Helikonisták a városnapokon
Hogy is hiányozhatnának? Ahányszor Marosvécsre utaztak, vagy a Székelyföld távolabbi tájait keresték fel, Marosvásárhely mindig fontos megállóhely, barátságos, otthonos, vendégmarasztaló "főváros" volt az Erdélyi Helikon tagjai és az írás többi kiváló elkötelezettje számára, akik joggal érezhették, hogy "Vásárhelynek lelke van /volt?!/ s ez a lélek sugárzik". Nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy egy-két napot vagy legalább egy felet, néhány órát itt ne töltsenek barátaiknál, fel ne keressék a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, Molterék otthonát, a KZST jeleseit, vagy éppen a Súrlott Grádicsot. Hangulatos visszaemlékezések sora, de számos száraz irodalomtörténeti adat is tanúskodik erről. A helikoni hagyományokat ápoló Helikon–Kemény János Alapítvány is számtalanszor emlékeztette erre a mai közönséget, amely mindig szép számban jelenik meg a két világháború közti erdélyi magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait méltató rendezvényeken. Főként kerek évfordulókon kerül sor ezekre az estekre, irodalmi délutánokra, és nincs olyan esztendő, hogy ne lenne benne valamelyik helikonistának születésnapja vagy halálának évfordulója, amikor illendő róla megemlékezni. Az idei év sem kivétel. 125 esztendeje született például Reményik Sándor, Makkai Sándor, Hunyady Sándor, Molter Károly, 70 éve hunyt el Ligeti Ernő, P. Gulácsy Irén, 65 éve távozott az öröklétbe Bánffy Miklós, két évtizede Kiss Jenő. Néhányukat a Marosvásárhelyi Napokon is megidézték. Ez újdonságnak számít. A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma úgy gondolta, hogy a város e csúcsrendezvényén helyük van kultúránk e nagyérdemű képviselőinek is, az itteni magyarság súlyát, minőségi elvárásait ezzel is hangsúlyozottabbá lehet tenni. A szándék és kivitelezése jónak tűnik, úgy hisszük, érdemes a mostani kezdeményezést hagyománnyá nemesíteni. Talán éppen oly módon is, hogy rendhagyó helyszínekre várják az érdeklődőket.
Május 18-án például, amikor Molter Károlyra emlékeztek, a Zanza kávézó volt az est színhelye. Sokan voltak kíváncsiak a jubileumi Molter-idézésre. Nem kellett csalódniuk. A hajdani derűs Marosvásárhely című összejövetel kellemes, szórakoztató másfél órával ajándékozta meg a közönséget. Az írót és életművét Nagy Olga tanárnő varázsolta a jelenlevők elé közvetlen hangú, alaposan dokumentált előadásával, az egykori bolond kisváros derűjéből pedig Molter-anekdoták adtak ízelítőt a Komor korunk derűje gyűjteményből megszólaltatott vidám, szellemes írásokkal. Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina művésznők méltán kiérdemelték a tapsot, ahogy a zenei intermezzókat nyújtó ifjú gitáros, a középiskolás Pethő Csaba is. Az alapítvány nevében Nagy Miklós Kund alelnök méltatta az évfordulós eseményt.
A másik hasonló találkozó a rendezvénysorozat zárónapján, május 24- én zajlott, szintén szokatlan helyen, a vásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel. Erre a megemlékezésre még többen mentek el. Két tragikus sorsú író, Ligeti Ernő és Karácsony Benő munkásságáról, élete utolsó szakaszáról, zsidó származásuk miatt elszenvedett halálukról Spielmann- Sebestyén Mihály író, történész beszélt. A korszakot alaposan körbejáró, érdekes előadás a magyar zsidóság több más jeles reprezentánsát is előtérbe állította. Ligeti Ernő marosvécsi találkozókat felelevenítő egyik írását Szabó Dániel, Karácsony Benő Jánoska című prózáját Kilyén Ilka tolmácsolta. Bach-muzsika is felcsendült. Lokodi Károly hegedűn, Zágoni Előd csellón játszott. Mindezekről már bővebben tudósított a média. De érdemes volt visszatérni rájuk, hiszen bizonyára az irodalombarátok nevében is kijelenthetjük, hogy sokan várják a folytatást.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Szobrok és szőnyegek
Hunyadi László és Mária tárlatáról
Zsúfolásig telt csütörtök délután a Bernády Ház földszinti galériája és előcsarnoka. Sok ismerős arc, Marosvásárhely művészeti, kulturális és tudományos életének számos képviselője látogatott el a Baross Gábor utcai épületbe. Az ok: tíz év eltelte után a Hunyadi házaspár ismét közös tárlattal jelentkezett. Hunyadi László szobrászművész és Hunyadi Mária textilművész alkotásai díszítették a falakat és az azok övezte teret, amelyben, az estnek mintegy nyitányaként, Székely Levente hegedűművész és tanítványai léptek fel.
Játékukat Borbély Lászlónak, a Bernády Alapítvány elnökének a köszöntőbeszéde követte, amelyben elmondta: kinőtték a Bernády Házat, főként ilyen rangos események esetén. – Hunyadi László és Mária munkásságát Erdélyben és Magyarországon egyaránt ismerik. De nemcsak ismerik, hanem szeretik is őket. Alkotásaik olyan remekművek, amelyek elbűvöltek engem, ha életművükre tekintünk, mi is gazdagabbak leszünk. Szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk alkotásaikat, amelyek bizonyítják, hogy két tehetséges ember egy életen keresztül is együtt tud gondolkodni, vigyázni egymásra. Mi köszönjük, hogy vannak és lesznek nekünk – mondta Borbély László, majd a tárlat méltatója, Nagy Miklós Kund szólalt fel.
– E két napon Marosvásárhelyen a textilművészet "ünneplőbe öltözött". Szerdán nyílt meg a tizenkilencedik Ariadné-szalon, ma pedig a Hunyadi házaspár tárlatnyitóján vehetünk részt, amelyen a textilművészet mellett a szobrászat és az ötvösművészet is jelen van. A kiállítás ötletét kerek évforduló adta: egyrészt az utolsó, közös tárlatra tíz évvel ezelőtt került sor, másrészt jövő hónapban születésnapot ünnepelhetünk, de hogy hányadikat, az maradjon titok. Több könyvet írtam művészetükről, így erre most nem térnék ki részletesen, de azt megjegyezném, hogy e kiállításon két, igen gazdag életmű darabjai láthatók, ezen alkotások alapján pedig bárki átfogó képet alkothat munkásságukról. Hunyadi Mária különleges mívességgel, hozzáértéssel készített textiljeit, faliszőnyegeit akár képként vagy domborműként is elfogadnánk, művészete szinte minden időszakot és stílusirányzatot összefog. Hunyadi László szobrainak, kisplasztikáinak segítségével pedig akár az időben is visszaszaladhatunk – mondta személyes történetekben is gazdag beszéde során a méltató, az esemény záróakkordjaként pedig Hunyadi Mária köszönte meg mindenki részvételét a valóban nívós, sokszínű, különleges és igen értékes tárlat nyitóünnepségén.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Megnyílt a 19. Ariadné textilművészeti tárlat
Marosvásárhelyről tizenhét képzőművész állította ki munkáit, Temesvárról tizenegy, Kolozsvárról kilenc. Suceaváról, Déváról és Nagyváradról is ketten érkeztek alkotással, ezenkívül egy-egy textilművész Székelyudvarhelyről, Szegedről, Nagyváradról, Bukarestből, Budapestről, Sepsiszentgyörgyről, Gyergyóújfaluból és Gorjból küldte el munkáját a Marosvásárhelyen 19. alkalommal megrendezett Ariadné textilművészeti kiállításra.
Amikor sok évvel ezelőtt létrejött az Ariadné kiállítás Marosvásárhelyen, mind több és több képzőművész kezdett figyelni a textilművészetre – mondta Nagy Miklós Kund újságíró-szerkesztő, író a szerda esti megnyitón a Kultúrpalota földszinti kiállítótermében. Ahogy fogalmazott, az idei rendezvényt kevésbé jellemzi az újítás. Van mese, mítosz, születés és halál, vidámság és szomorúság, tudomány és még a természet féltése sem hiányzik – sorolta a méltató, hogy mi minden van ezen a tárlaton, amelyet leginkább a hagyomány iránti tisztelet ural.
„Ennek a tárlatnak az az újdonsága, hogy végre nem akar mindenáron valami újat hozni” – mondta érdeklődésünkre Bandi Kati marosvásárhelyi textilművész, aki úgy értékelte az idei tárlatot, hogy az a mesterségbeli tudást tükrözi a leginkább. Az iparművészet egyik ága a textilművészet, amely ipari technikával és művészi igénnyel kivitelezett használati- és dísztárgyakat hoz létre. Ha ezek közül a kritériumok közül valamely hiányzik, akár az ipari technika, akár a művészi igény, vagy a használhatóság – akkor csorbul az adott alkotás, mondta az ismert alkotótművész, aki úgy véli, sok szempontból lehet egy alkotás művészi. Az iparművészethez tartozó textilművészetnek is megvannak a sajátos kritériumai, amelyeket, ha az alkotó tiszteletben tart, annál értékesebb a műve.
Nincs olyan textilművészeti kiállítás, amelyen ne lenne jelen a mítosz – hangsúlyozta Nagy Miklós Kund, felhívva a figyelmet a munkák sokszínűségére, az ötletgazdagságra, ugyanakkor a minőségre is, hiszen rengeteg munka van a kiállított művekben – mondta.
Az idei tárlaton többek közt Nagy Dalma, Puskei Sarolta, Sajgó Ilona, Hunyadi Mária, Bandi Kati, Szabó Ágnes, Pacsika Lia alkotásai láthatók. A munkák között vannak szőttesek, kompozíciók, többnyire hagyományos módszerekkel készített faliszőnyegek, ruhák, képek, de nem hiányoznak a nem hagyományos összeállítások sem.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Galéria a magasban
Jelképteli esemény a Kakasülő Galéria avatása, óhatatlanul lírai húrokat pendít meg az emberben. A Sóvidéket rajongóan szerető költő, Áprily Lajos sorait juttatja eszünkbe: "Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot." Akár itt, a Fiastető oldalában, a szépen felújított Vinczeffy-porta magasában is születhetett volna a tájélményt sokatmondó szimbólummá emelő vers, a Kós Károlynak dedikált Tetőn. A szemben magasodó Firtos és körben a lélekvidító, pompás panoráma beköszön a hajdani csűr felnagyított ablakán, és a felsorakoztatott műalkotások látványához adódva nyújt a kiállításnak olyan hangulati többletet, amilyennel másutt aligha találkozhat a látogató. Nagyszerű elképzelés valósult meg, és bontakozik ki egyre teljesebben: a festő a legnemesebb, legtartósabb értékekkel, művészettel próbálja megújulásra ösztönözni életkedvében elapadó, elnéptelenedő szülőfaluját. Hinni szeretnők, hogy táptalajra talál ez a példás hagyomány- és intézményteremtő igyekezet. A kiállításra felkért jeles alkotók munkái mindenképpen figyelmet érdemelnek, évről évre újabb rangos festmények, plasztikák, grafikák vonzhatják ide az érdeklődőket.
