Illegális bevándorlás - Szőcs Géza: egyszerre kell érvényesülnie a lelkiismeretnek és a felelősségtudatnak
A migráció kezelése során egyszerre kell érvényesülnie a lelkiismeret szavának és az európai kultúra iránti felelősségnek - hangsúlyozta Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke a szervezet által hétfőn Budapesten rendezett konferencián, amelyen közép-európai irodalmi személyiségek tekintették át a kérdést.
Az Európa válaszúton - meg kell-e mentenünk Európát? című tanácskozáson Szőcs Géza kiemelte: az európai értékrend egyik meghatározó pillére a testvériség, vagyis a szolidaritás az elesettekkel, a rászorulókkal, a szerencsétlenekkel.
Amikor Európa jövőjéről beszélünk, a lelkiismeret szavára ugyanúgy kötelességünk odafigyelni, mint a felelősség parancsára, amely az európai értékrend felszámolásának vagy átalakításának minden kísérletére határozott tagadó választ kell, hogy adjon - tette hozzá.
Mint mondta, az 1980-as években unalomig emlegetett "európai ház" ma a vihar kapujában áll, miközben alapvető igazság, hogy az érkezők "nem az Európai Unióba akarnak jönni, hanem Németországba", ezért is megkerülhetetlen Berlin szerepe, helyzete, jövője ebben a kérdésben.
A Szlovákiából érkezett Jozef Banás a vitában a Himalájában fekvő kis állam, Bhután példáját hozta fel, ott ugyanis nem a GDP, hanem a nemzeti boldogság növelése a legfőbb szempont, márpedig szerinte Európában is arra volna szükség, hogy gürcölés helyett örömteli munkát végezzünk, egészséges élelmiszerhez jussunk.
Az általa kívánatosnak nevezett megoldásban tényleges közösségek léteznek, a kultúrát nem őrli fel a globális szürkeségre törekvő szabadpiac, a nagyhatalmak pedig nem próbálják a "terrorveszéllyel fenyegetve szárnyaik alá terelni" a kisebb államokat.
Jozef Banás szerint az EU vezetése rossz kezekben van, de a működési mechanizmusok sem megfelelőek, hiszen "az Európai Unió minden szabálya olyan helyzetre épít, amikor nem történi semmi", így most ezek alkalmazhatatlanok. A helyzet kezelésének lényeges elemeként említette, hogy állítsák le a közel-keleti öldöklést, és segítsenek a harcok elől elmenekülteknek a szülőhazájukban boldogulni.
David Zabransky cseh író szerint "ez a konfliktus nincsen felkészülve a hordákra". Megjegyezte az is: "ez a válság újra leeresztette a vasfüggönyt", hiszen a helyzet azt mutatja, hogy a kommunizmustól negyedszázada megszabadult országok és Németország "nem eveznek egy hajóban".
A Lengyelországból érkezett Maciej Zieba arra hívta fel a figyelmet: minél inkább a szabadság felé fordulunk, annál kisebb biztonsággal számolhatunk, de ez fordítva is igaz. Európát egy nagymamához hasonlította, mondván, polgárai számára a kontinens nem termékeny és nem vonzó.
Hozzátette, hogy különbséget kell tenni a menekültek és a gazdasági bevándorlók között, és a közép-európai történelem viharaira utalva kijelentette, a mi népeink is megtapasztalták, nagylelkűnek és szolidárisnak kell lenni azokkal, akik szükséget szenvednek.
Mircea Dinescu román költő - utalva arra, hogy nehezen szólhat elfogulatlanul a témában, amikor négymillió honfitársa keresi boldogulását Nyugat-Európában - megjegyezte, az exodus mellett az európaiak előítéletességével is meg kell küzdeni. Utalt arra, hogy mint azt a régi erdélyi temetők is tanúsítják, Európa e részében nem szóvirág vagy vágyálom volt egykor a multikulturalizmus.
A szintén román Dorin Tudoran arról beszélt, Brüsszelnek nincsen joga önhatalmúlag perifériát kijelölni, pedig "úgy tűnik, politikai autizmusában ezt teszi", vagy háttérbe szorítani "az országprojekteket", ezért ha Európát akarunk, annak egyenlő nemzetek szövetségének kell lennie.
A befogadás egyik okaként említette, hogy a németeknek a második világháború vége óta bűntudatuk van, hozzátéve, ettől még nem várhatják ugyanezt más államoktól is. Közölte, Európa túl sokat vesztett a saját vallásháborúin ahhoz, hogy másokét a határai közé engedje.
A magyar származású, évtizedekig a BBC-nél dolgozó Sárközi Mátyás arról beszélt a konferencián, elfogadhatatlan, hogy egyes államok kvótarendszert akarnak kényszeríteni másokra, ugyanakkor kellő válogatás után Magyarország "talán befogadhatna" embereket a Közel-Keletről.
A magyarság kitűnő asszimilátor - jelentette ki, hozzátéve, az így érkezettek beilleszkedését támogatni kellene, a kirekesztésre nulla toleranciával tekintve, egyben elutasítva a vallási alapú iszlám törvénykezés, a saría bevezetésének bármilyen formáját is.
(MTI)

Nem minden iskola ünnepel pünkösd másodnapján
Május 16-án, pünkösd másodnapján a legtöbb magyar óvodás és iskolás otthon töltheti az ünnepnapot. Vannak azonban kivételek, ugyanis nem minden iskola vezetőtanácsa tartotta fontosnak, hogy a magyar oktatók és diákok vallási jogait tiszteletben tartsa, szabaddá tegye a hétfői napot. Ezzel közvetett módon arra kötelezik őket, hogy néhány héttel később, az ortodoxok pünkösdjét ünnepeljék.
Pünkösd másodnapja hivatalos ünnep, így az előírásoknak megfelelően a munkavállalók vallási hovatartozásuk függvényében kivehetik idén május 16-át vagy a június 20-át. Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő érdeklődésünkre közölte: a román és magyar tagozatos tanintézetekben a vezetőtanács dönt arról, melyik tagozat mikor szabad. Hozzátette, általánosan bevett szokás, hogy mindkét hétfői napot minden diák számára szabadnak nyilvánítják.
Az általunk megkérdezett marosvásárhelyi iskolák nagy többségében valóban mindkét pünkösd másodnapját szabadnak nyilvánították, de az egyiket be kell pótolni. Hétfőn a Tudor Vladimirescu, a Liviu Rebreanu, az Alexandru Ioan Cuza, a Bernády György Általános Iskola magyar diákjai otthon ünnepelhetik a pünkösdöt. Az Elektromaros Szakiskola aligazgatója, Selyem Zoltán elmondta, ők is úgy döntöttek, hogy minden diáknak megadják mindkét hétfőt, majd az egyiket be kell pótolni.
Kivételt képez azonban a marosvásárhelyi Mihai Eminescu Pedagógiai Gimnázium, ahol az óvodások és a 9–12. osztályos diákok hétfőn is iskolába mennek. Szilágyi András aligazgató szerint a tanintézet vezetőtanácsa döntött így, részben azért, mert a tizenkettedikesek két hét múlva végeznek, s szükségük van minden napra, hogy befejezzék a tananyagot.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

A székelyek címereiről, Keöpeczi Sebestyén József heraldikusról és Háromszék címerkincséről (Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszus)
A székely közösség címereiről, valamint Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikusról tartott előadást dr. Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus a négyéves szünet után május 12–14-e között Jászvásáron megrendezett Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson. Ugyanott bemutatták Szekeres Attila István Kovászna megye címerkincsét feldolgozó, gazdagon illusztrált, román nyelven megjelent könyvét. A több mint félszáz előadó között a sepsiszentgyörgyi szakember volt az egyetlen magyar. Előadásait nagy érdeklődés övezte és siker koronázta, a hallgatóság megköszönte, hogy ezekről a számukra ismeretlen kérdésekről tájékozódhatott. Sokan most hallottak először arról, hogy magyar heraldikus készítette Románia királyi címerét.
A székely közösség címerei
A kongresszus második napján tartott előadásán Szekeres Attila István bemutatta a régi vagy ősi és új vagy újabb székely címert. Az elsőt úgy határozza meg a korábbi heraldikai szakirodalom, mint kék mezőben medvefőt, szívet és koronát átszúró kardot tartó, könyökben hajlított, jobbra fordult páncélos kart, ám a címerpajzs mezeje kezdetben vörös volt. Utóbbi sokkal egyszerűbb, kék mezőben jobbról naparc, balról növekvő holdsarló, emez néhol megszemélyesített, máshol nem. Az előadó bemutatta a székelycímeres emlékeket. Ismertette az 1659. május 24.–június 15-e között Szászsebesen tartott Országgyűlés határozatát, melyben törvénybe foglalták a székely rendi nemzet jelképeit: „A pecsétek pedig ilyenek légyenek: (…) A székelységnek légyen egy fél hold és nap, környülvaló irása: Sigillum nationis Siculicæ.” Az előadó számos példát mutatott be a székely jelképek alkalmazására, továbbá a vármegyék növekvő sasával és a szász közösség hét bástyájával való közös használatára is.
Keöpeczi Sebestyén József
Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) erdélyi címerművészről, heraldikusról a kongresszus harmadik napján tartott előadást Szekeres Attila István. Sebestyén 1903–1914 között a Kolozsváron kiadott Genealógiai Füzetek munkatársa, 1903–1911 között társszerkesztője. A folyóiratban, melynek megszűnése után Budapestre távozott, közel száz rajza, főleg címerrajza és tizenhat tanulmánya jelent meg. 1915-től hivatalosan használhatta az országos levéltár megbízott címerfestője titulust. Ebben a minőségében ő rajzolta meg a Magyar Királyság 1915-ös középcímerét és pecsétrajzát. Az első világháborút követően a Székely Hadosztályban harcolt, annak fegyverletétele után tiszttársaival együtt a brassói Fellegvárba internálták. Onnan a háromszéki Köpecre került. 1919–1940 között itt élt családjával. Nevéhez fűződik a Román Királyság 1921-es címerének megalkotása. 1926-ban címerekkel díszítette a köpeci református templom belsejét. A bécsi döntést követően Kolozsvárra költözött, az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Számos címertani, művészettörténeti, építészettörténeti tanulmányt közölt. Rengeteg címert festett, sok könyvjegyet rajzolt, emléktáblákat díszített, címerekkel díszített családfákat állított össze. Jelentős műemlékvédelmi tevékenysége is, de igazán kimagaslóan a heraldikát – címertudományt és címerművészetet egyaránt – művelte. Címerfestményei, heraldikai rajzai művészi kivitelűek.
Kovászna megye címerkincse
Szekeres Attila István 2013-ban megvédett doktori dolgozatát bemutató, Háromszék címerkincsét feldolgozó, az árkosi Tinta Kiadónál megjelent könyvének (Patrimoniul heraldic al județului Covasna) „ősbemutatójára” az országos kongresszuson került sor. A kötetet Tudor R. Tiron bukaresti heraldikus méltatta. A könyv nagy részét a címerek bemutatása teszi ki. Ez elsősorban területi felosztás szerint történt, három kistérségbe csoportosítva: Erdővidék, majd Sepsiszentgyörgy és környéke – amely magában foglalja az egykori Sepsiszék nagy részét és a valamikori Felső-Fehér vármegyéhez tartozó Székföldjét –, utóbb a Kézdi- és Orbaiszéket felölelő Felső-Háromszék következik. Az ezek területén található egyházi és világi épületeken, illetve azok belsejében, valamint temetkezési helyeken fellelhető címerek feldolgozása mellett az ismertető vázlatosan kitér a település múltjára és az épület történetére is. A területi felosztás mellett külön-külön fejezet tárgyalja a sepsiszentgyörgyi székhelyű Székely Nemzeti Múzeumban és a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban őrzött címereket, majd a Románia Országos Levéltára Kovászna megyei hivatalában található nemeslevelek címereit. Külön fejezet foglalkozik a közigazgatási címerekkel, azok megjelenésétől napjainkig. Végül a bemutatott címerek többféle osztályozása következik fajtájuk, elhelyezkedésük, keletkezési idejük, anyaguk, előállítási módjuk szerint, valamint a tulajdonosaik számát véve figyelembe. (M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek) (10.)
Kezdetben a szabályzat a román nyelv és Románia történelmének oktatását csak akkor tette kötelezővé, ha az illető iskolába román gyermekek is jártak. 1903-ban Spiru Haret a királyi himnusz kötelező eléneklését is bevezette, a román nemzeti ünnepeken és iskolai ünnepségek alkalmából szervezett előadásokon is kötelezővé tette a hazafias dalokat, szavalatokat és a román népi táncokat. Haret szerette volna, ha a tanulók a szünetekben is románul beszélnek: „gyermekeink a tízperces szünet alatt nem társalognak eleget románul”, hányta a magyar iskolák vezetői szemére.
A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem, földrajz és olvasókönyvek használata. Mivel nem voltak Romániában összeállított magyar tankönyvek, a bukaresti református közösség pályázatot írt ki, és egyidejűleg közzétette a Bukaresti Közlönyben a tankönyvekre vonatkozó előírásokat tartalmazó miniszteri rendeletet. (...)
Kertész József tanító, aki Bukarestben tanított 1893–1895 között, összeállított egy, az előírásoknak megfelelő olvasókönyvet a II–III. osztályok számára. Csak a tankönyv kéziratához sikerült hozzájutnunk. A kéziratban Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata is helyet kapott; megzenésítve mindkettő bekerült a református zsoltárok közé: a 346., Isten, áldd meg a magyart kezdetű, illetve a 408., Hazádnak rendületlenül... kezdetű zsoltárként. Ezt a két zsoltárt, az 55., a bibliai Dávidnak a Zsoltárok könyvéből átvett zsoltárával együtt aztán évtizedekre betiltották, mivel „sértik a román nép hazafias érzelmeit”. Az erdélyi református püspökség csak az 1999-es kiadásában vette vissza hivatalosan a három zsoltárt a zsoltároskönyvbe. Kertész tankönyvében volt egy Petőfi- és egy Arany-vers is, Benedek Eleknek egy elbeszélése és egy olvasmány a magyarok eredetéről. Mást semmit sem tudhattak meg a gyermekek Magyarországról; maga az ország neve is csak elvétve bukkan fel a 134 olvasmány során. A szerző különbséget tett a haza és az otthon közt, kijelentve, hogy a romániai magyaroknak Románia az otthonuk. A gyermekek mégiscsak megtudhattak egyet-mást Székelyföldről, két, az erdélyi tankönyvekből átvett olvasmányból.
Kertész tankönyvének eredeti része a románokról és Romániáról s elsősorban a magyar szórványról szól. Hét leckének a román történelem a témája: a fanarióta uralom, a Tudor Vladimirescu vezette felkelés, a román társadalom nagy változásai Cuza alatt, a függetlenségi háború, a plevnai és grivicai harcok, I. Károly király uralkodása. Más olvasmányok Románia természeti szépségeit és jelen megvalósításait mutatják be: a vasúti hálózatot, Sinaiát és Jászvásárt. Több olvasmány is szól a bukaresti magyarok életéről és foglalkozásaikról: a kocsigyártókról, kovácsokról, asztalosokról, kőművesekről, cipészekről stb. A magyarok békésen élnek együtt a románokkal és szeretik őket becsületességükért és szorgalmukért, állítja a szerző. Felsorolja a román városokat, ahol magyar iskola és templom van, és Mihály László etnográfus adatai alapján a moldvai és bukovinai magyar csángó falvakról is említést tesz. A tankönyv a szerző két saját fordítását is tartalmazza: a királyi himnuszét és egy, a Dâmbovița „édes vizéhez” szóló versét.
A tankönyvet jóváhagyták, és 1901-ben meg is jelent. A szerző legjobb szándéka ellenére a könyv a nemzeti történelem emlékezetből való kitörlésével fontos szerepet játszott a magyar szórvány asszimilációjában. 1904-ben több nagy botrány robbant ki az idegen iskolák nem megfelelő működése miatt; a hatóságok és a parlament figyelme elsősorban a Notre Dame de Sion bukaresti és vidéki ( Brăila, Galac és Jászvásár) katolikus iskolahálózatra irányult.
Az Oktatásügyi Minisztérium Állandó Tanácsa megvizsgálta az intézet ellen felhozott vádakat és ideiglenesen felfüggesztette működését. Csak néhány magas rangú ember közbelépésének köszönhették az enyhe büntetést, kiknek gyermekei ebbe a katolikus iskolába jártak; a tanulók közt ortodox papok leányait is megtalálhattuk.
