Október 17-én, a Krúdy Gyula születésének 130. évfordulója alkalmából szervezett rendhagyó ünnepséggel indítja a szatmárnémeti Ady Endre Társaság „Északi ember vagyok” című rendezvénysorozatát, melynek keretében a magyar irodalomnak a régióból származó nagyjairól emlékeznek meg. Krúdy Gyulán kívül Tersánszky Józsi Jenőről, Móricz Zsigmondról, Mikszáth Kálmánról, Madách Imréről, Jókai Mórról és Ady Endréről, befejezésképpen pedig május végén Páskándi Géza tiszteletére szervezik meg az „A költő visszatér” című rockopera előadását. Beveszik az irodalmárok sorába a méltatlanul elhanyagolt írót, Teleki Sándort is. A Krúdy-emlékünnep keretében október 16-én elhelyeznek egy táblát a volt Jezsuita Gimnázium (jelenlegi Unio iskola) falán, melynek az író egy évig diákja volt. Kovács Albert lázári kőfaragó művész alkotására Krúdy önéletrajzából vésett fel egy szöveget: „Születtem 1878-ban, késő őszidőben. Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú, visszhangos, kisablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán. Csavargó, öreg vadászokkal jártam a tiszai kiöntésekhez, a lápokon, nádasokban, a tengeriföldeken, a Nyírség puha homokjában. Szigorú neveltetés végett előbb a szatmári Jézus-társasági atyákra, majd a podolini kegyesrendi papokra bízott atyám, és ezeket az esztendőket sohase felejtettem el, mint ahogy élete végéig a legtöbb ember szívesebben emlékszik gyermekkorára, mint későbbi idejére. ” Az irodalmi teadélutánon Krúdyhoz írt versek hangzanak el Mécs László, Nagy László, Juhász Gyula, Juhász Ferenc, valamint Tóth Bálint tollából. Az Ady Endre Társaság egy kötetet is kiadott az íróról, melyben többek között Tersánszky és Ady Krúdyról szóló írásai, illetve Krúdy önvallomásai is helyet kaptak. Megnyitják Kovács Emil Lajos szatmárnémeti festőművész „A hepehupás Szilágyság” című tárlatát. Az est meghívottja lesz Vári Attila József Attila-díjas költő is, aki a Harag György Társulat színművészeivel együtt lép majd fel. /Babos Krisztina: Leporolják a magyar irodalom nagyjait. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 14./

A magyar irodalom történeteinek szerkesztői a történeti helyzetekre adott válaszokat és a művek hatástörténetét állítják vállalkozásuk előterébe. Az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják – így igazít el az Előszó. A Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent A magyar irodalom történetei című munkáról van szó. A 20. századi magyar irodalomról szóló fejezetek szerzőit célirányosan választották ki, egyetlen szemléleti irány változatai kaptak lehetőséget irodalomtörténet-írásra. Zavaró a kötet egészének elképesztő tematikai, szemléleti, terjedelmi és módszertani aránytalansága. Ady Endréről szóló részben nincs szó az Új s új lovat, Az eltévedt lovas vagy az Ember az embertelenségben című versekről. Nem említik Móricz Zsigmond Erdély trilógiáját, Babits Mihálynál a Jónás könyvét. Egyetlen Németh László-regény és -dráma említése sem kapott helyet a vaskos kötetben. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete „az újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásának” minősítette, ennek ellenére ez a vers csak néhány sort kapott az irodalomtörténetben, továbbá Illyés Gyula költészete is hiányzik a kötetből. Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér sem kapott említést. Nagy művészeket teljesen mellőztek, miközben jelentéktelen alkotók kapnak néhány sort. Érthetetlen Tamási Áron szépirodalmi munkásságának kihagyása. Az Ábel a rengetegben irodalmunk klasszikus értéke, éppúgy, mint Tamási legjobb novellái és színpadi játékai. Hiányzik Kányádi Sándor, de Szilágyi István művei sem kaptak helyet A magyar irodalom történeteiben. Szemléleti elfogultság, hogy a sok folyóiratportré között sem a Válasz, sem a Magyar Csillag nem kapott helyet. Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor egyetlen tanulmányba foglaltan szerepel, „az 1945 utáni költői népiesség” kategóriájába sorolják őket. Együtt sem kapnak annyi helyet a kötetben, mint például a külön-külön tanulmányban elemzett Domokos István, Kertész Imre, Bodor Ádám és még sokan mások. Az avantgárd és neoavantgárd jelenségek aránytalanul nagy helyet élveznek a kötet sok írásában. A szemléleti elfogultság tüntető dokumentuma az, hogy Nagy Gáspár művészetét csak azért említi a kötet egyik tanulmánya, mert egy ironikus verse, az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból „a neovantgárd poétika lényeges jegyeit mutatja fel”. A határon túli magyar irodalmakat nézve is az elképesztő aránytalanság és szemléleti elfogultság jellemzi a könyvet. (Görömbei András: A másik magyar irodalom (Vázlat), Kortárs, 2008. szeptember) /B. D. : Milyen legyen? = Népújság (Marosvásárhely), dec. 6./

Már jó ideje kész a Szatmár megyei Börvelyben felállítandó Móricz Zsigmond-szobor gipszváltozata, de Erdei István szatmári szobrász alkotásáról a helyiek eddig nem sokat tudtak. Kiss Zoltán RMDSZ-es alpolgármester örömmel fogadta a szobor hírét, Móricz Zsigmond többször járt Börvelyben. Jelenleg nincs pénzük, de közadakozással és pályázati pénzekből sikerülne felállítani a szobrot, mondta az alpolgármester. Volt már többször szó róla, hogy Börvely népe szobrot állít a nagy írónak, komolyabb kezdeményezés azonban csak a múlt év tavaszán született, amikor Sárpataki János akkori polgármester felkérte Erdei Istvánt, hogy formázza meg a mellszobrot. A művész elkészült a gipszváltozattal, a helyhatósági választások után Sárpatakinak mennie kellett, és a tervről megfeledkeztek. /Sike Lajos: Móricz visszatér Börvelybe? = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 9./

Sárpataki János volt polgármester elmondta, hogy Börvelyben felállítandó Móricz Zsigmond szobor díját kifizeti Erdei István szobrászművésznek. Az egész börvelyi magyar közösségnek kell egységesen kiállni a szobor felállítása érdekében. /Sike Lajos: Sárpataki János kifizeti a Móricz-szobor alkotóját. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./ Előzmény: Sike Lajos: Móricz visszatér Börvelybe? = Új Magyar Szó, jan. 9.

Három színház, nevezetesen a temesvári Csiky Gergely, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és a szatmári Harag György Társulat közösen nyújtott be pályázatot uniós támogatásra. Stier Gyula, a szatmáriak nemrég kinevezett ügyvezető igazgatója elmondta, a pályázat egy évig anyagilag támogatná a három színház szomszédolását, a vendégszerepléseket, egymás előadásainak mindhárom helyen való bemutatását. /Sike Lajos: Három színház paktuma. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 6./

Sztánán február 6-a és 8-a között szervezték meg a hagyományos farsangi ünnepséget. A magyarországi vendégek, az itthoniak és a sztánaiak is jól érezték magukat. A szervezők és a vendégek egyaránt arra emlékeztek, hogy 95 évvel ezelőtt, 1914. február 1-jén Kós Károly meghívására ide látogatott, és a falu jelenlegi közösségi házában mulatott Móricz Zsigmond író. A farsangi bevételt idén a közösségi házban berendezendő orvosi rendelő kialakítására fordítják. A Kós Károly-féle 1914-es ünnepség folytatásaként 2001. februárjában, Papp Hunor tiszteletes vezetésével ismét megszervezték Sztánán a farsangi programot. Azóta évről évre gazdag program várja a sztánai farsang iránt érdeklődőket. A fiatalok Tamási Áron Ördögölő Józsiás című színművét adták elő. A farsangi rendezvény programjában első alkalommal szerepelt a bábszínház. /Ferencz Zsolt: Sztánai farsang az egymásra találás jegyében. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 9./

Egy várost nem feltétlenül a nagysága teszi érdemessé arra, hogy írjanak róla. Ez érvényes a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál fekvő, nem nagy lélekszámú, nem nagy kiterjedésű Désre is, melyet története, sajátosságai tesznek figyelemre méltóvá. Ez derül ki Huber András kötetéből (Összefutó utak. Hely- és művelődéstörténeti tanulmányok Désről. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár). Kádár József 1900-ban megjelent Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, Szabó T. Attila 1937. évi (Dés helynevei) és 1943. évi tanulmánya (Dés települése és lakossága) után azt hihetnők, hogy a városról mindent megírtak. Több évtizedes szünetet követően azonban Huber András tevékenysége ennek ellenkezőjét bizonyítja: 1980 októberében–novemberében 11 folytatásban Dési séták című írását a korabeli kolozsvári napilap, az Igazság közölte – a néhány hónappal későbbi terjedelmesebbet a cenzúra már nem engedélyezte –, hat évvel ezelőtt közreadta Város az időben. Dési helytörténeti séták című kötetét, az idén pedig megjelent említett könyve. Dés (kiejtése [dézs]) a közelében levő désaknai sóbánya és az itt – amint a kötet címében is áll – összefutó utak miatt fontos település volt már a honfoglalást követő időben. A 17. században Dés egy ideig fejedelmi székhely. I. Rákóczi György és fia nem egyszer itteni palotájából kormányozta Erdélyt. A szerző egyik érdeme, hogy minden részletre kiterjedően beszámol Móricz Zsigmond 1941. májusában történt dési látogatásáról, és teljes terjedelmében közölte a ma már hozzáférhetetlen helyi Vármegyei Közéletben megjelent, Körkép című, lényegében ismeretlen írását. Ebben Móricz említést tesz a dési hetivásárról, a vásári népről. „A magyarokat meg lehet ismerni a mosolyukról és a fejtartásról. Olyanok, mint akik otthon vannak. Tehát rögtön otthon vagyok közöttük. Annyira otthon, hogy egészen úgy érzem, mintha a jászberényi piacon vagy a mátészalkain, vagy a hódmezővásárhelyin volnék, akárkivel állok szóba, magyarral: magyar. Még a köhintésük is ugyanaz. De a beszédjük csak hangokban és jelentésben az, már a fonétikában van valami más. Ősibbek. Soha nem hittem volna, hogy Tamási Áronék nem valami stilizált nyelven beszélnek: de a vonatban egy félóráig álmélkodva hallgattam, hogy a magyar legény a pajtásának micsoda csudanyelven meséli el egy kártyázásának a történetét, szóról szóra, ki mit mondott, s bé s ki, s ügen s nem. Ez az s betű vagy hang, ez olyan, mint a malter, ez mindent összeköt és végigsuhog: ez a gondolkodási pillanat, ez a faji közösség, ez az a divatos daróc, amiben járnak, s amire nem röstellik a finom hímzést még rárakni, bár azon meg nem látszik. S azzal is csak annyi, mint anélkül, s lám, mégis teszik rá” – írta Móricz Zsigmond. A kolozsvári színészek már 1804-ben fölkeresték Dést. 1886-ban felépült a Szolnok-Doboka vármegyei Nemzeti Színház. Ezután az öntevékeny együttes átadta helyét a hivatásos színészeknek. A 2002. évi népszámlálás szerint Dés 38 437 lakosának 14,1 százaléka, 5420 magyar. 1940 és 1945 között újra működött a Szolnok-Doboka megyei Nemzeti Színház. 1945-től ismét mozi lett. /Asztalos Lajos: Dees és Dés, az utak kereszteződésénél. = Krónika (Kolozsvár), febr. 13./

