A magyar nemzeti közösség reorganizációja a Kárpát-medencében
Az I. Világháború befejezése után a szerencsés győztesek Trianonban ítéletet hirdettek. Irgalmatlanok voltak a győztesek és rettenetesek a feltételek, melyeket megszabtak. 
A versaillesi békeszerződés gondoskodott arról, hogy idővel a franciák kiürítsék a megszállott Rajna-vidéket, Schleswig déli részén, Felső-Sziléziában, majd 1935-ben a Saar-vidéken népszavazást tartottak, megkérdezték a lakosságot, Német- vagy Franciaországhoz akar-e tartozni. Magyarországra ez nem vonatkozott, pedig a háború kitöréséért nem Magyarország volt a felelős. 
Magyarország számára a háború valóságos öngyilkosság volt, abban csak veszíthetett, mert a monarchia minden területnövekedése a magyarság birodalmi súlyának csökkentését jelentette volna. Ezért a magyar nemzet minden felelős tényezője és képviselőháza ismételten egyhangúan tiltakozott minden hódító szándék ellen még a legnagyobb katonai sikerek idején is. 1915 őszén a sikeres Szerbia elleni hadművelet eredményeként a magyar csapatok a szerb hadsereget kiverték saját hazájukból, de “Mielőbb becsületes, hódítás és annexió nélküli békét!” – kért a magyar törvényhozás. “Nagy dicsőség a győzelem. De a legnagyobb dicsőség azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni a világot a békével” – jelenti ki gróf Andrássy Gyula. Gróf Tisza István a kormány miniszterelnöke: “A magam részéről aláírom mindazt, amit a békére vonatkozólag gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselőtársam mondott”.
A győztesek azon az elven bontották föl az Osztrák–Magyar Monarchiát, hogy szűnjön meg a sok nemzet fölött zsarnokoskodó állam. Helyette csináltak csehekből, morvákból, szlovákokból, lengyelekből, magyarokból, németekből, ruszinokból álló Csehszlovákiát; létrehoztak a románok-, németek-, szerbek-, bolgárok-, törökök-, tatárok-, cigányoklakta Romániát; összehozták a szerbekből, bosnyákokból, horvátokból, szlovénekből, törökökből, montenegróiakból, románokból, albánokból, olaszokból, arománokból álló Jugoszláviát: vagyis csináltak egy Monarchia helyett négyet. 
Fölszabadították a szlovákokat, a ruténeket és áthelyezték őket cseh fennhatóság alá. Fölszabadították az erdélyi szászokat és odaadták őket a románok fennhatósága alá. Fölszabadították a horvátokat és szerb uralom alá helyezték őket, vagyis kreáltak egy többnemzetiségű állam helyett négyet. Az elzászi kérdést megoldották, de a Csehszlovák Köztársaságba betereltek több mint egymillió magyart, Romániába majdnem kétmilliót, Jugoszláviába félmilliónál többet, és Ausztriába is hatvanötezret. Vagyis összehoztak egy Elzász helyett négyet.
Összeomlás, forradalmak és román megszállás után, a legszörnyűbb nyomorúság idején a kilátásba helyezett wilsoni béke helyett darabokra tépték az ezeréves Magyarország testét. Minden környező állam részesült az osztozkodásban, hogy ne legyen egyetlen olyan szomszédja sem Csonka-Magyarországnak, akire elkeseredés nélkül gondolhatott volna.
Ebből a csődszéli, reménytelen helyzetből lábalt ki Horthy Miklós kormányzósága alatt a Maradékország, sőt a múlts zázad IV. évtizede végén Európa közepesen fejlett országai felső csoportjába küzdötte fel magát, az új magyar pengő pedig, a korabeli Európa legerősebb fizetőeszköze volt. 
Az elszakított nemzetrészek teendőiről 1920-ban, Kós Károly a Kiáltó szóban így ír: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára… Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak... A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom! …
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája!”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete, a Magyarnak lenni jó! közösségépítő program keretében, június 6-án 18 órai kezdettel a Jelen Ház nagytermében dr. Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója segítségével idézi fel a két világháború közötti Kárpát-medence magyarságának sikeres küzdelmét a megmaradásért és ennek üzenetét a jelenkor magyar közössége számára.
Gárdián Gábor szegedi gordonkaművész játéka eleveníti fel a kor hangulatát. 
Társszervező: az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete.
Az est házigazdája dr. Borbély Zsolt Attila, az EMNT országos jegyzője.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak a szervezők.
 Murvai Miklós, az Aradi Demokrácia Központ vezetője.
Nyugati Jelen (Arad)

Másik nemzetpolitikát kell építeni
Ma délután a Jelen Házban jó félszáz aradi – néhány vidékről érkezett is – hallgatta meg dr. Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója, szegedi egyetemi oktató A magyar nemzeti közösség reorganizációja a Kárpát-medencében című előadását.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezte összejövetel elején Murvai Miklós összeállítását vetítették Trianonról, Gárdián Gábor szegedi gordonkaművész a magyar himnuszt játszotta el, majd Borbély Zsolt Attila, az EMNT jegyzője az előadás bevezetőjeként arról beszélt, hogy Trianon ott van mindennapi sorsunkban, hozzátéve: valamivel jobb helyzetben vagyunk, mint húsz évvel ezelőtt, mert most legalább eldönthetjük, hogyan viszonyulunk saját történelmünkhöz.
Szabó Pál Csaba előadását néhány, a magyar közösség 2011-es állapotára vonatkozó tévhit cáfolatával kezdve kifejtette: a liberalizmus, a liberális világkép az utóbbi 200 évben azt állítja, hogy a világban fejlődés van, ennek szintjei mechanikusan, determinált módon összekapcsolódnak, s e szakaszolásnak határozott iránya van. Az előadó szerint ez a felfogás a világot egyszerűsíti, a problémákat felszínessé teszi, relativizálja. Ehelyett – a mai magyar nemzetpolitikával párhuzamosan – más megközelítést javasolt, nevezetesen azt, hogy találni kell néhány olyan területet, amelyeken biztosítva legyen a növekedés élménye a magyar fejekben – 1944 óta először –, majd azt fejtegette, hogyan lehet a visszaszorulást, hátrányt előnyre változtatni. Mindehhez, hangsúlyozta, össze kell kötni a magyarokat a Kárpát-medencében, a szegedit az aradival és a szabadkaival. A továbbiakban szólt a Trianon Múzeum néhány kezdeményezéséről (egyebek közt a Jávor Pál cigányzenekarról, arról, hogy több nyelven Kárpát-medencei útikönyvet akarnak kiadni stb). Az előadó végül, mielőtt a hallgatói kérdésekre válaszolt, kijelentette: a magyar kultúrát, nyelvet nagyon sok nemzedék tartotta fenn, nem lehet lemondani róla. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Kossuth a nemzet és Arad emlékezetében
Már születése előtt megjósolták tündökletes pályafutását és bukását, mondja a romantikus történelemírás, még élt, amikor már legendássá vált, s az idő múlásával, mint ahogy az történni szokott nagy személyiségeknél, a legenda tovább terebélyesedett.
Ma ritka az olyan település az anyaországban, ahol „Kossuth apánknak” utca, tér ne viselné nevét – a Trianon után határokon túl esett területeken igyekeztek minél hamarabb felszámolni emlékét –, számos mondatát szállóigeként idézik a magyarok a világ minden táján, mintegy hatszáz Kossuth-nótában él emléke. A magyar történelem egyik legszebb és legdicsőségesebb, egyszersmind a bukás miatt legtragikusabb mozzanata, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc – amelyben rendkívüli szerepet játszott – nem is említhető neve nélkül.
Kossuth Lajos életének és munkásságának felidézésére születésének 210. évfordulója kapcsán került sor Aradon, a Jelen Ház nagytermében hétfő délután a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének Tiszteld múltadat, s a jelent vele kösd a jövőhöz közösségépítő programjának keretében. (Társszervező a Pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, a rendezvényt az Erdélyi magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete támogatta.) Nt. Baracsi Levente református tiszteletes, az est házigazdájának bevezetője után Olasz Angéla Márki Sándor-díjas ny. történelemtanár közel másfél órás, kitűnően dokumentált előadása teljes képet próbált felvázolni egy kivételes személyiségről, akiről az utóbbi másfél században könyvtárnyi anyagot írtak. Előadásában születésétől haláláig, sőt utóéletében is nyomon követte az Aradon kétszer járt Kossuth életútját és tevékenységét – beleértve ma is sokszor idézett mondatainak (Leborulok a nemzet nagysága előtt, Arad a magyar Golgota stb.) keletkezési helyét és idejét, az idős Kossuth, a „turini remete” hangját megörökítő egyetlen fonográf-felvétel megszületésének körülményeit, Aradot, ahol a temesvári vesztes csata után 1849. augusztus 10-én lemondott és átadta a fővezérséget Görgeinek. Nagy segítségére volt Murvai Róbert Dávid, a Csiky Gergely Főgimnázium végzős diákja, aki az előadás illusztrálásaként részleteket olvasott fel Kossuth beszédeiből, leveleiből, kortársak és későbbi történészek munkáiból, s egy kevéssé ismert Jámbor Pál-verset is elszavalt, valamint Murvai Miklós, aki hónapokig tartó aprólékos munkával összegyűjtötte az internetről a Kossuthtal kapcsolatos vizuális emlékeket – a családi képektől szobrokig, a kézzel írott Országgyűlési tudósítások, a Kossuth főszerkesztésével megjelent nagy hatású Pesti Hírlap, a Kossuth-bankók reprodukcióit, filmrészletet stb. stb. Röviden: hétfőn este egy több ember közreműködésével létrejött emlékezetes előadásnak voltunk részesei (szó esett, például, az 1909-ben felállított, 1925-ben lebontott aradi Kossuth-szoborcsoportról is), amelyet egyszer már hallhattak aradi fiatalok, de érdemes lenne máskor, máshol is megismételni arról a személyiségről, aki a washingtoni Capitoliumban egyetlen külföldiként kapott szobrot, s akinek szellemisége ma is velünk, bennünk él.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Pálfordulások és bumerángok
A politikáról való gondolkodás egyik legveszedelmesebb zsákutcája a relativizálás, az álobjektivitás, az aranyközépút keresése olyan kérdésekben, melyek egyértelműek és vitathatatlanok. Meghatározó emlékem e jelenséggel kapcsán, amikor a Transindex közéleti portál kiadóigazgatója, Kelemen Attila Ármin az Erdélyi Közélet nevű levelezőlistán a román hatalom valamely otromba magyarellenes gesztusa által keltett felháborodás közepette fontosnak tartotta, hogy a listán megjelenjen egy „románpárti hozzászólás” is. Kíváncsi vagyok, hogy ha a holokauszt témáját boncolgatta volna e kis közösség, akkor is fontosnak tartotta volna-e, hogy legyen egy nácipárti hozzászólás is?
Merthogy vannak a történelemben és a közéletben olyan helyzetek, jelenségek, történések, melyeket szilárd értékrendi alapzatról érdemes megítélnünk, léteznek kérdések, melyekre egyértelmű igeneket és nemeket kell mondanunk. Az értékrendek között nehéz rangsort megállapítani, de itt is adja magát néhány kapaszkodó, mint a méltányosság, igazságosság, emberségesség. Az erdélyi magyar közéletre jellemző, hogy valamennyi szereplője azt állítja magáról: célja a képviselt közösség hosszú távú fennmaradása és gyarapodása. Egy agresszív nemzetellenes ideológiai tömörülést leszámítva – amely jól időzítve, ám ritkán hallatja hangját – a politikai képviselet vezető alakjai keresztény, nemzeti konzervatív szemüvegen keresztül azonosítják a társadalmi problémákat, és eme eszmekör válaszait foglalják politikai programjukba. Nem véletlen, hogy a nemzetközi fronton mindhárom erdélyi magyar párt az Európai Néppárt irányába hajlik. Ennek köszönhetően Erdélyben viszonylag könnyen átlátható a politikai jelenségek szövevénye. Erdélyi szemmel csakhamar helyükre kerülnek a politikai hitvallást, értékrendet változtató anyaországi közszereplők. Hiba lenne merőben formális alapon egyenlőségjelet vonni az MSZP-t – nemzeti alapállása következtében – elhagyó, ma Orbán Viktor szellemi holdudvarához tartozó Pozsgay Imre, illetve Debreczeni József között, aki a nemzeti liberális oldalról indult, ma pedig a 2006-os rendőri túlkapásokat tagadó Heller Ágnest előzi balról. Pozsgay nemzeti szempontból jó oldalra állt, Debreczeni pedig eladta lelkét a Gonosznak. Ezt csak az nem meri kimondani, aki szellemileg rest, vagy tudatos megtévesztésre törekszik.
Ugyanígy az sem mindegy, hogy valaki a nemzeti autonomista oldalról áll át a román hatalomnak alájátszó „Neptun-irányzathoz”, mint Kelemen Atilla (csak névrokona a már idézett tollforgatónak), vagy fordítva: felismerve a labancok valós szándékait, a „neptunista” Tokay György oldaláról Tőkés László mellé áll, mint az aradi MPP, majd EMNT egyik vezetője, Murvai Miklós. E tárgykörbe tartozó, szomorú politikai kifakadásnak lehettünk tanúi a minap. Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt elnöke, aki 2004-ben még a Népi Akcióval is szövetkezett volna, csak hogy az RMDSZ-nek legyen kihívója a parlamenti választásokon, most úgy vélekedik, a szövetség „a kisebbik rossz” az EMNP-vel szemben. Íme, hova vezet a politikai féltékenység. Persze láttunk már hasonlót. Miután Csurka István eltaktikázta a 2002-es választásokat, párton belül pedig ügynököt kiáltott, mihelyst valaki a viszonyok átláthatóvá tételét vagy az anyagiak felhasználásának ellenőrzését szorgalmazta, tevőlegesen hozzájárult egy másik nemzeti radikális párt, a Jobbik létrejöttéhez. A Jobbik sikerének azonban nem örvendett, mindent megtett, hogy a MIÉP-pel azonos célokért küzdő szervezetet lejárassa, hiteltelenítse. Hasonlóképpen megkérdőjelezhetetlen Szász Jenő szerepe abban, hogy a belső demokráciához és a nemzeti célokhoz egyaránt ragaszkodó autonomisták kénytelenek voltak saját pártot alapítani. Ahelyett azonban, hogy a saját – december 9-i parlamenti választásokon nem induló – pártjával rokon gondolkodású EMNP támogatására szólítaná fel a szavazókat, az RMDSZ-t aposztrofálja „kisebbik rosszként”. E pálfordulás, már a volt pártelnök legmegrögzöttebb híveit is elgondolkodásra késztetheti. Azokat, akiket azzal tévesztett meg az igazságkeresőkkel leszámoló 2010-es kongresszuson, hogy az MPP és az EMNT között az a fő különbség, hogy a nemzeti tanács nyitott az RMDSZ irányába, míg a néppárt hajlíthatatlan és következetes. Olyan pálfordulás ez, ami minden bizonnyal meghaladja a választók ingerküszöbét is, és könnyen lehet, hogy a jövőben bumerángként csap vissza.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Trianon ürügyén
A trianoni szerződés a világtörténelem legrosszabb, legkegyetlenebb, legördögibb békéje.
A wilsoni, a nemzetek önrendelkezési joga alapján hozott igazságos békére nem volt sem tér, sem akarat, mert a Monarchia feldarabolását már évekkel a háború befejezése előtt eldöntötték, sőt ezzel csalogatták a szomszédainkat.
A nemzetgyilkosság feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg a győztes nagyhatalmak. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket, az év májusában adták át, ezek olvastán a magyar küldöttség lemondott:
„…és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok […] ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása, vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék?”
