Kolozsváron a Római Katolikus Nőszövetség Szent Rafael Körének szervezésében október 25-én az ...Őrzeni kincses temetőket... című rendezvényre került sor. A közelgő halottak napja alkalmából tartott előadást Gaal György professzor a Házsongárd Alapítvány elnöke, valamint Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet a Házsongárd Alapítvány igazgatója. A Házsongárdi temető legrégebbi sírköve 1585-ből származik. Itt nyugszik többek között Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, a Bánffy, a Bethlen, a Teleki család. De itt helyezték végső nyugalomra Jósika Miklóst, Gróf Mikó Imrét, Reményik Sándort, Kós Károlyt, Dsida Jenőt és Szilágyi Domokost is. Gergely Istvánné az alapítvány hatéves tevékenységéről számolt be. Gróf Mikó Imre és Brassai Sámuel sírját sikerült rendbe hozniuk. /D. I.: ...Őrzeni kincses temetőket... Halottak napi megemlékezés. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

Megdöbbenéssel látta a Református falinaptár a 2006. esztendőre /Misztótfalusi Kis Miklós Nyomda, Kolozsvár/ című nyomtatványon, hogy a hónap fejléce mellett ott díszeleg a hónapnak megfelelő csillagjegy is, írta Horváth Zoltán. Egyenesen népbutítással ér fel az efféle falinaptár. /Horváth Zoltán: Református falinaptár a 2006. esztendőre. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 4./

Nagyváradon, a Szent László-templomban mutatták be Az örökkévalóság útjain című verseskötetet, melyet a Protestáns Teológia Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontja /Kolozsvár/ adott ki. A kiadványt Zih Ottília Valéria – a várad-újvárosi református egyházközség kántora, a Partiumi Keresztény Egyetem zene szakának harmadéves hallgatója állította össze magyar költők istenes verseiből, melyek tematikájukban a böjttől és bűnbánattól a húsvéton át a pünkösdig terjedő időszakot ölelik fel. A kiadvány hatvan magyar költő – köztük Pilinszky János, József Attila, Bartalis János, Dsida Jenő, Ady Endre, Kosztolányi Dezső – mintegy 150 versét tartalmazza. A versgyűjtemény illusztrálásához Kristófi János festőművész ajánlotta fel alkotásait. Zih Ottília korábban is foglalkozott már hasonló kötet összeállításával, egy előző versgyűjteménye (Az Úr érkezése) advent és karácsony ünnepéhez kapcsolódó verseket foglalt egybe. /T. G.: A festmény, a költemény és az ének hármas egysége. = Reggeli Újság (Nagyvárad), ápr. 4./

Jakó Zsigmond történész 90 éves /sz. Biharfélegyháza, 1916. szept. 2./. Középiskoláit a hajdúböszörményi Bocskai István Főgimnáziumban, egyetemi tanulmányait pedig a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán végezte, ahol 1940-ben Magyarország történetéből valamint a történelem segédtudományaiból doktorátust szerzett. A Magyar Országos Levéltárban szerzett levéltárosi szakképesítést, 1941-ben Kolozsvárra került, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárában dolgozott. Bekapcsolódott a kolozsvári egyetemen folyó magyar történészképzésbe is, 1941-től nyugalomba vonulásáig (1981) oktatta előbb a magyar történelmet, majd a középkori egyetemes történetet és a történelem segédtudományait. Az erdélyi történet középkori forrásainak feltárása, a segédtudományok valamint az intézmény-, társadalom- és művelődéstörténet területén folytatott kutatásainak eredményeit önálló kötetekben és tanulmányok hosszú sorában tette közzé. Negyven esztendős egyetemi pályafutása során történelemtanárok és kutatók nemzedékei kerültek ki a keze alól. Iskolateremtő professzorként válogatta ki azokat, akiket kutatásokra alkalmasaknak ítélt, pályájukat egyengette. Életének kilencedik évtizedében sikerült a mohácsi vész előtti okleveles források kutatására vállalkozó fiatal munkacsoportot kialakítania. A gyalui vártartomány urbáriumai c. vaskos kötete 1944-ben jelent meg, utána szintén koraújkori emlékiratok és levelek következtek (Misztótfalusi Kis Miklós, Rettegi György), de az enyedi Bethlen Kollégium diáknévsorát is ő betűzte ki. Folyamatosan dolgozott az erdélyi középkori okleveles anyaggal, A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei c., két vaskos kötetre terjedő, terjedelmes bevezető tanulmánnyal kísért forráskiadványa azonban csak 1990-ben jelenhetett meg. Erdélyi okmánytár címen foglalta kiadványba az Erdélyre vonatkozó oklevelek magyar nyelvű kivonatait, az eddig megjelent két kötet után most töretlen munkakedvvel a harmadikon dolgozik, fiatal tanítványai közreműködésével. Ugyancsak az ő felügyeletével látott nyomdafestéket nemrég az Erdélyi fejedelmek királyi könyvei c. kiadvány, nyomdában van a gyulafehérvári káptalan jegyzőkönyveit kivonatoló kötet, és Torda vármegye fejedelemségkori jegyzőkönyvei is nemsokára kiadásra kerülnek. /Sipos Gábor: A kilencven éves Jakó Zsigmond születésnapjára. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 16./

Misztótfalusi Kis Miklós, a tudós tipográfus Alsómisztótfaluban, Nagybánya közelében született 1650-ben és 305 éve, 1702-ben halt meg Kolozsvárott. Misztótfalusi Kis Miklós jeles, európai szinten is elismert tipográfus volt. Püspöki megbízásból kinyomtatta a nyelvezetében és helyesírásában is megjavított “Aranyas Bibliát,” aminek példányait hazahozta. Sok támadás érte a Szentírás állítólagos meghamisítása miatt. 1698. június 11-én, a nagyenyedi Vártemplomban volt az a zsinat, amely az eklézsia megkövetésére és művének, a védekezésként megírt Mentségnek a visszavonására ítélte. Ennek a pernek a 300. évfordulóján, 1998. június 11-én a templom előcsarnokában avattak emléktáblát, melyen Szabó Lajos drámájának utolsó szavai olvashatók: “Mondék magamban: Hozzáfogok én egy szegény legény lévén és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves devotiója többet teszen, mint egy országnak ímmel-ámmal való igyekezeti, és hogy Isten gyakran alávaló és semminek állított eszközök által tapasztalható-képpen való segítségével viszi véghez az ő ditsőségét. ” (Mentség) „Emlékeztetőül a tudós tipográfus nagyenyedi perének 300-ik évfordulójára. Nagyenyed 1998. jún. 7. A Romániai Református Egyház Zsinata. ” Ugyanebben az évben (1998. okt. 17) a Kollégium megalapítása 375. évfordulójának tiszteletére rendezett előadásra zsúfolásig megtelt Nagyenyeden a Vártemplom. Becslések szerint kb. 1500 ember volt kíváncsi Szabó Lajos drámájára Misztótfalusi életéről és küzdelmeiről. A Mentséget enyedi tanárok, diákok és papok adták elő. A rendező és főszereplő, az előadás mindenese ifj. Pásztori Kupán István ref. lelkész-tanár volt. Átdolgozta az eredeti drámát. Máshol is előadták a drámát, először Gyulafehérváron a Teológiai Szemináriumban, majd Csíkszeredában három különböző helyen, aztán a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Királyhágómelléki Református Püspökség dísztermében, Nagyváradon, végül újból Nagyenyeden. Nagyenyed és Bethlen Gábor Kollégiuma csaknem tíz éve így állított emléket híres vén diákjának. /Bakó Botond: Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702) emlékezete. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 14./

Hagyománya van Erdélyben az önéletrajzi fogantatású memoárirodalomnak. A Mikes Kelemen Törökországi leveleivel mindjárt európai színvonalon jelentkező magyar próza kiemelkedő előzményei a fejedelem kori emlékírók vallomásos művei. Bethlen Miklós, Kemény János fejedelem, Cserei Mihály, Bethlen Kata, Apor Péter, Misztótfalusi Kis Miklós dokumentumértékű írásai azonban csak a kezdetét jelzik az önéletrajzi visszaemlékezéseknek. Rettegi György, Deák Farkas, Jósika Miklós, Barabás Miklós, Teleki Sándor, Koós Ferenc, Tolnai Lajos – meg mások – emlékezései után a közelmúlt nem egy ilyen prózaváltozata született, például Kuncz Aladár, Szántó György, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Kemény János báró, Méliusz József, Kacsó Sándor, Szemlér Ferenc, Nagy István könyvei. Nyírő József önéletrajzi regényei külön fejezetet jelentenek. Az Isten igájában című könyve 1930-ban jelent meg először Kolozsváron az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, legutóbb pedig Budapesten, a Kairosz Kiadónál látott napvilágot, az Arénába űzve cím alatti önéletrajzi vallomások kötetében. (Szerkesztette és a kitűnően tájékoztató előszót Medvigy Endre írta.) Németh László nagy elismeréssel fogadta a regényt, Benedek Marcell szintén, de szót ejtett a kompozíció gyöngeségéről. Cs. Nagy Ibolya 1999-ben írt tanulmányában a legsikerültebb Nyírő-regénynek nevezte az Isten igájábant. Nyírő ekkor még nem gondolta, hogy majd elkövetkeznek a hontalanság évei, mikor is hazátlanná vált magyar íróként, kényszerű kivetettségben kell tengetnie mindennapjait, majd emigránsként halt meg Spanyolországban, 1953-ban. Életének ebben a szakaszában írta meg önéletrajzi könyveit, az Íme, az emberek!-et és a Zöld csillagot: „az otthontalanság szomorú dokumentumait” – ahogyan Cs. Nagy Ibolya mondta. Két önéletrajzi regény az emigrációról. Magyarországon is, Erdélyben is hosszú évtizedeken hozzáférhetetlen volt Nyírő József munkái. Nyírőnek a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát Amerikában, Clevelandben adta ki annak idején (1952-ben) a Katolikus Magyarok Vasárnapja, a közelmúltig hírét sem hallhattuk ennek a röpiratnak, írta Nagy Pál, melyet szerzője a nyugati világ közvéleményének tájékoztatására készített. Nyírő József a távolban is minden idegszálával, gondolatával az otthoni világhoz kötődött. Pomogáts Béla írta az Isten igájában 1990-es kiadásának előszavában: „Nem egyszerűen író, hanem erdélyi író, aki népének, közelebbről a székely népnek a történelmi sorsát kívánta megörökíteni. Ez a szándék jelölte ki azt az utat, amelyet bejárt, s ha irodalmunkat a nemzeti élet krónikásának is tekintjük, méghozzá olyan krónikásnak, amely a magyar világ változatairól ad képet, elkészíti ennek a világnak a kulturális térképét, akkor kétségtelen, hogy – Tamási Áron mellett – Nyírő József volt az, aki maradandó képekben mutatta be a székely nép életét, történetét, hagyományait, észjárását és lelkiségét. ” Szülőfalujában, Székelyzsomborban 2004. július 18-án felavatták Nyírő mellszobrát. Megtörtént az ő „szellemi” hazatérése”. A budapesti Kairosz Kiadó 1997-ben éppen A zöld csillaggal indított sorozatot, s emellett Erdélyben, Csíkszeredában a Pallas- Akadémiánál látnak napvilágot Nyírő írásai. A Kairosznál előkészületben van Nyírő József kiadatlan elbeszéléseinek kötete és Medvigy Endre Nyírő-monográfiája. /Nagy Pál: Az emlékező Nyírő József. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./

Folyamatosan pusztul az Erdély Pantheonjaként ismert kolozsvári Házsongárdi temető, amelyben legalább 60-70 sírt kellene műemlékké nyilvánítani. A temető történelmi részében körülbelül 400-500 nagyon régi, többnyire magyar sírhely létezik, közülük némelyik több mint 400 éves. Az 1585-ben alapított Házsongárdban nyugszik többek között Brassai Sámuel polihisztor, Apáczai Csere János pedagógus, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Jósika Miklós írók, Bánffy György, Erdély főkormányzója, Kós Károly építész, Mikó Imre történész, Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász és Szilágyi Domokos költő. Gaal György kolozsvári helytörténész, a Házsongárd Alapítvány elnöke szerint az 1960-as évektől kezdődött a nagyfokú pusztítás a temetőben. A sírkert védetté nyilvánítása érdekében már több próbálkozás történt. A rendszerváltás előtt Balogh Edgár erdélyi magyar író, publicista és Jakó Zsigmond történész próbálta elérni a hatóságoknál, hogy vegyék védelmükbe a sírkertet, de sikertelenül. 1989 után ismét kérték a kolozsváriak, hogy több kripta kerüljön fel az országos jelentőségű műemlékeket tartalmazó listára, de hasztalanul. Gaal György szerint a leghatékonyabb védelmet az nyújtaná, ha a temetőnek már a XIX. század végén kialakult történelmi részét lezárná a kolozsvári polgármesteri hivatal, és megtiltaná az ottani nyughelyek kiváltását. /Folyamatosan pusztul Erdély pantheonja, a Házsongárdi temető. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./

