Vargha Mihály alkotói műhelye
Kolozsvár – Pallas-Akadémia Könyvkiadónak évek óta van egy sorozata, melyet Banner Zoltán, Márton Árpád és Nagy Miklós Kund szerkesztenek. A célja, bizonyos művésztelepek ismertetése, ezen belül az arra érdemes művészeket jobban kiemelve, lehetőleg minél több munkájuk bemutatásával az olvasóközönséghez közel hozni.
Az albumok kiadásának tulajdonképpeni bevallott célja, a jelen vagy a múltban élt művészek munkásságának ismertetése, és könyvformában történő népszerűsítése.
A legújabb könyvük Szücs György: Vargha Mihály (MŰTEREM, 35.) címmel jelent meg, melynek szerkesztője Kozma Mária. Könyvtipográfia és nyomda: Gutenberg Grafikai Műhely és Nyomda, Csíkszereda. 
 A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusa kiemelt figyelemmel támogatja az ilyen irányú megnyilvánulásokat. Az esemény házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul. Az intézmény infrastruktúráját felhasználva, lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ilyen jellegű megnyilvánulásokat minél szélesebb, arra fogékony rétegek ismerjék meg.
 Esetünkben Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató helyettese, valamint Vargha Mihály szobrászművész vetített képes előadással egybekötve mutatta be a könyvet, melynek borítóján a művész 2006-ban készült „ A hős”- című illesztett fa, 120x100x35 cm. Szelényi Károly felvétele látható.
 Az album hátsó lapján Wehner Tibor értékelését találhatjuk a szobrászművésszel kapcsolatban, melyből egy gondolatsort idéznék: „A művész hol a súlyos, tömbszerű fogalmazással él, hol áttört testeket feltáró, belső tereket megnyitó, szabadon megjelenő héjakra és palástokra hangolt , az organikusság sugallatát hordozó kompozíciót tár a szemlélő elé, s hol a nyers megmunkálásmóddal, hol pedig a finom kivitellel artikulálja alkotásának hangvételét és kifejezését.”
 Szücs György érzékletesen elemzi, melyek azok a hatások, amik alakították az ifjú szobrász tehetségét. Azt a családi hatást, melyben élt. A különböző művészek hatását, mint Kosztándi Jenő és Kosztándi Katalin, valamint Vetró András és Vetró Bodoni Zsuzsa. De szerintem nem elhanyagolandó az a hatás sem, melyet rá gyakorolt Henry Moore a XX. század egyik legnagyobb hatású szobrász-egyénisége, a modern szobrászat, a plasztikai szemlélet megalapítója.
 Az ősi amerikai művészet csodálója volt, majd megtalálta egyéni stílusát, az anyag és annak hiánya közötti egyensúlynak, a hullámos vonalak és a tiszta formák ritmusos harmóniájának megteremtésével. Mindehhez még jött a Jászvásári Képzőművészeti Akadémia szemlélete is, amely a teljes nyitottság és a kötöttségek nélküli kísérletezések fele irányította. 
 De az a szerencsés mozzanat, hogy 1990. március 15. a Székely Nemzeti Múzeum Képtárának, ma már Gyárfás Jenő Képtár vezetője lesz. Lehetősége volt hivatalból a művész világot úgy megismerni, mint kevesen ebből a nemzedékből. A sok kiállítás megrendezése, megnyitója verbális képességeinek a kibontakozását is lehetővé tette. Ennek is köszönhető művészi jellegű írásainak, előadásainak sokasága.
 Előadói készségéről mindazok megbizonyosodhattak, akik a kolozsvári szereplésén jelen lehettek. Munkáinak kivetített képeit erősítették azok a kisplasztikák, melyeket erre az alkalomra magával hozott.
 Ezen a találkozáson betekintést nyerhettünk Vargha Mihály alkotói folyamatába. Kiderült, egy tudatosan jól gondolkodó szobrászművésszel találkozhatunk élőben, aki tisztában van azzal, mivel áldotta meg őt szerencsés sorsa.
Csomafáy Ferenc 
erdon.ro

Erdély szívében
A politika változó hullámverésén túl létezik a szellemi-kulturális értékek igazi Magyarországa.
Az ÚMSZ olvasói bizonyára észrevették: az utóbbi években a magyar kulturális értékeknek a magyar államhoz kapcsolódó, úgymond hivatalos és intézményes terjesztésével Romániában két intézet is foglalkozik.
A bukaresti Magyar Kulturális Intézet elsősorban román nyelvű közegben segíti elő a magyar kulturális értékek bemutatását, a sepsiszentgyörgyi központú, meglehetősen hosszú nevű, de jóval kisebb személyzettel rendelkező intézménynek viszont más a feladatköre.
A Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központját ugyanis azzal bízták meg, hogy a magyar-magyar kulturális kapcsolatokat ápolja, azaz a magyarországi és az erdélyi szálakat fonja szorosabbra. „Kösse össze a kultúra azt, amit a politika szétválasztott, hogy a jövőben megértsük és ne félreértsük egymást. Közös a nyelvünk, közös a kultúránk, de árnyalatnyi különbségek, máshová tett hangsúlyok zavarhatják, bonyolíthatják a kapcsolatokat, így néha valóban szükség volt és szükség van a kultúra közvetítő nyelvére”.
Ezt a két utóbbi mondatot már Hadnagy Miklóstól, a sepsiszentgyörgyi központ vezetőjétől és egy olyan, szerkesztésében és nyomdai kivitelezésében is rendkívül elegáns kiadványból idéztem, amely a napokban jutott el hozzám és összefoglalja az utóbbi öt esztendőben, kifejtett munkájukat.
Érdemes megemlíteni néhány számot, noha nem ez a lényeg. A központ, nem jelképesen, hanem működőképesen kialakított erdélyi kapcsolatrendszerének köszönhetően, az elmúlt években, harmincegy erdélyi település 112 helyszínén több mint négyszáz rendezvényt tartott, de mint mondottam, nem az összefoglaló adatok a legfontosabbak, hanem ami mögöttük vagy éppenséggel – előttük van. A tartalom.
Azokban az esztendőkben ugyanis, amikor az őstörténeti álmítoszok hirdetőitől a kézrátétellel gyógyító táltosokig oly sok hamis próféta járta és járja be Erdélyt, amikor a hazájukban már elfelejtett, beporosodott együttesektől és énekesektől kezdve a magyarországi tévécsatornák botrányhőseivel bezárólag, majd mindenki itt szerette volna vagy szeretné újra eladni magát, akkor ez a központ megmutatta, felmutatta, hogy mit is jelentenek az igazi magyar kulturális-szellemi-alkotói értékek.
Emlékezzünk csak vissza azokra a napokra, amikor Brassainak, Robert Capának és társainak, azaz a világhírű magyar fotográfusoknak a munkáit mutatták be, igazi közönségsikerrel. Vagy amikor az idén Prima Primissima díjas Kubinyi Anna székelyföldi motívumokból ihletődött, Belgiumtól Indiáig jól ismert textíliái sorakoztak az erdélyi kiállítótermekben. Vagy amikor a legismertebb jelenkori magyarországi írók, előadóművészek, a szakmájukat valóban a tudomány eszközeivel művelő történészek tartottak előadásokat majd mindenhol ugyancsak szépszámú közönség előtt.
És ez csupán tevékenységük egyik vonulata volt, hiszen több, nem hagyományos szálon is segítették az erdélyi magyar kultúrát. Székelyföldi közművelődési szakemberek találkozóját szervezték meg, nem is egyszer, erdélyi magyar képzőművészek és előadóművészek kiállításainak, fellépéseinek a megtartását segítették, sőt még a Brassói Lapok első főszerkesztőjére, Veszely Károlyra emlékezve és emlékeztetve a MÚRE-vel együtt sajtódíjat is összehoztak.
Egy darab Magyarország – Erdély szívében. Ezt a címet viseli az összefoglaló kiadvány, és azt hiszem, a központ éléről a napokban távozó Hadnagy Miklósnak és munkatársának, élete párjának, Hadnagy Piroskának az lehet a legnagyobb elégtétele, hogy visszaadták a bizalmat az erdélyi magyar értelmiség számára: igenis, a politika változó hullámverésén, a média szó- és képzuhatagain túl létezik a szellemi-kulturális értékeknek az az igazi Magyarországa, amelyre mindig fel lehet nézni, ahová mindig érdemes fordulni, ahonnan mindig erőt lehet meríteni, ahol nem a baloldali, a jobboldali, a konzervatív, nemzeti, liberális és más címkézés számít, hanem mindaz, amit a művészet, a művelődés az ember javára és csodálatára megteremtett. Alighanem ezt nevezhetjük a lehető leghatékonyabb és valóban időt álló koordinációnak, hiszen ez a Magyarország mindig ott van és ott is marad Erdély szívében.
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)

Darabnyi Magyarország...
Két-három hete aggódva kaptuk fel fejünket a hírre: lakat kerül a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja sepsiszentgyörgyi irodájának ajtajára. Nem véglegesen, csak mintegy fél évnyire. Az ok Magyarország nem épp rózsás államháztartási állapota lett volna, hiszen néhány hónapnyi fizetés, lakbér is spórlás. De aztán megnyugtatott a mandátumát e hónap végén kitöltő intézetvezető, Hadnagy Miklós: legújabb információi szerint nem szakad meg az intézet működése, legfennebb egy hónapnyi kényszerszünet áll be tevékenységében. Utódjáról korai még beszélni – az elmúlt öt-hét évet azonban nem árt felidézni. Mert onnan nézvést sikertörténet az iroda tevékenysége, amennyiben a Székelyföld számos kiemelkedő kulturális rendezvényt fogadhatott az intézet működésének köszönhetően, de hogy ide elérhessen, rögös utat kellett bejárnia.
A zászló maradt
Magyarországi kulturális intézet Székelyföldre telepítésének ötlete nem Budapesten fogalmazódott meg, és ugyanvalóst sok tárgyalást, lobbizást igényelt, míg 2004 őszén bekövetkezett a hivatalos megnyitó – hogy majd két évre lakat kerüljön a Bod Péter Megyei Könyvtár épületében helyet kapó iroda ajtajára. A hivatalos megnyitó időpontjában ugyanis még nem volt Magyarország és Románia által ratifikált egyezmény, amely alapján működhetett volna az intézet, rá másfél évre, 2006 májusában bólintott rá a román parlament a kétoldalú egyezményre. Az év áprilisában már megérkezett Sepsiszentgyörgyre a kétfős “intézet”, Hadnagy Miklós az Illyés Közalapítványt, felesége, Portik Piroska a kulturális tárcát váltotta fel e küldetésre. Fél év előkészítés után végül 2006. november 29-én elkezdhette működését a központ – bár ezt megelőzően is volt még egy mélypont, a második Gyurcsány-kormány alakításakor olyan emberek kerültek pozícióba, akik nem igazán tudták, hová tenni ezt az intézményt. Terényi János akkori bukaresti magyar nagykövet magyarázta el a nemzetközi államtitkárnak, Bogyay Katalinnak, miért lényeges egy Erdélyben működő magyar kulturális intézet, amelynek szimbolikáját aztán az államtitkár az irodaavatáson értette meg igazán, ahol Markó Béla arról beszélt, az erkélyen van egy darab Magyarország, és ez az ország nekünk, erdélyi magyaroknak mennyire fontos. Az akkor kitűzött piros–fehér–zöld lobogó persze “téma” lett a romániai nacionalista közbeszédben, aztán ez is lecsengett, a zászló maradt (azóta a Gábor Áron utca sokak, főként idősebbek kedvelt sétálóhelyévé vált), az iroda megkezdhette működését.
Közel négyszáz rendezvény
Érdemes számokban is felidézni ez utóbbi öt évet: 390 program Erdély harmincegy településén, 117 helyszínen. Túlnyomóan a Székelyföldön, de juttattak a szórványba is kisebb jellegű rendezvényeket, többnyire kiállítást. A nagyobb lélegzetűeket pedig értelemszerűen Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen – és persze Sepsiszentgyörgyön szervezték. Ami a programok szórását illeti: képzőművészeti és zenei rendezvény a legtöbb, mindkettőből 110–120, irodalmi 50–60, közművelődési nagyjából ugyanannyi – a műfaji megosztás, nyilván, tükrözi a programszervezők érdeklődési körét, de partnereikét is. Hadnagy Miklósék ugyanis az iroda működésének első pillanatától a helyi művelődési intézményekkel kialakított kapcsolatukat az egyenrangúságra alapozták, azaz ha felmerült egy ötlet, hogy kit, milyen rendezvényt hívjanak meg, arról kikérték a helyiek véleményét is – no meg anyagi támogatásukat. Így érhették el, hogy minden esztendőben költségvetésükhöz még kétszer annyit hozzá tudtak tenni, ami természetesen a rendezvények számát is jócskán megemelte. Mert azt is tudni kell, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja számára a bőségszaru szádát Budapesten mindig is szűkösen nyitogatták. A világszerte Magyarország által működtetett tizenkilenc kulturális intézetből öt Collegium Hungaricum, ezek mindig is kiemelt helyet foglaltak el a rangsorban, a Balassi Intézet – a kulturális intézetek felügyeleti szerve – ezekre figyel elsőként, másodsorban a nagyobb európai országokban működő központokra, a harmadik kategóriába tartozik a sepsiszentgyörgyi iroda, olyan intézetek társaságában, mint amelyek Tallinban, Helsinkiben, Delhiben találhatóak. Egyértelmű tehát: rivalizálni nem is tudott volna e “nagytestvérekkel” a szentgyörgyi iroda – de nem is akart. Már az elején, néhány hónap után rájöttek munkatársai: nem Budapestnek, a Balassi Intézetnek kell megfelelniük, hanem a helyi közönségnek. És, nyilván, a helyi művelődési intézmények szintúgy felismerték az iroda létében rejlő lehetőségeket, ez a magyarázata annak, hogy jól működő, nem csupán szervezési nehézségeket megosztó, de anyagi terheket is átvállaló partneri kapcsolatok alakultak ki. Mindezekért, vagy mindenek ellenére az intézetek 2009-es évértékelésekor a Balassi főigazgatója a szentgyörgyi iroda nevét legaláb annyiszor említette, mint a nagy intézetekét – ekkortól mondható, hogy kivívta létjogosultságát.
Egy korszak vége
Épp ezért hatott oly lesújtóan a hír, hogy anyagi meggondolásból “jegelnék” az iroda működését. Hadnagy Miklós azonban megkeresésünkre elmondta, legfrissebb értesülése szerint csupán adminisztratív akadálya van a folytonosságnak, utódja, Lakatos Mihály kettős – román és magyar – állampolgár, diplomáciai feladatkört csak akkor vállalhat, ha a románról lemond. Hogy mi lesz a jövője a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának? Hadnagy Miklós szerint mindig is politikai döntés kérdése, hogy határon túli területen is működjék ilyen iroda, még ha nem is illeszkedik a klasszikus intézeti struktúrába. Bár – teszi hozzá – soha nem fog a klasszikus intézeti hálózaton belül kiemelkedő szerepet betölteni. De nem is ez a feladata. Idén, a második negyedévre, a sepsiszentgyörgyi kulturális intézet költségvetését rendkívül szűkösre szabták. Jószerint csupán egyetlen kiadvány megjelentetésére futotta belőle. Ez az Egy darab Magyarország Erdély szívében címet kapta, nyolcvan oldalon bőséges képillusztrációval a kulturális központ öt évét mutatja be. A könyv Hadnagy Miklós “hattyúdala”, egyféle köszönet is annak az Erdély-szerte mintegy száz partnernek, kikkel/melyekkel az elmúlt öt év során együtt dolgoztak. És ezzel le is zárult a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja létének első korszaka.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Napirenden a történelem
A kudarcos érettségi körüli országos botrány kissé háttérbe szorította a területi átszervezés keltette hisztériát és a hozzá kapcsolódó rekorddöntögető magyarellenes kirohanásokat, az ilyesmire szakosodott média megátalkodottabb része azonban, természetesen beleértve a helyit is, továbbra is naponta előrántja a "magyar kártyát". Ilyen körülmények között külön pikantériája van annak az eseménynek, amely ezekben a napokban zajlik Marosvásárhelyen. Kedden nyílt meg az összrománság illetve a határon túli románok főigazgatósága által hetedszerre szervezett nyári egyetem. Több kormányzati alárendeltségű valamint tudományos, kulturális intézmény támogatásával igyekeznek minél sikeresebbé tenni a hazai és a meghívott moldovai, ukrajnai, magyarországi, szerbiai történészek, tudományos kutatók, egyetemi tanárok eszmecseréjét egy kiemelt jelentőségű kérdésről, a történelem oktatásának harmadik évezred eleji kihívásairól. Itt és most valóban nagyon fontos a történelem tényleg tudományos, objektív, valósághű és mindenekelőtt politikamentes megközelítése és ugyanilyen jellegű tanítása. Ami a gyakorlattól még igen távol áll, és éppen az említett gyűlölködő támadásoknak is tápot ad. A meghamisított múlt, a tények elferdítése, elhallgatása nagyon károsan és hosszú kihatással képes megmételyezni a köztudatot, aláásni a békés, harmonikus együttélést. De ezzel tisztában lehetnek mindazok, akik tudással felvértezve, történelemmel foglalkoznak, így azok a szakmabeliek is, akik a magyar kultúra e nagy múltú fellegvárában most a román történetírás és -kutatás időszerű kérdéseit taglalják. És nincs okunk kételkedni abban, hogy a megbeszéléseiken a legjobb szándék vezérli valamennyiüket, elősegítve azt, hogy az iskolákból mihamarabb eltűnjenek a történelmi ferdítéseket még eléggé gyakran tartalmazó tankönyvek, a többségi fiataloknak olyan oktatást biztosítva, amely az itt élt illetve élő magyarokról, szászokról, zsidókról és más nemzetiségekről reális, igaz képet nyújt. A rendezvény megnyitóján a kormányhivatal bukaresti képviselője a külföldi román meghívottakhoz fordulva kijelentette: "Meggyőződésem, hogy önök számára a románok történelmének, az igaz történelemnek az oktatása sokszor nagy bátorságot igénylő tett." Úgy lehet. De ugyanilyen bátor tett a hazai román tanároké is, ha valóban csakis az igazságnak megfelelő román történelmet akarják továbbadni tanítványaiknak. És fokozott bátorságra vall, ha a romániai magyar oktatók viszonyulnak ilyenképpen a történelemtanításhoz. Na, de nehogy túlzásra ragadtassuk magunk, végül is az csak normalitás, ha valaki ragaszkodik a tudományos tényekhez. Tény azonban az is, hogy minderről még nagyon sokat lehetne és kellene dialogizálni. És mindenekelőtt végre már gyakorlati ténnyé kéne válnia annak a régóta hangoztatott szándéknak, hogy a román és magyar történészek, történelemtudósok rendszeresen összeüljenek és létrehozzák a közösen egyeztetett, tudományosan helytálló, cáfolhatatlan történelmi munkákat, monográfiákat, szintéziseket. Azzal is elejét vehetnék még sok-sok áldatlan vitának.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar–magyar művésztalálkozó Marosvásárhelyen
Íme egy újabb ígéretes kezdeményezés, amelynek reális esélye van arra, hogy gyökeret eresszen a Bolyaiak városában. Három napon át jeles magyarországi és erdélyi magyar képzőművészek találkoztak itt, és kötetlen párbeszédet folytatva ismerkedtek egymás munkájával, lehetőségeivel, latolgatták, miként járulhatnának hozzá hivatásuk népszerűsítéséhez és ahhoz, hogy az általuk alkotott értékek méltóképpen illeszkedjenek a köztudatba, közösségeink életébe. 
A Magyar Művészeti Akadémia és a Maros Megyei Tanács támogatásával szervezett rendezvénysorozaton pénteken, szombaton és vasárnap rendkívül gazdag és változatos program során dialogizált közös dolgaikról a meghívott félszáznyi művész. Az MMA ügyvezető elnöke, Fekete György és a megyei önkormányzat elnöke, Lokodi Edit Emőke védnökségével zajló eseménysorozat augusztus 5-én délben kezdődött a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében és augusztus 7-én késő este zárult Székelyvéckén.
A vendégeket, akik között Erdélyből elszármazott alkotók is voltak, például Péterfy László szobrász, Simon Endre festő és Katona Szabó Erzsébet textilművész, Farkas Ádám szobrászművész, budapesti egyetemi tanár vezette és mutatta be a jelenlevőknek. A találkozó megnyitóján hangsúlyozta, hogy szakmai testületük, amely több mint negyven erdélyi tagot is számlál, ily módon is szeretné segíteni az itteni képzőművészek közérzetének, érvényesülési lehetőségeinek javítását. Egyben az anyaországi művészeket is közelebb kívánják hozni Erdélyhez, a térség magyarságához. Ezt tanárként úgy is szorgalmazza, hogy nyaranta elhozza ide egyetemista tanítványai egy-egy csoportját dokumentálódni, élményeket gyűjteni. 
A lehetséges élmények egy részét Péterfy László villantotta fel, nem kis nosztalgiával idézve meg egykori vásárhelyi jelenlétének felejthetetlen mozzanatait. Simon Endre a város nagyhírű képtárát, ennek történetét ajánlotta a látogatók figyelmébe, a létesítmény helyszínén is méltatva a dr. Bernády György polgármester által létrehozott és azóta látványosan gazdagodott rangos gyűjteményt. Másnap délelőtt Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész beszélt Marosvásárhely egyik nagy nemzetközi visszhangú művészi mozgalmáról s az ezt megteremtő MAMŰ-ről. Farkas Ádám a művészet mai állásáról, a fenntartható fejlődés viszonylatrendszerében kirajzoló- dó távlatairól értekezett, majd az összejövetel résztvevői is elmondták ennek kapcsán gondolataikat.
Miután a Kultúrpalota földszinti galériáiban megtekintették a textilművészek XV. alkalommal megrendezett Ariadne kiállítását, szombat délután a magyarországiak és a több erdélyi központból érkezett művészek műterem-látogatásokon kaptak ízelítőt a Vásárhelyen zajló pezsgő alkotómunka színes, változatos kínálatából. Barabás Éva, Haller József, Fekete Zsolt, Bandi Kati, Kolozsvári Puskás Sándor, Kákonyi Csilla műhelyeinek újdonságait láthatták. Vasárnap pedig kirándulva, kötetlen eszmecsere során ismerkedhettek a környék műemlék épületeivel, helyi sajátosságaival, népművészeti kincseivel, a táj szépségeivel. Körútjukon eljutottak Nyárádszentsimonra, Erdőszentgyörgyre, Szovátára, Parajdra, Énlakára, végül Székelyvéckére, ahol Lokodi Emőke elnök asszony és Fekete Pál polgármester is csatlakozott a társasághoz, amely immár baráti közösségként ismételte meg a végkövetkeztetést: ilyen hasznos, tanulságos és kellemes rendezvényeket minél gyakrabban érdemes szervezni.
Nagy Miklós Kund
Népújság. Erdély.ma