Egy 1904-es parlamenti felszólalásban Petre Grădișteanu szenátor, aki ennek az iskolának, de a magyar református iskolának is esküdt ellensége volt, az idegen iskolák bezárását követelte. Spiru Haret elismerte, hogy ellenőrző eszközei korlátozottak, de már 1903-ban határozatban utasította a Notre Dame de Sion intézet iskoláit, hogy „a román nyelvet és vallást megfelelő módon tanítsák”, és a magyar iskolák csak azzal a „tételesen megszabott feltétellel” működhetnek, hogy „egyetlen román gyermeket se fogadnak”.
Spiru Haret álláspontja az idegen iskolákkal – és általában a nem románokkal – szemben egyre radikálisabbá vált, ahogy az a nacionalista iskoláról (Școala naționalistă) szóló brosúrájában is olvasható. Az idegen felekezeti iskolákat kimondottan veszélyesnek tartotta, és szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani. „Valóságos államok az államban – mondta felháborodottan –, amelyekhez senki sem mer hozzányúlni.” Nem akarta, hogy külföldi tanárok tanítsanak ezekben az intézetekben, mivel szerinte ellenségesek voltak a román állammal szemben és a románok megvetésére tanították diákjaikat. Első ízben Haret hozta szóba azokat a más nemzetiségű – és mint ilyen, a román népszámlálásokon figyelmen kívül hagyott – román állampolgárokat, akik kompakt tömegben élnek „évszázadok óta itt letelepedve”. A bolgárok, ruténok, magyarok egész falvairól volt szó, akik elfogadhatatlan módon nem akartak megtanulni románul. A moldvai magyar falvakban a román állam iskolái, ahol kizárólag románul tanítottak, „üresen állnak”, és a gyermekek a „moldvai magyar gyerekek ábécéskönyvét” és a „romániai magyarok kalendáriumát” használják, utalt Poliány Képes Naptárára; ezek a könyvek minden háznál megvoltak, és a papjaik örök kárhozattal fenyegették azokat, akik román iskolába merészelték küldeni gyermekeiket. Azt állította, hogy „nem arról van szó, hogy elfelejtessük nyelvüket, azt megtarthatták”, de fel sem merült a nemzetiségi tannyelvű iskolák alapítása, hanem kizárólag román nyelven folyt a oktatás, a legjobb tanítók segítségével, akik ezért fizetéskiegészítést is kaptak. Ezzel megtörtént volna az asszimilálásuk: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”.
A moldvai csángók elleni offenzívának több évtizedes múltja van a román politikában. Röviddel az 1857-es ideiglenes díván ülése után, Cuza idejében, egy szabófalvi származású képviselőjük révén a csángók román állampolgárokká váltak. Demény Lajos szerint ez a csángó képviselő Ioan Robu, jelenlegi bukaresti katolikus érsek őse volt.
Tudjuk, hogy volt egy szabófalvi származású, Mihai Robu nevű jászvásári püspök a két világháború között. A jászvásári papnevelde, a „janicsáriskola” végzettjeként 1924-ben nevezték ki. Netzhammer püspök így írt erről: „a nemzetiségiek, és mindenekelőtt a magyarok nemkívánatosak”. A román hatóságoknak nem kellett aggódniuk, a csángó püspök kijelentette ugyanis, hogy nincs módjában magyar iskolákat alapítani a csángóknak, és magyar papokat sem tud biztosítani számukra, mert „én nem csinálhatok nemzetiségi mozgalmat, nem is politizálhatok, mert az egyház célja a lelkiség”. Habár az 1866-os alkotmány biztosította a vallásszabadságot a csángóknak is, évtizedekig nyomás nehezedett rájuk, hogy megtagadják nyelvüket. Ismert egy magyar pap esete, aki feletteseitől szigorú megróvásban részesült, amiért magyarul merészelt misézni, merthogy ezzel a nyelvvel „kompromittálta a katolicizmust”. Közvetlenül az egyesülés után, az új kormány azonnal a csángók elrománosítását célzó politikába kezdett, V. A. Urechia, a vallásügyi osztály főnöke jogalkotási lépései révén, amely során a katolikusok is a román állam felügyelete alá kerültek volna. Kormányhatározattal megalapították a jászvásári katolikus püspökséget és papneveldét, azonban ezeket a határozatokat nem léptették érvénybe. Urechia mégis megszerezte a Román Fejedelemségekben tevékenykedő, a Propaganda Fide kongregációnak alárendelt katolikus papok beleegyezését a moldvai magyar papok eltávolításához. Teljesen azonban nem sikerült eltüntetnie őket, 1868-ban, a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I. C. Brătianu liberális politikus még magyar kémeknek titulálta őket.
A magyarok asszimilációjában döntő és áldatlan szerepet játszott a román állam fennhatósága alatt álló jászvásári katolikus püspökség. 1884-ben a moldvai egyházmegye 65 ezer hívőt számlált; gyanítható, hogy nagyrészük magyar csángó volt, ezt a feltételezést Netzhammer püspök is megerősíti. Véleménye szerint, amelyet jóval később, 1918-ban egy, az osztrák–magyar közös külügyminiszternek, Czernin grófnak benyújtott kérésében is kifejtett, szükséges, hogy a romániai hívek megőrizzék anyanyelvüket, a román kormánynak kötelessége nem gátolni az anyanyelvű hitgyakorlást, és „biztosítani utódaik számára, hogy megtanulhassanak legalább írni és olvasni anyanyelvükön”. Mintegy 80 ezer román állampolgárságú katolikus csángó élt, elsősorban Bákó és Roman körzetében, valamint 3000 bolgár katolikus a főváros környékén (Ciopleán és Popești-en). 1920-ban kijelentette, hogy a moldvai egyházközség „több mint nyolcvan százalékban földműves magyar csángóból” áll. A püspök hivatkozik egy, a D. Sturdza vezette román kormány és Dominicus Jaket jászvásári püspök közti titkos megállapodásra is, amelyben megtiltották a magyar nyelvű prédikációkat és hittanórákat a csángók számára. 1893-tól a katekizmust csak román nyelven tanították.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Szólásszabadságból elégtelen” diplomával „tüntette ki” a Maros megyei csendőrséget egy civil szervezet
Szólásszabadságból elégtelen diplomával tüntette ki az ActiveWatch bukaresti civil szervezet a Maros megyei csendőrséget azért, mert „hazafias bírságot” rótt ki a Marosvásárhelyen március 10-én tartott székely szabadság napja mintegy száz felvonulójára.
Erről Adrian Szelmenczi, a szólásszabadság romániai helyzetével foglalkozó civil szervezet aktivistája számolt be szombaton egy, a regionalizmusról és az önkormányzatiságról tartott kolozsvári román–magyar kerekasztal-beszélgetésen. Elmondta, a diplomát egy székely zászlóval együtt postázták a csendőrségnek. Az aktivista kijelentette: szervezetét nem az autonómia érdekli, hanem az, hogy lehet-e róla vitát folytatni. Hozzátette: a román hatóságok az alkotmány megmásíthatatlan 1. cikkelyére hivatkozva – mely Romániát szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállamként határozza meg – gyakorta már az autonómia követelését is alkotmányellenesnek tekintik. Megjegyezte, hogy kettős mércével mérnek az autonómiakövetelések ellen fellépő hatóságok, mert ugyanúgy megváltoztathatatlan az az alkotmányos cikkely is, amelyik Romániát köztársaságként határozza meg, a királyság visszaállításáról viszont lehet vitát folytatni. Úgy vélte, nemcsak a magyarságra érvényes a Trianon-komplexus, hanem Romániára is, amely 98 évvel az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyulafehérvári nagygyűlés után is „háborúban legyőzött félként” kezeli a magyarokat. „Mintha az állam a kisebbségek ellen alakította volna az alkotmányt és a törvényeket, pedig ezeknek minden állampolgárra tekintettel kellene lenniük” – jelentette ki az emberi jogi aktivista.
Lucian Constantin, a Demokratikus Erdély Liga elnöke kijelentette: Románia az Európai Unió legközpontosítottabb állama, és állampolgárai közül csak kevesen ismerik fel, hogy a centralizált struktúra megőrzésével a jobb élet esélyéről mondanak le. Az Erdély autonómiájáért fellépő szervezet azért küzd, hogy Románia régiósítása a történelmi régiók visszaállításával történjék. Lucian Constantin kijelentette, a nagy pártok bizonyították, hogy nem vállalják a régiós érdekek képviseletét. Örvendetesnek mondta, hogy Erdélyben és Moldvában is regionális pártok jelentek meg.
A Demokratikus Erdély Liga egyik alapítója, Tudor Duica úgy vélekedett, az erdélyiek semmiképpen sem engedhetik meg, hogy Bukarest a történelmi hagyományokat felrúgva alakítsa ki az ország régióit. Emil Aluas, a Pro Vest Alapítvány elnöke szerint az erdélyieknek maguknak kell kezdeményezően fellépniük, mert Bukaresttől nem remélhetnek jó megoldásokat. Azt is hozzátette, hogy a „senkit ne sértsünk meg” elven alapuló érdekérvényesítés mindeddig nem vezetett eredményre, ezért határozottabb fellépésre van szükség.
A rendezvény szervezője, Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári polgármesterjelöltje azért tartotta fontosnak a kerekasztal-beszélgetést, mert szerinte megkerülhetetlen a nyílt és őszinte párbeszéd a két közösség között.
„Ismernünk kell egymás történelmét és hagyományait, és közelíteni kell álláspontjainkat. Nem »pártbeszédre«, két párt egy mandátum idejére érvényes megegyezésére van szükség, hanem alulról jövő közösségi kezdeményezésekre” – jelentette ki Fancsali Ernő.
MTI

Erdély.ma

A másság hangjai Kolozsvárról
Nemcsak azért érdemes figyelni a Kolozsváron a román–magyar kerekasztalon elhangzott nyilatkozatokra, mert kritikus szavakkal illették a székely szabadság napján hazafiasan bírságoló marosvásárhelyi csendőrséget, hanem mert a kincses városból immár a jó értelemben vett erdélyiség hangjai szólnak.
És bár e regionalizmusnak természetesnek kellene lennie – nálunk semmi nem természetes! –, volt idő, nem is oly nagyon régen, amikor Kolozsvár a dohos és a vad nacionalizmus otthonát jelentette. Ami persze nem szívódhatott fel nyomtalanul...
A regionalizmusról és az önkormányzatiságról tartott kolozsvári román–magyar kerekasztal-beszélgetésen tehát az ActiveWatch bukaresti civil szervezet megrótta, azaz „szólásszabadságból elégtelen” diplomával tüntette ki az általa túlbuzgónak tartott Maros megyei csendőrséget. Adrian Szelmenczi azt is megjegyezte, Romániában 98 évvel a gyulafehérvári nyilatkozat után is „háborúban legyőzött félként” viszonyulnak a magyarokhoz, olyan, mintha az állam kisebbségei ellenében fogadta volna el alkotmányát. Lucian Constantin, a Demokratikus Erdély Liga elnöke szerint Románia az Európai Unió legközpontosítottabb állama, és saját polgárai közül is csak kevesen ismerik fel, hogy a centralizáció átmentésével a jobb élet esélyéről mondanak le. E szervezet egyébként Erdély autonómiáját tűzte zászlajára, s célja, hogy Románia régiósítása a történelmi régiók visszaállításával történjék. Tudor Duică, a Demokratikus Erdély Liga társalapítója úgy vélekedett, az erdélyiek semmiképpen sem engedhetik meg, hogy a főváros a történelmi hagyományokat felrúgva alakítsa ki az ország régióit. Mi több, Emil Aluaş, a Pro Vest Alapítvány elnöke egyenesen azt javasolta, az erdélyieknek maguknak kell kezdeményezően és határozottabban fellépniük, mert Bukaresttől nem remélhetnek jó megoldásokat.
Persze, ezek egyelőre csak szavak. Ám a regionalizmus erdélyi, sőt, romániai képviselőinek gondolatait érdemes rögzíteni, kiindulópontként kezelni, mert céljuk közelíthető az erdélyi, székelyföldi magyarok céljához. Hiszen önérzetes bánsági, bukovinai, máramarosi – a sor folytatható – emberekhez hasonlóan mindannyian jobb életminőséget, azaz kevesebb központosítást és korszerűbb államot szeretnének. Azt, hogy sorsuk fontos kérdéseiről maguk dönthessenek, s ha ezt önrendelkezésnek vagy autonómiának nevezzük, pusztán meghatározás kérdése. A másság Kolozsvárról érkező hangjai pontosan azt igazolják, hogy e vágy nem csupán valami székelyföldi, sokak által becsmérelt sajátosság, hanem egyetemes és emberi célkitűzés. Kapaszkodjunk tehát bátran Lucian Constantin nézetébe: mivel alig hihető, hogy lenne épeszű ember, aki elutasítana egy jobb romániai életminőséget, vélhetően csak idő kérdése, és a valós regionalizmus érdekében nem ezrek, hanem tízezrek, százezrek fognak szövetkezni.
Szépen, okosan és békességben, hiszen másként nem is érdemes.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvlámpással Csíkszeredában
Ferencz Kornéliával úgy kerekedett ki az alábbi beszélgetés, hogy készülő könyvem megírásához, a hoz gyűjtögettem az adatokat. Ez okból körülnéztem Csíkszereda könyves emberei között, és hamar felismertem, hogy ama régiek közül ő az egyetlen, aki ma is a szakmában dolgozik – immár három és fél évtizede, és/mert ebben találta meg nemcsak a megélhetési lehetőségét, hanem hobbiját, sőt elhivatottságát is. Iskolai végzettsége szerint könyvesbolti eladó és könyvtáros. Előbbihez a 90-es évek elején kapott bizonyítványt Budapesten, utóbbit egyetemi szinten tanulta az ELTE könyvtártudományi szakán és diplomázott belőle. Úgynevezett librárképzés Romániában is létezett az átkosban, kétéves technikumként Bukarestben. A mai közvélekedéssel ellentétben: csak kell hogy legyen valami tudomány és haszon ezekben a könyvesiskolákban, ha évekbe, szakdolgozatokba, vizsgákba kerül a bizonyítvány! A három alapelv tulajdonképpen mindkettőben közös: könyvek beszerzése,besorolása az állományba és „értékesítése” – vagyis eljuttatása a vásárlóhoz, olvasóhoz.
– Mikor kerültél a könyves szakmába?
– 1980-ban raktári dolgozóként kezdtem a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalatnál. Különben édesapám is ott dolgozott. A könyv tehát először – munkám szerint, mert nyilván addig csak olvasnivaló volt – cipelni, csomagolni, tenni-venni való tárgyként, áruként jelent meg az életemben. Elképesztett, de tetszett is a könyvnek ez a háttérélete. Meg aztán ez a raktár nem egyszerű könyvlerakat volt, sajátos, mondhatni titkos életet is élt. A főnökünk, Tőzsér József jóvoltából egyféle cinkosságot is megéltünk az olvasóval-vásárlóval, amiről természetesen nem beszéltünk, de magamról elmondhatom, hogy valami nehezen körülírható módon hangulatként, érzésként meghatározta viszonyomat a könyvhöz.
– Cinkosság… mondhattad volna könyvszeretetnek.
– Minderről nem beszéltünk. Volt sok raklapnyi nehéz könyv. Ezeket be kellett sorolni kimutatások, elosztási táblázatok szerint, hiszen a boltos majd ezek alapján kapta meg, rakta polcra. A besorolás az ETO [egyetemes tizedes osztályozás] szerint történt, hamar megértettem, hogy ez tulajdonképpen tematikus besorolás és mennyire fontos majd a boltban a pontos eligazodás végett boltosnak, vásárlónak egyaránt. A raktár „kincsesládái” voltak a vasszekrények, amelyekben Tőzsér őrizte a „ritka” könyveket: magyarországi importkönyvek és hazai, fogyásra álló sikerkönyvek voltak, egyféle dugi áru; a kivételezettek, akik ebből vásárolhattak, többnyire nem „elvtársak” voltak, hanem könyvimádók, vagy olyan szakemberek, akiknek égető szükségük volt egy-egy könyvre… Ezeket a könyveket a munkahelyi könyvstandok elosztójánál fizették ki – egy ajtóval arrébb. Persze ez mind plusz papírmunkát is jelentett, de látni az örömteli arcokat és a szerzeményeikkel boldogan elsietőket, örökre megragadó élmény maradt. Ennél is érdekesebbnek tűnt a munkám, amikor hamarosan a Tőzsér-posta – hivatalos nevén: Könyvet postán – részlegére kerültem. Naponta 30-50 megrendelő levél érkezett. Csomagoltunk, postáztunk az egyéni megrendelőknek, mindenikbe készletlistát is kellett tennünk, amit állandóan le kellett pötyögtetni írógépen, mert másológépet (az egyetlen létezőt a korban – a stencilt) tilos volt birtokolni a milícia engedélye nélkül, kiszámítani a csomag értékét, a tértivevényeket kitölteni, majd a posta számította ki súly után a postaköltséget stb. Külön örvendtünk a Szilágynagyfaluból, Mezőfényből és Torjáról érkező rendeléseknek, még voltak más hasonlók is, de most hirtelen nem jut eszembe; az első kettőnél a falu postása, Torján pedig egy önkéntes könyvterjesztő volt a megrendelő. A két postás úgy havonként összegyűjtötte a rendeléseket, majd összesítve küldte el nekünk, emlékezetem szerint semmilyen százalékot – anyagi juttatást – nem kaptak ezért, a torjai is ugyanígy járt el, csak ő könyvben kérte a fizetséget. Ezekre a helyekre 10-15 csomag helyett csak egyet-egyet kellett küldenünk. Csomagoltunk celofánba „ajándékcsomagokat” is kicsengetés, karácsony előtt, de máskor is. Az importkönyvek persze fogytak önmagukban, de ott volt pl. Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal című könyve több tízezres példányszámban. Őt kellett összeházasítanunk egy importkönyvvel árukapcsolással…
– Honnan tájékozódtak a megrendelők, hiszen a hazai kiadói tervek nem nagyon voltak publikusak, inkább csak úgynevezett munkapéldányok?