Áprily tetőmetaforája az atyhai kezdeményezéssel, Vinczeffy László tárlatszervező elképzelésével is szervesen kapcsolatba hozható. A lírikus az Erdélyi Helikon, a két világháború közötti nagy írónemzedék lapjának szerkesztőjeként írta az induló lap beköszöntőjében szabad tömörülésük programjáról: "erdélyisége világfigyelő tető, nem határszűkítő provincializmus... Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne." A helikonisták, akiknek a folyóiratában rövid idő alatt a transzszilván képzőművészet is fontos fórumra talált, nem képviseltek egységes eszme- és stílusirányzatot, de azzal a szándékkal, hogy minél magasabb szinten, a legnagyobb igényességgel valósítsák meg a helyi hagyományok és az európaiság szintézisét, mindannyian egyetértettek. Ragaszkodtak a helyi tradíciókhoz, és figyeltek a nagyvilágra, időt, energiát fordítottak a modernségkeresésre is. A mostani, 2015-ös kiállítás is hasonló szellemben, szemléletben fogant. A kiállító székelyföldi és anyaországi alkotók művei más-más megközelítésben ugyan, de egyazon minőségi elvárások jegyében képviselik az összmagyar vizuális művészeteket. A megadott cím, a metaforikus Csorgó téma ellenére nyoma sincs uniformizálódásnak, az anyagra egyetlen jelzővel inkább azt mondható, hogy eklektikus. Sokszínűségében is nemes mívesség teremt benne harmóniát. Mi sem természetesebb, ha arra gondolunk, hogy huszonhét öntörvényű, erős egyéniségű, sikeres művész, illetve ugyanannyi karakteres művészi univerzum került egymás mellé a többszintes, ám mégiscsak kamara jellegű galériában. A résztvevők nagy hányada a képzőművészeti élet meghatározó szereplője Magyarországon, illetve Erdélyben, Romániában, többen Kossuth- vagy Munkácsy- díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, nagy tekintélyű, idősebb mesterek, mások, a fiatalabbak, ugyancsak generációjuk élvonalában dolgoznak. Atyhától a Káli-medencéig, Sepsiszentgyörgytől Szentendréig, Budapesttől Csíkszeredáig, Marosvásárhelytől Szovátáig, Székelyudvarhelyig terjedő térséget ölelnek át. Festők, grafikusok, szobrászok, díszítőművészek, sajátos stílusjegyek birtokosai, ami közös bennük, az a megújulás, a kísérletezés szüntelen vágya, ez tartja élénken szellemi pezsgésüket. Egyiknél a gondolat, másiknál az életérzés, harmadiknál a konceptuális indíttatás, ismét másnál a kommunikációs készség a hangsúlyozottabb, és így tovább. Szinte mindannyian a többműfajúság hívei. Érdekes, élményteljes velük és az alkotásaikkal találkozni.
Szerencsés névválasztás a Kakasülő. Vidámság, tréfás kedv, fiatalság, rajongó lelkesedés kapcsolódik hozzá színházban, koncerttermekben, operában. Jó lenne, ha a következő esztendőkben a galériához is ezek társulnának. Eredeti értelmében a hagyományos tetőszerkezetek szarufáit összefogó deszka vagy deszkapár a kakasülő. Legyen minél sikeresebb Vinczeffyék atyhai galériája az összetartozás jelképes területein is!
Nagy Miklós Kund
A 2015. június 28-án Atyhában felavatott Kakasülő Galéria Csorgó című nemzetközi kiállítás katalógusába írt méltatás
Népújság (Marosvásárhely)

Megnyílt a Kakasülő Galéria
Vinczeffy László nagyot álmodott. Két évvel ezelőtt ígérte az akkori röp-kiállítás megnyitásakor, hogy a telke végében álló csűrt “átfogalmazza”, és a gazdasági épület, amely egykor állatok szállásakor, illetve takarmányraktárként szolgált, új funkciót kap a jövőben. Ez az ígéret július 28-án teljesedett be, amikor huszonhét Kárpát-medencében élő művész alkotásait tekinthette meg meg az érdeklődők népes tábora. A kiállító társasága igencsak válogatott képzőművészekből állt össze, közülük jónéhányan, akárcsak az ötletgazda-tulajdonos, Munkácsy-díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, többen a Kossuth-díj kitüntetettjei is. A szervezőnek a magas minőség és az önkéntesség volt a mércéje.
Felvételünk két évvel ezelőtt készült, amikor a házigazda felvázolta jövőbeli elképzeléseit.
A felkért személyiségek közük mindannyian figyeltek a hívó szóra: Aknay János, Albert Levente, Berze Imre, Bocskay Vince, Csáji Attila, Elekes Károly, Farkas Ádám, Fekete György, Ferencz S. Apor, Gyarmathy János, Gyulai Líviusz, Hunyadi László, Hunyadi Mária, Kákonyi Csilla, Kubinyi Anna, Kuti Botond, Kuti Dénes, Kusztos Endre, Léstyán Csaba, Sánta Csaba, Somogyi Győző, Siklódi Zsolt, Stefanovits Péter, Szemadám György, Vargha Mihály, Vinczeffy László és Zsigmond Márton. Sajnos, a sors is közbeszólt: Kubinyi Anna és Kusztos Endre már csak az örökkévalóságból, odafentről szemlélhette ezt a rendezvényt.
A kiállítás megnyitójára üdvözletét küldte Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, aki váratlan teendői miatt nem tudok jelen lenni. Az üzenetet Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke tolmácsolta, majd maga is igen megható és lelki emelkedettségről árulkodó beszédet mondott. Korond önkormányzata részéről Vágási Albert községmenedzser köszöntötte a megjelenteket. A kiállítást és a művészeket Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta.
A kiállítás egy hónapon át lesz látogatható, naponta 10 és 17 óra között. Helyszín: Atyha 101. szám. Nagyobb csoportok számára egyeztetés szükséges, akik magát a Kakasülő Galéria tulajdonosát, Vinczeffy Lászlót hívhatják ezen a telefonszámon: (+4)0729-847385.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Márton Áron arcai
Több új művel gazdagodott a bucsini művésztelepen a Márton Áron-ikonográfia. A 2015. július 24–augusztus 2. között megrendezett XI. Vadárvácska Alkotótábor előre bejelentett szellemisége a nagy püspök egyénisége, példája, eszmei és hitvilága volt, s az a 19 művész, aki idén az évről évre újdonságokkal előrukkoló erdei szálláson dolgozott, hamar rá is hangolódott a témára. Ebben az is segítette őket, hogy közelebbről megismerkedhettek Márton Áron életének, munkásságának gyergyói vonatkozásaival, felkeresték a püspök szülőfaluját, Csíkszentdomokost, bejárták gyermekkorának élménynyújtó színhelyeit, hosszasan időzhettek a helybeli emlékmúzeumban, ahol alaposan betekinthettek mindabba, ami az erdélyi katolikus egyházfő példás szolgálatával, helytállásával kapcsolatos. Nyilvánvaló, hogy a Gyergyóalfaluban nyílt táborzáró kiállítás ennek jegyében a szokásosnál is jobban megérintette a közönséget. Az idei alkotó együttlét tematikus jellegét meghatározó házigazda, Gál Mihály és a művészeti vezető, Balázs József festőművész elképzelése e szellemiséghez méltó munkákkal teljesedett ki. Ezt Nagy Miklós Kund művészeti író is hangsúlyozta a tárlatnyitón, aki a művésztelepen született alkotásokat méltatva kiemelte: bár egyazon személyiség, azonos téma és sok közös ihletforrás ösztönözte munkára a művészeket, a végeredmény mégis kellőképpen színes, változatos lett, mindenki igyekezett, hogy saját útját, alkotói elképzeléseit, önmaga stílusát, műfaja jellegzetes jegyeit követve vetítse ki magából azt, amit számára a téma, a Márton Áron-i példázat sugall. Természetes, hogy ez esetben a művészi igényesség talán még hangsúlyozottabban, elevenebben élt a táborlakókban, mint máskor. Ki-ki a maga módján rajzolta, mintázta meg a népéért, hitéért tántoríthatatlanul kiálló Márton Áron arcát, idézte fel immár legendássá vált bérmaútjait, megpróbáltatásokkal teli börtönéveit, a lenyűgöző egyéniségéből sugárzó fényt, a szülőföldjében és népében rejlő erőt, energiát, amiből ő is táplálkozott. A művészeknek komoly kihívást jelentett mindez, hiszen el akarták kerülni a sztereotípiákat, nem a könnyebb megoldások vonulatán akartak végigmenni. Keményen megdolgoztak ezért, de nem feledhették a sokat idézett püspöki jelszót: "Non recuso laborem."