Kereszt és érték
Egyházi méltóságok, politikusok és önkormányzati vezetők, valamint többszáz résztvevő jelenlétében leplezték le Deményházán a templom előtti keresztet, amelyen a bronzból formázott corpust Gyarmathy János marosvásárhelyi képzőművész készítette.
keresztavató ünnepségen beszédet mondott Markó Béla miniszterelnök-helyettes, aki hangsúlyozta: az elmúlt két évtizedben az erdélyi magyarság visszaszerezte a szülőföldhöz való jogát, és megteremtette annak eszközeit is, hogy ne csak kapjon, de tegyen is a szülőföldért.
A deményházi kereszt előtt Markó Béla miniszterelnök-helyettes mondott ünnepi beszédet
„Minket tulajdonképpen a legszebb jogunktól, a szülőföldünktől akartak megfosztani: a nyelvünktől, a kultúránktól, el akartak távolítani az egyháztól. Huszonvalahány év múltán kiküzdöttük magunknak azt a jogot, hogy ittmaradjunk ezen a földön, és megteremtettük magunknak az eszközöket, hogy adjunk is ennek szülőföldnek” – fogalmazott Markó, aki szerint minden erdélyi magyarnak kötelessége, hogy a maga eszközeivel, tudásával, lehetőségeivel eleget tegyen ennek a legszebb, legnemesebb kötelességnek.
„Vannak ma már eszközeink: össze kell fogjunk, fel kell emeljük a Nyárádmentét, és ideje, hogy a térség megkapja azt amit megérdemel, a legméltóbb kultúrát, tudást, infrastruktúrát” – mutatott rá a miniszterelnök-helyettes, aki szerint olyan műalkotás született Deményházán, amely „Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, de bárhol a világban megállná a helyét”.
Nagy Miklós Kund, a Népújság főszerkesztője méltatásában kiemelte, „az alkotás megrendítő és felemelő nemcsak azok számára, akik a magas színvonalú alkotást látják benne, hanem mindazokban is, akik lélekben, önmaguk felé kívánnak fordulni, és hitükben megerősödve kívánnak távozni innen”. Új Magyar Szó (Bukarest)

Antológia a Grádicstól
Rendhagyó könyvbemutatót tartott szerdán este Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör, amely öt éves tevékenységéből Az eltérített felvonó címmel jelentetett meg kötetet a Kriterion Könyvkiadó. A rendezvény házigazdája, Nagy Miklós Kund újságíró köszöntőjét követően Bögözi Attila, az antológia szerkesztője árulta el, hogy „miért súrolnak grádicsot”.
Mint fogalmazott, „a hajdanvolt kiskocsma neve hallatán, amely a Klastrom utca elején, szemben a Kálváriával állott, hamarább jut eszébe az embernek a zaftos zónapörkölt marhavelő pirítóssal, jóízű flekken meg vargabéles, mint karakteres irodalmi ínyencségek svédasztala – legyen míves próza vagy veretes vers.
Pedig a Súrlott Grádics kötődése az irodalomhoz legalább annyira nagy múltú, mint amilyen legendás hírű maga a hely, ahol Ady Endrétől Móricz Zsigmondig a magyar irodalom sok jeles alakja megfordult”.
A Súrlott Grádics ugyanis a maga sajátos kisvárosi mikrokozmoszával helyszínként is megjelent több irodalmi alkotásban, Molter Károly Örökmozgó című színdarabjától a Vári Attila-novellákig. Az antológiát H. Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója és Nagy Pál irodalomtörténész méltatta, majd Nagy István színművész a kötet írásaiból olvasott fel.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megvalósult álom: új iskola Hegyközszentimrén
A gyerekek ünnepi műsorral készültek az eseményre
Bihar megye – A gazdasági válság idején valóságos csoda, hogy egy olyan kicsi faluban, mint Hegyközszentimre felépülhetett egy ilyen iskola – hangzott el hétfő délután a Berettyó-parti faluban tartott tanévnyitón.
A Szalárd községhez tartozó Hegyközszentimrén 2008 nyarán kezdődött meg az újiskola építése. Annak ellenére, hogy az akkori tervek szerint egy év alatt el kellett volna készüljön, a munka az eltelt időben többet állt, mint haladt, és még idén tavasszal, sőt, nyár elején is utópiának tűnt, hogy a tanévkezdéskor iskolaavatásra kerülhet sor. Az ünnepélyes pillanat mégis elérkezett, s bár van még tennivaló mind az épületen, mind környezetén, az intézmény működőképes, kedd reggeltől az új osztálytermeket elfoglalhatta az összevont I.–III. és a II.–IV. osztály, illetve az óvodai és az iskolaelőkészítő csoport. Az épületet úgy tervezték meg, hogy felkészültek a gyerekek étkeztetésének ellátására is, sőt, bölcsőde is működhet benne. Mivel a helyiségek külön–külön is lezárhatóak, vagy kinyithatóak, a nagyobbak falu–szintű közösségi események megszervezésére is alkalmasak.
Összefogás eredménye
Az iskola felavatását megelőzően a szó szoros értelmében az utolsó pillanatig tartott az előkészítés, a takarítás, hogy a vendégeket méltó körülmények fogadják a falutörténeti pillanatokban. A hétfőn délután tartott iskolaavatón/tanévnyitón a falu lakosai az iskola előtti utca fáinak árnyékába húzódva figyelték a történéseket, illetve hallgatták meg az épület árnyékában állt elöljárók ünnepi beszédeit. Utóbbiak sorában elsőként Szalárd község polgármestere, a hegyközszentimrei Nagy Miklós mondta el, hogy a falu minden lakója által várt pillanathoz értek, és a gazdasági válság idején valóságos csoda, hogy egy ilyen kicsi faluban egy ekkora beruházás megvalósulhatott. Mindezt az összefogás eredményeként értékelte, egyszersmind köszönetet mondva a megjelent RMDSZ-es elöljáróknak a támogatásért. Kulturális autonómiánk megvalósulásának egyik formája, hogy felavathatjuk iskoláinkat, vélte Lakatos Péter képviselő. A honatya szerint az RMDSZ 20 éves munkájának, az összefogásnak az eredménye válik ezek által kézzelfoghatóvá, a helyi iskola megépülte pedig azt bizonyítja, hogy kisebb magyar közösségeink is életképesek.
Megváltozott körülmények
Öröm látni, hogy álmainkkal szemben nem győz az azokat kísérő kétség, utalt a helyi önkormányzati vezetők merészségére Szabó Ödön. Az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke kifejtette: egy gyereknek kíváncsinak, kreatívnak és kitartónak kell lenni – mindezek a tulajdonságok megvannak az említett önkormányzati vezetőkben, akik kíváncsiságukból fakadóan kreatív ötletekkel állnak elő, és elég kitartóak azok megvalósításához. Helyi adókból – ha nem költenének semmi egyébre – 30 év alatt jönne össze a beruházás összege, de a lakosok szavazataikkal lehetőséget adtak a politikai képviselőiknek arra, hogy ne kelljen ennyit várni, tette hozzá Szabó Ödön. Nem csak politikusként, de tanügyi vezetőként is gratulált az új iskolához Pető Csilla, aki a tanfelügyelőségen eltöltött 15 év alatt megtapasztalta: Szalárdon, illetve a hozzá tartozó Jákóhodoson és Hegyközszentimrén is jó szakemberek végeztek kimagasló nevelői munkát, de sajnos elégtelen körülmények között. Ez most helyben is változott, állapíthatta meg. A pedagógusok nevében Boldis Mónika, a községi iskola igazgatója mondott ünnepi beszédet, románul pedig Pop Marcel aligazgató. Miután annak idején lebontották a korábbi iskolát, a gyerekek és osztályaik a református egyházközség helyiségeiben találtak otthonra, míg épült az új. Erre is utalva Kucharszki Zoltán lelkész úgy vélte: „ha hittel és hivatástudattal tesszük a dolgunkat, akkor Szentinmre nem csak volt, és van, de lesz is”.
Mosolygós arcok
Miután a tiszteletes megáldotta az épületet, az avatószalagot Boldis Mónika, Nagy Miklós és Szabó Ödön vágta át, majd mindenki bejárhatta a szépen rendbetett, gyerekekre váró termeket, megnézhette a korszerű mellékhelyiségeket. Az ajtókon feliratok hirdették: Nagy- és iskola-előkészítő csoport, óvónők Szabó Mónika Krisztina, Elek Anita; I.-III. osztály, tanítónő Prém Mónika; II.-IV. osztály, tanítónő Szabó Zsófia Tünde. A hatalmas légterű előtérben pedig széksorok voltak előkészítve, hogy a vendégek, a szülők, megtekinthessék az ünnepi műsort. Az előtt a tanítónők mondtak köszönetet az új iskoláért, és „a mosolygós arcokért”, majd verses-zenés-táncos műsor igazolta, hogy valóban létezik a jobb körülmények után kiáltó szakmai munka. Közben a falra vetítve pergő képsorok elevenítették fel az iskola építésének momentumait. A közönség műsor végi tapsa valószínűleg nem csak a gyerekek műsorának szólt, de a megvalósult álomnak is.
Rencz Csaba. erdon.ro

