Guttman Mihályra emlékeztünk, aki mindig köztünk marad
Sok személyes élményt elevenítettek fel Guttman Mihály (1926–2013) karnagyról egykori tanítványai – akikből később tanár kollégák, munkatársak lettek –, zenésztársai szerdán délután, a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közös rendezvényén. Helyszínként a ferences kolostor refektóriuma szolgált, amely több mint fél évszázadon át adott otthont a kolozsvári zenelíceumnak.
Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke kifejtette: a dalosszövetség és az EMKE a 2016-os évet Guttman Mihály-emlékévnek hirdette meg, a karnagy születésének 90. évfordulója tiszteletére. Ennek során az idén megvalósított hangversenyek, kórustalálkozók, népdalvetélkedők Guttman Mihály emlékének adóztak. A rendezvénysorozat a mostani kerekasztal-beszélgetéssel zárult.    
– Szinte hihetetlen, hogy már három éve nincs köztünk Misi bácsi, de sokan még mindig úgy érezzük, hogy jelen van mindenhol, ahol énekkarok találkoznak,  népdalversenyeket szerveznek – mondta Széman Péter EMKE-elnök. Angi István zeneesztéta úgy fogalmazott: Misi bácsi ars poeticája a szeretet volt – és ezt támasztotta alá a Víg Emese televíziós szerkesztő által készített portréfilm-részlet, amelyet az est folyamán megtekinthettünk.
Jakab Gábor káplán kiemelte, hogy Misi bácsi emberségére építette magyarságát, kereszténységét, hivatását, majd Almási István népzenetudós emlékezett. Felidézte, hogy az 1948-as tanügyi reform után, zeneakadémiai hallgatóként a fiatal Guttman Mihály szakszerűen, helyesen és a diákok képességeihez mérve tartotta a zeneóráit a 2-es számú Fiúlíceumban. – A legtöbbször „édes fiamnak” nevezett minket. Mivel a diákok már akkor kipécézték a tanárok szavajárását, másnaptól kezdve azt mondták: „édes fiam” jön énekórát tartani. Amikor bekerültem a zenekonzervatóriumba, együtt énekeltünk Nagy István kamarakórusában. Gyönyörű szép lírai tenorhangja volt. A Bolyai Egyetem 1959-es megszüntetése után Misit leváltották a zenelíceum éléről, és Jagamas János népzenetudósnak is búcsút kellett mondania a folklórintézetnek. Akkor mondta Misi: „János, mi levitézlettünk”. Ennek ellenére nem esett kétségbe, hanem továbbra is lelkiismeretesen, lelkesen és nagyszerű tudással végezte tanári munkáját. A rendszerváltást követően, hosszú időn át minden ősszel zsűritagok voltunk Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni népdalversenyen. Egyik évben lábfájásra panaszkodott, majd szokásos humorával megkérdezte: „miért fáj csak a jobb lábam, ha ugyanolyan idős, mint a bal?” – részletezte Almási István.
Szarvady Irén nyugalmazott zongoratanár a zenelíceum 1950-es létesítésére, valamint Misi bácsi humoros természetére utalt, majd Dáné Tibor Kálmán, az EMKE korábbi elnöke szólt az egybegyűltekhez. – Amikor 1993-ban az EMKE-hez szegődtem, lelki közelséget, partnerséget éreztem iránta. Misi bácsi hihetetlen egyensúly-ember volt, józan eszével mindig visszaterelte a jó kerékvágásba a beszélgetésünket, a döntéshozatalban is segített. Hihetetlen mágus volt a közösségszervezés terén is; érezte és tudta, hogy a kórusokon keresztül hogyan lehet egy közösséget megfogni, és rábírni a véleményformáló személyeket a közösség hasznát szolgáló együttműködésre – hangsúlyozta.
Török Béla csellóművész, aki 1950-ben kisdiákként került a zenelíceumba, megjegyezte: „ha a zenekarban vagy a kamarazene-együttesben valaki nem úgy játszott, ahogy kellett volna, Misi bácsi csak annyit mondott: »úgy játszol, mintha a csürülyei filharmóniában lennél«”. – Miután eltávolították az igazgatói székből, karmesterként, kamarazene-tanárként tanította a fiatalságot, igen magas színvonalon. Amikor 1972-ben létrejött a filharmónia kórusa, az akkori igazgató őt kérte fel a szervezésre. Aztán megalakította a kórust, próbált velük, de végül más karnagyot neveztek ki. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot volt diákjaival, kamarazene-tanárként sok gyerekkel szerettette meg ezt a műfajt, szép eredményt érve el – elevenítette fel több mint fél évszázados emlékeit Török Béla. 
Szőke Zoltánné a tordaszentlászlói kórus tagjaként a szeretetből fakadó emberséget, önzetlenséget, türelmet, a tökéletességre való törekvést emelte ki, amely nem ismerte a középszerűséget; Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója Guttman Mihály szigorúságára, rendszeretetére és az operára való odafigyelésére világított rá, Márkos Albert hegedűművész pedig zenei titkári tevékenységét méltatta.
Benkő Judit, a Kolozsvári Rádió szerkesztőjének véleménye szerint Misi bácsi nemcsak a dalosszövetség, hanem a zeneiskola „mozdonya” is volt, mint egy hadvezér, a Toduţă utcából szervezte az eseményeket. – Neki köszönhető az is, hogy a RMD és a rádió között létrejött egy sorozat, amelynek keretében évek óta dalosokat, azaz kórusokat mutatunk be a koncertteremben megszervezett esteken – magyarázta.
Máté Árpád, a zeneiskola egykori aligazgatója hálás a sorsnak, hogy Misi bácsi kortársa lehetett. – Misi bácsi soha nem ment nyugdíjba, még hivatalos nyugdíjaztatása után sem. Fantasztikus szervező volt, hihetetlen munkabírással. Tanácsát mindig kikértük, megfogadtuk, Misi bácsi egész haláláig igazgató volt – mesélte. 
Az est folyamán Péterffy Enikő nyugalmazott matematikatanár és Ercse Gyöngyvér nyugalmazott hegedűművész – aki a zenelíceum első érettségi diplomáját kapta 1950-ben – is emlékezett, közreműködött a Guttman Mihály Pedagóguskórus Bedő Ágnes karnagy vezetésével.
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

Könyvbemutató Aradon
Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015
Szerte a nagyvilágban egyre több a fesztivál, nálunk is, ahol a társadalom természetes rendje még mindig nem állt be. A fesztivál-jelenség végigkíséri az emberiség történetét. Kezdetben kultikus jellegűek voltak, a mai értelemben vett első fesztiválok a kultúra és a művészet ünnepei voltak, és megjelenésük a 19. század végére, a 20. elejére tehető. Tájainkon a fesztivál egy helyi közösség ünnepe. Évente megrendezett, jellegükben hasonló vagy eltérő rendezvények sorozata. A legtöbb fesztivál előzményeként valamilyen helyi ünnepség, karnevál, ünnepi mulatság, vagyis hagyomány nevezhető meg. Fő szerepe a helyi közösség, az összetartozás tudatának az erősítése.A fesztiválok szervezői többnyire a helyhatóság (Városnapok), illetve civilszervezetek (Magyar Napok). A jelenség 25 éves nálunk, de igazi felfutása az utóbbi évtizedben történt meg.Ezért szentelte a Magyar Civilszervezetek Erdélyi Szövetsége a Magyar Napok jelenségkörének a 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyvet. Erdély 35 jelentős fesztiválját mutatjuk be bő fotóanyaggal illusztrált tanulmányokban, illetve sajtóösszeállításban. Természetesen, minden jelentős székely település fesztiválja szerepel az évkönyvben.Az Aradi Magyar Napokat Ujj János mutatja be egy szépen illusztrált sorozatban. A kötetet szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Bodó Barna, a kötetet bemutatja Nagy István 2016. december 15-én, csütörtökön a Csiky G. Főgimnázium könyvtárában.
A Kölcsey Egyesület Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015
A fesztivál-jelenség
Csütörtökön délután tartották a Jelen Ház kávézójában az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015 bemutatóját a szerkesztő (és az évkönyv koncepciójának kidolgozója), dr. Bodó Barna egyetemi tanár jelenlétében.
A Kölcsey Egyesület szervezésében sorra került rendezvényt Jankó András Kölcsey-elnök nyitotta meg, többek között azzal a megállapítással: a kötetből „a civilszervezetek tanulhatnak egymástól”.
Nagy István pécskai tanár a kötet bevezető tanulmányából (Bodó Barna: A birtokbavétel lépcsőfokai) idézett egy részletet, amely nagyszerűen összefoglalja a lényeget:
„Szerte a nagyvilágban egyre több a fesztivál, nálunk is, ahol a társadalom természetes rendje még mindig nem állt be. A fesztivál-jelenség végigkíséri az emberiség történetét. Kezdetben kultikus jellegűek voltak, a mai értelemben vett első fesztiválok a kultúra és a művészet ünnepei voltak, és megjelenésük a 19. század végére, a 20. elejére tehető.
Tájainkon a fesztivál egy helyi közösség ünnepe. Évente megrendezett, jellegükben hasonló vagy eltérő rendezvények sorozata. A legtöbb fesztivál előzményeként valamilyen helyi ünnepség, karnevál, ünnepi mulatság, vagyis hagyomány nevezhető meg. Fő szerepe a helyi közösség, az összetartozás tudatának a erősítése.
A fesztiválok szervezői többnyire a helyhatóság (városnapok), illetve civilszervezet (magyar napok, mintegy negyven országszerte). A jelenség 25 éves nálunk, de igazi felfutása az utóbbi évtizedben történt meg.
Ezért szentelte a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége a magyar napok jelenségkörének a 2015-ösErdélyi Magyar Civil Évkönyvet. Erdély 35 jelentős fesztiválját mutatjuk be bő fotóanyaggal illusztrált tanulmányokban, illetve sajtóösszeállításban. (...)
Az Aradi Magyar Napokat Ujj János mutatja be egy szépen illusztrált sorozatban.
Céljuk a kötettel, hogy bemutassák a jelenséget, hogy mi minden történik Erdélyben – 500 tételes fesztivál-adatbázis egészíti ki –, és ebben a közös keretben fel tudták mérni, hogy az utóbbi években miként alakult tájainkon a fesztiváljelenség.
A 324 oldalas, négyszínnyomású kötetet a szerkesztő, Bodó Barna összegző tanulmánya vezeti be, amit 17 olyan tanulmány követ, amelyek ugyanannyi városnapot, fesztivált, sokadalmat jár körül” – mondta Nagy István, s a majdnem tucatnyi szempontot is felsorolta, amelyek mentén 14 településnapról, fesztiválról és sokadalomról a sajtóban megjelent tudósítások és képek alapján tájékozódhatunk a két adatbázissal is kiegészített kötetből.
Nagy István ezt követően számos okos kérdést tett fel a szerkesztőnek, amelyekre az a tőle már megszokott módon, a kérdéskör alapos ismeretében, nagy szintetizáló képességgel, a részletekből is lényeges következtetéseket levonva válaszolt. Szó esett, többek között, a fesztiválok szervezőiről (helyhatóságokról és civilszervezetekről), a rendezvényeken közreműködő helyi önkéntesekről, a fesztiválszervezés részletkérdéseiről, költségvetéséről és a pénz előteremtéséről (meg szerepéről a fesztváválszervezésben), arról, hogy fokmérője-e a fesztivál a civil szféra fejlettségének stb.   
Bodó Barna, mintegy összefoglalóként, leszögezte: a fesztivál (városnap, falunap, sok néven futó egyéb rendezvény) a helyi közösséget mozgósítja, az egyént (magyarokról van szó) figyelmezteti, hogy a város, a helység a miénk (is), ugyanakkor a többség figyelmét is felhívja, hogy velünk számolni kell.
Hozzátenném, amiről egyébként szó is esett: ha valamit ad magára, akkor kulturális rendezvény, megnyilvánulás is, nem egyszerű olcsó eszem-iszom szórakoztatás.
Külcsínyében (a borítóra gondolok) igen szerény, belbecsében (tartalmára, nagyszerű fotóira) kiváló és hasznos könyv. Talán egy jobb címmel (ezt a szerző is elismerte), a mai viszonyokhoz képest nagy (ezer) példányszámú, kivételes nyomdai kivitelezésben megjelent kötet jobban eladhatóvá vált volna. Mindazok, akik az országban bárhol nagyobb szabású magyar rendezvényeket szerveznek, sokat tanulhatnak belőle.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

„Nem a problémáinkkal, hanem a tehetségeinkkel kell megjelenjünk külföldön”
Huszonhét ifjú zenész jelentkezett a Művészeti Alap Értetek Egyesület (Artstart4U) által Csíkszeredában tartott kétnapos mesterkurzusra, melynek egyik célja az volt, hogy felkészítse a jelentkezőket a Virtuózok című tehetségkutatón való megmutatkozásra.
A komolyzene iránt érdeklődő fiatalokat szólította meg az Artstart4U mesterkurzusa, akik pénteken és szombaton a Nagy István Művészeti Középiskolában elismert szakemberek segítségével fejleszthették zenei tudásukat. Bolyky Zoltán karmester hasznos tanácsokkal látta el a mesterkurzus résztvevőit, Megyimóreczné Schmidt Ildikó a zongora szakos diákokat, Tornyi Beáta és Lakatos György a hegedű, Kovács Lóránt a fuvola, Molnár Levente pedig az ének szakosoknak tartott egyéni konzultációkat. 
Molnár Levente, csíkszeredai operaénekes, az egyesület elnöke a mesterkurzus megnyitóján elmondta, nem a problémáinkkal, hanem a tehetségeinkkel kell megjelenjünk külföldön. Úgy véli, noha bármerre jár, a legjobb zenekarokban sok magyarral találkozik, a magyar zenészeket elismerik külföldön. Rámutatott, Székelyföldön is nagy szükség van a mesterkurzusokra.
„Amikor én voltam cseperedő tanonc, akkor itt nem volt ilyesmi, hogy jöttek volna külföldi, friss vért hozó emberek, és új cseleket, technikákat mutattak volna. Egyetemista koromban kerültem el először egy ilyen kurzusra, és örök nyomot hagyott bennem. Úgy látom, közelíteni kell a tanárokat a diákokhoz. Nagyon fontos a mester és tanítványa közötti jó kapcsolat kialakítása, mert enélkül nincs siker ezen a pályán. Mindig kell egy kontroll, egy segítség. Szeretnék ebből hagyományt teremteni, szeretném azt, hogy ha az erdélyi gyerekek legalább olyan esélyeket kapnának, mint a magyarországi gyerekek. Szeretném ösztönözni és bátorítani az itthoni tanárokat is, hogy jó, ha látják, más hogy áll hozzá egy gyerekhez, mit tud vele kezdeni, milyen új technikája van, milyen skálája, mi az ami igazából a gyereket beindítja. Milyen mesterkurzusra, versenyre próbáljuk meg eljuttatni. Úgy érzem, hogy nagyon szép sikereket értünk el a Virtuózokkal, büszke vagyok rá.” Hozzátette, ha sikerül jó tehetségeket kinevelni, akkor fog hallani Székelyföldről, Erdélyről a nagyvilág.
A mesterkurzuson természetesen az a diák is részt vehetett, aki nem szeretne jelentkezni a tehetségkutató műsorban. Azok viszont, akik jelentkezni fognak, a helyszínen elkészíthették a felvételt, amelyet a jelentkezéskor be kell küldeni. A jelentkezéssel kapcsolatos információk megtalálhatóak a Virtuózok honlapján.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Hiába ragaszkodnak az igazgatókhoz, nem lehet kinevezni őket
Több Hargita megyei iskola tantestülete is ragaszkodik ahhoz a vezetőhöz, aki jelenleg is igazgatóként tevékenykedik az adott tanintézetben, viszont nem sikerült a versenyvizsgája, vagy nem jelentkezett a megmérettetésre.
Az oktatási minisztérium jelenleg hatályban lévő módszertana alapján viszont nem lehet kinevezni azt, akinek nem sikerült a vizsgája, illetve azt, aki eddig igazgatóként vagy aligazgatóként tevékenykedett az adott tanintézetben, de nem jelentkezett a megmérettetésre – mondta el Görbe Péter, Hargita megye főtanfelügyelője a január 9-én esedékes – versenyvizsgát sikeresen teljesítő – iskolaigazgatók kinevezése kapcsán.
„Ahol nincs sikeresen vizsgázott igazgató, ott konzultáltunk a tantestülettel, akik javaslatára, a főtanfelügyelő és a tanfelügyelőség vezetőtanácsának beleegyezésével, és persze a kijelölt személy beleegyezésével egy új igazgatót lehet kinevezni ideiglenesen. Ő meg kell feleljen a tisztség betöltéséhez szükséges feltételeknek. Viszont több iskolában is kérdéses egyelőre, hogy ki lesz ez a személy. Egyrészt több helyen nincs jelentkező, másrészt jó pár iskola tantestülete ragaszkodik a jelenleg hatályban lévő vezetőhöz” – mutatott rá a főtanfelügyelő.
