Elhunyt Nagy Ödön képzőművész
Tragikus hirtelenséggel hunyt el Nagy Ödön képzőművész hétfőn kora délután Csíkszeredában. Leginkább szobrairól ismerték, de szívesen rajzolt, festett, dolgozott üveggel, kerámiával, textillel.
A Millenniumi templom rézangyalai, a Márton Áron Főgimnázium festett üvegablakai, több tucat mesterien megformált köztéri szobor juthat róla eszünkbe – vagy az utóbbi éveire jellemző kisebb méretű égetett fa munkái, amelyek az elmúlás folyamatát megragadó, egyszerre lírai és erőteljes, elmélyült, mégis heves gesztusokkal teli plasztikai játékok.
Néhány egyéni kiállítása mellett a Studio 9 csoportosulás tagjaként az utóbbi tíz évben gyakran láthatta a közönség képeit, kisebb méretű szobrait. Pedagógusként generációkat vezetett be a szobrászat és grafika világába. Barátságos, jókedélyű, mindig közvetlen természete, közismert anekdotái tették szerethetővé és emlékezetessé művészete mellett személyét is – véli Túros Eszter művészettörténész. Néhány évvel ezelőtt, Dimenziók című egyéni kiállítása előtt, amelyet Ady költészete ihletett, így vallott saját művészetéről: „Ő a kedvenc költőm a magyar irodalomból. Talán azért is van, hogy állandóan csapongok, egyik technikából a másikba, s talán ezért ilyen mélyek a színek is. (…) Ez uralja munkáimat. Az elmélyülés. (…) Próbálok mélyebbre hatni az emberek szívébe. Kihozni valami olyasmit, amit nem tudok kimondani. Úgy érzem, az a kiteljesülés egy képzőművész számára, ha nem reked meg egy anyagban, hanem az ötletei, meglátásai határozzák meg anyagválasztását, technikáját. Kísérletező vagyok. Szeretem a szobrászatot, mert nagyon szeretem a formát, de pont úgy szeretem a színvilágot, a vonalvilágot, még textíliát is készítettem. (…) Ez a kiállítás vallomás, de eddig, s nem tovább. A következő már egy másik vallomás, mert tovább akarok lépni. Nem akarok lemerevedni. Mert mondják, hogy a képzőművésznek van stílusa – nekem nincs stílusom, tovább akarok lépni. Stílusról ne beszéljünk, mert nincs. Azt majd esetleg az utókor eldönti.”
Nagy Ödön szobrász, festő, grafikus Nagyercsén született 1957-ben. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola üveg-kerámia szakán folytatott művészeti tanulmányokat. 1984-ben a medgyesi üveggyár tervezőjeként dolgozott. 1991-től szobrászatot és rajzot tanított a csíkszeredai Nagy István művészeti iskolában. Szobrászat és ipari formatervezés mellett festéssel, grafikával is foglalkozott. Számos köztéri alkotása látható a Kárpát-medencében, ő készítette többek között a Makovecz Imre által tervezett csíkszeredai templom kupoláján álló négy rézangyalt, Gál Sándor honvéd tábornok csíkszeredai mellszobrát, Szent István csíkszentkirályi szobrát, Cserei Mihály csíkrákosi szobrát, valamint Ercsei Ferenccel közösen Petőfi Sándor mellszobrát, amely a költő nevét viselő csíkszeredai általános iskola udvarán áll. Számos általa megformált emlékplakett került fel különböző intézmények, iskolák falára, emlékművek alkotójaként is ismert – Csíkszeredában a volt politikai foglyok emlékműve és a csatószegi háborús hősök emlékműve is az ő munkája. Székelyhon.ro

Tragikus hirtelenséggel elhunyt Nagy Ödön csíkszeredai szobrászművész
Június 12-én, Hétfő délután elhunyt Székelyföld egyik legnevesebb szobrászművésze, a Csíkszeredában élő Nagy Ödön. A művészt a Petőfi utcában, hirtelen érte a halál.
Információink szerint a Majláth Gusztáv-Károly tér és a Petőfi utca találkozásánál váratlanul összeesett a művész. Két mentőautó is a helyszínre sietett, újraélesztést alkalmaztak nála, hosszú perceken keresztül küzdöttek az életéért, de nem sikerült megmenteni. Feltehetően szívinfarktus okozta a halálát, a kórbonctani vizsgálatokat kedden végzik el.
Nagy Ödön 1957-ben született Marosercsén, Marosvásárhelyen végezte a művészeti líceumot, majd Kolozsváron, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán a kerámia-üveg szakon tanult. Haláláig a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum tanára volt.
Számos köztéri alkotást készített. Munkáit nemcsak a Székelyföldön, hanem Magyarországon több településén is megtekinthetik. Csíkszeredában a legismertebb művei a Gál Sándor-szobor, a Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán található Petőfi-szobor, az angyalok a Milleniumi Templom üvegkupolája mellett, valamint a volt politikai foglyok emlékműve.
K. B. maszol.ro

A hét műtárgya
Művészek ágyúdörgésben a címe a Csíki Székely Múzeum legújabb időszakos kiállításának, mely a magyar képzőművészet legjelesebbjei által az első világégésről készült alkotásaiból vonultat fel átfogó válogatást. Az alábbiakban Murádin Jenő ismertetőjét közöljük.
Nagy István: Katonafej, 1918
A hadak útját megjárt erdélyi művészek közül kétségtelenül a székely Nagy István termékeny művészete volt és maradt a leginkább időtálló. Műveinek expresszív drámaiságában olyan példát mutatott, amellyel párhuzamba csak a brassói szász Hans Eder képalkotása állítható.
Az első kiállításain már virtuóz rajzkészsége, kimagasló tehetsége mellett bizonyított Nagy Istvánt (1873–1937) a brassói 24. honvéd gyalogezredbe sorozták be. A galíciai fronton, a Bukovina és a Visztula közötti összecsapásokban esett át a tűzkeresztségen. Ezrede a gorlicei áttörésből (1915. május 2.) szintén kivette a részét. Az 1916-os Bruszilov-offenzíva idején a festő Tarnopolnál, 1917 májusában a Dnyeszter menti Mielnicán táborozott. 1918. március elején, az orosz békekötés után vezényelték át ezredét az olasz frontra, az Etsch völgyébe.
Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagy méretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban „élesben” készítsen rajzokat. Még hatásosabb volt a 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes kezdeményezése. 1917 táján saját hatáskörében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartozó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket. A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.
A Nagy István-képek – többségük szénrajz vagy kréta és pasztell – a háború döbbenetes krónikája, akkor is, ha nem széttépett holttesteket, agonizáló sebesülteket sorakoztat föl. Portrék áttekinthetetlen sorozata többségükben táji háttér nélkül.
A képciklust csak ritkábban szakítja meg egy-egy kompozíciós téma: Géppuskások, Orvosi rendelőben. Modelljeinek nem jegyezte föl a nevét, és ez az anonimitás még fokozza a szemlélő megrendülését. Nem egyebek ők, mint katonamundérba bújtatott parasztok, egykori napszámosok, nehéz sorsú kisemberek. A képcímek is semlegesek: Közlegény, Katonafej, Öreg katona, 24-es baka, Levelet író katona, Galíciai parasztasszony, Szerb foglyok. Az 1918-ra datált Katonafej, amely két Nagy István-monográfiában is méltó helyet kapott, talán valamennyinél expresszívebb, drámaibb hatású. „A nagy, kerek fejű katona képmása kitölti a képmezőt. Modellje már-már az őrülettel határos letargiában mutatja be a háború frontjait végigharcolt katonát.” Így nézhettek ki azok, akik lövészárkokban élték meg a végeérhetetlennek tűnő időket. Hargita Népe (Csíkszereda)

Volt egyszer egy egyetem…
Előadások és beszélgetések a hajdani Bolyai Egyetemről
Főtéri székhelyén a Kolozsvár Társaság ötödik alkalommal tartott emlékező jellegű találkozót, amelyen a Bolyai Egyetem (1945–1959) különböző karainak története, tevékenysége került terítékre. A matematika-fizika kar után most a Természettudományi Kar biológia szakának képviselői találkoztak. Buchwald Péter házigazdaként üdvözölte a megjelenteket, akik idős koruk ellenére – mint rövidesen kiderült –, nemcsak egyszerűen nosztalgiázni gyűltek össze: értékmentő tenni akarás is van bennük!
A megjelenteket rögtön egy kis szellemi ajándék várta: dr. Uray Zoltán a wikipédiából és tudománytörténeti könyvekből egy olyan nyomtatott válogatást szerkesztett, amely a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának sok érdekes vonzatát öleli fel. Az első oldalon látható adatokon és fényképeken túl olvashatunk a magyar nyelvű egyetem megalakulásáról, korszakairól, tevékenységéről, vezetőiről, továbbá megszüntetéséről illetve jelentőségéről – mindezt név és dátum szerint, a megfelelő források feltüntetésével. Az egyetem vezetői (rektorai) a kor jelentős személyiségei voltak: Csőgör Lajos (1945–1948), Balogh Edgár (1948–1950) Nagy István (1950–1952) Bányai László (1952–1956) és Takács Lajos (1957–1959).
1959. június 15-én a Tanügyminisztérium rendeletével határozták el a két egyetem, a Babeş és a Bolyai egyesítését. A korszellemnek megfelelően meg sem kérdezték az érintetteket. Az utolsó tanévben a Bolyai Egyetemen a diáklétszám 2470 (1195 nappali és 1275 levelező tagozaton), a tanárok száma pedig 314 volt. Az egyesülési folyamat, amit a magyar diákok és tanárok veszteségként éltek meg, természetesen különböző lecsapódásokkal és reakciókkal jelent meg a karokon. A filológusok sokkal lázadóbb, szókimondóbb társaság voltak, mint például a biológusok. Most, a megszüntetés után 58 évvel a biológusok megkapták a lehetőséget, hogy felelevenítsék, és lehetőleg megőrizzék azt az emléket, amely bennünk a Bolyairól kialakult. Természetesen aszerint, hogy ki hány évet járt hallgatóként az előadásokra. A mi korosztályunk például (1957–1962) két évet töltött a Bolyain és hármat az egyesített egyetemen.
Az előadások témája természetesen a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának története volt. Az előadók (Bakó Botond és Dr. T. Veress Éva) két különböző megközelítésben vizsgálták meg azt, milyen volt az egyesítés előtti „régi” Bolyai, és milyenné vált később, az egyesítés után az anyanyelven való tanulás lehetősége. Érdekes hozzzászólása volt dr. Markó Bálintnak, a jelenlegi Babeş-Bolyai Tudományegyetem biológia szakos fiatal prorektorának, aki többek között a „visszatérő” és újból tanító tanárokról is szólt, így Kiss Béláról, aki a rovartanban volt kiváló szakember. Elmondta, hogy ma a magyar diákok ismét anyanyelvükön tanulhatnak.
Az előadásokat hosszúra nyúlt érdekes beszélgetés követte, amelyben sok megfigyelés, történet, adat került felszínre. Többen saját életsorsukon keresztül mondták el azt, hogy milyen volt az egykori Bolyai Egyetem. Ott és akkor, abban a korban, amikor a szellemi korlátok is egyre szorosabbá váltak. Ennek ellenére, mint a hozzászólásokból kiderült, egy olyan jó színvonalú szakmai és emberséges szellemet tükrözött, ami miatt a mai „véndiákok” kellemesen és hálával gondolnak vissza az ott eltöltött évekre. Az általános műveltség, amit az egyetem évei alatt megszereztünk, az intenzív közösségi lét, amit éltünk, egy teljes életre szólt. Általános műveltségünk alapjai is ott alakultak ki. A szakmai felkészültség, amit a Bolyai Egyetem adott, lehetővé tette az igényes szakmai munkát az iskolákban vagy a kutatói pályákon. A biztató szó, az erkölcsi támogatás, a segítség, amit az anyagilag megszorult diákok például Csűrös István professzortól kaptak, soha nem felejthető el. Erre több példa hangzott el.
Dr. Bartók Katalin, aki több ilyen rendezvényen részt, vett elmondta, hogy ilyen jó hangulatú találkozó, mint a biológusoké még egyik sem volt. A legfontosabb konkrét eredmény pedig az, hogy elvileg körvonalazódni látszik egy jól dokumentált kötet elkészítése és megjelentetése. Szabadság (Kolozsvár)

