Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. szeptember 10.
Könyvek „bedeszkázott” korszakai (Beszélgetés Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatóval – nem csak könyvekről)
Több mint három évtizeden át vezette a Sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk.
– Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni?
– Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem. – Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk? – Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része.
– Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató?
– Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete.
– Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma?
– Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget. – Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat?
– A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak. – Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett?
– Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak. – Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van? – 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban.
– Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után?
– Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány.
– Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek? – Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. MegmAradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket.
– A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment? – Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos. – Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez? – Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá.
KISS JENŐ
Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Több mint három évtizeden át vezette a Sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk.
– Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni?
– Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem. – Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk? – Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része.
– Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató?
– Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete.
– Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma?
– Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget. – Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat?
– A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak. – Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett?
– Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak. – Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van? – 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban.
– Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után?
– Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány.
– Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek? – Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. MegmAradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket.
– A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment? – Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos. – Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez? – Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá.
KISS JENŐ
Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 22.
„Az igazmondást választotta menedékül” (Elbúcsúztatták Csoóri Sándort)
Csoóri Sándor mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere a szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándor költő, író, filmalkotó temetésén tegnap az Óbudai temetőben. A szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt a kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök és a kabinet több tagja. Részt vett a temetésen Boross Péter volt miniszterelnök is.
Balog Zoltán búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmAradás és gyarapodás egyik fontos zálogát. A miniszter szerint mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is – emlékeztetett a miniszter, idézve Csoóri Sándor kérdését is: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Balog Zoltán elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. „Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai, és máris kiröpítették »közösségi lelkiismeretünk« státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete” – idézte fel. Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. „És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el” – hangsúlyozta. Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korintusi leveléből idézett. Búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet. Bogárdi Szabó István felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó „végső, elrettentő erővel” vigasztalót kért. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor „az országot nem úgy rakták össze”, ahogy ő szerette volna. Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta Tornai József költő Csoóri Sándor ravatalánál. Kósa Ferenc filmrendező kitért arra is, hogy Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Csoóri Sándor szelleme életművében velünk mArad – fogalmazott Illyés Mária művészettörténész. Csoóri Sándort a kormány saját halottjának tekintette, temetését a Nemzeti Örökség Intézete szervezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Csoóri Sándor mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere a szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándor költő, író, filmalkotó temetésén tegnap az Óbudai temetőben. A szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt a kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök és a kabinet több tagja. Részt vett a temetésen Boross Péter volt miniszterelnök is.
Balog Zoltán búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmAradás és gyarapodás egyik fontos zálogát. A miniszter szerint mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is – emlékeztetett a miniszter, idézve Csoóri Sándor kérdését is: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Balog Zoltán elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. „Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai, és máris kiröpítették »közösségi lelkiismeretünk« státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete” – idézte fel. Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. „És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el” – hangsúlyozta. Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korintusi leveléből idézett. Búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet. Bogárdi Szabó István felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó „végső, elrettentő erővel” vigasztalót kért. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor „az országot nem úgy rakták össze”, ahogy ő szerette volna. Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta Tornai József költő Csoóri Sándor ravatalánál. Kósa Ferenc filmrendező kitért arra is, hogy Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Csoóri Sándor szelleme életművében velünk mArad – fogalmazott Illyés Mária művészettörténész. Csoóri Sándort a kormány saját halottjának tekintette, temetését a Nemzeti Örökség Intézete szervezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 22.
Foglalják el helyeiket: kezdődik az évad!
Bemutatók, felújítások, klasszikus és kortárs szerzők darabjai, fesztiválok várják a közönséget a 2016–2017-es évadban Erdély magyar színházaiban. A meghirdetett bemutatók között tallózva feltűnik, hogy például Shakespeare műveit több társulat is műsorára tűzte, de eddig ismeretlen szerzők darabjaival is megismerkedhetünk az új évadban.
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig tíz új bemutatóval a tizedik kiadásához érkezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval és számos kiegészítő programmal várják színházba az érdeklődőket. Október első hetében mutatják be a Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég részvételével készült Még ezt elmondom, aztán megyek… című előadást. Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoglu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége. Kocsárdi Levente a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínészének kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban. Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenovic Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film-és színházi rendezőként is elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatja a közönség. A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind: A tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Kolozsvár: nyolc bemutató
Eseménydús évad kezdődik a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Az intézmény nyolc bemutatóval, valamint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadásával várja közönségét a 224. évadban. Tompa Gábor igazgató évadnyitó sajtótájékoztatón ismertette a társulat terveit, a bemutatásra kerülő darabokat és ezek rendezőit. Az évad első bemutatójának előkészületei már júniusban elkezdődtek, az orosz származású, de az Egyesült Államokban élő Yuri Kordonsky vezetésével készült Éjjeli menedékhely című Gorkij-drámát október 7-én láthatja a közönség a nagyszínpadra épített stúdiótérben. Már elkezdődtek a próbák Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatójára is, amelyet Visky András, a színház művészeti aligazgatója visz színre a Stúdióban. Különlegességnek számít, hogy a színház 14–18 éves fiatalok családi történeteiből készít közösségi alkotási módszerrel előadást. A fiatalok és szüleik kapcsolatát vizsgáló produkció előkészítése január óta zajlik, az említett két generáció képviselőivel mintegy hetven interjú készült el, melyekből kiindulva az alkotócsapat két dramaturg vezetésével összeállítja majd az előadás végleges szövegkönyvét. A darab rendezője Vargyas Márta, a bemutató tervezett időpontja november eleje.
Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált ötödszörre szervezik meg november 24. – december 4. között, a fesztivál témája az Idegen odüsszeiája lesz. A rendezvényre Németországtól Dél-Koreáig számos társulat érkezik, visszatérő vendégként lesz jelen Declan Donnellan, Jaram Lee, a lengyelországi Teatr ZAR, valamint először lesz látható Kolozsváron a németországi Schauspielhaus Bochum és a stuttgarti Schauspiel előadása. A fesztivált követően januárban újabb fiataloknak szóló előadást tűz műsorra a színház: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig musical-változatát Béres László rendezésében láthatja a közönség sok fiatal részvételével. 2017-ben először rendez Kolozsváron az ukrán Andriy Zholdak, akinek macedóniai Elektra-rendezése az Interferenciák Fesztiválon lesz látható. A fiatal európai rendezők között „ukrán fenegyerek” néven is ismert Zholdak a Kolozsvári társulattal Ibsen Rosmersholmját viszi színre. Fiatal rendezők műhelye címmel új sorozatot indít a Kolozsvári színház: az évad második felében Nagy Botond, Sinkó Ferenc és Tom Dugdale új rendezései lesznek láthatóak a stúdióban.
Vásárhely: klasszikusok, kortársak
Az új színházi idényben is rangos klasszikus és kortárs színművek, ifjúsági előadások, adaptációk, közkedvelt musicalek szerepelnek, de ünnepségek, irodalmi estek, könyvbemutatók, kulturális rendezvények is gazdagítják a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának műsorrendjét. Az idei évad legelső bemutatóját szeptember 16-án tartják a nagyteremben: az Olbrin Joachim csodálatos utazása című játék Hamvas Béla művei nyomán készül, rendezője a szabadkai származású Mezei Kinga. Jon Fosse Szép című drámáját Domsa Zsófia fordításában Adi Iclenzan viszi színpadra a kisteremben. Bemutatják Christine Rinderknecht Stresszfaktor_15 című ifjúsági darabját is Csáky Csilla rendezésében. Szilveszterre John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago című világhírű musicaljével készül a társulat Juronics Tamás rendező-koreográfus vezetésével, a darab zenei részét Incze Katalin és Strausz Imre jegyzi. Hosszú szünet után viszi színre ismét a társulat William Shakespeare Macbeth című tragédiáját, az előadás rendezője Keresztes Attila. Egy újabb Radu Afrim meglepetésdarab is lesz, a harmadik a nagysikerű produkciók sorában. Újabb Székely Csaba-drámát is láthat a publikum: Molière A botcsinálta doktor című műve alapján született a Doktor S., amelyet Rareş Budileanu rendezésében mutatnak majd be a kisteremben. Vendégrendezőként érkezik Marosvásárhelyre Theodor Cristian Popescu és Mohácsi János. Előbbi egy kortárs német szerző, Timur Vermes Nézd, ki van itt! című szatíráját, Mohácsi pedig Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-klasszikust viszi színre.
Új évad Sepsiszentgyörgyön is
A Tamási Áron Színház társulata az új évadban öt bemutatót tervez. A Gyulai Várszínház, a Háromszék Táncegyüttes és a Tamási Áron Színház közös produkciójának, a Sardar Tagirovsky által rendezett Zongotának a Sepsiszentgyörgyi bemutatója szeptember 14-én volt. A második előadást Kövesdy István rendezi Igor Bauersima kortárs svájci drámaíró norway.today című szövegéből, amely két fiatal elvágyódását és menekülési kísérletét meséli el. A szilveszteri produkciót Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatát Zakariás Zalán állítja színpadra, amely a pénz hatalmát abszurd, humorral teli helyzetekkel és tévedésre hajlamos szereplőkkel ragadja meg. Porogi Dorka Bertolt Brecht A városok dzsungelében című rendezésével az élet alapvető kérdéseit feszegeti. Az évad utolsó előadását Alexandru Dabija rendezi, Harold Pinter Ünnep című darabja alapján. Az új bemutatók mellett Sepsiszentgyörgyön is műsoron mAradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai: a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom Bocsárdi László, az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky és a Jegesmedvék Zakariás Zalán rendezésében. Mindemellett felújításra kerülnek olyan meghatározó előadások, mint A csoda és A fösvény Bocsárdi László, Az ezredik éjszaka Zakariás Zalán és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében.
Felújított színház Szatmáron
Az eredetileg Nagybányán alapított Harag György Társulat éppen hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban foglalta el először a Szatmárnémeti történelmi színházépületet, így idén a társulat kerek évfordulót ünnepelve költözhet vissza az európai uniós alapokból teljesen felújított és modern színpadtechnikai rendszerrel felszerelt otthonába. A jubileumi év apropóján szatmári szerző a városról írt drámájának ősbemutatójával indul a 2016–17-es színházi évad: Láng Zsolt Bartók zongorája című, a városhoz kötődő, abban játszódó drámájával kezd a társulat. Az ősbemutató dátuma: október 14. Az előadás rendezője Patkó Éva. Az idei évadban három klasszikus mű is szerepel a műsoron: W. Shakespeare: Tévedések vígjátéka, melyet Bocsárdi László vendégként rendez; Zerkovitz Béla – Szilágyi László: Csókos asszony, rendező Bessenyei István; Carlo Goldoni Velencei terecske, az előadás rendezője Visky Andrej. Ezek mellett színre kerül Werner Schwab Elnöknők című műve a társulat alkalmazott rendezője, Sorin Militaru munkájaként, valamint Visky András Pornó című monodrámája romániai ősbemutatóként a szerző rendezésében. Arisztophanész Lüszisztraté című klasszikus komédiáját Bordás Attila rendezi. Az évadban látható majd a Janne Teller Semmi című, Dániában nagy port kavart ifjúsági regénye alapján készülő egyéni műsor Marosszéki Tamás szereplésével, Márkó Eszter rendezésében. Az Ács Alajos Játékszín biztosít majd helyszínt a Shakespeare összes röviden (S. Ö. R.) című előadásnak, amelyet Barabás Árpád vendégrendező állít színpadra. Nagy Regina rendező A dzsungel könyve című gyerekmusicalt rendezi meg, kamaratermi előadásként pedig egy Grimm-mesét is színpadra állít, amely a Harag György Társulat az idei évadtól önálló szerkezeti egységeként működő Brighella Bábtagozata és a prózai tagozat közös produkciójaként kerül a nézők elé. A korábbi évadokhoz hasonlóan 2016–17-ben is láthat majd vendégelőadásokat a közönség. Szatmárra látogat többek közt a nagyváradi Szigligeti Színház társulata, és a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Személyi változások is voltak a társulatnál: Sándor Anna és Kányádi Szilárd idén ősztől átszerződött a Csiky Játékszín társulatába, Szatmárra pedig három új tagot szerződtettek: Budizsa Evelyn és Keresztes Ágnes színésznőket, illetve Nagy Csongor Zsolt színészt. Idén a Harag György Társulat szervezi meg az IFESZT (8. Interetnikai Színházi Fesztivál) elnevezésű vándorfesztivált, amelyre több mint húsz, Románia területén működő kisebbségi (magyar, német, zsidó és roma) színház kapott meghívást.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Bemutatók, felújítások, klasszikus és kortárs szerzők darabjai, fesztiválok várják a közönséget a 2016–2017-es évadban Erdély magyar színházaiban. A meghirdetett bemutatók között tallózva feltűnik, hogy például Shakespeare műveit több társulat is műsorára tűzte, de eddig ismeretlen szerzők darabjaival is megismerkedhetünk az új évadban.
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig tíz új bemutatóval a tizedik kiadásához érkezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval és számos kiegészítő programmal várják színházba az érdeklődőket. Október első hetében mutatják be a Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég részvételével készült Még ezt elmondom, aztán megyek… című előadást. Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoglu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége. Kocsárdi Levente a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínészének kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban. Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenovic Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film-és színházi rendezőként is elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatja a közönség. A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind: A tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Kolozsvár: nyolc bemutató
Eseménydús évad kezdődik a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Az intézmény nyolc bemutatóval, valamint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadásával várja közönségét a 224. évadban. Tompa Gábor igazgató évadnyitó sajtótájékoztatón ismertette a társulat terveit, a bemutatásra kerülő darabokat és ezek rendezőit. Az évad első bemutatójának előkészületei már júniusban elkezdődtek, az orosz származású, de az Egyesült Államokban élő Yuri Kordonsky vezetésével készült Éjjeli menedékhely című Gorkij-drámát október 7-én láthatja a közönség a nagyszínpadra épített stúdiótérben. Már elkezdődtek a próbák Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatójára is, amelyet Visky András, a színház művészeti aligazgatója visz színre a Stúdióban. Különlegességnek számít, hogy a színház 14–18 éves fiatalok családi történeteiből készít közösségi alkotási módszerrel előadást. A fiatalok és szüleik kapcsolatát vizsgáló produkció előkészítése január óta zajlik, az említett két generáció képviselőivel mintegy hetven interjú készült el, melyekből kiindulva az alkotócsapat két dramaturg vezetésével összeállítja majd az előadás végleges szövegkönyvét. A darab rendezője Vargyas Márta, a bemutató tervezett időpontja november eleje.
Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált ötödszörre szervezik meg november 24. – december 4. között, a fesztivál témája az Idegen odüsszeiája lesz. A rendezvényre Németországtól Dél-Koreáig számos társulat érkezik, visszatérő vendégként lesz jelen Declan Donnellan, Jaram Lee, a lengyelországi Teatr ZAR, valamint először lesz látható Kolozsváron a németországi Schauspielhaus Bochum és a stuttgarti Schauspiel előadása. A fesztivált követően januárban újabb fiataloknak szóló előadást tűz műsorra a színház: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig musical-változatát Béres László rendezésében láthatja a közönség sok fiatal részvételével. 2017-ben először rendez Kolozsváron az ukrán Andriy Zholdak, akinek macedóniai Elektra-rendezése az Interferenciák Fesztiválon lesz látható. A fiatal európai rendezők között „ukrán fenegyerek” néven is ismert Zholdak a Kolozsvári társulattal Ibsen Rosmersholmját viszi színre. Fiatal rendezők műhelye címmel új sorozatot indít a Kolozsvári színház: az évad második felében Nagy Botond, Sinkó Ferenc és Tom Dugdale új rendezései lesznek láthatóak a stúdióban.
Vásárhely: klasszikusok, kortársak
Az új színházi idényben is rangos klasszikus és kortárs színművek, ifjúsági előadások, adaptációk, közkedvelt musicalek szerepelnek, de ünnepségek, irodalmi estek, könyvbemutatók, kulturális rendezvények is gazdagítják a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának műsorrendjét. Az idei évad legelső bemutatóját szeptember 16-án tartják a nagyteremben: az Olbrin Joachim csodálatos utazása című játék Hamvas Béla művei nyomán készül, rendezője a szabadkai származású Mezei Kinga. Jon Fosse Szép című drámáját Domsa Zsófia fordításában Adi Iclenzan viszi színpadra a kisteremben. Bemutatják Christine Rinderknecht Stresszfaktor_15 című ifjúsági darabját is Csáky Csilla rendezésében. Szilveszterre John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago című világhírű musicaljével készül a társulat Juronics Tamás rendező-koreográfus vezetésével, a darab zenei részét Incze Katalin és Strausz Imre jegyzi. Hosszú szünet után viszi színre ismét a társulat William Shakespeare Macbeth című tragédiáját, az előadás rendezője Keresztes Attila. Egy újabb Radu Afrim meglepetésdarab is lesz, a harmadik a nagysikerű produkciók sorában. Újabb Székely Csaba-drámát is láthat a publikum: Molière A botcsinálta doktor című műve alapján született a Doktor S., amelyet Rareş Budileanu rendezésében mutatnak majd be a kisteremben. Vendégrendezőként érkezik Marosvásárhelyre Theodor Cristian Popescu és Mohácsi János. Előbbi egy kortárs német szerző, Timur Vermes Nézd, ki van itt! című szatíráját, Mohácsi pedig Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-klasszikust viszi színre.
Új évad Sepsiszentgyörgyön is
A Tamási Áron Színház társulata az új évadban öt bemutatót tervez. A Gyulai Várszínház, a Háromszék Táncegyüttes és a Tamási Áron Színház közös produkciójának, a Sardar Tagirovsky által rendezett Zongotának a Sepsiszentgyörgyi bemutatója szeptember 14-én volt. A második előadást Kövesdy István rendezi Igor Bauersima kortárs svájci drámaíró norway.today című szövegéből, amely két fiatal elvágyódását és menekülési kísérletét meséli el. A szilveszteri produkciót Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatát Zakariás Zalán állítja színpadra, amely a pénz hatalmát abszurd, humorral teli helyzetekkel és tévedésre hajlamos szereplőkkel ragadja meg. Porogi Dorka Bertolt Brecht A városok dzsungelében című rendezésével az élet alapvető kérdéseit feszegeti. Az évad utolsó előadását Alexandru Dabija rendezi, Harold Pinter Ünnep című darabja alapján. Az új bemutatók mellett Sepsiszentgyörgyön is műsoron mAradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai: a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom Bocsárdi László, az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky és a Jegesmedvék Zakariás Zalán rendezésében. Mindemellett felújításra kerülnek olyan meghatározó előadások, mint A csoda és A fösvény Bocsárdi László, Az ezredik éjszaka Zakariás Zalán és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében.
Felújított színház Szatmáron
Az eredetileg Nagybányán alapított Harag György Társulat éppen hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban foglalta el először a Szatmárnémeti történelmi színházépületet, így idén a társulat kerek évfordulót ünnepelve költözhet vissza az európai uniós alapokból teljesen felújított és modern színpadtechnikai rendszerrel felszerelt otthonába. A jubileumi év apropóján szatmári szerző a városról írt drámájának ősbemutatójával indul a 2016–17-es színházi évad: Láng Zsolt Bartók zongorája című, a városhoz kötődő, abban játszódó drámájával kezd a társulat. Az ősbemutató dátuma: október 14. Az előadás rendezője Patkó Éva. Az idei évadban három klasszikus mű is szerepel a műsoron: W. Shakespeare: Tévedések vígjátéka, melyet Bocsárdi László vendégként rendez; Zerkovitz Béla – Szilágyi László: Csókos asszony, rendező Bessenyei István; Carlo Goldoni Velencei terecske, az előadás rendezője Visky Andrej. Ezek mellett színre kerül Werner Schwab Elnöknők című műve a társulat alkalmazott rendezője, Sorin Militaru munkájaként, valamint Visky András Pornó című monodrámája romániai ősbemutatóként a szerző rendezésében. Arisztophanész Lüszisztraté című klasszikus komédiáját Bordás Attila rendezi. Az évadban látható majd a Janne Teller Semmi című, Dániában nagy port kavart ifjúsági regénye alapján készülő egyéni műsor Marosszéki Tamás szereplésével, Márkó Eszter rendezésében. Az Ács Alajos Játékszín biztosít majd helyszínt a Shakespeare összes röviden (S. Ö. R.) című előadásnak, amelyet Barabás Árpád vendégrendező állít színpadra. Nagy Regina rendező A dzsungel könyve című gyerekmusicalt rendezi meg, kamaratermi előadásként pedig egy Grimm-mesét is színpadra állít, amely a Harag György Társulat az idei évadtól önálló szerkezeti egységeként működő Brighella Bábtagozata és a prózai tagozat közös produkciójaként kerül a nézők elé. A korábbi évadokhoz hasonlóan 2016–17-ben is láthat majd vendégelőadásokat a közönség. Szatmárra látogat többek közt a nagyváradi Szigligeti Színház társulata, és a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Személyi változások is voltak a társulatnál: Sándor Anna és Kányádi Szilárd idén ősztől átszerződött a Csiky Játékszín társulatába, Szatmárra pedig három új tagot szerződtettek: Budizsa Evelyn és Keresztes Ágnes színésznőket, illetve Nagy Csongor Zsolt színészt. Idén a Harag György Társulat szervezi meg az IFESZT (8. Interetnikai Színházi Fesztivál) elnevezésű vándorfesztivált, amelyre több mint húsz, Románia területén működő kisebbségi (magyar, német, zsidó és roma) színház kapott meghívást.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. szeptember 22.
Örök nyugalomra helyezték Csoóri Sándort
A fővárosi Óbudai temető 16-os parcellájában megtartott szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány több tagja, a magyar közélet egyéb jelesei, illetve Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Csoóri Sándor hosszan tartó súlyos betegség után, 86 éves korában halt meg 2016. szeptember 12-én kora hajnalban. Temetése ma délután 3 órakor kezdődött Óbudán. A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltárt. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök igei alapú búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Elmondta, hogy néhány hete meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, és megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel neki. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de Csoóri Sándor mégis vigasztalót kért. A püspök nagy magyar őrállónak nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna.
Tornai József költő, volt írószövetségi elnök barátként és pályatársként beszélt a búcsúztatón. Azt mondta, Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta az idős költő. Szerinte Csoóri az új modern magyar líra megszületésénél bábáskodott. Szerinte nemcsak politizáló, sőt lázadó költő, közéleti egyéniség volt, de a hatvanas évektől járta az országot, és nagy felháborodást kiváltó irodalmi riportkönyvet írt a paraszti gazdaságok tönkretételéről. Tornai szerint Csoóri Sándor politizált, de versei nem politizálódtak át, a versírást a személyiség nagy kalandjának tekintette, éppen ezért volt népszerű lírájában és társadalom bírálatában is. A rendszerváltás után nem sokkal kiábrándult a politikából, a költészetet a sorsának tekintette, a jót akarta, az igazi életet az igaztalan, hazug élettel szemben.