Egységes magyar kulturális tér kell (Lakatos Mihály az új igazgató)
Újra "lakója" van a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja sepsiszentgyörgyi irodájának, Hadnagy Miklós megbízatása június végén járt le, két és fél hónapos kényszerszünetet követően Lakatos Mihály szeptember 15-i hatállyal foglalta el hivatalát. Akárcsak elődje, erdélyi származású, Székelyudvarhelyen született, "hazajövetele" előtt az Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztályának főtanácsosaként dolgozott. Bár számos tervet forgat fejében, egyelőre nem a rövid és nem is a hosszú távú programjáról kérdeztük: csupán arról, amit tarisznyája legtetején hord.
"Intézetvezetőként egyben kormánytisztviselő is vagyok, és nyilván, figyelembe kell vennem a kormányprogramban megfogalmazott elképzeléseket – ami annál is könnyebb, mert emberként is tudok azonosulni ezekkel" – vallja Lakatos Mihály.
Lakatos Mihály számára a három legfontosabb feladat – főleg ami a határon túli magyar közösségeket, tehát az egész Kárpát-medencei magyarságot érinti – a nemzeti identitástudat és az összetartozás tudatának erősítése, az eléggé vészterhes demográfiai viszonyok napirenden tartása, annak tudatosítása, hogy hosszú távon ebből komoly problémáink származhatnak. Noha az intézet neve kulturális központ, ez nem azt jelenti, hogy tevékenysége kizárólag a kultúrára szorítkozik, figyelnie kell a magyar tudományos élet és felsőoktatás teljesítményére, és meg kell próbálnia azt közös kinccsé tenni – hangsúlyozta. "Amikor a sepsiszentgyörgyi intézetet létrehozták, nyilvánvaló volt, tevékenységét nem annyira a magyar–román, mint inkább a magyar–magyar kapcsolatokra fogja összpontosítani, és van bőven tennivaló e téren is" – fogalmazott. Lakatos azt is elmondta, már elég régi magyar kormányzati törekvés az egységes Kárpát-medencei magyar kulturális tér létrehozatala, hogy az egész magyar közösség haszonélvezője legyen mindannak a kulturális, tudományos vagy bármilyen értéknek, amely megszületik a Kárpát-medencében. "Az én elképzelésemben azon kell munkálkodnunk, hogy ez minél jobban meg is valósuljon" – magyarázta. "Nagyon nagy és szép dolgokat lehetne csinálni, de ahogy kiváló futballzsenink, Puskás Ferenc megfogalmazta: nagy pénz nagy foci, kis pénz kis foci. Tehát vannak bizonyos feltételek, és mint közismert, most nemcsak Magyarországon, de Európában sem kedvező ilyen szempontból a helyzet. De miként azt Hende Csaba miniszter mondta, azon kell munkálkodnunk, hogy kis pénzből is nagy focit csináljunk, és ha ez sikerül, azt mondhatjuk, hogy ez tényleg teljesítmény. Én is ezen akarok lenni" – vallja Lakatos.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kultúra, abbahagyhatatlanul
Nagy Miklós Kund műkritikus, szerkesztő úgy véli, a művelődésszervezés terén hiányzik a megfelelő utánpótlás
Beszélgetőtársunk elismert marosvásárhelyi művelődésszervező, képzőművészeti kismonográfiák szerzője, kiállításmegnyitók és könyvbemutatók házigazdája, több mint húsz éve szerkesztője a napokban ezredik lapszámához érkezett Múzsának, a három éve általa főszerkesztett Népújság napilap hétvégi kulturális mellékletének. A művelődéssel való aktív foglalatosságnak nincs határa, vallja interjúalanyunk. Ennek jegyében kérdeztük őt.
Sokfelé elkötelezett, elfoglalt ember. Hogyan győzi egyszerre mindezt?
– Egyfelől időbeosztás kérdése: az ember úgy tudja időzíteni és beosztani a feladatait, hogy erre is jut egy kevés, arra is jut egy kicsi, mint a kabaréban, de a helyzet tényleg az, hogy az újságírónak és szerkesztőnek már eleve be van táblázva az élete.
Másfelől esetemben a hobbi, a szenvedély és az érdeklődési kör nagyjából azonos. Újságíróként, korábban rádiósként – még tévéztem is annyit, amennyit lehetett – elsősorban mindig a kulturális jelenségekkel, a művészetekkel, az irodalommal foglalkoztam. Ez tette lehetővé, hogy ugyanakkor bekapcsolódjak a kultúraszervezésbe is, s egy kicsit úgy érezzem magam, hogy hozzászólhatok a művészeti kérdésekhez is. Végtére is olyan ez, mint a mókuskerék, ha az ember egyszer belekerül, roppant nehéz kilépni belőle. Lehet, hogy nem is tud...
Vagy nem is akar esetleg?
– Nem is akarok. Persze, azért az embernek gondolnia kell arra is, hogy az idő telik, és már kellene könnyíteni valamilyen módon. Úgy tűnik, hogy ezt az egész elfoglaltságot, a közszereplést, a kiállításmegnyitókat és az irodalmi esteket lehet könnyedén, flottul csinálni, de azért az ember idegzetét észrevétlenül kikezdi a folyamatos határidőre való dolgozás, mindez tudat alatt növeli a stresszt. Másfelől pedig ezekre a kihívásokra fel is kell készülni.
Én általában mindenütt szabadon szoktam beszélni, mert úgy képzelem, hogy akkor tudom leginkább megszólítani a közönséget, ha szembenézek velük. De nem lehet csak úgy kiállni: mindenből fel kell készülni, még akkor is, ha az embernek már elég nagy rutinja alakult ki az évtizedek folyamán. Miközben a művelődési eseményekhez hozzá kell olvasni, utána kell nézni, eközben én is gazdagodom valamivel. Már csak ezért sem mondok le általában egyetlen felkérést sem.
A képzőművészettel is úgy voltam, hogy 1968-ban rádiósként kezdtem el foglalkozni ezzel, és azóta annyit olvastam a képzőművészetekről, annyi műteremben jártam, művet láttam, olyan sok művészemberrel és művészettörténésszel beszélgettem, hogy az az érzésem, mintha kijártam volna egy halom rangos főiskolát. Az ember folyamatosan gyarapodik valamivel, de ennek ára van: szinte naponta több órát áldozok adatgyűjtésre, eközben nem tudok, mondjuk, a családommal foglalkozni, egy olyan regényt elolvasni, amit nagyon szeretnék, nem sportolhatok, pedig vágyom rá, de közben úgy érzem, hasznomra, épülésemre, örömömre szolgál ez a munka.
Mikor ír?
– Valahogy úgy hozta a sors, hogy a 90-es évek végétől minden évben megjelent egy-két, volt olyan is, hogy három kötetem, ami nem magától készült el. Lehet, hogy szerencsés ember vagyok, elég nagy a munkabírásom. De azok a könyvek például, amelyeket a művészeti kismonográfia-sorozat számára készítek, nagyon megkínoznak.
Ahhoz, hogy ezeket a tanulmányokat megírjam, kisebb barikádot halmozok fel az íróasztalomon. A feleségem aggodalommal nézi, hogy mind több és több tornyosul, és aztán borzasztóan örül, amikor látja, hogy a könyvek apadni kezdenek körülöttem.
Az ön által szerkesztett irodalmi-művészeti melléklet, a Múzsa ezredik lapszámához érkezett.
– Épp írni kezdtem a „vezércikkét”. Ez is egy olyan dolog, amit több mint húsz éve felvállaltunk. Minden lap foglalkozik kultúrával, de mi azt mondtuk, adjunk többet, külön mellékletet, szombatonként, amikor más újság nem jelenik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy minden olvasó kézbe veszi a Múzsát is. Nem, ez tulajdonképpen bizonyos rétegekhez szól, ugyanakkor olyan alkotók számára lehetőség, akik még erőt éreznek magukban arra, hogy ide is írjanak, nagyon kicsi honoráriumért.
A kulturális élet az utóbbi húsz évben annyira gazdag lett és olyan változatos, hogy mindig van amiről beszámolni. Az ezredik számnál elégtételt jelent, hogy sok olyan ember van, aki az első számtól az ezredikig megőrizte a mellékletet és fontos számára. Ahhoz, hogy megjelentessük, a lap anyagi áldozatot hoz, és kérdés, hogy az ezredik után hány jöhet még.
Lapunk az utóbbi két alkalommal kimaradt az anyaországi sajtótámogatásból, ami lényegében nagyon minimális, de már csak biztatásként is jól jönne. Ahonnan elismerést várunk, onnan nem jön, az olvasók viszont nagyon hálásak, megállítanak az utcán vagy telefonálnak, elégedettek a melléklettel. Tehát amíg lehet, folytatjuk.
Ezer lapszámot könnyű vagy nehéz megszerkeszteni?
– Tulajdonképpen a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Tekintve, hogy erdélyi kitekintésű a Múzsa, és az anyaországra is figyelünk, a melléklet tartalmas, sosem szűkölködik témában.
Vannak állandó munkatársaink, csak örülhetünk annak, ha olyan szerzőktől kapunk írást, mint Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály vagy kollégám, Bölöni Domokos. Csak néhányat soroltam fel azok közül, akik tényleg színvonalas írásokkal vannak jelen a lapban. Amikor a magyarországiaktól válogatok, akkor is igyekszem a lehető legjobbat adni.
A Bernády Alapítványnál is számos feladat jut önnek.
– Alelnökként ténylegesen hozzá kell járulnom a rendezvényekhez és azok kigondolásához. Elég sok energiámat emészti fel, ugyanis két-három ember vesz részt a szervezésben, mert az elnök, Borbély László, elfoglaltsága miatt nagyon ritkán van itthon. A képző- és fotóművészeti kiállítások dolga hárul rám. Persze, azért ebben segítségeim is vannak, művészembereket kérünk fel arra, hogy részt vegyenek a programok megtervezésében.
Amikor bejön harminc ajánlat, abból közösen válogatunk. És ott vannak az egyéb rendezvényeink, például a Bernády-napok, amit, mint mindig, októberben tartunk most is. Ennek is meg kell tervezni, szervezni a műsorrendjét, ez is részben rám hárul. Sokan mondták már, hagyd abba, öreg, elég. Én ebbe egykor belecsöppentem, és hogyan lépnék ki most, amikor tudom, hogy nincs, aki folytassa. Kevesen maradtunk, és azok a fiatalok, akik pótolhatnák a mi nemzedékünket, sőt, az utánunk következőket is, nem léptek még be vagy hiányoznak.
Három éve főszerkesztője a Népújságnak. Gondolom, ez a legfontosabb.
– Megrögzött újságíró és szerkesztő vagyok, még az a régi fajta zsurnaliszta, aki komolyan veszi a hivatását, és ragaszkodik ehhez. Számomra tehát az a legfontosabb, hogy amit a Népújságnál végzek, az jól menjen. A többit inkább csak úgy, mellékesen csinálom, ez az, ami energiáim nagyon nagy részét felemészti. Viszont ez az, amiből aztán nemsokára ki tudok lépni.
Hisz a többit, a könyvírást, a tárlatbeszámolókat, az egyebeket nincs miért abbahagynom, legfeljebb megritkítom, de a lap élén, ahol a szerkesztés teljes embert követel, egyre nehezebb. Tudom, ennek a lapnak, ha nem is vezetőként, de újságíróként, szerkesztőként a továbbiakban is szüksége lesz rám, de lehet, hogy én azt már nem fogom tudni nyújtani ugyanolyan tetterővel.
Ahogyan a válság mélyül vagy tartósan ugyanúgy érinti a sajtót, ez mindennapi küzdelmet jelent a fennmaradásunkért és azért, hogy érdekes és színvonalas lapot nyújtsunk az olvasóknak, hogy ne morzsolódjanak le. Miközben jól tudjuk, hogy az írott sajtó iránt világszerte egyre kisebb az érdeklődés...
Bármilyen szenvedéllyel is végzi valaki a munkáját, néha csak elfárad, nem?
– És jönnek a családi ultimátumok is, hogy most kész, abba kellene hagyni. Persze, hogy szükségem van pihenésre, vagy lenne. Ilyenkor, ha tehetem, elutazom valahová, messzire, ahol békén hagynak.
Például nagyon jól érzem magam, ha elmehetek a lányomékhoz, az unokáimhoz Dániába. Nem ismerem a nyelvet, egy kisvárosban élnek, teljesen más az élet, lényegében bármivel foglalkozhatom, segítek nekik a ház közül, nyugodtan felülhetek a biciklire és körbekarikázhatom a várost. Egy évben egyszer. Ezenkívül nyaralni megyünk. Ennyire futja, ezért is mondom, hogy ideje lenne szép csendesen abbahagyni.
Nagy Miklós Kund (1943, Nagyenyed)
Román–magyar, majd magyar–francia szakon szerzett tanári diplomát Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron. A nyárádmenti Szentgericén tanított, majd 1968-tól 1985-ig a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság napilap főszerkesztő-helyettese, Múzsa című heti kulturális mellékletének szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője.
A marosvásárhelyi Bernády Alapítvány alelnöke. Több tíz kötet (művészmonográfiák, interjúkötetek, albumok stb.) szerzője, társszerzője, elő- vagy utószóírója; legutóbbi munkái közül: Míg a magnó összekapcsolt (Csíkszereda, 2006), Szabó Duci (Kolozsvár, 2007), Bocskay Vince (Csíkszereda, 2008), Galéria a Bernády Házban (Marosvásárhely, 2009), Bandi Kati (Csíkszereda, 2010).
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Múzsa – 1000. sz.
Szerkeszti: Nagy Miklós Kund
Ezer
Még mindig bűvös szám. De manapság, amikor szinte csak a rendhagyó dolgokra figyelnek az emberek, talán jobb lenne, ha az ezeregyedik Múzsa megjelenésére hagynók a megemlékezést. Ezzel a szándék is egyértelműbben kiderülne: örülünk a szép, kerek számnak, de nem állunk meg itt. A felszusszanásnyi ünnepi pillanat után folytatjuk, amit több mint húsz éve elkezdtünk, és továbbra is kiemelt figyelmet, külön teret szentelünk lapunkban a szépírásnak, a művészeteknek, kulturális életünk nagyobb szabású megnyilvánulásainak. Amíg lehet. Amíg a válság egészen el nem lehetetleníti a sajtót, a kultúrát. Mert ez is könnyen előfordulhat. Arra tehát már nem mernék vállalkozni, hogy megjósoljam, mi lesz például az 1500. Múzsa meséje, pontosabban az esélye, de tudva, hogy mellékletünknek milyen sok barátja, szurkolója van, merem remélni, hogy még jó pár ilyen szombati lapszám szerez örömet szerkesztőnek, írónak, olvasónak a továbbiakban. Persze, már ma sem olyan rózsás a helyzet, mint mondjuk, tíz évvel ezelőtt (ugye, milyen viszonylagos minden!), amikor egy 250 oldalas antológiát jelentethettünk meg a Múzsa első évtizedének irodalmi anyagából. Hol vagyunk már attól?! Hiszen még az anyaországi sajtótámogatás morzsányi juttatásából is kimaradt mellékletünk az utóbbi két alkalommal. Ha újabb kötetre nem is gondolhatunk, eddigi hozzáállásunkat azért ezután is fenntarthatjuk. Ebben megerősíthet annak tudata is, hogy értékközpontú munkánk sokfelé visszhangra talál. A munkatársak hűségesek, kiváló író, művész és más tollforgató barátaink kitartanak mellettünk, és biztat, ösztönöz a Múzsa közönsége, olvasóink széles tábora, amelyben olyanokat is ismerünk, akik megőrizték mellékletünk egész eddigi sorozatát, az elsőtől az ezredikig. Potenciálisan többkötetnyi vers, rövidpróza, esszé, interjú, önvallomás, riport, tudósítás, rajz, fotó, művészi reprodukció van birtokukban. Mintegy negyven Múzsa- kötetük sorjázhatna a könyvespolcukon, ha mindez könyv alakban látott volna napvilágot. Nyilván nem minden írás született ilyen igénnyel, sok a mellékletben a zsurnalisztika, de dokumentumértékét tekintve is méltó lehet a figyelemre az ezer lapszám. Torzítás nélkül igyekezett tükrözni a régió magyar szellemi, művészeti életének rendszerváltás utáni két évtizedét. Jót, rosszat, mindazt, ami az eltelt esztendőkben jellemezte kultúránkat. Nemcsak Marosvásárhelyen, nem csupán a megyében, tágabb kitekintésben is, hiszen aránylag szűk lehetőségek korlátai között, de az egész magyar nyelvterületre figyeltünk. Szerző is több száz volt a Múzsa-oldalakon, kortárs és néhai, pályakezdő és világhírű. Az említett antológia egymaga 93-at mutat be. De hagyjuk a számokat, bármennyire beszédesek is. Egyvalamit azonban még érdemes hangsúlyozni. Azt, hogy miközben a magunk módján megpróbáltuk idehozni olvasóinknak a nagyvilágot is, lapunk on-line változatának köszönhetően a földgolyó más tájain élő magyaroknak is hírt adhattunk magunkról, szűkebb pátriánk színes művelődési realitásairól, alkotóink értékteremtő, anyanyelv-gazdagító, színvonalas munkásságáról. Ezt tesszük ma is a szokásostól eltérő, kettőzött terjedelemben, együtt jubilálva vissza- meg előretekintő munkatársainkkal, és Önnel is, kedves olvasó. A Múzsa legyen velünk a jövőben is!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Múzsa az ezrediken
– e címmel szervezett lapunk munkaközössége hangulatos, nívós irodalmi estet kedd délután a Bernády Házban. Múzsa az ezrediken – ezredik számához érkezett a Népújság irodalmi-művészeti melléklete: ez alkalomból az ünneplő közönség, a lap barátai telt házas publikumként vették birtokba a Baross Gábor utcai épületet, amelynek földszinti galériáiban Nagy Miklós Kund főszerkesztő és Múzsa-szerkesztő fogadta a megjelenteket, munkatársakat és vendégeket – Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály és Bölöni Domokos meghívottakat, valamint Sebestyén Aba színművészt, aki méltó kezdésként Demény Péternek a Múzsához írott versét olvasta fel. Ezt Nagy Miklós Kund egy játékos limerickje követte, majd rövid beszélgetés vette kezdetét a megjelent írókkal, költőkkel.
Nagy Attila elárulta, nemrég fejezte be új verseskötetét. – Ez a kilencedik kötetem, szerkesztőként KAF szenvedte meg. A Kriterion fogja kiadni és lesznek benne részletek a készülő, Csillagköz című, versekből álló "regényből", amelyben a gyerekkoromtól a katonaságig telő éveket, a régi Vásárhelyt mesélem el – mondta a költő, majd a Csillagköz egyik versét, valamint az új kötetben megjelenő, John Donne-sorokra írt költeményei közül párat olvasott fel.
Sebestyén Mihály olyan szöveget hozott, amely korábban jelent meg a Múzsában, Kolbászverés című, vitrioltól sem mentes novellája kellőképpen felvidította a jelenlevőket, akiknek Markó Béla árulta el: egy pillanatig sem volt hűtlen a költészethez, csak ennek éppen nem volt látszata. – Egyszer már a politikát választottam, ezért jobban érzem magam itt, szépírók, irodalomkedvelők társaságában. Ami a választott, kötött formát illeti: vannak nagy elődeim, mint például KAF. Ő nem hagyta abba a költészetet, így az elődömmé vált. Amúgy 1980 körül történt az a furcsaság, hogy avantgárdot, szabadverset művelő poétaként porosnak tűnő formákat kezdtem használni. Ezeket kellett most is elővennem. Nagy kihívás, hiszen egy adott feltételrendszerben kell szabadnak lenni – hallottuk Markó Bélától, aki a De ki élte túl? című, a költészethez való visszatérésként jellemzett versét, illetve pár haikuját olvasta fel.
Bölöni Domokosról, aki maga is Múzsa-szerkesztő, egyrészt megtudtuk, hogy hajnali internetező, másrészt megállapíthattuk, hogy humora továbbra is töretlen: A tyúkcenzor látogatása című írása korábban jelent meg, de a tegnapi lapszámban is olvasható, már kezdő sora is – "Egyik hervadás jön a másik után, mint szeptemberben a tanítók." – leplezetlen felröhejt váltott ki a szépszámú hallgatóságból. A Múzsa hagyományaihoz híven, emlékezvén a régi nagyokra, Sebestyén Aba idézte meg a helikoni, a két világháború közötti, illetve egykoron kortárs alkotók alakját: Székely János és Tavaszy Sándor verseit, valamint Wass Albert Marosvécs című írását olvasta fel, utóbbit az író 1992-ben küldte a Múzsának. Végül Kovács András Ferenc szólt, a költő, aki talán a legtöbb verset küldte a Múzsának. Ő az ezredik számban megjelent, Naked Soul című versét, valamint Lázáry René Sándor három, a húszas években írott költeményét olvasta fel.
A svédasztalos agapé és koccintás előtt pedig Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke a tanács nevében egy oklevelet adott át a Népújságnak és egyet a Múzsa kiötlőjének. Hűségpezsgőt kapott továbbá az "ezredes úr", azaz Nagy Miklós Kund és "századosa", Bölöni Domokos, aki majdnem százszor szerkesztette a mellékletet az elmúlt évek, évtizedek során.
Nb.
Népújság (Marosvásárhely)