A szerződés kimondta ugyan a harmadára zsugorított ország függetlenségét, azonban megtiltotta, hogy bárkivel államszövetségre lépjen a Népszövetség engedélye nélkül. A nyersanyagbázisaitól megfosztott országnak 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az okozott háborús károkért. A hadisarc összegét később határozták meg, de zálogul már azonnal lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. Ráadásként Magyarország köteles volt megadni a győztes hatalmaknak a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt is. A győztesek mindezt megtehették, mert a győztesek bármit cselekszenek is, nem lehetnek háborús bűnösök.
A békeszerződés aláírásáról, mint nemzeti gyásznapról, így írt a korabeli tudósító: „A budapesti templomokban megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették. […] Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt, kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tették véreink közül sok millió hű és becsületes embert.”
Az elszakított országrészek magyar közösségei viszonylag hamar eszméltek a nemzeti gyászból, megtörve az akkori vezető körök hirdette passzivitást.
1921. január 23-án jelent meg a Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István jegyezte
Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere című röpirat.
Kós a Kiáltó szó-ban olyan fundamentumot vázolt fel, melyen az önazonosság-tudat feladása nélkül lehetne beilleszkedni a megváltozott feltételek közé: „A régi Magyarország nincs többé a számunkra, de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ, feltámadt és van. [...] Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”
Megrázó erejű írása nem egyszerűen kiáltott, hanem beleharsogta abba a tehetetlen, dermedt ájulásba a követendő utat, a jövő, a megmaradás két feltételét: munka és autonómia.
Egyik, Reményik Sándornak írt levelében ez áll: „Mi kevesen, néhányan megmarkoltuk a dolgot: belülről, alulról felépíteni – Erdélyt.” Szervezésében, 1921. június 5-én Kalotaszeg harmincöt községének képviseletében Bánffyhunyad piacán „Erdély az erdélyi nemzeteké!” jelszóval zászlót bontott az első erdélyi magyar politikai szervezet, az Erdélyi Néppárt.
Később, az erdélyi magyarság érdekét egyedül képviselni akaró Magyar Szövetség politikájában csalódott néppárti vezetők 1922. január 15-én, Kolozsvárott, új, önálló országos pártot alapítottak a bánffyhunyadi gyűlés egykori programjának felújításával és nevének Magyar Néppártra való módosításával. A tízpontos munkatervükben hangsúlyozottan szerepelt Erdély védelme „az erőszakos és soviniszta román törekvések ellen”, hogy Erdély „az erdélyi nemzetiségeké legyen”. A gyulafehérvári határozatokra való hivatkozással akarták megvalósítani „az erdélyi nemzetek és egyházak autonóm jogait”, valamint a „közoktatás ügyének és a kulturális intézményeknek nemzeti autonóm keretekbe vonását”.
Az erdélyi magyarság egysége jelszavával folytatott tárgyalások után megalakult újabb, a román kormánnyal paktáló politikai szerveződések elszigetelték, majd kibuktatták a vezetőségből a néppártiakat, ami visszavonulásra késztette Kós Károlyt.
1944 őszén, amikor látta az építkező munka lehetőségét és értelmét, engedett Balogh Edgár hívásának és ismételten bekapcsolódott a politikai, kulturális és művészeti életbe.
1946-tól 1948-ig a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei országgyűlési képviselője, aztán megint, akár a húszas évek nagy változásai után csalódnia kellett. Az erdélyi magyarság akkor sem vehette kezébe sorsa irányítását, mert a megválasztott vezetők elfelejtették ígéreteiket.
Kós Károly kiáltott szavai: munka és autonómia, ma is nemzeti megmaradásunk alapkövei.
Az autonómia reális cél annak, aki hisz benne, viszont utópia annak, aki nem. Középső út nem létezik. Aki mégis tudatlanságból, önös érdekből, vagy egyebek miatt erre az útra kényszeríti közösségét, vagy ezt az utat járja, az vak és tehetetlen.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Könyvbemutató és ismeretterjesztő előadás a Szent Koronáról a Jelen Házban
Nincs még egy nép, amely olyannyira tisztelné nemzeti jelképeit, mint a magyar a Szent Koronát. Birtoklásáért trónviszályok dúltak, sokszor árulások és összeesküvések össztüzébe került. Volt, amikor titkon őrizték, vagy csak egyszerűen ellopták.
Egy alkalommal hazaszállítása közben vesztették el, de megkerült. Többször hurcolták ki az országból, elásva rejtegették, és megtörtént, hogy zálog tárgyát képezte, visszavásárolták, sőt egyszer szinte el is árverezték. A Magyar Szent Korona a Belső-Ázsiában használatos, beavató koronák egyetlen európai képviselője. Ezt az uralkodó csak egyszer, koronázásakor viselheti. Koronázások között koronaőrök vigyáznak rá, rajtuk kívül csak a nádorispán és a koronázó érsek érintheti.
A Szent Korona a magyar történelem legbecsesebb emléktárgya, és a legrégebben használt épségben megmaradt királyi fejék Európában. Csaknem ezer esztendeje elszakíthatatlan, szerves része az egész Kárpát-medence történelmének.
Ezer év alatt 55 magyar királyt koronáztak meg vele. A koronázás eredeti, csak tisztán egyházi jellegű szertartása 1205-től fontos alkotmányjogi intézménnyé válik, amikor III. András koronázásakor esküt tesz, hogy „országa jogait és a korona méltóságát" sértetlenül fenn fogja tartani.
Csak két magyar király fejére nem került a Szent Korona: II. János Zsigmondéra, az „ellenkirályéra”, aki csak névleg uralkodott, valamint II. József fejére, a „kalapos királyéra”, aki elutasította a megkoronázást, mivel jogilag nem akarta alávetni magát a Szent Korona szellemiségének.
Egyesek a korona származási idejét a IX–XIII. század közé, helyét pedig Bizánctól, Észak Európáig és más egyéb helyre tették. Akadtak, akik nem ismerve a Szent Korona analógiáit, külön kezelték a felső és alsó részét, mintha azt úgy külön készítgették volna, és majd valamikor, a késő-középkorban összebarkácsolták volna. Miután 1978 januárjában a korona végre hazakerült az USA-ból, egy mérnökökből és aranyművesekből álló kutatócsoport bebizonyította, hogy egységesen tervezett és kivitelezett ötvösmű. Ékszerkészlete belső-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetű, kaukázusi technikák felhasználásával, feltehetően egy kaukázusi ötvösműhelyben készülhetett.
Két szerkezeti egység alkotja a koronát: az abroncs és a pántok. A Szent Korona két részének összetartozó eszmei tartalma van: a felső rész Isten mennyei birodalmának a szimbóluma, az alsó rész pedig földi országát jelképezi. A pántok csúcsán az Ég és a makrokozmosz uraként trónol a Teremtő Atyaisten. Az alsó részen, az abroncson, Isten földi birodalmának ura, Krisztus székel Mihály és Gábriel arkangyalok társaságában.
A Szent Korona élete maga a magyar történelem. A tárgy és a hozzáfűződő eszme nem azonos, de nem is válik el sorsuk, s mi több: nem érthető egyik, a másik nélkül. A Szent Korona nemcsak királyi ékszer, hanem a magyar államhatalom jelképe is.
Szent István Intelmei szerint a Magyar Szent Korona jelképezi az országot, mint területet, az országot, mint egy uralom alá tartozó népességet, a közigazgatási intézményrendszert, az apostoli keresztény hitet, az uralkodó személyét, az igazságos ítélkezést és a jogi intézményrendszert, a társadalmi türelmet. Az ország és az országban lakó, és a vendégként befogadott idegen népek igaz védelmezője. Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsőségüket a Szent Koronától kérték, és kapták, neki tulajdonították az “üdvös és hasznos törvények” kibocsátását. A Koronát a “törvények, törvényének” tekintették, neki fizettek adót és váltságdíjat, neki tettek ünnepélyes esküt, neki hagytak és ígértek egyházi és világi örökségeket, neki adták vissza minden vagyonukat, mint valami forrásnak, melyből minden ered.
A Szent Koronának misztériuma van. 1526. dec. 16-án, I. Ferdinánd koronázásakor, a németek feljegyzik, hogy: „A magyarok azt hiszik (a Szent Koronáról), hogy az égből szállt alá Szent Istvánra”.
Csete István jezsuita prédikátor írja 1701-ben: „A Magyar Korona elsőben Apostoli, másodszor Angyali ajándék, harmadszor Szűz Mária kezében és szabados hatalmában áll annak adni, akinek tetszik…Szent István is, mikor fia meghal, Máriának ajánlja fel az országot és koronát, megakarván mutatni, hogy ahhoz a mennyei ajándékhoz nem volna testnek és vérnek állandó jussa, sem erőszakkal ahhoz nem juthatni, hanem aki mennyei hivatalnak erejével választtatik és akinek adatik Boldogságos Szűz kezéből”.
A korona tisztelete nemcsak ésszerű megfontolásokat tükröz. Tisztelete egyfelől vallási, másfelől világi, a magas műveltségbe is beépülő népmesék, népi vallásosság körébe tartozó elemekből tevődik össze, és akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bűnös, hanem az istenség ellen is vétkezik.
A Szent Korona misztériumának legalább két vetülete van. Az egyik maga a Szent Korona, mint tárgy, a másik pedig a Regnum Marianum eszme és jogrendszer. A XVII. századra tehető Regnum Marianum eszmerendszer szerint a magyar királyok és az ország az Istenanya (Patrona Hungariae) különös védelmét élvezik. Tehát a magyarok koronája az államiság jelképe, ebből alakult ki a világon egyedülálló szemlélet, a Szentkorona Tan
A határokon kívüli magyarság tudatában az anyaországiakénál sokkal erősebben él az a tudat, mely szerint a Kárpát-medence egész területe hozzátartozik a Szent Koronához. A Kárpát-medence a Szent Korona tulajdona, tehát a Kárpát-medence minden polgára, aki a Szent Korona uralma alatt került be a Kárpát-medencébe, egyúttal a Szent Korona polgára is. Ez a jogi helyzet azért áll fenn, mert 1038. Nagyboldogasszony napján Szent István az országot a Szent Korona képében Szűz Máriának ajánlotta fel. Ez az Ég és a Föld között kötött szerződés a Kárpát-medencét Szűz Mária országává tette. István király ezzel a koronát önmaga és az ország fölé helyezte, jogi biztosítékot adva ezzel a kiváltságok megtartására és a király leválthatóságára.
A Regnum Marianum jogi alapelvei szerint a magyar király csak katolikus lehet, a főurak tanácsa segítségével uralkodik, köteles az ország szabadságát megőrizni, hosszú időre nem hagyhatja el az országot, és esküt kell tennie az alkotmányra.
Magyarország új alkotmánya, az Alaptörvény preambulumában – a Nemzeti Hitvallásban – kimondja:
„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”
***
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete 2013. november 19-én 17 órakor a Jelen Ház nagytermében mutatja be Kocsis István: Magyarország Szent Koronája című könyvét, amelyet a Szent Korona misztériuma és tana című videovetítéses előadás követ. Meghívott előadó: Kocsis István író, történész, az est moderátora Szekernyés János műkritikus, temesvári helytörténész.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Összeállította Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

A kizökkent idő helyreállítása
A címmel kapcsolatban a kedves olvasók némelyike talán rögtön megkérdezi: lehetséges-e ilyesmi, helyre lehet-e állítani a kizükkent időt? A Jelen Házban kedden este megtartott előadásban az erre kapott válasz az volt: igen, ha…
Két esemény zajlott egyszerre: a partiumi (szatmárnémeti) származású, jó ideje Magyarországon élő, nálunk főleg sikeres történelmi drámái révén ismert Kocsis István író, történész A Szent Korona misztériuma és tana című előadása, valamint a temesvári Vetési Zoltán Magyar kincsek, egyetemes értékek c. könyvének bemutatása. Hogy a kettő jól megfért egymással, azt részben Szekernyés János helytörténész, művészettörténész kitűnő moderálása (amelynek során felvetette azt is, hogy Kocsis és Vetési egy kicsit szembemegy bizonyos, a témára vonatkozó más véleményekkel), részben pedig az biztosította, hogy Vetési könyvében sokszor hivatkozik Kocsis Istvánra, akinek a Szent Koronáról szóló tanát teljes mértékben a magáénak érzi.
Szekernyés azzal indított, hogy nehéz dolga van, mert nem szaktudós. Hivatkozott viszont Németh László 1935-ben megjelent, a sorstudományként meghatározott magyarságtudományról szóló tanulmányára, amelyben a szerző kifejtette: a magyarság értékeinek felmutatása kötelesség. Ezt a nézetet követte Vetési könyve: arra vállalkozott, hogy átfogja a magyarság értékeinek valamennyi körét az ősi magyar kultúrától a nyelvészeti jelentésektől, a honfoglalástól közép-európai létünkig.
Kocsis István szerint a magyarság évszázadokon keresztül a Szent Korona révén tudott felülemelkedni a nehézségeken. A Szent Korona tana (több száz oldalas könyv és sok órás előadás kellene részletes ismertetéséhez, mondta) tulajdonképpen egy királyi kiváltságokat korlátozó tan, amely szerint a szakrális király jogutódja a Szent Korona, sőt, az a király fölött áll. Előírja, hogy a hatalom a király és a nemzet között megosztott legyen – amire a legnagyobb szükség a Mohács utáni időkben volt.
Érdekes történetet mesélt Kocsis I. Lipót Habsburg császár és Bethlen Miklós, illetve Esterházy Pál nádor a Szent Korona tanával kapcsolatos beszélgetéseiről, amelyek eredményeként a császár lemondott azon tervéről, hogy Erdélyt a Habsburg Birodalomhoz csatolja.
Az előadás közönségének egy része bizonyára arra számított, hogy szó lesz majd magáról a magyar koronáról; nem volt, viszont hallhattunk arról Vetési Zoltántól, hogy a magyar értékrend legmagasabb hordozója a Szent Korona, s az erről szóló Kocsis-könyv minden magyarnak az első könyve kellene hogy legyen. Mint ahogy az is elhangzott, hogy egykori magunkat a nagyon messzi távolban kell keresnünk, s a teremtéssel született értékrend visszaállítása hozhat eredményt, például nálunk a szórvány megmentése ügyében. A magyarságnak óriási küldetése van, hangzott el, maradjon meg az éltető hagyomány és tudás, hogy a mag a hó alatt is kicsírázhasson.
Az előadás elején és végén nagyon szép filmösszeállítást láthattunk Murvai Miklós jóvoltából az Aradi hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvényen.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Kós Károly transzszilvanizmusa
Egy országos vitához kapcsolódva, mely akkor robbant ki, amikor a budapesti kormánykörök elutasították a kolozsvári műegyetem életre hívását, mondván, hogy Erdély nem is létezik, Kós Károly még a nála is szokatlan hevességgel kelt ki az általa szerkesztett Kalotaszegben:
„… Erdély csak politikailag nincsen, de földrajzilag, históriailag, sőt jogilag, s ami a legfontosabb, a köztudatban igenis van és lesz is addig, amíg csak meg nem változik a pesti közvélemény rólunk. Ha pedig az a közvélemény ilyen marad, akkor időtlen időkig élni fog bennünk a külön erdélyiség tudata. […]
Ahol fizikai határ mutatkozik, ott bizonyos különállóság, a határok szerepe fejlődik ki. Magyarország és Erdély területén ennek a geográfiai különállásnak eredménye egykor a politikai és történelmi különállás volt. De ez nem jelent most különállóságot, hanem csak életmódot, külön társadalmi és gazdasági centralizálódást. […] Minálunk a határ kétségtelen és ez mindig ketté fogja választani országunkat bizonyos tekintetben, ami miatt az egyik centrum itt, a másik pedig amott fog kifejlődni. Fizikai földrajzi szempontból tehát Erdély külön része országunknak.