Kétségtelen, hogy Bálint Károly érdemelte ki a legnagyobb elismerést. Olyan kivételes teljesítményt nyújtott a 80 éves szobrászművész, amilyenre talán sokkal fiatalabb kollégái sem lennének képesek: erőltetett menetben, reggeltől késő estig dolgozva, öt nap alatt agyagból megmintázta, majd gipszbe öntötte, kiállításra alkalmassá finomította Márton Áron méretes mellszobrát. Ihletett művét remélhetőleg rövidesen bronzba nemesítve illő környezetbe, köztérre helyezik valahol. De a kiállított festmények, grafikák, plasztikák, textíliák is megérdemlik, hogy minél több ember elé kerüljenek. Gyergyóalfalu után a csíkszentdomokosiak láthatják az anyagot. Pár hónap múlva Marosvásárhelyre is eljut. Ez már szinte magától értetődő, annál is inkább, mivel ezúttal is Vásárhelyről érkezett a legtöbb táborozó. Bandi Kati, Barabás Éva, Bálint Károly, Datu Victor, Gergely Erika, Major Gizella, Nagy Dalma, Sajgó Ilona névsorából állt össze az itteniek csapata. Miholcsa József Marossárpatakot, Orbán Endre, Ráduly Piroska Csíkszeredát, Ferencz Erzsébet, Forró Ágnes Kolozsvárt, Csutak Levente, Jakabos Olsefszky Imola Brassót, Holló Barna Nagyváradot, Ciobanu Gyula Gyergyószentmiklóst, Balázs József, Szakács Eszter Gyergyóalfalut képviselte. A helyiek, a táborszervező Sövér Elek Alapítvány és Gyergyóalfalu polgármesteri hivatala átfogó katalógusban is szeretnék megörökíteni a XI. Vadárvácska műtermését. Eddigi kiadványaik tanúsítják, hogy ennek a tervnek a megvalósítása sem lehetetlen.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Thorma János- és a Bay- gyűjtemény – kettős könyvbemutató a Bernády Házban
Két különlegesen szép és jelentős művészeti kiadvány bemutatójára kerül sor Marosvásárhelyen a Bernády Házban szeptember 3- án, csütörtökön délután 6 órától. Mindkét könyv igazi csemege a művészetkedvelők számára, rendkívül gazdagon mutatják fel Thorma János életművét, illetve a nagybányai művésztelep kivételes értékeit. A kötetek szerzői, létrehozói közül többen eljönnek az eseményre, amelyen Kovács Zita – Büki Barbara Thorma János című könyvét és Büki Barbara – Kovács Zita Bay-gyűjtemény című albumát ismerhetik meg az érdeklődők. A kiadványokról rövidfilm is készült, azokat is levetítik a rendezvényen, majd Nagy Miklós Kund művészeti író és Henter György, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkipásztora méltatja a kiadói újdonságokat.
A könyvek születéséről, a bemutatott művészekről, művekről sok érdekesség hangzik majd el azon a beszélgetésen, amelynek résztvevői dr. Bay Miklós budapesti műgyűjtő, Kovács Zita művészettörténész, a bajai Türr István Múzeum igazgatója és Szakál Aurél kiadó, a kiskunhalasi Thorma János Múzeum igazgatója. Az eszmecsere helyi vonatkozásokat is felvethet, hiszen dr. Bay Miklós Marosvásárhelyen volt egyetemista, itt szerezte orvosi diplomáját az 1950–60-as évek fordulóján, Kovács Zita pedig Vásárhely és Baja testvérvárosi kapcsolatai révén is sok vásárhelyi művészetpártoló ismerőse.
A példás műgonddal és nagy szakértelemmel, hosszas kutatómunka nyomán tudományos igénnyel megírt és szerkesztett kötetek kiadását a kiskunhalasi múzeum vállalta fel. A Thorma János- életműkatalógus 231 reprodukciót tesz közzé, 542 festmény adatait tartalmazza. A nagyszerű Bay-kollekció több évtizedes kitartó gyűjtés eredménye. Az album 222 műalkotást – festményt, grafikát, szobrot – tartalmaz. Többségük nagybányai alkotók műveit reprodukálja, de szerepelnek a kötetben a kortárs magyar képzőművészet más jelesei is. A könyvekről a későbbiekben bővebben szólunk lapunkban.
Népújság (Marosvásárhely)

XVIII. Bernády Napok
Idéntől ölti magára a nagykorúság jelzőjét a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kezdeményezte őszi rendezvénysorozat, de már régóta rászolgált arra, hogy a marosvásárhelyi magyarság úgy tartsa számon, mint a város egyik legrangosabb hagyományos ünnepi eseményét. A közönség mindig nagy érdeklődéssel övezte és igen szép számban tisztelte meg jelenlétével a városépítő polgármester emlékét idéző megnyilvánulásokat. Hisszük, hogy most sem lesz másképp, számítunk aktív részvételére, hiszen ez teheti valóban élményteljessé a műsorokat, amelyekkel minden korosztályt szeretnénk megszólítani.
Ezúttal három napon át, október 22., 23., 24- én zajlanak a rendezvények a Bernády Házban, amely immár két évtizede sokoldalú szellemi központként változatos programokkal igyekszik megfelelni a vásárhelyi magyarok elvárásainak, illetve a Kultúrpalotában, ahol a tradícióknak megfelelően a Napok záróeseményére a Nagyteremben kerül sor.
Az első nap, október 22. a fiataloké. A diákvetélkedők, amelyeket minden évben megszerveztünk, igen népszerűek, kedvelik a kicsik, nagyok is. Sikerüket a szülők, tanárok támogatása is elősegíti. A szakemberek is szívesen bekapcsolódnak a versenyek előkészítésébe, lebonyolításába, mert tudják, hogy ezek a vetélkedők is nemzedékről nemzedékre tovább éltetik Bernády szellemét, ápolják örökségét az ifjak körében. A Simon György magyar szakos tanár patronálta idei diákvetélkedő várostörténeti jellegű, a címe: Bernády nyomában. Az V-VIII. osztályosok a Fodor János történész vezette városnézés után 15 órától a Bernády Házban versengenek az elsőségért. A IX–XII. osztályos középiskolások interjúkkal, riportokkal, más műfajú munkákkal, filmes összeállításokkal bizonyíthatják felkészültségüket, tehetségüket. A nyertesek értékes díjaknak örülhetnek.
A Bernády Napok ünnepélyes megnyitója október 23-án, pénteken 17 órai kezdettel zajlik a Bernády Házban. Majd könyvbemutató és tárlatnyitás tarthat számot a művészetkedvelők figyelmére. A közművelődési központ kiállításaival is komoly hírnevet és rangot szerzett magának. A kortárs képzőművészet számos hazai és külföldi kiválósága állította itt ki alkotásait, és adományozott értékes műveket az alapítványnak. Így a létesítmény műgyűjteménye folyamatosan gazdagodik. A kollekciót 2009-ben a Galéria a Bernády Házban című albumban mutattuk be a nagyközönségnek. Most az érdeklődők megismerhetik a gyűjteménynek azt a részét is, amellyel az azóta eltelt időszakban lett gazdagabb a Ház. A rendezvényen az ugyancsak Nagy Miklós Kund szerkesztette Galéria a Bernády Házban 2. című igényes kiadvány bemutatása mellett kiállítást is nyitunk a kötetbe foglalt munkákból.
Október 24-én, szombaton 10 órakor a református temetőben folytatódik a megemlékezés. Dr. Bernády György sírját koszorúzzák meg az emlékezők. Majd 10.30-tól a Bernády téren a polgármester szobránál helyezzük el a koszorúkat.
18 órakor a Kultúrpalota nagytermében kezdődik a gálaest. Mint mindig, ennek egyik fénypontja ezúttal is a Bernády-emlékplakett átadása. A Gyarmathy János szobrászművész alkotta bronzplasztikát és az oklevelet a város egyik olyan személyisége kapja, aki sokat tett a Városépítő hagyatékának megőrzéséért, továbbadásáért. Az idei kitüntetett már a 17. a díjazottak sorában.
Ezt követően a költészet és a zene barátainak lesz része emlékezetes élményben. A Csíky Boldizsár zeneszerző koncepciója alapján létrejött, A lélek anyanyelvén című verses-zenés összeállítás két nagy tehetségű előadóművész, Bogdán Zsolt kolozsvári színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész tolmácsolásában szólaltat meg olyan szerzőket, mint a költő Dante, Ady, József Attila, Kosztolányi, Tarkovszkij, Szilágyi Domokos, Székely János, Tóth Árpád, Radnóti és Kányádi, illetve a zeneszerző Liszt, Chopin, Brahms, Szkrjabin, Rachmaninov, Gershwin és Bartók Béla. Minél több embernek szeretnénk örömet szerezni az esttel. Ahogyan eddig is, a belépés díjtalan.
Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az értékteremtés ünnepe
Nagy Miklós Kund a kitüntetett
Hétesztendőnyi művészálom teremtette meg péntek délután a 18. Bernády Napok megnyitójának hangulatát. Égvilágcserepek, Miért?, Sámánkereszt, Csillagözön, Szemérem, fa – köszöntek vissza a Bernády Ház földszinti kiállítótermében a korábbi tárlatok azon alkotásainak – festményeknek, grafikáknak, szobroknak – címei, amelyeket a kiállító művészek adományoztak az évek során a húsz éve működő kulturális központnak. A kollekciót a Galéria a Bernády Házban 2. című album is egybegyűjtötte. A 2009-es első album folytatásaként megjelentetett igényeskiadványt szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlotta a népes közönség figyelmébe.
Az együttlét első perceiben a Művészeti Líceum két diákja, Alex Cioata és Domahidi Péter hegedűjátéka töltötte be a termet. Ez a momentum újra igazolta, hogy a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának egyik legfőbb célkitűzése a fiatal tehetségek felkarolása. A továbbiakban Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke szólt a jelenlevőkhöz.
"Szükség lenne egy állandó galériára"
– Nagykorúak lettünk ezzel a rendezvénysorozattal. Úgy érzem, hogy egy nagy családban vagyunk itt együtt – hangsúlyozta a kuratóriumi elnök, egyrészt a művészekre, másrészt azokra a marosvásárhelyiekre utalva, akik az 1995-től szervezett 225 kiállítás törzsközönségéhez tartoznak.
– Mintegy 200 műalkotás van a birtokunkban. A bemutatásra kerülő album annak a 72 művésznek a munkáit jeleníti meg, akik 2009-től állítottak ki a Bernády Házban, és adományoztak az alapítványnak alkotásaikból – mondta Borbély László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy fontos a fiatal nemzedékben tudatosítani az elmúlt negyedszázad értékeit. A megkezdett munkát folytatni kell, ugyanakkor egy állandó galériára is szükség lenne, ahol a Bernády Ház kincsei mindig megtekinthetők lehetnének.
Titkok a teremben
A képzőművészet gyakran szolgált ihletforrásként az irodalom számára, ennek érzékeltetésére Bálint Örs színművész Juhász Gyula Gioconda című versét szavalta el. ..."Mert álmok híján holt leány a lélek" – üzente egykor a költő, és Nagy Miklós Kund is ehhez a gondolathoz kapcsolódott a Galéria a Bernády Házban 2. című album bemutatásakor.
– Álom és valóság, számtalan titok van ebben a teremben is. Amennyi művész, annyi világlátás, álom, a valóság megannyi kivetítése – mondta az album szerkesztője, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadványban olvasható, tárlatnyitókon elhangzott szövegek korábban lapunk Múzsa mellékletében jelentek meg.
– A Népújság mindig tárt kapukkal várta ezeket az írásokat. Kevés művészközösség örvendhet akkora figyelemnek, mint az itteniek – jegyezte meg a szerkesztő. Nagy Miklós Kund arról is szólt, hogy a Bernády Ház fontos életműveket bemutató kiállításoknak is otthont adott az évek során, volt itt Vasarely-, Capa-, Brassai- tárlat, de a nagy öregek mellett a fiatal alkotók is mindig helyet kaptak ezekben a termekben, és csoportos kiállításokra is gyakran sor került.