Életre szóló irodalom
Bölöni Domokos író szerint borotvaélen táncol az, aki az alkotást a szerkesztői munkával egyezteti össze
Beszélgetőtársunk a marosvásárhelyi Népújság napilap és kulturális melléklete, a Múzsa szerkesztője, írásaiban sokszor említi, hogy volt pedagógus, tanító és tanár, a falu világa pedig egy életre megihlette. Bölöni Domokos bárkivel szívesen beszélget, meghallgatja ismeretlen emberek történeteit, de interneten is nyomoz téma után, figyeli a világ alakulását és az emberek viszonyulását ehhez a világhoz. Írói, újságírói műhelyébe látogattunk el
Mi vonzotta az újságíráshoz, miért váltott szakmát?
– Tulajdonképpen nem váltottam, mert mindig is írni szerettem volna. Nyilván, mint mindenki, én is költő szerettem volna lenni. Verselgettem már gyermekkoromban, a középiskolában is. Dicsőszentmártonban, a középiskolában elég mostoha körülmények közé kerültünk, ugyanis a magyar tagozat egy-egy „felmenő osztályból” állott, és még az érettségi vizsgát sem Dicsőben tettük le, hanem összecsaptak a székelyudvarhelyi „repülő hadosztállyal”, a felnőttekkel, az estisekkel, és Erdőszentgyörgyön kellett érettségiznünk.
Én más tantárgyat az irodalmon kívül nem is szerettem, de ott nem volt alkalmunk irodalmi körön részt venni, így eléggé lemaradtam a nemzedékemtől. Voltam magyar–történelem szakos főiskolai hallgató Marosvásárhelyen, de magyar helyett történelmet tanítottak, Románia ókorát, és a cucuteni-i kultúra sehogy sem ment a fejembe, a sok ócska cserép tudománya, úgyhogy onnan kikoptam. Aztán tanító bácsi lettem Szászcsáváson. Nem egy életre, de elég hosszú időre eljegyeztem magam a tanítással.
Hosszas hányattatás után végül is 1973-ban szereztem tanári diplomát román–magyar szakon, és akkor kerültem Korondra, oda is azért, mert vasúton ez volt legközelebb a szülőfalumhoz. Tizenhét évet kibírtam, mint szegényember a gazdag faluban, családdal, három gyerekkel. Úgy lemaradtam az irodalomtól, a kortársaimtól, hogy csak 1974-ben jelent meg az első novellám az Utunkban, és azért is szinte meglincseltek, mert valaki magára ismert, és a piaci kocsmában a rendőr faggatott, hogy mit is írok én. Megkérdeztem tőle, hogy mi jót szokott magyarul olvasni? Aztán megittunk egy fröccsöt, és abbamaradt a veszekedés.
De miért kellett még tizenhét évet várnia, hogy újságíró legyen?
– Az újságírás más műfaj, de azért itt, Erdélyben a kettő, az újságírás és a szépirodalom némileg jegyben jár egymással. Marosvásárhely zárt város volt, én többször jöttem volna a Népújság elődjéhez, a Vörös Zászlóhoz, amelynek volt egy művelődési oldala, a Figyelő. Oláh Tibor szerkesztette, aztán később Nagy Miklós Kund, és én oda rendszeresen írtam. Írtam az Új Élet képes folyóiratnak, ott Nagy Pál volt a szerkesztő, ők szívesen vették volna, ha újságíróként állandó munkatársuk leszek. Azonkívül írogattam az Előrébe, az Ifjúmunkás magazinmellékletébe, ott a boldog emlékezetű Lázár László, „Lazics” pátyolgatott, biztatott, úgyhogy jöttem volna én szívesen korábban is, de hát nem lehetett.
Csak 1990 márciusában, a marosvásárhelyi események után telefonált rám Nagy Miklós Kund, hogy itt mindenki kilép a szerkesztőségből, nem lenne kedvem belépni? Egy napi gondolkodási időt kértem, megbeszéltem a családommal, másnap azt mondtam neki, akármikor szívesen jövök. Az RMDSZ-t akkor már Korondon is megalakítottuk, annak vezetője voltam, aztán rájöttem, hogy Korondon nem kell védeni az érdekeinket, nem nagyon van szükség ilyesmire, hát nyugodt lelkiismerettel jöttem el.
Tizenhét év alatt rosszat nem követtem el, a legjobb tudomásom szerint. 1990. május 3-tól már a Népújság munkatársa voltam. Szerencsére az egyik távozó újságíró hátrahagyott egy garzont, amit megörököltem, később azt elcseréltem egy háromszobásra, azt aztán sikerült megvennem, mai napig abban élek. Különben nem tudom, hogyan jutottam volna egyről a kettőre, mert ahhoz nagyon értek, hogy szegény ember maradjak.
Bár úgy tűnik, ez a váltás mégsem múlt el nyomtanul, hiszen az elmúlt tizenhét év meg a korábbi tanítóskodás valószínűleg befolyásolták életét és írásait.
– Elkísért engem egész életre szólóan az irodalom: hatodikos koromban tudatosult bennem az irodalom vonzása, amikor a Toldit és a János vitézt olvastam, mindkettőből sokáig tudtam kívülről egész énekeket, hosszú részleteket. Később taníthattam is ezeket. Főleg a magyar költészet, de a regény is, Jókai kiváltképp, aztán Mikszáth váltak kedvenceimmé. Tanítás közben is arra próbáltam figyelni, hogy a gyermekek élvezzék az irodalmat, ne legyen az csupán száraz tananyag, és ezt sikerült elérni.
Bekapcsolódtam a művelődési életbe. Már Csáváson nemcsak tyúkszámláló biztos voltam, „tyúkcenzor”, hanem kórustag is. Bródy Sándor A tanítónőjében ifj. Nagy Istvánt alakítottam. Azok voltak a boldog békeidők! Korondon már az első esztendőben beléptem a műkedvelő színjátszók közé, aztán kórust alakítottunk. Működött az idő tájt a Firtos irodalmi kör, inkább csak a gyermekek részére, azt kibővítettük, és a parajdi kollégákkal közösen életre hívtunk egy kétévente megszervezett irodalmi találkozót a Hargita megyében élő vagy onnan elszármazott, illetve oda kötődő írókkal, költőkkel. Elég sokáig működött, ikertalálkozók voltak, egyik esztendőben Korondon tartottuk, a másik évben Parajdon, amíg be nem tiltották ezt is a 80-as évek elején. Egyben alkalmat adott arra, hogy személyesen is megismerkedjek írókkal.
Meghívtuk, eljött oda Kányádi Sándor, Sütő András, Bajor Andor, akit ma is példaképemnek tekintek, és büszke vagyok, hogy egyik dedikációjában kollégájának nevezett. Ezek a személyes kapcsolatok szinte maguktól kínálták a lehetőséget, hogy az ott megforduló íróknak és szerkesztőknek kéziratot küldjek, és így sok türelemmel „bedolgoztam magam” az írásba, a közlésbe. Persze, nem mindennap közöltem, de legalább havonta, kéthavonta. Aztán Korond arra is módot adott, hogy egy ízben, midőn több időm akadt, írtam egy kisregényt is Dégi Gyurka pontozója címmel, amely az Igaz Szó hasábjain jött folytatásokban, később kiadták.
Ez a mozgás eredményezhette azt is, hogy elsőnek az országban községi folyóiratot indítottunk Hazanéző címmel, ez a mai napig megjelenik. Párját ritkítja, mert hirtelen nem tudok olyan vidéki közösséget, ahol ilyen sokáig működött volna, pedig én ’90 óta ott bábáskodtam majdnem minden közművelődési szerveződés létrejötténél Maros megyében, tehát a Bernády Egyesületnél Szovátán, ott voltam Erdőszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban a Sipos Domokos Egyesület háza táján. Eljártam mindenüvé, nyomon követtem a munkájukat, ha lehetett, tanácsot adtam, hiszen nekünk már megvolt Korondon a miénk, a Firtos Művelődési Egyesület. Sikerünkhöz, persze, az is hozzájárult, hogy Korond gazdag község, és ott még áldoznak az emberek a kultúrára.
Újságírás és szerkesztés a napi munkája, hogyan sikerült elkerülnie azt, hogy kiégjen?
– Borotvaélen táncol az, aki erre adja a fejét. Igyekeztem magamnak a kulturális pászmát kihasítani a napilapszerkesztésből és írásból, ami nekem a leginkább megfelel, művelődési eseményekre jártam, főleg hétvégeken. Igaz, hogy ez időt rabló, mert az ember hétvégén megírna egy novellát, de nem bántam meg, rengeteg élményanyag gyűlt így össze, és most a legfőbb gondom az, miképpen bánhatnék ezzel az anyaggal, hogy tudjam ezt úgy beszerkeszteni valamilyen irodalminak nevezett szövegbe, hogy az túlmutasson önmagán és az olvasóknak is mondjon valamit. Nem okozott különösebb gondot a lapszerkesztés.
Talán az elején, a ’90-es években, amikor a lelkesedés erősebb volt, és az ember mindenbe belevágott, mindenhez hozzáfogott, mindent megírt... Politizáltam, glosszákat írtam, a tévé, a rádió is érdekelt, a táncmozgalom, aztán bizonyos fokig ezek letisztultak. A lapnál is tisztáztuk a munkaköröket, és most elég jó státusom van. Csak el nem kiabáljam, ugyanis Nagy Miklós Kund mellett a Múzsa szerkesztésébe segítek be, azonkívül kulturális, de bármilyen témát érinthetek, nem korlátoznak: kicsi dolgokat, például egy-egy tárcát, tévéjegyzetet vagy riportot is írok.
Persze, az effélével az ember eléggé elaprózza magát. Azon kívül a család: három gyermeket neveltünk föl, mindhárom itt él Marosvásárhelyen, már három unokám is van. Én úgy is tudok írni, ha közben bejárok, úgy alakítottam ki a bioritmusomat is, hogy hajnalok hajnalán kipattan a szemem, és egészen hét óráig a számítógép előtt ülök, ha épp nem írok, akkor témákat gyűjtök.
– Ma már az internetről sok mindent lehet összeszedni. Olyan helyeken fordulok meg a városban, ahol beszélgetni tudok egyszerű emberekkel is, rengeteg történet ragad rám, és akkor még ott van a gyermekkorom, a fiatalságom élményanyaga, a falusi élet, amit, ha megszorulok, bármikor felidézhetek.
Vajon a mai falu egy mai fiatal számára ugyanilyen bőséges élményforrást jelenthet?
– Másfajta élményt és talán ihletet jelenthet és jelent is. Olvasok egészen jó írásokat fiataloktól a mai faluról, természetesen más szemmel látják, és a hozzáállásuk is sokkal kritikusabb, ami nekem nagyon tetszik. Legyünk őszinték: mit írnak meg az írók? Nosztalgiáznak és hajlamosak elfelejteni azt, ami csöppet sem volt jó azokban az években. Engem is megkísért néha ez a fajta nosztalgiázás.
Tudom, a falu elnéptelenedik, mert nincs munka, nincs munkaeszköz és már az sincs, aki dolgozzék. Elöregedtek mindenütt a falvak, katasztrófa előtt áll az erdélyi falu. Ezt íróként meg lehet jeleníteni, újságíróként el lehet kiabálni, de nem sokat segít. Olyanok vásárolják fel mindenhol a földeket, akiknek pénzük van, és ha a föld azé, aki megműveli, akkor bizony a mi embereink kiszorulnak, és a falunak annyi...
Leveleket gyűjt, bárkiét, régieket-maiakat átvesz, elolvas, íróként hasznosítja, gondolom...
– Szülőfalumban és a feleségem falujában is szerencsém volt néhány ilyen köteghez hozzájutni, el akarták hajítani, mondták, hogy papír, újságpapír kellene nekik. Behoztak néhány levelet a 1900-as évektől errefele, akkor íródtak, amikor a kivándorlási láz Amerikába űzött sok embert, és meglepetéssel olvastam olyan dolgokat, amelyek az ember képzeletét felgyújtják. Egyfajta írói kukkolás ez. Sok régi levelem van otthon. Ami érdekes, azt kiragadom, amit fel tudok használni, azt elteszem.
Mondta, hogy a modern kor technikáját is alkalmazza, például az internetet.
– Minket nem tanított meg senki az internethasználatra. A laptól tanfolyamra küldték a fiatalokat, tőlük kellett ellopnunk, mi, öregebbek, hogy mint kell csinálni, leírtam a műveletet és kénytelen voltam megtanulni. Ha adatokat kell keresni vagy gyűjteni, elfeledett íróktól, a művelődés jelentős alakjairól – ehhez kitűnő eszköz. A Nyugat például fent van a világhálón, csemegézek belőle!
Az olvasóitól vannak visszajelzései?
– Meghallgatom a szempontjaikat, ha megállítanak az utcán. Amikor íráshoz látok, a közönséget is érzem. Nagyjából sejtem, hogy kiknek írok. Enélkül nem is menne.
Bölöni Domokos (1946, Dánya, Maros megye)
Író, újságíró, szerkesztő. Dicsőszentmártonban érettségizett, majd román–magyar szakos tanári képesítéssel Korondon tanított 1973–1990 között. 1990-től Marosvásárhelyen él, a Népújság napilap újságírója, a lap Múzsa című kulturális mellékletének szerkesztője, a Súrlott Grádics irodalmi kör vezetője, az azonos nevű internetes portál szerkesztője.
1980-tól tíznél több kötete jelent meg, legutóbbi munkái: Elindult a hagymalé (2009, Marosvásárhely), Micsobur reinkarnációja (2010, Marosvásárhely), Küküllőmadár (2011, Székelyudvarhely), utóbbinak több darabját a Színkép közölte.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Stockholmi szerelem
Nem romantikus regény, bár a címből ilyesmire is következtethetnénk. Nehezen besorolható kötet György Horváth László és Simon Anna-Mária albuma, amivel pár másik kiadványuk társaságában a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron kiadójukat, a stockholmi Siculust premierként képviselik városunkban.
Csupa kép, csupa líra ez a könyv, bár nem mind vers, amit György Horváth László írt, és az se mind művészfotó, amit felesége – akivel hosszú idő után találtak újra egymásra „észak Velencéjében” – fényképezett. Érzelem, romantika, ritmus és muzsika azonban bőven van ebben a szép kötetben. Figyeljünk csak az egyik lírai villanásra, a REJTELEM-re! „kék ég / ragyogás / szikla / tenger/ sellő / szellő / napfény / ember / stockholmi / rejtelem / stockholmi / szerelem”. Ez sugárzik szóból, látványból, mindabból, amit megmutatnak a svéd főváros szépségeiből, embereiből, szobraiból, épületeiből, parkjaiból, vizeiből, hangulataiból, abból a valóságos illetve álomszerű érzésvilágból, ami a távolról odacsöppent vándort is előbb-utóbb elbűvöli. A tollforgató lelkész, aki Erdélyből indulva, missziós szolgálatot vállalva sokfelé megfordult a Kárpát-medencében, sőt messzebbre is, néhány esztendeje telepedett le Svédországban, és őt is megejtette Stockholm varázsa, akárcsak építész feleségét, aki sokáig a napi egzisztenciális taposómalomban szinte észre sem vette a körülötte csillogó szépséget. Együtt aztán mindent felfedeztek, amit látni, tapasztalni érdemes. Ezt nyújtja az olvasóknak is a Stockholmi szerelem. Érdemes belelapozni.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásérhely)