Hogy históriailag mi Erdély, azt röviden emlékezetébe idézzük mindazoknak, akiket illet... Erdélyország a honfoglalás óta, az 1848-ban kimondott Unióig, illetőleg annak ’67-ben való érvényesüléséig mindig önálló életet élt. Az Árpádok alatt is külön vajdaság, […]. Ügyeit tehát önállóan intézte már akkor is. A későbbi, fejedelemség korabeli alkotmányának, intézményeinek csiráit már az Árpádok alapozzák a szászoknak, székelyeknek adományozott privilégiumokkal.
A mohácsi veszedelem sírba dönti a magyar impériumot. Magyarország középső része török uralom alá kerül, nyugati része és Felsőmagyarország a Habsburgok kegyelmére bízza magát: csak Erdély marad meg nemzeti országnak. […]
Azóta 200 esztendőn keresztül Erdély képviselte a magyarságot: Erdély tartotta, őrizte és harcolt a magyarság ideáljaiért. […]
A Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak zászlóikra íratták: »Istenért és Szabadságért« és ezeket a lobogókat Erdély hétszilvafás nemesei, kopjás székelyei, lándzsás szászai Bécsig, Nikolsburgig és Linzig vitték diadalra – »Magyarország«-ért. Nem magukért bizony! […]
Földrajzi fekvésünk ma is ugyanaz, mint ezer esztendeje; magába zárt, egységes, magas fekvésű medence Erdély. Históriánk csak ötven esztendeje közös Magyarországéval, de néprajzi, gazdasági, közlekedési viszonyaink, nemzetiségi kérdésünk más, nem közös. De mások a tradícióink is […] De ezenfelül magánjogunk, bányajogunk még mai napon is más, mint a »magyarországi«. Tehát még az életben lévő törvényekben is »Erdély« vagyunk még.
Azt nem tudjuk hát, hogy miért akkor a nagy szemrehányás amiatt, hogy mi »erdélyi«-eknek tartjuk magunkat? … mi régen elfelejtettük volna a mi külön »erdélyi«-ségünket, ha Magyarország nem járna el velünk szemben olyan módon, hogy folyton-folyvást eszünkbe kell jutnia ennek…”
Kós Károly 1928-ban az Erdélyi Helikonban megállapítja: „Van erdélyi psziché!". Dsida Jenő, 1934-ben transzszilvanizmusnak nevezi ezt a pszichét, s ugyancsak az Erdélyi Helikonban ezt írja erről: „Etnikai különlegesség, egy földrész sajátos élete".
A transzszilvanizmusnak – az „erdélyi gondolatnak” – a két világháború közötti évtizedekben meghatározó eszmei ereje és közösségteremtő képessége volt, és mint ilyen, hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségi sorba került erdélyi magyarság erőteljesebb közösségi szolidaritással tudjon ellenállni a bukaresti kormányok politikai támadásainak. Az erdélyi népek – magyarok, románok és németek – közös történelmi múltjának feltárásával és egymásrautaltságának hangoztatásával enyhítette az etnikai feszültségeket, és valamiféle közös erdélyi jövőképet próbált rajzolni a három erdélyi nép elé. A magyar transzszilvanisták erőfeszítéseit mindazonáltal nem igazolta az idő: a román szellemi és főként politikai életben jórészt visszhangtalanok maradtak az erdélyiség híveinek érvei.
Kós Károly élete végéig kitartott az „erdélyi gondolat” mellett, ebben fedezve fel az erdélyi nemzeti kérdés racionális megoldásának lehetőségét. Elengedhetetlennek tartotta a gyakorlati politika eszközeinek alárendelését a célnak, a kezünkből kiütött földi hatalom helyett a szellemnek, mint nemzetfenntartó erőnek előtérbe helyezését a humanista transzszilvanizmus jegyében.
„Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül. Ellenben a három együtt élő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is erdélyivé tegyék. Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli […] Megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de jellemzi őket az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális erdélyi psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értett és érthetett meg soha” – véli az Erdély című írásában.
A transzszilvanizmus hívei nemcsak a műveltséget tekintették országmegtartó erőnek, hanem a kor kötelező parancsát is – az erdélyi lélekkel, de európai szemmel való világlátást is. S még egy vonását kell kiemelnünk ennek a „pszihének”: a toleranciát. Nem véletlen, hogy a világon először Erdélyben iktatták törvénybe 1568-ban a lelkiismereti (vallási) szabadságot.
oo00oo
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2013. december 17-én 17 órakor a Jelen Ház nagytermében az építész, festő- és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, kiadóvezető és szerkesztő, politikus, egyetemi tanár, a "kalotaszegi ezermester", Kós Károly születésének 130. évfordulóján „Kőből, fából házat, … Igékből, várat”címmel videovetítéssel egybekötött megemlékező előadást tart Erdély utolsó polihisztora tiszteletére. Meghívott előadó: Olasz Angéla Márki-díjas nyugalmazott tanár, közreműködnek ifj. Tóthpál Béla és Tóthpál Eszter, a Csiky Gergely főgimnázium diákjai. Az est házigazdája: Murvai Miklós, társszervező az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Összeállította, Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Államálmok Erdélyben (I.)
Erdély és az erdélyi magyarság történelmi sorsát az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége döntötte el. A történelmi Magyarország délkeleti területeit hamarosan a nagy-román állam kebelezte be, a Bánságon a szerb állammal osztozva. 1918. október 12-én, a Román Nemzeti Párt Nagyváradon bejelentette, hogy nem ismeri el a magyar törvényhozást. A magyar politika már elkésett az államnak a nemzeti autonómia elve alapján való újjászervezéséről, megőrizendő annak történelmi kereteit. Kudarcba fulladtak Jászi Oszkár november 13-i aradi tárgyalásai is a román nemzetiségi vezetőkkel.
Wilson amerikai elnök, még a háború lezárulása előtt, egy 150 fős munkacsoport elemzésén alapuló, 14 pontba tömörített békejavaslatot tett. A tanácsadója, Edward M. House ezredes által véglegesített elvek előírták, hogy az elkövetkezendő béketárgyalások nyíltak és átláthatóak legyenek, a háborús okok megszüntetésével igazságos és stabil béke jöjjön létre, mely biztosítja a békeszerető országok biztonságát, az erőszak és az önző agresszió megszűnését. Alapelvként fogalmazódott meg a minden néppel szembeni méltányosság, s annak jogossága, hogy egyenlő szabadságban éljenek. A javaslat 10. pontja előírja: „Ausztria–Magyarország népeinek, amelyeknek helyét a népek között megoltalmazni és biztosítani kívánjuk, legelső alkalommal lehetővé kell tenni önálló fejlődésüket”. Wilson februári újabb négy pontja szerint a népek akaratuk ellenére nem tolhatók egyik államból a másikba.
A hadviselő felek a wilsoni javaslatot elfogadták ugyan, de a győztesek a békeszerződésekben ezektől eltekintettek. Voltak azonban, akik a wilsoni elveket komolyan vették, és azok alapján próbálták menteni régiójukat a területéhes kisebb, valamiképp a győztesek oldalára került államoktól.
„Ezekben az időkben a wilsoni eszmék hatása alatt, az önrendelkezés mániájába esett az emberiség. Erdélyben is három köztársaság alakult meg, így Székelyföldön, Kalotaszegen és végül a Bánságban” – írja Ligeti Ernő.
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én tartott nagygyűlésén javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem biztosítja a magyar állam területi integritását, akkor a magyar–román együttélést a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosítsák. Ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, és kérték, hogy a békekonferencián számára is biztosítsanak képviseletet. Az SZNT vezetői, Jancsó Benedek és Ugron Gábor, Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket.
Paál Árpád helyettes alispán a Székely Közélet december 8-i számában úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagy-Romániában, mert „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni”. Ezért a következőt javasolja: „Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni”. Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék.
Gyárfás Elemér 1919 márciusában a Iuliu Maniunak készített tervezetben az önálló erdélyi államiságot, mint az erdélyi kérdés rendezése kulcsát, részletesen kidolgozta. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást talált, és ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Mezey Ödön és Paál Árpád köre egy emlékiratban rögzítette a köztársaság tervét. Az új állam Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérné, és gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával és Magyarországgal.
A köztársaság békés kikiáltására 1919. január 10-én került volna sor, azonban 9-én a román hatalom Paál Árpádot 36 társával együtt letartóztatta.
Január 13-án Valer Neamţiu, a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett prefektus, felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot és a szászok medgyesi hűségnyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával, valamint a Székely Köztársaság elve alapján vélte folytathatónak. Ezt azonban a román fél elutasította.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. május31.
Államálmok Erdélyben (II.)
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása Kós Károly számára nem jelentett tragédiát. Ellentétben a hivatalnokértelmiséggel, mely az államhoz ragaszkodott, Kóst népéhez, szülőföldjéhez kötötte a hűség, s mikor amazok az állam után vándoroltak, Kós hazajött népének szolgálni.
Kós Károly és társai szervezkedni kezdtek, és Bánffyhunyadon bejelentették a Kalotaszegi Köztársaság megalakítását.Az elvi megalapozásához a kolozsvári Keleti Újság –amelynek szerkesztőségében ott találjuk Szentimrei Jenőt, Paál Árpádot, Zágoni Istvánt, Ligeti Ernőt és Kós Károlyt is – által terjesztett eszmék is hozzájárultak. Szerintük a köztársaság létesítésének gondolatát az teszi indokolttá, hogy a kalotaszegi magyarságot nagy román tenger veszi körül, és e nyelvsziget önálló állami berendezésének létjogosultságánál így mi sem természetesebb. A Köztársaság lakossága kb. 40 ezer lélekre tehető, pontos határvonalát nem ismerjük. ElnöknekAlbrechtLajost választották meg.
Grandpierre Emil főispán egy küldöttség élén fölkereste a szebeni román Kormányzótanácsot, és javasolták, hogy Erdély magyarlakta területén magyar, a románon román, a vegyes lakosságú területeken vegyes legyen a közigazgatás, azonban a Kormányzótanács hallani sem akart javaslatukról. A Kolozsvárra visszatért küldöttség Apáthy Istvánt, Kelet-Magyarország főkormánybiztosát, akinek a békeszerződés aláírásáig a magyar államot kellett volna képviselnie börtönben találta. Ezzel megszűnt a mini állam léte is.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. június2.
Államálmok Erdélyben (III.)
„Duna-Tisza-Maros, erős karjai ölelték őt
Az Erdélyi hegyek óvták a földjét, s a legelőt”
– nosztalgiázik a költő a 24 napig élő Bánáti Köztársaságról.
A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánság a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozott magyarság jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. Ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok mellett várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antant-szövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében minden oldalról betörtek Magyarországra.
A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a magyarokon kívül elsősorban a németek próbálták megmenteni a tájegységet a széthullani látszó állam számára.
A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-i megalakítása után Temesváron magát elnöknek nyilvánítva, kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására Bartha Albertet nevezte ki miniszternek. Az új állam vezetői a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal kísérleteztek, hogy egy széleskörű autonómiát biztosító rendszerrel győzzék meg a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói.
Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat.
A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antant-csapatokkal. A franciák november 19-ig a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését.
A sokáig háborúval fenyegető román–szerb konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg.
Erdélyben ezzel lezárult a wilsoni elvek gyakorlatba ültetésének reménye. A béketárgyalások folyamán teljesen más modellek szerint döntöttek, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre törekvő közösségek lokális autonómia-tervei.
1918. december 1-jében sem az jelenti az igazi tragédiát, hogy a románság kinyilvánította elszakadási szándékát, hiszen ez az igény hosszú ideje a magyar kormányzat számára is ismert volt. A valódi tragédiát az jelentette, hogy a nemzetállami ambícióit valóra váltó Nagy-Románia később egy pillanat alatt elfelejtette a Gyulafehérváron tett nemes ígéreteket, és sokkal inkább arra törekedett, hogy a magyarság rovására élhesse ki vélt vagy valós nemzeti nagyságát, illetve törlessze korábbi sérelmeit.
Murvai Miklós. Nyugati Jelen (Arad)

„Egy korty” történelem Szilágyi Aladárral a Jelen Házban!
A Szilágyi Aladár szerkesztette „… és feltört a hit” emlékkötetet korabeli dokumentumok és egykori szemtanúk, a tiltakozásban aktívan résztvevők emlékei alapján mutatja be, hogyan védték meg a nagyváradiak ötven évvel ezelőtt, 1964 a Szent László plébániatemplomot az ateista kommunista hatalom rombolásától.
A nagyvárad-újvárosi Szent László templom plébánosa 1964 pünkösd vasárnapján hirdette ki, hogy másnap tartják az utolsó szentmisét, mert a kommunista hatóságok közlekedésbiztonsági okokra hivatkozva lebontásra ítélték a barokk műemléket. Hétfőn a hívek éjfél után ugyan elhagyták a templomot, de körülvették, és imádkozva, énekelve tiltakoztak a rombolás ellen. A történtek híre futótűzként terjedt, és a város lakossága vallásától, nemzetiségétől függetlenül szolidaritást vállalt a katolikusokkal. Egy helyszíni beszámoló szerint: „…Sorra fáradnak ki a térdepelésben. Másik asszony, leány ül a helyükbe. Átveszi a gyertyát, vagy újat gyújt. Olyan, mint egy katonai őrségváltás. S nem csak a katolikus hívők imádkoztak. Gyertyát tart a kezében és együtt térdel az alázatos katolikus, a konok kálvinista, a méla ortodox. Magyarok, zsidók, románok, cigányok.” A méltóságteljes, imádságos tiltakozás minden haragos indulattól mentes volt. A bontásra kivezényelt kőművesek nem mertek munkájukba belekezdeni. Három napig éjjel-nappal több ezer ember bénította meg a városközpont forgalmát, meghátrálásra kényszerítve a hatóságokat.
A kötet említést tesz arról a 13 fiatalról is, akiket a templom védelméért súlyos börtönbüntetésre ítélt a bukaresti katonai bíróság „a szocialista társadalom elleni bűnös szövetkezés” vádjával.
A másik bemutatásra kerülő kötetben Szilágyi Aladár 13 neves történésszel folytatott beszélgetés keretében követi nyomon Erdély történetét Dácia provinciától, napjainkig.
A Nem Tündérkert, vagy nagyon is az – Erdély a magyar történelemben /Nagyvárad, 2014/ című kötetébe foglalt 18 írás olyan tabutémákat feszeget, mint például a dák-római kontinuitás vállalhatósága, a román elit viszonyulása a dualizmus-kori nemzetiségi törvényhez, a magyar politika trianoni felelőssége, vagy miért Ceausescu követte Gh. Dej-t a pártelnöki székben.
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2014. szeptember 23-án, kedden 16 órakor a Jelen Ház nagytermében Nem Tündérkert, vagy nagyon is az? címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez. Szilágyi Aladár 2014-ben megjelent három kötetét bemutatja Réhon József nyugalmazott tanár, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztője beszélget a szerzővel. Az est házigazdája: Murvai Miklós. Sok szeretettel várunk minden Erdély és népünk történelme iránt érdeklődőt.
Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyi Aladár, könyveivel, Aradon
Erdély és más izgalmas témák
„Nyögvenyelősen” (ahogy az egyik interjú címében olvastam) ültem le e beszámoló megírásához: tegnap reggel nekifogtam a Nem tündérkert, vagy nagyon is az című, Erdély a magyar történelemben alcímű könyv lapozgatásának – és egyszer csak döbbenten láttam, hogy elfutott az idő. Sürgősen írni kellene, de éppen egy interjú közepén voltam, na még ezt…
Érdekes és izgalmas olvasmány Szilágyi Aladárnak a Várad Riport Kiadónál idén megjelent könyve. Annak is, aki többé-kevésbé ismeri Erdély történetét, de annak is, aki éppencsakhogy, és ebből a kötetből szerez majd hiteles (bár sok román történész által vitatott), vagy annak vélt információkat. A történelem ugyanis, régen se volt, manapság sem egzakt tudomány, ahol az egy meg egy az kettő. Az évszámok, mondjuk, talán nem vitathatók és interpretálhatók, ami azonban mögöttük áll, az nagyon.