Életműdíjat kapott Szélyes Ferenc színművész
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét. 
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma. 
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit. 
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.” 
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként. 
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató a Nemzetiben
Az Állami Színház 1961–1978
Évadzáró eseményként könyvbemutatót szervezett kedd délután a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. A saját munkatársaik által szerkesztett Az Állami Színház 1961–1978 című kiadvány a színház kutatóközpontja hároméves gyűjtőmunkájának eredménye és a marosvásárhelyi intézményes színház 17 évet felölelő korszakát dokumentálja Ferencz Éva és Keresztes Franciska szerkesztésében. A kötet Horváth Bea 2006-ban megjelent A Marosvásárhelyi Székely Színházban bemutatott darabok előadás-történetének legfontosabb adatai 1946–1961 című könyvének folytatásaként a magyar tagozaton bemutatott előadások legfontosabb adatait közli, és a levéltárban található dokumentumok felhasználásával készült el. A kötet olvasmányosságáról a hivatkozási anyagon kívül számos – a korabeli sajtóból származó – részlet, valamint rengeteg fénykép gondoskodik.
A Nemzeti emeleti előcsarnokában szervezett könyvbemutatón, szépszámú közönség jelenlétében Keresztes Attila művészeti igazgató üdvözölte a megjelenteket.
– Ez az első alkalom, amikor ennyi embert érdekel egy itteni könyvbemutató. Annak idején, amikor Gáspárik Attila idekerült, kitalálta, hogy a létező archívumból egy kutatóintézet-szerűséget hoz létre, és erre megtalálta az emberét Ferencz Éva személyében, aki ugyancsak megtalálta segítségét Keresztes Franciska személyében. A tavalyi 70. születésnapon már láttuk a tárlatsorozatot, azt, hogy milyen fontos a mi életünket bemutatni, hiszen a múlt kifolyik a kezünkből. A tanítványaink egyáltalán nem tudják, hogy kik azok a nagy színészek, akik tíz évvel ezelőttről számítva meghatározzák az elmúlt 60 évet. Ugyanígy nem fogják tudni rólunk sem, ha nincs egy intézmény, ami ezzel foglalkozik, ami tárggyá teszi mindazt, ami itt történt. Jó lenne, ha archiválnánk az élő beszélgetéseket is, amíg ki nem szaladnak a kezünkből. Végtelenül hálás vagyok ezért a kötetért, remélem, hogy az egyetemeken kutatási célból felhasználják majd, és az lenne az igazán csodálatos, ha eljutna a nézőkhöz is.
A korszak történelmi hátteréről Gáspárik Attila vezérigazgató, a kötet előszavának szerzője beszélt.
– Marosvásárhelyen egy színészről, rendezőről, díszlettervezőről sem neveztek el még utcát. Ferencz Éva és Keresztes Franciska megpróbálja összeszedni és összeragasztani a részeket a múltból, hogy megpróbáljunk tanulni a hibákból, amiket az elődeink elkövettek. Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások. Ezen a könyvön három éven keresztül dolgoztak a kollégák, előttük pedig nagyon sok munkát végeztek az irodalmi titkárok, például Székely Ferenc, akinek nagyon sokat köszönhetünk. Az időszak, amiről szó van a kötetben, illetve ennek az időszaknak az előzményei számos történelmi fordulatot hoztak: 1945 nyarán megszületik a Székely Színház alapító okirata, amit Kemény János egyedül írt meg – ez eredetileg Székelyföldi Játékszín címre hallgatott, Marosvásárhely és Brassó helyszínekkel. 1962-ben sok minden megváltozik. Az általános vélekedéssel ellentétben nem Tompa Miklós hozta ide a román tagozatot, ez egy 1959-ben kezdődő mechanizmus része volt, ami 1956-ból táplálkozott. ‘56 után hatalmas tömegeket, 25.000 embert zárnak börtönbe. 1956-ban a Maros autonóm tartományban 74 operatív szekustiszt működött, kétharmaduk magyar volt. Az egész ellenőrző rendszer odáig fejlődött, hogy 42.000 hálózati ember lett, 1989-ben pedig 500.000. Kik azok, akik naprakészen kapták a jelentéseket? Többek között az igazgatók. A színházigazgatók is. Minden a párt irányítása alá tartozott, és az irodalmi titkárok lavírozni voltak kénytelenek. De nem volt egy egységes rendszer. Amikor összegyűjtöttük az adatokat, ezzel számolnunk kellett. Ugyanakkor az előadások nagyon magas szinten kerültek bemutatásra, a muszájdarabok között rangos drámákat is bemutattak. 1974-ben felavatják ezt az épületet. A kitekintés Gálfalvi Zsolt akkori színházigazgatónak köszönhető, ő mutatta be először például a Tótékat, Örkény is itt volt a premieren. 1971-ben színháztörténeti eseménynek számított Nagy István Özönvíz előtt című drámájának bemutatása. Ekkor szakítottak a Sztanyiszlavszkij-rendszerrel, és a rendező, Harag György tízéves kutatómunkája után új formanyelvre találtak. Érdekes, hogy mindössze 16-szor játszották Vásárhelyen és 17-szer vidéken. A könyvben mindezek mellett van példa arra is, hogy hogyan működött az ideológiai megtekintő bizottság, amely jóváhagyta az előadásokat, ízelítőt nyújtunk abból, hogy ez miként történt, a kiszolgáltatottságból, amin az alkotók végigmehettek. Közzéteszünk különböző besúgói jelentéseket is, amelyeket azért készítettek, hogy a feszültségeket fenntarthassák és manipulálni tudjanak.
A Communitas Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatott, nekik köszönhetően jöhetett létre ilyen szép formátumban ez a könyv, amely idővel szabadon elérhetővé válik az interneten. A kutatóintézetünk hatalmas munkát végzett eddig is, legutóbbi eredményük ez a kötet.
Ferencz Éva szerkesztő hozzátette: – A kötet a második része egy megkezdett munkának, és reméljük, lesz harmadik rész is. Amikor összegyűjtöttem és rögzítettem az anyagot, arra gondoltam, meg kellene ismertetni egy szélesebb közönséggel, fiatalabbakkal is mindezt. Ezért is kértem a Franciska segítségét. Az elkezdett székely színházi albumban lévő táblázatokat tovább folytattuk, legnagyobb részt az írott dokumentumokra támaszkodtunk, oral historyt csak a felmerült kérdőjelek esetében használtunk. Köszönjük a központ támogatását, most már kezdenek nagyon megbízni bennünk, hagyatékok kerülnek hozzánk, reméljük, lesz időnk megőrizni őket.
Keresztes Franciska társszerkesztő elmondta, nem az előadások teljes rekonstrukciójára törekedtek, szükségszerűen egy válogatásról van szó, amely a szerkesztők merítése. – Jellemző momentumokat igyekeztünk kiválogatni, amelyekből kirajzolódik az olvasó képzeletében az illető előadás. Két célközönségünk is van: mindazok, akiknek emlékeik vannak erről a periódusról (reméljük, új emlékekkel is gazdagodnak), illetve azok, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs ezzel a korral, és ezzel kialakulhat egy kép számukra is az akkori produkciókról – úgy, ahogyan én is jártam az adatok nézegetése közben.
A jó hangulatú könyvbemutató beszélgetéssel ért véget. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Finisszázs helyett
Vasárnap zárul a Csíki Székely Múzeum idei nagy, időszakos képzőművészeti kiállítása. A Művészek ágyúdörgésben – Erdély az első világháborúban című tárlat zárása kapcsán megfogalmazott gondolatait Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték kurátora osztja meg olvasóinkkal.
Két nap múlva zárul a múzeumban az első világháborús nagykiállítás. Véleményem szerint a múzeumi nagylélegzetű kiállítások legkiválóbb, 24 művész 89 alkotásából rendezett tárlata; s pontosan ez a szemlélet- és karaktersokaság teszi jelentőségteljessé. A kiállítást Szücs György és Murádin Jenő művészettörténészek rendezték a következő művészek alkotásaiból: Bajor (Bayer) Ágost, Biró Mihály, Dobai Székely Andor/André Székely de Doba, Dumitrescu Stoica, Eder Hans, Ferenczy Valér, Han Oscar, Horthy Béla, Iványi Grünwald Béla, Margó Ede, Márton Ferenc, Nagy István, Popp Aurel/Papp Aurél, Remsey Jenő, Schréder Etta/Kárpátiné Schréder Etel, Siklódy Lőrinc, Stróbl Alajos, Varga Nándor Lajos, Vaszary János, Vértes Marcell/Marcel Vertès, Vidovszky Béla. Négyen közülük – a csíkmindszenti Nagy István, a csíkszentgyörgyi Márton Ferenc, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc, a sepsiszentgyörgyi Varga Nándor Lajos és az időszakosan hozzájuk társuló csíkzsögödi Nagy Imre földink. És amint a kiállítás alcíme is sugallja, rólunk szól; nem véletlen tehát, hogy szám szerint a kiállítást a székelyföldi művészek alkotásai uralják. Máris feltehető a kérdés: művészeink vajon milyen lelkülettel vettek részt a Nagy Háborúban?
Köztudomású, hogy a székelység kétszer adta vérét ugyanazon Habsburg-uralkodó miatt: először az 1849-es szabadságharcban I. Ferenc József ellen. Másodszor 1914–16-ban I. Ferenc József mellett; nemcsak hivatalos kötelességből – mert besorozták őket –, hanem azért is, mert a Nagy Háború kitörésének idejére megszépült a székelyek császárképe, s katonadalaikban is – már pertu – énekeltek az uralkodóról: „Ferenc Jóska kiállott a kapuba, nagyot pökött a markába…”. Amúgy a „véradás” a császár halálakor nem szűnt meg: a háború befejeztéig tartott. „Addig fújtuk a »Ne félj, ne félj, kutya Szerbiá«-t – emlékszik vissza Nagy Imre az időszakra –, hogy egyszer csak eljött a háború. Úgy nézett ki, mintha megbolydult és megbolondult volna az egész világ. Megindultak a nagy behívások, vonat vonatot ért. A katonavonatok virágba öltözve.” A székelyföldi fiúk mindegyikét a Brassói 24-es honvéd gyalogezredbe, bakanyelven a „24-es regementbe” sorozták (lásd Nagy Imre egyenruhában). És ott nemcsak Ferenc Jóskáról énekeltek, hanem katonakesergőt is fújtak: „Szépen szól a, szépen szól a 24-es banda, székely bakák, 24-es bakák masíroznak rajta, masíroznak idegen országba, Olaszország gyászos határára.” (lásd Márton Ferenc: A 24-esek katonazenekara, 1917.)
Ebbe az egységbe hívták be Márton Ferencet, Nagy Imrét, Nagy Istvánt, Siklódy Lőrincet és Varga Nándor Lajost, s természetesen sok más fiatalembert is, de minket most csak az említett művészek érdekelnek.
Nagy Imrét Csanády Frigyes altábornagy megmentette a frontvonal gyilkos közegéből; fogolyszállítmány-kísérőként elvezényelte. Az eperjesi katonakórház orvosa pedig szanatóriumba küldte Tátralomnicra, ahol Szőnyi Istvánnal volt alkalma találkozni, és ahonnan aztán – úgy, egyenruhásan – mehetett is a főiskolára… hivatalosan nem lett haditudósító. A 24-esektől Márton Ferenc és Varga Nándor Lajos, illetve rövid marosvásárhelyi átvezénylését követően, bár nem hivatalosan, Nagy István is a Sajtóhadiszálláshoz került. „Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait – írja Murádin Jenő a katalógusban –, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagyméretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban »élesben« készítsen rajzokat.”
A 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes „1917 táján saját hatáskör-ében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartózó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket.
A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.”
A Sajtóhadiszállás volt a besorozott és az önként jelentkező művészek és fényképészek gyűjtő-eligazító központja, innen vezényelték őket a front valamely részére. „A lakókörzetük szerint bevonultatott katonák – köztük a művészek – a legkülönbözőbb helyszínekre kerülhettek.” Hermann Lipót nagyszentmiklósi származású festőművészt például egy világváros után, a még ma is világvégnek tekintett Kóstelektől nem messzire eső Sóstelekre, amelyet így jellemzett: „Csendes falu, szép vidék, kellemes változatosság Prága után.”
A katonavonatokat virágba öltöztető lelkesedés lecsengését követően a haditudósítók igencsak személyes jellemüknek, egyéniségüknek megfelelően élték meg a háború eseményeit: állóháborút, győztes, vesztes csatákat, annak borzalmait és apró szépségeit is. A kiállítás székelyföldi művészeinek anyaga alapján úgy tűnik: Az izgága, a mindenhol jelenlevő, a harcot férfiasságnak felfogó jellemmel rendelkező Márton Ferenc, a háború nyomorúsága mellett (Szerb foglyok, 1915., Fedezékben, 1916., Lövedékrobbantás, 1916., Vonuló bakák, 1917., Sacile [Horvátország], 1918.), a tisztesek és tisztek körében minden kellemetlenség és nyomorúság ellenére megőrzött, a katonai elegancia apró jeleire (Dr. Magyar törzsorvos, 1916., Dr. Sipos Gyula, 1917., Pércsi József őrmester, 1917.), és ez utóbbi vakszolt bajszára is figyelt.
Vele ellentétben Nagy István – zárkózott természetű lévén –, néhány kivétellel (Katonafej [pipázó], 1915., Biró Alajos, Sebesült katona, 1916.) inkább a sötét tónusokkal kifejezhető, a katonavilág komorságát közvetítő alkotást részesítette előnyben (Katona [félre sapkás], 1916., Önarckép, Pipázó katona, 1917., Katonák asztalnál, 1918 körül, Katonafej [plakát és borító], 1918.) Nagy Imre, aki a zavaros állapotokat nehezen viselő jellemmel rendelkezett, tartotta ugyan székelyföldi katona-művésztársaival a kapcsolatot, valódi háborús eseményről nem készített rajztudósítást. Ő tudósítóként a háború befejezése után – 1918-ban –, a már megváltozott politikai közegben jelentkezett a Vasárnapi Újság hasábjain. Akkor még rajzstílusa kizárólag a Márton Ferenc hatását viselte magán. Két katona témájú műve – egy vázlat és egy kompozíció – maradt ránk (Katonafestő, é. n., és Rakodók, 1918.) A Katonafestő mintha a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában található Incze Lajos fényképének társa lenne, pontosabban, mintha Márton Ferencet ábrázolná alkotás közben (Márton Ferenc fest, 1916 körül).
Siklódy Lőrinc és Varga Nándor Lajos karakteréről nincsenek ismereteim. Kiállított műveik és a Varga Nándor Lajos katalógusbeli naplójegyzetei alapján azonban feltételezem, hogy minimális érzelem ráfordítással vették tudomásul háborús helyzetüket. Műveik illusztratív jellegűek: (Siklódy Lőrinc: Honvédőrszem, 1916 körül., Varga Nándor Lajos: orosz katona- és fogolyportrék).
A kiállításon két Csíkszereda-ábrázolás is látható. Mindkettőt Vaszary János, egyik jelenlegi testvérvárosunk, Kaposvár szülötte készítette Csíkszereda, 1916. címmel. Egyik a Vármegyeház környékét ábrázolja, a másik a várost, a jelenlegi lőtér irányából nézve. A harmadik városrész-ábrázolás a katalógusban látható; Halász-Hradil Elemér: Csíkszereda, 1916. A leégett Kossuth Lajos utcában katonák masíroznak.
A kiállítást komolyan dokumentált, pontos, összefüggés-alapos és nagyon olvasmányos szövegű, gazdagon illusztrált katalógus kíséri. Tisztelettel ajánlom a kiállítás múltával is az érdeklődők figyelmébe! Hargita Népe (Csíkszereda)

Mely magyar iskolákban nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni?
Nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni több magyar iskolában Románia-szerte. A minisztérium a tavalyi gyakorlattal ellentétben úgy döntött, nem csak egyszerűen kinevezi az üresen maradt tisztségekre jelentkező pedagógusokat, hanem egy interjú során döntik el, megfelelő-e a megbízatásra. Utánanéztünk, mely magyar iskolákban üres egyelőre az igazgatói, aligazgatói szék.
Hargita megyében a versenyvizsgák után 29 igazgatói és 37 aligazgatói, vagyis összesen 66 poszt maradt üresen. Vannak olyan iskolák is, amelyekben sem igazgató, sem aligazgató nem vizsgázott sikeresen. Ilyen például a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a zetelaki Boros Fortunát Elméleti Középiskola, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola, a gyergyóremetei Fráter György Általános Iskola vagy a gyergyószentmiklósi Kós Károly Általános Iskola.
Bartolf Hedwig Hargita megyei tanfelügyelő a Maszolnak elmondta, nem az probléma, hogy az igazgatói és aligazgatói állásokra nincs kereslet Hargita megyében. „A gondot inkább az jelenti, hogy nagyon sok feltételt kell teljesíteniük a jelentkezőknek. A menedzsment-versenyvizsga például az egyik legnehezebb, ugyanakkor nagyon tartalmas tapasztalati háttérrel kell is rendelkezniük azoknak, akik intézményvezetők lennének” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője.
A minisztérium hétfői tájékoztatása szerint a megfelelő végzettséggel rendelkező pedagógusok egy interjút követően foglalhatják el a szabadon maradt iskolaigazgatói és igazgatóhelyettesi tisztségeket, ha ezt augusztus 17-ig írásban kérik a tanfelügyelőségeken. Az interjúra augusztus 21-én és 22-én kerül sor. Az interjú legtöbb 20 perces és a lehetséges 30-ból legalább 21 pontot kell elérni.
A tanfelügyelőségek augusztus 18-án teszik közzé a jelentkezők listáját.
Bartolf Hedwig elmondta, a hétfőn közzétett minisztériumi átiratban szerepel az a kitétel, miszerint azon pedagógusok élveznek elsőbbséget az augusztus 21-én és 22-én esedékes interjúk alkalmával, akik tagjai az országos menedzsmenttestületnek – tehát az ő jelentkezésüket várják augusztus 17-ig.
A vizsgáztató bizottság három tagból áll majd, akik a tanfelügyelőség munkatársai közül kerülnek ki. Mindegyik vizsgáztató maximálisan 10 pontot adhat a jelentkezőnek: 7 pontot ér a 2017–2018-as tanévre szóló operatív terv bemutatása, 3-3 pontot pedig a vizsgáztatók által feltett egy-egy kérdésre adott helyes válasz.
Bartolf Hedwig hozzátette, hogy akik nem tagjai az országos menedzsmenttestületnek, azok a második körben jelentkezhetnek azokra a posztokra, amelyeket nem sikerült addig elfoglalni. Az interjúk során megszerzett állást csak a következő tanévben tölthetik be az igazgatók, tehát nem a szokásos négy évre szóló kinevezést kapják meg – pontosított a tanfelügyelő.
Háromszéken már jobb a helyzet
Háromszéken 8 iskola igazgatói és 7 aligazgatói tisztséget kell még betölteni a tanévkezdésig. Első körben, a júliusban megszervezett versenyvizsgák során a 33 igazgatói tisztségből 25-öt sikerült betölteni és a 20 aligazgatói állásból 13-ra találtak megfelelő jelöltet.
Az iskolamenedzsment-tervet a tanfelügyelőséghez kell benyújtani, majd azt egy legtöbb 20 percig tartó interjú keretében kell megvédeni. A Kovászna megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsi tagjaiból alakított három tagú bizottság fogja elbírálni az iskolaigazgatói és aligazgatói tisztségre jelentkezőket.
Háromszéken még betöltetlen a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola-, a kézdivásárhelyi Bod Péter tanítóképző-, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium- illetve a kökösi, dobollói, illyefalvi, maksai, csernátoni, polyáni, szentléleki iskolák igazgatói tisztsége, míg aligazgatót keresnek a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolába- és az ugyancsak baróti Gaál Mózes iskolába, a sepsiszentgyörgyi Ady Endre általános iskolába és a hídvégi, csernátoni, szentléleki, zabolai és nagybaconi tanintézetekbe.
Amennyiben a második körbe se sikerül betölteni ezen tanintézmények vezetői tisztségeit, a tanfelügyelőség újabb vizsgafordulót szervez, itt is feltétel marad az országos oktatásmenedzseri testületi tagság, de kinevezhetnek olyan pedagógusokat is, akik a tavalyi vagy idei vizsgákon megszerezték a minimális pontszámot. Ha ezen a vizsgafordulón sem sikerül vezetőt találni minden iskola élére, akkor végső esetben olyan pedagógusokat is kinevezhetnek, akik nem tagjai az oktatásmenedzseri testületnek.
Biharban 39 iskolába keresnek igazgatót vagy aligazgatót
Bihar megyében 39 iskola maradt igazgató vagy aligazgató nélkül - tudtuk meg Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettestől. Kimutatásuk szerint a nagyváradi Lucreţia Suciu Általános iskolában egyik tisztséget sem foglalták el, de magyar és vegyes tannyelvű iskolákban, és szlovák, illetve német nyelvű tanintézetekben is maradtak üresen vezetői állások. Többek között a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskolában és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban nincs még aligazgató, a szalacsi Balaskó Nándor- és a bihari Gáspár András iskolákban igazgató. A betöltetlen állások listája egyébként a Bihar megyei tanfelügyelőség honlapján elérhető.
Az állások több ok miatt maradtak betöltetlenül. Volt iskola, ahonnan nem volt jelentkező, és olyan iskola is, ahonnan senki nem ment át a versenyvizsgán. Akadt olyan intézmény, ahonnan azért nem jelentkezhettek pedagógusok a versenyvizsgára, mert nem tagjai az az oktatásmenedzseri testület, aki ellenben tagja, az nem akarta elfoglalni az igazgatói tisztséget. Sokan el voltak utazva, előre lefoglalt nyaralást már nem mondtak vissza a vizsgamódszertan júliusi megjelenése után - tudtuk meg a főtanfelügyelő-helyettestől.
Kéry Hajnal elmondta, egyetlen iskola sem maradhat igazgató nélkül ősztől. Elismételte, ha az interjú után is maradnak üresen állások, akkor azoknak lesz elsőbbségük, akik idén – bár egy másik iskola másik tisztségre jelentkeztek – részt vettek a versenyvizsgán, megírták a hetes fölötti jegyet, de nem foglalták el az állást, amelyre pályáztak, mert volt más jelentkező jobb eredménnyel. Őket azok követik, akik tavaly szeptemberben voltak versenyvizsgán, azt sikerrel vették, mégsem tudtak állást elfoglalni. Ha ezek után is maradnak még betöltetlen tisztségek, azok foglalhatják el azokat, akik augusztusban voltak a versenyvizsgán, és a három próba közül kettőt sikerrel teljesítettek, majd azok, akik legalább az egyik próbán átmentek.
Ha ezek után mindig marad üres vezetői állás, akkor a tanfelügyelőség kötelessége kinevezni valakit, a tanfelügyelőség vezetőtanácsának jóváhagyásával augusztus folyamán - mondta a Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes.
Arad: 52-en érintettek
Arad megyében 52 ilyen eset van, egész pontosan 44 igazgató és 12 aligazgató érintett a kérdésben – tájékoztatott Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. A magyar oktatási intézmények közül a simonyifalvi, az ágyai, az erdőhegyi, a zimándújfalui, a majláthfalvi, a kisperegi és a kisiratosi általános iskolákban, valamint az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban neveztek ki tavaly megbízott igazgatókat, miután a meghirdetett versenyvizsgákon nem volt jelentkező. A főtenfelügyelő-helyettes szerint a Csiky-ből és Kisperegről már megkapták a szándéknyilatkozatokat, hogy a hivatalban lévő igazgatók továbbra is vállalnák a megbízatást, de a határidő viszonylag még messze van, úgyhogy várhatóan a többi iskolából is megérkeznek a nyilatkozatok.
Elmondta, az interjú azért jó, mert látni fogják a jelentkező felkészültségét. "Tavaly egyszerűen csak kinevezték azokat, akik megfeleltek a főbb előírásoknak. Ha ugyanarra a tisztségre két vagy több jelentkező lesz, akkor ez a meghallgatásnak már versenyjelleget ad, de a tavalyi tapasztalatok alapján nem kell ettől tartanunk, még ha elméletileg elő is fordulhat” – jegyezte meg Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes nem tud arról, hogy a minisztérium idén is versenyvizsgákat hirdetne az iskolaigazgatói és -aligazgatói állásokra.
Szatmár megyében hamarabb léptek
Más romániai megyéhez viszonyítva Szatmár megyében nagyobb előnyben részesültek a megüresedett igazgatói és aligazgatói állásokra jelentkező pedagógusok, hiszen a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség már tavaly kidolgozta a jelentkezési procedúrát, így a megüresedett pozíciókra már korábban be lehetett nyújtani az iratcsomót. Eddig 12-en jelentkeztek valamelyik oktatási intézmény vezetői állására –tudtuk meg Kallós Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől.
„A nyári versenyvizsga után összesen 32 vezetői állás maradt betöltetlenül, ebből 22 igazgatói és 10 aligazgatói pozíció, amelyből 14 olyan állás, amely betöltéséhez a magyar nyelv ismerete is szűkséges. Ezek a helyek gyakorlatilag a magyar kisebbségnek vannak fenntartva. Egy olyan eset is van, ahol az egyház jóváhagyása is szükséges, ez a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatói állásának betöltésére vonatkozik” – mondta Kallós.
A főtanfelügyelő-helyettes elmondta, Szatmár megyében is több olyan intézmény van, ahová nehezebben jelentkeznek a pedagógusok, viszont a szakember biztosít mindenki arról, hogy szeptember elsejéig mindenhol megoldódnak a gondok.
„Vannak olyan igazgatói állások, ahol nincs megszabva, hogy szükséges a magyar nyelv ismerete, ugyanis az idei metodológia azt írja elő, hogy abban az esetben, ha van igazgatói és aligazgatói állás is meghirdetve, és van egy román valamint egy kisebbségi tagozat, akkor az egyik igazgatónak kötelező ismernie az adott kisebbség nyelvét. Abban az esetben, ha csak egy igazgatói állás van egy olyan iskolában, ahol létezik kisebbségi tagozat is, akkor nem kritérium az adott kisebbség nyelvének az ismerete” – mondta Kallós Zoltán. maszol.ro