Különleges könyv a magyar kultúra napjára
Köpeczi Sebestyén József, a magyar címertan és családtörténet kiemelkedő képviselőjének szerteágazó, gazdag életművét, munkásságát Sas Péter művelődéstörténész kétkötetes nagy összefoglaló műben teszi elérhetővé a szakemberek és a nagyközönség számára. A könyv kiadását a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, a kiadvány rendkívül igényes kivitelezésben látott napvilágot. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány e kötetek nyilvános bemutatásával tiszteleg a magyar kultúra közelgő napja előtt. Az ünnepi rendezvény szervezője a Pallas-Akadémia Kiadó, a találkozó színhelye a Bernády Ház. A kiadvány a csíki könyvműhely 550. könyve, beajánlói: az esemény házigazdájaként dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul, Nagy Miklós Kund közíró és a szerző, Sas Péter.
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar heraldikus, aki megalkotta Románia címerét
Köpeczi Sebestyén József neve alighanem ismeretlen a nagyközönség számára. Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb erdélyi címerfestő, képzőművész, család- és művelődéstörténész nevéhez fűződik Románia első világháború utáni címerének megalkotása is. Sas Péter budapesti művelődéstörténész kétkötetes könyvében a heraldikus Köpeczi Sebestyén József életét és életművét átfogó alkotását szerda este mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a kiadványt Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.
A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund, aki azt is hozzátette: azon sem csodálkozna, ha a mostanában meghirdetett Szép Magyar Könyv Versenyen e két kötet is megjelenne. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író, ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről. 
Legendás személyiség
Az erdélyi heraldikus, Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként a brassói fellegvárban együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.
Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund. 
A bohém heraldikus
Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem olyan bohém, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József” – mondta Sas Péter. 
Románia királyi címerének megalkotója
A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő fél szemére megvakult, majd több mint két évtizedig a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta Bukarestbe, Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai, 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált. 
A gyűjtés volt a legnehezebb
A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.
A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Ünnepi főhajtás, szoboravatás Nyárádszeredában
A nyárádszeredaiak több helyen is tisztelegtek március 15-én. Legtöbben a város főterén, a Deák Farkas általános iskola előtti téren gyűltek össze, ahol ünnepélyesen felavatták a tanintézet 180 éve született névadója bronz mellszobrát, Bocskay Vince szovátai szobrászművész alkotását. A helybeliek mellett távolabbról érkezettek is jelen voltak az eseményen, több százan köszöntötték a nemzeti ünnepet. Havadi és marosvásárhelyi hagyományőrző huszárok tették még emlékezetesebbé a megemlékezést, politikusok, nyárádszeredai városgazdák, lelkipásztorok szóltak a nap jelentőségéről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc üzenetéről, méltatták Deák Farkas életművét. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, környezetvédelmi miniszter mindenekelőtt a magyarság összefogásának szükségességét hangsúlyozta, csak széthúzás nélkül tudjuk a közösség folyamatos küzdelemben megszerzett jogait megvédeni, mondotta. Az úszítók, a 90-es magyarellenes támadások, a gyűlöletkeltés hangulatának újabb hullámát is elítélte. A nagy elődök szellemét idézve Kerekes Károly parlamenti képviselői is kiemelte: nem szabad engednünk a 48-ból, meg kell védenünk a magyarság egységét. Tóth Sándor alpolgármester kifejtette: az új szobor, amelynek létrejöttét sokan támogatták, annak is jele, hogy a nyárádszeredaiak nem hagyják elidegeníteni a település ősi jussát, a főtéri parkot. Deák Farkasról, aki a nyárádandrásfalvi temetőben nyugszik, Nagy Miklós Kund beszélt részletesebben. Kidomborította, hogy a marosvásárhelyi székely vértanúkkal egy időben hosszú börtönbüntetésre ítélt fiatalember képességei teljességével nemzete, szűkebb pátriája szolgálatába állott, nem csak szellemiekben, tettekben is példát nyújtott kortársainak és az utódoknak is. Ezt a távlatosan gondolkodó, példás egyéniséget adja vissza meggyőző erővel Bocskay Vince új köztéri alkotása. Az avatás lelki, hitbeli üzenetét Székely Endre református lelkész, Sajgó Balázs római katolikus plébános és Varga Sándor unitárius lelkész illő igével, imádsággal gazdagította. A helyi önkormányzat biztosította szobrot Dászkel László polgármester adta át az iskolát képviselő Kicsi Elemér igazgatónak. A László János nyugalmazott tanár vezette ünnepség a Credo fúvószenekar, az általános iskola dalosai, szavalói, valamint Nagy Eszter és Ferencz Örs műsorával vált teljessé. Az avatás koszorúzással zárult.
Délután a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott a főhajtás. A Bocskai István Dalkör közreműködésével ünnepi műsorra is sor került.
Népújság (Marosvásárhely)

Méltó emléket állítottak Szalárd nagy szülöttének
Bihar megye – Nagyon fontos a helyi hagyományok, értéke óvása hangzott el március 18-án, vasárnap Szalárdon, amikor ennek jegyében felavatták a helyi születésű Szalárdi János (1601-1666) krónikás szobrát a nevét viselő emlékparkban. Az iskola névadására is sor kerülhet.
A helyiek egy régi álma teljesült azzal, hogy vasárnap felavathatták Szalárd központjában I.Rákóczi György titkárának, a Gyulafehérvári Levéltár őrzőjének, Szalárdi János krónikásnak a szobrát. Az ünnepség a református templomban kezdődött, ahol a községhez tartozó Jákóhodos református lelkésze, Mikló István Boldizsár hirdetett igét, egyebek mellett kifejtve, hogy eleinkre emlékezve is elsősorban Istenre figyeljünk, mert a hitből fakadó cselekedet tesz képessé a célok elérésére. Borzási Gyula helyi lelkész röviden arról beszélt, hogyan jutottak el a Szalárdi-szobor avatásáig, majd nagyobb lélegzetű előadást tartott az Erdély aranykorának nevezett időszakról, ismertetve a történelmi összefüggéseket.
Helytörténeti esemény
A kórus szolgálata után az ünneplők huszárok, a Vitézi Rend tagjainak, valamint a helyi baptista közösség fúvósainak vezetésével vonultak a községközponti parkba, ahol Nagy Miklós polgármester köszönte meg mindenkinek a szoborállításhoz nyújtott segítséget, díszokleveleket is átadva. Körösi Tünde Dsida Jenő Psalmus Hungaricusából adott elő részletet, majd Nagy Miklós és Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezetője leplezte le Deák Árpád szobrászművész alkotását. A felszólalók sorában Cseke Attila szenátor egyebek mellett arról beszélt, hogy az esemény bár nem kerül be a történelemkönyvekbe, nagyon jelentős a helyi közösségnek, hiszen fontos a helyi értékek megbecsülése. Pető Csilla képviselő Szalárdi életútját bemutatva úgy értékelte, az egykori jobbágygyerekből lett krónikás példája azt üzeni, hogy érdemes tanulni és dolgozni, nekünk pedig kötelességünk szellemiségét tovább vinni.
Helyretehető történelem
Lakatos Péter, az Állami Számvevőszék tanácsosa kifejezte reményét, hogy a történelemkönyvek úgy fognak “átalakulni”, hogy azokban méltó helyükre kerüljenek a magyarság nagyjai – erre az új tanügyi törvény módot ad. Vajon a korabeli erdélyiek is aranykornak értékelték-e a ma annak nevezettet, hiszen Szalárdi egyenesen Siralmas éneknek nevezte krónikáját? – tette fel a kérdést Szabó Ödön annak kapcsán, hogy vannak, akik az RMDSZ mai politikáját is katasztrófaként állítják be. Ehhez kapcsolódóan folytatta: egyensúlykereső politikája miatt kortársai egyenesen “Mohamedán Gábornak” csúfolták azt a Bethlen Gábort, akit ma már joggal nagy politikusnak tartunk, sőt, alapítványt neveztek el róla az otthon egy tábort, Erdélyben viszont a választás szabadságát hirdetők, és “nevét olyanok veszik szájukra, akik minket román-bérencnek neveznek”, fejtette ki Szabó Ödön.
Iskolai névadás
Nagy Miklós polgármester bejelentette: a márciusi önkormányzati ülésen megszavazzák, hogy az iskola felvegye Szalárdi János nevét, ennek kapcsán Fazekas Tibor iskolaigazgató adott hangot örömüknek. Mindezek után a szobrot Mikló István Boldizsár, Borzási Gyula, továbbá Kucharszki Zoltán hegyközszentimrei református, és Kovács Gyula helyi baptista lelkész áldotta meg, majd koszorúzásokra került sor. A Himnusz éneklése után a vendégeket és meghívottakat szeretetvendégség várta.
Rencz Csaba erdon.ro

Változások az erdélyi magyar sajtóban
Megannyi romániai magyar szerkesztőségben történt vezetőváltás az utóbbi időben.
Csinta Samut nevezte ki az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztőjévé a lapot megjelentető Udvarhelyi Híradó Kft. Az új főszerkesztő az MTI-nek elmondta, elvileg március 19-től érvényes a kinevezése, de április elsejétől veszi át Makkay József leköszönő főszerkesztőtől a hetilap irányítását. Hozzátette, nemcsak személyi változás történik az Erdélyi Naplónál. Egy olyan színes magazin kialakítására kapott megbízást, amilyen még nem létezett az erdélyi magyar sajtópiacon. Hozzátette, az új lap a jobboldali konzervatív értékek mentén szeretne igényes, tartalmas olvasnivalót nyújtani az erdélyi magyar közönségnek. Csinta Samu 2008-ig a Krónika napilap főszerkesztője volt, azóta a Háromszék napilap újságírójaként dolgozott.
Kijelentette, több hónapos átmeneti időszak következik az Erdélyi Napló életében, ősz elején jelenik meg az A4-es formátumú színes magazinná alakult Erdélyi Napló, amely a Heti Válasz példáját szeretné követni Erdélyben.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. – amely eredetileg az azonos nevű udvarhelyszéki napilap kiadására alakult – az elmúlt évek során a legjelentősebb erdélyi magyar lapkiadóvá nőtte ki magát. Kiadja az Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap és Gyergyói Hírlap napilapokat, az Erdélyi Napló hetilapot és januártól a Krónika napilap kiadását is átvette. A kiadóhoz tartozik ugyanakkor a Székelyhon hírportál is. A kiadóvállalatban 2011 júniusában a Magyarországon bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány szerzett többségi tulajdonrészt.
Március 19-én a kiadóvállalat Dénes Lászlót nevezte ki az Udvarhelyi Híradó napilap lapigazgatójává. Dénes korábban az Erdélyi Naplónak és a Nagyváradon megjelenő Reggeli Újságnak volt a főszerkesztője. Az Euromédia Kiadó és Sajtóház Rt. Dénes után Borsi Balázst bízta meg a Reggeli Újság főszerkesztői teendőinek ellátásával. A Reggeli Újság az egyetlen olyan romániai magyar lap, amelyet román nemzetiségű vállalkozók hoztak létre és működtetnek 2004 óta. Borsi Balázs főszerkesztő az MTI-nek elmondta, a tulajdonosok csupán a kiegyensúlyozott tájékoztatást várják el a szerkesztőségtől.
Vezetőváltás történt a Népújság Maros megyei napilapnál is. A Nagy Miklós Kund nyugdíjba vonulásával megüresedett főszerkesztői tisztséget március elsejétől Karácsonyi Zsigmondra, a lap korábbi főszerkesztő-helyettesére bízta az Impress Kft, a lap kiadója. Karácsonyi – aki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) is vezeti – a szerkesztőség tagjai által 1990-ben alapított kiadó elnöki tisztségét is ellátja.
Küszöbön áll a vezetőváltás az Új Magyar Szó bukaresti napilapnál is. Salamon Márton László felelős szerkesztőt ugyanis Románia szaloniki főkonzuljává nevezték ki. Salamon az MTI-nek elmondta, a lapot megjelentető Scripta Kiadó Rt. nem nevezte még meg az utódját.
MTI
Erdély.ma

Kerekasztal-beszélgetés az újságírószakmáról
MÚRE–Sapientia focimeccs
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kara kommunikáció és közkapcsolat szakának közös kezdeményezésére a múlt héten az egyetem campusának szenátusi termében kerekasztal-beszélgetésre került sor, amelyen kommunikáció szakos diákok, tanárok (dr. Gagyi József, dr. Pletl Rita és dr. Bakos Levente), illetve újságírók vettek részt. A rendezvény célja a szakmai egyesület és az oktatási intézmény közötti kapcsolat elmélyítése volt.
Dr. Gagyi József témafelvetésként arra kérte az újságírókat, hogy határozzák meg, milyen életpályamodellt állíthatnának a fiatalok elé, ki a jó szakember, hogyan lehet témát találni, megfelelően megírni és az olvasó elé tárni. A sokrétű beszélgetésből sok minden kiderült. A hozzászólók (Karácsonyi Zsigmond, Nagy Miklós Kund, Szucher Ervin, Vajda György, Kuti Márta, Gáspár Sándor, Bögözi Attila, Tomcsányi Mária) többek között elmondták, hogy az újságírás tulajdonképpen egy életforma, egy olyan hivatás, amelyet tisztességgel csak úgy lehet folytatni, ha megfelelő meggyőződéssel, igazságérzettel, állandó kíváncsisággal rendelkezik az, aki erre a pályára lép. Természetesen elengedhetetlenül szükséges az íráskészség, az anyanyelv megfelelő ismerete és használata mind az írott, mind az audiovizuális médiában. Az is elhangzott, hogy az erdélyi magyar újságíró-társadalom az elmúlt 22 évben változáson ment keresztül. 1989 előtt csak a jól ismert korlátok között lehetett a szakmát gyakorolni, majd az újonnan létrejövő médiatermékeknél olyanok helyezkedtek el, akik valóban elhivatottságot éreztek e szakma iránt, de nem volt megfelelő szakmai ismeretük. Hiánypótló intézményként indult be a MÚRE által fenntartott Ady Endre Sajtókollégium Nagyváradon, ahol sikerült olyan szakembereket kinevelni, akik többé- kevésbé megállták a helyüket a szakmában. Aztán 1995 után hanyatlani kezdett az érdeklődés az újságírás iránt. S bár több egyetemen is beindult a felsőfokú képzés, ma már az tapasztalható, hogy ez a szakma "kiment a divatból". Ez annak is betudható, hogy a reklámpiac beszűkülése, majd a gazdasági válság okozta gondok miatt – a munka volumenéhez viszonyítva – nem kínál jól jövedelmező állást a média. Ezenkívül az is tapasztalható, hogy a fiatalabb generáció nem médiafogyasztó. Kevesen olvasnak újságot, hallgatnak rádiót és néznek hír- és tájékoztató műsorokat a televízióban. Pletl Rita tanárnő fogalmazta meg sarkalatosan ennek egyik okát: rossz az oktatási rendszer, hiszen a középiskolás diákokat nem tanítják meg gondolkodni. Aki pedig nem tud gondolkodni, az kevésbé fog érdeklődni a világ dolgai iránt, nincs igazságkereső késztetése, ami elengedhetetlenül szükséges ehhez a szakmához. Ugyancsak hiánypótló kezdeményezése a MÚRE megyei szervezetének a Médiasuli, amelyet immár harmadik éve szerveznek a Bolyai líceumban. Ennek az a célja, hogy egyrészt értőbb médiafogyasztókat neveljen, másrészt pedig utat mutasson azoknak, akik a média és kommunikáció felé irányulnának a középiskola padjaiból. Szó esett egy másik hiányosságról is, a gyakorlati oktatásról. Ugyanis az új bolognai rendszer nem teszi lehetővé a hosszabb távú gyakorlati képzést a médiaintézményeknél, az a néhány nap, amelyet kötelezően el kell tölteni valamelyik újságnál, rádiónál, tévénél, nem elég ahhoz, hogy a szakma iránt érdeklődők teljes képet kapjanak mindarról, amit tulajdonképpen ez a terület jelent.
A diákok kérdéseiből kiderült, hogy még sok minden maradt megválaszolatlan, a szervezők arra a következtetésre jutottak, hogy a találkozót folytatni kell. A tanárok és a MÚRE jelen levő tagjai megegyeztek abban, hogy kidolgoznak egy tervet, amelynek alapján a média területét felölelő tematikában szerveznek még beszélgetéseket, s ha az egyesület külföldi szakembereket, oktatókat, szakelőadókat hív meg, akkor a Sapientiát is bekapcsolja a tevékenységbe.
A tegnapi találkozót kemény összecsapás zárta. A fair play szellemében a MÚRE és a Sapientia tanárainak válogatottjai mérkőztek meg az egyik marosvásárhelyi általános iskola sporttermében. A jó hangulatú meccs végeredményét az eredményjelző tábla meghibásodása miatt nem jegyezhettük le, de a meccset követő baráti beszélgetésen a felek megegyeztek, hogy a találkozósorozatot folytatják mind a campusban, mind a sportpályán: négy hét múlva biztosan.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Árpád-szobor-avató Székelyberében
Május 12-én 11 órától Székelyberében Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész Árpád fejedelemről készült köztéri alkotását avatják fel. Ünnepi köszöntőt mond Majláth Károly, Székelybere polgármestere, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Markó Béla volt miniszterelnök-helyettes, Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke és Nagy Miklós Kund művészeti író. Közreműködnek: Albert Orsolya és Barabási Tivadar, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói. A szobor az RMDSZ és a helyi önkormányzat támogatásával készült. Népújság (Marosvásárhely)

Ez legyen jelképe a magyar ember erejének!
Árpád-szobrot avattak Székelyberében
A nyárádszentlászlói Szent László szobor és a deményházi Krisztus-szobor után újabb alkotással gazdagodott Nyárádmente kulturális térképe. Székelyberében május 12-én, szombaton avatták fel a neves marosvásárhelyi szobrászművész, Gyarmathy János Árpád fejedelemről készült köztéri alkotását. A bronzból készült mellszobor az RMDSZ és a helyi önkormányzat támogatásával készült.
Délelőtt, a ragyogó napsütésben ünneplőbe öltözött emberek gyűlekeztek Székelybere központjában, a leleplezésre váró Árpád-szobor körül. Az ünnepi rendezvényen Markó Béla szenátor, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Majláth Károly, Székelybere polgármestere, Benedekfi Csaba, az RMDSZ székelyberei polgármesterjelöltje és Nagy Miklós Kund művészeti író mondott beszédet. Felvonultak a havadi lovashuszárok, fellépett Albert Orsolya és Barabási Tivadar, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója.
"Szerény lehetőségekkel is hatalmas megvalósításokra vagyunk képesek"
Majláth Károly hangsúlyozta: "szerény lehetőségekkel is hatalmas megvalósításokra vagyunk képesek". Köszönte, hogy összefogással, bizalommal mellette és az RMDSZ mellett voltak, ennek az eredménye, hogy egy ilyen csodálatos esemény szervezői lehettek. "A ma leleplezett honfoglaló hadvezérünk Árpád fejedelmünk mellszobra szimbólum, neki köszönhetjük, hogy magyarrá lett a Kárpát-medence. Ez legyen jelképe a magyar ember erejének. Legyünk és maradjunk együtt, szükségünk van egymásra. Mindennapjainkban, ha csak egy pillanatra is erre a szoborra tekintünk, gondoljunk elődeink kitartó, erős, szándékától el nem téríthető egybetartó, hatalmas erejére. Ez adjon nekünk továbbra is erőt, kitartást, közös világunk megépítéséhez, céljaink megvalósításához, közérzetünk, magyarságtudatunk méltó megéléséhez. Isten áldjon bennünket!", zárta köszöntőjét a polgármester.
Vigyázzanak erre a szoborra!
Lokodi Edit meghatónak nevezte a pillanatot, hogy a gyönyörű szobor egy erdélyi község terét díszíti. "Árpád fejedelem hozott minket ide, a Kárpát-medencébe. Ő mutatta meg a magyarok erejét, ő mutatta meg, miként kell céljainkért kiállni. Árpád fejedelem "azt üzeni nekünk, hogy a munkát folytatni kell, meg kell maradni itt, a Kárpát-medencében, meg kell maradni a Nyárád mentén. Hiszen bizonyítottuk az elmúlt időben, hogy az a csapat, amely az RMDSZ köré tömörült, jól dolgozik. Itt vannak a polgármesterek, akik mandátumról mandátumra azt bizonyítják, hogy jól dolgoznak azért, hogy a közösségük fejlődjön".
Legyünk minél erősebbek az elkövetkezendőkben
Markó Béla mindenekelőtt azt a közös célt hangsúlyozta, hogy "minél erősebbek legyünk az elkövetkezendőkben". Gratulált a művésznek, aki egy szinte lehetetlen feladatnak tett eleget, mert Árpád fejedelemnek nem ismerjük semmiféle ábrázolását szemben más jeles eleinkkel, Szent Istvánnal, Szent Lászlóval, Mátyás királlyal.
A szobrászművész "jól tudta milyen volt Árpád, az a magyar fejedelem, aki tulajdonképpen Magyarországot alapította" mondta hozzátéve, hogy bár nem maradtak képek, rajzok, de még vázlatok sem Árpád fejedelemről, "pontosan tudjuk, milyennek kellett lennie annak az embernek, aki a hatalmas történelmi művet végigvitte, és megalkotta Magyarországot.
Véleménye szerint a honfoglalás korát nem tekinthetjük valamiféle romantikus kornak, "mert el kellett jönni Etelközből és kellett keresni egy új hazát". Ehhez nemcsak erőre volt szükség, de kiváló szervezőképességre, tudásra, taktikai és stratégiai, vezéri és hadvezéri képességekre is. "Ha ezeket így egymás mellé tesszük, akkor anélkül, hogy láttunk volna valamiféle rajzot, vázlatot arról, hogy Árpád fejedelem hogyan nézett ki, tudjuk, milyen embernek kellett lennie annak a vezetőnek, aki ezek nélkül a képességek nélkül nem tudott volna helyt állni és nem tudott volna egy két évtizedes életművet Etelköztől egészen haláláig létrehozni, megalkotni Magyarországot"
"Ellenfeleink stratégiája az árulás"
Benedekfi Csaba polgármesterjelölt arra hívta fel a figyelmet, hogy az RMDSZ a mostani kampányban a román pártokon kívül még két magyar párttal is meg kell méretkezzen. "Ellenfeleink stratégiája ismét ugyanaz: az árulás, a hiszékeny emberek elvakítása", jelentette ki. Sajnálja, tette hozzá, mert "ha nem is egyeznek a vélemények, egy csapatban kellene játszanunk, főleg, hogy a pályán startból kevesebb játékossal indulunk. Kérdem én, így hogyan érvényesítsük érdekeinket, a magyar emberek érdekeit Romániában, ha ahányan vagyunk, annyifelé húzunk? Az RMDSZ bizonyított, rendezzük sorainkat és megfontoltan, felelősségtudattal, gyermekeink jövőjére gondolva döntsünk", mondta, majd arra kérte az erdélyi magyarokat Székelyberétől Nagyváradig, hogy szavazzanak az egységre, vagyis az RMDSZ-re.
Ismét diadalt ülhet a művészet
Nagy Miklós Kund művészeti író örült, hogy "ismét diadalt ülhet a művészet". Rámutatott: Árpád fejedelem az írók, költők, művészek számára mindig is ihlető erejű volt, majd emlékeztetett, hogy Árpád monumentális lovas szobrát pontosan ezelőtt 100 évvel állították fel Budapesten, a Hősök terén. "És Budapest után 100 évvel itt, Székelyberében, ebben a kis nyárádmenti községben ismét testet ölt. Ez a mellszobor tulajdonképpen mindent elmond a fejedelemről. Úgy hiszem, ez az esemény újra megerősíti az egész Nyárád mente felértékelődését". Örömmel állapította meg, hogy a térségben korábban nem voltak szobrok, ám az utóbbi években a köztereken legjobb szobrászaink – Hunyadi László, Bocskai Vince és Gyarmathy János – alkotásai ott vannak sokfelé a Felső-Nyárád mentétől az Alsó-Nyárád mentéig.
A szoboravatási ünnepség végén Majláth Károly polgármester plaketteket adott át azoknak, akik hozzájárultak, hogy Árpád fejedelem mellszobrát felállíthassák Székelybere főterén. A rendezvény a himnusszal ért véget, majd a polgármester mindenkit meghívott egy gulyáspartira.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Fényben, árnyékban
Beszélgetés a 90 éves Jánosházy György költővel, műfordítóval
– Közel egy évtizeddel ezelőtt beszélgettünk hosszasabban, akkor, amikor az Arany János-díjjal jutalmazták. Életműdíjnak tekintette az elismerést, és visszatekintve a megtett útra, úgy értékelte, hogy költői szempontból az utóbbi húsz éve volt a legtermékenyebb. Azt hiszem, hogy az azóta eltelt majdnem tíz esztendőről is kijelenthető ugyanez.
– Mondhatom, hogy ez is ugyanolyan termékeny volt. A kötet is, amit a kiadó erre az alkalomra jelentetett meg, friss termés. Eltér a szokástól, 90 évesen a régi versekből illenék könyvet összeállítani. De ez nem a korábbi költészetemből megejtett válogatás, mindenik frissen született vers.
– Folyamatosan jönnek a versek?
– Folyamatosan, de most már óvatosabb vagyok. Ahogy az ember öregszik, és figyel másokat is, láthatja, hogy egyesek idős korukra szellemileg visszaesnek. Nemcsak a memória gyengül, a gondolkodáskészségben is változások lehetnek. Egy csomó intellektuális funkció, ami az alkotásban nagyon fontos lehet, szintén csökkenhet. Ezért lép fel az óvatoskodás. Mielőtt ezeket a kötetben megjelent verseket írtam, egy hosszabb szünetet tartottam, ami alatt önmagamban kutakodtam, vajon tudom-e azt folytatni, amit addig csináltam, és ugyanolyan szinten, nem lesz-e kevesebb, amit nyújthatok, mint korábban. Erősen minőségigényes vagyok, kényes másokkal is, de elsősorban önmagammal szemben, és nem tudnám megbocsátani magamnak, hogy az eddiginél gyengébb színvonalon jelentkezzem. Pusztán csak azért, mert elértem ezt a kort, valaki meg, tekintettel a kilencven évemre, szánalomból kiadja a kötetet. Emiatt kellett a hosszabb szünet. Pedig abban az emberben, akinek már olyan a versírás, mint a jó napot, vagyis ez a természetes kifejezésmódja, felgyűlnek az érzések, gondolatok, mondanivalók. Bizonyos idő teltével akkora feszültséget keltenek benne, hogy azt muszáj valamilyen módon kiszabadítania magából. Így kezdtem el megint a versírást, de nem siettem vele. Azelőtt sem siettem, sosem volt bennem olyan késztetés, hogy sokat írjak. A költői eszményképeim is ilyen szerzők voltak, főleg a francia irodalomból ismertem egypár igazán neves költőt, akik nagyon kevés verset írtak, mégis irodalmi határkővé váltak.
– Mi a fokmérője? Honnan lehet biztos abban, hogy amit ír, tényleg a kívánt szintre emelkedik?
– Hosszú évekig kritikusként is tevékenykedtem, és kialakult bennem a képesség, a hajlam vagy ösztön, hogy önmagamat mint kritikus is olvassam. Főleg akkor sikerül ez, ha egy kis idő eltelt, és nem azt olvasom, ami még túl eleven, még túlságosan a sajátom.
– Költői kifejezési formája továbbra is a szonett…
– Ha ennyi ideig ezt műveltem, most már kitartok mellette. Nem véletlenül választottam a szonettet. És nem sznobizmusból, vagy talán nosztalgiából, hanem azért, mert egy nagyon jól felépített, arányos és igen tömör műforma, amely keretet szab a kifejeznivalónak. Zárt formát követel meg, aminek én feltétlen híve vagyok. Nem szeretem a szabad csapongást, amely ma nagyon divatos. Én igenis, a zárt, komor formákat szeretem, és nagyon sokat adok a zeneiségre, ami önmagában is ilyen formákat kíván. Annál is inkább, mert tudom, hogy a vers születésétől kezdve és végig a történelme során nagyon sokáig elválaszthatatlan volt a zenétől. Voltak korok, amikor énekelték is a verseket. Tulajdonképpen a vers zene is. Az kell hogy legyen! Ha nem az, akkor nem él az írás, akkor baj van vele.
– A szonettel bizonyos tematikai kötöttségek is jártak. Az elvárások az idők folyamán módosultak. Bármilyen gondolat bevihető a szonettbe?
– A világ fejlődik, az életkörülmények alakulnak, a gondolkodás is szélesedik, színesedik, a költőnek is jóval több minden járja meg manapság az eszét, mint századokkal korábban. Sokkal több a költői téma, olyasmi, ami ilyen kifejezést kíván, és fontosabb kimondani, mint azt, ami bizonyos korokban a költészet középpontjában állt. Más időben élünk, más viszonyok között. És bármilyen műformában, ami erre alkalmas, feltétlenül szóvá kell tenni a mai kor problémáit.
– Önt költőként ma mi érinti meg a leginkább a világból? Mi az, ami versírásra készteti?
– Sok minden. Elsősorban az én-élmény az, ami az emberből kikívánkozik, mindig is az egyéni, személyi élménytár, az egyéni érzésvilág volt a líra egyik alapja. De ugyanolyan izgató a világ, az emberiség létkérdése, amely egyre élesebben és egyre több problémával vetődik fel. Ezekről nem lehet nem beszélni. Költő az ember vagy nem, kizárt dolog, hogy ne foglalkoztassák ezek a dolgok, és ha történetesen költő, akkor természetes, hogy versben is kikívánkoznak belőle ezek a gondolatok. A versolvasóval való kapcsolatban is döntő dolog, hogy megpendüljenek ezek a kérdések is. Többoldalúan és mélyebben kötik az írót, a költőt az olvasójához.
– Furcsa metafora a könyv címe: Árnyékvitéz. Magyarázná?
– Az ember bizonyos korban kicsit már kezdi árnyéknak érezni magát. A vitézkedése is csak "árnyék-vitézkedés". Még él, még létezik, még tesz ezt-azt, próbálkozik, akar valamit, de mindez már egy kicsit árnyékban történik. A kora miatt már nem a napon, a fényben, ragyogásban van, akkor sem, ha esetleg még jól csinálja a dolgait. Magam szoktam mondani magamnak: árnyékvitéz vagy. Ez különben egy versemből kiemelt szó.
– Az eltelt években egy rendkívül nagy vállalkozása végéhez ért. Befejezte a Shakespeare-drámák fordítását, még apokrif műveket is átültetett magyarra. Nem maradt hiányérzete utána?
– De igen, de már pótoltam is. Meg is beszéltem a dolgot a kiadóval. Egész idő alatt valahogy kerültem két nagyon fontos Shakespeare-tragédiának a fordítását. A Rómeó és Júlia és az Othello volt az, ódzkodtam hozzájuk nyúlni. Talán azért is, mert a Rómeó és Júliát Kosztolányi is fordította, akit én nagyon szeretek és tisztelek. De végül is, amikor már mindent befejeztem, az apokrifokkal is foglalkoztam, és ennél a kettőnél kevésbé jelentős műveket is teljes odaadással lefordítottam, úgy éreztem, ezek mégsem maradhatnak el. Nekifogtam és megcsináltam. A Rómeó és Júlia a tavaly meg is jelent a Látóban, az idén pedig az Othello is az olvasók elé kerül. A kiadó ígérete szerint ez a kettő egy közös kötetben is napvilágot lát. Ezzel zárul le véglegesen ez a sokéves munkám.
– Persze Jánosházy György fordítói énje a Shakespeare-tolmácsolás végeztével sem tűnhet el. Mi jön ezután?
– A késő reneszánsz és a kora barokk korszakból több fontos drámát lefordítottam. Az az én korszakom, ott vagyok igazán otthon. A franciában, a spanyolban, az úgynevezett arany században ezt ismerem jól, ezt szeretem, ezzel foglalkoztam különösképpen. Álljunk meg egy pillanatra Shakespeare igen jelentős elődjénél, illetve kortársánál, Marlowe-nál. Egy évben születtek. Christopher Marlowe sajnos fiatalon halt meg, nem tudott kiteljesedni. Ő teremtette meg azt a drámai műformát, amelyben Shakespeare nagy lett. Marlowe keményen megalapozta és olyan rangra emelte azt, hogy a blank verses, nagy lélegzetű drámai megnyilatkozás az egész korszak meghatározó drámai jelenségévé vált. Legtöbbet emlegetett műve a Doctor Faustus, de még azelőtt megírta A nagy Tamerlánt. Ennek óriási sikere volt, ez arra késztette, hogy megírja a második részét is. Az első rész Tamerlán életének csak egyik felét foglalta magába. A második drámában az író megírta a továbbiakat. Furcsa módon Németh László, aki az első ötfelvonásos drámát lefordította, a másodikat már nem ültette át magyarra. A nagy Tamerlán első része meg is jelent különböző kiadásokban, a második rész a magyar közönség számára ismeretlen maradt.
– Biztos Marlowe a szerző? Az a kor bizonytalanságokkal is telített.
– Biztos. Egyesek Shakespeare drámáit is Marlowe-nak tulajdonítják, olyan legendák is keringenek, hogy minden Shakespeare-drámát ő írt, csak szöknie kellett, meg kellett rendeznie a saját halálát, baj volt vele, mindenféle bűnökkel vádolták. Állítólag külföldre menekült, és onnan küldözgette a darabjait, amelyeket Shakespeare neve alatt játszottak. Olyasmit azonban, hogy Shakespeare írta volna a Marlowe-műveket, senki sem állított, de fordítva igen. Na, ez A nagy Tamerlán érdekel.
– Önnek is sajátjává vált ez a kor és a shakespeare-i világ. Amint haladt előre a drámák tolmácsolásával, mind könnyebb lett a fordítás?
– Könnyebb, mert mondhatni, hogy én ezt az angol drámai nyelvet ismerem. Valószínű, hogy egy londoni pincérrel nem tudnék elbeszélgetni. De ezt a korabeli színpadi angolt maguk a mai angolok sem ismerik. Csak Shakespeare színpadán az őt megszólaltató színészek tudják igazán.
– És magyarul megszólaltatva kinek a nyelve ez?
– Ezt így nem lehet megmondani, de tény, hogy ötszáz évvel ezelőtti magyar nyelven nem lehet megszólalni. Nagyjából ez annak felelne meg. Csakhogy összehasonlíthatatlan a két dolog. Ötszáz évvel ezelőtt az angol teljesen más volt, mint ma. És a két nyelv is teljességgel különbözik egymástól. Ennek a hiteles visszaadásához ki kell alakítani egy sajátos nyelvet. Olyat, amely érezteti valamelyest, hogy miről van szó, milyen térségről, időszakról, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy mai ember olvassa vagy hallja azt a színpadról. Ez a fordított Shakespeare-dráma közönsége számára előny az angollal szemben. Mert az angol néző, aki beül egy ilyen előadásra, kénytelen abban a formában hallgatni, illetve az olvasónak úgy kell olvasnia, ahogy megírták akkor. És nem minden szót ért belőle, mert sok angol szó elavult, vagy megváltozott az értelme. Az értelmezési problémák miatt a különféle kiadásokban mindig van egy csomó szómagyarázat. Létezik Shakespeare-szótár is, ez segít elmerülni az angol szövegben. A fordított szöveg esetében ilyesmi nem állhat fenn, mert az, aki ma fordít, nem engedheti meg magának, hogy az olvasója ne értse meg a fordítását. A befogadónak éreznie kell azt is, hogy ez nem mai dolog, a fordítónak viszont óvakodnia kell a rosszul értelmezett történelmiségtől, az csak ártana a műnek.
– A mediterrán költészet már nem foglalkoztatja? Jánosházy György a katalán, a baszk, a spanyol lírának is elismert tolmácsolója, ilyen fordításkötetei is jelentek meg.
– Mostanában kevésbé volt rá időm, az említett dolgok erősen lefoglaltak. De rendszeresen olvasom ezeket az irodalmakat is, csak hát a fordítás nekifutást igényel. Nem olyan az, hogy elhatározom, nekiülök, és öt perc múlva fordítom is. Az embernek újra bele kell helyezkednie abba a világba, elmerülnie benne, nem mint olvasónak, hanem mint fordítónak. Ahhoz, hogy a fordítás hiteles legyen, bizonyos fokig azonosulnod kell mindazzal, ami azt a népet jellemzi. Ez pedig nem olyan egyszerű.
– Kilenc évtized alatt ön nagyon sok emberrel, kiváló egyéniséggel megismerkedett, sok mindent átélt, tapasztalt, lehetnek olyan dolgok, történetek, események, amelyekre már csak ön emlékezhet. Arra nem gondolt, hogy könyvbe emelje az emlékeit?
– Nem. Természetes, hogy összegyűjthetnék ezt- azt az átéltekből. Ez azonban csak nekem lehet érdekes, másokat miért terheljek velük? A még létező időmet és energiámat kár lenne ilyesmibe ölnöm. A morzsákból, naplótöredékekből nem tudnék egy olyan összképet összeállítani, hogy az egészében érdekes legyen. Olyan, hogy egy világot megelevenítsen, hiszen csak úgy volna értelme. Most inkább megint egy önkutató szünet következik. Tudni szeretném, hogy mi van még bennem, és mennyit ér az, milyen szinten mutatkozhat meg, amit még nyújthatok.
– Akkor hát Isten éltesse! Termékeny pihenést és folyton megújuló alkotókedvet kívánok!
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

KITÁSZ vándorgyűlés Marosvásárhelyt
Előadás-sorozat szellemi értékeinkről
A közelgő hétvégén, július 12-e és 15-e között tartja XXI. vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége. A közhasznú szervezet ez évben Marosvásárhelyen szervezi meg nyilvános és díjmentesen látogatható előadásainak sorozatát Az erdélyi magyarság szellemi értékei címmel. A szentendrei székhelyű szövetség Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének sorait választotta a vándorgyűlés mottójaként, nem véletlenül: "Vajha Moldvának is kies parlagjai,/ Ameddig terjednek a Pontus habjai,/ Magyar Koronánknak árnyékába menne,/ S a csángó magyar is polgártársunk lenne!" Az eseménysorozatnak a Bod Péter Diakóniai Központ (Erdő utca 7b sz.) ad otthont, a vándorgyűlés programját az alábbiakban olvashatják.
Július 13., péntek: 9.00 – A vándorgyűlést megnyitja Kilyén Ilka a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület nevében és Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ elnöke (Szentendre). 9.20: Az ,,ismeretlen" Marosvásárhely – múlt és jelen. Előadó: Balás Árpád főiskolai tanár. 9.50: A vallás, a múlt, a mai kultúra összefonódása. Előadó: Henter György református lelkész. 10.20: Képzőművészet, kultúra, a város nagyjai. Előadó: Nagy Miklós Kund közíró. 10.50: Kávészünet. 11.05: Nyirő József néma küzdelme, emigrációs évei és három temetése. Előadó: dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ leköszönő elnöke (Budapest). 11.35: ,,Addig élünk, amíg módunkban áll visszafele tekinteni". Előadó: Farkas Ernő magyar szakos tanár, a Sütő András Társaság tagja. 12.05: Tamási Gáspár ,,vadon nőtt gyöngyvirágai". Előadó: Molnár Péterné, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, a KITÁSZ ügyvezető elnöke (Kunszentmiklós). 12.35: A város irodalmi értékei. Előadó: Kuti Márta szerkesztő-újságíró, tanár. 13.05: Ebéd. 14.00-17.00: Helytörténeti séta Balás Árpád idegenvezető, földrajztanár vezetésével. 17.30: Sütő András és Molter Károly sírjának megkoszorúzása a református temetőben.
Július 14., szombat – 9.00: Erdélyország története. Szilágyi Sándor, az első Erdély-történet szerzője. Előadó: Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ megválasztott elnöke (Szentendre). 9.30: Németh László erdélyi témájú esszéi és drámái. Előadó: dr. Cs. Varga István irodalomtörténész professzor (Budapest). 10.00: ,,Márton Áron üzenete" – verseiből olvas fel Gál Éva Emese költő (Gyergyószentmiklós). 10.30: Kávészünet. 10.45: Tamási Áron publicisztikája és a Vásárhelyi Találkozó. Előadó: Nagy Pál irodalomtörténész. 11.15: A népi írók gondolatait közvetítő kolozsvári Termés című irodalmi folyóirat (1942-1944) mának szóló üzenete. Előadó: dr. Neszmélyi Károly címzetes egyetemi tanár, a Népi Írók Baráti Társasága társelnöke (Budapest). 11.45: Kolozsvári Vasárnap és a Vasárnapi Újság 1921-1925-ben. Előadó: Szabó Zsolt főszerkesztő (Kolozsvár). 12.15: A költő feltámadása – Dsida Jenő költészete. Előadó: dr. Lisztóczky László irodalomtörténész (Eger). 12.45: Gazda József A harmadik ág című könyvét bemutatja a szerző (Kovászna). 13.15: Ebéd. 14.30: KITÁSZ-közgyűlés. 17.00: Petelei István, a novellista és hírlapíró. Előadó: dr. Kozma Dezső professzor (Kolozsvár). 17.30: A Népújság irodalmi mellékletét, a Múzsát bemutatja Nagy Miklós Kund közíró. 19.00: Vacsora. 20.00: Kilyén Ilka színművész műsora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

„Az ősök szelleme dolgozik bennem” – Visszatekintő dr. Medvigy Endrével
A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége XXI. vándorgyűlésének egyik legaktívabb résztvevője a KITÁSZ tavaly leköszönt elnöke, a mostani közgyűlésen tiszteletbeli elnöki címmel megtisztelt irodalomkutató, dr. Medvigy Endre volt.
Moderátorként is irányította a konferenciát, előadást is tartott Nyirő József néma küzdelme, emigrációs évei és három temetése címmel. Hétfői lapszámunkban a vándorgyűlés munkálatairól, tanulságairól már szólt egy interjúban. Mellékletünkben személyesebb dolgokról, Marosvásárhelyhez, Erdélyhez fűződő kapcsolatáról vall a rendkívül sokat közlő, termékeny író, irodalomtörténész. – Egyetemistaként többször jártam Marosvásárhelyen, még udvarolgattam is ide. A távolság persze nem tette lehetővé, hogy komoly párkapcsolat legyen ennek a vége. De némiképp a doktori disszertációm témája is ide kötött. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalommal foglalkoztam, ennek kapcsán a dolgozatomat a Vásárhelyi Találkozóig futtattam ki, amely rendkívül humanista, békét kereső, európai kitekintésű vállalkozás volt a világháború előtt néhány évvel, 1937-ben, és igen érdekes szintézise az itteni szellemi áramlatoknak. A magyarság jogainak követelése markánsan fogalmazódott meg a Vásárhelyi Találkozó határozataiban, zárónyilatkozataiban. Az anyanyelvhasználattól a magyar nyelvű oktatás minden szintű megköveteléséig nagyon sok dologra kitért. Kijelenthetjük, hogy igen tanulságos eseménysor zajlott akkor itt, és meggyőződésem, hogy a találkozó jegyzőkönyvében ma is lennének hasznosítható gondolatok. Tovább menve, elmondhatom, hogy a 80-as években Budapesten Benda Kálmán mellett a Ráday-gyűjtemény tudományos munkatársa voltam, és amikor a nyolcvanas évek legvégén 450 éves lett a marosvásárhelyi református vártemplom, azt a feladatot kaptam Benda Kálmántól, hogy az évforduló kapcsán szerkesszek egy emlékkönyvet. Úgy oldottam meg, hogy nemcsak a várról, nemcsak a református egyházról igyekeztem mindent összeszedni, hanem a város történetéről, művelődéstörténetéről, értékeiről, irodalmáról, kultúrájáról is próbáltam bevinni mindazt, ami csak beleférhet egy ilyen kiadványba.
– Az 1990-ben megjelent félezer oldalas, igen tartalmas, hiánypótló kiadvány aztán hamar újra hiánycikké vált. De „jegyességed” a várossal, Erdéllyel sosem szakadt meg.
– Apai ágon partiumi, nagyváradi gyökereim vannak, nagyapám, apám Váradon született. Anyai ágon erdélyiek is voltak, Déshez is kötődött a családom némely tagja. Bizonyára az ősök szelleme dolgozik bennem, ez így természetes. Beleszületünk egy kultúrába, egy hagyományrendszerbe, és úgy tisztességes, hogy az ember vállalja a múltját, próbálja tovább vinni azokat az értékeket, amelyeket az ősök is nagyra tartottak.
Nagy Miklós Kund

Népújság (Marosvásárhely)