De hogyan került a nagyváradi Szilágyi Aladár Aradra?
Egyrészt azért, mert legutóbbi, (említett) könyve bárhol a történelmi Erdélyben és Partiumban, tehát Aradon is érdekes. Másrészt mert a szerző aradi gyökerű: Pankotán született, Aradon járt középiskolába, és nem olyan koros (szeptember 22-én töltötte 71. évét), hogy ne lennének még itt egykori osztály- és iskolatársak, sőt tanárok is.
Murvai Miklós, az est házigazdája indításként a szerző életpályájáról beszélt. A pankotai lelkész fiáról, akinek édesapját, Szilágyi Sándort 1958-ban tartóztatták le, „rendszerellenes összeesküvés” címén húszévi kényszermunkára ítéltek, 15 éves korában a Szekuritáté vallatta, aki „rossz dossziéja” miatt négyszer is sikertelenül felvételizett egyetemre. Végül technikumot végzett, és a rendszerváltásig a Bihari Áramszolgáltató Vállalatnál dolgozott, bár közben, a ’70-es évek elején a kolozsvári egyetem filozófia szakán is diplomát szerzett.
Újságírói és riporteri karrierje tulajdonképpen ezután kezdődött: a Bihari Napló munkatársa, főszerkesztő-helyettese, a kiadóvállalat igazgatója, a Várad című folyóirat, az Erdélyi Riport szerkesztője, „mellesleg” az Ady Endre Sajtókollégium tanára, a Királyhágómelléki Egyházkerület főgondnoka, 2008-ban a Spactator-díj kitüntetettje…
Talán ezek is megérnének egy olyan (kitűnő) riportot, amilyeneket Szilágyi Aladár tud és szokott írni.
Ő azonban nem magával, hanem szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldje (talán) egyéni sornál is fontosabb kérdéseivel foglalkozik: tíz esztendő alatt kilenc (9!) önálló kötetet adott közre.
Réhon József, a szerző egyik méltatója az aradi Jelen Házban kedd este az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által szervezett (igen sikeresnek mondható, telt ház előtt zajlott) találkozón Szilágyi Aladár három könyvéről beszélt. Az egyik az 1964-es váradi „templomvédést” eleveníti fel (a Ceauşescu-korszakban, még annak kezdeti, viszonylag enyhébb időszakában is, egy ilyesmi szinte egyedülálló), a másik Várad-hegyalja legújabb kori történetét mutatja be, a Nem tündérkert… c., idén megjelent kötet pedig interjú-gyűjtemény. Szűcs Lászlónak (a Várad és Erdélyi Riport és a kiadó főszerkesztője, Szilágyi könyveinek szerkesztője) a szerzővel folytatott párbeszéd során a műhelymunka sok – egyébként a nagyközönség számára rejtve maradó – vonatkozására tért ki. Arra, például, hogyan készültek az Erdély történetéről szóló interjúk (a szervezők egy 2010-ben az RMDSZ és a Szacsvay Akadémia által kezdeményezett rendezvény keretében hívtak meg neves magyarországi történészeket, akik 2013-ban egy Erdély-súlypontú előadássorozat keretében taglalták a témákat), de szó esett a dobrudzsai és egyéb riportutakról, köztük a Várad-hegyaljaiakról is. Szilágyi országos riportútjain – amelyekből izgalmas írások születtek az „egységes román nemzetállamban élő” 24 nemzetiségről – mintegy 170 helységet keresett fel, hogy az ott élő szlovákok, szerbek, arománok, svábok, csehek, csángók, bolgárok, muzulmán cigányok és persze magyarok stb. jelenlegi állapotáról, mindennapjairól, életérzéseiről beszámoljon. Kár, hogy a vonatkozó kötetek egy részéből, mivel kifogytak, az aradiak már nem vásárolhattak. Szűcs László ígérete szerint azonban megpróbálják ezeket az interneten hozzáférhetővé tenni.
Szép, tanulságos est volt, megszervezéséért az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületét illeti köszönet.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Szent királyok nemzetsége eladássorozat a Jelen Házban
A magyarság két és fél évezrede önmagát külön népnek tartja. 1100 éve itt él Európában, a „huzatos” Kárpát-medencében, ahol körülötte mindenki más nyelvet beszél. 
Itt találkoztak az (északról jött) szláv, a (délről jött) román, a (nyugatról jött) germán és a (keletről jött) uráli nyelvcsaládok. 
Ez a nép, életmódjából adódóan a mezgazdaság mellett zsákmányszerzésből (is) él. Sajátos harcmodora van: nagyon fegyelmezett, összehangolt könnyűlovas csapatai rendkívül mozgékonyak, rugalmasak, közelharcba ritkán bocsátkoznak, nyílzáporral harcolnak, ugyanis a visszacsapó íjukból kiltt nyílvessz ereje átüti a lovassági páncélt. Mivel Európának ez ellen a harcmodor ellen sokáig nem volt védekezése, ajándékokkal, békemegváltó adókkal tartotta távol a magyarokat, akik ez időtájt az egyensúlyt is biztosították a térségben – a morvákat támogatva megakadályozták a frankok kelet felé való terjeszkedését, az északi (nyugati) és déli szlávok közé éket vertek, akadályozták a germánok kelet felé, s a bizánciak nyugat felé való terjeszkedését.
A Nyugat összefogásra kényszerült, harcmodort váltott, így 933-ban Merseburgnál, majd 955-ben Augsburg mellett vereséget mért a portyázó magyarokra.
A magyarok gyorsan váltanak. Mintegy varázsütésre abbahagyják a kalandozásokat, letelepszenek, felveszik a római katolikus vallást, és az európai szokásoktól eltér, egyedi, a nemzetségi szállásföldek egyesítésével szervezik meg államukat. Egy korabeli szemtanú (Gardizi) 1050-ben, ezt írja a magyarokról: „A magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült és gyönggyel van berakva, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve.”
Itt van tehát egy nép, amely keletről jött, vadabb volt, mint az itt élők, de az ellenséges környezetben mégis gyökeret tud verni, megőrzi nyelvét, identitását, évszázadokon át a térség mérlegnyelve, s ebbe nem pusztult bele; és immár több mint 1100 éven át a sok vihar közepette is megtartva államiságát, ellenállt a nemzetek olvasztótégelye megemészt örvényének.
Akaratlanul is felvetődik a kérdés: hogyan lehet, hogy nála számosabb és erősebb népek kihaltak, vagy nyelvüket és őseik szellemi hagyatékát elfeledve, s ezzel nemzeti identitásukat is feladva, a szomszédnépeket gyarapítják, míg a mi népünk a népvándorlók közül egyedüliként megmaradva, gyarapodott, és az évszázadok során nemzetté érett?
Erre a kérdésre keresi a válasz gyökerét az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Nemzeti Tanács, 2014. november 18-án, kedden 17 órakor a Jelen Ház nagytermében tartandó KOPPÁNY VAGY ISTVÁN? tényfeltáró ismeretterjesztő rendezvénye.
A SZENT KIRÁLYOK NEMZETSÉGE eladássorozat, amelynek indítója a keddi rendezvény, bepillantást enged az Árpád házi királyok uralkodása mindennapjaiba.
Meghívott eladó: Szántai Lajos budapesti művelődéstörténész és magyarságkutató. Az est ötlet- és házigazdája: Murvai Róbert Dávid.
Társszervez: a budapesti Két hollós könyvesbolt.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Szent királyok nemzetsége a Jelen Házban
Ezerszáz év még a történelem léptékével mérve is egy nép életében igencsak nagy időnek számít. Róma, az európai történelem leghatalmasabb birodalma Augustus császár halála után, durván, úgy nyolc évszázados lét után kezdett haldokolni. A klasszikus műveltség bölcsője, Hellász sem bírta sokkal tovább.
A magyar honfoglalás korában hatalmas birodalmakat és népeket falt fel a történelem. Az apróbb népek, az idegen környezetben anyanyelvüket vesztve, az erősebb népekben feloldódva váltak azok nemzettársaivá.
A honfoglaló magyar az egyetlen nép, amelyet ezerszáz év viszontagságai, a rázúduló vérszomjas ellenségek százezrei, valamint a gyilkos belső testvérharc csapásai sem voltak képesek a történelem süllyesztőjébe terelni. A vitézséggel szerzett Haza, hétfelé szakítva ugyan, de ma is létezik, a kedvezőtlen környezetben is megóvta anyanyelvét, kultúráját, szokásrendjét, befogadott kisebb népeket, megőrizte identitását és nemzetté vált.
Az előtte itt járt testvérei, Atilla hunjai, szinte nyomtalanul elenyésztek egy évszázad lepörgése alatt. Pedig nagyobb népet, erősebbet, győzelmekre győzelmeket halmozót, hozzá mérhetőt alig ismert Európa, míg a minden tekintetben szerényebb túlélő-potenciállal rendelkező magyar honfoglalók gyökeret vertek itt, a huzatos Kárpát-medencében.
A Gondviselés ragadta ki a honfoglalókat az iszlám hitre térő ázsiai türk népek kebeléből, és telepítette le az új hazába, és adott nekik megtartó keresztény hitet, amely megóvta az Európa megtorló bosszújától elvérző hunok sorsától. Olyan vezetőkkel ajándékozta meg ezt a népet, mint a honalapító Szent István apostoli király, a szeplőtelen életű, hitét megvalló Szent Imre herceg, az életszentséget harci hősiességgel párosító Szent László király, vagy a bölcs törvényhozó, kora műveltségét messze felülmúló Könyves Kálmán.
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2015. február 3-án, kedden 17 órakor a Jelen Ház nagytermében a Szent királyok nemzetségerendezvénysorozat keretében SZENT ISTVÁN INTELMEI SZENT IMRE HERCEGHEZ címmel az apostoli honalapító király korát bemutató ismeretterjesztő estet tart.
Meghívott előadó: Szántai Lajos budapesti művelődéstörténész és magyarságkutató. Házigazda: Murvai Róbert Dávid.
Társszervező: a budapesti Két Hollós könyvesbolt.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Az előadássorozat fenntartása érdekében adományokat elfogadunk Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

1848–49, a Csanádi Egyházmegye dokumenetumainak tükrében
Megszokhattuk, hogy – az igen kevés kivételtől eltekintve – magas színvonalú előadásokat hallgathatunk az Aradi Hagyományörző Polgárok Egyesületének a Jelen Házban rendszeresen megszervezett összejövetelein. A kedd esti is ilyen alkalom volt, tudós előadóval (dr. Miklós Péter, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa), remek házigazdával (dr. Borbély Zsolt Attila politológus), az előadások bevezetőjét, zenei aláfestését, színvonalas műsorfüzetét rendszeresen biztosító mindenesével (Murvai Miklós), ezúttal pedig egy kiváló zenésszel, a többlemezes Vesztergám Miklós tárogatóművésszel is (aki „hivatalos” fellépésének első darabjául – már az előadás kezdete előtt is játszott – az 1848 előtt tisztelgő aradi nótát választotta).
Borbély Zsolt Attila, bevezetőként március 10-ről, a székely szabadság napjáról emlékezett meg (1854-ben ezen a napon végeztek ki három székely vértanút a Makk-féle Habsburg-ellenes összeesküvésben Marosvásárhelyen), majd arról beszélt, hogy az elmúlt 25 esztendő – a diktátor bukása utáni kezdeti nagy remények és várakozások után – az illúzióvesztés korszaka a hazai magyar szabadság gondolata tekintetében, és érdekes eszmefuttatást hallottunk arról, hogy a mai liberális kozmopolitizmus, a globalista világhatalom a proletár internacionalizmus folytatója. Az 1848-as 12 pontot sorra véve arra a következtetésre jutott, hogy célkitűzései ma is sok tekintetben aktuálisak.
Miklós Péter (szabadon megtartott, vetített képekkel illusztrált) előadásának kezdetén pár mondatban a magyarság és a Kárpát-medence történetét idézte annak érzékeltetésére, hogy a magyarságot itt a történelem során mindig ellenségek (törökök, németek – osztrákok –, oroszok) szorongatták.
A Temesi bánság 1718–1778 közötti, majd a későbbi, a magyar szabadságharc korabeli történetéről érdekes adatokat tárt fel az előadó. Tisztázta, például (a történelmet csak nagyvonalakban ismerők számára esetleg meglepetésként hatott), hogy a soknemzetiségű Temesi bánság, a „kicsi dunai monarchia” kezdetben nem a magyar állam részeként működött, hanem a császári (főhercegi) család magánbirtokaként szerepelt. Amikor a XVIII. századi, a török kiűzése utáni betelepítése megindult (a török uralom jórészt kipusztította az addigi lakosságot), akkor két fő szempont érvényesült: hogy a betelepítettek katolikusok legyenek (ez volt a Habsburgok vallása), másrészt hogy ne legyenek magyarok. Ugyanakkor a Temesi bánság (a későbbi Torontál, Krassó, Temes, részben más vármegyék területe) amolyan kísérleti modernizációs terepnek is számított, nem azért, hogy az oda telepített soknemzetiségű (ezért a tipikus Habsburg-politika – „Oszd meg és uralkodj” – szellemében egymás ellen is kijátszható – szerk.) lakosság minél jobban éljen, hanem hogy a császári család jövedelmeit minél nagyobb mértékben gyarapítsa.
Az előadó néhány, a XIX. század közepéről származó statisztikai adat ismertetésével is érzékeltette az 1849-es olmützi alkotmány által újra szabályozott Temesi bánság és Szerb vajdaság (egy újságcikk keretében részleteiben nem követhető, változatos) történetét. Hangsúlyosan kitért a Csanádi egyházmegye korabeli római katolikus főpapjainak (a történészként is számontartott Lonovics József és Horváth Mihály, pápai kinevezéssel meg nem erősített püspök) tevékenységére, az 1848-as „egyházszakadásra” (a magyar ellenőrzés alatt álló területet Róka József makói esperes, a császári fennhatóság alatt álló Temest a Habsburg-párti Fábry Ignác püspöki helynök irányította), az egyházmegyei alsópapság (a szentannai Pheiffer József plébános és Hegedűs Pál vezette) nemzeti, azaz anyanyelvi liturgiát, ruhát, a cölibátus eltörlését stb. követelő radikális mozgalmára.
A magam részéről sajnálom, hogy a keddi előadásnak nincs írásos támasza, hisz az előadó szabadon beszélt. (Írásos dokumentumként csak az előadó által 2006-ban Szegeden kiadott, az előadás során többször idézett „A jelen kor vészes napjaiban” című dokumentumkötet elérhető.) Sajnálom ugyanakkor, hogy viszonylag kevés tér jutott (bár szó volt róluk) az 1948–49-es (magyar–román, szerb–román, magyar–szerb stb.) felekezeti és etnikai konfliktusok okainak, hisz ezeket, a XXI. század elején, át kellene beszélni – igaz, nem csak és főleg ismeretterjesztő előadások keretében –, és „tiszta lappal”, minél jobban tisztázott kérdésekkel átlépni egy jó és konfliktusoktól minél mentesebb, a jövőt szem előtt tartó együttélés korszakába.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Szent István és Intelmei
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületének szervezésében hétfőn délután a Jelen Házban megtartott előadáson ismét vendégünk volt Szántai Lajos budapesti művelődéstörténész, magyarságkutató. Ismét, mondjuk, mert járt már Aradon, s a mostani alkalommal egy már betervezett, de akkor betegség miatt elmaradt előadását pótolta.
