Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 21.
Bethlen-szobor: egy másik, és csak jövőre
Kommunikációs hiányosságként értékelte Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója, hogy a közvélemény úgy tudta, megvan a felállítandó Bethlen Gábor-szobor, holott a zsűri csak a héten hozta meg végleges döntését. Ennek értelmében valamikor Marosvásárhely főterén Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása áll majd.
A Nagy Miklós Kund művészeti író, Keresztes Géza városrendező műépítész, valamint Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan szobrászművészekből álló zsűri eredetileg két pályaművet választott ki a nyolc közül. Ezek Deák Árpád nagyváradi szobrász Aranykor című szobra és Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása.
Soós Zoltántól megtudtuk, hogy az alkotókat megkérték, finomítsanak munkáikon, készítsék el őket 1,20 méter magasságban és a fejet életnagyságban. Ezután döntött úgy a zsűri, hogy a székelyudvarhelyi szobrász Béke című munkáját érdemes a főtérre felállítani. Tervek szerint a négy méter magas alkotás a központi parkban áll majd. Soós Zoltán elmondta, hogy az idei költségvetésben van pénz elkülönítve arra, hogy elkezdjék a helyszín kialakítását és leszerződjék a művészt. A szobor kiöntésére versenytárgyalást kell szervezzen a a városháza.
„Ötletgazdaként továbbra is fontosnak tartom, hogy a Bethlen Gábor-szobor mihamarabb álljon Marosvásárhely főterén. Furó Judit városrendezési szakemberrel, tanácsossal a napokban fogunk a városháza illetékeseihez menni kihallgatásra, hogy ellenőrizzük milyen előrelépések történtek a szoborállítás ügyében. Fontos, hogy a jelenlegi tanácsosok szorgalmazzák, hogy a jövő évi költségvetésben is legyen pénz elkülönítve erre a célra” – mondta a Maros Megyei Múzeum igazgatója, aki úgy értékelte, hogy jövő őszre állhat majd a szobor a főtéren.
Simon Virág Székelyhon.ro|
Kommunikációs hiányosságként értékelte Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója, hogy a közvélemény úgy tudta, megvan a felállítandó Bethlen Gábor-szobor, holott a zsűri csak a héten hozta meg végleges döntését. Ennek értelmében valamikor Marosvásárhely főterén Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása áll majd.
A Nagy Miklós Kund művészeti író, Keresztes Géza városrendező műépítész, valamint Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan szobrászművészekből álló zsűri eredetileg két pályaművet választott ki a nyolc közül. Ezek Deák Árpád nagyváradi szobrász Aranykor című szobra és Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása.
Soós Zoltántól megtudtuk, hogy az alkotókat megkérték, finomítsanak munkáikon, készítsék el őket 1,20 méter magasságban és a fejet életnagyságban. Ezután döntött úgy a zsűri, hogy a székelyudvarhelyi szobrász Béke című munkáját érdemes a főtérre felállítani. Tervek szerint a négy méter magas alkotás a központi parkban áll majd. Soós Zoltán elmondta, hogy az idei költségvetésben van pénz elkülönítve arra, hogy elkezdjék a helyszín kialakítását és leszerződjék a művészt. A szobor kiöntésére versenytárgyalást kell szervezzen a a városháza.
„Ötletgazdaként továbbra is fontosnak tartom, hogy a Bethlen Gábor-szobor mihamarabb álljon Marosvásárhely főterén. Furó Judit városrendezési szakemberrel, tanácsossal a napokban fogunk a városháza illetékeseihez menni kihallgatásra, hogy ellenőrizzük milyen előrelépések történtek a szoborállítás ügyében. Fontos, hogy a jelenlegi tanácsosok szorgalmazzák, hogy a jövő évi költségvetésben is legyen pénz elkülönítve erre a célra” – mondta a Maros Megyei Múzeum igazgatója, aki úgy értékelte, hogy jövő őszre állhat majd a szobor a főtéren.
Simon Virág Székelyhon.ro|
2016. október 28.
Új kötetek a Pallas-Akadémia Könyvkiadótól
Számos újdonsággal készül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A nemrégiben megjelent vagy a még nyomdai munkálatok alatt álló új kötetekről Kozma Máriával, a kiadó főszerkesztőjével beszélgettünk.
„A könyvvásárra mindig igyekszünk új könyvekkel jelentkezni. Ez a szerzőknek is nagyon jó, mert a nevük forgalomba kerül, plakátok jelennek meg a rendezvényekről, az újságokban megjelennek a lajstromok, hogy kik dedikálnak, kikkel van író-olvasó találkozó. És a mai reklámteljes világban ez is egy kis népszerűsítést jelent. Minden könyv egy olyan szellemi egység és egyéniség, amit valójában két-három szóval, recenzióval alig-alig lehet jellemezni. Majd az olvasó – aki belelapoz, érdeklődni kezd és elolvassa a könyvet az első szótól az utolsóig – lesz az igazi reklámozója, mert esetleg majd ajánlja a barátainak, a családtagjainak. Én valójában nagyon szeretem a könyvespolcokon a szakadt könyveket. És nagyon remélem, hogy azok a könyvek, amelyeket az idén is kiadunk, ilyen szakadt, használt könyvekké fognak válni” – fogalmazott Kozma Mária.
Képzőművészeti „tankönyvek”
Mivel a képzőművészet a kiadónak egy fontos szelete, most két ilyen jellegű könyv is napvilágot lát. A népszerű Életjelek sorozatban Nagy Miklós Kund Orth Istvánról szóló kötete jelenik meg. „Orth István azért is érdekes személyiség, mert bár a szakma nagyon elismeri, a köztudatban nincs igazán benne a neve. Orth István arról is nevezetes, hogy rendkívül szerény ember, és tulajdonképpen a képzőművészetnek annyiféle ágával foglalkozik, hogy alig-alig lehet monográfiát írni róla, hiszen mindenről szót kell ejteni ilyenkor. A korabeli politikai helyzet miatt »kályhásmesterként« kezdte a pályáját, majd elvégezte a képzőművészeti egyetemet és a teológiát” – magyarázta a szerkesztő.
A másik most megjelenő könyv Banner Zoltán művészettörténész Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről című kötete, amely egyfajta folytatása az Erdélyi magyar művészet a huszadik században című könyvének. Az új kötet művészettörténeti tanulmányokat gyűjt egybe, de lexikonként is használható. Gazdag névmutató található benne, amelyben az erdélyi képzőművészet minden alkotó egyénisége szerepel, és rengeteg lexikális életrajzi adatot tartalmaz. A szerkesztő reméli, hogy ez a könyv tankönyvként fog népszerűvé válni.
„Banner Zoltán az első, aki konkrétan és nagyon határozottan arról beszél, hogy Erdélyben létezik, és létezett ún. székely festőiskola. Ez eléggé vitatott, de igencsak jelentős megfogalmazás. Banner azt mondja, hogy a székely festőiskola megalapítója Márton Ferenc, Nagy István és Nagy Imre hármasa, és ez a vonal mind a mai napig követhető. Valójában ennek a három nagy festőegyéniségnek nemcsak a művészeti stílusát vitték tovább, hanem azt a nagyon fontos világszemléletet is, amit úgy szoktunk megnevezni, hogy transzilvanizmus, erdélyi lélek és erdélyi gondolat.”
Az erdélyi magyar irodalomról
Két irodalomtörténeti könyv is napvilágot lát a Pallas Akadémiánál. Egyik Pomogáts Béla Erdélyi műhely Budapesten című tanulmánygyűjteménye, amelyben arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy hogyan újult meg a két világháború között az az erdélyi magyar irodalom és irodalomtörténet, amely a Trianon után árván maradt. „Nagyon sok író áttelepült, »hazaköltözött« Magyarországra Trianon után. Azok, akik itt maradtak, hallatlanul mély és nagy harcot vívtak nemcsak az alkotás és a közlés lehetőségéért, hanem azért is, hogy ennek az útját ne csak egyéni sikerek jelezzék, hanem intézményeket teremtsenek. Olyanokat, amelyek által az irodalom igazi közösségszolgálattá válhatott. Adott pillanatban úgy tűnt, hogy a nyelv is csak a templomokba és a felekezeti iskolákba szorul vissza. Elképzelhető hát, hogy az íróknak milyen óriási felelőssége volt, és amit az írók kötelességüknek éreztek, éspedig azt, hogy a közösséget szolgálják, a közösségnek adjanak erőt. És ezt a reményt, ami az erdélyi magyarság megmaradását szolgálta, anyanyelven tegyék úgy, hogy minden olvasó megérezze azt, hogy az anyanyelv több mint egy kommunikációs eszköz. Az anyanyelv azonos azzal, ami a hagyományainkat jelenti, és ami ennek a megőrzését segíti” – hangsúlyozta Kozma Mária. Úgy véli azért is jelentős Pomogáts Béla minden írása, amely Erdélyről és az erdélyi irodalomról szól, mert megmutatja azt a politikai és társadalmi hátteret, amiben az alkotómunka adott pillanatban ellehetetlenült, vagy pedig egy olyan küzdelemmé vált, aminek szinte nem lehetett soha látni a végét.
A másik megjelenő könyv Cseke Péter Örökhagyók, értékvédők című műve, amely annak ellenére, hogy nagyon jelentős forráskutatások alapján készült esszéket és tanulmányokat tartalmaz, roppant olvasmányos. „Hogy csak egyetlen példával éljek, a Trianon után a Tizenegyek nevű írói csoportosulás egy antológiát adott ki, és Cseke Péter elmeséli, hogy a nagyjából fiatal, ismeretlen írókból álló Tizenegyek hogyan szereztek pénzt a kiadásra. Abban az időben 200–300 példányban jelentek meg a könyvek, és ők kitalálták azt, hogy ezer erdélyi lány előfizetőket gyűjtsön. Tamási Áron írt egy toborzó levelet, a lányok kihordták a levelet, gyűjtötték az előfizetőket olyan óriási sikerrel, hogy háromszáz példány helyett 3200 példányban jelent meg ez a könyv. A Tizenegyek irodalomtörténeti szempontból azért is kimagaslók, mert ők jelentették az előzményt az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Úgy érzem, hogy Pomogátsnak és Cseke Péternek a könyve is azért nagyon jelentős, mert megmutatja az igazi irodalmat, az igazi küzdelmet, és szembemegy azzal a pátosszal, amit az amatőrök és a dilettánsok nagyon gyakran zászlóra tűznek.”
Verseskötetek csíkszeredai költőktől
Ferencz Imre Játékidő című kötete az egyén és a történelem kapcsolatáról szól. „Egyfajta lélekutazás, szellemutazás ez a könyv. Azt követi végig, amikor az egyén nemcsak felismeri a helyét a történelemben, hanem számot vet azzal is, hogy mit kell megtartania, mit kell eldobnia azért, hogy jövőt építhessen” – ismertette a szerkesztő. Borsodi L. László prózavers kötete is olvasható lesz hamarosan. „Prózaverset nagyon nehéz írni, ez egy keleti műfaj, rímes próza. A prózavers úgy tűnik, hogy se nem vers, se nem próza, hanem hol ez, hol az. A prózavers kicsit a szabadvershez közelít, amikor a nyelvi ritmikák követik a megfogalmazott gondolatokat. A prózavers kicsit lekerekíti ezeket a gondolatokat, és egyféle szép ritmust is ad a szövegnek” – magyarázta Kozma Mária.
A gyerekekre is gondoltak, Kenéz Ferenc Esőben könnyen rámtaláltok című könyve gyerekeknek és felnőtteknek is egyaránt ajánlott. A kötet első kiadása 1983-ban jelent meg, a verseket ezúttal Orosz Annabella korszerű, a mai olvasói igényekhez igazodó illusztrációi kísérik. „Első megjelenésekor óriási revelációt jelentett az erdélyi irodalomban, hisz ez volt az első olyan minőségi gyermekverskötet, ami a gyermek látószögéből, nézőpontjából írja meg a világot. Nagyon szerettük annak idején a könyvet, olvastuk, adtuk egymásnak ajándékba, és remélem, hogy ezzel az újabb kiadással is így lesz.”
Az olvasó regénye
Kozma Mária egy újabb regénye is nyomdában van, amelynek – a szerző elmondása szerint – a főhőse maga az olvasó. A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak. „Az írók gyakran azért írnak önéletrajzot, merthogy igazából kit ismernének leginkább, ha önmagukat nem? De ez nem így van. Mert az emberek önmagukat többnyire olyannak ismerik, ahogyan mások látják őket. Valószínű, ennél a könyvemnél is meg fogják kérdezni azt, hogy mi lesz, ha valaki felismeri önmagát a regényben? Meggyőződéssel vallom, hogy senki nem ismeri fel önmagát a regényben, mert senki nem látja önmagát pont olyannak, mint amilyennek mások látják őt. Ha megsértődik, akkor annál rosszabb, akkor valóban nem önmagát látja, hanem csak azt a tükörképet, amit mások szemében fölfedez. A regénynek van egy alcíme, hogy interaktív regény, és valójában az a családregény, amit a főszereplő olvas, csak néhány részletben jelenik meg, ugyanakkor fölhasználtam régebbi írásaimból is, és mivel hogy könyvtáros voltam, a regény egyik szereplője könyvtáros.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
Számos újdonsággal készül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A nemrégiben megjelent vagy a még nyomdai munkálatok alatt álló új kötetekről Kozma Máriával, a kiadó főszerkesztőjével beszélgettünk.
„A könyvvásárra mindig igyekszünk új könyvekkel jelentkezni. Ez a szerzőknek is nagyon jó, mert a nevük forgalomba kerül, plakátok jelennek meg a rendezvényekről, az újságokban megjelennek a lajstromok, hogy kik dedikálnak, kikkel van író-olvasó találkozó. És a mai reklámteljes világban ez is egy kis népszerűsítést jelent. Minden könyv egy olyan szellemi egység és egyéniség, amit valójában két-három szóval, recenzióval alig-alig lehet jellemezni. Majd az olvasó – aki belelapoz, érdeklődni kezd és elolvassa a könyvet az első szótól az utolsóig – lesz az igazi reklámozója, mert esetleg majd ajánlja a barátainak, a családtagjainak. Én valójában nagyon szeretem a könyvespolcokon a szakadt könyveket. És nagyon remélem, hogy azok a könyvek, amelyeket az idén is kiadunk, ilyen szakadt, használt könyvekké fognak válni” – fogalmazott Kozma Mária.
Képzőművészeti „tankönyvek”
Mivel a képzőművészet a kiadónak egy fontos szelete, most két ilyen jellegű könyv is napvilágot lát. A népszerű Életjelek sorozatban Nagy Miklós Kund Orth Istvánról szóló kötete jelenik meg. „Orth István azért is érdekes személyiség, mert bár a szakma nagyon elismeri, a köztudatban nincs igazán benne a neve. Orth István arról is nevezetes, hogy rendkívül szerény ember, és tulajdonképpen a képzőművészetnek annyiféle ágával foglalkozik, hogy alig-alig lehet monográfiát írni róla, hiszen mindenről szót kell ejteni ilyenkor. A korabeli politikai helyzet miatt »kályhásmesterként« kezdte a pályáját, majd elvégezte a képzőművészeti egyetemet és a teológiát” – magyarázta a szerkesztő.
A másik most megjelenő könyv Banner Zoltán művészettörténész Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről című kötete, amely egyfajta folytatása az Erdélyi magyar művészet a huszadik században című könyvének. Az új kötet művészettörténeti tanulmányokat gyűjt egybe, de lexikonként is használható. Gazdag névmutató található benne, amelyben az erdélyi képzőművészet minden alkotó egyénisége szerepel, és rengeteg lexikális életrajzi adatot tartalmaz. A szerkesztő reméli, hogy ez a könyv tankönyvként fog népszerűvé válni.
„Banner Zoltán az első, aki konkrétan és nagyon határozottan arról beszél, hogy Erdélyben létezik, és létezett ún. székely festőiskola. Ez eléggé vitatott, de igencsak jelentős megfogalmazás. Banner azt mondja, hogy a székely festőiskola megalapítója Márton Ferenc, Nagy István és Nagy Imre hármasa, és ez a vonal mind a mai napig követhető. Valójában ennek a három nagy festőegyéniségnek nemcsak a művészeti stílusát vitték tovább, hanem azt a nagyon fontos világszemléletet is, amit úgy szoktunk megnevezni, hogy transzilvanizmus, erdélyi lélek és erdélyi gondolat.”
Az erdélyi magyar irodalomról
Két irodalomtörténeti könyv is napvilágot lát a Pallas Akadémiánál. Egyik Pomogáts Béla Erdélyi műhely Budapesten című tanulmánygyűjteménye, amelyben arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy hogyan újult meg a két világháború között az az erdélyi magyar irodalom és irodalomtörténet, amely a Trianon után árván maradt. „Nagyon sok író áttelepült, »hazaköltözött« Magyarországra Trianon után. Azok, akik itt maradtak, hallatlanul mély és nagy harcot vívtak nemcsak az alkotás és a közlés lehetőségéért, hanem azért is, hogy ennek az útját ne csak egyéni sikerek jelezzék, hanem intézményeket teremtsenek. Olyanokat, amelyek által az irodalom igazi közösségszolgálattá válhatott. Adott pillanatban úgy tűnt, hogy a nyelv is csak a templomokba és a felekezeti iskolákba szorul vissza. Elképzelhető hát, hogy az íróknak milyen óriási felelőssége volt, és amit az írók kötelességüknek éreztek, éspedig azt, hogy a közösséget szolgálják, a közösségnek adjanak erőt. És ezt a reményt, ami az erdélyi magyarság megmaradását szolgálta, anyanyelven tegyék úgy, hogy minden olvasó megérezze azt, hogy az anyanyelv több mint egy kommunikációs eszköz. Az anyanyelv azonos azzal, ami a hagyományainkat jelenti, és ami ennek a megőrzését segíti” – hangsúlyozta Kozma Mária. Úgy véli azért is jelentős Pomogáts Béla minden írása, amely Erdélyről és az erdélyi irodalomról szól, mert megmutatja azt a politikai és társadalmi hátteret, amiben az alkotómunka adott pillanatban ellehetetlenült, vagy pedig egy olyan küzdelemmé vált, aminek szinte nem lehetett soha látni a végét.
A másik megjelenő könyv Cseke Péter Örökhagyók, értékvédők című műve, amely annak ellenére, hogy nagyon jelentős forráskutatások alapján készült esszéket és tanulmányokat tartalmaz, roppant olvasmányos. „Hogy csak egyetlen példával éljek, a Trianon után a Tizenegyek nevű írói csoportosulás egy antológiát adott ki, és Cseke Péter elmeséli, hogy a nagyjából fiatal, ismeretlen írókból álló Tizenegyek hogyan szereztek pénzt a kiadásra. Abban az időben 200–300 példányban jelentek meg a könyvek, és ők kitalálták azt, hogy ezer erdélyi lány előfizetőket gyűjtsön. Tamási Áron írt egy toborzó levelet, a lányok kihordták a levelet, gyűjtötték az előfizetőket olyan óriási sikerrel, hogy háromszáz példány helyett 3200 példányban jelent meg ez a könyv. A Tizenegyek irodalomtörténeti szempontból azért is kimagaslók, mert ők jelentették az előzményt az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Úgy érzem, hogy Pomogátsnak és Cseke Péternek a könyve is azért nagyon jelentős, mert megmutatja az igazi irodalmat, az igazi küzdelmet, és szembemegy azzal a pátosszal, amit az amatőrök és a dilettánsok nagyon gyakran zászlóra tűznek.”
Verseskötetek csíkszeredai költőktől
Ferencz Imre Játékidő című kötete az egyén és a történelem kapcsolatáról szól. „Egyfajta lélekutazás, szellemutazás ez a könyv. Azt követi végig, amikor az egyén nemcsak felismeri a helyét a történelemben, hanem számot vet azzal is, hogy mit kell megtartania, mit kell eldobnia azért, hogy jövőt építhessen” – ismertette a szerkesztő. Borsodi L. László prózavers kötete is olvasható lesz hamarosan. „Prózaverset nagyon nehéz írni, ez egy keleti műfaj, rímes próza. A prózavers úgy tűnik, hogy se nem vers, se nem próza, hanem hol ez, hol az. A prózavers kicsit a szabadvershez közelít, amikor a nyelvi ritmikák követik a megfogalmazott gondolatokat. A prózavers kicsit lekerekíti ezeket a gondolatokat, és egyféle szép ritmust is ad a szövegnek” – magyarázta Kozma Mária.
A gyerekekre is gondoltak, Kenéz Ferenc Esőben könnyen rámtaláltok című könyve gyerekeknek és felnőtteknek is egyaránt ajánlott. A kötet első kiadása 1983-ban jelent meg, a verseket ezúttal Orosz Annabella korszerű, a mai olvasói igényekhez igazodó illusztrációi kísérik. „Első megjelenésekor óriási revelációt jelentett az erdélyi irodalomban, hisz ez volt az első olyan minőségi gyermekverskötet, ami a gyermek látószögéből, nézőpontjából írja meg a világot. Nagyon szerettük annak idején a könyvet, olvastuk, adtuk egymásnak ajándékba, és remélem, hogy ezzel az újabb kiadással is így lesz.”
Az olvasó regénye
Kozma Mária egy újabb regénye is nyomdában van, amelynek – a szerző elmondása szerint – a főhőse maga az olvasó. A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak. „Az írók gyakran azért írnak önéletrajzot, merthogy igazából kit ismernének leginkább, ha önmagukat nem? De ez nem így van. Mert az emberek önmagukat többnyire olyannak ismerik, ahogyan mások látják őket. Valószínű, ennél a könyvemnél is meg fogják kérdezni azt, hogy mi lesz, ha valaki felismeri önmagát a regényben? Meggyőződéssel vallom, hogy senki nem ismeri fel önmagát a regényben, mert senki nem látja önmagát pont olyannak, mint amilyennek mások látják őt. Ha megsértődik, akkor annál rosszabb, akkor valóban nem önmagát látja, hanem csak azt a tükörképet, amit mások szemében fölfedez. A regénynek van egy alcíme, hogy interaktív regény, és valójában az a családregény, amit a főszereplő olvas, csak néhány részletben jelenik meg, ugyanakkor fölhasználtam régebbi írásaimból is, és mivel hogy könyvtáros voltam, a regény egyik szereplője könyvtáros.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
2016. október 29.
Gálfalvi György kapta a Bernády-emlékplakettet
Gálfalvi György író, szerkesztő vette át a péntek este a 19. Bernády Napok gálaestjén az egykori városépítő polgármesterről elnevezett emlékplakettet.
Évről évre sikerül olyan rendezvényeket szervezni a Bernády Napok alkalmából, amelyek iránt nagy az érdeklődés – mondta Nagy Miklós Kund a péntek esti ünnepi rendezvényen, ahol kisorsolták Kedei Zoltán festményét, átadták a Bernády-emléklpakettet, majd Szilágyi Enikő, Marosvásárhelyről elszármazott, Párizsban élő színművész lépett színpadra Edith Piaf sanzonestjével.
25 éves a Bernády György Közművelődési Alapítvány, mondta el Borbély László, az alapítvány elnöke. Az intézmény megalakulása óta népszerűsíti és ápolja Bernády hagyatékát, szellemiségét, de még mindig sok minden van, amit el kell mondani róla. Halála után ugyanis nagyon keveset beszéltek róla, még 1940-44 között is, a második világháború után, a szocialista érában pedig szinte egyáltalán nem emlegették a nevét, kivételnek számított Marosi Barna, az egyetlen, aki könyvet is írt Bernády Györgyről. Pedig polgármesteri programja, városfejlesztési tervei máig modernek és aktuálisak. Ivóvízhálózatot, szennyvízcsatornát hozott létre, infrastruktúrát, korszerű intézményeket, bevezettette a földgázt, iskolákat építtetett, felvállalta a közegészségügyi gondok megoldását, állami gyermekmenhely létesítését kezdeményezte, illetve segélyalapot az elhagyott gyerekek támogatására, külön pavilon építését a fertőző betegségben szenvedők elhelyezésére. A városrendezés és az építkezések mellett a kultúra terén is jelentős megvalósításokat ért el Bernády György, aki többször is azt hangsúlyozta, hogy „a város civilizációs fokmérője a közművelődés állapota”.
Mint minden évben, ez alkalommal is átadták a Bernády-emékplakettet, amelynek kitüntetettjéről a Bernády Alapítány kuratóriuma dönt. Az idén Gálfalvi György író, szerkesztő, irodalomszervező vehette át a Gyarmathy János szobrászművész alkotta plakettet, amelyet minden alkalommal Balogh József, közismert nevén „Cubi” műhelyében öntenek bronzba.
Gálfalvi György a magyarság legkövetkezetesebb szószólója, a Látó szerkesztője, majd főszerkesztő helyettese, illetve főszerkesztője volt, aki 121 Látó-esten mutatta be a Kárpát-medence magyar irodalmának legjelentősebb képviselőit – méltatta a díjazottat Nagy Miklós Kund.
Gálfalvi rövid köszönőbeszédében elmondta, azért is örvend a díjnak, mert igazolását érzi annak, hogy nem élt hiába, ahogy szerkesztőtársai, barátai sem, akikkel együtt próbálták előbbre tolni az irodalom szekerét. „Az ellenállásnak mindig értelme van és arról ne mondjunk le” – figyelmeztetett, majd hozzátette, hogy „őrizzük meg a humorunkat, mert vannak helyzetek, amelyek eltűréséhez a nevetés ad erőt. Nem csak a múlt évtizedekben volt erre szükség, de az elkövetkezendőkben is szükség lesz rá” – hangsúlyozta.
A gálaest meghívottját, Szilágyi Enikő színművészt jól ismerik a marosvásárhelyiek. A rendszerváltás előtt hagyta el az országot, hollandiai, belgiumi, magyarországi színpadokon lépett fel nagy sikerrel, 2004 óta Párizsban él. A Kultúrpalota nagyszínpadán Edith Piaf sanzonestjét adta elő, Alceo Basseo olasz zongoraművész kíséretében.
Antal Erika maszol.ro
Gálfalvi György író, szerkesztő vette át a péntek este a 19. Bernády Napok gálaestjén az egykori városépítő polgármesterről elnevezett emlékplakettet.
Évről évre sikerül olyan rendezvényeket szervezni a Bernády Napok alkalmából, amelyek iránt nagy az érdeklődés – mondta Nagy Miklós Kund a péntek esti ünnepi rendezvényen, ahol kisorsolták Kedei Zoltán festményét, átadták a Bernády-emléklpakettet, majd Szilágyi Enikő, Marosvásárhelyről elszármazott, Párizsban élő színművész lépett színpadra Edith Piaf sanzonestjével.
25 éves a Bernády György Közművelődési Alapítvány, mondta el Borbély László, az alapítvány elnöke. Az intézmény megalakulása óta népszerűsíti és ápolja Bernády hagyatékát, szellemiségét, de még mindig sok minden van, amit el kell mondani róla. Halála után ugyanis nagyon keveset beszéltek róla, még 1940-44 között is, a második világháború után, a szocialista érában pedig szinte egyáltalán nem emlegették a nevét, kivételnek számított Marosi Barna, az egyetlen, aki könyvet is írt Bernády Györgyről. Pedig polgármesteri programja, városfejlesztési tervei máig modernek és aktuálisak. Ivóvízhálózatot, szennyvízcsatornát hozott létre, infrastruktúrát, korszerű intézményeket, bevezettette a földgázt, iskolákat építtetett, felvállalta a közegészségügyi gondok megoldását, állami gyermekmenhely létesítését kezdeményezte, illetve segélyalapot az elhagyott gyerekek támogatására, külön pavilon építését a fertőző betegségben szenvedők elhelyezésére. A városrendezés és az építkezések mellett a kultúra terén is jelentős megvalósításokat ért el Bernády György, aki többször is azt hangsúlyozta, hogy „a város civilizációs fokmérője a közművelődés állapota”.
Mint minden évben, ez alkalommal is átadták a Bernády-emékplakettet, amelynek kitüntetettjéről a Bernády Alapítány kuratóriuma dönt. Az idén Gálfalvi György író, szerkesztő, irodalomszervező vehette át a Gyarmathy János szobrászművész alkotta plakettet, amelyet minden alkalommal Balogh József, közismert nevén „Cubi” műhelyében öntenek bronzba.
Gálfalvi György a magyarság legkövetkezetesebb szószólója, a Látó szerkesztője, majd főszerkesztő helyettese, illetve főszerkesztője volt, aki 121 Látó-esten mutatta be a Kárpát-medence magyar irodalmának legjelentősebb képviselőit – méltatta a díjazottat Nagy Miklós Kund.
Gálfalvi rövid köszönőbeszédében elmondta, azért is örvend a díjnak, mert igazolását érzi annak, hogy nem élt hiába, ahogy szerkesztőtársai, barátai sem, akikkel együtt próbálták előbbre tolni az irodalom szekerét. „Az ellenállásnak mindig értelme van és arról ne mondjunk le” – figyelmeztetett, majd hozzátette, hogy „őrizzük meg a humorunkat, mert vannak helyzetek, amelyek eltűréséhez a nevetés ad erőt. Nem csak a múlt évtizedekben volt erre szükség, de az elkövetkezendőkben is szükség lesz rá” – hangsúlyozta.
A gálaest meghívottját, Szilágyi Enikő színművészt jól ismerik a marosvásárhelyiek. A rendszerváltás előtt hagyta el az országot, hollandiai, belgiumi, magyarországi színpadokon lépett fel nagy sikerrel, 2004 óta Párizsban él. A Kultúrpalota nagyszínpadán Edith Piaf sanzonestjét adta elő, Alceo Basseo olasz zongoraművész kíséretében.
Antal Erika maszol.ro
2016. október 31.
Véget értek az idei Bernády Napok
Gálfalvi György Bernády-díjas!
Csütörtök este, igen szép számú közönség jelenlétében, hivatalosan is véget értek az immár tizenkilencedik alkalommal megszervezett Bernády Napok. A városépítő polgármester emlékét és életművét a közemlékezetben fenntartó és megőrző, a nevét viselő Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által szervezett eseménysorozat lassan jubileumi évéhez ér – a diákvetélkedőknek hála, az eltelt évtizedek alatt számos fiatal szerzett tudomást Bernády Györgyről és a korabeli Marosvásárhelyről.
A csütörtöki gálaesten és koncerten Nagy Miklós Kund, a szervező alapítvány alelnöke, az est ceremóniamestere lépett elsőként a Kultúrpalota nagytermének színpadára.