Idén ősszel a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet melletti épületben beindult az Apafi Mihály Református Egyetemi Kollégium. Az elitképző intézet létrejöttéről Kató Béla főjegyző elmondta, még nincs kész az épület, de az intézmény már elkezdte tevékenységét. Az Apáczai Közalapítvány és a Szülőföld Alap nem támogatta őket, annak ellenére, hogy céljuk egybecseng az említett két alapítvány állítólagos céljával: a határon túli oktatás, nevelés segítése, szakkollégium létrehozásának támogatása. A szakkollégium igyekszik az individualista életet élő ifjúságot egy épületben közösséggé formálni, hogy vállalják önazonosságukat. Az alapelv: akik ide jelentkeznek, azoknak teljesíteni is kell. Első kritérium a rendkívül jó tanulmányi eredmény. A másik, hajlandóság legyen bennük arra, hogy a kollégiumban más jellegű képzésben is részesüljenek. Meg kell tanulniuk, hogyan kell egy közösséget vezetniük. Kolozsváron több mint tízezer egyetemista van, ebből kb. 100-at tudnak felvenni. Természetesen fizetni is kell, de kevesebbet, másrészt a körülmények is mások. Az egyház a plusz költségeket magára vállalja a jövő egyháza érdekében. Bármilyen szakról jelentkezhetnek a hallgatók. A jövőben szeretnék ide költöztetni az egyházi levéltárat, amely nehéz körülmények között működik a Farkas utcai templom kerengőjében. Szeretnék a Romániai Református Egyház közös intézményeit is átköltöztetni: a pedagógiai intézetet vagy akár a nyugdíjintézetet. Szintén ebben az épületben kellene helyet kapnia a Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpont nyomdájának is, amely jelenleg a teológia garázsában működik. /Somogyi Botond: Közösségformálás, továbbképzés. Beindult a kolozsvári Apafi Mihály Egyetemi Kollégium. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 11./

1964 januárjában, a kolozsvári utcanevek nagy „szovjettelenítése” hevében, amikor az olyan “szovjet” neveket, mint Apáczai Csere János, Benedek Elek, Bethlen Gábor, Kossuth Lajos, Tótfalusi Kis Miklós, Báthori István, Fazekas Mihály stb. eltüntették, megjelent az első bulevard – az addigi Kossuth Lajos utca és a Vörös Hadsereg útja (azelőtt Magyar utca) összevonásával. A felülről irányított nagyzási hóbort nyomán aztán a regáti eredetű bulevardok szaporodásnak indultak Kolozsvárt is. Így az addigi szerény, lényegében mezei út, a Szentgyörgyhegyi út – minthogy itt építették föl a város egyik ipari szörnyetegét, a Nehézgépgyárat – a Munka bulevardja, sugárútja lett. /Asztalos Lajos: Megsugarasított utcák. = Krónika (Kolozsvár), jan. 4./

Máriás József /sz. Felsőbánya, 1940. jan. 30./ szerkesztő, irodalomtörténész. Nagybányán érettségizett, Kolozsváron szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. A Bányavidéki Fáklya, 1968 februárjától a Szatmári Hírlap munkatársa, 1974-től főszerkesztője, 1979-től helyettes főszerkesztője, 1986-tól pedig a művelődési rovat vezetője. Érdeklődésében fő helyet kapott Nagybánya írószülöttjének, Németh Lászlónak irodalomtörténeti értékelése. Az Irodalomtudományi és Stilisztikai Tanulmányok 1984-es kötetében az író és szülővárosa kapcsolatát vizsgálta, az Erdélyi Féniks 1991. áprilisi számában a romániai színpadokon játszott Németh-drámákkal foglalkozott. Németh László műveinek romániai visszhangja címmel az író budapesti centenáriumi ünnepségén, a Károlyi Palotában olvasta fel "Gondolataidból élünk" című munkáját. Adósai vagyunk Németh Lászlónak címmel a Korunk 1991/3. számában a folyóirat Németh László-képének ellentmondásos alakulását elemezte, sürgetve, hogy az író szülővárosában, Nagybányán emléktáblát állítsanak. Ez teljesült, az író születése 90. évfordulóján /1991. ápr. 6-án/ a nagybányai Híd utcai református templomban tartott megemlékezésen a Németh László Társaság elnöke és a család leleplezhette a Tőrös Gábor szobrászművész plakettjével ékesített, a templom előterében elhelyezett emléktáblát. Nagybányán az önállóságát újra visszanyerő magyar líceum a későbbiekben az író nevét vette föl. Az író halála 20. évfordulóján az In memoriam Németh László /Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület kiadása, Nagybánya, 1995/ című kötetben közölte a Németh László romániai bibliográfiája című adattárat, amely az 1932 és 1994 közötti időszakot ölelte fel. Máriás József irodalomtörténeti és -kritikai munkássága kötetekben, antológiákban megjelent tanulmányokból, illetve periodikákban, folyóiratokban közölt tanulmányokból, recenziókból, jegyzetekből áll. Máriás József Nyíregyházán él. Így beszél munkásságáról: „Amit az évtizedek folytán megcselekedtem, semmi más, csak szolgálat. Szolgálat, Balogh Edgár értelmezése szerint. ” „Különösképpen a Sütő András és Beke György műveiből kisugárzó szellemiség, hit, erkölcsi tartás és magyarságtudat volt az, amely erőt adott a mindennapokhoz, amelyet műveik méltatásával szerettem volna tovább sugározni az olvasók felé. ” Magyarországon él, de lélekben ma is otthon él. Legfőbb célja, hogy az erdélyi irodalom kincseit népszerűsítse. /B. D. : Kisportré. Tata, te ezt mind kiolvastad? = Népújság (Marosvásárhely), szept. 20./

Az Áprily-estek záró rendezvényeként Nagyenyeden is megemlékeztek a Bibliáról, a „könyvek könyvéről”. Lőrincz Konrád felenyedi református lelkipásztor tartott előadást. „A magyar nyelvnek csodálatos módon sikerült meghódítania a Bibliát és magyar Bibliává tennie” – jelentette ki. Az 1400-as évek közepén két ferencrendi szerzetes fordította le mindkét testamentum egyes írásait. Később következtek a már protestáns, de nem teljes fordítások, pl. Komjáthy Benedek vagy Pesti Gábor munkái. Sylvester János végre a teljes Újszövetséget lefordította. Ajánlásában nagy örömről beszélt, amiatt, hogy az evangélium végre elérkezett a magyar néphez: „Az ki zsidóul és görögül és végre deákul/Szól vala rigen, szól neked az itt magyarul/ Minden nipnek az ü nyelvin, hogy minden az Isten/törvinyin iljen, minden imádja nevit”. Később Tinódi Sebestyén és Batiz András verses énekbe szedték a Biblia szövegét. Számottevő Méliusz Juhász Péter munkássága, aki ószövetségi szövegeket fordított (1565) az eredeti héber szöveg alapján. Végül megszületett a Károli Gáspár nevével fémjelzett, Bornemissza betűivel és nyomdájában elkészített ún. Vizsolyi Biblia (1590). A katolikus egyház Káldi György jezsuita szerzetes révén 1626-ban Bécsben jelentette meg magyar nyelvű bibliáját. Győrfi Dénes, a Dokumentációs Könyvtár igazgatója bemutatta a könyvtár legszebb és legrégibb bibliáit. Többek között itt található a Biblia Sacra, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Misztótfalusi Kis Miklós saját bibliái és Gróf Mikó Imre könyvtárából származó bibliák. /Bakó Botond: A magyar Biblia története. Évzáró Áprily-est a Bethlen Dokumentációs Könyvtárban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 23./

Gergely István szobrászművész egy évvel ezelőtt, hatvankilenc éves korában halt meg /Csíkkozmás, 1939. aug. 14. – Kolozsvár, 2008. márc. 9./. Az 1950-es években sok jeles társával együtt a marosvásárhelyi művészeti szakközépiskola indította útjára. Elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát. A múlt század hatvanas, hetvenes évei nem kedveztek a magyar múlt megörökítését is célul kitűző művészeknek. Így aztán a művészek csupán műtermüket, esetleg legszűkebb szülőföldjüket gazdagíthatták alkotásaikkal. Gergely István számára –még fel-felcsillant a szerencse, hiszen Gábor Áron-szobra Sepsiszentgyörgyön, Bod Péternek és Végh Antalnak emléket állító köztéri alkotása pedig Alsócsernátonban kapott helyet. Banner Zoltán hangsúlyozta: Gergely István plakettek sorozataival véste újra a köztudatba Szenczi Molnár Albert, Bethlen Gábor, Apáczai Csere János, Kájoni János, Misztótfalusi Kis Miklós, Mikes Kelemen, Bod Péter, Bolyai Farkas, Arany János, Brassai Sámuel, Orbán Balázs, Ady Endre, Benedek Elek, Kelemen Lajos és mások szellemvonásait. A grafika és a szobrászat egybeolvasztásából született patinázott gipszplakettjei ma is az újszerűség varázsával hatnak. /Németh Júlia: /In memoriam Gergely István. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./

Domokos Géza /1928-2007/, a Kriterion Könyvkiadó egykori igazgatója, az RMDSZ egyik alapítója és első elnöke emlékére, az általa alapított Kriterion Alapítvány kuratóriuma Domokos Géza-díjat létesített. Az első Domokos Géza-díjat Bálint Lajos kolozsvári műszaki könyvszerkesztő vehette át május 11-én, a csíkszeredai Kriterion Házban. A műszaki könyvszerkesztő rendszerint ott szerepel megbújva valahol a hátsó oldalak egyikén. Barátai vallják, Bálint Lajoson nem fog az idő, pedig 1928-ban született Székelydályán, a középiskolát Székelyudvarhelyen végezte, 1947-ben beiratkozott az akkor még Bolyai Egyetem magyar szakára, ahonnan az osztályharc a kulákgyermeket eltávolította, kolozsvári Világosság szerkesztőségében lett korrektor. Az egyetemet csupán a korszak enyhülésének időszakában, 1972-ben tudta befejezni, a Korunk szerkesztéséről írt államvizsga dolgozatával, de addig már korrektorként, műszaki szerkesztőként dolgozott több lapnál és könyvkiadónál. Domokos Géza fogalmazta meg: “Elsősorban Deák Ferencnek és Bálint Lajosnak köszönhetően, mindkét magyar szerkesztőségben, a bukarestiben és a kolozsváriban is, igazi kultusza alakult ki a betűnek és mindannak, ami az írással – az istenek találmányával – összefüggött. Bálint Lajos nyugodtan odaállhatott volna bármelyik nyomdagép mellé, a könyvnyomtatás minden csínja-bínja, minden módja és szakasza ismert volt előtte. ” Bálint Lajos már több mint ötezer könyvet tekinthetett saját gyermekének, 1992-es nyugdíjba vonulása után sem hagyott fel a szakmával: 1992-ben a református egyház kérte meg, hogy segítsen a Misztótfalusi Kis Miklós nevére keresztelt nyomdát létrehozni. /Székedi Ferenc: Aki a könyveknek él. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./

Elhunyt Tonk István az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka
Április 3-án elhunyt Tonk István, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. 2010. április 9-én, pénteken kísérik utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe, a Farkas utcai református templomban 13 órakor kezdődő gyászistentisztelet után. Halálát, a március 15-én, Kolozsváron bekövetkezett autóbaleset okozta.
Tonk István Kolozsváron született 1942. február 26-án. Református értelmiségi családból származott. Apja dr. Tonk Emil gyermekorvos, anyja Tavaszy Emese. 1964-ben, miután elvégezte a kolozsvári Műszaki Egyetemet, előbb a kolozsvári Armatura Szerelvénygyárban lett géptervező, majd 1973-91 között a kolozsvári Számítóközpontban rendszertervező mérnökként dolgozott. 1991-től vezette az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós nyomdáját. 1994-ben az Egyházkerület főgondnokává választották meg.
Tagja volt a Romániai Magyar Református Egyház Zsinatának és Álladó Zsinati Tanácsának, az Egyházkerület Igazgatótanácsának és a Kárpát Medencei Református konventnek, illetve több egyházi bizottság és alapítvány kuratóriumának is. Ezeken kívül pedig az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre, és az Apáczai Csere János Baráti Társaság is tagjai között tartotta számon.
Agnus Rádió
Erdély.ma