Vida Árpád síremléke
Jelenleg csak egy kis bádogtábla jelzi a fiatalon elhunyt nagy tehetségű marosvásárhelyi festőművész végső nyughelyét. Rajta a név, Vida Árpád és születése, halála éve: 1884–1915. De közelében, az egymásra boruló bokrok alatt már két hatalmas hargitai terméskő sejteti, rövidesen más lesz itt minden. Közelebbről szemlélve, az egyik fekvő bazaltba vésve Erdély hagyományos jelképei is feltűnnek, a címer, meg a nap és a hold, rovásírás is természetesen. Lábra állítva, méltó síremlék részeként mindez majd jól láthatóan kidomborodik a kövön, és akkor már a Hunyadi László szobrászművész alkotta bronzplakett, a festő sziklába ágyazott portréja, vele a Kiss Levente szobrászművész tervezte, szintén oda illő bronz felirat is megszólítja, megállítja az arra járókat. Immár valóban lesz hova főhajtásra, kegyeletüket leróni menniük mindazoknak, akik tisztelegni szeretnének Marosvásárhely egyik keveset élt, de néhány esztendő alatt is jelentős életművet létrehozott fia emléke előtt. A megújulás pillanatára váró síremlék Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben – korábbi nevén a kerepesi temetőben – az 1848–49-es szabadságharcosok sírjainak szomszédságában, Kossuth Lajos monumentális mauzóleumától nem messze található.
Az avatásra szóló meghívó szerint a sírszentelő ünnepségre 2012. október 5-én 14 órakor kerül sor. Remélhetőleg lesznek olyan vásárhelyiek, illetve Budapestre elszármazottak, akik részt tudnak majd venni a fővárosi eseményen. Nem kis erőfeszítés, hogy a síremlék megvalósulhat. Az egyik kezdeményező, az egész akció mozgatója, Soós Árpád, akinek sikerült több, főként székelyudvarhelyi támogatót, művészetkedvelőt is az ügy mellé állítania, elmondta, hogy Bordi András festőművész régi vágya volt ilyen emlékművel is megtisztelni szomorú sorsú elődjét. Ezt az óhajt igyekezett ő évtizedek teltével valóra váltani.
Vida Árpád 1884. április 4-én született Marosvásárhelyen. Rendkívüli tehetségét Gulyás Károly, a református kollégium nagy tekintélyű rajztanára hamar felismerte, és kellő szakértelemmel pallérozta is. Ő irányította művészi pályára, és szerzett számára jeles pártfogókat, mindenekelőtt dr. Bernády György polgármester és a műgyűjtő Illyés Sándor személyében, akiknek a támogatásával felkerülhetett a fővárosba, Budapestre. Székely Bertalan közbenjárásával bekerült a képzőművészeti főiskolára, képeire hamar felfigyeltek. 1908-ban önarcképét megvásárolta a Szépművészeti Múzeum, 1910-ben díjazták a Műcsarnok plakátpályázatán. Drezdai (1909), velencei (1910), római (1911) nemzetközi tárlatokon szerepelnek festményei. 1911-ben elnyerte az Eszterházy-díjat, ezerkoronás ösztöndíjnak is örülhetett, ami lehetővé tette, hogy álmai városában, Párizsban folytasson tanulmányokat. Rengeteget dolgozott, Budapesten a Kun utcában volt műterme. Ott sokan felkeresték. Itthonról is számos képre kapott felkérést. Egészsége azonban megromlott, Lázár Béla megfogalmazása (Művészet, 1915) szerint „mint az erdélyi talentumok, csupa lelkesség, tűz, komoly célokat kereső nagyratörés volt… Sorsa meg, – a Magyar fa sorsa, Murger ifjú bohémjeinek a végével, – a tüdővésszel.” Rövid élete utolsó szakaszát visszavonultan kellett töltenie. Mecénása, Illyés Sándor lehetővé tette, hogy Davosban, Abbáziában kezeljék, majd a gyulai, a budakeszi szanatóriumban. Sajnos menthetetlen volt. 1915. február 23-án temették a budakeszi sírkertbe. Budapest székesfőváros a kerepesi úti temetőben adományozott díszsírhelyet számára, hamvait oda helyezték át 1917. október 10-én.
95 év telt el azóta. Közben a történelem viharai valamiképpen a festő sírját is elfedték, elfeledtették. Hogy akadtak olyanok, akik ismét rátaláltak, és nemes hozzáállással most lehetővé teszik a síremlék avatását, az a sors egyfajta igazságszolgáltatásának is tekinthető. Jó lenne egy emlékkiadvánnyal, kismonográfiával is tetézni a vásárhelyi szempontból is jelentős eseményt. Remélhetőleg a közeljövőben ez is összejöhet.
Fényképfelvételeink a szeptemberi forró ragyogásban készültek a Nemzeti Sírkertben. Igyekszünk majd a már álló síremlékről is fotókkal beszámolni olvasóinknak.
NAGY MIKLÓS KUND,
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
FOLYTATÁS LAPUNK SZEPTEMBER 22-I SZÁMÁBÓL
Mint ismeretes, 1941 januárjában a vasgárda-zendülés rázkódtatta meg az egész országot. Ennek tartalmáról itt és most nem elmélkedünk. Csupán annyit, hogy e lázadás Erdély-szerte is mélységesen éreztette hatását. Marosújváron például szenvedő alanya volt, többek között Bucsy Endre helybeli református lelkész (1941. január 26-i levele), akit a helyi rendőrség saját lelkészi lakásában „internált” január 22-én délután 5-től este 11-ig. Érdeklődésére, a községi elöljáró csak annyit válaszolt: „Az ön érdekében történt”. Mint írja, amikor másnap, 23-án a községházára ment e fenti ügye tisztázása végett, „egy szódagyári munkás és vasgárdista minden ok nélkül rám támadt, odacsődítette a községházában tartózkodókat – mint agent provocator – kellemetlenségeket szeretett volna okozni. A primár erélyesebb fellépésének köszönhetem, hogy nem lett komoly kimenetele a dolognak.” Majd tovább így folytatja a lelkipásztor az esemény leírását: „A fent jelzett január hó 23-án, egy ismeretlen asszony, mint küldöncz közölte a feleségemmel, hogy valaki jóindulattal azt üzeni: »tiszteletes úrék, mielőbb meneküljenek el, mert ma éjjel (t. i. jan. 23.) megfogják támadni, megverik s esetleg meg is ölik«. Nekem, magamnak azt mondotta egy román férfi magyar felesége: »vigyázzak az Istenért mert megtámadják!« Híre járt annak a tervnek, hogy a magyarokat a zsidókkal együtt összefogdossák és bedobják a bányába… Hála Istennek semmi bántódásunk nem történt. Kellő védelemről gondoskodtam. De nyugtalanok voltunk napokon át.” Utólagos tudósításai további zaklatásáról, fenyegetéséről tanúskodnak.
Befejezésül álljon itt a Nagyenyedi Református Egyházmegye Marosdécsén lakó esperesének, Bíró Lajosnak dr. Nagy Miklós enyedi ügyészhez „szíves intézkedés végett” 1942. VI. 8-án intézett sérelme:
„Folyó hó 4-én hazulról való távollétemben megjelent lakásomon Bordea György marosdécsei jegyző és Bocicor ugyancsak marosdécsei csendőrőrmester s miután engem nem találtak otthon, a jegyzőirodára hívatták a leányomat, akinek tudtára adták, hogy a rádiómat felsőbb rendeletre le kell szereltetnem és nekik átadnom. Miután leányom ennek a rendelkezésnek nem tehetett eleget, aznap este 6 órakor Bocicor őrmester a községi bíróval újból megjelent a lakásomon s rádiómat, akkumulátoromat és a hozzá tartozó elemeket, valamint az általa leszedetett antenna és vezeték drótokat magához vitette anélkül, hogy az eljárásnak magyarázatát adta volna s a hivatkozott rendeletet felmutatta volna. Ugyanakkor a községben levő még egyetlen magyar ember használatában álló rádiót is ugyanilyen módon szereltette le és vitette magához. Ennek a rádió tulajdonosnak a neve Szántó Márton.”
És legvégül idézzük a Kultuszminisztérium „Bizalmas” jelzettel ellátott s az esperesi hivatalokhoz 1942-ben intézett átirata: „Antonescu Marssal Úr rendelkezése szerint van szerencsénk kérni, szíveskedjék elrendelni, hogy azon vizitációk és látogatások alkalmával, melyeket az Állam méltóságai, vagy magas tisztviselők végeznek, ne adassanak többé bankettek és ne tartassanak szónoklatok, mert ezek kedvezőtlen benyomást gyakorolnak a közvéleményre.”
Nos, úgy tűnik, hogy a bankettek és szónoklatok képezték a hatóság legfőbb gondját abban a zűrzavaros, tragédiákkal telített világban. De vajon a felsorolt sérelmek milyen benyomást gyakorolhattak ugyanazon időszakban az erdélyi református hitközösségekre? Amazok orvoslására miért nem adattak ki hasonló körlevelek?
A fenti történésekről levonandó következtetéseket a tisztelt olvasókra bízom!
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Kötet a Régi Városházáról
Elkezdődtek az idei Bernády Napok
Csütörtök délután két, egymást követő nívós rendezvénnyel vette kezdetét az idei Bernády Napok rendezvénysorozat. A Marosvásárhely szép hagyományává vált őszi eseményt a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezi, az irodalmi esteket, vetélkedőket, koncerteket és a Bernády-emlékplakett évenkénti kiosztásának ünnepségét is magába foglaló program csütörtök délután könyvbemutatóval, majd tárlatnyitóval vette kezdetét, az alábbiakban az előzőről számolunk be.
A Bernády Ház földszinti termeiben házigazdaként Nagy Miklós Kund, valamint a Bernády Alapítvány elnöke, Borbély László fogadta a megjelenteket. Borbély László a könyv szeretetéről beszélt, arról a szeretetről, amelyet nem vehet el tőlünk senki.
– A kezemben tartom a Bernády Alapítvány és a Maros Megyei Múzeum közös gondozásában megjelent Marosvásárhely – Régi Városháza című kötetet. Régi Városháza, régi vásárhelyi hangulat, mondhatnánk, de sokat lehetne mesélni az új, helyi hangulatról is. Valószínűleg sok mindent vissza kell hozni abból, amit Bernády György megálmodott, de előre is kell nézni. Nagy kérdőjel, hogy most fel tudnánk-e építeni másfél év alatt egy olyan épületet, mint a Cifra Palota. Bernády egy új várost épített, a szóban forgó kiadványt olvasni pedig sokunknak élményt jelent majd.
Nagy Miklós Kund mint a kötet szerkesztője szólt. – A kötet úgy jelenhetett meg ilyen szép kivitelezésben, hogy társultunk a Maros Megyei Múzeummal. A Bernády Ház minden évben könyvekben is gondolkodik, nagyon fontos a számunkra, hogy az egykori polgármester hagyatékát megőrizzük, továbbadjuk. Mindeközben újabb és újabb szakmai és művészgenerációk nőnek fel, őket is igyekszünk bevonni ebbe a munkába. Fontos számunkra a színvonalas, tartalmas kiadványok megjelentetése és a város román lakosságának megszólítása is, hogy hozzájuk is eljuttassuk Bernády György szellemiségét. Ezért is kétnyelvű ez a kötet. A régi Városházáról Keresztes Gyula írt bevezetőt, a szerzők között pedig Oniga Erikát, a Maros Megyei Múzeum fiatal művészettörténészét is üdvözölhetjük, akivel kapcsolatosan szerzőavatást is ünnepelünk. Ő átfogó tanulmánnyal jelentkezett. A kötetet Plájás István fotói illusztrálják – mondta Nagy Miklós Kund, majd Keresztes Gyula szólt a közönséghez.
– Diákkoromban még találkozhattam olyanokkal, akik személyesen dolgoztak a Városháza épületén, bútorain. Amit lehetett, mindent lejegyeztem és máig gyakran használom ezeket a jegyzeteket. Szomorú emlék, hogy '54 és '58 között láttam, ahogyan széttörik a Városháza előcsarnokában elhelyezett rózsaszín márványtáblát. Kürti István akkori alpolgármester törette szét, hiába kértem, hogy ne tegye. A maradványait elszállították és valószínűleg megsemmisítették.
Oniga Erika a kötetről szólt. – Ez a könyv a 2008-as kötet második kiadása. Mára nem csak az építészek és a művészettörténészek, hanem a városlakók és a városvezetés is elismeri, hogy a Bernády idejében épített épületek képviselik Marosvásárhely kiemelkedő építészeti hagyatékát. Jelen kiadvány közelebb szeretné vinni az olvasót ezen reprezentatív épületek egyikéhez, amit ezáltal még jobban szerethetünk. A 2008-as kötethez képest az idei könyv sok dologgal kiegészült, bővebb a fényképanyag és újdonság a két nyelven – magyarul és románul – megjelent szöveg is.
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója hozzátette: nagyon fontos, hogy mindkét közösség a magáénak érezze a város műemlékeit – pontosan kell mindenkit informálni, a kommunikáció a legfontosabb. – Nagyon jó volt együtt dolgozni a Bernády Alapítvány alkalmazottaival. Eddig egy fontos aspektus hiányzott, a művészettörténész véleménye, de ezt most pótoltuk. Az utóbbi öt-tíz évben nagyon sok új dolog előkerült, ezért is volt fontos a második kiadás megjelentetése, én pedig köszönöm Lokodi Editnek, hogy tanácselnöki mandátuma alatt nyugodtan és eredményesen tudtunk dolgozni – hallottuk Soós Zoltántól az idei Bernády Napok nyitóünnepségén, könyvbemutatóján.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Művészeti kiadványok a könyvvásáron
Rengeteg kiadói újdonság, könyvbemutató, szerzői est, járulékos esemény várja a közönséget a november 15–17. között zajló 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Ma mindenekelőtt két képzőművészeti albumra hívjuk fel a figyelmet. Mindkettő a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó kötete, szerzőjük azonos, Nagy Miklós Kund művészeti író.
Az Élet-Jelek sorozat 5. összeállítása Bálint Károly, marosvásárhelyi szobrászművész életművét, több mint fél évszázados alkotói pályáját, szobrászata legszebb alkotásait ajánlja a művészetkedvelők figyelmébe.
A szépség, a tökélyre való törekvés jegyében született számos köztéri műve, megannyi kecses, harmonikus nőalakja lelhető fel az igényes kivitelezésű, elegáns albumban, és Bálint művésszé válásának körülményeire, fontos állomásaira, művészi hitvallására is rátalál a könyvben az olvasó.
Fiatalabb pályatársa, Kuti Dénes szovátai festőművész a kiadó gyakorlatához igazodva a Műterem-sorozat alanyaként lép az olvasóközönség elé. A korábbiaknál tetszetősebb külsőben, kemény kötésben megjelentetett kiadvány a csíki könyvműhely e jelentős vállalkozásának immár 37. darabja. Kuti különleges ragyogású, titkokat sejtető reprezentatív festményei, hiperrealistán aprólékos, álomszerűen valóságfölötti zöld kompozíciói sorjáznak a műmellékletben, amelyhez szervesen illeszkedik a vallomásos szövegtest.
A köteteket a könyvvásár második napján, november 16-án, pénteken ismerhetik meg közelebbről az érdeklődők. 18 órakor a Bernády Házban zajló Pallas-esten a kiadó többi újdonságát is ajánlják a könyvbarátoknak, majd ezt követően tárlatnyitóval egybekapcsolva kerül a közönség elé a két album. Bálint Károly kisplasztikáiról és Kuti Dénes festményeiről Sebestyén Mihály író és a szövegek szerzője, Nagy Miklós Kund beszél.
A Pallas-Akadémia ezúttal Albert Ildikót (Örökzöld tabuk), Ambrus Tündét (Székely falutízesek), Bodgán Lászlót (Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában), Borsodi L. Lászlót (Feljegyzések a földről), Ferencz Imrét (Madárkirakat), Kozma Máriát (Régiségek Gyergyóból), Kristó Tibort (Kárász Karcsi, a csalhal), Mészáros Sándort (A pekingi követség) és Tamás Tímeát (A karácsonyi hangyalka) szólaltatja meg találkozóján.
A Nemzeti Színházban a Pallas-Akadémia standjánál a szerzők november 15-én 15 órától (Albert Ildikó, Bogdán László, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 16-án 13 órától (Ambrus Tünde, Kákonyi Csilla Banner Zoltán róla írt kötetével, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 14 órától (Albert Ildikó, Bálint Károly, Kákonyi Csilla, Kuti Dénes, Nagy Miklós Kund), majd 15 órától (Borsodi L. László, Ferencz Imre, Kristó Tibor, Tamás Tímea) dedikálnak.
November 16-án délután 4 órakor a Nemzeti Színházban Balázs Lajos új kötetét is megismerhetik. A Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című könyvet a kiadó főszerkesztő-helyettese, Sarány István mutatja be. Másnap, szombaton délután 2 órakor ugyanott Mészáros Sándor A pekingi követség című könyvéről Kozma Mária főszerkesztő beszél.
Népújság (Marosvásárhely)

Pallas, avagy irodalmi lakoma
Lélektani jellegű és tudományos igényű munka, prózavers, regény, művészeti kiadvány, gyermekkönyv – a Pallas-Akadémia Könyvkiadó marosvásárhelyi közönsége idén sem csalódhatott, hiszen a csíkszeredai könyves műhely ugyanazzal a műfaji sokszínűséggel érkezett a tizennyolcadik nemzetközi könyvvásár keretében szervezett estre, amelyet a korábbi években is megszokhattak tőle a legújabb termésből nyújtott "kóstolók" résztvevői. A Bernády Ház zsúfolásig telt termében házigazdai minőségében Nagy Miklós Kund köszöntötte az egybegyűlteket, aztán már kezdődhetett is a maratoni bemutatósorozat. A vendéglátó elsőként a távol maradt alkotók műveiről – Bogdán László: Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában című könyvéről, Ferencz Imre verseskötetéről, a kiváló fotókkal gazdagított Madárkirakatról, illetve Kristó Tibor: Kárász Karcsi, a csalihal című verses meséjéről – szólt, majd a jelen levő alkotókhoz vándorolt a mikrofon. Albert Ildikó a Pallas-estek régi visszatérőjeként mutatta be Örökzöld tabuk című munkáját, amely egy csíkszeredai folyóiratban megjelent lélektani írásokból született.
– Amikor elkezdtem átírni, kibővíteni ezeket az írásokat, rájöttem, hogy mindaz, amivel foglalkoztam, tabutéma – idézte fel a kötet megkeresztelésének pillanatát a szerző, aki többek között a képzelt betegségek, a beteg társadalom, a piaci szokások, illetve a turkálás jelenségét is körbejárja művében.
Ambrus Tünde, a Székely falutízesek című, Apáczai-díjjal jutalmazott történelmi témájú mű írója szintén alkotása előzményeiről beszélt. Elmondta, hogy nyolc évvel ezelőtt, tízéves pedagógusi munka után úgy döntött, hogy "egy szikrát" továbbtanul, a pécsi egyetemre esett a választása, ahol – a székely társadalom szerveződése legkisebb egységének számító – tízesekből írta disszertációját.
– Hétéves kutatói munka eredménye ez a kötet, nem tartom befejezettnek. Alkotásomat három idődimenzióba rendeztem. Ami a múltat illeti, összefoglaltam azokat a valós ismereteket, amelyek eddig megjelentek, a jelen dimenziójában azt vizsgáltam, hogy jelenleg mi van a tízesek helyett, majd arra kerestem a választ, hogy mit tudunk kezdeni a jövőben a tízesekkel. Megnéztem mindazokat a tényezőket, amelyek befolyásolták a tízesek alakulását, fejlődését, konzerválódását, illetve elsorvadását – összegzett a szerző.
Borsodi L. László Feljegyzések a földről című verseskötetének alkotásait prózaverseknek nevezte.
– A korábbi négy könyvem után egy új kifejezésmódot, egy új költői nyelvet kellett találnom. Kulcsár Szabó Zoltán szerint a prózavers a költőiséget mint távoli, felbomlott konvenciót őrzi, nem domináns benne a lírai kód. Én igyekeztem ezt a líraiságot megőrizni – mondta a költő, majd ízelítőt is nyújtott könyvéből.
Kozma Mária a tavalyi Régiségek Csíkországból című gyűjtemény után idén a Régiségek Gyergyóból című alkotással jelentkezett.
– A valóság igazsága mellett, azt hiszem, a meséknek is megvan a maguk igazsága. Mikor a valóság és az álmaink sem tudnak erőt adni, forduljunk a mesékhez – ajánlotta a szerző.
Tamás Tímea legújabb meséskönyve, A karácsonyi hangyalka születéséről beszélt, amelyet Magyar Andrea illusztrátor kérésére írt meg, akinek egy rajzpályázathoz volt szüksége egy új mesére. Az alkotás három nap alatt készült el a korábbi hangyalkás ciklus lezárásaként.
Mészáros Sándor "kakukktojásnak" számított az alkotók sorában. A pekingi követség című regényében a diplomataközösség életébe, annak feszültségeibe enged bepillantást, és ezek a feszültségek elvezetnek a fikcióig, bűnügyi történetté formálva a cselekményt.
– Két folyamat körvonalazódik ebben a kötetben. Egyrészt az, hogy micsoda iszonyatos erővel próbálja visszahúzni az országot az a súlyos múlt, amelyet "kulturális forradalomnak" nevezünk, másrészt a kínai vezetők felismerése, hogy vissza kell térni az ésszerűséghez. Ebben az időszakban a munkáról szólt az egész ország, arról, hogy bármit meg lehet valósítani, csak meg kell dolgozni érte. Ez óriási tiszteletet váltott ki belőlem – mondta az író, aki évekig Kínában a magyar külügyi szolgálatnál dolgozott. Könyvét egy trilógia első részének szánta, a folytatás már folyamatban van.
Nagy Miklós Kund nemcsak házigazdaként, hanem szerzőként, a Bálint Károly szobrászművészről, illetve Kuti Dénes festőművészről szóló monográfiák létrehozójaként is részt vett az irodalmi együttléten. A női aktokat felsorakoztató, nagy terek uralására is képes Bálint Károly, illetve a világot az utóbbi esztendőkben hiperrealista módon fejtetőre állító, ragyogó "kutiféle" színekkel dolgozó Kuti Dénes művészi világát a Bernády Házban kiállított alkotások érzékeltették. A monográfiákról Sebestyén Spielmann Mihály osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel, majd a művészek fogalmazták meg alkotói hitvallásukat.
– Minden munka egy tükör a szemlélő előtt, aki saját magát látja meg benne – mondta Bálint Károly, míg Kuti Dénes alkotói félelmeiről szólt, és azt is bevallotta, hogy három évig tiltakozott a monográfia megírása ellen, mert azt hitte, hogy neki kell rendszerezni, sorrendbe tenni 51 év munkáját, de kiderült, hogy aggodalma alaptalan volt, a monográfia írója ugyanis csak annyit kért tőle, hogy hozzon el mindent, amije van, aztán menjen haza.
Amint az irodalmi lakoma legelején kiderült, a "megkóstoltatott" könyvek igazi sikernek számítanak, hiszen péntek délutánra minden példány elfogyott belőlük. Ettől a héttől viszont az újonnan nyílt marosvásárhelyi Gutenberg könyvesboltban újra megtalálhatók.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)