– A mi listáinkon ezekből másoltuk ki, jeleztük az új megjelenéseket. Aztán ott voltak az újságokban a könyvismertetők, kritikák. Az importkönyvek esetében a magyarországi Könyvvilágból tájékozódtak, ami „ártatlan” folyóiratként szinte a 80-as évek végéig bejött az országba. Ezt onnan is tudni lehetett, hogy sokan erre hivatkoztak a levelekben kért címeknél. Tőzsérnek különböző utakon sikerült ezeket beszereznie, főleg szakkönyveket, mert azok nem estek az „országellenesség” vádja alá.
– Mi történt a tiltólistára került, utólag cenzúrázott könyvekkel a raktárban?
– Zúzdába kellett küldeni. De volt, hogy becsomagolva álcáztuk, félretettük ezeket és hasonló súlyban Ceaușescu beszédeit raktuk autóra. 1990-ben az ilyenek „tiltott könyvek szabadon” haskötővel kerültek boltba. Képzőművészeti albumok pl. zúzdára ítéltettek, mert a húszsoros előszó írója emigrált. Aztán az is megtörtént, hogy egy tankönyvben a Ceaușescut és minisztereit ábrázoló csoportképről egyik miniszter kegyvesztetté vált: jött egy elvtárs Bukarestből, zsilettel személyesen kivágta az inkriminált lapot a könyvből és helyette napokig tartó munkával mi ragasztottuk be az általa hozott új lapot: Ceaușescu a sólymok (kisgyerekek „szervezete”) között. Híres eset volt az Amaro atya bűne című regény is, aminek borítójába, a hírek szerint, Ceaușescu beszédeit kötötték. Ugyancsak bukaresti elvtársi ellenőrzés éber tekintete előtt forgattuk lapról lapra a könyveket, hogy megtaláljuk. 1983 csodálatos év volt Csíkszereda könyves életében. Egész évben gyűjtöttük, raktároztuk, főleg az importkönyveket, de persze kiszivárogtattuk a híreket, hogy könyváruház nyílik, és majd akkor… 1983. december 21-én Csíkszeredában megnyílt Iași és Craiova után az ország harmadik legnagyobb könyváruháza. A megnyitó iránti érdeklődés olyan óriási volt (sokan szabadnapjukat tartogatták e napra, jóval nyitás előtt már hatalmas, rohamra kész sorok álltak az utcán), hogy első nap mintegy kétezer ember fordult meg az üzletben… Az akkori berendezés szerint: kétemeletnyi eladótér, raktár, könyvposta részleg, ahol én is dolgoztam. Számomra ma is „szakrális” helye ez a könyvnek: itt van ma is 1992-től a munkahelyem és könyvbirtokom, a Corvina Könyvesház Kft.
– Tőzsér határidőnaplójának bejegyzései között bukkantam arra, hogy ő már 1990 elején gondolt a könyvesboltosok továbbképzésére Budapesten. Hargita megyéből 35 boltos szerepelt a névsorban, köztük te is.
– A könyvesiskola! A tanfolyam egy évig tartott, a következő évben már mások mentek ki, és Kovászna megyéből is… a végén bizonyítvánnyal, hogy szakképzett könyvesboltosok vagyunk. A szakismeret mellett anyagi hozadéka is volt: vettem egy villanyírógépet, amivel könnyebben, gyorsabban ment a listaírás, mert a Könyvet postán-csomagokba továbbra is hűséggel küldtük ezeket, na de akkor már volt saját sokszorosító stencilgépünk is… Nemsokára húsz alkalmazottal dolgoztam a csíkszeredai üzletünkben és öttel a székelyudvarhelyiben, akkor már világos volt számomra, hogy szakmai alapismeretek nélkül szinte mindegy, hogy ki dolgozik ott, mert nem elég csak a lelkesedés és még a könyvszeretet sem. Ezért aztán „elhoztam” ide a könyvesiskolát, meghívtam a tanárokat előadást tartani, évente több alkalommal is.
– Hogyan lett a boltjaid egyik „sarka” antikvárium?
– Az egykori bukaresti cenzor könyvtárából alapítottam… Tőzsér jelezte, hogy Pezderka Sándor halála (öngyilkossága?) után, özvegye, aki egy szót sem tudott magyarul, el akarja adni a magyar nyelvű könyveket. Fantasztikus állomány volt, teli az Európa Kiadó világirodalmi fordításaival, kortárs magyar írók műveivel stb. – gondolom, ajándékkönyvek és cenzúrázó olvasásra átadottak, hogy be lehet-e őket hozni árusításra az országba. Egy érdekesség! Egyik bibliofil könyvben a következő bejegyzésre találtam a kolofonoldalon: „Ebből a könyvből megjelent 1300 számozott példány. Ez a könyv [kézzel beírva a sorszám:] az 1301. számú példány.” A másik antikváriumi alapállomány Botár Emma Kriterion-szerkesztő könyvhagyatéka volt, amit román férje árult. Igazi könyvtörténeti értékét ennek a Kriterion-szerzők kézzel írt dedikálásai adják. Az immár klasszikusnak számító nagyjaink aláírásaival…
– Talán érdemes volna kitépni a címlapokat és az aláírásokat licitre tenni?
– Én soha nem bántom a könyveket, inkább mentem.
– Gondolom, az antikvárium hozta az olcsó könyveket is.
– Remélem, itt nem az olcsó szlogenre gondolsz, hogy így válik a kultúra tömegcikké! Nem a tömegeket kell megmozgatni, hanem gyöngyszemeket találni: könyv- és könyvolvasó igazgyöngyöket. Az olvasás nem látványos tevékenység, inkább magányos, csendes visszahúzódás, hiába keresed lámpással. De könyvlámpással segíthetsz, hogy ezek önmagukra találjanak. A könyv az igazi lámpás, még ha olykor csak pislákol is a fénye, akkor is! A könyvtár szakon tanultam meg, hogy ezt szolgálja, s milyen hatalmas jelentősége van a könnyen átlátható rendszerezésnek a boltban is. Sok vevőt nemcsak névről ismerek, hanem tudom, hogy mi érdekli, mit gyűjt. Van, aki az illusztrációk miatt vásárol – Szász Endre, Borsos Miklós által illusztrált könyveket. Ezeket mindig félreteszem a számára és szólok neki telefonon; van, akit régi könyvborítók, kötési technikák bűvölnek el; másokat a fotóalbumok; van, akinek a régi tankönyvek a kedvencei; mások pl. a Szépmíves Céh teljes sorozatát akarják a magukénak tudni; vagy akik bizonyos témákra buknak, mint te a könyvtörténetre és művelődéstörténeti érdekességekre. Ezek bizony nem mindig olcsó könyvek.
– Igaz, mindig szólsz, ha ilyen kerül a boltodba. Azt hittem, kiváltságos vagyok.
– Egyáltalán nem. Ebből a szempontból minden vásárló kiváltságos.
– A könyvesbolt elé mindennap kikerül a hirdetőtábla, hogy már egy lejért lehet könyvet kapni nálatok. Nem vádoltak meg a könyv leértékelésével, netán „lenézésével” ezért?
– Nem tudok ilyesmiről. De ez szerintem inkább a könyv felmagasztalása. Amikor a könyv már nem látvány és árunak is alig mondható, akkor elsősorban és kizárólag olvasnivaló – és ez a fontos. A kincskeresők sikerélménye, amiben elsősorban nem az olcsóság a lényeges, hanem maga a lelet pénzben nem kifejezhető értéke az illető részére. Számomra ez ajándékozás, és nekem is sikerélmény minden „találat”. Köztük az egy lejes használt gyermekkönyvek szereznek sok örömet. Kisnyugdíjasok veszik az unokának, sokgyermekes szülők a gyerekeknek. Nemcsak klasszikus mesék, ifjúsági regények, hanem kitöltetlen munkafüzetek, tankönyvek, olvasókönyvek is vannak közöttük.
– A boltodban gyakran eszembe jut a kolozsvári Stein János könyvkereskedő. Ő üzletember volt a 19. században, de mindemellett arra törekedett, hogy a könyvvel kereskedve, a könyv szellemi értékét társadalmi, közösségi szintre emelje. Gyulai Pál, aki abban az időben gimnáziumi tanár volt Kolozsváron, könyvesboltját „szellemi csárdának” nevezte. Ott gyülekezett kora délután Kolozsvár szellemi elitje, Stein bemutatta új könyvszerzeményeit, vagy átadta a megrendelt könyveket, aztán ezek kapcsán beszélgettek, tulajdonképpen egyféle spontán módon összeverődött olvasókör volt ez. Ritka, hogy boltodban ne találkoznék szeredai értelmiségivel, aki olvasgat vagy könyvről beszél olykor ismeretlenekkel is… És ez olyan megszokott és természetes.
– Ők már számunkra is megszokottak. Vannak, akik amikor először lépnek be ide – mondjuk kitölteni a várakozás idejét valamilyen ügyintézés közben – sokszor azt kérdezik: ez könyvtár? Merthogy az asztaloknál olvasgatnak vagy jegyzetelnek, sőt egy időben leckét írni is itt hagyták a gyereket pár órai „megőrzésre”. Rövidesen egy kávégépet fogok állítani az egyik sarokba. Egy jó kávé talán még fokozza a kincskeresés ébersége mellett az ismerkedés és beszélgetés kedvét is.
Kozma Mária
Hargita Népe (Csíkszereda)

Székely-magyar származású volt Tudor Arghezi édesanyja (Román–magyar irodalomtörténeti szenzáció)
Ferenczes István: Arghezi ← Ergezi
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880–1967) édesanya valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekinte pedig székely-magyar.
Kutatásainak eredményét Ferenczes először a 2015. januári Székelyföld folyóiratban tette közzé, majd részben további vizsgálódásának kiegészítését, részben írása visszajelzéseinek földolgozását szintén a Székelyföld 2015. decemberi számában jelentette meg. Román irodalomtörténészek körében is erős visszhangot váltott ki munkája, a Târgu Jiu-i 36. Argezi Nemzetközi Fesztivál díjazta, s figyelemre méltó Vladimir Udrescu írása (Székelyföld, 2015/12.), melyben a román író minden részletében elfogadólag összegzi Ferenczes megállapításait.
„Az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az”, írta József Attila, az irodalomtörténet – Méliusz József alapkutatásával – kiderítette a családját elhagyó román apa későbbi sorsát és román családját. Petőfi anyja tót szolgálólány, Arany szerint gyengén ejtette a magyar szót, apja, az öreg Petrovics szintén szláv. Nincs abban semmi ördögi, hogy egyszer csak kiderül, az egyik legnagyobb, világirodalmi rangú román költő sem irodalmi nemzetének tiszta leszármazottja. Arghezi esetében azért különös mégis, mert a költő maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők dolgában, abban azonban bizonyos volt, hogy az anyjával valami nem stimmel. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Az Argheziéknél megforduló vendégeknek úgy mutatta be a ház idős asszonyát, mint egykori dajkáját, gyermekei német nevelőnőjét, de némelyek tudni vélték, hogy valójában az édesanyja. A román irodalomtörténészek addig jutottak, hogy Arghezi Bukarestben cselédlányként szolgáló anyja valószínűleg Brassó környéki szász lehetett, apja a craiovai eredetű Nae Theodorescu (két ilyen nevű is számításba jött), T. Arghezi pedig az ő törvénytelen gyermekük. Ferenczes rendkívül szövevényes kutatási eredménye szerint – a legrövidebb sommázat –: Ergézi Rozália a Homoród-környéki Szentkeresztbányán született 1859-ben, anyja csíki székely, apja Bukovinából áttelepült német bányász. A mindkét ágon katolikus család a magyar nyelvet használta, de a románt, és – az apai nagyszülők révén – a németet is beszélte. Rozália 13 évesen félárva marad négy testvérével, ezért 1878 körül Bukarestbe megy szolgálónak egy Pârvulescu nevű gyarmatáru-kereskedőhöz. Ugyanekkor érkezik a fővárosba a vele egykorú cukrászinas, Nae Theodorescu is. A két fiatal egymásra talál, s 1880-ban megszületik szerelmük gyümölcse, a későbbi költő, Tudor Arghezi – Ion Nae Theodorescu néven. A cukrászinas egy jó házassággal rendezi a saját sorsát, fiát később a nevére veszi, anyagilag támogatja – Rozália pedig kénytelen a Pârvulescu-házban maradni szerelemgyerekével, s miként a megesett lányok, időről időre hazaviszi a nagyszülőkhöz, Szentkeresztbányára. Tíz év múlva Pârvulescunak is fiút szül; utóbb Pârvulescu is a nevére veszi a maga fiát, de ő sem vezeti oltár elé a lányanyát. Rozália – lehetetlen helyzetben – neveli két apától született fiait. A Pârvulescu-fiú később ügyvéd lesz, a Theodorescu-fiú fiatalon megszakítja apjával a kapcsolatot – eufemisztikusan –, írói nevet választ, tulajdonképpen megtagadja apját: Ferenczes szerint az Arghezi családnevet az anyai ágról vette (Arghezi–Ergézi hangejtésbéli elértés is lehet), a Tudor keresztnevet apai nagyapjától. A költő kolostorba, majd Svájcba menekül, megismerkedik egy román tanárnővel, s hogy ne tudódjék ki a mezalion, a nő Párizsban szüli meg törvénytelen gyermekét, Eliazart – a későbbi Eli Lothar világhírű fotográfus filmrendezőt –, és ott is hagyja. Arghezi hazaviszi a fiút, és Ergézi Rozáliára bízza a nevelését. Arghezi a második házasságából született két gyerekének a nevelését is Rozáliára bízza – ekkor mint a gyerekek német nevelőjét veszi magához. Felesége nagyon nem szívelte a „dadát”, a gyerekek fölnevelése után kiteszi a házból. Rozália előbb albérletbe kerül, majd költő és ügyvéd fia (a féltestvérek) 1943-ban leromlott egészségi állapota miatt egy Bukarest környéki elmekórházban helyezi el. Nem látogatják, 1944-ben meghal, a temetésen a családból senki nem jelenik meg.
Ez így, összegezve egyszerű – a valóság azonban olyan, mint egy túlburjánzó képzelettel vizionált rossz romantikus regény. Nincs megbízható családi emlékezet, nincsenek dokumentumok, illetve valamennyi akad, de a megbízhatatlan és hiányzó emlékezet miatt sokáig nem ott keresik és nem azt a dokumentumot találják meg a román irodalmárok, amit kellene, bár Arghezi halála után tulajdonképpen mindent tisztáztak a költő sejtelmes privát szférájáról, kivéve az anya kilétét: álmukban sem gondolták, hogy a „román nyelv géniuszának” egy magyar cselédlány lehetne az anyja – elég kellemetlen, hogy zabigyerek. Ködösítés, homály, zavar, kuszaság minden irányban: az ügyvéd fiú úgy tudta, hogy édesanyjuk a Brassó melletti Sechelis helységbéli Ion Argesi és Sofia szülőktől származik. Rozália osztrák–magyar alattvalónak, német nemzetiségűnek és katolikusnak, később románnak és ortodoxnak is, sőt, időnként Pârvulescunak, máskor Maria Theodorescunak mondta magát. Arghezi úgy nyilatkozott, hogy családnevét az Arges ókori folyó nevéből vette – nem beszél anyjáról, eltagadja őt, és elhallgatja, amit a féltestvér magától értetődően elmond, hogy románul, németül magyarul is értettek, beszéltek. A rejtélyes magyar vonalra először Kányádi Sándor figyelt föl. 1962-ben néhány fordításával felkereste Bukarestben az akkor 82 éves Tudor Arghezit, aki megjegyezte: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Elmondja, hogy gyerekkorában sokszor oltotta szomját a homoródfürdői borvizekkel, s hibátlan magyar kiejtéssel fölsorolja a Homoród menti falvak nevét. „Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg »egy kicsit« magyarul” – idézi, írja Ferenczes. A múlt években Ferenczes István elkezdte felkutatni és megírni saját családjának sorsát (Veszedelmekről álmodom című memoárját a Kortárs folytatásokban közölte). Édesapja a két háború között részt vett a román főváros építkezésében, megismerte a bukaresti magyar kolónia életét – Ferenczes itt figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nem egyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni Arghezi lehetséges magyar kapcsolatáról. S innentől megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé. De azt is mondhatjuk, hogy kalandos filológusi, szellemi útleírás, mert nemcsak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol, hogy a napvilágra tárt dokumentumok, ellenőrzött emlékek és a maga sorstapasztalata alapján megjelenítse az olvasó számára azt a mostoha sorsú félárva, többszörösen megesett, sokszorosan kihasznált, de soha fel nem vállalt kis cselédlányt, akit Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárt. Mert ennek a revelatív, oknyomozó könyvnek az igazi főszereplője nem annyira a szerző által is igen nagyra becsült költő, Tudor Arghezi, hanem az ő valóságos, igazi anyja, Ergézi Rozália. Egy a sok száz vagy ezer székelyföldi leányból, a szegénység „emberfölöslegéből”, aki idegen környezetben, egy szál maga próbált reménykedni a jóban, hogy megalázottan kiegyezzen a puszta életben maradással. Ezért írja Ferenczes: „Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítani a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.”
Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárta Ergézi Rozáliát – a biográfia pontosítása mellett ezért is oly fontos számára, hogy értelmezze az anya–fiú viszonyt. Arghezit zárkózott, mogorva embernek tartották, aki a legszűkebb családján kívül senkit nem szeretett. Vajon csak azért nem fedte föl anyjának valódi kilétét, s tartotta még a maga házában is személyzet-sorban, mert szégyellte kétes egzisztenciáját, rangon aluliságát? Arghezi egy kései, 1966-os interjúban bevallotta, hogy „az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a »dajkája« volt, az az asszony nem más, mint az édesanyja”. Ferenczes a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához” fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy valójában „nagyon szerette azt az asszonyt”, mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, hogy Arghezi halálig gyötrődött származása, anyjával szembeni keménysége és bűntudata miatt. Ahogy ebben a szépséges, posztumusz megjelent versében is bizonnyal az ő emlékével viaskodik: „Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes, / Amint szelíden suttogva kérlelsz / Valamire, nem jut eszembe, mire. / Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide, / Mikor az álom ébredésbe lebbent, / Hívsz és keresel az emberi nemben. / És néma könnyekkel zokogsz”. (Ferenczes István fordítása) Az életmű kiváló ismerőjét, Consantin Popescu-Cademet idézi Ferenczes: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal”. Az Arghezi ← Ergézi könyv megjelenése, a titok föllebbentése után egy fontos kérdés maradt nyitva: mi, magyarok és románok, tudjuk-e közös javunkra fordítani Arghezit a most megtalált Ergézi Rozáliával? (Hargita Kiadóhivatal, 2015, dokumentum- és fotómelléklettel, kétnyelvű kiadás, román fordítás: Bartha György)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar alkotás a TIFF legjobb helyi filmje
A kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) szerdai magyar napján hirdettek eredményt a helyi filmek versenyében, amelynek fődíját stílszerűen egy fiatal magyar filmes alkotása, a székelyudvarhelyi Simó Ibolya Tökéletes befektetés című 20 perces rövidfilmje nyerte.
A 2011-ben a zetelaki gátnál forgatott, de véglegesen csak tavaly befejezett alkotás véres, erdélyi maffiafilm: a prostitúció, a modernkori rabszolgaság, a teljes kiszolgáltatottság témáit egyaránt felvillantja, így a verseny 1500 eurós fődíja mellett az Országos Emberkereskedelem Elleni Ügynökség (ANITP) által felajánlott 500 eurós különdíjat is bezsebelte.
A versenybe egyébként idén viszonylag kevés, mindössze 25 alkotást neveztek be, ezek között román, magyar, angol és arab nyelvű rövidfilm is volt. Három alkotást a zsűri annyira jónak talált, hogy áthelyezték őket a csütörtökön kezdődött román filmnapok szekcióba, a helyi filmek szerdai döntőjébe hét kisfilm jutott. Az Ecsetgyár különdíját – amelyet olyan alkotás kaphatott meg, amely fokozottan figyel az aktuális társadalmi problémákra – Ana Maria Vijdea útifilmje, a The Light that Memory Lends to Things nyerte, amely egy Teherán– Ankara vonatutat mutat be, de igazából arról szól, hogy a mai ember mennyire nem tud odafigyelni a közvetlen környezetére sem.
Cristian Hordilă fesztiválmenedzser a vetítéssel egybekötött díjátadón elmondta: a benevezett helyi filmek színvonala évről évre érezhetően emelkedik, és egyúttal köszönetet mondott a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek és a Sapientiának, hiszen mind a hét döntős alkotást az említett felsőoktatási intézmények filmes képzésének jelenlegi vagy egykori diákjai jegyzik. Egyúttal újra emlékeztetett a TIFF csapatának egyik célkitűzésére: filmes központtá szeretnék tenni Kolozsvárt, ahol elsősorban a fiatal tehetségek rúghatnak labdába.
Az újrakezdés futóbolondjai
A TIFF június elsejei magyar napjának egyik különleges eseménye Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című 2015-ös filmjének vetítése volt: az alkotást a rendező jelenlétében a Florin Piersic moziban, népes közönség előtt mutatták be szerdán késő délután. A leginkább Szabó Magda családregényeire emlékeztető film egy Székelyhídról származó család négy generációjának történetét meséli el az 1900-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig.
A kalandos, a történelem viszontagságai alakította történetet a kilencvenéves „mama", Gardó Berta szemszögéből ismerhetjük meg, aki a magyarországi drámai fordulatok miatt folyamatosan arra kényszerül, hogy családját maga után hurcolva összesen huszonhétszer költözzön el, mindannyiszor megpróbálva újrakezdeni, újjáépíteni közös életüket. Fekete Ibolya korabeli felvételek bevágásával teszi hitelesebbé az alkotást, amelyet ugyanakkor a szereplők, elsősorban a főhőst alakító Ónodi Eszter kiváló alakítása tesz gördülékennyé.
A vetítés után Fekete Ibolya elárulta a nézőknek, hogy a film legtöbb eseményét a valóságból, saját családjának történetéből merítette: például édesanyja valóban huszonhét alkalommal költözött élete folyamán – a Partiumból Budapestre, majd isten háta mögötti helyekre –, emiatt a rendezőnek is meglehetősen mozgalmas fiatalkora volt, hiszen tizennégy-tizenöt alkalommal kellett összecsomagolnia.
Egy néző kérdésére Fekete Ibolya azt is elmondta: mivel az egykori székelyhídi családi ház már nem áll, a történet szerint a partiumi kisvárosban játszódó jeleneteket a Balaton környékén vették fel. A vetítés előtt egyébként a rendező úgy fogalmazott: reméli, hogy az alkotás megtekintése nyomán a nézőkben felébred családjuk iránti ragaszkodásuk és szeretetük. Tudor Giurgiu, a TIFF fesztiváligazgatója elárulta, hogy különös kapcsolat fűzi a filmhez: egyrészt régi barátságot ápol Fekete Ibolyával, eleinte még arról is szó volt, hogy koprodukcióban készítik el az Anyám és más futóbolondok a családbólt, de erre végül nem került sor. A filmet vasárnap, június 5-én 18 órától még egyszer levetítik a Mărăşti moziban.
Kitalált mese létező démonokról
A seregszemle magyar napján bemutatott alkotások sora reggel 10 órakor Fliegauf Bence legújabb filmjével kezdődött, amelyet az idei berlini filmfesztiválon, a Berlinálén mutattak be. A Liliom ösvény ugyancsak családi történet, de teljesen más jellegű a történetvezetése, a képi világa és a hangulata tekintetében is.
A rendező többféle filmezési technikát elegyít: a jelenkori szálat időnként házi videók és álomszerű, éjszakai, fekete-fehér felvételek szakítják meg. Ezekből egyrészt felvillannak a főszereplő, Rebeka előtörténetének egyes elemei, ugyanakkor a nő saját démonai is kirajzolódnak. A legfőbb történetszál mégis csak szavak szintjén bontakozik ki: Rebeka a film folyamán kitalált mesét ad elő hétéves gyermekének, Daninak, amelynek nyomán egyrészt a nő démonaival való leszámolási kísérletének lehetünk tanúi, másrészt anya és fia különleges kapcsolatát is egyre jobban megismerhetjük. A Liliom ösvény pénteken, június 3-án 17.30-tól látható ismét a Iulius Mall mozijában.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Véget ért a bábtanoda kurzusa
A Szigligeti Színház elméleti és gyakorlati felkészítőt indított óvónők és tanítónők számára Báboda elnevezéssel, melynek záróünnepségét vasárnap délután tartották a nagyváradi várban.
A vár egykori katonai adminisztrációs épületében (I) összegyűlt végzősöket, valamintCzvikker Katalint, a Szigligeti Színház főigazgatóját és Botházy- Daróczi Rékát, a Lilliput Társulat vezetőjét Oláh Anikó Katalin bábművész, a Báboda irányítója köszöntötte. Felidézte: azzal a konkrét céllal indították be a bábtanodát, hogy a bábozást népszerűsítsék az oktatásban, illetve a pedagógusokkal teremtett kapcsolatuk nyitottabbá, közvetlenebbé váljon. Abból indultak ki, hogy általában a bábjátékot úgyis alkalmazni szokták a tanintézményekben a kisebb gyermekekkel való foglalkozások során, ezért az óvónőket és a tanítónőket kívánták megszólítani. Megjegyezte: a bábhasználat segíti a gyermekekkel való kommunikációt, ezért a pedagógusok előszeretettel élnek vele, az elmúlt hónapokban zajlott felkészítők révén pedig bővíthették ezzel kapcsolatos ismereteiket. November és március között hét ilyen modult szerveztek, nyolc órás turnusokban, és nyolcan vettek részt ezeken. Tulajdonképpen három részből tevődött össze a kurzus: volt egy elméleti és egy bábtechnikai rész, amiket műhelymunkákkal egészítették ki, melyek keretében az adott nap tematikájához illő bábokat próbáltak elkészíteni.
Összefoglaló
A vasárnapi záróünnepségen Hanyecz-Debelka Róbert bábművész foglalta össze a már elsajátított elméleti tudnivalókat, „információs szőnyegbombázás” formájában. Azzal kezdte, hogy a színház eredete egészen az előemberekig vezethető vissza, amikor az őseink még nem beszéltek, de valamilyen formában üzenni akartak egymásnak. Ez a rítusok, rituálék, totemünnepségek, életszínjátékok világa volt, majd, mint köztudott, fordulatot a görög hoztak e téren is. Körülbelül a római Seneca halála után a hivatásos színjátszás több évszázadon keresztül megrekedt, a keresztény középkor vallásos drámájának forrása az egyházi ének, a liturgia. A 10. század óta már elő is adták, valósággal eljátszották Krisztus kínszenvedését, halálát és föltámadását passió- és misztériumjátékok formájában. Következett aztán a humanizmus és reneszánsz, a commedia dell’arte, a vallásos és bukolikus színház, a Tudor-kori reneszánsz Angliában, a francia klasszicizmus, a német barokk színháza, a romantika, a naturalista és a realista törekvések, hogy eljussunk az új ember színházáig, a 20. században teret nyert avantgárdig, a rendezés színházáig, és a posztdramatikus színházig- magyarázta a bábművész, aki ezután a bábjáték fejlődésére tért át, kiemelten szólva az árnyjátékról és a jávai vajang bábokról.
Az ünnepség második felében gyakorlati teendőkre fókuszáltak, majd az oklevelek átadására került sor.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Faluünnep kiállításokkal Nagyajtán
A kultúrotthon és a Kriza János Általános Iskola által határolt egykori piactér jókedvű nagyajtaiakkal, erdővidékiekkel és külföldi vendégekkel volt tele szombaton és vasárnap. A színpadon napközben a házigazdák és a környék tehetséges fiataljai, esténként a nevesebb előadók léptek fel. A Nagyajta szellemi öröksége iránt érdeklődők sem mAradtak élmény nélkül: az óvoda épületében, valamint a vár északnyugati bástyájában kiállítást lehetett megtekinteni.
A középajtai mazsorettek felvonulását követően Bihari Edömér polgármester üdvözölte a falubelieket és az Egyesült Államokból, Madisonból, valamint a Hollandiából, Frieselandból érkező unitárius vendégeket. „Minden magyar kistelepülésnek, így a miénknek is megvannak a maga hétköznapi gondjai. Mindezek mellett nagyon fontos, hogy ebben a felgyorsult világban egy-két napot szenteljünk a kikapcsolódásra, feltöltődésre, az ünneplésre, amikor az elszármazottak hazajöhetnek az ősi portákra, találkozhatnak a rég nem látott rokonokkal, barátokkal, jó ismerősökkel, amikor színpadon megcsodálhatjuk gyermekeink, ifjaink produkcióit, amikor kicsit megáll az idő a hétköznapok forgatagában, amikor a kiállítások révén megcsodálhatjuk az őseink által ránk hagyottakat” – mondotta a községi elöljáró.
Délután fellépett a baróti Mozaik, majd a Syncron tánccsoport, amelyek modern táncokat adtak elő, később a nagyajtai szülőknek és nagyszülőknek a Napsugár tánccsoport, a Magocska dal- és furulyacsoport, a Vadrózsák néptánccsoport, az Áfonya és Motolla citeraegyüttes, valamint az alig kilencesztendős borosnyói, de nagyszülei révén középajtai Osváth-Nagy Sándor szólógitáros okozott örömet. Bár a délutáni programot zápor zavarta meg, alig félórás eltolódást okozott, azt pedig estére – a Székelyudvarhelyi Syntia, majd egy tehetségkutatónak köszönhetően a Magyarországon befutott hazánkfia, Antal Timi, végül a feketehalmi Tudor Noémi és az Új Bolygó együttes tartott koncertjére – „behozták” a szervezők.
A faluünnep tegnap az amerikai és holland vendégek tiszteletére tartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott, amelyen fellépett a Gazdag Miklós Polgári Daloskör is. A központban felállított színpadon hastáncot adtak elő a Fekete Rózsák, néptáncot a középajtai fiatalok, majd a Vargyasi Csillagkövetők Egyesület táncosai. Aki maga is táncolt volna, a Folker együttes által tartott táncházban megtehette. A mulatóst kedvelőknek Postás Józsi húzta a talpalávalót, estére pedig „a nemzet csótányát”, Nagy Ferót és a Beatricét várták.
Az óvoda épületében a Nagyajta értékeit bemutató táblára nyomtatott fényképeknek, az eseményre kölcsönzött gyűjteményeknek, múzeumokba illő használati szerszámoknak köszönhetően lehetett betekinteni, milyenek is lehettek hetven-nyolcvan éve a falu hétköznapjai, ünnepei, vallásos, iskolai és kulturális élete. Az értékes kiállítás létrejöttét Hungaricum-pályázat támogatta. A vár északnyugati bástyájának második emeletén a Nagy Adél és tanítványai által készített, festett tárgyakból és nemezelt darabokból álló gazdag kiállítást lehetett megtekinteni. Mindkét tárlat a következő hetekben is látogatható lesz.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bűnügyi eljárás George Homoşteanu ellen
Bűnügyi eljárást indított az országos ügyészség George Homoşteanu volt kommunista belügyminiszter ellen Gheorghe Ursu 1985-ös meggyilkolása dossziéjában.
A dévai születésű, jelenleg is Déván élő Homoşteanu nem az egyetlen vádlott a disszidens meggyilkolásának dossziéjában, rajta kívül Părvulescu Marin és Hodiş Vasile egykori szekustisztek, illetve Tudor Postelnicu volt belügyminiszter ellen is bűnügyi eljárás zajlik.
Az építészmérnök Gheorghe Ursu a kommunista diktatúra és Ceauşescu személyi kultusza ellen lépett fel, több tiltakozó levelet is küldött a Szabad Európa Rádiónak. 1985-ben a Securitate meghurcolta emiatt, szeptemberben le is tartóztatták, ahol testileg és lelkileg durván bántalmazták. 1985. november 17-én a disszidens belehalt a sekuszok sorozatos brutális verései nyomán keletkezett sérülésekbe.
A szekusok azonban már akkor mindent megtettek az Ursu-ügy politikai mivoltának eltitkolásáért, hivatalos verziójuk szerint valuta tiltott birtoklásáért tartóztatták le, halálát pedig az egyik cellatársától kapott verés okozta.