Illyés Mária művészettörténész azok nevében is búcsúzott, akik már nincsenek köztük. Édesapja, Illyés Gyula baráti viszonyban volt Csoóri Sándorral, haláláig figyelemmel kísérte fiatalabb pályatársa sorsát. Illyés Mária szerint Csoóri Sándor fájdalommal ment el, mert úgy érezte, hogy a világ jobbításáért folytatott harca nem volt sikeres. „Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia. Életműve most kerülhet tisztább levegőbe, most kell megkapnia az őt megillető figyelmet. Szelleme ebben az emelkedő műben velünk mArad” – fogalmazott.
Kósa Ferenc filmrendező azt mondta a búcsúztatón, hogy Csoóri Sándor az igazmondást választotta menedékül. Ahogy fogalmazott, Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Elmesélte, hogy Csoóri a hatvanas években azt mondta neki első találkozásukkor, hogy ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk. Aznap életre szóló barátságot kötöttek. A rendező felidézte, hogy az évtizedek alatt sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat és emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Kósa Ferenc annyit mondott erről, hogy „tisztességes emberek és tisztességes magyarok akartunk mAradni, erről tanúskodnak közéleti küzdelmeink is”.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elsőként mondott beszédet. Azt mondta, „elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, és a közös alapról indulás akár sokfelé is”. A miniszter elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai jelentek meg, és máris kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Balog azt is mondta: nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is. Ahogy fogalmazott: „Csoóri nem lehetett az ünnepelt”.
A miniszter szerint a véleményvezérek a legnagyobb vadra lőttek, és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem. „Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.” Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt.
itthon.ma
A fővárosi Óbudai temető 16-os parcellájában megtartott szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány több tagja, a magyar közélet egyéb jelesei, illetve Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Csoóri Sándor hosszan tartó súlyos betegség után, 86 éves korában halt meg 2016. szeptember 12-én kora hajnalban. Temetése ma délután 3 órakor kezdődött Óbudán. A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltárt. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök igei alapú búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Elmondta, hogy néhány hete meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, és megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel neki. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de Csoóri Sándor mégis vigasztalót kért. A püspök nagy magyar őrállónak nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna.
Tornai József költő, volt írószövetségi elnök barátként és pályatársként beszélt a búcsúztatón. Azt mondta, Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta az idős költő. Szerinte Csoóri az új modern magyar líra megszületésénél bábáskodott. Szerinte nemcsak politizáló, sőt lázadó költő, közéleti egyéniség volt, de a hatvanas évektől járta az országot, és nagy felháborodást kiváltó irodalmi riportkönyvet írt a paraszti gazdaságok tönkretételéről. Tornai szerint Csoóri Sándor politizált, de versei nem politizálódtak át, a versírást a személyiség nagy kalandjának tekintette, éppen ezért volt népszerű lírájában és társadalom bírálatában is. A rendszerváltás után nem sokkal kiábrándult a politikából, a költészetet a sorsának tekintette, a jót akarta, az igazi életet az igaztalan, hazug élettel szemben.
Illyés Mária művészettörténész azok nevében is búcsúzott, akik már nincsenek köztük. Édesapja, Illyés Gyula baráti viszonyban volt Csoóri Sándorral, haláláig figyelemmel kísérte fiatalabb pályatársa sorsát. Illyés Mária szerint Csoóri Sándor fájdalommal ment el, mert úgy érezte, hogy a világ jobbításáért folytatott harca nem volt sikeres. „Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia. Életműve most kerülhet tisztább levegőbe, most kell megkapnia az őt megillető figyelmet. Szelleme ebben az emelkedő műben velünk mArad” – fogalmazott.
Kósa Ferenc filmrendező azt mondta a búcsúztatón, hogy Csoóri Sándor az igazmondást választotta menedékül. Ahogy fogalmazott, Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Elmesélte, hogy Csoóri a hatvanas években azt mondta neki első találkozásukkor, hogy ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk. Aznap életre szóló barátságot kötöttek. A rendező felidézte, hogy az évtizedek alatt sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat és emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Kósa Ferenc annyit mondott erről, hogy „tisztességes emberek és tisztességes magyarok akartunk mAradni, erről tanúskodnak közéleti küzdelmeink is”.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elsőként mondott beszédet. Azt mondta, „elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, és a közös alapról indulás akár sokfelé is”. A miniszter elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai jelentek meg, és máris kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Balog azt is mondta: nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is. Ahogy fogalmazott: „Csoóri nem lehetett az ünnepelt”.
A miniszter szerint a véleményvezérek a legnagyobb vadra lőttek, és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem. „Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.” Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt.
itthon.ma
2016. szeptember 24.
Gyulai Ferenc 140 éves mellszobra
Sétatéri színházépületünk gyakori látogatói közül is csak kevesen figyelnek fel arra, hogy az emeleti előcsarnok falai mentén, lépcsőfordulóiban, ablakközeiben Kolozsvár legnagyobb mellszobor-gyűjteménye jött létre. Az ott látható tizenhárom szoborból néhánynak feljegyezték a külön történetét, másoknak legalább a szerzőjét ismerjük, s talán valahol megtalálható felállításuk időpontja is. Stílusuk azonban elárulja, mely kor szülöttei.
Jelenleg sorrendben a déli félemeleti előcsarnokból kiindulva észak felé haladva a következő szobrok láthatók: Poór Lili, E. Kovács Gyula, Kótsi Patkó János, Gyulai Ferenc, Maxim Gorkij, William Shakespeare, Móricz Zsigmond, Janovics Jenő, Szentgyörgyi István, Ion Luca Caragiale, Végh Sándor, Bretán Miklós, Liszt Ferenc. Némelyikük már nagyon rég ott áll, de egyik-másikat csak az utóbbi években hozták ide a színház rejtettebb zugaiból.
Két szoborról tudjuk, hogy azokat Janovics Jenő, mint a Hunyadi téri új színház első igazgatója készíttette Róna József szobrászművésszel. Eredeti feliratuk így szólt: „Kótsi Patkó János / az első erdélyi színigazgató emlékének / ennek a színháznak első igazgatója; E. Kovács Gyula / a régi színház büszke oszlopának / hálás kegyelettel az új színház első igazgatója”. Ezeket az 1906. szeptember 8-i megnyitó ünnepség keretében leplezték le. Csak 1919 októberéig díszíthették az előcsarnokot, mert az épület román átvételekor el kellett távolítani őket (bizonyára Janovics Jenő gondoskodott átszállításukról a sétatéri színházba). Rosszabbul jártak a Hunyadi téri színház két homlokzati fülkéjében elhelyezett mellszobrok. Ezek id. Wesselényi Miklóst, a színházpártolót és Jósika Miklóst, a legnagyobbnak tekintett erdélyi írót ábrázolták, Kolozsvári Szeszák Ferenc faragta őket. 1919-ben román fiatalok leverték őket az épület homlokzatáról, s a mélybe zuhanva összetörtek. Roncsaikat Janovics begyűjtötte, de már nem voltak restaurálhatók, máig a sétatéri színház udvarán hányódnak. A színház 1908-as felavatásakor a sajtó nehezményezte, hogy a régi színházépületet díszítő Gyulai Ferenc-szobrot miért hagyták a Farkas utcai épületnél, miért nem helyezték el azt is a Hunyadi téren. A sétatéri színház szoborgyűjteményének legrégebbi darabja ugyanis Gyulait ábrázolja, s valószínűnek tarthatjuk, hogy Janovics végül is – még idejében – biztonságba helyezte. Csak vagy három éve látható az előcsarnokban ez a művészi alkotás, már több helyen úgy emlegették, mint elpusztult szobrot.
Szabadság (Kolozsvár)
Sétatéri színházépületünk gyakori látogatói közül is csak kevesen figyelnek fel arra, hogy az emeleti előcsarnok falai mentén, lépcsőfordulóiban, ablakközeiben Kolozsvár legnagyobb mellszobor-gyűjteménye jött létre. Az ott látható tizenhárom szoborból néhánynak feljegyezték a külön történetét, másoknak legalább a szerzőjét ismerjük, s talán valahol megtalálható felállításuk időpontja is. Stílusuk azonban elárulja, mely kor szülöttei.
Jelenleg sorrendben a déli félemeleti előcsarnokból kiindulva észak felé haladva a következő szobrok láthatók: Poór Lili, E. Kovács Gyula, Kótsi Patkó János, Gyulai Ferenc, Maxim Gorkij, William Shakespeare, Móricz Zsigmond, Janovics Jenő, Szentgyörgyi István, Ion Luca Caragiale, Végh Sándor, Bretán Miklós, Liszt Ferenc. Némelyikük már nagyon rég ott áll, de egyik-másikat csak az utóbbi években hozták ide a színház rejtettebb zugaiból.
Két szoborról tudjuk, hogy azokat Janovics Jenő, mint a Hunyadi téri új színház első igazgatója készíttette Róna József szobrászművésszel. Eredeti feliratuk így szólt: „Kótsi Patkó János / az első erdélyi színigazgató emlékének / ennek a színháznak első igazgatója; E. Kovács Gyula / a régi színház büszke oszlopának / hálás kegyelettel az új színház első igazgatója”. Ezeket az 1906. szeptember 8-i megnyitó ünnepség keretében leplezték le. Csak 1919 októberéig díszíthették az előcsarnokot, mert az épület román átvételekor el kellett távolítani őket (bizonyára Janovics Jenő gondoskodott átszállításukról a sétatéri színházba). Rosszabbul jártak a Hunyadi téri színház két homlokzati fülkéjében elhelyezett mellszobrok. Ezek id. Wesselényi Miklóst, a színházpártolót és Jósika Miklóst, a legnagyobbnak tekintett erdélyi írót ábrázolták, Kolozsvári Szeszák Ferenc faragta őket. 1919-ben román fiatalok leverték őket az épület homlokzatáról, s a mélybe zuhanva összetörtek. Roncsaikat Janovics begyűjtötte, de már nem voltak restaurálhatók, máig a sétatéri színház udvarán hányódnak. A színház 1908-as felavatásakor a sajtó nehezményezte, hogy a régi színházépületet díszítő Gyulai Ferenc-szobrot miért hagyták a Farkas utcai épületnél, miért nem helyezték el azt is a Hunyadi téren. A sétatéri színház szoborgyűjteményének legrégebbi darabja ugyanis Gyulait ábrázolja, s valószínűnek tarthatjuk, hogy Janovics végül is – még idejében – biztonságba helyezte. Csak vagy három éve látható az előcsarnokban ez a művészi alkotás, már több helyen úgy emlegették, mint elpusztult szobrot.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 6.
ERDÉLYI PIKARESZK
(avagy: a Tamási-modell)
„A tavasszal volt ötven éve, hogy meghalt Tamási Áron, de ahhoz képest, hogy mekkora – nem hivatalos – kultusza volt ezelőtt harminc-negyven esztendeje, szinte észrevétlenül múlt el az évforduló, egy-két iskolai rendezvénytől eltekintve. Akiknek torzó ez a mű, torzó az idén is, akiknek meg monumentális lehetne, azok talán mostanában Wass Albertben vagy Nyirő Józsefben keresik a nagyságot, tisztelet a kivételnek. Pedig számos tanulsággal járhat, ha ismét beleolvasunk a Tamási-féle székely pikareszkbe. Mint ahogy ideje lenne elgondolkozni azon is, hogy nem tették-e le mégis eleink egy továbbvihető és továbbírható transzszilván történet alapjait. Nem biztos, hogy érdemes arról elmélkedni, vajon hiteles képet mutat-e egy adott korról az irodalom. Szabad-e például olyan hatalmas különbségeket feltételezni a tizenkilencedik században a hol köztársasági, hol restaurációpárti Franciaország és a viktoriánus Anglia között, mint amit Balzac sokszínű, derűt és borút váltogató regényfolyamából, az Emberi színjátékból és Dickens fekete-fehér, rendkívül nyomasztó műveiből sejthetnénk. Franciaország- és Anglia-képemet én is alapvetően az irodalomból kaptam, és máig eltérő elképzelésem van ennek a két nemzetnek az ipari forradalom korában, illetve azután zajlott életéről. Gondolom, mindez sokban különbözik attól a valóságtól, ami persze elmúlt, nincsen sehol, és az irodalmi műveken kívül esetleg szociológiai vagy statisztikai munkákból, netán ilyen-olyan kordokumentumokból próbálhatnánk meg reprodukálni. Hamis vagy nem hamis, de maradandó minden esetben ez a kép, és csodák csodája, konvergens is, mármint olyan értelemben, hogy a francia íróknak van egy többé-kevésbé közös Franciaországuk, az angoloknak is egy közös Angliájuk és így tovább. Ezek szerint nemcsak a nemzet teremti meg a maga irodalmát, hanem az írók is megteremtik a maguk nemzetét. Vagy ha úgy tetszik: a maguk társadalmát. Jöjjön el a te országod, Jókai Mór? Vagy a tiéd, Móricz Zsigmond? Nehéz erre válaszolni, ám kétségtelenül van a magyar irodalomnak is egy közös Magyarországa, hogyha nem is olyan nyers, erős, kritikus megfogalmazásban mindig, mint ahogy szeretnénk. Erdéllyel viszont más a helyzet. Miközben van a történelemben, évszázadokra visszamenően egy politikailag jól elkülöníthető Erdély, nincs ugyanakkor az irodalomban is egy közös Erdély-kép. Apor Péter, Mikes Kelemen vagy általában az emlékírók Erdélye még egy sokfelől cibált, tépett, mardosott, kissé komor, de alapjában véve kiegyensúlyozott, szeretetteljes országot mutat, tartós Erdély-stratégiáról mégsem lehet beszélni, mert az itt termett irodalmi remekművek vagy az innen származó írók a tizenkilencedik században már szinte zökkenőmentesen épülnek be a magyar irodalom egészébe, legyen szó Jósika Miklósról, Gyulai Pálról vagy Kemény Zsigmondról. Talán Kemény Zsigmondnál érezni az őrületnek azt az előszelét, amelyből aztán kinő Trianon után a csodavárás …”
Markó Béla Élet és Irodalom
(avagy: a Tamási-modell)
„A tavasszal volt ötven éve, hogy meghalt Tamási Áron, de ahhoz képest, hogy mekkora – nem hivatalos – kultusza volt ezelőtt harminc-negyven esztendeje, szinte észrevétlenül múlt el az évforduló, egy-két iskolai rendezvénytől eltekintve. Akiknek torzó ez a mű, torzó az idén is, akiknek meg monumentális lehetne, azok talán mostanában Wass Albertben vagy Nyirő Józsefben keresik a nagyságot, tisztelet a kivételnek. Pedig számos tanulsággal járhat, ha ismét beleolvasunk a Tamási-féle székely pikareszkbe. Mint ahogy ideje lenne elgondolkozni azon is, hogy nem tették-e le mégis eleink egy továbbvihető és továbbírható transzszilván történet alapjait. Nem biztos, hogy érdemes arról elmélkedni, vajon hiteles képet mutat-e egy adott korról az irodalom. Szabad-e például olyan hatalmas különbségeket feltételezni a tizenkilencedik században a hol köztársasági, hol restaurációpárti Franciaország és a viktoriánus Anglia között, mint amit Balzac sokszínű, derűt és borút váltogató regényfolyamából, az Emberi színjátékból és Dickens fekete-fehér, rendkívül nyomasztó műveiből sejthetnénk. Franciaország- és Anglia-képemet én is alapvetően az irodalomból kaptam, és máig eltérő elképzelésem van ennek a két nemzetnek az ipari forradalom korában, illetve azután zajlott életéről. Gondolom, mindez sokban különbözik attól a valóságtól, ami persze elmúlt, nincsen sehol, és az irodalmi műveken kívül esetleg szociológiai vagy statisztikai munkákból, netán ilyen-olyan kordokumentumokból próbálhatnánk meg reprodukálni. Hamis vagy nem hamis, de maradandó minden esetben ez a kép, és csodák csodája, konvergens is, mármint olyan értelemben, hogy a francia íróknak van egy többé-kevésbé közös Franciaországuk, az angoloknak is egy közös Angliájuk és így tovább. Ezek szerint nemcsak a nemzet teremti meg a maga irodalmát, hanem az írók is megteremtik a maguk nemzetét. Vagy ha úgy tetszik: a maguk társadalmát. Jöjjön el a te országod, Jókai Mór? Vagy a tiéd, Móricz Zsigmond? Nehéz erre válaszolni, ám kétségtelenül van a magyar irodalomnak is egy közös Magyarországa, hogyha nem is olyan nyers, erős, kritikus megfogalmazásban mindig, mint ahogy szeretnénk. Erdéllyel viszont más a helyzet. Miközben van a történelemben, évszázadokra visszamenően egy politikailag jól elkülöníthető Erdély, nincs ugyanakkor az irodalomban is egy közös Erdély-kép. Apor Péter, Mikes Kelemen vagy általában az emlékírók Erdélye még egy sokfelől cibált, tépett, mardosott, kissé komor, de alapjában véve kiegyensúlyozott, szeretetteljes országot mutat, tartós Erdély-stratégiáról mégsem lehet beszélni, mert az itt termett irodalmi remekművek vagy az innen származó írók a tizenkilencedik században már szinte zökkenőmentesen épülnek be a magyar irodalom egészébe, legyen szó Jósika Miklósról, Gyulai Pálról vagy Kemény Zsigmondról. Talán Kemény Zsigmondnál érezni az őrületnek azt az előszelét, amelyből aztán kinő Trianon után a csodavárás …”
Markó Béla Élet és Irodalom
2016. október 15.
Udvarhelyi rendezőé a Lakiteleki Filszemle fődíja
A székelyudvarhelyi rendező, Szabó Attila Egy Isten, két nemzet című alkotásának ítélte a zsűri a XVI. Lakiteleki Filmszemle fődíját.
Az erdélyi rendező filmjéért az emberi erőforrások minisztere a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia 500 ezer forintos, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, valamint a Magyar Idők 100–100 ezer forintos, az ECHO Televízió és a Magyar Hírlap különdíját, továbbá a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium, illetve a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola 25–25 ezer forintos különdíját a Nemzetidegenek című alkotás kapta. A budapesti László Gábor munkája A nap filmje elismerést is kivívta, ami a Tiszakécskei Móricz Zsigmond Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola, a Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium és a Tomori Pál Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium által javasolt 25 ezer forintos különdíjjal jár. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának a korkép kategória nyertesének szóló 500 ezer forintos különdíját a Negyedszázad negyedéve című alkotásért a gyergyószentmiklósi Daczó Dénes vehette át. A Lakiteleki Filmszemlét tizenhatodik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a Dunaversitas Egyesület. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékezetére, valamint Morell Mihály képzőművész és filmes tiszteletére kiírt szemlére magyarországi és külhoni alkotóktól 84 film érkezett. A krónika, korkép, művelődés, portré, fikciós műsorok és 1956 emlékezete kategóriákban nevezett filmek közül az előzsűri 21 filmet javasolt a szemle versenyprogramjába. A 32 tagú zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a nemzet művésze volt.
Lezsák Sándor a díjátadón bejelentette: a XVII. Lakiteleki Filmszemlét 2017 őszén rendezik meg, tavasszal pedig első alkalommal Rendszerváltó Filmszemlére hívják a Kárpát-medence filmes alkotóit. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet 300 ezer forintos különdíját a Székfaragás az Érmelléken című alkotás kapta, melyet a budapesti Zajti Gábor rendezett. Az Országgyűlés elnökének 250 ezer forintos különdíját a budapesti Rácz Géza Számomra Siklód című filmjének ítélték. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. 200 ezer forintos különdíját a Hazatérők című film rendezője, a budapesti Szabó Mihály vehette át. A Lakiteleki Népfőiskola 200 ezer forintos műhelydíját – a szemlére beküldött alkotásaiért – a budapesti Északi Támpont Közhasznú Egyesület kapta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A székelyudvarhelyi rendező, Szabó Attila Egy Isten, két nemzet című alkotásának ítélte a zsűri a XVI. Lakiteleki Filmszemle fődíját.
Az erdélyi rendező filmjéért az emberi erőforrások minisztere a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia 500 ezer forintos, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, valamint a Magyar Idők 100–100 ezer forintos, az ECHO Televízió és a Magyar Hírlap különdíját, továbbá a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium, illetve a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola 25–25 ezer forintos különdíját a Nemzetidegenek című alkotás kapta. A budapesti László Gábor munkája A nap filmje elismerést is kivívta, ami a Tiszakécskei Móricz Zsigmond Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola, a Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium és a Tomori Pál Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium által javasolt 25 ezer forintos különdíjjal jár. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának a korkép kategória nyertesének szóló 500 ezer forintos különdíját a Negyedszázad negyedéve című alkotásért a gyergyószentmiklósi Daczó Dénes vehette át. A Lakiteleki Filmszemlét tizenhatodik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a Dunaversitas Egyesület. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékezetére, valamint Morell Mihály képzőművész és filmes tiszteletére kiírt szemlére magyarországi és külhoni alkotóktól 84 film érkezett. A krónika, korkép, művelődés, portré, fikciós műsorok és 1956 emlékezete kategóriákban nevezett filmek közül az előzsűri 21 filmet javasolt a szemle versenyprogramjába. A 32 tagú zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a nemzet művésze volt.
Lezsák Sándor a díjátadón bejelentette: a XVII. Lakiteleki Filmszemlét 2017 őszén rendezik meg, tavasszal pedig első alkalommal Rendszerváltó Filmszemlére hívják a Kárpát-medence filmes alkotóit. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet 300 ezer forintos különdíját a Székfaragás az Érmelléken című alkotás kapta, melyet a budapesti Zajti Gábor rendezett. Az Országgyűlés elnökének 250 ezer forintos különdíját a budapesti Rácz Géza Számomra Siklód című filmjének ítélték. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. 200 ezer forintos különdíját a Hazatérők című film rendezője, a budapesti Szabó Mihály vehette át. A Lakiteleki Népfőiskola 200 ezer forintos műhelydíját – a szemlére beküldött alkotásaiért – a budapesti Északi Támpont Közhasznú Egyesület kapta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 28.
