döntőre március 2-án reggel került sor, maga a megmérettetés 60 perc volt, aztán következett a díjkiosztó, ahol az aradi diákok valósággal taroltak – ahogy Vincze Német Julianna is fogalmazott.
A harmadik osztályosok közül a Kisnyelvész kategóriában 3. díjat kapott Horváth Hanna Orsolya kisiratosi diák, felkészítő tanítója Gulyás Gabriella Csilla. A harmadikosoknál maradva két Kismatematikus-díjat is elhoztak: 2. díjat kapott Almási Áron szintén kisiratosi diák, Gulyás Gabriella Csilla felkészítő pedagógus diákja, míg a 3. díjat Budacsek Tímea hozta el, ő a Csiky Gergely Főgimnázium tanulója, felkészítője pedig Cirják Izabella Márta tanítónő.
A negyedik osztályos Kisnyelvészeka dobogó mindhárom fokát elfoglalták: 1. díj Kis Eszter – Aron Cotruş Általános Iskola, felkészítő tanító Vincze Német Julianna, 2. díj Tekeres Dénes – Simonyi Imre Általános Iskola, felkészítő pedagógus Péter Dalma, 3. díj Rudolf Barnabás – Csiky Gergely Főgimnázium, felkészítő tanító Kurunczi Enikő.
A negyedikes Kismatematikusokaz első és második díjat „seperték be”: 1. Timiş Marc – Aron Cotruş Általános Iskola, felkészítő tanító Vincze Német Julianna, 2. díj Nyári Tamás – Csiky, Csiky Gergely Főgimnázium, felkészítő tanító Kurunczi Enikő.
Gratulálunk a diákoknak, felkészítő pedagógusaiknak, és dicséretet érdemel mindenki, aki hozzájárult e nem mindennapi sikerhez!
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Emlékeztető Jel-kép
Búcsútárlattal jelentkezett csütörtök délután az Apáczai-líceum Galériájában az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete. A kiállítás címe: Jel-kép – in memoriam Kassák Lajos, Hamvas Béla, Tamási Áron. Ötvennégy szerző hatvanöt alkotása idézi fel a képzőművészet eszközeivel a három magyar irodalmi nagyság életművét. A rendezvény apropója: Kassák 130, Hamvas és Tamási 120 éve született.
A megnyitón Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza képzőművész-tanár, EMME-irányító szavaiból kitűnt, hogy ez az utolsó kiállítás a díszteremben, remélhetőleg október-november tájékán már a felújított épületben folytatható az egyesület tevékenysége. A tárlat anyagát szakmai szempontból Németh Júlia műkritikus méltatta, emlékeztetve a három, a maga nemében géniusz úttörő szerepére. Marosán Csaba színművész részleteket adott elő az idézett irodalmárok műveiből.
Az EMME idei Székely Bertalan-díját Petea Ovidiu, a Tribuna grafikusa érdemelte ki, akinek Székely Géza nyújtotta át az elismerő kitüntetést. Végezetül pedig közölte: következő, immár őszi tárlattémájuk, Viszonylatok címmel, Arany János születésének 200., a Reformáció megalapításának 500. és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója kapcsán szolgáltat ihletet a hazai magyar képzőművész-társadalomnak.
A mostani kiállítás április 30-ig munkanapokon 14-19, szombaton 8-19 óra között tekinthető meg.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Siklódi Zsolt grafikusművész emlékére
„Zsolt meghalt, csak ötven éves volt és meghalt... Meghalt az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványom” – hallom Ioan Horvath-Bugnariu grafikusművész, nyugalmazott egyetemi tanár elcsukló hangját a telefonban, és elöntenek a még nagyon friss emlékek. Emlékek egy magabiztos, egyenestartású, különleges intelligenciájú fiatalemberről, akivel személyesen mindössze néhány hónapja ismerkedtem meg Sepsiszentgyörgyön, az immár negyedszerre megrendezett, általa megálmodott és főszervezett, világviszonylatban ismert, ötszázas tömeget megmozgató Székelyföldi Grafikai Biennálén, de akinek híre-neve már régóta közszájon forgott.
Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán.
Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem.
1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült.
Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget.
Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied...
Emlékedet megőrizzük.
Németh Júlia
Siklódi Zsolt /Szováta, 1966. máj. 31. – Szováta, 2017. ápr./ Szabadság (Kolozsvár)

Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)

Pávás, napos, életfás vallomások
B. Kőrösi Ibolya-emlékkiállítás az Unitárius Egyház tanácstermében
Egy művész akkor hal meg igazán, ha elfelejtik. Ha munkái szétszóródnak, avatatlan kezekbe kerülnek, jobb esetben poros fiókok mélyén, padláson, pincében várnak a véletlen felfedezésre, az esetleges feltámadásra.
B. Kőrosi Ibolyát ilyen veszély nem fenyegeti. Művészi értékük, kelendőségük folytán munkái részben szétszóródtak ugyan a nagyvilágban, de jó kezekbe kerültek: igényes otthonok megbecsült ékeiként tartják számon őket. Alkotójuk a textilművészet egyik, kevesek által alkalmazott, különleges ágának, a Jáva szigetéről származó batiknak hódolt előszeretettel. Tette pedig ezt az ötvenes, hatvanas években, akkor, amikor az effajta technika nálunk újdonságnak számított, s csak kevesen merészkedtek a batikpipával és forró viasszal való rajzolás és utólagos festés viszontagságos területére. A sajátos módszer ugyanis rendkívül biztos kezet és alkotó fantáziát, kombinációs készséget, szín- és formaérzéket igényelt.
S a felejtés veszélye már csak azért sem fenyegeti-fenyegetheti a 2015-ben, 88. életévében elhunyt művészt, hiszen hasonló vizeken evező fia és munkásságának csodálója, Balázs László hozzáértéssel, szeretettel élteti édesanyja emlékét.
Most éppen a hagyatékban megmaradt munkákból – kendők, sálak, drapériák, ruhák, festmények – Rácz Norbert Zsolt lelkész támogatásával rendezett nagy sikernek örvendő emlékkiállítást az Unitárius Egyház Brassai utca 6. szám alatti tanácstermében.
A megnyitón többek között Kántor Lajos akadémikus, a Kolozsvár Társaság elnöke elevenítette fel a művésszel kapcsolatos emlékeit, szólt B. Kőrösi Ibolya család- és emberszeretetéről, nyíltságáról, hangsúlyozta munkássága művészi értékeit, egyediségét, amit a rendezvényen bemutatott kötet is illusztrál.
A kiállított munkák két nagy csoportba oszthatók: a tárgyi népművészetből, az eredeti, ősi, népi motívumokból táplálkozó alkotásokra, valamint közvetlenül a természetből ihletődöttekre. Utóbbiak szintén csoportosíthatók az elsődleges élményt feldolgozó, valósághű florális illetve zoomorf ihletettségű alkotásokra, s ezek absztrahált változataira valamint az elvonatkoztatás végső stádiumaként értékelhető, geometrikus alakzatokba foglalt sajátosan dekoratív megnyilatkozásokra.
Minden igazi művész önmagát adja munkáiban. Körösi Ibolya alkotásainak változatossága, tematikai gazdagsága, sajátos szín- és formavariációi, még a mértani szigort is könnyedséggel, játékosan vidám felcsillanásokkal enyhítő megnyilatkozásai komplex művészi egyéniségre, sziporkázó, jó kedélyű, életvidám alkatra utalnak. Talán legszembeötlőbb példája ennek a Lacika rajza (borítóképünkün – részlet) című munka. Amelyben a művésznek sikerült teljes mértékben azonosulnia kisfiával, átvennie a gyermeki alkotásokra jellemző, sajátos szemléletmódot, lelkiséget, létrehozva ezáltal egy sziporkázó színvilágú, megkapóan eredeti, magas művészi szinten megvalósított, magával ragadó festői kompozíciót.
A tárlat másik látványosan jellemző darabja a Pávák tánca. Kőrösi Ibolya egészen korai munkájáról van szó.
Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)

Tanári és művészi munkájában egyaránt örömét lelte
Orbán István gyűjteményes kiállítása a Minerva-házban
Sok jó művész, író, pedagógus van, olyanok azonban, akiket mindhárom kategóriában számon tartanak, jóval kevesebben vannak. Orbán István „az ő táborukat gyarapítja”, jegyezte meg Németh Júlia műkritikus a 2016 áprilisában elhunyt képzőművész-tanár gyűjteményes kiállításának szerda délutáni megnyitóján Kolozsváron. A Minerva Művelődési Egyesület és a Művelődés Galéria szervezésében létrejött eseményen ugyanakkor bemutatták a Művelődés Egyesület által megjelentetett, A szépművészet hármas útján című, Orbán István munkásságát összegző albumot.
A kiállítást méltató műkritikus szerint Orbán István grafikái összetéveszthetetlenek, „a fehér és a fekete ellentétét békévé oldja a szürkék megannyi variációja, az éles vonalbeszédet pedig a folthatásos fogalmazás variálja”. Németh Júlia felhívta a figyelmet arra is, hogy a tavaly elhunyt művész az évek során a Barabás Miklós Céh tevékenységében is részt vállalt, minden csoportos kiállításon szerepelt munkáival, ugyanakkor egyéni kiállítással is jelentkezett, de tanárként bemutatta báthorys diákjainak a rajzait is.
Művészek ritkán jó tanárok, a jó tanár nemcsak tanít, tudást ad át, hanem nevel is, kezdte beszédét Timár Ágnes, a Báthory István Líceum igazgatója, aki Orbán István tanári munkásságát méltatta a megnyitón. – Ahhoz, hogy jó nevelők legyünk, nyitott szemmel kell járnunk a földön, figyelnünk, meglátnunk és megértenünk az emberi természetet és az emberi lelket – jegyezte meg az igazgatónő. Úgy vélte, nehéz a tanári és a művészi hivatást összegyeztetni, de Orbán István ebben is kivételt jelentett, egész tanári pályafutása alatt soha nem érezték „a művész türelmetlenségét, aki a nebulók tanítására, nevelésére pazarolja tehetségét és idejét”. Az igazi nevelők figyelmével és szeretetével fordult diákjai felé, és betegségében sem hagyta cserben őket, fűzte hozzá. – Ugyanakkor, mint a Báthory-líceum tanára, felelősségének érezte, hogy feltámassza a nagy múltú iskola, a piarista gimnázium rajziskolájának hagyományát, nemcsak felkutatva és megőrizve annak tárgyi örökségét, de bekapcsolva intézményünket az iskolai képzőművészet egyetemes vérkeringésébe. Orbán Istvánnak köszönhető a Klubgaléria újraindítása is, több mint húsz kiállítást szervezett négy év alatt, közben pedig évente megszerkesztette a Báthory-naptárat, megszervezte a Báthory-napok hagyományossá vált kiállítását, és számtalan versenyre benevezte diákjait. Örömét lelte munkájában, büszke volt iskolájára, diákjaira – sorolta a képzőművész-tanár érdemeit Timár Ágnes igazgató.
A szépművészet hármas útján című, Orbán István munkásságát összegező monografikus albumról Szabó Zsolt, a kötetet megjelentető Művelődés Egyesület munkatársa beszélt, megemlítve, hogy a kiadványban igyekeztek mindenben a művész által leírt, elmondott vagy inkább csak szuggerált szándékát követni, ebben a munkában pedig óriási részt vállalt Orbánné Balaskó Erzsébet, aki a legapróbb részletket is igyekezett kideríteni, tisztázni az utalásokat.
A kiállítás május 18-ig tekinthető meg a Minerva-ház emeleti termeiben (Napoca/Jókai utca 16 szám), munkanapokon, 11 és 16 óra között.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Érzelemzónák lélekképekkel
Mattis Teutsch-kiállítás a kolozsvári Művészeti Múzeumban
Amint arról június 24-i lapszámunkban már beszámoltunk Az avantgárd jegyében címmel Mattis Teutsch János akvarelljeiből, pasztelljeiből, linómetszeteiből, festményeiből és kisplasztikáiból nyílt kiállítás június 22-én a Bánffy-palota földszinti termeiben. A brassói Művészeti Múzeum tulajdonát képező és a kolozsvári Művészeti Múzeum anyagával kiegészített tárlat Kolozsvár képzőművészeti életének kimagasló eseménye.