Világ árnya – Világ fénye
Árkossy István és Bágyoni Szabó István könyvének bemutatójára
Tűzzel-vassal pusztított világunknak annyi közepe van, ahány szempont szerint nézzük. E szempontok között van azonban egy, mégpedig az erdélyi szellemnek a kisebbik hazában sokak által máig elfogultan ápolgatott szempontja, amely szerint a világ közepe csakis egyetlen hely lehet. Ez pedig a kolozsvári ódon Farkas utca. Azt is mondhatnám, hogy ez a hely számunkra szakrális vagy, hogy szellemi kristályosodási pontunk, amely összegyűjtötte a közösség hagyományosan oda sugárzó értékeit a szó átvitt és annak legszorosabb értelmében is. A ma bemutatandó könyv esetében, annak szerzői által, így jelenthet egyet Erdély szellemi fővárosának e hársfaillatú útja, Aranyosszék – szintén nagy ősök lépteire emlékező – utcácskáival, most éppen Bágyon főutcájával.
Az erdélyi alkotó jókedvnek vagy búbánatnak csillagait, csillagocskáit máig nem ismeri eléggé a nagyobbik haza, sokszor a nagyvilág is jobban áll e téren, de ha jól szemügyre vesszük ezt az Istennek hála kisebbfajta tejúttá terebélyesedő csillag-együttest, melyet miért ne neveznénk ismét Csaba útjának, észrevehetjük, hogy egynémely csillagai a csillagtengelyek állásának egyre különösebb ferdülései következtében kissé eltávolodtak társaiktól. Nem azért, mert valamiféle taszítás lenne közöttük, még csak nem is azért, mert külső vonzások hatalmába kerültek, hanem egészen egyszerűen azért, mert tengelyüket a gonosz megpiszkálta. Egyelőre ez a helyzet, bár Wass Albert bátyánk égi ígérete szerint olajozzák már azokat a tengelyeket, sőt rostát is likasztanak, melyen az embernek egyszerű fia mellett ama tejút tagjai is megrostáltatnak.
Hogy azok között – kik e mennyei rostálás nyomán bizonyára fennakadnak ezen az angyalok likasztotta és mindenkor egyenlő mércével működő szerkentyűn – az aranyrögöt érők csoportjában ott lesz Árkossy István és Bágyoni Szabó István is, abban bizonyosak lehetünk. Ott lesznek ők saját jogon és a Farkas utca szellemgyermekeinek jogán is.
Ami Árkossy István barátomnak a Farkas utca szó szoros értelmében vett lakójának képzőművészi mivoltát s az általa közvetített értékeket illeti, arról Banner Zoltán értő szavakkal oktatott ki bennünket. A kiállító megválasztásában is fontos szerepet vállalt ő, és azt is felvállalta, hogy Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár tiszteletbeli Farkas utcaiak után ő indítja el kiállítás-sorozatunkat a harmadik évtized útján, s kíséri majd az őreá jellemző – ugyancsak Farkas utcai – hűséggel.
Magam most a kiállítás fényét emelő beszélgetőkönyv, a Világ árnya – Világ fénye rövid bemutatására szorítkozom. Rövid leszek, mert ezt a könyvet kézbe kell venni, és szívünkbe kell emelni. Olyan könyv ez, hogy amikor a szerencsés olvasó összecsukja, legelőször arra gondol: de szívesen olvasná tovább. Minthogy azonban a kőre, agyagba avagy pergamenre betűt varázsolók után Gutenberg csillagközi útjára bocsátotta a maga galaxisát, az azóta is változatlan mindenkori könyv valahol elkezdődik s valahol véget ér. Ha azonban ez a könyv „olyan”, akkor mégsem lesz annak vége, mert az olvasó akarva, akaratlanul továbbgondolja. Azt hiszem, hogy Gutenbergnél vagy számunkra annál is bizalmasabb helyen, Misztótfalusi Kiss Miklósnál – ugyancsak a Farkas utcában – érdeklődvén, arról biztosítanának, hogy maguk is az efféle könyvek megörökítése végett szegődtek el a betű szerelmetes művészeinek.
Ha kiállítás-sorozatommal a két haza szellemüket ápoló embereit szerettem volna közelebb hozni egymáshoz elmoshatatlan lábazatú hidakkal, s hozzájuk pedig együttesen mindazokat, kik a magyar szellemi ég fényeinek s árnyainak igényes szemlélői, akkor meg kell állapítanom, hogy egymás megismerésének, a magyar világunk fényei és árnyai feletti közös szemlélődésnek e kétszerzős könyv igen sokat használhat. Használhat, hiszen írói közül az egyik, a pályán már régen jeleskedő s megérdemelt elismertséget kivívott Bágyoni Szabó István, az erdélyi magyar irodalom csillagképének sokat tapasztalt szelíd lakója, a másik pedig a képalkotó eszközeit most éppen pennára cserélő képzőművész Árkossy István, ki eme eszközcserét bámulatos könnyedséggel hajtja végre s költözik át egy időre a szomszédos csillagképbe, hogy ott a világban megismert árnyakat és fényeket a formák helyett a betűk eszközével rögzítse. Erről aztán meg is egyeznek ők ketten a könyv oldalain. Olyanok ők, mint egy kettős verseny előadói, mintha közös kottából játszanának. Árkossy a hegedű szárnyaló szólamát vállalja fel, hogy Bágyoni Szabó a gordonka lágy, de férfias búgásával válaszoljon lelkesen szárnyaló s őszinte csapongására.
Nem kételkedem benne, hogy aki ezeket az írásokat befogadja, olyan élményt nyer, amely eddig csak annak adatott meg, aki Erdély egykor volt magyar fővárosának utcáit ifjú fejjel nap mint nap rótta, s otthon volt a Farkas utcai templom címerei közt éppen úgy, mint a Házsongárd málló kövein búsongva, vagy a Tisztviselőtelep árnyas utcáin andalogva, esetleg a Deák Ferenc utca közepén feltűnő és délutánra nyomtalanul eltűnő hóstátiak piacán alkudozott. Meg az, ki ámulva járta azt a csodálatos tájat, mely a fogyással dacolva is megtartó erejű, erdélyi magyar parasztság templomtornyos élőhelyeit rejtegette zord idők keményre cserző évszázadain át, amennyire lehetett. Olvasásról lévén szó, természetesen nem feltétlenül így szó szerint, hanem a gondolatiságnak egy olyan gondoláján evezve, mely ebben a szellemi lagúnákkal behálózott szárazföldi magyar Velencében, s az általa képviselt erdélyi gondolat világában, a hajdan volt gubernátorok és alattvalóik vérrel bőven pecsételt szép történeteit s tapasztalatait megírók, és mai városbírók őrült paranoid ötleteit lelkesen elfogadók között eligazítja. De a magyarul dobogó szívét, meg hungarus csikorgással működő tekervényeit befogadásra hangoló derék olvasó azt is megismerheti e könyvből, hogy a mi nyüzsgőnek hitt kolozsvári, és onnan nem messze ásítozó bágyoni meseszobáink festett vagy odaképzelt szépséges és ősi motívumait miként mángálta bé immáron a rátelepedő korok e téren fantáziátlan, a feledtetés tudományában azonban dús fantáziájú, új meg új, s céljában örökké egyhangú, graffitikat pingáló kedve. Tette ezt falánk kétfejű sas formájában éppen úgy, mint utóbb a szoptató etruszk farkasnak öltözött hatalom, melynek, e számunkra örökké kedves világnak az átfestése közben, még saját trikolórját is sikerült siváran egyhangúvá silányítania.
S bár a történetek színpada Kolozsvár és Torda, a Farkas utca és Bágyon, ez mégis mind egyet jelent, s azt úgy hívják, hogy Erdély. Ennek pedig, mások érzelmeit s jogait elismerve is, számunkra egyet kellene jelentenie, s azt úgy mondják, hogy: magyar. Mert kevesen lehetnek rajtunk kívül e világban, akiknek fontosabb megtanulni azt, hogy mit is jelent egy haza a magasban. A bágyoni utca és a Farkas utca tehát e könyvben Erdéllyé tágul, de úgy, hogy a szerzők által bejárt évtizedeknek a története minden tanulságával, fájdalmával és fülön csípett csakazértis örömével együtt, egyetemes mondanivalót is hordoz.
Olvassák hát a könyvet, térüljenek-forduljanak szerzőivel e felszabdalt térben s forduló időben, és fogadják szívükbe annak tiszta és igaz üzenetét!
Leányfalu, 2010. augusztus
Szász István. Szabadság (Kolozsvár)

Emlékhelyek háromszöge
Szinérváralján szervezték meg április 28-án a 21. Szórványtengely-műhelyt, amelyen a magyarlakta települések képviselői gyűltek össze Máramaros megye nyugati részéből megosztani egymással közös és sajátos gondjaikat.
A Szórványgrammatikai háromszög elnevezésű, sajátos hangulatú kerekasztal-beszélgetés egyik fő célja a szinérváraljai, misztótfalusi és koltói emlékház együttműködési lehetőségeinek feltérképezése volt.
A három település ugyanis a magyar kultúra egy-egy jelentős személyiségére lehet büszke: Szinérváralja híres szülötte Sylvester János (kevésbé ismert nevén Erdősi Sylvester 1504–1551 után) humanista tudós, bibliafordító, a magyar esszéirodalom megteremtője, Misztótfaluhoz pedig Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702) nyomdász, tudós, művelődéspolitikus és író neve fűződik.
Misztótfalusi adta ki 1685-ben saját metszésű betűivel és saját költségén a hatodik kiadású, azóta Aranyas Bibliának nevezett Szentírást. A Nagybányától 8 kilométerre fekvő Koltót többnyire talán Petőfi és Szendrey Júlia Teleki-kastélyban töltött mézeshetei tették híressé, a költő ugyanis gróf Teleki Sándor 1848-as ezredes, emlékíró meghívására érkezett az impozáns vadászkastélyba, többek közt itt írta Szeptember végén című költeményét. A Román–Ukrán Kereskedelmi Központ nagytermében szervezett szórványtanácskozáson, amelynek kezdeményezője a kolozsvári Szórványtengely-mozgalom volt, a Sylvester János Emlékház, a Misztótfalusi Kis Miklós Emlékmúzeum és a koltói Petőfi-emlékkör turisztikai vonzatait vázolták fel a működtetők, illetve gondnokok. Mint a beszélgetésből kiderült, Sylvester János emléke él a legkevésbé a köztudatban.
A Grammatica Hungarolatina (1539) szerzője már akkor írt esszét, mielőtt Montaigne kitalálta volna a műfajt, mégis feledésbe merült lassan a neve, idehaza és külföldön egyaránt. Misztótfalun rendezett emlékház várja a turistákat, de képeslapot, színes prospektust nem találni róla. Koltónak sikerült ugyan turisztikai központtá küzdenie magát a kastély vonzerejének köszönhetően, ennek ellenére jónak találták a küldöttek a Szórványtengely-mozgalom ötletét, miszerint a régió három emlékhelyét egyetlen összefüggő emlékturisztikai rendszerként kellene az idegenforgalom vérkeringésébe kötni. A régió neve „szórványgrammatikai háromszög”, pontosabban: a Szinérváralja–Misztótfalu–Koltó szórványgrammatikai háromszög lenne.
A jelenlévők egyetértettek abban, hogy ebben a tálalásban – amennyiben elkészülne egy közös, színes idegenvezető kalauz is – sokkal több magyarországi és hazai turistát sikerülne a régióba vonzani. A rendezvény első részét az önállósulás utolsó állomásán várakozó, jövendőbeli Szinérváraljai Sylvester János Általános Iskola diákjainak pódiumműsora zárta, amelynek keretében Sylvester János életéből elevenítettek fel részleteket.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Felszínre került értékek: könyvritkaságok Kolozsváron
XV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban
Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá.
– A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte.
– Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor.
Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor.
A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor.
A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron.
A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Ötéves a kastélyfesztivál
Dél-erdélyi reneszánsz
Ötödik alkalommal szervezte meg idén a Reneszánsz kastélyfesztivált a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság. 
A közel egyhetes, Fehér, Hunyad és Szeben megyéket felölelő program ezúttal is bő választékot nyújtott korabeli muzsikából, táncból, játékból és persze nem maradt el a hagyományos lakoma sem.
A Codex nyitott Nagyenyeden
Nyitó helyszínként, a nagyenyedi református vártemplom szolgált, ahol a csíkszeredai Codex régizene-együttes muzsikája indította a fesztivált. A Kájoni kodexből és Szentgyörgyi kéziratból felcsendülő, élettel telt középkori dallamok pillanatok alatt betöltötték a sok keserűséget, fájdalmat látott öreg templomot és a lelkes közönség szívét. Az öröm, lelkesedés igencsak elfért az ősi falak között, hiszen XIV. században épült templom, s vele együtt Nagyenyed városa számtalanszor elpusztult, de mindig sikerült újraépülnie. – Ezért találkozik oly sok építészeti stílus az újabb restaurálásra váró nagyenyedi vártemplomban – magyarázta templomismertető előadásában Pópa Tibor, nagyenyedi református lelkipásztor, kiemelve a műemléktemplom egyház- és kultúrtörténeti jelentőségét, hiszen itt választják meg Dávid Ferencet, Erdély első református püspökévé, számos országgyűlés és zsinat helyszíne a templom, néhány évig az Erdélyi egyházkerület püspöki székhelye is. Ide tér haza és sajnos itt ítélik el, kergetik halálba a nyomdász és bibliafordító Misztótfalusi Kis Miklóst, itt nevelkedik és szolgál évszázadokkal később Makkai Sándor és még hosszan sorolhatók a vártemplomhoz kötődő történelmi személyiségek, események sora.
Ifjúsági régizene-találkozó
Nem maradt el a tömör helytörténeti előadás a fesztivál következő helyszínén, Marosillyén sem. Itt, a Bethlen Gábor szülőházaként számon tartott Veresbástyában Kónya Mária, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium történelemtanára mesélt a nagy fejedelem Hunyad és Fehér megyei kötődéséről, nevelés-politikájáról és arról a gazdag szellemi örökségről, amely ma is belengi a kollégiumot.
Kónya Mária tanárnő azonban nem egymagában érkezett a fejedelem szülőházába. Az utóbbi évben szépen gyarapodott Collegium Gabrielense együttes 22 táncosa is hamarosan színpadra lépett. Korabeli táncaik bemutatását pedig egy másik, szintén ifjakból álló, régizene-együttes, a baróti Gyöngyharmat előadása előzte meg. Közben egy rögtönzött bemutatóra is sor került, a baróti ifjú zenészek muzsikájára, a dévai Renaissance együttes gyermektáncosai járták a középkor francia táncait. – E három, vastapsot elnyerő előadás, a fesztivál keretében megrendezett, Ifjúsági régizene-találkozó keretében jöhetett létre – magyarázták a szervezők. – Az elmúlt évek során ugyanis több helyszínen találkoztunk olyan fiatalokkal, akik nagy örömmel zenélték, táncolták a középkori dallamokat, táncokat, s úgy gondoltuk, hogy fontos lenne számukra találkozni, megismerkedni egymással. Ezért, hagyományteremtő szándékkal rendeztük meg itt Marosillyén az ifjúsági régizene-találkozót, melyen ezúttal baróti, nagyenyedi és dévai diákok ismerkedhettek egymással.
A fiatalok fellépését idén is hálaadó istentisztelet előzte meg, melyen Marton József, brádi plébános, a XVI. században élt Szalkai László, esztergomi érseket idézve, biztatta szívből való muzsikálásra a fiatalokat, olyanra, amely megnyitja, és Isten felé irányítja a hallgatóság lelkét is.
Magyar ízek reneszánsza
Nem maradt el persze a hagyományos marosillyei lakoma sem. Sőt, a szervezők idén „Magyar ízek reneszánsza” címen civilszervezeteket és kisközösséget kértek fel a magyaros étkek elkészítésére. Így a szokásos egy helyett, idén öt üstben rotyogtak a finomságok: babgulyás, pörkölt, halászlé. A főzőcskézésben részt vállaló Szent Ferenc Alapítvány, END családos mozgalom, 55. Kőműves Kelemen Cserkészcsapat, Segesvári Miklós Pál Egylet és a dévai Renaissance Együttes jóvoltából bőségesen jóllakott a népes vendégsereg.
Ezután következhetett a játék. Hamarosan előkerültek az íjak, gólyalábak, de a komplex stratégiai játékokhoz szokott gyermektársaság legnagyobb örömét a tojástörő és almaevő versenyben lelte.
Fedelta d’amore és Come again!
A fesztivál következő állomásán, a dévai Bethlen-kastély (Magna Curia) előtt, a kolozsvári Passeggio együttes és a budapesti Musica Profana szórakoztatta nagy sikerrel a lelkes közönséget. – Ez az a helyszíne a fesztiválnak, ahol évről évre egyre népesebb a román közönségünk is és ilyenkor nagyszerű alkalom kínálkozik a Bethlen-kastély történetének ismertetésére. Idén dr. Gherghina Boda muzeológust kértük fel a történelmi előadásra, melyben Geszthi Ferenc, Széchy Mária, Bethlen Gábor, a Daniel család mind helyet kapott – nyugtázták a szervezők.
A kolozsvári Passeggio együttes egy páros táncokat bemutató szerelmi történettel indította az estét, Juhász Csilla koreográfiájában.
A budapesti Musica Profana zenészei Come again! címen Közép-Európa XVII–XVIII. századi muzsikáját szólaltatták meg csemballón, furulyán, térdhegedűn.
A térre lopakodó esti félhomály ideális hangulatot teremtett, a szintén Juhász Csilla által koreografált fáklyás középkori táncmulatsághoz, amelyben még egy kis kocsmai verekedés is helyet kapott a népes közönség nagy derültségére.
Nagyszeben, az újabb dél-erdélyi állomás
A fesztivál, Nagyszebenben, a főtéri Habitus galériában zárult, a dévai Renaissance együttes, Bethlen Gábor udvarában című történelmi táncjátékával. Az épített örökségünk népszerűsítését, a dél-erdélyi művelődési élet felpezsdítését felvállaló Dél-Erdélyért Kulturális Társaság képviselői örömmel nyugtázták, hogy a sok éves Hunyad megyei tevékenység, a gazdagon gyümölcsöző Fehér megyei kapcsolat mellett idén a szebeni közösséggel is sikerült jó együttműködést kialakítani. A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda képviselői lelkesen segítették a fesztivál helyi rendezvényét. Balázs Enikő, történelem tanárnő érdekfeszítő helytörténeti előadással gazdagította az estét, mely egyben a fesztivál záró mozzanata volt. Ez alkalommal mondtak köszönetet a szervezők mindazoknak, akik idén is támogatták a rendezvény létrejöttét, elsősorban a Bethlen Gábor Alapnak, Kovászna Megye Tanácsának és a Kún Kocsárd Egyesületnek valamint a Communitas Alapítványnak és mindazoknak a helyi kisközösségeknek, civilszervezeteknek illetve magánszemélyeknek, akik évről évre egyre lelkesebben kapcsolódnak be az értékőrző és -gyarapító munkába. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Törvény általi védelem a Házsongárdi temető 397 műemléksírjának
Az Országos Műemlékvédelmi Bizottság szerdai ülésén elfogadta azt az összesen 397 tételből álló, műemlékké nyilvánításra javasolt Házsongárdi sírok, síremlékek helyrajzi felmérésre alapuló jegyzéket és a hozzá csatolt fényképes adatlapokat tartalmazó dokumentációt, amely biztosítja a kiemelt sírok törvény általi védettségét.
A döntést követően Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter rendelettel erősíti meg a sírok védettségét. A kolozsvári Házsongárdi temető „B” kategóriás műemlékként szerepel az Országos Műemlékvédelmi Listán, ám az általános keret nem jelentett egyéni, kiemelt védettséget egy-egy síremlék számára. Az elmúlt évben tapasztalt sírrongálások miatt idén nyáron elkezdődött a sírok egyéni felmérése. A munkát a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium Kolozs megyei Igazgatósága és az általa felkért szakértők, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság munkatársai végezték el, akik december 12-én véglegesítették és jutatták el a dokumentációt a kulturális tárcához.
A 397 síremlék műemlékké való nyilvánítása a legmagasabb fokú védelem biztosítását jelenti a több mint 400 éves temető számára, amelyet 40 évvel ezelőtt nyilvánítottak „B” kategóriás műemlékké. A védetté nyilvánított síremlékek között található többek között Apáczai Csere János, Tóthfalusi Kis Miklós, az Esterházy-Mikó-Mikes család sírkertje, Dsida Jenő, Jósika Miklós, Szenczi Molnár Albert, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Xántus János sírboltja, valamint Szilágyi Domokos és Hervay Gizella közös síremléke.
Paprika Rádió

Ősbemutató a Kiss Stúdió Színházban
Lászlóffy Csaba Szerelmi torzó című művét mutatták be december 20-án a Kiss Stúdió Színház termében. Az előadást előszőr a váradi közönség tekinthette meg. 
A Lászlóffy Csaba költő, próza-, drámaíró, műfordító legújabb drámájának, a Szerelmi torzónak ősbemutatóját tekinthette meg a váradi közönség. A dráma a Nemzeti Kultúrális Alap támogatásával jött létre. Lászlóffy Csabának öt drámakötete jelent meg eddig és egy kétkötetes gyűjteménye. A szerző többek között József Attila-, Arany-, Berzsenyi-díjas, Péterfi Vilmos és Misztótfalusi Kis Miklós életműdíjas. Legutolsó kitüntetése a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje. A drámaíró Változások létezésre című művében így vall magáról: „Szellemi szülővárosom Kolozsvár; tágabb szülőföldem s állandó otthonom a magyar nyelv.” A kedd esti felolvasó színház alkalmával a drámát Kiss Törék Ildikó, Varga Vilmos és Fazakas Márton Erzsébet színművészek keltették életre, amely Jung, a világhírű pszihológus és Sabina Spielrein közötti terápiás, szerelmi és munkakapcsolatát mutattja be. A mű zenéjét Lászlóffy Zsolt szerezte.
Előadás
„2011-ben Jung halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztek Európában. A december 20-i nagyváradi színházi produkció viszont korántsem szakállas emlékünnepség a világhírű tudós tiszteletére. Több benne a groteszk felhang, a fölismerés amivel rendszerint az élet, a múlt alapos ismerete ajándékoz meg bennünket”-hangzott el bevezetésként. F. Márton Erzsébet Sabina Spielrein alakját is bemutatta: a főhősnő a pszihoanalízis történetének egyik első nőalakja.1904-ben szkizoid jellegű hisztéria tüneteivel került a zürichi Burghölzli Klinikára, ahol ő volt Jung első pszichoanalízissel kezelt páciense. Lászlóffy Csaba drámája azt mutattja be, hogy a páciens és orvos közötti kapcsolat hogyan alakult át szerelmi kapcsolattá, és ezt követően munkatársi viszonnyá. Sabina (Kiss Törék Ildikó) két alakban jelenik meg a drámában: a konfliktusokba sodródó és az emlékező szerepében. Az Emlékező Sabina a múltba tekintve meséli el emlékeit, míg a különböző idősíkokban játszódó eseményekben, az emlékekben már feltűnik, a házas Jung (Varga Vilmos) alakja is. A dráma tulajdonképpen egy százéves történet, amely az örök szerelmi háromszög példáját mutatja be, ugyanakkor a tudomány történetének egy fontos, bizarr epizódját is. A másfélórás előadás alatt a közönségnek alkalma volt belelátni egy beteg nő gondolataiba, aki legyőzve saját magát a pszihiátriában helyezkedett el. A színházi előadást követően meg lehetett vásárolni Lászlóffy Csaba könyveit, amelyeket az író dedikált.
Nagy Noémi
erdon.ro

Miniszteri rendelet védi a Házsongárdi temető 394 műemléksírját
Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter rendelettel erősítette meg a Házsongárdi temető egyéni műemlékké nyilvánított sírjainak a védettségét.
Az Országos Műemlékvédelmi Bizottság december végi ülésén javasolta a kiemelt sírok törvény általi védettségét. A javaslat kiindulópontja az az összesen 394 tételből álló, műemlékké nyilvánításra beterjesztett, Házsongárdi sírok, síremlékek helyrajzi felmérésre alapuló jegyzék és a hozzá csatolt fényképes adatlapokat tartalmazó dokumentáció volt, amelyet a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium Kolozs megyei Igazgatósága és az általa felkért szakértők, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság munkatársai készítettek el.
Mint ismeretes, a kolozsvári Házsongárdi temető „B” kategóriás műemlékként szerepel az Országos Műemlékvédelmi Listán, ám az általános keret nem jelentett egyéni, kiemelt védettséget egy-egy síremlék számára. Az elmúlt évben tapasztalt sírrongálások miatt Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter felkérésére tavaly nyáron elkezdődött a sírok egyéni felmérése. A munkát a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium Kolozs megyei Igazgatósága és az általa felkért szakértők, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság munkatársai végezték el, akik 2011. december 12-én véglegesítették és jutatták el a dokumentációt a kulturális tárcához. Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter elmondta:
„A kulturális tárca és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik kiemelten fontos célkitűzését véglegesítettük ma. A kolozsvári Házsongárdi temető közel 400 sírjának biztosítunk kiemelt védettséget, ezáltal az erdélyi magyar történelmi múlt előtt hajtunk fejet, őrizzük meg nagyjaink méltó emlékét. Nem véletlen, hogy a védetté nyilvánított 394 síremlék 85 százaléka magyar származású személyiségé. Ugyanakkor felkértem a Kolozs Megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóságot, hogy javasolja további sírok műemlékké nyilvánítását „ – hangsúlyozta Kelemen Hunor tárcavezető. A 394 síremlék műemlékké való nyilvánítása a legmagasabb fokú védelem biztosítását jelenti a több mint 400 éves temető számára, amelyet 40 évvel ezelőtt nyilvánítottak „B” kategóriás műemlékké. A védetté nyilvánított síremlékek között található többek között Apáczai Csere János, Tóthfalusi Kis Miklós, az Esterházy-Mikó-Mikes család sírkertje, Dsida Jenő, Jósika Miklós, Szenczi Molnár Albert, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Xántus János sírboltja valamint Szilágyi Domokos és Hervay Gizella közös síremléke.
2012. február 13.
Erdély.ma

Kilencéves az Agnus Rádió
Születésnapi ünnepség hétvégén
Fennállásának 9. évfordulóját ünnepli az Agnus Rádió: ma, február 17-én, pénteken délután 6 órára a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen termébe várják az érdeklődőket, ahol Misztótfalusitól a digitális egyházi sajtóig címmel zajlik kerekasztal-beszélgetés. Misztótfalusi Kis Miklós halálának 310. évfordulója kapcsán arra a kérdésre keresik a választ, hogy miként használhatjuk fel jobban az írott és elektronikus sajtó lehetőségeit az örömhír továbbadására. Bevezető előadást tart Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa, meghívottak: Dávid Zoltán, a Misztótfalusi Kis Miklós Református Sajtóközpont igazgatója, Somogyi Botond, az Üzenet című egyházi lap főszerkesztője és Adorjáni László, az Agnus Rádió igazgatója.
Február 19-én, vasárnap délután 4 órától játékos együttlét következik az Apáczai-líceum dísztermében, ahol Kodály Zoltán születésének 130. évfordulója alkalmából – a néhai fonóhoz hasonlóan – mesemondás, népi muzsika, népi tánc és játék várja az ünneplőket, ugyanakkor a tombola és torta sem marad el. Fellép a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (vezényel Bedő Ágnes), mesél Vincze László, muzsikál a Tokos zenekar, a Zurboló együttes tagjai pedig táncra tanítják a résztvevőket.
Szabadság (Kolozsvár)

Régi irodalmunkat kutatta és tanította
Száz éve született Szigeti József professzor
Három évtizeden át a kolozsvári Bolyai majd Babeş–Bolyai egyetemen egyetlen magyar szakos sem szerezhetett úgy diplomát, hogy ne hallgatta volna Szigeti József előadásait, ne tett volna nála vizsgát. Így neve rendre fogalommá vált nem csak az egyetemi körökben, hanem szerte Erdély magyar iskoláiban. Hisz mindenüvé szétszóródtak tanítványai. S a művelt olvasóközönség is évtizedeken át az ő gondozásában olvashatta régi íróink, mindenek előtt Balassi Bálint, Apáczai Csere János, Mikes Kelemen műveit.
Életútja 1912 májusában a Baranya megyei Máriagyűdről indult, református papi családból, s a korai árvaság sodorta erdélyi rokonokhoz. A kolozsvári Református Kollégiumnak köszönhette a felkészítést, az indíttatást, amely aztán az 1929-ben letett érettségi után a Református Teológiára vezette. Itt akkoriban olyan híres professzorok tanítottak, mint Tavaszy Sándor, id. Nagy Géza, Imre Lajos, Maksay Albert, akik az általános műveltségben, teológiai-filozófiai gondolkodásban is tájékoztatást adtak. Életfelfogásuk sok szempontból összecsengett a Kristóf Györgyével, aki a román egyetemen egyedül tanította a magyar nyelvet és irodalmat. Szigeti a teológiával párhuzamosan végezte az egyetem román–magyar szakát. 1934-ben megszerezte a teológiai, 1936-ban pedig a tanári diplomát. Egy évig a szatmári Református Gimnáziumban, majd 1937-től 1946-ig a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanította tárgyait. 1946-tól minisztériumi tanfelügyelőként járta az iskolákat, míg 1948-ban meghívták a Bolyai Egyetem magyar tanszékére előadótanárnak. Ettől fogva ő adta elő a régi magyar irodalmat. 1956-ban tette közzé háromkötetes jegyzetét, melyben nyolc évszázad irodalomtörténetét kellett feldolgoznia. Utóbb, a Bolyai Egyetem beolvasztásakor e jegyzetet is elmarasztalták, mert az „oszthatatlan egységes magyar irodalmat” hirdette, s engedett a „burzsoá ideológiának”.
Az 50-es évek közepétől bontakozik ki Szigeti József kutatói, irodalomtörténészi munkássága. Egyrészt régi íróink műveit adta közre tudományos jegyzetekkel és magvas bevezető tanulmányoktól kísérve. Sok könyvgyűjtő féltett kincse volt a Haladó Hagyományok sorozatban 1955-ben gondozásában megjelent Törökországi levelek. E téren legnagyobb teljesítménye az Apáczai Csere János-életmű közzététele. A Téka-sorozatban a Magyar logikácskát és a nagy pedagógus két beköszöntő beszédét, néhány levelét közölte, majd a Fehér Könyvek sorozat részére igen alapos munkával sajtó alá rendezte a Magyar Encyclopaediát.
A Tanulók Könyvtára sorozatban megjelent Balassi-kiadásai máig közkézen forognak. Ugyanakkor kutató-értelmező munkáját is kitartóan folytatta. 1960-ban egy dési iskolai könyvtárban ismeretlen Mikes Kelemen-kéziratot fedezett fel. Alapos elemzés alapján kimutatta, hogy a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédia szerzője azonos a Magyar Elektráéval, vagyis Bornemisza Péter.
1970-ben jelennek meg válogatott tanulmányai A mű és kora címmel ötödfélszáz lapos kötetben. Ennek bevezetőjében vallja: „Az amúgy is gyér, legtöbbször ellenséges híradások helyett e tanulmányokban a művekre támaszkodva igyekeztünk megrajzolni az írók belső világát, világnézetét, elsősorban annak legfontosabb oldalát: a művekből kihámozható filozófiai nézetüket. Egyszóval: az író, az alkotó állott figyelmünk középpontjában. Nemcsak azt kerestük, hogy ránk, az olvasóra, milyen hatást gyakorol valamelyik mű, hanem elsősorban azt igyekeztünk megállapítani – az összefüggések feltárása és végigkövetése után –, hogy az elemzett mű mit árul el az íróról? Milyen belső mozzanatot tár fel a költő életéből a kölcsönzött elem? E mozzanatokból hogyan építhető fel a belső fejlődés egésze, amelybe harmonikusan illeszkednek be az egyes mozzanatok?” 1971-ben egyetemi jegyzetének kézikönyvvé bővített változatát teszi közzé A régi magyar irodalom története címmel.
Az 1970-es években mind nagyobb felelősség nehezedik vállára az egyetemi életben. Miután 1968-ban a Balassi-komédiáról írott értekezésével megszerzi a doktorátust, 1970-ben professzorrá léptetik elő, 1972-től pedig ő vezeti a magyar irodalmi s a hozzá csatolt magyar nyelvészeti tanszéket is. Ekkor kapja meg a doktorátusirányítói jogot. Megörökli Jancsó Elemér, majd Csehi Gyula professzorok doktorandusait, s haláláig egyedül rá hárul a magyar irodalmi disszertációk irányítása. A 70-es évektől mind jobban szorongatják a magyar tanszéket: nincs lehetőség fiatalabb tanerők alkalmazására, szigorúan korlátozzák a felvehető hallgatók számát. Szigeti József 1977-ben nyugdíjba vonul, de mint konzultáns professzor részt vesz a tanszéki munkában. Ezekben az években egy Balassi-monográfia kidolgozása foglalkoztatja.
Szigeti professzor tanárként magával ragadta diákjait. Óráin igyekezett nem csak a tudatra, hanem az érzelemre is hatni. Kérdéseket fogalmazott meg, válaszlehetőségeket sejtetett, míg végül a hallgatókat is meghallgatva rámutatott a helyes következtetésre. Akkoriban elő kellett adnia korszakának minden fontosabb íróját, de azért a hallgató könnyen rájött, kik a szívéhez, érdeklődéséhez közel állók. Mikor ezekről beszélt, elrugaszkodott kurzusától, belső élményeit vagy éppen az alkotásokkal kapcsolatos kételyeit szólaltatta meg. Akár a hit és világi szellem küzdelmét fejtegette Balassi költészetében, akár Apáczai vagy Misztótfalusi kilátástalannak tűnő, de mégis hittel, az új szellem nevében vívott csatáját ecsetelte „a sötétség tengerárja” ellen, akár pedig Mikes hűségét és szülőföldszeretetét domborította ki a leveleskönyvet elemezve, nem csak ismereteket továbbított, hanem egyéniséget formált, embert nevelt. Lehetőleg mindig rámutatott a művek máig hangzó üzenetére.
Tanítványait a vizsgákon bátorította: arról beszéljenek, amit tudnak; a tanár nem arra kíváncsi, hogy mi nem jut eszükbe. A már végzettekhez mindig volt pár kedves szava: érdeklődött pályájuk alakulásáról, s a rátermetteket kutatómunkára biztatta. Nem rajta múlott, hogy körülötte nem alakulhatott ki iskola. Szűkebb körben többször hangsúlyozta, hogy teológiai felkészültség és latin tudás nélkül alig lehet a régi irodalmat eredményesen kutatni. Márpedig azokban az években a teológiát mereven elhatárolták az egyetemtől, a latint pedig száműzték a tantervből. Így kénytelen volt doktorandusait is a lehetőségek józan figyelembe vételével a XX. századi irodalom felé irányítani, ahol a haladó gondolkodás kimutatása, a román vonatkozások hangsúlyozása elősegítette a disszertációk – akkoriban csak román nyelven zajló – megvédését.
Rák okozta hosszas szenvedés után, 1986 júniusában költözött ki a házsongárdi panteonba, nem is messzire az óráin gyakran emlegetett Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós sírjától.
GAAL GYÖRGY
Szigeti József (Máriagyűd, 1912. május 28. – Kolozsvár, 1986. június21.) irodalomtörténész. Szabadság (Kolozsvár)

Marossárpataki huszárbál – nyolcadszorra
I. Apafi Mihály mellszobrával bővült a marossárpataki szoborpark
Tizennyolc fejedelem mellszobra fogadja immár a marossárpataki szoborparkba látogatókat. Miholcsa József legújabb alkotását, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem mellszobrát szombaton avatták fel, az eseményt huszárbál követte.
A szemerkélő esőben gyülekeztek szombat délután Marossárpatakon, az erdélyi fejedelmeket ábrázoló szoborpark előtt a huszárok. Az idei bál szervezői, a Göndör Rezső kapitány vezette 15. Mátyás-huszárok mellett Csontos János hadnagy vezetésével képviseltette magát a debreceni 2-es huszárezred, a Szász Dénes hadnagy vezette székelyudvarhelyi huszárezred, András Zoltán kapitány Gyergyóból, de ott voltak a havadi és szovátai huszárok, a sáromberki lovasok, a Turulmadár Hagyományőrző Csoport. A lovasfelonulást követően avatták fel Miholcsa József szobrászművész legújabb alkotását: I. Apafi Mihály, Erdély fejedelmének mellszobrát. Az erdélyi fejedelmeket ábrázoló emlékparkban ez a tizennyolcadik mellszobor, a művész pedig érdeklődésünkre elárulta, jövőre elkészül II. Apafi Mihály és Székely Mózes, "az egyedüli székely fejedelem" szobraival is. "Igyekeztem a kerek évfordulókra elkészíteni a szobrokat, ezért választottam idén az 1632-ben született I. Apafi Mihályt. Mintegy tíz évvel ezelőtt képzeltem el, hogy 20 választott erdélyi fejedelem szobrát elkészítem, ebből immár 18 megvan, jövőre be is fejezem a parkot. A tervezettől kissé eltértek, hiányosságnak tartom, hogy a hét kiemelt, fontosabb fejelem félkörében üres maradt a tér, úgyhogy amint belépünk a park kapuján, a fejedelmek háttal állnak, ezért oda még kíván valamit a szemem... Először egy nagy, nyers sziklára gondoltam, hogy jelképezné a sziklaként porló maroknyi székelyt, utána egy haranglábat. Ha már idén nyáron elkészítettem Szent László szobrát, aki Erdély védőszentje, akkor meg kellene a Boldogasszonyt is mintáznom, aki a Kárpát-medence és a magyarság védőszentje. A parkra tekintve megnyugtató érzésem támad: nem éltem hiába" – mondta a művész.
Az ünnepségen Kovachich Horváth Ignác huszárezredesre és a 164 éve lezajlott marossárpataki csatára emlékeztek, I. Apafi Mihály fejedelemről Farkas Ernő történelemtanár beszélt. "Huszonkilenc évig volt a török és a Habsburg-ház között manőverező kis állam fejedelme. Erdélyi sors: sem itt, sem ott... 1661-ben Ali pasa ültette fejedelmi székbe, ami sokáig és sokak számára negatív képet festett a fejedelemről. A valóság összetettebb, bonyolultabb. Apafi okosan, diplomatikusan kezdett politizálni, építkezni. A magyar főurakat egyesítette, és nem vált a törökök bábjává. 1661-ben hozzákezdett a felégetett Gyulafehérvár újjáépítéséhez, és ha már építkezésről van szó, akkor érdemes megnézni a romosan is szép erzsébetvárosi palotát, a felújított fogarasi illetve balázsfalvi palotát, vagy akár a radnótit. Sokat köszönhetnek Apafinak az erdélyi örmények, mert 1685-ben Erzsébetvárosban letepedhettek, és ők is gyönyörű épületeket hagytak az utókorra. A sóbányászat fellendítése, a görgényszemtimrei papírmalom újraindítása, a posztógyártás fellendítése fűződik a nevéhez, iskolapolitikája is jelentős: a karteziánus szellemben nevelt fejedelem a gyulafehérvári iskolát Enyedre telepítette 1662-ben, nyomdáról, anyagi háttérről gondoskodott, támogatta a fogarasi román iskolát – toleranciának nevezik ezt a magatartást. Misztótfalusi Kis Miklóst is támogatta a kolozsvári nyomda felállításában. A XVII. századi európai politikai események behatárolták a fejedelem mozgásterét, a törökök térvesztése az osztrák hatalom felerősödését hozta, Erdély államisága veszélybe került, Buda visszavétele és a pozsonyi Országgyűlés a császári erőknek kedvezett. 1688-ben elhunyt felesége, a fejedelem fizikailag, lelkileg nehezen viselte a többoldalú megpróbáltatásokat. 1690-ben halt meg, Erdély elvesztésének tudatában. Tragikus személyiség volt, nem élt hiába" – mondotta róla Farkas Ernő. A szobrot Stupár Károly lelkipásztor és Pál atya áldották meg, koszorút helyezett el az önkormányzat és a Marossárpatakért Egyesület nevében Berekméri Edmond valamint Módi Attila.
A szoboravatást huszárbál követte, a megfelelő hangulatot a vajdaszentiványi zenészek biztosították. Az ünnepség keretében vetített könyvbemutatóra, a marokkói nemzetközi lovasnapokról való beszámolóra is sor került, a program szerint éjfélkor bálkirálynő- választást tartottak, majd tánc, zene és nótázás volt – hajnalig.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Kincses Kolozsvár Polgára: Kiss András köszöntése
A kiváló személyiségeknek járó Kincses Kolozsvár Polgára címmel tüntette ki idén a Kolozsvár Társaság Kiss András levéltárost, Kolozsvár múltjának jeles kutatóját, az Erdélyi Múzeum-Egyesület korábbi alelnökét és főtitkárát. A december 12-én, a társaság székhelyén szervezett ünnepségen Egyed Ákos történész köszöntötte az ünnepeltet, aki idén töltötte be 90. életévét.
A már különböző helyeken elhangzott több köszöntő után, a Kolozsvár Társaság is felsorakozik közéjük, hogy megünnepelje, megünnepeljük a 90 éves barátunkat, Kiss Andrást, a történészszakma kiemelkedő tagját. A Kolozsvár Társaság mint Kolozsvár történelmi öröksége őrzőjének elhívatott intézménye, nem véletlenül tűzte napirendjére ennek a kis, bensőséges rendezvénynek a megtartását, hogy köszönthesse e város történelmének igen kiváló kutatóját.
Idők folyamán sokan és sokat írtak Kolozsvár történelméről, de utánuk még bőven maradtak fehér foltok, űrök, megoldatlan kérdések a város múltjában. Ezeknek a fehér foltoknak az eltüntetésére, a kérdések megoldására vállalkozott Ünnepeltünk hosszú kutatói pályája során, s eredményei immár megkerülhetetlenek minden kutató és Kolozsvárt szerető polgára számára. Ez azért is érdekes, mert Kiss András a Bánság szülöttje (Facsád, 1922. október 5.) s „bánságiságát” nem tagadja meg, és mégis kevés olyan polgára van Kolozsvárnak, aki jobban szeretné ezt a nagy múltú erdélyi várost, mint Ő.
Ezért is köszöntjük Kiss Andrást körünkben.
És köszöntjük az egész életműért, amely – sietek hangsúlyozni – hála Istennek még mindig gyarapszik, gazdagszik. Ebben az életműben benne van a sok évtizedre visszanyúló kutatás, feldolgozó munka, az eredmények, az Erdélyi Múzeum-Egyesületben végzett főtitkári-alelnöki tevékenysége, és még sorolhatnók működésének tereit. Hivatott történészi-levéltári tevékenysége életmódjának is meghatározója volt. Mindent ennek a munkának rendelt alá életvitelében.
Kevés, ünnepeltünkhöz fogható tagja volt és van a mi szakmánknak olyan, aki annyira megtalálta a maga helyét az elődök sorában és a kortársak között, mint Ő. És aki mégis annyira tudatosan építette volna a maga egyéni műhelyének a programját.
Az 1994-ben közölt Források és értelmezések című kötetét bizonyára sokan ismerik és használják, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenki felfigyelt az Előszó helyett írt Confessiójának dátumára, amit szerzőnk 1985. szeptember 7-én írt le. Ebből idézem: „Levéltárosi pályám véget ért, ez az életmű lezárult. És ezzel eddig elkészült írásaim után is pontot tettem. Seregszemléjük azt mutatja, hogy jó részük további munkák jelzései, előtanulmányok. Ezt, a még nekem kiszabott idő alatt, most már kutatóként igyekszem elvégezni (…). Mint kutató, további napjaimat is az annyira szeretett történeti források mellett szeretném eltölteni. Kézirataimat, céduláimat forgatva, eddigi kutatásaim fonalát folytatva a további tervek már kialakultak: Kolozsvár belső életére, az egykori városlakók mindennapjaira vonatkozó kutatásaim befejezése és kézirattá alkotása, a már összeállított kolozsvári boszorkányperek anyagát tartalmazó kötetem véglegesítése és jegyzeteinek elkészítése, a szatmári költő-nótárius, Kölcsey Ferenc általam már feltárt, de még ismeretlen, jegyzői munkássága nyomán keletkezett iratok lemásolása és kötetbe foglalása”.
Az előbbi idézetből meggyőződhettünk arról, hogy Kiss András kutatási terve a nyugdíjazásakor valóban készen volt.
Azóta 27 év telt el, és hála Istennek, Kiss Andrásnak juttatott a sors annyi időt és erőt, hogy vállalását teljesíthesse. Ezért is köszöntjük Őt.
A teljesítmény értékét növeli az, hogy nem akármilyen szakmai sorba illeszkedik Ünnepeltünk és életműve, olyanokéba, akik sokat, nagyon sokat tettek Kolozsvár és Erdély történelmének feltárásáért. Az említett Confessióban is olvashatunk azokról, akiket elődjeinek tart. Kezdve Diósi Gergely Kolozsvár egykori jeles nótáriusával, aki 1592-ben írta le a következőket: „Én is nem magam mutogatásáért, hanem a közönség javáért” végeztem munkámat.
Ünnepeltünk sem szerette soha, s ma sem szereti a magamutogatást és a magamutogatókat. Aminthogy megvallott elődei: Kelemen Lajos és Szabó T. Attila sem szerette. És azért is örömmel sorakozott fel melléjük, utánuk, mert a történészi és levéltári szakmát a lehető legmagasabb színvonalon művelték, akárcsak Jakó Zsigmond professzor, akinek közvetlen munkatársa volt.
És mégis: nagy elődök nyomdokain járva s nagy kortársak mellett dolgozva, Kiss András meg tudta őrizni saját egyéni habitusát és munkastílusát. Amiről a Források és értelmezések és Más források – más értelmezések című két nagy kötetéből bárki meggyőződhet. Nézzük meg a kötetek néhány tanulmányának címét: Kalandosok – Kalandos temető Kolozsvárt, Farsangolás Kolozsvárt – 1582-ben, Kolozsvári ötvös háza, A Pata utca száz éve, Polgárok respublikája (Kolozsvár), Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal, Beszélő kövek, A Házsongárdi temető, Kolozsvár város önkormányzati fejlődése az 1458-as „unióig” és kiteljesedése az 1568-as királyi ítélettel, és tovább idézhetnénk a Kolozsvárról szóló írásokat. És természetesen a Tordával, Zilah várossal, Nagyváraddal, Szatmár megyével, a különböző erdélyi intézményekkel, a román kultúra és történelem kiemelkedő személyiségeivel foglalkozó tanulmányait, közleményeit.
Tanulságos az a figyelemfelhívása, amely a történészszakma szabályainak megsértéséből, könnyelmű kezeléséből következhet a szerzőre és az olvasóközönségre. Kiss András azok közé a történészek közé tartozik, akik a múlt megismerését és megismertetését mindenekelőtt szakmai munkának tartják, olyan foglalkozásnak, amelynek szabályait századok során alkották meg az elődök. És az első szabály szerinte az, hogy valós történelmet csak megbízható forrásokból lehet és szabad írni. Ez az ars poétikája természetesen összefügg azzal, hogy élete nagy részét történeti források között, levéltárban töltötte. Utalok a hiteles forrásokról vallott felfogásával kapcsolatban a Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig című tanulmányára, amelyben ezeket írja: „Városunkat immár nap mint nap a szövegkörnyezettől függetlenül szinte modorosan kincses Kolozsvárként emlegetik. Ehhez mindenkinek joga van, nem találunk benne kivetnivalót, még ha az alkalmazott jelzőnek nincs is már meg az az értékfedezete, mint akkor, amikor a 16–17. században a város kiérdemelte ezt az értékelést. Viszont használatához, úgy véljük, odaillenék az egykori” jelző. Ugyanis, amint írja, már Misztótfalusi Kis Miklós, majd Bethlen Miklós a kincses várost már csak a múlt emlékeként idézi, a város elöljárói már 1698-ban „romlott Kolozsvár” városáról tettek jelentést, ami II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratát megtorló török–tatár pusztításokkal kezdődött, és más kedvezőtlen történelmi eseménnyel folytatódott.
Ne csapja be senki önmagát és az olvasóközönséget azzal, hogy egy operettszövegnek nagyobb forrásértéket tulajdonít, mint a reális történelmi kútfőknek – így szól a tudós történészünk megszívlelendő intelme.
És Kiss András nem volna önmaga, ha nem tudná és hangsúlyozná: a levéltár közkincseket őriz, ebből következően hozzáférést kell biztosítania az érdeklődőknek. Mert a levéltári munka szolgálat a közösségért. Ez nála szabály volt a diktatúra idején is, amikor megtett minden megtehetőt ennek érdekében, és szabály maradt azóta is: mindenkinek segítséget nyújtani a tájékozódásban. Különösen áll ez a felnövekvő új történésznemzedékre, mert Kiss András felelősséget érez azok szakmai képzéséért: azért, hogy hitelesen, teljes felelősséggel nyúljanak a történelem feltárásához, műveléséhez.
Az ő nevükben is – utólagos felhatalmazásukat kérve –, illesse ezért köszöntés és köszönet a levéltártudományban és a történettudományban egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtó mestert. Aki még sokáig éljen és alkosson, amit szívből és szeretettel kíván a Kolozsvár Társaság minden tagja. András, Isten éltessen s adjon erőt a továbbiakhoz.
EGYED ÁKOS
Szabadság (Kolozsvár)

Házsongárd kővirágai
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),

Pantheon Transsilvanicum
Bármilyen művészet is legyen, szándéka a közlés. A művészi mondanivaló mindig az alkotó szándékát közli. Takács Gábor a Györkös Mányi Albert Emlékházban megtartott grafikai kiállításán azokat a grafikai lapjait állította ki Pantheon Transsilvanicum –címmel, melyek önazonosulásunk vállalását segítik elő. Olyan egyéniségekről készített metszeteket, akiknek egy lap kivételével, valamilyen közük, van a művészethez. Műfajilag fametszet, szén és tusrajz.
Magát a kiállítást Németh Júlia ismert műkritikus mutatta be. Egy gondolat sorát idézném: „Ahány arc, annyi olvasat. S olykor talán a konkrét arcvonásoknál is érdekesebbek lehetnek a személyiség belső jegyei, azok a szemérmesen rejtőzködő sajátosságok, amelyek csak hosszas tanulmányozás, mély barátság, alapos ismeretség, vagy dokumentálódás során válnak nyilvánvalókká. Takács Gábor mintha elsősorban ezeknek a rejtőzködő jegyeknek a nyomába szegődni, igyekszik az arcvonások mögé látni , néhány karakteres vonallal az ábrázoltnak a jellemét, egyéniségét, szellemvilágát is felvillantani.”
A fentiek rendkívül jól foglalják össze azt a művészi megnyilvánulást, amely Takács Gábort ebben az esetben is irányította arra az útra, melyen nem tagadva meg saját jellemét, megalkotott munkásságával egy olyan területen, amelyen megszólalni igen ingoványos, hiszen a grafikának nemzetközi nyelve lévén, minden szemlélőjének közöl.
Ezt a kiállítást a Györkös Mányi Albert Emlékházba megnyitni azt is jelenti, vállalom azt az elkötelezettséget, melyet a névadó munkásságával bizonyított.
Az igen szépszámú közönség nemcsak a rendkívül tartalmas méltatásban, hanem a kiállított munkákban, valamint az előadó művészek, Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek játékában is gyönyörködhetett.
A szerencsésebbek hozzájuthattak a Pantheon Transsilvanicum, Takács Gábor 25 grafika című megszámozott (100) munkájához, melyben, egyenlő nagyságban gyönyörködhetnek a megörökítettek grafikai megfogalmazásában. Közöttük Misztótfalusi Kis Miklós, Kányádi Sándor, Sütő András, Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Csokonai Vitéz Mihály, Kós Károly, Márton Áron, Szederjesi András, Balaskó Nándor, Barcsay Jenő, Cseh Gusztáv, Zsoldos Árpád, Murádin Jenő, Tirnován Vid, Fodor Sándor és Létay Lajos.
A nem teljes névfelsorolás is bizonyítja, olyan személyek szerepelnek az igen vonzó és egyéni összeállításban, akik munkásságukkal beírták nevük a város Kolozsvár és Erdély történetébe.
Ugyanakkor nagyon sok jelenlévő elgondolkodhat az élet nagy törvényén. Vagyunk, tevékenykedünk mindannyian a magunk helyén, és egy nap mindenki felett beteljesedik az, amit az életben elkerülni nem lehet. Ezt jelzi figyelemre méltó megfogalmazásban a 22. Gyász- fametszet, 320×225 mm1987. Hirdetvén az alkotás örökkévalóságát, amit csak az alkotóművész tud megteremteni.
Személy szerint kívánom, hogy az alkotóművész sokáig járja azt az utat, melyet elkezdett, és gyarapítsa nemcsak az erdélyi kultúrát, hanem az egyetemes magyar kultúra létét, mindenütt, ahol munkáit megtekinthetik.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Hitélet – Régi bibliák a templomtoronyból az új könyvtárba
Több XV. századi könyvet, ritkaságnak számító misekönyveket és Márton Áron bejegyzését viselő misekönyvet is megtekinthettünk a Kolozs-Dobokai Főesperesség 700 éves fennállását ünneplő, Elődeink Bibliái című tárlaton, a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén, kedden délután. A bibliák a főtéri templom tornyából átkerülnek a rövidesen megnyíló új levél- és könyvtárba.
Fábián Mária nőszövetségi elnök köszöntő szavai után Kovács Sándor római katolikus főesperes elmondta: a most kiállított bibliák eddig a Szent Mihály-templom tornyában voltak. – A hőmérsékletingadozás miatt a torony nem volt megfelelő a könyvek tárolására. A Szentegyház utca 2. szám alatti ingatlanunk felső részében nemsokára megnyitjuk az új levél- és könyvtárat. Így az eddig elraktározott könyveket el lehet majd olvasni, a szakembereknek pedig megadjuk a lehetőséget a kutatásra. A Szentegyház utca 4. szám alatti ingatlan egyik földszinti termében állandó egyházművészeti kiállításon megtekinthetőek lesznek a toronyban őrzött szobrok, barokk képek, oltárrészek – közölte a jó hírt a főesperes. – A szent, azaz a biblikus irodalom kezdetei a szájhagyományban gyökereznek. Lelki és nyomdaművészeti kincsek szép csokrát emelhetjük ki ezen a kiállításon, és szemlélhetjük hitünk és lelkünk gazdagodásáért – magyarázta Kovács Sándor, majd a Biblia tanításáról szóló Gárdonyi-versrészletet olvasott fel.
A Potyó István karnagy vezényelte Szent Cecília kórus fellépésekor szólót énekelt Sándor Csaba, zongorán kísért Geréd István.
– A nehézségek ellenére szerencsés korban születtünk. A gyulafehérvári egyházmegye létesítésének 1000., a kolozsmonostori bencés apátság 950., és most a Kolozs-dobokai Főesperesség 700-ik esztendeje előtt tiszteleghetünk – kezdte előadását Sas Péter budapesti művelődéstörténész. – Érdekes a plébánia könyvtára, ám nem áll a rendelkezésünkre olyan adat, amelyből kiindulva hitelesen be lehet mutatni a történetét. A templom történetét alapul véve elmondhatjuk, hogy a hívek sokszor adományoztak könyveket a templom javára. A XX. század első évtizedében Kelemen Lajos kolozsvári helytörténész naplójában arról számolt be, hogy az aporfalvi Apor-kúria könyvtárát kutatva a Szent Mihály-plébánia könyvtárából származó könyveket fedezett fel, amelyek valószínűleg a XVII. századbeli Apor József plébános által olvasott könyvek közül felejtődtek a családi könyvtárban. Sajnos, az Apor-könyvtárat 1944-ben felgyújtották, az egyetlen leírás róla az, amit Kelemen Lajos naplójából olvashatunk – közölte az előadó, majd további forrásokat említett. Mint mondta, Kelemen Lajos 1915-ben a Keresztyén Magvetőben közölt írást a Szent Mihály-plébánia könyvtárának egyes darabjairól. Kelemen Lajos még kiadatlan naplójából tudjuk meg, hogy 1925-ben Csűry Bálint nyelvésszel elkezdték a plébánia könyvtárának átnézését. 1932-ben Hirschler József plébános megmutatta a könyvtár anyagát Asztalos Miklós budapesti történésznek, aki 1934-ben megjelentetett a Könyvtári Szemle folyóiratban egy tanulmányt.
Megtudtuk továbbá, hogy a XVII. század előtt megjelent egyes könyvekben nem katolikus papok írtak a lapszélekre bejegyzéseket, amelyek most az egyháztörténészek érdeklődésére tarthatnak számot.
– Vorbuchner Adolf erdélyi római katolikus püspök 1938-ban felkérte Baráth Bélát, aki 1928–1942 között a gyulafehérvári Batthyaneum igazgatója volt, és könyvtörténettel is foglalkozott, hogy írja össze a Szent Mihály-plébánia könyvtárában található ősnyomtatványokat. Baráth hozzávetőlegesen 100 ősnyomtatványt írt össze, amelyeket 1440–1500 között adtak ki. Munkája eredményeképpen tájékoztató kiadványt jelentetett meg. Mindez azt mutatja, hogy a korabeli plébánosok fontosnak tartották a könyvek beszerzését. Sajnos, a két világháború idején sok levéltár, könyvtár elpusztult. Ma a Szent Mihály-plébánia könyvtára kb. 2000 kötetből áll, ebből 24 ősnyomtatvány, bibliákat, misekönyveket, a vallásos élettel kapcsolatos kiadványokat tartalmaz – közölte Sas Péter.
Az előadó röviden ismertette a kiállított könyveket, mint például az 1575-ben kiadott Concordia-jegyzéket. – Ez a szép fatáblás, bőrkötéses könyv sarokveretekkel, a korabeli mesterek szakértelmét, gondosságát bizonyítja. Az eltelt évszázadok ellenére ma is jó állapotban van, és sok érdekességet tartalmaz. Ezt a bibliát Hirschler József plébános ajándékozta a XX. század elején az Auguszteumnak, ahol a Miasszonyunkról elnevezett nővérek iskolát működtettek (a mostani református Kakasos templom mellett – szerk. megj.) – mutatott rá egy könyvre Sas Péter. – Megtekinthetünk itt egy Károli Gáspár-féle eredeti bibliafordítást, amit Amszterdamban adott ki Misztótfalusi Kis Miklós, továbbá a Petrus Lombardus munkáit tartalmazó, 1487-ben kiadott negyedik kötetet. Nagy gondot fordított a könyvtár fejlesztésére Kedves István plébános, akinek a nevéhez a templomtorony felépítése fűződik. Éltes Károly plébános pedig francia és latin nyelvű kiadványokat szerzett be külföldi útjai során – tette hozzá Sas Péter.
Az előadás után Albert Júlia színművész a Szent Mihály- templomhoz kapcsolódó verseket mondott erdélyi magyar költőktől.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhelyen született az első magyar nyelvű, nyomtatásban is megjelent szakácskönyv
Tófői Zsófia 1692-ben Marosvásárhelyen szerkesztett szakácskönyve
Mai ismereteink szerint a Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári műhelyében 1695-ben készült, 1698-ban újból kiadott Szakácsmesterégek könyvecskéje a legrégibb, nyomtatásban is megjelent magyarnyelvű szakácskönyv. Ugyanakkor, ahogyan Tótfalusi is jelzi 1695-ös könyvének címlapján, könyve egy régebbi szakácskönyv újabb, kibővített változata. Minden idők egyik legsikeresebb magyar szakácskönyve, változatlan szöveggel, tíz újabb kiadást is megért a XVIII. században (Nagyszombaton, Kolozsváron és Kassán). A szakácskönyv sikerének több oka is lehetett. Ahhoz a középosztályhoz szólt, amely megengedhetett magának egy gazdagabban terített asztalt, viszont nem állt módjában külön szakácsot tartani, sőt egy- egy drágább hozzávaló beszerzése is gondot jelenthetett. Ugyanakkor korának legnépszerűbb erdélyi receptjeit tartalmazta. A közölt ételek nevének nagy részét megtalálhatjuk Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című művében "a régi magyar étkek" felsorolásnál.
A szakácskönyv kiadója jól ismert, viszont mindmáig tisztázatlan a könyvet összeállító szerkesztő személye. Harmadfél évszázadon keresztül Tófői Zsófia szakácskönyveként ismerték a Tótfalusi által kiadott művet. Szakácskönyvszerzőként jelenik meg a XIX. századi forrásokban is. "Tofaeus-Dobos Zsófia, a fennebbinek (Tofaeus, másképp Dobos Mihály püspök, J.A.) rokona vagy tán nővére, régibb írónőink egyike, élt a XVII. század alkonyán. Szakácskönyvet írt, melly Vásárhelyen, 1692-ben s másodszor 1693-ban jelent meg" – olvashatjuk Danielik József 1858-ban kiadott Magyar írók. Életrajz-gyűjtemény című munkájában, átvéve Nagy Iván Magyar írónők című dolgozatának adatait. Ugyanezt olvashatjuk Szinnyei József 1893- ban megjelent Magyar írók élete és munkái című életrajzi lexikonában.
Mivel Tófői Zsófia szakácskönyvének egyetlen példánya sem maradt fenn, az utóbbi évtizedekben megjelent tanulmányok szerzői erősen megkérdőjelezik a Nagy Iván által "felröppentett" adatot: "Ebből az állítólagos marosvásárhelyi szakácskönyvből eleddig nem került elő példány, sehol sem találhatni rá vonatkozó adatot, joggal hiszik tehát úgy a régi magyarországi nyomtatványok számontartói, hogy létezése több mint bizonytalan" – olvashatjuk Király Erzsébet és Kovács Sándor Iván Szakácsmesterségnek könyvecskéje című könyvében. "Ez az adat azonban több mint kétséges. Ebből az állítólagos szakácskönyvből ugyanis egyetlen példány sem maradt fenn, ráadásul a megjelenés éve is problematikus: az első marosvásárhelyi nyomdát ugyanis csak száz év múlva, 1785-ben alapították" – írja Varga András a Magyar könyvszemle 2008/3-as számában.
Régi magyar recepteket keresni tértünk be a marosvásárhelyi Teleki Tékába. Bányai Réka tudományos kutató hívta fel a figyelmünket Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári szakácskönyve egy későbbi kiadásának a Tékában őrzött példányára (0-33496). Az újrakötött könyvritkaságnak hiányzik a címoldala. Deé Nagy Anikó ceruzával írt bejegyzése szerint a könyvet Nagyszombaton adták ki 1785-ben. A jeles kutató bejegyzése mellett egy régebbi, más kéztől származó, szintén ceruzával írt bejegyzést is olvashatunk:
"Szakácskönyv
közrendű konyhára
az 1700 as (?) év elejéról
Tóffeji Zsuzsánnának (?)
1692. évben megírt
Szakács könyve."
Tófeji Zsófia neve a Tótfalusi szakácskönyvében lévő bejegyzésen azonnal felkeltette az érdeklődésünket. Bányai Réka jelezte, hogy a könyvtárban őrzik Tófői Zsófia szakácskönyvének egy kézírásos másolatát is. Lázok Klárának, a neves könyvtár igazgatójának szíves segítségével sikerült kézbe is venni a páratlan értékű kéziratos másolatot (Thq – 104. MS. 353.). A 111 oldalas, kéziratos könyv szép, rajzzal is díszített címlapjának felirata szerint egyértelmű, hogy az eddig nem létezőnek vélt Tófői- szakácskönyv másolatát tartjuk a kezünkben:
"SzAKÁTS : KÖNYV
melly
1692 ben M : VÁSÁRHELyEN
Concinnált
TOFFEI: SOFIA
SzAKÁTS: KÖNYVÉBÖL
Irataott le
1772 dik ESZTENDÖBeN
G. Bethlen Susanna"
A concinnált szó összeállítást, szerkesztést jelent. Így már a címlapból is világosan kitűnik, hogy Tófői Zsófia szakácskönyvét Marosvásárhelyen szerkesztette. A könyv kiadására máshol kerülhetett sor. A címlap legalján iktári Bethlen Zsuzsannának, a könyvtáralapító Teleki Sámuel feleségének az aláírása látható. Érdekes módon a Tékában őrzött szakácskönyv mindmáig elkerülte a témával foglalkozó kutatók figyelmét, annak ellenére, hogy Deé Nagy Anikó több könyvében is ír az iktári Bethlen Zsuzsanna könyvtárában lévő kézírásos szakácskönyvről. "Némi tájékoztatásul szolgál Bethlen Zsuzsanna receptkönyve, melyet egy régi szakácskönyvből másoltat ki magának Sáromberkén 1772-ben" (A könyvtáralapító Teleki Sámuel, 1997); "Egy 111 oldalas kézirat ételrecepteket őriz, amelyet Toffei Sofia 1692-es szakácskönyvéből írat ki magának" (Gondolatok a marosvásárhelyi Teleki Tékából, 2007).
Utoljára maradt a legizgalmasabb kérdés eldöntése: valóban Tófői Zsófia a szerzője (összeállítója) a Tótfalusi által kiadott szakácskönyveknek? A Téka olvasótermében egymás mellé tettük a Tótfalusitól és a Tófőitől származó könyveket, majd kinyitottuk őket az első oldalakra. És úgy volt, ahogy háromszáz éve tudták Erdélyben! A két könyvben olvasható receptek, azok sorrendje, pár apró, jelentéktelen részletkülönbséget és természetesen az utolsó fejezetekben lévőket leszámítva, szinte szóról szóra megegyezett!
Mindkét szakácskönyv a kor legnépszerűbb étkeivel, a káposztás-húsos ételekkel kezdődik, mutatóban közünk is egy receptet.
Tófői Zsófia recepteskönyve: "Káposztát közönséges modon. Végy sos Káposztát, az ormoját metéld le azaz a’ torsátskát metéld le, és szép apron apritsd meg, avagy pediglen tsak ugy levelenként két vagy három darabokra metélvén ted fel a fazékban igen szép kövér szalonnával tehén vagy berbéts hussal, ezeket elsőben fel foralván abárold meg, ’s ugy ted a’ káposzta közébe, vagy pedig tsak szalonnával tedd fel, egy darabotska avast is tégy beléje, hogy jobb izt adgyon, bort beléje, és mikoron meg fő, ad fell, felyül egy kis törött borsal ha tetszik hintsd meg."
Tótfalusi Kis Miklós szakácskönyve: "Káposztát közönséges módon. Végy sós káposztát, az ormóját vedd-el, az az, a’ levelekről a’ torsátskát metéld-le, és szép aprón metéld-fel, vagy pediglen tsak úgy levelenként, két vagy három darabokra metélvén, tedd-fel a’ fazékba igen szép kövér szalonnával, Tehén vagy Berbécs hússal: ezeket elsőben fel-forralván, abárold-meg, és úgy tedd a’ káposzta kőzibe; vagy pedig tsak szalonnával tedd-fel; egy darabotska avast- is tegy belé hogy izt agyon: bort belé, és mikor meg fő, add-fel, fellyűl egy kevés törött borssal, ha tetszik hintsd-meg."
A szakácskönyvet összeállító Tófői Zsófia személyéről mindmáig igen keveset tudunk. Az életrajzi lexikonok két sorában több a téves adat, mint a valós információ. Mindezért fontosabb életrajzi adatainak és természetesen főművének, a szakácskönyvnek az ismertetésére későbbi írásainkban még visszatérünk.
Józsa András
Népújság (Marosvásárhely)

Ambrus Attila: Elszólíttatott az Igevárba
Életem Neki köszönhetően is fonódott össze a könyvekkel. (Erről – ma már sokan úgy vélik – inkább szégyenkezve hallgatni kellene, mert világnak rongya lett a könyvtár.) Együtt néztük 1977-ben egy fekete-fehér tévén a Bajnokok Európa Kupájának döntőjét: édesapám, nagybátyám, Tőzsér Jóska és én. Azaz három Bayern München drukker és én: a Liverpool szurkoló, aki Benedek Eleket olvasva lett aznap este azzá, mert az erősek oldalán harcolni nem virtus… A félidőben a Tőzsér-posta – akkor már országszerte ismert – működtetője jókedvében felajánlotta, ha a Pool nyer, elküldi nekem a sokak által áhított, de csak kevesekhez eljutó Új Magyar Lexikon hét kötetét. Édesapám pedig vállalta, hogy egyösszegben kifizeti annak az árát. Győztek a Vörösek, s nekem azóta, 1977 óta jár a Tőzsér-posta.
Hozza a jobbnál jobb könyveket, azokat, amelyek Erdélyről, rólunk szólnak, nem hamisan, mint az anyaországi tucatkiadványok, hanem felelősen, ahogyan az immár könyvkiadóvá lett Tőzsér Jóska által megválogatott szerzőktől elvárható.
Hirtelen rádöbbenek, hogy önkéntelenül, de nem véletlenül elvétettem az előző mondatban az igeidőt. Nem jár, már csak járt a könyvposta. Mert jött a hír: Tőzsér József… nincs többé közöttünk. Fojtogat a könny és erőt vesz rajtam a borúlátás. Az a borúlátás, amellyel Vörösmarty Mihály óta folyton kérdezzük magunktól és másoktól: ment-e a könyvek által a világ elébb? Firtatjuk, hogy vajon Stendhalnak igaza volt-e, valóban vannak-e azok a kevesek, akik boldogok, ha olvasnak? Hajlamosak vagyunk, a világnak a nyomorát nap nap után megtapasztalva, szomorúan summázni: a világot más elvek vezérlik, mint a szellem és az erkölcs emelkedettsége, amelyet könyvekbe zárnak a javíthatatlanul naiv értelmiségiek.
Van – ismét igeidőt vétettem! –, volt azonban valaki, aki azt állította, hogy a Székelyföldnek egyik szögletén megbizonyosodhattunk a könyvek hasznáról. Pomogáts Béla, az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet avatott ismerője szerint éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét.
Az erdélyi magyarság történelmét szemlélve joggal feltételezhetjük, hogy a világ valójában nem a fegyverek, nem az uralkodók és pártvezérek, nem a köztéri szónokok és a politikai manipulátorok által, hanem a könyvek révén ment elébb.
A magyarországi irodalomtörténész szavaiban leginkább az erdélyiek kételkedhetnek. Erdélyben a könyvkiadás sohasem volt jövedelmező üzlet, mint például az Egyesült Államokban. Nemcsak a poéták bolondok, de az is őrült, aki könyvkiadásra adja a fejét Transsylvaniában – mondják sokan még ma is, akiknek csodálattal vegyes szánó vélekedését nem változtatja meg Misztótfalusi Kis Miklós utóéletének hatása, sem Kós Károly vagy Domokos Géza példája.
Az azonban bizonyosság – Tőzsér József élete, munkássága példázza immár –, hogy lehet Erdélyben könyvet kiadni, mert kell. A könyvkiadás itt nem jó biznisz, hanem szolgálat. Könyvekkel szolgálni, akkor is, amikor a szappanoperák tragikáiról nevezik el ma már a gyermekeket a székelyföldi falvakban.
Az értelmiségi sohasem térhet ki a szolgálat alól, mert Csoma Sándor óta tudjuk, nem ő választja az utat, az út választja őt. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója már huszonnégy évesen, 1969-ben a könyvek terjesztésében találta meg szolgálatát. (Nem csoda, hisz azt mesélte, családi házuknak abban a szobájában látta meg a napvilágot, hol édesapja tekintélyes könyvtárát tartotta.)
A Tőzsér-posta – ahogyan Beke György író elnevezte az egyszemélyes intézményt – több ezer erdélyi magyarnak küldött el több millió könyvet, az erdélyi magyar szellemi elit gondolatait terjesztette alkalmas és alkalmatlan időben is. Terjesztette szűkebb hazájában, a Székelyföldön, de a moldvai csángók körében, a Zsil-völgyi bányászok közt, Ady Endre szülőföldjén, a hepehupás Szilágyságban, ahová – ha a Tőzsér-posta nem lett volna – nem jutott volna el a magyar szó, a Kriterion önazonosság megtartására késztető, azt lehetővé tevő kiadványai.
Hogy mekkora a könyv hatalma, azt a kommunista állambiztonság emberei bizton tudták, ők nem dilemmázgattak Vörösmarty soraival! Azt is Tőzsér József nyakába varrták, hogy valójában ő szervezte meg a Zsil-völgyi bányászlázadást, mert elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét...
És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt is. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Az idők változnak. Ma már senki sem hiszi el, hogy a könyv felszabadítja a kordában tartott vagy gúzsba kötött szellemet. A változó idők alkalmat szülnek és feladatokat rónak ki, így amikor az erdélyi magyar könyvkiadás a legnagyobb válságban volt, amikor a magyarországi lektorok azzal küldték vissza a nyomtatásra szánt erdélyi magyar könyveket, hogy olyan szó, hogy székelyharisnya nincs, csak férfi rövid zokni van, Tőzsér József belefogott a szent őrültségbe, a könyvek kiadásába.
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó ma Erdély és – meg merem kockáztatni – a magyar szálláshely legjelentősebb könyvműhelyei közé tartozik. A legkiválóbb magyar költők, írók, történészek, társadalomtudósok, néprajzosok kiadója.
Való igaz, hogy a könyvkiadásból meggazdagodni nem lehet, de a Pallas-Akadémia vezetője, Tőzsér József szolgálatával azt példázta, hogy a könyvek által gazdagítani lehet egy egész közösséget. Vagy legalábbis megtartani.
Tőzsér József már nincs közöttünk. Az Úrnak szüksége lehetett egy jó postásra, mert a könyvek könyvének terjesztésével bizony bajok vannak, így szólította hűséges munkását. De a Tőzsér-posta, a könyvkiadó évtizedek alatt egybegyűjtött szellemi tőkéjét mindannyian örököltük. Nem szétosztanunk, hanem kamatoztatnunk kell azt!
Maszol.ro