Román nyelvű esszékötet a magyar kulturális identitásról
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|
2016. december 2.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A marosvásárhelyi írók állásfoglaltatása
(Folytatás november 25-i lapszámunkból)
1956. november 2-án este, a Simó Géza bútorgyárban tartott nagygyűlés után, Fazekas János a Kultúrpalotában gyűlést tartott a helyi értelmiség krémjének számító és a pártpolitika szócsövének a szerepét kapó írókkal és szerkesztőkkel. Csupor Lajos tartományi első titkáron és Fazekason kívül jelen volt tizenhárom író, Balázs Lajos1 , Kocziány László2 és Szász Béla3 , az Állami Irodalmi és Műszaki Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztői, Sátán Márta és Metz Erzsébet, az Igaz Szó munkatársai, valamint Tompa Miklós4 színházigazgató. A gyűlést Csupor nyitotta meg, a párt szemszögéből vázolva a magyarországi eseményeket. Ezután felolvasták a Simó Géza bútorgyár munkásságának a „magyarországi ellenforradalmi akciót” megbélyegző nyilatkozatát, az azzal való azonosulás végett. Majd következtek a hozzászólások és állásfoglalások, hiszen ezen a gyűlésen Fazekas minden résztvevőt nyílt vallomástételre kötelezett. Elsőként Gagyi László5 beszélt, akinek a vallomása sajnos nem maradt fenn, mivel a gyorsíró még nem volt a teremben. A többiek rá való hivatkozása bizonyíték arra, hogy ő a rábízott és tőle „elvárt” szöveget mondta. Egyébként Gagyit a hatvanas években szerény, félénk embernek ismertem meg, akiről feltételezhető, hogy megbízásra betanult szöveggel indította útjára a vitát. Gagyi után az első hozzászóló az írók között vendégnek számító Tompa Miklós színházigazgató volt. Tompa a kultúra helyzetéről beszélt. „A fasiszták Magyarországában – kezdte beszédét – a kultúra elsekélyesedett. A szocialista Magyarországon és itt is nálunk egy csomó kultúrintézmény lett létesítve a népi hatalom alatt. Budapesten, ha megnézzük a színházak helyzetét, két színház helyett, ami volt a felszabadulás előtt, húsz színház van, filharmónia, könyvtárak. Ismerjük a könyvkiadás eredményeit. Most mindezek a kultúrintézmények abban a veszélyben vannak, hogy nem lesz igaz gazdájuk.”6 Ezután kifejtette a romániai magyar kultúra virágzását a szocializmust építő Romániában, amely számosabb művelődési intézménnyel rendelkezik, mint amennyi volt a fasiszta Magyarországon. Hozzászólását a következő mondatokkal zárta. „Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, művészet, kultúra fejlődésének csak egy biztos támasza van: a proletárdiktatúra, a szocializmus építése. Nekünk, romániai magyar értelmiségieknek legszebb hivatásunk a román–magyar testvériség elmélyítése és megvédése. Javasolom, hogy a Simó Géza dolgozóinak ezt a tiltakozását a Székely Színház művészei körében széles körben ismertessük.”7 Majd a gyűlés végén felkéri az írókat, hogy segítsenek a művészek nyilatkozatának a megfogalmazásában. A következő felszólalók az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztői voltak. Ők elég rövidre fogott felszólalásaikban hol durva, hol körültekintő hangnemben elítélték az „ellenforradalmat”, és lojalitásukról biztosították a pártot. A legdurvább hangnemű Balázs Lajos beszéde volt. „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez – kezdte hozzászólását –, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek. Ismerjük az eseményeket, szorongva hallgattuk a híreket és felháborodással vettük tudomásul, hogyan bontakozott ki a fasiszta ellenforradalmi mozgalom Magyarországon, amelynek tanúi vagyunk. Mélységes gyűlölettel és megvetéssel ítélem el ezeket a banditákat, akik a marxizmus legjobb értékeit máglyára rakják Budapest utcáin, és a párt legjobb embereit gyilkolják le, akik 10-12 éven keresztül harcoltak a magyar nép jövőjéért. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar munkásosztály, amelynek dicső hagyományai vannak, méltó választ fog adni a fasiszta banditáknak.”8 Hozzászólása befejező része is erőltetetten harcias, azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekszik meggyőző lenni. „[…] vonjuk le a tanulságot, hogy a reakciós erők szétzúzására legfőbb feladatunk, hogy a pártunk köré legszorosabban tömörüljünk, és harcoljunk dolgozó népünk és a Szovjetunió közötti barátság elmélyítéséért.”9 Szász Béla visszafogottabban, de ő is az elvárt hangnemben fejtette ki álláspontját. „Ténylegesen az a helyzet – mondta –, hogy az, ami Magyarországon történik, minden részletében, minden tényében fedi a legsötétebb, legbrutálisabb ellenforradalom ismérveit. Ennek a megállapításnak a következményeit vonjuk le. Az első parancs, amely előttünk áll és elsősorban a romániai magyar értelmiségiek előtt, hogy teljes határozottsággal sorakozzunk fel pártunk mellé, bízzunk a pártban, bízzunk pártunk helyes ítéletében és igyekezzünk ezt a helyes és megalapozott ítéletét a tömegekben is teljes mértékben terjeszteni, és meggyőzni az ingadozókat és kételkedőket, hogy helyes pártunk értékelése.”10 Kocziány László beszéde sokkal visszafogottabb és őszintébb volt. Felemlítette korábbi, hazafiságát próbára tevő megpróbáltatásait, elmondta azt is, hogy nem párttag, majd befejezésként ezeket mondta: „A magyarországi események megmutatják: nincs polgári út. Egyetlen út van, a párt útja, bár párton kívüli vagyok, érzem azt, hogy ezen túl minden munkámban fel kell sorakozni a párt mögé.”11 Az írói hozzászólásokat Sütő András kezdi. Beszéde elején kijelenti, hogy elemezni fog, és „hidegséggel” akarja megítélni a helyzetet. Hosszan tartó beszédében felidézte az elmúlt gyűlésen kifejtett álláspontját és reményét, hogy Magyarországon sikerül megfékezni az ellenforradalmi elemeket. Jól dokumentáltságára hivatkozva most már elítéli a magyarországi írókat, név szerint Illyés Gyulát, Tamási Áront és Szabó Lőrincet, amiért nem végeztek hírnevükhöz méltó meggyőző és felvilágosító munkát. Hosszabban időz a magyarországi politikai helyzet katasztrófába vezető alakulásánál, kiemelve az újonnan létrejött politikai alakulatok kilátástalanságát, majd kiemeli a romániai magyar írókra háruló feladatokat. Sütő beszédének elején az alábbiakat mondta: „A múlt gyűlésen, amikor vitattunk bizonyos kérdéseket a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan, mondtam, hogy bízzuk a kiértékelést a Magyar Dolgozók Pártjára. Akkor reménykedtem, hogy ez a párt és annak tagsága, a magyar kommunistáknak lesz ereje megfékezni az ellenforradalmi elemeket, amelyek a magyar népi demokrácia ellen fordultak. Ez a reményem nem volt indokolt. A reményem szertefoszlott, amikor tudomásunkra jutott, hogy ezek az erők megdöntötték a proletárdiktatúrát, a Magyar Dolgozók Pártja és bizonyos hű maradványai próbálják összekovácsolni magukat, hogy szembeszálljanak a kormánnyal. Az, amit az újjászülető polgári pártok akarnak, az klasszikus restauráció, tökéletes polgári restauráció minden tekintetben”. 12 A romániai magyar írók feladatával kapcsolatosan, többek között, a következőket hangoztatta: „A mi feladatunk, íróké, nem csupán az, hogy ezeknek az eseményeknek a jelenlegi állapotát tekintsük, és tiltakozzunk minden olyan embertelenség ellen, minden polgári restauráció ellen, amely a proletárdiktatúrát fel akarja váltani a polgári demokráciával, és a Szovjetuniót szembe akarja állítani a demokratikus országokkal. De más feladatunk is van, hogy levonjuk marxista módon azokat a tanulságokat, amelyek szükségesek, hogy a tömeget olyan politikai állapotba hozzuk, meggyőző érvek és eszközök segítségével”. 13 Hajdu Zoltán magát békés, nem harcias és nem vérszomjas emberként jellemezte, de azért kijelentette, hogy az igazi magyarországi „kommunistákkal a golyószóró mellé” állna. A magyar ügyet a nemzetközi munkásmozgalom ügyének tekintette. Bevallotta túlzó baloldaliságát, amely szerint az elmúlt 12 év alatt igyekezett élni. Majd rátért a magyarországi írók ostorozására. „Beszéltek a felelősségről – mondta –, mivel egyes kommunista vezetők hibáztak, nem mentem őket, de ezerszer nagyobb felelősséggel tartozik a magyar irodalom, amely elárulta a magyar ügyet. Elítélem azt az uszítást, amely hónapok óta tart a magyar sajtóban és irodalmi életben. Ha még ezt sem látják meg, ki kell mondanom, hogy igenis, egyes magyar írók kalandor politikája segítette a kalandorokat. Ki vette kezébe az első pillanatban az ellenforradalom zászlóját Magyarországon? Az a magyar irodalom, amelynek soraiban Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vannak. Hol vannak ezek a magyar írók, akik vehemensen támadták a pártot, akik a hibákon javítani akartak? Hol vannak? Miért nem tiltakoznak? Hol van Veres Péter, Illyés Gyula? […]”14 Végül kiemelten dicsérte a romániai kommunista párt helyes politikáját, és az írókkal szembeni építő jellegű viszonyulását.
1 Balázs Lajos dr. (1918-1997) könyvtáros, szerkesztő. 1951–1955 között a Teleki Tékában dolgozik, majd az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztőségének vezetője. 1960–1984 között a Teleki-Bolyai könyvtár osztály-, illetve részlegvezetője.
2 Kocziány László dr. (1920-1977) irodalomtörténész. Tanár, majd 1955-től az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi részlegénél, 1957-től a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókjának tudományos kutatója. 1975-től magyar-latin szakos tanár a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
3 Szász Béla (1926-2000) szerkesztő, műfordító. 1951–1952-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál fordító, majd szerkesztő, 1952-1958 között a magyar szerkesztőség vezetője, 1962–1969 között az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében szerkesztő, majd 1969–1977 között főszerkesztő. 1977–1989 között vezető munkatárs a Szocialista és Nevelési Tanács nemzeti kisebbségi osztályánál.
4 Tompa Miklós (1910–1996) rendező, színház pedagógus, színházigazgató. 1946-ban megszervezte a Székely Színházat, amelyet 1966-ig vezetett. 1948-tól a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián tanít, és 1976-tól annak rektora.
5 Gagyi László (1910–1991) író. 1949-től kiadói lektor, majd 1953–1959 között az Igaz Szó szerkesztője.
6 PÁL-ANTAL 2006, 224-225. 7 Uo. 8 Uo. 225-226. 9 Uo. 10 Uo. 226. 11 Uo. 233. 12 Uo. 226-227. 13 Uo. 228. 14 Uo. 231-232. Népújság (Marosvásárhely)
A marosvásárhelyi írók állásfoglaltatása
(Folytatás november 25-i lapszámunkból)
1956. november 2-án este, a Simó Géza bútorgyárban tartott nagygyűlés után, Fazekas János a Kultúrpalotában gyűlést tartott a helyi értelmiség krémjének számító és a pártpolitika szócsövének a szerepét kapó írókkal és szerkesztőkkel. Csupor Lajos tartományi első titkáron és Fazekason kívül jelen volt tizenhárom író, Balázs Lajos1 , Kocziány László2 és Szász Béla3 , az Állami Irodalmi és Műszaki Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztői, Sátán Márta és Metz Erzsébet, az Igaz Szó munkatársai, valamint Tompa Miklós4 színházigazgató. A gyűlést Csupor nyitotta meg, a párt szemszögéből vázolva a magyarországi eseményeket. Ezután felolvasták a Simó Géza bútorgyár munkásságának a „magyarországi ellenforradalmi akciót” megbélyegző nyilatkozatát, az azzal való azonosulás végett. Majd következtek a hozzászólások és állásfoglalások, hiszen ezen a gyűlésen Fazekas minden résztvevőt nyílt vallomástételre kötelezett. Elsőként Gagyi László5 beszélt, akinek a vallomása sajnos nem maradt fenn, mivel a gyorsíró még nem volt a teremben. A többiek rá való hivatkozása bizonyíték arra, hogy ő a rábízott és tőle „elvárt” szöveget mondta. Egyébként Gagyit a hatvanas években szerény, félénk embernek ismertem meg, akiről feltételezhető, hogy megbízásra betanult szöveggel indította útjára a vitát. Gagyi után az első hozzászóló az írók között vendégnek számító Tompa Miklós színházigazgató volt. Tompa a kultúra helyzetéről beszélt. „A fasiszták Magyarországában – kezdte beszédét – a kultúra elsekélyesedett. A szocialista Magyarországon és itt is nálunk egy csomó kultúrintézmény lett létesítve a népi hatalom alatt. Budapesten, ha megnézzük a színházak helyzetét, két színház helyett, ami volt a felszabadulás előtt, húsz színház van, filharmónia, könyvtárak. Ismerjük a könyvkiadás eredményeit. Most mindezek a kultúrintézmények abban a veszélyben vannak, hogy nem lesz igaz gazdájuk.”6 Ezután kifejtette a romániai magyar kultúra virágzását a szocializmust építő Romániában, amely számosabb művelődési intézménnyel rendelkezik, mint amennyi volt a fasiszta Magyarországon. Hozzászólását a következő mondatokkal zárta. „Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, művészet, kultúra fejlődésének csak egy biztos támasza van: a proletárdiktatúra, a szocializmus építése. Nekünk, romániai magyar értelmiségieknek legszebb hivatásunk a román–magyar testvériség elmélyítése és megvédése. Javasolom, hogy a Simó Géza dolgozóinak ezt a tiltakozását a Székely Színház művészei körében széles körben ismertessük.”7 Majd a gyűlés végén felkéri az írókat, hogy segítsenek a művészek nyilatkozatának a megfogalmazásában. A következő felszólalók az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztői voltak. Ők elég rövidre fogott felszólalásaikban hol durva, hol körültekintő hangnemben elítélték az „ellenforradalmat”, és lojalitásukról biztosították a pártot. A legdurvább hangnemű Balázs Lajos beszéde volt. „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez – kezdte hozzászólását –, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek. Ismerjük az eseményeket, szorongva hallgattuk a híreket és felháborodással vettük tudomásul, hogyan bontakozott ki a fasiszta ellenforradalmi mozgalom Magyarországon, amelynek tanúi vagyunk. Mélységes gyűlölettel és megvetéssel ítélem el ezeket a banditákat, akik a marxizmus legjobb értékeit máglyára rakják Budapest utcáin, és a párt legjobb embereit gyilkolják le, akik 10-12 éven keresztül harcoltak a magyar nép jövőjéért. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar munkásosztály, amelynek dicső hagyományai vannak, méltó választ fog adni a fasiszta banditáknak.”8 Hozzászólása befejező része is erőltetetten harcias, azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekszik meggyőző lenni. „[…] vonjuk le a tanulságot, hogy a reakciós erők szétzúzására legfőbb feladatunk, hogy a pártunk köré legszorosabban tömörüljünk, és harcoljunk dolgozó népünk és a Szovjetunió közötti barátság elmélyítéséért.”9 Szász Béla visszafogottabban, de ő is az elvárt hangnemben fejtette ki álláspontját. „Ténylegesen az a helyzet – mondta –, hogy az, ami Magyarországon történik, minden részletében, minden tényében fedi a legsötétebb, legbrutálisabb ellenforradalom ismérveit. Ennek a megállapításnak a következményeit vonjuk le. Az első parancs, amely előttünk áll és elsősorban a romániai magyar értelmiségiek előtt, hogy teljes határozottsággal sorakozzunk fel pártunk mellé, bízzunk a pártban, bízzunk pártunk helyes ítéletében és igyekezzünk ezt a helyes és megalapozott ítéletét a tömegekben is teljes mértékben terjeszteni, és meggyőzni az ingadozókat és kételkedőket, hogy helyes pártunk értékelése.”10 Kocziány László beszéde sokkal visszafogottabb és őszintébb volt. Felemlítette korábbi, hazafiságát próbára tevő megpróbáltatásait, elmondta azt is, hogy nem párttag, majd befejezésként ezeket mondta: „A magyarországi események megmutatják: nincs polgári út. Egyetlen út van, a párt útja, bár párton kívüli vagyok, érzem azt, hogy ezen túl minden munkámban fel kell sorakozni a párt mögé.”11 Az írói hozzászólásokat Sütő András kezdi. Beszéde elején kijelenti, hogy elemezni fog, és „hidegséggel” akarja megítélni a helyzetet. Hosszan tartó beszédében felidézte az elmúlt gyűlésen kifejtett álláspontját és reményét, hogy Magyarországon sikerül megfékezni az ellenforradalmi elemeket. Jól dokumentáltságára hivatkozva most már elítéli a magyarországi írókat, név szerint Illyés Gyulát, Tamási Áront és Szabó Lőrincet, amiért nem végeztek hírnevükhöz méltó meggyőző és felvilágosító munkát. Hosszabban időz a magyarországi politikai helyzet katasztrófába vezető alakulásánál, kiemelve az újonnan létrejött politikai alakulatok kilátástalanságát, majd kiemeli a romániai magyar írókra háruló feladatokat. Sütő beszédének elején az alábbiakat mondta: „A múlt gyűlésen, amikor vitattunk bizonyos kérdéseket a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan, mondtam, hogy bízzuk a kiértékelést a Magyar Dolgozók Pártjára. Akkor reménykedtem, hogy ez a párt és annak tagsága, a magyar kommunistáknak lesz ereje megfékezni az ellenforradalmi elemeket, amelyek a magyar népi demokrácia ellen fordultak. Ez a reményem nem volt indokolt. A reményem szertefoszlott, amikor tudomásunkra jutott, hogy ezek az erők megdöntötték a proletárdiktatúrát, a Magyar Dolgozók Pártja és bizonyos hű maradványai próbálják összekovácsolni magukat, hogy szembeszálljanak a kormánnyal. Az, amit az újjászülető polgári pártok akarnak, az klasszikus restauráció, tökéletes polgári restauráció minden tekintetben”. 12 A romániai magyar írók feladatával kapcsolatosan, többek között, a következőket hangoztatta: „A mi feladatunk, íróké, nem csupán az, hogy ezeknek az eseményeknek a jelenlegi állapotát tekintsük, és tiltakozzunk minden olyan embertelenség ellen, minden polgári restauráció ellen, amely a proletárdiktatúrát fel akarja váltani a polgári demokráciával, és a Szovjetuniót szembe akarja állítani a demokratikus országokkal. De más feladatunk is van, hogy levonjuk marxista módon azokat a tanulságokat, amelyek szükségesek, hogy a tömeget olyan politikai állapotba hozzuk, meggyőző érvek és eszközök segítségével”. 13 Hajdu Zoltán magát békés, nem harcias és nem vérszomjas emberként jellemezte, de azért kijelentette, hogy az igazi magyarországi „kommunistákkal a golyószóró mellé” állna. A magyar ügyet a nemzetközi munkásmozgalom ügyének tekintette. Bevallotta túlzó baloldaliságát, amely szerint az elmúlt 12 év alatt igyekezett élni. Majd rátért a magyarországi írók ostorozására. „Beszéltek a felelősségről – mondta –, mivel egyes kommunista vezetők hibáztak, nem mentem őket, de ezerszer nagyobb felelősséggel tartozik a magyar irodalom, amely elárulta a magyar ügyet. Elítélem azt az uszítást, amely hónapok óta tart a magyar sajtóban és irodalmi életben. Ha még ezt sem látják meg, ki kell mondanom, hogy igenis, egyes magyar írók kalandor politikája segítette a kalandorokat. Ki vette kezébe az első pillanatban az ellenforradalom zászlóját Magyarországon? Az a magyar irodalom, amelynek soraiban Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vannak. Hol vannak ezek a magyar írók, akik vehemensen támadták a pártot, akik a hibákon javítani akartak? Hol vannak? Miért nem tiltakoznak? Hol van Veres Péter, Illyés Gyula? […]”14 Végül kiemelten dicsérte a romániai kommunista párt helyes politikáját, és az írókkal szembeni építő jellegű viszonyulását.
1 Balázs Lajos dr. (1918-1997) könyvtáros, szerkesztő. 1951–1955 között a Teleki Tékában dolgozik, majd az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztőségének vezetője. 1960–1984 között a Teleki-Bolyai könyvtár osztály-, illetve részlegvezetője.
2 Kocziány László dr. (1920-1977) irodalomtörténész. Tanár, majd 1955-től az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi részlegénél, 1957-től a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókjának tudományos kutatója. 1975-től magyar-latin szakos tanár a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
3 Szász Béla (1926-2000) szerkesztő, műfordító. 1951–1952-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál fordító, majd szerkesztő, 1952-1958 között a magyar szerkesztőség vezetője, 1962–1969 között az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében szerkesztő, majd 1969–1977 között főszerkesztő. 1977–1989 között vezető munkatárs a Szocialista és Nevelési Tanács nemzeti kisebbségi osztályánál.
4 Tompa Miklós (1910–1996) rendező, színház pedagógus, színházigazgató. 1946-ban megszervezte a Székely Színházat, amelyet 1966-ig vezetett. 1948-tól a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián tanít, és 1976-tól annak rektora.
5 Gagyi László (1910–1991) író. 1949-től kiadói lektor, majd 1953–1959 között az Igaz Szó szerkesztője.
6 PÁL-ANTAL 2006, 224-225. 7 Uo. 8 Uo. 225-226. 9 Uo. 10 Uo. 226. 11 Uo. 233. 12 Uo. 226-227. 13 Uo. 228. 14 Uo. 231-232. Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 2.
Gálaesttel zárul a 400 éves Marosvásárhely ünnepe
A végéhez érkezett Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulója alkalmából a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület által szervezett jubileumi rendezvénysorozat: december 2-án, pénteken este 6-tól a Kultúrpalota nagytermében tartják a gálaestet.
„Sikeres volt a Marosvásárhelyen megszervezett Bethlen Gábor-emlékév" – ismertette a végéhez érkezett rendezvénysorozatot Náznán Olga, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke. A Marosvásárhely főterére tervezett Bethlen Gábor-szoborpályázat nyertes alkotását is kihirdetik a péntek esti rendezvényen – mondta el Soós Zoltán. A Maros megyei múzeum igazgatója emlékeztetett, a zsűri által kiválasztott két szobor közül végül a marosvásárhelyi származású, Baján élő szobrászművész, Harmath István alkotását választották. Soós Zoltán elmondta, az önkormányzat a szobor felállításának helyszínét már megszavazta, az engedélyeket kell még megszerezni.
A gálaesten a Codex csíkszeredai régizene-együttes lép fel, Spielmann Mihály történész foglalja össze a Bethlen Gábor adományozta rang lényegét, Szélyes Ferenc színművész a kort idéző, Móricz Zsigmond Erdély trilógiájának Tündérkert című, első részéből olvas fel részleteket. Összesen nyolc történelmi előadást tartottak, amelyek során szó esett a Bethlen Gábor előtti korról, az adománylevél jelentőségéről, Erdély felvirágzásáról, az azt követő időszakokról, különös tekitettel Marosvásárhely múltjára. A szervezők marosvásárhelyi történészeket kértek fel, akik a városnak egy-egy korszakát ismertették.
Antal Erika Krónika (Kolozsvár)
A végéhez érkezett Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulója alkalmából a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület által szervezett jubileumi rendezvénysorozat: december 2-án, pénteken este 6-tól a Kultúrpalota nagytermében tartják a gálaestet.
„Sikeres volt a Marosvásárhelyen megszervezett Bethlen Gábor-emlékév" – ismertette a végéhez érkezett rendezvénysorozatot Náznán Olga, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke. A Marosvásárhely főterére tervezett Bethlen Gábor-szoborpályázat nyertes alkotását is kihirdetik a péntek esti rendezvényen – mondta el Soós Zoltán. A Maros megyei múzeum igazgatója emlékeztetett, a zsűri által kiválasztott két szobor közül végül a marosvásárhelyi származású, Baján élő szobrászművész, Harmath István alkotását választották. Soós Zoltán elmondta, az önkormányzat a szobor felállításának helyszínét már megszavazta, az engedélyeket kell még megszerezni.
A gálaesten a Codex csíkszeredai régizene-együttes lép fel, Spielmann Mihály történész foglalja össze a Bethlen Gábor adományozta rang lényegét, Szélyes Ferenc színművész a kort idéző, Móricz Zsigmond Erdély trilógiájának Tündérkert című, első részéből olvas fel részleteket. Összesen nyolc történelmi előadást tartottak, amelyek során szó esett a Bethlen Gábor előtti korról, az adománylevél jelentőségéről, Erdély felvirágzásáról, az azt követő időszakokról, különös tekitettel Marosvásárhely múltjára. A szervezők marosvásárhelyi történészeket kértek fel, akik a városnak egy-egy korszakát ismertették.
Antal Erika Krónika (Kolozsvár)
2017. január 10.
Pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígérnek
Jakab Melinda számára nagy kihívás gyermekmusicalt koreografálni, rengeteg türelemre és humorérzékre van szükség annak érdekében, hogy a társaságot „felneveljék”. Nem csupán a táncról szól, hanem helyzetek vannak, a gyerekek énekelnek, táncolnak, a drámát és a humort is növelik a jelenlétükkel. A Légy jó mindhalálig című musical szombati bemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón beszélt erről tegnap, a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. Mint mondta, nagy kihívás volt elérni, hogy egyszerre lépjenek, egyszerre érezzenek, viszont egyértelműen látszik, hogy megérte: összeállt a csapat, amelyre már most fölöttébb büszke. (A borítóképen: Béres László és Ábrahám Gellért a sajtótájékoztatón, Biró István felvétele)
Horváth Zoltán zongoraművész, a produkció korrepetitora, zenei vezetője óriási élménynek nevezte, hogy részese lehetett a folyamatnak; még nem volt dolga ilyen népes gyermekcsapattal, a munkája nehezét azonban nem ez jelentette. Kifejtette: a zeneszerző az entertainment részében rejtette el mindazt, ami a magvát képezi a zenének.
Visky András, a színház művészeti vezetője arra utalt, hogy az 1920-ban megjelentLégy jó mindhaláligcímű kötetet, bár kitűnő gyermekregényként tartják számon, Móricz Zsigmond társadalmi regénynek szánta. Az előadás, amely a Kocsák Tibor és Miklós Tibor által készített musical hagyományait követve született, a reformáció ötszázadik évfordulójával is rímel, a történet helyszíne ugyanis a Debreceni Református Kollégium – Debrecen városát pedig a „kálvinista Rómaként” is szokás emlegetni. Visky továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy a musical a színház családi produkciói közé tartozik, egyformán ajánlják a gyermekeknek és a felnőtteknek is; így volt ez A kétbalkezes varázsló című, tavaly januárban bemutatott előadás esetében is, és remélik, hogy ezúttal is sikerül bevonzani a különböző korú nézőket.
Meglepetéssel készültek az alkotók a sajtó képviselőinek: „A felnőttek tudják, / Mi rossz és mi jó... Csak kisgyereknek mondják, / Ez nem való!” kezdetű dalt a Nyilas Misit alakító Ábrahám Gellért adta elő, akit Horváth Zoltán kísért zongorán. Béres László rendező megjegyezte: a dal alapgondolata nagyban kapcsolódik az előadás színreviteléhez, hiszen a produkciót egyfajta figyelemfelhívásnak szánják. Ebben a jelenetben a gyerekek vehemensen kiállnak az igazuk mellett, napjainkban is időszerű felkiáltással fordulva szülőkhöz és pedagógusokhoz egyaránt: hagyjátok, hogy még egy darabig gyerekek maradjunk, ne akarjatok idő előtt felnőttet „gyártani” belőlünk! Ezen felül pedig az értékeknek a súlyát is szeretnék visszaadni az előadással, mintegy bebizonyítva: Misi, aki becsületes értékrendet hoz otthonról, korántsem elveszett ember, akit meg kellene mosolyogni. Bár részben szembemegy ez a létezéshez való jog mindenáron történő kiharcolásának gyakorlatával, ha komolyan gondolkodunk, ez a legtisztességesebb út, amelyet követni érdemes.
A rendező pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígér, amely ugyanakkor az alkotócsapat felnőtt tagjai – beleértve természetesen a színészeket – számára is elégtétellel szolgálhat: bár kőkemény kihívás volt, a felkészülés során olyan energiákat, szeretetet kaptak, ami pótolhatatlan, kegyelmi állapotot jelentett a gyerekekkel együtt dolgozni.
Ábrahám Gellért elárulta, hogy sok tekintetben hasonlít a jelleme a Nyilas Misiéhez, neki voltak már hasonló gondjai az iskolában, mint a történet debreceni másodikos kisdiákjának. Mint kiderült, időnként az osztálytársai is érdeklődnek, kíváncsiak arra, hogy haladnak, úgy érzi, „valahol büszkék rá”.
A bemutatót január 14-én, szombaton este 7 órától tartják a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében, következő előadások: január 21-én este 7-től és január 28-án délelőtt 11-től.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)
Jakab Melinda számára nagy kihívás gyermekmusicalt koreografálni, rengeteg türelemre és humorérzékre van szükség annak érdekében, hogy a társaságot „felneveljék”. Nem csupán a táncról szól, hanem helyzetek vannak, a gyerekek énekelnek, táncolnak, a drámát és a humort is növelik a jelenlétükkel. A Légy jó mindhalálig című musical szombati bemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón beszélt erről tegnap, a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. Mint mondta, nagy kihívás volt elérni, hogy egyszerre lépjenek, egyszerre érezzenek, viszont egyértelműen látszik, hogy megérte: összeállt a csapat, amelyre már most fölöttébb büszke. (A borítóképen: Béres László és Ábrahám Gellért a sajtótájékoztatón, Biró István felvétele)
Horváth Zoltán zongoraművész, a produkció korrepetitora, zenei vezetője óriási élménynek nevezte, hogy részese lehetett a folyamatnak; még nem volt dolga ilyen népes gyermekcsapattal, a munkája nehezét azonban nem ez jelentette. Kifejtette: a zeneszerző az entertainment részében rejtette el mindazt, ami a magvát képezi a zenének.
Visky András, a színház művészeti vezetője arra utalt, hogy az 1920-ban megjelentLégy jó mindhaláligcímű kötetet, bár kitűnő gyermekregényként tartják számon, Móricz Zsigmond társadalmi regénynek szánta. Az előadás, amely a Kocsák Tibor és Miklós Tibor által készített musical hagyományait követve született, a reformáció ötszázadik évfordulójával is rímel, a történet helyszíne ugyanis a Debreceni Református Kollégium – Debrecen városát pedig a „kálvinista Rómaként” is szokás emlegetni. Visky továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy a musical a színház családi produkciói közé tartozik, egyformán ajánlják a gyermekeknek és a felnőtteknek is; így volt ez A kétbalkezes varázsló című, tavaly januárban bemutatott előadás esetében is, és remélik, hogy ezúttal is sikerül bevonzani a különböző korú nézőket.
Meglepetéssel készültek az alkotók a sajtó képviselőinek: „A felnőttek tudják, / Mi rossz és mi jó... Csak kisgyereknek mondják, / Ez nem való!” kezdetű dalt a Nyilas Misit alakító Ábrahám Gellért adta elő, akit Horváth Zoltán kísért zongorán. Béres László rendező megjegyezte: a dal alapgondolata nagyban kapcsolódik az előadás színreviteléhez, hiszen a produkciót egyfajta figyelemfelhívásnak szánják. Ebben a jelenetben a gyerekek vehemensen kiállnak az igazuk mellett, napjainkban is időszerű felkiáltással fordulva szülőkhöz és pedagógusokhoz egyaránt: hagyjátok, hogy még egy darabig gyerekek maradjunk, ne akarjatok idő előtt felnőttet „gyártani” belőlünk! Ezen felül pedig az értékeknek a súlyát is szeretnék visszaadni az előadással, mintegy bebizonyítva: Misi, aki becsületes értékrendet hoz otthonról, korántsem elveszett ember, akit meg kellene mosolyogni. Bár részben szembemegy ez a létezéshez való jog mindenáron történő kiharcolásának gyakorlatával, ha komolyan gondolkodunk, ez a legtisztességesebb út, amelyet követni érdemes.
A rendező pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígér, amely ugyanakkor az alkotócsapat felnőtt tagjai – beleértve természetesen a színészeket – számára is elégtétellel szolgálhat: bár kőkemény kihívás volt, a felkészülés során olyan energiákat, szeretetet kaptak, ami pótolhatatlan, kegyelmi állapotot jelentett a gyerekekkel együtt dolgozni.
Ábrahám Gellért elárulta, hogy sok tekintetben hasonlít a jelleme a Nyilas Misiéhez, neki voltak már hasonló gondjai az iskolában, mint a történet debreceni másodikos kisdiákjának. Mint kiderült, időnként az osztálytársai is érdeklődnek, kíváncsiak arra, hogy haladnak, úgy érzi, „valahol büszkék rá”.
A bemutatót január 14-én, szombaton este 7 órától tartják a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében, következő előadások: január 21-én este 7-től és január 28-án délelőtt 11-től.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 10.
Móka: akik “elgereblyézik a mezsgyét”
Megalakulása óta a legjobb, elismerésekben gazdag évét zárta 2016-tal az érmihályfalviMóka. A színjátszó csoport alapító-előadó-rendezőjével, Szabó Jánossal ennek kapcsán sok mindenről szót ejtettünk. A csoport január 15-én lép színpadra legközelebb.
Ha érmihályfalvi előadócsoportokról esik szó, akkor a 30 éves Nyíló Akác néptánccsoport után valószínűleg a már 16 éves Móka színjátszó csoport jut először eszébe a nem helyi lakosoknak is. Ehhez hozzájárult, hogy több mint 50 produkcióval álltak közönség elé másfél évtized alatt, és ugyancsak a 60-at közelíti azok száma, akik “mókásnak” mondhatták/mondhatják magukat. A siker kovácsa, a csapat mozgatója és mindenese is egyben Szabó János, akinek bemutatása részben egybefonódik a Móka bemutatásával is.
Bánságból az Érmellékre
Szabó János a bánsági Nagyszentmiklóson született, gyerekkorát és iskolaéveit már Újszenetsen és Temesváron töltötte. A színházi élet “szele” már korán megcsapta, hiszen édesapja kellékes volt a temesvári színházban, így neki módja volt szabadidejét a világot jelentő deszkák közelében tölteni, sőt, rájuk is léphetett, hiszen gyerekszínészként szerepet is kapott. “Korán megfertőződtem a színházzal”, fogalmazott és mint alább kiderül, ebből máig nem gyógyult ki. Következett egy újszentesi színjátszó csoport, majd a temesvári Thália. Némi váltás történt, amikor a néptánc felé fordult, 10 évig az ugyancsak temesvári Rezeda csoport tagja volt, sőt, egy időben vezetője is a tánckarnak. Adódik a kérdés: a színházi vonzódás hogyan nem vitte a színi pálya irányába? Vitte, tudom meg, de egyetlen próbálkozását elutasították, az akkor még volt korhatár miatt többet nem is próbálkozott, a rendezői karrier pedig nem vonzotta. A ’90-es évek végén családi okok miatt került Érmihályfalvára, ahol “hiányérzete volt, nem találta önmagát”, érezte: valamire még szüksége lenne a munkáján kívül. Ez vezetett oda, hogy 2000 december hetedikén megalakult a Móka színjátszó csapat, mely nevében utal a várost átszelő patakra, ugyanakkor a “mókázásra” is.
A karakter szembe jön
A Móka-történeti alakuló ülés Szabó Jánosék konyhájában zajlott le, alapító tagok: Szabó Éva, Felvinczi József, Zih Gábor, Felvinczi Erzsébet, Kulcsár Ágnes, Boros József és Szabó János, utóbbiak négyen a mai napig aktív tagok. A “társulat” gyorsan gyarapodott, hiszen elsőként A cigány című népszínművet mutatták be, amiben ifjabbakra és idősebbekre egyaránt szükség volt. Apropó, “toborzás”: ez annak függvényében történik, hogy éppen milyen darabra készülnek, milyen karakterekre van szükség a meglévők mellé. A módszer nagyon egyszerű, érdeklődnek barátok, ismerősök körében, vagy egyszerűen megszólítja a szembe jövő, alkalmasnak vélt arcot az utcán. Persze 10-ből 8-an azonnal nemet mondanak, de van aki eljut a próbáig és akár be is válik, addig rejtett értékét hozva felszínre. Arra is volt már példa, tudtam meg, hogy a lelkesedés nem párosult alkalmassággal, az illetőt el kellett tanácsolni, de harag nem volt. Eddig, beleszámolva a színműveket, irodalmi előadásokat, kabarékat is, közel 60 bemutatója volt a Mókának, a legnépesebb produkciójuk Móricz Zsigmond Úri murija volt, amikor 22 név állt a szereposztásban.
A Bányavirág-sikersztori
Amatőr csapatról lévén szó, elsősorban önmagukra számíthatnak, például a maguk kitalálta díszleteket maguk fúrják-faragják, az alapanyagokat ahányszor csak lehet újrahasznosítják. A kellékek, jelmezek is mind saját tulajdonúak, vannak Móka-tagok, akik nagyszerű érzékkel válogatnak a különböző turkálókban, sőt, már félre is teszik számukra az esetleg használhatónak tűnő holmikat. Ugyanakkor megemlítendő az önkormányzat segítsége, ami leginkább az utazások támogatásában nyilvánul meg, de a helyi jellegű Pódium Díjat is többször megkapták már. Hogyan lehet egy ilyen többé-kevésbé népes, különböző korosztályú és irányultságú csapatot “tűzben” tartani? Szabó János szerint ehhez mindenképpen kell a tagok elkötelezettsége, ugyanakkor mindig kellenek az új ötletek, a kihívás. Utóbbira jó példa a Bányavirág. Az van ugyanis, hogy a darabválasztást megbeszélik, Székely Csaba drámája ellen azonban tiltakozott a csapat, mert nehéz és “más” volt. Ám miután megtalálta mindenki a szerepét (vagy a szerep őt?), már “szinte alig kellett rendezni”, emlékszik vissza Szabó János, és a történtek őt igazolták, hiszen az eddigi legnagyobb sikersorozatot produkálták a Bányavirággal: magyarországi amatőr és alternatív (melyeken hivatásosok is részt vesznek) színjátszó fesztiválokon átvehették a a legjobb rendezés, női, férfi és mellékszereplő (utóbbit ketten is), illetve a legjobb előadás díját is (ezekről lapunkban annak idején beszámoltunk).
Kabarék és drámák
Adódik a kérdés: hogyan viszonyulnak a profi társulatok az amatőr csoportokhoz? Szabó János (anélkül, hogy valakit is megsértsen) úgy érzi, előbbieknek “derogál” utóbbiakkal foglalkozni. Erre idézte büszkeséggel Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari Díjas érdemes művészt, aki az egyik fesztiválon, a zsűri tagjaként mondta a Bányavirág-előadásukra: ez az előadás elgereblyézte a mezsgyét a profik és az amatőrök között, míg Ascher Tamás szintén Kossuth- és Jászai Mari Díjas rendező bevallotta: nehezen tudna rosszat mondani a látottakról.Szabó János maga is színre lép alkalomadtán, bár úgy tartja, szívesebben játszana, ha más rendezne, hiszen “lentről egészen másként látszik minden”. Sokkal hálásabb feladat bohózatot, kabarét játszani, hiszen azonnali a visszajelzés, ami nem azt jelenti, hogy könnyebb is, hiszen a poénoknak “ülni kell”. Azonban “nagyszerűbb és nagyobb elégtétel”, amikor egy dráma megfogja a közönséget, amikor a függöny lehulltát pár másodpercnyi csend követi a taps felhangzása előtt, fejtette ki Szabó János, aki az említett fesztivál-szereplések nyomán két meghívást is kapott magyarországi rendezésre, de azokat nem fogadta el.
Készülnek az idei bemutatókra
Azt is eredményként könyvelik el, hogy vannak olyan Móka-tagok, akik diákként kerültek a csapatba, aztán, egyetemi éveik elvégzése után, visszakerülve a városba, a Mókába is visszatértek. Aki életét a színpadon folytatta, “csak” egyet tudott említeni Szabó János, ő Cormos Viktória operaénekesnő, akit a Kolozsvári Állami Opera magyar és román társulata is foglalkoztat.“Bár életem alakulhatott volna másként is, semmit nem bántam meg”, összegzett Szabó János, aki azt is elárulta, hogy idén két nagybemutatóval készülnek (eggyel szokás szerint a Nyíló Akác Napokra, eggyel őszre), melyek mellett lesznek irodalmi összeállításaik is. Végül, de nem utolsó sorban pedig meg kell említenünk, hogy immár 13 éve szilveszteri kabaréval is a közönség kedvére tesznek, 2016/2017 fordulóján a Két féltucat, akciósan című, klasszikus és saját jelenetekből dalbetétekből állt produkciót mutatták be. Szokásuk, hogy ezt a vidám műsort még január folyamán megismétlik, erre idén is sor kerül 15-én, vasárnap 18 órától, ekkor lehet legközelebb színpadon látni a Mókát.
Rencz Csaba
erdon.ro
Megalakulása óta a legjobb, elismerésekben gazdag évét zárta 2016-tal az érmihályfalviMóka. A színjátszó csoport alapító-előadó-rendezőjével, Szabó Jánossal ennek kapcsán sok mindenről szót ejtettünk. A csoport január 15-én lép színpadra legközelebb.
Ha érmihályfalvi előadócsoportokról esik szó, akkor a 30 éves Nyíló Akác néptánccsoport után valószínűleg a már 16 éves Móka színjátszó csoport jut először eszébe a nem helyi lakosoknak is. Ehhez hozzájárult, hogy több mint 50 produkcióval álltak közönség elé másfél évtized alatt, és ugyancsak a 60-at közelíti azok száma, akik “mókásnak” mondhatták/mondhatják magukat. A siker kovácsa, a csapat mozgatója és mindenese is egyben Szabó János, akinek bemutatása részben egybefonódik a Móka bemutatásával is.
Bánságból az Érmellékre
Szabó János a bánsági Nagyszentmiklóson született, gyerekkorát és iskolaéveit már Újszenetsen és Temesváron töltötte. A színházi élet “szele” már korán megcsapta, hiszen édesapja kellékes volt a temesvári színházban, így neki módja volt szabadidejét a világot jelentő deszkák közelében tölteni, sőt, rájuk is léphetett, hiszen gyerekszínészként szerepet is kapott. “Korán megfertőződtem a színházzal”, fogalmazott és mint alább kiderül, ebből máig nem gyógyult ki. Következett egy újszentesi színjátszó csoport, majd a temesvári Thália. Némi váltás történt, amikor a néptánc felé fordult, 10 évig az ugyancsak temesvári Rezeda csoport tagja volt, sőt, egy időben vezetője is a tánckarnak. Adódik a kérdés: a színházi vonzódás hogyan nem vitte a színi pálya irányába? Vitte, tudom meg, de egyetlen próbálkozását elutasították, az akkor még volt korhatár miatt többet nem is próbálkozott, a rendezői karrier pedig nem vonzotta. A ’90-es évek végén családi okok miatt került Érmihályfalvára, ahol “hiányérzete volt, nem találta önmagát”, érezte: valamire még szüksége lenne a munkáján kívül. Ez vezetett oda, hogy 2000 december hetedikén megalakult a Móka színjátszó csapat, mely nevében utal a várost átszelő patakra, ugyanakkor a “mókázásra” is.
A karakter szembe jön
A Móka-történeti alakuló ülés Szabó Jánosék konyhájában zajlott le, alapító tagok: Szabó Éva, Felvinczi József, Zih Gábor, Felvinczi Erzsébet, Kulcsár Ágnes, Boros József és Szabó János, utóbbiak négyen a mai napig aktív tagok. A “társulat” gyorsan gyarapodott, hiszen elsőként A cigány című népszínművet mutatták be, amiben ifjabbakra és idősebbekre egyaránt szükség volt. Apropó, “toborzás”: ez annak függvényében történik, hogy éppen milyen darabra készülnek, milyen karakterekre van szükség a meglévők mellé. A módszer nagyon egyszerű, érdeklődnek barátok, ismerősök körében, vagy egyszerűen megszólítja a szembe jövő, alkalmasnak vélt arcot az utcán. Persze 10-ből 8-an azonnal nemet mondanak, de van aki eljut a próbáig és akár be is válik, addig rejtett értékét hozva felszínre. Arra is volt már példa, tudtam meg, hogy a lelkesedés nem párosult alkalmassággal, az illetőt el kellett tanácsolni, de harag nem volt. Eddig, beleszámolva a színműveket, irodalmi előadásokat, kabarékat is, közel 60 bemutatója volt a Mókának, a legnépesebb produkciójuk Móricz Zsigmond Úri murija volt, amikor 22 név állt a szereposztásban.
A Bányavirág-sikersztori
Amatőr csapatról lévén szó, elsősorban önmagukra számíthatnak, például a maguk kitalálta díszleteket maguk fúrják-faragják, az alapanyagokat ahányszor csak lehet újrahasznosítják. A kellékek, jelmezek is mind saját tulajdonúak, vannak Móka-tagok, akik nagyszerű érzékkel válogatnak a különböző turkálókban, sőt, már félre is teszik számukra az esetleg használhatónak tűnő holmikat. Ugyanakkor megemlítendő az önkormányzat segítsége, ami leginkább az utazások támogatásában nyilvánul meg, de a helyi jellegű Pódium Díjat is többször megkapták már. Hogyan lehet egy ilyen többé-kevésbé népes, különböző korosztályú és irányultságú csapatot “tűzben” tartani? Szabó János szerint ehhez mindenképpen kell a tagok elkötelezettsége, ugyanakkor mindig kellenek az új ötletek, a kihívás. Utóbbira jó példa a Bányavirág. Az van ugyanis, hogy a darabválasztást megbeszélik, Székely Csaba drámája ellen azonban tiltakozott a csapat, mert nehéz és “más” volt. Ám miután megtalálta mindenki a szerepét (vagy a szerep őt?), már “szinte alig kellett rendezni”, emlékszik vissza Szabó János, és a történtek őt igazolták, hiszen az eddigi legnagyobb sikersorozatot produkálták a Bányavirággal: magyarországi amatőr és alternatív (melyeken hivatásosok is részt vesznek) színjátszó fesztiválokon átvehették a a legjobb rendezés, női, férfi és mellékszereplő (utóbbit ketten is), illetve a legjobb előadás díját is (ezekről lapunkban annak idején beszámoltunk).
Kabarék és drámák
Adódik a kérdés: hogyan viszonyulnak a profi társulatok az amatőr csoportokhoz? Szabó János (anélkül, hogy valakit is megsértsen) úgy érzi, előbbieknek “derogál” utóbbiakkal foglalkozni. Erre idézte büszkeséggel Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari Díjas érdemes művészt, aki az egyik fesztiválon, a zsűri tagjaként mondta a Bányavirág-előadásukra: ez az előadás elgereblyézte a mezsgyét a profik és az amatőrök között, míg Ascher Tamás szintén Kossuth- és Jászai Mari Díjas rendező bevallotta: nehezen tudna rosszat mondani a látottakról.Szabó János maga is színre lép alkalomadtán, bár úgy tartja, szívesebben játszana, ha más rendezne, hiszen “lentről egészen másként látszik minden”. Sokkal hálásabb feladat bohózatot, kabarét játszani, hiszen azonnali a visszajelzés, ami nem azt jelenti, hogy könnyebb is, hiszen a poénoknak “ülni kell”. Azonban “nagyszerűbb és nagyobb elégtétel”, amikor egy dráma megfogja a közönséget, amikor a függöny lehulltát pár másodpercnyi csend követi a taps felhangzása előtt, fejtette ki Szabó János, aki az említett fesztivál-szereplések nyomán két meghívást is kapott magyarországi rendezésre, de azokat nem fogadta el.
Készülnek az idei bemutatókra
Azt is eredményként könyvelik el, hogy vannak olyan Móka-tagok, akik diákként kerültek a csapatba, aztán, egyetemi éveik elvégzése után, visszakerülve a városba, a Mókába is visszatértek. Aki életét a színpadon folytatta, “csak” egyet tudott említeni Szabó János, ő Cormos Viktória operaénekesnő, akit a Kolozsvári Állami Opera magyar és román társulata is foglalkoztat.“Bár életem alakulhatott volna másként is, semmit nem bántam meg”, összegzett Szabó János, aki azt is elárulta, hogy idén két nagybemutatóval készülnek (eggyel szokás szerint a Nyíló Akác Napokra, eggyel őszre), melyek mellett lesznek irodalmi összeállításaik is. Végül, de nem utolsó sorban pedig meg kell említenünk, hogy immár 13 éve szilveszteri kabaréval is a közönség kedvére tesznek, 2016/2017 fordulóján a Két féltucat, akciósan című, klasszikus és saját jelenetekből dalbetétekből állt produkciót mutatták be. Szokásuk, hogy ezt a vidám műsort még január folyamán megismétlik, erre idén is sor kerül 15-én, vasárnap 18 órától, ekkor lehet legközelebb színpadon látni a Mókát.
Rencz Csaba
erdon.ro
2017. január 11.
Elhunyt Balázs Tibor költő, könyvkiadó, irodalomtudós
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál, a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál, a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma
2017. február 1.
Örökségünk Őrei: a kolozsvári Óváry-Purjesz házat keltették életre a refisek
Purjesz Olga irodalmi szalonja „must-see” volt a múlt század eleji Kolozsváron, megfordult itt Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Wass Albert, állandó vendég volt Szilvássy Karola is. Az Óváry-Purjesz ház ma nem tartozik a turistalátványosságok közé, hétfő délután mégis sokan betértek az ingatlan üresen álló szobáiba.
A Mócok útja 19. szám alatt, a Nicolae Stăncioiu Szívkórház mellett található ház az államosítás után több lakrészre oszlott, ma egy fogászat és egy lakrész kivételével üresen áll. A műemlék-épületet az Örökségünk Őrei program keretében a Kolozsvári Református Kollégium XI. A osztályos tanulói fogadták örökbe és hétfőn néhány órára megnyitották az érdeklődők előtt.
Kreatív írás workshop nemes(i) ízekkel
Az „Óváry Saloon Revival" bemelegítőjeként a csapattagok részleteket olvastak fel a háztörténeti kutatás során talált szövegekből, a jelenlévők így a híres látogatókról szóló történeteket összekapcsolhatták a falra függesztett régi fotókkal. Ezután kreatív írás-workshop következett a régi irodalmi estek emlékére André Ferenc és Székely Örs irányításával: különböző feladatok segítségével az is verset írt, aki azelőtt sosem gondolta magát költőnek.
Az elhagyatott házban gyertyákkal, kislámpákkal, improvizált fűtéssel sikerült élhető körülményeket varázsolni, a legszebb az egészben az volt, hogy a XI. A oszályos tanulóknak a Kolozsvári Református Kollégium Szakképző Intézetének asztalos, illetve szakács diákjai is segítettek, mindenki a saját szakterületének megfelelően.
A hangulatot kétségkívül feldobta a Szilvássy Karola szakácskönyvéből származó receptek alapján összeállított kóstoló. A legnépszerűbb Olga néni sonkás zsemléje volt, aki nem sietett, le is maradt róla. A szakácstanoncokat irányító Kovács Zsolt, a Mikó étterem séfje megosztotta velünk a receptet: „A zsömle tetejét lereszeltük, kivettük a belsejét, felaprítottuk és vajon kicsit megfuttattuk, ehhez vágtunk fel apróra sonkát, tojássárgáját tettünk bele, összekevertük és visszatöltöttük a zsemlébe, úgy, hogy a tetején hagytunk egy kis helyet, ahová tettünk újra egy tojássárgáját. Visszatettük a sütőbe és úgy sütöttük, hogy a tojássárgája se túl kemény, se túl lágy ne legyen.”
Emellett volt még oláh palacsinta is, amit a korabeli recept szerint, élesztő nélkül készítettek, „ezért kicsit tippanósabb lett, mint amihez ma hozzá vagyunk szokva” – mondta Kovács Zsolt. „Tojással, sós vízzel készítettünk egy masszát, azt kinyújtottuk, vajjal rétegesen bekentük és újragyúrtuk, a végén kinyújtottuk és megtöltöttük juhtúróval és tehéntúróval. Hosszú, kígyószerű alakot kaptunk, azt feltekertük csigává és így egyben kisütöttük olajban, majd – hogy mindenkinek jusson – felvágtuk négybe.”
A tálakról a falcs kaviáros szendvics fogyott a legnehezebben, Kovács Zsolt szerint a fiatalok nincsenek hozzászokva az erre jellemző édeskés ízhez. A szendvicskrémet hering, alma, hagyma, cukros vízben megfőzött mustármag, főtt tojássárga hozzáadásával készítették, az összetevőket háromszor átdarálták, hogy minél pépesebb legyen. Ezt a főúri szalonokban egy nagy tálban szolgálták fel és úgy kenték a pirítós kenyérre, itt bagettszeletre kenték és a megmaradt tojásfehérjével díszítették, mondta el Kovács Zsolt. Szerinte egyébként ez az édeskés falcs kaviár a magyar konyhát ért török hatásokra utal, ahogy az oláh palacsinta bakhlavára emlékeztető tésztája is.
Egy városi legenda nyomában
Nagy Esztertől, a refis csapat egyik tagjától megtudtuk, hogy a Purjesz Olga fia, Óváry Zoltán világhírű immunológus és allergológus a Kolozsvári Református Kollégium diákja volt, ezért fogadták örökbe éppen ezt az épületet. „A XI. A osztály több mint fele foglalkozik ezzel a projekttel, sőt, akik nincsenek név szerint feltüntetve, mint csapattagok, azok is boldogan bekapcsolódtak a munkába, főleg a ma este megszervezésébe. Mert azért hatalmas munka volt, attól kezdve, hogy ezt a házat ki kellett takarítani, húsz éve többnyire hajléktalanok laktak benne” - mesélte Eszter.
Olga néni szalonja szomorú véget ért: 1944 októberében az itt tartózkodó családtagok tömeggyilkosság áldozatai lettek. „Többek között a Szabadság archívumában meg egyéb interneten megtalálható cikkekben kutattam és érdekes dolgokra bukkantam. A gyilkost a mai napig sem lehet konkrétan név szerint megnevezni, több feltételezés is született róla, például, hogy szovjet katonák érkeztek Kolozsvárra és ők nem nézték jó szemmel ezeket az irodalmi esteket, és akkor betörtek, elkezdték a nőket molesztálni, majd megölték a bent levőket. A szűkebb családi kör volt itt, Óváry Zoltán professzor úrnak a szülei, meg itt volt Szilvássy Karola, Bánffy Miklós múzsája, de ő megmenekült csodálatos módon, a komornája pont áthívta, mert ki akarták rabolni a lakásukat. Óváry Zoltán professzor úr nem volt jelen azon az estén, hanem egyesek szerint a fronton volt, mint segédorvos, mások szerint külföldön volt, és ő megmenekült, de mikor tudomást szerzett a szörnyű hírről, többet vissza se tért Kolozsvárra” – tudtuk meg a részleteket Esztertől.
A ház jelenlegi tulajdonosa az Amerikában elhunyt Óváry Zoltán titkára, aki a távolból támogatásáról biztosította az örökbefogadókat. „Ez nagy örömünkre szolgál, mert főleg a projekt kezdetén nagyon azt hittük, hogy védtelen kis csapat vagyunk, de a mai estén elég pozitív visszajelzések érkeztek, annak ellenére, hogy nem is gondoltuk, hogy iskolásokként képesek vagyunk egy rendezvényt megszervezni” – mondta Nagy Eszter.
A refis csapat tavasszal rendbe hozza a ház udvarát is, és további rendezvényeket is terveznek.
Zs. E.
maszol.ro
Purjesz Olga irodalmi szalonja „must-see” volt a múlt század eleji Kolozsváron, megfordult itt Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Wass Albert, állandó vendég volt Szilvássy Karola is. Az Óváry-Purjesz ház ma nem tartozik a turistalátványosságok közé, hétfő délután mégis sokan betértek az ingatlan üresen álló szobáiba.
A Mócok útja 19. szám alatt, a Nicolae Stăncioiu Szívkórház mellett található ház az államosítás után több lakrészre oszlott, ma egy fogászat és egy lakrész kivételével üresen áll. A műemlék-épületet az Örökségünk Őrei program keretében a Kolozsvári Református Kollégium XI. A osztályos tanulói fogadták örökbe és hétfőn néhány órára megnyitották az érdeklődők előtt.
Kreatív írás workshop nemes(i) ízekkel
Az „Óváry Saloon Revival" bemelegítőjeként a csapattagok részleteket olvastak fel a háztörténeti kutatás során talált szövegekből, a jelenlévők így a híres látogatókról szóló történeteket összekapcsolhatták a falra függesztett régi fotókkal. Ezután kreatív írás-workshop következett a régi irodalmi estek emlékére André Ferenc és Székely Örs irányításával: különböző feladatok segítségével az is verset írt, aki azelőtt sosem gondolta magát költőnek.
Az elhagyatott házban gyertyákkal, kislámpákkal, improvizált fűtéssel sikerült élhető körülményeket varázsolni, a legszebb az egészben az volt, hogy a XI. A oszályos tanulóknak a Kolozsvári Református Kollégium Szakképző Intézetének asztalos, illetve szakács diákjai is segítettek, mindenki a saját szakterületének megfelelően.
A hangulatot kétségkívül feldobta a Szilvássy Karola szakácskönyvéből származó receptek alapján összeállított kóstoló. A legnépszerűbb Olga néni sonkás zsemléje volt, aki nem sietett, le is maradt róla. A szakácstanoncokat irányító Kovács Zsolt, a Mikó étterem séfje megosztotta velünk a receptet: „A zsömle tetejét lereszeltük, kivettük a belsejét, felaprítottuk és vajon kicsit megfuttattuk, ehhez vágtunk fel apróra sonkát, tojássárgáját tettünk bele, összekevertük és visszatöltöttük a zsemlébe, úgy, hogy a tetején hagytunk egy kis helyet, ahová tettünk újra egy tojássárgáját. Visszatettük a sütőbe és úgy sütöttük, hogy a tojássárgája se túl kemény, se túl lágy ne legyen.”
Emellett volt még oláh palacsinta is, amit a korabeli recept szerint, élesztő nélkül készítettek, „ezért kicsit tippanósabb lett, mint amihez ma hozzá vagyunk szokva” – mondta Kovács Zsolt. „Tojással, sós vízzel készítettünk egy masszát, azt kinyújtottuk, vajjal rétegesen bekentük és újragyúrtuk, a végén kinyújtottuk és megtöltöttük juhtúróval és tehéntúróval. Hosszú, kígyószerű alakot kaptunk, azt feltekertük csigává és így egyben kisütöttük olajban, majd – hogy mindenkinek jusson – felvágtuk négybe.”
A tálakról a falcs kaviáros szendvics fogyott a legnehezebben, Kovács Zsolt szerint a fiatalok nincsenek hozzászokva az erre jellemző édeskés ízhez. A szendvicskrémet hering, alma, hagyma, cukros vízben megfőzött mustármag, főtt tojássárga hozzáadásával készítették, az összetevőket háromszor átdarálták, hogy minél pépesebb legyen. Ezt a főúri szalonokban egy nagy tálban szolgálták fel és úgy kenték a pirítós kenyérre, itt bagettszeletre kenték és a megmaradt tojásfehérjével díszítették, mondta el Kovács Zsolt. Szerinte egyébként ez az édeskés falcs kaviár a magyar konyhát ért török hatásokra utal, ahogy az oláh palacsinta bakhlavára emlékeztető tésztája is.
Egy városi legenda nyomában
Nagy Esztertől, a refis csapat egyik tagjától megtudtuk, hogy a Purjesz Olga fia, Óváry Zoltán világhírű immunológus és allergológus a Kolozsvári Református Kollégium diákja volt, ezért fogadták örökbe éppen ezt az épületet. „A XI. A osztály több mint fele foglalkozik ezzel a projekttel, sőt, akik nincsenek név szerint feltüntetve, mint csapattagok, azok is boldogan bekapcsolódtak a munkába, főleg a ma este megszervezésébe. Mert azért hatalmas munka volt, attól kezdve, hogy ezt a házat ki kellett takarítani, húsz éve többnyire hajléktalanok laktak benne” - mesélte Eszter.
Olga néni szalonja szomorú véget ért: 1944 októberében az itt tartózkodó családtagok tömeggyilkosság áldozatai lettek. „Többek között a Szabadság archívumában meg egyéb interneten megtalálható cikkekben kutattam és érdekes dolgokra bukkantam. A gyilkost a mai napig sem lehet konkrétan név szerint megnevezni, több feltételezés is született róla, például, hogy szovjet katonák érkeztek Kolozsvárra és ők nem nézték jó szemmel ezeket az irodalmi esteket, és akkor betörtek, elkezdték a nőket molesztálni, majd megölték a bent levőket. A szűkebb családi kör volt itt, Óváry Zoltán professzor úrnak a szülei, meg itt volt Szilvássy Karola, Bánffy Miklós múzsája, de ő megmenekült csodálatos módon, a komornája pont áthívta, mert ki akarták rabolni a lakásukat. Óváry Zoltán professzor úr nem volt jelen azon az estén, hanem egyesek szerint a fronton volt, mint segédorvos, mások szerint külföldön volt, és ő megmenekült, de mikor tudomást szerzett a szörnyű hírről, többet vissza se tért Kolozsvárra” – tudtuk meg a részleteket Esztertől.
A ház jelenlegi tulajdonosa az Amerikában elhunyt Óváry Zoltán titkára, aki a távolból támogatásáról biztosította az örökbefogadókat. „Ez nagy örömünkre szolgál, mert főleg a projekt kezdetén nagyon azt hittük, hogy védtelen kis csapat vagyunk, de a mai estén elég pozitív visszajelzések érkeztek, annak ellenére, hogy nem is gondoltuk, hogy iskolásokként képesek vagyunk egy rendezvényt megszervezni” – mondta Nagy Eszter.
A refis csapat tavasszal rendbe hozza a ház udvarát is, és további rendezvényeket is terveznek.
Zs. E.
maszol.ro
2017. március 21.
Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 25.
Közös panasz
Úgy tűnik, túlértékeltük az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) „összefogásának” jelentőségét. Múlt héten Csoma Botond és Soós Sándor bejelentették, nem hagyják, hogy a csendőrség összeugrassza a magyar szervezeteket, majd közösen kérték számon a belügyminiszteren, amiért a zsandárok megint keresztbe tettek az Erdély-zászlók felvonultatásának a kolozsvári március 15-i rendezvényeken. Voltak, akik reménykedve, mások viszont cinikusan jegyezték meg, hogy no lám, végre Kolozs megyében is sikerült összefogni a közös bánatban, megaláztatásban, de érdekes módon csak kevesen kételkedtek a gesztus őszinteségében.
Nekem hirtelen a drága jó Móricz Zsigmond megjegyzése ugrott be az Erdély-trilógiából, az a fejezet, ahol az író nagy ráérzéssel az erdélyi rendekről beszél, merthogy történelmi dolog ez az összefogás-dilemma. Az erdélyiek olyanok, hogy még panaszkodni is külön járnak az uralkodó elé! – írta. El is szórakoztattam magam egy pillanatig: nocsak, el kellett telnie néhány évszázadnak ahhoz, hogy legalább panaszkodni együtt járjunk Bukarestbe, ha már a közös céloknak, közös érdeknek az istenért se sikerül egy útra, közös útra terelni minket. A Kolozs megyei EMNP csütörtöki közleménye azonban szertefoszlatta ennek az örömteli pillanatnak az emlékét. Hiába a nagy közös bánat, megaláztatás, az EMNP stratégiát váltott. Hősiesen játszotta egy darabig a partnert a megpróbáltatásban, hogy így, meg úgy nem ugrik be a markában röhögő csendőrség diverziójának , de ennek vége. Csak vért akar, na! RMDSZ-vért, ha már talált rést a vértezetükön, nyilvános bocsánatkérést, „amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le nemzeti ünnepünk.”
Fenntartva álláspontomat, hogy a helyi RMDSZ-nek zászló-ügyben sokkal korábban kellett volna észbe kapnia az előrelátható botrány elkerülése érdekében, visszatetszőnek tartom, ahogy az itteni néppártosok most mégis megpróbálnak politikai tőkét kovácsolni ebből az egész szerencsétlen helyzetből. Arra lennék kíváncsi, hogy ők maguk vajon hány olyan rendezvényt kevertek le az évek során, ahol az Erdély-zászlónak zöld utat adott a kolozsvári csendőrség. Mert ha lenne ilyen, arra most precedensként hivatkozhatnánk. Naivan még olyan forgatókönyvet is el tudtam volna képzelni, hogy maga a néppárt megy a dolgok elébe – hiszen a tavalyi hasonló incidensből ők is levonhatták a következtetéseket – és még időben garanciákat kér, szerez, javasol arra vonatkozóan, hogy az Erdély-zászló felvonultatása nem ütközik akadályokba. Persze, ha elsősorban az lett volna a céljuk.
De nem az volt. Hol maradt volna az EMNP „inputja”, ha minden simán megy? Mondom ezt azzal a kockázattal, hogy megvádolnak: a szervezők felelősségét akarom a néppártiak nyakába varrni. Nem akarom. A bajom csupán az, hogy megint egymás gyilkolászásának van prioritása, miközben az igazi gond mégiscsak az, hogy bármelyik vastagnyakú csendőrparancsnok még mindig azt tehet itt, amit akar. Tudom, hogy a néppárt támogatottságát illetően bajban van Kolozs megyében, Kolozsváron, és kellenek a jó pontok, RMDSZ-skalpok az iroda falára. De csodálkoznék, hogy azok, akik az EMNP-t annak idején létrehozták, ilyen méltatlan balhék során képzelik el a párt népszerűségének növekedését. Arról is meg vagyok győződve, hogy valahol a lelkünk mélyén mindannyian tudják: „nem a muszka van a másik parton” – hogy stílusosan ismét Móricz-idézethez folyamodjak. Nem az RMDSZ, vagy az EMNP az igazi ellenség. Ez a zászlós-ügy most fix az a pillanat, amikor ehhez végre tartani is kellene magukat. Bármennyire is erős legyen az agressziós ösztön…
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)
Úgy tűnik, túlértékeltük az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) „összefogásának” jelentőségét. Múlt héten Csoma Botond és Soós Sándor bejelentették, nem hagyják, hogy a csendőrség összeugrassza a magyar szervezeteket, majd közösen kérték számon a belügyminiszteren, amiért a zsandárok megint keresztbe tettek az Erdély-zászlók felvonultatásának a kolozsvári március 15-i rendezvényeken. Voltak, akik reménykedve, mások viszont cinikusan jegyezték meg, hogy no lám, végre Kolozs megyében is sikerült összefogni a közös bánatban, megaláztatásban, de érdekes módon csak kevesen kételkedtek a gesztus őszinteségében.
Nekem hirtelen a drága jó Móricz Zsigmond megjegyzése ugrott be az Erdély-trilógiából, az a fejezet, ahol az író nagy ráérzéssel az erdélyi rendekről beszél, merthogy történelmi dolog ez az összefogás-dilemma. Az erdélyiek olyanok, hogy még panaszkodni is külön járnak az uralkodó elé! – írta. El is szórakoztattam magam egy pillanatig: nocsak, el kellett telnie néhány évszázadnak ahhoz, hogy legalább panaszkodni együtt járjunk Bukarestbe, ha már a közös céloknak, közös érdeknek az istenért se sikerül egy útra, közös útra terelni minket. A Kolozs megyei EMNP csütörtöki közleménye azonban szertefoszlatta ennek az örömteli pillanatnak az emlékét. Hiába a nagy közös bánat, megaláztatás, az EMNP stratégiát váltott. Hősiesen játszotta egy darabig a partnert a megpróbáltatásban, hogy így, meg úgy nem ugrik be a markában röhögő csendőrség diverziójának , de ennek vége. Csak vért akar, na! RMDSZ-vért, ha már talált rést a vértezetükön, nyilvános bocsánatkérést, „amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le nemzeti ünnepünk.”