„A problémát jeleztük a minisztériumnak, de a jelenlegi szabály értelmében nem nevezhetem ki a szóban forgó személyeket” – magyarázta. Ami mindenképpen biztos – folytatta –, hogy január 9-étől a versenyvizsgát megnyert személyeket négy évre kinevezik az iskolák élére, illetve az ideiglenes megbízatású igazgatók is funkcióba lépnek.
„Ezeket a véleményeket, miszerint a közösségek nagyon ragaszkodnak ezekhez a vezetőkhöz, közvetíteni fogjuk a minisztérium fele, de a jelenlegi szabályok értelmében csak ennyit tehetünk” – hangsúlyozta Görbe Péter. A tanfelügyelőség összesítése szerint egyébként a versenyvizsga lezajlása után 97 vezetői állás kérdéses a megyében: 51 igazgatói és 46 aligazgatói.
„Van igazgatójelöltünk. A tantestület Albert Gábor Árpádot jelölte igazgatónak a tusnádi Imets Fülöp Jákó Általános iskolában” – mondta kérdésünkre Albert Gábor Árpád jelenlegi igazgató, akinek nem sikerült a versenyvizsgája. Hozzátette, nemrég pedagógia tanácsülést tartottak, titkos szavazás volt, ahol tanfelügyelőség részéről is voltak képviselők. A pedagógusok közül pedig egyöntetűen mindenki rá szavazott, hogy szeptember elsejéig maradjon igazgató. A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban is hasonló a helyzet: Bálint Gergely jelenlegi igazgató ismertette, hogy ő januártól nyugdíjba vonul, az iskola tantestülete pedig a jelenlegi aligazgatót javasolta az igazgatói posztra, akinek szintén nem sikerült a versenyvizsgája.
A csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskolában csütörtökön tartották a kinevezéssel kapcsolatos gyűlést – tudtuk meg László Károly igazgatótól, akinek ugyancsak nem sikerült a vizsgája. „Az első körben a pedagógusi közösség visszaválasztott engem és az aligazgatónőt. Aztán a tanfelügyelőség illetékese elmagyarázta, hogy ez a módszertan szerint nem lehetséges. Hosszas beszélgetések és egyeztetések után talált a közösség két olyan embert, akik folytatni tudják a munkánkat” – számolt be László Károly. Hozzátette, amennyiben a módszertan változik január 9-éig, továbbra is vállalja az igazgatói tisztséget. A csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskola esetében van személy, aki betölti az igazgatói tisztséget jövő évtől – közölte érdeklődésünkre Kirmájer Enikő jelenlegi igazgató.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VII.)
December. 20., kedd. Az év végi ünnepek miatt úgy döntöttem, hogy a több mint három hete tartó utcai sztrájkőrségem egyelőre szüneteltetem, és japánsztrájk formájában folytatom az Apáczai-líceumban.
Annál is inkább szükséges az ügy melletti további kitartás, mivel sem a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségről, sem a Tanügyminisztériumból nem érkezett tiltakozó beadványomra válasz. Ha viszont még bírni fogom cérnával, a vakáció után is tovább folytatom majd tiltakozó akciómat abban a reményben, hogy valamiképpen megértésre és támogatásra talál a különböző, nemzetközösségi szakmai és kulturális szervezeteinknél (is) az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatáért való aggódásom. Hátha ugyanis menetközben elgondolkoznak azon, hogy mennyiben közösségi ügy azon tizenhat gyermek sorsa, akiket a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség két hónappal a tanévkezdés után az általuk választott, hajlamaiknak leginkább megfelelő képzési forma felhagyására kényszerített?
Persze, gyakran beszélünk értelmiségi körökben arról, hogy milyen nagyfokú a közömbösség, milyen végtelen apátia uralkodott el nemzetközösségünkön. Hogy úgymond, maholnap senkit nem érdekel semmi... A különféle képzőművészeti tárlatokon jószerint ugyanazok az arcok, akárcsak a színházban vagy éppen valamely szimfonikus koncerten. Nem is beszélve a különféle kulturális vagy szakmai értekezletekről, tanácskozásokról, író-olvasó találkozókról, amelyek alkalmával az üres széksorokból (legtöbbször) ásít a közöny. Feltehetően többek között azért, mert folyton belterjesen igyekszünk megoldani a fennálló problémáinkat, kérdéseinket. Arra pedig, hogy a rajtunk kívül álló ügyekre is odafigyeljünk, nos, ahhoz már nincs érkezésünk. Ez a (főleg) értelmiségiek részéről tapasztalható, az úgynevezett utca emberétől való elzárkózás, óhatatlanul bizalmatlanságot szül. Jól példázza mindezt a néhány héttel ezelőtti, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumot fennmaradásáért szervezett tüntetésen a résztvevők meglepően alacsony száma. Mert amint egyre általánosabban vélekedni szokás, mintegy mentegetve tunyaságunk, közömbösségünk okát: az a marosvásárhelyiek ügye, nem a miénk!
Lényegében sajnos ugyanez tapasztalható a megszűnésre ítélt képzőművészeti V. B osztály esetében is, amikor is szomorúan kellett tudomásul vennem (vennünk), hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi vagy éppen kulturális-művészeti szervezet, egyesület sem emelt szót azon diszkriminatív eljárás ellen, mely során tizenhat (köztük hárman speciális gondozást igénylő) gyermeket megfosztott a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a képzőművészeti vonalon történő tovább tanulási jogától.
Nem bírom/akarom elhinni, miszerint ezen fórumok tagsága és vezetősége úgy gondolkodna, hogy végül is nem nagy „tétel” a lelki törést szenvedett 16 gyermek ügye, tehát kár értük pazarolni az időt és a szót! Továbbá, nem hiszem el, hogy olyan nagyfokú érdektelenség övezné azon folyamatot, melynek betudhatóan egy-két éven belül felszámolódhat a tizenhat éve tevékenykedő, és eredményei folytán városi és regionális szinten is jól ismert és elismert, az Apáczai-líceum hírnevét az ország határain túl is öregbítő képzőművészeti tagozat.
Egy olyan tagozat léte forog veszélyben, amely többek között a Kolozsvári Magyar Napok eddigi összes rendezvényén szinvonalas tárlatokkal képviseltette magát. Volt olyan év is, amikor a kolozsvári Művészeti Múzeumban, történetesen a Nagy István (1873-1937) emlékére rendezett tárlat színhelyéül szolgáló terem tőszomszédságában adatott lehetőségünk a bemutatkozásra. Milyen büszkék voltunk mindannyian (rendezők, gyermekek, szülők, tanárok), hogy a befektetett sok-sok munka meghozta gyümölcsét! Nem is beszélve a Kolozsvár Társaság meghívásaira rendezett tárlatainkról – csak az idén hat alkalommal szerepelt a képzőművészeti tagozat a társaság különféle rendezvényein. És folytathatnánk a sort a hajdanvolt Gy. Szabó Béla Galériában több éven át sorjázó kiállításainkkal, mely tárlatok megnyitójának mindenike teltházas közönség előtt zajlott.
Mindenképpen úgy vélem, hogy bármely szövetség, egyesület, társaság, jó ügyet szolgált volna (szolgálna), ha kinyilvánította volna (kinyilvánítaná), hogy igenis, nemzetiségi oktatásunk hiánypótló és közösségi kultúránkat gazdagító, nélkülözhetetlen tehetségpallérozó nevelési vonaláról van szó, amelynek meglétére egész közösségünk igényt formál! Már azért is, mivel az egyedüli olyan képzőművészeti tagozat egész Közép-Erdélyben, ahol gyermekeink anyanyelvükön tanulva gyümölcsöztethetik képzőművészeti tehetségüket. És senkinek nem áll jogában, hogy kénye-kedvére megfoszthassa gyermekeinket mindezen lehetőségtől!
Ilyen értelemben emelnek szót a Mátyás-ház előtti téren zajló kedd délutáni tiltakozásom során Bálint Júlia és Sándor Ilona mérnökök, akik nehezményezik, hogy egyetlen szervezet, egyesület sem lépett (lép) az ügyben, mindenik csak a másikat lesi (ha egyáltalán lesi!), hogy mit fog tenni? Meglátásuk szerint a választásokon is azért vesznek részt általában olyan alacsony számban az emberek, mert úgy érzik: csak addig fontosak, amíg éppen leadják a voksukat. Amint mondják, mindez érvényes a különböző civilszervezetekre is, amelyek jószerint csak önmagukkal vannak elfoglalva és nem nyitnak az emberek problémái felé. És akkor csodálkoznak, ha elidegenednek tőlük közösségünk tagjai!
Az elmondottakon tűnődve, hirtelen azon veszem észre magam, hogy egy kedves arcú, szomorú harmincas fiatal nő állt meg előttem, és perceken keresztül nézi-nézi a nyakamban lógó transzparenst. Hirtelen nem is tudom eldönteni: miképpen viszonyuljak hozzá. Aztán ráköszönve közelebb lépek, majd bemutatkozva, nekiszegezem a kérdést románul: elárulná, hogy miért tartotta érdemesnek időt szakítva perceken át eltűnődni a tiltakozó szöveg üzenetén? Amint megtudom tőle, Ilea Elena a neve, és a napokban hunyt el az édesapja, aki tanító volt. Mindezt már sírva mondja, hozzátéve: ő maga is tanítónő, de néhány évnél tovább nem bírt ezen a pályán maradni a rengeteg „szkriptológia” miatt. Jelenleg gyermekpszichológusként tevékenykedik. Nagyon lesújtó véleményt fogalmaz meg a jelenlegi oktatáspolitikáról, amely formális jellegű és végtelenül sikerorientált ahelyett, hogy gondot fordítana a gyermekek hajlamaira építő, személyre szabott nevelésre. Meglátása szerint többek között ezért olyan lesújtóak a különféle nemzetközi összehasonlításokat tekintve a hazai tudásszintfelmérők eredményei.
Az egyre nagyobb számú járókelő zöme persze ügyet sem vetve rám, úti célja felé sietve, tovahalad. Vajon kinek hova vezet az útja? – bucsálódom, amikor kedves ismerősöm, Kassay Réka fiatal filmanimátor jön felém, ölében tartva a feje búbjáig bebugyolált, féltve őrzött kincsét: néhány hónapos csecsemőjét. Amint közli, figyelemmel követi a rajzosztállyal kapcsolatos, a tanfelügyelőség irányából jövő minősíthetetlen bánásmódot. Szinte hihetetlen, amint fogalmaz, hogy éppen azok járnak el a gyermekekkel szemben ilyen embertelenül, akiknek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy körültekintő odafigyeléssel megteremtsék azok személyiségének árnyalt módon történő kiteljesedésének a feltételeit. Az ilyen és hasonló, a szülők kezdeményezésére létrejött tehetség-kibontakoztató tagozatokat szerinte inkább támogatni kellene, már azért is, hogy ne váljon annyira egysíkúvá a nevelési kínálat. Ráadásul, amint megállapítja, manapság a vizuális képességek kiművelése számtalan foglalkozási körben megélhetést is jelenthet.
A szüntelen jövés-menésben célirányosan felém közeledik Makkai János mérnök, többgyermekes régi ismerősöm, aki maga is szívesen rajzol és fest, több tárlata is volt már. Nem is kell kérnem, magára ölti a fehér karszalagot és a hátam mögött a Bocskai-ház ablakpárkányára függesztett transzparenst. Örvend, hogy végre időt szakíthatott szolidarizálása kifejezésére. Amint kifejti: „ezek mindent el akarnak venni tőlünk és meg akarnak szüntetni minden jó kezdeményezést, ami számunkra (magyaroknak) fontos”. Az viszont, hogy az ilyen törékeny életkorú gyermekekkel is így elbántak, az már tűrhetetlen! Ez már, amint mondja: a jóérzésű románoknál is kiüti a biztosítékot. A szemtelenségnek egy adott szintjén ugyanis már annyira ordító a megnyilvánuló embertelenség, hogy ha éppen be nem fogjuk a fülünket, mindenképpen meg kell hallanunk azt!
Ilyen meggondolásból veszi videóra sztrájkőrségem (idei) utolsó perceit Oláh-Badi Levente (amúgy maksai származású földim), a Főtér nevű kolozsvári hírportál munkatársa. Több irányból is filmez, miközben a járókelők is feltorlódnak körülöttünk. Észreveszem ezenközben, hogy az egyik tavaly végzett volt képzőművészetis tanítványom, Deák Vanda integet egyetértően mosolyogva felém. Dekoratív formaérzékkel megáldott, tehetséges lányka, remélem, valamikor majd textilművészként köszönthetem.
Véletlenszerűen éppen erre járt Manesses András egykori kitartóan hűséges rajzkörös tanítványom, aki a kamera előtt is beszámol a rajzkörrel kapcsolatos, vagyis a képzőművészeti tagozat megalakulása előtti időkről. Amint mondja, sajnos ő nem részesülhetett emiatt abban, hogy a szóban forgó tagozaton képezhesse tehetségét. Bevallása szerint viszont eddigi életében számtalanszor hasznát vehette kiművelt rajzkészségének és fejlett kreativitásérzékének. Örvend, hogy bár legalább ilyenképpen támogathatja a képzőművészeti tagozat ügyét, kifejezve reményét, hogy a felszámolt V.B osztályközössége a közeljövőben tovább folytathatja az erőszakkal megszakításra ítélt útját.
Az egyre fokozódó hidegben, a kamera előtt magam is igyekszem a közvélemény számára érthetően megfogalmazni mindazon megalázó semmibevevés fölött érzett felháborodásomat, amelynek részesei voltunk mindannyian: gyermekek, szülők, pedagógusok azon a bizonyos november közepi napon, amikor értesültünk a tanfelügyelőség cinikusan drasztikus döntéséről, mely szerint két hónappal a tanévkezdés után, megszűnik az V. B rajzosztály, vagyis, hogy nincs tovább...!
Valóban nincs tovább? Hogy mindez ne így legyen, talán erről mindannyian, az ügyben érdekeltek is tehetünk. Ki tudja ugyanis, még milyen irányt vesznek a történések, hogy még mi vár ránk?
A magam megerősítésre pedig – különösen amikor kétségeim közt „botorkálva” elbátortalanodom – továbbra is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megigazít!” Szabadság (Kolozsvár)

(gyászjelentés)
LÁSZLÓ ATTILA
1933-2017
zenetanár, karnagy, zeneszerző
Az erdélyi énekkarok dalosainak népes közössége fájó szívvel búcsúzik LÁSZLÓ ATTILÁTÓL. A Székelykeresztúron született zenetanár, aki hű maradt szülőföldjéhez, egész életét népe zenei nevelésének szentelte. Kitartó, rendszeres munkája eredményeként környezete egyik megbecsült zenei vezetőjévé vált. Tanári munkája mellett volt Székelyudvarhely közművelődési irányítója, Sepsiszentgyörgyön a Megyei Alkotások Házának igazgatója. Hivatalos munkája mellett vezette a Magyar Férfi Dalárdát és a Cantus Firmus vegyes kart. Együtteseinek daljátékot, népdalfeldolgozásokat, kórusmű- veket írt. A kis énekesekre is gondolt, egy sorozat énekfüzetet szerkesztett kisiskolások, fiatalok számára, ezek népdalokat, gyermekdalokat tartalmaznak, segítséget nyújtva óvónőknek, tanítóknak. Az újraalakuló Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) 1994-es első kolozsvári gyűlésén a jelen levő karnagyok a szövetség elnökévé választották Attilát. Ezt a megtisztelő, de munkaigényes feladatot is szívvel-lélekkel végezte. Magyar zenei kultúránk megőrzéséért és ápolásáért végzett eredményes munkáját az EMKE Nagy István-díjjal, az RMD Jagamas János-díjjal jutalmazta. Drága Attila, életed, munkásságod követendő példa lehet fiataljaink számára. Pihenj békében! Emléked élni fog dalosaid, barátaid szívében. Az RMD vezetősége nevében Kovács András. (sz.-I)
László Attila Székelykeresztúr, 1933. máj. 28. - Sepsiszentgyörgy,2017. január 15.
Népújság (Marosvásárhely)

Sorsközösségben a csillagok járásával (Utolsó beszélgetés László Attila karnaggyal)
Néhány napja voltunk kénytelenek elköszönni a sepsiszentgyörgyi kórusmuzsika egyik meghatározó személyiségétől, László Attila karnagytól. A súlyos beteg művésszel élete utolsó heteiben készült beszélgetés utolsó vallomás a zenei anyanyelv megélésének fontosságáról.