– Büszke vagyok arra, hogy a Bernády Ház hírneve messzire jutott. A szaktestülettel évente összeülünk kiválasztani azt a 10-12 művészt, aki alkotásaival nálunk bemutatkozhat. Marosvásárhelyiek mellett azoknak is lehetőséget adunk, akik rég eltávoztak ebből a városból, de a szívük itt maradt. A Székelyföldről, Kolozsvárról, Nagyváradról és az anyaországból is voltak kiállítóink. Nem ismerek még egy olyan nagylelkű közösséget, mint amilyen a munkáikat önzetlenül felajánló képzőművészeké, akik a megnyitó előtti napokon abban is segítettek, hogy a műfajilag sokszínű tárlat egységet, harmóniát árasszon – tette hozzá az album szerkesztője.
A bemutatót követően a jelen levő művészek dedikálták az értékőrző kiadványt, amelyben Both Gyula fotói örökítik meg az alkotásokat Nagy Miklós Kund, Sebestyén Mihály, Bocskay Vince, Túrós Eszter méltatásai kíséretében.
Negyedórás munkaszünet a Bernády téren
Szombat délelőtt Bernády György sírjánál, majd a városépítő polgármester szobránál megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvénysorozat. A Bernády téren az emlékezés negyedórájában többnyire szüneteltek az útjavító gépek, csak enyhe háttérzaj hallatszott.
– Az embernek szüksége van sikerélményekre. Számomra óriási sikerélmény az, hogy meg tudtunk győzni egy céget, hogy 15 percre szüneteltesse a munkát – jegyezte meg a szobornál enyhén ironikusan Borbély László, majd így folytatta: – Nem tudom, mit szólna Bernády, ha most itt lenne velünk. Bizonyára elkezdené irányítani a munkát. A korabeli képek is mutatják, hogy jelen volt a Kultúrpalota építésénél és mindenhol, ahol egy polgármesternek jelen kell lennie. Nemcsak álmai voltak, meg is tudta valósítani az álmait. A mai nap legfontosabb üzenete az, hogy ne hagyjuk magunkat – hangsúlyozta a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, majd az elmúlt 25 év értékeiről szólt, amely Marosvásárhely két párhuzamos társadalmát, a magyar, illetve román közösséget együttgondolkodásra kellene késztesse. Végül a megemlékezésen évről évre tiszteletét tevő Dr. Bernády György Általános Iskola vezetőségének mondott köszönetet az alapítvány elnöke, ezt követően pedig a jelen levő intézmények, szervezetek képviselői koszorúztak, illetve a Bernády-örökséget fontosnak érző marosvásárhelyiek helyezték el a szobornál virágaikat.
Ahol az "emberség tüze" ég
A Bernády Napok szombat délutáni zárógáláján Nagy István színművész köszöntötte a Kultúrpalota telt házas publikumát, majd Borbély László szólt az ünnep jelentőségéről.
– Október vége számunkra mindig kihívás. Mindig igyekszünk egy olyan rendezvénysorozatot létrehozni, amellyel értékeket mutatunk fel, illetve a jövőre tekintünk. Ha Bernády György most itt lenne közöttünk, és azt kérdezné, hogy édes ecsém, mit csináltatok ti itt az utóbbi 24 évben, elmondhatnám, hogy több mint 1500 rendezvényt szerveztünk, 225 kiállításunk volt, három szobrot emeltünk, 25 könyvet adtunk ki. Bernády munkásságában az értékteremtés a legfontosabb. (...) A marosvásárhelyiek nélkül sem az alapítványt megálmodni, sem a Bernády Napokat megszervezni nem tudtuk volna.
Ezt követően az est fénypontja, a Bernády- emlékplakett átadása következett. A Marosvásárhelyért sokat tett közéleti személyiségnek járó kitüntetést ezúttal Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának alelnöke, a Bernády Házban szervezett művészeti és irodalmi események házigazdája, több mint 30 könyv szerzője, lapunk Múzsa mellékletének szerkesztője vehette át. A kitüntetett Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versét idézte, amelyben a költő "a világ abroszán legkritikusabb" helynek nevezi városunkat, majd így folytatta:
– Azt, hogy a legkritikusabb hely, gyakran tapasztalhatjuk, de ugyanakkor a legszerethetőbb hely is. Számos olyan alkotó él itt, aki nem marosvásárhelyi születésű. Ez is bizonyítja, hogy ez a város képes magához édesgetni, idekötni az embereket. Itt mindig sokat jelentett a kultúra, a szellem, Csokonait idézve, az "emberség tüze". Ezt ismerte fel Bernády, ezért hozta itt létre a sok lehetőséget, amelyek a kisvárost nagyvárossá tették.
A 17. Bernády-emlékplakett átadása után egy újabb különleges mozzanat következett. Tekintettel a kettős ünnepre – a 20 éves Bernády Ház és a nagykorúvá vált Bernády Napok ünnepére – az alapítvány kuratóriuma gyűjteményéből három műalkotást bocsátott sorsolásra azon jelenlevők között, akik a nevüket és lakcímüket tartalmazó borítékot előzetesen eljuttatták a Bernády Házba. Sz. Kovács Géza grafikáját a Bernády Ház rendezvényeire rendszeresen ellátogató Benczédi Gyöngyi vihette haza, Szép György olajfestménye Boros István Tety ismert grafikusművészé, karikaturistáé lett, Gyarmathy János plakettje pedig egy fiatal művészetbarát, a gyógyszerészhallgató Kucsera Dániel otthonát gazdagíthatja.
A gála egy ősbemutatóval, A lélek anyanyelvén című zenés-irodalmi összeállítással zárult. A számos költő és zeneszerző művéből született rendkívüli produkció ötletgazdája Csíky Boldizsár zeneszerző, előadói Bogdán Zsolt Uniter-díjas színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész voltak. A nagyérdemű hosszú percekig tartó tapssal köszönte meg az élményt, amelynek egyik legintenzívebb momentuma a közönség közvetlen közelében tolmácsolt Radnóti-üzenet volt: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Értékmegőrzés a marosvásárhelyi Bernády Napokon
Az értékteremtés és értékek átadása volt az egyik fő gondolata az idén háromnaposra sikeredett, 18. alkalommal megszervezett Bernády Napok rendezvénysorozatnak Marosvásárhelyen.
A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány 24 éves, 20 éve szervez rendezvényeket, és 18. éve rendezi meg a Bernády Napokat – összegezte Borbély László, az alapítvány elnöke az idei ünnepi eseménysorozat gálaestjén szombaton a Kultúrpalota nagytermében.
Mint elhangzott, az eltelt évek alatt 1500-nál is több rendezvényt szervezett az alapítvány, 3 szobrot állítottak, 22 könyvet adtak ki, és 225 kiállításnak adott otthont a Bernády-ház. Az alapítvány a Bernády Napok rendezvénysorozat keretében vetélkedőkkel igyekezett felkelteni a diákok érdeklődését a városépítő Bernády György életműve iránt. Idén száz fiatal vett részt a vetélkedőn, ahol diákok városnéző sétát tettek Fodor János történésszel, majd a látottak alapján válaszoltak a kérdésekre.
Simon György, a vetélkedők vezetője elégedett volt a versenyzőkkel, mint mondta, nagyon sokan érdeklődnek a fiatalok közül, ami azt jelenti, hogy Bernády szelleme tovább él. A képzőművészeti kiállítások során minden művész egy-egy alkotást adományozott a Bernády-háznak.
A gyűjtemény ma már közel kétszáz értékes műalkotásból áll, festmények, grafikák, kisplasztikák, hagyományos és nonfiguratív alkotások sorakoznak, „nagy öregek” és fiatal tehetségek művei. Az összegyűlt allkotásokból 2009-ben kiállítást szerveztek, illetve egy művészeti katalógust is kiadtak Bernády Galéria címmel, ám azóta tovább gyarapodott a gyűjtemény, így az idei rendezvénysorozaton újabb albumot adtak ki.
Szombaton megkoszorúzták a református temetőben Bernády György síremlékét, illetve a róla elnevezett téren egész alakos szobrát, este a Kultúrpalota nagytermében az ünnepi műsor keretében átadták a Bernády-emlékplakettet. A Gyarmathy János szobrászművész által készített bronzplakett 17. kitüntetettje Nagy Miklós Kund újságíró-szerkesztő, művészeti író, a képzőművészeti tárlatok örökös házigazdája, több mint 30 kötet szerzője.
A rendezvénysorozat keretében A lélek anyanyelvén című műsort tekinthette meg a nagyérdemű: Bogdán Zsolt kolozsvári színművész és ifjabb Csíky Boldizsár zongoraművész estje katartikus élményt nyújtott a költészet és zene párosításával, egymásra hatásával.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Katarzis
Lélekemelő könyvbemutató Dicsőszentmártonban
Október 29-én a dicsőszentmártoni Magyar Közművelődési Központban a Kis- Küküllő Alapítvány kuratóriuma szervezte irodalmi esten mutatták be Markó Béla Rekviem egy macskáért című esszé- és publicisztikakötetét. A könyvet a költővel beszélgető újságíró szerkesztő, Nagy Miklós Kund ajánlotta a termet zsúfolásig megtöltő közönség figyelmébe. A vendégeket Incze Csaba, a kuratórium alelnöke köszöntötte. Az egyórásnyira szabott érdekes, tartalmas eszmecseréből néhány gondolatot érdemes az újságolvasókkal is megosztanunk.
N. M. K. elmondta, hogy a pozsonyi Kalligram kiadó gondozásában 2015 tavaszán megjelent szép kivitelezésű kötet a szerző 2011–2014 között közölt esszéit és publicisztikai írásait tartalmazza. Markó Béla akkor már kezdett eltávolodni a közvetlen politizálástól, nem pályázott újra az RMDSZ elnöki tisztségére, mind erőteljesebben vonzotta magához a szépirodalom. Közösségünk, a romániai magyarság helyzete, sorsa azonban továbbra is foglalkoztatja. Az ezzel kapcsolatos meglátásai, a politikáról való gondolkodása tükröződik ebben az újabb elméleti jellegű, harminc prózai írást tartalmazó válogatásban. Mélyen szántó, gondolatgazdag esszékkel találkozik az olvasó, de mondandóját a gyakorlati élethez, mindennapjainkhoz igazítva bontja ki a szerző. Ennek köszönhetően a könyv egyfajta naplóként is értelmezhető, amiben közvetve vagy közvetlenül benne van minden, ami velünk az utóbbi 25 évben történt. Persze másként napló ez a könyv, mint az utóbbi időben egyre sűrűbben megjelenő verskötetek. Különös már a címválasztás is. Természetes, hogy a beszélgetőtárs erre is rákérdezett.