„Ahol ő ült és beszélt, ott mindig Európa közepe volt” – mondta a költő, lapszerkesztő, képzőművész Kassák Lajosról, a magyar avantgárd élharcosáról, az aktivizmus megteremtőjéről Illyés Gyula. De mondhatta volna Mattis Teutsch Jánosról is, akiben Kassák a jövőt vélte felfedezni, a képzőművészet fejlődési irányának egyik letéteményesét, olyannyira, hogy 1917-ben, az általa szerkesztett avantgárd folyóirat, a MA első kiállítását is az aktivista körhöz csatlakozott brassói művész munkáiból rendezte meg. És nem tévedett, hiszen Mattis Teutsch szoros kapcsolatba került a múlt századelő művészetformáló nagyjaival, a művészet szellemiségéről értekező, s azt gyakorlatba ültető Vasszili Kandinszkijjel valamint Javlenszkijjel, Franz Marc-kal és a Der Blaue Reiter (Kék lovas) csoportosulás többi, meghatározó alakjával. Sőt nem kiesebb egyéniségekkel, mint Paul Kleevel, Arhipenkóval és Marc Chagallal volt közös kiállítása.
Hogy a szülővárosába, Brassóba 1919-ben visszatért s ott megállapodott művész hogyan távolodott el a természetelvűségtől és jutott el a lírai expresszionizmuson keresztül az absztraktig, beemelve ezáltal az öreg kontinens művészeti forradalmaitól meglehetősen távol eső Erdélyt Európa kellős közepébe, arról sokan és sokféleképpen írtak. Most mégis Hevesy Ivánnak a MA folyóiratban szinte úttörőként napvilágot látott összefoglalóját idézném, miszerint Mattis Teutsch János „a természet reális formáiból absztrakt művészi formákat teremt, amelyek így már nem tárgyak szimbólumai, hanem érzések kifejezői.”
Ezeknek az érzéseknek a képi vetületeiből kapunk ízelítőt a Bánffy-palota földszinti termeiben. A kolozsvári Művészeti Múzeum egyik legjelentősebb idei rendezvénye a brassói Művészeti Múzeum jóvoltából villanthatja fel az 1960-ban elhunyt festő művészi termésének viszonylag korai és középső szakaszából (1917–1932) származó, reprezentatív munkákat.
Mattis Teutsch művészi fejlődésének, alakulásának dokumentációját nyújtja a tárlat. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)

Csodálatos, bizarr harmóniák Sipos László műveiben
Üvegkoronás királynővel, reneszánsz Madonnával, halas-madaras koronás Krisztussal, bajuszos múzsával, behúzottcipzár-szájú sárgabohóccal, papírcsákós tábornokkal találkozhatnak az érdeklődők Sipos László grafikus, festőművész Arcok – álarcok című tárlatán. A képzőművész kiállítását pénteken, a Barabás Miklós Céh galériájában nyitották meg, a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az alkotásokat Németh Júlia műkritikus méltatta, az est házigazdája Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke volt.
Kolozsi Tibor a megnyitón kifejtette: Sipos László igazi reneszánsz beállítottságú alkotó, ezt már akkor megállapította, amikor először járt a műtermében és látta, hogy a képzőművész nemcsak megmossa az összes ecsetét használat után, hanem be is csomagolja azokat, hogy a szálak ne törjenek meg és azok ne porosodjanak. – Ebből is, meg persze a képekből is látszik, hogy nagyon komolyan végzi munkáját –jegyezte meg a céh elnöke.