Létrejöhet a kulturális intézmény Csíkszereda központjában
Átadja a beruházásokhoz szükséges, a csíkszeredai művészeti iskola melletti területet Hargita Megye Tanácsa Csíkszereda város ügykezelésébe, hogy ott kialakíthassanak egy kulturális központot a város szívében – döntött Hargita Megye Tanácsa hétfői soros ülésén.
A megyei önkormányzat sajtószolgálatának közleménye szerint az ülésen Veress Dávid csíkszeredai önkormányzati képviselő üdvözölte a megyei tanács döntését, amellyel hozzájárulnak a zenei és a művészeti oktatás fejlesztéséhez. Mint az eseményen elhangzott, több évtizedes hányatott múltra tekint vissza a Nagy István Művészeti Középiskola, és még ma sincs torna- és előadóterme. A tervek készen vannak, de nyolc éve folyik a vita a tulajdonjog miatt - – ismertette Veress Dávid. A mostani döntéssel erről a holtpontról mozdították ki az ügyet, így létrejöhet egy komplex kulturális intézmény a város központjában. Az ülésen döntöttek arról is, hogy véglegesítik a szerződést Csíkszeredával a helikopter-leszállópálya felé vezető Erdőalja utca munkálatainak folytatásához. Ugyanakkor új impulzust adnának a Mária-útnak – fogalmazott Barabás Csaba, a megyei tanács elnökének kabinetvezetője, és felhívással fordulnak ennek érdekében azokhoz az önkormányzatokhoz, amelyeknek településein áthalad valamelyik útvonal. Mivel az út Hargita megyében csak részleteiben van kiépítve, ezt fejlesztenék tovább partnerségben helyi önkormányzatokkal, civilszervezetekkel vagy az egyházzal. Barabás Csaba ismertette: számításaik szerint körülbelül 2500 lejre lenne szükség településenként, ez az anyagi hozzájárulás pedig eltörpül az útépítés gazdasági hozadéka mellett. Székelyhon.ro

MEGMARAD AZ ISKOLA (MIKLÓSVÁR)
Barót tanácsának tegnapi ülésén szóba került a miklósvári iskola és a Baróti Szabó Dávid Középiskola is: Lázár-Kiss Barna András polgármester előbbinek jövőjéről szólt, utóbbinak az ideiglenes vezetését tette szóvá.
A városvezető a tanácsnak arról számolt be, hogy Fülöp László plébánossal eredményes megbeszélést folytatott, minek nyomán a miklósvári iskolaépületet felújítják s a gyermekek számára évekre biztosítják a helyben tanulás lehetőségét. Mint mondotta, a lelkésszel számba vették: az elkövetkezendő években várhatóan hány gyermek fog óvodába, illetve iskolába iratkozni, és arra jutottak, bár egyelőre még alacsony lesz a csoport-, illetve osztálylétszám, utána növekedés következik, s átlagosan húsz gyermekre számíthatnak.
Mivel mindketten a tanintézmények megtartásának hívei, abban állapodtak meg, hogy az egyház felújítja az iskola épületét, oda költöztetik az óvodát is, az önkormányzat pedig tovább bérli az egyházi tulajdonban levő ingatlant. „Úgy vélem, jó lesz, ha az óvodások és iskolások egy helyen, a megújuló épületben közösen tanulnak majd. A korszerűsítést már elkezdték, s várhatóan még jelentősebb beruházások következnek, mivel a plébános úr biztosított róla, hogy nemcsak saját erőből dolgoznak, hanem pályázati forrásokat is igénybe vesznek” – mondotta a polgármester.
Lázár-Kiss Barna András elismerően szólt a Baróti Szabó Dávid Középiskola vezetését ideiglenesen ellátó Claudiu Cristian igazgatói és Derzsi Kázmér aligazgatói munkájáról, majd úgy nyilatkozott, méltatlan helyzet, hogy Erdővidék legjelentősebb tanintézményének vezetését hivatásszerűen senki sem akarja vállalni. „Az iskola igazgatójának megtalálása hivatalosan nem a polgármesteri hivatal feladata, de személyes álláspontom az, nekünk is tennünk kell valamit, hogy olyan rátermett vezetője legyen a középiskolának, aki legalább négy évben, de akár húszéves távlatban is akar gondolkodni s jövőbe vezető stratégia mentén dolgozni” – mondotta.
A polgármesterrel egyetértett Nagy István független tanácstag is: a tanári karral le kell ülni, s közösen kell megtalálni azokat a személyeket, akik az iskola vezetését hosszú távon is vállalják. A volt polgármester nézete szerint a helyzet megoldását sürgeti az is, hogy az iskola teljesítménye az erdővidéki gazdaság fejlődését is befolyásolja.
Hecser László / Háromszék; Erdély.ma

Bábos, karikaturista és állatvédő: Orendi Éva sikerei és elégtételei
Műszaki rajzolóként dolgozott, és közben hódolt egyik hobbijának, a karikatúra-készítésnek is. Bábelőadásban és a cserkészmozgalomban vett reszt, majd állatotthont hozott létre a gazdátlan kutyák befogadására és megmentésére. Orendi Éva aktív közösségi emberként mindent lelkesedéssel, kitartással végzett, és úgy érzi, munkájának volt eredménye.
Orendi Éva székelyudvarhelyi származású, ott végezte tanulmányait, és 1970-ben került Csíkszeredába. „Vonzott mindig a rajzolás, már iskolás koromban kezdtem rajzolni, szerettem, és akkor kezdett kialakulni bennem a karikaturista. Átjöttem ide, Csíkszeredába, a tervező hivatalban dolgoztam műszaki rajzolóként, és lehetőségem adódott, hogy karikaturistaként is tevékenykedjek.
Kezdtem humoros rajzokat készíteni, akkor már több lapban is helyet kaptak ezek, 1982-től rendszeresen rajzoltam a Hargita napilap számára is – Bálint András és Koszta Nagy István kértek fel, és indítottak el ezen az úton. Egészen 1989-ig rajzoltam a lapnak” – elevenítette fel. Mint elmondta, azután is rajzolt más lapoknak, folyóiratoknak, illetve könyveket is illusztrált, így Fekete István Tüskevár című regényét, Ferencz Imre egy kötetét is. „Ez nem volt az életem meghatározó tevékenysége, inkább hobbi maradt. Most is megvan bennem a rajzolás szeretete, ez szerintem életem végéig fogom művelni, rajzolok magamnak, vagy a barátoknak, vagy különböző felkérésekre” – említette. Csipike mint bábelőadás Annál fontosabbnak, és meghatározóbbnak tartja viszont a bábszínházi munkát, amely szintén az 1980-as években zajlott. „A nyolcbanas években, amikor a tervezőhivatalnál dolgoztam, úgy éreztük páran, kollégákul, hogy kellene egy bábszínházat csinálni. Talán ez az, ami nagy sikerélmény volt számomra, mert amikor elkezdtünk a lelkes kollégákkal dolgozni, egy fantasztikus bábszínházat hoztunk létre, és előadtuk a Csipikét 1982-ben. Talán ez volt életem egyik legsikeresebb akciója, amikor annyi gyermeket megmozgattunk, és tényleg hasznos volt, úgy láttuk akkor, hogy erre szükség volt. Jöttek a kolozsvári, nagyváradi, temesvári színtársulatok, bábszínészek is ide, de valahol volt egy űr a gyerekek számára, és ezt megpróbáltuk kitölteni, Remélem, most is, hogy ez sikerült” – mesélte. Az előadást nem csak Csíkszeredában mutatták be sok alkalommal, a környékbeli településekre is elvitték, sok meghívást kaptak. Az Orendi Éva által rendezett előadás zenéjét a Barozda együttes szolgáltatta, a bábcsoportban pedig Leitmann Péter, Fodor Margit, Csatlós Teréz, Székely Éva, Vántsa Emese, Leitmann Irén, Gergely Emese, Albert H. Márton, Egyed Anikó és Blénesi Piroska szerepeltek. „Megadtuk a módját, plakátokat nyomtattunk, a nápolyi szeleteket, kis csokikat átvarázsoltuk, nyuszi csokinak, Kukucsi nápolyi szeletnek neveztük el, és tényleg hangulatot tudtunk teremteni. Nagyon nagy dolog volt az, hogy a Barozda együttes végig zenélt nekünk a Csipike előadásokon. A hangfelvétel megvan, szeretném újra kiadni, népszerűsíteni” – vallott erről Orendi Éva. A kilencvenes években a cserkészmozgalom aktív tagja lett, megalakította a Bocskai cserkészcsapatot. „Hegyi István tiszteletes megengedte, hogy a református lelkészi hivatalnál tartsuk a találkozókat, gyerekeket vittem külföldi rendezvényekre. Ez is nagyszerű élmény volt számomra, sokat jelentett” – mesélte. Állatvédőként folytatta Orendi Éva állatvédő tevékenysége 1996-ban kezdődött, amikor nagyobb számban jelentek meg gazdátlan kutyák Csíkszeredában. „A tavasz és nyár folyamán tömegesen jelentek meg a kutyák a városban. Én is utánanéztem, hogy mi történt, mi az oka ennek, és akkor jöttünk rá, hogy a kórház közelében, ahol sokan disznót tartottak, volt vagy háromszáz pajta, és legalább ennyi kutya is. Persze ez elviselhetetlen káoszt okozott, akkor döntött úgy a városi önkormányzat, hogy ezt el kell takarítani onnan. Felszámolták, de a kutyákat otthagyták, azok bejöttek a városba.
Én kezdtem etetni a városban a kutyákat, vettem az ételt, minden sarkon, ahol láttam őket, de rövid időn belül rájöttem, hogy ez így nem működik. Erdei István volt az alpolgármester, és elmentem hozzá, jól ismertem, megkérdeztem, nem lehet-e valamit létrehozni. Azt mondta, minden segítséget megad, kell egy alapítvány és ennek keretében kell kezdeni a tevékenységet. Nehézkesen indult el, nem volt olyan könnyű, elmentem még Budapestre is körülnézni, hogy néz ki egy állatotthon, addig még nem voltam ilyen helyen, nem is hallottam erről, dokumentációkat szedtem össze, hogy tudjam, milyen kell legyen a törvény szerint. 1996 májusában már összeszedtem tizenvalahány kutyát, amelyeket el akartak altatni, bevittem egy ismerősöm udvarára, aztán többen lettek” – elevenítette fel. Otthon a gazdátlan kutyáknak A kutyák számára egy istállót bérelt a polgármesteri hivatal Zsögödben, ahol rövid időn belül már 120 kutyát tartottak. „De nem volt rendezve az élelem kérdése, nem volt munkás, ezért egy kicsit nehéz volt, sokszor én álltam az ételt, kivittem, dolgoztam ott, etettem a kutyákat. Volt, hogy a vendéglőktől kértem élelmet, a Harmopantól a száraz kenyeret. De elindult valahogy, 2001-ig voltunk ott, akkor a tulajdonos, akitől az önkormányzat bérelte az istállót, csődbe ment, ránk szállt a bank, hogy el kell költözni onnan. Akkor költöztetett ki a szeméttelep mellé az önkormányzat, egy 50x25 méteres külső udvart kaptunk, ahol kezdetleges kenneleket készítettek. Szerencsémre Szépvízen volt egy Dolores nevű apáca, aki felfedezett minket, és értesítette Renate Mittelstaedt jómódú német hölgyet, aki nagy állatvédő. Ő küldött pénzt, hogy bevezessük a vizet, megnagyítsuk a kenneleket, javítsunk a körülményeken, neki köszönhetjük a terület megvásárlását is, ahol megépítettük az orvosi rendelőt. Aztán az évek folyamán megjelent a Bruno Pet német állatvédelmi szervezet, akiknek köszönhetően most is létezünk, és együttműködnek velünk” – ismertette. Jó irányba tartunk Orendi Éva úgy látja, az azóta eltelt időszakban jó irányba változott nálunk is a mentalitás, jobban figyelnek az emberek a kisállatokra. „Annak idején nem volt divat Csíkszeredában az ilyen állattartás, ha valaki egy kutyát tartott a lakásában, ki voltak tőle ájulva. Most szinte minden házban van, megváltozott a mentalitás a kisállattartással kapcsolatban, és elindultunk egy pozitív irányba, a fejlődés felé. Ha valahol probléma van, mindig jelentik, nem hagyják szó nélkül, ha egy állatot bántalmaznak, vagy ha valaki az állatát nem úgy rendezi, ahogy kellene. Kialakult egy kisállattartási kultúra, falun is sokkal civilizáltabb körülmények között tartják az állatokat. Még sok tennivaló van, de jó irányba tartunk. A állategészségügy is tehetne azért, hogy ellenőrizzék, ki, hány állatot tart és milyen körülmények között. Én mindig, mindenkinek azt mondom, ne tartson állatot, csak ha nagyon jól meggondolja, és többször alszik rá, ha dönteni kell, tudva, hogy mit vállal ezzel. Leköti magát, felelősséggel jár, ivartalanítani kell, rendezni, fürdetni, orvoshoz vinni, ez költséges és időigényes, mert szabadságra se mehetsz el úgy, hogy ha kutyád, macskád van, mint azelőtt” – emlékeztetett. Mint elmondta, sok idős embernek nincs pénze, hogy etesse az állatát, ebben igyekeznek segíteni, ivartalanítást is végeznek. Sok állatot mentettek meg Az évek során az állatotthont működtető Pro Animalia alapítvány közel ezer kutyát adott külföldre új gazdákhoz, és több ezer kutya fordult meg az évek során az állatotthonban. „Minden kutyát tudunk ivartalanítani, azt az összeget, amit erre és az oltásokra biztosítanak támogatóink, mi soha nem tudnánk kifizetni. Nagyon nagy az igény a kutyáinkra, hála Istennek, valamilyen okból kifolyólag nagyon okosak, kezelhetők, szófogadók. Sokukból lesz munkakutya, gyermek -és idősotthonokban, kórházakban dolgoznak, segítenek. Tartjuk a kapcsolatot az új gazdáikkal, sokszor meghatódik az ember, hogy az itthon rugdosott kiskutya az Atlanti-óceán partján fürdik, vagy a kandalló előtt heverészik egy bőrfotelben” – mesélte.
Orendi Éva azt mondja, van elégtétele ennek a munkának is, mert sok állatot megmentettek, a városlakókon is segítettek az áldatlan állapot kezelésében. „Megértem azokat, akik félnek, a kutyáknak nem az utcákon a helyük. Azt szeretném, ha egyetlen kutyát se látnék az úton kószálni, csak az állatotthonban, és azt is csak úgy, hogy ha faluról hozzák be, mert meghalt a gazdája, vagy más baj történt. Rá kell vezetni az embereket arra, hogy ha állatuk van, vállalják, és ivartalanítsák. Úgy látom, előbb-utóbb ez meg fog oldódni” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila / liget.ro

Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája között
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)

Emlékkönyv a 60 éve alakult gyermekegyüttesről
Gyöngyvirágtól lombhullásig
Hatvan év emlékeit lapozza, aki kézbe veszi ezt az emlékkönyvet. Pontosabban a 60 éve alakult marosvásárhelyi gyermekegyüttes életét, dicsőségét meg elmúlását, mert nem mondhatom, hogy hanyatlását, hiszen erről szó nem volt, pontosan az derül ki az írásokból, hajdani kritikákból, hogy első pillanattól kezdve magas művészi színvonalú produkciókkal jelentkezett, és azt mindvégig meg is őrizte az együttes, kitűnő szakmai vezetői, Birtalan József és Székely Dénes meg a többiek hozzáértése, igényessége révén. A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett. Ha figyelmesen végigolvassák a könyvben lévő elemző kritikákat – a korszak legjelesebb írói, zeneszerzői, esztétái írtak az együttesről –, kiderül, hogy mennyire fontos pillanata volt a kornak, az erdélyi magyarságnak az együttes léte, működése. A tagoknak pedig olyan közösségi élményt nyújtott, ami egész életükre meghatározó lelki élmény volt, bevallottan vagy nem bevallottan.
Honnan tudom én ezt, aki nem is voltam a boldog 700 gyerek között, mert már túl koros voltam hozzá akkor is? Onnan, hogy szerkesztés közben egyértelműen kiderült számomra az írásokból. És az a jó, hogy bárki kívülálló kézbe veszi a könyvet, megérzi annak a közösségnek a fantasztikus erejét, amely így, 60 év után is irigylésre méltó kohéziót hordozott.
A könyv összeállításánál, mint a szabó, hozott anyagból dolgoztam. Birtalan József magánalbuma jelentette a fő forrásanyagot, hiszen annyi éven át szorgalmasan gyűjtötte az újságkivágásokat, fotókat, és a cím is az ő írásából származik, bár eredetileg Homoki Nagy István egyik természetfilmjének a címe, de úgy éreztem, kölcsönvehetem, mert ez az együttes is olyan volt, mint a természet csodái.
A kritikákat úgy rendeztem sorba, hogy megjelenésük helye és ideje feltüntetésével kronológiát is kapjon az olvasó. Oláh Tibor, Szépréti Lilla, Zoltán Aladár, Hubesz Valter, Deák Tamás, Szegő Júlia és mások neve fémjelzi ezeket az írásokat. Ők, mint említettem, a kor jeles személyiségei, írói, kritikusai, zenészei voltak, és véleményük akkor is, most is sokat nyomott a latban. Szinte hihetetlen, hogy nincs közöttük elmarasztaló írás, mindig az elragadtatás és dicséret hangján szólnak, olykor apróbb, kiküszöbölhető hibákat észrevételezve. Hát ilyen tökéletes volt az együttes? A tagok emlékezéseit olvasva vagy a képeket nézegetve, úgy tűnik, igen. Az emlékkönyv tehát a hajdani gyermekegyüttes tagjairól szól. Keresheti benne mindenki saját magát, de keresheti hajdanvolt gyermekkorát, ami kivételes volt, mert a közösség és a művészet vette körül, egy zordon korszakban felhőtlenül és tartalmasan.
Kuti Márta / Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú Birtalan Józseftől
Kilencvenéves korában Tiszaújvároson elhunyt Birtalan József zeneszerző, karnagy, tanár, aki gazdag alkotói és eredményekben jelentős pedagógiai munkásságának nagyobb részét Marosvásárhely zeneszerető közössége javára gyümölcsöztette. Kolozsvári tanuló- és útkereső évei után – hiszen ott már a zeneakadémia hallgatója, a zeneiskola tanára és a filharmónia hangszerese volt – fiatal diplomás zenetanárként, 1958-tól Magyarországra távozásáig, 2001-ig városunkban él és dolgozik. Az ötvenes-hatvanas években Marosvásárhelyen a fiatal, szárnyukat bontogató művészeti intézmények: az Állami Székely Népi Együttes, a Filharmónia, a Rádió magyar adása jelentős fiatal zenésztársaságot vonzott városunkba. Így Birtalan Józsefet és feleségét, Juditot is, akik mint a népi együttes karnagyai itt tevékenykedtek nyugdíjazásukig.
Karnagyi tevékenysége mellett fontos szerepe van a Tanárképző Főiskolán zenetanáraink képzésében is. Meg kell említenünk a népi együttes híressé vált gyermekkórusát, melyet ő hozott létre, és melynek itt zenével megfertőződött tagjaiból később több zenetanár, karvezető nevelkedett.
A változások után létrehozza a Vártemplom Cantemus leánykarát, mellyel a kilencvenes években szintén komoly sikereket ér el
itthon, de Párizsban és az anyaországban is. 1993-tól óraadó tanár a Kántortanító-képző Főiskolán. Eredményeiért 1998-ban az EMKE Nagy István-díjjal tünteti ki.
Mint zeneszerző elsősorban kórusműveket írt. Jelentősek a gyermekek számára didaktikai céllal megírt két-három szólamú gyerekdalai, kánonjai, népi játékdalaink feldolgozásai. Szilágysági születésű, falusi környezetben felnövő, a népzenét szerető és ismerő szerző, így fiatal alkotói periódusának legsikeresebb darabjai szellemes népdalfeldolgozásai. Ezek közül minden kórus, legyen az egynemű vagy vegyes kar, talál a maga számára hangulatos, előadható kórusművet, de népdalénekeseink számára is írt népdalokhoz zongora- vagy zenekari kíséretet. Idős korában mint a Vártemplom presbitere és mint az Erdélyi Református Egyházkerület Zenei Tanácsának elnöke, Birtalan József figyelme egyházi zenénk felé fordul. Nem csak Erdélyben, az anyaországban is nagy népszerűségnek örvendenek zsoltárfeldolgozásai, egyházi művei.
Felesége, Judit asszony, aki nemcsak hű társa, hanem legközelebbi munkatársa is volt, az általa alapított vártemplomi Psalmus kórussal mutatja be nagyobb lélegzetű műveit. Számomra, a kórus hajdani énekese számára maradandó élmény volt a Reményik Sándor versére komponált Templom és iskola című mű hazai bemutatója. (A mű először a debreceni Kántus előadásában hangzott el Berkesi Sándor vezényletével.)
Távozásuk után én vettem át a Psalmus vezetését. Két alkalommal énekeltünk Tiszaújvárosban, ahol a Birtalan házaspár által alapított kórusok vendégei voltunk. Megcsodálhattuk új hazájuk dalosainak szeretetét, mellyel körülölelték őket. Örömünkre a Psalmus 25. évfordulós ünnepségén Marosvásárhelyen vendégül láthattuk mindkettőjüket.
Drága Jóska bátyánk, köszönjük a sok szépet, amit tőled kaptunk, pihenj békében!
Kovács András / Népújság (Marosvásárhely)

Délutáni iskola rászorulóknak
Tizennégy településen több mint négyszáz szociálisan rászoruló gyermek délutáni oktatását támogatja a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány az érintett helyi polgármesteri hivatalokkal közösen. Ahol szükség volt, megújították a szerződéseket, egyes helyeken részben változott a támogatás mikéntje is.
Az új tanévtől helyszínt változtatott a 2011-ben Sepsiszentgyörgyön indított program első csoportja, amely mostanig a helyi Rotary Házban működött. A tizennégy diák délutáni oktatását továbbra is egy, a Diakónia alkalmazásában álló pedagógus, egy bedolgozó tanár és egy önkéntes vállalja, a tevékenységeket a Gyöngyvirág utcai Keresztyén Ifjúsági Házban tartják, a helyi gyülekezet pedig állja a terem fűtésének, világításának, vízfogyasztásának költségeit, egyfajta gyámsági felelősséget érezve a kis csoport iránt.
Kovásznán támogatják
Kovásznán a polgármesteri hivatal és a Diakónia Alapítvány (a svájci HEKS – a Protestáns Egyházak Segélyszervezetének támogatásával) finanszírozza a programot. A Kőrösi Csoma Sándor Líceumban két 12 fős csoporttal, a vajnafalvi Avram Iancu Általános Iskolában egy hasonló létszámú csoporttal működik majd a program. A tevékenységeket, az oktatás és étkeztetés biztosítását az iskoláknak kell megszervezniük. Korábban a megyei tanács is részt vett a finanszírozásban 25 százalékos hozzájárulással, ugyanennyit adott hozzá a városháza, a Diakónia a további 50 százalékot biztosította. A megyei tanács – a számvevőszék ajánlására – kilépett a programból, a megyeháza anyagi hozzájárulását a város vállalta át – ezt tanácsi határozatban is rögzítették a szeptemberi soros ülésen. Gyerő József előterjesztésében hangsúlyozta, a programnak eddig nagy sikere volt a gyermekek, szülők és pedagógusok körében, fontos, hogy felvállalják az anyagi hozzájárulást, és minél hamarabb beindulhasson – annál is inkább, mert a HEKS tudatta: ha októberben nem kezdik meg a tevékenységet, kilép a finanszírozásból. Az előzetes számítások szerint kilenc hónapra (vakációban és hivatalos ünnepnapokon szünetel a tevékenység) a tervezett költségvetés 48 ezer lej. A programban részt vevő tanulók a partnerek megegyezése szerint szociálisan hátrányos helyzetű családokból kerülnek ki. A névsort az iskolák állítják össze, a városháza a szociális igazgatóságon keresztül ellenőrzi a gyermekek valós szociális helyzetét. Fülöp Csaba javasolta: az iskolákkal kötendő partnerszerződésekbe foglalják bele, hogy a tanintézmények kötelesek biztosítani a gyerekek étkeztetésének körülményeit – ezt a tanácstagok el is fogadták. Baróton is folytatják Barót tanácsa pénteken tartott rendkívüli ülésén úgy döntött, huszonnégy, rászoruló családból származó gyermek délutáni oktatását támogatja. A program lebonyolítója a Gaál Mózes Általános Iskola, de partnerként szerepet vállal a Diakónia Keresztyén Alapítvány, a költségek egy részét pedig a helyi tanács állja. Lázár-Kiss Barna András polgármester szerint a program tavaly jól működött, javasolta tehát, folytassák a gyermekeknek meleg ételt biztosító és a tanulásban segítséget nyújtó foglalkozást. Az önkormányzat számára ez évente közel negyvenezer lejes kiadást jelent. Pál-Szilágyi Zoltán RMDSZ-es tanácstag arra a kérdésére, kik kerülhetnek be a programba, a polgármester azt válaszolta, az iskola vezetése különböző feltételeket megvizsgálva tesz javaslatot. Nagy István a munkát végző pedagógusok kiválasztására kérdezett rá: a tanulásban segédkezők nem az aktív tanerők sorából kerülnek ki, de olyanok lesznek, akiknek megfelelő a tudásuk és tapasztalatuk – ígérte a városvezető. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

MAGYAR ÉS ROMÁN DIÁKOK TÖLTÖTTÉK EGYÜTT A HÉTVÉGÉT HOMORÓDFÜRDŐN
Magyar és román anyanyelvű középiskolás diákok vettek részt az elmúlt hétvégén a Hargita Megyéért Egyesület – melynek egyik alapítótagja Hargita Megye Tanácsa – által szervezett háromnapos programon a homoródfürdői hatos villában.
A rendezvény témája az etnikumközi kapcsolatok volt a fiatalok szemével, ezzel kapcsolatosan hallgattak meg előadásokat, megtekintették a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely előadását, amely a román-magyar együttélés témáját dolgozza fel.
A szeptember 29-től október 1-ig tartó rendezvényen előadást tartott Cristian Cristinoi ortodox lelkész, Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetője, valamint Tomonicska Ingrid, a Sapientia EMTE tanára, majd műhelymunkán vettek részt a tanulók. A rendezvényre ellátogatott Ion Proca megyei tanácsos is.
A programot az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala támogatja, a hétvégi rendezvényre tíz román anyanyelvű tanuló érkezett a csíkszeredai Octavian Goga Elméleti Líceumból, a magyar anyanyelvű diákok pedig a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumból és a Nagy István Művészeti Líceumból.
A pénteki érkezés után az egyesület igazgatója, Bálint-Miklóssy Enikő irányításával bemutatkoztak a diákok, majd Cristian Cristinoi, Ferencz Angéla és Tomonicska Ingrid előadását hallgatták meg.
A más anyanyelv és a más kultúra mellett közös platform a barátság, mondta az ortodox lelkész, illetve Ferencz Angéla is arról a közegről beszélt, amelyben mi, erdélyi magyarok és románok együtt élünk. Tomonicska Ingrid az irodalmi vonatkozásokról beszélt, többek között Octavian Goga és Ady Endre barátságáról.
Az Osonó Színházműhely előadása és csapatépítő műhelymunkája után Lőrincz Csaba, az egyesület munkatársa emberi kapcsolatok és konfliktuskezelés témában tartott foglalkozást a diákoknak, akik a következő alkalomra konkrét tervekkel érkeznek közös programok szervezésére.
A tanulók elmondásuk szerint jól érezték magukat és hasznosnak tartották az előadásokat. A program folytatásaként októberben ifjúsági vezetőknek és önkormányzati képviselőknek szerveznek találkozót, illetve ismét találkoznak egy hétvégére a diákok is, ahol hasonló előadások és foglalkozások zajlanak majd. Hargita Megyei Tanács sajtóközleménye; Erdély.ma

Kovách Géza művelődés- és helytörténeti tanulmányai
„Egyesületünk, az aradi Szabadság-szobor Egyesület célja az, hogy bemutassa Kovách Géza történész-tanár sokirányú munkáját, írásain keresztül a helytörténet, az etnográfia a művelődési élet helyi sokszínűségét. Ehhez a szándékhoz válogatott egy kötetre való anyagot Kovách Géza művelődés- és helytörténeti tanulmányaiból, valamint a központi és helyi sajtóban megjelent írásaiból a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára két munkatársa, Erdész Ádám igazgató és Héjja Julianna Erika főmunkatárs” – olvassuk az aradi Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Király András egykori Kovách-tanítvány, ny. történelemtanár, felelős kiadó előszavában.
Az igényes kivitelezésű, idén megjelent, több mint 250 oldalas kötetet szerda délután mutatták be az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében szépszámú közönség előtt.
Az összejövetelt profi módon vezető Horváth Levente (a Szabadság-szobor Egyesület ügyvezető elnöke) egyetlen „bakit” vétett bevezetőjében: azt mondta ugyanis, hogy Kovách Géza (2004-ben hunyt el) már nincs közöttünk. Hát köztünk van, mert nem feledtük el, azóta is számtalanszor emlegetjük – cáfolta meg később egy felszólaló.
„Gazsi” – ahogy bizalmasan, nagy szeretettel tanártársai, barátai és tanítványai nevezték (ilyen címmel könyv is megjelent róla) már életében amolyan legenda volt. Sokan azonban, főleg azok, akik csak a katedrán, vagy az általa vezetett emlékezetes, számtalan tréfás epizóddal fűszerezett kiránduláson látták (nagyszerű, „slágfertig” humora volt), jószerivel nem is tudták, mekkora tudományos koponya. Munkái sokáig nem láthattak nyomdafestéket, s hát – legyünk őszinték – a fiatalok többségét nem igazán érdekelték már akkoriban, sok évtizeddel korábban sem az erdélyi jobbágyok (végre megjelent) panaszlevelei, vagy az erdélyi céhes élet történései.
„Gazsi”, a tanár azonban rendkívüli hatással volt rájuk, ma is emlegetik.
A tavalyelőtt, 2015-ben megjelent Válogatott tanulmányok, valamint a most napvilágot látott és tegnapelőtt bemutatott Művelődés- és helytörténeti írások nem a nagyhatású pedagógust, hanem a tudós történészt helyezik előtérbe.
Dr. Erdész Ádám gyulai levéltári igazgató kolléganőjével, Héjja Julianna Erika főmunkatárssal együtt szerkesztette a Művelődés- és helytörténeti írások c. kötetet (két éve ugyancsak ők rendezték sajtó alá a Válogatott tanulmányokat). Emlékszem, annak idején az igazgató úr az aradi bemutatón megemlítette: szándékukban áll a hozzájuk (szerk. megj.: nagyon jó kezekbe) került Kovách Géza-hagyaték további feldolgozása, s egy népszerűbb, közérthetőbb, könnyebben hozzáférhető, nagyobb közönséghez szóló, rövid írásokból álló kötet megjelentetése.
Íme, az elképzelés megvalósult. Ha Arad testvérvárosa, a magyarországi Gyula nem veszi kézbe az ügyet, és nem lép, határozottan az aradi dr. Kovách Géza életművének értékesítése ügyében, jóval hátrébb tartanánk.
***
Hogy ne maradjunk adósok a szerda délutáni események kapcsán (esetleg érdekelhetné majd az utókort?) a két fő előadó, dr. Erdész Ádám és Héjja Julianna Erika előadásának megemlítésével. Mindketten a téma, a bemutatott könyv anyagának rendkívül alapos ismeretében szóltak.
Utánuk egy sor aradi (legalábbis aradi származású) polgár kapott szót.
Matúz András (most külföldön élő) képzőművész, a könyv borítólapjának tervezője, például. A katedrát, amely mögött „Gazsi” ült (ülhetett volna), a négylábú asztal alatt földbe (valóságba?) gyökerezett, szilárd támaszt biztosító fa (tölgy?) is alátámasztja, azaz szilárd alapokon áll. Ujj János, Puskel Péter (egykori tanítványok, későbbi barátok), Nagy István meghatottan, de nem szomorúan emlékeztek Kovách Gézára régi történetekkel, anekdotákkal.
Gazsi, ahogy alulírott ismerte, biztos ízlésű emberként, nem igazán kedvelte a szentimentalizmust (bár nótázásai során ez sem szorult háttérbe).
Ma azonban, ha visszatekinthetne, azt mondaná: srácok, nincs ellenemre, hogy megemlékeztek rólam. De tudjátok: amit csináltam, nem csak magamért tettem. Értetek, meg a jövőért is. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Vasszékelyek kálváriája
Vasszékelyek címmel készült 56 perces dokumentumfilm azokról az élő tanúkról, akik részt vettek az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiben, elszenvedték a megtorlást. Premier október 23-án.
Részlet a dokumentumfilmből. Túlélők
A tényeket feltáró, hiánypótló dokumentumfilm ötletgazdája és szerkesztője Balázs Árpád székelyudvarhelyi újságíró, rendezője, operatőre a Székelyföldi Legendárium megálmodója, Fazakas Szabolcs. A szerzőpáros felkeresett öt erdélyi ’56-ost, akik élő, hiteles tanúi a több mint 60 évvel ezelőtti eseményeknek. Vallomásaikból nemcsak egyéni sorsuk, de a szabadságharc napjaival, az utána következő megtorlással kapcsolatos történelmi események is kirajzolódnak. – A gyergyószárhegyi Pál László még nem volt 18 éves, amikor az építészeti technikumból egyenesen a marosvásárhelyi fogdába, onnan a bărăgani munkatáborba hurcolták. A székelyszentléleki Hadnagy Istvánt Gyergyószárhegyen tartóztatták le több iskolatársával együtt, előbb Marosvásárhelyen, Szamosújváron tartották fogva, majd ő is a bărăgani kényszermunkatelepre került. Kovács Gyula, a csíkszeredai gimnázium frissen kinevezett tanára, épp szülőfalujában, Máréfalván tartózkodott a szüleinél, amikor utána mentek a bőrkabátosok. Sándor Balázsra, a frissen végzett teológusra szülőfalujában, Homoródalmáson csapott le a Szekuritáté és vetette a szamosújvári börtönbe. A gogánváraljai Török Mihályt, a román hadsereg fiatal katonatisztjét is szervezkedéssel vádolták és ítélték kemény, Szamosújváron és a Bărăganban töltött börtönévekre – foglalta össze a filmben megszólalok sorát és sorsát Balázs Árpád. A több helyszínen forgatott dokumentumfilmet a szabadságharc 61. évfordulójának napján, október 23-án mutatják be Székelyudvarhelyen. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

Kodály-év – emlékünnepség Kolozsváron
Kodály Zoltán születésének 135., halálának 50. évfordulójára emlékezve, a Kodály-év alkalmából zenetudományi konferenciára és ünnepi gyermekkari találkozóra hívják a zeneszerető közönséget október 14-15-én.
A programsorozat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RDSZ) szervezésében jött létre, társszervező az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete és Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa.
Részletes program
Október 14., szombat, 16:00 óra (Györkös Mányi Albert Emlékház, Republicii/Majális utca 5/1.)
– Mit kaptunk és mivel igyekezünk meghálálni – tudományos konferencia
Moderátor: Tóth Guttman Emese zenetanár, karnagy, az RDSZ elnöke. Köszöntőt mond Széman Péter EMKE-elnök. Közreműködik a szilágysomlyói Báthory István Alapítvány Szederinda hagyományőrző citeracsapata, valamint Oláh Boglárka zongoraművész.
Előadók: Angi István, Ittzés Mihály, Almási István, Nagy Éva Vera, Krasznai Gáspár, Dávid István.
Október 15., vasárnap
10:30 óra – Kolozsvári Magyar Opera, emeleti előcsarnok:Örvendjen az egész világ – Kodály Zoltán emlékére. Kiállításmegnyitó, beszédet mond Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke.
11:00 óra – Kolozsvári Magyar Opera: Ünnepi gyermekkari hangverseny Kodály Zoltán emlékére. Köszöntőt mond: Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az EMKE alelnöke, Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke.
Fellépnek: a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium Gyermekkara, a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Felsőtagozatos Kórusa, Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa, a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola Kiskórusa, Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar, a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum Campanella Gyermekkara.
A rendezvény minden programpontjára a belépés ingyenes. További részletek a www.emke.ro/kodaly oldalon vagy az esemény facebook-oldalán. Szabadság (Kolozsvár)

A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Közel félezer erdélyi gyermek énekelte örömmel a Kodály-műveket
Kórushangversennyel, tudományos konferenciával, kiállítással emlékeztünk
Kolozsváron tartották az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényét. A Györkös-házban szombaton délután nemzetközi tudományos konferenciát szerveztek, ahol három magyarországi és három erdélyi szakember hozta közelebb a népes hallgatóság számára a kodályi életmű egy-egy szeletét. Vasárnap délelőtt Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke nyitotta meg a magyar Külügyminisztérium által létrehozott kiállítást, amely tizenkét pannón mutatta be Kodály Zoltán (1882–1967) magyar zeneszerző életét és munkásságát. Ezt követően pedig hat erdélyi gyermekkórus lépett fel a Kolozsvári Magyar Operában megtartott kórushangversenyen A telt házas rendezvény alatt minden fellépő énekkart hosszas taps kísért. A kétórás hangverseny után a közönség a kodályi eszmék továbbéléséről megbizonyosodva távozhatott.
Tudományos előadásokat, néhány hangszeres produkciót és persze rengeteg Kodály-kórusművet hallgathattunk meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényén, amellyel Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. évfordulójára emlékeztek. Szombaton a Györkös Mányi Albert Emlékházban a Szederinda citeracsapat nagykállói népdalokat adott elő, Széman Péter országos EMKE-elnök köszöntője után Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke kifejtette: a RMD fő célkitűzése az erdélyi magyar ifjúság zenei nevelése a Kodály Zoltán által kijelölt útvonalat követve.
Zenei miniatúrától a gyűjtőutakig
– A két szólamra írt Bicinia Hungaria miniatúrái életigenlő alkotások, amelyek a szépre, a jóra és az igazra tanítanak – ismertette Angi István esztéta a népszerű Kodály-kompozíciókat, amelyeket a gyermekvilág zenei enciklopédiájának is tarthatunk.
Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke, zenei szakíró és zenepedagógus Kodály népzenei gyűjtőútjairól értekezett. Mint kifejtette, Kodály Zoltán 1905-ben kezdett el népzenét gyűjteni, első erdélyi gyűjtőútjára 1910-ben került sor a Csíki-medencében, majd 1912-ben Kászonaltízon és környékén gyűjtött. 1914 tavaszán Bukovinában, míg 1917-ben Nagyszalontán kutatta a népdalokat. A gyűjtőutak eredményeképpen a zeneszerző által megfogalmazott legfontosabb következtetés a magyar népzene egységes jellegére vonatkozott.
Almási István kolozsvári népzenekutató az erdélyi népzenének Kodály Zoltán életművében való tükröződését mutatta be. Kodály 15 helységből 518 dallamot gyűjtött, amelyek egy részét későbbi kompozícióiban feldolgozta. Figyelembe vette elődjének, Vikár Bélának is a felvételeit, fiatalabb kortársát, Lajtha László (1892–1963) zeneszerzőt pedig szintén erdélyi, pontosabban széki gyűjtőútra buzdította.
Oláh Boglárka zongoraművész kiváló Kodály-interpretációja után Nagy Éva Vera tanár-karnagy, iskolanővér az általa és Czakó Gabriella zenetanárral több mint egy évtizede Szovátán megvalósított zenei misszióról számolt be. – Tizenöt évesen jártam először Erdélyben, ekkor életre szóló élményeket szereztem. 2004-ben jöttem Czakó Gabriella zenetanárral Szovátára, ahol gyerekeknek szerveztünk programokat, és ebből jött létre az énekes missziónk. Kórusunkkal, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkarral 2010-től kezdődően nemzetközi kórusversenyeken többször értünk el első helyezést. Tagjaink Nyárád-menti, sóvidéki falvakban élő gyermekek. Délutánonként, az iskolai tanórák után kóruspróbákat szervezünk, és most már a gyermekek szüleiből álló felnőtt vegyeskar is alakul. Mindig a kodályi eszméket tartjuk szem előtt: azaz az énekes alapú zenei tevékenységet, a zenei írás-olvasás élménnyé tételét és a népzenei alapot – tette hozzá Nagy Éva Vera iskolanővér.
Krasznai Gáspár, a budapesti Madách Imre Gimnázium ének-zenetanára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájának doktorjelöltje a Kodály szellemében megvalósuló ének-zene oktatásról értekezett. – Van épp elég tennivalónk arra nézve, hogy megvalósuljon Kodály álma, miszerint a zenei analfabetizmust felszámolva bárki első látásra leénekeljen egy egyszerűbb zeneművet. A 20. század első felében a magyar társadalom jórészére a zenei tájékozatlanság és a nem megfelelő zenei közízlés volt jellemző. Sajnos, a mai gyermekeknek is sok ponyvazenével kell szembesülniük. Ez ellen pedig csakis a közoktatás és a zenetanárok léphetnek fel eredményesen. Az iskola feladata az, hogy értéket nyújtson, és a gyermeket arra nevelje, hogy képes legyen megkülönböztetni az értéket az értéktelentől. A megfelelő zenei nevelésnek természetesen a gyermek anyanyelvén kell történnie – összegzett az erdélyi származású doktorandus, majd felelevenítette azt a személyes emlékét, amikor harmadik osztályos kolozsvári zenelíceumi tanulóként élmény volt számára Bedő Ágnes zenetanár kórusórája, ahol kánont énekeltek a gyerekek.
Dávid István erdélyi származású orgonaművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének oktatója Kodály Zoltán vallásos műveiről értekezett, amelyre a reformáció 500 éves évfordulója adott kiindulópontot. A szakember kifejtette: Kodály protestáns öröksége szerteágazó, a zsoltárfeldolgozásaitól kezdve a Psalmus Hungaricusig mind Kodály protestantizmusát, istenhitét bizonyítja.
Kiállítás és sikeres kórushangverseny
Vasárnap délelőtt a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában Ittzés Mihály népzenekutató ismertette a magyar külügyminisztérium támogatásával megvalósult, tizenkét pannóból álló kiállítást, amely Kodály életét és munkásságát mutatja be. Értesüléseink szerint a kiállítás október folyamán tekinthető meg.
– A Kolozsvári Magyar Opera történetében mindig nagy szerep jutott Kodály Zoltán munkásságának. Az intézmény első előadásán a Háry Jánost adták elő, ezen kívül a Székelyfonó is intézményünk repertoárját képezi. Kezdő zenetanárként Székelyföldön a Kodály-módszer szerint tanítottam, kár, hogy ma már egyre kevesebben használják ezt a módszert Erdélyben – közölte Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója és az EMKE alelnöke a kórushangverseny előtt.
– A zenetanároknak fel kell oldaniuk az énekléssel szembeni ellenállást. Énekléssel értéket közvetítünk, élményt hozunk létre, példát mutatunk – tolmácsolta Závogyán Magdolna magyar kultúráért felelős helyettes államtitkár szavait Simon Edina magyar konzul.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere kifejtette: Kodály Zoltán hozzájárult az erdélyi magyarok identitásának megerősítéséhez, ugyanakkor a 21. századi hétköznapi hitvallásunk is a kodályi eszmékre támaszkodhat.
Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnökének szavait a konferanszié, Vetési Nándor tolmácsolta. Elhangzott: „Kodály Zoltán és Kós Károly más-más művészeti ágban, de egy célt követtek: a művészi alkotásnak az emberről kell szólnia. Értékfelfogásuk ma is érvényes. 2017-ben mi nem hátrálhatunk meg, magyar identitásunk erősítésére, jogaink megőrzésére kell összpontosítanunk”.
Az ünnepi gyermekkari hangversenyen hat kórus lépett fel: a kolozsvári S. Toduţă Zenei Főgimnázium gyermekkara (vezényelt: Kállay-Miklós Tünde), a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Felsőtagozatos kórusa (Boros Beáta), Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa (Kovács Dalma), a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola Kiskórusa (Szabó András), a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar (Czakó Gabriella, Nagy Éva Vera és Lokodi Anna), továbbá a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum Campanella Gyermekkara (Lőfi Gellért). A kórusok Kodály-műveket szólaltattak meg, kristálytiszta intonációval, a magyar zene iránti elkötelezettségről téve tanúbizonyságot. A teljesítmény a jó és a kiváló között helyezkedett el, de a minősítésnél fontosabb a kodályi eszme, a magyar kórusművek éltetése. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Az idő hatalma: ma már mosolyogva beszélnek a székely ötvenhatosok a meghurcoltatásukról
Közel egyórás dokumentumfilm készült az 1956-os magyar forradalom öt székelyföldi áldozatáról. A Vasszékelyek című alkotást Székelyudvarhelyen mutatják be először.
A film főszereplői a gyergyószárhegyi Páll László, a székelyszentléleki Hadnagy István, a máréfalvi Kovács Gyula, a homoródalmási Sándor Balázs és a gogánváraljai Török Mihály. Őket kivétel nélkül meghurcolták akkor, amikor az 1956-os forradalom hírére szervezkedni kezdtek itthon – fejtette ki lapunknak Fazakas Szabolcs, a filmforgatás ötletgazdája, aki Balázs Árpádot kérte fel arra, hogy legyen az alkotás szerkesztő-riportere. A képkockákon maguk az érintettek elevenítik fel a hatvanegy évvel ezelőtti eseményeket– az erdélyi szervezkedéseket, majd azok elcsitulását –, valamint meghurcoltatásukat, úgy, hogy az ezekhez kapcsolódó helyszínekre is ellátogatnak. „Ez inkább egy hangulatfilm, amelyben a székelyföldi ’56-os elítéltek mesélik el a velük történteket. A dolog szépsége ugyanakkor az, hogy a megszólalók most már mosolyogva beszélnek azokról az embertelen körülményekről, amelyekben részük volt. Ők igazából pozitívan akarnak emlékezni a múltjukra” – fogalmazott Fazakas. A film készítői a budapesti 1956-os Intézettől kaptak támogatást a magyarországi szabadságharc székelyföldi vetületének 56 perces megörökítésére. Az alkotás ősbemutatója hétfőn délután öt órától lesz a volt Stúdió mozi nagytermében, a polgármesteri hivatal által szervezett ’56-os megemlékezés részeként.
Udvarhelyi megemlékezés
Székelyudvarhelyen az ’56-os megemlékezés hétfőn délután három órakor kezdődik, a váci Levéltárból érkező kiállítás megnyitójával, ez a városi kórház mellett lesz látható, az utcán. A már hagyományosnak mondható fáklyás felvonulás este fél hétkor a volt Súdió mozi épülete elől indul a ferences templom melletti Üldözöttek és áldozatok emlékművéhez, ahol majd a beszédek is elhangzanak. A Vasszékely-díjakat este nyolc órától adják át a városháza Szent István-termében. Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro

Ismeretlen okokból eltűnt az egyik magyar helységnévtábla Pécskán
A pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület elnöke, Nagy István egykori pécskai alpolgármester jelezte a hétvégén a Facebook-oldalán, hogy az Arad megyei kisváros Nagylak felőli bejáratánál, a 7. számú országúton eltűnt a település magyar nyelvű helységnévtáblája.
Erre reagálva a helyi RMDSZ-szervezet először a pécskai városházához fordult felvilágosításért, de senki nem tudta megmondani, hogy ki és miért szerelte le a táblát. Ez tulajdonképpen érthető is, hiszen a szóban forgó útszakasz nem a hivatal kezelésében van.
„Ezek után megkerestük az illetékest, az Országos Útügyi Igazgatóság temesvári regionális igazgatóját, aki – úgy tűnt – jóindulatúan viszonyul az ügyhöz. Elsőre kiderült, hogy semmit sem tud a történtekről, de nem tartja lehetetlennek, hogy a cége vette le a táblákat valamilyen okból, ezért pár nap haladékot kért, hogy utána nézzen a dolognak. Várjuk a válaszát” – zárult az RMDSZ közleménye.
Bölöni György Arad megyei tanácsos, a pécskai RMDSZ-szervezet elnöke szerint az útügyi igazgató egyetértett az érdekvédelmi szervezettel abban, hogy – függetlenül attól, hogy ki és milyen okból vette le – a tábláknak a lehető legrövidebb időn belül újra ott kell állniuk Pécska határában.
A 2011-es népszámlálás adatai szerint Pécska lakossága (a közigazgatásilag hozzá tartozó Óbodroggal, Tornyával és Szederháttal együtt) összesen 11 886 fő, ebből 3 325-en magyarok, ami az összlakosság 27,97 százalékát jelenti. A város többi kijáratánál fent maradt a magyar nyelvű helységnévtábla. Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

Nt. Karczagi Sándor diákkori emlékei
Egy órára újraéledt történelem
Az Aradi Magyar Napok programjában szereplő véndiák-találkozóról készült helyszíni tudósításunkban megígértük, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében Az iskola emlékezik neves tanáraira címmel sorra került rendezvényre visszatérünk. Most a nt. Karczagi Sándor nyugalmazott református lelkésszel, az iskola legidősebb diákjával folytatott beszélgetést közüljük.
Az Alma Mater Alapítvány nevében Ilona János tanár által elmondott köszöntőt, illetve felvezetőt követően Karczagi Sándort Ujj János történész, ny. tanár, a Csiky egykori igazgatója faggatta. Amint előrebocsátotta, amikor maga az iskolába került, még élt az egykori Római Katolikus Gimnáziumban oktató generációnak egy része. Tekintve, hogy mindannyiukról csak múlt időben beszélhetünk, a két világháború között élt nemzedék szinte egyetlen élő tanúját kérdezte. Először arról: amikor az impériumváltás után megvonták az iskola nyilvánossági jogát, az intézménynek mintegy 1200 diákja volt. Az 1930-as évekre a diáklétszám alaposan megcsappant – mivel magyarázható, hogy az iskola mégis kitermelte az aradi magyar értelmiséget?
– Kedveseim – kezdete Karczagi Sándor –, Ujj János barátom lelőtte a poént, amivel kiérdemeltem a mostani beszélgetést, az egyetlen dologgal magyarázható: 96 éves vagyok. Természetesen sok mindenre emlékszem. Annak idején a katolikus elemibe jártam, Lázár János volt az iskola igazgatója, Pintér Ilona a IV. osztály tanítója. Innen felvételiztem az I. gimnáziumi osztályba. Akkor még a Katolikus Gimnáziumnak megvolt a nyilvánossági joga, amit másodikos koromban, nyolcévesen vont meg a román állam. A felvételin Fischer Aladár vizsgáztatott, és olyan dolgokat kérdezett: mikor uralkodott Mátyás király? stb. Általában jól válaszoltam a kérdéseire, ezért felvettek az I. gimnáziumi osztályba. Fischer Aladár 1912-ben került Aradra klasszika-filológia tanári beosztásban. Emellett kitűnő görög-latin szakemberként kapásból idézett, illetve olvasott fel mindenfajta latin vagy görög szöveget. A III. és VIII. gimnáziumi osztályok között hetente 4-5 latin óránk volt, egy Albu nevű, román latintanárt küldtek vizsgáztatni, aki a Mócvidékről származott, ezért „ette meg” a magyar gyerekeket. Az érettségin kaptunk egy latin szöveget, amit „prima vista”, vagyis a vizsgabizottság előtt 2-3 percnyi gondolkodás után kapásból kellett fordítanunk. Aki Fischer Aladárnak volt a tanítványa, mint magam is, tudtuk a latint. Fischerről tudni kell: azzal együtt, hogy nagy magyar, aki olyan sokat harcolt a magyarságért, sváb családból származott. Ezzel együtt az egész magatartása, a gondolkodásmódja színmagyar volt. Kiváló szónokként a minden évzárón megtartott tedeumon vagy az évnyitókon kapásból mélyenszántó gondolatokkal megtűzdelt beszédeket tartott. Elbeszéléseit hallva tudtam megérteni igazán, mekkora csapás volt az I. világháborúnak a vége azoknak, akik részt vettek benne. Ő végigharcolta. kitüntetést szerzett és a gondviselés különös kegye, hogy életben maradt, a gyalogságnál tett négyévi kemény szolgálat után hazajöhetett, hogy magyarságtudatban nevelje a diákokat. Akkoriban az érettségin nagyon sok magyar diákot elvágtak, a vizsgáztató romántanárokat közvetlenül a Tanügyi Minisztérium nevezte ki Temesvárról vagy Kolozsvárról. Fischer Aladárnak az volt a módszere, hogy minden latinórán, kivétel nélkül, minden diák felelt. Ez talán azért is volt lehetséges, mert V. osztálytól már csak 10-en maradtunk, hiszen az állam a zsidóságot kitiltotta a Katolikus Gimnáziumból, noha az akkori európai műveltséget csak ott lehetett megszerezni.
Fischer Aladár ugyanakkor lelkes természetjáró volt: minden vasárnap a Zöld Nyíllal kirándulni ment a diákjaival Arad-hegyalja különböző vidékeire, településeire. Eleinte a szülők is elkísértek bennünket, de lassan lemorzsolódtak, mert amikor Fischer Aladár a szikár, atléta testalkatával elindult, a diákjai szinte vágtatva tudtak lépést tartani vele. Mi, 15-17 éves fiatalok bírtuk valahogy, a szegény szülők viszont pihegve követték egy darabig, majd leültek. Ugyanakkor Fischer Aladár kiváló fényképész is volt, ezért a kirándulásokon rengeteg fotót készített – bemutatták az általa készített osztályképet is.
– A katolikus plébánián berámázva látható egy köszönőlevél, amit az 1930-as években Fischer Aladárnak küldtek – egészítette ki Ujj János –, megköszönik neki azt a 30 természetfotót, amit a plébániának adományozott.
– Abban az időben Aradon több fényképész klub működött – emlékezett tovább Karczagi Sándor –, és az amatőr fényképkiállításokra Fischer Aladár mindig elvitte az osztályt. Fischer Aladár már édesapámnak is latintanára volt a Magyar Királyi Főgimnáziumban, ami később a Moise Nicoară nevet kapta. Soha nem tudtam kibogozni a lényegét, de sokszor hallottam gyermekkoromban, hogy a monarchia idején nagy vita folyt azon, hogy az iskolák egyházi vagy állami felügyelet alatt működjenek-e? Nos, az Aradi Állami Katolikus Gimnázium a két felfogást egyeztette, mert mindkettő volt. Akkoriban a Királyi Főgimnázium előtt az Arad megyei Bibics Margit mellszobra állott…
– Az most is megvan – egészítette ki Ujj János – az a Moise Nicoară Líceumnak a tanárijában található. Domján Margit a becsületes neve, és miután a férje meghalt, a vagyonuknak egy részét az Arad megyei oktatás támogatására hagyta. Abból épült a szentannai konviktus, de a felajánlott 330 ezer forintból kezdték el építeni a Főgimnázium épületét is. Ezt kérdőjelezte meg a román állam és az 1930-as években derült ki, hogy nem állami, hanem magántámogatásból épült, ezért 435 ezer lejt kifizettek a magyar iskolaszéknek. A pénzt betették a takarékba, ahol a háború alatti és utáni nagy infláció elvitte az egészet.
– Fischer Aladár jóvoltából az én időmben még Ezopus meséit olvastuk görög nyelven – folytatta visszaemlékezését Karczagi Sándor –, a görög azonban már nem volt érettségi tárgy, de a latin megmaradt.
– Fischer Aladár a román hatóságoknak a szó szoros értelében, szálka volt a szemében – nyitott új támpontot Ujj János –, olyan ajánlatot tettek a minorita rendnek: amennyiben leváltják Fischer Aladárt, és két olyan tanár vezeti a román nyelvvizsgát, akiknek ahhoz nem volt meg a kellő képesítésük, megadják az intézmény nyilvánossági jogát. Nem fogadták el, annyira szerették Fischer Aladárt, aki igen karakán ember volt.
– Óriási elégtétel volt a szüleim számára – folytatta Karczagi Sándor –, hogy az érettségi vizsgákra rendszeresen a Moise Nicoară tanárait hívták, akik közül akkoriban még sokan Budapesten szereztek tanári oklevelet. Ezért olyan jól beszéltek magyarul, mint mi, de a munkájukért nagyon komoly vizsgadíjakat kellett fizetni. Félévben írásbeli, év végén írásbeli és szóbeli román vizsgát kellett tenni minden tantárgyból, még tornából és zenéből-énekből is. A szegény szülők szakadatlanul fizették, csakhogy érettségizhessenek a gyermekeik. II–III. osztályos, 8-9 éves koromban az igazgató úrral Bihar megyében is jártunk kiránduláson, melynek során a csodavárba is eljutottunk, velünk jött a felesége is, aki jól bírta az erőltetett menetet. Mivel az igazgató úr mindig Icukának nevezte, Ilona-napkor beállítottam hozzájuk egy csokor virággal. Az ünnepelt meglepődött, kijelentve: én nem vagyok Ilona, és mondta a rendes nevét, amit elfelejtettem. Az igazgató urat, aki mindig a hátsó kapun távozott, sokszor elkísértem hazáig, a Pöltenberg utcán, ahol több tanár is, köztük Fábián György és Hajós Imre, de Schweitzer József és Szántó György is lakott. Amikor hazaértünk, ironikusan megjegyezte: nem köszöntöttél fel, noha nekem sincs névnapom, mint a feleségnek!
Karizmatikus személyiségek
– Fischer Aladár volt az iskolaigazgató – kérdezett közbe Ujj János –, de a tanári karban számos olyan személy volt, aki doktorátussal rendelkezett. Közülük kit lehetne kiemelni?
– Schweitzer József tanár úrtól nagyon féltünk, mert ha kijött a béketűrésből, ordítozni kezdett: kommunista gazembereknek becézett bennünket – emlékezett nevetve Karczagi Sándor. Róla tudni kell, hogy az első világháborúban orosz fogságba esett, a hatalmas országban keletre szöktek, eljutottak Japánig, ott hajóra szálltak, hogy hazakerüljenek. Talán innen eredt a bolsevista gazemberek beidegződése.
– Talán azért is menekültek keletre, mert a cseh légiótól féltek a magyar tisztek, ezért inkább keletre szöktek – egészítette ki Ujj János.
– Az 1945-ös rendszerváltás után állítólag Schweitzer kedves volt a diákokkal, velünk viszont nem – vette vissza a szót Karczagi Sándor. Schweitzernek doktorátusa volt, mégsem lehetett egyetemi tanár, ezért egész életében középiskolában tanított. Fábián György tanár úr is nagyon jó, magyar érzelmű ember volt, kémiai kísérleteket mutatott be, de nekem a fizika és a kémia iránt semmi hajlandóságom nem volt, ezért nem kerültem vele közeli kapcsolatba. Úgy tudom, még mindig tanít – fordult Ujj Jánoshoz Karczagi Sándor.
– Nem, már 40 éve meghalt – jött a válasz.
– Ja, tényleg. Én mindig fiatalemberként emlékeztem rá, ezért azt hittem, még mindig tanít – nevette el magát az elbeszélő. Sokat csúfolódtunk Ürmösi Jenő tanár úron, akit titokban fókának neveztünk, mert az ajka be volt vágva. Zenetanárként sokat foglalkozott az opera kialakulásával és megszerettetésével, amiért most is hálás vagyok neki; a felesége zongoratanár volt, opera partitúrákat zongorázott nekünk.
– Ürmösi a Filharmóniában hegedült – egészítette ki Ujj János.
– Érdekes ember volt Riesler, a tornatanár, aki komoly tornabemutatókat szervezett, amelyeken idős emberként maga is megmutatta, mire képes. A tanári karban Blénesi Ernő kivételével mindenki német volt. Blénesi székely ember létére új mozgáskultúrát hozott, nagyon megtáncoltatta a diákokat. Ő is nagy kiránduló volt, gyakran a méhész édesapja is részt vett a kirándulásokon, sokat beszélt a méhekről. Blénesinek a magán tornaóráira jártak a gazdag zsidógyerekek. Róth Jutkával közösen működtettek egy kis tornatermet.
– Berthe Nándor is német származású volt – kapcsolódott be Ujj János – Bécsben született, a feleségemnek a zsigmondházi tanítója tanította meg magyarul beszélni. Magyar irodalmat tanított, de német nyelvből volt doktorátusa.
– 1943 és 1949 között ő volt az iskolaigazgató – vette vissza Karczagi Sándor a szót –, nagyon szerettem. Óriási bélyeggyűjteménye volt, szenvedélyesen gyűjtötte, rendszerezte a bélyegeket. Minden magyar és román bélyeget beszerzett.
– Még hozzáfűzök egy érdekességet – kapcsolódik be Ujj János –, nyugdíjas korában írtam róla egy riportot, miközben egy számtankönyv volt mellette, mert hihetetlen mennyiségű matematikapéldát oldott meg, az volt a szenvedélye, noha klasszika-filozófus volt.
– A tanári kar nagyon közvetlen viszonyban volt a szülőkkel – mondta Karczagi Sándor –, akikkel igen bizalmas, családi megbeszéléseket folytattak.
– Lehet-e kérdezni Karczagi Sándorról – kapcsolódott be Réhon József nyugalmazott tanár. Mikor szabadultál a börtönből?
– 1956-ban vittek el, 1959-ben szabadultam – jött a válasz.
– Az első utad az iskolába vezetett, azt mondták, hogy az iskola kiemelkedő diákja voltál, aki olyan bátran beszélt, hogy nem tudtam eldönteni: valóban úgy érzel-e, vagy provokátornak küldtek? Ficzay Dénes nagyon jó véleményt formált Karczagi Sándorról, akivel utoljára Tenkén találkoztunk. Most viszont köztünk van az élő legenda, aki elmondta mindazt, amit mi könyvből tanulhatunk. Gnandt Jánosnak maradt két kézirata, amelyek közül az egyik az iskola első 24 évével, a másik a Bibics Alapítvánnyal foglalkozik. Végre sort keríthettünk arra, hogy az összegyűlt anyagot nyomdakésszé tegyük. Ugyanakkor egy nagyváradi, Egri Ferenc kapcsolatba került Fischer Aladár családjával, így összeállított Fischer Aladárról egy kimerítő életrajzot, arról, amit mi, Aradon nem tudtunk róla. Nos, az anyagot én összeállítottam, Ujj János leellenőrizte, Tácsi Erika lektorálta, Fritz Mihály a fedőlapját készíti, Ilona János és Siska-Szabó Zoltán fényképeket küldtek hozzá, Nagy István már be is tördelte. Tehát nyomdakész a könyv, de a kéziratok is értékesek, különösen azok a függelékek, amelyekben a Gnandt és a Fischer családok adtak hozzá. Sándor bátyám, felkérlek, hogy egy írással, akár az előszóval is járulj hozzá az Aradi Katolikus Gimnáziumról készülő könyvünkhöz! Ugyanakkor azt is el kell mondani Blénesi Ernőről, Calvasina Károlyról és Fábián Györgyről, hogy 1944 őszén, amikor a magyar csapatok Aradot elfoglalták, a diákjaik közreműködésével néhány nap alatt magyarra cserélték az utca-névtáblákat, ezért, amikor az oroszok bejöttek, az utolsó vonattal Magyarországra távoztak. Amikor 1949-ben Calvasina visszatért, az újságban megjelent egy hír: visszajött a tanár úr. Aradon Blénesi Ernő után jelenleg Vadász Ernő a nagybetűs tornatanár.
– Nagy meglepetés, egyben öröm is nekem, hogy miközben egy nemzedék kiesett, az aradi magyar értelmiségben mennyire elevenen él, ragaszkodik a város múltjához – mondta végszóként Karczagi Sándor.
– Mivel nem volt több kérdés, dr. Muntean Tibor iskolaigazgató egy könyvcsomagot, illetve díszoklevelet adott át Karczagi Sándornak, az iskola legidősebb diákjának, aki nagy örömmel vette tudomásul a Kölcsey Egyesület újraélesztését. Maga mellé kérte Fekete Károly alelnököt, majd elmondta: akkoriban havonta szervezték meg a Kultúrpalotában a Kölcsey-zsúrokat, amelyek igen színvonalas programok voltak. A Kölcsey elnöke Fischer Aladár volt. Fekete Károly röviden ismertette a Kölcsey Egyesület újraindításának a történetét, melynek során jelenleg a 39. könyvük van nyomdában. Ugyanakkor szólt az 1943-ban beindított Havi Szemle újraindításáról is, ami jelenleg háromhavonta jelenik meg, folyamatosan.
– A Karczagi Sándorral folytatott, mintegy órás beszélgetés nagyban gazdagította a Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjével és a tanári karával kapcsolatos ismeretanyagot, aminek erős közösségépítő hatása is lehet. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

A pesti srácokról és a kommunista diktatúra áldozatairól emlékeztek meg Székelyudvarhelyen
Forradalmi dalok, lyukas zászló, bolti kirakatokban és a moziban lejátszott dokumentumfilmek, fáklyás felvonulás, koszorúzás és kegyeleti főhajtás – az 1956-os szabadságharcosok, az áldozatok és politikai meghurcoltak emléke előtt tisztelegtek hétfőn a székelyudvarhelyiek. Ez alkalomból a városháza Szent István-termében átadták a Vasszékely-díjakat is.
Már reggeltől az ünnepre hangolódhattak a székelyudvarhelyiek, hiszen bár hivatalosan csak délután nyitották meg a városi kórház kerítésén elhelyezett korképek kiállítását, a szabadságharc váci képei már a reggeli órákban a szabadság napjára emlékeztették az arra járókat. Déltől estig folyamatosan szóltak az 56-os dalok, és minden órában korabeli rádióhíradót játszottak be a központban, illetve a lakónegyedek közterein lévő hangszórókból, ugyanakkor a Márton Áron téri nagy székely lobogót a pesti srácok tiszteletére a forradalmi lyukas nemzeti lobogóra cserélték. Néhány városközponti bolt kirakatában nagy képernyős tévékészülékekből 1956-os dokumentumfilmeket sugároztak.
’56 a kórház kerítésén és mozivásznon
A polgármesteri hivatal megemlékező programsorozata az ’56 az utcán címet viselő kiállításmegnyitóval indult. A városi kórház kerítésére kihelyezett fekete-fehér korabeli fotókon végigkövethető a magyar szabadságharc néhány napja. A váci levéltár molinóin a Sztálin-szobor ledöntését, szocialista szimbólumok, könyvek elégetését, a bebörtönzött politikai elítéltek kiszabadítását örökítették meg. Délután öt órakor a volt Stúdió mozi termében telt ház előtt vetítették le az 56 perces Vasszékely című dokumentumfilmet, amely öt olyan fiatalról szól, akik diákként, egyetemi hallgatóként vagy kiskatonaként szálltak szembe a diktatúrával. Tevékenységükért a román kommunista hatalom államellenes cselekedettel vádolta meg és hosszú börtönévekre ítélte őket. 1956-ban Romániában a sztálinizmus legsötétebb korszaka uralkodott, így a budapesti és magyarországi eseményekhez hasonló tömeges fegyveres felkelés nálunk nem tudott kibontakozni. Mégis voltak olyan fiatalok, akik éppen a magyar forradalom hatására szervezkedni kezdtek, gyűléseket tartottak, röplapokat készítettek, vagy csak megkoszorúzták az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékére állított emlékművet – hangzott el a moziteremben, ahol Gálfi Árpád polgármester virágot adott át a film főszereplőinek. Vetítés után, a zuhogó esőben lobogó fáklyákkal közel háromszázan vonultak végig a Kossuth Lajos utcán, majd a belvárosi református templomot megkerülve álltak félkörbe az Üldözöttek és áldozatok emlékműve előtt.
Főhajtás az áldozatok előtt
„Október 23-a ünnep, a szabadság napja, amikor fiatalok és idősek, értelmiségiek és munkások egyszerre vonultak ki az utcára, hogy hallassák hangjukat a zsarnoksággal szemben. Sokan vallják, hogy a kommunizmus koporsójába az első szöget a magyar forradalom fiai és lányai ütötték. Azok a fiúk és lányok, akik nem féltek attól, hogy eljön értük a fekete autó, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nincsenek éjszakai elhurcolások, akik nem féltek az erőszakos kollektivizálástól, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nem seprik le a padlást, s ahol nem veszik el erővel a parasztember lovát, nem féltek a pribékektől és besúgóktól, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nem kerül senki az Andrássy út 60. alá csak azért, mert más a véleménye. Ma, október 23-án rájuk emlékezünk, őket ünnepeljük – hangzott el az ferencesek temploma előtti emlékműnél. Az egyesített kórus a megemlékezőkkel közösen énekelte a Nemzeti dalt, majd Gálfi Árpád polgármester ünnepi beszédben emlékezett meg a szabadságharcosokról. Ezt követően Hadnagy István, a Vasszékely című dokumentumfilm egyik szereplője szólalt fel, akit a Fekete Kéz csoportosuláshoz köthető tevékenysége kapcsán fegyveres összeesküvés, illetve államellenes cselekedetek vádja miatt nyolc év börtönre ítéltek. ’56-os dalok, szavalat, koszorúzás, majd a székely himnusz eléneklése zárta a megemlékezést, amely után a jelenlévők egy része átvonult a Városházához a Vasszékely-díjak átadására.
Átadták a Vasszékely-díjat
„A kitüntetést olyan értékteremtő tevékenységet folytató személyeknek adjuk, akik őriznek mindent, ami a szülőföldhöz, népünkhöz köti őket, ugyanakkor szakmájukban is elismertek. Nem véletlen, hogy jelképnek a Vasszékelyt választottuk, amely az áldozatvállaláson túl erőt is jelképez. Erőt a folytatáshoz, ami számunkra a megmaradást jelenti – hangsúlyozta Gálfi Árpád polgármester.
A 2016-ban alapított Vasszékely-díjat olyan 25 és 45 év közötti székelyudvarhelyiek kaphatják meg, akik munkásságukkal jelentősen hozzájárultak a város fejlődéséhez.
Az udvarhelyi lakosok jelöltjei közül a bizottság öt olyan személyt választott ki, akik saját területükön kiemelkedő munkát végeznek.
Az idei díjazottak: Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum munkatársa, akinek nevéhez több értékes régészeti lelet feltárása kapcsolódik, Csáki Rozália, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány ügyvezető igazgatója, a helyi civil élet egyik motorja, Ilyés Loránd, aki a Feel Good Sportegyesület elnökeként sokat tett az egészséges életmód népszerűsítéséért Székelyudvarhelyen, Balázs Attila, aki fotósként hosszú időn keresztül volt a székelyudvarhelyi események krónikása, valamint dr. Sav Hajnal, a városi kórház altató főorvosa. Dósa Ildikó / Székelyhon.ro

Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)

Kodály-életút ápolása Gyergyószentmiklóson
Kodály Zoltánról elnevezett ének-zenei műveltségi vetélkedőt szerveztek a gyergyószentmiklósi Vaskertes iskolában. A házigazda iskola csapatai mellett Hargita megye másik két művészeti iskolájából és Békésről is érkeztek vendégek. Hat csapat vett részt a pénteki ünnepségen, versenyen.
A Vaskertes iskola díszterme adott otthont a Kodály-életút ápolása, nemzeti értékeink, hagyományaink megőrzése, felelevenítése és a népdaléneklés megszerettetése céljából szervezett vetélkedőnek. „Mivel a 2017-es év Kodály-emlékév, és művészeti iskola lévén úgy gondoltuk, hogy mindenképpen emléket állítunk a nagy zeneszerzőnek, az ének-zenei műveltségi vetélkedőt találtuk a legmegfelelőbbnek erre. Olyan intézményeket hívtunk meg, ahol szintén művészeti oktatásban részesülnek a gyerekek” – mondta Bernád Ildikó, a szervező Vaskertes iskola igazgatónője. A Vaskertes iskola három csapata mellett a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola és a békési dr. Hepp Ferenc Általános és Művészeti Iskola diákjai vettek részt a rendezvényen.
„A vetélkedő feladatait teljesen játékosra terveztük, és az volt a szándékunk, hogy ne csak számon kérjük a gyerekeket, hanem mindenképpen tudást kapjanak Kodály életéről, munkásságáról, megismerkedjenek azzal a gazdag hagyatékkal, amit nekünk ápolni, továbbadni kötelességünk. Igyekeztünk olyan feladatsort összeállítani a gyerekeknek, mely szórakoztató, de ugyanakkor fontos üzenete is van” – mondta Bernád Ildikó.
Felkészültek a gyerekek
A jó hangulatú vetélkedőn hat, egyenként háromfős csapat vett részt. A zsűri tagjaként Korpos Szabolcs zenetanár, Ferencz-Mátéfi Kriszta könyvtárigazgató és Fórika Sebestyén, a művelődési központ igazgatója pontozta a csapatok munkáit.
A legjobbnak a székelyudvarhelyi lányok bizonyultak, a Pallegrettó csapat – Gyerő Luca, Lászlóffy Anna és Vajda Beáta – nyerte meg a versenyt, második díjat kapott a csíkszeredai, Botár Márta, László Kamilla és Dániel Kunigunda alkotta Laboda csapat, a harmadik helyezést pedig a Vaskertes iskola Háry János csapata – Nagy Csaba, Márton Krisztina és Fodor Péter – érdemelte ki. Dicséretben részesült a Vaskertes iskola Három olasz madrigál csapata, tagjai: Sólyom Bíró Orsolya, Csata Sebestyén és Ilyés Balázs, a Vaskertes Zenepolitikusok csapata: Kiss Nikolett, Oláh Nóra, Nády Schöndorfer Szabolcs, illetve a békési Heppkék csapata: Juhász Kitti, Aleksza Fanni és Nyeste Lilla.
„Azt tapasztaltam, hogy a gyerekek nagyon komoly hozzáállást tanúsítottak, felkészültek voltak, meglátszott, nagyon sok információt szereztek Kodály szellemiségéről, munkásságáról” – összegzett Korpos Szabolcs zenetanár. Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro

Elfelejtett „hadsereg” – könyvbemutató Pécskán
Vasárnap délután a Pécskai Városháza dísztermében mutattuk be Balta János Az elfelejtett „hadsereg” című riportkötetét.
A könyv hősei, a meginterjúvolt pécskai, egykori munkaszolgálatosok szinte mindegyike ott volt a hallgatóságban.
Az Arad megyei Szederháton felnőtt, Aradon újságíró- és lapterjesztés-igazgató Balta Jánosnak is százezrek sorsa jutott, amikor – jóval leszerelése után – újra besorozták, hogy ne fegyverrel védje, hanem tudásával és szerszámokkal építse a szocialista Romániát, minden idők legemberpusztítóbb, kifosztó és megalázó rendszere megvalósításainak egyikét. Ő A Nép Házát kellett építse, mások a Duna–Fekete-tenger-csatornát ásták, testvérem völgyzáró gátat épített, de a kis- és nagy iskolások, meg az egyetemi hallgatók sem úszták meg. Egyetemi hallgatóként törtük az állami gazdaság kukoricáját, szimbolikus fizetésért. Középiskolásként kötöztünk és szedtünk paradicsomot, fosztottunk kukoricát és szedtünk zöldpaszulyt, általános iskolásként törni való piros paprikát gyűjtöttünk a kollektív zöldségtermesztő farmján. Ingyen. Tanárként vezettem kukoricafosztást, paradicsomszedést, kapálást, ingyen.
Így építtették a szocializmust a kommunisták, akik élvezték is a hajcsárkodást. Annak a történetnek a kiválasztott pribékeken kívül mindenki elszenvedője volt, függetlenül attól, hogy éjszaka otthon aludt és otthon is étkezett, vagy katonai felügyelet alatt tömegszálláson volt kénytelen dolgozni, étkezni, pihenni, élni.
1989-ben Romániában, Arad megyében is leáldozott a kommunizmus, és most itt van helyette a demokráciának nevezett rendszer, amelyben a pénz hajt mindent, és szinte mindenkit rabjaként kezel. Dölyfös gőggel. Nagy István / Nyugati Jelen (Arad)

Meglepetés
Kossuthot ábrázoló dagerrotípiához kapcsolódó dokumentumra bukkant a Nagy Imre-hagyaték kurátora, Szabó András, aki annak próbáltutánajárni, hogy miként került a relikvia Bostonból Csíkszeredába.
Szeptember hatodikán történt, bő 31 kurátori munkaév után, de a jövő esztendei Nagy Imre-kiállítás előkészítő munkálatai sűrűsége miatt csak most tudtam megírni az alábbi történetet. Az idén friss technikai újításon átesett Nagy Imre Képtár új helyiségébe helyezem át irodámat. Dossziék, folyóiratok, könyvek, levelek, akták, fényképek, hanglemezek, hangszalagok stb. garmadáját kellett csoportosítva összepakolnom, át is néznem, s egyúttal mindezeket leporolnom, hogy költöztetésük után mihamarabb, rendben, polcra rakhassam. Köztük vannak azok az írógéppel készült leltári dossziék is, amelyeket már a Nagy Imre mester halála előtti napokban elkezdtek összeállítani, s amelyek alapján 1977-ben elkészítették a Csíki Múzeum, illetve alkalmanként még Hargita Megyei Múzeumként emlegetett intézmény képzőművészeti leltárkönyvét, amely egyaránt tartalmazza a Nagy Imre és más-más alkotók által adományozott vagy tőlük vásárolt kisebb-nagyobb hagyatéki műlajstromát.
1986 tavaszán, amikor Márkos András, Janitsek András, Mester László Zsuzsa képzőművészeket követő, sorban a negyedik elődömtől, Kántor József textilművésztől két hónapnyi leltározás után átvettem a képzőművészeti, illetőleg a Nagy Imre mester zsögödi szülőházában őrzött személytárgyi gyűjteményt, az akkor általunk fel sem lapozott leltárdossziék is jártak a kezemben, de tartalmukkal nem törődve, csupán dokumentum értéküket tekintve darabszámként vettünk róluk tudomást. Akkorra már átvették helyüket a hivatalos leltárkönyvek. Most pedig, a pakolás alkalmával mindenik dossziét átpörgettem, hogy valamelyest a belsejüket is leporoljam, s meglepetésemre, egyiknek az utolsó lapjai közül egy négybe hajtott papíros esett ki.
Kikerekedett a szemem, amikor a lapot szétnyitottam.
Egy 1901-ből származó, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói fejlécével ellátott, előnyomtatott, kalligrafikus gyöngybetűkkel kitöltött, majd az igazgató által saját kezűleg aláírt köszönőlevelet tartottam a kezemben.
Olvasásakor első döbbenetemet maga a levél mint eddig ismeretlen tárgy váltotta ki, a másodikat a bennem átcikázó gondolat: 32 év után?!, a harmadikat, hogy a Csíki Székely Múzeum tulajdonában is van egy Kossut-dagerrotípia (leltárkönyvi adatai: szerzője: ?, címe: Kossuth Lajos, jelzet nélkül, keletkezésének dátuma 1852, műfaja: dagerrotípia, mérete: 215x164 mm, szerzeményezési módja: ?, szerzeményezés éve 1977, leltári száma: 930). Egyúttal pedig – mintegy megnyugvásként – az is eszembe jutott, hogy nem is olyan régen történt a 264 éve alapított, világszínvonalú British Museum esetében: gyűjteményükben rátaláltak egy addig ismeretlen régi könyvre…
Ezek után hozzáláttam a kereséshez. Az igazgatói kézjegy nem egyértelmű olvashatósága miatt a MNM honlapján kezdtem a keresést. És a múzeum főigazgatóit sorjázó weboldalán rá is találtam SzaLay Imre nevére, aki 1894–1916 között töltötte be az intézményvezetői tisztséget.
A leltárdossziéból előkerült akta szövege a következő:
„A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM IGAZGATÓJÁTÓL 423. sz.
Nagyságos Krécsy Béla főreáliskolai tanár úrnak, Budapest. A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatósága hálás köszönetét fejezi ki az alább felsorolt ajándékért, melylyel Nagyságod a Nemzeti Múzeum régiség osztályát gazdagítani szíves volt. Budapesten, 1901 évi február hó 6.-án.
Szalay Imre (sk.) a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója.
Az ajándék tárgya:
Két Amerikában készült daguerrotyp ezüst lap, az egyik Kossuth Lajos álló, a másik Kossuth Lajos ülő és Pulszky Ferenc álló alakjával.”
A köszönőlevél tartalma alapján, az interneten, a tavaly még közszemlére is kitett budapesti Kossuth-portrékra is rákerestem, amelyekről többek között ez olvasható: „Kossuth Lajosról az egyik legismertebb dagerrotípia nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban készült pár évvel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Southworth és Hawes stúdiójában. […] 1852-ben Kossuth Lajos – titkára társaságában – Pulszky Ferenccel kereste fel a fotóstúdiót, ahol Southworth és Hawes készítette el a mai bejegyzésben látható képeket. A Kossuth-dagerrotípiák hazaszállításának történetét eddig is ismerhettük, a korabeli újságok nyomán többen is megírták, hogy Krécsy Béla 1893-ban, Bostonban járván felkereste műtermében a már agg Hawes-t, aki neki adta az ott még fellelhető 17 darab, Kossuthot, illetve Kossuthot és Pulszkyt együtt megörökítő lemezt. Hazatérve Krécsy Béla a dagerrotípiákat honi múzeumoknak ajándékozta […].”
Akkor azonban még 29 esztendő volt hátra a Csíki Székely Múzeum első alapításáig, tehát Krécsy úr Csíkszeredának nem adhatott egyetlen példányt sem.
Az adomány köszönőlevelében említett két dagerrotípia nem más, mint a Mai Manó Ház honlapján bemutatott darabok, amelyek mellett a lapon még egy, a Museum of Fine Arts, Boston (Bostoni Szépművészeti Múzeum) tulajdonát képező Kossuth-portrét is bemutatnak. Ez pedig majdnem tökéletesen azonos a Csíki Székely Múzeum képzőművészeti gyűjteményébe 1977-ben beleltározott Kossuth-arcképpel, de láthatólag sokkal jobb állapotú. 1901-től 1977-ig 76, 2017-ig pedig – majdnem duplája – 116 esztendő telt el. S ki tudja, azalatt milyen Kossuth-portré kalandok játszódtak le, melyek egyik állomására Csíkszeredában sor került.
Most légy okos muzeológus!
Most? Tulajdonképpen, ha már leltárunkban volt, korábban kellett volna okosnak lennem. De mert engem nem történészi, hanem művészhagyaték-kurátori feladattal bíztak meg, nem kerestem, mi módon került hozzánk ez a fény-arckép.
Már későn, de még pislákoló reménnyel felkerestem a 96. esztendejét júniusban betöltött János Pál nyugalmazott múzeumigazgatót, hogy megtudjam: honnan, kitől került a mi Kossuth-dagerrotípiánk a múzeumba, mert a leltárkönyvben nincs erre utaló bejegyzés. Már semmire sem emlékszik. Felkerestem a 80 esztendős Szőcs János nyugalmazott muzeológust is, aki 1981–1985 között igazgatója is volt az intézménynek, de részletekre ő sem emlékszik.
Muckenhaupt Erzsébet régikönyv szakos kolléganőnk pedig, aki 1976-ban került a múzeumhoz, emlékszik, hogy friss muzeológusként hallotta említeni a dagerrotípiát, s látta is azt: „Emlékszem, hogy a frissen megvásárolt dagerrotípia dobozában volt a köszönőlevél is, de akkor annak nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget.
Megnézegettük és félretettük, de részletes információkhoz akkor én még nem jutottam.”
Valószínű, hogy a leltározáskor – tevés-vevés közepette – kerülhetett a köszönőlevél véletlenül abba dossziéba, amelyben én megtaláltam, és azt is valószínűnek tartom, hogy a korszak diktatórikus és a biztonsági szervek által állandóan figyelt intézményben csak a leglényegesebbre összpontosítottak: mihamarabb kerüljön leltárba!
Következtetésképpen összefüggést vélek az egyaránt 1852-es datálású MNM- és a CSSZM-beli Kossuth-dagerrotípiák között. Valószínű, hogy a hozzánk került portré
egyike annak a 17 darabnak, amit Krécsy Béla magával hozott Bostonból, de ide vezető útjának egy szakasza igencsak titokzatos.
A CSSZM irattárában őrzött I/1976-1977-es dosszié 122. lapja tartalmazza az 1974. október 30-án kibocsátott 63-as sz. törvény alapján a múzeumban működő Hargita Megyei Műkincshivatal 1977. esztendő negyedik évnegyedére szóló román nyelvű munkatervének a Vásárlási javaslatok előterjesztése című fejezetét. Ennek első bekezdése: „Kossuth Lajos fényképe (tulajdonosa Kerezsy László. Csíkszereda).” (A továbbiakban a Lőrincz Ferenc tulajdonát képező két Nagy Imre-portréra, egy-egy, a Gál József tulajdonában levő, Bem tábornokot és a Száva Erzsébet tulajdonában levő, Gecző János jogászt ábrázoló portréra, valamint a Kovács István tulajdonát kápező két cím nélküli Nagy István-olajfestményre kértek vásárlási keretet.)
Felhívtam telefonon néhai Kerezsy László nagyobbik – ugyancsak László nevű – fiát, aki 1977-ben már felnőtt volt, s megkérdeztem, ez ügyben hogyan és mire emlékszik? A következőt mondta el: „Édesapám a dagerrotípiát Bukarestben, az ócskapiacon vásárolta, mint: Öregember portréja. 3000 lejért adta el a múzeumnak.” Id. Kerezsy László múzeumbaráttól, amatőr kutatótól és műgyűjtőtől az idők folyamán nemcsak ezt, hanem több más tárgyat is vásárolt az intézmény. És ő volt az, aki elkészítette a csíkszentkirályi kőfejtőben 1953-ban robbantás alkalmával előkerült, a köztudatba dák leletként meghonosodott 14 darab aranyozott ezüstkincs másolatát is.
Sajnos a múzeum irattárában már nem találhattam meg a dagerrotípia megvásárlását igazoló pénzügyi dokumentumot, mert a Levéltári Törvény az ilyen típusú akták időszakonkénti megsemmisítését írja elő.
*
Véleményem szerint – bárhogy alakult is Kossuth-portrénk Budapest és Bukarest közötti sorsa, amelynek teljes rejtélyéről, ki tudja, valaha is fellebben-e a fátyol? – a dagerrotípiát megőrizve, a most előkerült eredeti köszönőlevelet egyeztetés után hivatalos formában át kell adnunk a mára jogos tulajdonosává avanzsált kibocsátójának, a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Maga őrizze az utókor számára! Hargita Népe (Csíkszereda)

Az óvatosság és a lázadás szellemének birkózása (Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíró-irodalomkritikussal)
Azt mondja, az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettek, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója. Szilágyi Júliával írói stílusbravúrokról, zsidó érzékenységről és kommunista „vallásosságról” egyaránt beszélgettünk.
– Tengernyi könyv, még annál is több emlék, tapasztalat veszi körül. Jó közöttük élni?
– Nincs rá egyértelmű válasz. Az utolsó, még életben lévők közé számítok a nemzedékemből. Márpedig a generációmmal együtt lezárult egy korszak, amelynek irodalmát jórészt nem irodalmi szempontok határozták meg. De csinálnunk kellett valamit, és ez folyamatosan rákényszerített, hogy nyelven belüli kommunikációs lehetőségek után keresgéljünk. Egyféle bújócska volt ez: miként tudjunk kimondani dolgokat úgy, hogy közben a cenzúra éberségét is megkerüljük. Persze ez aztán hol sikerült, hol nem. A Korunk történetében volt például olyan lapszám, amelyből huszonhárom anyagot emelt ki a cenzor. Kántor Lajossal és Csép Sándorral bementünk Rácz Győzőhöz, a lap akkori főszerkesztőjéhez, és azt mondtuk, ilyen körülmények között képtelenség lapot csinálni. Nem voltunk túl jó viszonyban Ráczcal, ennek ellenére ő rögtön vette a telefont, és megkérdezte az illetékes hivataltól, hogy most mi legyen? Az első repülővel meg is érkezett Kolozsvárra Pezderka elvtárs, aki nem volt rosszindulatú ember, de iskolázatlansága, korlátoltsága miatt hihetetlenül nehéz volt tárgyalni vele. Sándor nap volt, amikor megérkezett, Csép Sanyi neki is töltött egy pohár pálinkát, Pezderka elvtárs pedig azt mondta nekem: az elvtársnő haragszik rám. Tudja, válaszoltam, apámnak volt egy mondása: valahányszor bocsánatot kértem tőle valamiért, azt mondta, nem haragszom, fiam, csak mérges vagyok. Pezderka elvtárs pedig erre a következő nagyon nagy dolgot válaszolta: az elvtársnő biztosan tudja, hogy a pártvonalat nem én találtam ki. Talán még a szerkesztőségben felszerelt „poloskák” is megfagytak.
– A sorok közötti üzengetés, a kettős beszéd már-már tökélyre fejlesztése mellett a folyamatos öncenzúra késztetése is ott kísérthetett. Létezik ennél nagyobb veszély egy íróember számára?
– Valóban, akaratlanul is valamilyen kollaborálás alakult ki, valahányszor leültünk az íróasztalhoz, kénytelenek voltunk bizonyos igényekre is gondolni. De ahhoz is ez segített hozzá, hogy megtaláljuk a nyelvi formát, azt a stílusravaszkodást, ami üzenetként eljut az olvasóhoz, és remélhetőleg megkerüli a cenzori éberséget. Emlékszem olyan mondatra, amelynek leírása előtt bennem is megszólalt a vészcsengő, párhuzamosan azonban más is működött: a megalázottság és szégyen érzése. Ez pedig folyamatosan a mozgástér állandó tágítására késztetett, arra gondoltam, meg kell próbálni leírni azt a mondatot, ellenkező esetben sosem derül ki, hogy belefért volna-e, vagy sem. Az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettünk, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója, zsarolhatóak voltunk, megfélemlíthetők. Az óvatosság és a lázadás szelleme birkózott bennünk egymással.
– A zsidó identitás milyen mértékben befolyásolta az esszéírót, szerkesztőt? Egy korábbi vezércikkemben korjellemző szándékkal használtam a „nagyanyám korának zsidó boltosa” képet, amire ön azonnal reagált...
– Valószínűleg a zsidóság túlzott érzékenysége szólalt meg bennem, egyfajta előítélet ellen hadakoztam. A zsidóság szociális összetételét erőteljesen meghatározták bizonyos történelmi korlátok, tiltások, például hogy milyen mesterségeket gyakorolhatott egy zsidó, és mit nem.
Aligha vitatható, hogy a zsidóságnak volt múltja, tapasztalata, talán hajlama is a kereskedésre, ugyanakkor itt belső és külső tényezők egyaránt találkoztak. A külső pedig az volt, hogy bizonyos mesterségektől, megélhetési formáktól hosszú ideig eltiltották a zsidóságot. Ezért érezhettem akkoriban károsan általánosítónak azt a megállapítást.
– A „túlzott” érzékenységet valóban túlzónak tartja?
– Messzibbről kanyarodnék a válaszra. Nyolcévesen Erdélyben semmi esélyem nem volt az életben maradásra – a nyolcvanhat éves anyai nagyapám gázkamrában végezte az életét –, ezért a család Romániába menekült. Nem mintha ott tárt karokkal vártak volna, csak a gyökeresen más mentalitás miatt ott egyszerűen mindent el lehetett intézni, mint ahogy most is, csak meg kell találni a módját. És ahogy a nagybátyám meg is találta, miután a szomszédok beárultak bennünket. Behívta a Siguranţa emberét a dolgozószobájába, a zsebében akadt néhány „érv”, amely átvándorolt a titkosrendőr zsebébe, s ezzel az ügy el volt intézve. Mindez a magát jogállamnak tartó Magyarországon elképzelhetetlen volt. Persze tudok olyan csendőrről is, aki a deportálandó családnak azt mondta, adják oda neki az értékeiket, mert így legalább egy becsületes magyar család fog jobban élni.
– Ez így nem számít általánosító „ügykezelésnek”?
– Nézze, nemrég bűntudatosan beszélgettem Visky Andrással. Nem tudom, hogy Viskyék tudták-e, annak idején mi történt tizenhatezer kolozsvári zsidóval, de előfordulhat, hogy nem, mert én sem tudtam, mi történik a Visky családdal. A körülmények jobb ismeretében, illetve ha az emberben van morális érzék, ezek a „nemtudások” utólag bűntudattá alakulnak át. Kialakul egy kollektív emlékanyag, ami azt észleli, hogy egy társadalom közeli tagjai tétlenül nézik, amint embereket elkülönítenek és elpusztítanak. Ez halmozódott fel az életben maradt zsidóság tagjaiban. Az én korosztályom nem maradt életben, hazatérésünk után egy ideig én voltam az egyetlen zsidó gyermek Kolozsváron. Emlékszem, elmentünk megnézni az életét szintén a gázkamrában végző apai nagyanyám lakását. Az udvaron egy kislány biciklizett az én kabátomban, az én biciklimen. Sírni kezdtem, természetesen mindent vissza akartam kapni, a másik, hozzám hasonlóan kilencéves körüli kislány pedig nem akarta visszaadni, hiszen neki is kellett. Két igény szembesült egy speciális történelmi helyzetben. Kiszaladt az anyja, kezdte lerángatni kislányáról a kabátot, az én anyám meg nyugtatgatta, hogy hagyja. Nem vagyunk mi tolvajok, ezeket így kaptuk, hajtogatta az asszony. Valószínűleg azonban soha nem jutott eszükbe, hogy azok a tárgyak valamikor valakié voltak. Sírva mentem az anyámmal hazafelé, és csak útközben jutott eszembe: de hol van Vilma nagymama? Hasonló emlékek táplálják azt a bizonyos érzékenységet, amely talán a magával folytatott vitában is megnyilatkozott.
– Korosztályának tekintélyes része – ön is – egy ideig a kommunista „fényes szelekben” fürdött. Ma hogyan magyarázná azokat az időket?
– Meggyőződéses baloldali voltam, kommunista. Baloldali szellemiségű családba születtem, egy kommunista nagynéném és egy illegalista szociáldemokrata nagybátyám volt. A Szilágyi nagybácsi és sokan az ő nemzedékéből a két háború közötti válság éveiben, a kor igazságtalan társadalmában balra tolódtak. A háború által szétvert világban pedig sodort magával bennünket egy eszme, hátha létezik szebb jövő, részt akartunk venni valamiben, ami igazságos, becsületes. Vallásos hittel egyenrangú volt az a lelkesedés, amellyel én elfogadtam és vallottam azt az ideológiát. Érettségi előtt álltam, ifjú kommunistaként lehetőségem kínálkozott, hogy a Szovjetunióba menjek egyetemre, ám az államvizsgára készülő udvarlóm egy nap arra ébredt, hogy a fejére olvassák: székelyföldi nagyapjának volt néhány hektárnyi kaszálója, amit eltitkolt, ami nem szerepel az egyetemi életrajzában. Ezért minden iskolai végzettségét törlik egészen az elemi osztályokig. Kétségbe volt esve, kihallgatást akart kérni az egyetem akkori rektorától, Nagy Istvántól. Én akkortájt már kezdtem eszméletre ébredni, hiába próbálkozik, mondtam, kettejük szempontja sehol nem találkozik. Annyira közel robbant hozzám a bomba, hogy az eset teljes átértékelésre kényszerített. És akkor kijelentettem: nem akarok a Szovjetunióba menni. Magánúton érettségiztem, magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, és feleségül mentem az „osztályellenséghez.” Hogy később elváltunk, annak már semmi köze nem volt a politikához. De a családom többi tagja is fokozatosan „kijózanodott”, főleg miután nagybátyámat kizárták a pártból, mert biztosan áruló, megvásárolta valamivel az életét. Ő ugyanis onnan szabadult, ahol Józsa Béla azóta is tisztázatlan körülmények között meghalt.
– Második férje, Gáll Ernő is meggyőződéses kommunista volt. Egyszerűen csak vak a szerelem?
– Az én kommunista világnézetem 1956 után dőlt romokba. Rettenetesen összetört, hogy néhány egyetemi évfolyamtársamat letartóztatták, elfogadhatatlannak tartottam a leszámolásokat. Kezdetben abba kapaszkodtam, hogy a párt ezt nem akarhatja, biztosan személyi hibák idézték elő ezeket a szörnyűségeket. De egy világ dőlt össze bennem, és Gáll Ernő volt, aki meg tudta magyarázni nekem, mi is történt ’56-ban. Sokáig igyekezett megőrizni magában a hitet, amely őt, a gazdag polgári család sarját a munkásmozgalom felé terelte, a kamasz lélek eszmények utáni keresgélését táplálta. A családját deportálták, ő egyszerűen túlélte Buchenwaldot. Úgy éreztem, hogy egy ilyen emberhez hozzá tudnám kötni az életem.
– Egyáltalán nem érdekelte az 1989-es rendszerváltás utáni közéleti szerepvállalás?
– Akkoriban betegeskedni kezdtem, és úgy éreztem, nincs energiám mindenre. Elsősorban írni, olvasni, gondolkodni akartam, azt meg már a korábbi rendszerben elhatároztam, hogy semmiféle politikai-közéleti szerepet nem vállalok. Többször is „megkínáltak” vele, de nem fogadtam el, éreztem, hogy csapda: láttam rendes embereket eltorzulni abban, hogy előbb megszerezzék a hatalmat, majd minden eszközzel megtartsák. Az én lelki beállítottságom pedig nem engedte, hogy megfizessem ezt az árat.
Szilágyi Júlia
Esszéíró, irodalomkritikus, nyugalmazott egyetemi oktató. 1936 augusztus elsején született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott 1960-ban, magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári oklevelet. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain, aztán a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd 1991-ig a Korunk szerkesztőségének belső munkatársaként tevékenykedett. 1994–2006 között a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén volt megbízott előadótanár. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század (kismonográfia, 1968); René Fallet: Egy félnótás Párizsban (regényfordítás, 1969); A helyszín hatalma (esszék, tanulmányok, 1989); Mit olvas, Hamlet herceg? (esszék, tanulmányok, 1993); Versenymű égő zongorára (esszék, tanulmányok, 2002); Le­het-e esszét tanítani? (2007); Feljegyzések az akváriumból (esszék, jegyzetek, 2010); Álmatlan könyv (memoárkötet, 2014). Díjak, elismerések: a Bethlen Gábor Alapítvány díja (Marius Tabacuval megosztva, 1990), Látó-nívódíj (1996, 2015), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007), Az Év Könyve díja (2008). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)