Markó Béla erre egy kis történettel válaszolt egy olyan macskáról, amely bukaresti tömbházukba járt be telente melegedni, nem tartozott valójában senkihez a lépcsőházban, mégis mindenki kissé a magáénak tekintette. A teljes sztori elmesélésére itt nincs lehetőségünk, az író sugallta tanulságra azonban igen: a macska a hűség sajátos szimbóluma, nehezen szelídíthető, nem a gazdájához, a házhoz hűséges. Tanulhatunk tőle mi is, ragaszkodjunk a házhoz, legyünk hűségesek a szülőföldhöz. Arra kell választ találnunk, hogyan sikerülhet itt, Erdélyben hűségesnek lenni, hűségben megmaradni.
N. M. K. egy másik "macska-epizódot" is szóba hozott a könyvből. A "fekete macska" esete is Bukarestben történt, mesélte a szerző, aki ezzel a mentalitásbeli különbözőségeket próbálta megvilágítani. Még magas állami tisztséget töltött be, amikor egy este a fővárosban a gépkocsijuk előtt fekete macska rohant át az úton. A kocsi román sofőre hirtelen rálépett a fékre, és váratlanul félrehúzott, előre engedve a mögöttük robogó autót, hogy a szerencsétlenséget hozó állat annak keresztezze az útját. Majd hátrafordulva büszkén jelentette a "főnöknek": megoldotta a problémát. Sajátos balkáni magatartás ez, hangsúlyozza Markó: a sofőr elkerüli a fekete macskát, és boldog, mert meg van győződve, hogy a "sorsot ki lehet játszani". Markó Béla utal arra, hogy különbség van a mi kultúránk és a balkáni-bizánci kultúra között, és részünkről évszázados hiba volt lenézni, mellőzni ezt a különbözőséget. Nem értettük meg ezt a másságot, a szabályok másféle érvényesülését, s ez bizony tragédiákhoz vezetett.
Önmagáról szólva elmondta, "eredeti hivatásom az írás, az irodalom. Akik az életüket a politikában akarják leélni, mindent megtesznek, hogy ott maradjanak a pályán (pl. átsétálnak egyik pártból a másikba és vissza!). Én nem erre vágytam. Úgy érzem, eleget tettem a politikai céljainkért, de azt is tudom, hogy a politika felőrli az embert. Szükségünk van a reflexióra, és én az értelmiségi mivoltomat nem akarom feladni, ezért döntöttem úgy, hogy változtatok a pályámon. Az volt a benyomásom, hogy beszippant a politika. 18 év után nehéz volt visszatérni az íráshoz, de megdolgoztam érte. Újra lételemmé vált számomra a vers, a kötött forma, például a szonett, amelyet azelőtt is szívesen műveltem, biztonságot nyújt".
Mitől függ az, hogy valamit esszében vagy versben ír meg? – kérdezte a továbbiakban N. M. K. "Ma már nem gondolom, hogy a versben nem lehet aktuális, közéleti kérdéshez nyúlni, nem gondolom, hogy vannak költői és költőietlen témák – mondotta Markó. Bármiről lehet verset és esszét is írni. A publicisztika közvetlenebb, a vershez sajátos közérzet viszi az embert." A kérdező jelezte, hogy a kötet névmutatójában 219 nevet számolt meg. Ennyi egyéniségre, emberre hivatkozott a Rekviem egy macskáért kötetbe foglalt írásaiban Markó Béla. Az említettek, idézettek nagy hányada író, gondolkodó ember, sokkal kevesebb a nevén nevezett politikus. Ez is jelzésértékű, rávilágít, hogy a szerző az irodalom felől közelíti meg a politikai jelenségeket. Közvetlen válasza előtt Markó Béla elmondta, hogy a beszédeit, politikai jellegű szövegeit maga írta meg. Ez ellentmond a politikai életben kialakult úzusnak. "Az elmúlt évtizedekben elhitették, hogy a politika szakrális, csak az elhivatottaké. Ez nem igaz. Az értelmiségi embernek nem szabad elhinnie, hogy nem szólhat bele a politikába, nem nyilváníthat véleményt. Én is ott vagyok még szenátorként a parlamentben, és megpróbálok értelmiségiként szerepelni."
Az esszékben szóba hozott személyiségekre utalva N. M. K. visszatért a mentalitásbeli különbségekre. Ezekre jó példa az, amit Markó Caragialéról, illetve Bánffy Miklósról írt. Markó Béla szerint a két író valóban távol áll egymástól, származásuk, neveltetésük, a közeg, amelyben éltek, írtak, dolgoztak alapvetően más, karakterük, életszemléletük sem hasonló, de saját társadalmuk kritikáját mindketten élesen megfogalmazták. Caragialét nem mindenki szereti, mert kritikus volt, Bánffy Miklós a trilógiájában fogalmazza meg az erdélyi vezetők kritikáját, akik felelősek azért, ami az első világháború után történt velünk. Ő is ellenérzéseket váltott ki emiatt egyesekben. De egyiktől is, másiktól is sokat lehet tanulni.
A kötet írásaiban is találkozunk kritikával, hallhattuk a párbeszéd során. Főleg a mindannyiunkat fájdalmasan érintő dolgokban, a csontba vágó kérdésekben, amilyen a kivándorlás is. Ennél a témánál Markó többször is elidőz. "Erről többet kellene beszélni, noha az utóbbi időben csökkent egy kicsit a kivándorlók száma. A kivándorlás egyébként a románok sorait is ritkítja. De ránk nézve sokkal tragikusabb kimenetelű a folyamat. Az egyik legnagyobb feladatunk: itthon tartani a magyarokat Erdélyben. Az utóbbi időben úgy érzékeljük, rosszabb a közérzetünk, de itt kellene rendeznünk az életünket" – hangsúlyozta. "Ezelőtt 100 évvel sem tudta ez a föld megtartani az embereket, sokan kivándoroltak akkor is, a saját felmenőim, rokonságom történetével példázva is sokat írtam erről, de a sebek mindig begyógyultak, most is ennek kellene történnie."
A költő végül így összegzett: "Nekem központi témám Erdély. A marxista történelem azt tanította, hogy a történelmet nem az egyének, hanem a tömegek csinálják, de nálunk az történt, hogy a szászokat és a zsidókat a diktatúra idején a román állam jó pénzért eladta, így például 1968 és 1989 között 236000 szászt telepítettek ki az NSZK-ba, és 40577 zsidót Izraelbe. Így a bevételezett pénz mellett az állam megszabadult két nemzeti kisebbségtől is. Tehát személyi, állampolitikai döntések befolyásolták a történelmet. Más lenne ma Erdély jogi helyzete, ha ez nem történt volna meg. Ha most is itt lennének tömegesen a szászok és a zsidók."
Befejezésül N. M. K. kérésére Markó Béla verset olvasott föl. A Kő és könyv a kolozsvári Házsongárdi temetőben pihenő nagyjainknak állít megrendítő emléket. A költemény könnyet fakasztott a hallgatók szeméből. Katarzisértékű, szép találkozó volt, melyre lelkünk éhezett. Köszönet a két értelmiségi embernek, akik lelki táplálékot hoztak asztalunkra.
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)

Vida Árpád – albumban is
Igen, a 100 esztendeje fiatalon elhunyt festőművész életműve immár könyvben is elérhető. A Maros Megyei Múzeum patronálásával, Nagy Miklós Kund és Cora Fodor művészettörténész szerkesztésében napvilágot látott egy átfogó katalógus, amelynek a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron lesz a nyilvános bemutatója. Az eseményre november 13-án, pénteken délután 3 órai kezdettel kerül sor a múzeum várbeli székhelyén. A hiánypótló szép kiadványról a rendezvényen Soós Zoltán múzeumigazgató és Nagy Miklós Kund szerkesztő beszél.
A kétnyelvű – magyar-román – kötet több szerző írásaival vezeti be az olvasót "Vida Árpád csodálatos világába". A már említettek mellett a régebb elhunyt művészettörténész, M. Kiss Pál és a nemrég eltávozott Szabó Zoltán Judóka festőművész, az ifjú művészettörténész, Vécsei Hunor és az író, irodalomtörténész Marosi Ildikó elemzi, méltatja a nagy tehetségű vásárhelyi alkotó munkásságát. Közel 90 művészi reprodukció mutatja fel Vida festészetének, grafikai hagyatékának értékeit.
"A Maros Megyei Múzeum értékmentő és értékteremtő szerepéhez járul hozzá a méltatlanul feledésbe merült képzőművész, Vida Árpád örökségének feltárása és reményeink szerint hosszú távú bemutatása – írja Soós Zoltán a Vida Árpád művészeti öröksége című bevezető írásában. – Intézményünk gazdag gyűjteménye és a művészi alkotások minősége már régen érdemessé tették, hogy állandó tárlaton ismertessük városunk tehetséges szülöttének európai színvonalú munkásságát... A kötet betekintést enged a művész életútjának, alkotásainak megismeréséhez, eligazít a stílusirányzatok behatárolásában, amelyek meghatározták Vida munkásságát."
Marosvásárhely egyik méltán nagyra tartott fia megérdemli, hogy az értékes hagyatékot összegző elegáns album premierjét népes közönség tisztelje meg jelenlétével.
Vida Árpád 1884-1915
Népújság (Marosvásárhely)

Visszatekintő Zagyváék utóbbi negyedszázadára
1990-ben települtek át Marosvásárhelyről az anyaországba, azóta Nyíregyházán élnek, dolgoznak. Érett, markáns alkotóként mentek el, de művészetük ott teljesedett ki igazán. Jártak ugyan haza időről időre, sikereikről is hallhattunk ezt-azt, munkásságuk utóbbi két és fél évtizedéről azonban mégiscsak keveset tudhattak az itteniek. Zagyva László és Z. Erdei Anna most egy marosvásárhelyi visszatekintő kiállításon teszi lehetővé, hogy átfogó képet nyerjünk mindarról, amivel elmenésük óta gazdagodott, színesedett életművük. Igen, életműben gondolkodhatunk, hiszen mindketten hetven éve születtek, a kerek évfordulók pedig többnyire számvetésre késztetik az embert. Idei nagy ölelésű nyíregyházi jubileumi tárlatuk szép visszhangja bizonyára rövidesen felerősödik Vásárhelyen, ahol kiállításukat a Kultúrpalota földszinti galériái látják vendégül.