Utolsó nyilvános fellépésén, a sepsiszentgyörgyi férfikórus megalapításának 95. évfordulóján szervezett ünnepségen az ön által szerzett Csillag szvit is elhangzott. Tudva, hogy súlyos betegséggel küzd, az embernek óhatatlanul is az jutott eszébe: vajon László Attila búcsúzik?– Eredetileg nem búcsúnak szántam, de akár így is lehet értelmezni. A csillag számomra mindig is egyszerre szimbolizálta a vezérlő jelet és a pályája végén lehanyatló életet. Nem egyedül vagyok ezzel, sok kultúrában hasonló szerepet töltenek be a csillagok: reménységet és reménytelenséget, jövőt és a jelen leáldozását jelentik. Pályájuk, ívük olyan, mint az emberi élet, nem csoda, ha az ember mindig is egyfajta sorsközösséget érzett a csillagok járásával, és azt beépítette mondáiba, dalaiba. Én csak kölcsönvettem.
– A kórusmozgalom pedig örökre „kikölcsönözte” önt. Mi vonzotta annak idején a karénekléshez?– Elsősorban a közös éneklés öröme, élvezete. Olyan élményt jelent, amihez fogható kevés van, hiszen a legtöbb művészeti ágat csak bizonyos előképzettség után lehet élvezhető szinten gyakorolni. Énekelni viszont elég a születésből fakadó adottság, de sokszor már a lelkesedés, a fegyelmezettség is elfogadható szintű produkciót engedélyez. Az emberek mindig is szerettek együtt énekelni, az élet fontos vagy apró eseményei pedig egyaránt alkalmat szolgáltattak hozzá. Arról nem is beszélve, hogy a kommunizmus éveiben a kórusmozgalom azon ritka engedélyezett alkalmakkal szolgált, amikor több ember rendszeresen összegyűlhetett, és másfél-két órán át élvezhették a közösségi együttlét örömét.
– A tanítóképző elvégzése után került a hivatásos zenélés közelébe, onnantól kezdve viszont nem volt megállás. Szunnyadó szerelem volt, ami csak megfelelő alkalomra várt?
– Az én családomban mindig is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt, édesanyám meg jó adottságú szoprán. Már a tanítóképzőben kórust vezettem, zenéltünk, bárhol is megfordultam, mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben azonban igyekeztem tanulni is, két egymást követő évben részt vettem a Nagy István vezetésével Marosvásárhelyen tartott nyári karmesterképzésen, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. Ebben viszont már akadályt jelentett, hogy családos voltam, végül tartományi ösztöndíjjal végeztem el a zenepedagógiát Kolozsváron. Diplomázás után szinte bárhová mehettem volna, én azonban a Hargitát, Szentegyházát választottam. Jól éreztem magam, akkoriban alapoztuk meg a szentegyházi zenei kultúrát, amelyből részben a mai nagy sikerű gyermekfilharmónia is kinőtt.
– Mégis hagyta, hogy az 1968-as megyésítéskor Háromszékre sodorja az értelmiségi „importhullám”. Nem sajnálta otthagyni az addigi megvalósításait? 
– Részben igen, de annyira erősnek, őszintének éreztem a csábítást, hogy nem lehetett ellenállni. Természetesen nagy kihívás volt megyeszékhelyen dolgozni, még akkor is, ha egy tizenhárom tagú zenekart és három kórust hagytam a szentegyházi líceumban, no meg egy százhúsz tagú munkáskórust. De éreztem, hogy fontos vagyok, minden pénzügyi kérésünket teljesítette az akkori vezetés, nem gondolkoztam hát túl sokat, amikor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelő Daróczi Ferenc hívott. Azt mondta, nincs elegendő zenei szakember, lakást adtak, tárt karokkal vártak, jöttem. És maradtam.
– Mihez lehetett kezdeni a frissen alakult megyében?
– Az Alkotások Háza igazgatójaként hat éven át láttam értelmét a munkámnak, az általam irányított intézmény volt akkoriban a közművelődés bázisa, oda tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Sokat jártam falura, megkerestem az idős tanító bácsikat, énekeseket, biztattam őket, ha egyebet nem tudnak, énekeljenek népdalt. Igyekeztem újraéleszteni bennük a zenei anyanyelvünk iránti igényt, irtottam a műdalt, ahogy lehetett. Nem utolsósorban ez idő alatt indítottuk újra a nagy múltú kórustalálkozókat.
– Volt akivel?
– Érkezésemkor összesen három kórus működött a megyében, a baróti, a kézdivásárhelyi és a zágoni. Az 1972-es zágoni kórustalálkozón viszont már harminc énekkar lépett fel. Az egyházi kórusok közül kevés működött, azok is titokban, csak templomban, temetéseken énekeltek, ugyanis énekvezérek nélkül maradtak, amikor a kántortanítóknak választaniuk kellett a katedra és a templom között. De nem riadtam vissza attól sem, hogy két-három együttessel szervezzek kórustalálkozókat. Nagyon közel állt a lelkemhez a kórusmuzsika, szinte megszállottan csináltam. Karnagyképzést is szerveztünk Árkoson, de két alkalom után betiltotta a hatalom, szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Tartunk mi a románoknak is, mondtuk, de mivel a zenei anyanyelvünk sokban különbözik, együtt nem megy. Nem sikerült meggyőzni őket, abba kellett hagyni az egészet, pedig a magyar zenei élet elitje járt hozzánk, több mint száz karvezető egész Erdélyből.
– Az nem keltett gyanút, hogy a szentgyörgyi magyar férfidalárda élére állt?
– Ha keltett is, senki sem tette szóvá, amikor 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a férfidalárdát. Talán, mert az 1921-es alapításkor eredetileg is iparosokból, munkásokbó, tehát férfiakból álló énekkar volt. Akkoriban, közvetlenül Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi férfidalárdák, jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség. Aztán 1948-ban mindent betiltottak, elkobozták a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését. 1956-ig még itt-ott énekeltek, aztán csend borult a tájra. Az ötvenéves évfordulóra szedte össze a régi tagokat Török Sándor bácsi, s engem kért fel. 1972 januárjában szerveztük meg végül az évfordulót, az ünnepségre még a zászlót is elővették.
– A nyolcvanas évek elején megalakult vegyes kart milyen késztetés hozta létre?
– A tanügyi szakszervezet női karába járó kolléganők gyakorlatilag megirigyelték, hogy a férfikórusban nem csak párthimnuszokat énekelünk. Akkoriban én már évek óta a szemerjai általános iskolában tanítottam, az ottani kolléganők is kapacitáltak, sok fiatalt is meggyőztek, így találkoztunk harmincan első alkalommal 1980. október 2-án a művelődési házban. Adtunk magunknak egy kis próbaidőt, de mivel a lelkesedés egyre nőtt, a férfidalárda 1981-es évfordulóján be is mutatkoztunk. A szakszervezetek művelődési házában tartott koncerten Birtalan József zeneszerző, karnagy is jelen volt, ő azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Talán nem hoztunk szégyent rá, sok országos fesztiválról díjjal tértünk vissza. A Cantus Firmus nevet 1986 februárja óta viseli a kórus, nem lehetett magyar zenei személyiség nevét felvenni, így esett a választás a vezérdal latin megfelelőjére.
– Mi tartotta össze a kórust azokban az időkben?
– Az egymásra utaltság, az éneklés szeretete. Pedig nagyon figyeltek ránk, a repertoárt alaposan ellenőrizték, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de a legtöbbet magyarul énekeltünk. Időnként meg kitomboltuk magunkat, sokat mulattunk együtt. A kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, talán azért, mert akkor már lehetett menni külföldre is, és mi éltünk a lehetőséggel, felelevenítettük a régi kapcsolatokat, új barátságokat kötöttünk.
– A kilencvenes évek derekára mégis válságos helyzet alakult ki a kórus körül. Törvényszerű volt, hogy így történjen?
– Nem feltétlenül, de bizonyos mértékig előre látható volt. A megnyíló lehetőségek, a nemzedékváltás, az egzisztenciális kihívások sok kórustagot elsodortak mellőlünk. Az egyházi kórusok szervezkedése is elszívó hatású volt, közösségünk zsugorodott, ez az egységet is kikezdte, és egy 1995-ös magyarországi turné után még a kórus megszűnésének veszélye is felmerült. Hatalmas csalódásként éltem meg azt az időszakot, de sikerült túllépni rajta, és immár szűkebb keresztmetszetben, de újraépíteni a kórust. Más világ köszöntött ránk, ám a veszteségeket némileg ellensúlyozta, hogy immár szabadon választhattuk meg a repertoárunkat, elővehettük az egyházi kórusműveket, ami új lendületet adott a társaságnak.– Akárcsak a háromszéki kórusmuzsikának, amelynek több szereplője is a László Attila-féle iskolából nőtt ki...
– Büszke is vagyok mindarra, ami ma körülöttünk zajlik. Új közösségek jöttek létre, újjáalakultak kórusok, folyamatos az utánpótlás. Ma valóban nagyon sok jó kórus működik a megyében, Sepsiszentgyörgy Erdély egyik kórusfővárosa lett. De nem szeretnék túlzott érdemeket kisajátítani ebben az örvendetes folyamatban. Mindig is szolgálatnak tekintettem a közösségek zenei nevelését. Ezt ültette belém már a tanítóképzőbeli tanárom, Mátyás Feri bácsi, akitől sokszor hallottam, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. Tudta, mit beszél, mert ez a megélés mindenhol jó közösségeket teremtett, a zene mindig összehozta a embereket.
LÁSZLÓ ATTILA
Sepsiszentgyörgyi karnagy, zeneszerző, tanár. Székelykeresztúron született 1933-ban, 2017. január 15-én hunyt el. Iskoláit szülővárosában végezte, majd a tanítóképző után 1964-ben diplomázott a kolozsvári zeneakadémia zenepedagógiai szakán. Azt követően 1968-ig a szentkeresztbányai líceum zenetanára volt. 1968-ban került Sepsiszentgyörgyre, 1974-ig a Megyei Alkotások Házának igazgatójaként tevékenykedett, 1974 és 1993 között a szemerjai általános iskola tanára, ezzel párhuzamosan pedig a helyi Magyar Férfidalárda és a Cantus Firmus vegyes kar vezető karnagya volt. A stafétát 2014-től adta át Jakab Árpád karnagynak.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bölöni Domokos: A szárnyalás megállíthatatlan! (Tárca)
„A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet...” – az önkéntes száműzetésben élt nagy magyar író Halotti beszédének mély fájdalmát szűkebb pátriánkban is átéreztük; néha tragikomikus színezetben. Panek Zoltánnál olvasható: „A 25 éves Utunk ünnepére írt humoros megemlékezésemben Félix Dzserdzsinszkijtől, a korábban a varsói nyilvános illemhelyek volt felügyelőjétől is idéztem: »Önök jól tudják, miben rejlik az én erőm: én sohasem kíméltem magam!« A nagy Ő helyett nagy A betűt szedtek, tehát: »Anök jól tudják stb.« A gépindítás előtt egy perccel vettük észre Gálfalvi Zsolttal.”
(Hallottam olyan változatot is, amely Nagy Istvánnak tulajdonítja az ominózus  mondatot, és Marosi Péter lett volna az árgus szemű észlelő.)
Mindez egy sportcikk címe kapcsán jut eszembe. Hogy ti. mennyi baj származhat abból is, ha csak egyszerűen lekopik valamelyik betűről az ékezet. 
A régi típusú nyomdákban kézzel szedték a cikkek címét, betűt betűhöz illesztve. És gyakran fordult elő, hogy amikor elkészült az ólomhenger és beindult a gép, az Á-ról, É-ről, Ő-ről, Ű-ről pár száz újságpéldány kinyomtatása után már kezdett lekopni az ékezet. Ilyenkor a tisztafej, ha nem ment még haza, szólt a mesternek, és az vésővel próbálta helyrehozni a hibát, rányomva az ólomból az A-ra valami gyűrődést, hogy némileg Á-nak tűnjön. Maguk a nyomdászok is odafigyeltek; az állásukkal játszanak, ha szarvashiba reked a címbe.  A diktatúra idején éppen ilyen költői zászlót tűzött lelkes irománya tetejére egyik megátalkodott  levelező. Mennybe emelte a pártot és a Kárpátok Géniuszát; csak a cikk végén derült ki, hogy voltaképpen a kedves szomszédját jelenti fel, aki szégyenteljes módon konkurál a sokoldalúan fejlett állami monopóliummal, ugyanis éjjelente titokban alma- és szilvaszeszt állít elő, és jó pénzért árulja a kültelki munkakerülőknek. Puliszkával bélelt mosdótálas pálinkának mondta a folklór akkoriban azt a fajta házi itókát.
„A diadalmas szocializmus megállíthatatlanul szárnyal a kommunizmus legmagasabb csúcsai felé, és ennek a szárnyalásnak nem vethet gáncsot a kapitalizmust visszacsempésző zugkocsmárosok megátalkodott szabotázsa!”
A szerkesztők voltaképpen örültek a „külsősök” ilyesfajta megnyilvánulásainak (nem sok akadt belőlük), hiszen a „belsősök”, a „profik” zöme irtózott a kényszerű penzumoktól. A bátrabbja nyíltan el is utasította a dicsőítő koszosmunkát.
A reggeli eligazítást követően a szerkesztőségi titkár kiadta gépelésre a kéziratokat, azokat végigolvasta a szolgálatos szerkesztő, a titkár fölvázolta a laptervet, a főszerkesztő vagy a helyettese áttekintette a másnapra tervezett egész anyagot, ha maradt idő, déltájban egyeztető megbeszélést tartottak, aztán a mindenes elbaktatott vele a nyomdába. 
Ott két korrektor vette kezelésbe a gépelt cikkeket, tőlük került a vaskos anyag a szedőterembe, ahol ólommá nemesültek a szavak és mondatok.
A tisztafej utolsónak olvasott el mindent, nála volt a mágikus kis pecsét, rajta két betű: BT, azt jelentette, hogy bun de tipar, ez az egykori Nihil obstat kommunista változata. (Némely egyházakban manapság is működik, a kiadvány elején ott a Nihil obstat, vagyis az egyházi hatóság részéről a nyomtatásnak, megjelenésnek semmi akadálya, jöhet az imprimatur: a könyv, esetünkben a lap szabadon kerülhet az olvasó elé.)
„A SZÁRNYALÁS MEGÁLLÍTHATATLAN!”
Így nézett ki a cím. A nyomdai mester azonnal kiszúrta, hogy ez egy dögre hizlalt rizikófaktor, és nagy baj okozója lehet. Huncut székely létére mégis sunyított, ugyanis az aznapi tisztafej egy roppant kekec alak, beszari riporter volt, rettegtek tőle, mert nagyon lassan olvasott, félt ráütni a BT-t az oldalakra, minduntalan betelefonált a főnöknek, hogy ezt lehet-e, amazt szabad-e, és ha így, s akkor meg nem úgy, izé, nem lesz-e belőle valami botrány, mert mit szólhatnak azok... odafönt?!... Mindig elhúzódott miatta a lapcsinálás. Nagyon utálták, ezért Zagyvafejnek becézték egymás között a nyomdászok.
Végül valahogy mégis rányomódott a BT pecsét, és hát jó későn: a mester elindíthatta a gépet; de Zagyvafej nem mert hazamenni, míg ki nem nyomják a teljes példányszámot. Ott téblábolt tisztes közelségben, pedig szörnyen zúgott a feje a pokoli zajtól.
Ekkor a mester csak int egyet, és hirtelen leállíttatja a rotációst. Kivesz egy példányt, odaadja Zagyvafejnek, az tétován nézegeti, majd értetlenül vonogatja a vállát. Miért álltunk le? Hiszen semmi hiba nincs a lapban!
Nincsen-é, kacag a mester, majd rámutat az olvasói rovat nagybetűs címére. Bizony, hibádzik az Á-ról az ékezet.
Na? Mit csináljunk? Mész a börtönbe? S veled mi is: Tee, te... tisztafejű balf...?!
Fogta a vésőjét, nyomott az ólomból egy „ékezetet” az A-ra.
Ezt a műveletet még háromszor meg kellett ismételnie, míg elérték a rendelt példányszámot.  A becsület megmaradt, senki sem került börtönbe. A főszerkesztő máig sem tud róla, pedig rég nyugdíjba vonult, helyettese pedig okosan hallgatott, pedig neki a mester néhány keresetlen szóval „beszámolt” a kínos esetről.  
Hálából Zagyvafej együtt áldomásozott a fiúkkal. Tele táskával csengettek be hajnali négykor a főtéri vendéglő hátsó (cselédbejárati) ajtaján. Némi várakozás után előkecmergett egy ásítozó öregúr, az egykori főpincér, akinek alkalmi szállást kínált a raktári fertály.  „Kik azok?”, kérdezte. 
Beengedte őket, régi kuncsaftjait. A pálinkákat és a sok sert is Zagyvafő fizette. Hat órakor még danolásztak. „Szárnyalásuk” csak fél hét tájban csillapodott. Taxit hívtak, hazavitették magukat. Kedvezményes fuvardíjjal, hiszen a sofőrök elsőnek jutottak a friss olvasnivalóhoz. (Nincsen benne szinte semmi, és még az sem érthető. De mégis a mi lapunk...) A nyomdászok a diktatúrában is urak maradtak. 