A Szent István intelmei Szent Imre herceghez mondhatni csak kis részben fedi a hétfői előadás témáját, a közel kétórás előadás legnagyobb részében Szent Istvánról és koráról, de még inkább a nagy királyt övező félreértésekről beszélt, amelyek nem úgy állították elénk, ahogyan kellene, hanem fals képet alakítottak ki róla. Szent Istvánról olyan új hagyomány kelt szárnyra, amit „rákentek a századok”.
A sajátos előadásmódú Szántai Lajos érdekes kérdéssel indította az előadást: vajon miért nem édesanyja tanította fiát (Szent) Imre herceget? Választ csak annyiban kaptunk, hogy leszögezte: a középkorban nem volt Gizella-kultusz. Szó esett aztán a Valentin napról, mint a magyaroktól idegenről, részletesen a középkori, eredeti és gyönyörű magyar miseruhákról, amelyek sem Nyugatról, sem Keletről nem ihletődtek, maga István is miseruhákat küldött Rómába.  A középkorban, mondta az előadó, nem tudtak arról Magyarországon, hogy Istvánt megtérítették, de két szobrán is kettős apostoli keresztet tart a kezében, ami azt jelzi, hogy „ő térít, nem őt térítik”. Hosszasan fejtegette az előadó az apostoli királyság fogalmát, a magyar korona felajánlását a Szűzanyának („Magyarországnak tehát van királynője”), végül aztán rátért az Imre herceghez intézett intelmekre, amelyeket egy fiát szerető atya parancsolatainak mondott.
Szántai Lajos történelemszemlélete, -magyarázata sok mindenben szembe megy a hivatalos és általa tévesnek minősített felfogásokkal. Természetesen felfogásával, következtetéseivel lehet vitatkozni, de kétségtelen, hogy az eseményeket sajátos új megközelítésben, eredeti módon tárgyalja, és hát ott, ahol a tények nem teljesen egyértelműek, a vitának bőven van helye.
Az előadásnak Murvai Róbert Dávid volt a házigazdája, a felvezető képsorokat, mind mindig, Murvai Miklós állította össze nagy hozzáértéssel.
A Jelen Ház előcsarnokában a budapesti Két Hollós Könyvesbolt könyveit lehetett megvásárolni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A sokszínű Erdély
Erdély lakosságának a fejedelemség korában is sok szenvedésben és megpróbáltatásban volt része. Rövid nyugalmi időszakaiban csak részben tudta pótolni veszteségeit, amely főleg a magyarság népi erejét sorvasztotta. A háromba szakadt ország idején az egykori Magyar Királyság minden harmadik lakosa Erdély mindenkori fejedelmének volt az alattvalója. Az itt élő népesség a fejedelemség fennállásának másfél évszázada alatt úgy általában, időnként pedig katasztrofális mértékben csökkent. A XVII. században, eltekintve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának három és fél évtizedétől, Erdély népeit állandó rettegésben tartották a háborúk, az éhség és a járványok. Különösen nagy pusztítással járt a tizenöt éves háború és Bocskai Habsburg-ellenes fellépése.
Az 1606-os bécsi béke után közel fél évszázados viszonylagos nyugalom és béke következett, majd az évszázad utolsó évtizedei, a törökök kiűzése Európából zaklatták föl Erdély békéjét. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal egy évszázadon át hadak pusztították a termést, az éhezésben legyöngült embereket pedig a járványos betegségek.
1600–1711 között öt nagy pestisjárvány pusztított, így a felnőttkort megért háromnemzedéknyi emberiség minden tagjának legalább három járványt kellett átvészelnie. Ez súlyos következményekkel járt az ország népesedési viszonyaira nézve. Falvak néptelenedtek és tűntek el, míg mások népessége részben vagy egészében cserélődött ki. Nem lehet számszerűleg pontosan megállapítani a népességveszteség méretét, de a szamosújvári és kővári várbirtokhoz tartozó falvakban, például, a XVI. század derekán 17 500 magyar, 2000 szász és 13 200 román élt. A századforduló pusztító háborúiban a magyarság lélekszáma 85%-át, a szászság 88%-át, a románság 45%-át vesztette el, így 1603 után a nemzetiségi arány visszavonhatatlanul megfordult: 2500 volt a magyar, a románság 7200 főt számlálhatott, míg a 250 főre apadt szászság úgyszólván számba sem jövő népelemmé vált. A magyarság kisebbségbe szorult. Az igazán nagy néppusztulást azonban az a török–tatár büntető hadjárat okozta, amelyet a Porta küldött 1657–1661 között a fejedelemségre – II. Rákóczi Györgynek a lengyel trón megszerzésére tett szerencsétlen próbálkozását megtorlandó. Evlia Cselebi török történetíró leírja, hogy a dúló hordák a falvakat felgyújtották, lerombolták, a foglyokat vagy vásárra vitték, vagy kardélre hányták. Egy 1674-ből származó históriás ének a Barcaságot ért hasonló megpróbáltatásokról tudósít.
Erdély társadalmának sokszínűségét a többnyelvűség mellett a hitbeli, felekezeti sokféleség is gazdagította. A római katolicizmus mellett a románság révén erős volt az ortodoxia jelenléte is. A reformáció elterjedése tovább bonyolította a vallási toleranciájáról elhíresült Erdély felekezeti térképét, hiszen rövid idő alatt a hitújítás szinte valamennyi áramlata megjelent, és gyökeret eresztett itt. A székelyek katolikusok maradtak, a szászok Luther követőiként az augsburgi hitvallást fogadták el, a magyarság nagyobb része kálvinistává, egy kisebb része unitáriussá lett. De teret hódított a szombatosság is, mert Bethlen Gábor befogadta az új keresztényeknek nevezett anabaptistákat, és letelepítette őket Alvinc térségében, szintén ő vette védelmébe a zsidókat, és tette lehetővé, hogy a menekültek itt új hazára leljenek. Apafi Mihály idejében pedig az örmények érkeztek fejedelmi engedéllyel Szamosújvárra és Erdély más vidékeire.
Erdély népeinek e nyelvi, felekezeti sokfélesége meggyőzte a vezetőket, hogy a fejedelemség függetlenségének fenntartása, csak úgy lehetséges, ha sikerül a sok nép és sok felekezet között az együttműködést biztosítani. Az erdélyi társadalom önszerveződése és önvédelmi törekvése eredményeként jött létre még 1437-ben a három rend – a vármegyei nemesség, a székelység és a szászság egyezsége, az „unio trium nationum” és ez az unió lett a későbbi fejedelemség társadalmi, politikai alapépítménye. A belefoglalt „natiók“ társadalmi tényezők voltak, nem faji, nyelvi, nemzeti alapon szerveződtek. 1614-ben a Medgyesi országgyűlésen a fejedelem a három nemzet unióját így határozta meg: „…az három nemzetség között hazánknak megmaradására való szent egyesség, melyet minden rendnek szükség pacis et belli tempore erős vigyázással őrizni és az hazának megmaradásának terhét valamiből kevántatik, egyenlő értelemben viselniek.”
Az unió, lévén rendi intézmény, nem irányult valamelyik etnikum ellen, nem zárta ki egyik vagy másik népet soraiból. A kiváltságos, a társadalom politikai tényezőjének számító rétegek szövetsége volt, melyeknek képviselői alkották az országgyűlést.
Szerkesztette: Murvai Miklós
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2015. május 19-én, kedden 18 órakor a Jelen Ház nagytermében ismertető előadás-sorozatot indít Erdélyről. Az irodalmi, videovetítéssel egybekötött, Erdélyre hangoló indító előadásra várjuk a szűkebb Pátriánk múltja iránt érdeklődő, a közös jövőért tenni akaró honfitársainkat.
Az est meghívott előadója: Olasz Angéla, Márki Sándor-díjas nyugalmazott történelemtanár.
Közreműködnek: Tóthpál Eszter, Gál Zoltán és ifj. Tóthpál Béla. Házigazda: Murvai Róbert Dávid, társszervező: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Nyugati Jelen (Arad)

Megtartó gyökerek
1956. október 23-án a pesti utcára vonulóknak Petőfi és Kossuth szelleme adott halálmegvető bátorságot, zsigereikben ott lüktetett az Aradi Tizenhárom erkölcsi ereje és a Felséges fejedelem, II. Rákóczi Ferenc valamint mindazok üzenete, akik vérüket ontották és életüket áldozták a nemzet szabadságáért.
’56-ban a felkelők többsége nemcsak azt tudta, hogy mit nem akar – nem akarja a szovjet megszállást és a kommunista párt egyeduralmát –, hanem azt is, amit akar: teljes szuverenitást, a köztársaság és a parlamentáris többpártrendszer visszaállítását, semlegességet, munkásellenőrzést a gyárakban, a föld visszaszolgáltatását azoknak, akik az 1945-ös földosztáskor jutottak hozzá és nem utolsósorban a nemzet emberi méltóságának visszaszerzését.
Ezt akarta és ennek a forradalmi akaratnak lett a szimbóluma Beethoven Egmont nyitánya mellett a lyukas zászló és a Kossuth-címer. Az 1956-os forradalom és szabadságharc jelképtárának sajátos színfoltja, hogy Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka, miközben a szovjetekkel harcban álltak, nov. 7-én, a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján a csoport által ellenőrzött házakra a magyar lyukas zászlók mellé kitűzette a vörös lobogót is. Félreérthetetlen üzenet volt ez a szovjeteknek: az igazi munkásforradalom Budapesten, Magyarországon zajlik, és hogy a szovjetek a másik oldalon, az igazi forradalom vérbefojtásának oldalán állnak.
A lyukas zászló azóta, bárhol a világon, a diktatúrák elleni harc mellőzhetetlen jelképévé vált.
Budapesten a lyukas zászló alatt harcolók alapjaiban rendítették meg a kommunista rendszer társadalmi igazságosságáról szóló mítoszt. Nem tudni pontosan, mikor. Lehet, hogy akkor, amikor a forradalom első áldozata, az alig 18 éves Vizi János tanuló hősi halált halt, lehet, hogy amikor az értelmiség, a munkásság, a parasztság és a katonaság forradalmi egysége egy közös szívdobbanással valósággá vált, de az biztos, hogy a magyar szabadságharc kegyetlen vérbefojtása ütötte az első léket a kommunizmus hajóján.
Amikor az áldozatvállalás végvárában, Budapesten, kő kövön nem maradt, amikor Moszkva belefáradt a vérontásba és – akárcsak Haynau 1849-ben – „helyreállította a rendet”, épp akkor rúgott utolsót a kommunizmus mítosza. Mert a magyar forradalom áldozatvállalása és elvérzése történelmi távlatban nem kudarc, hanem egy olyan erkölcsi győzelem, amely megálljt parancsolt a sodródásnak és csak tíz napra ugyan, de természetes medrébe terelte a történelmet!
Az emberiség újkori történelmében a magyar forradalom volt az első, amely megmutatta a szovjet típusú társadalmi rendszer sebezhetőségét és ugyanakkor felfedte a nyugati nagyhatalmak és demokráciák segítőkészsége és cselekvési lehetőségei korlátait.
’56 történetéhez szervesen hozzátartozik az az egy testből, egy lélekből felszakadó együttérzés is, amely révén az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarság kifejezte azonosulását a magyar népfelkelés és szabadságharc eszméivel. Romániában az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra, fegyveres harcokra nem került sor. Értelmiségiek, egyetemisták, kétkezi munkások, földművesek tettek hitet a magyar forradalom eszméi mellett, fejezték ki szimpátiájukat mindazokkal, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a „tigris karmaiba került’’ Magyarország kiszabadításáért. Az itteni magyarság ideig-óráig visszanyerte önbizalmát, és reménykedett a totalitárius diktatúra megszűnésében, a kötelező beszolgáltatások, padláslesöprések eltörlésében, a házkutatások, megtorló intézkedések, deportálások felszámolásában. Mindezt a szocializmus keretei között képzelte el, mert még mindig hitt „az emberarcú szocializmusban” – amiért aztán keményen megfizetett. A román legfelső párt- és államvezetés kezdettől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar eseményekkel való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A legfelsőbb párt- és államvezetés attól tartott, hogy a forradalmi eszmék átterjednek Romániára is és hasonló megmozdulásokra kerül sor. A legszigorúbb intézkedéseket, totális cenzúrát vezettek be, megakadályozandó a forradalmi eszmék terjedését. Növelték a határőrség állományának létszámát, elrendelték a gyorshadtest riadókészültségét. Diverziós céllal a szolidarizáló megmozdulások megakadályozására ismét felelevenítették az Erdély „elrablásával” való jól bevált riogatásokat. Gheorghiu-Dej kommunista diktatúrája számára a magyar forradalom vérbefojtása kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár, gyanús, hazaáruló” magyar értelmiségi elittel való leszámolásra. Innen már nyílegyenes út vezetett az önálló magyar intézmény- és iskolahálózat elsorvasztásához, az önálló kolozsvári Bolyai Tudományegyetem felszámolásához.
De volt a magyar nemzetnek tíz napja, amíg szabadon álmodhatott! Amikor kimondhatták: Elég volt! Amikor egy pillanatra elhihette a nemzet, hogy kezébe veheti a saját sorsát, amikor egy pillanatra a „hí a haza, itt az idő, most vagy soha!” nem csak iskolai kötelező olvasmány volt!
Álmaik felett a „testvéri” lánctalpak dübögése volt az ébresztő requiem… A nagyhatalmak tétlenségén és árulásán megfeneklett ’56-os forradalom eseményei bizonyítják csak igazán a nemzet élni akarását. Ezek az események az eljövendő generációk számára az örökkön-örökké élő, önfeláldozó hazaszeretetet tápláló nemzetmegtartó gyökerek bizonyságát jelentik.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Adalékok a Bethlen Kollégium történetéhez
A nagyenyedi főnixmadár
Nemrég kellemes meglepetésben volt része azoknak, akik számára kedves a közel négyévszázados Bethlen Kollégium. Az épületegyüttes felújításának befejező szakaszában, ez év tavaszán hagyta el a kolozsvári Stúdium Kft. nyomdát az a tetszetős külsejű és tartalmas kiadvány, amely a sok dúlást megért, de főnixmdárként mindig megújulni tudó nagyhírű intézmény történetébe nyújt betekintést. A Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával megjelent könyv szerzői és gondozói volt enyedi diákok (Kapitány-Horváth Zsuzsa, Krizbai Jenő, Lőrincz Kinga, Kónya István, Vass József, Horváth Mitzi),valamint igazi enyediekké vált dolgozói,Szőcs Ildikó, Dvorácsek Ágoston és Gordán Edina könyvtáros. A kiadvány ötletgazdái és anyagi támogatói, „az anyaggyűjtés szorgalmas segítői”Horváth Enikő könyvelő és Horváth István vállalkozó.
A rendkívül körültekintően felhasznált könyvészeti anyag (mintegy 88 cím) magába foglalja a kollégium történetével kapcsolatos legfontosabb munkákat, amelyeknek anyagát kitűnő szintézisbe állították a szerzők.
Szőcs Ildikó igazgató a Tisztelt Olvasókhoz intézett bevezető sorait így zárja: „Bízom benne, hogy a kiadvány, melyet kezében tart, sok emléket felidéz, amennyiben véndiákként, pedagógusként, alkalmazottként kapcsolódik a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumhoz...”
Az iskolatörténeti tanulmány („Fejedelem, a fundamentum áll!)Krizbai Jenőtörténelemtanár munkája, aki valósággal beleszületett az intézmény történetébe, mint egykori diákja, majd tanára, igazgatója. Kitűnően dokumentált, rendkívül olvasmányos tanulmányában felvázolja a kollégium intézménytörténetét a kezdetektől az 1989-es rendszerváltás utáni időkig (napjainkig).