– Az önök jelenléte is bizonyíték arra, hogy alapítványunknak sikerült olyan rendezvényeket teremtenie, amelyekre a közönség kíváncsi. Minden évben igyekszünk újítani, más- és más programpontokat, vetélkedőket összeállítani. Az idei diákvetélkedőn a sportiskolában mintegy kétszáz gyerek versenyzett, kosarazott, focizott és számot adott arról, hogy milyen volt a sportélet Bernády korában Marosvásárhelyen – mert ez volt az idei vetélkedő tematikája. Sokan támogatnak minket, közöttük például a képzőművészeink, akiknek köszönhetően át tudjuk adni a Bernády-emlékplakettet, és évenként egy-egy műtárgyat is kisorsolhatunk. Az idei emlékplakett is Hunyadi László szobrászművész munkája, amit Balogh József öntött ki. A kisorsolandó kép pedig Kedei Zoltán munkája – mondta Nagy Miklós Kund, majd Borbély László, az alapítvány elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
– A 19. Bernády Napokat ünnepeljük, jövőre húszéves lesz a rendezvénysorozatunk. Mikor elindultunk ezen az úton, elgondolkodtunk azon, hogy az elkövetkező esztendők során mit is tudnánk majd elmondani Bernády Györgyről. Idén huszonöt éve létezik az alapítvány, és rájöttünk, hogy ennyi idő elteltével is mennyi mindent kellene még elmondani róla és az akkori Marosvásárhelyről. Mikor fellapoztam a Bernády, a városépítő című könyvet, rádöbbentem, hogy halála után milyen keveset beszéltek róla, még 1940 és 1945 között is. A kommunizmusban pedig a cenzúra miatt nem lehetett emlékét felidézni, az egyetlen könyv, ami róla megjelent 1974-ben, a Marosi Barna könyve volt. Nagyszerű polgármester volt, aki a fenntartható fejlődés ma annyira divatos fogalma szerint munkálkodott és tökéletesen elképzelte, hogy hogyan kellene kinézzen egy modern városként Marosvásárhely. 100 év elteltével is büszke lehetne bárki, a mai polgármesterek, aki így képzelné el városa jövőjét. Ha most lenne egy olyan kritikus tömeg, olyan politikusok, akik úgy gondolkodnának, mint ő, akkor beszélhetnénk manapság is fenntartható fejlődésről, kevesebb háborúról. Erre kellene törekednünk – hogy a bizalom, az egymásra való odafigyelés legyen jelen a mindennapjainkban. Legyünk büszkék arra, hogy Bernády György nem csak a miénk, de nagyon a miénk – és mondjuk el a jövő generációinak, hogy mit vitt végbe Marosvásárhelyen.
A Bernády Napok története során idén 18. alkalommal osztja ki az alapítvány a Bernády-díjat és a vele járó emlékplakettet, jellemzően olyan marosvásárhelyi személyiségnek, aki sokat tett a városért, annak köz-, illetve kulturális életéért. Az idén a díjat a méltán népszerű és köztiszteletnek örvendő Gálfalvi György, az Igaz Szó, majd a Látó szépirodalmi folyóirat egykori szerkesztője, majd főszerkesztője vehette át. Az írót és szerkesztőt Nagy Miklós Kund méltatta, aki elmondta, az idén 75 éves Gálfalvi György élete legokosabb lépésének azt tartotta, hogy hazajött Marosvásárhelyre.
– Itt tudott a legkövetkezetesebben kitartani elvei mellett, itt tudta a legkonokabbul mondani a magáét, itt jutott olyan fórumhoz, amelyről a leghatásosabban próbálta elősegíteni, hogy valóban azzá legyünk, akik lehetnénk. Gálfalvi György így vált a magyarság egyik legkövetkezetesebb szószólójává, akinek egyik legfontosabb jellemzője erőteljes és hamisítatlan vásárhelyisége – mondta beszédében a méltató.
– Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy köszönöm a kitüntetést – válaszolta rögtönzött beszédében a kitüntetett. – Az utóbbi két évtizedben kaptam ugyan díjakat, Marosvásárhelyen azonban nem. Az utolsó, itt kapott díjam átvételének dátuma 1957. szeptember 15- ére esik – az akkor 400 éves Bolyai középiskola jubileumi ünnepségén kaptam, egy szörnyű elbeszélő költeményemért. De nem csak azért örvendek ennek a díjnak, mert szülővárosomtól kaptam. Életem legokosabb döntése volt, hogy visszatértem ide. Mestereimtől azt tanultam meg, hogy életünk céladomány és nem magántulajdon. Eszerint próbáltam meg élni és időnként hasznosnak érezni magamat. Azért is örvendek, mert ez által a díj által valamelyest igazolást is érzek, hogy talán nem éltünk hiába sem én, sem barátaim, szerkesztőtársaim. Ahogy a régi rómaiak mondták: jó dicséretre méltó férfiaktól dicséretet kapni. Régóta figyelem a Bernády Alapítvány kuratóriumának működését, és olyasmit érzek, mint amikor a háborúba visszahívott obsitos katonáknak összevillan a szemük, és megpróbálnak a csata sorsán fordítani. Az ellenállásnak mindig értelme van, és erről ne mondjunk le! Ezt a rögeszmémet nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Másik rögeszmém, hogy őrizzük meg a humorunkat, mert a kacagásra való képesség ugyan sírnivalóan sovány vigasz, de vannak helyzetek, amelyek elbírásához a keservesen jóízű röhögések segítettek. A múltunk nem csak mögöttünk van, egy ágyban alszunk vele, és előttünk is állhat. Bálint György azt írta, hogy bízva bízni kissé nehéz és nem mindig sikerül, küzdeni viszont olyan természetes, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet. Ha dolgozunk, akkor szívós, következetes munkával közelebb kerülünk a céljainkhoz. Köszönöm szépen a bizalmat – mondta a Bernády-díjas Gálfalvi György, majd tombolahúzás és koncert következett. Kedei Zoltán alkotását a fiatal Lakatos Mihály nyerte meg, majd kezdetét vette a koncert, az est második felvonása: a 27 éve először Marosvásárhelyre visszatérő és Szilágyi Enikő művésznő műsora.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)
Gálfalvi György Bernády-díjas!
Csütörtök este, igen szép számú közönség jelenlétében, hivatalosan is véget értek az immár tizenkilencedik alkalommal megszervezett Bernády Napok. A városépítő polgármester emlékét és életművét a közemlékezetben fenntartó és megőrző, a nevét viselő Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által szervezett eseménysorozat lassan jubileumi évéhez ér – a diákvetélkedőknek hála, az eltelt évtizedek alatt számos fiatal szerzett tudomást Bernády Györgyről és a korabeli Marosvásárhelyről.
A csütörtöki gálaesten és koncerten Nagy Miklós Kund, a szervező alapítvány alelnöke, az est ceremóniamestere lépett elsőként a Kultúrpalota nagytermének színpadára.
– Az önök jelenléte is bizonyíték arra, hogy alapítványunknak sikerült olyan rendezvényeket teremtenie, amelyekre a közönség kíváncsi. Minden évben igyekszünk újítani, más- és más programpontokat, vetélkedőket összeállítani. Az idei diákvetélkedőn a sportiskolában mintegy kétszáz gyerek versenyzett, kosarazott, focizott és számot adott arról, hogy milyen volt a sportélet Bernády korában Marosvásárhelyen – mert ez volt az idei vetélkedő tematikája. Sokan támogatnak minket, közöttük például a képzőművészeink, akiknek köszönhetően át tudjuk adni a Bernády-emlékplakettet, és évenként egy-egy műtárgyat is kisorsolhatunk. Az idei emlékplakett is Hunyadi László szobrászművész munkája, amit Balogh József öntött ki. A kisorsolandó kép pedig Kedei Zoltán munkája – mondta Nagy Miklós Kund, majd Borbély László, az alapítvány elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
– A 19. Bernády Napokat ünnepeljük, jövőre húszéves lesz a rendezvénysorozatunk. Mikor elindultunk ezen az úton, elgondolkodtunk azon, hogy az elkövetkező esztendők során mit is tudnánk majd elmondani Bernády Györgyről. Idén huszonöt éve létezik az alapítvány, és rájöttünk, hogy ennyi idő elteltével is mennyi mindent kellene még elmondani róla és az akkori Marosvásárhelyről. Mikor fellapoztam a Bernády, a városépítő című könyvet, rádöbbentem, hogy halála után milyen keveset beszéltek róla, még 1940 és 1945 között is. A kommunizmusban pedig a cenzúra miatt nem lehetett emlékét felidézni, az egyetlen könyv, ami róla megjelent 1974-ben, a Marosi Barna könyve volt. Nagyszerű polgármester volt, aki a fenntartható fejlődés ma annyira divatos fogalma szerint munkálkodott és tökéletesen elképzelte, hogy hogyan kellene kinézzen egy modern városként Marosvásárhely. 100 év elteltével is büszke lehetne bárki, a mai polgármesterek, aki így képzelné el városa jövőjét. Ha most lenne egy olyan kritikus tömeg, olyan politikusok, akik úgy gondolkodnának, mint ő, akkor beszélhetnénk manapság is fenntartható fejlődésről, kevesebb háborúról. Erre kellene törekednünk – hogy a bizalom, az egymásra való odafigyelés legyen jelen a mindennapjainkban. Legyünk büszkék arra, hogy Bernády György nem csak a miénk, de nagyon a miénk – és mondjuk el a jövő generációinak, hogy mit vitt végbe Marosvásárhelyen.
A Bernády Napok története során idén 18. alkalommal osztja ki az alapítvány a Bernády-díjat és a vele járó emlékplakettet, jellemzően olyan marosvásárhelyi személyiségnek, aki sokat tett a városért, annak köz-, illetve kulturális életéért. Az idén a díjat a méltán népszerű és köztiszteletnek örvendő Gálfalvi György, az Igaz Szó, majd a Látó szépirodalmi folyóirat egykori szerkesztője, majd főszerkesztője vehette át. Az írót és szerkesztőt Nagy Miklós Kund méltatta, aki elmondta, az idén 75 éves Gálfalvi György élete legokosabb lépésének azt tartotta, hogy hazajött Marosvásárhelyre.
– Itt tudott a legkövetkezetesebben kitartani elvei mellett, itt tudta a legkonokabbul mondani a magáét, itt jutott olyan fórumhoz, amelyről a leghatásosabban próbálta elősegíteni, hogy valóban azzá legyünk, akik lehetnénk. Gálfalvi György így vált a magyarság egyik legkövetkezetesebb szószólójává, akinek egyik legfontosabb jellemzője erőteljes és hamisítatlan vásárhelyisége – mondta beszédében a méltató.
– Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy köszönöm a kitüntetést – válaszolta rögtönzött beszédében a kitüntetett. – Az utóbbi két évtizedben kaptam ugyan díjakat, Marosvásárhelyen azonban nem. Az utolsó, itt kapott díjam átvételének dátuma 1957. szeptember 15- ére esik – az akkor 400 éves Bolyai középiskola jubileumi ünnepségén kaptam, egy szörnyű elbeszélő költeményemért. De nem csak azért örvendek ennek a díjnak, mert szülővárosomtól kaptam. Életem legokosabb döntése volt, hogy visszatértem ide. Mestereimtől azt tanultam meg, hogy életünk céladomány és nem magántulajdon. Eszerint próbáltam meg élni és időnként hasznosnak érezni magamat. Azért is örvendek, mert ez által a díj által valamelyest igazolást is érzek, hogy talán nem éltünk hiába sem én, sem barátaim, szerkesztőtársaim. Ahogy a régi rómaiak mondták: jó dicséretre méltó férfiaktól dicséretet kapni. Régóta figyelem a Bernády Alapítvány kuratóriumának működését, és olyasmit érzek, mint amikor a háborúba visszahívott obsitos katonáknak összevillan a szemük, és megpróbálnak a csata sorsán fordítani. Az ellenállásnak mindig értelme van, és erről ne mondjunk le! Ezt a rögeszmémet nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Másik rögeszmém, hogy őrizzük meg a humorunkat, mert a kacagásra való képesség ugyan sírnivalóan sovány vigasz, de vannak helyzetek, amelyek elbírásához a keservesen jóízű röhögések segítettek. A múltunk nem csak mögöttünk van, egy ágyban alszunk vele, és előttünk is állhat. Bálint György azt írta, hogy bízva bízni kissé nehéz és nem mindig sikerül, küzdeni viszont olyan természetes, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet. Ha dolgozunk, akkor szívós, következetes munkával közelebb kerülünk a céljainkhoz. Köszönöm szépen a bizalmat – mondta a Bernády-díjas Gálfalvi György, majd tombolahúzás és koncert következett. Kedei Zoltán alkotását a fiatal Lakatos Mihály nyerte meg, majd kezdetét vette a koncert, az est második felvonása: a 27 éve először Marosvásárhelyre visszatérő és Szilágyi Enikő művésznő műsora.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 1.
Vetró András: igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 5.
"…mert olvasni jó"
Nyolc új könyv a Pallas-Akadémia estjén
A cím a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár mottója. Nagyon sokan egyetértünk vele, ezért is biztos, hogy a november 10–13. között zajló eseménysorozat minden napján újra érdeklődők sokasága árasztja el a vásár színhelyeit. Több mint 90 műsorszám várja a közönséget a Nemzeti Színházban, a Kultúrpalotában, a Bernády Házban és másutt. Egyszerre ennyi jelentős magyarországi szerző, könyv- és művészeti műhely, mint ezúttal, talán még nem is volt jelen városunkban. A szervezők az irodalom ünnepének nevezik rendezvényüket, és joggal. Ennek jegyében népszerűsítik kiemelt programjaikat. A szépirodalom mellett azonban számos olyan új kiadvány és ahhoz kapcsolódó találkozó lesz műsoron, amely ugyanúgy megérdemli a koncentrált figyelmet. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó estjén például nyolc újdonságot ismerhet meg a közönség. A köteteket és szerzőiket a könyvműhely két jól ismert szerkesztője, Kozma Mária és Sarány István mutatja be.
Pénteken, november 11-én 18 órakor a Bernády Házban kerül sor a bemutatóra. Pár mondatban már most érdemes szót ejtenünk a Pallas-Akadémia idei friss terméséről.
Kezdjük a képzőművészettel. A kiadó ezen a téren minden bizonnyal a honi magyar könyvesszakma csúcsait ostromolja. Folytatva népszerű Élet-Jelek sorozatát, ezúttal Orth István életútját, munkásságát, sokoldalú művészetét kínálja föl az olvasóknak. A jeles nagyszebeni alkotóról szóló szép kivitelezésű kötet szerzője Nagy Miklós Kund. Egy másik művészeti vonatkozású kiadvány Banner Zoltán művészettörténész tanulmánygyűjteménye, a Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről címet viseli. A könyvet számtalan hasznos lexikális adat gazdagítja.
A kiadó az irodalomtörténetre is mindig nagy figyelmet fordított. Egyik leghűségesebb szerzője Pomogáts Béla, aki ezúttal Erdélyi műhely Budapesten címmel tesz le hiánypótló kötetet az olvasó asztalára. A budapesti irodalomtörténész elsősorban a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmi életre irányította figyelmét. Ennek az időszaknak kitartó kutatója Cseke Péter is. Az ő kötete, az Örökhagyók, értékvédők is hiteles képet nyújt arról a küzdelemről, amelyet tollforgatóink a megmaradásért, a valódi értékek továbbadásáért folytattak.
A szépirodalommal sem bánnak mostohán a csíkiak. Három új verskötettel lépnek közönség elé. Ferencz Imre költő Játékidő című könyve egyfajta "lélekutazás, szellemutazás". Borsodi L. László manapság szokatlan műfajban, prózaversben közvetíti mondandóját. Új kísérlete az Utolér, szembejön. És ismét szóhoz jut a közkedvelt lírikus, Kenéz Ferenc is. Az Esőben könnyen rámtaláltok elsősorban a gyerekeknek ajánlott, de a felnőttek is élvezettel olvashatják. A kötet 1983-ban megjelent első kiadása nagy siker volt, most is ez várható. Az illusztráció a jelenhez igazodott, Orosz Annabella munkája. Itt hívjuk fel a figyelmet a kiadónak arra a törekvésére, hogy minél igényesebb külalakban, kivitelezésben juttassa el a műveket a közönséghez.
Rájuk, az olvasókra gondolt a prózaíró Kozma Mária, amikor A Fehér-patak útja című új regényét megírta. Amint egy interjúban elmondta, könyvének főhőse maga az olvasó. "A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak." Az alcím interaktív regénynek nevezi a könyvet, ez még inkább felkeltheti iránta a közönség érdeklődését. De minderről bővebben hallhatunk a kiadó jövő pénteki bemutatkozó estjén. (nm)
Zászlók a várfalon
Több mint egy évtizede, a IV. Bolyai Alkotótábor alkalmával lobogtak még ilyen vidám összevisszaságban a marosvásárhelyi vár falain a textilművészek fantázia szülte tarka zászlai. Azóta megújult a műemlék épület, a városlakók s az itt megforduló turisták egyik kedvenc helye lett, s jó két hete abból is ízelítőt kaptunk, hogyan lehetne ezt a létesítményt – ha csak két napra is – a művészetek révén még látványosabbá tenni. Ariadne mai követői a Kisbástya és a Kapubástya közötti szakaszon a belső folyosó mellvédjére rögzítették lobogóikat, a közel harminc alkotás onnan lógott alá és nyert új meg újabb alakzatot, indított képzeletbeli történetet az őszi szélben, verőfényben. Az arra járók saját fantáziájuk, kedvük, tudásuk szerint kerekíthettek történetet a látottak köré, az pedig, akár összecsengett azzal az ötlettel, ami a művésznők műveit elindította, akár nem, többletélménnyel gazdagította a várbeli látogatást. Ha meg sztori nélkül mentek tovább, akkor is örülhettek a szokatlan várdísznek. Létrehozói nem szűkölködtek az ötletekben. A zászlók formában, színben, jelképekben, anyagban, megoldásban, korra, helyre vonatkozó utalásokban a lehető legnagyobb változatosságot mutatták, úgy ahogy az évente megrendezett tavaszi nagy kiállításukon is megszoktattak minket, nézőket textilművészetünk lelkes és tehetséges reprezentánsai. Az októberi kültéri kiállításra Kaposvárról érkeztek haza a munkák, ott a főutcán arattak osztatlan sikert a hagyományos májusi Rippl-Rónai Fesztivál VII. Országos Utcatárlatán. Az elején említett előző bemutatkozás óta a textilművészek csoportja tudásban, elismerésben, hírnévben folyamatosan gyarapodva sűrűn hallatott magáról. Minden nyilvános megnyilatkozásuk érdemes volt a figyelemre. Ez a mostani vártárlat ismételten bizonyítja, ha a város tényleg áldozni akar a művészetek oltárán, rájuk mindig számíthat. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)
Nyolc új könyv a Pallas-Akadémia estjén
A cím a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár mottója. Nagyon sokan egyetértünk vele, ezért is biztos, hogy a november 10–13. között zajló eseménysorozat minden napján újra érdeklődők sokasága árasztja el a vásár színhelyeit. Több mint 90 műsorszám várja a közönséget a Nemzeti Színházban, a Kultúrpalotában, a Bernády Házban és másutt. Egyszerre ennyi jelentős magyarországi szerző, könyv- és művészeti műhely, mint ezúttal, talán még nem is volt jelen városunkban. A szervezők az irodalom ünnepének nevezik rendezvényüket, és joggal. Ennek jegyében népszerűsítik kiemelt programjaikat. A szépirodalom mellett azonban számos olyan új kiadvány és ahhoz kapcsolódó találkozó lesz műsoron, amely ugyanúgy megérdemli a koncentrált figyelmet. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó estjén például nyolc újdonságot ismerhet meg a közönség. A köteteket és szerzőiket a könyvműhely két jól ismert szerkesztője, Kozma Mária és Sarány István mutatja be.
Pénteken, november 11-én 18 órakor a Bernády Házban kerül sor a bemutatóra. Pár mondatban már most érdemes szót ejtenünk a Pallas-Akadémia idei friss terméséről.
Kezdjük a képzőművészettel. A kiadó ezen a téren minden bizonnyal a honi magyar könyvesszakma csúcsait ostromolja. Folytatva népszerű Élet-Jelek sorozatát, ezúttal Orth István életútját, munkásságát, sokoldalú művészetét kínálja föl az olvasóknak. A jeles nagyszebeni alkotóról szóló szép kivitelezésű kötet szerzője Nagy Miklós Kund. Egy másik művészeti vonatkozású kiadvány Banner Zoltán művészettörténész tanulmánygyűjteménye, a Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről címet viseli. A könyvet számtalan hasznos lexikális adat gazdagítja.
A kiadó az irodalomtörténetre is mindig nagy figyelmet fordított. Egyik leghűségesebb szerzője Pomogáts Béla, aki ezúttal Erdélyi műhely Budapesten címmel tesz le hiánypótló kötetet az olvasó asztalára. A budapesti irodalomtörténész elsősorban a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmi életre irányította figyelmét. Ennek az időszaknak kitartó kutatója Cseke Péter is. Az ő kötete, az Örökhagyók, értékvédők is hiteles képet nyújt arról a küzdelemről, amelyet tollforgatóink a megmaradásért, a valódi értékek továbbadásáért folytattak.
A szépirodalommal sem bánnak mostohán a csíkiak. Három új verskötettel lépnek közönség elé. Ferencz Imre költő Játékidő című könyve egyfajta "lélekutazás, szellemutazás". Borsodi L. László manapság szokatlan műfajban, prózaversben közvetíti mondandóját. Új kísérlete az Utolér, szembejön. És ismét szóhoz jut a közkedvelt lírikus, Kenéz Ferenc is. Az Esőben könnyen rámtaláltok elsősorban a gyerekeknek ajánlott, de a felnőttek is élvezettel olvashatják. A kötet 1983-ban megjelent első kiadása nagy siker volt, most is ez várható. Az illusztráció a jelenhez igazodott, Orosz Annabella munkája. Itt hívjuk fel a figyelmet a kiadónak arra a törekvésére, hogy minél igényesebb külalakban, kivitelezésben juttassa el a műveket a közönséghez.
Rájuk, az olvasókra gondolt a prózaíró Kozma Mária, amikor A Fehér-patak útja című új regényét megírta. Amint egy interjúban elmondta, könyvének főhőse maga az olvasó. "A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak." Az alcím interaktív regénynek nevezi a könyvet, ez még inkább felkeltheti iránta a közönség érdeklődését. De minderről bővebben hallhatunk a kiadó jövő pénteki bemutatkozó estjén. (nm)
Zászlók a várfalon
Több mint egy évtizede, a IV. Bolyai Alkotótábor alkalmával lobogtak még ilyen vidám összevisszaságban a marosvásárhelyi vár falain a textilművészek fantázia szülte tarka zászlai. Azóta megújult a műemlék épület, a városlakók s az itt megforduló turisták egyik kedvenc helye lett, s jó két hete abból is ízelítőt kaptunk, hogyan lehetne ezt a létesítményt – ha csak két napra is – a művészetek révén még látványosabbá tenni. Ariadne mai követői a Kisbástya és a Kapubástya közötti szakaszon a belső folyosó mellvédjére rögzítették lobogóikat, a közel harminc alkotás onnan lógott alá és nyert új meg újabb alakzatot, indított képzeletbeli történetet az őszi szélben, verőfényben. Az arra járók saját fantáziájuk, kedvük, tudásuk szerint kerekíthettek történetet a látottak köré, az pedig, akár összecsengett azzal az ötlettel, ami a művésznők műveit elindította, akár nem, többletélménnyel gazdagította a várbeli látogatást. Ha meg sztori nélkül mentek tovább, akkor is örülhettek a szokatlan várdísznek. Létrehozói nem szűkölködtek az ötletekben. A zászlók formában, színben, jelképekben, anyagban, megoldásban, korra, helyre vonatkozó utalásokban a lehető legnagyobb változatosságot mutatták, úgy ahogy az évente megrendezett tavaszi nagy kiállításukon is megszoktattak minket, nézőket textilművészetünk lelkes és tehetséges reprezentánsai. Az októberi kültéri kiállításra Kaposvárról érkeztek haza a munkák, ott a főutcán arattak osztatlan sikert a hagyományos májusi Rippl-Rónai Fesztivál VII. Országos Utcatárlatán. Az elején említett előző bemutatkozás óta a textilművészek csoportja tudásban, elismerésben, hírnévben folyamatosan gyarapodva sűrűn hallatott magáról. Minden nyilvános megnyilatkozásuk érdemes volt a figyelemre. Ez a mostani vártárlat ismételten bizonyítja, ha a város tényleg áldozni akar a művészetek oltárán, rájuk mindig számíthat. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 21.
Közösségépítés
Visszatekintő – mert múlnak az évek
Meglepetéseket tartogató aranybányák lehetnek levéltárosok, történészek számára a különböző egyházközségek történeti könyvei, a domus historiák. Ezek a lejegyzett krónikák nemcsak az eseményeket, hanem az egyházközségért dolgozó emberek neveit is rögzítik. A jelentéktelennek tűnő történetekből áll össze történelmünk. Baricz Lajos marosszentgyörgyi katolikus pap a plébánia újraalapításának 80. évfordulója alkalmából két kötetet is szerkesztett. Az egyik a Visszatekintő (Nyolcvanéves az újraalapított önálló marosszentgyörgyi plébánia), ebben hozta nyilvánosságra mindazt, amit megtalált az egyházközség nyolc évtizedes múltjáról, a Múlnak az évek című publicisztikai könyvében pedig összefoglalta azokat az egyházi és világ témájú írásokat, amelyek községbeli szolgálata idején születtek.
A két kötetet november 16-án, szerdán délután a marosszentgyörgyi plébánia tanácstermében mutatták be. Moldovan Bencze Irén tanár, műsorvezető bevezetőjéből megtudhattuk, hogy 80 éve lett önálló egyházközség a marosszentgyörgyi katolikus közösség, amely az 1200-as években alakult meg, 1721-ben újraalakult, 1936-ban pedig önállósult. Az ünnep olyan együttlét, amely mindig az értékekre tereli a figyelmet – mondta a műsorvezető, hangsúlyozva, hogy Baricz Lajos szolgálatának idején számos olyan rendezvényt szervezett, ahol előtérbe helyezte az értéket. Mert nemcsak papként, hanem közösségszervezőként, íróemberként, alkotóként is nagyon sokat tett nem csupán a helyi, hanem az erdélyi magyar közösségért is. Majd a könyvismertető bevezetőjeként néhány érdekes adatot hallhattunk a katolikusokról.
Nagy Miklós Kund művészeti író, a kötet "keresztapja" ismertette röviden a Visszatekintő tartalmát. Elmondta, 80 év alatt sok minden történhet, s ebben a 80 évben benne van Baricz Lajos 26 évi szolgálata is. Ezalatt igen gazdag és sokszínű lett a marosszentgyörgyi római katolikus egyházközség élete. 1892 és 1990 között összesen 19 pap szolgált itt, 90 óta csak egy... ez önmagáért beszél – tette hozzá. A kötetben nemcsak olyan érdekes történetek kaptak helyet, mint a második világháború – községet is megrázó – eseményei, hanem a szerző igazi dokumentumként számba vette az egyházközség papjait, kántorait, harangozóit, egyházi tanácsosait, akikről életrajzi adatokat is közöl. Mert, ahogy Baricz atya mondta, mindaz, ami korábban volt és az "ő idejében" istörtént, nemcsak egy embernek köszönhető, mivel nagyon sokan szolgálják a Urat a községben tetteikkel. Ők is gazdagítják annak a 80 évnek az értéktárát, amelyet kétévi dokumentációs munkát követően kötetben foglalt össze a plébános.
Szerdán Baricz Lajos még egy kötetet tett le az asztalra. A Múlnak az évek című könyv publicisztikai írásainak nagy része a helyi Harangszóban és a Népújságban jelent meg, illetve elhangzott a Marosvásárhelyi Rádióban, különböző rendezvényeken. Nem véletlenül 40 írás vallásos meditáció, másik része pedig olyan jegyzetek, amelyek Baricz Lajos gondolatait tükrözik a "világ dolgairól". A szövegek egy része a plébánia gyűléstermében vagy más helyszíneken rendezvényeken hangzott el. Ezekből is 40-et válogatott ki a szerző. A kötetről Bölöni Domokos író foglalta össze gondolatait, amelyet Szántó Edit olvasott fel.
A könyvbemutatónak helyet adó teremben a Szent Lukács képzőművészeti alkotótáborban készült munkákat állították ki. Az est sikeréhez az említetteken kívül hozzájárult az egyházközség énekkara, a Szent Cecília együttes, a Jubilate Deo dalcsoport és a Kolping Család énekkara, valamint Pataki Ágnes.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Visszatekintő – mert múlnak az évek
Meglepetéseket tartogató aranybányák lehetnek levéltárosok, történészek számára a különböző egyházközségek történeti könyvei, a domus historiák. Ezek a lejegyzett krónikák nemcsak az eseményeket, hanem az egyházközségért dolgozó emberek neveit is rögzítik. A jelentéktelennek tűnő történetekből áll össze történelmünk. Baricz Lajos marosszentgyörgyi katolikus pap a plébánia újraalapításának 80. évfordulója alkalmából két kötetet is szerkesztett. Az egyik a Visszatekintő (Nyolcvanéves az újraalapított önálló marosszentgyörgyi plébánia), ebben hozta nyilvánosságra mindazt, amit megtalált az egyházközség nyolc évtizedes múltjáról, a Múlnak az évek című publicisztikai könyvében pedig összefoglalta azokat az egyházi és világ témájú írásokat, amelyek községbeli szolgálata idején születtek.
A két kötetet november 16-án, szerdán délután a marosszentgyörgyi plébánia tanácstermében mutatták be. Moldovan Bencze Irén tanár, műsorvezető bevezetőjéből megtudhattuk, hogy 80 éve lett önálló egyházközség a marosszentgyörgyi katolikus közösség, amely az 1200-as években alakult meg, 1721-ben újraalakult, 1936-ban pedig önállósult. Az ünnep olyan együttlét, amely mindig az értékekre tereli a figyelmet – mondta a műsorvezető, hangsúlyozva, hogy Baricz Lajos szolgálatának idején számos olyan rendezvényt szervezett, ahol előtérbe helyezte az értéket. Mert nemcsak papként, hanem közösségszervezőként, íróemberként, alkotóként is nagyon sokat tett nem csupán a helyi, hanem az erdélyi magyar közösségért is. Majd a könyvismertető bevezetőjeként néhány érdekes adatot hallhattunk a katolikusokról.
Nagy Miklós Kund művészeti író, a kötet "keresztapja" ismertette röviden a Visszatekintő tartalmát. Elmondta, 80 év alatt sok minden történhet, s ebben a 80 évben benne van Baricz Lajos 26 évi szolgálata is. Ezalatt igen gazdag és sokszínű lett a marosszentgyörgyi római katolikus egyházközség élete. 1892 és 1990 között összesen 19 pap szolgált itt, 90 óta csak egy... ez önmagáért beszél – tette hozzá. A kötetben nemcsak olyan érdekes történetek kaptak helyet, mint a második világháború – községet is megrázó – eseményei, hanem a szerző igazi dokumentumként számba vette az egyházközség papjait, kántorait, harangozóit, egyházi tanácsosait, akikről életrajzi adatokat is közöl. Mert, ahogy Baricz atya mondta, mindaz, ami korábban volt és az "ő idejében" istörtént, nemcsak egy embernek köszönhető, mivel nagyon sokan szolgálják a Urat a községben tetteikkel. Ők is gazdagítják annak a 80 évnek az értéktárát, amelyet kétévi dokumentációs munkát követően kötetben foglalt össze a plébános.
Szerdán Baricz Lajos még egy kötetet tett le az asztalra. A Múlnak az évek című könyv publicisztikai írásainak nagy része a helyi Harangszóban és a Népújságban jelent meg, illetve elhangzott a Marosvásárhelyi Rádióban, különböző rendezvényeken. Nem véletlenül 40 írás vallásos meditáció, másik része pedig olyan jegyzetek, amelyek Baricz Lajos gondolatait tükrözik a "világ dolgairól". A szövegek egy része a plébánia gyűléstermében vagy más helyszíneken rendezvényeken hangzott el. Ezekből is 40-et válogatott ki a szerző. A kötetről Bölöni Domokos író foglalta össze gondolatait, amelyet Szántó Edit olvasott fel.
A könyvbemutatónak helyet adó teremben a Szent Lukács képzőművészeti alkotótáborban készült munkákat állították ki. Az est sikeréhez az említetteken kívül hozzájárult az egyházközség énekkara, a Szent Cecília együttes, a Jubilate Deo dalcsoport és a Kolping Család énekkara, valamint Pataki Ágnes.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 14.