Székelyudvarhelyen Móricz Zsigmond-emlékkiállítás nyílt a helyi művelődési házban, az író születésének 130. évfordulója alkalmából szerveztek kiállítást Székelyudvarhelyen. A kiállítást az általános- és középiskolák diákjai látogatják. /Bágyi Bencze Jakab: Móricz-emlékkiállítás. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 4./

Nem lehet tudni, Börvelyben mikor lesz Móricz Zsigmond-szobor, a gipszmodell ma is ott áll Erdei István szatmári műtermében. Börvely csupán az egyik település, ahol évek óta eszik egymást, ahol a helyi közösség több részre szakadt. A gencsi református pap körüli botrányokat hovatovább egész Európa megismeri. Gencset leszámítva, a viták legfőbb oka a politikai megosztottság. Sike Lajos, a lap munkatársa szerint Tőkés László püspök példájára több lelkipásztor és presbitérium beengedte a politikát a templomba, ezek okozták a vitákat. A református lelkészek nagy többsége nem engedett a megosztó törekvéseknek, hanem az RMDSZ mellé állt. /Sike Lajos: Illyésre figyelve. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 6./

Az Aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör havi rendszerességgel megtartott jó hangulatú üléseit a tartalmasság, változatosság jellemzik. Április 14-én dr. Brauch Magda ny. magyartanár Móricz Zsigmond novelláiról beszélt. Előadását egy kis verseskötet – Trecerea (Elmúlás) – bemutatása követte. A szerző Bacos Suplacan Mónika, akinek ez már a harmadik kötete, s mindegyiket itt, a Tóth Árpád Irodalmi Körben indították útjára. Az első két kötet versei két nyelven, románul és Regéczy Szabina Perlének, a kör elnökének igényes magyar fordításában jelentek meg. Most a kör elnöke betegsége miatt csak a kötet három versét fordította le. /Balázs Katalin: Román versek az elmúlásról. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 25./

Závada Pál Bethlen című történelmi játéka a 2008/2009-es évad záródarabjaként került a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának repertoárjába, Kövesdy István rendezésében. A színmű Móricz Zsigmond Erdély című regénytrilógiája alapján készült. /Bethlen. Závada Pál darabja a marosvásárhelyi színpadon. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 19./

A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.

A hét végén Szatmárnémetiben Móricz Zsigmond születésének százharmincadik évfordulóján Kárpát-medencei irodalmi tanácskozást rendeztek. A Móricz-emlékkiállítás megnyitóján ízelítőt adtak ebből. Előkerült Móricz A kommunizmus után című naplója, amelyet 1919-ben írt. Igazi szenzációként hatott kamaszkori naplója, benne első kéziratai. Az előadók újabb tényekkel, adatokkal támasztották alá, hogy még mindig nem tudunk eleget Móriczról. Cseke Péter kolozsvári egyetemi tanár többek között Móricz (kevésbé ismert) székely kapcsolatairól beszélt. /Sike Lajos: Az ismeretlen Móricz. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 29./

Móricz Zsigmond az Erdély-trilógia második kötetének, A nagy fejedelemnek a megírása előtt, 1926 őszén erdélyi körútra indult. „Éppen most komolyan készülök Erdélybe, hogy a Tündérkert második kötetéhez anyagot gyűjtsek. Fel akarom keresni Bethlen Gábor életének helyeit” – írta Kolozsvárra Kuncz Aladárnak. A Nagyenyedre érkező írót szeretettel fogadták: „Az állomás zsúfolva, ezer főnyi közönség, óriási fehér virágcsokor. Tömeg jön rám, mint a felhő” – írta Móricz. Az állomásnál tartott fogadáson Járai István, a Bethlen Kollégium igazgatója mondott üdvözlőbeszédet. Az író megtekintette a történelmi városközpontot: a Bethlen-kastélyt, a regénybeli események egyik színhelyét, az ősi vártemplomot és az akkoriban ünnepelt háromszáz éves kollégiumot. Megnézte a kollégium hatalmas könyvtárát, legendás hírű jegyzetfüzetébe mindent beírt. /Józsa Miklós: Móricz Zsigmond Nagyenyeden. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 6./

„Az egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él szellemileg és lelkileg a magyarság, s ma inkább, mint bármikor. Ha ez az anyaország egy valódi nemzeti állam lenne, könnyebb lenne a végeken élő magyarok sorsa, reménye is, mint arra néhány évig volt is példa. Szerintem magyar politikus soha nem mondhat le az elszakított területekről, lakóinak jogairól” – vallja Szervátiusz Tibor, Kossuth-díjas szobrászművész a Mindörökké, Erdély /Kairosz Kiadó, Budapest, 2009/ című beszélgetés-kötetben. A Kairosz Kiadó Magyarnak lenni népszerű sorozatában Szervátiusz Klára, a művész felesége kérdezte a neves alkotóművészt. A művész életének fontosabb fordulópontjait érintő kötetben szó esik a pálya indulásainak nehézségeiről, a küzdelmes menekülésről Erdélyből, Babba Mária szerepéről, az erdélyi és a magyarországi kisebbségi létről. Szervátiusz Tibor hangsúlyozta: „Az egészben az a legtragikusabb, hogy ez a kis Csonka-Magyarország tele van belső ellenséggel. Ez az, ami érthetetlen. Ugyanis, ha ez az ország nem áll talpra, nem erősödik meg minden területen, akkor az elszakadt területek magyarsága számára is reménytelenné válik a helyzet, a sors. Ezt a beteg országot kellene meggyógyítani, talpra állítani, s innen megszervezni a világban szétszóródott magyarságot. Ehelyett most belső ellenség, vezetés irtja és pusztítja mindazt, ami magyar, ami tisztesség és becsület. ” Szervátiusz Tibor Kolozsváron született, ott töltötte gyermekéveit, s megható élményeket őriz a 40-es évek történelmi időszakából, a legemlékezetesebb számára Erdély visszacsatolása. A kolozsvári Szent Mihály templomban áll Szervátiusz Tibor fehér-mészkőből készült Pietája. A művész így vall erről a szobráról: „A Szent Mihály templomot éppen akkor restaurálták, 1957-ben, s ebből az alkalomból kértek fel a Pieta elkészítésére. ” „Három alak áll a kereszt alatt, balról a Szűzanya, jobbról arimateai József tartja Jézus testét. Ott van a torony alatti kápolna falában, az emberek nagyon szerették, fényesre simogatták Jézus lábait. ” A művész a megbízást Márton Áron püspöktől, Erdély legendás hírű főpapjától kapta, igaz csak közvetve, mert akkor már szobafogságban volt Dél-Erdélyben, Gyulafehérvárt. Áldását küldte a tervre, azt üzenvén: nagyon tetszik neki. Szervátiusz Tibor megalkotta Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bartók Béla, Szabó Dezső és Németh László szobrát, mert erősítést adtak a művésznek a kisebbségi sorsban. Nehéz körülmények között alkotott, a híres Dózsa szobrába belesűrítette bukásainkat, tragédiáinkat, a későbbi tüzes trónjainkat. „Benne vannak tehát a későbbi forradalmi bukásaink, de benne van Trianon is. Tulajdonképpen Trianon teljes kifejezése, mivel a végtagjai hiányoznak, levágták, leégették. Megmaradt a törzs, amely kegyetlenül vergődik, szenved, kínlódik az életért, a megmaradásért…”Elmondta, miért kellett elhagynia szülőföldjét: „Ha édesapám nem segít bennünket, akár éhen is halhattunk volna a családommal. A titkosrendőrség állandóan zaklatott, számtalan megfigyelő leste minden mozdulatunkat. Arra csak később jöttem rá, már itt, hogy igen közelről is figyeltek a Secu számára. Állandóan követtek, fenyegettek, lehallgattak, házkutatást is tartottak. Olyan lelki terrornak vetettek alá, hogy már nem bírtam. ” A művész 1977. szeptember 12-én érkezett Magyarországra. Időközben feleségével létrehozták a Szervátiusz Alapítványt, valamint a Szervátiusz Jenő díjat, mert szeretné elérni, hogy újabb követői legyenek, akik vállalják a nemzeti kultúra gyökereinek felmutatását művészetükben. /Frigyesy Ágnes: Mindörökké Erdély. Beszélgetés-kötet a Kossuth-díjas Szervátiusz Tiborral. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 22./

Nemrég jelent meg Kolozsi Gergely István Rózsa Sándor utolsó útja című dokumentumkötete. Ebben a legismertebb alföldi betyárnak az életfogytiglani büntetését a szamosújvári fegyházban (1872–1878) letöltött végső esztendeit eleveníti fel. Az analfabéta, de nagyon rátarti „betyárkirály” betartotta a fegyházba érkezésekor adott fogadalmát: nem szökött meg. A börtön temetőjében kapott nyughelyet. Sírját 1940-ben Móricz Zsigmond is felkereste, amikor anyagot gyűjteni érkezett Szamosújvárra Rózsa Sándor a lovát ugratja és Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét című közismert regényeihez. /Ö. I. B. : Betyár-forradalmár kultusza. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