Számomra azonban legérdekesebb, legújszerűbb Kapitány-Horváth Zsuzsa Budapesten élő művészettörténész„A víz szalad, a kő marad...” című építéstörténeti tanulmánya, amely korszakonként mutatja be századokon át építkező kollégiumot, épületeinek szakszerű leírásával valósággal lenyűgözi az olvasót, egyben újabb kutatásokra ösztönöz. „Az építéstörténet szépen felgöngyölíthető: – írja a szerző a tanulmány záró részében – kirajzolódnak a fontosabb korszakok, jelentősebb személyiségek. Néhány ponton azonban homályba merülnek a részletek. Az iskola történetének vizsgálásában további kutatást igényelnek az építészek személyei... Az iskola hosszú története tehát bőven rejt még feltárandó részleteket.”
Gordán Edina, a Bethlen Dokumentációs Könyvtár könyvtárosának – aki 2013 őszétől viseli e tisztet – kutatási témája a nagyenyedi református kollégium könyvtárának története 1622 és 1914 között, sok érdekes újdonsággal lepi meg az olvasót. A bibliotéka, akárcsak a Kollégium „nem kerülhette el az évszázadok pusztításait. Ahogy azonban a jelen példa is mutatja, mindvégig képes volt a megújulásra, újrakezdésre” – írja a szerző. Ezt igazolja a ma mintegy 70 000 kötetet számláló értékes gyűjtemény, amelyre tökéletesen illenek a mottóként választott Jékely Zoltán-sorok: „ A könyvek is, prédái volt tüzeknek, / e polcokon mind-mind újjászületnek,...”
Dvorácsek Ágoston, a kollégium fizikatanára A Ritkaságok és Természeti Dolgoknak Gyűjteményes Háza című tanulmányában részletes betekintést nyújt a Kollégium még vissza nem szolgáltatott természettudományi múzeumának történetébe és rendkívül gazdag anyagába. Az írásFüggeléke igen értékes adatokkal egészíti ki a munkát.
„A nagyenyedi múzeum, A Ritkaságok és Természeti Dolgok Gyűjteményes Háza 1796-ban létesült, és jelenleg is működik. A kollégiumé volt és a kollégiumé lesz! Ha mi is úgy akarjuk!” – vallja meggyőződéssel a szerző.
A kötet A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium – sziget a szórványban című záró tanulmánya Szőcs Ildikó igazgatónő igen alapos, nagy szakértelemmel megírt munkájával zárul.
„Jelen tanulmányban – írja a szerző – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium intézményi helyzetének bemutatására vállalkozom, a teljesség igénye nélkül, különös tekintettel a szórványban végzett nemzetmentő tevékenységére. Egy olyan környezetben, ahol a történelem viharai több ízben elpusztították a lakosságot, az épített örökséget, nagy szükség van erőt sugárzó intézményekre, amelyek életet lehelnek a sokszor kilátástalannak tűnő hétköznapokra.”
A körültekintően megszerkesztett, jól dokumentált írás a román oktatási rendszerbe ágyazza a Bethlen Kollégium sajátos helyzetét, kitér Nagyenyed és a kollégium sok évszázados, kezdetben nem felhőtlen, kapcsolatára, majd az intézmény szórványkollégium jellegéből fakadó sajátosságokat taglalja, amelyeknek egyik jellegzetessége a keresztszülőprogram és annak hatása. A tanulmány Függelékében a kollégium közel négy évszázados történetének legfontosabb eseményeit veszi számba a szerző 1622-től napjainkig.
A tartalmas kötet értékét növeli Vass József grafikusművész, kollégiumi véndiák borítóterve és a sok fénykép, amelyek közül különösen kiemelkednek Lőrincz Kinga sajátos látásmóddal készült fotói.
Kapitány-Horváth Zsuzsa szerkesztő a könyv Előszavában meggyőződéssel vallja, hogy e kiadvány beszédesen bizonyítja: „...a Bethlen-szellem létezik, és bármikor képes jól működő gépezetté kovácsolni a véndiákokat egykori tanáraikkal, iskolai dolgozókkal.”
Murvai Miklós
A nagyenyedi főnixmadár - Adalékok a Bethlen Kollégium történetéhez /Nagyenyed, 2016/
Nyugati Jelen (Arad)

Az ötágú síp
A trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, mivel a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt. 1920. június 4. korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az állam és a nemzet egysége felbomlott, és az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba. A Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája pedig a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta.A társadalom egészét sokkoló diktátum ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az Illyés Gyula által csak ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom.
Számos vers örökítette meg a trianoni traumát. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába – Vérző Magyarország – is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói, a Nyugat táborának nagyjai járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne.
Párhuzamosan a csonkaországival, a kisebbségi sorba került közösségek is létrehozták saját alkotóközpontjaikat.
Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918–1921 között érzékelhető. Ekkor sokan nem érezték magukat biztonságban, és repatriálnak vagy emigrálnak. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudott felállni, és megoldást keresni erre a válságos helyzetre. Reményik 1918-ban a Végvári álnéven megjelentetettMindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett állt ki.
A megrendülésből elsőként Reményik Sándor rázta fel Erdélyt. Nemsokára követte őt Áprily Lajos és ezután csatlakozott hozzájuk az ifjú tehetség, Tompa László. Ők hárman alkotják az ún. Helikoni Triászt. Az ő költészetük beszél a legszebben a magyarság hányatott sorsáról, Erdély misztikumáról, szépségéről, egyetlenségéről, megismételhetetlenségéről.
Gróf Kemény János 1926 júniusában életre hívta a Helikon közösséget, amelynek alakuláskor 28 írónak küldött meghívást, megszűntekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak.
Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek, s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit beszélték meg. A helikoni közösség a kiválások és a viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban.
A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a helikoni munkaközösség működése az előtte alakult Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC), s a később megindult Erdélyi Helikonirodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

A MegmAradás temploma (1.)
„A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása!"
(Morus Tamás)
Csengersima térségében, a magyar–román határ közvetlen közelében húzza meg magát a valamikor volt Nagygéc község. 1280-ban említik elsőre, s azóta aktív részese a magyar történelemnek. A XIV. században még szolgabírót is adott a vármegyének, így a vármegye több alkalommal is itt tartotta gyűléseit. 1852-ben, a 200 ezer forintos Aradi vérdíjból a bresciai hiéna megvásárolta a 355 lakost számláló kisgéci, majd a 670 lelkes nagygéci pusztát is. Alig kétszáz kilométerre rémtettei színhelyétől, Aradtól, emeletes kúriát építtetett a Majláth-kastélyból, és rendre meginvitálta a környékbeli magyar urakat, de soha nem ment el hozzá senki. Aztán ő maga ment látogatóba, de sorra becsukódtak előtte a magyar kapuk. A nagygéciek legendákat terjesztettek róla, hogy a kastélya szobáit embervérrel festi ki, vérrel teli vályúban fürdik, mindennap egy embert a pincéjében ledarál élve. A lánya testét szőr fedi, kutya feje van, és sikító hangot ad ki éjjelente. Ezt az utálatot visszahallva a báró, visszaköltözik Grácz városába. Egy év múltán magára hagyatva ott éri a halál, a nagygéci magyar parasztemberek és a zsidók pedig békességben, szeretetben élhették tovább megszokott, háborítatlan közösségi életüket – nélküle.
Trianon idején is addig-addig ügyeskedtek a nagygéciek, mígnem az új országhatáron belül mAradhattak, de a Szamos védgátja végül a szomszédhoz került, mely a későbbiekben megpecsételte a falu sorsát.
Aztán jött a rettenet. A hatalom parancsára a csendőrök kiverték otthonaikból a zsidókat, és összeterelték őket a templom előtti térre. A Schwartz-kúria ura egy szenvedélyes szavalattal búcsúzott az összeverődött falunépétől: „Szülőföldem szép határa! / meglátlak-e valahára? / Ahol állok, ahol megyek, / Mindenkor csak feléd nézek…”– és sírt akkor mindenki, sírt az egész falu, de a zsidóknak menniük kellett. Az átélt borzalmak árán többen is hazakerültek, de Schwartz bácsi és családja soha többé nem tért haza…
A természet némi emberi segédlettel úgy döntött, hogy szellemfaluvá teszi a nagy múltú települést, ugyanis az 1970-es szamosi árvízben csaknem teljesen elpusztult a falu, s a hatalom az árvíz sújtotta települések közül egyedül csak Nagygéc újjáépítését nem engedélyezte. Az egykor ott élők visszaemlékezése szerint a katasztrófát a határ túloldalán még tetézték, amikor a szomszéd rést robbantott a védgáton, és ráengedte az áradó Szamost az öt határon túli falura.
Az árvíz után a falu lakosait a közeli településekre költöztették, több mint 20 évig tilos volt építkezni és oda visszaköltözni. A tiltás ellenére az egykori lakosok azonban visszajárnak, így a Csengerrel összevont, ma már a térképekről is törölt, két lakóval rendelkező kis település temetőiben mindig kerül friss virág a sírokra és sokan máig is végakaratukkal Nagygécet választják végső nyugvóhelyüknek...
A település jelképe a XIII. században épített, Szent Péter tiszteletére felszentelt templom, amelyet Mátyás uralkodása alatt kibővítettek, és az évszázadok folyamán többször is átépítettek. A XVII. században, a reformáció idején festették ki a templom belső terét, a téglából emelt szószékét és a famennyezetét 1765-ben kapta. A mai homlokzat előtti háromszintes, gúlasisakos tornyot, amelyben két harang lakott, 1896-ban emelték, a bejárat bővítésekor eltakarták a templom románkori kapuját. A templom külső falán jelzés emlékeztet az 1970-es tragikus árvíz szintjére.
A használaton kívüli örökség felújítását több alkalommal is megkísérelték, de forráshiány miatt ez mindig meghiúsult. A falu emlékének ápolására, újraélesztésére a hajdani lakosok és a településhez kötődő környékbeliek 2008-ban közhasznú egyesületet hoztak létre. Végre, 2012-ben az elszármazott géciek álma megvalósult: az Árpád-kori és Mátyás-korabeli falakat megerősítették, új tetőszerkezetre és vörösréz tetőre is tellett. Az üres gótikus ablakkeretekbe új ólomüvegablakok kerültek...
Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

A MegmAradás temploma (2.)
A teljes felújítás után új nevet is kapott: A MegmAradás temploma, amely találóan fejezi ki a géciek szülőföldhöz való határtalan ragaszkodását. A szülőföldjük iránt elkötelezettek továbbálmodták a lakatlan település jövőjét – a templom köré nemzeti emlékhelyet terveztek. A kéthektáros park gyepűje a Régi- és benne a Csonkahont körvonalazza, itt kapott helyet a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfái ligetében a MegmAradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is. Itt várja látogatóit az Őrtűz oszlopa is. A monumentális alkotás, amelyre az Árpád-házi királyok neveit is felvésték, a hét magyar törzs bejövetelének és a honfoglaló ősöknek állít emléket. Az Őrtűz oszlopában elhelyezett 30 kilogrammos prizma megtört fényei világítják meg a Makovecz Imre által megálmodott hatalmas, 20 méteres szálfákból ácsolt kilátótornyot is.
Az Őrtüzet 200, márványlapokkal borított emlékoszlop övezi, amelyekre a Kárpát-medence magyarlakta települései üzeneteit vésték. Csángóföldtől, Drávaszögig, az Ung völgyétől Újvidékig, a pár száz lelket számláló településektől a többszázezres nagyvárosokig bezárólag, 2596 üzenet érkezett. A beküldött gondolatok az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmAradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg, s azt a szellemi erőt sugallják, amelyet Nagygéc és a XIII. század óta álló temploma is képvisel.
Csíkdánfalva üzenete bizonyult az egyik legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül”(Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy kis dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk” (Ravasz László).
Csenger Wass Alberttel üzen Nagygécnek: „Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és Hazát.”
És egy, az író Hagyaték című gyűjteményes kötetéből származó idézet:
„Nézd ezt a fát. Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, az igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha azonban a gyökérszál pusztul el ott a föld alatt, a levelecske nem tér vissza többé, s idő múltával elpusztul a fa is. Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökeret. S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre. Isten ültette a magyar gyökeret ebbe a földbe s Isten gondját is viseli, ha hagyod. Bízd gondodat az Úrra. Ő a te gondviselőd. … Légy hűséges hazádhoz és nemzetedhez, mert csak a hűségeseket védelmezi az Úr. Szeress minden magyart, akárcsak önmagadat, és légy jóindulattal másokkal szemben is. Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen népe és nemzete vagyunk! … lássátok magatok előtt a jövendőt…, amit az Úr számotokra készített, lássátok, magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a lélek, s a lélekkel együtt pusztul a nép…”
Nagygéc bejáratánál állított emlékmű hét hófehér oszlopa a település nevének egy-egy acél betűjét tartja. Az oszlopokra mementóként felvésték az egykori elvándorolni kényszerített 749 lakos nevét és a Kormorán együttesnek az elsodort falu emlékére írt dala – Húzd a harangot – egy szövegrészletét.
Az oszlopsor gyújtópontjában elhelyezett csiszolt gránittömb a következő üzenetnek ad méltó helyet:
„749 indult új hazát keresni. Próbált meg gyökértől szakadva, új fa ága lenni”.
Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

MegmAradásunk záloga
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei Szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
A szervezők minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak!
Az est meghívott előadójáról:
Harangozó Imre tanár, néprajzkutató,
1965-ben, Szent Mihály napján született Újkígyóson „törzsökös magyar földész családban”. Az általános iskolát Újkígyóson, a középiskolát Gyulán végezte. 1988-ban a Debreceni Tanítóképző Főiskolát, 2001-ben pedig a Budapesti Pázmány Péter Keresztény Egyetem Hittudományi Karát végezte el. Figyelmét a kultúra és a kultúrát alkotó közösség egésze köti le, épp ezért leginkább a szakrális néprajz kérdései foglalkoztatják. Ezen belül a Moldvai és gyimesi magyarok hagyományos világkép e és hitvilága, de az alföldi pásztoraink és földműves népünk hagyományvilágával, hitvilágával is behatóan foglalkozik.
Néprajzos gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, elsősorban Erdélyt, Moldvát és a Bánátot. Kutatásait 21 kötetben jelentette meg.
Fontosabb kötetei:
Radna fényes csillaga… Vázlat a máriAradnai kegyhely vallási néprajzához (1990),
Elmentem a Szent Están templomába… Kalandozás népi hitvilágunk forrásainál (1992),
Sokat gondolkoztam a régi atyákról… Vázlat a magyar nép ősi hitvilágáról és világképéről (2001),
Ott hul éltek vala a magyarok… Válogatás az észak–moldvai magyarság népi emlékezetének kincsestárából ( 2001),
A megtartó hagyomány és az Istenes hűség szövegei. Népi imaköltészetünk emlékei a csongrádi eredetű békési és csanádi községekben ( 2004),
Vajon miért beszélt nékem annyi mindent nagyapó? Tankó Mónus Berta csángó pásztor emlékezései (2007).
Újkígyós 200 éve. Békés megye szívében. Képes kultúrtörténeti áttekintés. (2014.)
Gyűjtéseire, tudományos és ismeretterjesztő publikációira gyakran hivatkoznak szakmai kiadványokban.
Pedagógusként vallja, hogy a tanító feladata nem más, mint hiteles, követhető és életszerű, ugyanakkor erkölcsi példát is jelentő élettel alapvetően látni-tanítani a rábízottakat. Segíteni őket, hogy lássák meg s kezeljék helyén az alapvető emberi értékeket, s azt, hogy személyes, értelemmel meghozott döntésük nyomán, kapcsolódjanak be az ősök által fölhalmozott emberi tapasztalat, tudás hatalmas folyamába.
A hagyomány ugyanis nem más, mint az élet állandóan megújuló forrása, az emberiség által összegyűjtött sok évezredes tapasztalat esszenciális sűrítménye.
Az Ipolyi Arnold Népfőiskola alapító elnöke.