Pedig mennyi lelkes politikai cikk születik manapság is...
És azokat nem „külsősök” írják!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tessitori Nóra a képzőművészetben
Tessitori Nóra hangját – aki az elszálló szó, a szavalás művészetének legnagyobb erdélyi művelője volt a húszas-harmincas években – nem őrzi sem lemez, sem magnószalag. Az első világháborút követő két évtizedben – amelyeket ő maga visszaemlékezéseiben „termékeny művészi időszakának” nevez – nem is igen álmodhatott erről vers-előadóművész.
Amikor a gépi kultúra még nem tette „halhatatlanná az emberi hangot”, amikor még nem kezdték gyűjteni a diszkotékák „aranylapjait”, a toll, az ecset és a véső művészei örökítették meg szonettekben, ódai szárnyalású méltatásokban, festményeken, metszeten és szoborban Tessitori Nóra szavalóművészetének az emberi lélekben vert hullámait, megjelenésének olaszos varázsát, Ghirlandaio festményeit idéző alakját.
Kötetnyi terjedelmet kívánna, ha idézni akarnánk Juhász Gyula, Kuncz Aladár, Dsida Jenő, Tabéry Géza, Molter Károly, Szentimrei Jenő vagy Áprily Lajos írásait – hogy csak néhányat említsünk nagy és hálás kortársai közül – Tessitori Nóráról. Molter Károly péládul egyik szavalóestje bevezető előadásában a következőket mondta: „Tessitori Nóra nem szavalt, csak nagy és szép versek igazát hozta felszínre. Csak a művészet hatalmát éreztette az eluralkodó gyengeség idején, csak ritmust beszélt a dallamtalanságban… több is talán ez a művésznő a szép tolmácsánál, mert búvára ő a rejtett kincseknek, a küszöb alatt maradt költői sejtelmek felkutatója ő, az alkotás félálmának lázbeszélője, akire hallgatni kísérteties öröm, a lélek titkának meglesése, áhítat és jólesés, kielégülés és boldogság... akik hallgatói voltunk többször már, sietve sietünk újra hatása alá”. 
De a képzőművészek közül sem ihletett kisebbeket. Hadd mutassunk be néhány alkotást azok közül, amelyeket alkotóik a művésznőnek ajándékoztak, és ma is birtokában vannak mint legféltettebb, legszeretettebb emlékei.
A húszas években Nagy István is készített róla színes krétarajzot Kolozsváron, a Békásban. A zöldben örökítette meg a nedvzöld görögös ruhában ülő Tessitori Nórát (a képet tudomása szerint ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzik). 
A nagybányai festőiskola sok művésze rajzolt plakátot szavalóestjeihez, Mikola András, Boldizsár István és mások is, de a régi plakátok közül csak egyet őriz otthonában. Ezt Dóczyné Berde Amál tervezte, aki a segesvári Petőfi centenáriumi ünnepségeken a szabadtéri pódiumon szavaló Tessitori Nóra alakját örökítette meg. Talán éppen ez a szereplése és a zilahi Ady-ünnepségek jelentették pályafutása csúcsát.
Több ízben szavalt Nagybányán is. 1925-ben a Ferenczy család vendége volt, akik közül Noémi többször lerajzolta, Valér a Tessitori Nóra feliratú rézkarcot készítette, Béni pedig egy terrakotta szoborportrét. E két utóbbit a művésznőnek ajándékozták.
De a legszebb ajándékot mégis Thorma Jánostól, a nagybányai festőiskola mesterétől kapta 1921-es szavalóestélyén. A kolozsvári Újság 1921. november 27-én így számol be erről:
„... Tessitori Nóra nagybányai estélye előtt, amikor a művésznő ki akart lépni a pódiumra, a Mester (Thorma János) egy krisztusi pillanatában, egy szűkebb körű környezetben és nem a teremben hullámzó tömeg előtt – mert feltűnéstől irtózó lelke így találta szebbnek és egyszerűbbnek – meghatott hangon és nagy, nemes egyszerűséggel így üdvözölte: »Asszonyom, engedje meg, hogy magának, mint verselőadó művésznőnek, aki a magyar költészetnek s ezáltal a magyar művészetnek annyi szolgálatot tett, az erdélyi írók és költők nevében, akiket maga interpretál és akiknek a kultúráját terjeszti: a magáról festett portrét ajándékul és fáradozásának jutalmául felajánljam!«.”
M. I. (Új Élet, 1969/7.)
[Marosi Ildikó]
Népújság (Marosvásárhely)

Miholcsa József alkotásait állították ki a Pro Art Galériában
Miholcsa József szobrászművész 106 alkotása március elejéig még megtekinthető a Pro Art Galériában. A képíró, székely szobrász egyéni kiállítására 29 évet vártak a gyergyószékiek, ugyanis három évtizeddel ezelőtt volt egyéni tárlata Gyergyószentmiklóson.
Nagyon örült a művészetszerető közönség, hogy Jeszenszky Melinda meghívását elfogadta Miholcsa József, és alkotásaiból egy szeletet megmutatott. A Pro Art Galéria vezetője megmozgatta a művészetbarátokat, sok érdeklődő jelent meg a szombat esti tárlatnyitón. Tusa Lajos köszöntötte a jelenlévőket és Gáll Mihály Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta.
Balázs József alfalvi festőművész nyitotta meg a kiállítást, méltatta az alkotót, aki Marosvásárhelyen született, viszont anyai ágról alfalvi és Ditróban is tanított, tehát nem idegen a neve a gyergyószékieknek, annál is inkább, mert több köztéri alkotása is díszíti tereinket.
„Miholcsa József egy rendkívüli ember, egy rendkívüli művész, termékeny szobrász, akit hatalmas energiák mozgatnak” – mondta Balázs József festőművész, és személyes élményét is megosztotta a jelenlévőkkel. Mint mondta, annak idején a kultúrházban megrendezett kiállításon Miholcsa József alkotásaival kapcsolatban is ugyanazok az érzések futottak át rajta, mint amikor Nagy István, a nagy székely festő alkotásait szemlélete. „Miholcsa József a székely szobrász, a mi szobrászunk, munkái olyan hatást keltenek, olyan formavilágban vannak megfogalmazva, amit más nem tud megcsinálni, ehhez ide kell születni, az ősök génjeit kell hordozni„ – mondta Balázs József. „Miholcsának egyszer a fülébe tört az a mondat, hogy a székelyek magyarul beszélő románok, ezt követően Bandi Dezső néprajzkutatóval való találkozása meghatározta, alakította további életét, illetve választ is adott e különös mondatra. A magyar emberhez hozzátartozik a ló is. Miholcsa József fogathajtóként is tevékenykedett, és számos, jó hangulatú művésztábort szervez, huszárkodásba is kezdett. Nemzetünk ezen értékeit is felmutatta. Alkotásaiban Miholcsa visszanyúlt az eredeti, tiszta forráshoz, megtalálta a székely népművészetet, és mivel székelynek született, természetes elemi erővel nyúlt hozzájuk. Alkotásai varázslatnak is tűnnek, nem naturalista szobrász. Ha elolvassuk a címeket, érdekes fogalmakat találunk arra, hogyan képes megfogalmazni egy deszkadarabot. Szimbolizmus, szürrealizmus, minden van alkotásaiban, amit az ember keres. Alkotásait nézve azt tapasztalja az ember, hogy nem a szem lát, hanem az agy, a szem, az csak néz. Az ember egyszerre látja az anyagot, az anyag szellemét és a mondanivalót is, képet lát. Miholcsa képíró szobrász, és ez is magyar sajátosság. Sajátos nyelvezete van, mely egy közösséget jellemez. Egyénisége sajátos, és amit kifejez, az önmaga kifejezése, de ez jellemzi a nemzetet. A nemzet lelkülete sűrűsödik Miholcsa lelkében, egész lényében, ebben gyönyörködhetünk. Ezt a kiállítótermet nem is lehetett volna jobban feldíszíteni, az alkotások összhangban vannak a teremmel, jól érzik magukat itt” – mondta többek között Balázs József.
Miholcsa József egyéni kiállítása március 3-ig tekinthető meg a Pro Art Galériában.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

A székely szobrász
Miholcsa József marosvásárhelyi szobrászművész fába vésett alkotásaiból nyílt a hétvégén kiállítás a gyergyószentmiklósi Pro Art Galériában. A művész munkásságát és alkotásait Balázs József gyergyóalfalvi festőművész méltatta, elmondva, hogy Miholcsa igazi székely szobrász, aki a hagyományainkból inspirálódik.
Ha Nagy Istvánról elmondható, hogy A székely festő, akkor Miholcsáról is állíthatjuk, hogy A székely szobrász – fogalmazott méltató beszédében Balázs József festőművész a szombati kiállítás-megnyitón. Elmondta, hogy Miholcsa József szobrait szemlélve ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint amikor először látta Nagy István festményeit: valami fennkölt transzcendentális érzés, ami több mint egyszerű műélvezet. Miholcsa munkái egyébként nem ismeretlenek a gyergyószentmiklósiak számára, hiszen az ő keze munkáját dicséri a katolikus templom udvarán felállított Márton Áron-szobor, a művelődési ház melletti parkban lévő Kossuth-szobor és a Csiky-kerti millecentenáriumi emlékmű. Egyéni kiállítása viszont már harminc éve nem volt Gyergyószentmiklóson. A március 3-ig megtekinthető tárlaton fából készített alkotásait vehetik szemügyre az érdeklődők. A kiállított szobrok két irányzatot képviselnek. A népi díszítőelemek ihlette, falra akasztható munkáival egy olyan nyelvet alakított ki, amelyen keresztül a mitológiai alakok, a néphagyományok üzenetei a ma embere számára is értelmezhetők. Kisplasztikái pedig a kopjafák, a tornácoszlopok képvilágát idézik, amelyekkel a szobrászat újragondolására tesz kísérletet. A kisplasztikák szerkezetében megbontja a hagyományos szobrok „eleje-oldala-hátulja” koncepciót, és a szobrok minden oldalát ugyanolyan értékkel tünteti ki. Egy folyamat szemléltetésének szerepével ruházza fel munkáit.
Jánossy Alíz
Hargita Népe (Csíkszereda)

Szükség van mindkét iskolára (Barót)
Februári soros ülésén Barót tanácsa több napirendi pont keretében foglalkozott az iskolákkal. Többek közt elfogadták a város iskolahálózatának működését a 2017-2018-as tanévben szabályozó határozatot, épületeket adtak kezelésbe, egy új vezetőtanácsi tagot is kineveztek. Az ülésen elhangzott: a gyermeklétszám csökken, de a közösség érdekét az szolgálja, ha a Gaál Mózes Általános Iskola és a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola is még jó ideig külön-külön működik.
A tervezet tárgyalása előtt a két nemrég kinevezett iskolaigazgató néhány mondatban vázolta fő célkitűzéseit. Az általános iskola vezetője, Bán Annamária elmondta, szeretné visszavonzani mindazokat, akik a baróti helyett a bardoci iskolát választják. Claudiu Cristian középiskolai igazgató biztosította a képviselő-testületet: Derzsi Kázmér aligazgatóval mindent elkövetnek, hogy az utóbbi időben történt többszöri igazgatóváltás ne legyen hatással a diákok tanulmányi előmenetelére, majd a Gaál Mózes-iskolával való együttműködés fontosságát emelte ki. Nagy István független tanácstag úgy fogalmazott, tisztelet jár a fiatal tanintézményi vezetőknek, amiért e nem mindig hálás feladatot vállalták, s azt kívánta, az épületek és közszolgáltatások igénybevételét testvéri módon oldják meg. Pál-Szilágyi Zoltán RMDSZ-es frakcióvezető hosszú távú stratégia kialakítását nevezte a baróti oktatás sikere zálogának, majd kifejtette, mindent el kell követni, hogy az évtizedek óta tervbe vett új iskola elkészüljön, mert jó eredményeket csak jó körülmények közt lehet elérni. Dimény László (EMNP) a városi tanács és iskolák közti jó kommunikáció szükségességét hangoztatta: ha ismerik a felmerülő gondokat, segíteni is jobban tudnak. Lázár-Kiss Barna András polgármester azt javasolta, a megyei tanácsba „igazolt” Gál Károly helyét szintén RMDSZ-es vegye át a Gaál Mózes Általános Iskola vezetőtanácsában, és nevesítette Weithaller Waltert. 
A városvezető tudatta: a tanfelügyelőségi jóváhagyás megvan, az iskolahálózat úgy marad, mint ebben a tanévben.
Nagy István szóvá tette: a Tanulók Klubja miért szerepel a baróti hálózatban, amikor épülete nem a városé, s fenntartója is a megyei tanács? A Tanulók Klubjának jogi hátterét a város jegyzője, Dombi Réka Hilda ismertette mondván, az épület az állam közvagyonlistáján szerepel, ám az intézményt a megye kezeli. Lázár-Kiss Barna András szerint a Tanulók Klubja mindig is a baróti iskolahálózat részét képezte, fenntartása pénzbe nem kerül, nem látja értelmét tehát, hogy most azt keressék, az kié, s jó-e vagy rossz, ha a listájukon szerepel. A határozattervezetet az előterjesztett formában egyöntetűen fogadta el a jelenlevő tizennégy tanácstag. Fennakadás nélkül fogadták el azokat a határozatokat is, amelyekkel a két iskola, valamint a Cimbora Óvoda kezelésébe adták az általuk használt ingatlanokat. Felvetődött viszont, hogy az iskolák meg tudnak-e egyezni egyes épületek használatáról, illetve az, hogy a közös használat esetén miként rendezik a közköltségek számláit.
Lázár-Kiss Barna András úgy vélte, nem a polgármesteri hivatal tiszte, hogy közvetítsen az épületek használatáról: az iskolaigazgatók azért vannak, hogy az ilyen kérdéseket is megoldják, az egymás közti számlázásnak is van módozata, úgyhogy azok kifizetését sem végzi többé a hivatal.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetőkönyv táncművészről nemcsak a tánc szerelmeseinek
Kivételes tehetség, közvetlenség és jó humor – ezek a tulajdonságok jellemzik Szállassy Nagy Erzsébet prímbalerinát, a Kolozsvári Magyar Opera nyugalmazott táncművészét. Erről győződhettek meg azok, akik részt vettek Laskay Adrienne A tánc bűvöletében – Beszélgetőkönyv Szállassy Nagy Erzsébet táncművésszel című kötetének bemutatóján a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) rektori hivatalának Óváry-termében.
Sorbán Angella, a Scientia Kiadó munkatársa elmondta: Laskay Adrienne kézirata a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem által 2015 óta meghirdetett nyílt pályázatra érkezett, amire idén is várják a tudományos, művészeti, irodalmi és technikatörténeti jellegű kéziratokat.
– A könyvet elolvasva az olvasókhoz közelebb kerül a táncművészet. Másrészt arra is fény derül, hogy a művésznőnek fontos volt, hogy csak a saját érdemeire és értékeire építse a pályáját. Soha nem kovácsolt előnyt abból, hogy Nagy István író lánya, de az ebből fakadó hátrányokkal felvette a harcot. A könyv nem megszépítő emlékezés: Szállassy Nagy Erzsébet nem csak azokat nevezi meg, akikkel szemben hálát érez, hanem azokat is, akikkel konfliktusai voltak, de ezeket az eseményeket saját lelki békéjébe, harmóniájába emelte át. Az utolsó fejezetben az interjúalany saját gondolatait fogalmazza meg, miszerint művészi pályája emberi küldetését jelenti. A könyvet ezért nemcsak a tánc szerelmeseinek, hanem azoknak is ajánlom, akiket eddig nem érintett meg a tánc bűvölete, mert Szállassy Nagy Erzsébet művészi és emberi habitusa, értékrendje biztos rájuk is hatással lesz – mondta a könyvet méltató Nagy Ibolya.
– Gyakran teszik fel nekem a kérdést, hogy miért írok? Ez a fajta irodalom arra szolgál, hogy azoknak az embereknek állítsunk emléket, akik nagyon mostoha körülmények között egy életen át a kolozsvári közönségért éltek és dolgoztak. Ebben a könyvben különösebb figyelmet fordítok a Nagy családra. Nagy István írót már annyira elfeledték, hogy talán még az iskolai irodalomórán sem tanítják. A másik személyiség Trixi Checais koreográfus, aki lehetővé tette, hogy Nagy Erzsébet az opera szólistájává váljon – magyarázta Laskay Adrienne, azt sem hallgatva el, hogy ezt a kéziratot eredetileg a Prospero-sorozatban kívánta megjelentetni, de ott pénzhiányra hivatkoztak, így nagyon jól jött a Scientia Kiadó pályázati felhívása.