– Sipos László értékrendet teremtett. Sajátosat, egyénit, összetéveszthetetlent, múló divatoktól függetlent, amelyben a látszólagos összevisszaság sajátos rendezői elveknek engedelmeskedve teremti meg azt az összhangot, amely alkotásainak sava-borsát adja, és életművének egységét biztosítja – jellemezte a művészt Németh Júlia. – Csodálatos, bizarr harmóniákat láthatunk itt, de feltevődik a kérdés, hogy lehet-e egy harmónia bizarr? Lehet, mert Sipos László nem ismer lehetetlent, ha művészetről van szó – hangsúlyozta a műkritikius, aki szerint a képzőművész megalkotta sajátos, a bizarr harmóniák törvénytárát, amely megalkotásához „gondolati és művészi tisztánlátás egyaránt nélkülözhetetlen”. Munkáit algoritmusokhoz is lehetne hasonlítani, hisz Németh Júlia szerint minden alkotáson minden a helyén van és óraműpontossággal működik.
A tárlatmegnyitón a műkritikus külön-külön is elemezte a kiállított portrékat, így az érdeklődők segítségek kaptak a bizarr harmóniák megfejtéséhez, megérthették, hogyan kapcsolódnak egymásba a különböző portréelemek.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Egyre kevesebb diák a magyar oktatásban
Tavaly egyetlenegy előkészítős gyereket sem írattak be az Aurel Vlaicu Általános Iskola magyar tagozatára, így idén – értelemszerűen – nincs első osztályos gyerek a tanintézmény magyar karán.
A jó hír viszont, hogy a 2017–2018-as tanévben négy előkészítős diák van a Vlaicuban – tudtuk meg Viszhányó Arankától, az iskola aligazgatójától. Az előkészítős osztály a negyedikkel összevontan működik, összesen 14-en vannak, tanító nénijük Nagy Andrea.
A második osztályban 14 gyerek van Viszhányó Aranka keze alatt, a harmadikosok tanító nénije Tari Éva Andrea, ők összesen 11-en vannak.
Felső tagozaton, az V. osztályban 8 gyerek, osztályfőnök Petrescu Andrea (beszél magyarul!), VI. osztályban 14 diák, osztályfőnök Budacsek Terézia, VII. osztályban 10 gyerek, osztályfőnök Szabó Csilla, VIII. osztályban 13 gyerek osztályfőnök Barbócz Izabella.
A Mosóczy-telepi Aron Cotruş Általános Iskolában is összevont osztályok működnek: a II–IV. osztályos gyermekek összesen 8-an vannak, tanító nénijük Balta Emese. Csupán nyolcan vannak a másik osztályban is, az előkészítős–I.–III. osztályos gyermekekkel Vincze Német Julianna tanítónő foglalkozik.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Ipó László lélektérképei családiasan
A hűség, a helyhez és közösséghez való példaértékű kötődés, illetve az egyszerűség tükröződik Ipó László székelykeresztúri festőművész alkotásain, amelyekből kedd délután nyílt kiállítás Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán. Az alkotónak két évvel ezelőtt is volt egy nagyobb tárlata Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban, a most nyílt, kisebb kiállítás különlegessége, hogy a festőművész által kedvelt és így gyakran ábrázolt székely, magyar elemek köré épül.
A kiállítás házigazdája Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja volt, az alkotásokat Németh Júlia műkritikus méltatta, de a rendezvényen a festőművész leszármazottai, lánya és unokája, illetve a különböző portrékon ábrázolt személyek leszármazottjai is részt vettek, így hamar rendkívül családias hangulat alakult ki.
Németh Júlia a megnyitón elárulta: hatalmas meglepetés volt ez a tárlat számára, a kiállított alkotásokat eddig csak képernyőn látta, így amikor végre élőben is megtekinthette azokat, úgy érezte, hogy „mind csak kellett nézni, nézni, nézni”.
A műkritikus kiemelte: híres, tehetséges művészek, akár az átlagemberek feledésbe merülhetnek, pedig a felejtés, az értékek elvesztése bűn. Szerencsére az Ipó László hagyatéka nincs ilyen veszélyben, a családja, elsősorban fia, ifj. Ipó László vigyázott rá, majd halála után ezt a feladatot az unokája, Ipó Ildikó Imola vette át – mondta el Németh Júlia, aki a főkonzulhoz hasonlóan kiemelte a művész egyik fontos erényét, a hűséget, hisz 49 évig alkotott Székelykeresztúron. De Németh Júlia azt is elárulta Ipó Lászlóról, ami a képeken szintén visszaköszön, hogy az emberi lélek kiváló ismerője volt. „Sosem csak az arcot festette, hiszen az emberi lélek, a belső értékek, erények, szépségek kiváló ismerője volt. Ilyenformán portréi egyben sajátos lélektérképek is, amelyekből a valósághű, precíz műgonddal kivitelezett, jellegzetes formai jegyek mellett az egyén belső világa, karaktere is kiviláglik.” – méltatta a művészt Németh Júlia.
A rendezvényen részt vett a festőművész unokája, Ipó Ildikó Imola, az ifj. Ipó László által létrehozott Ipó László Alapítvány elnöke, a hagyaték legjobb ismerője. Az unoka nagyapja emléke előtt tisztelegve, az alapítványon keresztül, számos rendezvényt, emlékkiállításokat és emléknapokat is szervez.
Ipó Ildikó Imola a megnyitón elmondta: azért különleges ez a rendezvény számára, mert hidat képez múlt és jelen között, „olyan embereket ábrázolnak a portrék, akiket megéri éltetni, és akiknek a leszármazottai jelenleg itt vannak.” A jelenlevő leszármazottak közül a megnyitón felszólalt Gyallai-Pap Sándor költő lánya és Molnár István néprajzkutató unokája is. Mindketten elmondták, személyesen ismerték a festőművészt, gyermekkori emlékeik kötődnek hozzá. Gyallai-Pap Sándor és a festőművész barátok voltak, akiket Erdély imádata kötött össze, míg a néprajzkutató munkája lenyűgözte a festőművészt, derült ki a megnyitón.
A rendezvényen közreműködött Kozsik József színművész.
A kiállítás október 18-ig látogatható Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán (Főtér 23. szám).
Sarány Oroslya / Szabadság (Kolozsvár)

Viszonylatok
Az ötszáz éves reformáció valamint Arany János és Kodály Zoltán születésének kétszázadik illetve százharminc ötödik évfordulója alkalmából rendezett Viszonylatok című képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont Kolozsváron az evangélikus egyház Reményik Sándor Galériája. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) és az Apáczai Galériának a szervezésében megnyílt tárlaton ötvenöt hazai és külföldi művész hatvanhét, a tematika ihlette munkája – festmények, grafikák, szobrok, kerámiák – tekinthető meg november 30-ig, munkanapokon 9-18 óra között.
Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete apáczais kiállításainak sajátos hangulatuk van. Megálmodójuk, Székely Géza művészpedagógus évek hosszú sora óta munkálkodik eme sajátos jelleg kialakításán és megőrzésén: jelesül a kerek évfordulók meghatározta tematikus tárlatok megszervezésén. S ha ezek az évfordulók néha látszólag egymástól nagyon is távol álló eseményeket, személyiségeket hoznak össze, amilyen volt például a hétszáz éves Kolozsvárt, Shakespearet és Kandinszkijt megidéző tárlat, vagy a Johann Sebastian Bachot, Orbán Balázst és Moholy Nagy Lászlót, illetve Hamvas Bélát, Kassák Lajost és Tamási Áront egy fedél alá terelő kiállítás, ezt a mostanit, a kerek évfordulós egybeesésen túl is, a tökéletes tematikai összhang jellemzi. Hiszen mind a reformációnak, mind pedig Arany János és Kodály Zoltán munkásságának az eredeti, tiszta forrásból táplálkozó megújulás, a nemzeti értékek, az anyanyelv és zenei anyanyelv ápolása, védelme, gazdagítása volt a meghatározó tényezője.
Az Apáczai Galéria felújítási munkálatai miatt a jelenlegi tárlatnak az evangélikus egyház működtette Reményik Sándor Galéria nyújt otthont. Ez a tény pedig még fokozza is ezt a sajátos harmóniát, amire Fogarasi Szép Krisztina, a tárlat kurátora jól ráérzett.
A kétszáz ezelőtt született Arany János hatvanhat éves korában, 1882 októberében hunyt el, két hónappal később, 1882 decemberében pedig megszületett Kodály Zoltán. „Arany János az én előrevetett árnyékom, vagy én neki árnyéka” – írta a zeneszerző pályájának kezdetén. És nem véletlenül, hiszen a zeneköltő sok mindenben folytatója és kiteljesítője a költő által elkezdetteknek. Arany ugyanis népdalokat is gyűjtött, sőt dallamukat saját kezűleg kottázta le. A sokáig kiadatlanul maradt, 150 népdalt tartalmazó gyűjteményt pedig halálának 70. évfordulóján az akkor éppen 70 éves Kodály adta közre. A klasszikusaink verseire komponált Megkésett melódiái között pedig két megzenésített Arany-vers található. De Kodály több népballadát is feldolgozott, beemelve azokat a magas művészetbe, ami szintén Arany hatást sejtet. Mindez valahol természetes is, hiszen klasszikusaink, és köztük Arany János munkássága a mai napig termékenyítőleg hat. A babérkoszorú díjas Balla Zsófia például éppen a napokban vallotta be a Kolozsvár Társaságnál, egy Demény Péterrel folytatott beszélgetésben, milyen élvezettel merül el Arany költészetében. S amikor azt olvasom klasszikusunk Régi panasz című versében hogy „Mennyi szájhős! Mennyi lárma!/ S egyre sűlyedt a naszád” másfél évszázaddal ezelőtti szavai annyira találóak, hogy íróját akár kortársamként is tisztelhetem.
S talán az sem véletlen, hogy a 200 éve született költőt Nagy-Britanniában idén Montgomery díszpolgárává avatták. Október 22-én, halála 135. évfordulójának napján pedig a királyi önkény ellen tiltakozó, máglyahalált halt walesi bárdok története fényfestéssel elevenedett meg a walesi főváros, Cardiff 12. századi templomának falain. A patinás település főterén, a „magyar Shakespeare” révén, ahogyan Montgomery polgármestere nevezte költőnket, több százan ismerkedhettek saját történelmükkel, és hallgathatták meg angol fordításban a Walesi bárdokat. Az Arany-évfordulóról a BBC is megemlékezett, sőt az is elhangzott, hogy neki köszönhetően a történetet többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.
Ami pedig a költő és a reformáció kapcsolatát illeti, Pröhle Gergelynek, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának a közlése alapján éppen a magyar kálvinista egyház 1567-es megalakulásának színhelyén, Debrecenben, született meg „Arany első ismert kézirata, a debreceni református kollégiumban, feltehetően stílusgyakorlatként írt prédikáció.” Élete utolsó évében pedig úgy vélte: „Jó éneket írni nincs a mai kor szellemében, mert vallási élet nélkül költői sincs”. Vajon ma mit mondana? De persze azóta eltelt 135 esztendő. Pröhle szerint pedig: „Kár azon merengeni, hogy mit gondolna Arany a „mai kor szelleméről”, (...) ugyanakkor egyházainknak, gyülekezeteinknek is oda kell figyelniük a kortárs kultúrára, irodalomra, azokra a jelzésekre, amelyek az e világban élő protestáns közösség felé érkeznek. (…) a hagyomány jegyében, ismeretében vitázhatunk, eszmét cserélhetünk hitről, szabadságról, modernitásról, nemzeti identitásról. Egyet nem tehetünk meg, éspedig hogy elzárkózunk a kívülről jövő hatások elől, bármily sokkolók is legyenek azok olykor. A bezárkózás ugyanis egyenes út a szellemi tunyaság és az eljelentéktelenedés felé”– véli a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, evangélikus országos felügyelő.
Egyébként minden bizonnyal sokkoló, kívülről jövő hatás lehetett maga a reformáció is, mégis már fél évezreddel ezelőtt termékeny talajra talált nálunk. S ha csak Szenczi Molnár Albert latin-magyar szótárára, magyarra átültetett zsoltáraira és bibliafordítására gondolunk, olyan kincsekkel gazdagodtunk, amelyek évszázadokra meghatározták nyelvünk alakulását. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)