Fenntartva álláspontomat, hogy a helyi RMDSZ-nek zászló-ügyben sokkal korábban kellett volna észbe kapnia az előrelátható botrány elkerülése érdekében, visszatetszőnek tartom, ahogy az itteni néppártosok most mégis megpróbálnak politikai tőkét kovácsolni ebből az egész szerencsétlen helyzetből. Arra lennék kíváncsi, hogy ők maguk vajon hány olyan rendezvényt kevertek le az évek során, ahol az Erdély-zászlónak zöld utat adott a kolozsvári csendőrség. Mert ha lenne ilyen, arra most precedensként hivatkozhatnánk. Naivan még olyan forgatókönyvet is el tudtam volna képzelni, hogy maga a néppárt megy a dolgok elébe – hiszen a tavalyi hasonló incidensből ők is levonhatták a következtetéseket – és még időben garanciákat kér, szerez, javasol arra vonatkozóan, hogy az Erdély-zászló felvonultatása nem ütközik akadályokba. Persze, ha elsősorban az lett volna a céljuk.
De nem az volt. Hol maradt volna az EMNP „inputja”, ha minden simán megy? Mondom ezt azzal a kockázattal, hogy megvádolnak: a szervezők felelősségét akarom a néppártiak nyakába varrni. Nem akarom. A bajom csupán az, hogy megint egymás gyilkolászásának van prioritása, miközben az igazi gond mégiscsak az, hogy bármelyik vastagnyakú csendőrparancsnok még mindig azt tehet itt, amit akar. Tudom, hogy a néppárt támogatottságát illetően bajban van Kolozs megyében, Kolozsváron, és kellenek a jó pontok, RMDSZ-skalpok az iroda falára. De csodálkoznék, hogy azok, akik az EMNP-t annak idején létrehozták, ilyen méltatlan balhék során képzelik el a párt népszerűségének növekedését. Arról is meg vagyok győződve, hogy valahol a lelkünk mélyén mindannyian tudják: „nem a muszka van a másik parton” – hogy stílusosan ismét Móricz-idézethez folyamodjak. Nem az RMDSZ, vagy az EMNP az igazi ellenség. Ez a zászlós-ügy most fix az a pillanat, amikor ehhez végre tartani is kellene magukat. Bármennyire is erős legyen az agressziós ösztön…
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 10.
Levél-féle a 65 éves Tőkés Lászlóhoz
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)
2017. június 4.
A magyarság legfájóbb stigmája: Trianon
„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását.
Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk…
A kommunizmus csak tetézte a gondokat
A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk.
A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat.
Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni!
Elferdített történelem
A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható.
Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak.
Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak.
A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani.
Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik
Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette.
Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat.
Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet!
Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében
Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak!
Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében.
Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA!
Babucs Zoltán Felvidék.ma
„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását.
Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk…
A kommunizmus csak tetézte a gondokat
A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk.
A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat.
Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni!
Elferdített történelem
A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható.
Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak.
Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak.
A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani.
Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik
Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette.
Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat.
Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet!
Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében
Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak!
Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében.
Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA!
Babucs Zoltán Felvidék.ma
2017. június 10.
Nyelvünk örökmécsese, Sütő András
Forgasd nevét a nyelveden
Sütő András nyelvileg is maximalista. A szép és pontos, találó és tökéletes anyanyelvi kifejezés hívévé azáltal válhatott, hogy istenadta tehetségével felismerte: ha nyelvszegény életterében egyre nehezebben nyilvánulhat is meg az Ige, szabadságunk szomja kevesektől tudott ösvényeket, rejtett kapukat nyit és tár a beavatottak, az értők elé, mintegy kijelöli az utat a feltartott fej Magyar Mezője irányába.
Meg kell értenünk a romlottnak gúnyolt magyar beszédet, különben az Isten sem segít rajtunk, suttogják a még gondolkodó és beszélő öregek, a nyelvet briliánsan újjá szülő asszonyok és a titkos gyümölcsoltók.
Szülőföldje úgyszólván kilőtte a bibliás beszédtörténet rejtett rakétapályájára. Mintha a kórérakással megtámasztott istenházában prédikáló pap egyszer csak fénnyel pompázó nagytemplomban találná magát.
A fénybeli hirdetést akkor is értik, ha egyen-egyen nem fogják fel a külön-külön szókat-szavakat. A példázat a hegyek magasába emeli a hitet.
Ha kellett, és gyakran kellett, kéretlen prédikátoraként Mennyei Urának, az úrvacsorai áldás megszegésének kockázatával is szólásra nyitotta pörös száját.
Bensőjében, szíve alatt robbanó lelkében mégis szorongva és nemegyszer orcáján pirulva figyelte Erdély gyönyörű tájain a lélek földjét egyre elárvultabban művelő napszámos társait. Szerette volna nagylelkűen odaajándékozni teremtő anyanyelvünk korlátok nélküli, gyémántkristályú, szabad ragyogását az egész világnak.
Az író mindenkitől tartott; ha nem félt is, retteghetett. Mint a kebelükbe zárkózó, munkaverte csángó asszonyok a misén, ha nem a gyökerén értik a beszédet és az éneket (mert elorozták tőlük az anyanyelven szólás gyönyörűségét, hiszen azt is félnek kimondani, amit jól ismernek, tudnak és imádnak)...
Sütő Andás megtapasztalta, hogy minden magyarverés mögött az értetlenséggel rokon sültgazemberség sunyít. A kárhozattól rettegő bűntudat verőlegényei kushadnak, újabb és újabb „bevetésre” várva; halálosan élte át, nemcsak metaforikusan látta, hanem fájta-érezte, mutatta és világgá üvöltötte: amikor megfosztanak önnön magadtól, előbb is: kiütik a szemedet, pokolra küldik a látásodat, megszúrják a lelkedet, kinyírják az eszedet.
Sütő András mindenkitől óvta és védte azt az egyedi és egyedüli nyelvet, amely a mezőségi legelőkön, kukoricaföldeken, kopár dombok hajlataiban kóborolva ma is számkivetetten bujkál, mint kutyáktól vadászott nyulak a szülőföld bogáncs-sóhajtásos tájain.
Nagy vetélytársai népünk jeles alkotói. „Tartott” Móricz Zsigmondtól… Nyirő Józseffel volt némi „afférja” talán. Igazából Tamási Árontól tartott, mert őt szerette igazán. A gyermek féli ilyen szeretettel az édes szülőjét.
Mindenben persze szép és kristályos mértéket kell tartani.
Óvd vele magad a bajtól. Nemhogy nem tagadta meg népét és nemzetét, hanem nagy elődeihez simítva lobogó lelkét: édes anyanyelvét emelte az örökmécses fölött a Jézussal feltámadó örök láng fáradhatatlan hordozójává.
Sütő András, Tamási Áron mellett: a mi mértékünk.
A szórványból érkező művészek az anyanyelv legkényesebb őrzői.
Magyarok, Sütő András. Forgasd nevét a nyelveden.
BÖLÖNI DOMOKOS Népújság (Marosvásárhely)
Forgasd nevét a nyelveden
Sütő András nyelvileg is maximalista. A szép és pontos, találó és tökéletes anyanyelvi kifejezés hívévé azáltal válhatott, hogy istenadta tehetségével felismerte: ha nyelvszegény életterében egyre nehezebben nyilvánulhat is meg az Ige, szabadságunk szomja kevesektől tudott ösvényeket, rejtett kapukat nyit és tár a beavatottak, az értők elé, mintegy kijelöli az utat a feltartott fej Magyar Mezője irányába.
Meg kell értenünk a romlottnak gúnyolt magyar beszédet, különben az Isten sem segít rajtunk, suttogják a még gondolkodó és beszélő öregek, a nyelvet briliánsan újjá szülő asszonyok és a titkos gyümölcsoltók.
Szülőföldje úgyszólván kilőtte a bibliás beszédtörténet rejtett rakétapályájára. Mintha a kórérakással megtámasztott istenházában prédikáló pap egyszer csak fénnyel pompázó nagytemplomban találná magát.
A fénybeli hirdetést akkor is értik, ha egyen-egyen nem fogják fel a külön-külön szókat-szavakat. A példázat a hegyek magasába emeli a hitet.
Ha kellett, és gyakran kellett, kéretlen prédikátoraként Mennyei Urának, az úrvacsorai áldás megszegésének kockázatával is szólásra nyitotta pörös száját.
Bensőjében, szíve alatt robbanó lelkében mégis szorongva és nemegyszer orcáján pirulva figyelte Erdély gyönyörű tájain a lélek földjét egyre elárvultabban művelő napszámos társait. Szerette volna nagylelkűen odaajándékozni teremtő anyanyelvünk korlátok nélküli, gyémántkristályú, szabad ragyogását az egész világnak.
Az író mindenkitől tartott; ha nem félt is, retteghetett. Mint a kebelükbe zárkózó, munkaverte csángó asszonyok a misén, ha nem a gyökerén értik a beszédet és az éneket (mert elorozták tőlük az anyanyelven szólás gyönyörűségét, hiszen azt is félnek kimondani, amit jól ismernek, tudnak és imádnak)...
Sütő Andás megtapasztalta, hogy minden magyarverés mögött az értetlenséggel rokon sültgazemberség sunyít. A kárhozattól rettegő bűntudat verőlegényei kushadnak, újabb és újabb „bevetésre” várva; halálosan élte át, nemcsak metaforikusan látta, hanem fájta-érezte, mutatta és világgá üvöltötte: amikor megfosztanak önnön magadtól, előbb is: kiütik a szemedet, pokolra küldik a látásodat, megszúrják a lelkedet, kinyírják az eszedet.
Sütő András mindenkitől óvta és védte azt az egyedi és egyedüli nyelvet, amely a mezőségi legelőkön, kukoricaföldeken, kopár dombok hajlataiban kóborolva ma is számkivetetten bujkál, mint kutyáktól vadászott nyulak a szülőföld bogáncs-sóhajtásos tájain.
Nagy vetélytársai népünk jeles alkotói. „Tartott” Móricz Zsigmondtól… Nyirő Józseffel volt némi „afférja” talán. Igazából Tamási Árontól tartott, mert őt szerette igazán. A gyermek féli ilyen szeretettel az édes szülőjét.
Mindenben persze szép és kristályos mértéket kell tartani.
Óvd vele magad a bajtól. Nemhogy nem tagadta meg népét és nemzetét, hanem nagy elődeihez simítva lobogó lelkét: édes anyanyelvét emelte az örökmécses fölött a Jézussal feltámadó örök láng fáradhatatlan hordozójává.
Sütő András, Tamási Áron mellett: a mi mértékünk.
A szórványból érkező művészek az anyanyelv legkényesebb őrzői.
Magyarok, Sütő András. Forgasd nevét a nyelveden.
BÖLÖNI DOMOKOS Népújság (Marosvásárhely)
2017. július 22.
Köztéri iparművészeti emléktárgyak leltára
Felfrissítettük a Kolozsváron található monarchiabeli tengerszintfeletti magasságmérő oszlopok és utcai csatornafedők számbavételét, amelyet tavaly kezdtünk el. A valamikori kincses Kolozsváron mára sok ilyen emlékünk tűnt el, és a jelenlegi lakosság túlnyomó részének nincs is tudomása ezeknek a műtárgyaknak az egykori rendeltetéséről. A fennmaradtakat olvasói segédlettel leltároztuk fel.
Decemberben felhívással fordulunk olvasóinkhoz, próbáljuk közösen felleltározni a még meglevő hasonló emlékeinket: a magasságmérő oszlopokat és az azokkal egyidős, utcáinkon még használatban álló magyar feliratú csatornafedőket. Ha látnak ilyen tárgyakat, közöljék velünk, hogy hol és milyen állapotban találhatók, az sem baj, ha fényképet küldenek be. Így jelzett nekünk K. Z., M.L., J. GY. , K.J. és Ö. B. olvasónk, akiknek ezúton is köszönjük a közreműködést.
Városunkban jelenleg a következő pontokon álló magasságjelző fémoszlopokról tudunk: magyar színház épülete mellett (XLIX 347.975); Trefort/Haşdeu és Haller Károly/Ion Creangă utcák sarka; Nyárfasor/Plopilor utca, a BBTE szállodájának bejárata (XLIX 347.935); Fellegvár (XXXVII 399.993); Monostori út 16. (falban, XXXVII……. 358.185); Monostori út, a sörgyárral szemben, falban (XXXV 349.314); Mócok útja/Moţilor 62., falban (XXI 344.121), Biasini szálló (IX 359.826); Szőlő/Viilor utca; Sáncalja/Drăgălina és Borjúmálalji/Grigorescu utcák találkozása (XXII 343.643); Árpád híd Radák/Dacia utcai hídfője. Megjegyzés: az Árpád híd újjáépítése során a magasságmérő oszlop nem sérült meg, ma is helyén, az északi hídfőnél található.
A többnyire megkopott, de még használatban levő, magyar feliratú utcai csatornafedők közül a következőket sikerült azonosítani (a legközelebb eső ingatlan címével): Virág/Micu Klein u. 3., 11., 16.; Fogoly/Potaissa és Egyetem/Universităţii utcák sarka; Pillangó/Actorului u. 14. és 27.; Gyárfás Jenő/Bistriţei u. 16., 26–30., 32., 61.; Farkas/Kogălniceanu u. 4. és 8.; Rózsa/Samuil Micu u. 9.; Méhes/Septimiu Albinii u. 17.; Külső-Farkas/V. Milea u. 78., Szentlélek/V. Fulicea 7., Zsigmond király/Călugăreni 6., 17., 27., Kismester/Bob és Kötő/Raţiu utcák kereszteződésében, Postakert/Cuza Vodă 4., Budai Nagy Antal/Dorobanţilor 31., Szappany/Tipografiei u. 4–6., Bocskai/A.Iancu tér, a Vasútigazgatóság bejárata, Csermalom/Gorunului 18., Szamosközi/H. Barbusse és Móricz Zsigmond/Bucureşti utcák sarka.
Ha a fentieken kívül valaki még felfedez ilyen szabadtéri régiségeket, kérjük, értesítsen bennünket. Történelmünk, civilizációnk apró, de a maguk nemében jelentős részleteiről van szó.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
Felfrissítettük a Kolozsváron található monarchiabeli tengerszintfeletti magasságmérő oszlopok és utcai csatornafedők számbavételét, amelyet tavaly kezdtünk el. A valamikori kincses Kolozsváron mára sok ilyen emlékünk tűnt el, és a jelenlegi lakosság túlnyomó részének nincs is tudomása ezeknek a műtárgyaknak az egykori rendeltetéséről. A fennmaradtakat olvasói segédlettel leltároztuk fel.
Decemberben felhívással fordulunk olvasóinkhoz, próbáljuk közösen felleltározni a még meglevő hasonló emlékeinket: a magasságmérő oszlopokat és az azokkal egyidős, utcáinkon még használatban álló magyar feliratú csatornafedőket. Ha látnak ilyen tárgyakat, közöljék velünk, hogy hol és milyen állapotban találhatók, az sem baj, ha fényképet küldenek be. Így jelzett nekünk K. Z., M.L., J. GY. , K.J. és Ö. B. olvasónk, akiknek ezúton is köszönjük a közreműködést.
Városunkban jelenleg a következő pontokon álló magasságjelző fémoszlopokról tudunk: magyar színház épülete mellett (XLIX 347.975); Trefort/Haşdeu és Haller Károly/Ion Creangă utcák sarka; Nyárfasor/Plopilor utca, a BBTE szállodájának bejárata (XLIX 347.935); Fellegvár (XXXVII 399.993); Monostori út 16. (falban, XXXVII……. 358.185); Monostori út, a sörgyárral szemben, falban (XXXV 349.314); Mócok útja/Moţilor 62., falban (XXI 344.121), Biasini szálló (IX 359.826); Szőlő/Viilor utca; Sáncalja/Drăgălina és Borjúmálalji/Grigorescu utcák találkozása (XXII 343.643); Árpád híd Radák/Dacia utcai hídfője. Megjegyzés: az Árpád híd újjáépítése során a magasságmérő oszlop nem sérült meg, ma is helyén, az északi hídfőnél található.
A többnyire megkopott, de még használatban levő, magyar feliratú utcai csatornafedők közül a következőket sikerült azonosítani (a legközelebb eső ingatlan címével): Virág/Micu Klein u. 3., 11., 16.; Fogoly/Potaissa és Egyetem/Universităţii utcák sarka; Pillangó/Actorului u. 14. és 27.; Gyárfás Jenő/Bistriţei u. 16., 26–30., 32., 61.; Farkas/Kogălniceanu u. 4. és 8.; Rózsa/Samuil Micu u. 9.; Méhes/Septimiu Albinii u. 17.; Külső-Farkas/V. Milea u. 78., Szentlélek/V. Fulicea 7., Zsigmond király/Călugăreni 6., 17., 27., Kismester/Bob és Kötő/Raţiu utcák kereszteződésében, Postakert/Cuza Vodă 4., Budai Nagy Antal/Dorobanţilor 31., Szappany/Tipografiei u. 4–6., Bocskai/A.Iancu tér, a Vasútigazgatóság bejárata, Csermalom/Gorunului 18., Szamosközi/H. Barbusse és Móricz Zsigmond/Bucureşti utcák sarka.
Ha a fentieken kívül valaki még felfedez ilyen szabadtéri régiségeket, kérjük, értesítsen bennünket. Történelmünk, civilizációnk apró, de a maguk nemében jelentős részleteiről van szó.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 22.
Elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész
Szombaton, életének 80. évében elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Halálhírét fia, Kántor László közölte Facebook-oldalán.
Szeretett édesapánk ma örökre eltávozott körünkből.Ez az utolsó fénykép amit múlt héten készítettem róla Szigligeten. Emléke legyen áldott!
Kántor Lajos Kolozsváron született 1937. augusztus 7-én, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát 1959-ben, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorátust 1979-ben. 1959-től a Korunk irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is, illetve a Korunk Galéria irányítója.
A kilencvenes években a Babeş–Bolyai Egyetemen óraadóként XX. századi magyar irodalmat, erdélyi magyar irodalmat és sajtó-műfajelméletet tanított. 1994 és 1998 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője volt, 1993 és 1997 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke.
1989 után bekapcsolódott az RMDSZ munkájába, 1990-től 2008-ig a Korunk főszerkesztői teendőit látta el. 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Kritikáit, irodalmi publicisztikáját az Utunk, Igaz Szó, A Hét, România Literară, Gazeta Literară, Steaua közölte, tanulmányai a Korunk, NyIrK, Magyarországon a Valóság, Kortárs, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Nagyvilág, Élet és Irodalom, Irodalomtörténeti Közlemények, Csehszlovákiában az Irodalmi Szemle, Jugoszláviában a Híd, Új Symposion hasábjain, valamint napilapokban szerepeltek.
Első kötete (Írástól – emberig, kritikák) a Forrás-sorozatban jelent meg, 1963-ban. Eredetileg államvizsga-dolgozatnak írt tanulmányát (Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért) a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg, 1966-ban. 1971-ben (második kiadásban 1973-ban) jelent meg a Láng Gusztávval társszerzőségben írt Romániai magyar irodalom 1945–1970 című munkája.
Megírta a romániai magyar színház 1944 és 1984 közötti történetét (Kriterion, 1994 – bővített változat, 1992-ig). Könyvet írt Móricz Zsigmondról, Szabédi Lászlóról, Szilágyi Domokosról, Reményik Sándorról.
1974-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia díját, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjat, 1998-ban József Attila-díjat, 1997-ben Aranytoll-díjat, 1999-ben Pro Literatura-díjat, 2004-ben Széchenyi-díjat vehetett át. Wikipedia; Korunk.org; maszol.ro
Szombaton, életének 80. évében elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Halálhírét fia, Kántor László közölte Facebook-oldalán.
Szeretett édesapánk ma örökre eltávozott körünkből.Ez az utolsó fénykép amit múlt héten készítettem róla Szigligeten. Emléke legyen áldott!
Kántor Lajos Kolozsváron született 1937. augusztus 7-én, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát 1959-ben, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorátust 1979-ben. 1959-től a Korunk irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is, illetve a Korunk Galéria irányítója.
A kilencvenes években a Babeş–Bolyai Egyetemen óraadóként XX. századi magyar irodalmat, erdélyi magyar irodalmat és sajtó-műfajelméletet tanított. 1994 és 1998 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője volt, 1993 és 1997 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke.
1989 után bekapcsolódott az RMDSZ munkájába, 1990-től 2008-ig a Korunk főszerkesztői teendőit látta el. 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Kritikáit, irodalmi publicisztikáját az Utunk, Igaz Szó, A Hét, România Literară, Gazeta Literară, Steaua közölte, tanulmányai a Korunk, NyIrK, Magyarországon a Valóság, Kortárs, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Nagyvilág, Élet és Irodalom, Irodalomtörténeti Közlemények, Csehszlovákiában az Irodalmi Szemle, Jugoszláviában a Híd, Új Symposion hasábjain, valamint napilapokban szerepeltek.
Első kötete (Írástól – emberig, kritikák) a Forrás-sorozatban jelent meg, 1963-ban. Eredetileg államvizsga-dolgozatnak írt tanulmányát (Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért) a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg, 1966-ban. 1971-ben (második kiadásban 1973-ban) jelent meg a Láng Gusztávval társszerzőségben írt Romániai magyar irodalom 1945–1970 című munkája.
Megírta a romániai magyar színház 1944 és 1984 közötti történetét (Kriterion, 1994 – bővített változat, 1992-ig). Könyvet írt Móricz Zsigmondról, Szabédi Lászlóról, Szilágyi Domokosról, Reményik Sándorról.
1974-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia díját, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjat, 1998-ban József Attila-díjat, 1997-ben Aranytoll-díjat, 1999-ben Pro Literatura-díjat, 2004-ben Széchenyi-díjat vehetett át. Wikipedia; Korunk.org; maszol.ro
2017. augusztus 5.
Bözödi György: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni. Vagy kivonulni, saját világot alkotni. Vagy éppenséggel elbújni a tiszta irodalomban. Vágy a rendre, pásztoridill, bukolikus hangulatok, őstörténet. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal. A harmincas évek irodalmára és az akkor pályát kezdő írókra jellemző egyfajta csakazértis idealizmus, vagy ha tetszik, naivitás.”
Ezek a gondolatok találtak rám, vagy ezekre a gondolatokra találtam én, szinte véletlen egybeesésként, amikor épp Bözödi György Válogatott verseivel foglalkozva azon gondolkodtam, hogy mit is írjak erről a költőként (még Erdélyben is) szinte teljesen ismeretlen, ám fontos lírikusról.
Teljesen eltér ez a költészet a múlt század harmincas-negyvenes éveiben uralkodó, kiművelt, kicsiszolt, elegáns formakultúrájú, klasszicizáló vagy visszaklasszicizált, újklasszicista, kiváló formaérzékkel prezentált, esztétizáló lírájától. De ez a dísztelenség, a „másfajta zene”, a szinte tüntetően leegyszerűsített, „fogyatékos” költőiség, ez a fajta (és szándékosan nem írok népit) líra távol áll az akkoriban, a húszas évek elejétől divatossá lett, Erdélyi József nevével fémjelzett népies lírájától is. Még ha rokonságot is mutat Erdélyiék, Illyés Gyuláék, Bartalisék népiességével, mégsem onnan eredeztethető, és nem is oda köthető leginkább, hanem valahová a Székely bánja szociográfiai formáihoz. Azt mondanám, hogy együtt, illetve párhuzamosan kellene olvasni a kettőt.
Semmi idill, semmi idilli, semmi megszépült paraszti-népi mézesmáz, inkább nyomasztó, komor, sőt, drámaivá váló realitások és tehetetlenség, távlattalanság, keserűség inkább. Egy hely, ahol a hegyek és a végzet egyszerre végzi munkáját, a székely hegyek között a kibontakozni nem tudó egyéni sorsok, a bezártság, elnyomottság, kisemmizettség képei látszanak, és a vágyak hallatszanak csak, a sóhajok az elveszített lehetőségek, az eszmények tűnte láttán. (Tűnte láttán!) Szomorú, bezárt világ ez. Vaskos, dallamtalan, nem szép, nem idillikus. Mint amilyenek a versek is. Főleg a kezdeti korszak versei: prózaira, sokszor novellisztikusra hangszerelt, dísz- és dallamtalan, ha úgy tetszik, formátlan költemények. Amelyeknek – akkor még – a versségük, a költészetségük/voltuk is megkérdőjelezhető. Nem is szabadversek inkább, hanem prózaversek. Eredetien kialakított műformák, amelyek a vers és a próza határán állnak, de inkább a prózára hajaznak. Leíró, elbeszélő jellegűek, visszafogott szubjektivitással előadott, saját laborban kikísérletezett műformák. Elemi erővel tör fel Bözödiből ez a mai szemmel nézve abszolút korszerű, (többnyire) szabad/prózaversekben írt költészet, szinte ösztönösen áramlik egy olyan történelmi korban, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor még teljes valójában, „pompájában” ott lélegzett, pulzált mögötte az akkor még létező és még Egész falusi, paraszti világ, ami az éltetője, ihletője volt. Nem kiszínezve, nem megszépítve, nem retusálva, hanem a maga valóságában. És szeretettel, a benne élő, a belülről beszélő szeretetével.
Ha ma születik ez a költészet – engedtessék meg a képzavar –: Oravecz Imre lesz belőle. De addig még el kellett telnie több mint fél évszázadnak, hogy ez a fajta líra létjogosultságot leljen az irodalomban. És nem egykönnyen sikerült még ekkor sem neki. A visszhangtalanság pedig, a visszajelzések, visszakapcsolások hiánya beléje fojtja a szót. Elkezd a divat után menni, úgy írni, ahogyan divatos, elkezd rímelni: nem megy, illetve nem jól megy. Szigorú formába zárja költeményeit, nem jól sikerülnek, mert ez nem ő. Aforizmaszerű, bökversekre hajazó, szentenciára építő verseket ír. Mint akibe végképp belészorult a szó. De a kezdeti tíz év lírája – merem remélni – jelentős.
Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. március 9. – Budakeszi, 1989. november 25.) magyar író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológiát, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A második világháború alatt egyik alapítója és szerkesztője a Termés kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A háború után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) marosvásárhelyi akadémiai kutató, majd főkutató volt. Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. Főművében, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel Székelyföld múltját, jelenét. A falukutató anyaggyűjtéssel elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: első verseiben, novelláiban és regényeiben (Nyugtalan pásztorok, Romlás) a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falu hiteles rajzát adta. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét dolgozta fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó, 1969/3.). Szorosan kapcsolódott a Móricz Zsigmond utáni nemzedék eszmeköréhez. 1939-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. Budakeszin érte a halál, de kívánságára falujában, Bözödön temették el.
Fekete Vince / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni. Vagy kivonulni, saját világot alkotni. Vagy éppenséggel elbújni a tiszta irodalomban. Vágy a rendre, pásztoridill, bukolikus hangulatok, őstörténet. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal. A harmincas évek irodalmára és az akkor pályát kezdő írókra jellemző egyfajta csakazértis idealizmus, vagy ha tetszik, naivitás.”
Ezek a gondolatok találtak rám, vagy ezekre a gondolatokra találtam én, szinte véletlen egybeesésként, amikor épp Bözödi György Válogatott verseivel foglalkozva azon gondolkodtam, hogy mit is írjak erről a költőként (még Erdélyben is) szinte teljesen ismeretlen, ám fontos lírikusról.
Teljesen eltér ez a költészet a múlt század harmincas-negyvenes éveiben uralkodó, kiművelt, kicsiszolt, elegáns formakultúrájú, klasszicizáló vagy visszaklasszicizált, újklasszicista, kiváló formaérzékkel prezentált, esztétizáló lírájától. De ez a dísztelenség, a „másfajta zene”, a szinte tüntetően leegyszerűsített, „fogyatékos” költőiség, ez a fajta (és szándékosan nem írok népit) líra távol áll az akkoriban, a húszas évek elejétől divatossá lett, Erdélyi József nevével fémjelzett népies lírájától is. Még ha rokonságot is mutat Erdélyiék, Illyés Gyuláék, Bartalisék népiességével, mégsem onnan eredeztethető, és nem is oda köthető leginkább, hanem valahová a Székely bánja szociográfiai formáihoz. Azt mondanám, hogy együtt, illetve párhuzamosan kellene olvasni a kettőt.
Semmi idill, semmi idilli, semmi megszépült paraszti-népi mézesmáz, inkább nyomasztó, komor, sőt, drámaivá váló realitások és tehetetlenség, távlattalanság, keserűség inkább. Egy hely, ahol a hegyek és a végzet egyszerre végzi munkáját, a székely hegyek között a kibontakozni nem tudó egyéni sorsok, a bezártság, elnyomottság, kisemmizettség képei látszanak, és a vágyak hallatszanak csak, a sóhajok az elveszített lehetőségek, az eszmények tűnte láttán. (Tűnte láttán!) Szomorú, bezárt világ ez. Vaskos, dallamtalan, nem szép, nem idillikus. Mint amilyenek a versek is. Főleg a kezdeti korszak versei: prózaira, sokszor novellisztikusra hangszerelt, dísz- és dallamtalan, ha úgy tetszik, formátlan költemények. Amelyeknek – akkor még – a versségük, a költészetségük/voltuk is megkérdőjelezhető. Nem is szabadversek inkább, hanem prózaversek. Eredetien kialakított műformák, amelyek a vers és a próza határán állnak, de inkább a prózára hajaznak. Leíró, elbeszélő jellegűek, visszafogott szubjektivitással előadott, saját laborban kikísérletezett műformák. Elemi erővel tör fel Bözödiből ez a mai szemmel nézve abszolút korszerű, (többnyire) szabad/prózaversekben írt költészet, szinte ösztönösen áramlik egy olyan történelmi korban, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor még teljes valójában, „pompájában” ott lélegzett, pulzált mögötte az akkor még létező és még Egész falusi, paraszti világ, ami az éltetője, ihletője volt. Nem kiszínezve, nem megszépítve, nem retusálva, hanem a maga valóságában. És szeretettel, a benne élő, a belülről beszélő szeretetével.
Ha ma születik ez a költészet – engedtessék meg a képzavar –: Oravecz Imre lesz belőle. De addig még el kellett telnie több mint fél évszázadnak, hogy ez a fajta líra létjogosultságot leljen az irodalomban. És nem egykönnyen sikerült még ekkor sem neki. A visszhangtalanság pedig, a visszajelzések, visszakapcsolások hiánya beléje fojtja a szót. Elkezd a divat után menni, úgy írni, ahogyan divatos, elkezd rímelni: nem megy, illetve nem jól megy. Szigorú formába zárja költeményeit, nem jól sikerülnek, mert ez nem ő. Aforizmaszerű, bökversekre hajazó, szentenciára építő verseket ír. Mint akibe végképp belészorult a szó. De a kezdeti tíz év lírája – merem remélni – jelentős.
Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. március 9. – Budakeszi, 1989. november 25.) magyar író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológiát, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A második világháború alatt egyik alapítója és szerkesztője a Termés kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A háború után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) marosvásárhelyi akadémiai kutató, majd főkutató volt. Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. Főművében, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel Székelyföld múltját, jelenét. A falukutató anyaggyűjtéssel elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: első verseiben, novelláiban és regényeiben (Nyugtalan pásztorok, Romlás) a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falu hiteles rajzát adta. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét dolgozta fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó, 1969/3.). Szorosan kapcsolódott a Móricz Zsigmond utáni nemzedék eszmeköréhez. 1939-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. Budakeszin érte a halál, de kívánságára falujában, Bözödön temették el.
Fekete Vince / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 5.
Mezőkölpényi Nagy Pál emlékére
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 23.
Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?
Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne.
Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni.
Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani.
A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madárt, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén.
Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat.
Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez”.
1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt”.
Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta.
Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék.
Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemre méltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok.
Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transzszilvániai drámaírás” buzdítására.
Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalásról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja, de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.”
1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.”
A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében.
Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transzszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, míg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította.
Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte.
Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat”.
A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki.
Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként.
Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madártól számított művekben (hisz az Ősvigasztalást nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.”
Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalással rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes.
Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította.
(in: Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum). A fenti részlettel a 120 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 20-án született (színmű)íróra emlékezünk és a magyar dráma napja előtt is tisztelgünk.
Z. Szalai Sándor / Népújság (Marosvásárhely)
Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne.
Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni.
Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani.
A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madárt, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén.
Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat.
Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez”.
1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt”.
Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta.
Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék.
Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemre méltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok.
Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transzszilvániai drámaírás” buzdítására.
Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalásról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja, de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.”
1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.”
A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében.
Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transzszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, míg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította.
Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte.
Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat”.
A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki.
Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként.
Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madártól számított művekben (hisz az Ősvigasztalást nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.”
Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalással rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes.
Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította.
(in: Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum). A fenti részlettel a 120 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 20-án született (színmű)íróra emlékezünk és a magyar dráma napja előtt is tisztelgünk.
Z. Szalai Sándor / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 16.
Először lesz magyar színházfesztivál Brassóban
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26-29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján. A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a felhozatalban. Minderre – rendhagyó módon – a jegyek mellett bérletet is válthatnak a brassói színházkedvelők. Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor. Ugyanaznap 19:00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19:00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19:00 órakor Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre. A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11:00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszócsoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Bérleteket és jegyeket három helyszínen lehet igényelni: a Brassói Lapok szerkesztőségében, a Demokrácia Központban és az RMDSZ-székházban. A fesztivál támogatója Brassó Város Tanácsa. Transindex.ro
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26-29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján. A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a felhozatalban. Minderre – rendhagyó módon – a jegyek mellett bérletet is válthatnak a brassói színházkedvelők. Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor. Ugyanaznap 19:00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19:00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19:00 órakor Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre. A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11:00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszócsoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Bérleteket és jegyeket három helyszínen lehet igényelni: a Brassói Lapok szerkesztőségében, a Demokrácia Központban és az RMDSZ-székházban. A fesztivál támogatója Brassó Város Tanácsa. Transindex.ro
2017. október 18.
Magyar Színházfesztivál – először Brassóban
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26–29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a brassói Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a programban.
Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor.
Ugyanaznap 19.00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19.00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19.00 órakor, Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre.
A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11.00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be a Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszó csoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Szabadság (Kolozsvár)
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26–29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a brassói Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a programban.
Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor.
Ugyanaznap 19.00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19.00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19.00 órakor, Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre.
A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11.00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be a Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszó csoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 10.
Bartha Miklós hazatérése
Bartha Miklósra emlékeztek múlt hét végén Székelykeresztúron, a Dr. Molnár István Múzeumban szervezett előadássorozaton. A hajdani politikus, szociográfus emlékét Simó Márton idézi fel.
Bartha Miklós, a jeles közíró és politikus rugonfalviként került be a köztudatba, holott ősei viszonylag későn jöttek át Erdővidékről a Nagy-Küküllő- és a Fehér-Nyikómentére. Édesapja, Bartha Gergely Forró Dénes birtokán telepedett le 1840 körül, majd jó gazdaként gyarapítva vagyonát – a Jeddi és a Henter családoktól vásárolt még mintegy 167 hold területet –, pár év alatt meghatározó személyiséggé vált a környéken. A feljegyzések szerint közösségéért felelősséget érző és vállaló emberként ismerték, egy ideig a község jegyzői feladatait is ellátta, a református gyülekezet presbitere, majd gondnoka volt, 1848-ban Agyagfalván országgyűlési küldötté választották.
A haza szeretetét a szülői házból vitte magával
Úgyhogy nem akármilyen középosztálybeli családba született Bartha Miklós 1848. október 14-én. Öten nőttek fel testvérekül, de ő maga – bár megpróbálta – soha nem tudott életvitelszerűen gazdálkodással foglalkozni, s abból megélni, húszéves korában elköltözött szülőfalujából. Pesten végzett jogi tanulmányokat, 1872-től udvarhelyszéki – 1876-től Udvarhely megyei – aljegyző. Közben politikai pályára lépett a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártban, s bár kezdetben elbukott a választásokon, pár év múlva a konzervatív ellenzék markáns egyéniségeként bukkant fel ismét a nagypolitikában, népszerűsége jórészt az általa 1880-ban alapított Ellenzék című napilapban megjelent publicisztikai írásainak köszönhető. Kolozsvárról (1881) egyhangú voksokkal került be az országgyűlésbe, majd 1884-ben ismét képviselő lehet, 1887-ben az oklándi körzetből jutott be időközi választáson az alsóházba. Ekkor már többnyire Kolozsváron és Budapesten él, a Magyarország és a Magyar Hírlap publicistájaként fogalmazza meg politikai elveit. Útirajzokat, riportokat is közöl, drámáját a kolozsvári Nemzeti Színház és a pesti Vígszínház is bemutatja. A közéleti szerepéből és ismertségéből származó kapcsolatait arra használja fel, hogy tevőlegesen részt vállalhasson az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalapításában (1884). Budapesten 1893-ban telepedik le végérvényesen. Viszonylag fiatalon, 57 éves korában hunyt el, 1905-ben.
A „hegyvidéki akció” (1897–1901)
Bartha Miklós életpályájának felidézése mellett előadások hangzottak el Darányi Ignác (1849–1927) és Egán Ede munkásságáról is. Darányi tizenkét éven át – 1895 és 1903, majd 1906 és 1910 közt – volt Magyarország földművelésügyi minisztere. Kiváló agrárszakemberként sokat tett a mezőgazdasághoz kapcsolódó kutatásokért – az ő szolgálati ideje alatt hozták létre a Mezőgazdasági Múzeumot, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetet, szintén személyes közreműködésének köszönhető a Földtani Intézet központi székházának építése is. Egán Ede (1851–1901) Magyarországra telepedett ír főnemesi családból származott – édesapja jószágigazgatóként került az országba, majd itt alapított családot; az O’Eganok családjából egyébként több ír király és herceg származott –, külföldi egyetemeken mélyítette el mezőgazdasági szaktudását, s azt családi birtokon, apja egyik gazdaságában sikeresen kamatoztatta is. Személyesen kezdeményezte (1883) az Országos Tejgazdasági Felügyelőség létrejöttét, amelynek vezetője volt. Személyéhez köthető a városi lakosság jó minőségű gyári tejjel való ellátásának biztosítása, ő vezette be a tejkimérésekben alkalmazott ellenőrzéseket, a szabványosított tejespalackok alkalmazását, amelyek az 1980-as évekig voltak forgalomban. Egán Darányi minisztertől kapott megbízatást 1897-ben arra, hogy tanulmányozza a kelet-felvidéki (kárpátaljai) helyzetet és készítsen róla jelentést, dolgozza ki a szükséges segélyezési, képzési és felvilágosítási formákat, próbálja alkalmazni azokat a gyakorlatban, hogy egy fejlettebb mezőgazdasági kultúrával, államilag támogatott módon próbálják megakadályozni a kivándorlást és segítsék az ottani ruszin többségű lakosság boldogulását. Bartha Miklós politikusként és elkötelezett publicistaként vállalt szerepet ebben az ügyben – mellesleg baráti szálak is fűzték Egánhoz –, úgyhogy 1897 és 1901 között Munkácstól Alsóvereckéig, Ökörmezőtől Husztig tájékozódott a ruténok életmódjáról, szokásairól vagyoni és kulturális helyzetéről.
Ekkor készült az első faluszociográfia
„Érintkeztem, papokkal, jegyzőkkel, [falu]bírákkal, erdőszökkel, kerülőkkel [erdőőrökkel], földművelőkkel, boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, korcsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családban és szegénységben sinlődő ruthén háznéppel” – írja Bartha Miklós a Kazárföldön című művében, amely a terepbejárásai során készült riportokból és megfigyelésekből állt össze kötetté. Ez a könyv tekintendő az első magyar nyelven írt faluszociográfiának. Bartha Miklós írásából kiderül, hogy a Kárpátalján mintegy 250 ezer kataszteri holddal rendelkező Schönborn család okozója a társadalmi feszültségek egy jelentős részének, hiszen erdeiket jórészt vadgazdálkodásra használva, ellehetetlenítik, hogy a birtokokkal nem rendelkező parasztok megfelelő bérlet mellett jussanak legelőhöz, kaszálóhoz vagy szántóhoz. A haszonállat-állomány igen leromlott és rossz termésátlagú növényfajtákat termesztettek, az emberek képzetlenek voltak, s a szegénység mellett betegségek is tizedelték őket. Ráadásul ezt a kilátástalan helyzetet tetőzte a korrupt állami tisztségviselők jelenléte és az uzsora.
Bartha Miklós számos olyan esetről számol be, amikor egy 10 forintos személyi hitel az esetek többségében egy év alatt 52 forintra duzzadt. „Így történt meg, sok esetben, hogy amikor egy parasztbirtok végrehajtás alá került, összefogtak a környék uzsorásai és kocsmárosai, és azt teljesen értéktelennek nyilvánították. Összejátszottak az árverésekkor, és gyakran 20-30 holdas földterületek hihetetlenül olcsón, 10-20 forintokért váltak valamelyik uzsorás tulajdonává. Az előbbiek[ben felvázoltak] meggátlására a szolyvai járásban 11 hitelszövetkezet alakult” – írja Botlik József a Kazárföldön 2016-os kiadásának előszavában. A minisztériumi kirendeltség, amelyet Egán Ede vezetett, jelentős területeket bérelt állami forrásokból a Schönborn-birtokból, s azokat 25 éves szerződéssel adta a parasztok használatába, fajállatokat helyezett ki az állomány javítására és népfőiskolai képzéssel tanította a lakosságot a korszerű mezőgazdaság fortélyaira. Mi több, a fogyasztási szövetkezetek italkiméréseket is üzemeltettek. A miniszteri biztos, Egán tevékenysége konfliktusokat szült a helyi korrupt potentátok körében, és tényleges tevékenysége második évében (1900) több alkalommal is megfenyegették. Egán 1901. szeptember 20-án Munkács és Ungvár között, a Lázi-dombon furcsa körülmények közt lelte halálát. Öngyilkosságról írtak a lapok. A vizsgálóbíró és az ügyész idegenkezűségre utaló nyomokat tárt fel, de a bűntényt soha nem tudták bizonyítani.
A politikus-közírót mindig a felelősségtudat vezérelte
Bartha Miklóst elsősorban a jobbító szándék vitte az ország északi csücskébe, a valóság feltárása iránt érzett újságírói igénye, illetve az az elképzelés – és itt érezni a szülőföldje iránti szeretet megnyilvánulását is –, amely koncepció mentén a „hegyvidéki akciót” tovább kívánták terjeszteni a Kárpátok vonalán le, egészen a Székelyföldig. (A „székely akció” kevéssel ezt követően indult – az első tusnádi Székely Kongresszuson megfogalmazottak szellemében –, amelynek igazi kibontakozását Bartha már nem érhette meg, hiszen a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyrészi Kirendeltsége, kolozsvári és marosvásárhelyi irodákkal, Darányi következő, 1906–1910 között tartó minisztersége idején hozott eredményeket, és gyakorlatilag 1919-ig, a magyar adminisztráció kivonulásáig működött.) Köztiszteletnek örvendő személyiségként kapott díszsírhelyet a Kerepesi temetőben, szobor és utca viselte Bartha Miklós nevét 1945-ig. A Városligetben álló szobra (1914. június 21-én avatták) megsérült ugyan a II. világháborúban, de megmaradt, csakhogy az akkori hatalom száműzte. Ma is a Budapest Galéria raktárában található.
Bartha Miklós követői a két háború között
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az 1925-ben létrehozott Bartha Miklós Társaság (BMT) mennyire hatásos szervezet volt, s kik voltak azok, akik munkájában részt vállaltak. Az alapítók Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain haladva kívántak az érték- és magyarmentéssel foglalkozni. Az egyetemi ifjúság elitjét vonzották köreikbe, Németh László, József Attila, Féja Géza, Erdélyi József, Illyés Gyula gyakran voltak a meghívottak közt, több jelentős munkájukat itt mutatták be. A Ki a faluba! című röpirat felhívás szociográfiai, néprajzi gyűjtőmunkára sarkallta a BMT-hez közelálló értelmiségieket. Néhány év múlva azonban a szélsőbaloldali és a fasiszta eszmék kezdték ki a csoportosulást, amelynek tisztségviselői aztán külön utakat választottak.