Thália templomait is sújtja a válság
Szerényebb költségvetéssel kezdik az új évadot a magyar színházak, a társulatvezetők azonban bizakodnak, igyekeznek a maximumot kihozni a csökkentett költségvetésből. „Abból főzünk, amink van” – fogalmazott Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója a társulat tegnapi évadnyitó ülésén, utalva a nehéz anyagi helyzetre. Korábban a közalkalmazottak számát csökkentő kormányrendelet miatt félő volt, hogy a temesvári teátrum is leépítésekre kényszerül, azonban végül Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter közbenjárására a rendeletet úgy módosították, hogy az nem vonatkozik a kőszínházak alkalmazottaira.
Katona Mihály, az intézmény sajtóreferense szerint azonban a 25 százalékos költségcsökkentést nem lehetett elkerülni, így a színház dolgozóinak bérét is csökkentették, új bemutatókra is kevesebb pénz jut, de igyekeznek színvonalas évadot összehozni. Egyelőre csak az évad első felének terve végleges: újévig három bemutatót tart a társulat, szeptember 5-én Vass Richárd mutatja be Fafej című egyszemélyes, felnőtteknek szóló bábelőadását, amelyet Gálovits Zoltánnal közösen írt és rendezett, októberben Spiró György Prah című művét, decemberben pedig Shakespeare Ahogy tetszik című komédiáját viszik színre. Az évad egyébként már augusztus 23-án elkezdődött a többéves hagyománynyal rendelkező mozgásművészeti workshoppal, amelyet Döbrei Dénes táncos-koreográfus vezetett. „Mivel szórványszínházat működtetünk, nem tehetjük meg, hogy csak bizonyos réteget szólítsunk meg. Igyekszünk minél változatosabbá tenni repertoárunkat, hogy a változatos igényeknek megfelelhessünk, így a gyerekektől az idősekig minden generációnak és elvárásnak próbálunk megfelelni. Bábtagozatunk is van, minden évben igyekszünk gyerekelőadást is színpadra állítani, tragédiát, vígjátékot, zenés darabokat egyaránt megtekinthetnek nézőink” – mondta lapunknak Katona Mihály, hozzátéve, hogy a jegyek és bérletek ára nem változik.
Művészszínház egyeztetési gondokkal
Az Aradi Kamaraszínház 2010/2011-es évadjában három új bemutató szerepel. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal közösen vitték színre Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című tragikomédiáját, amelynek romániai premierjét augusztus 17-én tartották Aradon. Az előadás mindkét színház repertoárjába bekerül. Az évad másik új produkcióját, Jean Genet Cselédek című darabját a magyarországi Zsámbéki Színházi Bázissal együttműködve augusztus 18-án mutatták be Zsámbékon. A produkcióban Váta Loránd, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, Harsányi Attila, az Aradi Kamaraszínház, a Miskolci Nemzeti Színház és a Hetek Csoportja művésze, valamint a színész-koreográfus András Lóránt szerepel. A harmadik bemutató egy táncelőadás lesz, amelyet András Lóránt rendez. „András Lóránt egyébként egy tánccsoportot szeretne létrehozni a színházunkon belül, ehhez ő fogja kiválasztani a megfelelő embereket” – mondta lapunknak Tapasztó Ernő társulatvezető. Mint közölte, a kormány által elrendelt leépítések őket eleve nem veszélyeztették, hiszen nincsenek munkakönyves alkalmazottaik, csupán egy-egy szerepre szerződtetnek színészeket más társulatoktól. „Van 3-4 alapember, akikkel rendszeresen dolgozunk, még legalább ugyanennyi kellene, hogy gond nélkül működhessen az intézmény, hiszen ebben a helyzetben egyeztetési gondok adódhatnak, a színészek az őket alkalmazó színházak programjától függően tudnak csak együttműködni velünk” – mondta Tapasztó. A társulatvezető szerint az állami támogatás csökkentése nem jelent nagy veszélyt rájuk nézve, hiszen pályázati forrásokból pótolni tudják a hiányt. „Színházunk még csak hároméves, még fejlődünk, de aki megnézi a repertoárunkat, az láthatja, hogy egy kis művészszínházat szeretnénk itt létrehozni és fenntartani. Természetesen nem feledkezünk meg azokról sem, akik a könnyedebb műfajokat kedvelik, így minden évben vendégszerepelnek nálunk más társulatok olyan előadásokkal, amelyeket már bejárattak, és nagy érdeklődésre tartanak számot” – magyarázta a társulatvezető. Kérdésünkre Tapasztó Ernő elmondta: frissen végzett színészeket egyelőre nem alkalmaztak, a fő céljuk olyan állandó társulat kialakítása, amelyre már bátran támaszkodhatnak, ennek tagjait pedig egyelőre a már elismert színészek között keresik. „Amint megerősödik az intézményünk, és lehetőségünk lesz állandó munkatársak alkalmazására, a fiatal színészeket is bevonunk, számukra azonban egyetlen szerepre kötött szerződés nem jelent stabil megélhetést” – fejtette ki Tapasztó. A társulatvezető elmondta: az Aradi Kamaraszínház szervezi az 5. Interetnikai Színházi Fesztivált.
Befejeződhet a felújítás Nagyváradon
Mesemusicallel kezdődik a Nagyváradi Állami Színház 2010/2011-es évadja – mondta el lapunknak Dimény Levente társulatvezető. A Háború a csillagért – Áni Máni, avagy Vazamotor visszavág című zenés darabot Bella István költő és Mészöly Gábor dramaturg írta, a zenét Rossa László szerezte. A premierre szeptember 25-én kerül sor, rendhagyó helyszínen, a Fekete Sas-palotában működő Szabadság moziban – a tervek szerint az évad folyamán többször is játszik majd itt a társulat, hiszen a színházépület a felújítás miatt még mindig nem használható. Október végén mutatják be azt a színművet, amelyet már az elmúlt évad végére terveztek: Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabja valószínűleg a filharmónia koncerttermében kerül bemutatásra. A hagyományokhoz híven idén is lesz szilveszteri produkció, majd a társulatvezető reményei szerint februártól végre a műemlékszínházban tarthatja az előadásokat a társulat. Márciusban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vendégjátékát tekinthetik meg a váradi bérletesek: a Csíksomlyói passiót adják elő. Lesz ezeken kívül kortárs magyar színmű is: Tasnádi Zoltán Közellenség című darabját Tasnádi Csaba rendezi Váradon. Id. Kovács Levente a rendezője a Closer című amerikai film forgatókönyve alapján színpadra állított Közelről című darabnak, amely szintén bemutatásra kerül az idén. Október 15-én lesz 110. éves a színházépület, és bár a felújítás még ekkor is zajlani fog, a társulat mindenképpen megünnepli a jeles napot. Dimény Levente, aki második évadját kezdi társulatvezetőként a Szigligetinél, elmondta, a társulat továbbhalad a kijelölt úton, de ugyanilyen fontosnak tartja azt is, hogy a repertoár minél szélesebb réteget szólítson meg. Megjegyezte: a tervek szépek, de a színház anyagi keretei igen szűkösek.
Keresztes Attila, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti vezetője lapunk kérdésére elmondta, a kormány megszorító intézkedései csaknem ellehetetlenítik a partiumi teátrum működését. „Mivel a kormány megvonta a bérek 25 százalékát, olyan munkatársunk is van, aki 500 lejt visz haza havonta” – mondta a rendező-igazgató. Keresztes szerint nem tudni, hogyan tudják majd fenntartani az intézményt, hiszen a tavalyi költségvetésük is szűkösen volt elegendő, idén pedig 20 százalékkal kevesebből kell gazdálkodniuk. „Lesz majd olyan téli nap, amikor csak pár órát fűtünk, a színészeknek viszont nem kötelező 17 fok alatti hőmérsékleten dolgozniuk, így megvan az esélye annak, hogy a fűtetlen teremben a próbákat nem vállalják” – magyarázta a társulatvezető. A partiumi teátrum magyar társulata a tavalyi 10 helyett 11 bemutatót tervez. „Bérletrendszerben összesen 16 darabot játszunk majd, mert a 11 bemutató mellett három régebbi darabot újítunk fel, illetve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház bérletcserében elhozza A csoda című darabot, mi pedig cserébe az ottani bérleteseknek játsszuk majd a Három nővér és a Leánder és Lenszirom című előadásunkat” – tette hozzá Keresztes. A 2010/2011-es színházi évadban többek között 2 bábelőadás, 2 nagyszínpadi mesejáték, 2 Broadway-darab (köztük egy musical), és egy olasz vígjáték is szerepel az idei repertoárban. Emellett a tervek szerint több stúdió-előadást is bemutatnak, felolvasó színházat is rendeznek, illetve a bérletesek a Kolozsvárott nagy sikerrel játszott Kövekkel a zsebébent is láthatják, amelyet a múlt héten a Félsziget Fesztiválon is nagy népszerűségnek örvendett. Keresztes elárulta, az ősz folyamán több budapesti teátrum közreműködésével „Keresztes-miniévadot” láthat a magyar főváros közönsége, amelynek során a művész 2 szatmári, egy lengyelországi és várhatóan egy magyarországi rendezését tűzik műsorra. A Harag György Társulat szeptember elsejétől teljesen megújult internetes honlappal jelentkezik, amely a www.harag.eu címen érhető el. Krónika (Kolozsvár)

Nagyváradi Szigligeti Társulat: Játszani, de hol?
A színházi évad újdonságairól, a teátrum felújítása okozta nehézségekről, a szilveszterre tervezett produkcióról és más eseményekről volt szó tegnap a nagyváradi Szigligeti Társulat sajtótájékoztatóján. Még lehet erre az évadra érvényes színházi bérletet venni. December 1-jéig minden kedden 10–13 és 17–19 óra között tartanak ügyeletet a jegypénztárnál, ezen a napon lehet továbbra is bérletet kötni. Boros Tamás elmondta: ebben az évadban több egyetemistabérletre tartottak igényt a fiatalok. Bérletkötés szempontjából a gimnazisták és középiskolások esetében körülbelül ugyanaz a helyzet, mint az előző évadokban.
Dimény Levente társulatvezető beszámolt arról, hogy az Áni Máni – Háború a csillagért, avagy Vazamotor visszavág című mesemusical (az évad első bemutatója) mostanáig tíz előadást ért meg. Az Áni Mánit hamarosan Bihar megyei településeken is láthatja a gyermekközönség. A második premier Luigi Pirandello darabja volt, a Hat szereplő szerzőt keres, ez adósság volt a múlt évadból. Két hét alatt tizennégy alkalommal játszották a Pirandello-drámát. Ám egy darabig kényszerszünetet kell tartaniuk, ugyanis november 7-től nem használhatják a nagyszínpadot a művészek a felújítás miatt. A produkciót elképzelhetetlen másutt játszani, mint abban a közegben. Ám amint használható állapotba kerül a színpad, újból műsorra tűzik az előadást, hiszen fontos, hogy mindenki megnézhesse, aki csak óhajtja. Dimény Levente hozzáfűzte: „Olyan produkció ez, ami rólunk szól, a színház világáról, arról az útkeresésről, amit a társulatunk képviselni akar. Több színházi szakember is megtekintette a produkciót, és az ő véleményük is ezt tükrözi.”
A Hat szereplő szerzőt keres című drámát november 13-án, szombaton este fél nyolctól az Aradon zajló Interetnikai Színházi Fesztivál közönségének is bemutatják. November 20-án pedig a Képzeld, beteg! című zenés-táncos pszichodrámával vendégszerepelnek a tiszaújvárosi Színház Határok Nélkül elnevezésű rendezvényen.
A nagyváradi kőszínház megnyitásának 110. évfordulóját ünnepelte a társulat október 15-én. A jubileumra megjelent, Nagy Béla által szerkesztett Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897–1902) című kiadvány továbbra is megvásárolható az előadások kezdete előtt a jegypénztárban.
December 2-tól lehet jegyet vásárolni a szilveszteri premierre. A Fekete Péter című operettet viszik színre Kányádi Szilárd rendezésében. Az ifjú rendező e műfajt fiatalosan, lendületesen akarja „tálalni”, a kortárs ízlésnek megfelelően. A mű ma is aktuális történet válságról, pénzről, szerelemről és persze emberi esendőségről. Az érdeklődéstől függően döntenek majd: legyen-e két előadás szilveszter napján vagy sem. A jegy árát (akárcsak a bérletekét) nem emelik.
A társulatvezető arról is szólt: nincsen sok esély arra, hogy még ebben az évadban a felújított színházban játsszanak annak rendje-módja szerint. Éppen ezért az évad második fele talányos abból a szempontból, hogy hol is tartanak majd előadásokat. Mind a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Passió című színjátéka, mind pedig a Közellenség című színmű nagyszínpadi produkció. Lehetséges, hogy kénytelenek lesznek igénybe venni a Szakszervezetek Művelődési Házát. Jó volna, ha minél hamarabb befejeződhetne a trupp kalandos vándorélete a városban, jegyezte meg Dimény. Színházat kell csinálni – megfelelő tér nélkül. A Pirandello-darabot rettenetes hidegben és huzatban, zajban próbálták a színészek, saját egészségüket kockáztatva. A szezon második fele az anyagiaktól is függ persze. A Transilvania mozival konkrét elképzeléseik vannak. Ám a lepusztult volt filmszínházat (amelyet a városi önkormányzat átadott a megyének) rendbe kell tenni, s talán valamikor jövőre kezdenek hozzá a felújításhoz.
Tóth Hajnal, Reggeli Újság, Erdély.ma