Kárpát-medencei Összefogás Fórum Szabadkán
Év végi záróeseményként december 5-én ismét megrendezésre került az V. Kárpát-medencei Összefogás Fórum, amely a magyarországi Földművelésügyi Minisztérium (FM) és a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének társszervezésében valósult meg Szabadkán.
Az eseményen részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezet (RMGE Maros) öt képviselője, illetve az EMGESZ ügyvezető alelnöke, de szép számban voltak jelen az egész Kárpát-medence területéről. A minisztérium immár ötödik alkalommal rendezi meg a Kárpát-medencei Összefogás Fórum nevű, szakmai és kulturális rendezvényt, bár első alkalom, hogy határon túli város a házigazdája a háromnapos rendezvénynek, melynek apropóját a lassan egy éve működő Prosperitati Alapítvány adta, azaz a magyar kormány támogatásával elindított gazdaságfejlesztési program, mely a legmesszebb jutott, és amely olyan példaértékű minta, amit az egész Kárpát-medencei magyarság előtt érdemes bemutatni. A konferencia a magyar himnusz eléneklésével vette kezdetét, majd következtek az ünnepi és szakmai beszédek. A magyarországi FM fő célkitűzésének tekinti és folyamatosan azon munkálkodik, hogy megőrizze az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt magyar nemzet szellemi és lelki egységét, elősegítse közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogassa magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket – jelentette ki Tóth Katalin helyettes államtitkár a tárca által szervezett fórum megnyitóján.
Gazdaságfejlesztési program jövőre Erdélyben is!
Az idei konferencia fő témája a magyar kormány külhoni gazdaságfejlesztési programja, melynek keretében a Kárpátalján és Vajdaságban már elindított és a jövőre eltervezett támogatásokat ismerhették meg a jelenlévők. A helyettes államtitkár hangsúlyozta, hogy a külhoni gazdaságfejlesztési programokkal a magyar kormány célja, hogy gazdaságilag is megerősödjön a magyarság, nőjön a magyar munkavállalók száma és azon vállalkozóké, akik magyar munkaerőt alkalmaznak. Pásztor István, a VMSZ elnöke ünnepi köszöntőjében az adventről és december 5-e fájó emlékéről tett említést: – December 5-e az én megítélésem szerint a kitaszításnak és megaláztatásnak a napja. Az a nap, amikor népszavazásra került sor, amely arról döntött, hogy vajon a határon túli magyarokat Magyarország a keblére öleli-e. Többen voltak, akik igennel szavaztak, de kevesebben, mint ami kellett volna ahhoz, hogy a kebelre ölelés megtörténjen… Megalázva éreztük magunkat, mert a kampány során olyan mondatok hangzottak el, amelyek méltánytalanok voltak, de nem rendített meg bennünket december 5-e, mert folyamatosan az egyetemleges magyar nemzet részeként ítéltük meg magunkat december 5- e előtt is, után is – mondta el az elöljáró. Mindehhez dr. Torda Márta, a Kárpát-medencei együttműködés osztályvezetője hozzáfűzte, hogy öt évvel ezelőtt az összefogás fórum éppen azért került erre az időpontra, hogy elfeledtesse annak a napnak az emlékét, és olyan „ünneppé” legyen, ami az összefogásról, a Kárpát-medencei magyarok találkozásáról szól. Ezt követően Bunford Tivadar, a szabadkai képviselőtestület elnöke szólalt fel. Meglátása szerint a határon túli magyarság jelentős hányada falun él, és mezőgazdasággal foglalkozik, éppen ezért rendkívül fontosnak tartja az évenkénti tapasztalatcserét, hiszen egy sikeres gazda állandóan képezi magát. Sikeres külhoni példák Amint Nagy Miklós, a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének elnöke elmondta, a konferenciára az egész Kárpát-medencéből érkeztek résztvevők, akik nemcsak a gazdaságfejlesztési programról kaptak bővebb tájékoztatást, hanem megismerkedhettek négy olyan vajdasági vállalkozóval és vállalkozásaikkal, akik a Prosperitati Alapítványnál sikerrel pályáztak: – Az idén Kárpátalján indult még gazdaságfejlesztési program, jövőre pedig Erdélyben fog, melyek természetesen valamelyest különböznek majd a mienktől, ennek ellenére a mai találkozón be tudtuk mutatni, hogyan lehet megvalósítani a gazdaságfejlesztési programot, és biztosítani az anyagi bázist a szülőföldön való megmaradáshoz. Az V. Kárpát-medencei Összefogás Fórumon részt vett Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja, Farkas Imre, a főkonzulátus külgazdasági attaséja, Dobó István, a Magyar Nemzeti Kereskedőház szabadkai irodavezetője, Fremond Árpád, az VMSZ parlamenti képviselője, valamint a párt tartományi tisztségviselői és szakpolitikusai. A háromnapos konferencia mára a külhoni gazdatársadalom egyik legrangosabb eseményévé nőtte ki magát, amely elérte célját, kialakított egy olyan erős hálót a Kárpát-medencei gazdaszervezetek között, amely a magyarság és a biztos jövő záloga lehet. A konferencia zárultával a résztvevők Szabadka néhány jellegzetességét tekinthették meg, többek között a csodaszép, alig négy év alatt teljesen elkészült városházát, amely sokban hasonlít a marosvásárhelyi Kultúrpalotához, nem hiába, hiszen mindkettő Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján valósult meg.
Tímár Tímea Népújság (Marosvásárhely)
Év végi záróeseményként december 5-én ismét megrendezésre került az V. Kárpát-medencei Összefogás Fórum, amely a magyarországi Földművelésügyi Minisztérium (FM) és a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének társszervezésében valósult meg Szabadkán.
Az eseményen részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezet (RMGE Maros) öt képviselője, illetve az EMGESZ ügyvezető alelnöke, de szép számban voltak jelen az egész Kárpát-medence területéről. A minisztérium immár ötödik alkalommal rendezi meg a Kárpát-medencei Összefogás Fórum nevű, szakmai és kulturális rendezvényt, bár első alkalom, hogy határon túli város a házigazdája a háromnapos rendezvénynek, melynek apropóját a lassan egy éve működő Prosperitati Alapítvány adta, azaz a magyar kormány támogatásával elindított gazdaságfejlesztési program, mely a legmesszebb jutott, és amely olyan példaértékű minta, amit az egész Kárpát-medencei magyarság előtt érdemes bemutatni. A konferencia a magyar himnusz eléneklésével vette kezdetét, majd következtek az ünnepi és szakmai beszédek. A magyarországi FM fő célkitűzésének tekinti és folyamatosan azon munkálkodik, hogy megőrizze az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt magyar nemzet szellemi és lelki egységét, elősegítse közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogassa magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket – jelentette ki Tóth Katalin helyettes államtitkár a tárca által szervezett fórum megnyitóján.
Gazdaságfejlesztési program jövőre Erdélyben is!
Az idei konferencia fő témája a magyar kormány külhoni gazdaságfejlesztési programja, melynek keretében a Kárpátalján és Vajdaságban már elindított és a jövőre eltervezett támogatásokat ismerhették meg a jelenlévők. A helyettes államtitkár hangsúlyozta, hogy a külhoni gazdaságfejlesztési programokkal a magyar kormány célja, hogy gazdaságilag is megerősödjön a magyarság, nőjön a magyar munkavállalók száma és azon vállalkozóké, akik magyar munkaerőt alkalmaznak. Pásztor István, a VMSZ elnöke ünnepi köszöntőjében az adventről és december 5-e fájó emlékéről tett említést: – December 5-e az én megítélésem szerint a kitaszításnak és megaláztatásnak a napja. Az a nap, amikor népszavazásra került sor, amely arról döntött, hogy vajon a határon túli magyarokat Magyarország a keblére öleli-e. Többen voltak, akik igennel szavaztak, de kevesebben, mint ami kellett volna ahhoz, hogy a kebelre ölelés megtörténjen… Megalázva éreztük magunkat, mert a kampány során olyan mondatok hangzottak el, amelyek méltánytalanok voltak, de nem rendített meg bennünket december 5-e, mert folyamatosan az egyetemleges magyar nemzet részeként ítéltük meg magunkat december 5- e előtt is, után is – mondta el az elöljáró. Mindehhez dr. Torda Márta, a Kárpát-medencei együttműködés osztályvezetője hozzáfűzte, hogy öt évvel ezelőtt az összefogás fórum éppen azért került erre az időpontra, hogy elfeledtesse annak a napnak az emlékét, és olyan „ünneppé” legyen, ami az összefogásról, a Kárpát-medencei magyarok találkozásáról szól. Ezt követően Bunford Tivadar, a szabadkai képviselőtestület elnöke szólalt fel. Meglátása szerint a határon túli magyarság jelentős hányada falun él, és mezőgazdasággal foglalkozik, éppen ezért rendkívül fontosnak tartja az évenkénti tapasztalatcserét, hiszen egy sikeres gazda állandóan képezi magát. Sikeres külhoni példák Amint Nagy Miklós, a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének elnöke elmondta, a konferenciára az egész Kárpát-medencéből érkeztek résztvevők, akik nemcsak a gazdaságfejlesztési programról kaptak bővebb tájékoztatást, hanem megismerkedhettek négy olyan vajdasági vállalkozóval és vállalkozásaikkal, akik a Prosperitati Alapítványnál sikerrel pályáztak: – Az idén Kárpátalján indult még gazdaságfejlesztési program, jövőre pedig Erdélyben fog, melyek természetesen valamelyest különböznek majd a mienktől, ennek ellenére a mai találkozón be tudtuk mutatni, hogyan lehet megvalósítani a gazdaságfejlesztési programot, és biztosítani az anyagi bázist a szülőföldön való megmaradáshoz. Az V. Kárpát-medencei Összefogás Fórumon részt vett Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja, Farkas Imre, a főkonzulátus külgazdasági attaséja, Dobó István, a Magyar Nemzeti Kereskedőház szabadkai irodavezetője, Fremond Árpád, az VMSZ parlamenti képviselője, valamint a párt tartományi tisztségviselői és szakpolitikusai. A háromnapos konferencia mára a külhoni gazdatársadalom egyik legrangosabb eseményévé nőtte ki magát, amely elérte célját, kialakított egy olyan erős hálót a Kárpát-medencei gazdaszervezetek között, amely a magyarság és a biztos jövő záloga lehet. A konferencia zárultával a résztvevők Szabadka néhány jellegzetességét tekinthették meg, többek között a csodaszép, alig négy év alatt teljesen elkészült városházát, amely sokban hasonlít a marosvásárhelyi Kultúrpalotához, nem hiába, hiszen mindkettő Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján valósult meg.
Tímár Tímea Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 29.
Érdemleges munkát végezni (Új vezető a Balassi Intézet élén)
Mondhatni, az angyal hozta el. Hiszen mire mindenféle adminisztrációs és diplomáciai – román és magyar részről egyaránt felállított – akadályon sikerült túllépnie, lassan eljött a karácsony. De végül is az a fontos: a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete hosszú szünet után – korábbi vezetőjének, Lakatos Mihálynak a megbízatása tavaly augusztusban járt le – folytathatja tevékenységét, immár Szebeni Zsuzsa irányításával.
Szebeni Zsuzsa 1970-ben született Kolozsváron, irodalom–filozófia szakon végzett, színháztörténész. Egy ösztöndíjjal került Budapestre, házassága, majd munkája oda kötötte. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referenseként pályázta meg a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségét, ami azért fontos, mert – bár munkája színházközpontú volt – húszéves muzeológiai háttérrel jószerével minden Kárpát-medencei kulturális intézményt sikerült megismernie. Munkássága Háromszéken sem ismeretlen, több, a Székely Nemzeti Múzeumban is bemutatott kiállítás kurátora volt, és néhány általa szervezett tárlatnak utóélete is lett: a 2010-es Bánffy-kiállításnak köszönhetően készült el a Székely Nemzeti Múzeumban az a Csaba királyfi-vitrálium, amelyet még Bánffy Miklós tervezett, vagy a 2008-as Ignácz Rózsa-kiállítást követően nyílt az írónőnek emlékszobája Kovásznán, a Kiss Manyi-kiállítás után Zágonban. A Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének frissen megyeszékhelyünkre költözött vezetőjét terveiről kérdeztük.
– Mi ösztönözte arra, hogy a fiókintézeti vezetői tisztségét megpályázza? Mi volt ebben a kihívás?
– Úgy kerüljek vissza Erdélybe, hogy érdemleges munkát végezhessek. A Bánffy-emlékév és a Koronázási emlékévnek az a része, amit sikerült eddig vinnem, megerősített, hogy a munka, amelyet végzek, talán nem haszontalan. Főleg az motivált, hogy úgy éreztem, valamilyen szinten folytatni tudom a húsz éve elkezdett munkát, de az én elképzelésem a kultúráról az utóbbi tíz évben érett be inkább, és itt nagyobb lehetőségem nyílik kitalálni azokat a komplex elképzeléseket, amelyeket szeretnék megvalósítani. És azért is mertem ezt a pályázatot elkészíteni, mert olyan kutatási területem van – a századforduló művészete, ezen belül az erdélyi Helikon –, amely további kiteljesedésre ad lehetőséget, és Sepsiszentgyörgy olyan város, ahol a színházi kultúra, a mozgásművészet, a képzőművészet virágzik. Tehát azt hiszem, sok területre tudjuk ezeket a programokat bevinni, kicsit gazdagítani, illetve olyan mezsgyékre vinni, amelyek eddig esetleg nem kaptak különlegesebb hangsúlyt. – Színházi emberként programelképzelései is színházközpontúak?
– Nem, pontosan azért, mert Erdély, ha nem a magyar nyelvterület egyik legjobb színháza működik Sepsiszentgyörgyön, és nyilván nekik nagyon konkrét és szilárd elképzelésük van a színházról. Ehhez én legfennebb egy kisebb szelettel tudok hozzájárulni, színháztörténeti témákra gondoltam, ezek általában nagyon sikeresek és népszerűek.
– Pályázatában általános tervet kellett leadnia elképzeléseiről, ellenben, úgy tudom, az első évre, tehát 2017-re már a konkrét programok is megvannak.
– Vannak kiemelt, súlyozott programjaink, és fontos szempontként előtérben tartom a történelmi és művészeti témákban is a női szerepvállalást. Vannak olyan programok, amelyek szeretném, ha rendszeresek lennének. Ilyenek a könyvbemutatók, de a könyvbemutatókat egy picit bővíteni szeretném. Például a tavalyi év gasztrosikerkönyve volt Alexandre Dumas szakácskönyve, ennek bemutatását főzésbemutatóval színesítjük. Vagy a Karády Katalinról szóló kötetet sanzonesttel szeretnénk összekötni, a Mesélő jelmezek című színháztörténeti alapmunkát divatbemutatóval. Ha nem is minden hónapban, de legalább öthetenként szeretnénk egy-egy könyvújdonságot bemutatni.
– Intézetvezetőként Sepsiszentgyörgyön egy képzőművészeti kiállítás szervezőjeként mutatkozott be.
– Nagyon nehéz az alternatív művészetéről híres Sepsiszentgyörgyre képzőművészeti területen érdekességet vagy újdonságot hozni, de megpróbáljuk. A debreceni Ajtósi Dürer Kör grafikusainak a kiállítása egy klasszikus műfaj tovább élésének a példája, Magyarországon is ritkaságnak számít ez az anyag, és úgy gondoltam, hogy az adventi időszakhoz illik egy ilyen témájú tárlat. A jövő év egyik fontos eseménye lesz a Gazda József által Kós András szobrászművészről írott kötethez kapcsolódó kiállítás: Kós Andrásnak azokat a munkáit mutatjuk be, amelyek korábban nagyközönség elé nem kerültek. Aztán olyan területre is „tévedtem”, amely nekem alapszakom volt, de soha nem voltam filozófus: van egy gyönyörű Hamvas Béla-tárlat, amely szeptemberben kerül ide, és én nagyon fontosnak tartom, hogy itt is megismerjék, mert az egyetemes magyar értékeket mutatja be. – Hamvas Béla az Ön elődjének, Lakatos Mihálynak is szívügye volt, hiszen az első román Hamvas-fordítás kiadását ő segítette elő. Ön tervez könyvkiadást?
– A nők Háromszéken is hősök című őszi programunk az első világháborúhoz kapcsolódó női szerepvállalásról fog szólni, ezzel bővítjük is a Balassi Intézet Magyarországon és Bukarestben is nagy sikerrel bemutatott kiállítását, de a kutatási eredmények kötetben is megjelennek. A már említett Kós András-kötetet szintén együttműködésben adjuk ki, tervezzük Bornemissza Elemérné Szilvássi Carola – ő volt Bánffy Miklós múzsája – háborús naplójának a kiadását, és valószínűleg ugyancsak az egyik őszi kiállításunk alkalmával jelenik meg a H. Müller Ilona alkalmazott grafikusról szóló kötet. – Más kiemelt programok?
– Célul tűztük ki a csomakőrösi emlékszoba felújítását korszerű követelményeknek megfelelően a Kőrösi Csoma Sándor Emléknapokra, és ehhez kapcsolódóan egy nagyobb szabású rendezvénysorozatot is tervezünk. Illetve, aki engem ismer, az tudja, hogy előbb-utóbb gróf Bánffy Miklósba is belefutunk: mostanára összegyűlt egy tekintélyes anyag, mintegy ötven publikálatlan fotó a nevezetes Bánffy-ménesről, a Székely Vágtához kapcsolódóan szeretnénk ebből létrehozni egy szabadtéri tárlatot.
– Átbarangoltunk művészetekről más tudományok irányába: történelem, sport. E területeken is szándékszik programokat szervezni?
– Szeretnék olyan történészeket meghívni, akik érdekes témákkal foglalkoznak, egyelőre Ablonczy Balázsnak az előadása körvonalazódik. Van egy másik téma, amely a jeles történelmi évfordulóhoz kapcsolódik, bár inkább irodalom: Makkai Ádámnak van egy kitűnő verses műsora, amelyet sikerült még az ’56-os emlékév kapcsán meghívnom, és szeretném, hogy minél több helységbe eljusson ez a Budapesten nagyon sikeres előadás.
– Zene?
– Folytatni kívánom azt a kitűnő együttműködést, amely a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Kulturális Központ és a dzsesszegyüttesek között működik. Az emlékévekhez kapcsolódóan – bár már zárjuk a Bartók-emlékévet –: van egy kitűnő Bartók-kiállítás, azt szeretnénk itt is bemutatni, koncerttel összekötve, és ugyanígy kívánatos lenne a Kodály-emlékévet is méltóképpen ünnepelni – kiállítással és a hozzá kapcsolódó zenei programsorozattal. És ha minden jól megy, akkor egy kitűnő zenetörténész-menedzser, Zsoldos Dávid is eljön, illetve valószínűleg előadást is tart majd Sepsiszentgyörgyön. S talán a Magyar Állami Operaház székelyföldi turnéja is megvalósul. – A sepsiszentgyörgyi fiókintézet elsősorban Székelyföld szolgálatára jött létre, ellenben elődei, Hadnagy Miklós és Lakatos Mihály is sokkal tágabb kitekintésben gondolkodtak, és amennyiben lehetett, odafigyeltek a szórványra is.
– Ez a tervem nekem is, elsősorban Brassóra és Szebenre szeretnék figyelni, de bárhová elviszünk programokat, ahol van fogadókészség. Ha van olyan rendezvényünk vagy olyan kiállításunk, amelyet meg lehet helyi alkalmazással valósítani, szeretném, ha kisebb településekre is eljutna. Egyes átfogó programok pedig egész Erdélyre kiterjednek.
– A Bukaresti Magyar Kulturális Központ nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a magyar kultúrát a román közönséggel is megismertesse, megszerettesse. Igaz ugyan, hogy Székelyföldön magyar többség van, de azért jelentős románság is él itt. Megszólításukra van elképzelése?
– Minden kiállításunkat, ha kivonatosan is, de lefordítjuk román nyelvre, éppen azért, hogy a román közönség is hozzájusson. Nemsokára megjelenik Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája román nyelven, Marius Tabacu fordításában, szeretném ezt is minél szélesebb közönség elé vinni. Volt ebből egy ízelítő, egy német-román felolvasás Kolozsváron, amely kitűnően sikerült, tehát azt hiszem, lesz fogadókészsége a kötetnek. Azt gondolom, fontos, hogy amikor szükséges, biztosítsuk a román fordítást, a plakátjainkon is megjelenjenek román nyelven az információk, ugyanis ha csak egy-két érdeklődő is figyel fel egy rendezvényünkre, de lényeges, hogy ők is tudomást szerezzenek arról, mi is történik tulajdonképpen egy ilyen magyar kulturális központban.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mondhatni, az angyal hozta el. Hiszen mire mindenféle adminisztrációs és diplomáciai – román és magyar részről egyaránt felállított – akadályon sikerült túllépnie, lassan eljött a karácsony. De végül is az a fontos: a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete hosszú szünet után – korábbi vezetőjének, Lakatos Mihálynak a megbízatása tavaly augusztusban járt le – folytathatja tevékenységét, immár Szebeni Zsuzsa irányításával.
Szebeni Zsuzsa 1970-ben született Kolozsváron, irodalom–filozófia szakon végzett, színháztörténész. Egy ösztöndíjjal került Budapestre, házassága, majd munkája oda kötötte. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referenseként pályázta meg a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségét, ami azért fontos, mert – bár munkája színházközpontú volt – húszéves muzeológiai háttérrel jószerével minden Kárpát-medencei kulturális intézményt sikerült megismernie. Munkássága Háromszéken sem ismeretlen, több, a Székely Nemzeti Múzeumban is bemutatott kiállítás kurátora volt, és néhány általa szervezett tárlatnak utóélete is lett: a 2010-es Bánffy-kiállításnak köszönhetően készült el a Székely Nemzeti Múzeumban az a Csaba királyfi-vitrálium, amelyet még Bánffy Miklós tervezett, vagy a 2008-as Ignácz Rózsa-kiállítást követően nyílt az írónőnek emlékszobája Kovásznán, a Kiss Manyi-kiállítás után Zágonban. A Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének frissen megyeszékhelyünkre költözött vezetőjét terveiről kérdeztük.
– Mi ösztönözte arra, hogy a fiókintézeti vezetői tisztségét megpályázza? Mi volt ebben a kihívás?
– Úgy kerüljek vissza Erdélybe, hogy érdemleges munkát végezhessek. A Bánffy-emlékév és a Koronázási emlékévnek az a része, amit sikerült eddig vinnem, megerősített, hogy a munka, amelyet végzek, talán nem haszontalan. Főleg az motivált, hogy úgy éreztem, valamilyen szinten folytatni tudom a húsz éve elkezdett munkát, de az én elképzelésem a kultúráról az utóbbi tíz évben érett be inkább, és itt nagyobb lehetőségem nyílik kitalálni azokat a komplex elképzeléseket, amelyeket szeretnék megvalósítani. És azért is mertem ezt a pályázatot elkészíteni, mert olyan kutatási területem van – a századforduló művészete, ezen belül az erdélyi Helikon –, amely további kiteljesedésre ad lehetőséget, és Sepsiszentgyörgy olyan város, ahol a színházi kultúra, a mozgásművészet, a képzőművészet virágzik. Tehát azt hiszem, sok területre tudjuk ezeket a programokat bevinni, kicsit gazdagítani, illetve olyan mezsgyékre vinni, amelyek eddig esetleg nem kaptak különlegesebb hangsúlyt. – Színházi emberként programelképzelései is színházközpontúak?
– Nem, pontosan azért, mert Erdély, ha nem a magyar nyelvterület egyik legjobb színháza működik Sepsiszentgyörgyön, és nyilván nekik nagyon konkrét és szilárd elképzelésük van a színházról. Ehhez én legfennebb egy kisebb szelettel tudok hozzájárulni, színháztörténeti témákra gondoltam, ezek általában nagyon sikeresek és népszerűek.
– Pályázatában általános tervet kellett leadnia elképzeléseiről, ellenben, úgy tudom, az első évre, tehát 2017-re már a konkrét programok is megvannak.
– Vannak kiemelt, súlyozott programjaink, és fontos szempontként előtérben tartom a történelmi és művészeti témákban is a női szerepvállalást. Vannak olyan programok, amelyek szeretném, ha rendszeresek lennének. Ilyenek a könyvbemutatók, de a könyvbemutatókat egy picit bővíteni szeretném. Például a tavalyi év gasztrosikerkönyve volt Alexandre Dumas szakácskönyve, ennek bemutatását főzésbemutatóval színesítjük. Vagy a Karády Katalinról szóló kötetet sanzonesttel szeretnénk összekötni, a Mesélő jelmezek című színháztörténeti alapmunkát divatbemutatóval. Ha nem is minden hónapban, de legalább öthetenként szeretnénk egy-egy könyvújdonságot bemutatni.
– Intézetvezetőként Sepsiszentgyörgyön egy képzőművészeti kiállítás szervezőjeként mutatkozott be.
– Nagyon nehéz az alternatív művészetéről híres Sepsiszentgyörgyre képzőművészeti területen érdekességet vagy újdonságot hozni, de megpróbáljuk. A debreceni Ajtósi Dürer Kör grafikusainak a kiállítása egy klasszikus műfaj tovább élésének a példája, Magyarországon is ritkaságnak számít ez az anyag, és úgy gondoltam, hogy az adventi időszakhoz illik egy ilyen témájú tárlat. A jövő év egyik fontos eseménye lesz a Gazda József által Kós András szobrászművészről írott kötethez kapcsolódó kiállítás: Kós Andrásnak azokat a munkáit mutatjuk be, amelyek korábban nagyközönség elé nem kerültek. Aztán olyan területre is „tévedtem”, amely nekem alapszakom volt, de soha nem voltam filozófus: van egy gyönyörű Hamvas Béla-tárlat, amely szeptemberben kerül ide, és én nagyon fontosnak tartom, hogy itt is megismerjék, mert az egyetemes magyar értékeket mutatja be. – Hamvas Béla az Ön elődjének, Lakatos Mihálynak is szívügye volt, hiszen az első román Hamvas-fordítás kiadását ő segítette elő. Ön tervez könyvkiadást?
– A nők Háromszéken is hősök című őszi programunk az első világháborúhoz kapcsolódó női szerepvállalásról fog szólni, ezzel bővítjük is a Balassi Intézet Magyarországon és Bukarestben is nagy sikerrel bemutatott kiállítását, de a kutatási eredmények kötetben is megjelennek. A már említett Kós András-kötetet szintén együttműködésben adjuk ki, tervezzük Bornemissza Elemérné Szilvássi Carola – ő volt Bánffy Miklós múzsája – háborús naplójának a kiadását, és valószínűleg ugyancsak az egyik őszi kiállításunk alkalmával jelenik meg a H. Müller Ilona alkalmazott grafikusról szóló kötet. – Más kiemelt programok?
– Célul tűztük ki a csomakőrösi emlékszoba felújítását korszerű követelményeknek megfelelően a Kőrösi Csoma Sándor Emléknapokra, és ehhez kapcsolódóan egy nagyobb szabású rendezvénysorozatot is tervezünk. Illetve, aki engem ismer, az tudja, hogy előbb-utóbb gróf Bánffy Miklósba is belefutunk: mostanára összegyűlt egy tekintélyes anyag, mintegy ötven publikálatlan fotó a nevezetes Bánffy-ménesről, a Székely Vágtához kapcsolódóan szeretnénk ebből létrehozni egy szabadtéri tárlatot.
– Átbarangoltunk művészetekről más tudományok irányába: történelem, sport. E területeken is szándékszik programokat szervezni?
– Szeretnék olyan történészeket meghívni, akik érdekes témákkal foglalkoznak, egyelőre Ablonczy Balázsnak az előadása körvonalazódik. Van egy másik téma, amely a jeles történelmi évfordulóhoz kapcsolódik, bár inkább irodalom: Makkai Ádámnak van egy kitűnő verses műsora, amelyet sikerült még az ’56-os emlékév kapcsán meghívnom, és szeretném, hogy minél több helységbe eljusson ez a Budapesten nagyon sikeres előadás.
– Zene?
– Folytatni kívánom azt a kitűnő együttműködést, amely a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Kulturális Központ és a dzsesszegyüttesek között működik. Az emlékévekhez kapcsolódóan – bár már zárjuk a Bartók-emlékévet –: van egy kitűnő Bartók-kiállítás, azt szeretnénk itt is bemutatni, koncerttel összekötve, és ugyanígy kívánatos lenne a Kodály-emlékévet is méltóképpen ünnepelni – kiállítással és a hozzá kapcsolódó zenei programsorozattal. És ha minden jól megy, akkor egy kitűnő zenetörténész-menedzser, Zsoldos Dávid is eljön, illetve valószínűleg előadást is tart majd Sepsiszentgyörgyön. S talán a Magyar Állami Operaház székelyföldi turnéja is megvalósul. – A sepsiszentgyörgyi fiókintézet elsősorban Székelyföld szolgálatára jött létre, ellenben elődei, Hadnagy Miklós és Lakatos Mihály is sokkal tágabb kitekintésben gondolkodtak, és amennyiben lehetett, odafigyeltek a szórványra is.
– Ez a tervem nekem is, elsősorban Brassóra és Szebenre szeretnék figyelni, de bárhová elviszünk programokat, ahol van fogadókészség. Ha van olyan rendezvényünk vagy olyan kiállításunk, amelyet meg lehet helyi alkalmazással valósítani, szeretném, ha kisebb településekre is eljutna. Egyes átfogó programok pedig egész Erdélyre kiterjednek.
– A Bukaresti Magyar Kulturális Központ nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a magyar kultúrát a román közönséggel is megismertesse, megszerettesse. Igaz ugyan, hogy Székelyföldön magyar többség van, de azért jelentős románság is él itt. Megszólításukra van elképzelése?
– Minden kiállításunkat, ha kivonatosan is, de lefordítjuk román nyelvre, éppen azért, hogy a román közönség is hozzájusson. Nemsokára megjelenik Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája román nyelven, Marius Tabacu fordításában, szeretném ezt is minél szélesebb közönség elé vinni. Volt ebből egy ízelítő, egy német-román felolvasás Kolozsváron, amely kitűnően sikerült, tehát azt hiszem, lesz fogadókészsége a kötetnek. Azt gondolom, fontos, hogy amikor szükséges, biztosítsuk a román fordítást, a plakátjainkon is megjelenjenek román nyelven az információk, ugyanis ha csak egy-két érdeklődő is figyel fel egy rendezvényünkre, de lényeges, hogy ők is tudomást szerezzenek arról, mi is történik tulajdonképpen egy ilyen magyar kulturális központban.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 7.
Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyi
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen.
Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?
– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.
– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Pacsika Emília
Székelyhon.ro
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen.
Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?
– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.
– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Pacsika Emília
Székelyhon.ro
2017. január 10.