Gheorghe Ursu fia, Andrei Ursu 1989 óta állandóan küzdött édesapja gyilkosainak a felelősségre vonásáért, ami évtizedek után részben sikerült is: a két szekus tiszt börtönbe került gyilkosságért. A gyilkosság az ügyészség szerint az akkor belügyminiszter Homoşteanu és Postelnicu utasítására történt.
A Déván született, jelenleg 93 éves George Homoşteanu első párttitkár volt Fehér megyében, majd a nyolcvanas években belügyminiszter, közvetlenül a rendszerváltás előtt pedig Románia prágai nagykövete. A rendszerváltás óta Déván él luxusnyugdíjasként, az Ursu-gyilkosságért hajszála se görbült.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Egykori szekusokat állítottak bíróság elé
Vádat emelt a román katonai ügyészség hétfőn a Szekuritáté – a kommunista politikai rendőrség – egykori vezetője, Tudor Postelnicu, valamint két tartalékos tisztje, illetve George Homoștean volt belügyminiszter ellen, akiket egy volt politikai fogoly, Gheorghe Ursu 1985-ben kínvallatások nyomán bekövetkezett haláláért tartanak felelősnek.
Az építészmérnökként dolgozó, verseket és prózai műveket is publikáló Gheorghe Ursut 1985-ben tartóztatták le, miután megtalálták rendszerellenes feljegyzéseket tartalmazó naplóját. Ursut főleg azért üldözték, mert a kommunista diktatúrát bíráló kommentárokat juttatott el az Egyesült Államok által működtetett Szabad Európa Rádióhoz.
A katonai ügyészség szerint a vádlottak – Marin Pârvulescu tartalékos őrnagy és Vasile Hodiș tartalékos ezredes –, akik abban az időszakban a Szekuritáté tisztjei voltak, úgy akarták leplezni Ursu börtönbe zárásának politikai indítékait, hogy egy illegális valutabirtoklási ügyet „gyártottak” neki. A két „szekust” emberiesség elleni bűncselekmények elkövetésével vádolják az áldozat halálához vezető verések, testi-lelki kínzás, az élethez való emberi jog korlátozása miatt.
A Szekuritáté volt vezetőjét és a volt belügyminisztert bűnsegédlettel vádolják. A katonai ügyészség hétfői közleménye egyebek mellett azt rója fel nekik, hogy 1985 őszén Románia párizsi és washingtoni nagykövetségéhez az Ursu-ügy politikai, megtorló jellegét meghamisító hivatalos iratokat juttattak el.
Az emberiesség elleni bűncselekmények nem évülnek el a 2012-ben hatályba lépett új román büntető törvénykönyv szerint. Romániában két éve megkezdték a – sajtó által kommunista pribékeknek nevezett – volt börtönparancsnokok elszámoltatását, de Homoștean és Postelnicu az első két politikai vezető, akiknek nem végrehajtókként, hanem értelmi szerzőkként kell felelniük a kommunizmus idején elkövetett embertelenségekért.
Ursu haláláért eredetileg csak egy volt cellatársát vonták felelősségre – aki a börtönőrök utasítására rendszeresen verte őt –, valamint a rendőrségi fogda akkori vezetőjét. Azt a vizsgálatot, amely a vallatást vezető szekusok esetleges bűnösségére próbált fényt deríteni, vádemelés nélkül lezárták. A legfőbb ügyész azt követően rendelte el a dosszié újbóli kivizsgálását, hogy az egykori politikai fogoly fia, Andrei Ursu 2014-ben 17 napig tartó éhségsztrájkkal követelte az apját halálra kínzó egykori tisztek és politikai vezetők felelősségre vonását.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)

Fesztiválvárossá válik Kolozsvár
Kétszer több rendőr és csendőr vigyáz idén a Kolozsváriakra és az Untold fesztivál közönségére – jelentették be a csütörtökön kezdődő rendezvény szervezői. Az illetékes hatóságok arról biztosították a város lakóit, hogy ellenőrzés alatt tartják az eseményeket. Ennek ellenére a fesztivál idejére sok Kolozsvári elutazik, mások több száz eurós áron adják ki lakásaikat a több tízezres tömegeket vonzó rendezvényre érkezőknek.
Szigorítottak a biztonsági előírásokon, így idén kétszer több rendőr és csendőr vigyáz a Kolozsváriakra és az Untold fesztivál közönségére – jelentették be a csütörtökön kezdődő rendezvénysorozat szervezői. A legfontosabb új biztonsági előírás, hogy senki nem vihet magával hátizsákot, táskát vagy nagyobb csomagot a fesztivál területére.
Emil Boc, Kolozsvár polgármestere a hétfői sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a rendezvénysorozat ideje alatt a villamost is leállítják, helyette buszok fognak közlekedni a 101-es és a 102-es vonalon. Hozzáfűzte, hogy a fesztivál időtartama alatt öt vonalon folyamatosan közlekednek majd az éjszakai járatok, a helyi rendőrök közül pedig senki sem kap a hétvégére szabadságot. Gheorhe Vuşcan Kolozs megyei prefektus arról biztosította a kincses város lakóit, hogy mindenki a helyén lesz, a rendvédelmi szervek ellenőrzés alatt tartják az eseményeket.
Ezt alátámasztandó Tudor Grindean főfelügyelő, a Kolozs megyei rendőrkapitányság vezetője arról számolt be, hogy Fehér, Bihar, Beszterce- Naszód, Maros és Szilágy megyéből is kaptak erősítést, így összesen 400 rendőr lesz szolgálatban a fesztivál ideje alatt. A rendőrök munkáját ugyanennyi csendőr segíti majd, mondta Liviu Uzrău ezredes, a csendőrség vezetője. Ion Moldovan, a Kolozs megyei sürgősségi esetek felügyelőségének vezetője arról tájékoztatott, hogy két mobilkórház áll rendelkezésükre, amiből egyet fognak üzemeltetni a fesztivál ideje alatt, ugyanakkor számos elsősegélynyújtó pont is lesz a rendezvény területén.
Bekerítették a Sétateret
Bogdan Buta, a fesztivál igazgatója arról számolt be, hogy az Untoldnak helyt adó Sétateret csak egy irányból, a Kolozsvári Magyar Színház felől lehet majd megközelíteni. Idén több lesz a beléptető kapu, a fesztivál területét pedig mindenütt biztonsági kamerákkal felügyelik, ígérte. „Azt javaslom ugyanakkor a hölgyeknek, hogy lehetőleg ne magassarkú vagy tűsarkú cipőben érkezzenek” – fűzte hozzá Buta. Ígérete szerint idén a műsor sokkal látványosabb lesz a tavalyinál, ugyanis a színpad magasabb és hosszabb is, ráadásul a műszaki felszerelés mennyisége is duplája a 2015-ös első kiadás alkalmával használtnak.
Adrian Chereji, a fesztivál kommunikációs és marketingigazgatója újdonságként elmondta, hogy idén kártyával és karkötővel lehet fizetni a fesztivál területén, mindkettőből 20 ezer áll rendelkezésre. Az italok áráról elmondta, hogy az üdítők 6 lejbe, a csapolt és dobozos sör egyaránt 7 lejbe kerül majd, egy kupica rövid italért pedig 18 lejt kell fizetni. Az ételkínálatot több mint 60 vendéglő biztosítja, így az árak között nagyobb különbség lehet, tette hozzá.
Szállások nullától ezer euróig
Ami a szálláshelyeket illeti, Bogdan Buta fesztiváligazgató beszámolója szerint a diákszállásokon még 200 kiadó hely van azok számára, akik csak most kapnak észbe. A szervezők szerint a „fogadj örökbe egy untoldost” programjuk sikeres volt, sokan voltak hajlandók vendégül látni fesztiválozókat.
Ezzel együtt bőven akadnak olyan Kolozsváriak, akik elsősorban az üzleti lehetőséget látják a fesztiválra érkező külföldi és hazai fiatalok elszállásolásában. Az Olx.ro portálon olvasható apróhirdetések szerint a négy napra 17 és 1010 euró között is kínálnak szállásokat.
A Monostor lakónegyedben, a Kálvária templomhoz közel, egy kétszobás lakásban fejenként 75 lejt kell fizetni egy éjszakáért, a lakást pároknak, sőt, kisebb csoportnak is hajlandó ennyi pénzért kiadni a tulajdonos. A lakás bútorozott, mindennel felszerelt. A Bükk környékén egy négyszobás plusz nappalival és két fürdőszobával ellátott házat 4500 lejért lehet kivenni a fesztivál teljes idejére.
A belvároshoz közeli Năsăud utcában egy háromszobás lakást már 700 euróért kínál a tulajdonos. Természetesen panziók és hotelek is hirdetnek, az egyik Kolozsvári panzió napi 100–150 lejért kínál két-, illetve háromágyas szobát. Akinek egy négycsillagos szálloda is belefér a költségvetésébe, az 380 euróért talál szobát, az olcsóbb hotelekben azonban a fesztivál idejére már elkeltek a szálláshelyek.
Van, aki elköltözik a városból
Bár már második alkalommal szervezik meg, a Kolozsváriak egy részét felháborítja, hogy gyakorlatilag a városközpontban rendezik meg a több tízezres tömeget vonzó rendezvényt. A legtöbben a közkedvelt Sétatér bekerítése, illetve a környező utcák lezárása miatt neheztelnek, de a környéken lakók a világhírű zenekarok fellépésével együttjáró hatalmas zaj miatt is aggódnak.
„Mivel kutyám van, erre a pár napra a Monostorra költözöm egy barátomhoz. Nem tudná elviselni a hangzavart, ráadásul a szokásos sétánkat sem tudnánk megejteni a Sétatéren és a Szamos-parton” – mondta lapunknak egy, a sportcsarnok közelében lakó fiatal. Egy másik környékbeli arról számolt be, hogy direkt a fesztivál idejére időzítette nyári szabadságát, és ha már amúgy sem lesz Kolozsváron, kiadja a lakását és megpróbál hasznot húzni a nem kívánt rendezvényből.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Filmtett-műhely Árkoson
Mondhatni, minifilmgyár helyszíne az árkosi oktatási központ: itt zajlik a Filmtett Egyesület 15. alkotótábora, a Filmtett Workshop. Jártak még itt a filmtettesek, 2003-ban a második tábor is itt zajlott, akkor szerényebb körülmények között. Ezenkívül még szerveztek két műhelyt Háromszéken: Sepsibesenyőn 2011-ben és 2012-ben.
Az első filmes műhelyt képzéspótló szándékkal szervezték meg 2002-ben. A még mozgóképes havilapként indult Filmtettet kiadó szervezet partnere éveken át a Duna Műhely volt. Az alkotótáborok lehetőséget biztosítottak fiatal tehetségeknek, hogy csoportokba szerveződve kipróbálják a filmkészítés különböző területeit. A tábor jellege az évek során módosult, ma már egyszerre tehetségkutató és továbbképző. A cél szakmai ismeretek átadása és bővítése, fesztiválokon bemutatható filmek elkészítése és a táborozók közötti szakmai kapcsolatok kialakítása későbbi együttműködésük reményében.
Az idei táborozáson pályázat útján 42 ifjú vesz részt, 18-an erdélyiek, 23-an magyarországiak, egy felvidéki. Háromszékről Dávid Gulácsi Zsuzsanna, Dávid Attila Péter és Kovács Kati színész, valamint Bede Kincső Hilda vágó, a szervezők munkáját erősíti a Sepsiszentgyörgyi Jakab-Benke Nándor és Tóth-Gödri Iringó.
A műhely csoportjai a filmalkotás különböző területeit gyakorolják: rendező, operatőr, vágó, hangmérnök, gyártásvezető, rendezőasszisztens, színész és animációsfilm-készítő. Négy fiatal rendező saját forgatókönyvéhez válogatta ki a színészeket, stábot és keresett helyszínt. Buzogány Klára, a Filmtett – Erdélyi Filmes Portál főszerkesztője a csoportvezetőket ekként mutatta be: a színész csoportot a Liza, a rókatündér rendezője és főszereplője, Ujj-Mészáros Károly és Balsai Móni vezeti, az operatőr csoportot Pálos György és Bántó Csaba, a hangmérnök csoportot két sikeres fiatal hangmérnök, Lukács Péter Benjámin (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Symphony no. 42, A nyalintás nesze) és Székely Tamás, a Saul fia egyik hangmestere. A csapatot egy fiatal erdélyi hangmérnök, Iszlai József erősíti. Az animációs csoportot Vácz Péter, a Nyuszi és őz című, nemzetközi sikerű animációs film rendezője, valamint Vezsenyi Tamás irányítja, a rendezőasszisztensek és a gyártásvezetők Durst György Aranypálma-díjas producertől, valamint a gyártásvezetéstől a filmforgalmazásig és rendezvényszervezésig rengeteg területen jártas Boros Melindától tanulhatnak. A vágó csoportot Lemhényi Réka vezeti, aki többek közt Pálfi György Hölgyeim és uraim! című, bravúros szkeccsfilmjén és Tudor Giurgiu De ce eu? című múltidéző drámáján is dolgozott. Jobbkeze egy fiatal vágó, Kővári Szabolcs.
Durst György lapunknak elmondta, a filmkészítés teljes volumenét modellálják a forgatókönyvírástól a filmfesztiváloztatásig. Az elmúlt években volt kritikusi csoport is, idén ez elmAradt. A producer csoport vezetésében társával, Boros Melindával igyekeznek megtanítani, hogy van a színművészet és van a film – ez utóbbi csapatjáték, az első rendezőtől az utolsó világosítóig mindenki ugyanolyan fontos, figyelni kell egymásra, a munka érdekében egyensúlyt kell teremteni, hogy a filmek el is készüljenek. Kiemelte: a helybeliek sokat segítettek, érzik, hogy a filmeseknek megvan még a respektje, megnyílnak a szívek és a kapuk előttük. Nemcsak árkosi, hanem Sepsiszentgyörgyi helyszíneken is forgattak, lakásokban, a kórházban, és Sepsiszentgyörgyi színészeket is felkértek a közreműködésre. A cél az is, hogy a színészek megszokják, más a színházi szerep és más, ha egy filmben kell szerepelni, hisz sem itt, sem Magyarországon nincs külön filmszínészképzés. A Balázs Béla-díjas producer reményét fejezte ki, ezek a táborok elérik majd azt a célt, hogy olyan embereket képezzenek, akik filmet tudnak készíteni. Munkájukban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem partner, tette hozzá.
Buzogány Klára lapunknak elmondta, a tábor után önálló életre kel minden film, hazai és nemzetközi fesztiválokra nevezik be. Eddig több mint 200 film született, és örülnek annak, hogy nagyon sok díjat szereztek. Vannak olyan fesztiválok, amelyek az összes filmet egy blokként befogadják. Idén négy rövidfilm és öt animációs film készült a táborban. Ezeket ma este szemlézik az oktatási központban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összenő, ami összetartozik
Aggódással vegyes borúlátást tükröző írások, elemzések láttak napvilágot az elmúlt napokban a hazai román és magyar sajtóban egyaránt a viszonylag újnak, de annál szélsőségesebbnek és nacionalistábbnak számító politikai alakulat megizmosodása láttán.
A Szociáldemokrata Pártból ( PSD) két évvel ezelőtt kilépett Bogdan Diaconu vezette Egyesült Románia Pártról (PRU) van szó, amely az őszi törvényhozási ciklus közeledtével tucatnyi parlamenti képviselővel és szenátorral erősítette sorait, sőt immár önálló frakciót alakítana a képviselőházban.
A pártra főleg annak okán irányult megkülönböztetett figyelem, hogy Victor Pontával is hírbe hozták, pontosabban felmerült, hogy a doktori titulusától megfosztott, az igazságszolgáltatással is összetűzésbe keveredett, a PSD-ben háttérbe szorult bukott kormányfő esetleg csatlakozik Diaconu csapatához. Ami spekulációnak bizonyult csupán, elvégre a plágiumügye okán az ügyvédek soraiban sem szívesen látott politikus bolond lenne feladni a biztosnak ígérkező PSD-s befutó helyét a kis párt nyújtotta bizonytalanra. (Nem mintha nem illene bele tökéletesen a PRU-s bagázsba.)
Másrészt azért is esik több szó a magyarellenes retorika terén helyenként a néhai C. V. Tudort is túlszárnyaló, de a migránsokat, a muszlimokat és a Nyugatot is rendszeresen ostorozó PRU-ról, mivel a Vatra Românească, a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) és a Nagy-Románia Párt (PRM) kimúlásával kiszorultak a Bukaresti parlamentből a szélsőségesként elkönyvelt alakulatok. A bökkenő csak az, hogy a korábban többnyire Vadim, Funar és hasonszőrű társai által megtestesített kisebbségellenes vadnacionalizmus a többi román pártban is tetten érhető volt, csak ezt az oldalukat igyekeztek szalonképesebb formába csomagolni.