Ha színjátszók találkoznak…
Idén nagykorúvá vált az Erdőszentgyörgyön évente megszervezett Kis- Küküllő Menti Műkedvelő Színjátszók Találkozója. A 18. alkalommal megtartott rendezvény évrol évre nagyobb népszerűségnek örvend. A hét végén több mint 15 iskolás, illetve felnőtt, amatőr színjátszó csoport lépett színpadra az erdőszentgyörgyi művelődési otthonban.
A 18 év alatt több mint száz amatőr színjátszó csoport lépett színpadra. A találkozókon nemcsak szórakoztatják a közönséget, de tanulnak is egymástól, illetve a zsűri értékeléséből. – Kezdetben 2- 3 csoport jött el, aztán egyre többen, és egyre színvonalasabbá vált a rendezvény. Van értelme folytatni – véli Kovrig Magdolna főszervező. A népes jelenlét egyértelműen jelzi, hogy vannak rendezők, vidéki pedagógusok, akik kedvelik a színjátszást és szabadidejükből hajlandók arra áldozni, hogy mozgósítsák, irányítsák a tehetséges gyerekeket, fiatalokat.
Kovrig Magdolna elmondta, sajnálja, hogy a Kis-Küküllő menti falvakból kevesen jelentkeztek. – Nyaranta színjátszó tábort szervezünk, idén Kőrispatakon 80-an vettek részt. Itt rendezők, nyelvgyakorlatokra szakosodott tanárok foglalkoznak a gyerekekkel. Azt szeretnénk, ha a táborba minél több pedagógus eljönne, hogy a tanultakat majd továbbadják a helyi gyerekeknek – fejtette ki a főszervező.
A hét végi színjátszótalálkozón nem versenyhelyzet teremtése volt a cél, éppen ezért a Nagy Gábor, a celldömölki Soltis Lajos Színház igazgatója, Savanyú Gergely, a szegedi színház művésze, valamint Kocsis Tünde rendező alkotta zsűri nem osztott díjakat, csupán értékelte a csapatok teljesítményét.
Szentgyörgytől Magyarországig
Az erdőszentgyörgyi önkormányzat támogatásával a helyi Bodor Péter Művelődési Egyesület idén is érdekes műsorral várta a művelődési otthonba látogatókat. Pénteken délután a nyárádszeredai második és harmadik osztályosok szórakoztatták a közönséget, a csíkfalvi csapat pedig A kis herceggel lépett színpadra. A szászrégeni Csim-Bumm ifjúsági színjátszó csoport Fábián András Gézengúzok című darabját adta elő, a mezőkövesdi Színészeti Egyesület misztériumjátéka zárta a pénteki műsort.
Szombaton az erdőszentgyörgyi második osztályos tanulók és a havadtői csapat tréfás jeleneteivel indult az előadás-sorozat, vastaps fogadta az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Színkör, valamint a szilágykrasznai Tinikomédiások vígjátékát, majd a makfalvi diákok előadta Karinthy-bohózat nevettette meg a nagyérdeműt.
Ezt követően a nyárádszeredai színjátszók Móricz Zsigmond Az ördög című darabjával léptek színpadra, majd a csíkfalvi Vadrózsák bohózatukkal fakasztottak mosolyt. Délután a Kozsik József irányította marosvásárhelyi Kamaszok vittek színpadra a kamaszvilág "nagy problémáit" megelevenítő, vidám jeleneteket, majd a magyarországi, gyöngyösi Mozaik Színkört a szászrégeni Kemény János Népszínház tagjai Rejtő Jenő-darabbal váltották a színpadon. A szombati műsor a celldömölki Soltis Lajos Színház, valamint a székelyudvarhelyi Vitéz Lelkek társulat előadásával ért véget.
(menyhárt) Népújság (Marosvásárhely)

Fejedelmi Nap a Lorántffy Zsuzsanna Gimnáziumban
Nagyvárad – Bethlen Gábor születésének 430 évfordulóját ünnepelték ma a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna református gimnáziumban. Koszorúzás és különféle programok zajlottak a Fejedelmi Napon.
Szabó Zsuzsa iskolaigazgató vezetésével vonultak ki a végzős diákok Bethlen Gábor szobrához, a Petőfi parkba, ahol Kövendi István iskolalelkész szólt néhány szót az egybegyültekhez. Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájából parafrazálva mondta el: a fejedelem nem azt csinálta, amit szeretett volna, hanemazt, amit kellett, s így sikerült felvirágoztassa Erdélyt. Később a jelenlévők koszorút helyeztek el a szobornál.
Utódainak épített
Az ünnepség egy órával később, az iskola dísztermében folytatódott, ahol Jakó Sándor Zsigmond, az Érmelléki Egyházmegye ifjúsági előadója szólt a fejedelem életéről. Elmondta többek között: a fejedelem több mint harmincszor olvasta el elejétől a végéig a bibliát és hadi útjaira mindig szekérnyi könyvet vitt magával. Két fejedelmet is a trónra juttatott, mielőtt ő maga uralkodóvá vált volna, s „megpróbált úgy lavírozni a politikában, hogy Erdélyt, mely valóságos ék volt a Habsburg és a török birodalom között, felvirágoztassa. Nem sikerült újraegyesítenie a Nagy Magyarországot, és tudta, hogy ha az egyik nagybirodalmat nem szűnteti meg, előbb utóbb a kettő felörli Erdélyt – ám ez utóbbi tervében sem járt sikerrel. Három hadjáratot vezetett II.Ferdinand ellen, s mint elhangzott, Gyulafehérváron építette ki a fényűző fejedelmi központot; gimnáziumot hozott létre, melyet akadémiai szintre emelt, külöföldi tanárokat hívott meg, a tehetséges jobbágy gyerekeket segítette. „Nem önmagának, hanem utódainak építette az országot. Uralkodása Erdély aranykora volt” – hangzott el.
Takács Zoltán történelemtanár előadása következett Lorántffy Zsuzsannáról. Mint elhangzott, I. Rákóczi György fejedelem felesége ugyanannyira volt erős jellemű és sziklaszilárd hitű, mint amennyire törékeny és alázatos. Az előadást követően az V-VIII osztályosok moldvai táncokat adtak elő Forgács Zsombor tánctanár vezetésével, majd a középiskola kórusának előadása következett. Kozma Mária énektanár vezényelt, s közreműködött Balogh Hanna XII. osztályos tanuló.
Jelenetek
Az ünnepség előadással folytatódott: a diákok, akiket János Szatmári Ildikó, Deák Szebeni Imola és Lugosi Enikő magyartanárok készítettek fel, Móricz Zsigmond trilógiájának alapján adtak elő jeleneteket a fejedelem életéből. A narrátor többek között Jókainak a fejedelemmel kapcsolatos gondolatait, valamint Móricz Zsigmondnak a Nyugatban megjelent, Bethlen Gáborról szóló írását elevenítette fel. erdon.ro

Könyvkiadás, 1944-1969
1944 őszétől, a magyar nyelvű könyvkiadás váratlanul megélénkül. December végéig, négy hónap alatt összesen 89 önálló kiadvány hagyja el a sajtót. Igaz, ezek között nagy számban vannak különnyomatok is, de az ETF néhány új füzete és az ETI nyomdából most szabaduló önálló kiadványai mellett ekkor már jelentkezik az új világnézeti orientációjú irodalom néhány terméke is: a Józsa Béla Athenaeum első kiadványai a Szovjetunióról, az RKP első magyar nyelvű brosúrái, Szenczei László A magyar nép tragédiája, Grosz Sándor 3 év zsidó kényszermunka, György István Fegyvertelenül a tűzvonalban c. kötetei.
Az 1945-1948 közötti időszakban a romániai magyar könyvtermés hullámzó: 1945-ben még 271 mű kerül ki a nyomdákból, 1946-ban 283, 1947-ben 216. 1948-ban pedig már 350. 1948-ban azonban már túlsúlyra tesz szert az RKP kiadásában megjelenő művek száma (összesen 136 cím), kibontakozik a Bolyai Tudományegyetem és a belőle kivált, Marosvásárhelyre költöztetett Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet könyvkiadása (összesen 64 mű). De publikáltak még az un. demokratikus szervezetek (MNSZ, ARLUS, Szakszervezetek és a Demokrata Nők Szöv.) 92 mű; a megmaradt magyar intézmények (EME, ETI, EMGE, Minerva Rt.) 130 munka; és az egyházak, 63 kiadvány.
Egy új irodalom- és művelődéspolitika képviseletét vállalja magára a Józsa Béla Athenaeum (48 művel) és az Orosz Könyv kiadó (41 művel) továbbá a Móricz Zsigmond Kollégium, a Méhkas kolozsvári diákszövetkezet, a marosvásárhelyi Bolyai kiadó, a temesvári Litera és a nagyváradi Új Élet kiadó is (összesen 32 művel). Szerényebb arányban, de az önszerveződés méreteire utal az olyan tömörülések kiadói jelentkezése, mint Aradon az Aurora csoport néven jelentkező kiadói vállalkozás, a Demokratikus Népi Írók kiadója, az Új Genius, a bukaresti Eminescu Könyvkiadó, a kolozsvári Dózsa György, Libro, Petőfi Athenaeum, a Romániai Magyar Írószövetség, a marosvásárhelyi Magyar Élet, a temesvári Pán Könyvkiadó, a Bánsági Magyar Írók Szervezete, a temesvári Arany János Társaság.
1947-1948-ban már szembetűnően csökken a "régi rendszerhez kötődő"-nek minősített intézmények könyvkiadása, és számbelileg is jelentős teret nyernek a demokratikus intézmények és szervek. Az EME és az ETI 1-1 művel jelentkezik, a Minerva 3 kötettel, a BTE kiadásában 1948-ban 4, az MNSZ kiadásában 5 mű jelenik meg. 1947-ben megindul az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztőséggel és kolozsvári fiókkal), s ugyancsak ettől az évtől a Közoktatásügyi Minisztérium veszi át a tankönyvek kizárólagos kiadását, 1948-tól az IMSZ égisze alatt megindul annak Ifjúsági Kiadója is (magyar szerkesztősége egyelőre Bukarestben működik), közben pedig ugrásszerűen megnő az RKP megfelelő szerveinek gondozásában megjelenő művek száma (1947-ben még 22, 1948-ban már 76 mű), s az Orosz Könyv kiadóé is (egyedül 1948-ban 23 mű).
1948. jún. 11-én, az államosítással a nyomdák is állami tulajdonba kerülnek. A könyvkiadásban ugyanakkor erőteljes koncentráció s a kiadói munkának a kommunista hatalom általános politikai és műveltségpolitikai célkitűzéseivel való egybehangolása jut érvényre. A berendezkedő kommunista állam és a kizárólagos hatalomra jutott párt akkoriban még fontosnak tartotta, hogy a magyar tömegekhez, főképp az államosításban szerepet játszó aktivistákhoz is szóljanak. Ugyanakkor az irodalom maga is vállalta az átalakulás propagandistájának szerepkörét, azon kívül, hogy 1949 után a magyar nyelven is jelentős mértékben megnő a tájékoztató és ideológiai kiadványok (főleg brosúrák) aránya. Ebben a politikai változásokra merevedő irányulásban csak az 50-es évek közepén (tulajdonképpen 1954-től) mutatkozik változás; az irodalom kezd szabadulni a proletkult nyűgétől, s egymás után jelennek meg - olykor heves viták közepette - azok a művek, amelyek már a változások emberi dimenzióira is figyelve "ábrázolják a valóságot". Árnyaltabbá válik a két világháború közötti és klasszikus magyar irodalmi örökség megítélése, a világirodalmi tájékozódás határai pedig kezdenek túllépni az orosz és szovjet irodalom körein. Ugyanakkor nyitottabbá válik a humán tudományok szemlélete is: újra megindul a romániai magyar néprajzkutatás, s egy Gazdaságtörténeti tanulmányok c. sorozattal a Tudományos Könyvkiadónál megtörténnek az első kísérletek a nemzetiségi múlt tárgyszerű kutatására.
Az államosítás utáni években tovább növekszik a romániai magyar könyvtermelés: 1949-1959 között összesen 5515 magyar nyelvű mű hagyja el a nyomdákat, azaz évi átlagban 501 mű, amit könyvkiadásunk az 1952-1957 közötti években meg is halad.
A még 1947-ben létesített Állami Könyvkiadó eleinte egymaga (majd gyakran egy-egy szakminisztériummal karöltve) látja el magyar könyvvel az olvasókat, majd rendre kirajzanak belőle az új kiadók: 1951-ben az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó, 1952-ben a Testnevelési és Sportkiadó és a Technikai Kiadó, 1953-ban a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Kiadó és az Állami Tudományos Kiadó, 1954-ben az Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó magyar részlege. Ugyanakkor 1952-ben önállósul az RMP Központi Bizottságának irányítása alatt működő Politikai Könyvkiadó és az IMSZ irányította Ifjúsági Könyvkiadó.
E kiadók székhelye Bukarest, de az Állami Könyvkiadó magyar osztályából és kolozsvári magyar szerkesztőségéből rendre az új kiadók magyar osztályai és szerkesztőségei is kialakulnak, így az 50-es évek közepén már kolozsvári magyar szerkesztősége van az irodalmi és művészeti, mezőgazdasági, tudományos, közgazdasági és ifjúsági, valamint a tankönyvkiadónak. 1955-1959 között Marosvásárhelyen önálló magyar szerkesztőséget létesít az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és a tankönyvkiadó.
A főbb állami könyvkiadók jegyzik a megjelenő művek legnagyobb részét (összesen 3100 művet). A többi 742 magyar munka kiadója a Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság, az Országos Szaktanács, az Építőművészeti és Építészeti Kiadó, a Nyomtatványok és Kiadványok Kiadója, az Orvosi és a Zenei Könyvkiadó, valamint még 30 központi szerv. A vidéki magyar könvvkiadás viszont lényegesen beszűkül: 1950-1953 között mindössze 73, 1954-1959 között 312 magyar nyelvű könyv a vidék össztermése, amelyben benne szerepel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi OGYI könyv- és jegyzetkiadása, valamint az ÁIMK marosvásárhelyi részlegének termése (69 művel) is. Marosvásárhely előretörése összefügg azzal a törekvéssel, hogy a várost, Kolozsvár leépítésével, új magyar szellemi központtá fejlesszék. Míg ugyanis az 1950-1953-as években Kolozsvár 49, Marosvásárhely 12 művel szerepel, addig az 1954-1959 közötti könyvtermésük 90, ill. 160 mű, a növekedés pedig az utóbbi esetben 12-szeres. A vidék többi részének magyar könyvtermése elenyésző, 11 év alatt 57 mű.
A vallásos irodalom kiadása 1950 és 1959 között úgyszólván jelképes: az összes egyházak és felekezetek magyarul összesen 31 művet jelentetnek meg.
Az 1956-os magyarországi forradalom eseményeinek romániai következményeként fokozatosan újra megmerevedik a romániai magyar kiadópolitika is. Bezárulnak a kiadási lehetőségek egy sor olyan mű előtt, amelyek a romániai magyarság saját történelmi-művelődéstörténeti-tudományos örökségét kívánták feltárni, s amelyeket emiatt pártdokumentumokban, "kiértékelő" gyűléseken és katonai bíróságok vádlói emelvényéről a "nacionalizmus" bűnében marasztaltak el. A 60-as évek romániai magyar könyvkiadását két - egymással ellentétes - folyamat jellemzi: egyrészt folytatódik a romániai magyarság szellemi horizontjának az 50-es évek végével kapcsolatban már jellemzett behatárolása, másrészt - különösen az évtized közepétől - egyre inkább érezhetővé válnak az úttörés jegyei egy még a korábbinál is teljesebb sajátos művelődés-irodalmi modell irányában. Ez utóbbi folyamat majd a 70-es években bontakozik ki s újítja meg az egész romániai magyar szellemi életet.
1960 és 1969 között 12 állami könyvkiadó összesen 3440 művet jelentet meg, míg a kiadókon kívüli állami és társadalmi szervek és intézmények össztermelése csupán 561 mű. A könyvkiadók közül is tulajdonképpen hatnak a részesedése jelentős: az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadóé (1250 címmel - jórészt a tankönyvek évenkénti újranyomása révén), az Irodalmi Könyvkiadóé (738 címmel), az Ifjúsági Könyvkiadóé (678 címmel), a Politikai Könyvkiadóé (320 címmel), a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadóé (177 címmel), a Tudományos Kiadóé (115 címmel). A többi kiadó együttvéve összesen 169 művet jelentet meg magyarul a tíz év alatt. A központi állami és társadalmi szervek magyar könyvkiadó tevékenysége egyre inkább beszűkül. Az Országos Nőtanácson (139 cím) és a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottságon (78 cím) kívül az összes többi szervek együtt 32 művet jelentetnek meg. Az egyházak együtt összesen csak 11 címmel szerepelnek.
A vidék magyar könyvkiadói tevékenységében (1968-tól) az ország területi-közigazgatási átszervezése nyomán néhány megyében kimondott fellendülés veszi kezdetét. A kiadványok abszolút többségét a Magyar Autonóm Tartomány (majd Maros-Magyar Autonóm Tartomány) állami, párt- és művelődési szervei jegyzik 101 címmel, majd következik Crişana (27 cím), Kolozs (21 cím), Brassó (19 cím - közigazgatásilag ide tartozik egy ideig az egykori Háromszék megye),.a többi vidéki központban 28 cím.
A romániai magyar könyvkiadás törzsét képező kiadóknál már a 60-as években mutatkoznak egy minőségi megújulás jelei. Az Irodalmi Könyvkiadónál 1961-ben megindul a két háború közötti örökség újraolvasását és újrakiadását fellendítő Romániai Magyar Írók, a klasszikus és kortárs világirodalmi műveket kínáló a Horizont és Drámák (mindkettő 1965-től) sorozatok lépnek. Gazdagodik a Magyar Klasszikusok és Román Írók sorozatokba bekerülő művek választéka is. Ugyanakkor az Ifjúsági Könyvkiadónál rendszeresebbé és átgondoltabbá válik a Tanulók Könyvtára szerkesztése, s útjára indul a Legszebb versek c. sorozat, amely a klasszikus és kortárs világirodalom felé is nyújt kitekintést. Ugyancsak az Ifjúsági Könyvkiadó nyitja meg kapuit a természettudományos ismeretterjesztő irodalom előtt.
A szakkiadók magyar könyvkiadása a 60-as években fokozatosan elsorvad: a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadónál 1969-ben már csak 8 mű, a Technikai Kiadónál 3, a Tudományos Könyvkiadónál 4 mű jelenik meg magyarul, az 1961-ben indult Meridiane könyvkiadónál 1968-ban már csak 2 könyv magyar nyelvű. (RMIL)
Dávid Gyula, Transindex.ro

Kapocs az időben
Magyar kultúra napja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
A magyar kultúra napját ünnepelte szombaton a világ magyarsága – 1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz írását. 1989 óta emléknap ez a huszonkettedike, amelynek alkalmából Marosvásárhelyen is több rendezvényen vehettek részt az érdeklődők. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház érdekes és nívós eseménnyel várta közönségét szombat délelőtt a színház Kistermébe: a Hangemlékek, képkulisszák sorozat keretében a társulat, illetve neves elődje, a Székely Színház egykori előadásaiból hallhattak, illetve láthattak részleteket az érdeklődők, a hangfelvételek a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárából, a képek a színház archívumából származnak.
Szinte telt házas közönség gyűlt össze a sorozat második részének megtekintésére: előhangként Somody Hajnal és Kárp György színművészek olvastak fel egy rövid, az emléknap alkalmából írt köszöntőt. Mint elmondták, ezen a napon a magyar művészetet ünnepeljük, ezen művészetnek a színház is szerves része. Az időkön átívelve, az egykori és kortárs szerzők játszott művei megteremtik az időn belül a kapcsolatot. A színház a magyar kultúra napját régi és mai szerzők darabjainak műsorra tűzésével ünnepli: délelőtt a Székely Színház és a régi társulat előadásaiból tekintenek meg részleteket az érdeklődők, este Kiss Csaba A dög című lányregényét játssza a társulat. A két részből álló délelőtti rendezvény első felében először Bródy Sándor A tanítónő című drámájának 1956-os, Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos rendezte előadásából hallhattak részleteket a jelenlévők, ezt Móricz Zsigmond Úri murijának zárójelenete követte. Az 1949-es előadást Tompa Miklós és Szabó Ernő rendezte, az utóbbiban Lantos Béla, Izsó Johanna, Jenei Ottó, Szabó Ernő, Szabó Duci és Andrássi Márton szerepelt, az előbbiben Erdős Irma, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Andrássi Márton, Szabó Duci, Lohinszky Loránd, Lantos Béla, Kiss Laci, Mende Gaby és Tamás Ferenc lépett fel.
A szünetet követően a Román Televízió magyar nyelvű adásának archív felvételei közül vetítettek: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének színpadi adaptációját 1977-ben Hunyadi András rendezésében játszotta a társulat, míg az utolsóként vetített jelenet a szintén '77-es Sütő András-mű, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért részlete volt: utóbbin – akárcsak egykoron – ismét remekül szórakozott a közönség, a Harag György és Hunyadi András rendezte előadás ezúttal sem maradt hatástalan. Ahogyan a délelőtti rendezvény sem – a szünetben a közönség jó része a vetítővászon előtt tolongott: a vásznon a Székely Színház társulatának és munkaközösségének fotója volt látható, a publikum soraiban pedig spontán vetélkedő alakult ki a Ki ismer többet közülük? témakörben. Vásárhely közönsége nem feledte el régi színházát...
Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár kérdésünkre elmondta: az archív hanganyagok és vetítések sorozata a nemrég lezajlott Tompa Miklós-centenárium keretében kezdődött, azt megelőzően nagyon sokat dolgoztak az archívum anyagainak összegyűjtésén. A munka során derült ki, hogy mekkora érték birtokában vannak, nagyon sok segítséget kaptak az egykori és mostani sajtósoktól, köztük Csifó Jánostól, Jászberényi Emesétől, Borbély Melindától. A levéltári feltárás jelenleg is zajlik, elfeledettnek hitt tévéfelvételek, albumok, képek kerültek elő, így a fellelt anyagot sorozat keretében mutatják be az érdeklődőknek. E sorozat harmadik részét valószínűleg a színházi világnap keretében vetítik majd.
A szombati színházi ünneplés Kiss Csaba színjátékával zárult, azt megelőzően Bányai Kelemen Barna színművész olvasta fel a délelőtt elhangzott köszöntő rövidebb változatát.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