Két óra vidámság
A műterem falai közé fészkelődött a humor. Helyet követelt magának, s mint aki jól végezte dolgát, a kendőzetlen igazság büszkeségében áltatta magát. A dicsekvőnek nem mondható szerénységével, annyi humortalan arcú évtizedeim után, olyan mértékkel sulykolta belém az igényességét (igénytelenségét?), hogy végül is hatalmába kerített. Felhőbe röpített az ember alkotta értékekkel. Azóta himbálózó mozdulatokkal járom a »bolondok« útját teleholdas éjszakán.’’ (Kedei Zoltán: Győzött a humor – műtermi jegyzet, 2016. december 14.) Mi sem bizonyítja jobban a humoros írások „hatalmát”, mint az idézett sorok. Az immár egy éve rendszeressé váló, Vár-lak-beli irodalmi délutánok házigazdáját, Kedei Zoltánt, aki saját bevallása szerint a humort nemigen műveli, „elcsábították” a humoros irodalmi alkotások. Mert úgy esett, hogy az évzáró találkozás éppen a humorról szólt.A baráti társaság örömmel, igennel válaszolt a meghívólevelekre, és ki-ki a hozzá közelebb álló műfaj keretében „hozta a legjobb formáját”. Volt itt rövidpróza, vers, „seperces”, négysoros, műfordítás. Rendhagyó módon a műterem vendégalkotásokkal is gazdagodott, Nagy József Levente karikatúráival. A kiállított negyven rajzot Kedei Zoltán festő- művész méltatta. „Nagy József Levente elmondta nekem – hallottuk –, hogy nincs humorosírása, de vannak humorosrajzai. Ezt nagy lelkesedéssel fel is karoltam, legalább lesz egy újszínfoltja a mi összejövetelünknek és a műtermemnek is. Én nem vagyok egy humoros ember…, de annyit látok, hogy Nagy József Levente barátunk nagyon jól rajzol. Kedvesszámára a képzőművészet, a rajz, a forma, a kompozíció… Már a teológián rajzolgatott, az ottani faliújságon debütált a rajzaival. Rácéloz a dolgokra, a dolgok központjára, valósággal kiszúrja a lényeget, és pár vonással meg tudja valósítani. A rajzok politikai és társadalmi vonatkozásúak. Mindeniknek jellemző címet ad, megtoldva egy-egy fortélyos mondattal. Az élelmes: „Hopp, egy ürestalapzat, lefoglalom magamnak”. Aszékely nagy menetelés: „Héjj emberek, a komám vett egy nagy rakás téglát,s haza kéne adogassuk neki”.A nagyképű: „– Hű, de nagy képe van ennek, komám. – Ez semmi, látnád élőben!”. – A szószéki beszédét hallottam, értékelem, a verseit is ismerem, értékelem, a rajzait is látom és értékelem, és valahol mind a háromban van egy filozofikus, transzcendentális törekvés – zárta gondolatait Kedei Zoltán. – A rajzok 2009 és 2014 között a Vásárhelyi Hírlapban jelentek meg, a pénteki lapszám Szempont című oldalán. Aktualitásuk bizonyára megkopott, bár amikor a lapba kerültek, egyértelmű volt az üzenetük: mindenki tudta, kiről-miről szólnak. Ma valószínű, hogy egyik-másik magyarázatra szorul. De igyekeztem abból a kettőszázegynéhányból olyanokat választani, amelyek öt esztendő távlatából is érthetőek – vallja rajzairól Nagy József Levente. Mint az év folyamán oly sokszor, az irodalmi alkotások közül jó párat Kilyén Ilka színművésznő előadásában hallhattunk. Baricz Lajos Ki volt Tóth Kálmán? című krokijának bibliás tanulsága: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyekben”. Bölöni Domokos Kampányban kussol a múzsa című szatírájának beszédes a címe, Czirmay Szabó Sándor a vécépapírt pótló vécepapír gyártásából bontja ki a „globalizációt”, Csata Ernő József Attila Mondd, mit érlel című versét aktualizálja: „S mondd, mit érlel annak a sorsa, /ki költő s hiába dalol,/ a felesége csak bosszantja,/ keressen többet valahol…”. Cseke P. Péter humorcsomagjában Berci, a szemetes válaszokat keres, majd következik a Látogatás az emberkertben. Márton Károly négysorosaival fokozza a hangulatot: „Az asztalon hagyott/ Pohár borban,/ Legyek alusznak/ Mély mámorban”. Nagy László Mihály Hétköznap című írásának trükkös koldusa csak mímeli a csonkaságot, ölébe rejtett okostelefon segíti elkerülnie a rendőröket. Nagy Miklós Kund Farsangi rigmusait is Kilyén Ilka színművész tolmácsolja. Humorba csomagolt szókimondó bírálat: „Lopnak, csalnak, vesztegetnek/ korruptak és tiszták,/ mindenfelé megjelennek/ dossziék és listák”. Ötvös József kisprózájában az irgalmasság gyakorlása közben csalatik meg, mert a kéregető asszony arra hivatkozva, hogy Cikmándon leégett a háza, szinte erőszakkal kiköveteli az ötvenlejes bankót, majd nem sokkal ezután szeszesüveggel és búrmogyoróval kerül elő a kisüzletből. Sebestyén Péter Negro cukorka című történetében egy esküvő és a hozzá tartozó bonyodalmak tanúi lehetünk. Szente Gyula gyerekkori emlékei közt kutatva késztet nevetésre a Medve-vaddisznó harc és Farkastámadás című félperceseivel. Székely Szabó Zoltán zárja a sort, találgatjuk, vajon hány színműről esik szó Várdakeserű című írásá- ban. Az udvarlási szóintarziában hetvennyolc címet sikerült elrejtenie a színművész szerzőnek. Persze egyikünk sem találta el. Olykor kuncogással, olykor hangos nevetéssel fejeztük ki tetszésünket a remek évbúcsúztató délutánon. Az idő elrepült, a bő két óra mind- össze pár percnek tűnt.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)
A műterem falai közé fészkelődött a humor. Helyet követelt magának, s mint aki jól végezte dolgát, a kendőzetlen igazság büszkeségében áltatta magát. A dicsekvőnek nem mondható szerénységével, annyi humortalan arcú évtizedeim után, olyan mértékkel sulykolta belém az igényességét (igénytelenségét?), hogy végül is hatalmába kerített. Felhőbe röpített az ember alkotta értékekkel. Azóta himbálózó mozdulatokkal járom a »bolondok« útját teleholdas éjszakán.’’ (Kedei Zoltán: Győzött a humor – műtermi jegyzet, 2016. december 14.) Mi sem bizonyítja jobban a humoros írások „hatalmát”, mint az idézett sorok. Az immár egy éve rendszeressé váló, Vár-lak-beli irodalmi délutánok házigazdáját, Kedei Zoltánt, aki saját bevallása szerint a humort nemigen műveli, „elcsábították” a humoros irodalmi alkotások. Mert úgy esett, hogy az évzáró találkozás éppen a humorról szólt.A baráti társaság örömmel, igennel válaszolt a meghívólevelekre, és ki-ki a hozzá közelebb álló műfaj keretében „hozta a legjobb formáját”. Volt itt rövidpróza, vers, „seperces”, négysoros, műfordítás. Rendhagyó módon a műterem vendégalkotásokkal is gazdagodott, Nagy József Levente karikatúráival. A kiállított negyven rajzot Kedei Zoltán festő- művész méltatta. „Nagy József Levente elmondta nekem – hallottuk –, hogy nincs humorosírása, de vannak humorosrajzai. Ezt nagy lelkesedéssel fel is karoltam, legalább lesz egy újszínfoltja a mi összejövetelünknek és a műtermemnek is. Én nem vagyok egy humoros ember…, de annyit látok, hogy Nagy József Levente barátunk nagyon jól rajzol. Kedvesszámára a képzőművészet, a rajz, a forma, a kompozíció… Már a teológián rajzolgatott, az ottani faliújságon debütált a rajzaival. Rácéloz a dolgokra, a dolgok központjára, valósággal kiszúrja a lényeget, és pár vonással meg tudja valósítani. A rajzok politikai és társadalmi vonatkozásúak. Mindeniknek jellemző címet ad, megtoldva egy-egy fortélyos mondattal. Az élelmes: „Hopp, egy ürestalapzat, lefoglalom magamnak”. Aszékely nagy menetelés: „Héjj emberek, a komám vett egy nagy rakás téglát,s haza kéne adogassuk neki”.A nagyképű: „– Hű, de nagy képe van ennek, komám. – Ez semmi, látnád élőben!”. – A szószéki beszédét hallottam, értékelem, a verseit is ismerem, értékelem, a rajzait is látom és értékelem, és valahol mind a háromban van egy filozofikus, transzcendentális törekvés – zárta gondolatait Kedei Zoltán. – A rajzok 2009 és 2014 között a Vásárhelyi Hírlapban jelentek meg, a pénteki lapszám Szempont című oldalán. Aktualitásuk bizonyára megkopott, bár amikor a lapba kerültek, egyértelmű volt az üzenetük: mindenki tudta, kiről-miről szólnak. Ma valószínű, hogy egyik-másik magyarázatra szorul. De igyekeztem abból a kettőszázegynéhányból olyanokat választani, amelyek öt esztendő távlatából is érthetőek – vallja rajzairól Nagy József Levente. Mint az év folyamán oly sokszor, az irodalmi alkotások közül jó párat Kilyén Ilka színművésznő előadásában hallhattunk. Baricz Lajos Ki volt Tóth Kálmán? című krokijának bibliás tanulsága: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyekben”. Bölöni Domokos Kampányban kussol a múzsa című szatírájának beszédes a címe, Czirmay Szabó Sándor a vécépapírt pótló vécepapír gyártásából bontja ki a „globalizációt”, Csata Ernő József Attila Mondd, mit érlel című versét aktualizálja: „S mondd, mit érlel annak a sorsa, /ki költő s hiába dalol,/ a felesége csak bosszantja,/ keressen többet valahol…”. Cseke P. Péter humorcsomagjában Berci, a szemetes válaszokat keres, majd következik a Látogatás az emberkertben. Márton Károly négysorosaival fokozza a hangulatot: „Az asztalon hagyott/ Pohár borban,/ Legyek alusznak/ Mély mámorban”. Nagy László Mihály Hétköznap című írásának trükkös koldusa csak mímeli a csonkaságot, ölébe rejtett okostelefon segíti elkerülnie a rendőröket. Nagy Miklós Kund Farsangi rigmusait is Kilyén Ilka színművész tolmácsolja. Humorba csomagolt szókimondó bírálat: „Lopnak, csalnak, vesztegetnek/ korruptak és tiszták,/ mindenfelé megjelennek/ dossziék és listák”. Ötvös József kisprózájában az irgalmasság gyakorlása közben csalatik meg, mert a kéregető asszony arra hivatkozva, hogy Cikmándon leégett a háza, szinte erőszakkal kiköveteli az ötvenlejes bankót, majd nem sokkal ezután szeszesüveggel és búrmogyoróval kerül elő a kisüzletből. Sebestyén Péter Negro cukorka című történetében egy esküvő és a hozzá tartozó bonyodalmak tanúi lehetünk. Szente Gyula gyerekkori emlékei közt kutatva késztet nevetésre a Medve-vaddisznó harc és Farkastámadás című félperceseivel. Székely Szabó Zoltán zárja a sort, találgatjuk, vajon hány színműről esik szó Várdakeserű című írásá- ban. Az udvarlási szóintarziában hetvennyolc címet sikerült elrejtenie a színművész szerzőnek. Persze egyikünk sem találta el. Olykor kuncogással, olykor hangos nevetéssel fejeztük ki tetszésünket a remek évbúcsúztató délutánon. Az idő elrepült, a bő két óra mind- össze pár percnek tűnt.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 20.
Baricz Lajos papköltő munkásságát ismertették Kolozsváron
Mit beszélhet Habakuk a kakukkal? Kicsoda a Mikulás, és mit csinál, amikor nem ajándékot osztogat? Ki az, aki versében le meri írni, hogy „állatkínzás az iskola“? Mindezekre a (szokatlan) kérdésekre megkaptuk a választ szerda este, amikor a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Plébánia a magyar kultúra napját ünnepelve Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébánost, papköltőt mutatta be a telt házas rendezvényen.
– Baricz Lajos ismert és tisztelt lelkipásztor. Versei a lélekhez szólnak, a természet és az ember közötti kapcsolattal, az anyanyelvhez való kötődéssel foglalkoznak – köszöntötte az egybegyűlteket Fábián Mária, a római katolikus nőszövetség elnöke.
– A magyar kultúra napja alkalmával nagyobb figyelmet szentelünk gyökereinknek, szellemi és tárgyi értékeinknek, de a kortárs művek értékelésére is teret biztosítunk, úgy mint Baricz Lajos költészetének és verseskötetének bemutatására – olvasta fel Fodor György piarista konfráter Kovács Sándor római katolikus főesperes beszédét.
A főesperes ismertetőjében kitért az életrajzi adatokra is: Baricz Lajos 1958-ban Gyergyószentmiklóson született, papi tanulmányait Gyulafehérváron végezte, és 1984 júniusában szentelték pappá. Hat éven át káplán a kolozsvári Szent Mihály-templomban, majd 1990-től Marosszentgyörgy és 5 filia lelkipásztora, 2000-től szentszéki tanácsos. 1990–1993 között a budapesti Testnevelési Egyetem Mentálhigiéné szakán képezte magát. Megírta a marosszentgyörgyi egyházközség történetét, 2015-ben pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjében részesült.
Nagy Miklós Kund írótól, szerkesztőtől megtudtuk: 2002-től kezdődően Baricznak 40 könyve jelent meg, ebből 29 verseskötet, a többi próza és tanulmány. Kedvenc versformája a szonett és a limerick. – Mondanivalóját a formához igazítva mondja el azt, ami számára fontos: hit, szeretet, szülőföldhöz való ragaszkodás, magyarság megőrzésének fontossága, de a tréfás hangú versek sem idegenek tőle – jellemezte Baricz írói munkásságát Nagy Miklós Kund.
Baricz Lajos elmondta: verset már a kántorképző tanulójaként is írt, aztán abbahagyta, majd 1998-ban egy amerikai útja alkalmával újrakezdte.
Ezt követően több limerick-verset és szonettet olvasott fel maga a szerző, a marosszentgyörgyi plébánia kántora, Simon Kinga által megzenésített költeményeket pedig a marosszentgyörgyi plébánia négytagú, Szent Cecília együttese tolmácsolta. Az eseményen közreműködött még a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (karnagy: Bedő Ágnes). A jó hangulatú rendezvényen Baricz Lajos papköltő közvetlenségével, humorával hódította meg közönségét.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)
Mit beszélhet Habakuk a kakukkal? Kicsoda a Mikulás, és mit csinál, amikor nem ajándékot osztogat? Ki az, aki versében le meri írni, hogy „állatkínzás az iskola“? Mindezekre a (szokatlan) kérdésekre megkaptuk a választ szerda este, amikor a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Plébánia a magyar kultúra napját ünnepelve Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébánost, papköltőt mutatta be a telt házas rendezvényen.
– Baricz Lajos ismert és tisztelt lelkipásztor. Versei a lélekhez szólnak, a természet és az ember közötti kapcsolattal, az anyanyelvhez való kötődéssel foglalkoznak – köszöntötte az egybegyűlteket Fábián Mária, a római katolikus nőszövetség elnöke.
– A magyar kultúra napja alkalmával nagyobb figyelmet szentelünk gyökereinknek, szellemi és tárgyi értékeinknek, de a kortárs művek értékelésére is teret biztosítunk, úgy mint Baricz Lajos költészetének és verseskötetének bemutatására – olvasta fel Fodor György piarista konfráter Kovács Sándor római katolikus főesperes beszédét.
A főesperes ismertetőjében kitért az életrajzi adatokra is: Baricz Lajos 1958-ban Gyergyószentmiklóson született, papi tanulmányait Gyulafehérváron végezte, és 1984 júniusában szentelték pappá. Hat éven át káplán a kolozsvári Szent Mihály-templomban, majd 1990-től Marosszentgyörgy és 5 filia lelkipásztora, 2000-től szentszéki tanácsos. 1990–1993 között a budapesti Testnevelési Egyetem Mentálhigiéné szakán képezte magát. Megírta a marosszentgyörgyi egyházközség történetét, 2015-ben pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjében részesült.
Nagy Miklós Kund írótól, szerkesztőtől megtudtuk: 2002-től kezdődően Baricznak 40 könyve jelent meg, ebből 29 verseskötet, a többi próza és tanulmány. Kedvenc versformája a szonett és a limerick. – Mondanivalóját a formához igazítva mondja el azt, ami számára fontos: hit, szeretet, szülőföldhöz való ragaszkodás, magyarság megőrzésének fontossága, de a tréfás hangú versek sem idegenek tőle – jellemezte Baricz írói munkásságát Nagy Miklós Kund.
Baricz Lajos elmondta: verset már a kántorképző tanulójaként is írt, aztán abbahagyta, majd 1998-ban egy amerikai útja alkalmával újrakezdte.
Ezt követően több limerick-verset és szonettet olvasott fel maga a szerző, a marosszentgyörgyi plébánia kántora, Simon Kinga által megzenésített költeményeket pedig a marosszentgyörgyi plébánia négytagú, Szent Cecília együttese tolmácsolta. Az eseményen közreműködött még a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (karnagy: Bedő Ágnes). A jó hangulatú rendezvényen Baricz Lajos papköltő közvetlenségével, humorával hódította meg közönségét.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 23.
Csíksomlyó és Vadárvácska
Tárlatnyitó a Bernády Házban
A téli szünet után újra megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a Bernády Ház. A csütörtök délutáni telt házas esemény – immár hagyományosan – tárlatnyitó volt, a tavalyi, bucsini Vadárvácska alkotótáborban született művek kiállítása.
A tárlatot házigazdaként Nagy Miklós Kund méltatta, aki elmondta, a rendezvény a Bernády Ház első idei képzőművészeti kiállítása. – Remélem, hogy az év folyamán sok hasonlóan érdekes, szívhez szóló tárlaton vehetünk majd részt. Ez az esemény hagyományos módon a magyar kultúra napját is köszönti. A tavalyi Vadárvácska-tárlat tematikus kiállítás volt, a termés albumban is megjelent, a mostani ismét különleges: 450 esztendeje volt az első zarándoklat Csíksomlyóra, Gál Mihály, a tábor működtetője és házigazdája a tavalyi évben ezt találta ki tematikaként, erre készítette fel a minden eddiginél nagyobb számban érkezett meghívottakat. A búcsú minden magyar ember számára vallási meggyőződéstől függetlenül nagyon fontos, és azok, akik a Bükkfőn lévő erdei táborban dolgoztak, megalkották a saját lelki képüket erről a zarándoklatról. Érdekes, amikor egy adott téma ennyi művészt megérint – arra voltunk kíváncsiak, hogy ki milyen módon, mit ragad ki az ünnepből, az eseményből. A változatosság a táborban született anyagban is jelentkezik – Balázs József festőművész, a tábor művészeti irányítója például kijelentette, hogy számára, aki évek óta a gyergyóalfalui kereszt vezetője, volt a legnehezebb ezt a témát megfogni és visszaadni: annyira közel áll hozzá az ünnep. Festmény, grafika, textil- és kerámiamunka egyaránt készült a táborban, a művészek nagy része visszatérő vendég. Ezek az alkalmak, tárlatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy bizonyos művészi univerzumokra egyből ráismerjünk és a magunkénak valljuk őket – mondta a méltató.
Gál Mihály hozzátette: 12 év eltelt, és újra itt vagyunk, a tavalyi Vadárvácska anyagával, és mindig, minden tárlatnyitó előtt készítek egy leltárt magamban arról, hogy kik voltak a tavaly, jöttek-e új ismerősök. Megérkeznek a Bernády Házba a művészek, a méltató, a közönség, és úgy érzem, hogy egy nagy család vagyunk, olyan család, amely egy nyelven szól. Saját földünket nekünk kell kultúrával feldíszítenünk. A Bernády Ház falait idén is feldíszítettük a művészet ajándékaival. Az utóbbi három-négy évben kemény témakörrel töltöttük meg a művészek lelkét – ilyen volt a gyergyóalfalui templom fennállásának 800. évfordulója, Balázs József 60. születésnapja és a Márton Áron-
emlékév, amelynek alkotásaiból művészalbum is született. A tavalyi rendezvénysorozat a Vadárvácska alkotótábor történetének eddigi leggazdagabb kiadása: negyvenöt alkotás született, amelyekből egy újabb albumot adunk ki – ez körülbelül húsvétra jelenik meg. Az idei – nem kötelező – tematika pedig Sövér Elek emléke előtt tiszteleg. Én azt üzenem mindenkinek: tegyék azt, amiben hisznek és higgyenek abban, amit tesznek!
Gál Mihály szavai után Baricz Lajos olvasta fel a Borzont végében és a Nincsen kies hely című, az alkotótábor által ihletett verseit, majd az esemény végén a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes két tagja adta elő a pap-költő megzenésített verseit.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)
Tárlatnyitó a Bernády Házban
A téli szünet után újra megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a Bernády Ház. A csütörtök délutáni telt házas esemény – immár hagyományosan – tárlatnyitó volt, a tavalyi, bucsini Vadárvácska alkotótáborban született művek kiállítása.
A tárlatot házigazdaként Nagy Miklós Kund méltatta, aki elmondta, a rendezvény a Bernády Ház első idei képzőművészeti kiállítása. – Remélem, hogy az év folyamán sok hasonlóan érdekes, szívhez szóló tárlaton vehetünk majd részt. Ez az esemény hagyományos módon a magyar kultúra napját is köszönti. A tavalyi Vadárvácska-tárlat tematikus kiállítás volt, a termés albumban is megjelent, a mostani ismét különleges: 450 esztendeje volt az első zarándoklat Csíksomlyóra, Gál Mihály, a tábor működtetője és házigazdája a tavalyi évben ezt találta ki tematikaként, erre készítette fel a minden eddiginél nagyobb számban érkezett meghívottakat. A búcsú minden magyar ember számára vallási meggyőződéstől függetlenül nagyon fontos, és azok, akik a Bükkfőn lévő erdei táborban dolgoztak, megalkották a saját lelki képüket erről a zarándoklatról. Érdekes, amikor egy adott téma ennyi művészt megérint – arra voltunk kíváncsiak, hogy ki milyen módon, mit ragad ki az ünnepből, az eseményből. A változatosság a táborban született anyagban is jelentkezik – Balázs József festőművész, a tábor művészeti irányítója például kijelentette, hogy számára, aki évek óta a gyergyóalfalui kereszt vezetője, volt a legnehezebb ezt a témát megfogni és visszaadni: annyira közel áll hozzá az ünnep. Festmény, grafika, textil- és kerámiamunka egyaránt készült a táborban, a művészek nagy része visszatérő vendég. Ezek az alkalmak, tárlatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy bizonyos művészi univerzumokra egyből ráismerjünk és a magunkénak valljuk őket – mondta a méltató.
Gál Mihály hozzátette: 12 év eltelt, és újra itt vagyunk, a tavalyi Vadárvácska anyagával, és mindig, minden tárlatnyitó előtt készítek egy leltárt magamban arról, hogy kik voltak a tavaly, jöttek-e új ismerősök. Megérkeznek a Bernády Házba a művészek, a méltató, a közönség, és úgy érzem, hogy egy nagy család vagyunk, olyan család, amely egy nyelven szól. Saját földünket nekünk kell kultúrával feldíszítenünk. A Bernády Ház falait idén is feldíszítettük a művészet ajándékaival. Az utóbbi három-négy évben kemény témakörrel töltöttük meg a művészek lelkét – ilyen volt a gyergyóalfalui templom fennállásának 800. évfordulója, Balázs József 60. születésnapja és a Márton Áron-
emlékév, amelynek alkotásaiból művészalbum is született. A tavalyi rendezvénysorozat a Vadárvácska alkotótábor történetének eddigi leggazdagabb kiadása: negyvenöt alkotás született, amelyekből egy újabb albumot adunk ki – ez körülbelül húsvétra jelenik meg. Az idei – nem kötelező – tematika pedig Sövér Elek emléke előtt tiszteleg. Én azt üzenem mindenkinek: tegyék azt, amiben hisznek és higgyenek abban, amit tesznek!
Gál Mihály szavai után Baricz Lajos olvasta fel a Borzont végében és a Nincsen kies hely című, az alkotótábor által ihletett verseit, majd az esemény végén a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes két tagja adta elő a pap-költő megzenésített verseit.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 4.
Csak tiszta forrásból
Továbbra is onnan meríti témáit Kolozsvári Puskás Sándor. Az 1975-től Marosvásárhelyen élő szobrászművész idén júniusban tölti 89. esztendejét. Rendezvényeken már nemigen találkozhatunk vele, egészségi állapota akadályozza mozgását, szellemi frissessége, alkotókedve azonban töretlen. 2016-ban elsősorban ötvösművészete gyümölcsözött. A napokban tizenöt művészi reprodukciót juttatott el a Múzsa-szerkesztőnek, tavalyi keltezésű vörösréz és tombak (rézcink-ötvözet) dísztálak, domborítások. Az egyik közülük a Bartók ihlette Cantata profana. Ezt mellékletünkben is közzétesszük. Többségük a szobrász korábbi munkáinak felújított változata. A Menekülő csirke eredetije például 1960-ban készült. A régi Kolozsvári Puskás Sándor-alkotások közül különben a következő hónapokban biztos sokfelé népszerűsíti majd a média azt a szobrot, amelyet a művész 1957-ben mintázott. Arany János egész alakos gipszmása a költő nagyszalontai emléktárgyai közé került a Csonka toronyban levő múzeumba a nagy barát, Petőfi Sándor ugyancsak Puskás alkotta szobrával együtt.
A 2016-os keltezésű vörösréz munkák közül a Szarvas, a Galambos, a Kakasos, a Bivalybikás, a Berbécses, a Muflonos, a Bivalyos dísztálat is megörökítette a fotó. Tombak mű a Baglyos, a Bivalyos dísztál és a Kukorékos, a kiskakas, illetve a Mátyás-holló, amely szintén jellegzetes motívum a Kolozsvári Puskás Sándor -életműben. Az ötvös 700 éves szülővárosának is szép vörösréz emléket állított. Az említett ötvösmunkák a fénykép tanúsága szerint mind ott sorakoznak a művész műterem-otthonának a falán és a heverőn. Előtérben a szobrász és szeretett kisunokája. Jó egészséget kívánunk nekik! Remélhetőleg hasonlóan beszédes felvételeket mutathatunk be róluk jövőre is, amikor Puskás Sándor megünnepli majd a 90. születésnapját is.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)
Továbbra is onnan meríti témáit Kolozsvári Puskás Sándor. Az 1975-től Marosvásárhelyen élő szobrászművész idén júniusban tölti 89. esztendejét. Rendezvényeken már nemigen találkozhatunk vele, egészségi állapota akadályozza mozgását, szellemi frissessége, alkotókedve azonban töretlen. 2016-ban elsősorban ötvösművészete gyümölcsözött. A napokban tizenöt művészi reprodukciót juttatott el a Múzsa-szerkesztőnek, tavalyi keltezésű vörösréz és tombak (rézcink-ötvözet) dísztálak, domborítások. Az egyik közülük a Bartók ihlette Cantata profana. Ezt mellékletünkben is közzétesszük. Többségük a szobrász korábbi munkáinak felújított változata. A Menekülő csirke eredetije például 1960-ban készült. A régi Kolozsvári Puskás Sándor-alkotások közül különben a következő hónapokban biztos sokfelé népszerűsíti majd a média azt a szobrot, amelyet a művész 1957-ben mintázott. Arany János egész alakos gipszmása a költő nagyszalontai emléktárgyai közé került a Csonka toronyban levő múzeumba a nagy barát, Petőfi Sándor ugyancsak Puskás alkotta szobrával együtt.
A 2016-os keltezésű vörösréz munkák közül a Szarvas, a Galambos, a Kakasos, a Bivalybikás, a Berbécses, a Muflonos, a Bivalyos dísztálat is megörökítette a fotó. Tombak mű a Baglyos, a Bivalyos dísztál és a Kukorékos, a kiskakas, illetve a Mátyás-holló, amely szintén jellegzetes motívum a Kolozsvári Puskás Sándor -életműben. Az ötvös 700 éves szülővárosának is szép vörösréz emléket állított. Az említett ötvösmunkák a fénykép tanúsága szerint mind ott sorakoznak a művész műterem-otthonának a falán és a heverőn. Előtérben a szobrász és szeretett kisunokája. Jó egészséget kívánunk nekik! Remélhetőleg hasonlóan beszédes felvételeket mutathatunk be róluk jövőre is, amikor Puskás Sándor megünnepli majd a 90. születésnapját is.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 3.
Búcsú Haller József festőművésztől
Ha a szó válságba kerül, mert nem képes pontosan kifejezni, amit közölni szeretnénk, a művészet mindig kisegíthet. A művészetek személyes hangvételű, öntörvényű képviselői azt is érzékeltetni tudják, sőt azt fogalmazzák meg leginkább, amit szóban elmondani nem lehet. Az érzelmek, lelkiállapotok, szellemi üzenetek ilyen egyéni hangú, sajátos világlátással és értékes gondolatokkal telített, nagy műveltségű egyénisége volt Haller József, akitől – keresve a megrendülés illő igéit – most búcsúznunk kell. Olyan igaz művész, akinek mindig volt megszívlelendő üzenete, és ezt olyan nagyszerű, egyedi látványba tudta önteni, hogy azzal nemcsak a műélvezet örömét továbbította embertársainak, de a belső megtisztulás, az önvizsgálat igényét is elindította bennünk. Sokoldalú, mindegyre megújulni képes alkotó volt: egyetemi végzettsége szerint szobrász, de valójában grafikus, festő, díszlet- és bábtervező, könyvillusztrátor. Ahogy ő mondta nemegyszer magáról, képzőművész, aki rajzol. Igen, a rajz volt mindene már kisgyermekkorától. A rajzolás izgalma, a papír fehérsége kínálta kihívás, amely annyira lázba tudta hozni, az alkotásnak, a teremtésnek az a kivételes pillanata, amikor már csak ketten maradtak: a papír és ő, és meghúzhatta az első vonalat, amely aztán töprengést kiváltó, bámulatos fekete-fehér metaforává, tömör kompozícióvá kerekedett. „A rajz nálam magánügy, olyan, mint a szerelem, nem tartozik másra” – vallotta egy interjúban. Hogyne tartozott volna! Grafikáinak számtalan híve van itthon és külföldön is sokfelé. Festményeinek is természetesen, sokan úgy tartják, hogy ő volt mifelénk a pasztellek egyik legavatottabb mestere.
Döbbenetes, hogy múlt időben kell beszélnünk. Haller József hosszú évtizedeken át az alkotó energiák fiatalító erejét példázta Marosvásárhelyen. A város kulturális életének egyik olyan örökmozgó, tevékeny jelesét tisztelhettük személyében, aki példás igényességgel folyamatosan dolgozott, és gyakran vállalta a megmérettetést, szívesen mutatta be friss alkotói termését egyéni és csoportos kiállításokon. Gazdag, magas színvonalú életművet hozott létre közel hat évtizedes pályája során. Úgy, hogy műtermében szinte mindig megcsodálhattunk egy újabb tárlatra kész anyagot. A hirtelen jött és súlyosbodó betegség megakadályozta, hogy a január 24-re, 82. születésnapjára tervezett kiállítását megnyissuk a Bernády Házban. A március 24-i megnyitón sajnos személyesen már nem lehet jelen. Becses hagyatéka azonban megmarad, és nem csak a helyi értéktár kincseként tarthatjuk elevenen a köztudatban. Országos és távolabbi kitekintésben is joggal érdemel figyelmet. Művészetének „maisága és időtlensége, képeinek klasszikus szépsége, mediterrán harmóniája, vonalainak az eleganciája”, tónusainak pasztell érzékenysége egyaránt ezt indokolja.
Őt magát engedjük égi útjára, sok kedves barát várhatja ott fent. Vajon ennek az ottlétnek a képe lebeghetett lelki szemei előtt akkor, amikor több mint két évtizeddel ezelőtt így fogalmazott öninterjújában? „Itt állok... tehetek másként? És nézek persze. Kinézek talán egy ablakon, és várom, hogy a képbe belépjen egy vonal, amit érdemes meghúzni. Még ma. Esetleg holnap.” Mindörökké immár, tegyük hozzá. És csend lesz, végtelen csend, amit ő saját bevallása szerint annyira szeretett.