Z. Erdei Anna teljes grafikusi fegyverzetben áll közönség elé. Fekete-fehér rajzai, digitális nyomatai, kollázsai, színeikben visszafogott pasztelljei az egyetemesség jegyében, a szülőföld sajátosságait is magukon viselve, balladás tömörséggel továbbítanak drámai üzeneteket az emberről. Versképei, költői ihletésű grafikái döbbenetes vallomások korunk sorskérdéseiről.
Zagyva László, akinek négy modern hangvételű bronz térszobra négy évtizede díszíti a Színház teret, a távozásuk után született méretes fa-, bronz- és kőplasztikáiból és kisméretű alkotásaiból, érmeiből is elhoz jó néhányat Marosvásárhelyre. Humor, irónia, játékosság, megannyi ötletsziporka ámítja majd el a nézőt a kiállítóteremben, s a szobrász jeles elődökkel, történelmi személyiségekkel is biztosítja a találkozást.
A tárlat november 17-én, kedden 18 órakor nyílik, megnyitóbeszédet Nagy Miklós Kund művészeti író tart.
Népújság (Marosvásárhely)

25 éves a Lorántffy
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület fennállásának 25. évfordulója alkalmából hívtuk ünnepelni a vásárhelyieket. Sokan elfogadták meghívásunkat, pedig hétköznapot írtunk. Megtisztelt jelenlétével Magyarország csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja, dr. Csige Sándor Zoltán is több konzultársával, a polgármesteri hivatal részéről dr. Csegzi Sándor, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Társaság, pedig szépszámú küldöttséggel volt jelen, élén Kerényi Györggyel, a társaság elnökével.
Születésnapi ajándékokat is kaptunk: a közönség sok tapsát, Marosvásárhely polgármesteri hivatalának évfordulós oklevelét a köz hasznára kifejtett tevékenységünkért, Nagy Miklós Kund művészeti író akár érdemszózatként is elkönyvelhető meleg hangú, az egyesületünk tevékenységét méltató beszédét, az EMKE marosvásárhelyi fiókjának díszoklevelét a magyar közösség szolgálatában kifejtett tevékenységünkért, és sok-sok virágot.
Mi sem maradtunk adósok. Ünnepi műsorral készültünk: a Napsugár néptáncegyüttes táncával és a Bekecs táncegyüttes elegáns, palotás táncával bizsergette meg a közönség talpát. Bevontuk az idei rendezvényeinken díjazott diákokat is, így Mezei Zsolt, a paniti Kádár Márton Általános Iskola tanulója, népdalokat énekelt, Szalma Szilárd, a Bolyai iskola diákja Reményik Sándor-verset adott elő, a Művészeti Líceum két diákja, Pethő Rebeka fuvolán és Pethő Csaba gitáron Liber-tangót játszott, és fellépett az operettvetélkedő ifjú nyertese is, Siklódi István. Kilyén Ilka és Kilyén László színművészek műsorvezetése és szavalatai az előadás méltóságteljes hangulatát fokozták. Majd, akikre mindig számíthatunk, és akik nélkül már el sem képzelhető kulturális műsoraink szervezése, Trózner Kincső és dr. Buta Árpád duettjei röpítettek magasba. Végül a hangulatot a Bánk bán opera nagyáriájának előadásával dr. Buta Árpád tette magasztossá. A megemlékező est szerkesztése Kilyén Ilka, az egyesület alelnöke munkájának eredménye.
Visszatekinteni az elmúlt évekre csak megelégedéssel tudunk. Sok munka, kitartás áll az egyesület mögött, amely nem tudott volna 25 éven át megmaradni, ha nincsenek olyan emberek, mint Gellért Márta, aki már az egyesület születésénél ott bábáskodott, az első elnöknők, néhai Kerekes Tóth Erzsébet, aztán Szekeres Erzsébet Katalin, aki most is féltőn figyeli munkánkat, vagy akik menet közben társultak az egyesülethez és váltak kitűnő vezetőkké, mint Incze Vanda, vagy a jelenlegi elnöknőnk, Náznán B. Olga, aki jó szervezőmunkájával összefogja a maroknyi csapatot. Nem hagyhatjuk ki az egyesület tagjait sem.
Ünnepi szónoklatot nem tartottunk, de hálásan köszönjük mindenki segítségét. Talán azért nem volt nehéz ez a 25 év, mert sok jó ember állt mellettünk, akikkel gondjainkat megoszthattuk. Ezért tudunk bizakodon még a jövőbe is nézni!
Köszönjük támogatóinknak, a Maros Megyei Tanácsnak, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalnak, a Tak Agrozoot Kft.-nek, a médiának, sok vállalkozónak és magánszemélynek, akik vállunkra tették kezüket, vagy hónunk alá nyúltak akkor, amikor szükségünk volt segítségükre, bátorításukra.
Szükségünk lesz továbbra is mindenki bátorítására, pártfogására, jelenlétére, elismerésére, mert így érezzük leginkább, hogy igénylik azt, amit csinálunk, hogy szeretnek minket.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület nevében
Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)

Táplálék a léleknek – Ismét megszervezték az év végi vásárhelyi tárlatot
A szokásos helyszín, a marosvásárhelyi Kultúrpalota helyett ezúttal a vármúzeum földszinti szobáiban rendezték be a Maros megyei képzőművészek szokásos év végi tárlatát, amelynek immár több mint hatvanéves hagyománya van.
A Maros megyei képzőművészek év végi szokásos közös tárlata idén a Kultúrpalota kiállítótermei helyett a marosvásárhelyi vármúzeum földszinti szobáiban tekinthető meg.
A szombaton megnyílt kiállításon főleg festmények és kisplasztikák láthatók, olyan ismert képzőművészektől, mint Gyarmathy János, Nagy Dalma, Haller József, Barabás Éva, Nagy Zsuzsanna, Bálint Károly, Hunyadi Mária, Kákonyi Csilla, Kántor Zita, Kuti Botond, Sajgó Ilona, Kiss Levente, Moldován Mária, Kozma Rozália, illetve fiatal pályakezdők, például Szabó Anna Mária alkotásai.
A tárlatnyitón Mana Bucur egyesületi elnök köszöntötte a jelen lévő művészeket és művészetpártolókat, majd Nagy Miklós Kund művészeti író vette át a szót, és fejtette ki gondolatait a kiállítás kapcsán. Elmondta, bár szokatlan helyen szervezték meg a szokásos téli tárlatot, az semmit sem von le annak értékéből, sőt a történelmi környezet, a szobákban látható régi bútordarabok, a múzeum tárgyai, a termek különleges beosztása, a boltívek még különlegesebbé teszik a látnivalókat. Három helyiségben helyezték el a munkákat.
Nagy Miklós Kund elmondta azt is, hogy az a pár óra volt a legérdekesebb, a legizgalmasabb számára, amikor egy nappal korábban berendezték a tárlatot, a festményeknek megtalálták a legmegfelelőbb helyet. Először a kisplasztikákat helyezték el, és mivel egyik sem volt még felcímkézve az alkotók nevével, a korábbi tudására, a művészek stílusának felismerésére hagyatkozva találgatta, hogy melyik mű kihez tartozik.
Arra is kitért a méltató, hogy ez a hagyomány, az év végi találkozás már több mint hatvan éve szokása a Maros megyei, illetve tartományi képzőművészeknek. „Jó, hogy idén sem maradt el, és a művészetkedvelők egész hónapban, illetve januárban is megtekinthetik a színes, változatos, gazdag kiállítást” – tette hozzá Nagy Miklós Kund.
A művészet üzenetéről, a társadalomban betöltött szerepéről Radu Florea kiállító osztotta meg gondolatait a jelenlevőkkel. Elmesélte, hogy volt egy látomása: az élelmiszerrel megrakott szatyrokat cipelő emberek egy-egy képzőművészeti alkotást visznek, festményt, grafikát, kisplasztikát, nemcsak a fizikai táplálékukról gondoskodnak, de arról is, amire azért van szükség, hogy lelkileg jobban érezzék magukat. Mert a művészet felülemelkedik a hétköznapi gondokon, a mindennapi politikán, a különféle csatározásokon – hangsúlyozta. Ha haza nem is viszünk túl gyakran műalkotást, menjünk és tekintsük meg a kiállítást, azzal is gazdagabbakká válunk – hangzott el a tárlatnyitón.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Bartha Béla munkássága
Bartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig.
Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.).
Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban.
Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.”
A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát.
Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72 éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá.
Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.” Munkába menekítette nyomasztó magányát. A rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.”
Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben.
surlottgradics.wordpress.com

A nemzetért imádkoztak
Tizedik alkalommal tartották meg december 6-án a Kárpát-medencei imanapot, melyet minden évben a december 4-éhez legközelebb eső vasárnapon szerveznek meg, és minden református gyülekezet bekapcsolódhat.
Az imanapot a Kárpát-medencei nőszövetségi vezetők kezdeményezték 2005 júliusában a sikertelen 2004. decemberi 4-ei, a kettős állampolgárságról (is) szóló népszavazást követően, és 2006-ban tartották meg először.
Az imanapon minden évben más-más református egyházkerületért imádkoznak a gyülekezetek. Az érintett egyházkerület nőszövetsége állít össze liturgiajavaslatot, valamint a terület múltját és kulturális értékeit is bemutató segédanyagokat, melyeket a gyülekezetek felhasználhatnak. Idén a Szerbiai Református Keresztyén Egyház nőszövetsége készítette el az imanapi füzetet.
Erdőszentgyörgyön minden évben megtartják az imanapot, és hogy az ideit színesebbé tegyék, meghívták a nyárádszeredai Bocskai István Dalkart is. Gáspár György lelkész szószéki szolgálata után a szertartás keretében felolvasták a délvidéki nőszövetség üzenetét, szavalatok hangzottak el, majd a helyi nőszövetség öt tagja felolvasott egy-egy célimát, amelyet ugyancsak délvidékiek írtak, és amelyben a nemzetért, annak egységéért, a gyerekekért és fiatalokért, a szegényekért és a találkozásért fohászkodnak.
A nyárádszeredai kórus egyházi dalokat adott elő, szolgálatukat és a kezdeményezést Csalóka Zoltán nyugalmazott esperes köszönte meg. Az esemény a szemközti Rhédey-kastélyban folytatódott, ahol a Bocskai-dalkar világi énekei nyitották meg Dávid Júlia festészeti kiállítását. A Nyárád-menti gyökerű, ma Szeged közelében élő Dávid Júliát, pályáját és munkáit Nagy Miklós Kund méltatta.
Marosvásárhelyen, a Gecse utcai kistemplomban a délelőtti istentisztelet keretében tartották meg az imanapi programot. Borsos Melinda, az egyházkerület nőszövetségi elnöke bemutatta a vajdasági református templomokat, majd Fekete Márton lelkész prédikált, és az általa írt rövid imákat mondták el a gyülekezet fiatalabb és idősebb tagjai.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)

Elégedettek, de többet akarnak a Bernády Házban
Több mint kilencezer látogató fordult meg tavaly a marosvásárhelyi a Bernády Házban. Idén még ezt is túlszárnyalnák. Készül a program, kevés a „lyukas” nap.
2016-ban a tavalyi programot szeretnék folytatni, képzőművészeti kiállítások, fotótárlatok, kisebbségi kollokviumok, vetélkedők, könyvbemutatók szervezését, növelve a látogatók számát és az események színvonalát – tudatta a Bernády Ház idei tervei kapcsán Nagy Miklós Kund. A múlt évben egy tucat képző- és ugyanannyi fotóművészeti tárlatnak adtak helyet, három nagy, országos elismertségű kisebbségi kollokviumot szerveztek, két saját könyvet adtak ki és mutattak be. „Ezt szeretnénk fokozni 2016-ban” – mondta a Bernády Házat működtető alapítvány alelnöke.
A képzőművészek számára a Bernády Házban kiállítással bemutatkozni fontos eseményt jelent. Mivel a jelentkezők száma egyre nő, a kuratóriumnak nehéz a dolga, hogy kiválassza a legjobb és legszínvonalasabb alkotókat. „Arra is törekszünk, hogy minél több kiállítást szervezzünk, de az is fontos, hogy a közönségnek legyen ideje megtekinteni ezeket a tárlatokat” – mondta a kuratórium alelnöke. Egy-egy tárlatot általában két-három hétig lehet látogatni, kivételes esetben egy hónapig. Az egyéni kiállítások mellett rendszeresen bemutatják a képzőművészeti alkotótáborokban készült alkotásokat, így kapcsolatot ápolnak a gyergyóalfalvi Vadárvácska táborral, a gyergyószárhegyi vagy a borospataki művészteleppel. Minden év tavaszán a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportja is bemutatkozik legújabb alkotásaival, illetve az idén első alkalommal a kolozsvári székhelyű festő- és rajztanárok egyesülete is kiállít a Bernádyban.
Ami a könyvbemutatókat, szerzői esteket, előadásokat illeti, szintén előre be kell jelentkezni, sok az állandó, visszatérő vendég. A Bernády Ház is szervez saját rendezvényt, úgynevezett „lyukas” napot nehéz találni.
A változásokról szólva Nagy Miklós Kund elmondta, a közönség talán észre sem veszi azokat: nemrég felújították a padlózatot, kicserélték a hangosítást egy korszerű berendezésre.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Összefogást sürgetnek a marosvásárhelyi értelmiségiek
A magyar összefogást sürgetik az idei helyhatósági választáson a lapunk által megkérdezett marosvásárhelyi értelmiségiek.
Mindannyian úgy vélik, a magyar politikai alakulatok együttműködésének nincs alternatívája a megyeszékhelyen. A Vártemplom lelkipásztora, Ötvös József arra hívta fel a figyelmet, hogy a marosvásárhelyi magyar politikai érdekképviselet évről évre gyengül, legalábbis kívülről nézve.
„Sem az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), sem a Magyar Polgári Párt (MPP) nem eléggé erős, de az RMDSZ is gyengül. Úgy érzem, hogy a marosvásárhelyi magyarságnak ma már nincs igazán súlya. Ez a megállapítás éppen úgy érvényes a politikai, mint az egyházi vagy társadalmi életre. Ettől függetlenül még nem késő egy új Marosvásárhelyt építeni. Az, hogy kivel és hogyan, már nem az én dolgom" – fejtette ki a református lelkész.
Generációváltást sürgetnek
Ötvös úgy véli, mivel a Markó Béla, Frunda György, Borbély László, Kelemen Atilla és Kerekes Károly nemzedéke már jócskán elmúlt hatvanesztendős, mielőbb generációváltásra és jó, ütőképes utánpótlásra van szükség. Szerinte a fiatal politikusok, ha nem is tapasztaltabbak, de egy olyan készséggel rendelkeznek, amelylyel az idősebbek nemigen dicsekedhetnek: sokkal jobban tudnak együttműködni egymással, még akkor is, ha más-más pártnak a tagjai.
„Akik még hatalmon vagy székben vannak, akarva-akaratlanul egyfajta '89 előtti politikai koncepcióval érkeztek, és ez rányomta bélyegét a ténykedésükre. Azóta eltelt huszonöt év, felnőtt egy új nemzedék, sokkal színesebb lett a világ, ma már egy kis nemzet sem gondolkodhat egypártrendszerben. Még akkor sem, ha azt a legerősebbnek szeretnénk" – szögezte le Ötvös József.
Szélyes Ferenc színművész szerint már csak azért is lenne jó összefogni, mivel ez a marosvásárhelyi magyarok régi vágya. „A kilencvenes évek elejétől ez a magyarság óhaja, utoljára akkor volt igazi összefogás. Csakhogy azóta nagyot változott a világ, ma már több pártban magyarkodunk, ami nem is baj, csakhogy ilyenkor össze kell fognunk" – mondta a Spectrum Színház művésze és a Csűrszínházi Fesztivál ötletgazdája és főszervezője.
Szélyes reméli, hogy a politikusokban lesz annyi bölcsesség és kompromisszumkészség, hogy a köz érdekében összefogjanak, és egységesen lépjenek fel. „Le kell győzni a személyes indulatokat és becsvágyakat, különben az utolsó vonatot is elszalasztja a vásárhelyi magyarság, s akkor négy év múlva már nem lesz mire felülni" – vélekedett a népszerű színész.
Székely Emese, a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Gimnázium tanára hisz az összefogásban, a kivitelezés kapcsán azonban szkeptikus. „Nagyon nagy szükség volna az együttműködésre, de én egy kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatosan" – fogalmazta meg véleményét a pedagógus. Szerinte vannak jó próbálkozások, főként Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök részéről, ám a felek bizalmatlanok, és időnként be-betartanak egymásnak. „Lehet, hogy egy külső kézre lenne szükség, aki tekintélyével képes belenyúlni a dolgokba, és helyre tenni azokat" – tette hozzá Székely Emese.
„Hiteles jelöltekre van szükség!"
Nagy Miklós Kund szerint örök probléma Marosvásárhelyen az összefogás. A Bernády-ház kuratóriumának alelnöke úgy véli, hogy a vásárhelyiek rendelkeznek már annyi tapasztalattal és bölcsességgel, hogy tudják, a széthúzás csak gyengíti a közösséget. „Azokat az esélyeket, amelyeket esetleg kihasználhatnánk, ha nem fog össze Marosvásárhely magyarsága, nem fogjuk tudni érvényesíteni" – fogalmazott Nagy Miklós Kund, hozzátéve, hogy „mindazért, amit elérünk, valamilyen módon meg kell küzdenünk" és ha szétaprózódnak az erők, ez nem fog sikerülni. Ha lesznek a választások, megtörténhet, hogy néhány száz emberen múlik a siker, vagy a sikertelenség.
„Nem vagyok nagyon optimista ebben a dologban, sokszor tapasztaltuk már, hogy könnyű összefogásról beszélni, de nagyon nehéz, amikor a gyakorlatban meg kell valósítani. Eddig úgy tűnik, hogy minden alkalommal közbejött valami vagy valaki, ami vagy, aki ezt az egységet az utolsó pillanatban is meg tudta bontani" – fejtette ki az alelnök. Szerinte esélyek vannak, ezért kell ezekkel mindenképpen élni. „Reálisan kell hozzáállnunk ehhez a dologhoz, és akkor talán nem lesz okunk az elkeseredésre, amikor arról kell dönteni, hogy kik lesznek a város vezetői" – véli Nagy Miklós Kund.
A Bolyai téri unitárius templom lelkésze, Nagy László szerint „az előttünk álló feladatok és célok megvalósulását csak hiteles emberekkel látom elérhetőnek". Nagy László szerint az a fontos, hogy akik felvállalják a küzdelmet, azok legyenek képesek arra is, hogy el tudják hitetni: a közösségért akarnak tenni és nem személyes érdekből.
„Tudjanak egy olyan kampányt megszervezni és lefolytatni, hogy higgyük el, a kapcsolat nemcsak a választásokig tart, hanem állandó marad a választó és a megválasztott között" – tette hozzá. – Azok pedig, akik a közösségen belül eluralkodó közömbösséget, kiábrándultságot létrehozták, maradjanak távol, hallgassanak el, hiszen ez lehet az összefogás egyik alapja".
Antal Erika, Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Gyászhír
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a szeretett, jó férj, apa, nagyapa, testvér, após, rokon és jó barát, FEKETE ZSOLT festőművész folyó hó 4-én, életének 81., házasságának 52. évében türelemmel viselt szenvedés után elhunyt. Drága halottunkat folyó hó 8-án 12 órakor búcsúztatjuk a marosvásárhelyi református temető cinterméből, és az iklandi sírkertben helyezzük örök nyugalomra. Nyugalma legyen áldott! A gyászoló család.  (Népújság, 2016. január 6., szerda)
Kedei Zoltán emlékezése
február 6, vasárnap. Gyönyörű nap, mintha tavasz volna. Tizenkét órakor a Fekete Zsolt kiállításának a megnyitója az unitárius tanácstermében. A műteremből megyek. Elnéztem az órát, éppen csak beérek időben. Közben a szemüvegem sarka is eltörött, s a régiért mentem vissza a műterembe, ez is oka a késésemnek. Nagy Miklós Kund nyitja meg a kiállítást, majd felolvasom a méltató szövegemet, amit e kiállítással kapcsolatosan írtam. A felolvasott szövegem megtette a hatását, befejezve a felolvasást Zsolt könnyes szemekkel köszöni meg, megjegyezve, hogy Róla még ilyen szépeket nem mondtak. Miklós elkéri a szöveget közlésre. Sikeresnek éreztem a kiállítást annak ellenére, hogy előre nem lett hirdetve az újságban, így is megtelt a terem a közönséggel. Tünde lányom és Győző vejem is jelen vannak. A megnyitó utáni poharazgatást a Zsolt közeli műtermében ejtettük meg jó hangulatba.
Fény és derü
Fekete Zsolt képei nem szorulnak bemutatásra. Nem igénylik a szavak erejét. Évtizedek óta jelen van Marosvásárhely, Erdély képzőművészeti életében. Képei eljutottak a határon túli országokba és azok kiállítótermeibe, megbecsülést hozva alkotójuknak.