A szomszéd kultúra tükrében
Veres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek
Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik
Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni?
– Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban.
A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet?
– Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település.
Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak.
A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is.
Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak.
Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt!
– Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt.
Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra.
Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét.
– Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta.
Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki.
A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal.
A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem.
Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve.
Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak...
– A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében.
Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről.
Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz.
A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart!
– Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne.
Veres István (1950, Uzon)
Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést.
1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa.
Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel.
Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen?
– A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor.
Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük.
A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog.
Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat?
– Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló.
Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Élet Magyarországon kívül
„Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet.” Móricz Zsigmond szavai ezek – az írónak a két világháború közötti, felvidéki haladó magyar ifjúság világlátását méltató szavai.
Olyan szavak, amelyek heves vitát váltottak ki a kor irodalmi-közéleti berkeiben, amelyek miatt Móricz Zsigmondot a hazaárulás és a magyarellenes propaganda vádjával illették a korabeli sajtóban a magyar közélet és irodalom olyan, azóta elfeledett alakjai, mint Négyesy László. Az a Négyesy László, akit 1931-ben, hetvenéves születésnapján fejedelmi pompával ünnepeltek meg filológuskörökben, és hatalmas kötetben méltatták, mint a konzervatív magyar szellem legfőbb apostolát. De aki mára a történelem szemétkosarába került, mert az idő nem neki adott igazat. Nem őt, hanem az akkori közhangulattal szembeszállni merészelő Móricz Zsigmondot emelte a nagy magyar írók sorába. Sem Négyesyt, sem Pekár Gyulát, aki a budapesti Petőfi Társaság 1931. március 15-i ünnepi gyűlésén Móriczot bacillushordozónak nevezte, és azzal vádolta, hogy „beállt az egyik utódállam magyarellenes propagandistájának”. Sem pedig a szélsőjobboldali nézeteket valló Milotay Istvánt, aki csehbarát írónak nevezi Móricz Zsigmondot, és azt ajánlja neki, „hogyha annyira tetszik a csehországi szociálisabb és demokratikusabb légkör, akkor költözzék oda”.
A szitkokat és átkokat szórók kórusából akkor olyan elszigetelt hangok disszonáltak csupán, mint az első világháború, Trianon traumája után felnőtt új felvidéki generációt példaképének tekintő Erdélyi Fiatalok kolozsvári folyóirat szerkesztőié. A kolozsvári folyóirat hasábjain „A régi és az új magyarság harca” című cikkében Jancsó Elemér kelt Móricz Zsigmond védelmére, a „seregestől rátámadó konzervatívokkal” szemben.
Bár Móricz aligha szorult védelemre – a Pesti Naplóban és a Nyugatban írt válaszcikkeiben így ostorozta vádolóit: „Trianon semmit se változtatott a tanár urak felfogásán, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben.” A felvidéki magyar ifjúságról Móricz úgy véli: „magyarok ők, magyarabbak, mint az itthon szegény, sötétségben és fel nem világosodottságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon, ahol ma is még a régi és sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak.”
Tanulságos történetek ezek a mai magyar közélet számára is. Hiszen ma is a „Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, az nem élet” típusú retorika dívik a budapesti kabinetekben. Ma is nemzetárulózók kórusa átkozza ki, próbálja elhallgattatni, de legalábbis túlkiabálni a józan, haladó hangokat. Ez a kórus pedig olyannyira tud taszítani, hogy a kisebbségi lét „babiloni fogsága” édesebbnek, okosabbnak, emberségesebbnek tűnik tőle bármiféle anyaállam-polgárságnál.
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)

Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”
Mátyás szülőháza előtt megnyílt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelőre gyér érdeklődés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülőháza előtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárság Program és Ifjúsági Főosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az első, 1929 májusában megrendezett Ünnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az első kolozsvári Ünnepi Könyvhét után idén Erdély fővárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezők remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülőháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklődéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérőprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét hivatalos megnyitója előtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvű könyvek Romániában 1918–1945 között című tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság főtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók – Paulovics László íróportréi című kötet, a Kolozsvári köszöntőben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt „öregdiákok” (Benkő Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következő években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítőt nyújtani az érdeklődőknek az 1918–1945 közötti időszak könyvterméséből, kitérve természetesen a 70 évvel ezelőtt megtartott első kolozsvári Ünnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetből 150-et sikerült kiállítani, „apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból”. Fiatalok és idősebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, művészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) című kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. – Talán érdemes lesz a következő Ünnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy műhely – Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva – vagy város – Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. – könyveit vagy sajtóját – hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülőháza előtti téren
A délután négy órakor kezdődő hivatalos megnyitón elsőként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár „brandjének” nevezte a könyvet. Őt Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. „A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlődésről szólt”, mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az Ünnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülőháza előtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költő üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „Hetven esztendővel ezelőtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy ő akkor 62 esztendős volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal”, állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerző és az olvasó közvetlen találkozásának lehetőségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: „Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja hagyományteremtőnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtő és közösségépítő szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövőben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs műsorvezető Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetőjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtő szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedő vezetői, „munkásai”. Első alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bőrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdődő eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetőt, a válogatás is az ő nevéhez fűződik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója „adósságtörlesztésnek” nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetőjéből idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költői indulását, illetve a Palocsay-líra fő jellemzőit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllő Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhétről bővebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllő)
Szabadság (Kolozsvár)

Negyedszer állt Móricz-darabbal színpadra a Móka
Negyedszer vittek színre Móricz darabot a mókások
Bihar megye – Remek előadásnak lehettek tanúi, akik a napokban megnézték az érmihályfalvi Móka színjátszó csoport Sári bíróját. Szokatlan módon alig félig telt meg a helyi kultúrház az eseményre.
Az érmihályfalvi Móka színjátszó csoport az elmúlt hónapban volt Nyíló Akác Napokon mutatta be Móricz Zsigmond Sári bíró című három felvonásos vígjátékát, és mint hagyománnyá vált, pár hét múltán megismételték az előadást. Szokatlan módon alig félig telt meg a kultúrház nézőtere, ám ez mit sem von le az élményből, amit az előadók szereztek közönségüknek. Érezhető jókedvvel, felszabadultan álltak színpadra a Móka-tagok, és ahogy ez lenni szokott, mindez átragadt a közönségre is, ami egy kellemes estét eredményezett.
Rencz Csaba
erdon.ro