Tevékenységét Magyarságért Emlékéremmel (2000), Sebestyén Gyula Emlékéremmel (2003), Újkígyósért kitüntetéssel (2006) és Magyar Műveltség-díjjal (2013) jutalmazták.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarságról, megmAradásról
Áll a tavaly óta immár hatvanas éveibe lépett, falstaffi termetű férfiú a terem, a Jelen Ház mintegy harmincöt-negyven fős hallgatósága előtt, és beszél, szépen, érdekesen, s az ingébe tűzött kicsiny mikrofonnak köszönhetően hallhatóan is. Rögtön az fut át rajtam: sokat veszített, aki nem jött el erre az előadásra. Aztán, miközben igyekszem lejegyezni néhány gondolatát, Zörgő professzor Kolozsvári egyetemi pszichológiai előadásai jutnak eszembe a régmúlt időkből. A professzor ugyanis lenyűgözően beszélt, hallgatói szájtátva élvezték előadását, a vizsgára készülő diák azonban szomorúan forgatta jegyzeteit, pláne elsőévesen: hogy is mondta, mit is mondott?
Harangozó Imre „törzsökös magyar földész családban” született a Békés megyei Újkígyóson, s mint a Wikipédián olvasom, gyermekkorától vonzódik a néprajz iránt. Gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, különösen sok gyűjtőúton vett részt Erdélyben, Moldvában és a Bánságban. Kutató-, feltáró- és gyűjtőmunkájának java részét teszi ki az itt élő nemzettöredék megismerése, megismertetése. „Szenvedélyesen beszél nemzeti kincseinkről, legyen az népzene, népviselet, építészet, képzőművészet, népi vallásosság, vagy maga a nyelv. Szenvedélyesen gyűjti azokat a tárgyi és szellemi műkincseket, melyek máskülönben az enyészet sorsára jutnának”, szól az ismertető, amelynek tartalmát, bizonyára ügyetlenebbül, magam is megfogalmaztam volna.
Ennek a rendkívüli munkának a hozadékát mintegy húsz kisebb-nagyobb kötetben, sok szakcikkben tette közzé. Az 1990-es évek elején, amikor az Arad megyei MáriAradnán találkoztunk egyik gyűjtőútja során, elképedtem, mi mindent tud az akkor még meglehetősen fiatal kutató a templom népi vallásossággal kapcsolatos kincseiről (sokszorosan többet, mint mi, helybeliek), kedden délután, mostani előadásában többek között az fogott meg, hogy mennyire otthon van a Kárpát-medencei magyarság valamennyi élőhelyén, és milyen érdekesen, meggyőzően tudja a hasonlóságokat, közös gyökereket, a lényegi összefüggéseket felfedezni, és láttatni az egymástól ma távol, különböző országokban élő és sok asszimilációs hatásnak kitett magyarság körében.
Harangozó Imre kitágította látókörünket. Azzal kezdte: az apróságok teszik otthonossá a környezetünket, a közösség, amiben felnövünk, amely számtalan kisebb-nagyobb hatásával dönti el, hogy mivé leszünk. A közösséget a közös kommunikációs rendszer – nyelv, egyházi és világi szokások, népviselet stb. – tartja össze, továbbá a közös származás tudata (és itt megemlítette, hogy a magyar tudományosság mintegy másfél száz éve tévúton jár a finnugor eredet hangoztatásával, holott a magyarságban ősidők óta a hun-szkíta eredet él); a harmadik pillér a közös kultusz, vallás, a világról alkotott, a kereszténység előttről megmAradt közös kép. Ha e tartóoszlopok valamelyike ledől, mondta, „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A közösségi tudat tart meg bennünket – persze, ha van kenyér és megélhetés, ami a szülőföldjén tartja meg az embert.
Az előadó egyébként nagyon sok rendkívül érdekes vonatkozását tárgyalta a profán és szakrális időnek, a népek együttélésének, a „régi atyák” tudásának és sok minden másnak, aminek kifejtésére egy rövid cikk keretében nincs mód, rendkívül érdekes összefüggéseket tárt fel a nem-szakember által észre sem vett jelenségek között. Néhány könyvét azonban az előadó felkínálta a közönségnek, ezek tanulmányozása bizonyára közelebb viszi az olvasót egy kiválóan felkészült néprajzkutató sok évtizedes munkája által feltárt tények interpretálásához.
A sikeres előadást az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad Megyei Szervezete rendezte a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében. A bevezetőt és zárószót Borbély Zsolt Attila, az Arad Megyei EMNT elnöke tartotta, az előadást bevezető és záró klip Murvai Miklós munkája.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Az a tizenhárom nap
A forradalom tizenhárom napja – az 1956. október 23-i tüntetésektől a szovjet Forgószél hadműveletig, azaz, a szabadságharc kezdetéig – az emberiség történelmének csak évmilliókkal leírható életkorából talán egy pillantás csupán, a napok száma a magyar história egy tízezredrészénél is kevesebb. A legújabb kori magyar történelem dicsőséges 13 napja mégsem valamiféle múló villanás, gyorsan feledhető capriccio, mert a magyar ’56 nélkül nem írható le Közép-Európa, Európa, talán még a világ XX. századi történelme sem.
A forradalom és az ezt követő szabadságharc érzékeny rést ütött az akkor megingathatatlannak – nemhogy megdönthetőnek – hitt szovjet rendszer talapzatán. Abban az időben a Szovjetunió közép-európai katonai jelenléte, így Európa megosztottsága éppoly magától értetődő politikai realitás volt, mint manapság az Európai Unió. A Varsói Szerződés katonai ereje akkortájt a kétpólusú világrend talán erősebbik felét jelentette. Atomfegyverekkel vívott világháborút kockáztatott volna a NATO, ha konfrontációval próbálta volna befolyásolni ezt a helyzetet. A Varsói Szerződés országai, elfogadva és követve a mindenkori szovjet kommunista diktatúra dogmáit, a „szovjet néphez fűződő barátságról” évtizedeken keresztül azt állították, hogy „örök és megbonthatatlan”.
Ezeket a megdönthetetlennek hitt realitásokat ingatta meg a magyar forradalom és szabadságharc, bebizonyítva, hogy a szovjet csapatok jelenléte, a kommunista diktatúra, s a mindkettő által kialakított terror sem feledtetheti egy ország lakosságának jelentős hányadával a polgári társadalom hagyományait. Bebizonyította, hogy a népek önrendelkezése, a demokrácia elvei stb. a szovjet mintájú kommunista diktatúrákban csupán szlogenként értelmezhető. Azok a vonzó eszmék, amelyekért világszerte milliók lelkesedtek, ebben a diktatúrában csupán szép szavak, és nem válhatnak sohase valóra.
A magyar nép forradalmát felszámoló, szabadságharcát leverő Szovjetunió tekintélyén látványos és elkendőzhetetlen csorba esett: a Szovjetunió Kommunista Pártja elveszítette a világ kommunista mozgalmában játszott megfellebbezhetetlen vezető szerepét. Ez a veszteség pótolhatatlannak bizonyult, talán legelső jeleként annak, hogy ez a kommunista mozgalom elveszítette esélyét nem csupán a világ proletárjainak egyesítésére, de még a kis közép- és kelet-európai szocialista országok megtartására is.
’56, leverése ellenére, tovább élt vívmányaiban: a forradalom előtti diktatúra a továbbiakban már elképzelhetetlenné vált. Magyarországon a következő évtizedtől a közhangulatban meginduló olvadás elvezetett a kommunista államhatalom és a lakosság közötti íratlan kompromisszumhoz – a hatalom értelmezésében 1956-ban ellenforradalom volt, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása tabu téma maradt, és az egypártrendszert sem lehetett megkérdőjelezni. Ezekért cserébe viszont a többi szocialista országéhoz képest, a „legvidámabb barakkban” oldottabb belső légkör alakult ki. Enyhítettek a vallásgyakorlás korábbi merev tiltásán, biztosították a teljes foglalkoztatottságot, a lakosság úgy érezte, hogy életszínvonala fokozatosan emelkedik. Lehetett vásárolni autót, lakást, telket, hétvégi házat. Korlátozva bár, de lehetőség nyílt a nyugati turistautakra is. 1956 azonban meghúzta azt a határvonalat, amelyen innen ugyan fenntartható a kompromisszum, de ha a hatalom ezt átlépi, számolnia kell akár még a polgárháború rémével is.
A magyar társadalomnak mindössze 33 évre volt szüksége, hogy számára világossá váljon: a szovjet mintájú létformát még ezekkel az életben tartó kompromisszum-mankókkal sem lehet fenntartani, mert ha a társadalom egyszer megszabadul a diktatúra kényszerétől, akkor a szovjet rendszer menthetetlenül elhal.
Ez a 13 nap elegendő volt egy, a történelmet befolyásoló forradalomhoz, azonban kevés ahhoz, hogy kialakuljon a forradalom egységes eszmerendszere, letisztuljanak a célok. Október 23-a délutánján szinte mindenki megtalálta a jelszavak között a sajátját, és maga is részese volt valóra váltásuknak, de a végcél egységes megfogalmazásához nem jutottak el – kevés volt rá az idő. Az azóta eltelt hatvan év sem bizonyult elegendő időnek számos vitás kérdés tisztázásához. Ezért is folyik mindmáig a vita: kinek a forradalma volt ez, mi volt a célja?
Talán ezért is gondolják sokan a forradalom résztvevői közül, hogy csakis nekik volt/van igazuk, és akinek más a véleménye, az nem is lehet igazi 56-os.
Murvai Miklós

o0o
2016. november 3-án, csütörtökön 17.00 órától a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Tiszteld múltadat, s a jelent vele kösd a jövőhöz közösségépítő rendezvénysorozat keretében, az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére Magyarország és Erdély ’56-ban címmel videóvetítéssel egybekötött megemlékező estet tart.
Meghívott előadó: Vincze Gábor, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark történésze, az 1945 utáni magyar–román államközi kapcsolatok nemzetközileg elismert kutatója.
Házigazda: Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk!
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarország és Erdély 1956-ban
Volt Aradon vagy négy-öt, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc 60. évfordulója kapcsán emlékező rendezvény, és tegnap este Pécskán is tartottak hasonlót.
Csütörtökön délután a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közösségépítő rendezvénysorozata keretében Vincze Gábor magyarországi történész emlékezett a hat évtizeddel ezelőtti eseményekre.
A Murvai Miklós által összeállított kezdő (később záró), színvonalas videoklip után Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnöke felvezetőjében kiemelte: 1956 októberéről a kommmunista rendszer információs és oktatáspolitikája jó ideig csupa hazugságot közölt, 1989 januárjában mondta ki Pozsgay Imre először, hogy nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Hangsúlyozta: 1956 októbere nemcsak Európa történelmében volt fontos esemény, Argentína, Mexikó, több ázsiai ország lexikonjaiba Magyarország az ’56-os forradalom révén került be. A II. világháború utáni Magyarország nagyon rossz országimázsán 1956 változtatott.
Kiemelte továbbá, hogy 1956 megítélésében két alapvető értelmezési irányzat van: a baloldali liberális és a konzervatív. Az előbbi szerint a forradalmat az ún. reformkommunisták készítették elő, s a felkelők nem is akartak rendszerváltást, csak kiigazítaná akarták a rendszer hibáit. Hozzátette: természetesen nem lehet velük egyetérteni.
Vincze Gábor – az 1956 októberéről egykori filmfelvételekből készült videoklip bemutatása után – az idő engedte részletességgel beszélt (a jó másfél órás előadáson) a forradalom kitöréséről és eseményeiről, nem mellőzve a nemzetközi helyzet hatását sem. S bár az aradi közönség (érdeklődő része) nem először hall a témáról, ezúttal érdekes részleteket, újabb adalékokat ismerhetett meg. Valahogy háttérbe került az október 23-i budapesti tüntetés miatt, hogy Szegeden egy diákgyűlésen már október 16-án kiálltak azért, hogy vonják ki a szovjet csapatokat, engedjék ki a politikai foglyokat, legyen többpárti parlament, állítsák vissza a Kossuth-címert stb. Az első, tüntetők elleni, halálos áldozatokkal járó sortűz is vidéken, Debrecenben dördült el október 23-án. Érdekes adalékokat tudtunk meg a reformkommunista, mártírrá vált Nagy Imre miniszterelnökről (súlyos beteg volt, kivégzését legfeljebb pár hónappal élhette volna túl), vagy a Magyarország vidéki településein megélt forradalomról, ahol „békés rendszerváltás” történt stb.
1956–1961 között Magyarországon, megtorlásként 240-450 embert végeztek ki – az adat bizonytalan, mert egy részüket nem politikai, hanem köztörvényes elítéltként kezelték és végezték ki –, összesen mintegy 2500 volt a halálos áldozatok száma, s mintegy 200 ezer ember hagyta el az országot.
A romániai, erdélyi vonatkozásokról szólva az előadó az előzményekről is beszélt, arról például, hogy már 1954-ben elítélték a Balogh–Csőgör–Demeter–Jordáky-csoportot (’55-ben kiengedték őket), ’55 februárjában Márton Áron püspök is kiszabadult – ami azonban „olaj volt a tűzre”, mert a börtönben nem sikerült megtörni és a rendszer oldalára állítani. 1956 nyarán megszűnik a Románia és Magyarország közötti, a határt szinte teljesen átjárhatatlanná tévő vízumkényszer, emiatt is lehetett ott az októberi eseményekben sok erdélyi (köztük számos olyan, akit utóbb ezért súlyos évekre ítéltek). Szólt az előadó a magyar forradalommal kapcsolatos bizonyos erdélyi magyar elhatárolódásokról (október 24., november 2.), de főleg a számos szimpátia-megmozdulásról is, a kolozsvári és temesvári diákgyűlésekről, az ún. Bolyai-perekről, a Szoboszlai, Dobai és Sass Kálmán vezette szervezkedésekről – amelyek már jóval október 23. előtt megindultak, s rendszerváltást akartak –, a brassói, nagyváradi diákmegmozdulásokról s csak az idő korlátozottsága miatt nem mindenikről nagyobb részletességgel.
Romániában kegyetlen volt a megtorlás, 1962-ig kb. 27 ezer embert tartóztattak le, országszerte 45 vádlottat kivégeztek, nagyon sokan súlyos börtönbüntetést kaptak (amelyek között nem volt ritkaság a 25 év vagy az életfogytiglani).
Annyit még érdemes megjegyezni, hogy a forradalom leverését követően megerősödött a román–magyar együttműködés: Románia pénz- és áruhitelt adott Magyarországnak, szorossá vált a két ország titkosszolgálatának kapcsolata. Természetesen a megtorlás érdekében.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyi Aladár újra a Jelen Házban
Irodalmi est múltunkról és jelenünkről
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. január 25-én, szerdán 17 órakor a Jelen Ház nagytermében  A számontartott nemzet címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez.
Szilágyi Aladár két újabb riportkötetét: A számontartott ország –Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben és az Etnosz-sorozat új válogatását, Besztercétől a Bánságig Réhon József nyugalmazott tanár mutatja be, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat főszerkesztője beszélget a szerzővel.
Az est házigazdája: Murvai Miklós.
Sok szeretettel várunk minden könyvbarátot és népünk múltja és jelene iránt érdeklődőt. 
Az est szerzőjéről:
SZILÁGYI ALADÁR, helytörténész, publicista, szerkesztő, alig hogy elkezdte középiskolai tanulmányait az aradi Magyar Vegyes Líceumban, apját, Szilágyi Sándor református lelkészt letartóztatták, és húsz évre ítélték államellenes összeesküvés és rendszerellenes felforgató tevékenység vádjával. Apja a református kegyességi mozgalom tagja volt. Erős hitének köszönhetően nem büntetésként, hanem küldetésként élte meg azt a 6 és fél évet, amit előbb börtönökben, majd a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött. Kiszabadulása után Boldog rabságom címmel megírta emlékiratait, amit azóta 25 nyelvre fordítottak le.