Legyen békés a pihenésed, Jóska!
NAGY MIKLÓS KUND
Haller József (Szatmárnémeti, 1935. január 24. – Marosvásárhely, 2017.március 2.)
Népújság (Marosvásárhely)
Ha a szó válságba kerül, mert nem képes pontosan kifejezni, amit közölni szeretnénk, a művészet mindig kisegíthet. A művészetek személyes hangvételű, öntörvényű képviselői azt is érzékeltetni tudják, sőt azt fogalmazzák meg leginkább, amit szóban elmondani nem lehet. Az érzelmek, lelkiállapotok, szellemi üzenetek ilyen egyéni hangú, sajátos világlátással és értékes gondolatokkal telített, nagy műveltségű egyénisége volt Haller József, akitől – keresve a megrendülés illő igéit – most búcsúznunk kell. Olyan igaz művész, akinek mindig volt megszívlelendő üzenete, és ezt olyan nagyszerű, egyedi látványba tudta önteni, hogy azzal nemcsak a műélvezet örömét továbbította embertársainak, de a belső megtisztulás, az önvizsgálat igényét is elindította bennünk. Sokoldalú, mindegyre megújulni képes alkotó volt: egyetemi végzettsége szerint szobrász, de valójában grafikus, festő, díszlet- és bábtervező, könyvillusztrátor. Ahogy ő mondta nemegyszer magáról, képzőművész, aki rajzol. Igen, a rajz volt mindene már kisgyermekkorától. A rajzolás izgalma, a papír fehérsége kínálta kihívás, amely annyira lázba tudta hozni, az alkotásnak, a teremtésnek az a kivételes pillanata, amikor már csak ketten maradtak: a papír és ő, és meghúzhatta az első vonalat, amely aztán töprengést kiváltó, bámulatos fekete-fehér metaforává, tömör kompozícióvá kerekedett. „A rajz nálam magánügy, olyan, mint a szerelem, nem tartozik másra” – vallotta egy interjúban. Hogyne tartozott volna! Grafikáinak számtalan híve van itthon és külföldön is sokfelé. Festményeinek is természetesen, sokan úgy tartják, hogy ő volt mifelénk a pasztellek egyik legavatottabb mestere.
Döbbenetes, hogy múlt időben kell beszélnünk. Haller József hosszú évtizedeken át az alkotó energiák fiatalító erejét példázta Marosvásárhelyen. A város kulturális életének egyik olyan örökmozgó, tevékeny jelesét tisztelhettük személyében, aki példás igényességgel folyamatosan dolgozott, és gyakran vállalta a megmérettetést, szívesen mutatta be friss alkotói termését egyéni és csoportos kiállításokon. Gazdag, magas színvonalú életművet hozott létre közel hat évtizedes pályája során. Úgy, hogy műtermében szinte mindig megcsodálhattunk egy újabb tárlatra kész anyagot. A hirtelen jött és súlyosbodó betegség megakadályozta, hogy a január 24-re, 82. születésnapjára tervezett kiállítását megnyissuk a Bernády Házban. A március 24-i megnyitón sajnos személyesen már nem lehet jelen. Becses hagyatéka azonban megmarad, és nem csak a helyi értéktár kincseként tarthatjuk elevenen a köztudatban. Országos és távolabbi kitekintésben is joggal érdemel figyelmet. Művészetének „maisága és időtlensége, képeinek klasszikus szépsége, mediterrán harmóniája, vonalainak az eleganciája”, tónusainak pasztell érzékenysége egyaránt ezt indokolja.
Őt magát engedjük égi útjára, sok kedves barát várhatja ott fent. Vajon ennek az ottlétnek a képe lebeghetett lelki szemei előtt akkor, amikor több mint két évtizeddel ezelőtt így fogalmazott öninterjújában? „Itt állok... tehetek másként? És nézek persze. Kinézek talán egy ablakon, és várom, hogy a képbe belépjen egy vonal, amit érdemes meghúzni. Még ma. Esetleg holnap.” Mindörökké immár, tegyük hozzá. És csend lesz, végtelen csend, amit ő saját bevallása szerint annyira szeretett.
Legyen békés a pihenésed, Jóska!
NAGY MIKLÓS KUND
Haller József (Szatmárnémeti, 1935. január 24. – Marosvásárhely, 2017.március 2.)
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 11.
„Színekben élem álmaim”
Félszáz éve, 1967-ben nyílt meg Kedei Zoltán első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában
A következetes munka, a kitartás, az elhivatottság hajtóereje minden időben célhoz vezeti az alkotót. Nem volt ez másként Kedei Zoltán festőművész életében sem. A társadalmi nehézségek ellenére („Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat”) a szemmagasságban lobogó célt („csak azért is festő leszek”) sosem téveszti szem elől. Lendület, törekvés a csúcsra, melynek elérése után újabb meghódítandó csúcs sejlik fel: mindez a mai napig jellemzi a művészt. Fiatal festőként Miklóssy Gábor barátságát élvezi, gyakran utazik fel Kolozsvárra, hogy ott órák hosszat hallgassa a Mestert. Közben dolgozik, egyre csak dolgozik. A napi nyolcórai kenyérkereseti, hivatalnoki robotmunka és a családi kötelezettségek mellett nem múlhat el egyetlen nap sem ecsethasználat nélkül. Késő éjszakába nyúlik az alkotás folyamata. Belülről égeti, hisz gyermekkora óta magában hordozza a festészet iránti szenvedélyt. Éli és érzi a színeket, kapcsolatot teremt velük, perel, segítségül hívja őket. „A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel vérmérsékletemnek..., a kék nyugodt... transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt..., a barna belső szépségével áraszt meleget...”, a krapplakk, a sárga, a fehér, a fekete... Valamennyit „megszólítja” Kedei Zoltán, kedves ismerősként beszél róluk. Egyetlen színt nem kedvel: „általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben, hamis a fényük... Szürke szamár minden kapualjban”. (Nem is csodálkozunk ezen, az adott politikai, totalitárius hatalmi kontextusra gondolva.)
1967 januárjában szembesülhetett először közönségével. A művész életében mérföldkőnek számító esemény kapcsán gyűltünk a minap össze a Vár-lak műteremben. Ismerős, rokon, barát érkezik tiszteletét tenni. Mindannyian örvendünk, hogy ötven év távlatából együtt eleveníthetjük fel a kiállítást. Kilyén Ilka színművésznő a művész lírai gondolatait tolmácsolja, Székely Szabó Zoltán a 2004-ben megjelent Kedei Zoltán-kismonográfia bemutatása és a Bernády Házban tartott születésnapi, kettős ünnepség kapcsán Nagy Mikós Kund írását eleveníti fel. A színekről a művész tollából származó gondolatokat magam tolmácsolom. Művészettörténeti vonatkozásban is módfelett értékes gondolatok, festőművészi ‘színvallás’.
Nagy Miklós Kund, a monográfia szerzője, Kedei művészetének kiváló ismerője egy korábbi írását idézi: „Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!... Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban”.
Szól a művész is, köszönetet mond Bölöni Domokosnak, a vár-laki összejövetelek szervezőjének, a találkozó ötletgazdájának.
„A művészet: kinek pénz, kinek szerelem. Az utóbbit választom... – vallja aztán. – Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem... Letörlöm orcámról a szégyen pírját... Vár-lakom ablakán beragyog a fény... Festeni, festeni, festeni... Fény!”
Az 1967-es kiállításról fotók tanúskodnak. Mestere, Olariu György nyitotta meg, mellette a képen a város nagy festője, Bordi András. Mára anekdotikus színezetet kap az akkori durva ukáz: a tárlat plakátját csak akkor lehet kinyomtatni és használni, ha nincs zöld szín benne – kötötte ki a cenzúra.
A művész grafolírával, az alkalomból született új grafikai kollázs alkotása sokszorosított példányaival ajándékozza meg a vendégeket, rajta két feldolgozott fotóval a kiállításról – egyiken Molter Károly író is látható –, és helyet kap ott az első olaj önarckép is.
Tervei szerint ilyen grafolírai, grafikai kollázs alkotásokat készít tollforgató barátairól. Belőlük több is elkészült már, jelzésértékűek, „kopjafákként” világolnak . „Talán kötet lesz belőle” – mondja Kedei Zoltán.
Jó hangulatú, méltó ünnepléssel, színek és formák bűvöletében tölthettünk el bő két órát a Vár-lakban.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)
Félszáz éve, 1967-ben nyílt meg Kedei Zoltán első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában
A következetes munka, a kitartás, az elhivatottság hajtóereje minden időben célhoz vezeti az alkotót. Nem volt ez másként Kedei Zoltán festőművész életében sem. A társadalmi nehézségek ellenére („Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat”) a szemmagasságban lobogó célt („csak azért is festő leszek”) sosem téveszti szem elől. Lendület, törekvés a csúcsra, melynek elérése után újabb meghódítandó csúcs sejlik fel: mindez a mai napig jellemzi a művészt. Fiatal festőként Miklóssy Gábor barátságát élvezi, gyakran utazik fel Kolozsvárra, hogy ott órák hosszat hallgassa a Mestert. Közben dolgozik, egyre csak dolgozik. A napi nyolcórai kenyérkereseti, hivatalnoki robotmunka és a családi kötelezettségek mellett nem múlhat el egyetlen nap sem ecsethasználat nélkül. Késő éjszakába nyúlik az alkotás folyamata. Belülről égeti, hisz gyermekkora óta magában hordozza a festészet iránti szenvedélyt. Éli és érzi a színeket, kapcsolatot teremt velük, perel, segítségül hívja őket. „A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel vérmérsékletemnek..., a kék nyugodt... transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt..., a barna belső szépségével áraszt meleget...”, a krapplakk, a sárga, a fehér, a fekete... Valamennyit „megszólítja” Kedei Zoltán, kedves ismerősként beszél róluk. Egyetlen színt nem kedvel: „általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben, hamis a fényük... Szürke szamár minden kapualjban”. (Nem is csodálkozunk ezen, az adott politikai, totalitárius hatalmi kontextusra gondolva.)
1967 januárjában szembesülhetett először közönségével. A művész életében mérföldkőnek számító esemény kapcsán gyűltünk a minap össze a Vár-lak műteremben. Ismerős, rokon, barát érkezik tiszteletét tenni. Mindannyian örvendünk, hogy ötven év távlatából együtt eleveníthetjük fel a kiállítást. Kilyén Ilka színművésznő a művész lírai gondolatait tolmácsolja, Székely Szabó Zoltán a 2004-ben megjelent Kedei Zoltán-kismonográfia bemutatása és a Bernády Házban tartott születésnapi, kettős ünnepség kapcsán Nagy Mikós Kund írását eleveníti fel. A színekről a művész tollából származó gondolatokat magam tolmácsolom. Művészettörténeti vonatkozásban is módfelett értékes gondolatok, festőművészi ‘színvallás’.
Nagy Miklós Kund, a monográfia szerzője, Kedei művészetének kiváló ismerője egy korábbi írását idézi: „Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!... Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban”.
Szól a művész is, köszönetet mond Bölöni Domokosnak, a vár-laki összejövetelek szervezőjének, a találkozó ötletgazdájának.
„A művészet: kinek pénz, kinek szerelem. Az utóbbit választom... – vallja aztán. – Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem... Letörlöm orcámról a szégyen pírját... Vár-lakom ablakán beragyog a fény... Festeni, festeni, festeni... Fény!”
Az 1967-es kiállításról fotók tanúskodnak. Mestere, Olariu György nyitotta meg, mellette a képen a város nagy festője, Bordi András. Mára anekdotikus színezetet kap az akkori durva ukáz: a tárlat plakátját csak akkor lehet kinyomtatni és használni, ha nincs zöld szín benne – kötötte ki a cenzúra.
A művész grafolírával, az alkalomból született új grafikai kollázs alkotása sokszorosított példányaival ajándékozza meg a vendégeket, rajta két feldolgozott fotóval a kiállításról – egyiken Molter Károly író is látható –, és helyet kap ott az első olaj önarckép is.
Tervei szerint ilyen grafolírai, grafikai kollázs alkotásokat készít tollforgató barátairól. Belőlük több is elkészült már, jelzésértékűek, „kopjafákként” világolnak . „Talán kötet lesz belőle” – mondja Kedei Zoltán.
Jó hangulatú, méltó ünnepléssel, színek és formák bűvöletében tölthettünk el bő két órát a Vár-lakban.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 1.
Főszerepben Kovács András Ferenc
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 1.
Óvom a szót, a hazulról hozottat”
Beszélgetés Bálint Márta Kossuth-díjas színművésszel
Legutóbb 2016 decemberében tapsolhattunk szülővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori népszerű művésznőjének. A Marina Vlady életrajzi regényéből készült monodrámát adta elő nagy sikerrel. 1988-tól él, dolgozik Budapesten. Az idei március 15-én „az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként” Kossuth-díjat vehetett át az Országházban. Kitüntetése után pár nappal tudtunk sort keríteni az interjúra.
– Ilyenkor akarva-akaratlanul közhelyek jutnak az ember eszébe. Én is gratulációval kezdem, és nem hagyom ki a szokásos kérdést: milyen érzés volt a meghatározó, amikor értesült a díjról?
– Nagy meglepetés volt, és a díj átvétele óta az öröm dominál. Egyúttal visszaigazolás is ez a díj, de egyelőre csak örömet érzek. Hogy miért visszaigazolás? Azért, mert a pályám két részre oszlik. Lehet, már hallotta valamikor tőlem, hogy egészen fiatal színésznő voltam, amikor az ifjabb Dumas gondolata, miszerint „a színház olyan, mint a szerelem, jó kedély, erő, egészség, fiatalság kell hozzá”, szinte az ars poeticámmá vált. Annyira szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, hogy nekem a színjátszás tényleg olyan, mint a szerelem. Szeszélyes is. Szárnyakat tud adni, felemel, forrón dédelget, de mélybe is taszíthat. Megsebez. Ez a kettősség jellemzi az én pályámat is. Odahaza két évtizeden át szolgáltam Tháliát. Pályakezdőként Szatmáron, az Északi Színháznál kezdtem húsz és fél évesen, ahol nagy szeretettel fogadtak, megbecsültek és foglalkoztattak. Nekem akkor ez természetesnek tűnt, azt hittem, ez a pálya ilyen. Vásárhelyre kerülve is ringatott a színház. Erdélyben tehát húsz éven keresztül megbecsült színésznő voltam, csodálatos feladatokkal halmozott el mindkét színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti is. Magyarországon viszont sokáig az útkeresés jutott nekem, ezért beszélek kettősségről.
– Erre még hosszasabban kitérhetünk a beszélgetés folyamán, de ha már szóba hozta a kettősséget, a díjazása kapcsán egy másfajta kettősség gondolata is felmerült bennem. Kérem, ne értsen félre, örülök a rendkívüli elismerésnek, és biztos még nagyon sokan így éreznek Erdély-szerte. De tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő, ott dolgozó színészt se tüntettek ki Kossuth-díjjal. El kell jönni otthonról ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érhesse a színészembert?
– Érdekes, amit mond, meg is fordult bennem hirtelen, hogy az első erdélyi színésznő vagyok, aki ezt a díjat megkapta, noha több erdélyi kollégám is részesült már rangos magyarországi elismerésben, és erdélyi költők, írók is kaptak Kossuth-díjat. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy bár a kitüntetés személy szerint nekem szól, egyben az erdélyi színjátszás elismerése is. Hiszen ott nőttem föl, a színjátszás ábécéjét ott sajátítottam el, Erdélyben ismert és szeretett meg a közönség. Hogy el kell-e jönni ahhoz, hogy ilyen díjjal is elismerjenek? Teljes bizonyossággal erre nem tudok felelni, viszont tény, hogy Magyarországon nagyon sok küzdelmen mentem keresztül. De mindig kész voltam vállalni a vívódást, az útkeresést. És most ezeket a küzdelmes magyarországi éveimet is megkoronázza a Kossuth-díj. Bennem egy percre se fordult meg a gondolat, hogy a munkámért, amit annyira szeretek, díjat kaphatnék. Csináltam, mert a mai napig szenvedélyem a hivatásom. Ez a rangos elismerés megerősít abban, hogy megéri küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában. És ha a szerelemhez hasonlítottam a színjátszást, akkor azt mondom, ez a díj számomra egy életen át tartó szerelem beteljesülése.
– A fiatalosságot, a belső energiák mozgósítását a feladatok is biztosíthatják. Gyakori manapság, hogy a színházak időnap előtt megválnak a korban előrehaladottabb művészeiktől, annak ellenére, hogy ők még sok örömet szerezhetnének a nézőknek. Ön elébe ment a feladatoknak, saját magának teremtett szereplési lehetőségeket.
– Két évig voltam Budapesten a Nemzeti Színház tagja, ami nem volt örömteli időszak. Magam vállaltam, hogy ezt abbahagyom. Nem főszerepekre vágytam, de arra se, hogy abban, amit csinálok, ne legyen semmi örömöm. Ha este bemész a színházadba, fellépsz a színpadra, és nincs egy mondatod, amivel valamit ténylegesen közölsz, ha csak ez adatik meg neked, azt nem érdemes csinálnod. Valamikor kissé nagyképűen én is hangoztattam, hogy nincs nagy szerep és kis szerep, csak rossz színész. Ez nem igaz! Igenis van kis szerep és nagy szerep, és van kis szerep is, amiben örömödet leled, de ha sorozatosan olyan feladatokat osztanak rád, hogy a tömegben álldogálsz, bármilyen képességed, tehetséged lehet, az abból nem fog kiderülni. Az öröm nélküli színjátszásnak pedig nincs értelme. Változtattam tehát, de nem tudtam, mit vállalok magamra.
– A sok főszerepet és szép sikert halmozó két otthoni évtized nem számított, amikor átjött Budapestre?
– Nem. De ez egyébként is olyan pálya, hogy az, amit tegnap csinált az ember, már nem számít. Tudtam, hogy mögöttem van egy csomó minden, mégis elölről kell kezdeni. Az új feladat új kihívás is, amit lehet, hogy nem oldasz meg olyan szinten, mint az azelőttit. Nem lehet abból élni, hogy mi van mögöttem.
– Új helyzet volt, hogy megválik a Nemzetitől, és önmagában bízva, egészen másba kezd, mint amihez azelőtt hozzászokott. Hosszabb idő után visszatekintve, hogy gondolja, nem hiányzott önnek a közös játék öröme?
– Dehogynem. Nem volt egyszerű önmagamra lelnem. Amikor megváltam a Nemzeti Színháztól, még nem sejtettem, hogy Budapesten nem tudok megkapaszkodni. Vidékre többfelé hívtak, de a gyerekem nyolcéves volt, a férjem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban orvosként dolgozott. Hogy mehettem volna vidékre?! A családot választottam, arra gondolva, hogy azért Budapesten is sikerülhetnek a dolgok. Eszembe jut a költő Székely János gondolata, magamra vonatkoztatva is érvényes: olyan természetű ember vagyok, hogy ha valahol nem kellettem, szótlanul odébbálltam. Néhány felkérésem azért volt, játszottam több színházban, a Katona Józsefben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Művész Színházban, és másfelé is hívtak. Igazi öröm a Dominó Színházban ért, ahol Strindberg Júlia kisasszonyának a címszerepére kértek fel. Nagyszerű előadás lett belőle, az alakításomnak is igen kedvező visszhangja volt. „Tehetséget jó felfedezni” – írta az egyik kritikus. De nem volt szerencsém, kilenc előadás után ez a magánszínház csődbe ment. Aztán mégis megsegített a Fennvaló, elindított azon az új úton, amely a sikerhez vezetett. Bécsből kértek fel egy egyéni estre. Nem akartam elvállalni, mert addig ilyet sohasem csináltam. Gergő fiam hallotta a telefonbeszélgetést, és kérte, hogy egy papírra írjam le az előadással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amikor átolvasta, mint egy felnőtt kijelentette, hogy az érvek erősebbek, meg kell csinálni. Igazat adtam neki, és akkor állítottam össze az első egyéni estemet Újkori fohász címen. Olyan sikere volt Bécsben, hogy egy ott élő 56-os magyar asszony valósággal a mecénásommá vált. Akkoriban nagyon sokat jártam a határon túli magyarlakta területekre, folyamatosan kaptam az előadandó anyagot, és 1999-ig páholyból néztem a magyarországi kulturális életet, mert elfoglaltságom volt, és jártam Európát. De a mecénás hölgy 99-ben elhunyt, az addigi csodálatos lehetőség megszűnt. A folytatás már sokkal nehezebb volt. Megint kezdődhetett a küzdelem.
– Kivel? Mivel? Önmagával?
– Magammal is, de leginkább a helyzettel. Akkorra ezt az utat már megszerettem. Verses estjeim voltak, Kosztolányi-, Áprily-, Lénárd Sándor-est. A Kosztolányi-műsorban egy német művésszel szerepeltem, én magyarul mondtam a verseket, ő németül. Nem én választottam a költeményeket, az estek anyagát készen kaptam. Úgy éreztem, hogy a sorozatot folytatnom kellene, de itt következett a neheze. Ki kellett találni, kit, mit válasszak. Nagyon bonyolult ez az egész, nem olyasmi, ami a színész dolga lenne. Egy produkcióhoz anyagi támogatás kell, pályázatot írsz, azt elutasítják, aztán próbálkozol másfele, helyet keresel, rendezőt keresel, mindez erőt, energiát fogyaszt, ideget rombol. Miközben az is bőven elég volna, hogy az anyagot kiválaszd, átgondold, összeállítsd, illő keretbe helyezd. Mégis nagyon megszerettem az egyéni esteket. Nem azt mondom, hogy nem hiányzott a csapatmunka, illetve az, amit az ember a színházban megkap, vagyis hogy semmi másra, csak a szerepedre kell koncentrálnod. Itt még a fellépőruhámat is magam vasalom, és utazom egyik helyről a másikra. Akár Dérynének is érezhettem volna magam. Csak nem ekhós szekéren, hanem kocsival jártam az országot, és járom a mai napig. A pályám pedig kiteljesedett és gazdagodott ezáltal. Mert hatalmas erőpróba egyedül kiállni a nézők elé. Összehasonlíthatatlan a csapatmunkával, ott a partnered kisegíthet, itt meg az se mindegy, hogy egy kötőszó miképpen hangzik el a szádból. Ha nem tudod a nézőt egymagad lekötni, ha nem vagy képes azzal a bizonyos láthatatlan fonallal egykettőre hozzá kapcsolódni, vesztettél. Ha egyedül állsz előtte, sokkal inkább megérzed, hogy magadra tudtad-e hangolni vagy sem. Ez a fajta megméretkezés végül is annyi örömet adott, hogy most már azt mondom, rátaláltam az igazi utamra. Nyilván egy különleges nagyszínpadi felkérésre bizonyára igent mondanék, persze csak miután megtudtam, hogy ki a rendező, kik lesznek a partnereim. Erre már sokkal jobban odafigyelnék, mint évtizedekkel ezelőtt.
– Feltételezem, hogy különleges elégtétellel olvashatta díjazása indoklásában azt a részt, amely szerint „mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pálya” az öné.
– Igen, mindig arra törekedtem, hogy mindenből, amit csinálok, kiérződjék az igényesség. Akár csapatban, akár egyénileg játszom, igyekszem értéket teremteni. És jólesett, hogy ezt a törekvésemet észrevették. Az is nagy elégtétel volt, amikor azt írta valaki, hogy az egyszemélyes színházammal műfajt teremtettem Magyarországon. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és a Magyar Örökség díjamat is ennek köszönhetem. Mindez visszaigazolja, hogy a munkám és az, amit kemény küzdelmek árán a magyar kultúra szolgálatában létrehoztam, minőséget jelent.
– Ebben az egyszemélyes színházban a megszólaltatott költők a játszótársak?
– Költők és más tollforgatók. A Szegény Sudár Anna, a Jókai Anna regényéből készült monodráma már színház. Vagy A megszakított repülés, a Marina Vlady életrajzi regényéből dramatizált színpadi változat szintén nem költői mű, de lesz még olyan estem, ahol a költők kerülnek előtérbe. Ahogy korábban Székely János és Kenéz Ferenc lírájával is történt.
– Most, beszélgetésünk idején, még az öröm napjait éli. Az ünneplés a későbbiekben csitulni fog. Fájdalmak maradtak?
– Nem. Azokon szeretek túllépni. Ha voltak is a múltban, ez a díj feledteti azokat. Az elején említettem, hogy az ember úgy van a színházzal, mint a szerelemmel, az pedig meg tud sebezni. Sok erdélyi kollégámmal ellentétben én azt is mindig felvállaltam, hogy lent vagyok. Hogy nem vagyok a helyemen. Ez nyilván nem volt lélekemelő állapot, de mindig azon gondolkodtam, hogy tudom ezt a hasznomra fordítani. És büszke vagyok, hogy mindenféle segítség nélkül önmagam teremtettem meg mindazt, amit elértem. Egyedül. A nagyon elkeseredett kollégáimat is folyton biztattam, hogy találjanak ki maguknak valamit, amivel önmagukra találhatnak.
– Az otthoniakkal felhőtlen a kapcsolata?
– Nehezet kérdezett. Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Magánügy, de most elmondom, hogy ebben benne van az is, hogy majdnem válni akartam a férjemtől, amikor kierőszakolta, hogy áttelepedjünk. Ez a díj neki is rendkívüli elégtétel, mert szenvedett attól, hogy engem úgymond átrángatott Magyarországra. Nem akartam otthagyni Vásárhelyt, és most is vallom, hogy a szülőföldön van feladatunk. Nincs erkölcsi alapom ilyesmit mondani, hiszen Budapesten élek, de tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról. Lélekben most is ott vagyok, elszakíthatatlan a kötődésem a szülőföldhöz. És lelkem mélyén néha vártam, hogy hátha hívnak, gyere haza, Márta, vagy gyere egy szerepre! Főleg, amikor a gyerekem már nagyobbacska volt, megtehettem volna. Amikor a Székely János-estemet Vásárhelyen adtam elő, Jászberényi Emese készített velem egy interjút, és megkérdezte, hogy nem hívtak-e az egykori színházamhoz. Ez akkor szíven ütött, és ez az érzés mindmáig megmaradt. Az otthon üzenete mindig felkavar. A napokban felhívott két néző Szatmárról. Valahogy megszerezték a telefonszámomat, és gratuláltak az elismeréshez. Negyvennyolc éve kerültem oda, az volt az első társulatom, három évig játszottam ott, és mégis emlékeznek rám és örülnek a sikeremnek. Pedig nagyon hosszú idő ez egy ember életében. Gondolhatja, mennyire megörvendtem a gesztusnak.
– A Kossuth-díj újabb lendületet adhat a továbbiakra, mert gondolom, a mostani kitüntetést nem tekinti pályalezárónak.
– Dehogy! Igaz, hogy nem ifjan ért ez a nagy megtiszteltetés, de még mindig időben. Mondtam már, tele vagyok lobogással, tervekkel. Ösztönző a díj. Nagyon sok mindent szeretnék még csinálni. Marosvásárhelyen a legsötétebb diktatúra idején voltam színész, és ott a pályatársaimmal együtt küldetést teljesítettünk a magyar nyelv, a magyar színház és kultúra ápolásáért, fennmaradásáért. Ma is azt szolgálják az ottani magyar színészek. Én ugyanebben a szellemben folytattam itt, az anyaországban a tevékenységem. Magyari Lajos mondja gyönyörűen, hogy „óvom a szót, a hazulról hozottat”. Én is ezt teszem változatlanul.
– Kívánom, hogy még sokáig tehesse!
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Bálint Márta Kossuth-díjas színművésszel
Legutóbb 2016 decemberében tapsolhattunk szülővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori népszerű művésznőjének. A Marina Vlady életrajzi regényéből készült monodrámát adta elő nagy sikerrel. 1988-tól él, dolgozik Budapesten. Az idei március 15-én „az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként” Kossuth-díjat vehetett át az Országházban. Kitüntetése után pár nappal tudtunk sort keríteni az interjúra.
– Ilyenkor akarva-akaratlanul közhelyek jutnak az ember eszébe. Én is gratulációval kezdem, és nem hagyom ki a szokásos kérdést: milyen érzés volt a meghatározó, amikor értesült a díjról?
– Nagy meglepetés volt, és a díj átvétele óta az öröm dominál. Egyúttal visszaigazolás is ez a díj, de egyelőre csak örömet érzek. Hogy miért visszaigazolás? Azért, mert a pályám két részre oszlik. Lehet, már hallotta valamikor tőlem, hogy egészen fiatal színésznő voltam, amikor az ifjabb Dumas gondolata, miszerint „a színház olyan, mint a szerelem, jó kedély, erő, egészség, fiatalság kell hozzá”, szinte az ars poeticámmá vált. Annyira szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, hogy nekem a színjátszás tényleg olyan, mint a szerelem. Szeszélyes is. Szárnyakat tud adni, felemel, forrón dédelget, de mélybe is taszíthat. Megsebez. Ez a kettősség jellemzi az én pályámat is. Odahaza két évtizeden át szolgáltam Tháliát. Pályakezdőként Szatmáron, az Északi Színháznál kezdtem húsz és fél évesen, ahol nagy szeretettel fogadtak, megbecsültek és foglalkoztattak. Nekem akkor ez természetesnek tűnt, azt hittem, ez a pálya ilyen. Vásárhelyre kerülve is ringatott a színház. Erdélyben tehát húsz éven keresztül megbecsült színésznő voltam, csodálatos feladatokkal halmozott el mindkét színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti is. Magyarországon viszont sokáig az útkeresés jutott nekem, ezért beszélek kettősségről.
– Erre még hosszasabban kitérhetünk a beszélgetés folyamán, de ha már szóba hozta a kettősséget, a díjazása kapcsán egy másfajta kettősség gondolata is felmerült bennem. Kérem, ne értsen félre, örülök a rendkívüli elismerésnek, és biztos még nagyon sokan így éreznek Erdély-szerte. De tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő, ott dolgozó színészt se tüntettek ki Kossuth-díjjal. El kell jönni otthonról ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érhesse a színészembert?
– Érdekes, amit mond, meg is fordult bennem hirtelen, hogy az első erdélyi színésznő vagyok, aki ezt a díjat megkapta, noha több erdélyi kollégám is részesült már rangos magyarországi elismerésben, és erdélyi költők, írók is kaptak Kossuth-díjat. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy bár a kitüntetés személy szerint nekem szól, egyben az erdélyi színjátszás elismerése is. Hiszen ott nőttem föl, a színjátszás ábécéjét ott sajátítottam el, Erdélyben ismert és szeretett meg a közönség. Hogy el kell-e jönni ahhoz, hogy ilyen díjjal is elismerjenek? Teljes bizonyossággal erre nem tudok felelni, viszont tény, hogy Magyarországon nagyon sok küzdelmen mentem keresztül. De mindig kész voltam vállalni a vívódást, az útkeresést. És most ezeket a küzdelmes magyarországi éveimet is megkoronázza a Kossuth-díj. Bennem egy percre se fordult meg a gondolat, hogy a munkámért, amit annyira szeretek, díjat kaphatnék. Csináltam, mert a mai napig szenvedélyem a hivatásom. Ez a rangos elismerés megerősít abban, hogy megéri küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában. És ha a szerelemhez hasonlítottam a színjátszást, akkor azt mondom, ez a díj számomra egy életen át tartó szerelem beteljesülése.
– A fiatalosságot, a belső energiák mozgósítását a feladatok is biztosíthatják. Gyakori manapság, hogy a színházak időnap előtt megválnak a korban előrehaladottabb művészeiktől, annak ellenére, hogy ők még sok örömet szerezhetnének a nézőknek. Ön elébe ment a feladatoknak, saját magának teremtett szereplési lehetőségeket.
– Két évig voltam Budapesten a Nemzeti Színház tagja, ami nem volt örömteli időszak. Magam vállaltam, hogy ezt abbahagyom. Nem főszerepekre vágytam, de arra se, hogy abban, amit csinálok, ne legyen semmi örömöm. Ha este bemész a színházadba, fellépsz a színpadra, és nincs egy mondatod, amivel valamit ténylegesen közölsz, ha csak ez adatik meg neked, azt nem érdemes csinálnod. Valamikor kissé nagyképűen én is hangoztattam, hogy nincs nagy szerep és kis szerep, csak rossz színész. Ez nem igaz! Igenis van kis szerep és nagy szerep, és van kis szerep is, amiben örömödet leled, de ha sorozatosan olyan feladatokat osztanak rád, hogy a tömegben álldogálsz, bármilyen képességed, tehetséged lehet, az abból nem fog kiderülni. Az öröm nélküli színjátszásnak pedig nincs értelme. Változtattam tehát, de nem tudtam, mit vállalok magamra.
– A sok főszerepet és szép sikert halmozó két otthoni évtized nem számított, amikor átjött Budapestre?
– Nem. De ez egyébként is olyan pálya, hogy az, amit tegnap csinált az ember, már nem számít. Tudtam, hogy mögöttem van egy csomó minden, mégis elölről kell kezdeni. Az új feladat új kihívás is, amit lehet, hogy nem oldasz meg olyan szinten, mint az azelőttit. Nem lehet abból élni, hogy mi van mögöttem.
– Új helyzet volt, hogy megválik a Nemzetitől, és önmagában bízva, egészen másba kezd, mint amihez azelőtt hozzászokott. Hosszabb idő után visszatekintve, hogy gondolja, nem hiányzott önnek a közös játék öröme?
– Dehogynem. Nem volt egyszerű önmagamra lelnem. Amikor megváltam a Nemzeti Színháztól, még nem sejtettem, hogy Budapesten nem tudok megkapaszkodni. Vidékre többfelé hívtak, de a gyerekem nyolcéves volt, a férjem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban orvosként dolgozott. Hogy mehettem volna vidékre?! A családot választottam, arra gondolva, hogy azért Budapesten is sikerülhetnek a dolgok. Eszembe jut a költő Székely János gondolata, magamra vonatkoztatva is érvényes: olyan természetű ember vagyok, hogy ha valahol nem kellettem, szótlanul odébbálltam. Néhány felkérésem azért volt, játszottam több színházban, a Katona Józsefben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Művész Színházban, és másfelé is hívtak. Igazi öröm a Dominó Színházban ért, ahol Strindberg Júlia kisasszonyának a címszerepére kértek fel. Nagyszerű előadás lett belőle, az alakításomnak is igen kedvező visszhangja volt. „Tehetséget jó felfedezni” – írta az egyik kritikus. De nem volt szerencsém, kilenc előadás után ez a magánszínház csődbe ment. Aztán mégis megsegített a Fennvaló, elindított azon az új úton, amely a sikerhez vezetett. Bécsből kértek fel egy egyéni estre. Nem akartam elvállalni, mert addig ilyet sohasem csináltam. Gergő fiam hallotta a telefonbeszélgetést, és kérte, hogy egy papírra írjam le az előadással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amikor átolvasta, mint egy felnőtt kijelentette, hogy az érvek erősebbek, meg kell csinálni. Igazat adtam neki, és akkor állítottam össze az első egyéni estemet Újkori fohász címen. Olyan sikere volt Bécsben, hogy egy ott élő 56-os magyar asszony valósággal a mecénásommá vált. Akkoriban nagyon sokat jártam a határon túli magyarlakta területekre, folyamatosan kaptam az előadandó anyagot, és 1999-ig páholyból néztem a magyarországi kulturális életet, mert elfoglaltságom volt, és jártam Európát. De a mecénás hölgy 99-ben elhunyt, az addigi csodálatos lehetőség megszűnt. A folytatás már sokkal nehezebb volt. Megint kezdődhetett a küzdelem.
– Kivel? Mivel? Önmagával?
– Magammal is, de leginkább a helyzettel. Akkorra ezt az utat már megszerettem. Verses estjeim voltak, Kosztolányi-, Áprily-, Lénárd Sándor-est. A Kosztolányi-műsorban egy német művésszel szerepeltem, én magyarul mondtam a verseket, ő németül. Nem én választottam a költeményeket, az estek anyagát készen kaptam. Úgy éreztem, hogy a sorozatot folytatnom kellene, de itt következett a neheze. Ki kellett találni, kit, mit válasszak. Nagyon bonyolult ez az egész, nem olyasmi, ami a színész dolga lenne. Egy produkcióhoz anyagi támogatás kell, pályázatot írsz, azt elutasítják, aztán próbálkozol másfele, helyet keresel, rendezőt keresel, mindez erőt, energiát fogyaszt, ideget rombol. Miközben az is bőven elég volna, hogy az anyagot kiválaszd, átgondold, összeállítsd, illő keretbe helyezd. Mégis nagyon megszerettem az egyéni esteket. Nem azt mondom, hogy nem hiányzott a csapatmunka, illetve az, amit az ember a színházban megkap, vagyis hogy semmi másra, csak a szerepedre kell koncentrálnod. Itt még a fellépőruhámat is magam vasalom, és utazom egyik helyről a másikra. Akár Dérynének is érezhettem volna magam. Csak nem ekhós szekéren, hanem kocsival jártam az országot, és járom a mai napig. A pályám pedig kiteljesedett és gazdagodott ezáltal. Mert hatalmas erőpróba egyedül kiállni a nézők elé. Összehasonlíthatatlan a csapatmunkával, ott a partnered kisegíthet, itt meg az se mindegy, hogy egy kötőszó miképpen hangzik el a szádból. Ha nem tudod a nézőt egymagad lekötni, ha nem vagy képes azzal a bizonyos láthatatlan fonallal egykettőre hozzá kapcsolódni, vesztettél. Ha egyedül állsz előtte, sokkal inkább megérzed, hogy magadra tudtad-e hangolni vagy sem. Ez a fajta megméretkezés végül is annyi örömet adott, hogy most már azt mondom, rátaláltam az igazi utamra. Nyilván egy különleges nagyszínpadi felkérésre bizonyára igent mondanék, persze csak miután megtudtam, hogy ki a rendező, kik lesznek a partnereim. Erre már sokkal jobban odafigyelnék, mint évtizedekkel ezelőtt.
– Feltételezem, hogy különleges elégtétellel olvashatta díjazása indoklásában azt a részt, amely szerint „mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pálya” az öné.
– Igen, mindig arra törekedtem, hogy mindenből, amit csinálok, kiérződjék az igényesség. Akár csapatban, akár egyénileg játszom, igyekszem értéket teremteni. És jólesett, hogy ezt a törekvésemet észrevették. Az is nagy elégtétel volt, amikor azt írta valaki, hogy az egyszemélyes színházammal műfajt teremtettem Magyarországon. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és a Magyar Örökség díjamat is ennek köszönhetem. Mindez visszaigazolja, hogy a munkám és az, amit kemény küzdelmek árán a magyar kultúra szolgálatában létrehoztam, minőséget jelent.
– Ebben az egyszemélyes színházban a megszólaltatott költők a játszótársak?
– Költők és más tollforgatók. A Szegény Sudár Anna, a Jókai Anna regényéből készült monodráma már színház. Vagy A megszakított repülés, a Marina Vlady életrajzi regényéből dramatizált színpadi változat szintén nem költői mű, de lesz még olyan estem, ahol a költők kerülnek előtérbe. Ahogy korábban Székely János és Kenéz Ferenc lírájával is történt.
– Most, beszélgetésünk idején, még az öröm napjait éli. Az ünneplés a későbbiekben csitulni fog. Fájdalmak maradtak?
– Nem. Azokon szeretek túllépni. Ha voltak is a múltban, ez a díj feledteti azokat. Az elején említettem, hogy az ember úgy van a színházzal, mint a szerelemmel, az pedig meg tud sebezni. Sok erdélyi kollégámmal ellentétben én azt is mindig felvállaltam, hogy lent vagyok. Hogy nem vagyok a helyemen. Ez nyilván nem volt lélekemelő állapot, de mindig azon gondolkodtam, hogy tudom ezt a hasznomra fordítani. És büszke vagyok, hogy mindenféle segítség nélkül önmagam teremtettem meg mindazt, amit elértem. Egyedül. A nagyon elkeseredett kollégáimat is folyton biztattam, hogy találjanak ki maguknak valamit, amivel önmagukra találhatnak.
– Az otthoniakkal felhőtlen a kapcsolata?
– Nehezet kérdezett. Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Magánügy, de most elmondom, hogy ebben benne van az is, hogy majdnem válni akartam a férjemtől, amikor kierőszakolta, hogy áttelepedjünk. Ez a díj neki is rendkívüli elégtétel, mert szenvedett attól, hogy engem úgymond átrángatott Magyarországra. Nem akartam otthagyni Vásárhelyt, és most is vallom, hogy a szülőföldön van feladatunk. Nincs erkölcsi alapom ilyesmit mondani, hiszen Budapesten élek, de tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról. Lélekben most is ott vagyok, elszakíthatatlan a kötődésem a szülőföldhöz. És lelkem mélyén néha vártam, hogy hátha hívnak, gyere haza, Márta, vagy gyere egy szerepre! Főleg, amikor a gyerekem már nagyobbacska volt, megtehettem volna. Amikor a Székely János-estemet Vásárhelyen adtam elő, Jászberényi Emese készített velem egy interjút, és megkérdezte, hogy nem hívtak-e az egykori színházamhoz. Ez akkor szíven ütött, és ez az érzés mindmáig megmaradt. Az otthon üzenete mindig felkavar. A napokban felhívott két néző Szatmárról. Valahogy megszerezték a telefonszámomat, és gratuláltak az elismeréshez. Negyvennyolc éve kerültem oda, az volt az első társulatom, három évig játszottam ott, és mégis emlékeznek rám és örülnek a sikeremnek. Pedig nagyon hosszú idő ez egy ember életében. Gondolhatja, mennyire megörvendtem a gesztusnak.
– A Kossuth-díj újabb lendületet adhat a továbbiakra, mert gondolom, a mostani kitüntetést nem tekinti pályalezárónak.
– Dehogy! Igaz, hogy nem ifjan ért ez a nagy megtiszteltetés, de még mindig időben. Mondtam már, tele vagyok lobogással, tervekkel. Ösztönző a díj. Nagyon sok mindent szeretnék még csinálni. Marosvásárhelyen a legsötétebb diktatúra idején voltam színész, és ott a pályatársaimmal együtt küldetést teljesítettünk a magyar nyelv, a magyar színház és kultúra ápolásáért, fennmaradásáért. Ma is azt szolgálják az ottani magyar színészek. Én ugyanebben a szellemben folytattam itt, az anyaországban a tevékenységem. Magyari Lajos mondja gyönyörűen, hogy „óvom a szót, a hazulról hozottat”. Én is ezt teszem változatlanul.
– Kívánom, hogy még sokáig tehesse!
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 4.
EMKE-közgyűlés és díjkiosztó gála lesz szombaton
Az idei díjazottak listája
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlésére és díjkiosztó gálájára kerül sor április 8-án, szombaton délelőtt 11 órától, olvasható az egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A szokásostól eltérően, az idei esemény helyszíne a Bánffy Palota Tonitza-terme lesz (Főtér 30. sz.), derül ki a közleményből, az eseményen közreműködik a Görög Sisters zongoraduó (Szabadka, Szerbia).
A program délután 3 órától az EMKE díjak és díszoklevelek átadásával folytatódik. Közreműködik a Guttman Mihály Pedagóguskórus.
Délután fél 6-tól: könyvbemutató . A Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetet bemutatja a szerkesztő, Ábrám Zoltán, az ünnepelt jelenlétében. Társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület.
Este 7 órától a Görög Sisters zongoraduó hangversenye (Görög Enikő és Noémi). Helyszín: Gheorghe Dima Zeneakadémia Stúdióterme (Király / I. C. Brătianu u. 25. sz.). Műsoron: Franz Schubert: A-moll Allegro, ’Lebensstürme’ D.947 (négykezes); W. A. Mozart: C-dúr zongoraszonáta (négykezes), K. 521, I movement (Allegro); Franz Schubert: Andantino varie B-moll op.84, n° 1 (négykezes); Antonín Dvořák: Szláv tánc, E-moll (négykezes); Aleksandar Vujić: Szerb kóló (népi tánc két zongorára); Béla Bartók: 7 darab a Mikrokozmoszból BB120 (két zongorára); Maurice Ravel: La Valse (két zongorára).
EMKE-díjak 2017
Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész részére – több évtizedes önzetlen közösségi szolgálatáért, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége lélekmentő tevékenységének a megszervezéséért és működtetéséért.
Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató részére – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért.
Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr részére – a kultúra és civil kezdeményezések területén nyújtott szerteágazó tevékenységéért.
Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató részére – a nagyváradi gyermek- és ifjúsági táncházmozgalom több mint tizenöt éve tartó lelkes szervezéséért, irányításáért .
Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu részére – az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért.
Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter részére – aki közügynek és szívügyének tekinti a nyomdászatot, a szakmai utánpótlást, múltunk és jelenünk dokumentálását.
Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária részére – a hazai magyar könyvtárügy szolgálatában kifejtett érdekképviseleti, közösségépítő és szervezői tevékenységéért.
Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért.
Spectator-díj: Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért.
Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész részére – az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett, a hagyományokat a legmodernebb művészi törekvésekkel ötvöző, kiváló alkotómunkája elismerése képpen.
Tiszteletbeli tagság: Beder Tibor részére – a szervezet alelnökeként végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért és az erdélyi magyar – török történelmi kapcsolatok ápolásáért . Szabadság (Kolozsvár)
Az idei díjazottak listája
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlésére és díjkiosztó gálájára kerül sor április 8-án, szombaton délelőtt 11 órától, olvasható az egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A szokásostól eltérően, az idei esemény helyszíne a Bánffy Palota Tonitza-terme lesz (Főtér 30. sz.), derül ki a közleményből, az eseményen közreműködik a Görög Sisters zongoraduó (Szabadka, Szerbia).
A program délután 3 órától az EMKE díjak és díszoklevelek átadásával folytatódik. Közreműködik a Guttman Mihály Pedagóguskórus.
Délután fél 6-tól: könyvbemutató . A Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetet bemutatja a szerkesztő, Ábrám Zoltán, az ünnepelt jelenlétében. Társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület.
Este 7 órától a Görög Sisters zongoraduó hangversenye (Görög Enikő és Noémi). Helyszín: Gheorghe Dima Zeneakadémia Stúdióterme (Király / I. C. Brătianu u. 25. sz.). Műsoron: Franz Schubert: A-moll Allegro, ’Lebensstürme’ D.947 (négykezes); W. A. Mozart: C-dúr zongoraszonáta (négykezes), K. 521, I movement (Allegro); Franz Schubert: Andantino varie B-moll op.84, n° 1 (négykezes); Antonín Dvořák: Szláv tánc, E-moll (négykezes); Aleksandar Vujić: Szerb kóló (népi tánc két zongorára); Béla Bartók: 7 darab a Mikrokozmoszból BB120 (két zongorára); Maurice Ravel: La Valse (két zongorára).
EMKE-díjak 2017
Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész részére – több évtizedes önzetlen közösségi szolgálatáért, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége lélekmentő tevékenységének a megszervezéséért és működtetéséért.
Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató részére – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért.
Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr részére – a kultúra és civil kezdeményezések területén nyújtott szerteágazó tevékenységéért.
Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató részére – a nagyváradi gyermek- és ifjúsági táncházmozgalom több mint tizenöt éve tartó lelkes szervezéséért, irányításáért .
Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu részére – az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért.
Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter részére – aki közügynek és szívügyének tekinti a nyomdászatot, a szakmai utánpótlást, múltunk és jelenünk dokumentálását.
Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária részére – a hazai magyar könyvtárügy szolgálatában kifejtett érdekképviseleti, közösségépítő és szervezői tevékenységéért.
Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért.
Spectator-díj: Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért.
Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész részére – az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett, a hagyományokat a legmodernebb művészi törekvésekkel ötvöző, kiváló alkotómunkája elismerése képpen.
Tiszteletbeli tagság: Beder Tibor részére – a szervezet alelnökeként végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért és az erdélyi magyar – török történelmi kapcsolatok ápolásáért . Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 8.
Orth István kiállítása Marosvásárhelyen
Nagyszebeni vendég, Orth István mutatkozik be a marosvásárhelyi Bernády Ház következő kiállításán. A sokoldalú alkotó műveit sokan ismerik, kedvelik a városban, tárlatai mindig népes közönségnek örvendtek. Újabb egyéni kiállítása április 13-án, csütörtökön 18 órakor nyílik meg. Ezúttal olajfestményei képezik a nézők elé táruló anyag nagyját. A közelgő húsvét jegyében elsősorban a szentképeknek nevezett kompozíciói közül válogat a művész. Ezek még nem szerepeltek a vásárhelyi nyilvánosság előtt. Az itteni művészetkedvelők eddig főként Orth metszeteibe, rajzaiba, pasztelljeibe nyerhettek átfogóbb betekintést. A tárlaton a grafikus a kétszáz éve született nagy költő, Arany János emléke előtt is tiszteleg. A kiállító pályáját, munkásságát a tavaly ősszel megjelent album mutatja fel átfogóan.
A monográfia a Pallas-Akadémia Könyvkiadó Élet-Jelek sorozatának legfrissebb darabja, szerzője Nagy Miklós Kund, művészeti író. A megnyitón ő méltatja Orth István művészetét, életművét. A helyszínen a kötet is megvásárolható. Népújság (Marosvásárhely)
Nagyszebeni vendég, Orth István mutatkozik be a marosvásárhelyi Bernády Ház következő kiállításán. A sokoldalú alkotó műveit sokan ismerik, kedvelik a városban, tárlatai mindig népes közönségnek örvendtek. Újabb egyéni kiállítása április 13-án, csütörtökön 18 órakor nyílik meg. Ezúttal olajfestményei képezik a nézők elé táruló anyag nagyját. A közelgő húsvét jegyében elsősorban a szentképeknek nevezett kompozíciói közül válogat a művész. Ezek még nem szerepeltek a vásárhelyi nyilvánosság előtt. Az itteni művészetkedvelők eddig főként Orth metszeteibe, rajzaiba, pasztelljeibe nyerhettek átfogóbb betekintést. A tárlaton a grafikus a kétszáz éve született nagy költő, Arany János emléke előtt is tiszteleg. A kiállító pályáját, munkásságát a tavaly ősszel megjelent album mutatja fel átfogóan.
A monográfia a Pallas-Akadémia Könyvkiadó Élet-Jelek sorozatának legfrissebb darabja, szerzője Nagy Miklós Kund, művészeti író. A megnyitón ő méltatja Orth István művészetét, életművét. A helyszínen a kötet is megvásárolható. Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 10.
Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkája
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 11.
Siklódi Zsolt grafikusművész emlékére
„Zsolt meghalt, csak ötven éves volt és meghalt... Meghalt az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványom” – hallom Ioan Horvath-Bugnariu grafikusművész, nyugalmazott egyetemi tanár elcsukló hangját a telefonban, és elöntenek a még nagyon friss emlékek. Emlékek egy magabiztos, egyenestartású, különleges intelligenciájú fiatalemberről, akivel személyesen mindössze néhány hónapja ismerkedtem meg Sepsiszentgyörgyön, az immár negyedszerre megrendezett, általa megálmodott és főszervezett, világviszonylatban ismert, ötszázas tömeget megmozgató Székelyföldi Grafikai Biennálén, de akinek híre-neve már régóta közszájon forgott.
Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán.
Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem.
1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült.
Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget.
Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied...
Emlékedet megőrizzük.
Németh Júlia
Siklódi Zsolt /Szováta, 1966. máj. 31. – Szováta, 2017. ápr./ Szabadság (Kolozsvár)
„Zsolt meghalt, csak ötven éves volt és meghalt... Meghalt az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványom” – hallom Ioan Horvath-Bugnariu grafikusművész, nyugalmazott egyetemi tanár elcsukló hangját a telefonban, és elöntenek a még nagyon friss emlékek. Emlékek egy magabiztos, egyenestartású, különleges intelligenciájú fiatalemberről, akivel személyesen mindössze néhány hónapja ismerkedtem meg Sepsiszentgyörgyön, az immár negyedszerre megrendezett, általa megálmodott és főszervezett, világviszonylatban ismert, ötszázas tömeget megmozgató Székelyföldi Grafikai Biennálén, de akinek híre-neve már régóta közszájon forgott.
Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán.
Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem.
1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült.
Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget.
Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied...
Emlékedet megőrizzük.
Németh Júlia
Siklódi Zsolt /Szováta, 1966. máj. 31. – Szováta, 2017. ápr./ Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 17.
EMKE-díjazás Marosvásárhelyen
Lelkészi hivatás és népszolgálat
A Marosvásárhelyi Evangélikus Lutheránus Egyházközség templomában április 12-én, szerdán ünnepélyes keretek között nyújtottak át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete részéről oklevelet négy lelkipásztornak népnevelő, hagyományőrző, közösségépítő tevékenységük elismeréseként. Oklevelet vehetett át Papp Noémi evangélikus, Kántor Attila református, Kecskés Csaba unitárius és Sebestyén Péter római katolikus lelkész. Amint Kilyén Ilka, az egyesület elnöke felvezetőjében kifejtette, ezúttal új helyszínen, a szépen felújított evangélikus templomban tartják a hagyományos EMKE-díjazást, és nem véletlenül, ugyanis az idei díjak átadása a lelkipásztorok munkája iránti megbecsülést jelzi. A reformáció ötszázadik évfordulójának is szerepe volt a díjazott lelkipásztorok kiválasztásában, ezáltal is hangsúlyozva az egyház identitás- és kultúramegőrző szerepét, az elismerés ugyanakkor a gyülekezeteknek is szól. Az okleveleket Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke és Ábrám Zoltán, a szervezet közép-erdélyi régiójának alelnöke nyújtotta át, aki elmondta, hogy szombaton Kolozsváron az EMKE országos elnöksége is okleveleket nyújtott át, melynek keretében Nagy Miklós Kund, lapunk munkatársa
és volt főszerkesztője munkásságát Spectator díjjal jutalmazták. Amint az EMKE elnöke hangsúlyozta, nagy súly nehezedik a lelkészek vállára ébren tartani mindazt, amit a rendszerváltás eufóriájában elfelejtett a társadalom, a nemzeti öntudat ápolása és átadása főleg az ő térfelükön és általuk valósítható meg annak dacára is, hogy lassan úgy tűnik, a keresztény hit válságba került. A lelkészek munkáját a pisztrángok életéhez hasonlította, amelyek az árral szemben úszva, dacolva a nehézségekkel is, végül célba érnek. Papp Noémi evangélikus lelkipásztor méltatásában elhangzott, hogy háromgyermekes édesanyaként is jelen van a város fontos közművelődési eseményein, és szívvel-lélekkel helytáll ott, ahová az Isten rendelte őt. Kis létszámú, de élni akaró evangélikus közösségben szolgál, ahol első perctől a nemzeti öntudatra ébredést tartotta fontosnak. A lelkésznő az „Örömöt szerzett szívemnek az Úr” bibliai igével köszöntötte az egybegyűlteket. Kántor Attila református lelkipásztor méltatásában a lelkész házaspár népszolgálatát – a Harangvirág tábor, a Hit és Fény, a diakóniai szolgálat, hagyományápolás – emelte ki szolgatársa. Az oklevél átvételét követően a felsővárosi református lelkipásztor köszönetét fejezte ki, hangsúlyozva, hogy „a szolgálat lehetősége a legnagyobb bér”. Kecskés Csaba kövesdombi unitárius lelkipásztor méltatása során elhangzott az a nagyszülői és szülői örökség, az emberek iránti mély tisztelet és szeretet, lelkészi szolgálat és népszolgálat, amit útravalóként kapott családjától. Sebestyén Péter római katolikus lelkipásztor méltatásában szolgatársa hangsúlyozta, hogy a pap és székelymagyar ember nem választható külön a díjazott személyében, ugyanis egyszerre szolgálja Istent és a népét a tizenöt kötetes egyházi író. Méltatója feltette a kérdést, hogy befejezettnek tekinthető-e a reformáció? Amint okfejtésében elhangzott, sok még a tennivaló, ezért valójában nem tekinthető befejezettnek a hitújítás. Az eseményt Kilyén Ilka színmű- vésznő szavalata és a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes előadása tette hangulatossá, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének díjazási ünnepségét a Himnusz közös eléneklésével zárták
Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)
Lelkészi hivatás és népszolgálat
A Marosvásárhelyi Evangélikus Lutheránus Egyházközség templomában április 12-én, szerdán ünnepélyes keretek között nyújtottak át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete részéről oklevelet négy lelkipásztornak népnevelő, hagyományőrző, közösségépítő tevékenységük elismeréseként. Oklevelet vehetett át Papp Noémi evangélikus, Kántor Attila református, Kecskés Csaba unitárius és Sebestyén Péter római katolikus lelkész. Amint Kilyén Ilka, az egyesület elnöke felvezetőjében kifejtette, ezúttal új helyszínen, a szépen felújított evangélikus templomban tartják a hagyományos EMKE-díjazást, és nem véletlenül, ugyanis az idei díjak átadása a lelkipásztorok munkája iránti megbecsülést jelzi. A reformáció ötszázadik évfordulójának is szerepe volt a díjazott lelkipásztorok kiválasztásában, ezáltal is hangsúlyozva az egyház identitás- és kultúramegőrző szerepét, az elismerés ugyanakkor a gyülekezeteknek is szól. Az okleveleket Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke és Ábrám Zoltán, a szervezet közép-erdélyi régiójának alelnöke nyújtotta át, aki elmondta, hogy szombaton Kolozsváron az EMKE országos elnöksége is okleveleket nyújtott át, melynek keretében Nagy Miklós Kund, lapunk munkatársa
és volt főszerkesztője munkásságát Spectator díjjal jutalmazták. Amint az EMKE elnöke hangsúlyozta, nagy súly nehezedik a lelkészek vállára ébren tartani mindazt, amit a rendszerváltás eufóriájában elfelejtett a társadalom, a nemzeti öntudat ápolása és átadása főleg az ő térfelükön és általuk valósítható meg annak dacára is, hogy lassan úgy tűnik, a keresztény hit válságba került. A lelkészek munkáját a pisztrángok életéhez hasonlította, amelyek az árral szemben úszva, dacolva a nehézségekkel is, végül célba érnek. Papp Noémi evangélikus lelkipásztor méltatásában elhangzott, hogy háromgyermekes édesanyaként is jelen van a város fontos közművelődési eseményein, és szívvel-lélekkel helytáll ott, ahová az Isten rendelte őt. Kis létszámú, de élni akaró evangélikus közösségben szolgál, ahol első perctől a nemzeti öntudatra ébredést tartotta fontosnak. A lelkésznő az „Örömöt szerzett szívemnek az Úr” bibliai igével köszöntötte az egybegyűlteket. Kántor Attila református lelkipásztor méltatásában a lelkész házaspár népszolgálatát – a Harangvirág tábor, a Hit és Fény, a diakóniai szolgálat, hagyományápolás – emelte ki szolgatársa. Az oklevél átvételét követően a felsővárosi református lelkipásztor köszönetét fejezte ki, hangsúlyozva, hogy „a szolgálat lehetősége a legnagyobb bér”. Kecskés Csaba kövesdombi unitárius lelkipásztor méltatása során elhangzott az a nagyszülői és szülői örökség, az emberek iránti mély tisztelet és szeretet, lelkészi szolgálat és népszolgálat, amit útravalóként kapott családjától. Sebestyén Péter római katolikus lelkipásztor méltatásában szolgatársa hangsúlyozta, hogy a pap és székelymagyar ember nem választható külön a díjazott személyében, ugyanis egyszerre szolgálja Istent és a népét a tizenöt kötetes egyházi író. Méltatója feltette a kérdést, hogy befejezettnek tekinthető-e a reformáció? Amint okfejtésében elhangzott, sok még a tennivaló, ezért valójában nem tekinthető befejezettnek a hitújítás. Az eseményt Kilyén Ilka színmű- vésznő szavalata és a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes előadása tette hangulatossá, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének díjazási ünnepségét a Himnusz közös eléneklésével zárták
Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 22.
A reformáció évfordulójára készülnek a fafaragó táborban
A reformáció 500. évfordulója adja a témát a IV. Partiumi fafaragó tábor alkotóinak, akik ezekben a napokban Szalárdon egy 6 X 2 m-es domborművön dolgoznak. A KREK-nek szánt alkotás témája: a magyar nyelvű biblia felmutatása.
Alig 6 Celsius fokot mutatott Szalárd központjában a köztéri hőmérő szerdán délután, amikor a IV. Patiumi fafaragó tábor résztvevőit felkerestük, ezért jól fogott az egykori községháza épületének tágas helyiségét befűtő cserépkályha melege. Az alkotók nevetve fogadtak: jó munka ez, kitermeli a tűzrevalót. És valóban, a mindenfajta vésők alól szaporán hullott a forgács, készült a reformáció 500. évfordulójára megálmodott alkotás. A tábort annak idején Sipos Béla helyi fafaragó álmodta meg, az első tábor Hegyközpályiban volt, a következő Szalárdon, a harmadik tavaly Hegyközszentmiklóson, idén visszatértek Szalárdra. Sipos Béla elmondta, hogy minden támogatást megkapnak dr. Nagy Miklós polgármester és az önkormányzat, Varga Botond lelkész és a református egyházközség, Dani Zoltán és az Agape Alapítvány, illetve Kindle Norbert vállalkozó jóvoltából. A tábor résztvevői pedig nevezetten kívül Magyarországról érkeztek: Szalai Norbert iparművész Nagyatádról, Kiss János fafaragó és Csoma Gergely fafaragó, szobrászművész, író Budapestről.
Különböző karakterek
Utóbbi, mint az alkotók szószólója magyarázta el: ahogyan az eddigi táboroknak is volt egy témája (tavaly pl. a Himnusz), az ideinek a reformáció 500. évfordulója. Az alkotáshoz bírják a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) és személyesen Csűry István püspök támogatását, a téma pedig egy olyan 6 m X 2 m-es relief, mely azt a pillanatot jeleníti meg, amikor a magyarra fordított bibliát be-, illetve felmutatják az embereknek. A dombormű 6 darab, egyenként 1 m széles és 2 m magas “táblából” áll, az összefüggő jelenetet összeillesztésük után fogják kimutatni. Egyelőre ugyanis a táblákat egyenként munkálják, faragják a rájuk rajzolt vázlat szerint, párhuzamos tempóban haladva. A terv szerint különböző karakterek jelennek meg az erdélyi tájban, a hitszónok mögött maga Jézus alakja is felsejlik. A dombormű itt-ott kisplasztikává “válik”, egyes részei “kitörnek” a térből, mintegy kinyúlnak a 6X2 méteres felületről. A faragott-csiszolt fafelület megalkotásához a rusztikustól a legfinomabb fafaragási technikáig mindent felhasználnak, sőt, az igényes terv néhol szobrászi színvonalú munkát igényel, magyarázta Csoma Gergely.
Kéthetes munka
A kéthetes munkafolyamat második napján voltunk látogatóba (egyébként naponta 8.30-tól eset 18 óráig “verik a fát”, ahogyan a “munkaidőt” meghatározták), amikor még jól látszottak a rajzolatok a táblákon, ezek természetesen el fognak tűnni, amikor egy úgynevezett tartószerkezet egyesíti majd az 5 cm vastag vadcseresznyefa táblákat. Apropó, a nyersanyagot a szentjobbi hagyományőrző huszároktól kapták, akárcsak a korábbi években. A jövő hét közepén illesztik először majd egymás mellé a táblákat, akkor fog megmutatkozni az összhatás, az alkotást pedig a KREK új székházába szánják, a leleplezésre pedig jó alkalom lenne a május 20.-án tartandó nagyszabású Református Egység Fesztivál nevű rendezvény, vélik az alkotók. A művet eredetileg kültérre tervezték, ám ha tető kerülne föléje, az több évtizeddel meghosszabbítaná élettartalmát, nem beszélve arról, ha beltérbe kerülne, mondta Csoma Gergely.
Rencz Csaba / erdon.ro
A reformáció 500. évfordulója adja a témát a IV. Partiumi fafaragó tábor alkotóinak, akik ezekben a napokban Szalárdon egy 6 X 2 m-es domborművön dolgoznak. A KREK-nek szánt alkotás témája: a magyar nyelvű biblia felmutatása.
Alig 6 Celsius fokot mutatott Szalárd központjában a köztéri hőmérő szerdán délután, amikor a IV. Patiumi fafaragó tábor résztvevőit felkerestük, ezért jól fogott az egykori községháza épületének tágas helyiségét befűtő cserépkályha melege. Az alkotók nevetve fogadtak: jó munka ez, kitermeli a tűzrevalót. És valóban, a mindenfajta vésők alól szaporán hullott a forgács, készült a reformáció 500. évfordulójára megálmodott alkotás. A tábort annak idején Sipos Béla helyi fafaragó álmodta meg, az első tábor Hegyközpályiban volt, a következő Szalárdon, a harmadik tavaly Hegyközszentmiklóson, idén visszatértek Szalárdra. Sipos Béla elmondta, hogy minden támogatást megkapnak dr. Nagy Miklós polgármester és az önkormányzat, Varga Botond lelkész és a református egyházközség, Dani Zoltán és az Agape Alapítvány, illetve Kindle Norbert vállalkozó jóvoltából. A tábor résztvevői pedig nevezetten kívül Magyarországról érkeztek: Szalai Norbert iparművész Nagyatádról, Kiss János fafaragó és Csoma Gergely fafaragó, szobrászművész, író Budapestről.
Különböző karakterek
Utóbbi, mint az alkotók szószólója magyarázta el: ahogyan az eddigi táboroknak is volt egy témája (tavaly pl. a Himnusz), az ideinek a reformáció 500. évfordulója. Az alkotáshoz bírják a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) és személyesen Csűry István püspök támogatását, a téma pedig egy olyan 6 m X 2 m-es relief, mely azt a pillanatot jeleníti meg, amikor a magyarra fordított bibliát be-, illetve felmutatják az embereknek. A dombormű 6 darab, egyenként 1 m széles és 2 m magas “táblából” áll, az összefüggő jelenetet összeillesztésük után fogják kimutatni. Egyelőre ugyanis a táblákat egyenként munkálják, faragják a rájuk rajzolt vázlat szerint, párhuzamos tempóban haladva. A terv szerint különböző karakterek jelennek meg az erdélyi tájban, a hitszónok mögött maga Jézus alakja is felsejlik. A dombormű itt-ott kisplasztikává “válik”, egyes részei “kitörnek” a térből, mintegy kinyúlnak a 6X2 méteres felületről. A faragott-csiszolt fafelület megalkotásához a rusztikustól a legfinomabb fafaragási technikáig mindent felhasználnak, sőt, az igényes terv néhol szobrászi színvonalú munkát igényel, magyarázta Csoma Gergely.
Kéthetes munka
A kéthetes munkafolyamat második napján voltunk látogatóba (egyébként naponta 8.30-tól eset 18 óráig “verik a fát”, ahogyan a “munkaidőt” meghatározták), amikor még jól látszottak a rajzolatok a táblákon, ezek természetesen el fognak tűnni, amikor egy úgynevezett tartószerkezet egyesíti majd az 5 cm vastag vadcseresznyefa táblákat. Apropó, a nyersanyagot a szentjobbi hagyományőrző huszároktól kapták, akárcsak a korábbi években. A jövő hét közepén illesztik először majd egymás mellé a táblákat, akkor fog megmutatkozni az összhatás, az alkotást pedig a KREK új székházába szánják, a leleplezésre pedig jó alkalom lenne a május 20.-án tartandó nagyszabású Református Egység Fesztivál nevű rendezvény, vélik az alkotók. A művet eredetileg kültérre tervezték, ám ha tető kerülne föléje, az több évtizeddel meghosszabbítaná élettartalmát, nem beszélve arról, ha beltérbe kerülne, mondta Csoma Gergely.
Rencz Csaba / erdon.ro
2017. május 24.
Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 27.
A művészek is ünnepeltek Szovátán
Hatvanéves a szovátai Domokos Kázmér Szakközépiskola. A kerek évfordulót nagyszabású rendezvénysorozattal köszöntötte május 20-án a fürdőváros. Az egész települést megmozgatta a jeles oktatási intézmény jubileuma, minden korosztály érintve érezte magát, sőt távolabbról is sokan érkeztek, hogy együtt ünnepeljenek a helyiekkel. A főszervező Pro Scola Alapítványnak, Vass Ferencz igazgatónak és szervező csapatának, illetve a rendezvények szereplőinek valóban példás és átfogó képet sikerült nyújtaniuk mindarról, amit az óvoda, a gimnázium és a szakközépiskola hat évtized alatt megvalósított. Az elmúlt tíz évről különösen sokat megtudhatunk, hiszen külön kiadvány, impozáns jubileumi emlékkönyv tükrözi, hogy az iskolában zajló tevékenységet milyen sokrétűen próbálják a névadó képviselte szép hagyományokhoz és a mai kor szelleméhez igazítani.
A kötet a képzőművészetet kevéssé részletezi, noha Szováta több figyelemre méltó tehetséget adott az országnak, és az egyik műteremmé alakított helyiségben most is festő diákok és munkáik fogadták az érdeklődőket. De amiért a Múzsa külön cikket is szentel az évfordulónak, az annak tulajdonítható, hogy a város 11 hivatásos képzőművésze alkalmi kiállítással tisztelte meg az ünnepséget. A festők, szobrászok, grafikusok a modern sportcsarnokban elhelyezett pannókon, állványokon válogatott műveikből mutattak be néhányat. Egyből felértékelődött a tér, ahol máskor testedzés és heves sportösszecsapások tanúsítják, az iskolának fontos, hogy falai közt megvalósuljon a mindig időszerű ideál: test és lélek épsége, egysége. A tárlatnyitáson részt vevő népes ünneplő közönségnek azonban nem csak az volt nyilvánvaló, hogy a Domokos Kázmér Szakközépiskola hitet tesz a művészeti nevelés mellett, azt is jól érzékelhették a jelenlevők, hogy a kérészéletű kiállítás a maga tartós és kétségtelen értéket képviselő, színvonalas anyagával külön rangot ad a jubileumi összejövetelnek, az alkotók pedig, akik közül többen ide jártak iskolába, vagy itt tanítottak, tanítanak, tisztelgésüket is kifejezik ekképpen az intézmény iránt.
A tárlat ötlete eredetileg a nemrég fiatalon elhunyt Siklódi Zsolt grafikusé volt, a Jubileumi emlékkönyv grafikai szerkesztése is neki köszönhető. Hirtelen elhunyta súlyos csapás, de nem maradt el a kiállítás. A gyergyószárhegyi művésztelep egykori művészeti vezetője és a Székelyföldi Grafikai Szemle főszervezőjének elképzelését helybeli társai váltották valóra. Zsolt csendet, szakralitást sugalló két méretes grafikája és kő-fém kisplasztikája mementóként is szolgál a kiállításon. Hasonlóképpen Szováta nagy hírű jelese, sokáig a sóvidéki művészek doyenje, Kusztos Endre szénrajzai, a Fasors sorozat három megrázó darabja, akárha az alkotó saját tragikus halálát jelképezné. E veszteségek dacára is rendkívüli potenciállal rendelkezik a fürdőváros. Aligha van még egy olyan hasonló nagyságrendű település, ahol egyszerre három Magyar Művészeti Akadémia-tag működne, ahogy itt történt éveken át. Kusztos távoztával jelenleg a szobrász Bocskay Vince és Kuti Dénes festőművész rendelkezik ilyen ranggal. A tárlaton a groteszk vonulatot folytató Profán feltámadás és A zsarnokság kapuja monumentális emlékmű modellje ad ízelítőt Bocskay értékes művészetéből. Kuti Dénes festészetét több kiváló mű is reprezentálja, leglátványosabban azonban az installációszerűen megoldott, tükrös-trükkös kompozíció, a Memento, amelynek mélység- és térmegsokszorozó hatását sokan megcsodálták. A közeli Atyhában és Sepsiszentgyörgyön élő MMA-tag, Vinczeffy László gyermekként ugyancsak kötődött Szovátához és iskolájához. Ő is képzőművészetünk meghatározó egyénisége. A Bejárat című jellegzetes kompozíciója bárkit meggyőzhet erről. A tárlat a nemzedéki összefonódást, a generációk stafétaszerű folyamatát is jól érzékelteti. Sánta Csaba, aki a Domokos Kázmér-plakettet is elkészítette, a messzi múlt tárgyi és szellemi világába ágyazódva alkot modern formanyelvű, jelképes bronz kisplasztikákat. Kuti Botond, Kuti Dénes festő fia saját útját járva tanúsít rendhagyó tudást és tehetséget, lelki elmélyülést. Fülöp Mária rajztanárként oktatja a mai tanulókat, de grafikusként is bizonyít. Beszédes tanúság rá Ne hajolj ki! című fekete-fehér grafikai lapja. Szőcs Máté Tímea finom, míves, reneszánsz erényeket felvillantó, freskószerű női portréi restaurátori minőségét is sejtetik. Férje, Szőcs János szintén restaurátor, de emellett marad ereje, kedve a fantázia szárnyalását kielégítő grafikára is. És szintén grafikus Németh Attila. Két nagy mű, a hét darabból álló egyetemi diplomamunka, a Chakra része vonzza magára a tekintetet és késztet meditálásra. Ő jelenleg az anyaországban folytatja elmélyülését a művészetekben.
A tárlat egy nap teltével bezárult. Az élményt, amit nyújtott, igyekszünk hosszasan megőrizni magunkban. De a felmutatott lehetőség, hogy időnként nagy vonzereje lehetne a Szovátán megfordulók számára a helyi alkotók egy-egy ilyen közös jelentkezésének, továbbgondolásra érdemes. Ez is növelhetné azt a hírnevet, amely a turistákat, üdülőket a városba csalja.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
Hatvanéves a szovátai Domokos Kázmér Szakközépiskola. A kerek évfordulót nagyszabású rendezvénysorozattal köszöntötte május 20-án a fürdőváros. Az egész települést megmozgatta a jeles oktatási intézmény jubileuma, minden korosztály érintve érezte magát, sőt távolabbról is sokan érkeztek, hogy együtt ünnepeljenek a helyiekkel. A főszervező Pro Scola Alapítványnak, Vass Ferencz igazgatónak és szervező csapatának, illetve a rendezvények szereplőinek valóban példás és átfogó képet sikerült nyújtaniuk mindarról, amit az óvoda, a gimnázium és a szakközépiskola hat évtized alatt megvalósított. Az elmúlt tíz évről különösen sokat megtudhatunk, hiszen külön kiadvány, impozáns jubileumi emlékkönyv tükrözi, hogy az iskolában zajló tevékenységet milyen sokrétűen próbálják a névadó képviselte szép hagyományokhoz és a mai kor szelleméhez igazítani.
A kötet a képzőművészetet kevéssé részletezi, noha Szováta több figyelemre méltó tehetséget adott az országnak, és az egyik műteremmé alakított helyiségben most is festő diákok és munkáik fogadták az érdeklődőket. De amiért a Múzsa külön cikket is szentel az évfordulónak, az annak tulajdonítható, hogy a város 11 hivatásos képzőművésze alkalmi kiállítással tisztelte meg az ünnepséget. A festők, szobrászok, grafikusok a modern sportcsarnokban elhelyezett pannókon, állványokon válogatott műveikből mutattak be néhányat. Egyből felértékelődött a tér, ahol máskor testedzés és heves sportösszecsapások tanúsítják, az iskolának fontos, hogy falai közt megvalósuljon a mindig időszerű ideál: test és lélek épsége, egysége. A tárlatnyitáson részt vevő népes ünneplő közönségnek azonban nem csak az volt nyilvánvaló, hogy a Domokos Kázmér Szakközépiskola hitet tesz a művészeti nevelés mellett, azt is jól érzékelhették a jelenlevők, hogy a kérészéletű kiállítás a maga tartós és kétségtelen értéket képviselő, színvonalas anyagával külön rangot ad a jubileumi összejövetelnek, az alkotók pedig, akik közül többen ide jártak iskolába, vagy itt tanítottak, tanítanak, tisztelgésüket is kifejezik ekképpen az intézmény iránt.
A tárlat ötlete eredetileg a nemrég fiatalon elhunyt Siklódi Zsolt grafikusé volt, a Jubileumi emlékkönyv grafikai szerkesztése is neki köszönhető. Hirtelen elhunyta súlyos csapás, de nem maradt el a kiállítás. A gyergyószárhegyi művésztelep egykori művészeti vezetője és a Székelyföldi Grafikai Szemle főszervezőjének elképzelését helybeli társai váltották valóra. Zsolt csendet, szakralitást sugalló két méretes grafikája és kő-fém kisplasztikája mementóként is szolgál a kiállításon. Hasonlóképpen Szováta nagy hírű jelese, sokáig a sóvidéki művészek doyenje, Kusztos Endre szénrajzai, a Fasors sorozat három megrázó darabja, akárha az alkotó saját tragikus halálát jelképezné. E veszteségek dacára is rendkívüli potenciállal rendelkezik a fürdőváros. Aligha van még egy olyan hasonló nagyságrendű település, ahol egyszerre három Magyar Művészeti Akadémia-tag működne, ahogy itt történt éveken át. Kusztos távoztával jelenleg a szobrász Bocskay Vince és Kuti Dénes festőművész rendelkezik ilyen ranggal. A tárlaton a groteszk vonulatot folytató Profán feltámadás és A zsarnokság kapuja monumentális emlékmű modellje ad ízelítőt Bocskay értékes művészetéből. Kuti Dénes festészetét több kiváló mű is reprezentálja, leglátványosabban azonban az installációszerűen megoldott, tükrös-trükkös kompozíció, a Memento, amelynek mélység- és térmegsokszorozó hatását sokan megcsodálták. A közeli Atyhában és Sepsiszentgyörgyön élő MMA-tag, Vinczeffy László gyermekként ugyancsak kötődött Szovátához és iskolájához. Ő is képzőművészetünk meghatározó egyénisége. A Bejárat című jellegzetes kompozíciója bárkit meggyőzhet erről. A tárlat a nemzedéki összefonódást, a generációk stafétaszerű folyamatát is jól érzékelteti. Sánta Csaba, aki a Domokos Kázmér-plakettet is elkészítette, a messzi múlt tárgyi és szellemi világába ágyazódva alkot modern formanyelvű, jelképes bronz kisplasztikákat. Kuti Botond, Kuti Dénes festő fia saját útját járva tanúsít rendhagyó tudást és tehetséget, lelki elmélyülést. Fülöp Mária rajztanárként oktatja a mai tanulókat, de grafikusként is bizonyít. Beszédes tanúság rá Ne hajolj ki! című fekete-fehér grafikai lapja. Szőcs Máté Tímea finom, míves, reneszánsz erényeket felvillantó, freskószerű női portréi restaurátori minőségét is sejtetik. Férje, Szőcs János szintén restaurátor, de emellett marad ereje, kedve a fantázia szárnyalását kielégítő grafikára is. És szintén grafikus Németh Attila. Két nagy mű, a hét darabból álló egyetemi diplomamunka, a Chakra része vonzza magára a tekintetet és késztet meditálásra. Ő jelenleg az anyaországban folytatja elmélyülését a művészetekben.
A tárlat egy nap teltével bezárult. Az élményt, amit nyújtott, igyekszünk hosszasan megőrizni magunkban. De a felmutatott lehetőség, hogy időnként nagy vonzereje lehetne a Szovátán megfordulók számára a helyi alkotók egy-egy ilyen közös jelentkezésének, továbbgondolásra érdemes. Ez is növelhetné azt a hírnevet, amely a turistákat, üdülőket a városba csalja.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 31.
Helikoni írók idézése a Marosvásárhelyi Napokon
A vásárhelyi Helikon–Kemény János Alapítvány számára fontos, hogy a napok gazdag eseménysorozata keretében irodalmi megemlékezésre is sor kerüljön. Ebben az esztendőben a számos kerek évfordulós író és költő, Kemény János hajdani vécsi vendégei közül Hunyady Sándorra és Sipos Domokosra esett a választásunk. Hátha sikerül kedvet csinálni rég elfeledett műveik újraolvasásához. Múlt kedden délután a Bernády Házban gyűlt össze szépszámú irodalombarát. Az ünnepi hangulatot a Művészeti Líceum fuvolatriója teremtette meg játékával: Magdó Ráhel Anna, Pethő Rebeka és Simon Kerekes Eszter muzsikálása érzékeltette, hogy zene és irodalom lelkünkben kapcsolódik egymáshoz. A következő percekben Nagy Miklós Kund emlékezett Adamovits Sándorra, alapítványunk hajdani, tíz évig munkálkodó elnökére, aki a napokban töltötte volna 80. életévét. Hűséges munkatársa, felesége egy csokor virágot vehetett át, szemében pedig az emlékezés könnyei csillantak meg. Simon György magyartanár vállalta a nem könnyű feladatot, hogy a helikoni író életéről és életművéről tartson előadást Naplovag fia: Hunyady Sándor címmel. A kiváló tollú újságíró színes beszámolókat közölt a Vécsen töltött helikoni napokról, kisregényeiből és novelláiból pedig mintegy húszat megfilmesítettek, többnyire 75 éve bekövetkezett halála óta. Most, a Bernády Házban önéletrajzi írásából, a Családi albumból hallhattunk részleteket Ritziu Ilka Krisztina ihletett tolmácsolásában. Szombaton délután pedig az unitárius templom Dersi János termében került sor irodalmi megemlékezésre: 125 éve született és 90 éve hunyt el Sipos Domokos író, költő. Hangulatteremtőnk ismét a Művészeti Líceum diákja volt, ez alkalommal Bíró Beatrix, aki két művet játszott a hallgatóságnak klasszikus gitáron. Ezen a délutánon, Sipos Domokos élettörténetéből és írásaiból adódóan, a hangulat bizony nem lehetett derűs. Az előadás előtt mondta el Kilyén Ilka művésznő Tompa László versét: Halálba menők üdvözlete – Sipos Domokos emlékére. Következett a rendkívül alaposan dokumentált előadás az író munkásságáról, amelyet Nagy Olga magyar szakos tanárnőnek köszönhetünk. Egyik-másik novella bemutatása vagy meghallgatása közben könny szökött a hallgatók szemébe. Így hallgattuk a Karácsonyestén című elbeszélést Kilyén Ilka olvasatában. Sipos Domokos három versét mondták el a művésznők: a Két tűz között és a Nagyanyám címűt Ritziu Ilka Krisztina, az Ősz hajszál címűt pedig Kilyén Ilka. A megemlékezés közben az asztaltól Sipos Domokos tekintett a hallgatóságra, természetesen fényképről, amelyet Siposné Komáromi Graciána, egyik késői rokona hozott el erre az alkalomra. Külön köszönet a figyelmességért! A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma mindkét előadónak, Simon Györgynek és Nagy Olgának köszönettel adózik, hiszen nem első alkalommal jöttek el kérésünkre, hogy előadásukkal gazdaggá, tartalmassá varázsolják megemlékezéseinket. És illesse köszönet és elismerés a közreműködő művészeket is! A támogatónk a polgármesteri hivatal volt.
Kovács Emese kuratóriumi tag / Népújság (Marosvásárhely)
A vásárhelyi Helikon–Kemény János Alapítvány számára fontos, hogy a napok gazdag eseménysorozata keretében irodalmi megemlékezésre is sor kerüljön. Ebben az esztendőben a számos kerek évfordulós író és költő, Kemény János hajdani vécsi vendégei közül Hunyady Sándorra és Sipos Domokosra esett a választásunk. Hátha sikerül kedvet csinálni rég elfeledett műveik újraolvasásához. Múlt kedden délután a Bernády Házban gyűlt össze szépszámú irodalombarát. Az ünnepi hangulatot a Művészeti Líceum fuvolatriója teremtette meg játékával: Magdó Ráhel Anna, Pethő Rebeka és Simon Kerekes Eszter muzsikálása érzékeltette, hogy zene és irodalom lelkünkben kapcsolódik egymáshoz. A következő percekben Nagy Miklós Kund emlékezett Adamovits Sándorra, alapítványunk hajdani, tíz évig munkálkodó elnökére, aki a napokban töltötte volna 80. életévét. Hűséges munkatársa, felesége egy csokor virágot vehetett át, szemében pedig az emlékezés könnyei csillantak meg. Simon György magyartanár vállalta a nem könnyű feladatot, hogy a helikoni író életéről és életművéről tartson előadást Naplovag fia: Hunyady Sándor címmel. A kiváló tollú újságíró színes beszámolókat közölt a Vécsen töltött helikoni napokról, kisregényeiből és novelláiból pedig mintegy húszat megfilmesítettek, többnyire 75 éve bekövetkezett halála óta. Most, a Bernády Házban önéletrajzi írásából, a Családi albumból hallhattunk részleteket Ritziu Ilka Krisztina ihletett tolmácsolásában. Szombaton délután pedig az unitárius templom Dersi János termében került sor irodalmi megemlékezésre: 125 éve született és 90 éve hunyt el Sipos Domokos író, költő. Hangulatteremtőnk ismét a Művészeti Líceum diákja volt, ez alkalommal Bíró Beatrix, aki két művet játszott a hallgatóságnak klasszikus gitáron. Ezen a délutánon, Sipos Domokos élettörténetéből és írásaiból adódóan, a hangulat bizony nem lehetett derűs. Az előadás előtt mondta el Kilyén Ilka művésznő Tompa László versét: Halálba menők üdvözlete – Sipos Domokos emlékére. Következett a rendkívül alaposan dokumentált előadás az író munkásságáról, amelyet Nagy Olga magyar szakos tanárnőnek köszönhetünk. Egyik-másik novella bemutatása vagy meghallgatása közben könny szökött a hallgatók szemébe. Így hallgattuk a Karácsonyestén című elbeszélést Kilyén Ilka olvasatában. Sipos Domokos három versét mondták el a művésznők: a Két tűz között és a Nagyanyám címűt Ritziu Ilka Krisztina, az Ősz hajszál címűt pedig Kilyén Ilka. A megemlékezés közben az asztaltól Sipos Domokos tekintett a hallgatóságra, természetesen fényképről, amelyet Siposné Komáromi Graciána, egyik késői rokona hozott el erre az alkalomra. Külön köszönet a figyelmességért! A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma mindkét előadónak, Simon Györgynek és Nagy Olgának köszönettel adózik, hiszen nem első alkalommal jöttek el kérésünkre, hogy előadásukkal gazdaggá, tartalmassá varázsolják megemlékezéseinket. És illesse köszönet és elismerés a közreműködő művészeket is! A támogatónk a polgármesteri hivatal volt.
Kovács Emese kuratóriumi tag / Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 10.
„Szeretett Erdélyembe, magyar testvéreimhez”
Jókai Anna (1932–2017) emlékére
Jókai Annával 80. születésnapján, 2012-ben készítettem interjút, amikor postai úton elküldött szándéklevelemre – a Magyar Írószövetség korábban jelezte: Jókai Annának nincs e-mail-címe, nem használ számítógépet – szinte azonnal válaszolt, s kért, hogy postázzam a kérdéseket.
Összesen 17 kérdést fogalmaztam meg, arra fókuszálva, hogy élete minden szeletét érintsem, ami fontos lehet gyermekkorából, irodalmi tevékenységéből, szerteágazó, gazdag kapcsolataiból. A 17 kérdésből 16-ra válaszolt, de ebben benne volt a 17. is.
A válaszokat elektronikus írógépen készítette el, amit kézzel átjavított, sőt a levél vége felé kézzel beírt/betoldott mondatokkal is találkozunk, mintegy emlékeztetve: a 21. sz. elején is él még a szép magyar írás, a gyöngybetűknek ma is varázsuk van, személyesebbé, emberibbé teszi a kapcsolatokat. (A 90 éve született Sütő András jut eszembe, aki élete utolsó heteiben kezdte el tanulni az elektronikus írást, és ismerkedett a számítógép csodálatos előnyeivel.)
A Mindenütt, de nem mindenkinél című interjú a Népújság Múzsa mellékletében jelent meg 2012. november 24-én, épp születése napján, mely lapszámot – már korábban jelezte, hogy föltétlenül küldjem el neki – postára tettem budapesti címére.
Akkor még nem tudtam, hogy a beszélgetés bekerül egy későbbi interjúkötetbe, a Válaszoltam címűbe, amely a vele készült, 1973–2014 közötti válogatott interjúkat tartalmazza (Széphalom Könyvműhely, Bp, 2015). Ebből egy tiszteletpéldányt nekem is postázott a kiadó.
Itthon 2014-ban jelent meg A szülőföld ölében című kötetben, olyan neves írók társaságában, mint Király László, Fodor Sándor, Csávossy György, Nagy Miklós Kund, Lőrincz György és mások.
Jókai Anna rajongásig szerette Erdélyt, s fontosnak tartotta, hogy szavai, könyvei eljussanak Erdélybe, magyar testvéreihez.
Íme e sorok írójának küldött levele 2012 októberéből.
Kedves Székely Ferenc! Igyekszem szíves kérésének eleget tenni. A válaszokat a kérdések megismétlése nélkül adom meg, mert az életfeladatok úgy összesűrűsödtek, hogy percekre beosztott idővel élek. De számomra a legfontosabb, hogy szeretett Erdélyembe, magyar testvéreimhez eljussanak szavaim. Hiszen az erdélyi naplóregényemet, a „Szegény Sudár Anna” címűt is ezért írtam meg. 1989-ben jelent meg először, és azóta sok kiadásban. Magyar Örökség díjjal jutalmazták, remélem, eljutott Önökhöz is… Kérem, ha levelemet vette, jelezze, és a lapból (Népújság – szerk. megj.) feltétlenül küldjön majd egy példányt. Számítógépem nincs, postán várom. Telefonom: 36-1-357-2411.
Szeretettel köszöntöm ismeretlen barátaimat is: Jókai Anna (s.k.) 2012. okt. 12.
Kedves Jókai Anna, nyugodjon békében!
SZÉKELY FERENC Népújság (Marosvásárhely)
Jókai Anna (1932–2017) emlékére
Jókai Annával 80. születésnapján, 2012-ben készítettem interjút, amikor postai úton elküldött szándéklevelemre – a Magyar Írószövetség korábban jelezte: Jókai Annának nincs e-mail-címe, nem használ számítógépet – szinte azonnal válaszolt, s kért, hogy postázzam a kérdéseket.
Összesen 17 kérdést fogalmaztam meg, arra fókuszálva, hogy élete minden szeletét érintsem, ami fontos lehet gyermekkorából, irodalmi tevékenységéből, szerteágazó, gazdag kapcsolataiból. A 17 kérdésből 16-ra válaszolt, de ebben benne volt a 17. is.
A válaszokat elektronikus írógépen készítette el, amit kézzel átjavított, sőt a levél vége felé kézzel beírt/betoldott mondatokkal is találkozunk, mintegy emlékeztetve: a 21. sz. elején is él még a szép magyar írás, a gyöngybetűknek ma is varázsuk van, személyesebbé, emberibbé teszi a kapcsolatokat. (A 90 éve született Sütő András jut eszembe, aki élete utolsó heteiben kezdte el tanulni az elektronikus írást, és ismerkedett a számítógép csodálatos előnyeivel.)
A Mindenütt, de nem mindenkinél című interjú a Népújság Múzsa mellékletében jelent meg 2012. november 24-én, épp születése napján, mely lapszámot – már korábban jelezte, hogy föltétlenül küldjem el neki – postára tettem budapesti címére.
Akkor még nem tudtam, hogy a beszélgetés bekerül egy későbbi interjúkötetbe, a Válaszoltam címűbe, amely a vele készült, 1973–2014 közötti válogatott interjúkat tartalmazza (Széphalom Könyvműhely, Bp, 2015). Ebből egy tiszteletpéldányt nekem is postázott a kiadó.
Itthon 2014-ban jelent meg A szülőföld ölében című kötetben, olyan neves írók társaságában, mint Király László, Fodor Sándor, Csávossy György, Nagy Miklós Kund, Lőrincz György és mások.
Jókai Anna rajongásig szerette Erdélyt, s fontosnak tartotta, hogy szavai, könyvei eljussanak Erdélybe, magyar testvéreihez.
Íme e sorok írójának küldött levele 2012 októberéből.
Kedves Székely Ferenc! Igyekszem szíves kérésének eleget tenni. A válaszokat a kérdések megismétlése nélkül adom meg, mert az életfeladatok úgy összesűrűsödtek, hogy percekre beosztott idővel élek. De számomra a legfontosabb, hogy szeretett Erdélyembe, magyar testvéreimhez eljussanak szavaim. Hiszen az erdélyi naplóregényemet, a „Szegény Sudár Anna” címűt is ezért írtam meg. 1989-ben jelent meg először, és azóta sok kiadásban. Magyar Örökség díjjal jutalmazták, remélem, eljutott Önökhöz is… Kérem, ha levelemet vette, jelezze, és a lapból (Népújság – szerk. megj.) feltétlenül küldjön majd egy példányt. Számítógépem nincs, postán várom. Telefonom: 36-1-357-2411.
Szeretettel köszöntöm ismeretlen barátaimat is: Jókai Anna (s.k.) 2012. okt. 12.
Kedves Jókai Anna, nyugodjon békében!
SZÉKELY FERENC Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 21.
A VI. Majláthfalvi Gazdatalálkozón tájékozódtunk
Erdélyben is alkalmazni a vajdasági tapasztalatokat
A közelmúltban a szerbiai Vajdaságban járt Faragó Péter parlamenti képviselő, RMDSZ-Arad megyei elnök társaságában Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének az elnöke. Zentán találkoztak Nagy Miklóssal, a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének (VASZ) az elnökével, illetve Sóti Ferenc zentai elnökkel, akiktől a határon túli magyar gazdálkodók megsegítésére irányuló magyar kormánytámogatásokank a náluk már beindult gyakorlata felől érdeklődtek. Kihasználva a szombaton megtartott VI. Majláthfalvi Gazdatalálkozót, ahol Nagy Miklós is részt vett Kocsik József AMMGE-elnök társaságában, a vajdasági tapasztalatok felől érdeklődtünk.
Amint elmondta, leginkább a támogatási pénzeknek a leosztási módját, vagyis a Vajdasági Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Programra, a magyar kormány által jóváhagyott 50 milliárd forintnak a leosztását taglalták. Ezzel kapcsolatban elmondta: létrehoztak egy alapítványt, amelynek az igazgatótanácsa, a kuratóriuma írja ki a pályázatokat, amelyek vissza nem térítendő támogatásokkal, illetve kedvezményes kölcsönökkel kecsegtetik a kiírásnak megfelelőket.