Bartha és a hálátlan utókor
A létezett szocializmusban Bartha Miklós érdemeit teljesen elhallgatták. Ha elő is került munkássága, akkor rögvest antiszemitának bélyegezték. Szülőföldjén – bár látensen élt valamelyest az emléke – szintén a teljes mellőzés jutott osztályrészéül. Mellszobrát 2012-ben avatták a rugonfalvi református templom szomszédságában, s ezzel megkezdődött a „rehabilitációs folyamat”. Ahhoz, hogy életműve ismét visszakerülhessen a köztudatba, sokat segített a Lakiteleki Tölgy Alapítvány, amely 2014-től megkezdte parlamenti felszólalásainak és publicisztikai írásainak kiadását, ezt követően a Kazárföldön és a Nemzetpolitikus Bartha Miklós című életút-kötettel, majd tematikus konferenciákkal segítették, segítik Bartha Miklós „hazatérését”. Rugonfalva ma szolgáló református lelkésze, Barabás Csaba idehaza és Magyarországon is komoly erőfeszítéseket tett történelmünk és kultúránk elfelejtett személyisége utóélete érdekében, Kövér László magyar házelnökkel tárgyalt a Bartha-szobor újraállításának esélyeiről, a rugonfalvi emlékhely további bővítéséről.
A Kazárföldön kiadása egyébként 11. a sorban, ennyi megjelenést tartanak számon a múlt századforduló óta eltelt időben. Leszámítva a régies helyesírást, ez a munka semmit sem veszített népszerűségéből és aktualitásából, ahogyan korábban kihagyhatatlan olvasmány volt a falukutató kezében, ma is ugyanolyan hasznos mindazok számára, akik valamilyen formában a székely és a magyar vidékkel, a kisebbségek sorskérdéseivel kívánnak foglalkozni. Ráadás, hogy a könyv nyelvezete színes, alkalmazza a székely tájnyelv és a „képes beszéd” fordulatait, amely által irodalmi igényű alkotásnak is mondhatjuk ezt az egységes műnek tekintett riportsorozatot. „Néhány képet adtam erről a folyamatról, hogy aki meg nem nézheti, az is megláthassa” – írja a kötet végén, a Zárszóban a szerző. Mi is ezekkel a szavakkal merjük ajánlani. Hargita Népe (Csíkszereda)
Bartha Miklósra emlékeztek múlt hét végén Székelykeresztúron, a Dr. Molnár István Múzeumban szervezett előadássorozaton. A hajdani politikus, szociográfus emlékét Simó Márton idézi fel.
Bartha Miklós, a jeles közíró és politikus rugonfalviként került be a köztudatba, holott ősei viszonylag későn jöttek át Erdővidékről a Nagy-Küküllő- és a Fehér-Nyikómentére. Édesapja, Bartha Gergely Forró Dénes birtokán telepedett le 1840 körül, majd jó gazdaként gyarapítva vagyonát – a Jeddi és a Henter családoktól vásárolt még mintegy 167 hold területet –, pár év alatt meghatározó személyiséggé vált a környéken. A feljegyzések szerint közösségéért felelősséget érző és vállaló emberként ismerték, egy ideig a község jegyzői feladatait is ellátta, a református gyülekezet presbitere, majd gondnoka volt, 1848-ban Agyagfalván országgyűlési küldötté választották.
A haza szeretetét a szülői házból vitte magával
Úgyhogy nem akármilyen középosztálybeli családba született Bartha Miklós 1848. október 14-én. Öten nőttek fel testvérekül, de ő maga – bár megpróbálta – soha nem tudott életvitelszerűen gazdálkodással foglalkozni, s abból megélni, húszéves korában elköltözött szülőfalujából. Pesten végzett jogi tanulmányokat, 1872-től udvarhelyszéki – 1876-től Udvarhely megyei – aljegyző. Közben politikai pályára lépett a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártban, s bár kezdetben elbukott a választásokon, pár év múlva a konzervatív ellenzék markáns egyéniségeként bukkant fel ismét a nagypolitikában, népszerűsége jórészt az általa 1880-ban alapított Ellenzék című napilapban megjelent publicisztikai írásainak köszönhető. Kolozsvárról (1881) egyhangú voksokkal került be az országgyűlésbe, majd 1884-ben ismét képviselő lehet, 1887-ben az oklándi körzetből jutott be időközi választáson az alsóházba. Ekkor már többnyire Kolozsváron és Budapesten él, a Magyarország és a Magyar Hírlap publicistájaként fogalmazza meg politikai elveit. Útirajzokat, riportokat is közöl, drámáját a kolozsvári Nemzeti Színház és a pesti Vígszínház is bemutatja. A közéleti szerepéből és ismertségéből származó kapcsolatait arra használja fel, hogy tevőlegesen részt vállalhasson az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalapításában (1884). Budapesten 1893-ban telepedik le végérvényesen. Viszonylag fiatalon, 57 éves korában hunyt el, 1905-ben.
A „hegyvidéki akció” (1897–1901)
Bartha Miklós életpályájának felidézése mellett előadások hangzottak el Darányi Ignác (1849–1927) és Egán Ede munkásságáról is. Darányi tizenkét éven át – 1895 és 1903, majd 1906 és 1910 közt – volt Magyarország földművelésügyi minisztere. Kiváló agrárszakemberként sokat tett a mezőgazdasághoz kapcsolódó kutatásokért – az ő szolgálati ideje alatt hozták létre a Mezőgazdasági Múzeumot, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetet, szintén személyes közreműködésének köszönhető a Földtani Intézet központi székházának építése is. Egán Ede (1851–1901) Magyarországra telepedett ír főnemesi családból származott – édesapja jószágigazgatóként került az országba, majd itt alapított családot; az O’Eganok családjából egyébként több ír király és herceg származott –, külföldi egyetemeken mélyítette el mezőgazdasági szaktudását, s azt családi birtokon, apja egyik gazdaságában sikeresen kamatoztatta is. Személyesen kezdeményezte (1883) az Országos Tejgazdasági Felügyelőség létrejöttét, amelynek vezetője volt. Személyéhez köthető a városi lakosság jó minőségű gyári tejjel való ellátásának biztosítása, ő vezette be a tejkimérésekben alkalmazott ellenőrzéseket, a szabványosított tejespalackok alkalmazását, amelyek az 1980-as évekig voltak forgalomban. Egán Darányi minisztertől kapott megbízatást 1897-ben arra, hogy tanulmányozza a kelet-felvidéki (kárpátaljai) helyzetet és készítsen róla jelentést, dolgozza ki a szükséges segélyezési, képzési és felvilágosítási formákat, próbálja alkalmazni azokat a gyakorlatban, hogy egy fejlettebb mezőgazdasági kultúrával, államilag támogatott módon próbálják megakadályozni a kivándorlást és segítsék az ottani ruszin többségű lakosság boldogulását. Bartha Miklós politikusként és elkötelezett publicistaként vállalt szerepet ebben az ügyben – mellesleg baráti szálak is fűzték Egánhoz –, úgyhogy 1897 és 1901 között Munkácstól Alsóvereckéig, Ökörmezőtől Husztig tájékozódott a ruténok életmódjáról, szokásairól vagyoni és kulturális helyzetéről.
Ekkor készült az első faluszociográfia
„Érintkeztem, papokkal, jegyzőkkel, [falu]bírákkal, erdőszökkel, kerülőkkel [erdőőrökkel], földművelőkkel, boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, korcsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családban és szegénységben sinlődő ruthén háznéppel” – írja Bartha Miklós a Kazárföldön című művében, amely a terepbejárásai során készült riportokból és megfigyelésekből állt össze kötetté. Ez a könyv tekintendő az első magyar nyelven írt faluszociográfiának. Bartha Miklós írásából kiderül, hogy a Kárpátalján mintegy 250 ezer kataszteri holddal rendelkező Schönborn család okozója a társadalmi feszültségek egy jelentős részének, hiszen erdeiket jórészt vadgazdálkodásra használva, ellehetetlenítik, hogy a birtokokkal nem rendelkező parasztok megfelelő bérlet mellett jussanak legelőhöz, kaszálóhoz vagy szántóhoz. A haszonállat-állomány igen leromlott és rossz termésátlagú növényfajtákat termesztettek, az emberek képzetlenek voltak, s a szegénység mellett betegségek is tizedelték őket. Ráadásul ezt a kilátástalan helyzetet tetőzte a korrupt állami tisztségviselők jelenléte és az uzsora.
Bartha Miklós számos olyan esetről számol be, amikor egy 10 forintos személyi hitel az esetek többségében egy év alatt 52 forintra duzzadt. „Így történt meg, sok esetben, hogy amikor egy parasztbirtok végrehajtás alá került, összefogtak a környék uzsorásai és kocsmárosai, és azt teljesen értéktelennek nyilvánították. Összejátszottak az árverésekkor, és gyakran 20-30 holdas földterületek hihetetlenül olcsón, 10-20 forintokért váltak valamelyik uzsorás tulajdonává. Az előbbiek[ben felvázoltak] meggátlására a szolyvai járásban 11 hitelszövetkezet alakult” – írja Botlik József a Kazárföldön 2016-os kiadásának előszavában. A minisztériumi kirendeltség, amelyet Egán Ede vezetett, jelentős területeket bérelt állami forrásokból a Schönborn-birtokból, s azokat 25 éves szerződéssel adta a parasztok használatába, fajállatokat helyezett ki az állomány javítására és népfőiskolai képzéssel tanította a lakosságot a korszerű mezőgazdaság fortélyaira. Mi több, a fogyasztási szövetkezetek italkiméréseket is üzemeltettek. A miniszteri biztos, Egán tevékenysége konfliktusokat szült a helyi korrupt potentátok körében, és tényleges tevékenysége második évében (1900) több alkalommal is megfenyegették. Egán 1901. szeptember 20-án Munkács és Ungvár között, a Lázi-dombon furcsa körülmények közt lelte halálát. Öngyilkosságról írtak a lapok. A vizsgálóbíró és az ügyész idegenkezűségre utaló nyomokat tárt fel, de a bűntényt soha nem tudták bizonyítani.
A politikus-közírót mindig a felelősségtudat vezérelte
Bartha Miklóst elsősorban a jobbító szándék vitte az ország északi csücskébe, a valóság feltárása iránt érzett újságírói igénye, illetve az az elképzelés – és itt érezni a szülőföldje iránti szeretet megnyilvánulását is –, amely koncepció mentén a „hegyvidéki akciót” tovább kívánták terjeszteni a Kárpátok vonalán le, egészen a Székelyföldig. (A „székely akció” kevéssel ezt követően indult – az első tusnádi Székely Kongresszuson megfogalmazottak szellemében –, amelynek igazi kibontakozását Bartha már nem érhette meg, hiszen a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyrészi Kirendeltsége, kolozsvári és marosvásárhelyi irodákkal, Darányi következő, 1906–1910 között tartó minisztersége idején hozott eredményeket, és gyakorlatilag 1919-ig, a magyar adminisztráció kivonulásáig működött.) Köztiszteletnek örvendő személyiségként kapott díszsírhelyet a Kerepesi temetőben, szobor és utca viselte Bartha Miklós nevét 1945-ig. A Városligetben álló szobra (1914. június 21-én avatták) megsérült ugyan a II. világháborúban, de megmaradt, csakhogy az akkori hatalom száműzte. Ma is a Budapest Galéria raktárában található.
Bartha Miklós követői a két háború között
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az 1925-ben létrehozott Bartha Miklós Társaság (BMT) mennyire hatásos szervezet volt, s kik voltak azok, akik munkájában részt vállaltak. Az alapítók Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain haladva kívántak az érték- és magyarmentéssel foglalkozni. Az egyetemi ifjúság elitjét vonzották köreikbe, Németh László, József Attila, Féja Géza, Erdélyi József, Illyés Gyula gyakran voltak a meghívottak közt, több jelentős munkájukat itt mutatták be. A Ki a faluba! című röpirat felhívás szociográfiai, néprajzi gyűjtőmunkára sarkallta a BMT-hez közelálló értelmiségieket. Néhány év múlva azonban a szélsőbaloldali és a fasiszta eszmék kezdték ki a csoportosulást, amelynek tisztségviselői aztán külön utakat választottak.
Bartha és a hálátlan utókor
A létezett szocializmusban Bartha Miklós érdemeit teljesen elhallgatták. Ha elő is került munkássága, akkor rögvest antiszemitának bélyegezték. Szülőföldjén – bár látensen élt valamelyest az emléke – szintén a teljes mellőzés jutott osztályrészéül. Mellszobrát 2012-ben avatták a rugonfalvi református templom szomszédságában, s ezzel megkezdődött a „rehabilitációs folyamat”. Ahhoz, hogy életműve ismét visszakerülhessen a köztudatba, sokat segített a Lakiteleki Tölgy Alapítvány, amely 2014-től megkezdte parlamenti felszólalásainak és publicisztikai írásainak kiadását, ezt követően a Kazárföldön és a Nemzetpolitikus Bartha Miklós című életút-kötettel, majd tematikus konferenciákkal segítették, segítik Bartha Miklós „hazatérését”. Rugonfalva ma szolgáló református lelkésze, Barabás Csaba idehaza és Magyarországon is komoly erőfeszítéseket tett történelmünk és kultúránk elfelejtett személyisége utóélete érdekében, Kövér László magyar házelnökkel tárgyalt a Bartha-szobor újraállításának esélyeiről, a rugonfalvi emlékhely további bővítéséről.
A Kazárföldön kiadása egyébként 11. a sorban, ennyi megjelenést tartanak számon a múlt századforduló óta eltelt időben. Leszámítva a régies helyesírást, ez a munka semmit sem veszített népszerűségéből és aktualitásából, ahogyan korábban kihagyhatatlan olvasmány volt a falukutató kezében, ma is ugyanolyan hasznos mindazok számára, akik valamilyen formában a székely és a magyar vidékkel, a kisebbségek sorskérdéseivel kívánnak foglalkozni. Ráadás, hogy a könyv nyelvezete színes, alkalmazza a székely tájnyelv és a „képes beszéd” fordulatait, amely által irodalmi igényű alkotásnak is mondhatjuk ezt az egységes műnek tekintett riportsorozatot. „Néhány képet adtam erről a folyamatról, hogy aki meg nem nézheti, az is megláthassa” – írja a kötet végén, a Zárszóban a szerző. Mi is ezekkel a szavakkal merjük ajánlani. Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. december 28.
Folytatjuk a köztéri iparművészeti emléktárgyak felleltározását
Továbbra is számítunk olvasóink segítségére
Egy szemfüles olvasónk figyelmeztetése nyomán, miszerint a Főtér sarkán elhelyezett monarchiabeli tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopnak váratlanul nyoma veszett, elkezdtük összeállítani ezen „kordokumentumok” jegyzékét. Több mint egy éve közöltük le először a Kolozsváron fellelhető tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopok és utcai csatornafedők általunk számba vett jegyzékét. A valamikori kincses városnak már sok ilyen emléke eltűnt, és a jelenlegi lakosság túlnyomó részének nincs is tudomása ezeknek a több mint száz éve kihelyezett, pontos adatokat közlő műtárgyaknak egykori rendeltetéséről. A fennmaradtakat önerőből és olvasói segédlettel leltároztuk fel, az utóbbiak önkéntes közreműködését ezúttal is köszönjük. Olyan tudománytörténeti és egyben iparművészeti tárgyakról van szó, amelyeket a huszonegyedik század embere korszerű technikai eszközökkel könnyűszerrel helyettesíthet, de hitelességük ma is vitán felüli.
2016 decemberében felhívással fordultunk olvasóinkhoz, próbáltuk közösen felleltározni a még meglévő hasonló emlékeinket: a magasságmérő oszlopokat és az azokkal egyidős, utcáinkon még használatban fellelhető magyar feliratú csatornafedőket. Ha látnak ilyen tárgyakat, értesítsenek bennünket, hogy hol, és milyen állapotban találhatók, az sem baj, ha fényképeket is mellékelnek a tájékoztatáshoz. Így jelzett nekünk Cs. Gy., K. Z., F. E., M. L., J. GY., K. J., P. A. olvasónk, akiknek ezúton is köszönjük a közreműködést.
Városunkban jelenleg a következő helyszíneken elhelyezett magasságjelző fémoszlopokról tudunk: a magyar színház épülete mellett (felirata olvashatatlanná kopott); Trefort/Haşdeu és Haller Károly/Ion Creangă utcák sarka; Nyárfasor/Plopilor utca, a BBTE szállodájának bejárata (XLIX 347.935); Fellegvár (XXXVII 399.993); Monostori út 16. (falban, XXXVII 358.185); Monostori út, a sörgyárral szemben, tábla a falon (XXXV 349.314); Mócok útja 62., tábla a falon (XXI 344.121), Biasini szálló (IX 359.826); Szőlő utca; Sáncalja/Drăgălina és Borjúmálalji/Grigorescu utcák találkozása (XXII 343.643); Deák Ferenc/Eroilor 48. (a román színház felőli oldalon, tábla a falon: 6/ 342844), a Főposta épületén (VIII 340.495), Élian-palota (Ferenc József/Horea út 2., 12/348.349), Árpád híd Radák/Dacia utcai hídfője. Megjegyzés: az Árpád híd újjáépítése során a magasságmérő oszlop nem sérült meg, ma is a helyén, az északi hídfőnél található.
A többnyire megkopott, de még használatban álló, magyar feliratú utcai csatornafedők közül a következőket sikerült beazonosítani (a legközelebb eső ingatlan címével): Virág/Micu Klein u. 3., 11., 16.; Fogoly/Potaissa és Egyetem utcák sarka; Orbán Balázs/Actorului u. 14. és 27.; Beszterce u. 16., 26–30., 32., 61.; Farkas/Kogălniceanu u. 4. és 8.; Rózsa/Samuil Micu u. 9.; Méhes/Septimiu Albinii u. 17.; Külső-Farkas/V. Milea u. 78.; Szentlélek/V. Fulicea 7., Zsigmond király/Călugăreni 6.; 17., 27.; Kismester/Bob és Kötő/Raţiu utcák kereszteződésében; Postakert/Cuza Vodă 4.; Budai Nagy Antal/Dorobanţilor 31.; Szappany/Nyomda u. 4–6.; Bocskai/A. Iancu tér, a Vasútigazgatóság bejárata; Csermalom/Gorunului 18.; Szamosközi/H. Barbusse és Móricz Zsigmond/Bucureşti utcák sarka; Kájoni János/Călugăreni u. 6.; 17., Kőváritelepi Közép/Carpaţilor utca 19.; Pata-középsor/Minerilor u. 46.
Ha a fentieken kívül valaki még felfedez ilyen szabadtéri régiségeket, kérjük, értesítsen bennünket, hiszen történelmünk, civilizációnk apró, de a maga nemében jelentős részleteiről van szó. Ördög Béla Szabadság (Kolozsvár)
Továbbra is számítunk olvasóink segítségére
Egy szemfüles olvasónk figyelmeztetése nyomán, miszerint a Főtér sarkán elhelyezett monarchiabeli tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopnak váratlanul nyoma veszett, elkezdtük összeállítani ezen „kordokumentumok” jegyzékét. Több mint egy éve közöltük le először a Kolozsváron fellelhető tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopok és utcai csatornafedők általunk számba vett jegyzékét. A valamikori kincses városnak már sok ilyen emléke eltűnt, és a jelenlegi lakosság túlnyomó részének nincs is tudomása ezeknek a több mint száz éve kihelyezett, pontos adatokat közlő műtárgyaknak egykori rendeltetéséről. A fennmaradtakat önerőből és olvasói segédlettel leltároztuk fel, az utóbbiak önkéntes közreműködését ezúttal is köszönjük. Olyan tudománytörténeti és egyben iparművészeti tárgyakról van szó, amelyeket a huszonegyedik század embere korszerű technikai eszközökkel könnyűszerrel helyettesíthet, de hitelességük ma is vitán felüli.
2016 decemberében felhívással fordultunk olvasóinkhoz, próbáltuk közösen felleltározni a még meglévő hasonló emlékeinket: a magasságmérő oszlopokat és az azokkal egyidős, utcáinkon még használatban fellelhető magyar feliratú csatornafedőket. Ha látnak ilyen tárgyakat, értesítsenek bennünket, hogy hol, és milyen állapotban találhatók, az sem baj, ha fényképeket is mellékelnek a tájékoztatáshoz. Így jelzett nekünk Cs. Gy., K. Z., F. E., M. L., J. GY., K. J., P. A. olvasónk, akiknek ezúton is köszönjük a közreműködést.
Városunkban jelenleg a következő helyszíneken elhelyezett magasságjelző fémoszlopokról tudunk: a magyar színház épülete mellett (felirata olvashatatlanná kopott); Trefort/Haşdeu és Haller Károly/Ion Creangă utcák sarka; Nyárfasor/Plopilor utca, a BBTE szállodájának bejárata (XLIX 347.935); Fellegvár (XXXVII 399.993); Monostori út 16. (falban, XXXVII 358.185); Monostori út, a sörgyárral szemben, tábla a falon (XXXV 349.314); Mócok útja 62., tábla a falon (XXI 344.121), Biasini szálló (IX 359.826); Szőlő utca; Sáncalja/Drăgălina és Borjúmálalji/Grigorescu utcák találkozása (XXII 343.643); Deák Ferenc/Eroilor 48. (a román színház felőli oldalon, tábla a falon: 6/ 342844), a Főposta épületén (VIII 340.495), Élian-palota (Ferenc József/Horea út 2., 12/348.349), Árpád híd Radák/Dacia utcai hídfője. Megjegyzés: az Árpád híd újjáépítése során a magasságmérő oszlop nem sérült meg, ma is a helyén, az északi hídfőnél található.
A többnyire megkopott, de még használatban álló, magyar feliratú utcai csatornafedők közül a következőket sikerült beazonosítani (a legközelebb eső ingatlan címével): Virág/Micu Klein u. 3., 11., 16.; Fogoly/Potaissa és Egyetem utcák sarka; Orbán Balázs/Actorului u. 14. és 27.; Beszterce u. 16., 26–30., 32., 61.; Farkas/Kogălniceanu u. 4. és 8.; Rózsa/Samuil Micu u. 9.; Méhes/Septimiu Albinii u. 17.; Külső-Farkas/V. Milea u. 78.; Szentlélek/V. Fulicea 7., Zsigmond király/Călugăreni 6.; 17., 27.; Kismester/Bob és Kötő/Raţiu utcák kereszteződésében; Postakert/Cuza Vodă 4.; Budai Nagy Antal/Dorobanţilor 31.; Szappany/Nyomda u. 4–6.; Bocskai/A. Iancu tér, a Vasútigazgatóság bejárata; Csermalom/Gorunului 18.; Szamosközi/H. Barbusse és Móricz Zsigmond/Bucureşti utcák sarka; Kájoni János/Călugăreni u. 6.; 17., Kőváritelepi Közép/Carpaţilor utca 19.; Pata-középsor/Minerilor u. 46.
Ha a fentieken kívül valaki még felfedez ilyen szabadtéri régiségeket, kérjük, értesítsen bennünket, hiszen történelmünk, civilizációnk apró, de a maga nemében jelentős részleteiről van szó. Ördög Béla Szabadság (Kolozsvár)