Évadrajt a székely színházakban
Gazdag évadot ígérnek a székelyföldi színházak – a lapunk által megkeresett intézményekben már javában zajlanak az évadnyitó előadások próbái. A színházigazgatók az új darabok mellett azokat a színműveket is műsorra tűzik, amelyek a tavaly közönségsikernek örvendtek.
Sokszínűség Csíkban
A Parászka Miklós által vezetett Csíki Játékszín sokszínű évadot ígér – a csíkszeredai társulat igazgatója lapunknak úgy nyilatkozott, erre a műfaji sokarcúságra azért is szükség van, mert „a fogékony csíki közönség körében erősek az elvárások, ami igazából az egész színház felhajtóereje is egyben”.
Érdeklődésünkre az igazgató elmondta, az évadot a magyar dráma napján, szeptember 21-én kezdik, Tasnádi István Finito című előadását újítják fel, amely a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján közönségdíjat kapott. Hozzátette, a 2010–2011-es évadból még visszahozzák Martin McDonagh Vaknyugat című stúdiódarabját, amely szintén elnyerte a nézők tetszését.
Parászka elmondása szerint az új évadban színpadra állítják a Mindennapi varázslatok című mesejátékot, Budaházi Attila rendezésében, illetve Porogi Dorka Tudós nők című Molière-feldolgozását. Karácsony-szilveszter körül zenés-táncos produkcióval készül a társulat, Schlanger András Jókai Mór Gazdag szegények című népdrámáját viszi színre.
Az évad második felében, immár hagyományt követve Victor Ioan Frunză az ismert Tóték című Örkény-drámát rendezi, Parászka Miklós pedig Móricz Zsigmond Búzakalász című regényét állítja színpadra.
A Csíki Játékszín a Kisvárdán díjazott Finito című darabját is átmenti a most induló új évadba
Bemutatódömping Sepsiszentgyörgyön
„A sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház, amely túljutott a kezdeti buktatókon, kialakította sajátos arculatát és európai színvonalú előadásokkal tudja képviselni Romániában a mozgásszínházi formát, idén a hetedik évadát kezdi” – mondta el évadnyitó sajtótájékoztatóján Uray Péter. A társulat művészeti vezetője szerint a 2011/ 2012-es évadban három új előadást készítenek.
Szeptember 10-én kerül sor az Isten szeme című produkció bemutatójára, amelyet a budapesti Rácz Attila rendez Tar Sándor A mi utcánk és más művei alapján. A második bemutatót január végére tervezik, és Gemza Péter rendezi, Abe Kobo A homok asszonya című regénye alapján. Az évad harmadik előadása, Csehov – Negyedik felvonás címmel, a szerb színész, rendező és színházpedagógus Rale Milenkovic irányításával születik meg.
A Tamási Áron Színház az új évadra három nagyszínpadi előadást és négy kamaratermi produkciót tűz műsorra – az évad nyitóelőadása Katona József Bánk bán-jának Bocsárdi László rendezte bemutatója lesz, szeptember 16-án. Ezt követően három kamaratermi produkcióra kerül sor: Slawomir Mrozek Szép nyári nap (r. Zakariás Zalán) és Szophoklész Trakhiszi nők (r. Balogh Attila) és Gogol: Egy őrült naplója (Mátray László egyéni előadása).
A színház idén is készít szilveszteri bemutatót: László Miklós Illatszertár című komédiáját Béres Attila rendezi. Jövőben két előadás bemutatójára kerül sor, Csehov Ivanovját és Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című komédiáját játssza a társulat, előbbit Anca Bradu, utóbbit Zakariás Zalán rendezésében.
Könnyed évad Székelyudvarhelyen
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznál már javában zajlanak az előkészületek az október 6-i évadnyitóra, amelyen I. Sz. Turgenyev: Egy hónap falun című művét mutatják be. „A tavalyi, húzós évad után, most egy szellősebb következik: összesen négy nagyszínpadi és egy vendégelőadás szerepel a műsorprogramunkban, valamint öt darab marad repertoáron a tavaly játszottak közül – az új előadások műfajilag a vígjáték és komédia között mozognak” – nyilatkozta lapunknak Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója.
Novemberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata G.Feydeau: Bolha a fülbe című komédiáját hozza el az udvarhelyi közönségnek, az év utolsó hónapjában A. Mariott és A. Foot: Csak semmi szexet kérem, angolok vagyunk, vígjátékot láthatja a nagyérdemű. Tavaszra tervezik Görgey Gábor: Örömállam, komédia bemutatását, és a gyerekeknek is készülnek egy darabbal, a társulat a Terülj, terülj asztalkám című népmesét állítja színpadra.
Újítanak a figurások
A gyergyószentmiklósi Figuránál is elindult az évad. „Az első előadás, szeptember 20-án, Dézsi Szilárd darabjával indul, amely Andersen Hókirálynőjének színpadi adaptációja” – tájékoztatta az ÚMSZ-t Béres László, a színház igazgatója, aki elmondta, az idei évadban egy gyerekelőadás, két nagyszínpadi bemutató és két, a színházi nyelv megújítását célzó törekvésre épülő előadás szerepel a tervek között.
Decemberben egy zenés előadással jelentkezik a Figura, a Dívák munkacím alatt készülő darab kimondottan a társulatra íródik. Január-februárban táncelőadással készülnek, az Aranycsinálók című mozgásszínházi előadást Goda Gábor, Magyar Táncművészek Szövetségének elnöke rendezi. Tavasszal Victor Ioan Frunză: Aldous Huxley Szép új világ című regényének feldolgozását állítja színpadra. Az évad végére tervezik Gorkij: Vassa Zheleznováját, Béres László rendezésében.
Baloga-Tamás Erika, Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Iskolai költözködések Kolozsváron
Kolozsvár magyar szempontból is jelentős iskoláinak életébe jelentős változást hoz a 2011-es tanévkezdés. Több mint fél évszázada a város lakossága tájékozódási pontként ismeri a „Brassai” épületét, de a Zenelíceum is fogalomszámba megy. Nem csak az egykori ottani diákok, de az épületekben zajló számos rendezvény, s nem utolsósorban maga a két patinás, impozáns épület is hozzájárult ahhoz, hogy magyarok–románok egyformán emlegessék a két elnevezést. A Brassai neve 1957 óta szerepel a cégtáblán, s bár néhány éve a János Zsigmond Unitárius Kollégium feliratát is kifüggesztették, még korántsem vette be a köztudat az új elnevezést.
Az iskolaépületek elmúlt évtizedben történt visszaszolgáltatása az egyházaknak oda vezetett, hogy a bennük működő állami iskoláknak költözniük kell. Ez országos jelenség, számos konfliktushoz is vezetett. A megoldás többnyire a helyi önkormányzattól, illetve néha az egyházaktól függ. Hiszen lehet szó kiegyezésről, iskolaegyesítésről is, illetve más egyházi épület felajánlásáról. Városunkban az idén ősszel kétféle megoldásnak is tanúi lehetünk.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum épületét 1999-ben kormányrendelettel kapta vissza az unitárius egyház. Már korábban, 1993-ban megalakult az Unitárius Teológiai Líceum, mely eleinte jól elfért az állami líceum mellett, tanáraik jó része közös volt. Aztán az egyházilag támogatott iskola mind jobban kifejlődött, s ennek arányában a Brassai kénytelen volt összehúzódni, a végén már nyomorogni. Mikor 2003-ban az unitárius tanintézet felvette a János Zsigmond Unitárius Kollégium elnevezést, nyilvánvalóvá vált, hogy a Brassainak előbb-utóbb távoznia kell az épületből. Tavaly a kiéleződött konfliktust az egyház és a városi önkormányzat összefogásával sikerült megoldani. A szintén visszaszolgáltatott régi kollégiumépületet az egyház felajánlotta a Brassainak, ha onnan kiköltözik a Victor Babeş Egészségügyi Líceum. A város a líceumot más ingatlanba helyezte át, úgyhogy a Brassai költözhetett a Kossuth Lajos utca 7. szám alatti, a Sora üzletház melletti kétemeletes épületbe.
Nem akárhol, a város szívében kapott új otthont a Brassai, pár lépésre korábbi épületétől. Ezen a helyen 1718 óta működött az unitárius tanintézet, s Leder József tervei szerint 1806 őszére húzták fel a ma is látható kétemeletes, műemlék jellegű, barokk és klasszicista elemeket kombináló épületet. Eredetileg jón oszlopos, urnával díszített kapuzata volt, melyet a múlt századfordulón lebontottak. Ennek feliratos kövét az új kollégiumépület egyik udvari ajtója fölé falazták be, rajta máig kibetűzhető a MVSIS ET VIRTVTIBUS MDCCCVI / COMMUNITAS VNITARIORVM REAEDIFICAVIT (A múzsáknak és erényeknek 1806. Újjáépítette az unitáriusok közössége) szöveg. Ebben az épületben tanult aztán Brassai Sámueltől kezdve Szentiváni Mihály és Kriza János költőkön, Jakab Elek és Kőváry László történészeken, Berde Áron természettudóson át Gyallay Domokos íróig közel egy századon keresztül minden jeles unitárius személyiség. 1860-ban szűknek bizonyult az épület, úgyhogy a templommal párhuzamosan a földszintet meghosszabbították 5 helyiséggel. 1887-ben a Pákey-házat (a mai Sora helyén állt) is hozzácsatolták, s még így is alig felelt meg a 19. századvég követelményeinek. Ezért vált szükségessé az új épület felhúzása 1900–1901-ben.
Most nem kis feladat vár a Brassai vezetőségére, hogy a már száz évvel ezelőtt is szűkös, korszerűtlen, de kétségtelenül patinás épületet a modern tanügy követelményeinek megfelelően berendezze, használhatóvá tegye. A legszebb helyiséget, az egykori nagy auditórium két emeletet átfogó termét – ahol Brassai híres székfoglaló beszédét is elmondotta – most tornateremként örökli meg a polihisztor nevét viselő tanintézet. Egyelőre hiányzik a kisiskolásoknak nélkülözhetetlen udvar, a színpados díszterem, s még a tantermieken kívül számos felszerelésnek kell megfelelő elhelyezést találni. Remélhetőleg olyan hosszasan tud majd itt működni a Brassai, hogy nevét idővel az unitárius ókollégium épületéhez is hozzákapcsolják.
A másik költöző iskola a Sigismund Toduţă Zenelíceum. Ennek eddigi épülete az óvári kétemeletes gótikus kolostorépület volt. Mikor ezt 1949-ben államosították, az éppen megalakított román és magyar tannyelvű zeneiskolának utalták ki, minthogy a kis cellák megfeleltek a zenetanítás követelményeinek. Miután az épületet visszaszolgáltatták a Ferenc-rendnek, elkerülhetetlenné vált az iskola kiköltöztetése. Már egy-két éve folynak a tárgyalások. A szülők és a tanárok is nehezen veszik tudomásul, hogy a város központjától távolabbra kell költözni. Új otthont kell kialakítani. A város önkormányzata az Unirea Iskolacsoport Pap/Párizs utcai épületét utalta ki számukra.
Ennek az épületnek is megvan a maga százéves története. Az 1896-os millennium alkalmából május 17-én a városi törvényhatóság Albach Géza polgármester vezetésével, gróf Béldi Ákos főispán jelenlétében ünnepi közgyűlést tartott, s ezen határozatot hoztak a millennium megörökítéséről. A kilenc pont között szerepelt a Mátyás-szobor alapkőletétele, a Szent György-szobor másolatának kolozsvári felállítása, technológiai és iparmúzeum létesítése. A 8. pontban kimondják, hogy sor kerül a II. községi népiskola alapkövének elhelyezésére, s az intézetet Millenniumi Népiskolának fogják nevezni. Az ünnepélyes alapkőletételre az év folyamán mégsem került sor, de a következő két évben a tanintézet egyemeletes épülete elkészült. Az akkoriban külvárosnak számító Pap utca és még csak körvonalazódó Apafi (utóbb Móricz Zsigmond, ma Bukarest) utca sarkára emelték. A századfordulón II. Községi Vegyes Iskola volt az elnevezése, címe pedig Pap utca 35. szám. Igazgatója Elek Gyula. 1914-ben mint Magyar Királyi Állami Millenniumi Iskola szerepel ugyanezen a címen. Igazgatója még mindig Elek Gyula, „az arany érdemkereszt tulajdonosa”, mellette négy férfi tanító és öt tanítónő, valamint 2 óvónő és egy kézimunka-oktató működik az intézetben. Ezek szerint az öt-öt fiú- és leányosztály mellett óvodai csoportok is voltak. 1943-ban Állami Millenniumi Népiskola a tanintézet neve, címe változatlan. A világháború után a magyar tannyelvű 12-es számú Középiskola működött itt, címe már Párizs utca 60. számra módosult. 1958-ban a középiskolát átköltöztették az Ipar utcába, s az épületben a 7-es számú Általános Iskola létesült román–magyar tagozattal. 1975 táján egy Monostor negyedi általános iskola felépítése nyomán az itteni iskolát megszüntették, s az épületet kiutalták az Unirea gépgyárhoz kapcsolt ipari „iskolacsoport” részére. Ennek aztán külön műhelyépületet húznak fel az udvaron. Ezt igyekeznek most átépíteni a zeneiskola igényeit figyelembe véve. Az iskola saroképületét annak idején a népiskolák követelményeinek megfelelően alakították ki világos, tágas tantermekkel, szükséges mellékhelyiségekkel. Napjainkban az előtte található egyik legforgalmasabb utcakereszteződés a környéket meglehetősen zajossá és szennyezetté teszi. Az átalakítások után bizonyára a Zenelíceum itt is sikerrel folytatja már hat évtizedes munkásságát.
GAAL GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

Antológia a Grádicstól
Rendhagyó könyvbemutatót tartott szerdán este Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör, amely öt éves tevékenységéből Az eltérített felvonó címmel jelentetett meg kötetet a Kriterion Könyvkiadó. A rendezvény házigazdája, Nagy Miklós Kund újságíró köszöntőjét követően Bögözi Attila, az antológia szerkesztője árulta el, hogy „miért súrolnak grádicsot”.
Mint fogalmazott, „a hajdanvolt kiskocsma neve hallatán, amely a Klastrom utca elején, szemben a Kálváriával állott, hamarább jut eszébe az embernek a zaftos zónapörkölt marhavelő pirítóssal, jóízű flekken meg vargabéles, mint karakteres irodalmi ínyencségek svédasztala – legyen míves próza vagy veretes vers.
Pedig a Súrlott Grádics kötődése az irodalomhoz legalább annyira nagy múltú, mint amilyen legendás hírű maga a hely, ahol Ady Endrétől Móricz Zsigmondig a magyar irodalom sok jeles alakja megfordult”.
A Súrlott Grádics ugyanis a maga sajátos kisvárosi mikrokozmoszával helyszínként is megjelent több irodalmi alkotásban, Molter Károly Örökmozgó című színdarabjától a Vári Attila-novellákig. Az antológiát H. Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója és Nagy Pál irodalomtörténész méltatta, majd Nagy István színművész a kötet írásaiból olvasott fel.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Aki a közéletben szolgál, többet kell teljesítenie
Tóth-Páll Miklós színművész, az Ady Endre Társaság elnöke nyugdíjas éveit kulturális és hagyományápoló rendezvények szervezésével tölti. Véleménye szerint a magyarságot a kultúra tartja össze. Az alábbiakban őt kérdeztük.
– Mi késztette az Ady Endre Társaság létrehozására?
– Az Ady Endre Társaság létrehozására nem csak én éreztem késztetést, hanem még néhány olyan személy (gondolok itt Méhes Katira és István Istvánra), akik hiányát érezték egy kulturális célokat és hagyományőrzést szolgáló civil szervezetnek. Akkor sok szatmári csatlakozott hozzánk, azt remélve, hogy majd lehetőségük lesz könyveik kiadására, egyéb terveik megvalósítására, de amikor nem jött minden magától, nem jött azonnal a siker, mert azért dolgozni is kellett, lemorzsolódtak. A másik dolog, ami a színészeket ösztönözte, hogy előadásokat vigyünk ki falvakra. Ez ment egy ideig, de amikor a színház is elkezdte a falujárást, mi más tevékenységekre helyeztük a hangsúlyt. Kezdetben három könyvet adtunk ki, mindhárom első kiadás volt: Végh Balázs Béla gyűjtötte össze Dsida Jenő a Cimborában megjelent, de kötetben nem szereplő gyerekverseit. Mi adtuk ki Czira Árpádnak Menekvés a szibériai fogságból és Simpf József Mária költészetét.
– Mi az oka annak, hogy az Ady Endre Társaságot nem sodorták el az ideig-óráig létező kordivatok?
– Mindig ragaszkodtunk ahhoz, hogy maradjunk távol a politikától. Olyan dolgokat akartunk összehozni, ami nem színházi tevékenység, olyan előadásokat rendeztünk, ahol a költő volt a fontos, nem a forma (világítás, zene stb.). Tehát nem színházi eszközöket használtunk, hanem a szövegen volt a hangsúly. Népszerűsítettük a szatmári népdalokat, lépést tartva az újonnan megjelent népdalválogatásokkal. A Szárazfa–együttessel több műsort állítottunk össze, amellyel jártuk a falvakat, később egy kötetben is kiadtuk. A műsorokat Méhes Kati és Fejér Kálmán állította össze. Mi csak örülni tudunk annak, hogy a Szárazfa–együttesből kinőtt Bartók Béla Egyesület tovább viszi ezt a tevékenységet és szélesebb körben gyakorolja.
– Miért épp Ady Endre Társaság?
– Sokat gondolkodtunk, hogy mi legyen a társaság neve. Ady Endre és Gellért Sándor neve merült fel. Nekem szívügyem Gellért Sándor, a többség Ady mellett döntött, mert ő volt az, aki hidat próbált építeni a történelmi egyházak között. Ady költészetének a nagy része erről szól, ezt az elvet akartuk mi is a gyakorlatba vinni. Most utólag nem bántuk meg, hogy Ady mellett döntöttünk.
Lesz jövő
– Van jövője egy ilyen kulturális társaságnak?
– Ma valahogy mindenki az értékvesztésről beszél. Valóban értékválság van, megváltozott az emberek ízlésvilága, amihez nagyban hozzájárul a televízió (a valóságműsorok, a sorozatok). Nem mondom, hogy ezeket el kell ítélni, de lehetőleg ne kerüljünk rabságukba, mert ezek kábítószerként hatnak. Mi azért ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz, mert azok fejezték ki és fejezik ki ma is a magyar lelkületet. Az Ady Endre Társaság ha összegezi eddigi tevékenységét, megállapíthatjuk, hogy mindig ezen az úton haladt, mindig ezt tartottuk elsőrendű feladatunknak.
Sikeres rendezvények
– Lesz utánpótlás?
– Most ötéves a társaság. Beszélhetünk eredményekről, de nagyon sok a megvalósításra váró feladat is. Mivel nekem már több van hátra, mint előre, arra is kell gondoljak, hogy kinek adom át a stafétát. Sajnos ezt nem lehet színészre bízni — nem azért, mert nem képes rá, hanem azért, mert ehhez idő kell. Ha pályázatot nyerünk, napokat kell eltölteni a formaságok rendezésével. Ezt a feladatot vagy egy nyugdíjas végzi, vagy valaki, akinek olyan munkahelye van, amely mellett tud erre is időt szakítani.
Én sikernek tartom azt, hogy politikamentesen két olyan sikeres rendezvénnyel indultunk, amelyek tömegrendezvényekké nőtték ki magukat. Ilyen a Családi Hétvége, amit mindig a Gyermeknap előtti szombaton tartunk, és a Magyar Kultúra Hete. Az tartják, hogy az ünnepeket, akár a csillagképeket, Istentől kapjuk. Üzenetet hordozunk, csak ezt nem árt, ha meghalljuk. Sokadmagammal igyekeztünk megtalálni a Magyar Kultúra Napjának igazi üzenetét. Imádság a nemzetért – ez a Himnusz, a nemzeti imádságunk és a magyar kultúra napja. Január 27. – Ady Endre halálának napja, emlékeztetni a magyarságot Ady üzenetére. Balladai hősökké kell válnunk (akár Budai Ilona, Halálra táncoltatott lány), felvállalva sorsunkat, bukásainkat, bűneinket. Csak akkor van számunkra és a nemzet számára megújulás.
Nagyobb közönség
– Hogyan sikerült elérni, hogy az előadásokról ne fogyjon el a közönség?
– Kezdetben templomokban és gyülekezeti termekben tartottuk meg rendezvényeinket. Eljutottunk oda, hogy Egy utca, négy templom címmel rendeztünk előadássorozatot a Németiben, ahol mind a négy történelmi egyház (református, római katolikus, magyar görög katolikus és evangélikus–lutheránus) templomaiba szerveztünk előadást és műsort. Én mindig hittem és hiszem ma is, hogy a kultúra és az ökuménia köti össze a magyart. Mindig olyan előadásokat szerveztünk, amihez kevés pénzre volt szükség, de azok színvonalasak voltak, szóltak valamiről.
Mivel minden egyházközösségnek megvan a maga törzsközössége, észrevettük, hogy mindig ugyanazokból a személyekből áll a közösségünk. Egy nyugdíjas rendezvénysorozattá váltak a műsoraink, kezdtük érezni, hogy mi is bezárjuk magunkat. Meg kellett találjuk a módját, hogy nyitni tudjunk a fiatalok felé. Ekkor kezdtük meg használatba venni művelődési intézményeinket (színház, filharmónia). Ezeket az épületeket a régi szatmáriak építették, egy művelődési társaságnak ezeket kötelessége kihasználni. A közönség bővült, bejöttek a fiatalok, kapcsolatot teremtettünk a Kölcsey Ferenc Főgimnáziummal, melynek diákjai aktívan részt vettek a műsorainkban. Luby Margitról, aki négy évig tanult, tíz évig tanított Szatmárnémetiben, már közösen emlékeztünk meg. Móricz Zsigmond azt írta Luby Margitról, hogy egy asszony, aki bebizonyította, hogy létezett egy magyar viselkedés, egy etika, amelyik erősebb volt a spanyolnál. Ezt az etikát sajnos a civilizáció szétszaggatta, feloldotta. Most is egy ilyen értékvesztés van, csak most egy másik értéket veszítünk el. Sokkal fontosabb az, hogy hogyan éltünk, mint az, hogy hogyan szenvedtünk. A magyar nép történelme, a szenvedések történelme. Rágondolni is nehéz arra, hogy hány csatát nyertünk és hányat vesztettünk. Érthetetlen, hogy miért, de többet dicsekszünk a vesztes csatáinkkal, mint a mindennapi életünkkel. Az, hogy minek örültünk, miben hittünk, hogyan étkeztünk, hogyan öltözködtünk ugyanolyan része az életünknek, mint a győztes vagy a vesztes nagy események.
– Mennyi esély van arra, hogy az egyre erősödő és támogatott szubkultúra ne szorítsa teljesen háttérbe a klasszikus kultúrát?
– Én nem hiszem, hogy a klasszikus kultúra megmenthető. A hagyományőrzés fogalma is sokrétű. A hagyományőrzés lényege az, hogy a szokások újraszülik önmagukat. A hagyományokat esetleg ápolni lehet, úgy, hogy egészségesen éljen, hogy ő vigyázzon önmagára. Véleményem szerint a hagyományok megmaradnak, de más formában fognak jelentkezni. Azt mondják a legszebb hungarikum a magyar nyelv, mert gondolkodásra kényszerít. Állandóan visszavisz a múltba. A zenénk se hasonlít igazán más népek zenéjére. Hogy ez a zene a jövőben hogyan fog beépülni egy másfajta hangszerelésbe, azt még nem tudhatjuk, de az alapja meg kell maradjon.
Akik tettek valamit
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok az Ady Endre Társaság rendezvényeihez?
– Amikor A magyar huszár dicsőséges múltját játszottuk a kölcseys gyerekekkel, nagyon élvezték. Csetri Elek, amikor 2008–ban előadást tartott az egyik rendezvényünkön, szóba került a huszárság is. Sokat beszéltünk arról, hogy lényegében kikre is kellene emlékezni? Ő azt mondta: azokra, akik tettek valamit a magyar nemzetért. Ekkor jutott eszembe Teleki Sándor neve. Nem lenne Magyar rapszódia, ha Teleki Kolozsváron nem mutatja be Liszt Ferencnek Pócsi Laci cigányprímást. Amikor Liszt meghallotta a magyar muzsikát, azt mondta: ez már igen. Az első és a tizennegyedik rapszódiát a máramarosszigeti cigányzenész muzsikája ihlette. Vagy: Petőfi megírta volna szerelmes verseit, ha Teleki nem adja oda a Koltói kastélyt? Ha csak ezt a két dolgot vesszük figyelembe, amit Teleki Sándor adott nem csak a magyar nemzetnek, hanem a világnak, akkor már kellene legyen Teleki–szobor. Telekinek a fél Európa barátja volt. Baráti alapon tartotta a kapcsolatot az akkori befolyásos személyekkel. Hol van most egy olyan politikus, akinek annyi barátja van.
Egy másik felfedezettünk Katona Mihály (1764-1822), aki Szatmárnémetiben született és a Felvidéken halt meg. Mit köszönhet neki a világ? Tőle tudtuk meg, hogy a Föld nem függőlegesen forog, hanem dőlési szöge van, a földrészek együvé tartoztak, és elsőként írt az üvegházhatásról. Hogy még nem lett világhírű, az annak köszönheti, hogy csak magyar nyelven volt hajlandó írni.
Az elismerés kötelez
– Ön megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Bánffy Miklós-díjat. Büszke erre az elismerésre?
– Biztosan számít egy ilyen elismerés. Én nem vagyok az a típus, aki azonnal elragadtatja magát. Amióta átvettem a díjat, folyton azon vívódom, megtettem-e mindent azért, hogy kiérdemeljem? Mélyebb gondolkodásra késztet, és még többet akarok tenni, hogy valóban méltó legyek hozzá.
– Sokakban felmerül a kérdés, hogy ön, mint marosvásárhelyi születésű, hogyan lett ilyen nagy lokálpatrióta a szatmári térségben?
– Ebben a korban az ember már szereti dramatizálni a múltját. Ez egy apai örökség. Édesapám Budapesten született, onnan Aradra került, ott járt iskolába. Miután Észak-Erdélyt 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz, Marosvásárhelyre költözött. Ezentúl mindig marosvásárhelyinek vallotta magát. 1966-ban, Ceausescu utasítására volt egy átfésülés. Aki nem Románia területén született, annak megengedték, hogy elhagyja az országot. Akkor apám a román úszó válogatott edzője volt. Magához hivatott engem és a húgomat, és megkérdezte, hogy át akarunk-e telepedni? Mindketten nemet mondtunk, ekkor apám azt mondta: én se akarok áttelepedni, hiszen itt a hazám, de megkérdeztem a véleményeteket. Abban az időben még volt egy családi mintakép. Ha ez nincs meg a családban, a család is talajvesztetté válik. Nyilván, hogy azok az erők, amik most hatnak, jobban rombolnak. erdon.ro