A vissza nem térítendő támogatásokkal megcélozták a mezőgazdasági családi vállalkozásokat, a mezőgazdasági terményeket feldolgozó kisvállalkozásokat, ezután következtek a nagyobb vállalkozások, amelyek bármilyen jellegű beruházásokra pályázhattak. Természetesen, csak akkor, ha a tevékenységüket bővíteni, fejleszteni kívánták. Ugyancsak támogatásnak számít, hogy a vállalkozások kamatmentes támogatásokat kaptak. Ide a turisztikai részt is bekapcsolták, ugyanis kényelmi fejlesztésre és ingatlanfejlesztésre is támogatást kaptak. A támogatások utolsó szegmensét képezte a fiatal gazdálkodóknak, vagyis a fiatal családok falun maradásának a támogatása. Ez azt jelenti, hogy azok a fiatal családok, akik falun akarnak élni, támogatást kaptak házvásárlásra. Ennek az volt az alapfeltétele, hogy rendelkezniük kellett a vételár 20%-val, amihez a magyar állam 6500 euró támogatást biztosított. E támogatásnak feltételei is voltak: a megvásárolandó ház nem lehetett drágább 10 ezer eurónál; illetve kettős állampolgársággal is rendelkezniük kellett. Tavaly júniusban egy hónapig élt a kiírás, miszerint a családi vállalkozásokat földvásárlásban támogatták. A megvásárolandó föld értékének az 50%-át tudták támogatásból megvásárolni, de nem kaptak többet hektáronként 4 ezer eurónál. Családonként 4 hektár támogatott földet tudtak vásárolni. Jelenleg elbírálás alatt áll a mezőgazdasági gépvásárlásra kiírt támogatás, miszerint 3400 mezőgazdasági vállalkozó számára nyílik lehetőség eszközvásárlásra. A 25 millió euró értékű támogatási program olyan nagy volumenűnek bizonyult, hogy maguk a forgalmazók nem tudták időre, vagyis 30 nap alatt teljesíteni az eszközöknek a leszállítását, ezért határidő-módosításokat kellett beiktatni.
Lehetőség a szülőföldön való boldoguláshoz
Kérdésünkre, hogy a magyar kormány a hathatós támogatásával komolyan hozzájárul-e a külhoni magyarságnak a szülőföldjén történő boldogulásához,
Nagy Miklós hozzáfűzte: ehhez lehetőséget biztosít. Aki viszont el akar menni, azt semmi áron nem lehet visszatartani. Akik azonban azért akartak elmenni, mert nem volt nekik a megélhetéshez szükséges gazdasági alapjuk, azoknak e támogatás nagyon sokat jelent. Mert a fóliasátrak telepítésétől kezdve többéves ültetvények létrehozásáig, már szinte minden tevékenységhez kaptak támogatást. Tehát ezek a támogatások a gazdálkodás minden vetületére kitértek: a kis területen gazdálkodó személyek fóliasátrakban, primőr árukat termesztve, vagy konyhakertészetből nagyobb jövedelmet tudnak megvalósítani; akik gyümölcsössel rendelkeznek arra, a szántóföldi gazdálkodók a maguk szeletére kaptak hathatós támogatást. A legutóbbi kiírások alapján már nagyobb léptékű beruházások jönnek számításba, ugyanis nagyvállalkozások részére akár néhány millió euró értékű beruházásokra is lehetőség nyílik. Abból már a mezőgazdasági feldolgozó ipart kívánják talpra állítani: amelek olajnövények termesztésében érdekeltek, étolaj sajtoló üzemeket, mások, akik a konyhakertészetben érdekeltek, azok a saját, illetve a környékbeli zöldségfélék nagybani feldolgozásához szükséges kisüzemek létrehozásához kapnak lehetőséget. Mindez azonban egy folyamat, aminek a beéréséhez időre van szükség. Éppen ezért abban bíznak, hogy 2-3 év múlva már pontosan nyomon követhető lesz, hogy milyen ágazatokban növekedik a termelékenység, illetve a feldolgozott árunak a volumene. Természetesen, a sikerhez szükség van a dolgozni akaró emberekre is, akik a szülőföldjükön akarnak maradni, boldogulni.
Biztos élettérben felvirágzik a falu
Nagy Miklós szerint, ami a Vajdaságban gyökeret vert, annak Erdélyben is működnie kell, a helyi jellegzetességeknek a figyelembe vételével. Abban a pillanatban, amikor meghatároznak egy gazdasági struktúrát és irányvonalat, arra a termelők azonnal rákapcsolódnak. Mert a mezőgazdasági termelők mindig azt állítanak elő, amire éppen piacuk van. Természetesen, akinek nagy földterülete van, ahol kevesebb munkával és haszonnal is biztosítani tudja a jövőjét, az nagykultúrák termesztésével foglalkozik, aki viszont kevés földdel rendelkezik, de vállalja a többlethaszonért a nagyobb volumenű munkát is, az konyhakerti termesztésben látja a jövőjét.
Ahol élettér van, ott az emberek biztonságban élve, a gyermekáldást is mind inkább vállalják – tette hozzá Nagy Miklós –, aki az elmúlt héten egy Szerbia déli részén lévő faluban járt, ahol járművel csak óvatosan lehet közlekedni, nehogy elgázoljanak egy-egy gyermeket. Ott ugyanis amióta a 2-3 hektár földdel rendelkező gazdák körében felfutott a fűszerpaprika-termesztés, minden szempontból felvirágzott a falu. A környékbeli dombról nézve a települést, az a sok fóliasátor miatt úgy néz ki, mintha nyáron is hó lepné.
Éppen ezért azt szorgalmazzák, hogy a magyar gazdaságfejlesztési programba is kerüljön bele a fóliasátrak építésére nyújtott támogatás. Egy nagybecskeri cég éppen ezt kívánja bevállalni azzal, hogy a saját üvegházaiban felneveli a palántáikat, amelyeket kiosztanak a velük együttműködő gazdálkodók között, akiknek ha szükséges, segítenek a saját sátraiknak a felépítésében. Azért teszik, mert tőlük kívánják felvásárolni azt az árumennyiséget, amit szerződés alapján egy 150 üzletet ellátó üzletlánc kíván nagyban felvásárolni. Már Szerbiában is rájöttek, hogy nem kell mindent külföldre szállítani, hanem elég, ha a hazai üzletláncokat ellátják friss áruval.
Információkkal ellátni a gazdálkodókat
Újabb kérdésünkre, hogy mit várnak a szerbiai gazdálkodók az országuknak az EU csatlakozásától, Nagy Miklós kifejtette: „Nem könnyű kérdés, hiszen a termelők főként azt várják, hogy végre ők is megkapják az EU polgárainak nyújtott támogatásokat. Jelenleg ugyanis az EU-támogatásoknak az ¼-1/5-ét kapják.” Köztudott, hogy az uniós gazdák jövedelmüknek a 70-80%-át a támogatásokból kapják. Tehát ha azt nem kapnák, nem tudnák elképzelni a gazdálkodásukat. Erre meg azt szokta mondani: gyertek el hozzánk, nézzétek meg, hogyan boldogulnak a mi gazdálkodóink a magyarországi támogatásoknak a töredékéből, noha azok is jóval elmaradnak a nyugatiaktól. Tehát az uniós támogatásokon kívül is létezik élet olyan viszonyok között, hogy a kiskereskedelmi árak nagyjából azonosak a nyugatiakkal.
Náluk a kommunizmus idején létrehozott, akkori viszonylatban magas színvonalú feldolgozóipar leépült, most azonban lábadozó állapotban van azzal, együtt, hogy a malmaik és a gabonatárolóik megvannak. A keményítőgyártás, illetve más korszerű technológiák azonban nem léteznek. A privatizáció ugyanis Szerbiában is ugyanolyan rosszul zajlott le, mint bármely kelet-európai országban. Példának okáért, Zentán 12 évvel ezelőtt egy olasz befektető megvásárolta a cukorgyárat, amit a tulajdonos most továbbadott. Az új tulajdonos viszont azonnal bezárta. Manapság a profit diktál mindent, annak érdekében bármilyen gyárat képesek bezárni.
Zárszóként Nagy Miklós hozzáfűzte: szerinte az információkat le kell vinni a termelőkhöz. Ők ezt az irányt követik évek óta, hogy ne helyettük gondolkozzanak, hanem lássák el őket információkkal, mert a legjobb gazdálkodó is csak akkor tud helyes döntést hozni, ha minél több szükséges információval rendelkezik. Éppen ezért szorgalmazták a falugazdász hálózatnak a kiépítését. Idén, a magyar kormány támogatásával, a Bethlen Gábor Alap közvetítésével sikerült a vajdasági falugazdász hálózatot az addigi 3 emberről 13 emberre kibővíteni. Ezzel lefedték Vajdaság magyarlakta vidékének a nagyobbik részét. Valódi sikernek azonban az fog számítani, ha elérik, hogy legkevesebb 25 falugazdász szolgálja szakmai és pályázati információkkal, szaktanácsokkal az ottani magyar gazdálkodókat.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)
Erdélyben is alkalmazni a vajdasági tapasztalatokat
A közelmúltban a szerbiai Vajdaságban járt Faragó Péter parlamenti képviselő, RMDSZ-Arad megyei elnök társaságában Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének az elnöke. Zentán találkoztak Nagy Miklóssal, a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének (VASZ) az elnökével, illetve Sóti Ferenc zentai elnökkel, akiktől a határon túli magyar gazdálkodók megsegítésére irányuló magyar kormánytámogatásokank a náluk már beindult gyakorlata felől érdeklődtek. Kihasználva a szombaton megtartott VI. Majláthfalvi Gazdatalálkozót, ahol Nagy Miklós is részt vett Kocsik József AMMGE-elnök társaságában, a vajdasági tapasztalatok felől érdeklődtünk.
Amint elmondta, leginkább a támogatási pénzeknek a leosztási módját, vagyis a Vajdasági Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Programra, a magyar kormány által jóváhagyott 50 milliárd forintnak a leosztását taglalták. Ezzel kapcsolatban elmondta: létrehoztak egy alapítványt, amelynek az igazgatótanácsa, a kuratóriuma írja ki a pályázatokat, amelyek vissza nem térítendő támogatásokkal, illetve kedvezményes kölcsönökkel kecsegtetik a kiírásnak megfelelőket.
A vissza nem térítendő támogatásokkal megcélozták a mezőgazdasági családi vállalkozásokat, a mezőgazdasági terményeket feldolgozó kisvállalkozásokat, ezután következtek a nagyobb vállalkozások, amelyek bármilyen jellegű beruházásokra pályázhattak. Természetesen, csak akkor, ha a tevékenységüket bővíteni, fejleszteni kívánták. Ugyancsak támogatásnak számít, hogy a vállalkozások kamatmentes támogatásokat kaptak. Ide a turisztikai részt is bekapcsolták, ugyanis kényelmi fejlesztésre és ingatlanfejlesztésre is támogatást kaptak. A támogatások utolsó szegmensét képezte a fiatal gazdálkodóknak, vagyis a fiatal családok falun maradásának a támogatása. Ez azt jelenti, hogy azok a fiatal családok, akik falun akarnak élni, támogatást kaptak házvásárlásra. Ennek az volt az alapfeltétele, hogy rendelkezniük kellett a vételár 20%-val, amihez a magyar állam 6500 euró támogatást biztosított. E támogatásnak feltételei is voltak: a megvásárolandó ház nem lehetett drágább 10 ezer eurónál; illetve kettős állampolgársággal is rendelkezniük kellett. Tavaly júniusban egy hónapig élt a kiírás, miszerint a családi vállalkozásokat földvásárlásban támogatták. A megvásárolandó föld értékének az 50%-át tudták támogatásból megvásárolni, de nem kaptak többet hektáronként 4 ezer eurónál. Családonként 4 hektár támogatott földet tudtak vásárolni. Jelenleg elbírálás alatt áll a mezőgazdasági gépvásárlásra kiírt támogatás, miszerint 3400 mezőgazdasági vállalkozó számára nyílik lehetőség eszközvásárlásra. A 25 millió euró értékű támogatási program olyan nagy volumenűnek bizonyult, hogy maguk a forgalmazók nem tudták időre, vagyis 30 nap alatt teljesíteni az eszközöknek a leszállítását, ezért határidő-módosításokat kellett beiktatni.
Lehetőség a szülőföldön való boldoguláshoz
Kérdésünkre, hogy a magyar kormány a hathatós támogatásával komolyan hozzájárul-e a külhoni magyarságnak a szülőföldjén történő boldogulásához,
Nagy Miklós hozzáfűzte: ehhez lehetőséget biztosít. Aki viszont el akar menni, azt semmi áron nem lehet visszatartani. Akik azonban azért akartak elmenni, mert nem volt nekik a megélhetéshez szükséges gazdasági alapjuk, azoknak e támogatás nagyon sokat jelent. Mert a fóliasátrak telepítésétől kezdve többéves ültetvények létrehozásáig, már szinte minden tevékenységhez kaptak támogatást. Tehát ezek a támogatások a gazdálkodás minden vetületére kitértek: a kis területen gazdálkodó személyek fóliasátrakban, primőr árukat termesztve, vagy konyhakertészetből nagyobb jövedelmet tudnak megvalósítani; akik gyümölcsössel rendelkeznek arra, a szántóföldi gazdálkodók a maguk szeletére kaptak hathatós támogatást. A legutóbbi kiírások alapján már nagyobb léptékű beruházások jönnek számításba, ugyanis nagyvállalkozások részére akár néhány millió euró értékű beruházásokra is lehetőség nyílik. Abból már a mezőgazdasági feldolgozó ipart kívánják talpra állítani: amelek olajnövények termesztésében érdekeltek, étolaj sajtoló üzemeket, mások, akik a konyhakertészetben érdekeltek, azok a saját, illetve a környékbeli zöldségfélék nagybani feldolgozásához szükséges kisüzemek létrehozásához kapnak lehetőséget. Mindez azonban egy folyamat, aminek a beéréséhez időre van szükség. Éppen ezért abban bíznak, hogy 2-3 év múlva már pontosan nyomon követhető lesz, hogy milyen ágazatokban növekedik a termelékenység, illetve a feldolgozott árunak a volumene. Természetesen, a sikerhez szükség van a dolgozni akaró emberekre is, akik a szülőföldjükön akarnak maradni, boldogulni.
Biztos élettérben felvirágzik a falu
Nagy Miklós szerint, ami a Vajdaságban gyökeret vert, annak Erdélyben is működnie kell, a helyi jellegzetességeknek a figyelembe vételével. Abban a pillanatban, amikor meghatároznak egy gazdasági struktúrát és irányvonalat, arra a termelők azonnal rákapcsolódnak. Mert a mezőgazdasági termelők mindig azt állítanak elő, amire éppen piacuk van. Természetesen, akinek nagy földterülete van, ahol kevesebb munkával és haszonnal is biztosítani tudja a jövőjét, az nagykultúrák termesztésével foglalkozik, aki viszont kevés földdel rendelkezik, de vállalja a többlethaszonért a nagyobb volumenű munkát is, az konyhakerti termesztésben látja a jövőjét.
Ahol élettér van, ott az emberek biztonságban élve, a gyermekáldást is mind inkább vállalják – tette hozzá Nagy Miklós –, aki az elmúlt héten egy Szerbia déli részén lévő faluban járt, ahol járművel csak óvatosan lehet közlekedni, nehogy elgázoljanak egy-egy gyermeket. Ott ugyanis amióta a 2-3 hektár földdel rendelkező gazdák körében felfutott a fűszerpaprika-termesztés, minden szempontból felvirágzott a falu. A környékbeli dombról nézve a települést, az a sok fóliasátor miatt úgy néz ki, mintha nyáron is hó lepné.
Éppen ezért azt szorgalmazzák, hogy a magyar gazdaságfejlesztési programba is kerüljön bele a fóliasátrak építésére nyújtott támogatás. Egy nagybecskeri cég éppen ezt kívánja bevállalni azzal, hogy a saját üvegházaiban felneveli a palántáikat, amelyeket kiosztanak a velük együttműködő gazdálkodók között, akiknek ha szükséges, segítenek a saját sátraiknak a felépítésében. Azért teszik, mert tőlük kívánják felvásárolni azt az árumennyiséget, amit szerződés alapján egy 150 üzletet ellátó üzletlánc kíván nagyban felvásárolni. Már Szerbiában is rájöttek, hogy nem kell mindent külföldre szállítani, hanem elég, ha a hazai üzletláncokat ellátják friss áruval.
Információkkal ellátni a gazdálkodókat
Újabb kérdésünkre, hogy mit várnak a szerbiai gazdálkodók az országuknak az EU csatlakozásától, Nagy Miklós kifejtette: „Nem könnyű kérdés, hiszen a termelők főként azt várják, hogy végre ők is megkapják az EU polgárainak nyújtott támogatásokat. Jelenleg ugyanis az EU-támogatásoknak az ¼-1/5-ét kapják.” Köztudott, hogy az uniós gazdák jövedelmüknek a 70-80%-át a támogatásokból kapják. Tehát ha azt nem kapnák, nem tudnák elképzelni a gazdálkodásukat. Erre meg azt szokta mondani: gyertek el hozzánk, nézzétek meg, hogyan boldogulnak a mi gazdálkodóink a magyarországi támogatásoknak a töredékéből, noha azok is jóval elmaradnak a nyugatiaktól. Tehát az uniós támogatásokon kívül is létezik élet olyan viszonyok között, hogy a kiskereskedelmi árak nagyjából azonosak a nyugatiakkal.
Náluk a kommunizmus idején létrehozott, akkori viszonylatban magas színvonalú feldolgozóipar leépült, most azonban lábadozó állapotban van azzal, együtt, hogy a malmaik és a gabonatárolóik megvannak. A keményítőgyártás, illetve más korszerű technológiák azonban nem léteznek. A privatizáció ugyanis Szerbiában is ugyanolyan rosszul zajlott le, mint bármely kelet-európai országban. Példának okáért, Zentán 12 évvel ezelőtt egy olasz befektető megvásárolta a cukorgyárat, amit a tulajdonos most továbbadott. Az új tulajdonos viszont azonnal bezárta. Manapság a profit diktál mindent, annak érdekében bármilyen gyárat képesek bezárni.
Zárszóként Nagy Miklós hozzáfűzte: szerinte az információkat le kell vinni a termelőkhöz. Ők ezt az irányt követik évek óta, hogy ne helyettük gondolkozzanak, hanem lássák el őket információkkal, mert a legjobb gazdálkodó is csak akkor tud helyes döntést hozni, ha minél több szükséges információval rendelkezik. Éppen ezért szorgalmazták a falugazdász hálózatnak a kiépítését. Idén, a magyar kormány támogatásával, a Bethlen Gábor Alap közvetítésével sikerült a vajdasági falugazdász hálózatot az addigi 3 emberről 13 emberre kibővíteni. Ezzel lefedték Vajdaság magyarlakta vidékének a nagyobbik részét. Valódi sikernek azonban az fog számítani, ha elérik, hogy legkevesebb 25 falugazdász szolgálja szakmai és pályázati információkkal, szaktanácsokkal az ottani magyar gazdálkodókat.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)
2017. július 15.
Szerepvivő emberré lettem”*
Június 19-én Budapesten dedikálta nekem új kötetét* Szász László, jó pár nappal később jutott el hozzám a könyv, de így is örültem neki, csak azt sajnáltam, hogy amikor kissé korábban a Sütő András 90. születésnapját jelző eseményeket próbáltam egybegyűjteni, erről a kiadói újdonságról nem számolhattam be. Sietek tehát hírt adni róla, anélkül, hogy a kiadványt részletesebben méltatnám. A későbbiekben talán erre is sort keríthetünk.
A kötet címe, a régies ízeket sejtető idézet és az Esszék alcím alapján az irodalomtudományban kevésbé jártas olvasóban nem tudatosulhat, hogy a fokos könyv jelentős hányada a tizenegy éve elhunyt marosvásárhelyi íróval foglalkozik. Aki viszont valamennyire is ismeri a szerző munkásságát, tudja róla, hogy az erdélyi magyar irodalom értő és elkötelezett kutatója, Sütő András életművének is alapos, avatott ismerője. Egykori marosvásárhelyiként, aki a múlt rendszer bukása előtt nem sokkal települt át az anyaországba, és vált a Károli Gáspár Református Egyetem docensévé, esszéiben, tanulmányaiban elsősorban szülőföldje nagy egyéniségeivel, a kortárs irodalom jeleseivel s a hozzájuk kapcsolható jelenségekkel foglalkozik. Nem csak folyóiratokban, könyvekben publikálja elemző írásait, tudományos értekezéseken is mindegyre közzé teszi kutatási eredményeit. Itthon is nemegyszer hallhattuk ilyen előadását.
A mostani a hatodik kötete. Fajsúlyos, nagylélegzetű, továbbgondol(kod)ásra késztető esszéket gyűjtött egybe benne. Első lapozásra, véletlenszerű beleolvasásra is egyértelmű: nagy horderejű, időszerű kérdéseket, társadalmi, erkölcsi, teológiai, alkotói dilemmákat igyekszik körbejárni a szerző. Címmagyarázatot is találunk a hátsó borítón kiemelve. Idézzünk belőle: „A meglepően korszerűnek és elevennek ható »szerepvivő ember« fogalmát Pruzsinszky Pál magyarította 1909-ben megjelent Kálvin-monográfiájában, a reformátor egy kései levelét idézvén, aki pedig egész életútját sűríti soraiban: »Ámbár mindig az volt a célom, hogy ismeretlenül maradjak, az Isten úgy irányozta sorsomat, hogy...: szerepvivő emberré lettem«. Az évszázadok folyamán a kifejezés – mindig a korszellemhez igazodva – többlettartalmakkal gazdagszik, de lényegében az alkotó ember jellemtípusaira utal. Arra a paradoxonra, miszerint az erkölcsi értékeket valló humanista értelmiségi viselkedésmintája társadalmilag nem hatékony, a társadalmilag hatékony cselekvő ember viszont nem lehet humanista. Az európai szerepmodellek történetileg Jézus környezetében alakulnak ki, az emberek azután ismétlődő viselkedésmintákat követnek – akár a 16. századi hitújító ellentmondást nem tűrő genfi egyházában, akár a román kommunizmus közepette túlélésre berendezkedő kisebbségi magyar értelmiség soraiban. Az áruló, a bűnbak, a szent vagy a mítoszi hős szerepkörei olykor kibogozhatatlanul összefonódnak egy-egy mértékadó személyiségben, és ennek a végtelen bonyolultságnak az érzékeltetésére ma is egyedül az irodalom képes.”
Ez a tömör idézet a könyvben közölt esszékben tágan kifejtve, az irodalmár Szász László alapvető téziseit, morális alapállását is tükrözik. Fejtegetéseit gazdag irodalmi anyagra, hosszasan tanulmányozott írói életművekre, vallástörténeti és teológiai, etikai kiadványokra, dokumentumokra, titkosrendőrségi ügynökjelentésekre alapozta, és arra is, amit a romániai diktatúra évtizedeiben a saját bőrén is megtapasztalt. A reformáció 500. esztendeje számos egyetemesen is értékesíthető gondolatot vetett fel, érthető, hogy a kálvini tanok és tanulságok Sütő András-i megközelítését e jubileumi évben megjelent kötetben taglalja a szerző. A „Szerepvivő emberré lettem” Sütő András Kálvin-portréja című fejezet több esszére tagoltan beszél az íróról, „hőséről” és annak egyházi szerepéről, a hozzá való viszonyulásokról, ugyanakkor Sütő közéleti szereplését, korábbi és későbbi megítélését, a hatalomhoz való viszonyát, a kortársi értékeléseket is górcső alá veszi.
A könyv e leghangsúlyosabb, terjedelmében is legnagyobb részét Az irodalmár: tudós vagy értelmiségi? című fejezet előzi meg. Eléggé általános a téma, a szerző személyes érintettsége persze teljességgel itt sem kerülhető meg. De az esetek többségében éppen e jelzett vagy bevallatlan személyesség teszi érdekesebbé az esszét. Mint ahogy az az aránylag rövid, de velős Naplók és szerepek (Adalékok a romániai magyar irodalom „titkos” történetéhez) című fejezetből is kiderül. A Napló Sütő András kéziratos hagyatékában található kis füzet, melynek első oldalai a Magyarországra menekített unoka gyermeki bejegyzéseivel indulnak, és a nagyapa naplójegyzeteivel folytatódnak, 1988. július 8-tól kezdődően.
Tematika és attitűd tekintetében a zárófejezet szintén nagyot markol. Az erkölcstanok kudarca az írói, egyházi, filozófiai berkekben egyaránt tetten érhető. Szász László Székely Jánostól kiindulva a Biblián keresztül széles öleléssel vizsgálja ezt a problémát. Beszédes az is, ha csak sorjáztatjuk egymás után a nagyesszé alcímeit: Minden meg van írva?, Az árulószerep archetípusai, Változatok az evangéliumokra, A kételkedés botránya, Irodalmi és teológiai fikció, Az írók és az irodalom erkölcse, Filozófusok etikája, Intermezzo. Három írói attitűd (a Székely Jánosé, a Páskándi Gézáé és a Sütő Andrásé), Teológusok etikája, Teológiai etika és az együttműködés morálja.
Nem könnyű, de izgalmas olvasmány. Nyilvánvaló, hogy szellemi izgalmakra gondolok.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
Június 19-én Budapesten dedikálta nekem új kötetét* Szász László, jó pár nappal később jutott el hozzám a könyv, de így is örültem neki, csak azt sajnáltam, hogy amikor kissé korábban a Sütő András 90. születésnapját jelző eseményeket próbáltam egybegyűjteni, erről a kiadói újdonságról nem számolhattam be. Sietek tehát hírt adni róla, anélkül, hogy a kiadványt részletesebben méltatnám. A későbbiekben talán erre is sort keríthetünk.
A kötet címe, a régies ízeket sejtető idézet és az Esszék alcím alapján az irodalomtudományban kevésbé jártas olvasóban nem tudatosulhat, hogy a fokos könyv jelentős hányada a tizenegy éve elhunyt marosvásárhelyi íróval foglalkozik. Aki viszont valamennyire is ismeri a szerző munkásságát, tudja róla, hogy az erdélyi magyar irodalom értő és elkötelezett kutatója, Sütő András életművének is alapos, avatott ismerője. Egykori marosvásárhelyiként, aki a múlt rendszer bukása előtt nem sokkal települt át az anyaországba, és vált a Károli Gáspár Református Egyetem docensévé, esszéiben, tanulmányaiban elsősorban szülőföldje nagy egyéniségeivel, a kortárs irodalom jeleseivel s a hozzájuk kapcsolható jelenségekkel foglalkozik. Nem csak folyóiratokban, könyvekben publikálja elemző írásait, tudományos értekezéseken is mindegyre közzé teszi kutatási eredményeit. Itthon is nemegyszer hallhattuk ilyen előadását.
A mostani a hatodik kötete. Fajsúlyos, nagylélegzetű, továbbgondol(kod)ásra késztető esszéket gyűjtött egybe benne. Első lapozásra, véletlenszerű beleolvasásra is egyértelmű: nagy horderejű, időszerű kérdéseket, társadalmi, erkölcsi, teológiai, alkotói dilemmákat igyekszik körbejárni a szerző. Címmagyarázatot is találunk a hátsó borítón kiemelve. Idézzünk belőle: „A meglepően korszerűnek és elevennek ható »szerepvivő ember« fogalmát Pruzsinszky Pál magyarította 1909-ben megjelent Kálvin-monográfiájában, a reformátor egy kései levelét idézvén, aki pedig egész életútját sűríti soraiban: »Ámbár mindig az volt a célom, hogy ismeretlenül maradjak, az Isten úgy irányozta sorsomat, hogy...: szerepvivő emberré lettem«. Az évszázadok folyamán a kifejezés – mindig a korszellemhez igazodva – többlettartalmakkal gazdagszik, de lényegében az alkotó ember jellemtípusaira utal. Arra a paradoxonra, miszerint az erkölcsi értékeket valló humanista értelmiségi viselkedésmintája társadalmilag nem hatékony, a társadalmilag hatékony cselekvő ember viszont nem lehet humanista. Az európai szerepmodellek történetileg Jézus környezetében alakulnak ki, az emberek azután ismétlődő viselkedésmintákat követnek – akár a 16. századi hitújító ellentmondást nem tűrő genfi egyházában, akár a román kommunizmus közepette túlélésre berendezkedő kisebbségi magyar értelmiség soraiban. Az áruló, a bűnbak, a szent vagy a mítoszi hős szerepkörei olykor kibogozhatatlanul összefonódnak egy-egy mértékadó személyiségben, és ennek a végtelen bonyolultságnak az érzékeltetésére ma is egyedül az irodalom képes.”
Ez a tömör idézet a könyvben közölt esszékben tágan kifejtve, az irodalmár Szász László alapvető téziseit, morális alapállását is tükrözik. Fejtegetéseit gazdag irodalmi anyagra, hosszasan tanulmányozott írói életművekre, vallástörténeti és teológiai, etikai kiadványokra, dokumentumokra, titkosrendőrségi ügynökjelentésekre alapozta, és arra is, amit a romániai diktatúra évtizedeiben a saját bőrén is megtapasztalt. A reformáció 500. esztendeje számos egyetemesen is értékesíthető gondolatot vetett fel, érthető, hogy a kálvini tanok és tanulságok Sütő András-i megközelítését e jubileumi évben megjelent kötetben taglalja a szerző. A „Szerepvivő emberré lettem” Sütő András Kálvin-portréja című fejezet több esszére tagoltan beszél az íróról, „hőséről” és annak egyházi szerepéről, a hozzá való viszonyulásokról, ugyanakkor Sütő közéleti szereplését, korábbi és későbbi megítélését, a hatalomhoz való viszonyát, a kortársi értékeléseket is górcső alá veszi.
A könyv e leghangsúlyosabb, terjedelmében is legnagyobb részét Az irodalmár: tudós vagy értelmiségi? című fejezet előzi meg. Eléggé általános a téma, a szerző személyes érintettsége persze teljességgel itt sem kerülhető meg. De az esetek többségében éppen e jelzett vagy bevallatlan személyesség teszi érdekesebbé az esszét. Mint ahogy az az aránylag rövid, de velős Naplók és szerepek (Adalékok a romániai magyar irodalom „titkos” történetéhez) című fejezetből is kiderül. A Napló Sütő András kéziratos hagyatékában található kis füzet, melynek első oldalai a Magyarországra menekített unoka gyermeki bejegyzéseivel indulnak, és a nagyapa naplójegyzeteivel folytatódnak, 1988. július 8-tól kezdődően.
Tematika és attitűd tekintetében a zárófejezet szintén nagyot markol. Az erkölcstanok kudarca az írói, egyházi, filozófiai berkekben egyaránt tetten érhető. Szász László Székely Jánostól kiindulva a Biblián keresztül széles öleléssel vizsgálja ezt a problémát. Beszédes az is, ha csak sorjáztatjuk egymás után a nagyesszé alcímeit: Minden meg van írva?, Az árulószerep archetípusai, Változatok az evangéliumokra, A kételkedés botránya, Irodalmi és teológiai fikció, Az írók és az irodalom erkölcse, Filozófusok etikája, Intermezzo. Három írói attitűd (a Székely Jánosé, a Páskándi Gézáé és a Sütő Andrásé), Teológusok etikája, Teológiai etika és az együttműködés morálja.
Nem könnyű, de izgalmas olvasmány. Nyilvánvaló, hogy szellemi izgalmakra gondolok.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)