– A Kovács Attila operaénekesről szóló beszélgetőkönyv bemutatója után szólt nekem Adrienne, hogy a következő könyve rólam fog szólni. Arra gondoltam, mit tudok én 25 évvel a nyugdíjazásom után mesélni, hiszen azóta sok minden háttérbe szorult, nem foglalkoztam az akkori eseményekkel. Igyekeztem őszintén, spontán válaszolni a kérdésekre. A könyv pontosan tükrözi az életemet, művészi pályafutásomat és a magánéletemet is – mondta Szállassy Nagy Erzsébet, aki elismerte: azért nem választotta a külföldi karriert, mert számára fontosabb volt a családja, az itteni közönség szeretete és elismerése. – Hogy ez a szeretet a mai napig is él, tanúsítják azok a kollégák, akik most eljöttek erre az eseményre – tette hozzá a volt prímbalerina.
Zárszóként arra kérte a jelenlevőket: a tánc iránt érdeklődő gyermeküket vagy unokájukat buzdítsák arra, hogy hivatásos táncos, balerina legyen belőlük.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Szórványsors
Az indíték egy aradi vitafórum, amelyet az anyanyelvű oktatásunknak szentelt egy aradi katolikus civilszervezet. Ennek vezetője korábban így nyilatkozott: személyesen senkit nem hívunk meg, de mindenkit szeretettel várunk, aki érintve érzi magát az anyanyelvű oktatás kérdésében.
Aradon most még mintegy tizenötezer magyar él, többségük katolikus. Két iskolában tanítanak magyarul, egy kerületiben és a központi magyar főgimnáziumban. Létezik városi RMDSZ szervezet és tíz kerületi is. Van szervezete a Magyar Pedagógusszövetségnek is. Hetente hatszor megjelenik a Nyugati Jelen, amely két hétig hirdette a rendezvényt ötezer Arad megyei előfizetőjének, akiknek fele aradi.
A százötven férőhelyes teremben az eseményen tizenketten jelentek meg. A szervezőkön kívül jelen volt a napilap újságírója, néhány szülő, aktív és nyugdíjas pedagógus és egy másfél éve a közoktatásról ötrészes cikksorozatot író személy. Nem láttam egyházfit, érdekvédelmi politikust, de pedagógust sem. Valahogy így áll, itt tart annak a városnak a magyarsága, amelynek 1834–1919-es dicsőséges időszakáról alig fél éve Arad halad címmel adtak ki könyvet, s ahol 2004 óta ismét áll Zala György szabadságszobra, amelyet a díszbeszédek után évente kétszer koszorúz meg a romániai és magyarországi politikai csúcsvezetés, ahol a hivatalból jelenlévők többen vannak, mint az önszántukból megjelenő aradi magyarok. 1910-ben a város 77 542 lakosából 48 761, 62,88 százalék volt magyar, míg 2011-ben a 159 074-ből csak 15 396, vagyis 9,67 százalék.
Évente több olyan magyar rendezvény van a városban, amelyre nagyjából száz érdeklődő gyűl össze, többnyire idős személyek. Ezeken az alkalmakon alig látni óvónőt, tanítót, tanárt. A történelemtanárok alig mennek el a történelmi tárgyú rendezvényekre. Így azon sem lehet csodálkozni, hogy a kevés aradi magyar fiatalból csak a koszorúzásokon lehet látni, mert kivezényelik őket.
Az Arad megyei magyarság állapotát leginkább az általános iskolát végző nyolcadikosok létszámának alakulása tükrözi:
2006 2011 2016 összesen
Arad 74 55 27 156
Vidék 67 97 65 229
Vidék alatt a kisiratosi (38), pécskai (36), simonyifalvi (29), kisjenői (26), zerindi (23), nagyiratosi (19), ágyai (18), zimándújfalusi és zimándközi (18), majláti (16) és kisperegi (6) tíz iskola értendő. A zárójelekben a három év végzőseinek az összlétszáma szerepel. A tíz vidéki iskolából csak kettő nem létszám alatti engedélyes, míg ebben a tíz évben Aradon négyről kettőre csökkent a magyarul oktató iskolák száma. A vitafórum kezdeményezői 36 aradi magyar gyermekes családot kerestek meg. 17 román iskolába járatja gyermekét.
Szórványsors. A kimúlásra váró, az elmúlás útját járó, beletörődött emberek sorsa.
Nagy István
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

„A szabadság a helyi közösségek döntési szabadságát jelenti”
A magyar nemzet ünnepnapján, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 169. évfordulójának tiszteletére a csíkszeredai ünneplő közösség megkoszorúzta Gál Sándor, majd Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrát.
A csíkszeredai köztéri ünnepség Gál Sándor honvéd tábornok szobránál kezdődött, ahonnan a himnuszok eléneklése, az ünnepi beszédek, majd a koszorúk elhelyezése után a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar és a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület lovas huszárai vezetésével a résztvevők átvonultak a Vár térre.
Az ünnepnap központi eseménye a fúvószenekar előadásával kezdődött, ezután pedig a huszárok közreműködésével a város zászlajának ünnepélyes felvonása következett. A himnuszok eléneklése után elsőként Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere szólt a szép számban összegyűlt ünneplőkhöz.
„Szeretem ezt az ünnepet, mert ilyenkor másképp hangzik a himnuszunk. Büszke vagyok arra, hogy székely vagyok, magyar vagyok. Március tizenötödike a dicsőségről, az egymásra utaltságról, az egymásra figyelésről, a testvériségről és a jogaink melletti kiállásról szól. Arra kérem önöket, legyünk partnerek, vegyük vállunkra a zászlónkat, emeljük magasba, védjük meg feliratainkat, az anyanyelvünket, az iskoláinkat és a földünket. Mi tudjuk, Székelyföld volt, van, és tennünk kell azért, hogy Székelyföld legyen” – hangsúlyozta Ráduly.
A polgármestert követően Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának megbízott vezetője tartott beszédet. „1848-49-ben az alapvető emberi, nemzeti szabadságjogok kivívása volt az elsődleges cél. Jóllehet, a forradalmat leverték, de egy idő után a hatalom kénytelen volt törvénybe iktatni ezeket a jogokat, amelyek ma minden magát korszerűnek tekintő európai ország törvényes működésének pilléreit képezik. A kitartó küzdelem árán megszerzett jogok azonban csak annyiban érnek valamit, ha azokat valóban tiszteletben tartják, ha azokat hagyják gyakorolni. Ma a jogok gyakorlatáért vívott küzdelem ugyanolyan bátorságot kér, mint akkor, csak most nem fegyverre, hanem megfontoltságra, kitartó és következetes munkálkodásra van szükség″ – emelte ki Farkas.
A Vár téri megemlékező ünnepségen felszólalt Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője is. Számunkra a szabadság alapfeltétele a jogállam. Enélkül nem lehet elképzelni szabad országot. (...) Számunkra a szabadság szabad nyelvhasználatot, szabad szimbólumhasználatot, hagyományaink szabad gyakorlását, a helyi közösségek döntési szabadságát jelenti – húzta alá Korodi.
Az ünnepi beszédek között a ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium leánykara és a Nagy István Művészeti Középiskola vegyes kara előadásában Kossuth-nóták és kórusművek csendültek fel, illetve Mihó Attila Junior Prima-díjas prímás és barátai autentikus magyar népzenét játszottak.
A beszédeket követően Tamás József püspök áldását adta a jelenlévőkre. Az ünnepség Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrainak koszorúzásával zárult.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Pálya- és munkatársai emlékeztek a 90 éve született Fodor Sándorra Kolozsváron
Kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Fodor Sándor Emlékkonferencia Kolozsváron. Míg a szombat délelőtti és délutáni előadások tudományos szempontból foglalkoztak az írói életművel, addig a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében megszervezett esti beszélgetésen elhangzott anekdotákból az irodalmi életet apafiguraként szervező, joviális Fodor úr, illetve Sanyi bácsi rajzolódott ki.
Bár különböző generációkat képviseltek, az asztal körül ülők mindannyian személyesen ismerték a 90 éve született és 5 éve elhunyt Fodor Sándort. A beszélgetést moderáló Vallasek Júlia kifogásolta az „emlékkonferencia” megnevezést, Fodor Sándor szerinte nem olyan szerző, aki leporolásra, felidézésre szorulna, könyvei ott vannak a polcokon és hétköznapi helyzetekben is szoktak idézni tőle. Abban az értelemben mégis emlékkonferencia volt a szombat esti, hogy a jelenlévők saját emlékeiket idézték fel Fodor Sándorról, aki a beszélgetés második felében maga kérdezett – Vallasek Júlia által válogatott és felolvasott szövegein keresztül – a beszélgetés résztvevőitől.
Vallasek Júlia egyetemi docens, műfordító elmesélte, hogy fiatal egyetemi hallgatóként hetente járt Fodor Sándorhoz fordítást tanulni. „A legnehezebb az a bemelegítő gyakorlat volt, felütötte a nagyapám regényét, a Varázsvessző lovagját (Dáné Tibor regénye, szerk. megj.) és egy bekezdésnyi magyarul írott szöveget kellett magyar nyelvre lefordítani úgy, hogy a stílusát, a hangulatát megőrizzük, de a lehető legkevesebb szó maradjon ugyanaz ” – mesélte Vallasek Júlia. A „gumirádlis velocipéder-pálya” kifejezésnél adta fel, lefordításával azóta is tartozik Fodor Sándornak, vallotta be.
Emberségesen viselkedni bármilyen körülmények között
A találkozások felelevenítését Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész folytatta, aki Fodor Sándor első könyve, az 1954-ben megjelentFehérfenyő kapcsán szervezett író-olvasó találkozóról számolt be. A tartományi művelődési igazgatóság utasítására ellátogattak egy kolozsvári üzembe, hogy a dolgozókkal beszélgessenek a könyvről. Csak a munkaidő lejártával, a zárt üzemkapuk előtt közölték a munkásokkal a feletteseik, hogy „művelődés” lesz, mire ők felháborodtak és követelték, hogy nyissák ki az ajtókat. Fodor és Gálfalvi melléjük állt, és azt mondta az üzemvezetőknek, hogy amennyiben nem nyitják ki az ajtókat, ők is hazamennek. Végül kinyitották az ajtókat és sokkal kevesebben mentek ki rajta, mint ahányan eredetileg készültek, idézte fel Gálfalvi Zsolt. „A legszigorúbb körülmények, az állandó látszateredményekre való törekvés és az erőszakhoz való hozzászokás és hozzászoktatás légkörében is lehet emberségesen, okosan és értelmesen viselkedni” – tette hozzá.
„Az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani”
„Nehezen kezelhető, harcias társaság voltunk” – folytatta Gálfalvi György, saját ’60-as évek elején indult írógenerációjára, a második Forrás-nemzedékre utalva. „De Fodor Sándor olyan tanácsokat adott nekünk, amelyeket szívesen hallgattunk” – mondta, majd hozzátette, hogy a maga részéről nehezen fogadott el tanácsot, főleg, ha úgy érezte, hogy szelídíteni akarják. Fodor Sándor tanácsai ugrásra kész segítőkészséggel párosultak: Gálfalvi György elmesélte, hogy kezdő szerzőként bement a Napsugár szerkesztőségébe, hátha valaki legépelné a szövegét. Mivel a gépírónő foglalt volt, Fodor Sándor maga gépelte le a kezdő tollforgató szövegét, közben pedig szerkesztői tanácsokat is adott neki, és ez később is többször megismétlődött.
Hasonló viszonyról számolt be Sántha Attila költő, irodalomkritikus abból az időszakból, amikor Fodor Sándort kérték fel a frissen megalakult Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének, ő maga pedig ügyvezetőként dolgozott az írószervezetnél. Sokan meglepődhettek azon – mondta –, hogy Fodor úr vallásos emberként az egyáltalán nem visszafogott, szabadszájú, Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök által az ifjúság megrontásával vádolt társaság élére állt. Sántha szerint Fodor Sándor alapelve volt, hogy az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani és mikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta a szimbolikus vezető szerepét, azt válaszolta, hogy az istenkáromlásnak tűnő szabadszájúság egyfajta istenkeresést takar.
A bizalom ereje
Molnár Vilmos, a Székelyföld szerkesztője arról beszélt, hogy a csíksomlyói származású Fodor Sándor gyakran bejárt az 1997-ben alapított folyóirat szerkesztőségébe. Egy ilyen alkalommal szóba került a maffiózó hírében álló Csibi István, akit történetesen gyerekkora óta ismert. „Elment hozzá és egy óra múlva jött vissza, hogy na, megkérdeztem, hogy maffiózó vagy-e vagy nem, hogy kerested azt a sok pénzt? És ő pedig megmondta, hogy garast garasra téve kuporgatta össze” – idézte fel Molnár Vilmos, aki egyéletútinterjúra készülve, a Fodor-életművet végigolvasva jött rá, hogy ez nem naivitás volt az író részéről, hanem bizalom.
Olyan bizalom, aminek hiányáról Fodor A merénylő című novellájában ír: egy ember éjszakánként titokban belopakodik az emberek kertjébe, és segít nekik, de a bizalmatlan emberek nem hiszik el, hogy valaki önszántából segíthet másokon, ezért őrültek házában végzi az illető. A bizalom visszatérő motívum Fodor Sándor írásaiban, az lehetett a célja, hogy megmutassa: lehetne így is, véli Molnár Vilmos.
Ehhez kapcsolódó történetet idézett fel Sántha Attila is: 1956-ban kibontakozott egy vita annak kapcsán, hogy Nagy István író számon kérte a szocialista realizmus jegyeit a fiatal írókon. Erre válaszolta Fodor Sándor, hogy a szocialista realizmus nem a képekben, nem a szavakban kell megjelenjen, nem kell kimondani, és tulajdonképpen nem is szocialista realizmus kell legyen, hanem egyfajta humanizmus” – magyarázta Sántha Attila, majd hozzátette, ennek a kijelentésnek komoly következményei is lehettek volna akkoriban, de mivel felvállalta és ilyen pozitívan mondta el, a cenzort is meggyőzte.
„Tudott kemény lenni”
Jámborsága ellenére tudott kemény lenni, ez érződött az írásaiból, a magatartásából, idézte fel Gálfalvi György. Példaként elmesélte azt az esetet, amikor 36 magyar író tiltakozott Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyve ellen annak magyarellenes tartalma miatt és Kányádi Sándor nem akarta aláírni a Ceaușescu-nak címzett beadványt, mert túl jámbornak találta. Választ a beadványra nem kaptak, de az, hogy nem vonták őket felelősségre, Gálfalvi György szerint annak volt köszönhető, hogy Fodor Sándor keményen leintette Kányádit és ragaszkodott az óvatos megfogalmazáshoz.
Fodor Sándor publicisztikája sem volt konlfiktusmentes, idézte fel Gálfalvi Zsolt, aki szerkesztőként foglalkozott ezekkel a szövegekkel. Bár Fodor eleinte ódzkodott a politizálástól, éppen ezt tette, mikor közéleti kérdésekről írt. Gálfalvi Zsolt a csángókérdésről szóló írásait emelte ki, amelyekben hívő katolikusként felvállalta a konfliktust a római katolikus egyház bizonyos képviselőivel, akik nem támogatták, hogy a csángók magyar nyelvű misét hallgathassanak. Fodor Sándor publicisztikájából két kötet is megjelent Levelek hazulról haza, illetve Hány nyelven szól az ördög címmel.
A Fodor Sándor Emlékkonferencián elhangzott előadások tanulmány-változatát és a kerekasztal-beszélgetés átiratát a továbbiakban kötetben teszi közzé a szervező Erdélyi Magyar Írók Ligája.
Zs. E.
Maszol.ro

EMKE-közgyűlés és díjkiosztó gála lesz szombaton
Az idei díjazottak listája
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlésére és díjkiosztó gálájára kerül sor április 8-án, szombaton délelőtt 11 órától, olvasható az egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A szokásostól eltérően, az idei esemény helyszíne a Bánffy Palota Tonitza-terme lesz (Főtér 30. sz.), derül ki a közleményből, az eseményen közreműködik a Görög Sisters zongoraduó (Szabadka, Szerbia).
A program délután 3 órától az EMKE díjak és díszoklevelek átadásával folytatódik. Közreműködik a Guttman Mihály Pedagóguskórus.
Délután fél 6-tól: könyvbemutató . A Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetet bemutatja a szerkesztő, Ábrám Zoltán, az ünnepelt jelenlétében. Társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület.
Este 7 órától a Görög Sisters zongoraduó hangversenye (Görög Enikő és Noémi). Helyszín: Gheorghe Dima Zeneakadémia Stúdióterme (Király / I. C. Brătianu u. 25. sz.). Műsoron: Franz Schubert: A-moll Allegro, ’Lebensstürme’ D.947 (négykezes); W. A. Mozart: C-dúr zongoraszonáta (négykezes), K. 521, I movement (Allegro); Franz Schubert: Andantino varie B-moll op.84, n° 1 (négykezes); Antonín Dvořák: Szláv tánc, E-moll (négykezes); Aleksandar Vujić: Szerb kóló (népi tánc két zongorára); Béla Bartók: 7 darab a Mikrokozmoszból BB120 (két zongorára); Maurice Ravel: La Valse (két zongorára).