A rendszerváltásig megbélyegzettként hordozta apja „billogát”. négyszer felvételizett különböző szakokra „reuşit fără loc” eredménnyel. Megbízhatatlanként csákánnyal, útépítőként védte a hazát. Előbb erősáramú technikumban, végül a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán szerzett diplomát. Közben megházasodott, két kislánya született.
1989 előtt nem volt hajlandó a családjától egy távoli helységben marxizmust tanítani, és mivel a bélyeg nem kopott le a homlokáról – bár elkezdett novellákat közölni különböző lapokban – egyetlen szerkesztőség, vagy kulturális intézmény ajtaja se nyílt meg előtte.
Végül 1990 januárjában léphetett be a sajtó világába. Előbb a Bihari Napló napilap munkatársa volt, rövidesen a Kelet-Nyugat irodalmi-művészeti hetilap egyik alapítója, majd négy hónap elteltével főszerkesztője lett. Számos közéleti funkciót is elvállalt, nyolc évig volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka és 1996–2000 között a MURE alelnöke.
2008-ban az EMKE  Spectator-díjával, 2012-ben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének Sütő András-díjával tüntették ki, 2015-ben megkapta a Magyar Újságírók Szövetsége Életműdíját.
Jelenleg a Várad irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztője, 2017-ig a megszüntetett Erdélyi Riportnak is munkatársa volt. Könyvkiadással is foglalkozott, az utóbbi 11 évben 12 saját kötete látott napvilágot.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Hajszálgyökereink mentén
Több mint egy évtizede annak, hogy az akkor még nyomtatott hetilapként létező Erdélyi Riport  Etnosz címmel időszaki melléklettel is rendelkezett. A század első éveiben a riporter sorra járta a Romániában élő nem magyar kisebbségeket a szatmári sváboktól a Konstanca megyei arománokig, a deltai lipovánoktól a bánsági szerbekig, előcsalva az egységes nemzetállam egyszínű ideológiai elkendőzője alól az ugyancsak tiri-tarka, élő etnikai szőttes küszködő darabjait.
A pozitív fogadtatáson felbuzdulva a sorozatot két kötetbe szerkesztve, A Klisszúra titkai – Zárványok és szórványok a Partiumtól Dobrudzsáig (2006) és A nemlétezők lázadása (2009) címmel könyvformában is kiadták. A tízes évek elején a riportutak kacskaringói elsősorban a román többségű vidékek magyar településszigeteihez vezettek. A riportok könyv formájában két kötetre osztva jelentek meg: a Zárványok és szórványok III. köteteként: Csodaváróktól, csodateremtőkig (2011) és a Váradhegyalja – Egy világ a város körül (2014) címmel.
A legújabb kötet, immár az ötödik válogatás – Besztercétől a Bánságig (2016) – újrajárja a magyar szórványvidék egy részét, számba veszi és rögzíti a 2011–13 közötti szívszorító, de nem reménytelen szórványállapotokat.
Szimbolikus helyről, a Beszterce megyei zsákfaluból, Cegőtelkéről – László herceg híres kerlési csatája színhelye közeléből, onnan ahol a későbbi szent királyunk megmenti a pogány karmaiból a magyar lányt – indulva ereszkedik le Máramaroson át a Partiumba, innen pedig Arad-hegyalján át Végvárig, a Bánság temesi részének déli pereméig. 
   A kötet betekintést kínál a hagyományokban gazdag, ám rohamosan fogyatkozó máramarosszigeti magyarság mindennapjaiba; s a jó negyedszázada a névtelenségből hirtelen a világsajtó címoldalaira robbant kis tövisháti falu, Szilágymenyő küzdelmébe, amely a környező magyar településekkel való összefogásban képzeli el fejlődését és képesnek tartja magát kinőni a „csak idillikus természet-közeli menedék” állapotából.
Szerét ejthetjük az egykoron virágzó fazekassággal rendelkező Sebes-Körös menti, a ma is életerős partiumi magyar végvár, Rév megismerésének, ahol a politikum és az egyház összefogása határozza meg nemcsak a lassan, de fogyatkozó magyar közösség, hanem az egész többnemzetiségű település fejlődését. Várad felé lecsorogva a folyón két apró település sajátosságaival kínál meg a szerző: Pósalakéval, ahol „bármi is történjék, az mind az egyházhoz, személyesen a tiszteletes úrhoz köthető” és Fugyiéval, ahol aszfaltról kőre vált az út ugyan, de történelmi országútja elér 1236-ig.
A riporterrel újra felkeressük szülőhelyét, a magyar végnapjait élő Pankotát, ahol megszűnt létezni a művelődési ház és ahol kultúrára nemigen telik a közpénzből. „A megye legszebb barokk kastélya termeiben valamikor, a művészet- és irodalompártoló Dietrich József báró és utódja idejében előkelő társaságok vendégeskedtek. Szalonjaiban Liszt Ferenc koncertezett, Jókai Mór tette tiszteletét, de ma már a hazajáró lelkek sem járnak oda kísérteni… A kapuja zárva, jó néhány ablaka betörve, még a hatalmas kovácsoltvas ajtók – a fémművesség remekei – egyike-másikának lába kelt” – szomorkodik Pettenkofer Péter a városka mindentudó lokálpatriótája.
Házalásunk új állomása az a Gyorok, ahol 2013-ban csak öt gyereket írattak be magyar oktatásra. „Négyen közülük vegyes házasságból származnak, előbb meg kell tanítanom őket a legelemibb anyanyelvi ismeretekre, hiszen otthon csak románul beszélnek” – panaszkodik a tanítónő. A riporter keserűen konstatálja, hogy: „A Fehér Köröstől a Marosig húzódó vidék Árpádkori alapítású településein egyetlen magyar anyától és apától származó gyermek tanulja anyanyelvén a betűvetést…”
 Tanúi lehetünk, hogy a Simonyifalvát, Bélzerindet és Vadászt is magába foglaló Tőzmiske valóban élni akaró, fejlődő község, s végül eljutunk az alig 200 éves múltra visszatekintő telepes faluba, a temesi Végvárra, ahol ma is olyan összetartó, szervezett közösség él, hogy bármelyik magyar többségű település számára is példaképül szolgálhatna.
   A kötet riportjaiban a szerző választékos magyar nyelven tájakat rajzol meg, azonban a történetek igazi főszereplői nem a tájak, nem a műemlékek, hanem a magyarságukat ott megélő emberi közösségek és az azokat összetartó, a riportokban megszólaló hétköznapi hősök, lokálpatrióták, tisztségviselők, azok az 1990 után kibontakozó kisebbségi önépítés élharcosai, akik munkálkodása nyomán bizonyosan megállapítható, hogy e települések közösségei nem csupán magyar múlttal, hanem jelennel, s minden lélekszámbeli fogyatkozás ellenére jövővel is rendelkeznek.
 o0o
 Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. január 25-én, szerdán 17 órakor a Jelen Ház nagytermében  A számontartott nemzet címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez.
Szilágyi Aladár két újabb riportkötetét: A számontartott ország –Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben; és az Etnosz sorozat új válogatását: Besztercétől a Bánságig Réhon József nyugalmazott tanár mutatja be, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat főszerkesztője beszélget a szerzővel.
Az est házigazdája: Murvai Miklós.
Nyugati Jelen (Arad)

Jó könyvek a történelemről és szórványról
„A januári hidegben egy izgalmas, forró hangulatú rendezvényre várjuk az aradi könyvbarátokat” – szólt a szerda esti eseményt beharangozó számos cikk egyik mondata.
Januári hideg kétségtelenül volt, bizonyára ez az oka annak, hogy a Jelen Ház nagytermében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületének szervezésében megtartott rendezvénynek kicsivel kevesebb résztvevője volt a szokásosnál, amikor pótszékeket is be kellett hozni, hogy minden érdeklődő elférjen a jókora teremben. Panaszkodni így sem kell: a világ számos, Aradnál nagyobb városában örülnének, ha ekkora közönséget vonzana egy könyvbemutató, amely most, nálunk – többek között – két értékes alkotást, mindkettő Szilágyi Aladár munkája, ajánlott az olvasók figyelmébe. 
A Nyugati Jelenben, valamint az Irodalmi Jelen legutóbbi számában megjelent beharangozó, figyelemfelkeltő (Murvai Miklós és Réhon József tollából származó) cikkek olyan bőséggel és részletességgel beszéltek aSzámon tartott országés a Besztercétől a Bánságig című kötetekről, hogy a krónikás már-már fölöslegesnek érzi magát a könyvbemutató értékelésénél, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy aligha mondhat újat és érdekeset.
Annyit talán mégis, hogy a nagyváradiak kezdeményezése egy Szilágyi Aladár-sorozat kiadására – amelyben kiemelkedő, de inkább meghatározó szerep jutott a nemcsak újságírónak, hanem szerkesztőnek, könyvkiadónak is kiváló Szűcs Lászlónak – több mint dicséretes. Tessék elgondolni: Szilágyi könyvei nélkül honnan ismerhetné meg a mai, kisebbségi létbe szorult magyar olvasó annak a 24 romániai nemzetiségnek az életérzését, mindennapjait, amelyet Szilágyi riportjai elénk tárnak? És honnan tudná a jövő magyar nemzedéke (remélhetőleg még lesz olyan), hogy miként éltek, gondolkodtak, reméltek (vagy már nem) a XXI. század elején a ma már csak szinte nyomokban létező, egykor virágzónak mondható kisebbségek?
Az előző köteteket követően most a magyar szórvány került a szerző figyelmének középpontjába: a Beszterce, Bihar, Arad, Temes megyei magyarság. A szerzőnek, úgymond, kutyakötelessége felmutatni a pozitív, előremutató példákat (ha vannak ilyenek, és még vannak) arra vonatkozólag, hogyan próbálja meg a szórványmagyarság, főleg ha rátermett és elkötelezett vezetői akadnak, megőrizni önmagát. A statisztika azonban, még akkor is, ha nem mindig tökéletesen megbízható, számokban, adatokban tükrözi: a hazai magyarság (és nem csak a szórvány!) nagy gondban van, s csak a demográfiai magatartás gyökeres változása (világosabban: a mostaninál sokkal több gyermek nemzése és magyarságban való felnevelése) hozhat igazi eredményt.
A Számon tartott ország egy ötödik kötetéhez érkezett, az anyaország történetéről szóló interjúsorozat újabb könyve. Évekkel ezelőtt a Váradon elindított (azóta, mint hallom, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyögyre is kiterjesztett), a magyarországi történelemkutatás jeles képviselői által tartott előadássorozat ihlette. Öt évadon keresztül – nemrégiben indult a hatodik – , különböző nézőpontokból és témakörökből kiindulva félszáznál jóval több előadó értekezett a magyar történelemről. És kell-e mondanunk: a széles közönség számára a történelmi művek egyrészt hozzáférhetetlenek, másrészt (ha nem lennének is megközelíthetetlenek) olykor nehézkesek, túlságosan részletezőek, egy, a történések kvintesszenciáját népszerűbb, felfoghatóbb változatban tárgyaló előadást azonban szívesen hallgatnak meg és könnyebben fognak fel az emberek.
Szilágyi Aladár eddig öt interjúkötete a magyar történelem egy évezredét hozza közel az olvasóhoz „népszerű” formában, olvasmányosan, és a legújabb kutatások fényében igazítja el őket a történelem sokszor igen bonyolult labirintusában – hangsúlyoz vagy háttérbe helyez (eddigi tudásunkhoz képest) személyiségeket, történéseket, „naprakész” ismeretekkel vértez fel bennünket.
Persze, ha figyelmesen olvasunk.
A szerda esti összejövetelen Murvai Miklós fő szervező, Réhon József (Szilágyi Aladár egykori aradi tanára) szólalt fel, mielőtt a szerkesztő-kiadó (kiadójának előzőleg megjelent könyveiről is beszámoló Szűcs László)  Szilágyi Aladárral beszélgetett volna bemutatott köteteiről. Színvonalas, jó hangulatú, szép este volt. Kár, hogy az ifjúság (mégiscsak az lenne a jövőnk) teljes mértékben hiányzott. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A Jelen Házban
Szent királyok nemzetsége, harmadszor!
Idén ünnepli a magyarság Szent László trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulóját. I. (Szent) László királyunk kultusza elevenen él ma is Kárpát-medence folklórjában és művelődéstörténetében, számos népmonda emlékezik meg tetteiről, kultusza még országalapító Szent István királyunkénál is erősebb.
Szent László Magyarország, s főként Erdély patrónusa. Hite és jelleme által a magyar hagyomány a Magyar Háromkirályok között tartja számon, mert Istvánnal és Imrével együtt, a kereszténység csillagát követve, ők vezették el a magyar népet Krisztushoz.
Jellemében a harcos nomád férfieszmény és az európai lovagideál ötvöződött, ezért a harcban segítő szentekkel (Mihály arkangyal,Dömötör, Móric, György, Jakab) országpatrónus lett.
A magyar néphit szerint Mátyás király mellett nemzetünk legkedvesebb uralkodójának a fejére maga a Szűzanya tette a Szent Koronát. A néphagyomány Boldogasszony lovagjának, illetve „Szűz Mária választott vitézének” nevezi, mivel a magyarság őshitéből ő hozta át a kereszténységbe a hét Boldogasszony-ünnepet.
Uralkodói nagysága, nemes és lovagias szellemisége hatására Dalmácia, Horvátország és Szlovénia önként csatlakozott a soknemzetiségű Magyarország és a Szent Korona védelme alá. 18 éves országlása során Szent István nyomdokain haladva megszilárdította az ország rendjét, s uralkodása során nemcsak hadvezéri érdemeket szerzett, hanem a keresztény vallás megszilárdítására, és a magántulajdon védelmére törekedett. Az ő korában teljesedett ki és szilárdult meg a Szent Korona-tan. Tisztelete, a kornak tetsző életmódjának köszönhetően, már életében elkezdődött, és annyira élt, hogy a nép már halálát követően szentként tisztelte.
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében, a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként a Szent László-emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg.
Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós.
Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad)

Szent László kultusza (I.)
Szent László uralkodása folyamatos harc volt a betörő kunok, besenyők és úzok ellen. Országszervező munkája a világi élet intézményeinek újjászervezése mellett kiterjedt az egyházi élet megújítására is.Fontos szerepet töltött be országlásában az igazságszolgáltatás újraszervezése, szigorúan büntette a tolvajlást és a rablást. Pártfogolta az özvegyeket és az árvákat.
Édesapjától lovagiasságot, vitézséget, kolostorban nevelkedett édesanyjától pedig vallásos lelkületet tanult. Ez vált életének két alappillérévé, uralkodásának fémjelzőjévé. Így nem csoda, hogy életét gazdag mondakör övezi, vallásos tisztelete pedig a középkortól napjainkig csorbítatlanul fennmaradt. Legendáiban, az egyik legnagyobb királyunk és legnépszerűbb szentünk alakja elevenedik meg, ugyanis Szent László az egyedüli magyar szent, akinek tiszteletében a hivatalos egyházi kultusz szorosan összefonódik a nemzeti hagyománnyal és a hiedelmek gazdag világával.
A keresztény magyar állam megszilárdítójának kultuszában a nyugati és a keleti vonások egyaránt fellelhetők. Különösen a templomok falán megjelenő legenda-ábrázolásokon figyelhető meg e két különböző világból származó motívumok ötvöződése, a szent király alakjának helyi igények szerinti megjelenítése. Tisztelete a kornak tetsző életmódjának köszönhetően már életében elkezdődött, és annyira erőssé vált, hogy a nép már halálát követően szentként tisztelte.
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében, a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként, a Szent László-emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg.
Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós.
Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad)