Forgatag Zabolán
Szombaton nagyszámú érdeklődő, népi és modern táncok, ízletes étkek, helyi kézműves termékek, este pedig retro buli – nagyjából így foglalható össze a Pro Zabola Egyesület szervezésében immár harmadik alkalommal megrendezett Szent Mihály Havi Forgatag.
A szövetkezet iskola melletti kertjében egymást váltották a fellépők: táncolt a Gyöngyharmat néptáncegyüttes, a Kovásznai Tanulók Klubjának La Fiesta csoportja modern táncot mutatott be. A fürdővárosi Pince Band is fellépett, este pedig a retro zene szólt.
Jelen voltak helyi kézművesek is, többek közt Nagy Zoltán méhész és Nagy Mária szőtteskészítő. Az érdeklődők képes kiállítást nézhettek meg a Háromszéki népi mesterségekről, ezeknek a pannóit dr. Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa küldte erre az alkalomra.
Akik pedig ízletes falatokra vágytak, megkóstolhatták a kilenc főzőcsapat által készített finomságokat. Az étkeket zsűri díjazta, de nem volt rangsorolás, mivel „mindenki egyformán finomakat készített”, mondták.
Kérdésünkre Péter Levente, a Pro Zabola Egyesület elnöke elmondta: évről évre nagyobb érdeklődés övezi a rendezvényt, ezért szeretnék, ha ez a hagyomány nem szűnne meg, hanem tovább erősödne a jövőben is.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vállalta a vállalhatatlant
Kulcsár Béla-kiállítás az EMŰK-ben
Élete sors-metaforává vált, mondta barátja, Székely János költő Kulcsár Béláról, aki szobrászként, festőként alkotott – és bukott bele – a közösségi reprezentáció sors-szerepébe. Korai halálának negyvenedik évfordulója alkalmából nagy érdeklődés mellett, rá emlékezve gazdag tárlat nyílt az Erdélyi Művészeti Központban.
Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás kurátora a péntek délutáni megnyitón részletesen vázolta azt az életutat, amelynek gazdag terméséből az EMŰK földszinti kiállítótermeiben láthatunk egy stílusokat, műfajokat átfogó, gazdag gyűjteményt. Kulcsár Béla ugyanis szobrászként kezdte Marosvásárhelyen 1956-ban, de a forradalom már első megrendelését kudarcra ítélte, előrevetítve a tragikus véget. A Marosvásárhelyi Református Kollégium fennállásának 400. évfordulójára megrendelt Bolyai Farkas-mellszobrot nem kivitelezhette, de legalább Dózsa György „zsigeri belső feszültségről” árulkodó mellszobrát felállították a szentgyörgyi Olt textilgyár művelődési otthona elé, és az ma is ott van. Ezzel ellentétben a kovásznai kultúrotthon homlokzatára más fiatal művészekkel tervezett, Népi kultúra című alkotása a nagy földrengéskor megrongálódott, illetve a kultúrház lebontásával megsemmisült.
Ahogy Banner Zoltán írta: „noha továbbra is a szabad térbe állított, nagy szobrászi tömeg, a monumentalitás és az ezt hitelesítő nemes anyagok izgatják (Kulcsár Béla) fantáziáját, a hatvanas évek elején egyelőre meg kell elégednie a kisebb méretekkel.” A szelíd modernizmus és klasszicizálás jegyében alkotott kő- és bronzkisszobrai mellett akkoriban kísérletezett a ma természetművészetként katalogizált irányzattal is, ugyanis büdösfürdői nyaralójának udvarán ágakból alkotott monumentális méretű, 4 méteres, de mulandó szobrokat, mint a Diána vagy Szarvas.
Az előbbi megelőlegezte egyik legsikeresebb művét, az Íjásznőt, amelyet először egyméteres bronzszoborként, majd köztéri alkotásként 1967-ben nagyobb méretekben is kivitelezett, de ez utóbbi felállításának, illetve öntésének a bonyodalmai annyira megviselték, hogy 38 évesen infarktust kapott. Ezután – a nehéz fizikai munkától eltiltva – sajátos és bátor festészetnek fogott neki, melyeket markáns, keveretlen színek, valamint a természet világmodellként való megjeleníthetősége jellemez.
A művész 47 éves korában bekövetkező második infarktusát és ezúttal halálát egy, az agyagfalvi emlékműhöz köthető stressz okozta, ami abból adódott, hogy az eredetileg 22 alakosra, bronzba tervezett kompozíciót a megrendelő hatalom „kézi vezérlése” miatt sorozatos kompromisszumokkal, kis költséggel és rövid idő alatt volt kénytelen kivitelezni. Befejeznie nem sikerült, az átdolgozott emlékmű avatóünnepségén Kulcsár Béla neve talán el sem hangzott – mondta Vécsi Nagy Zoltán.
A művész kiállításon jelenlévő özvegye, Kulcsárné Csiszér Mária elmondta, nagy gondban van, mi legyen a nagyobbrészt általa őrzött műgyűjtemény sorsa, mert az intézményekkel nincs túl jó tapasztalata, azt mégis megfontolandónak találta, hogy netalán az EMŰK-be kerüljön. A kiállítás október 2-ig látogatható.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kulcsár Béla-emlékkiállítás Sepsiszentgyörgyön
Négy évtizede, 47 éves korában hunyt el Kulcsár Béla képzőművész. Az 1929-ben Marosvásárhelyen született alkotó jelentős életművét felidéző kiállítás nyílt szeptember 9-én az Erdélyi Művészeti Központ Sepsiszentgyörgyi székhelyének földszinti galériájában. A tárlat ünnepélyes megnyitóján a művész szobrászatáról, Erdély több városában látható köztéri alkotásairól, festészetének értékeiről a kiállítás kurátora, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője beszélt. Az október 2-án záruló tárlat anyagát a Marosvásárhelyi közönség is megtekintheti a későbbiekben a Bernády Házban rendezendő kiállításon.
Népújság (Marosvásárhely)

Tárlattal köszöntötték Vinczeffy Lászlót
A hetvenéves Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművészt, restaurátort, a Magyar Művészeti Akadémia tagját köszöntötte kiállítással a Székely Nemzeti Múzeum, amely az Erdélyi Művészeti Központtal közösen szervezte a jubileumi tárlatot.
A tegnapi megnyitón a házigazda, Vargha Mihály köszöntötte a jelenlévőket és a művészt, aki közel négy évtizeden át volt „munkása” a Székely Nemzeti Múzeumnak. Elmondta, retrospektív kiállításban gondolkodtak, végül az utóbbi évek termésének legfontosabb darabjait állították ki, a szobrokat a múzeumkertben, a festményeket a főépület földszintjén. Ünnepi beszédet mondott volna Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, a kiállítás fővédnöke, ám ő a kamionos sztrájk miatt az úton rekedt, csak a megnyitó után futott be. Vinczeffy László munkásságáról szakmai összegzést tartott Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője. Méltató beszédet mondott Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. Végezetül Vinczeffy László meghatottan mondott köszönetet mindenkinek, aki közreműködött a tárlat létrejöttében és a nagyszámú közönségnek, jelezve, boldog, hogy művei élnek. A rendezvényen fuvolán közreműködött Császár Katalin és Péter Ervin. (A kiállításról részletesebben holnapi lapszámunkban olvashatnak.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokan lerótták tiszteletüket
Vinczeffy Lászlót köszöntötték
Csütörtökön este szűknek bizonyult a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mindazok befogadására, akik a hetvenedik életévét betöltő Vinczeffy László megyeszékhelyi festőművész, szobrász, restaurátor munkáiból rendezett kiállítás megnyitóján részvétellel rótták le tiszteletüket az alkotó előtt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagságát is magáénak mondható mester a bejáratnál fogadta a köszöntésére érkezők népes és rangos táborát.
Elsőként az eseménynek otthont biztosító és a szervezésében is résztvevő intézmény vezetője, Vargha Mihály szólt a szépszámú közönséghez, meleg szavakkal méltatván a munka és képzőművésztársat.
A Munkácsy-díjas képzőművészt a helyszínen, valamint a tárlat katalógusában egyaránt bemutató és méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésztől megtudhattuk, hogy Vinczeffy László 1946-ban született a Korondhoz közeli Atyhán. Nem örvendhetett azonban sokáig a festői környezetben fekvő szülőfalujának, mert katonatiszti múlttal rendelkező édesapjára a kulák bélyeget is rásütötte, és üldözőbe vette a román kommunista rendszer. Ennek következtében már gyermekfejjel Zernyestre, majd a Constanţa megyei Sibioarába került, de a vesszőfutásnak ezzel még mindig nem szakadt vége. Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest voltak hányattatásuk következő állomásai.
A már zsenge korában megmutatkozó rajztehetségére Kusztos Endre figyelt fel, és segítette ennek kibontakoztatásában. A Marosvásárhelyi művészeti középiskolába is szintén az ő tanácsára került, ahol Barabás István, Piskolti Gábor és Nagy Pál tanítványa volt. Életútja innen a Kolozsvári rajztanárképző főiskolára vezetett, majd ennek elvégzése után egy évtizeden át (1970–1979) Zágonban rajzot oktatott, miközben folyamatosan csiszolta és pallérozta Istentől kapott tehetségét. Első egyéni kiállítására a Kézdivásárhelyi múzeumban került sor1973-ban.
1979-től a Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett, és ebben a minőségében a képtár jelentős 19. századi anyagából többek között a Barabás Miklós-gyűjtemény festményeit is restaurálta.
Az ecsetje alatt megszületett alkotásairól az ünnepi tárlat létrehozásában szintén szerepet vállaló Vécsi Nagy Zoltán a továbbiakban így nyilatkozott: „Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és talán nem véletlenül éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy festményeinek – annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak – szoros kapcsolatuk mArad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.”
Végezetül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria szintén jelen lévő tudományos főigazgató helyettese is nagy gonddal kötötte csokorba, és nyújtotta át a jelenlévőknek irodalmi művekbe illő nyelvezeten megfogalmazott gondolatait.
Császár Katalin és tanítványa, Péter Ervin a – szűk egy hónapon át megtekinthető – kiállítás megnyitóján felcsendülő fuvolajátéka nagymértékben hozzájárult az emelkedett légkör megteremtéséhez.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatkozott a Szabó család
Rendhagyó tárlat nyílt kedden a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban: családi és egyben emlékkiállítás. Az egy évvel ezelőtt elhunyt festőművész, Szabó Zoltán Judóka, felesége, Schneller Mária és szintén művész lányuk, fiuk, Szabó Anna-Mária, illetve Szabó Csongor munkái kerültek közönség elé, amelynek soraiban a helyiek mellett sepsiszentgyörgyi, szovátai, székelyudvarhelyi és máshonnan érkezett kollégák, barátok, művészetkedvelők is szép számban voltak jelen a megnyitón. A 63 évesen hirtelen elhunyt vásárhelyi alkotó rég eltervezte a közös bemutatkozást, a család most valóra váltotta az elképzelést, és nyilván nemcsak a családfő s a művészi elismertség jogán, hanem azért is, mert sajnos immár lezárult életműről kell beszélnünk, Szabó Zoltán Judóka alkotásait helyezték előtérbe. Az utca felőli két nagyobb terem nyújt reprezentatív válogatást a festőként, grafikusként, performerként egyaránt termékeny és karakteres, sokoldalú vizuális művész munkáiból. A belső teremben Schneller Mária festményei, a felső szinten a fiatalok alkotásai láthatók. Érthető, hogy a tárlatot s a kiállítókat méltató Ütő Gusztáv is elsősorban Judóka művészetére koncentrált szakavatott beszédében.
A sepsiszentgyörgyi barát és művésztárs, aki maga is a performance elkötelezett híve, felidézte Szabó Zoltán közel négy évtizedes művészi pályájának fontosabb állomásait, a kolozsvári főiskolás foglalatosságaitól az utóbbi esztendőkben újult erővel és odaadással folytatott művésztelepi, happeninges ténykedéseiig több figyelemre méltó jelenségre kitért, kiemelte a Judóka művészetét meghatározó főbb jellegzetességeket is. Az egykori kolléga, Ady József és a műkritikus Vécsi Nagy Zoltán gondolatait is idézve méltatta a Marosvásárhelyhez eltéphetetlen szálakkal kötődő művész, a MAMŰ egyik alapítója alkotói, emberi következetességét, igényességét, bátorságát, hangsúlyozta azt a kitartást, amellyel a legnehezebb időkben is ragaszkodott az elveihez, konceptuális művészeti elképzeléseihez. Szóba hozta land-artos törekvéseit, installációit, Anna-artos, alkotótáboros munkásságát is. Többrétű, gazdag a korán lezárult életmű, alapos felmérésre vár a későbbiekben.
Schneller Mária három gyermek anyjaként nyilván nem bontakoztathatta ki annyira gazdagon festészetét, a természet szerelmeseként azonban finom, érzékeny líraiságú képeken mutatja fel, hogy szülőhelye, Nagybánya szelleme, hagyományai mély nyomot hagytak benne, és a táj az az ihletforrás, amely arra ösztönzi, hogy a megálmodott festői szekvenciákhoz önmagából is hozzáadjon valamit. Tájfestészete bizonyára újabb színpompás alkotásokkal gyarapodik a jövőben, hiszen a művésztelepek kapui előtte is nyitva állnak.
A jövőt viszont elsősorban az új nemzedék vetíti előre. Ígéretes mindkét fiatal. Szabó Anna-Mária már több az ígéretnél, az egyetem elvégzése után néhányszor alkalma volt bizonyítani, hogy a maga útját kereső, egyéni hangú, érdekes egyéniség, akire nem lehet nem odafigyelni. Munkái, festményeinek valóságba ágyazódó, mégis szürreális, furcsa, sajátos geometriát érvényesítő, különös világa közös kiállításokon, alkotótáborokban már joggal szerzett több hívet számára.
Szabó Csongor még egyetemista, erre is, arra is tapogatózik, még teljes szélességben előtte a pálya, nem döntötte el, melyik a legjárhatóbb út, amit választania kell, de őt is bőven felvértezték talentumokkal. A kiállításon bemutatott plasztikái, origamiszerű ötletes formabravúrjai jogos elismerést váltanak ki a nézőkben.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

„Az Úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgája”
Márton Áron püspököt méltatta ezekkel a szavakkal Szent II. János Pál pápa az erdélyi főpásztor nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában. Ezeket a szavakat idézte ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános is azon az imával, előadással és filmvetítéssel egybekötött megemlékezésen, amelyet szeptember 29-én, csütörtökön, Márton Áron halálának idei évfordulóján délután 6 órakor tartottak a helyi plébánia közösségi termében. Mint azt a lelkipásztor elmondta, ezen a napon, ebben az órában a világ több pontján gyertyagyújtással emlékeztek a példás életű főpásztorra, az erdélyi egyházmegye 74. püspökére, aki 1938 decemberétől 1980 áprilisáig foglalta el a gyulafehérvári főpásztori széket.
– „Emberkatedrális” volt, írta Márton Áronról Illyés Gyula költő, megtörhetetlen fenyő, mint az a püspöki címerében is szerepel – fogalmazott a megemlékezés kezdetén ft. Szilvágyi Zsolt plébános, majd a vetítővásznon peregni kezdtek A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című dokumentumfilm képkockái. A Nagy Zoltán hittanár által szerkesztett és összeállított dokumentumfilm részletesen mutatta be a Csíkszentdomokoson székely földművelő családba született püspök gyermekkorát, tanulóéveit, papi pályáját, továbbá a kommunista diktatúra éveiben elszenvedett megpróbáltatásokat, a rabság, illetve a több mint egy évtizedes házi őrizet idejét.
A vetített filmkockák kiegészítéseként Marty Gábor egyháztanácsos tartott átfogó előadást Márton Áron főpásztorról. – Negyvenkét évesen lett püspök, főpásztorrá a kolozsvári Szent Mihály-templomban szentelték, püspöki jelmondata: „Non recuso laborem” vagyis nem futamodom meg a munkától, amely akár így is értelmezhető: nem utasítom el a nehézségeket, a szenvedést. És valóban, Márton Áront a börtönévek, az akkori hatalom zaklatása sem törte meg, semmiféle megalkuvásra vagy szabadságáért cserébe megszabott feltétel elfogadására nem volt hajlandó – hangzott el a tartalmas előadásban. Végezetül Marty Gábor az erdélyi főpásztor utolsó körleveléből idézett: „Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.”
Ezt követően Szekernyés Irén ny. tanárnő osztotta meg Márton Áron püspökhöz fűződő személyes élményeit. – Kislányként egy bérmaútja alkalmával láttam őt először Csíkdelnén, amikor magam is a bérmálkozók csoportjában álltam. Utoljára pedig 1970-ben, amikor emelvény híján egy székre állva beszélt az egybegyűlt hívekhez. Akkor már a lányom is velem volt, így ő is láthatta Erdély nagy püspökét – mondotta Szekernyés Irén tanárnő, aki a visszaemlékezése végén kérte az egybegyűlteket, imádkozzanak Márton Áron boldoggá avatásáért.
A megemlékezés imával zárult. A Miatyánk mellett a hívek közösen mondták el azt az imát is, amelyet, mint azt ft. Szilvágyi Zsolt plébános említette, a teológiai hallgatók is gyakran imádkoznak: „Istenünk, te Áron püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.”
Nyugati Jelen (Arad)

Megnyitották a tanévet a Babeș–Bolyai Tudományegyetem gyergyószentmiklósi tagozatán
Partnerségre kéri fel a város és a megye a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Kihelyezett tagozatát, hogy tanárok és diákok adják szakértelmüket, kreativitásukat a Gyilkos-tó és Békás-szoros hírnevének növeléséhez – többek között ez hangzott el az egyetemi tanévnyitón.
A tizenkilencedik egyetemi évfolyamot indították hétfőn a Csíky-kertben, jövőre lesz 20 éve a kihelyezett tagozat fennállásának. Dombay István, az intézmény vezetője elmondta, jelenleg 126 hallgató van alapképzésen és mesterin összesen. Alapképzésként román és magyar nyelvű oktatás keretében földrajz-idegenforgalom szakon tanulnak itt, a mesteri képzésen pedig ökoturizmus és fenntartható fejlődés szakból lehet diplomázni.
„Egyre gyarapodnak a nemzetközi kapcsolataink, most október-november folyamán három tanár érkezik tanítani a pécsi tudományegyetemről az Erasmus-program keretében, hallgatóink közül heten voltak magyarországi szakgyakorlaton, és várjuk az ősz folyamán egy szintén magyarországi szállodalánc szakembereit szerződéskötésre gyakorlat-lehetőségek bővítéséért. Így diákjaink négycsillagos szállodákban ültethetik gyakorlatba a nálunk tanultakat” – számolt be az intézményvezető. Mint elhangzott, a Szent Anna-tói nemzeti park mellett a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Parkkal is szerződése van az egyetemnek, ahogy a gyilkostói vendéglátókkal is. Amint Dombay fogalmazott, a hallgatók közül sokan végezték eddig is ott a szakmai gyakorlatot.
Dombay István elmondta, a beiskolázás során pontosan érezhető, hogy az utóbbi években egyre kevesebben tudnak sikeres érettségit tenni. Az idei év mégis kivételes, hiszen nagy volt az érdeklődés, az ingyenes helyek már a nyáron beteltek. „Úgy tűnik, az érettségizők továbbtanulási elképzelései is változnak, jó irányba, habár ahhoz képest hányan érettségiznek még mindig kicsi a továbbtanulók aránya. Lehet divatos az, hogy minél hamarabb elhagyom az iskolát, elmegyek külföldre dolgozni, de néhány év után rájönnek, érettségi nélkül nehéz a boldogulás, és sosem felesleges az egyetemi diploma sem.”
A 129 hallgatóból 57-en érkeztek gólyaként a tanévnyitóra. Magyar nyelvű alapképzésen 19-en, román nyelvűn 9-en kezdik tanulmányaikat, az elsőéves mesterisek 29-en vannak. Őket köszöntötte a tanári kar, valamint a meghívott elöljárók és Dombay István, aki így fogalmazott: olyan intézmény ez, ahová ősszel, amikor a madarak mennek, a gólyák jönnek.
Az októberi ünnepek között keresett összefüggést Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere is: az idősek napja és az egyetemi tanév kezdése között. Mint mondta, a most elvetett magvak gyümölcse idős korban szüretelhető. Partnerséget ajánlott az egyetemistáknak, hiszen a város jól felszerelt irodája csak akkor tud hatékony munkát végezni, ha szakemberek segítségére, tanulók lelkesedésére lel. Ezért nevezte a Csíky-kerti egyetemet a város szakmai műhelyének.
Együttműködésre hívta a hallgatókat és az intézményt Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke is. Javasolta, kapcsolódjanak be abba a fejlesztési társulásba, melynek célja megmutatni a Gyilkos-tó és Békás-szoros igazi értékét. Mint mondta, míg a tanárok a tudást adják, a diákság a kreativitását kell hozzátegye a jó cél érdekében.
A Csíky-kerti ingatlanokban belső felújítást követően kezdődött az új tanév, jövőre, a kerek évfordulóra tervezik a főépület külső felújítását. A húszéves ünnepséget példaértékűre tervezi az egyetem vezetősége, ahol vendégfogadásból jeleskedhetnek, hiszen meghívják a külföldi partnereket, visszahívják a tanárokat, egykori diákokat is.
Balázs Katalin Székelyhon.ro

Tizenöt éves az Irodalmi Jelen
Alapításának tizenötödik évfordulóját ünnepelte az Irodalmi Jelen folyóirat tegnap este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A lap tulajdonos-főszerkesztője az évforduló kapcsán az MTI-nek elmondta: az irodalomban a minőség az egyedüli hatalom. Böszörményi Zoltán szerint a lap fennállása óta megőrizte higgadtságát, egyensúlyát és politikai pártatlanságát, ami annak köszönhető, hogy egzisztenciálisan független tudott maradni.
„A biztos egzisztencia miatt nem fenyegettek minket a politikai változások, de ettől függetlenül a lapot soha nem használtuk politikai platformként, nem szidtunk, de nem is dicsértünk senkit, mert egy irodalmi lapnak nem ez a hivatása” – húzta alá.
Az Irodalmi Jelen első száma 2001 novemberében jelent meg az Aradon kiadott Nyugati Jelen napilap mellékleteként. Az első évben kisebb méretben, 16 oldalon, később nagyobb méretben és egyre növekvő oldalszámmal, fokozatosan önállósodva közölte anyagait. Egy idő után már nemcsak a Nyugati Jelen előfizetői kapták meg, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is terjesztették. Az online kiadás 2008-tól indult el.
Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a lap műhelyébe az évek során olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak, vagy tartoznak a mai napig, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda vagy Weiner-Sennyey Tibor. Fennállása óta a lap számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, és ennek eredményeként több antológiát is kiadott. 2004-ben kiírt nagyszabású regénypályázatára tizenkét országból 283 mű érkezett be, 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettek, Szó-Net címmel 2011-ben diákok számára indítottak versenyt. Moral History pályázatuk 2012-ben zárult, de ezzel párhuzamosan futott miniesszé versenyük is. A Slam School Poetry elnevezésű, középiskolásoknak kiírt előadói versenyük 2013-ban zajlott le, majd pályázatot indítottak Az ember fáj a földnek címmel, erre novellákat, verseket, festményeket és grafikákat, fotót, illetve filmeket vártak. A következő évben Lezáratlan holokauszt címmel tettek közzé kiírást, amelyet tavaly novellapályázat követett. A nevezett munkákból négy antológiát adtak ki Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti jelentőségű, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológiájuk 2014-ben látott napvilágot. Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdésekről.
A lap kezdetektől fogva segíti és népszerűsíti a fiatal írókat. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a fiatal alkotókat bemutató, népszerű Debüt rovatot annak indulásakor Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik figyelemmel hónapról hónapra. „Mindezeken túl Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be” – fűzte hozzá. Megjegyezte, hogy a képszerkesztésre, a fotókra és a képzőművészetre is jelentős hangsúlyt fektetnek, portáljukon évről évre növekszik állandó képgalériájuk anyaga, tudósítóik pedig egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. A lap jelenleg három formában jelenik meg: az egyik a naponta frissülő internetes portál, a másik az ennek anyagából összeálló havi 120–140 oldalas nyomtatott folyóirat, a harmadik pedig az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg, máig 159 kötet látott napvilágot, és az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
„Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk” – vélekedett a főszerkesztő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenötödik születésnapját ünnepelte Budapesten az Irodalmi Jelen
„Megkerülhetetlenek vagyunk!”
Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen.  Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában.
Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji,  Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István.
Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén.
És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez:
„Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok.
Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok?
Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni.
Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai.
A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere.
Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor.
Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg.
Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot.
Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el.
Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek.
A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be.
Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák  Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat.
Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete.
Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot.
Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő.
Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad)

Az aradi vértanúkra emlékeztek Gyergyószentmiklóson is
„A szabadság olyan, mind halnak a víz, madárnak a levegő, vadnak a rengeteg. Legyetek inkább halni készek véle, mint élni nélküle” – idézte egy 1848-as szabadságharcos szavait Portik Zsolt történelemtanár a gyergyószentmiklósi temetőben.
Kiss Antal honvédszázados kopjafájánál zajlott csütörtökön az 1849 október 6-i gyásznapra való megemlékezés. Mint elhangzott, a forradalmárokra példaképként kell tekintenünk, erőt merítenünk elszántságukból, kitartásukból, hiszen ma sem könnyű magyarként élni és fontos, hogy unokáink is magyarként emlékezhessenek meg a nagy elődökről.
Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere beszédében hangsúlyozta, a gyásznapon emlékezünk arra az 1849 őszén az egész nemzeten úrrá lett csalódottságra, reményvesztettségre is, amiből nem látszott kiút. A letörtség mellett azonban mi az ami felemelhet? – tette fel a kérdést. A halálraítéltek sorsvállalása ebben is példa lehet. Feljegyezték róluk, ki Horatiust, ki várak megerősítéséről szóló könyvet olvasott, dolgoztak, terveztek  kivégzésük előtti estén, nem hagyták el magukat. Üzenet, ami mára is érvényes lehet: sose hagyjuk a csüggedést eluralkodni magunk felett, főleg ne olyankor, amikor egy egész közösséget próbálnak megfélemlíteni.
A megemlékezésen Gergely Péter kilencedikes diák szavalata hangzott még el, és az alkalomhoz illő dalokat adott elő az Ipartestület Férfikórusa. Az eseményen megjelentekre a magyar történelmi egyházak lelkészei mondtak áldást, majd koszorúzással és a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.
Gergely Imre Székelyhon.ro

Megnyílt a Székelyföldi Grafikai Biennálé (41 országból 507 képzőművész nevezett be)
Miután az idei év folyamán több fontos kísérőrendezvénye is lezajlott, tegnap délután hivatalosan is megnyitották a 4. Székelyföldi Grafikai Biennálét a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban, utána pedig a negyvenegy országból benevezett művészek legjobbjainak díjazására is sor került a Tamási Áron Színház nagytermében. A díjátadó gálát a bukaresti Jazzappella énekegyüttes koncertje tette színesebbé.
A kiállítás megnyitóján Siklódi Zsolt képzőművész, a Grafikai Biennálé kurátora ismertette röviden a rendezvény koncepcióját. Megpróbálták egymás mellé helyezni a lokálist és az univerzálist, és ezen keresztül megkeresni, meghatározni a térségben, de a világ más tájain születő grafikai törekvések helyét is a globális trendekben, tiszteletben tartva az alkotók szabadságát a képi formanyelv eszközének, technikájának és hordozójának megválasztása tekintetében is. A zsűri idén átértelmezte a 90-es években markánsan elkülönülő klasszikus és kísérleti technikák szerinti kategóriákat, így a hagyományos és a modern sokszorosító grafikai eljárással készült alkotások között nem tett különbséget a kiírás. A kurátor arról is beszélt, hogy a biennálé anyagát képező grafikákat Vécsi Nagy Zoltán rendezte kiállítássá különböző szubjektív szempontok szerint, majd megköszönte a szervezőknek, a zsűri tagjainak és a részt vevő művészeknek, hogy fáradságos munkájukkal részt vállaltak a rendezvény negyedik kiadásának megvalósításában.
A 4. Székelyföldi Grafikai Biennále díjátadó gáláján, a Tamási Áron Színház nagytermében elsőként Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szólalt fel, majd Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, Zonda Erika, Hargita Megye Tanácsa képviselője és Kozma Mónika, Maros Megye Tanácsának elnöki kabinetvezetője folytatta a beszédek sorát. A díjak átadása a harmonikus dzsessz-sztenderdeket játszó Jazzappella együttes intermezzója után következett. A Zereda művésztelep díját a lengyelországi Paweł Kwiatkowski, az egri Eszterházy Károly Főiskola, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának díjait Aranyász Zita, Cristian Aurel Opriș, illetve Léstyán Csaba vehette át. A Maros Megye Tanácsa által alapított Nagy Pál-díjat a kanadai Zenon Burdy nyerte el, a Hargita megye meghatározó képzőművészéről, Nagy Imréről elnevezett díjjal pedig a lengyel Karol Pomykałát tüntették ki. Kovászna megye díját, mely Plugor Sándornak állít emléket, a tajvani Chang Yuya vehette át. A 4. Székelyföldi Grafikai Biennálé 2000 eurós fődíját egy lengyel alkotó, Kamil Kocurek nyerte el a Szoba1 – rézkarc, hidegtű, foltmaratás, mezzotinto vegyes technikát alkalmazó alkotásával. 
Amint Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető megnyitóbeszédében elmondta: az alkotók számát, a rendezvény minőségét és a világban betöltött szerepét tekintve is egyre növekszik a Székelyföldi Grafikai Biennálé, hiszen az idén 41 országból, 507 képzőművész összesen 1238 alkotást küldött be. Karim Rashid-ot, a design jelenkorának egyik atyját idézve a tanácselnök rámutatott: a művészetben az intelligens forma követi a funkciót. „Székelyföldnek modern, intelligens formát akarunk, azt akarjuk, hogy szellemileg gyarapodjon ez a régió, mert meggyőződésünk szerint, ahogy a lélek és a szellem hordozza a testet, ugyanúgy egy művelt közösség régiója az, ami fizikailag is képes a fejlődésre” – fogalmazott. A kiállítás november 13-ig látható az Erdélyi Művészeti Központban.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták az Orbán Balázs-díjakat
A Márton Áron-emlékév jegyében, a Székelyföldi Napok rendezvénysorozat részeként tegnap este került sor az Orbán Balázs-díjak átadására a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-plébániatemplomban. A régió egyik legjelentősebb kitüntetésének idei díjazottjai: Márkus András, a sepsiszentgyörgyi Mária Világ Királynője Egyházközség plébánosa, címzetes esperes, Oláh Dénes marosvásárhelyi plébános, főesperes és Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, a Márton Áron életéről szóló, A Hegy című filmes monográfia készítője.
A Székelyföldi Orbán Balázs-díjat a közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó Hargita, Maros és Kovászna megye önkormányzata 2011 óta adományozza olyan személyeknek, akik kimagasló tevékenységet folytatnak a térség fejlődése érdekében. A díjátadón, melyre a VII. Székelyföld Napok keretében került sor, elsőként Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szólalt fel, majd Borboly Csaba és Péter Ferenc, Hargita, illetve Maros megye önkormányzati elnöke, valamint Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja szólt az egybegyűltekhez, aztán a laudációk felolvasása következett. 
Tamás Sándor köszöntőbeszédében elmondta, örömére szolgál, hogy nemcsak a székelyföldi megyék képviselői vannak jelen a rendezvényen, hanem Kézdivásárhelytől Szatmárig és Nagyváradig több város magyar polgármestere is jelen van, és bár Kolozsvár magyar polgármesterét idén még nem köszönthetik ezen az eseményen, „ami késik, nem múlik”. A tanácselnök elmondta, Székelyföld szerencsés helyzetben van, mert Bod Péter, Dózsa György, Teleki Sámuel, Gábor Áron, Nagy Imre, Márton Áron, Orbán Balázs és mások személyében nagyon sok olyan személyiség alkotott itt, akik lámpásként ma is utat mutatnak nekünk. Borboly Csaba Orbán Balázs-idézetek mentén arról beszélt, hogy az „igaznak, szépnek, jónak és Isteninek” az útján mindenki lehet nemzete apostola, és bár pár nappal ezelőtt elhunyt az Orbán Balázs-díj egyik első kitüntetettje, újabb személyiségek lépnek a nyomába. Péter Ferenc Márton Áron püspököt  idézve kijelentette, hogy meg kell vetnünk itt a lábunkat, munkát kell vállalnunk egymásért, a gyűlölet helyett pedig szeretettel és jóakarattal lehet jövőt építeni. Zsigmond Barna Pál főkonzul az októberi kvótaszavazás, az ötvenhatos hősökre való októberi megemlékezés és a decemberi parlamenti választások fontosságáról beszélt, majd két anekdotát mesélt el, melyek által ő is az összefogás fontosságát hangsúlyozta. A felolvasott laudációkból megismerhettük a díjazottak pályaképét, megtudhattuk, hogy bár egymástól sokban különbözik életútjuk, mindhárman ki tudtak teljesedni a hitben: Oláh Dénes többnyire íróként, rádiósként és a marosvásárhelyi Deus Probidevit tanulmányi ház működtetőjeként tevékenykedett, Nagy Zoltán tanárként és annak az ötórás filmes monográfiának a szerkesztőjeként, melynek elkészítése 23 évet vett igénybe, Márkus András pedig a sepsiszentgyörgyi cigány közösség lelkipásztoraként, aki szinte a teljes életét a cigányok felzárkóztatásának szentelte, fontos szerepet vállalva az őrkői iskola beindításában, működtetésében is. Az est során a díjazottak köszönetet mondtak a rangos elismerésekért, a felszólalások között a Tiberius vonósnégyes zenei intermezzói emelték az ünnepi esemény hangulatát.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták az Orbán Balázs díjakat
Kovászna megyéből Nt. Márkus András szentszéki tanácsos, címzetes esperes, őrkői plébános, Hargita megyéből Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, a Márton Áron életéről szóló filmes monográfia alkotója, Maros megyéből Ft. Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes-plébános vehette át hétfőn este Sepsiszentgyörgyön az idei Orbán Balázs-díjat – írja a Kovászna, Hargita és Maros megyei tanácsok AGERPRES hírügynökséghez kedden délelőtt eljuttatott közös közleménye.
Az ünnepélyes díjátadót Sepsiszentgyörgyön, a Krisztus Király templomban tartották hétfőn este, az esemény rangját az is emelte, hogy a Hargita, Maros és Kovászna megyei önkormányzatok elnökei mellett jelen voltak Bihar és Szatmár megye magyar tanácselnökei is: Pásztor Sándor és Pataki Csaba, valamint Ráduly Róbert csíkszeredai és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester mellett részt vett Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is.
Elsőként Tamás Sándor szólt az egybegyűltekhez, hangsúlyozva, hogy Székelyföld szerencsés helyzetben van, hiszen mindig voltak olyan emberek, akiket előszeretettel hívunk lámpás embereknek, akik példamutatásukkal és munkájukkal világítótoronyként mutatták az utat. Közöttük előkelő helyet foglal el Orbán Balázs, akit méltán neveztek a legnagyobb székelynek.
“Róla neveztük el azt a díjat, amit már hatodik alkalommal adunk át Székelyföld elismert személyiségeinek. A tömör ezüst, gyönyörű kivitelezésű érmét – a Márton Áron Emlékév jegyében – idén olyan személyiségek kapják, akik nem csak hitbéli, hanem kiemelkedő lelki és közösségi pásztorai híveiknek, egyházközségüknek. Munkájuk mellett önként vállalnak fel olyan hiánypótló szociális, társadalmi és ifjúsági tevékenységet, amely küldetésükké vált és elismerést érdemel” – mondta el a háromszéki tanácselnök.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében rámutatott: az Orbán Balázs-díjjal olyan embereket tüntetnek ki, akik nem utasítják el a munkát, nem futamodnak meg a nehézségek elől, olyan személyiségeket, akik kultúránkat éltetik.
‘Márton Áron, a nagy püspök arra figyelmeztet, hogy a közös származás és a közös nyelv szükséges, de nem elegendő összekovácsoló erő, társulnia kell hozzá a kultúrának is ahhoz, hogy megtartó erő legyen. Idén majd’ mindent a Márton Áron Emlékév fényében, annak részeként végzünk, hogy ébren tartsuk évfordulói ürügyén legendás püspökünk emlékezetét, hogy kövessük tanítását. Mai ünnepünk is kimagasló esemény kíván lenni, ugyanis a három közigazgatási egységbe tagolt székely-magyarság közösen, együtt, közösségként kívánja figyelmével kitüntetni jeles személyiségeit’ – fogalmazott a Hargita megyei elöljáró, majd megemlékezett a múlt héten elhunyt Kovács Piroskáról, a székely kapuk Europa Nostra nagydíjas megmentőjéről, aki elsőként kapta meg a Hargita megyeiek közül az Orbán Balázs-díjat, 2011-ben.
“Sokszoros ünnep ez nekünk, hisz két olyan személyiség előtt is tisztelgünk egyben, akik mindketten hittek abban, hogy az igazság és az emberi méltóság mindenek felett való, és akik mindketten áldozatos munkával erősítették Erdélyt, erősítették Székelyföldet. Márton Áron püspök jelmondatául a ‘nem futamodom meg a munkától’ mondatot választotta, és ehhez méltóan vezette egyházát. Tudjuk jól, hogy napjainkban hasonló kiállásra és hasonló eltökéltségre van szükségük a vezetőknek, hasonló szilárdsággal kell megvetni a lábunkat és képviselni érdekeinket, erősíteni Székelyföldet. Mert Székelyföld számunkra az otthon, minket ide kötnek hagyományaink, történelmünk, itt tudunk őszinte szívvel emlékezni nagyjainkra és itt kell nekünk, székelyföldi vezetőknek az ő munkásságukhoz méltó döntéseket hozzunk” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja köszöntőjében az összefogás erejéről, az “egymásba kapaszkodás” szükségességéről beszélt, példatörténetei is az együttműködés eredményességére mutatták rá, kiemelve, hogy most, amikor mindenhol üldözik a székely szimbólumokat, itt, Sepsiszentgyörgyön a templomok udvarán húzzák fel a székely zászlót, tehát fontos nemzeti kérdésekben a politikum és egyház egymást támogatja.
Elsőként Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes vehette át a díjat, laudációját Bálint Géza, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János plébánia ügyintézője olvasta fel.
“2014-ben abban a kegyelemben részesült, hogy őt kérték fel a Csíksomlyói búcsú szónokának. Ebben a beszédében mondta a következőket: ťNekünk keresztényként lehet és kell magyarnak maradni, és magyarként kell a keresztény hitet megélni, mert egyébként elárultuk azt a közösséget, amely bennünket emberré formált, amely hazát, hitet, és nem is akármilyen kultúrát és civilizációt adott.ť Munkáját, igyekezetét, ez a vallomás fémjelzi. Papi jelmondatát Izajás prófétától kölcsönözte és így hangzik: Itt vagyok, Uram, engem küldj! 2015 őszén, 67 évi szünet után, újraindult Marosvásárhelyen a katolikus oktatás. Dr. Tamási Zsolt igazgató következetes és tántoríthatatlan küzdelmének, és Oláh Dénes imahátteret biztosító igyekezetének beért a gyümölcse. (…) Ezt tartja élete legszebb jutalmának. Az iskoláért vívott küzdelemben folyamatosan Márton Áron püspök közbenjárását kérte. Megvalósulását, túl az emberi igyekezeten, neki tulajdonítja. Vallja, hogy az elhívás sohasem az alkalmasságot, hanem a küldő Isten kegyelmét jelenti”.
Hargita megyéből Nagy Zoltán hitoktató kapta az Orbán Balázs díjat.
Sarány István a laudációban úgy fogalmaz: ‘munkássága széles körben ismert és szakmai körökben elismert, személye azonban mindvégig a háttérben maradt. Fáradhatatlan tevékenysége, időt és energiát felemésztő ténykedése, áldozatos munkája középpontjában Márton Áron püspök áll, két évtizednél hosszabb ideig végzett kitartó munkálkodásának eredménye pedig egy rendhagyó vizuális produkció: A Hegy című öt és fél órás kép- és hanganyag, amelyet DVD-n láthat a nagyközönség, és amelyet 22-23 esztendős önzetlen előkészítő munka előzött meg. A nagy püspök egyik legelismertebb életrajzírója, Virt László szociológus Nagy Zoltán művét Márton Áron filmes monográfiájának tartja. (…) az alkotó ťhittanár, tehát világi lelkipásztor. Akiket megszólaltatott, azok jórészt maguk is lelkipásztorok. Nagy Zoltán művében a közösségét egybetartó lelkipásztor Márton Áron jelenik meg, a lelkipásztor, aki évtizedek óta – máig! – gondolkodást és életet formál Erdélyben, és már egyre inkább Erdélyen kívül isŤ.’
Kovászna megyéből Nt. Márkus András címzetes esperes, őrkői plébános kapta az Orbán Balázs-díjat, laudációját Ft. Hajdú János főesperes-plébános olvasta fel, a következő mottóval: “Nem az a nagy aki magát ajánlja, hanem akit az Isten ajánl!’.
“Jelenleg kb. 5000 cigány hívének lelkipásztora, akiket a Szeretet Misszionáriusai nővéreivel, mint munkatársakkal vezet az Istenes úton, az üdvösség felé. Az országban és a gyulafehérvári főegyházmegyében is egyedüli lelkipásztor, aki az egyetlen cigány plébániát vezeti már 20 éve. Az anyaországtól munkája elismeréseként kapta az Apor Vilmos emlékérmet. Dr. Jakubinyi György érsek címzetes esperesi címmel ismerte el áldozatos és kitartó munkáját. Jelen kitüntetés is jelezze az elismerést a nem könnyű és sokszor hálátlan lelkipásztori munka miatt. Köszönjük, hogy felfigyeltek Rá, értékelik nem látványos, de mégis nagyon fontos, hasznos és kitartó munkáját. További életéhez és munkájához Isten áldását kérjük. Adja az Úr, hogy az elhintett evangéliumi mag a cigány lelkekben is megfoganjon s bő termést hozzon” – emelték ki a Márkus atyáról szóló laudációban.
A díjátadó ünnepséget a Tiberius kvartett koncertje színesítette.
Az AGERPRES hírügynökségnek elküldött közlemény felidézi, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye önkormányzata közösen hozta létre az Orbán Balázs-díjat, hogy azoknak a személyiségeknek adományozza, akik a Székelyföld fejlődéséért tevékenykedtek. A közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó három megye a régió egyik legjelentősebb kitüntetésének szánja az évente kiosztott kitüntetést. A Székelyföldi Orbán Balázs-díj kör alakú, 70 mm-es átmérőjű, 4,5 mm vastagságú, két oldalas ezüstből készült vert érme, amelyet emléklap és pénzjutalom kíséretében adományoznak a megye elöljárói egy külön, erre az alkalomra szervezett ünnepségen a Székelyföld Napok keretében.
www.agerpres.ro erdon.ro

„A családba fogadtuk a püspök urat”
Fiatalember volt, amikor elkezdte a gyűjtőmunkát és meglett férfi, amire elkészült A Hegy című öt és fél órás, rendhagyó, képes-hangos, egyedülálló monográfia Márton Áron püspök életéről. Nagy Zoltán székelyudvarhelyi mérnök, hitoktató több mint két évtizedet szentelt a gazdag és példás életút kutatásának, feltérképezésének. Értékes munkáját Orbán Balázs-díjjal ismerték el. A díjazottat Lázár Emese kérdezte.
– Sok ezer kilométer Székelyudvarhelytől Rómáig, megszámlálhatatlan találkozás, képes és írott dokumentumok százai – Márton Áron püspök életútjának stációit kitartóan, 23 éven át önzetlenül, minden anyagi támogatás nélkül és jutalmat nem várva kutatta. A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéről – ezt írja ezen a DVD-n, amelynek borítóján Márton Áron közismert fotója van, háttérben az Egyeskő. Miért éppen Márton Áron? Mi késztette az életút felkutatására és pontosan mikor és miként kezdődött ez a szinte mesébe illő történet?
– 1990-ben, amikor az első évfolyam indult, beiratkoztam Kolozsváron a teológiára, de ezzel párhuzamosan végeztem a mérnökit is. Amikor a mérnöki diplomámat megszereztem, 1993-ban hazajöttem Székelyudvarhelyre. Akkoriban itt volt Mihály József káplán, aki most jobbágytelki plébános. Tulajdonképpen ketten határoztuk el, hogy végig kellene járjuk azokat a helyeket, ahol a püspök úr járt-kelt, élt, és próbáljunk meg összegyűjteni minél több hanganyagot, fényképet, szólaltassuk meg azokat, akik ismerték őt személyesen. Igazából hittanórára akartunk egy félórás tananyagot összeállítani. Hozzátartozik még, hogy 1980-ban, amikor Márton Áron meghalt dr. Jakubinyi György érsek úr, aki akkor teológiai tanár volt, írt egy összefoglalót az ő életéről. Annak a kis írásnak, ami akkor nem jelenhetett meg, az volt a címe: A Hegy. Megkaptuk ezt a három és fél oldalas szöveget, és tulajdonképpen ezt szerettük volna „felöltöztetni” képpel, hanggal. Ez lett a gondolatmenet gerince, ezt követtük, bővítettük. Akkor, 1993-ban még nem gondoltam, hogy egy ilyen véget nem érő kutatómunka lesz belőle.
– Hol kezdték el a kutatást, mi volt az első állomás?
– Csíkszentdomokoson, a szülőfaluban, rokonokkal, ismerősökkel beszélgettünk, aztán a többi állomás már jött úgymond magától, mert az emberek kézről kézre adtak, tanácsolták, hogy ide menjünk, oda menjünk. Nem voltak ezek az utak megtervezve, mentünk, ahová mondták, ahová gondoltuk, hogy menni kell. Vittük magunkkal a kazettás magnót, a diafilmes fényképezőgépemet, akkoriban ezek az eszközeink voltak.
– A két évtized alatt nemcsak ezek az eszközök tűntek el, de sokan elmentek a filmben szereplő tanúk közül is…
– Igen, például Márton Áron húga, Anna néni, aki akkor 92 éves volt, már beteg volt, forgatták az ágyban, de beszélni még tudott. Vagy Gyulafehérváron találkozhattunk Erőss Lajos kanonokkal, aki nagyon bizalmas embere volt a püspök úrnak. Magatehetetlen volt már ő is, fel kellett öltöztessék, de szellemileg ép volt. Beültették a székbe, mesélt nekünk. Végül is a kész anyagban 47 személy szólal meg.
– Márton Áron életútját alaposan, szó szerint is mérnöki pontossággal, stációtól stációig haladva feltérképezte. Van olyan szakasza a püspök életének, ami még hiányos, úgymond fehér folt?
– Van, főként a gyermek- és ifjúkor, abból a korszakból nincsenek fényképes dokumentumok. Mesélt Anna néni, a húga. De nagyon értékesek azok a kis feljegyzések, amikről a pár hónapja elhunyt Kacsó Júlia szerzetes, szociális testvér beszél. Ő volt az, aki az utolsó időkben gondozta, ápolta, tolókocsiban sétáltatta a püspök urat. Amikor nagyon ritkán megszólalt, beszélt, Júlia testvér azokat mind leírta, stilizálatlanul – ezekről a feljegyzésekről mesél a filmben.
– Legenda és valóság – hogyan tudta ezeket a valós és nem valós történeteket szétválasztani?
– Voltak ismétlődő történetek és voltak olyanok, amelyek nem fedték a valóságot. Utánanéztem mindegyiknek, ami mese volt, azt kihagytam, de mindig vigyáztam arra, senkit ne bántsak meg. Például a néhai székelyudvarhelyi fotográfus, Sztojka Feri bácsi által elmondottak esetében is egyensúlyozni kellett. Ő elmesélte szépen a ’49-es eseményeket, amikor a püspök úr fehér lovon bevonult, aztán átszöktették autóval Udvarhelyre, onnan haza. Feri bácsi erre úgy emlékezett, hogy egyedül ő volt ott, de egy idős paptól tudom, s egyszer Feri bácsi is beismerte, hogy ketten voltak a testvérével, Sztojka Károllyal. Feri bácsi a kocsijával vitte az egyik főpapot, Karcsi bácsi a püspök urat. A Feri bácsi visszaemlékezését benne hagytam a filmben, de hozzátettem az igazság kedvéért, hogy utolsó percben döntöttek úgy, hogy a hatóságokat megtévesztve, két autóval menekítik a püspököt. Úgy vágtam össze az anyagot, hogy senkit ne sértsek meg, senki ne maradjon ki, de az elmondottak hitelesek legyenek. Így, nagyon szűkre szabva is 5 és fél óra lett az anyag. Kérdezte is egy filmes: ki fogja ezt megnézni?
– Erre mit válaszolt?
– Virt Laci (Virt László szociológus, a Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi című monográfia szerzője – szerk. megj.), akit személyesen ismerek, mesélte, hogy neki szintén feltették a kérdést: a vaskos könyvét ki fogja elolvasni? Ő azt válaszolta: nem képregény-olvasóknak írtam. Az én válaszom ezzel egybevág.
– Ketten indultak el az úton, de végül egyedül járta és megy tovább rajta.
– Mihály József atyával tartjuk a kapcsolatot, Jobbágytelkén be is mutattuk a filmet, de ő már nem vesz részt a kutatásban, egyedül végzem.
– És a gyűjtőmunka csak egy része a feladatnak, hiszen a hatalmas mennyiségű kép- és hanganyagot is egyedül rendszerezte, a vágómunkától a feliratozásig minden technikai feladat is az Ön munkája. Napi nyolc órát dolgozik a gyárban, hitoktató az iskolában, családja van, gyermeke – két embernek is sok lenne ez. Hogyan tudott időt szakítani, ahogy kislánya mondta, „mártonozásra” és a családjára is?
– Igen, a technikát is én csináltam. Több mint 3000 fényképet használtam fel a filmben, ezeket mind ki kellett tisztítani, digitalizálni, a recsegő-ropogó hanganyagokat szintén. Hogy mennyit dolgoztam? Sokat… Általában este 10 óra után ültem a géphez, amikor a kislányom lefeküdt. A 23 év alatt kevés nap volt, amikor 2-3 órát ne foglalkoztam volna ezzel, de a februári kiadás előtti (Márton Áron püspökké szentelésének 77. évfordulóján mutatták be a filmet – szerk. megj.) félévben hétvégenként 10-12 órát is. Próbáltam megfuttatni, biztos, hogy több ezer óra van benne. A családomnak nagyon sokat köszönhetek, türelmesen segítették a munkámat. Most azzal próbálom meghálálni, hogy ahová lehet vinni és ők megtehetik, elviszem magammal a bemutatókra. Velem voltak az október 17-i díjátadón is.
– Önt hallgatva, óhatatlanul is eszembe jut Márton Áron jelmondata: Non recuso laborem – Nem futamodom meg a munkától. Ön sem tette, holott nem kis fába vágta a fejszét. Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, nemcsak az élők, de maga a püspök úr, Márton Áron is segíti a munkáját, úgymond jelképesen fogja a kezét?
– Közel négy éve Budapestre kerültem a szívklinikára, ahol megműtöttek, aortát és szívbillentyűt cseréltek. Akkor egyből Márton Áronra gondoltam, és arra, ha az égiek akarata, hogy ne fejezzem be a munkát, akkor elfogadom. De aztán nem így történt, meggyógyultam, sőt, a kórházban is már tudtam dolgozni az anyaggal, akkor készítettem a felirat egy részét, és még filmbemutatót is tartottam. Nincs nap, amikor Márton Áron ne lenne velünk. Ahogy a feleségem megfogalmazta: a családba fogadtuk a püspök urat. Családtag lett. Az őt ábrázoló festmény, amit ajándékba kaptam, a kislányom kérésére, a szobájában van, az ágyával szemben, a falon. Este mindig elmondjuk a Márton Áron-imát, úgy érzem, hogy velünk lakik, velünk él.
– Jól érzem, hogy még mindig épül, magasodik a Hegy? Ez egy soha véget nem érő misszió?
– Nem szűnt meg a munka, nem lehet és nem is tudom, nem akarom még befejezni. Folyamatosan jönnek az emberek, hoznak fényképeket, történeteket. A filmbemutatókon sokszor odajön valaki hozzám, ezzel, azzal. Sok helyen megfordultunk már. Legutóbb Petrozsényban is így történt. De így jutott el hozzám a sepsiszentgyörgyi bemutatón egy régi papfelszentelési beszéd hanganyaga is. Hozzáteszem, hogy azóta bővült az anyag, hiszen kaptam újabb dokumentumokat. Készen van, megvágva, feliratozva, szerkesztve, de hogy ebből egy bővített kiadás lesz-e vagy egy negyedik DVD, egyelőre nem tudom. A csíkszentdomokosi múzeum igazgatója, Lázár Csilla javasolta, jelenjen meg az anyag nyomtatásban is – remélem, hamarosan az is megjelenik. Könyv lesz vagy füzetecske, még nem tudom.
– Az egyedülálló monográfia elkészült. Pénzbeli fizetség nem járt érte, de gondolom, erkölcsi elégtétel, jutalom a sok-sok találkozás, és méltó elismerés az Orbán Balázs-díj. Jól van ez így?
– Virt László írta méltatásában: soha nem kapott semmit, csak egy szívbillentyűt. Misszió ez, igen, de bárhová mentem bemutatni a filmet, és talán több mint száz helyen voltam már, soha nem kértem pénzt, sem benzinre, sem egyébre. Ha az utamat kifizették, megköszöntem, hálás voltam. Az egyházi áldást a munkámra és érte megkaptam. Az Orbán Balázs-díjra nem számítottam, de meglepett és nagyon jólesett a kitüntetés.
– Fiatalemberként kezdte a munkát, amit immár érett emberként folytat. Mi az a püspöki üzenet, ami a sajátja lett munkája során?
– A püspök úr is folyamatosan dolgozott, soha nem hagyta abba, még ha kilátástalan volt is a helyzet. Van egy mondat, egy pap bácsitól hallottam, és nagyon megfogott: a tiszteletből való félelem. Ez igaz mindenkire, aki Márton Áronnal találkozott. Ezt éreztem mindvégig én is. Személyesen nem találkozhattam vele, de az évek alatt az ő személyének a bűvkörébe kerültem, és ebből nem lehet már kibújni. A film minden másodpercét ismerem, mégis megtörtént már többször, hogy a bemutatón, a meghatódott embereket látva, elsírtam magam. A munkát mindig úgy kezdem, hogy elimádkozok egy rózsafüzér tizedet a püspök úrért, a célért. Ebben a munkában nagyon sok ima van. Úgy érzem, hogy az eltelt két évtized alatt Márton Áron püspök úr az életem része lett. Mi az ő üzenete számomra? Az utolsó csíkszeredai bérmáláskor, 1975-ben mondta: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet.” Ezt vallom én is: az ember talpa a földön legyen, de ne felejtse el, hogy ez nem minden… Hargita Népe (Csíkszereda)

Főváros a periférián (Súlyponteltolódások az erdélyi magyar képzőművészetben)
Reális célkitűzés vagy lázálom egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása? Az erdélyi képzőművészet súlypontjainak eltolódásáról, az intézményalapítások aktuális szempontjairól, érintettekről és érinthetetlenekről.
Népes diáksereg vár vasárnap esténként a székelyföldi vasútállomásokon a Budapestre tartó Korona nemzetközi gyorsvonatra. Az egyetemisták, főiskolások nagyobbik része Kolozsvárig utazik, a többiek Nagyváradon kászálódnak le a vonatról a hajnali órákban. Utóbbiak a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke diákjai, az ott tanulók és tanítók jelentős hányadát ugyanis Székelyföld „szolgáltatja”. A kérdésfelvetés tehát korántsem művi: miért utazzanak a székelyföldi fiatalok és oktatóik 450 kilométert, miért ne biztosítsanak számukra továbbtanulási lehetőséget a térségben, ahová a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néhány kihelyezett szaka révén már „betette a lábát” a felsőoktatás? Ezért aztán csak kevesen kezelték kizárólag kampányfogásként, amikor a júniusi önkormányzati választások hajrájában Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy azóta újraválasztott RMDSZ-es polgármestere és Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, a Magyar Polgári Párt helyi képviselőjelöltje együtt jelentette be egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozásának szándékát. Élet civilek nélkül
Az erdélyi magyar képzőművészet súlypont-áthelyeződésének kezdetei jóval korábbról datálódnak. Jelentős részben Baász Imre grafikus Sepsiszentgyörgyre kerülésével az 1970-es évek végétől egyfajta pezsgés indult a város művészeti életében, amit annak tényszerűsége sem tudott „mérsékelni”, hogy a művészeti felsőoktatási képzés központja hagyományosan Kolozsvár volt. A folyamatot Baásznak a romániai rendszerváltás utáni tragikus halála sem törte meg, Ütő Gusztáv állt a mozgalom élére, aki ma is pontosan idézi Baász Imrének 1991 májusában, a második Médium-kiállítás megnyitóján elhangzott szavait: „Úgy gondolom – bár ezt sokan megkérdőjelezik –, hogy Sepsiszentgyörgy igazi művészeti központtá növi ki magát”. Ennek hatására Ütő tíz éven át szervezte a Szent Anna-tónál az AnnArt cselekményművészeti fesztivált, iskolát teremtve a műfajban. És azóta is tartja: ami még nincs, de lesz, már van.
A művészképzéssel kapcsolatos álmok gyakorlatba ültetésének, a szervezeti keretek megteremtésének legfőbb mozgatója Székely István, az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács elnöke. „A rendszerváltó elit kezdeti elképzelése szerint olyan civil hátterű intézményrendszert kellett volna kiépíteni, amely többnyire leképezi a társadalmat. Ugyanakkor megegyezik a világháború előtti struktúrákkal, és alkalmas arra, hogy a különböző autonómiák kapcsán feladatokat vállaljon át az államtól. Csakhogy hamar kiderült, hogy a civilek állami feladatok átvállalását célzó megerősítésének két alapvető akadálya van: a tömeges jólét, illetve a civil szféra helyzetbe hozásának hiánya” – hangzik Székely látlelete.
A román törvényhozásból gyorsan eltűnt a civil szervezetekből kinőtt elit, helyüket olyan emberek vették át, akik civilekkel nem számoló országot kívántak építeni. Közben az új alkotmány sem osztott lapot a civileknek. Ez vezetett a felismeréshez: az önkormányzatokra kell hagyatkozni, elsősorban ott, ahol közép-, illetve hosszú távon valószínűsíthető a magyar többség a döntéshozásban. Így kerültek előtérbe a székelyföldi önkormányzatok, képzőművészeti szempontból pedig az évtizedekkel ezelőtt elkezdődött pezsgés révén némi helyzeti előnyt élvező Sepsiszentgyörgy, ahol ma több képzőművészeti intézmény is működik. 
Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
„Hogyan lehet olyan intézményeket építeni, amelyeket közpénzből finanszírozunk, a döntési kompetenciák azonban helyben maradnak? Ez volt az alapkérdés. Uniós és hazai forrásokból lehet ugyan pénzt szerezni a megyei önkormányzatok számára, de az összegek felhasználási területe nem haladhatja meg a megye földrajzi határait” – vázolja a tervezgetés  szempontjait Székely István. E tényszerűség jegyében hozták létre Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK), amelynek hivatásául az 1945 utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Vezetésével Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt – a Helikon-jelenség megteremtője, a vagyona jelentős részét a művészetek pártolására áldozó báró Kemény János unokáját – bízták meg. A Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK-öt kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el, ma azonban Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának egyik ügyosztályaként, gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat által bérelt, a közeljövőben talán megvásárolandó ingatlan, a posta régi épülete szolgál, Vécsi Nagy szerint azonban amúgy is a produkció a lényeg. Márpedig a produkció igencsak figyelemre méltó: közel négy év alatt immár közel kilencven, 1945 után született műalkotás került az intézmény tulajdonába – egészen pontosan a mellette tevékenykedő egyesület birtokába.  Az EMŰK portfóliója azonban fokozatosan olyan mértéket kezd ölteni, amit teljes egészében már képtelen bemutatni. Így aztán mindenképp ingatlanberuházásnak kell bekövetkeznie, főleg hogy a magyar kormány döntése értelmében az elkövetkező években jelentős összeg áll majd rendelkezésre műtárgyvásárlásra. Ettől a lépéstől elsősorban a hagyományra és felsőoktatási környezetre hivatkozó kolozsváriak „fájdalmának” enyhítését remélik. A generációváltás egyébként is fokozatosan puhítja a kezdeti keserveket, amelyek eleinte abból is táplálkoztak, hogy a közös erdélyi gyűjtemény gondolatának atyja, a néhány éve elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész a kilencvenes években egy hatalmas kolozsvári kiállítótér létrehozásában látta a megoldást. Annak ugyan alig akadt vitatója, hogy a kincses város jóval nagyobb integrációs potenciállal rendelkezik, ám mivel a politikai környezet húsz éven át kivitelezhetetlenné tette a tervet, megszületett a konszenzusos döntés: az összerdélyi program tető alá hozására Sepsiszentgyörgyön létesítenek „befizető ablakot”. Egészséges arányok
Az ingázás tényszerű, de nem feltétlenül perdöntő szempontja mellett mindenekelőtt ezek a súlypontáthelyezések látszanak érvelni egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása mellett. Az elképzelés táptalaja ugyanaz, ami az EMŰK létrehozása esetén is. Székely István szerint egy művészeti tanárképző főiskolával kellene kezdeni, ami jó előszobája lehetne a projekt további dimenzionálásának, a művészképzés megteremtésének. Főleg, miután Romániában jelentősen elszaporodtak a művészeti képzést kínáló felsőoktatási intézmények. Közülük földrajzilag a marosvásárhelyi színművészeti egyetem keretében látvány-, díszlet-, jelmeztervezés műfajában elindított, ma már azonban mindent oktató szak a „legszékelyebb”.  Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) támogatói azzal érvelnek, hogy a hagyományőrzés, illetve új kulturális értékek teremtésének párhuzamosságát Sepsiszentgyörgyön művelik a legegészségesebb arányban. A minden téren pezsgő művészeti élet mellett az is a háromszéki főváros mellett szól, hogy a lélekszámhoz arányítva második a kultúrára legtöbbet áldozó romániai városok listáján két színház, múzeum, képtárak, kórusok, fotóklubok fenntartásával. Az interetnikusság minden hátrányával küzdő Kolozsvárhoz képest pedig az erőteljes magyar többségű helyi döntéshozatali lehetőség jelentős pluszbiztonságot is kölcsönöz. Ezt az állapotot teljesíthetné ki egy egyetem létrehozása és működtetése, hiszen abban a megállapításban is konszenzusról beszélhetünk, hogy az innováció elsősorban a kultúra, a művészetek irányából érkezik. A magyar közeg vonzása
A hiányzó láncszem pótlása ügyében 2011 májusában kezdődött az egyeztetés Antal Árpád polgármester és Ütő Gusztáv között, tudtuk meg az egyetem ügyének legfőbb „apostolától”. Ütő 2007 óta ingázik a nagyváradi Partium egyetemre, s már kezdettől igyekezett elhinteni a magot, miszerint kellene egy művészeti egyetem Szentgyörgyön. Eleinte nevettek rajta, most már a munkahelye iránti lojalitását hiányolva meglehetősen megfagyott a levegő az egyetem több tanszékén is oktató művész körül.  A tervek a 2012-es tusnádfürdői szabadegyetem alkalmával kezdtek formát ölteni. A Sapientia-egyetem rektora, Dávid László előzetes tanulmányt kért, amely tartalmazná a tanárok nevét, a megalapítás indoklását, az infrastrukturális elképzeléseket. Ez utóbbiban lényeges továbblépésnek tűnik, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere sajtótájékoztatón jelezte az önkormányzat hajlandóságát az 1893-ban épített tüdőkórház műemlék jellegű épületének átadására, amelynek becsült felújítási költsége 1,5 millió euró. 
Az épületegyüttes Ütő Gusztáv szerint rangos és inspiráló otthona lehet az egyetemnek, amelyet a tervek szerint hat szakkal indítanának el. Az ESZME nemcsak a huszadik század nyilvános vonulatait tanítaná. A piaci igények által túldimenzionált grafika mögött mostoha sorsba kényszerített festészet és szobrászat mellett nemzeti-keresztény eszmeiséget hordozó szakokkal is terveznek: néprajzot, népi építészetet, írásművészetet, művészet- és építészettörténetet, építészetet, tájépítészetet. Az indulást négy-öt éven belül tervezik, ez idő alatt a lehetséges oktatók megszerezhetik az egyetemi tanári státushoz szükséges tudományos fokozatokat. A nem közvetlenül nevesíthető, illetve számszerűsíthető célkitűzések között pedig ott szerepel a partiumi, bánsági, dél-erdélyi magyar fiatalok tömény magyar közegbe vonzása, nemzettudati építésük. Ezt a szempontot még senki sem kérdőjelezte meg.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ügy nemes, a cél közös (Székelyföld autonómiájának napja)
Több mint kétszázan dacoltak a meglehetősen hideg, zord időjárással tegnap este Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban, hogy gyertyát gyújtva, közös imával kérjék Székelyföld területi autonómiáját. A negyvennyolcas emlékműnél gyertyákból rakták ki Székelyföld térképét (fotó), a résztvevők székely és magyar zászlókkal érkeztek az első ízben megszervezett Székelyföld autonómiájának napjára. Mint Gazda Zoltántól, a Sepsiszéki Székely Tanács elnökétől megtudtuk: tegnap este a régióban több mint kétszáz helyszínen gyújtottak őrtüzet, fáklyát vagy gyertyát.
A sepsiszentgyörgyi eseményen Gazda Zoltán felidézte: az elmúlt években október végén a Székely Nemzeti Tanács nagyszabású rendezvényeket kezdeményezett – székelyek nagy menetelése, Székelyföld határainak kivilágítása –, ezért is javasolták, hogy október utolsó vasárnapja legyen Székelyföld autonómiájának napja, és ezért kérték, hogy a templomokban imádkozzanak a régió önrendelkezéséért, a településeken pedig őrtüzek, fáklyák, gyertyák gyújtásával hívják fel a figyelmet követelésünkre. „A hatalom teszteli reakciónkat, ha szétszórt, gyenge közösséget látnak, bármit megtehetnek, de ha elszánt tömeget, erős akaratot észlelnek, megfontolják, mit tesznek, mert félnek, nem tiszta a lelkiismeretük, hiszen köpönyegforgató politikájukért ajándékba kapták Erdélyt, de a vállalt ígéreteket nem teljesítették. Mi, magyarok semmit nem kaptunk ajándékba, nekünk mindenért meg kell küzdenünk” – hangoztatta a szónok. 
Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője, parlamenti képviselőjelölt felidézte: meghatározó közösségi élményben volt része három évvel ezelőtt a székelyek nagy menetelésén, a rendezvény erőt, lendületet, hitet adott a közösségnek. Azért vállalta, hogy képviselőjelöltként indul a decemberi parlamenti választásokon, mert meggyőződése: nekünk, akik hiszünk Székelyföldben, nekünk kell odamenni, ahol a döntéseket hozzák, és ott bátran képviselni az itt élő közösség érdekeit. Ehhez összefogásra van szükség: pár évvel korábban, amikor több civil szervezettel közösen árnyékjelentést nyújtottak be az Európa Tanácshoz, megtapasztalta: csak úgy érhetünk el eredményeket, ha kifelé, a nagyvilág felé egységet sugárzunk. Hisz abban, hogy az autonómia a garancia a közösség megmaradására, és lehetőséget jelent a fejlődésre, kiteljesedésre. Az autonómia azt jelenti, magunk döntünk, és felelősek vagyunk egymásért. Jelenleg a döntések többsége nem a régió érdekeit szolgálja: jó esetben afféle mellékszál vagyunk, rosszabb esetben akadályozzák Székelyföld fejlődését – hívta fel a figyelmet. Párhuzamot vonva az autonómiát követelő székelység és Bukarest, illetve a gyermekét nevelő anya között, leszögezte: Bukarest nem jó szülő, mert nem engedi kibontakozni, nem engedi szabadon gyermekét. Az ügy nemes, a cél közös, az irány helyes – biztatta a résztvevőket Benkő Erika. 
Csinta Samu, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke olvasta fel azt a kiáltványt, amely a Székelyföld autonómiájának napján több mint kétszáz településen elhangzott. Emlékeztetnek: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriásrégióba beolvassza vagy feldarabolja, ugyanakkor az autonómiára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt évek óta figyelmen kívül hagyja. „Ma, október 30-án a Székelyföld településein összegyűlt székelyek, a velük szolidaritást vállaló erdélyi és Kárpát-medencei s a világban szétszóródott magyarok ősi hagyományaink felelevenítése révén, lármafák gyújtásával, őrtüzek, fáklyák és gyertyák ezreivel világítottuk ki Székelyföldet. Ezzel kívánjuk Románia kormánya, de a nagyvilág tudomására hozni, hogy Székelyföld létezik, ezzel kívánjuk ismételten megerősíteni a gyergyóditrói Székely Nemzetgyűlésen kinyilvánított történelmi igényünket: élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását! Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. 
Kovács István unitárius lelkész imában kért erőt, hitet a küzdelemhez, felidézve: a történelem során oly sokszor kellett őrtüzeket gyújtanunk. Hangsúlyozta: e maroknyi nép megmaradásáért küzd, szabadon, tisztán akarunk élni. Nem mások ellen, hanem másokért is imádkozunk, hogy megértsék: az lehet szabad, aki másokat is enged szabadon élni. Imájában arra kérte Istent, bocsásson meg azoknak is, akik nem meg-, hanem lehallgatnak, és nem megértenek, hanem félreértenek.
Alkalmazott autonómia – tárlat a Míves Házban
A magyar és a székely himnusz közös eléneklése után a résztvevők jelentős része átvonult a Míves Házba, ahol megnyitották az Alkalmazott autonómia tárlatot. Ütő Gusztáv képzőművész, házigazda, a tárlat kurátora felidézte: három évvel korábban Az autonómia anatómiája címmel rendeztek nagy sikerű kiállítást, amely vándortárlatként Magyarországra és a Vajdaságba is eljutott. A mostani annak folytatása, öt országból 26 művész válaszolt felhívásukra, 60 munkát küldtek be, ebből 51-et állítottak ki a Míves Házban – ismertette. Megtanulva az autonóm létezést és gyakorolva is azt, példát kell mutatni kifelé is erre vonatkozóan mind a művészeti alkotások, mind a hétköznapi élet által. „Mindez megvalósítható a kortárs irányzatok szintjén, a műfaji változatosság adta lehetőségekben, az anyanyelv használata révén, az épített örökség megmentése által, hagyományaink megélése során, a történelmi hitelesség megjelenítéseként, ősi hitvilágunk bevonzására és tovább éltetésére, a szülőföldön maradás vagy az oda történő visszatérés által, de hasonlóképpen szellemi kapcsolataink fejlesztése érdekében és a gyermekvállalás örömeinek megtapasztalása révén és lelki táplálékunk mindennapi betevőként történő alkalmazásaként. A látványként megalkotott művek a felsoroltakat mélységeiben is tárgyiasíthatják, kifejtett hatásaik pedig mérhetetlenül fontos szerepet tölthetnek be földi hivatásunk autonóm kiteljesítésére nézve” – fejtette ki. 
Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztor a korábbi tárlat születéséről is mesélt, felidézve: Ütő Gusztáv kezdeményezésére az volt a céljuk, hogy olyan kiállítás szülessen, amely a képzőművészet eszközeivel népszerűsíti az autonómia gondolatát. A művészet nem oldhatja meg a társadalmi, gazdasági, szociális problémákat, de hozzájárulhat az autonómiához szükséges öntudat erősítéséhez. Az autonómia gondolatának képviselete több formában lehetséges: ma őrtűzzel, gyertyával, imával vagy képzőművészeti tárlattal is. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője szakmailag méltatta a tárlatot, ismertette a kiállított munkákat, majd rövid performansszal ért véget az esemény, amely az „Ami még nincs, de lesz, az már van” gondolata köré szerveződött.
Őrtüzek Székelyföld-szerte
A szervezők összesítése szerint több mint kétszáz helyszínen gyújtottak őrtüzet vagy gyertyákat tegnap Székelyföldön. Gazda Zoltán lapunknak elmondta: a csendőrparancsnok tegnap esti tájékoztatása szerint Háromszéken mindenütt rendben zajlott az akció, sehol nem történt semmilyen incidens. A rendezvény igazi közösségi élménnyé vált, az ima, a kiáltvány felolvasása után több helyütt együtt maradtak még a résztvevők a tűz körül: szalonnát sütni, beszélgetni, énekelni. Őrmáglya Budapesten
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrmáglyát gyújtottak tegnap a magyar főváros XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. Szabolcs Attila, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, az esemény kezdeményezője azt mondta: ha a székely nép nem létezne, az elmúlt ezer esztendőben kihalt volna a magyar szó a Kárpát-medencében, és ma nem lennénk itt. A Jóisten jókedvében teremtette a székelyeket, akik egy nagyon egyszerű dolgot akarnak, ez pedig az önrendelkezés, vagyis az autonómia. Annál is inkább, mert egy népcsoport nyelvi és kulturális megmaradásának garanciája az autonómia. Ezért a székelyek a területi autonómia eléréséhez kérik minden magyar támogatását, és „nekünk kötelességünk segíteni ebben; az őrtüzekkel pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy az autonómia nélkül veszélyben a székelység jövője” – mondta Szabolcs Attila. (MTI)
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az összefogás megoldást, az információ segítséget jelenthet
Gyergyószentmiklóson ülésezett a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma. Megállapodtak arról, hogy az egyeztető fórum tagszervezeteihez tartozó külhoni magyar gazdák pártoló tagként felvételt nyerhetnek a magyar Nemzeti Agrárgazdasági Kamarába.
A csütörtöki fórumon Győrffy Balázs, a magyar Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) elnöke elmondta: elsősorban információval tudják segíteni a Kárpát-medence gazdálkodóit. A nagyoknak piacszerzéssel, exportlehetőségek felkutatásával, a kicsiknek pedig szaktanácsadással tudnak a segítségére lenni.
A Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma (KEF) 21 magyarországi, horvátországi, romániai, szerbiai, szlovákiai, szlovéniai és ukrajnai magyar agrárszervezetet tömörít. A szövetség célja a magyar gazdaszervezetek kapcsolattartásának elősegítése, tevékenységeik összehangolása, közösségi képviseletének ellátása. Feladata továbbá a tagszervezetek szakmai támogatása, illetve a kárpát-medencei közös vidékfejlesztési stratégia megfogalmazása és kivitelezésének összehangolása.
A gyergyószentmiklósi ülésen egyebek között arról döntöttek, hogy új tagok felvételéről a KEF plénuma dönt, de ezt megelőzően a felvételi kérelmet véleményezésre elküldik a területileg illetékes régió tagszervezetei számára. Arról is döntöttek, hogy minden egyes régiót két fő képvisel a testületben, akiket a régió gazdaszervezetei választanak meg.
Győrffy Balázs elmondta: az egyeztető fórum tagsága azon az állásponton volt, hogy nem alakít civil szervezetet, hanem a NAK révén kapcsolódik be a magyar agrárgazdasági hálózatba. A kamara korábbi alapszabály-módosításával lehetőséget teremtett arra, hogy az egyeztető fórum tagszervezeteihez tartozó külhoni magyar gazdák pártoló tagként nyerjenek felvételt a kamarába, és kétezer forintos éves tagdíj ellenében minden olyan információt megkapjanak, ami a kamara rendelkezésére áll.
A gazdatalálkozót követően tartott sajtótájékoztatón arról érdeklődtünk, milyen problémákra lát megoldást Székelyföld szintjén Tánczos Barna szenátor, megyeszinten Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke, illetve a város szintjén Nagy Zoltán polgármester.
„Három olyan problémáról beszélnék, melyre részben megoldást jelenthetnek azok a frissen elfogadott törvények, amelyekkel elsősorban a szövetkezeti mozgalmakat szeretnénk erősíteni, másrészt a nemzetközi üzletláncokat szeretnénk megszorítani úgy, hogy polcaikra kötelező módon hazai termékeket is tegyenek” – nyilatkozta a Gyergyói Hírlapnak Tánczos Barna.
A szövetkezeti törvénymódosítás kezdeményezőinek egyike elmondta, azt sikerült elérni, hogy adókedvezményt kapjanak az újonnan alakuló szövetkezetek, nyereségadómentességet öt évre a már működő szövetkezetek bizonyos feltételek mellett. A szövetkezetbe tömörült gazdák saját jövedelemadójuk befizetése alól mentesülnének, ugyanakkor a szövetkezetek aktív gazdakénti definiálása lehetőséget ad, hogy minden uniós támogatást élvezzenek, melyek összegét visszaoszthatják a gazdáknak, szövetkezeti tagoknak bármiféle adókötelezettség nélkül. Jelezte: a lehetőségek akkor érvényesíthetőek, ha a gazdák összefognak, szövetkeznek, illetve ha jó minőségű, konstans mennyiségű áruval tudnak a piacon jelen lenni.
„Elsősorban tudástranszferre van szükség, és ebben a magyarországi agrár kormányzat nagy segítségünkre tud lenni kezdve a gazdaképzéstől a szakképzésen át egészen a felsőoktatásig, mert versenyképes tudás nélkül nehéz a problémákkal megküzdeni” – fogalmazott Borboly Csaba. A tudás mellett az összefogás szükségességét emelte ki, a tapasztalatra hivatkozva, hogy amikor sikerült szövetkezni, fel lehetett venni a versenyt a multikkal is.
„Az elmúlt pár száz évben ahogyan Székelyföldre, Gyergyószentmiklósra is igencsak jellemző volt a háztáji gazdaságok léte. Ez fenntartható volt sokáig, családjainknak meg tudtuk teremteni a megélhetést. Most viszont választóponthoz érkeztünk, amikor úgy tűnik, hogy ez már nem elég” – hívta fel a figyelmet Nagy Zoltán. A városvezető rávilágított: a versenyképességet nem a háztáji gazdálkodás jelenti. „Gyergyó viszonylatában is túl kell lépnünk az egyszemélyes kezdeményezéseken, mert aki nem képes a változásokkal tartani a lépést, az el fog tűnni a porondról. És mi nem akarunk a dinoszauruszok sorsára jutni.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Isten hűséges szolgája – Brüsszeli konferencia Márton Áron életéről
Az Európai Parlament brüsszeli székhelyén november 9-én rendezték meg a Márton Áron életéről és hitvallásáról szóló konferenciát Isten hűséges szolgája címmel, Tőkés László erdélyi képviselő irodájának szervezésében
A rendezvényre kiutazott egy székelyföldi látogatócsoport, amelynek tagjai részt vettek a brüsszeli magyar kulturális intézetben rendezett 56-os megemlékezésen is, amelyen a Balassi Intézet igazgatója, Vitézy Zsófia és a Magyar Köztársaság belgiumi nagykövete, Nagy Zoltán mellett felszólalt az 1956-os belgiumi magyar közösség képviselője is. A látogatócsoportot fogadta az európai püspökkari konferencia (COMECE) brüsszeli képviselete székhelyén a testület főtitkára, Olivier Poquillon is, aki bemutatta irodájának tevékenységét, és elmondta, hogy munkatársaival együtt az Európai Bizottság és az uniós intézmények döntési folyamatában igyekeznek a keresztény szempontokat érvényesíteni. Johanna Touzel, a COMECE szóvivője előadásában azt hangsúlyozta, hogy az európai intézmények immár partnerként, nem egyszerű lobbiszervezetként tekintenek képviseletükre, éppen ezért nagyobb esélye van annak, hogy különböző tervezetek, direktívák, európai normák kidolgozásánál érvényesíteni tudják a keresztény szempontokat.
Az Európai Parlamentet bemutató szeminárium keretében Láng Péter, a magyar látogatócsoportok felelősetartott szakavatott előadást, majd Hannu Takkula finn liberális képviselő köszöntötte a székelyföldi csoportot, aki barátjának és szövetségesének nevezte Tőkés Lászlót. Finnország sok tekintetben példa számunkra, elsősorban a svéd közösségnek biztosított autonómiája miatt, mondotta Gergely István (Tiszti), amikor a látogatócsoport nevében átadta a csíksomlyói kegytemplomot ábrázoló ajándékot.
A rendezvény házigazdája, Tőkés László EP-képviselő megnyitó beszédében a hit hősének nevezte Márton Áront, akire Székelyföld és Erdély népe valóságos szentként tekint. Mindszenty József hercegprímás, Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspökök mellett a magyarok méltán büszkék Erdély egykori püspökére. Majd így folytatta: „Kettős kisebbségben élő népét oltalmazva mind hitéért, mind magyarságáért börtön és egész életére szóló üldöztetés lett az osztályrésze. A kommunista internacionalizmussal éles ellentétben a román nacionálkommunizmus brutális módon elnyomta a közel kétmilliós magyarságot. (…) Hitvalló élete és példája legyen örök tanulság számunkra. A Gonosszal szemben soha ne hátráljunk meg. Mert: »mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk«” – zárta szavait erdélyi képviselőnk a Szentírást idézve.
A COMECE főtitkára előadásában példaképnek nevezte Márton Áront, mivel ő életével, tetteivel a közjóért és a békéért harcolt. Példája jól mutatja, hogy a keresztény élet mindennapi döntéseken alapul, ezért ő azt kéri, hogy Áron püspök példájához hasonlóan mi is legyünk aktívak a közéletben, családjainkkal egyetemben vegyünk részt a társadalmi döntések alakításában.
Ezt követően Máthé Vilmos brassói plébános, esperes az erdélyi püspök életét mutatta be, majd Csapai Árpád egyetemi lelkész beszélt azokról a meghatározó háborús élményekről, amelyek Márton Áron erős személyi karakterét formálták, és később a papság felé irányították.
A felszólalásokat Petényi Katalin és Kabay Barna Szigorúan ellenőrzött életek című filmjéből készített, Márton Áron börtönéveit bemutató összeállítás vetítése követte. A zsilavai és máramarosszigeti börtönökben készített megrázó képek jól érzékeltették azt a szenvedést, amellyel a kommunista hatalom meg akarta törni a hitéhez s nemzetéhez mindvégig hű püspököt.
Ezután a brüsszeli magyar közösség lelkipásztora, Havas István emelkedett szólásra. A kommunizmus alatt semmilyen hír nem jött a „szomszédos baráti országok” ellenállóinak szenvedéséről. Ki más mutassa be Brüsszelben Márton Áront, ha nem mi? Nekünk kell ismertté tenni példáját, ezáltal is felmutatva európai, demokratikus és keresztény gyökereinket és múltunkat – mondotta.
A felszólalók sorát a székelyföldi látogatócsoport vezetője, Gergely István zárta, aki egyebek mellett azt mondotta: „Köszöntöm a megidézett Márton Áront, emlékezésünk célja szellemi utódok nemzése. Emészteni, felszívni, új erőre kapni. A gyökérből így lesz magyar jövő” – zárta szavait az egykori csíksomlyói plébános.
A konferencia az ősi székely himnusz közös eléneklésével zárult: „Vándor székely reménységét, / Jézus, áldd meg Erdély földjét…”
tokeslaszlo.eu/cikk

Brüsszeli konferencia Márton Áron életéről
Az Európai Parlament brüsszeli székhelyén november 9-én rendezték meg a Márton Áron életéről és hitvallásáról szóló konferenciát Isten hűséges szolgája címmel, Tőkés László erdélyi képviselő irodájának szervezésében. A rendezvényre kiutazott egy székelyföldi látogatócsoport, amelynek tagjai részt vettek a brüsszeli magyar kulturális intézetben rendezett 56-os megemlékezésen is, amelyen a Balassi Intézet igazgatója, Vitézy Zsófia és a Magyar Köztársaság belgiumi nagykövete, Nagy Zoltán mellett felszólalt az 1956-os belgiumi magyar közösség képviselője is. A látogatócsoportot fogadta az európai püspökkari konferencia (COMECE) brüsszeli képviselete székhelyén a testület főtitkára, Olivier Poquillon is, aki bemutatta irodájának tevékenységét, és elmondta, hogy munkatársaival együtt az Európai Bizottság és az uniós intézmények döntési folyamatában igyekeznek a keresztény szempontokat érvényesíteni. Johanna Touzel, a COMECE szóvivője előadásában azt hangsúlyozta, hogy az európai intézmények immár partnerként, nem egyszerű lobbiszervezetként tekintenek képviseletükre, éppen ezért nagyobb esélye van annak, hogy különböző tervezetek, direktívák, európai normák kidolgozásánál érvényesíteni tudják a keresztény szempontokat.
Az Európai Parlamentet bemutató szeminárium keretében Láng Péter, a magyar látogatócsoportok felelőse tartott szakavatott előadást, majd Hannu Takkula finn liberális képviselő köszöntötte a székelyföldi csoportot, aki barátjának és szövetségesének nevezte Tőkés Lászlót. Finnország sok tekintetben példa számunkra, elsősorban a svéd közösségnek biztosított autonómiája miatt, mondotta Gergely István (Tiszti), amikor a látogatócsoport nevében átadta a csíksomlyói kegytemplomot ábrázoló ajándékot.
A rendezvény házigazdája, Tőkés László EP-képviselő megnyitó beszédében a hit hősének nevezte Márton Áront, akire Székelyföld és Erdély népe valóságos szentként tekint. Mindszenty József hercegprímás, Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspökök mellett a magyarok méltán büszkék Erdély egykori püspökére. „Kettős kisebbségben élő népét oltalmazva mind hitéért, mind magyarságáért börtön és egész életére szóló üldöztetés lett az osztályrésze. A kommunista internacionalizmussal éles ellentétben a román nacionálkommunizmus brutális módon elnyomta a közel kétmilliós magyarságot. (…) Hitvalló élete és példája legyen örök tanulság számunkra. A Gonosszal szemben soha ne hátráljunk meg. Mert: »mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk«” – zárta szavait erdélyi képviselőnk a Szentírást idézve.
A COMECE főtitkára előadásában példaképnek nevezte Márton Áront, mivel ő életével, tetteivel a közjóért és a békéért harcolt. Példája jól mutatja, hogy a keresztény élet mindennapi döntéseken alapul, ezért ő azt kéri, hogy Áron püspök példájához hasonlóan mi is legyünk aktívak a közéletben, családjainkkal egyetemben vegyünk részt a társadalmi döntések alakításában.
Ezt követően Máthé Vilmos brassói plébános, esperes az erdélyi püspök életét mutatta be, majd Csapai Árpád egyetemi lelkész beszélt azokról a meghatározó háborús élményekről, amelyek Márton Áron erős személyi karakterét formálták, és később a papság felé irányították.
A felszólalásokat Petényi Katalin és Kabay Barna Szigorúan ellenőrzött életek című filmjéből készített, Márton Áron börtönéveit bemutató összeállítás vetítése követte. A zsilavai és máramarosszigeti börtönökben készített megrázó képek jól érzékeltették azt a szenvedést, amellyel a kommunista hatalom meg akarta törni a hitéhez s nemzetéhez mindvégig hű püspököt.
Ezután a brüsszeli magyar közösség lelkipásztora, Havas István emelkedett szólásra. A kommunizmus alatt semmilyen hír nem jött a „szomszédos baráti országok” ellenállóinak szenvedéséről. Ki más mutassa be Brüsszelben Márton Áront, ha nem mi? Nekünk kell ismertté tenni példáját, ezáltal is felmutatva európai, demokratikus és keresztény gyökereinket és múltunkat – mondotta.
A felszólalók sorát a székelyföldi látogatócsoport vezetője, Gergely István zárta, aki egyebek mellett azt mondotta: „Köszöntöm a megidézett Márton Áront, emlékezésünk célja szellemi utódok nemzése. Emészteni, felszívni, új erőre kapni. A gyökérből így lesz magyar jövő” – zárta szavait az egykori csíksomlyói plébános.
A konferencia az ősi székely himnusz közös eléneklésével zárult: „Vándor székely reménységét, / Jézus, áldd meg Erdély földjét…”
Brüsszel, 2016. november10.
Tőkés László
EP-képviselő
sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

A hősökre emlékeztek
Egy piciny falu nagy ünnepe
Vasárnap szűknek bizonyult Zalánpatak római katolikus temploma, a környéken dühöngő hóvihar ellenére sokan gyűltek oltalmazó fedele alá, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint a két világégés áldozataira emlékezzenek, illetve leleplezzék a neveiket őrző emléktáblákat. A főhajtást megtisztelték jelenlétükkel a megye és Málnás község vezetői, valamint a Háromszéki Vitézi Rend és a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tagjai is.
Az egybegyűlteket a szentmisét celebráló Simó Gábor mikóújfalusi plébános köszöntötte, aki sokunk nevében fogalmazva kimondta, hogy nem vagyunk a vándortarisznya hívei, és nem választjuk az egyéni érvényesülés útját sem. Éppen ezért mi, akik idehaza maradtunk Erdély szent földjén, szeretetben, egyetértésben, békességben, összefogásban akarunk élni, és közösen harcolni azon sötét erők ellen, akik népeink, tájaink civilizációs újraébredését mindenáron meg akarják akadályozni.
Az egyházi szertartás végeztével Préda Barna, az emlékünnepséget megálmodó és megszervező zalánpataki fiatalember üdvözölte a megjelent egyházi és világi méltóságokat és a messzi tájakról hazazarándokolt falusfeleit.
Megtudhattuk tőle, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a faluban 279-en laktak, akik közül tízen életüket adták a hazáért és a nemzetért. Az I. világháború kezdetekor a település lélekszáma 344 volt, közülük tizenegyen vesztették életüket, a II. világháború kirobbanásának pillanatában itt élő 382 személyből pedig tizenketten.
Végezetül megköszönte Kovászna Megye Tanácsának, Málnás Község Polgármesteri Hivatalának, a Communitas Alapítványnak, a római katolikus egyháznak, valamint Simó Gábor plébánosnak, továbbá Ráduly Irénke és József, nyugalmazott pedagógusoknak, a csíkszeredai Dóczi András kőfaragó mesternek, illetve Zalánpatak lakóinak az anyagi és szellemi támogatást. Külön kiemelte v. Nagy Zoltánnak az emléktáblák állításában és az ünnepség megszervezésében játszott szerepét és anyagi hozzájárulását.
Az elkövetkezőkben Szotyori Angéla, Málnás község polgármestere, Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője és az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltje, valamint Tamás Sándor megyetanácselnök szólt az egybegyűltekhez. Háromszék első számú tisztségviselője ez alkalomból egy megyezászlót adományozott a jelenleg 110 lelket számláló közösségnek. Az ünnepi beszédek elhangzása után a zalánpataki dalárda világháborús katonanótákat énekelt, Farkas Anita diáklány pedig elszavalta Wass Albert Gyertyaláng című versét.
Himnuszaink eléneklése után – a zord időjárás ellenére – az egybegyűltek kivonultak a templom külső falára rögzített emléktáblákhoz, melyeket a polgármesterasszony és a tanácselnök leplezett le, és Simó Gábor plébános szentelt meg.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Elitnegyed volt, nyomornegyed lett”
Kijöttek a béketűrésből a gyergyószentmiklósi Forradalom lakótelep lakói. Panaszaik sora hosszú, úgy érzik, elhanyagolja őket a városvezetés. Nem csak most. Több mint egy évtizede várnak annak az ígéretnek a teljesülésére, ami ismét jó utakat jelentene számukra.
A negyedben élők közlekedési gondjai akkor keletkeztek, amikor a dán kazán épült, és a negyed tömbházaihoz új fűtéshálózatot vezettek. Azóta a tömbházak közötti utak katasztrofálisak, az esővíznek nincs hová lefolynia, gyalog nem lehet eljutni akár a boltig sem, a tömbházak alapja pedig ázik – sorolta az a tucatnyi személy, aki a 9-es számú tömbházakból jött ki a hideg ellenére, hogy elmondhassa problémáit a sajtónak.
A dán kazán és a Forradalom negyedi hálózat építése még Pál Árpád polgármester idejében, azaz 2004 előtt zajlott. A lakók még emlékeznek Pál kijelentésére, miszerint, miután beindul az új fűtésrendszer, a kivitelező cég kötelessége, hogy a tereprendezést elvégezze, az utakat helyreállítsa. És el is fogja végezni ezt – ígérte akkor Pál. A helyreállítás azóta sem történt meg. Akkor, amellett, hogy felásták a negyed nagy részét a vezetékek földbe helyezésekor, a nehéz gépek súlya alatt az addig jó minőségű betonút is tönkrement.