EMKE-díjak 2017
Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész részére – több évtizedes önzetlen közösségi szolgálatáért, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége lélekmentő tevékenységének a megszervezéséért és működtetéséért.
Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató részére – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért.
Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr részére – a kultúra és civil kezdeményezések területén nyújtott szerteágazó tevékenységéért.
Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató részére – a nagyváradi gyermek- és ifjúsági táncházmozgalom több mint tizenöt éve tartó lelkes szervezéséért, irányításáért .
Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu részére – az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért.
Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter részére – aki közügynek és szívügyének tekinti a nyomdászatot, a szakmai utánpótlást, múltunk és jelenünk dokumentálását.
Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária részére – a hazai magyar könyvtárügy szolgálatában kifejtett érdekképviseleti, közösségépítő és szervezői tevékenységéért.
Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért.
Spectator-díj: Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért.
Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész részére – az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett, a hagyományokat a legmodernebb művészi törekvésekkel ötvöző, kiváló alkotómunkája elismerése képpen.
Tiszteletbeli tagság: Beder Tibor részére – a szervezet alelnökeként végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért és az erdélyi magyar – török történelmi kapcsolatok ápolásáért . Szabadság (Kolozsvár)

Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkája
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Váradon díjazták a Fürkész országos nyerteseit
Az ország leghelyesebben író diákjai mérték össze tudásukat az elmúlt hétvégén a nagyváradi Ady Endre Líceumban, a 6. Fürkész helyesírási és nyelvhelyességi verseny országos döntőjének keretében. Az elemisták díjkiosztóját szombaton tartották az iskola dísztermében.
Az ünnepséget Krasznai Tünde pedagógus, a verseny létrehozója és főszervezője nyitotta meg, aki köszönetet mondott az elszánt és lelkes versenyzőknek, valamint az őket támogató szülőknek és pedagógusoknak. Ezt követően Szabó Ödön parlamenti képviselő mondott köszöntőbeszédet, rámutatva, hogy a megyeszékhely kiváló pedagógusi gárdával rendelkezik, és az ő kezdeményezőkészségüknek köszönhetően Nagyvárad az utóbbi időben a „tantárgyversenyek fővárosává” vált.
A diákok teljesítményét Kocsis Annamária, a versenybizottság elnöke értékelte ki. Mint elmondta, a második osztályosok közül senki nem hibázott a szótagolási feladatokban, ami nagyon dicséretes, hiszen a szakemberek véleménye szerint a gyermekek csak körülbelül harmadikos korukra érnek meg gondolkodásban arra, hogy a szótagolást írásban is helyesen végezzék. A másodikosoknak ugyanakkor meggyűlt a bajuk a „j” és az „ly” megkülönböztetésével, illetve helyesírásával. A negyedik osztályosoknak viszont épp ez volt az erősségük. A nagyobb diákok ugyanakkor nagyon értékelték a mondatok szóösszetételével kapcsolatos és idén első ízben bevezetett kódos feladatot. A harmadik osztályosok könnyedén megbirkóztak a tulajdonnevek helyesírására vonatkozó feladatokkal, míg a negyedikesek a tollbamondást oldották meg szinte hibátlanul.
A pontösszegzést követően az alábbi eredmények születtek. A második osztályosok mezőnyében I. díj – Gyenge Edwin Márton (99 pont, margittai Horváth János Elméleti Líceum), II. díj – Costin Evelin (98,5 pont, nagybányai Nicolae Iorga Gimnázium), III. díj (megosztva) – Ruff Brigitta (98 pont, kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum) és Lőrincz Barbara (98 pont, csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum). A harmadik osztályosok mezőnyében I. díj – Vicsai Bíborka (97 pont, zilahi Simion Bărnuţiu Gimnázium), II. díj – Tekse Hunor (96,5 pont, marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum), III. díj – Rus Lilla (95,5 pont, szatmárnémeti 10-es számú Általános Iskola). A negyedik osztályosok mezőnyében I. díj – Darvas Teréz Katalin (96 pont, gyergyóremetei Fráter György Gimnázium), II. díj – Szász Kamilla Zsófia (88,5 pont, marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum), III. díj – Toma Tamara (88,5 pont, nagykárolyi 3-as számú Általános Iskola).
Dicséretben részesültek továbbá Iuhasz Salomé második, Todor Hunor és Molnár Zsófia harmadik, valamint Király Anna és Domokos Márk-Zoltán negyedik osztályos tanulók. A váradi mezőnyt tekintve Király Alexandra (Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium) és Székedi Péter (Szent László-líceum) kiváló teljesítményükért gyermeknapi kirándulást nyertek Budapestre.
A verseny a 16-os számú Általános Iskola és a Diákokért Egyesület közös szervezésében zajlott, a Tanügyminisztérium és az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával. A díjkiosztó ünnepségen közreműködtek a nagyváradi 16-os számú Általános Iskola énekesei és gitárosai, akik Lukács Annamária zenetanárnő vezetésével megzenésített Juhász Gyula-verseket adtak elő.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hatvan évnyi boldogság a munkában
A derűs Murádin
Lenyűgöző könnyedséggel mutatta be a nyolcvanadik évéhez közeledő Murádin Jenő művészettörténész legújabb hiánypótló könyveit – szám szerint egyszerre hármat – pénteken, a szentgyörgyi Vadászati Múzeumban. A három közül egyik, A romániai magyar művészet irodalma a művészettörténészek, múzeumok bibliájának a szerepére készül. A szerzővel Bogdán László író beszélgetett, jelen volt a nyomdából frissen érkezett könyvek kiadójának, az Artprinternek a vezetője, Kopacz Attila.
A szerző vallomásából megtudtuk, mivel munkáját annyira szereti, soha nem érezte azt tehernek, többek közt azt a sok évnyi (évtizednyi) könyvtári és levéltári kutakodást sem, amely szükséges volt a fentemlített bibliográfia megírásához. 15 ezer címet és nevet tartalmaz a kötet, amelyhez – korabeli művészeti folyóiratok híján – 50–60 napilapot, időszakos kiadványt kellett átnyálazni. A kiegyezéstől 1918-ig egy, majd a Trianontól 1989-ig egy második kötet tartalmazza azokat a cikkeket, más írásokat, amelyekre bármikor szüksége lehet egy múzeumi munkatársnak, művészettörténésznek, kereső embernek.
Kós Károlyról már nagyon sok mindent megírtak, róla szóló könyvében Murádin Jenő arra koncentrált, amiről eddig keveset beszéltek: hogy a nagy megbízásokat 1918 után már alig kapó Kós Károly milyen jelentős befolyással volt az akkor művészeti élet szervezőire, hogyan szolgálta az erdélyi képzőművészetet a Barabás Miklós Céh vagy a kolozsvári Műcsarnok létrehozásával, amely igazi otthona lett a művészeknek.
– Nem igaz, hogy a kisebbségi sors elsorvasztotta az alkotók munkakedvét, sőt inkább felvirágzott a művészeti élet a két világháború között – osztotta meg következtetését a hallgatósággal Murádin Jenő.
A harmadik kötet egy fiatalon elhunyt, kevéssé ismert képzőművészt, Kolozsvári-Szeszák Ferenc szobrászt igyekszik beemelni a köztudatba, aki a 19. század végén s a 20. elején élt és tevékenykedett. A nagyszalontai Arany János-szobor alkotójának több szobrát megsemmisítették a bevonuló románok, monumentális A kárpátok őre alkotását egy korabeli rendőrségi nyomozati anyag szerint a román diákság ledöntötte, majd később egy rendőr elégette. Sok síremlékre faragott szobrot, de az ő életpályája véget ért a monarchiával, 1919-ben halt meg 37 évesen.
A könyvek után emberként is megismerhettük a szerző Murádint, akit Bogdán László személyes kedvencekről és elégtételekről faggatott. Megtudtuk, hogy a csíki Nagy István festő szuggesztív művészete áll közel hozzá, de Ziffer Sándort, Szolnay Sándort, Benczédi Sándort és Szervátiusz Jenőt is különösen kedveli. S ha már ilyen jól alakul együttműködése a kiadóval, akkor a következő kötet kiadását tervezi a cseh Melka Vince festőről, aki Rudolf trónörökös udvarát odahagyva a Görgény völgyében telepedett le, és többek között számtalan szép vadászjelenetet megfestett. Sok festményének már csak üveglemezen lévő lenyomata létezik, néhány közülük a budapesti Szépművészeti Múzeumban.
Az érdeklődők Murádin Jenő mindhárom kötetét a Képzőművészek Szövetségének üzletében vehetik meg.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jelenések könyve – Gy. Szabó Béla fába vésett látomásai egy albumban
Fametszet kiállítás júniusban a Refo500-on
Gy. Szabó Béla Jelenések könyve fametszet-sorozatát készülnek kiadni a Reformáció 500. évfordulója alkalmából, de nemcsak albumkiadást tervez a képzőművész hagyatékát gondozó Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, hanem az eredeti fametszet-lenyomatokat az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozná ez alkalomból. Az Apokalipszis című albumban található fametszeteket nem fűzve, hanem külön lapokként rendezik albumba a kötet gondozói. – Azért döntöttünk így, mert azt reméljük, hogy a lelkészek szívesen használják majd saját gyűjteményük kiegészítésére az album tartalmát – mesélte Ferenczy, aki a képzőművész egykori műtermében fogadott bennünket. Gy. Szabó Béla alkotásai – grafikák, pasztellek, olajfestmények – köszöntek vissza ránk a falakról, ecsetek, vésők sokasága, tanulmányrajzok gyűjteménye mind-mind a szenvedélyesen alkotó művész emlékét idézik egykori otthonában. Aki oda belép, önkéntelenül is úgy érzi, a városközpont egyik rejtett kincsesládájára bukkant.
– Júniusban rendkívüli közgyűlést szerveznek a Farkas utcai templomban, ezen a református és evangélikus lelkészeket együtt szentelik fel, amire még nem volt példa a történelem során. Ekkor a templom kerengőjében állítanák ki a Jelenések könyve sorozatot. Annak kevés esélyét látom, hogy addig az album is megjelenik, de legkésőbb a Kolozsvári Magyar Napokig kiadják a kötetet – részletezte a terveket Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, majd lankadatlan lelkesedéssel tárlatvezetésbe kezd az emlékszobában
Erdei tánc, háromezer óra
– Az első nagyméretű dúca a Fáramászó volt. Ez annak apropóján született, hogy egy 1932-ben szervezett kiállításán találkozott Kós Károllyal, aki azt kérdezte tőle: fiatalember, miért nem mászik fára? A fára mászást persze nem szó szerint értette, hanem arról faggatta, miért nem készít fametszeteket – mesélte Gy. Szabó Béla első nagyméretű fametszetének történetét Ferenczy. Számos közismert személyiség látta el kézjegyével a róla készült fametszeteket. Dedikált neki verset Kányádi Sándor, Dsida Jenő is, de őriznek dedikált portrémetszetet Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Szabédi Lászlóról, Bara Margitról, Terényi Edéről, Szabó T. Attiláról, Nagy Istvánról.
– A fametszet dúcokat mindig körtefából készítette. A vésőit csináltatta, és egy-egy vésőt egy egész este fent, hogy a metszéshez megfelelő éle legyen. Nagyon jó szerszámokra volt szüksége, mert például az alkotásain megjelenő fénysugarakat nem vonalzóval, hanem szabad kézzel, egy határozott kézmozdulattal metszette ki – árult el részleteket az alkotómunka folyamatáról Ferenczy Miklós, és közben mosolyogva azt is elmesélte, hogy gyakran állt modellt Gy. Szabó Bélának figurális rajzokhoz. – Általában 40-50 lenyomat készült egy metszetről. De ott van például az Erdei tánc című fametszet, amelyből azért nincs sok, mert nagyméretű alkotás volt, és papírhiány akadályozta nagyszámú lenyomatának készítését. Később aztán ez a papírhiány is megoldódott, mert japán papírt szerzett be. Az erdei tánc témájának kidolgozásán összesen háromezer órát dolgozott. Az első metszetet megsemmisítette, aztán később újrametszette ugyanezt a témát és az első elképzelésnek csak bizonyos elemeire fektet hangsúlyt. Az első metszeten szereplő sok táncosból csak három táncospárt helyez előtérbe, és az alkotáson látható gyereknek is fontos szerepet tulajdonít, de az első változaton jól látható zenészek már háttérbe szorulnak a második verzión – mesélt az egyik különlegesebb nagyméretű fametszetről.
Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg
– Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg 1955-56-ban Nyárádszentbenedeken, ahol nagyapám lévita tanítóként dolgozott, és Gy. Szabó sokat járt oda dolgozni, rajzolni. Sok metszete készült a Nyárádmentén, vonzotta az ottani szép táj, érdekes emberi arcok – mesélt kérdésünkre a képzőművésszel való kapcsolatáról a hagyatékgondozó. – Később kisgyerekként Kolozsvárra kerültem, nagynéném Ferenczy Júlia festőművész három testvért nevelt, Imrét, aki hegedűművészként, Istvánt, aki csellistaként, tanárként tevékenykedik, és engem, aki nyomdokaiba léptem az elődeimnek olyan értelemben, hogy a felmenőim a 17. századig visszamenőleg papi, tanítói családból származtak. Júlia nénémnek köszönhetően, aki valamikor Fuhrmann Károly felesége volt, olyan környezetben nőttem fel a Farkas utcában, ahol ragyogó embereket ismertem meg. Többek között Kós Károlyt, Kelemen Lajost vagy Szabó T. Attilát. Magával ragadott ez a környezet, mert ugyan lelkész lettem, de a képzőművészethez mindig is kötődtem – mesélt a gyerekkori emlékeiről, amelyeknek egyik meghatározó szereplője volt Gy. Szabó Béla is.
– Talán ez az első alkalom, hogy elmesélem: gyerekként jól rajzoltam. Júlia néném biztatott, Gy. Szabó Béla pedig fel is ajánlotta, hogy oktat, de az ő tehetségük láttán visszakoztam. Ettől függetlenül mindig fogékony voltam a zene, a képzőművészetek iránt, és az életem szerves részeként tekintek ezekre a művészeti ágakra. Ez az oka annak is, hogy lelkészként több galériát is sikerült beindítani: az esperesi hivatalban működött Gy. Szabó Galériát, amely 130 kiállítás helyszíne volt; ottani lelkészségem idején felépült a Pata utcai gyülekezeti ház, amely Fehér galériaként ma is működik. Emellett a Gy. Szabó Béla hagyatékból halála után kétszáznál több képet kereteztünk be, amit 110 kiállításon mutattunk meg a nagyközönségnek – mesélt képzőművészeti missziójáról a lelkész.
A Jelenések könyve sorozatát már a 80-as években a Pata utcában és a Vártemplomban is kiállították. – Ezt a sorozatot jobbára gyülekezetekben mutatjuk be, mert tematikailag érdekes, de az üzenetéhez csak akkor kerülhet kicsit közelebb az alkotást szemlélő, ha tanulmányozza a Bibliát. Számos hazai és magyarországi gyülekezethez sikerült eljuttatni ezt az üzenetet az évek során, és 2008-ban, a Biblia évében a brüsszeli Európai Parlamentben is látható volt a 22 fametszet – mondta el a sorozatról.
– Azért fontos számomra Gy. Szabó és a hagyatéka, mert kisgyerekként, diákként, fiatal házasként mindig segített és támogatott. Mindig azt mondtam, hogy ha csak annyit kaptam volna tőle, akkor is igazán hálás lehetek, de ennél sokkal többet kaptam, hiszen neki köszönhetően nagyszerű embereket ismertem meg, ezáltal pedig lélekben gazdagodhattam. Ennek a hagyatéknak az őrzése számomra misszió, amely arra sarkall, hogy alkotásainak üzenetét, szépségét minél több emberrel megosszam – beszélt a kettejük közötti kapcsolat meghatározó jellegéről. – A legfrissebb élményem magyarlétai, ahol ugyan nem Gy. Szabó Béla képeit, hanem Olajos Istvánnak, egy 29 évesen elhunyt képzőművésznek az ő tulajdonában álló alkotásait állítottuk ki, aki egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak. Életében soha nem szerveztek neki tárlatot, halála után találtam rá a hagyatékban, egy külön albumban negyven munkájára, amit bekereteztem és paszpartukat készítettem hozzá. Így sikerül halála után több helyszínen is bemutatni az alkotásait. A létai gyülekezeti teremben négy egyszerű asszony csodálta éppen a képeket. Odaértemkor afelől érdeklődtek, hogy mennyi ideig maradhat ott a kiállítás, mert nagyon tetszettek nekik képek. Akkor is úgy értékeltem, hogy ha csak ennek a négy embernek sikerült örömet okozni a képek bemutatásával, már akkor is megérte megszervezni a kiállítást, oda is juttatni az alkotás örömének lenyomataiból – fogalmazott a „misszionárius”.iá
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Magyarságtörténeti Olimpia – egy tudatos építkezés eredménye
Április 20-22 között zajlott az első Magyarságtörténeti olimpia országos szakasza, amelynek a Hargita Megyei Tanfelügyelőség szervezésében a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola adott otthont.