Most mindössze annyi történt, hogy sokan alkalmazkodni próbálnak a politikai erőviszonyok átrendeződéséhez, és a képviselet nélkül mAradt nacionalista tábor meghódításával kísérleteznek. Vagyis összenő, ami összetartozik alapon ugyanazon eszme mögé sorakoznak fel olyan politikusok, akiktől eddig sem állt távol az idegengyűlölet, csak eddig megvoltak maguknak más pártok soraiban. Attól viszont nem kell tartani, hogy belátható időn belül ütőképes párttá növi ki magát a PRU, éppen ezért a mostani vérátömlesztés még hasznos is olyan értelemben, hogy hozzájárul a választók tisztánlátásához.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Két új miniszter
Dragoş Tudorachét, a miniszterelnöki hivatal eddigi vezetőjét belügyminiszterré, Paul Gheorghiut, a miniszterelnök eddigi kabinetvezetőjét pedig a miniszterelnöki hivatal vezetőjévé nevezte ki tegnap Klaus Iohannis államfő.
A két tisztségviselőt Dacian Cioloş kormányfő jelölte, miután a korrupciógyanúba keveredett eddigi belügyminiszter, Petre Tobă múlt héten bejelentette lemondását. Iohannis tegnap a távozó tárcavezető felmentéséről szóló elnöki rendeletet is aláírta. A Mediafax értesülése szerint az elnök ma jelenti be, hozzájárul-e, hogy a korrupcióellenes ügyészség bűnvádi eljárást folytasson Tobă ellen. Az alkotmány szerint hivatalban lévő vagy volt kormánytag ellen csak az államfő – ha pedig törvényhozó az illető, a parlament – jóváhagyásával lehet bűnvádi eljárást indítani. Tudorachét Brüsszelből hozta magával Cioloş szakértői kabinetjébe. A jogi végzettségű Tudorache romániai bírói karrierjét hagyta ott 2002-ben a nemzetközi intézményekben (EBESZ, EU) betöltött különböző tisztségekért, a román miniszterelnöki hivatal élére való kinevezése előtt, 2015 márciusa és novembere között az Európai Bizottság migrációs és uniós belügyek főigazgatóságának koordinációs és stratégiai igazgatója volt. Az új belügyminiszter feladata lesz egyebek mellett a december 11-ére kiírt parlamenti választás megszervezése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (26. / részletek)
A magyarok válasza az agresszív román asszimilációs politikára 1927-től öltött konkrét formát, amikor megalakult a Magyar Revizionista Liga, és 1933-ban a Magyar Párt kongresszusa programpontjai közé iktatta Székelyföld autonómiáját. Ugyanakkor a Magyar Párt 34 alkalommal fordult a Nemzetek Szövetségéhez vagy különböző külföldi vallási egyesületekhez, nemzetközi érdeklődést keltve. Másfelől a román kormány igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar kisebbség nem hűséges a román államhoz.
A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet. 1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja. A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor. 1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásában. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a Román Televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja. A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást. 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok mAradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...) Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a Bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak. A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette Bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a Bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a Bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a Brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a Bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átalakítják a belügyi tárca hírszerzését
A szolgálatot érintő botrányok miatt Dragoş Tudorache belügyminiszter két héten belül a belügyi tárca Belső Hírszerzési és Védelmi Osztályának (DIPI) átalakítására vonatkozó javaslatot terjeszt a kormány elé.
A tárcavezető tisztázni kívánja a szolgálat hatásköreit, és paralmenti ellenőrzés alá akarja helyezni. „Célom, hogy legtöbb két héten belül javaslatot tegyek a kormánynak, valamint a többi illetékes intézménynek egy első reformtervre. Először is tisztázni akarom a DIPI hatásköreit, hogy ne fedjék egymást más, a hírszerzésben illetékes állami szervekével. Másodsorban parlamenti ellenőrzés alá akarom helyezni a DIPI-t, vagy ahogy az intézményt hívni fogják, ennek nyomán átláthatóbban működne, és a parlamentnek tartozna felelősséggel" – közölte Dragoş Tudorache belügyminiszter egy csütörtöki sajtótájékoztatón.
Az intézkedések előzménye, hogy az utóbbi hetekben a DNA nyomozásai számos rendellenességre derítettek fényt a DIPI-n belül. A legutóbbi vizsgálat nyomán az osztály hat korábbi vezetője és 18 további munkatársa ellen indítottak bűnvádi eljárást korrupció gyanúja miatt. A nyomozás Petre Tobă korábbi belügyminisztert is érintette, aki lemondott a belügyi tárca éléről azt követően, hogy a DNA bűnpártolással gyanúsította meg.
Egy másik ügyben, amelyben már vádat is emeltek egy másik volt belügyminiszter, Gabriel Oprea, egy volt DIPI-vezető, Nicolae Gheorghe és több más munkatárs ellen, a vád szerint törvénytelenül költötték el a Belső Hírszerzési és Védelmi Osztály számára kiutalt pénzeket.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Bezzeg a művészetekben!
Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már.
Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek.
Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet.
Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről.
Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán.
Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lucian Bolcaș-sal erősít az Egységes Románia Párt
Corneliu Vadim Tudor egykori jobbkezével, Lucian Bolcaș-sal erősít a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu vezette Egységes Románia Párt (PRU).
Bolcaș csatlakozását Diaconu jelentette be szombaton, hangsúlyozva, hogy az jogi végzettségű agg poltikus a PRU szenátorjelöltjeként méretkezik meg a december 11-én parlamenti választáson.
A 74 éves Bolcaș a Corneliu Vadim Tudor által alapított, jelenleg Emil Străinu által vezetett Nagy Románia Párt (PRM) alelnöke és parlamenti képviselője volt. A PRM 2010-ben kizárta soraiból, ekkor átiratkozott a Szociáldemokrata Pártba. Egyike volt Adrian Nastase ügyvédeinek, akik a "Tamara-néni" néven emlegetett korrupciós perben védték a volt miniszterelnököt.
Mint ismeretes, a PRU agresszív toborzási kampányba kezdett a parlamentben, több mint egy tucatnyi honatya igazolt át Bogdan Diaconu pártjában. Egy adott pillanatban úgy nézett ki, hogy Victor Ponta is csatlakozik az Egységes Románia Párthoz, a volt kormányfő végül nem lépte meg ezt, miután tisztázó megbeszélést folytatott Liviu Dragneával, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökével.
maszol.ro

Lendületbe hoznák a Nagy Románia Pártot
Újra lendületbe hoznák a Nagy Románia Pártot. Az elnöki tisztséget a pártalapító Corneliu Vadim Tudor lánya tölti be. Lidia Vadim Tudor kijelentette: nem térnek el az édesapja által képviselt eszmétől, de fiatalos, lendületes pártot fog vezetni. Célja, hogy ismét bejussanak a parlamentbe, ezért ő maga is képviselői mandátumért indul a december 11-i választásokon. A szélsőjobboldali, soviniszta eszméket képviselő pártot 1991-ben alapították, egészen a 2008-as választásokig minden évben átlépte az 5%-os küszöböt.
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Nem vonják össze az iskolákat Nyárádszeredában – legalábbis idén
Felfüggesztette a Maros megyei törvényszék a tanfelügyelőség azon határozatát, amellyel összevonta volna a nyárádszeredai Deák Farkas Általános Iskolát és a Bocskai István Gimnáziumot. A döntésnek azonban nem örülnek túlságosan a városban: igazságot, és nem részrehajlást vártak volna.
A két szeredai iskola összevonásáról – több más Maros megyei tanintézettel egyetemben – januárban határozott a megyei tanfelügyelőség, amely szinte mindenütt „kiverte a biztosítékot”. Míg a marosvásárhelyi Tudor Vladimirescu és Mihai Viteazul, illetve a Romulus Guga és a George Coşbuc iskolák esetében a tanfelügyelőség politikai nyomásra hivatkozva augusztus elején visszalépett az eredeti szándékától, a radnóti, nagyernyei, nyárádszeredai iskolákat továbbra is összevonta volna.
Az új fejlemény kapcsán megkeresésünkre Tóth Sándor nyárádszeredai polgármester elmondta: ilyen kérdésekben mindig kikéri az érintettek véleményét, így már februárban találkozott az igazgatókkal, pedagógusokkal, szülőkkel. Akkor mindenki érzelmileg kezelte a kérdést, egy magyar iskola megszüntetését látta benne. Neki mint elöljárónak tudomásul kellett vennie, hogy a közösség szerint ezt nem szabad megengedni. Meg is tették a kellő lépéseket, a tanfelügyelőségi határozatot megtámadták a törvényszéken, egyik tárgyaláson ő maga is részt vett, de az ügyet vezető bírónő csak kétszeri halasztás után döntött. Így – legalábbis ebben a tanévben – a két szeredai iskolát nem fogják összevonni, mindkét intézmény igazgatója megkapta a folytatáshoz szükséges kinevezést.
A polgármester tudomásul vette a törvényszék döntését, de elégedetlenségét fejezte ki: többet várt ettől a pertől, a határozat megsemmisítését, amit azonban nem tett meg a bírónő. „Valószínűleg ugyanolyan problémával állunk szemben, mint amikor a szeredai főteret kellett védeni az ortodox egyházzal szemben” – vont párhuzamot a két eset között Tóth Sándor, akinek az is szembeötlő volt, hogy ezt az ügyet is ugyanaz a bírónő vezette, mint az ortodoxokkal való perüket. Szerinte a román igazságszolgáltatás megint „megbukott”, nem szakmai, hanem részrehajló döntést hozott. Minden érv a szeredaiak mellett szólt, a tanfelügyelőség számos hibát és törvénytelenséget követett el, nem alkalmazta a tanügyi törvény bizonyos cikkelyeit.
„Amatőr módon kezelték a törvényt, amelyet épp ők kellett volna alkalmazzanak. Ismét nullára vizsgáztak, de az igazságszolgáltatás kisegítette őket” – vonta le a keserű következtetést, amely csak megerősíti azt a romániai gyakorlatot, hogy „nem azt kapjuk, amit várunk, ami az igazság, és ami jó a közösségnek”.
A nyárádszeredai Bocskai István Gimnázium igazgatója szerint már csak szervezési szempontból is mindenképp megkönnyebbülést hozott a határozat felfüggesztése, így az intézménynek az eddigi megszokott feladatainak kell eleget tennie, míg egy esetleges összevonás „felborította volna az adminisztrációt”, rengeteg új kihívást jelentett volna – véli Fülöp László, aki a per lefolyásáról az önkormányzattól értesült, de nem tudja, hogy lesz-e folytatása, „ez már a tanfelügyelőségtől függ, hogy lép-e tovább”.
A Deák Farkas Általános Iskola vezetősége sem tudja, hogy lesz következő lépés vagy abbamarad a per, de örül a döntésnek. Trufán József igazgató azonban úgy véli, hogy a vásárhelyi példára ebben az esetben is visszavonni és nem felfüggeszteni kellett volna a tanfelügyelőségi határozatot. Kérdésünkre kifejtette, a tanévkezdés előtt mindenképp okozott bizonytalanságot az, hogy nem tudták, együtt vagy külön kezdi a tanévet a két iskola, de minden eshetőségre fel voltak készülve. Mivel augusztus végén értesítést kapott igazgatói kinevezése meghosszabbításáról, remélte, hogy szeptember közepén önállóan indulhatnak tovább. Szerinte továbbra is indokolatlan a két intézmény összevonása, hiszen az általános iskolában 860 diákjuk van – fejtette ki.
Gligor Róbert László Székelyhon.ro 

Szilágyi Árpád: Áldozat 1956
Hatvan éve robbant ki a 20. század európai történelmének legpozitívabb megítélésű eseménye: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A budapesti történések kivívták a világ közvéleményének elismerését, a megtorló intézkedések az áldozatokkal való együttérzést váltottak ki. Mindenhol szolidarizáltak a magyarországi történésekkel, az utódállamok magyarsága nem maradt ki sem az eufóriából, sem a retorzióból. Összeállításunkban Szilágyi Árpád Áldozat 1956 című, a Pallas–Akadémia Könyvkiadónál a napokban megjelent kötetéből vett részlet a megtorlás mértékéről.
A visszaemlékezés először 1996-ban angol nyelven (The Victime) jelent meg az Egyesült Államokban, miután első helyezettje és nagy sikere lett az évi Nemzetközi Irodalmi Pályázat 1956-os témakörének. Szilágyi Árpádot 1957-ben húsz év kényszermunkára ítélték hazaárulásért – lényegében egy levélért. Bűne valójában az volt, hogy kolozsvári egyetemistaként nyíltan szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal. 1961-ben rendszerellenes tevékenységgel vádolták meg mint a gyergyói Fekete Kéz nevű „szervezet erkölcsi felelősét” és újra elítélték – ez alkalommal egy kézzel írt, évekkel azelőtti plakátért. Politikai fogolyként megjárta Románia legkegyetlenebb börtöneit… a kínzások miatt nemegyszer állt a halál küszöbén. Ma ő a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, aki tisztségét nagy felelősségtudattal, töretlen közösségi hűséggel tölti be, és ez így természetes a számára: ifjúkorától áldozatos következetességgel vállalta magyarságát és római katolikus hitét.
…
Az idő nagyon lassan telt, de csak elérkeztünk ahhoz a dátumhoz, amely híressé vált a szamosújvári börtön történetében: 1958. július 14-hez. Szép, napsütéses reggel volt. A börtönépület fedelének kupáscserepein a galambok ugyanúgy turbékoltak és ugyanúgy járták násztáncukat, mint eddig. A nap ugyanúgy kezdődött a börtönben, mint máskor, csupán a központi fűtés vezetékein a rabok által leadott Morse-jelek sokasága tűnt kissé szokatlannak.
Úgy tíz óra tájt különös morajlás rázta meg az egész börtönt. Eleinte gyengén hallatszott, de fokozatosan erősödött, mígnem tisztán kivehetővé vált egy lázadó tömeg vad ordítása. Lázadás tört ki a börtönben. Nagyon megrendítőnek és rémisztőnek tűnt a mintegy tízezernyi rab elszabadult, vad kiabálása, ordítása. A lázadás általános oka a börtönőrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A lázadás kiváltó oka pedig az a körülmény volt, hogy a börtön egyik nagy cellájában – ahová több mint száz ember volt bezsúfolva – a vécét befalazták, és helyette csebreket tettek be, arra kényszerítve a rabokat, hogy azokat használva elégítsék ki fiziológiai szükségleteiket. A rabok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiért az őrök az egyik rabot csúnyán elverték. Erre a cella rabjai egy emberként álltak ki jogtalanul megvert társuk mellett. A tiltakozás és elégedetlenség híre a Morse-jelek és néma ábécé segítségével gyorsan elterjedt az egész börtönben. A rabok most már más természetű sérelmeiket is kifejezték hangos kiabálással és ordítozással. Délelőtt tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája, túlsüvítve a rabok haragos kiabálását. A fellázadt emberek ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket. A sziréna közben egyfolytában szólt, de a tízezer rab vad lármája mind félelmetesebben hullámzott át az egész börtönön, túlharsogva néha a sziréna ijesztő zúgását. Egy adott pillanatban megjelent az udvaron Goiciu, a börtön igazgatója, akit a rabok szidalmazni kezdtek. „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” – kiabálták a felbőszült rabok, akik ugyan a cellájukban voltak, mert kitörésre nem volt lehetőségük, de lázadásuk mind erőteljesebbé és félelmetesebbé vált.
A mi cellánkban a sziréna hallatára mindenki a földre vetette magát, kivéve Nagy Jóskát, aki most nem volt szívbajos, nekirohant az ablaknak, hogy ledobja a redőnyöket. Pop Nicolae és Falk Hans alig tudták az erőszakoskodó fiatalembert eltávolítani az ablaktól. Munteanu, egy negyven körüli rabtársunk is azon a véleményen volt, hogy szolidaritást kell vállalni a többi rabbal, és a redőnyöket le kell dobálni az ablakokról. Mivel a vélemények ebben a kérdésben megoszlottak, az ügyet szavazás alá bocsátották; a többség úgy döntött, hogy nem kell azokat eltávolítani. Pop és Falk elmondta, hogy a szovjet börtönökben szerzett tapasztalataik alapján biztosra vehető, hogy a rabok nem fognak semmit elérni ezzel az akciójukkal. Közben járművek zúgása és szirénázása hallatszott. Erősítést hoztak Kolozsvárról. Állig felfegyverzett katonák ugráltak le a gépkocsikról, akik körbevették az egész börtönt. A rabok félelmetes kiáltozásai, mint a vihartól felkorbácsolt tenger vad morajlása, ismétlődő hullámokban zúgott át a cellákon. Mindenki a földre hasalva feküdt. A cement hidege nem űzte el a szívemben és tudatomban támadt félelem lázát. Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen cellánk rabjai nem csatlakoztak a felkeléshez; a józan ész kerekedett felül, és megőrizte cellánk rendjét. A szirénázás is végre megszűnt. Vezényszavak hallatszottak, majd sietős léptek zaja szűrődött be a folyosókról. Az újonnan érkezett katonaság megszállta a börtönt. Később egy magas rangú tiszt érkezett a börtön udvarára, és próbálta a fellázadt rabokat csillapítani, amire azok még hangosabban kiabálták követeléseiket: „Le Goiciuval!”, „Adjatok több kenyeret!”, „Emberibb körülményeket, jobb bánásmódot!” Újabb vezényszó hallatszott, majd gépfegyver ropogása rázta meg a börtön levegőjét. A sziréna ismét megszólalt, amibe most már a rabok kétségbeesett kiáltozása vegyült, majd újból elhallgatott, s kis idő múlva a fegyverropogás is elült. Jajgatások és segélykiáltások hallatszottak. A védtelen rabok közé lőttek, sokan közülük meghaltak, mások súlyosan megsebesültek. Vihar utáni csend telepedett a börtönre, amit most már csak a végső tusájukban vergődő és haldokló rabok jajgatása és hörgése tört meg. A kiáltozás teljesen elhalt, és cellánk rabjai az ablakhoz tolultak. – Ni, ott a gépfegyver! – mondták ijedten. Miután mindenki megnézte a gyilkos fegyvert és utána ismét a padlóra feküdt, én is az ablakhoz siettem. Éppen vissza akartam menni a helyemre, amikor hirtelen kivágódott a cella kis ajtaja és rám kiabált az őr: – Mi van veled, te egyetemista, talán meguntad az életed?!
Megijedtem, de reméltem, hogy ennyivel megúszom. Közben az ajtók vad nyitogatása és az őrök ordítozása hallatszott. (...)
– Milyen szerencse, hogy mi nem dobtuk le a redőnyöket – jegyezte meg valaki közülünk. Az ajtók hangos zakatolása és az őrök dühös kiáltozása összevegyült a rabok jajgatásaival, s a zaj félelmetesen közeledett cellánkhoz. Egyszer csak nagy robajjal kicsapódott az ajtó, s betódult rajta hat fegyveres katona, élükön Tudoránnal, a börtön alparancsnokával, akinek a kezében egy szétvert asztal vaskos lába volt, amelyről csepegett a vér.
– Ki dobta le a redőnyt? – kérdezte dühösen Tudoran.
– Alázatosan jelentem, mi nem dobtuk le a redőnyöket – szólalt meg Pop, a cellafelelős.
– Melyik közületek az egyetemista? – ordította Tudoran, és szemei szikráztak a gyűlölettől.
– Én vagyok – feleltem és felálltam.
– Takarodj ki a cellából, te büdös bandita, mert rögtön szétzúzom a fejed!! – ordította az alparancsnok, és rám sózott egyet a véres asztallábbal. Az egyik fegyveres katona megfogta a karomat és valósággal kilódított a folyosóra.
– Le a földszintre! – kiáltotta utánam Tudoran.
Próbáltam a dühödt katonák és őrök sorai között minél hamarabb a lépcsőhöz érni, miközben azok fegyvereikkel agyba-főbe ütlegeltek. Sok ütést kaptam, fejemből és karjaimból ömlött a vér. Egy tagbaszakadt őrmester megragadta a karomat és levezetett a lépcsőn – talán azzal a szándékkal, hogy megmentsen a további ütlegeléstől. Leértünk az első emeletre, ahol a börtön segédorvosa mészárosi szakértelemmel darabolta, aprította a kezébe került rabokat. Amikor megpillantott, villámokat szórt gyilkos tekintete, s így ordított az őrmesterre: – Hagyd csak nekem azt a büdös banditát! Valósággal kiráncigált az őrmester kezéből, és elkezdett ütni agyba-főbe a kezében tartott vasdoronggal. Ömlött ismét a vér a fejemből, a karjaimból és a lábamból, megtépázott ruhám cafatokban lógott rajtam, de a kommunizmus e hősies védelmezője csak akkor hagyta abba a verést, amikor beleunt, s akkor mocskos, véres csizmájával akkorát rúgott belém, hogy félájultan összecsuklottam. Egy őr megragadta a lábamat, s úgy húzott le a lépcsőn – már annyi erőm sem volt, hogy a fejemet feltartsam, hogy ne verjem bele minden lépcsőfokba. Az ájulás környékezett, de eszméletemet nem veszítettem el, s így láthattam, hogy mi történik lent, a földszinten, ahol körülbelül 250-300 összevert rab feküdt a cementen. Testük minden porcikájából csurgott a vér. Voltak olyanok is, akiknek a fogait is mind beverték, másoknak a szemüket ütötték ki vagy a fülüket hasították le. Ennyi vért még nem láttam soha életemben, pedig egy alkalommal voltam a kolozsvári vágóhídon is, de ami itt elém tárult, felülmúlt mindent. Egy halom halálra vert rab, egy óriási vértócsa, a falak is telespriccelve vérrel... A halálukon lévő rabok halálhörgése és az őrök becstelen káromkodása borzalmassá és felejthetetlenné tette ezt a napot, a szörnyű látványt. (...)
Közben megkezdődött a rabok leltározása, összeírása. Mindenkinek felvették a személyi adatait. A rabok szorosan egymáshoz préselve a földön hasaltak, az őrök pedig a rabok hátán tapostak, és aki az összeírásra került, annak a fejét vagy a hátát rugdosták. Az összeírás után a földszinti cellákban helyeztek el mindenkit, s hogy majd a terror véres nyomait eltüntessék, elsősegélynyújtásban részesítették a súlyosan sebesülteket. Sajnos sokaknak nem volt már arra szükségük; sérüléseikbe belehaltak. Egy teljesen üres cellába vittek, ahol még egy ágy sem volt. Az estét és az éjszakát sétálva és felváltva a vécékagylón ülve vagy a falnak támaszkodva töltöttük el. Nem hagyták, hogy leüljünk vagy lefeküdjünk a földre. Az átkínlódott éjszaka után tiszta égboltú vasárnapra „ébredtünk”. Mintha semmi nem történt volna az előző napon, mély csend ülte meg a hatalmas börtönépületet. (...) A pirkadat jelei még nem mutatkoztak, amikor a börtön csendjét szívhasító jajgatások törték meg. E rémítő jajgatásokba az ajtók vad zakatolása, az őrök csúnya káromkodása és a sűrű lépések zaja vegyült. Ijedten figyeltünk minden zajra. A jajgatások nagy hangerővel törtek fel, majd egyre halkultak, míg végül teljesen elültek. Világossá vált, hogy megkezdődtek az újbóli verések, hogy elérkezett az igazi leszámolás ideje. Mindannyiunkat gyötrő félelem fogott el. A zaj mind közelebbről hallatszott... Idegeink pattanásig feszültek; tudtuk, hogy mindegyikünkre sor kerül. (...) Újabb ajtózörgetés, újabb lépések és újabb kétségbeesett jajgatások. A szívem a torkomban dobogott. Szombaton kapott sebeim még be sem száradtak, hasam tompán fájt a kemény rúgástól, s íme, újabb kínzások előtt állok. A teljes kiszolgáltatottság, az a tudat, hogy az őrök akár agyon is verhetnek, növelte eddigi félelmemet. Végre kinyílt a cellánk ajtaja. Dühödt őrök rohantak be, megragadták az ajtóhoz legközelebb álló rabot és elhurcolták. Hiába dugtuk be a fülünket, a jajgatás az agyunkat, a szívünket, a lelkünket marcangolta. A megkínzott rabot nem hozták vissza. Hogy minél hamarabb átessek az elkerülhetetlen tortúrán, az ajtó közelébe álltam, amely durva zakatolással ismét kicsapódott. A káromkodó őrök megragadtak, és úgy hurcoltak ki, hogy még a lábam sem érte a földet. Az őrök a fürdőbe vittek, amelynek a közepén egy véres pad hevert, és körülötte, illetve a két oldalán három-három őr állt, kezükben hosszú doronggal.
– Feküdj arccal a padra, te büdös bandita! – hangzott a durva parancs. Ráfeküdtem. Az őrök valósággal nekem estek, s a fejemtől a talpamig erős ütéseket mértek rám. Úgy éreztem, mintha úthenger haladna át rajtam. Nem lehetett jajgatás nélkül kibírni. Amikor éreztem, hogy tovább már nem bírom elviselni az ütéseket, leugrottam a padról.
– Vissza, te rohadék! – ordították majdnem egyszerre. Visszafeküdtem. Kíméletlen ütések zápora árasztotta el görcsökben vonagló testemet, s újból leugrottam a kínzópadról. Az ütlegelést most már lent a földön folytatták. Igyekeztem karjaimmal a fejemet védeni, de már alig volt erőm. Az egyik őr addig ütötte a cipőm talpát, amíg az le nem esett a lábamról, s utána a csupasz talpamra mérte ütéseit. Már jajgatni sem tudtam, csak valamilyen hörgés jött ki a torkomon. Karjaimat, lábaimat erős görcsök kínozták, az egész testem remegett. Kínzó hányinger környékezett, s úgy tűnt, az egész helyiség forog velem együtt. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy egy hatalmas űrbe zuhanok. Az őrök eltorzult arcvonásait mind elmosódottabban láttam, majd sötét árnyék borult rám s a kis helyiségre. Egy vödör vízzel öntöttek le... az hozott vissza a kegyetlen valóságba. Újból érzékelni kezdtem a vizes-véres falakat, megjelentek az őrök torz alakjai is, és fokozatosan megelevenedett körülöttem a környezet. Kínzóim, megelégedve a verés mennyiségével, azt parancsolták, hogy álljak fel. Megpróbáltam feltápászkodni, de a görcsök annyira rángatták az egész testem, de főleg a lábaimat, hogy nem bírtam felemelkedni. Miután látták, hogy képtelen vagyok a magam erejéből felállni és elindulni, kezembe nyomták a cipőmet, és karjaimnál fogva kihurcoltak a fürdőből, el egészen a lépcsőkig. Ott letettek és azt mondták, menjek fel a cellámba, amelyik a negyedik emeleten volt. Próbáltam talpra állni, de nem tudtam; a sok ütéstől teljesen bedagadt, több helyen kihasadt és folyt belőle a vér. Megtépázott ruhámról cafatokban fityegtek a rongydarabok, amelyekből mocskos, szürke lé csurdogált, összevegyülve sebeimből áradó vérrel és verejtékkel. Szívem az agyamban lüktetett, és kegyetlenül fáztam. Annyira, hogy reszkettem belé. Összeszorítottam véres ajkamat, s megfeszítve minden erőm, elindultam fel a lépcsőn, négykézláb. Segíts, jóságos Atyám! – fohászkodtam magamban. Minden egyes lépcsőfok megmászása hatalmas erőfeszítésembe került, így nagyon lassan haladtam felfelé...
***********
Fülöp Sándor
Verős ébresztő 
Szamosújvárt (Az 1958-i börtönlázadás megtorlása)
Quanga-varanga-quanga-varanga… Éled a börtön, szaggató hangra. Vége az alvó égi világnak. Pokolra ébren új kínok várnak:
Mundéros ördög, szadista őrök verik a gongot, verik a foglyot, verik a testet, őrlik a lelket.
Quanga-varanga-quanga-varanga. Éled a börtön szaggató hangra. Vége az égi alvó világnak. Pokolra ébren új kínok várnak…
1958 nyarán
(A szamosújvári börtönben született veréseket a szerző szappanlapra írta, dróttűvel karcolta fel. Megjelent az Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra c. kötetben.) Hargita Népe (Csíkszereda)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 32. (részletek)
Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok ismét a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot, amelyet 1947 után hozott létre a Magyar Népi Szövetség.
A tanügyminisztérium és a tanfelügyelőségek ellenőrzések sorozatát folytatták le az erdélyi magyar iskoláknál; nincs információnk a bukaresti líceummal kapcsolatban ebből a korszakból. Csak azt tudni, hogy 1957-ben a tanügyminisztériumban egy nemzetiségi osztály alakult, igazgatónak a kommunista Bányai (Baumgarten) Lászlót (1907−1981) nevezték ki. Bányai tanulmányait Budapesten és Franciaországban végezte, a Magyar Népi Szövetség vezetőségének tagja volt, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem rektori tisztét töltötte be 1952−1956 között. A magyarok nem nézték jó szemmel, úgy tűnik, több neves, baloldali beállítottságú magyar értelmiségi került börtönbe a feljelentései alapján. A bukaresti magyar követség egyik jelentése szerint „a magyarság árulója, és kezét vér szennyezi.” (Lucian Nastasă: Studiu introductiv, 51. old.)
A tanügyi ellenőrzések során Bányait azzal vádolták, hogy reakciós, nacionalista, soviniszta jellegű tanterveket és tankönyveket hagyott jóvá. Habár akkor már nyugdíjas volt, feleségét, a Pedagógiatudományok Intézetének volt aligazgatóját azzal vádolták, hogy ellenséges érzelmű tankönyvírókat is alkalmazott. Bányait 1959-ben elbocsátották állásából, minisztériumi osztályát felszámolták, és azután a történelmet és földrajzot csak román nyelven tanították. Bányai azonban továbbra is fontos állásokba került: a Bukaresti Történelemtudományi Intézet aligazgatója, a Ştefan Gheorghiu Akadémia alelnöke és 1970-től a Román Akadémia levelező tagja lett. A nyomozás kiterjedt a Didaktikai és Pedagógiai Kiadóra, ugyanakkor a Tanügyi Újságra is. Gáll Margit főszerkesztő elveszítette állását, több tankönyvszerző ellen büntetőeljárás indult, egyiküket, Gazda Ferencet 15 év börtönre ítélték, a többiek – Fejér Miklós, Jócsák János és Nagy Jenő – kisebb büntetéseket kaptak.
Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi (főleg a magyar tannyelvű) iskolákat egyesítették román iskolákkal, így a legtöbb kisebbségi iskolát román iskolák alegységévé fokozták le. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott. Amikor 1959-ben az egyesítés eldöntötté vált, a nyelvész-költő Szabédi László, az egyetem tanára, valamint két tanárkollégája tiltakozásképp öngyilkos lett. 
1960-ban elkezdődött a Magyar Autonóm Tartomány átszervezése: az új tartomány területét úgy szabták, hogy a magyarság részaránya 10 százalékkal csökkenjen. Az 1952-ben kialakított kirakattartomány a magyarok elégedetlenségének csitítására, másrészt pedig a Magyar Népi Szövetség közelgő felszámolását álcázó paravánként jött létre, egyúttal a többi erdélyi régió magyar intézményeinek gyengítését is szolgálta.
A személynevek elrománosítása olyan adminisztratív intézkedés volt, amely változó formában gyakorlatilag mindmáig megmaradt.
A hatalom azonban nem érte be ezekkel a lépésekkel. Ekkor történt a leglényegesebb változás a Román Kommunista Párt bel- és külpolitikai orientációjában. A párt vonala eltávolodott az internacionalista ideológiától, és nemcsak a román nemzeti értékek helyreállítására, hanem a magyar kollektív emlékezet kitörlésére is készült. Egyik napról a másikra eltűntek a magyar utcanevek, település-, intézmény-,  vállalatnevek, eltűntek a kétnyelvű táblák a Magyar Autonóm Tartományban és az erdélyi városokból. Rendelkezéseket hoztak a magyar nyelv használatának korlátozására a különféle intézményekben.
Néhány újságíró, akiket a Securitate megfigyelés alatt tartott, jó érzékkel elhagyta Erdélyt még a magyar forradalom bukása előtt. Hogy nyoma vesszen, és mert letartóztatás fenyegette őt is a rendszer bírálata miatt, Szász János 1956-ban Kolozsvárról Bukarestbe költözött. Itt az író Mihai Beniuc, az Írószövetség elnöke – máskülönben jó pártkatona – vette pártfogásába. Beniuc jól ismerte a magyar nyelvet, akár több neves román költő, irodalomkritikus és zenész, mint Eugen Jebeleanu, George Zbârcea, Nicolae Balotă stb.
* A Romániai Írószövetség fontos szerepet játszott a magyar írók életében, valóságos védőernyőként működött, ugyanakkor anyagi előnyökhöz is juttatta őket. A szövetség 1949-ben alakult a Román Írók Szövetsége és a Romániai Magyar Írószövetség egyesüléséből. Első alelnöke Gaál Gábor volt, az 1919-es magyarországi proletárforradalom résztvevője; vezetőségi tag lett Kós Károly, további magyar alelnökei Méliusz József és Domokos Géza. Sok újságíró és riporter lett írószövetségi tag, mert ha nem is jelent meg saját kötetük, de fordításaik igen. 1980-ban az Írószövetségnek 1296 tagja volt, ebből 147 magyar. 