A következő négy évből sem jók a helyiek emlékei. Pap József betömette azt az árkot, ami a gyilkostói út mentén haladt. Azóta az esővíz Felszeg felől nincs, hol lefolyjon, így nagy része a lakónegyed tömbházai között állapodik meg. Egy másik akkori munkálat során a gyilkostói út és a Kórház utca találkozásánál elvágták az esővíz-csatornát, tönkretették a lefolyót. Ezzel még rosszabb lett a helyzet a negyedben.
Mezei János megválasztásakor ígéretet tett, hogy megoldja ezt a gondot. Aláírásgyűjtés zajlott a negyedben, beadványt fogalmaztak meg. Lázár Zoltán akkori alpolgármester ki is érkezett, topográfusok és más szakemberek keresték, mit kellene tenni. Írásban tett ígéretet, hogy rövid időn belül lesz megoldás. Aztán nem történt semmi. Azaz mégis: egyszer kavicstöltés érkezett, amit szétterítettek. Ez azonban alig tartott valamit.
A negyedben többnyire idősebb emberek élnek, de vannak azért fiatalabbak is, gyermekekkel, akik számára az egész környéken nincs egy játszótér – említik, de többnyire az idősek gondjait panaszolják. Nagyobb esőzésekkor gumicsizma nélkül ki sem lehet jönni a lépcsőházból, tégladarabokat dobnak a pocsolyába és azokon egyensúlyoznak, hogy eljuthassanak a boltba, vagy kivihessék a szemetet. Hogy a vizet valahogy levezessék, árkokat improvizálnak a helyiek.
Azt is elmondják, hogy habár erre is volt ígéret, a környéken nincs egyetlen lámpaoszlop sem. Így a tömbházak közötti tér megvilágítása közösségi összefogásból oldódott meg, a lakók pótoltak össze és szereltek lámpát az egyik tömbház oldalára. A tehetősebbek többször is hordattak ide kavicsot, a nagyobb gödrök feltöltésére. Ugyanakkor hozzáteszik, hogy az itt álló jegenyesor elöregedett, balesetveszélyes. Évek óta kérték, hogy kivágják, vagy visszavágják ezeket. Más szomszédok ellenben azért gyűjtöttek aláírásokat, hogy a fakivágást megakadályozzák.
Egy asszony felemlíti, hogy a mostani „pocsolya-tavak” helyén egykor nagyon jó minőségű út volt, és a csendes környéken nyugodtan focizhattak a fiai. Egy férfi emlékei nem annyira régiek, ő mintegy tíz éve az egyik lakónegyedi „tónál” tanítgatta fiát a horgászat alapjaira... „Elitnegyed volt, nyomornegyed lett” – állapítja meg egy másik lakó.
Tudják ugyan, hogy elkészült egy rendezési terv, ami a negyedet és környékét érinti, de hogy konkrétan mi van benne, azt nem nagyon ismerik. „Felelőtlenek is vagyunk kicsit” – ismerik el, amikor elhangzik, hogy a terv nyilvános bemutatásán alig néhányan vettek részt. Garázsbontások lesznek, azt tudják, de ennél sokkal fontosabbnak tartanák, hogy a város kiküldjön már egy gépet, ami elegyengeti a terepet, legalább átmenetileg járhatóvá téve az utat. A tervezett negyed-átalakításról, mint Nagy Zoltán polgármester nagy tervéről hallottak, de nem hiszik, hogy a közeljövőben lesz ebből valami. Ha lesz is pályázat, legalább két év, míg a tervből munkálat lesz – mondja egy értesült. Ők azonban most szeretnének valamilyen kézzelfogható eredményt látni. György István alpolgármestert egy hete keresték meg gondjukkal, és kaptak ígéretet, hogy egy gréder simítja el az útfelületet.
A lakók panaszait tolmácsoltuk a városháza felé. Így reagáltak: „Sajnos nem új keletű és nem egyedi probléma a Forradalom lakónegyed utcáinak állapota. A problémát jelezték az önkormányzat irányába, amelyre György István alpolgármester ígérete a földgyalu (gréder) kiküldése, amely még alkalmas időjárás hiányában, a hóesés és a hideg miatt még nem valósult meg”. Hozzáteszik: számottevő útjavítás jelenleg nem lehetséges, a költségvetésből nincs előirányzott összeg erre a célra. Ezzel az egyelőre átmeneti segítséggel próbálják meg valamelyest enyhíteni a problémákat, amint még egy kicsit melegedik az időjárás, és lehetővé válik a munkálat kivitelezése.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Emlékplakett Simon Jukundián tiszteletére
Emlékplakettet lepleztek le Csíkszentkirályon vasárnap, a falu szülöttje, az egykori csíksomlyói szerzetes, Simon Jukundián tiszteletére.
Az 1892-ben épült Népiskola falán elhelyezett plakettet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készítette. A csíkszentkirályi önkormányzat 2013-ban Léstyán Ferenc, tavaly pedig Vitos Mózes tiszteletére állított emléktáblát. „A községünk szellemi nagyjai előtt való tisztelgést folytatva készíttettük el a csíkszentkirályi születésű Simon Péter Jukundián, az 1858-ban elindított csíksomlyói tanító-és kántorképző intézet alapítóigazgatójának domborművét” – fogalmazott az ünnepségen Székely Ernő, a település polgármestere. Tánczos Barna szenátor kiemelte, hogy akik tehetséget kaptak Istentől, kötelességük kamatoztatni, hogy gyermekeink számára jövőt teremtsünk Székelyföldön. Mint monda, ilyen ember volt Simon Jukundián is, aki kamatoztatta tudását. Az ünnepségen Gál Mária helytörténész ismertette a szerzetes életét és munkásságát, majd Csató Béla plébános megáldotta a plakettet.
Simon Jukundián zenetanár, zenei író, kántornevelő, a csíksomlyói első erdélyi katolikus tanító- és kántorképző intézet alapító igazgatója 1813. április 29-én született Csíkszentkirályon. A keresztségben a Péter nevet kapta, egyházi műveit Kéncseszegi Vidor néven írta. Tanulmányait a csíksomlyói ferenc rendi gimnáziumban végezte. Egyházi pályát választva már 18 éves korában a Szent Ferenc-rend tagja lett, 1837-ben szentelték pappá. Tevékenységének első évtizedeiben kolostori, lelkipásztori, de leginkább tanügyi munkát végzett. Kiváló pedagógus, szónok és orgonista volt. Az 1848–49-es forradalom után több erdélyi ferences rendházban töltött be házfőnöki tisztséget.
A Magyar Országgyűlés elnöke székelyföldi körútja során érkezett Gyergyószentmiklósra, ahol a felszegi Munkás Szent József-templomot látogatta meg. Kövér Lászlónak és kíséretének Portik Hegyi Kelemen főesperes mutatta be az új egyházi létesítményt, melynek építéséhez a magyar kormány is hozzájárult. Az eseményen jelen volt többek közt Zsigmond Barna Pál főkonzul, Bíró Zsolt MPP-elnök, Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor, Bende Sándor képviselőjelölt, Barti Tihamér, megyei önkormányzati alelnök, Nagy Zoltán jelenlegi és Mezei János korábbi gyergyószentmiklósi polgármester és más, MPP-s és RMDSZ-es tisztségviselők.
Kövér László a templom meglátogatása után a december 11-i parlamenti választáson való részvételre buzdított. Nagyon nehéz helyzetbe került az elmúlt néhány évben az erdélyi magyarság. A 26 év alatt nem sikerült törvényesíteni azokat a stratégiai célokat, amelyek a magyarság megmaradását szolgálták volna. Amikor az RMDSZ kormányon volt, sikerült ugyan valamilyen engedményeket kicsikarni, de az utóbbi években kifejezetten olyan politika folyik Bukarestben, amely a magyarság szerzett jogainak visszavételére irányul, és a magyar közösség ellehetetlenítését eredményezné, ha ezt a folyamatot nem akadályozzuk meg – fogalmazott.
Történelmi változás lehet, egy új korszak jöhet a decemberi választás után, de ehhez az kell, hogy a magyar szavazók nagyobb számban vegyenek részt a választásokon, mint az utóbbi alkalmakkor. Szükség van arra, hogy megforduljon az emberek eltávolodása a közügyektől, és a magyarság ismét az országos aránynál nagyobb számban szavazzon – mondta Kövér László. Úgy véli, az RMDSZ és az MPP összefogása egy jó megállapodás, amely mozgósítani tud olyanokat is, akik eddig azért nem szavaztak, mert a pártok közötti néha ellenségeskedésbe csapó rivalizálásban nem akartak részt vállalni.
„El kell hinnie az embereknek, hogy a sorsuk a saját kezükben van. Ha lemondanak arról a jogukról, hogy december 11-én, vasárnap elmenjenek és szavazzanak, akkor nem nagyon marad okuk bárkit is számon kérni, önként mondanak le az érdekképviseletről. Reméljük, nem így lesz” – fogalmazott a Magyar Országgyűlés elnöke.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A Fogarasy alapítására, a teológiai oktatás évfordulójára emlékeztek
A gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály püspök által alapított iskola 140. évfordulójára, illetve a tanintézményben elindult teológiai oktatás 10. évfordulójára emlékeztek. A szerdai ünnepségen felszólalók úgy vélik: Fogarasy püspök szavai ma is időszerűek.
A Szent Miklós-templomban szentmisével kezdődött az emlékező ünnepség, melyen a főegyházmegye részéről Tamás József segédpüspök az iskola alapítójára emlékezett. Fogarasy Mihály püspök munkásságát emelte ki, illetve a leánynevelő intézet létesítéséről szólt.
„Fogarasy Mihály püspök legtöbb körlevelét az oktatással, neveléssel kapcsolatosan bocsátotta ki, vallotta, hogy az egyháznak az ereje az iskolák felvirágoztatásában van, egyházmegyéjében különös módon a leánynevelést tartotta fontosnak. Nagy áldozatot hozott a nőnevelést felvállaló női szerzetesrendek intézményeiért. Városában zárdát, iskolát épített, melyet 1876 augusztus 27-en szentelt fel. Méltó és igazságos, hogy a zárda, az iskola az ő nevét viseli. Az iskola, amely nevet visel, eljegyzi magát azzal a személlyel, annak szellemiségével, akinek nevét viseli. A név ugyanis kötelez”–  mondta a püspök. Továbbá szólt az egyházi iskolák lecsupaszításáról, államosításról. Majd kitért a pedagógusok nem mindig könnyű feladatára, a 10 éve létrehozott, újra visszaállított teológiai oktatásra, illetve a szülők felelősségvállalására is.
Keresztes Zoltán, a Szent István plébánia plébánosa emlékezett a 24 évvel ezelőtt, 1992 szeptemberében, a gyergyószentmiklósi születésű erdélyi püspök emlékére állított szobornál. Néhai Hajdó István főesperes-plébános akkor mondott szavait idézte: „A püspököt 110 éves sírjából feltámasztottuk, és a nagy püspök hazajött, hogy szóba álljunk vele, és kérdezzük meg, mit kell tennünk, hogy megmaradjunk? A nagy püspök az evangéliumi igazságot idézi: újra építsetek sziklára.
Fogarasy püspök sziklára épített 140 évvel ezelőtt, napjainkban semmi sincs, ami nagyobb figyelmet igényelne, mint az iskola. „Az iskola az egyháznak a veteményes kertje, az iskola a templomnak előcsarnoka, az egyháznak joga van az iskolához éppúgy, mint a földes gazdának a saját szántóföldjéhez” – hangsúlyozta Keresztes Zoltán idézve az idők követelményeit felismerő főpapot, kinek szavai ma is időszerűek, hiszen ma is vannak, akik a felekezeti iskolák működését akadályozzák, jogos létüket kétségbe vonják. „Holnapunkat és jövőnket építsük sziklára, mert aki sziklára épít, azon a pokol kapui nem vesznek erőt” –  zárta ünnepi beszédét az iskola védnöki tisztségét betöltő Keresztes.
Ezt követően a tanintézet előtt álló Fogarasy Mihály püspök szobránál a kegyelet, az emlékezés koszorúit helyezték el.
A tanintézmény dísztermében folytatták az ünnepséget, ahol néhai Hajdó István emlékének adóztak, majd Részeg Ildikó igazgatónő a teológiai oktatás elindításáról beszélt, Fogarasy püspök alapítólevelét ismertette, mely a mindenkori tanodavezetőt nem feladattal ruházza fel, hanem küldetéssel. András Szabolcs történelemtanár pedig a leánynevelő intézet alapítása kapcsán néhány érdekes mozzanatra hívta fel a figyelmet. Tamás József segédpüspök a négy szenthely: az iskola, a család, a templom és a temető közül az iskola szerepét emelte ki, és Reményik szavait idézve jelezte, buzdítása ma is aktuális.
Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános a kérés, a hálaadás és az öröm fontosságára tért ki. Bartos Károly plébános az iskolában eltöltött órákról, az osztályokról osztotta meg tapasztalatát, hangsúlyozva, emberségben növekedtek a fiatalok. Görbe Péter főtanfelügyelő is a hála szavait, a vallásoktatás fontosságát hangsúlyozta. Nagy Zoltán polgármester ünnepi beszédében személyes történetét is megosztotta a jelenlévőkkel, ugyanis ebben az iskolában végzett. Az oktatókhoz, nevelőkhöz szólva pedig kitartást, jó munkát, jó kedvet kívánt további munkájukhoz. Szóra Róbert egykori teológiai osztályos emlékezett arra az időre, amikor belecsöppent a vallás osztályba. Mint mondta: a teológia osztály egy jó hely, soha nem bánta meg, hogy ezt választotta. Az emlékező ünnepséget záró igazgatói köszönőszavakat követően szeretetvendégségre hívták a vendégeket. A rendezvényt kulturális műsorral tették még ünnepélyesebbé.
Baricz Tamás Imola Székelyhon.ro

Szentgyörgyi tárlat egy újjáteremtett világról
Jakobovits Miklós festőművész alkotásaiból nyílik kiállítás Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban csütörtökön 18 órától. 
Az 1936-ban Kolozsváron született és 2012-ben Nagyváradon elhunyt Munkácsy Mihály-díjas festőművész, muzeológus, művészeti író alkotásaiból összeállított kiállítást Kányádi Iréne művészettörténész, a Partium Keresztény Egyetem előadótanára, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, valamint Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora nyitja meg. A rendezvényen közreműködik Kónya-Ütő Bence, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. A tárlat január 15-éig tekinthető meg.
Jakobovits a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett 1954-ben, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát. A nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának díszlettervezőjeként működött (1961–63), majd középiskolában tanított rajzot. 1965-től a nagyváradi Körös-vidéki Múzeum képzőművészeti részlegének munkatársa lett. Tevékeny részt vállalt a város művészeti életének irányításában, a Romániai Képzőművészek Szövetsége nagyváradi fiókjának titkára volt. Rendszeresen jelentkezett a megyei, az országos tárlatokon és külföldi csoportkiállításokon; 1981-ben egyéni kiállítása volt Utrechtben. A rendszerváltás előtt azon kevesek közé tartozott, aki a diktátor házaspárt karikaturisztikus formában jelenítette meg a 70-es években Néró papírmaséból című könyvében Ceauşescu portréját felhasználva alkotott – a rendszerváltásig szigorú titokban tartott – gúnyképeket.
A ´80-as évektől kezdődően egyre inkább kezdett eltávolodni a figurativitástól, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a különböző formák által alakította ritmus kifejezőerejére. A következő periódusra már főként a képtárgyak, a papírmunkák és a kerámiák jellemzőek. Fiatalkori és kései munkáira egyaránt jellemző, hogy adott témákhoz vagy motívumokhoz többször is visszatér: újraelemzi, újra eljátszik velük. A kapuk, boltívek, ablakok és falak formái és struktúrái visszautalnak a ´70-es években festett örményországi tájképekre, vagy az 1962-ben a dobrudzsai alkotótáborban látott szegényes házikókra, tájakra.
Munkásságára nagy hatással volt a szürrealizmus, az olasz metafizikus festészet, főleg Carlo Carra és Giorgio Morandi művészete. Anyaghasználatát állandó kísérletezési folyamatként határozhatjuk meg. Számára sok esetben a munkafolyamat volt maga a tanulmány: a különböző matéria hatását kereste különböző körülmények között. Ebben az értelemben az arte povera irányában haladt, folytatva egy olyan művészi törekvést, amely bevonta a művészeti közegbe a hétköznapi anyagokat is. Jakobovits Miklós munkáit szemlélve egy folyamatosan újrateremtett világnak lehetünk tanúi, ahol az újjáteremtés meditatív jelleggel bír. 
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

A nagykövet emlékkiállítása
A nagykövet szó ezúttal nem feltétlenül a politikai értelemben vett diplomatát jelenti: tegnap délután Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) megnyílott kiállításon nevezte az erdélyi képzőművészek nagykövetének Jakobovits Miklóst Vargha Mihály, és nem ok nélkül: mert elsősorban festő, vagyis inkább sokoldalú képzőművész volt Jakobovits, de fáradhatatlan szervezője is az erdélyi művészeti életnek, művészeti író és publicista is, és nem utolsósorban az EMŰK egyik atyja.
Ez utóbbira köszöntőbeszédében Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere is felhívta a figyelmet, kiemelve, az EMŰK nem csupán a város fogadókészségének köszönhetően alakult meg épp Sepsiszentgyörgyön, hanem az olyan zászlóvivőknek köszönhetően is, amilyen Plugor Sándor, Baász Imre vagy Jakobovits Miklós volt.
Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója rámutatott, a négy éve elhunyt Jakobovits Miklós életútja termékeny korszakában szakadt meg, Szilágyi Domokossal szólva „tele bőrönddel” ment el. Jakobovits alakját felidézve sokoldalúságát és erdélyiségét emelte ki: rajongott és küzdött az új transzilvanizmusért, műveiből az emberszeretet, a humánum sugárzik – mondta.  Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora, az EMŰK vezetője Jakobovits Miklós életpályáját ismertette. Jakobovits Mihály díszletfestő, az 1948-ban indult sepsiszentgyörgyi Dolgozók Színháza aranykezű mestere gyermekeként a színek és anyagok világában nőtt fel. Tehetségéhez a tudást a marosvásárhelyi képzőművészeti iskolában, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerezte meg, művészetének kiteljesedésében mégis a legmeghatározóbb szerep feleségének és művésztársának, Jakobovits Márta keramikusnak jutott. Szólt arról is: bár Jakobovits Miklós nyíltan sohasem szállt szembe a hatalommal, számos olyan képet festett és írást közölt, amelyek kényesnek számítottak a diktatúra idején – ennek szemléltetésére olvasott fel a kiállításmegnyitó kezdeteként és befejezőjeként Kónya-Ütő Bence színművész Jakobovits Miklós Néró papírmaséból című kötetéből.
Jakobovits Miklós életművének kései szakaszát Kányádi Iréne művészettörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem előadótanára értékelte. Mint mondta, pályája második szakaszára leginkább az új anyagokkal való kísérletezés jellemző, az 1980-as évektől egyre inkább eltávolodott a figurativitástól, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a különböző formák által kialakított ritmus kifejezőerejére. Jakobovits elsősorban festő volt, ezt a spiritualitást vitte át a képtárgyakra, papírmunkákra, kerámiákra is. Ezek az alkotások sokszor közönséges formák, de rajtuk a tárgyak sorsszerűen jelennek meg, mindennek helye, ideje, mondanivalója van – mondta. Csodás dimenzióból kutatta a felénk táruló titkokat, az emberiség lelki lenyomatait – méltatta Jakobovits Miklós művészetét Kányádi Iréne.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kilencven éve született Albert László festőművészről
1976 novemberében katonaként levelet kaptam édesapámtól, Nagy Pál festőművésztől, amelyben arról számolt be, hogy: „Vasárnap megnyílt Albert Laci kiállítása 50 év, 50 kép. Számomra, aki minden egyes darabját láttam már a műteremben, igen nagy meglepetést jelentett. …Örömünnep volt. És naponta bejárok megnyugodni, de nem csak megnyugodni, hanem kételkedni. Kételkedni, de nem az ő képeinek értékében, hanem a magam tehetségében. Ez az egyszerű és őszinte ember minden mesterkélt spekuláció nélkül, elméleti tudálékosság nélkül eljutott oda, hogy megtalálta a saját hangját. Az ő hangja egyszerű és őszinte. Szép, izgalmas, modern és igényes… Szeretnék írni egy cikket…”
A cikk néhány nap múlva meg is jelent az akkor rangosnak számító bukaresti magyar hetilapban, A Hétben, Ötven meglepetés címmel. A következő mondatokat negyven év után is érdemesnek érzem felidézni belőle: „A festő a természeti képeket más látószögből közelíti meg, mint a megszokott látványfestészet. Nem elvonatkoztat, hanem csak újrafogalmazza a látványt, és ami mögötte és benne rejlik. Nézőpontja is váltakozó. Egyszer a természet iránti alázattal lehajol hozzá és közvetlenül közelről veszi szemügyre, máskor pedig a távoli jelenségek lehunyorított összképét rögzíti. Az embereket is a maga módján figyeli meg, nem arcképszerű közelségükben, hanem fentről, hogy átfogóbban szemlélhesse őket. (…) Felülről, ahonnan minden ember csupán apró pontnak látszik, de mégis azzal a különös bizonyossággal, hogy mindőjüket külön-külön is ismerjük. Felfedezzük a tömegben az egyént, az ismerőst, az egyetemesben az egyedit. Mert a festő megtanulta megszeretni a témáit. A virágos rét apró virágait nem szedi le, nem helyezi vázába virágcsendéletként, hanem mindenestől behozza a kiállítóterembe. A kavicsokat sem emeli ki a vízből, hanem végigsimogatja tekintetével. Számunkra szokatlan módon sikerül érzékeltetnie a szelet, a sebességet, a fényt vagy a záporeső zuhogását.”
Ma már világosan látszik, hogy Albert László volt azoknak a keveseknek az egyike – az erdélyi képzőművészek közül –, akiknek munkássága feltétlen figyelmet érdemel mind a magyar, mint az össz-kelet-közép-európai kultúra szempontjából, mert radikálisan szakított az addig nálunk többnyire csupán a stilizáló, konstruktív vagy expresszív, esetleg a szürrealista változatok felé némi megújulást mutató perspektivikus látványfestészettel. Ezt ő a lehető legtermészetesebben tette – anélkül, hogy a szolgai követés vagy megfelelni akarás szándékával különösebben figyelt volna azokra a kortárs törekvésekre (absztrakció, tasizmus, pop-art, fotórealizmus stb.) – megjegyzem, hogy erre különösebb lehetősége sem volt –, amelyek nyugaton a hetvenes évekre már-már kanonizálódtak, de már néhány kelet-európai országban is markánsan jelen voltak. 
Ahogyan én egy későbbi, ugyancsak A Hétben megjelent korai cikkemben 1982-ben fogalmaztam: „… a véletlennek nagy szerepet juttató, a dadaisták automatizmusával rokon kísérleteket végzett, a vászonra minden megjelenítő szándék nélkül egymással feleselő színfoltokat kent. Ebben az esetlegesként ható, már-már csupán gesztusértékkel rendelkező műformában talált magára. (…) Albert László a festék természetes mozgását kutatja és segíti, újabb és újabb megoldásokkal kísérletezik. Ecseteit felcseréli festékszóró fúvókával, fésűvel, tortadíszítő fecskendővel, vagy bármilyen alkalmi eszközzel. Ily módon gazdagítja vagy könnyíti lehetőségeit. Ecsetvonások helyett a festéket csurgatja, pecsétnyomóval nyomtatja, vagy gyurmával takar egy felületet, ha érintetlenül akarja hagyni a következő festékrétegtől.”
„Képein nem a sémák halmozásából keletkezett »tájkép«- természet, hanem a mikrokozmoszból makrokozmoszba szerveződő, szerkezetileg egységes univerzum jelenik meg. Részelemei a mikroszkopikus sejt- vagy kristályszerkezet látványától az emberi szem számára megszokott kövek, vízcseppek felvillantásán át a csillagok világáig terjednek. 
(…) A látvány nála mindig vízszintes, ég és föld közötti tengelyen mozog. Talán azért fest asztalon, a vászon fölé hajolva. A mélybe- és magasbalátás élménye sajátos feszültséget kelt a képeket erre az irányra merőlegesen néző befogadóban.”
Albert László az elsők között volt – ebben a vonatkozásban talán nemzetközi értelemben is –, aki a természetet mint ökológiai szisztémát jelenítette meg, ennek mikro- és makrokozmoszának láthatóvá tehető jelenségeit összevetve mind a társadalom, mind az anyagi lényegű világegyetem dimenzióival. Ha körülnézünk a kiállításon, mintha a képeknél sokkal később keletkezett Világok arca: Baraka film képkockáinak pendantjait látnánk par excellence festői megfogalmazásban. Albert László a diktatúra, az elzártság és korlátozottság körülményei között, az akkori kicsinyes, önző, egymásnak feszülő hiúságokkal, viaskodásokkal terhelt társadalmi környezet ellenére a jelképes értelemben is rálátásos világfigyelő padlásműtermében rátalált a maga egyetemesen eredeti művészi világára, mellyel kortársai és utódai számára életművén keresztül a földi életünk szépségének egyetemességét, érzékiséggel teljes festőművészi egyediségben, emberi-lelki vonatkozásában egyszerűen felfogható, bibliai értelemben is szerethető módon a maga remek képi példázataiban újrateremtette.
Vécsi Nagy Zoltán 
*Elhangzott 2016. december 2-án a marosvásárhelyi Bernády Házban, az Albert László-emlékkiállítás megnyitóján Népújság (Marosvásárhely)

A jótékonykodó gyergyószentmikósiak adományait köszönték meg
Gyergyószentmiklóson idén is a meghirdetett tartósélelmiszer-gyűjtési akció Böjte Csaba Adj örömmel, szeress nagylelkűen! – nyíltszívűségre buzdító szavaival indult útjára az adventi időben. Szombaton a záróünnepségen a rászoruló családok és egyedülállók nevében is köszönték az adományokat a szervezők.
„Máig 140 család és egyedülálló idős részesülhetett élelmiszercsomagban, és ezzel örömteli látogatásban, odafigyelésben az ünnepi előkészületben. Ennél azonban sokkal többen vagyunk, akik részesei voltunk és vagyunk az összefogásnak. Az elmúlt néhány hétben az Együtt, egymásért, szentmiklósiakért program résztvevőiként sokan megéreztük, hogy az öröm morzsái képesek megváltoztatni egész napunkat, hetünket, a közösség hangulatát” – indította köszöntőjét a Sláger centerben Balázs Szidónia, a gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatal sajtószóvivője.
Túl azon, hogy tartós élelmiszert gyűjtöttünk segítségül a nehéz körülmények között élőknek, minden egyes alkalommal megerősítjük azokat a szálakat, amelyek összefognak, és összekötnek bennünket – mondta Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere, kitérve arra is, mit jelent számára ez az összefogás.
„Várjuk a belső békét, a csodát, az érzést, hogy egyszercsak utolérjen, és igaz legyen a karácsony. Érzést várunk, valami nagyot, szívet elöntő csodát, de nem nagy csodából áll az élet, hanem apró kis örömökből. Egy nehéz napon érkező telefonhívásból, egy átfázás utáni megmelegedésből, a készülő étel illatából, egy kitalált gondolatból. Olyan apró mozzanatokból az életünkből, mely örömet okoz” –hívta fel a jelenlévők figyelmét, és arra kérte, legyenek érzékenyek az apró örömökre, hiszen advent harmadik hete az öröm fontosságára irányítja a figyelmet.
„A három éve elindult Együtt, egymásért, szentmiklósiakért program egyre nagyobb sikerrel tanít bennünket, szentmiklósiakat arra, hogy a csodát nem várni kell, hanem tenni kell érte. Nem a semmiből lesz, a csoda általunk lesz, az év ebben az időszakában csodává kell válnunk és ennek egyik módja pedig pont az adakozás. Idén megsokszorozódott a támogatók, a támogatni vágyók sora, egyre többen érzik, hogy a csodává válás, a segítés kétszeres öröm. Öröm az adakozónak és annak is, aki szükséget szenved”– hangsúlyozta a polgármester, és köszönetet mondott mindazoknak, akik partnerként álltak az ügy mellé, melyet a városháza Gereöffy Imola által vezetett szociális osztálya szervezett és bonyolított le. Ugyanakkor köszönetet mondott mindazoknak is, akik adakoztak a rászoruló családoknak és egyedül élőknek.
Azoknak a civileknek, egyházaknak, vállalkozásoknak a száma, akik az idei összefogáshoz csatlakoztak eléri az 50-et is. A pozitív szemléletet és nyíltságot, amelyet tanúsítottak kis figyelmességgel, a idősek által készített, festett kövekkel, egy tanulságos történettel köszönték meg. Ugyanakkor köszönetet mondtak Böjte Csaba testvérnek, hogy vállalta az idei program védnökségét.
A Step Dance Sportklub táncosai ezúttal is szemet gyönyörködtető előadással készültek, és ünnepre hangolt a Fogarasy Mihály Általános Iskola II. B. osztályának előadása is, Mezei Magdolna tanító néni vezetésével a csengő hangú gyerekek a Karácsonyi pásztortáncot és Mária altatóját adták elő.
Baricz Tamás Imola Székelyhon.ro

Kovács Géza vasplasztikái
A sepsiszentgyörgyi József Lajos Unitárius Közösségi Házban advent második vasárnapján megnyílt kiállításon talán A szellem bárkája, a Kitárulkozás és a Világ a világban című kisplasztika mutatja meg leginkább Kovács Géza gondolatainak, érzéseinek tág terét, amelyben közel harminc esztendeje alkotja vasszobrait. A tárlat jövő szerdáig látogatható.
A Sandro Botticelli-díjas szobrászművész 1988-as első, gépgyári sepsiszentgyörgyi kiállítása óta számos hazai és külföldi egyéni és csoportos tárlaton mutatkozott be, művészeti díjak, szakmai elismerések tucatjait kapta meg. „...Annak idején, mintha csak egy felsőbb akaratra történt volna, mérnök emberből szinte egy csapásra vált kiállító alkotóvá, és néhány év kezdeti keresgélés után már felismerhető – pontosabb, ha félreismerhetetlent mondok –, magát sajátos formanyelven, változatosan kifejező szobrásszá” – mondta a kiállítás megnyitóján Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatásában.  A vashulladékokból készült kisplasztikák emberi érzésekre (Büszkeség, Bizonytalanság) és társadalmi vonatkozásokra (Döntésre várva, Vezető, Kiáltás) hívják fel a figyelmet. Kovács Géza A gondolkodók című alkotása december elején a szobrászat kategória díját kapta a III. Aurel Băeşu Képi Alkotás Nemzetközi Versenyen Piatra Neamţon.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)