A megmérettetésen azok a VI. és a VII. osztályos tanulók vehettek részt, akik a törzsanyag részeként, tanulmányozzák a Romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgyat. Az olimpiára az érvényben lévő tanterv tematikája alapján lehetett felkészülni, a versenyen kéttagú csapatok mérhették össze tudásukat.
Az olimpia szervezésének fő célja, hogy hangsúlyosabbá tegye a történelem/magyarságtörténet oktatását, érdekes és újszerű terepet biztosítson a tehetséges diákok kibontakozásának, valamint még nagyobb kedvet ébresszen bennük a romániai magyarság történelmének megismerésére.
Az olimpiát a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia karán belül működő Kolozsvári Magyar Történeti Intézettel partnerségben szervezték. Prof. Dr. Rüsz-Fogarasi Enikő, az Országos Bizottság elnöke, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese, a megnyitó ünnepségen kiemelte: „Nem sokszor adatik meg, hogy egy eseményt történelminek nevezzünk, de ez itt most annak nevezhető, hiszen ez az első alkalom, hogy megszervezhettük ezt az olimpiát. Ti pedig, kedves diákok, és felkészítő tanárok, elmondhatjátok, hogy részesei voltatok ennek a történelmi eseménynek”. Nagy Gabriella, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinetjének tanácsosa, az olimpia ügyvezető elnöke kihangsúlyozta: „Az olimpia elindítása egy tudatos építkezés eredménye: az idei tanév elején ugyanis új tantervek megírásához fogtunk. A műhelymunkák idején fogalmazódott meg még hagsúlyosabban, hogy országos szinten is hatalmas igény van egy ilyen jellegű megmérettetés megszervezésére, amelyet a Oktatási Minisztérium szervez és támogat.” Nagy Róbert-Miklós, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet igazgatója rámutatott: „Bizonyított tény, hogy a személyiségfejlődést leginkább meghatározó tantárgyak között magyar nyelv és irodalom mellett ott van a történelem is, már csak ezért is nagyon fontos nekünk ez az olimpia.” Sipos István Hargita megye történelem szakos tanfelügyelője szerint: „Eddig a tantárgyat másodrangú tantárgyként kezelték, de ezen túl több mint valószínű, hogy ez megváltozik.”
Az olimpia országos szakaszán a megmérettetés két részből állt: egy írásbeli, ahol a tételek kidolgozására szánt idő 2 óra volt, valamint egy szóbeli, amelynek keretében egy maximum 4 perces jelenetet kellett minden csapatnak bemutatnia a magyarság történetének fejezeteiből. Az volt ugyanis az elképzelés, hogy a csapatmunka révén a diákoknak lehetőségük legyen felismerni a közös feladatmegoldás hasznosságát. A jelenetek keretében a hatodik osztályosok feldolgozták többek között az Emese álmáról szóló mondát, Szent István és Imre herceg életének egy-egy jelenetét, Koppány trónbitorló törekvéseit, Gertrúd királyné jellemvonásait, Mátyás király személyiségjegyeit, a hetedikesek pedig olyan történelmi személyiségeket jelenítettek meg, mint például Mikes Kelemen, II. Rákóczi Ferenc, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Szendrey Júlia. Tóth Szilárd, BBTE Történelem és Filozófia karának tanára, az Országos Bizottság alelnöke kifejtette: „Minden csapat derekasan kiállta a próbákat. Csodálatraméltó az, hogy milyen természetesen és milyen beleéléssel mutatták be a diákok a jeleneteket.”
A díjátadón a szervezők meghatódottan fogadták a diákok pozitív visszajelzéseit, akik közül sokan, csak ennyit mondtak az oklevelek, emléklapok átvételekor: „Köszönöm szépen, hogy itt lehettem!” Talán ez jelzi a legjobban azt, hogy milyen hatalmas igényre érkezett válaszként az olimpia megszervezése. Az Oktatási Minisztérium díjait és okleveleit Király András államtitkár úr nyújtotta át a diákoknak, sőt jóvoltából még a felkészítő és kísérő tanárok is könyvjutalomban részesültek. Beszédében kiemelte: „Nagyon örülök, hogy a minisztérium, az egyetem és a tanárok között komoly együttműködés épült ki, ennek egyik eredménye ez a tantárgyverseny is.”
A vizsgaláz előtt és után, kis történészekhez méltó módon a programban szerepelt még Múzeum-látogatás, városnézés, valamint egy élmény teli kirándulás Csíksomlyóra. Az ünnepélyes megnyitót és a díjkiosztót az Apáczai Csere János Pedagógusok házában tartottuk, ahol a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum diákjai léptek fel. erdon.ro

Sikeres rendezvényt tudnak maguk mögött
Rettenthetetlen zöldek
Április 21–23. között a télies időjárás dacára is megtartották Kézdivásárhelyen, immár nyolcadik alkalommal a Tavaszi Zöld Napokat. Az érdeklődők könyvbemutatón és előadásokon vehettek részt, fürkészhették a tavaszi égboltot, és az új EVS-önkénteseket is megismerhették.
A péntek délben tartott sajtótájékoztatón Ráduly Attila, az eseményt szervező Zöld Nap Egyesület elnöke hangsúlyozta, a Föld napjára (április 22.) időzített esemény célja a természetközeli gondolkodás népszerűsítése, majd bemutatta a Don`t trash our future: RRR (Ne dobd kukába a jövőnket – szerk.) nevű projektet. Örömmel nyugtázta, hogy a projekt részét képező Zöld Nap Iskola tevékenysége már négy helyszínen zajlik, az egyesület önkéntesei hetente egyszer Kőváron és Lemhényben, míg kéthetente Albisban és Martonfalván rendeznek ingyenes kézműves, kulturális, illetve sporttevékenységeket a gyerekek számára.
A sajtótájékoztatón mutatkoztak be az új EVS-önkéntesek, akik a projektnek köszönhetően egy évig az egyesületben tevékenykednek. A törökországi Ayse Büșra Yilmaz Isztambulból származik, s miután kommunikáció-szakon végzett, szerkesztőként dolgozott egy török napilapnál. Az örményországi Jerevánban élő Haykuhi Harutyunyan az örmény-orosz egyetem pszichológia szakán végzett, majd öt évig óvónőként fogyatékos gyermekekkel foglalkozott. Isabel Maria Fernandez Roman tavaly nyáron egy London melletti kisvárosban dolgozott önkéntesként.
A kedvezőtlen időjárás miatt a délutánra tervezett kerékpárlassúsági versenyt egy későbbi időpontra halasztották, így a résztvevők a Vigadó Galériába vonultak, Salamon Ferenc háromszéki szólásokat bemutató és értelmező, El van bütülve című könyvének bemutatójára. Ráduly Attila rövid felvezetője után a szerző mesélt a több ezer állandó szókapcsolatot tartalmazó gyűjteményről, amely annak bizonyítéka, hogy a székely ember nemcsak hagyományőrző, hanem hagyományteremtő is, nyelvi leleménye derűs, ízes és zamatos.
Szombaton a tervek szerint az érdeklődők Nagy István csillagász útmutatásai alapján a tavaszi égboltot fürkészték volna, ám az időjárás ismét közbeszólt, azonban a csillagvizsgálás nem maradt el: vasárnap a hideg ellenére többen kitartóan kémlelték távcsővel az esti égboltot. Vasárnap a Vigadó Galériában előadások egész sorát hallgathatták végig az érdekeltek: Sólyom Zoltán Régi pénzek, régi érmek címmel a numizmatikáról, Nagy István, az Erdélyi Magyar Csillagászati Egyesület alelnöke a villámcsapás elleni védekezésről, Kis Emese és tanítványai a háromszéki emlékfákról, Szőcs Csongor a gombatermesztésről, míg Marosi Károly a méhek világáról tartott előadást. Az előadássorozatot a Bod Péter Tanítóképző diákjai által előadott dalok színesítették. Ráduly Attila lapunknak elmondta, a kedvezőtlen időjárás és a meghiúsult bicikliverseny ellenére sikerként könyvelik el a rendezvényt.
Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Félvállról vett képviselet (Barót)
Barót tanácsa a hónap elején tűzte napirendre a város költségvetésének elfogadását: az év talán legfontosabb ülésén viszont a tizenöt tanácstagból alig kilencen vettek részt. A hiányzók egytől egyig a tavaly tartott helyhatósági választásokon magát „túlnyerő”, tizenkét mandátumot szerző RMDSZ soraiból kerültek ki. Nem egyszeri „botlásról” van szó: néhányan sorozatosan nem vesznek részt a tanács munkájában.
A polgármesteri hivatal által rendelkezésünkre bocsátott adatok szerint az új testület megalakulása óta – 2016. július 30. – az ominózus ülésig tizenegy soros és négy rendkívüli ülést tartottak, a legkevesebben éppen az április 3-ai gyűlésen vettek részt. Szabó Péter, Weithaller Walter, Molnár Orsolya, Fehér Zoltán József, Incze István és Lázár Zoltán hiánya akár sokba is kerülhetett volna az RMDSZ-nek.
Amennyiben a néppártos Pál Levente és Dimény László, illetve a független Nagy István megmakacsolja magát, megvétózhatták volna a költségvetés elfogadását. Persze ez nem jelentett volna túlságosan nagy gondot, hiszen néhány nap késéssel egy rendkívüli tanácsülésen is megszavazhatták volna a Lázár-Kiss Barna András polgármester által előterjesztett javaslatot, ám mindenképp presztízsveszteség lett volna a szövetség számára. Dimény László úgy fogalmazott, bár politikailag megmagyarázható lett volna, hogy gáncsoskodnak, és nem szavaznak igennel, ám emberileg nem lett volna helyes, hiszen a hivatalnak alárendelt intézményeknek és az ott dolgozóknak is kellemetlenséget okozhattak volna, annak pedig nem látták értelmét.
Az október 31-ei és a december 30-án tartott ülésen mindenki jelen volt. Az előbbin többek között partnerségi szerződést kötöttek a Diakóniával, iskolai ösztöndíjakat határoztak meg, de szó esett a miklósvári ravatalozóról és aszfaltozásról is. A december végi ülésen a szociális segélyben részesülőket, a polgármesteri hivatal testületi felépítését érintő kérdések voltak napirenden, s megszavazták az idei adókat és illetékeket is. Ez utóbbi gyűlésnek volt még egy vonzereje: szokás szerint pezsgővel köszöntek el az óévtől... A tizenöt ülésről legtöbbet Molnár Orsolya hiányzott. Az RMDSZ nőszövetsége által javasolt tanácsos mindössze nyolc alkalommal volt jelen, s emellett szakbizottsága munkáiban sem vett részt, emlékezetünk szerint egyetlen ülésen sem szólalt fel. Hasonlóképpen sokat hiányzott Incze István (öt alkalommal), Fehér Zoltán József és Szabó Péter (4–4) is. A képet némileg árnyalja, hogy a polgármesteri hivatal adatai nem feltétlenül tükrözik a teljes valóságot: a jelenléti ívet az ülés elején írják alá, így megtörténhet, hogy gyűlés közben is távozik még egy-egy tanácstag. A kimutatás szerint az RMDSZ frakcióvezetője, Pál-Szilágyi Zoltán csak kétszer nem vett részt a tanács munkájában, ám a valóságban legalább kétszer – legutóbb éppen a költségvetés vitáját követően – megtörtént, hogy ülés közben elment. A testületi munkát legkomolyabban Nagy István független tanácstag, az RMDSZ-es Bíró Béla, Gáspár Jenő és Ráduly László vette, akik mindannyiszor jelen voltak, ahányszor a tanácskozást meghirdették.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat Hargita megyei alkotó állított ki (Kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza)
Szombaton a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában a magánintézmény 52. kiállításaként nyílt meg Impressziók címmel hat Hargita megyei – öt csíkszeredai és egy székelyudvarhelyi – képzőművész válogatott munkáiból álló tárlat.
Az alkotók közül ötnek – Csata Jenő festő-grafikusnak, Miklós István (Indián) festőnek és tetoválóművésznek, Nagy István Gábor festőnek és díszműkovácsnak, Moldován Zsolt festőnek és a Székelyudvarhelyen élő Kovács Dénes üvegfúvónak – már volt a Gyűjtemények Házában egyéni vagy csoportos kiállítása, valamennyien alapítói, illetve tagjai voltak a gyimesfelsőloki Lépések Színekben és Formákban Művészetért Alapítványnak, amely Tímár Károly elnök korai halála miatt két évvel ezelőtt megszűnt, de egykori tagjai összetartanak, továbbra is közösen állítanak ki. Vitos Hajnal keramikus első alkalommal állított ki kisplasztikákat. Az alkotókat Beke Ernő, a Gyűjtemények Háza tulajdonosa mutatta be, ismertette dióhéjban művészi pályafutásukat, majd mindegyik alkotó mondott magáról pár mondatot. A megnyitón közreműködött Gáspár Anikó versmondó, aki Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versét szavalta el. A kiállítás augusztus 20-ig naponta 8–18 óráig látogatható ingyenesen.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.

Ünnepi kínálat a X. Csíkszeredai Régizenei Nyári Egyetemen
– 2017. július 9–14. –
Idén július 9–14. között zajlik a csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek immár X. éve kísérője az egyetlen Romániában szervezett Régizenei Nyári Egyetem. Az ünnepi kiadásra készülve a szervezők összefoglalták az évtized tapasztalatait – erről tájékoztatunk, valamint áttekintjük a jubileumi kínálatot, melyből a leendő hallgatóknak június 12-éig, hétfő éjfélig lehet válogatni.
Háromszorosan is jubileumi hangulatban zajlik idén Csíkszeredában a Régizene Fesztivál, és a nemzetközi oktatói palettáról mesterkurzusokat immár tizedszerre ajánló Régizenei Nyári Egyetem: az 500 éves reformáció emlékéve mellett a 450 éve az itáliai Cremonában született Claudio Monteverdi, valamint a 250 éve Hamburgban elhunyt Georg Philipp Telemann zeneszerzők évfordulói. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében zajló régizenei képzés tizedik évfordulója ugyanakkor az eredmények kiértékelésére, mérlegkészítésre is alkalmat ad.
– A csíkszeredai Régizene Fesztiválnak néhány olyan jellemzője van, amelyek ezt a rendezvényt a romániai zenei élet élére teszik. Fontossági sorrendben véve, a leglényegesebb tényezője a fesztiválnak, hogy a Régizenei Nyári Egyetemmel „szövetkezik” – nyilatkozta a www.regizene.rofesztiválhonlapnak Şorban Elena Maria kolozsvári muzikológus, aki visszatérő oktatója, valamint tolmácsa is a csíkszeredai képzésnek. Romániában ugyanis egyértelműen hiánypótló ez a képzés: a felsőoktatásban ugyanis mindmáig nem létezik kimondottan régizenei szakirány, mely másutt Európában régóta bevett gyakorlat.
Tehetségek kibontakoztatására figyelnek
A tizedik kiadás beharangozójaként nemrégiben csíkszeredai sajtótájékoztatón foglalták össze a kurzus- és fesztiválszervezők a tapasztalataikat, ugyanakkor megvonták a tíz esztendő eredményeinek mérlegét is.
A Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita megye tanácsa és a Cultura Nostra Egyesület által szervezett Régizenei Nyári Egyetem indításának történetéről megtudtuk: 2008-ban, amikor átvette a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetését Ferencz Angéla, a fesztiválnak nem volt művészeti vezetője, keresni kellett a korábban lemondott László Ferenc tisztjére egy méltó utódot. Így történt, hogy a Kulturális Központ Filip Ignác Csabát, a mester egykori tanítványát kérte fel a csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti vezetőjének. A választást csak megerősíti, hogy maga László Ferenc is őt bízta meg munkásságának folytatásával, a régizene ügyének felkarolásával. Lévén, hogy sok neves zenész megfordul évente Csíkszeredában a Régizene Fesztiválon, már évekkel korábban megérlelődött annak az igénye, hogy fontos volna mesterkurzusokat is tartani a fesztivál ideje alatt. Rövid, de intenzív tervezési idő alatt összeállt a kurzusok rendje, amelyet Filip Ignác korábbi európai mesterkurzusok tapasztalatai alapján a HMKK munkatársaival igazított a helyi viszonyokhoz, és nevet is kapott az új intézmény: Régizenei Nyári Egyetem.
Növekvő igények és kínálat
Az első képzéstől folyamatosan növekvő nyári egyetem statisztikai adatairól Ferencz Angéla elmondta: 250 diák vett részt a mesterkurzusokon, ám köztük visszatérő diákok is vannak, így az intézmény összesen 420 oklevelet adott ki számukra. Az összesítés szerint a résztvevők mintegy fele Hargita megyéből, a többiek Románia más szegleteiből és Magyarországról érkeztek.
„Ez egy több nyelven zajló nyári egyetem, mely magyarul, románul és adott esetben – előadótól függően – angolul, franciául, spanyolul zajlik – mutatott rá a kulturális központ menedzsere. Mint kiemelte, az évtized alatt számos együttműködést is jegyeztek, például azt az ösztöndíjas programot, amely Románia Kormánya Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával közösen valósult meg, és amely keretében a Románia területén élő nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok juthattak ösztöndíjas képzéshez a csíkszeredai mesterkurzusokon – és, mint remélik, az idei, elkövetkezőkben megjelenő kiíráson is sikerrel létrejön ez az együttműködés.
A diákok részéről egyre nagyobb az érdeklődés: míg az első évben közel harmincan, a legutóbbi nyári egyetemen már több mint hetvenen vettek részt. A kínálat is duplájára növekedett: míg 2008-ban hat, 2016-ra tizenkét mesterkurzust indítottak. Mivel minden mesterkurzuson főleg egyéni foglalkozások vannak, ezért korlátozott a résztvevők száma, és idéntől bevezették az eltérő költségvonzattal járó aktív és passzív hallgatói státust: a jelentkezők eldönthetik, csak megfigyelő résztvevők, vagy egyéni hangszeres gyakorlást is igényelnek.
„A tizedik nyári egyetemet szeretnénk méltóképpen megünnepelni: a fesztiválon is részt vesznek az egyetem diákjai, ez is egy bejáratott különlegesség, hogy egymással kapcsolatban áll a két rendezvény: a fesztivál koncertjei előtt is fellépnek a diákok, utcazenélni is szoktak, a kurzuszáró koncert pedig, amelyen bemutatkoznak a diákok és megmutatják, hogy mit tanultak, az is a fesztivál hivatalos programjának a része” – összegzett Ferencz Angéla.
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium gyönyörű épülete tehát idén is várja a historikus régizenei tanulmányokat mesterszinten folytatni kívánó, 10 évet betöltött hallgatókat. E tanintézménnyel, valamint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolával folytatott erős stratégiai partnerség pedig nagyon fontos, és nagyon erős biztonságot ad a nyári egyetem lebonyolításában mind a teremhasználat, mind a hangszerek biztosítása tekintetében – hangsúlyozta a menedzser.
A kezdeményezők a tehetségek kibontakoztatását tartják szem előtt, és a tanítványok szakmai pályáját is követik: számontartják, ki milyen külföldi ösztöndíj-lehetőséget kap a csíkszeredai képzéseknek köszönhetően, és hogyan sikerül régizenei projektekhez, együttesekhez csatlakozniuk – tette hozzá.
Ahol „Bach is másként szól”
A régizenét a XX. század elején „fedezték fel”; zenetörténeti érdekesség, hogy a történelem folyamán addig soha nem játszottak régizenét (kevés kivétellel), a korabeli közönség azért ment koncertre, hogy új művet halljon – emelte ki az idei képzés ismertetőjének bevezetőjeként dr. Filip Ignác Csaba.
Mint rámutatott, a két világháború között, majd a második világháború után kezdett ez a stílus divattá válni: elővették a korabeli hangszereket, kezdték „újraépíteni” a korabeli leírások alapján, és kiderült, hogy elég nagy a különbség eleve a között is, ahogyan a zenét akkoriban értették, illetve ma értjük.
A csíkszeredai fesztivál és a képzés is a korabeli igény elve mentén szerveződik – például a fesztivál törzsközönsége is évről évre megtapasztalja a rendezvény teljes időtartamában, hogy hogyan hangozhattak a historikus hangszerek hangosítás nélkül.
Filip Ignác kiemelte: Romániában a régizene-mozgalom Marosvásárhelyen, Brassóban, Kolozsváron és Bukarestben jelent meg először, Csíkszeredában pedig az 1970-es években a Kájoni, majd későbbi Barozda együttessel. A Mikó-várban már 1979-ben volt egy régizenekoncert, majd 1980-ban megtartották az első régizene-fesztivált is.
A művészeti vezető fölhívta a figyelmet arra, hogy Romániában nem szerepel a zenei középiskolák oktatási programjában a középkor és a reneszánsz zene előadása. S míg iskolák nyíltak Európa-szerte, ahol régizenét oktatnak – például a bázeli Schola Cantorumon kizárólag régizene-oktatás folyik –, Romániában mindmáig nemcsak hogy nincs különálló régizene-egyetem, de külön szakként sem lehet választani. Ezt tanúsította a jubileumi képzést beharangozó sajtótájékoztatón jelen levő Vizi Norbert XII. osztályos csíkszeredai zene szakos hallgató is, jelezve, hogy rendszeresen részt vesz a nyári egyetemen, ahol „Bach is teljesen másként szól”.
Ajánlat 2017-re: abszolút nóvum – népszerű különlegességek
A fiatal és pályakezdő zenészeknek idén is neves előadóművészek és tanárok tartanak mesterkurzusokat Csíkszeredában. A régi korok zenéjét és a korhű, historikus előadásmódot ismertető mesterkurzusok is részben a fesztivál 2017-es fő témájához, az 500 éves reformáció emlékévéhez illeszkedve az egyházi megújulással járó zenei hatásokkal is hivatottak foglalkozni.
Abszolút nóvum idén a mesterkurzusok sorában a tanárok és a diákok javaslatára meghirdetett kóruséneklés mesterkurzus. Vezetője Ványolós András énektanár és kórusvezető, aki a fesztivál visszatérő fellépője, ugyanakkor „a térség talán egyik legaktívabb és műfaji szempontból a legszínesebb kórusvezetőjének számít” – fogalmazta meg Fazakas Gabriella, aki a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársaként több éve programvezetője a régizenei egyetemnek és a fesztiválnak. „Talán ebben az évben a legidőszerűbb e kurzus bevezetése, ugyanis az egyházi megújulásnak az egyik alappillére volt a kóruséneklés, de azon belül is az anyanyelven való éneklés” – tette hozzá. A különböző egyéni kurzusok mellett a nyári egyetem valamennyi hallgatója részt vehet a reneszánsz együttes foglalkozáson (kezdő és haladó hangszeres vagy énekes), valamint közös reggeli tánckurzuson.
Választható képzések:
ÚJ! Kórus – Ványolós András (Csíkszereda)
INGYENES! Régizene előadására alkalmazott zenekritika-kurzus – Şorban Elena Maria (Kolozsvár)
Reneszánsz együttes mesterkurzus (főtárgy) – Csörsz Rumen István (Budapest)
Furulya és fuvola – Széplaki Zoltán (Budapest)
Barokk hegedű – Vitárius Piroska (Budapest)
Ének – Palócz Réka (Budapest)
Ének – Kiss Noémi (Budapest)
Csembaló – Fülöp Mária (Bázel)
Lant és gitár – Kónya István (Budapest)
Viola da gamba és violone – Csata István (Kolozsvár)
Ütőhangszerek a régizenében, ütőhangszeres kamarakurzus: zenei játékok, rögtönzés, szólamszerkesztés – Kasza Roland (Budapest)
Reneszánsz és barokk táncok (min. 6 résztvevővel indul) – Szabó Anikó (Kolozsvár)
A nyári egyetem mesterkurzusainak, oktatóinak bemutatása a fesztivál honlapjáról érhető el: www.regizene.ro
Szakmai előadások – közönségre nyitottan
A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. Míg Fodor Csaba magyarországi előadóművész Internetes források és digitális eszközök a régizene szolgálatában címmel tart előadást, Sam Chapman svájci lantművész az Alexander-technikát ismerteti meg a hallgatósággal. A romániai előadók közül a lamentációk műfaját Szabó András csíkszeredai zenetanár, a reformáció zenéjét Péter Éva kolozsvári egyetemi előadótanár ecseteli majd. A szakmai előadásokra nem szükséges előzetes bejelentkezés.
Jelentkezési határidő a Régizenei Nyári Egyetemre: 2017. június 12., hétfő, éjfél (24:00 UTC+2).
A képzés díját érintő részletek megtalálhatóak a www.regizene.ro honlapon. Kiegészítő információkért kérjük, írjanak a
nyariegyetem@regizene.ro e-mail-címre, vagy keressék a szervezőket az alábbi telefonszámokon: +40-266-372044 (vezetékes), +40-0746-244235 (mobil), illetve Csíkszeredában személyesen, a Temesvári sugárút 4. szám alatt.
A szervezők / Népújság (Marosvásárhely)

Új kiállítás a Csíki Székely Múzeumban – nagy nevekkel
Megnyitották a Művészek ágyúdörgésben. Erdély az első világháborúban című kiállítást a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban. A huszonnégy művész száz munkájából álló tárlat július végéig látogatható.
Az első világháború éveinek centenáriuma minden országban „mozgósította” a történészeket, művészettörténészeket, muzeológusokat, hogy a máig ható eseménysort újraelemezzék, a dokumentumokat feltárják, az ismert vagy eddig rejtett tárgyi emlékeket bemutassák a közönségnek. Ebben a témában már eddig is számos kiállítás valósult meg szerte a nagyvilágban, ehhez csatlakozott most a Csíki Székely Múzeum is, folytatva az eddigi tárlatok immár elvárt magas színvonalú megszervezését.
Két jeles kutató, Murádin Jenő (Kolozsvár) és Szücs György (Budapest) vállalkozott arra, hogy összeállítson egy impozáns műtárgylistát és egy reprezentatív katalógust.
A csütörtök esti kiállításmegnyitót közel egyéves szervezőmunka előzte meg, amelynek eredményeként huszonnégy képzőművész száz alkotását tekinthetik meg az érdeklődők július 30-ig a Mikó-vár emeleti termeiben – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója.
„A múzeum életében ez az első alkalom, amikor több mint tíz kölcsönző intézményről beszélhetünk, ebből öt magyarországi és öt erdélyi, továbbá a Csíki Székely Múzeum 19 saját alkotással járult hozzá a tárlat megvalósításához. Ez egy rendkívül jó érzékkel, nagyon színvonalasan megvalósított tárlat, amely alkalmával olyan nagy neveket hoztunk Csíkszeredába, amelyek korábban sohasem voltak Székelyföldön, a megyeszékhelyen pedig biztosan nem. Gondolok itt például Vaszary Jánosra, Hans Ederre, Stróbl Alajosra, mellettük pedig a mi székely festőóriásainkra, Nagy Istvánra és Márton Ferencre” – sorolta Gyarmati.
A kiállításmegnyitón Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntőbeszédében hangsúlyozta, reméli, hogy ez a kiállítás új áttörés lesz a múzeum életében. „A hasonló témák kapcsán az erdélyi városok együtt mutathatják meg azokat az értékeiket, amelyek összekötnek minket. Az első világháború végén voltak vesztesek és győztesek, és bár mi vesztesekként a nyertesek országában élünk – már ha így éljük meg, de ez nem kötelező –, abban az időszakban sok olyan esemény volt, ami összeköt bennünket, és ezt már sajnos senki sem veheti el tőlünk” – hangsúlyozta a polgármester.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja felszólalásában arról beszélt, mennyire tökéletesen lefedik a kiállított művek az első világháború időszakát.
A köszöntőbeszédeket követően Murádin Jenő művészettörténész méltatta a kiállítást. „Egy olyan kiállítás résztvevői vagyunk, amely példamutató elrendezéssel tárja elénk ezt a hatalmas anyagot, és amely szemléletesen mutatja fel, hogy milyen tényleges vízválasztója volt Európa történelmének a száz évvel ezelőtti világháború” – emelte ki Murádin Jenő. Végül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese a megnyitó zárómozzanataként kiemelte, sok művész már a háború elején életét vesztette, azok munkájából azonban, akik életben maradtak, Csíkszeredán túlmutató, európai színvonalú kiállítást tudnak bemutatni a Csíki Székely Múzeumban.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

A visszajáró történelem útjain
Emlékmű Nagyzerindnek
Miközben végiglapoztam Fazekas József nagyzerindi ny. történelemtanár A visszajáró történelem útjain c. kötetét, meg a pünkösd szombatján a nagyzerindi kultúrotthonban a méltatók beszédeit hallgatva minduntalan Horatiusnak az ércnél maradandóbb emlékműre (saját alkotására) vonatkozó sora járt az eszemben. Egy értékes könyv amolyan emlékmű, s talán még inkább, ha azt a szerző egy szűkebb-tágabb közösségnek, tájegységnek, helységnek állítja: a szó elszáll, az írás megmarad, s azt akár évszázadok múltán is elő lehet venni.
Fazekas József ilyen emlékművet állított szűkebb hazájának, a Körösköznek, Nagyzerindnek és környékének. Ha a táj lakója kezébe veszi, sok mindent megtudhat szülő- vagy lakóhelyéről, olyan dolgokat, amelyekről, legfeljebb, őseitől tud, hallomásból, valamit. A szerző, mondta egyik méltatója, tanártársa, Csanádi János Eleinkről szól a fámac., tavaly tavasszal bemutatott művét mintegy folytatja, egészíti ki egy virtuális falumonográfia érdekében. Mindkettő nagyon tiszteletre méltó, értékes munka – vajon akad-e valaki az ifjabb nemzedékből, aki majdan folytatná?
Hallottam egykori tanítványától, hogy a „tanár bácsi” attól tartott, kevesen jönnek el a könyvbemutatóra. Ehhez képest a zerindi kultúrotthonban álltak is jó néhányan ülőhely híján, s amikor a műsorvezető (az egykori tanítvány, a későbbi magyartanár, a kultúrotthon vezetője, Kiss Csilla, aki egyébként remekül látta el tisztjét) üdvözölte a megjelenteket, legalább tucatnyi helységet sorolt fel – a környékbeli Feketegyarmaton, Anton, Simonyifalván, Vadászon kívül többek között Nagyszalontát, Aradot, Debrecent említette. Ez utóbbi városból Tabajdi György Pál, a könyvben külön fejezetet kapott nagyzerindi születésű Tabajdi Károly egykori Arad megyei alispán, jeles politikus, a zerindi iskola névadójának leszármazottja és fia jött el.
Mindez külön kommentár nélkül is igazolja, hogy a szerzőt mennyien tisztelik, s voltak kíváncsiak könyvére.
A szombat délelőtti esemény jócskán túlnőtt egy „közönséges” könyvbemutató keretein: a méltatókon (Kiss Csilla, Pelokné Csordás Gabriella – egykori osztálytárs –, Nagy István szerkesztő, tördelő, pécskai fizikatanár) kívül a kötethez szorosan kapcsolódó versek (Semsei Ildikó, Brittich Erzsébet), hangzottak el, egy részlet az 1879. évi nagy zerindi árvízről szóló verses beszámolóból („amikor a zerindi szőlőcsősz is költő volt” – kommentálta a szerző), továbbá felolvasás a zerindi falusi képtár egyik kezdeményezőjével és lelkes harcosával, Fazekas Józseffel készült egykori tévéinterjúból, végül egy szép, az egykori osztálytárs által felolvasott vers, Arany János (1848-ban keletkezett Öröksége: „Ha minket elfú az idők zivatarja: / Nem lesz az istennek soha több magyarja.”
A jól megkomponált könyvbemutató-előadás végén fellépett néhány szép dallal a Rozmaring népdalcsoport, amelyet annak idején a szerző neje, Fazekas Irén tanárnő hozott létre és vezetett. Aztán elvonultak az egykori kislányok, a legtöbben már rég nem ténylegesen zerindiek, az iskolába, találkozóra.
A községen belüli Zerind falu lakossága (a könyvből idézek) 1930-ban meghaladta a 2300-at, manapság alig a nyolcszázat. Elfúj bennünket az idők zivatarja?
Az összejövetel végén a jelenlévő Szabó István (nagyvarjasi – Arad megye – gyökerű, ma a magyarországi Sarkadon élő) történész, szépíró tartott magvas bemutatót Trianonról, a június 4-i nemzeti összetartozás napjáról. Mi lett volna, ha...?, adhatnánk a címet rövid előadásának. Történelmietlen kérdés, ma az van, ami.
Fazekas József mintegy 190 oldalas könyve hat fejezetre (Helytörténet. Körösköz, Képtár, Környezetvédelem, Nyelvemlékeink nyomában, Az iskoláról, Polgármesterek zerindi helyzetképe) tagolódik, és tucatnyinál több reprodukciót tartalmaz a zerindi képtár anyagából. Írásokat, beszédeket, interjúkat, jó részük az egykori Vörös Lobogóban, a mai Nyugati Jelenben látott először napvilágot. És ami meglepetés volt a szerző számára: a könyv elején egy színes portré, Siska-Szabó Hajnalka alkotása, amelyet a szerkesztő titokban csempészett be, mert a szerző aligha egyezett volna bele.
Az egykori nagyszalontai osztálytársak (tizenketten jöttek el!), egy szép, Szalontáról szóló könyvvel és diplomával lepték meg a hetvenéves szerzőt, kérvén, hogy olvassa fel az oklevél szövegét. Az első mondatok után azonban szünet következett: a meghatottságtól elcsuklott a hangja...