Az Írószövetség által nyújtott egyik nagy kedvezmény a szövetség programjaihoz kapcsolódó külföldi utak lehetősége volt, a mozgásszabadság korlátozásának korában ez privilégiumnak számított. Külföldi utakhoz Bukarestből könnyebben hozzá lehetett férni, mint vidékről. Az éves kulturális csereprogramok keretében hat-hat író jogosult külföldi utazásra. Minden úthoz vízum kellett a belügyminisztériumhoz tartozó útlevélosztályon őrzött útlevelekbe. A „banálisabb” külföldi utakat – a szocialista országokba, például Csehszlovákiába vagy Lengyelországba –, akik már voltak, lehetőség szerint kihagyták, és inkább a nyugati országokat választották.
Az Írószövetség tagjai sikeresebb könyveik után díjakban és támogatásokban is részesültek; a kisebbségek számára az évente kiosztandó díjakat egy szakmai kisebbségi bizottság határozta meg, a román kollégák beleszólása nélkül. A szövetségnek még bizonyos „luxuscikkek”, például nyomdapapír, nyugati gyógyszerek vagy üdülőjegyek beszerzése is módjában állt; tagjai előnyös kölcsönökre és nyugdíjra is jogosultak voltak.
Habár az Írószövetségben is eléggé ingatagok voltak és elsősorban személyes szimpátiákon alapultak a magyarok kapcsolatai a román vagy a német írókkal, akadtak nehéz pillanatok, amikor megvédték egymást. Egy ilyen pillanat volt a Corneliu Vadim Tudor elleni összefogás: minden külső nyomás ellenére sem választották meg a szövetség tagjává. A magyar írókat több ízben is megvédték román társaik a szélsőséges nacionalista támadásokkal szemben. Emlékezetes marad Alexandru Paleologu bátor fellépése Kós Károly védelmében az Írószövetség egyik választógyűlésén. Paleologu kijelentette, hogy nem ismeri Kós Károlyt, nem olvasott tőle vagy róla egy sort sem, de ha a magyar írók pártfogolják őt, „disznóság lenne kizárni Románia kulturális életéből”. Paleologu gesztusa annál is inkább értékelendő, mert politikai okokból ült börtönben. De hasonló gesztussal kelt Domokos Géza védelmére Nicolae Manolescu. Egy olyan pillanatban, amikor a Kriterion Kiadónál éppen egy RKP KB által küldött brigád tartott ellenőrzést, Manolescu látogatóba érkezett, elkért néhány magyar nyelvű könyvet, és a România Literară hetilapban egy rendkívül kedvező kritikában méltatta a kiadó tevékenységét.  Fordulópontot jelentett az Írószövetség életében 1981-ben az új elnök megválasztása. Ekkor a kolozsvári magyar írók azt nyilatkozták, hogy D. R. Popescut fogják támogatni, mivel felesége magyar. Nem ismerjük a bukaresti magyar írók álláspontját. Csak azt tudni, megválasztása nem volt jó döntés, egy áldatlan évtizedet töltött az Írószövetség élén, a tagok elégedetlensége csak fokozódott. Ezalatt egyre nőtt a közlési tiltások, de az emigrálók száma is.
Paradox módon a kommunizmus alatt több magyar író és költő élt a fővárosban, mint Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben. Bukarestben sajnos mégsem kristályosodott ki magyar irodalmi élet, nem akadt olyan egyéniség, aki legalább irodalmi kávéházba tudta volna tömöríteni őket. Méliusz József próbálkozásai sem jártak sikerrel.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átszervezik a belügyi titkosszolgálatot
Katonai intézményként szervezik újjá a korábbi belügyi titkosszolgálatot (DIPI), miután a szervezet számos egykori és jelenlegi vezetője korrupciós botrányba keveredett. Erről tegnapi ülésén fogadott el sürgősségi rendeletet a kormány.
A DIPI helyébe lépő Belső Elhárítási Egység (DGPI) feladata lesz leleplezni és megakadályozni azokat a fenyegetéseket, amelyek a belügyi szervek hatékonyságát és a közrendet veszélyeztetik, de a szervezett bűnözés, korrupció terén nem lesz már hatásköre. A megszerzett ilyen jellegű információk „hasznosításánál” a DGPI-nek együtt kell működnie más belügyi szervekkel. A DGPI nem folytathat önállóan bűnvádi eljárást, nem eszközölhet letartóztatásokat, nem lesznek már saját fogdái. A DIPI vagyona, levéltára, költségvetése egy hónapon belül átkerül az DGPI-hez. A fegyveres testület parancsnokát a belügyminiszter nevezi ki a legfelsőbb védelmi tanács (CSAT) jóváhagyásával. A tegnap elfogadott rendelet felszámolja a hatásköri átfedéseket a rendőrséggel, a Román Hírszerző Szolgálattal és a belügyminisztérium korrupcióellenes igazgatóságával (DGA). Egyes források szerint a DIPI 2500 alkalmazottja közül 1800-at vesz át az új belügyi elhárítás, 700-at pedig átirányítanak a DGA-hoz és a bevetésekre szakosodott különleges rendőri alakulathoz (DOS). A militarizálás egyebek mellett azt jelenti, hogy megszűnik a 30 százalékos „korrupcióellenes” bérpótlék – írja a Mediafax. Dragoș Tudorache belügyminiszter azzal indokolta a DIPI „militarizálását”, hogy ez segít a fegyelmet és a feddhetetlenségi követelményeket nemcsak az alkalmazás feltételeként, hanem a szervezet működtetése során is érvényesíteni. Elődje, Petre Toba éppen a DIPI-botrány miatt kényszerült lemondásra szeptember elején, miután a korrupcióellenes ügyészség azzal gyanúsította meg, hogy megtagadta néhány önkényesen államtitokká minősített irat titkosításának feloldását, és így akadályozta a DIPI korrupt vezetőinek felelősségre vonását.
A korrupcióellenes ügyészség a belügyi titkosszolgálat 18 vezetője ellen indított eljárást, mert állítólag saját használatra vásároltak a szolgálat pénzén olyan javakat, amelyeknek semmi közük nem volt az operatív munkához, a beszerzésről készült jelentéseket pedig titkosították. Ugyancsak a DIPI pénzén vásároltatott magának luxusautót Gabriel Oprea volt belügyminiszter, állítja az ügyészség, ez az ügy májusban került bíróság elé.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katonai intézménnyé alakul a belügyi titkosszolgálat
Katonai intézményként szervezik újjá Romániában a korábbi belügyi titkosszolgálatot (DIPI), miután a szervezet számos egykori és jelenlegi vezetője korrupciós botrányba keveredett. Erről tegnapi ülésén fogadott el sürgősségi rendeletet a kormány.
A DIPI helyébe lépő Belső Elhárítási Egység (DGPI) feladata lesz leleplezni és megakadályozni azokat a fenyegetéseket, amelyek a belügyi szervek hatékonyságát és a közrendet veszélyeztetik, de a szervezett bűnözés, korrupció terén nem lesz már hatásköre. A megszerzett ilyen jellegű információk "hasznosításánál" a DGPI-nek együtt kell működnie más belügyi szervekkel.
A DGPI nem folytathat önállóan bűnvádi eljárást, nem eszközölhet letartóztatásokat, nem lesznek már saját fogdái. A DIPI vagyona, levéltára, költségvetése egy hónapon belül átkerül az DGPI-hez. A fegyveres testület parancsnokát a belügyminiszter nevezi ki a legfelső védelmi tanács (CSAT) jóváhagyásával. A tegnap elfogadott rendelet felszámolja a hatásköri átfedéseket a rendőrséggel, a Román Hírszerző Szolgálattal (SRI), és a belügyminisztérium korrupcióellenes igazgatóságával (DGA).
A Mediafax hírügynökség szerint a DIPI 2500 alkalmazottja közül 1800-at vesz át az új belügyi elhárítás, 700-at pedig átirányítanak a DGA-hoz, és a bevetésekre szakosodott különleges rendőri alakulathoz (DOS). A militarizálás egyebek mellett azt jelenti, hogy megszűnik a 30 százalékos "korrupcióellenes" bérpótlék – írta a Mediafax.
Dragos Tudorache belügyminiszter azzal indokolta a DIPI "militarizálását", hogy ez segít a fegyelmet és a feddhetetlenségi követelményeket nemcsak az alkalmazás feltételeként, hanem a szervezet működtetése során is érvényesíteni.
Elődje, Petre Toba éppen a DIPI-botrány miatt kényszerült lemondásra szeptember elején, miután a korrupcióellenes ügyészség (DNA) azzal gyanúsította meg, hogy megtagadta néhány önkényesen államtitokká minősített irat titkosításának feloldását, és így akadályozta DIPI korrupt vezetőinek felelősségre vonását.
A DNA a belügyi titkosszolgálat 18 vezetője ellen indított eljárást, mert állítólag saját használatra vásároltak a szolgálat pénzén olyan javakat, amelyeknek semmi közük nem volt az operatív munkához, a beszerzésről készült jelentéseket pedig titkosították. Ugyancsak a DIPI pénzén vásároltatott magának luxusautót Gabriel Oprea volt belügyminiszter, állítja a DNA, ez az ügy már májusban bíróság elé került.
Népújság (Marosvásárhely)

110 éve született dr. Szentkirályi István gyermekgyógyász-professzor
Nem volt sem irigye, sem haragosa – emeltük ki a címben, de úgy tűnik, hogy a lexikonszerkesztőkön kívül méltatója is kevés, holott élete legtermékenyebb bő két évtizedét a gyermekek gyógyításának, a kutatásnak, orvosnemzedékek képzésének szentelte a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetben.
A sok ezerből valószínűleg ma is élnek olyan felnőttek, akiket gyermekkorukban meggyógyított, akiknek megmentette az életét, és tanítványai közül is sokan, akiket legjobb tudása szerint felkészítve a "gyógyítás szent útján" elindított.
Dr. Szentkirályi István 1906. december 29-én a Fehér megyei Zalatnán látta meg a napvilágot. Iskolába Gyulafehérváron, Szászvárosban és a tordai unitárius gimnáziumba járt, majd annak megszűnése után a román tannyelvűben érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári I. Ferdinánd egyetem orvosi karán végezte román nyelven. 1933. április 8-án avatták doktorrá. 1934–35-ben Magyarországon képezte tovább magát, előbb a gyulai kórház szülészeti- nőgyógyászati osztályán, majd a szegedi egyetem gyermekklinikáján.
Magas, vékony, szőke, sokoldalú fiatalemberként sportolt (bokszolt), vadászott, horgászott, szépen korcsolyázott, ügyesen faragott, remek karikatúrákat rajzolt. Végtelenül szerény volt, de igényes önmagával szemben. Remek humorérzéke környezetét elbűvölte. Lovagias volt, sportszerű, aki a gyengébbet sohasem bántja, a kis halakat visszadobja.
1935-ben Tordán nyitott magánrendelőt. A második bécsi döntés után 1940 szeptemberében áttelepült Kolozsvárra. 1940-től az Anya és Csecsemővédő Intézet gyermekorvosa, 1943-tól az Országos Társadalombiztosítási Alap orvosa is volt. A megélhetés érdekében Kismester utcai lakásának egyik szobájában magánrendelőt nyitott. 1945-től a Dermata cipőgyár bölcsődéjének gyermekorvosaként dolgozott.
1949-ben prof. dr. Csőgör Lajos rektor meghívta a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet gyermekgyógyászati klinikájára előadótanárnak, ahol később professzori címet nyert. 1949–1971 között 22 évfolyam gyermekgyógyászait oktatta, kiváló szakemberek kerültek ki a keze alól.
Szakirodalmi tevékenységének az eredménye 12 tudományos dolgozat, amelynek első szerzője, nyolcban pedig társszerzőként szerepelt. Fő kutatási területe a csecsemőkori enterocolitisek, postdysenteriás állapotok, csecsemőkori atrophia és kezelésük; a vérplazmával végzett terápiás kísérletek gyermekkori reumás fertőzésben; a méz hatása koraszülöttek súlygyarapodására; a csecsemők malignus syndromája; a húgyutak fejlődési rendellenessége, a húgyúti gyulladások patológiája, az emzimopathiák felismerése.
Tanulmányai, dolgozatai hazai (Orvosi Szemle, Pediatrie) és külföldi szakfolyóiratokban (Gyermekgyógyászat, Kinderärzliche Praxis, Kísérletes orvostudomány; Med. Wochenschrift, Wiener. stb.) jelentek meg.
Egyetemi hallgatói részére 1951–60 között kilenckötetnyi litografált jegyzetet írt (Gyermekgyógyászati jegyzetek I., II., III. – három átdolgozott kiadásban). Közel 2.500 oldalt gépelt otthoni kis Erika írógépén. A Bukarestben megjelent Gyermekgyógyászat tankönyvbe (1962, 1965) fejezetet írt. Rendszeresen megszerezte az akkor legkorszerűbb svájci Fanconi gyermekgyógyászati szakkönyv több kiadását, és jegyzeteibe beépítette a szakmával kapcsolatos legfrissebb tudnivalókat. Kapcsolatot tartott az európai hírű budapesti dr. Kramár Jenő és dr. Dobszai László professzorokkal. Rengeteget olvasott, fiatalkorában filozófusokat is, aztán sorra fedezte fel a világirodalom nagyjait és a magyar költőket Adytól Székely Jánosig, akinek verseit olvasta és mondta magnóba még a halálos ágyán is.
Egész magatartását az igazi emberszeretet jellemezte. 1944 előtt az üldözötteket segítette, gyógyította, 1944 után szintén a hátrányos helyzetbe került emberek, a kilakoltatottak orvosa volt. Nem érdekelte a pénz, irtózott az anyagias emberektől, nem is volt több vagyona, mint egy kis moped motorkerékpár, egy svájci bicska meg a horgászfelszerelése.
Feleségével és három gyermekével bérelt lakásban laktak, idős szüleit és felesége szüleit, akik a háború után nincstelenekké váltak, halálukig segítette, eltartotta. Családján kívül rendkívüli módon ragaszkodott fiatalkori jó barátaihoz, elsősorban Csőgör Lajoshoz és Guzner Miklóshoz, akik Marosvásárhelyen tanártársai és majdhogynem szomszédai is voltak.
Súlyos betegsége (tüdőrák) miatt kényszerült abbahagyni a munkáját, s bár C. Carpinisean professzor 1968-ban Bukarestben megoperálta, 1973-ban, 67 éves korában tüdőrákban elhunyt.
Sem irigye, sem haragosa nem volt soha. Példaképet jelentett az orvosi szakmában, az orvosi etika betartásában. Orvosként dolgozó gyermekei szerint otthon, édesapaként úgyszintén. Ezért érzik méltánytalannak, hogy a MOGYE történetéről megjelent kötetekben alig vagy a legújabban meg sem említik a nevét. Életéről, pályájáról a Romániai magyar irodalmi lexinkonban (5. kötet) olvashatunk.
In memorian prof. dr. Szentkirályi István
Prof. dr. Szentkirályi István a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyermekgyógyászati karának a legkedveltebb egyénisége volt. Magas, szikár, szűkszavú tanítómesterem hatalmas tudású, igényes, pedáns klinikus volt …, aki bevezetett engem a gyermekgyógyászat szövevényes berkeibe. Tette mindezt annyi méltósággal és hivatásbéli hitelességgel, hogy a mi generációnknak kitörölhetetlen emberi példaképe maradt. Ő vezetett be a tudományos munka és kutatás világába is. Fia, dr. Szentkirályi István kiváló fogorvos hosszú ideig Szatmáron élt, és a barátom volt. Amikor úgy hozta a sors, hogy szeretett tanítómesterem eltávozott közülünk, István barátom nekem ajándékozta azokat a számomra felbecsülhetetlen értéknek számító gyermekgyógyászati szakkönyveket, a klasszikus német gyermekgyógyászok munkáit, feljegyzéseit és írásait, amit az utókorra hagyott… Olyan tisztességgel, orvosi hittel őrzöm mindmáig, mint a gyermekgyógyászat katekizmusát. Szatmárnémeti, 2012. január 26-án" – olvasható az egykori tanítvány, dr. Bauer Béla PhD honlapján, aki nyugdíjazásáig a szatmári városi kórház gyermekosztályának vezető főorvosa volt, és gyógyító tevékenysége mellett gazdag tudományos és irodalmi munkásságot mondhat magáénak.
A dr. Szentkirályi István debreceni fogorvostól származó adatok alapján összeállította Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)