Az unitárius egyház tanácstermében látható 22 alkotás – legyenek azok olajfestmények, akvarellek vagy lavirozott tusrajzok – csak egy kis színfoltja annak a nagy mennyiségű képanyagnak, mely szétszóródva, a nagyvilágban hirdeti a festő Fekete Zsolt üzenetét.
A több éves, évtizedes barátság, baráti vonzalom, a képei iránti őszinte szeretet késztet a mostani megszólalásra. Nincs szándékomban az itt látható kiállított képek bemutatása, sem szakmai kiértékelése.
Ez alkalommal csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni, amely vonatkozik úgy általában minden munkájára, és azt pár gondolattal körüljárni. Így hangzana: Mitől és miért világosak, derűsek Fekete Zsolt képei?
A kérdés roppant egyszerűnek tűnik, és mondhatnám, naivan hat. Viszont a megválaszolása kevésbé egyszerű. Sokkal igényesebb megközelítést kíván.
Vissza kell menni a gyökerekig.
Fekete Zsolt életét is a világháború utáni galád, élet-értékpusztító kommunista rendszer árnyékolta be. Családjával együtt – úgy a saját, mint a felesége vonalán – bőven részesült a vörös vonallal kontúrozott: sötét évek elnyomásában. Részletesen nem szeretnék erre kitérni. Csak egy konkrét esetet említenék: református lelkész édesapjának hat és fél éves bebörtönzése. Tovább sorolhatnám a háttérbeszorításokkal, a mellékvágányra tereléssel, az érvényesülés útjának elvágásával, lezárásával stb. stb. Ezek mind olyan tényezők voltak életében, amelyek csak bánatot, sebeket, fájdalmakat okozhattak.
És a drámaian sötét, megterhelt körülmények ellenére mégis megszülettek az optimistán világos tónusú képei. Világosság és optimizmus jellemzi a festő palettáját.
Ellentmondásosság? Talán. De nem merem gyorsan levonni a következtetéseket.
Szubjektivitásom éppen ebben látja Fekete Zsolt képességét és tehetségét. Vagyis, hogy sikerült színeiben, tónusaiban világosnak maradnia.
Vagy talán félelemről lenne szó? Fél felmutatni a lelkén ejtett lidérces sebeket, kimondani a fájdalmakat?
Nem hinném. Máshol kellene keresni. Az isteni gondviselésre gondolok, amiben hisz a művész. Vallásos ember. Ezt a nevelést kapta már a szülői háznál.
És még valami: tudja, hogy a fájdalmat nem lehet enyhíteni a sebek állandó feltárásával, a sebekre gyógyír kell. Tudatosan, ösztönösen teszi ezt. Gyógyítani akar képeivel. Sikeresen.
Örömet, napfényt, világosságot akar eljuttatni a sokat szenvedett emberekhez.
Transzcendentális gondolatokkal, érzésekkel teremt kapcsolatot föld és ég, test és lélek között.
Az emberi dolgok tiszta csengésében hangszereli a szépet.
Képeivel hirdeti a hit melletti kemény kiállást, sárba taposott jelképeink magasba emelését.
Állítják, hogy Fekete Zsolt tájképfestő. Én ezeket nem tekintem tájképeknek. Egyszerűen csak képeknek. Igaz viszont, hogy vásznain megjelennek a fák, emberek, hegyek, mezők, felhők, házak, templomok, várak, kastélyok, népművészeti motívumok csokorba kötve, de nem a leíró jelleggel, ürügyként használja ezeket a motívumokat, csak mankóul szolgálnak mondandójának, érzéseinek kifejezéséhez
Ezek a képek nem spekulatívak, mindenik szívből és színekből felépített költészet. Tisztaságot árasztó alkotások.
Lélekvirágok.
Vászonra festett szárnyaló gondolatok.
Csúcsokat mérő álmok.
Vadonban bujkáló szépségek.
A káprázatos Maros-, Nyárád-, Küküllő völgy szerelmese és elkötelezett művésze reménnyel tekint a robbanó tájba, s a látvány tűzében megremeg a keze.
Csendre int.
Csendben, tisztelettel áll meg a természet mindig megbocsájtó küszöbén és fehérre álmodja a napbarnított földet.
Nem tud hazudni. Már otthonról feltöltődött a nyárádmenti táj hangulatával, meghitt embereivel, a természet szeretetével.
Azt festi csak, amit érez, szárnycsattogtatás nélkül.
A tények épülnek be képeibe. Tört színei a mérhetetlen idő szimfóniája.
Néha az az érzésem, képeit nézve, hogy elszakad a földtől és lebeg a pusztuló rend halmazán.
A lélek és a forma összecsengésével űzi el a stresszeket, a pánikus helyzeteket.
A megpróbáltatások, a szertelenségek, az elrejtett dolgok, hamis eszmék labirintusában az emberi értékek helyét keresi.
Munkáin nem találom a rettenetet, a kavargó sötéteket, csak fényt, tisztaságot, benső melegséget.
A kék égen úszó fehér felhőit, levegős tájait befedi valami áttetsző fátyol, és sejtelmesen tárulnak elénk a természet csodás árnyalatai.
Színei visszafogottak s mégis ragyogó akkordokban csendülnek fel a néző előtt.
Önvallomással szeretném befejezni botladozásaimat.
Szándékosan kerültem Fekete Zsolt itt látható munkáit behelyezni valamilyen irányzatba, stílusba. Kihagytam az úgynevezett szakmai buktatókat, ahol megmérettetik a művész, pozitív vagy negatív oldalairól. Konkrétan azt, hogy  milyen a rajz, a kompozíció, ecsetkezelés stb.
A lényeg a fontos: mit sugallnak a képek. Jogosan elmondhatom: fényt és derűt.
Örvendjünk neki.
Kedei Zoltán
(Népújság, Múzsa 137., 1994. március.2.)
Fekete Zsolt /Marosvásárhely, 1935. júl. 9. - Marosvásárhely, 2016. január 4./ surlottgradics.wordpress.com

Emberkatedrális– kiállítás és könyvbemutató Márton Áronról –
2015. december 24-én kezdődött és ez év karácsony szombatján ér véget a Márton Áron-emlékév. Ebben az esztendőben számos rendezvényen emlékeznek meg Erdély nagy püspökéről. Az egyik első ilyen emlékrendezvényre január 12-én, kedden délután 5 órakor kerül sor a marosvásárhelyi Bernády Házban, ahol kiállítás és könyvbemutató teszi lehetővé a 120 évvel ezelőtt született Márton Áron rendkívüli egyéniségének és példás szolgálatának felidézését. Tavaly nyáron a bucsini Vadárvácska művésztelepen 11. alkalommal egybegyűlt művészek már erre az évfordulóra készülve alkották meg festményeiket, szobraikat, grafikáikat. A tábortermést nem csak kiállításon mutatták be Gyergyóalfaluban, a Sövér Elek Alapítvány és elnöke, Gál Mihály kezdeményezésére egy igényes kivitelezésű albumban is megjelentették. 25 képzőművész közel félszáz műve áll össze jelképes, szép tisztelgéssé az Illyés Gyulától kölcsönzött metaforikus címmel ellátott kötetben. Versekkel, Ferenczes István, Ferencz Imre, Baricz Lajos, Bajna György, Nagy Irén lírai főhajtásaival, egyházi személyiségek, dr. Vencser László, Csíki Dénes, Baricz Lajos, Papp László vallomásaival, művészek, művészeti író, Márton Árpád, Balázs József, Nagy Miklós Kund, valamint Gál Mihály és a gyergyóalfalui polgármester, Gáll Szabolcs ünnepi gondolataival kiegészülve vált teljesebbé a keresett kiadvány, amely a művészi reprodukciók mellett Áron püspök életművéből kiemelt reprezentatív idézeteket is gazdagon tartalmaz.
A január 12-i eseményen a művésztelep törzsvendégeivel, elsősorban a marosvásárhelyi képzőművészekkel találkozhat a helybeli közönség. A tárlat anyagát és az albumot Nagy Miklós Kund ajánlja a jelenlevők figyelmébe. Verset mond Gál Mihály, fellép a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes. Népújság (Marosvásárhely)

Fekete Zsolt is eltávozott
Vészesen fogyatkozik az a tehetséggel gazdagon megáldott, tenni akaró, markáns alkotónemzedék, amely a hatvanas évektől kezdve Marosvásárhely képzőművészeti életét kitartó munkával és a folyamatos értékteremtés igényével színesen, pompásan felvirágoztatta. Abban, amit ilyen téren elért ez a talentumokban kifogyhatatlan város, Fekete Zsoltnak is méltányolandó, hangsúlyos érdemei vannak. Voltak, akik az ő képei miatt szerették meg a festészetet, látogattak el a tárlatokra. Lehangoló, nehéz időkben az általa teremtett látvány, az alkotásaiból sugárzó derű kölcsönzött némi felüdülést művészete híveinek. De ő maga is mindig erőt merített a művészi alkotómunkából, lelkileg feltöltődött, valahányszor ecsetet vehetett a kezébe. Sok műve vall erre itthon, szerte az országban és a nagyvilágban. Évek óta betegeskedett, ez kedélyére is rátelepedett, hajlott a pesszimizmusra, melankóliára, a festményei azonban optimizmust sugároznak, az élet szépségével töltik el a szemlélőt. Több mint fél évszázadon át számos egyéni és csoportos kiállításon örülhettünk üde olajképeinek, akvarelljeinek, lélekderítő színharmóniáinak. Azt mutatta fel a szülőföld, a szűkebb pátria és a távolabbi tájak, a népi tárgykultúra szépségeiből, amiből emberségben, nemzet- és honszeretetben gyarapodhattunk. Egykori kiváló mesterei, Bordi András, Barabás István, Piskolti Gábor bőségesen felvértezték mindazzal – ismerettel, tudással, hivatástudattal –, amivel egy igaz művésznek rendelkeznie kell, mindez kellő belső, lelki adottságokkal, festői érzékenységgel társult. Amíg lehetett, a szükséges energiákat is mozgósítani tudta a munkához. Tavaly azonban már nem vállalhatta a Bernády Ház felkérését 80. születésnapi tárlata megrendezésére. Számtalan más rendezvényen viszont fáradtan, gyengélkedve is ott volt, mert szívügyének tekintette a magyar kultúrát, és hűséges volt szülővárosához, kíváncsiságát, a világra való nyitottságát mindvégig megőrizte. Ezért is érezhettük úgy, hogy Vásárhely valamiképpen ő is, akárcsak számos más kitűnő egyéniség és sok érték, aki, illetve ami a tudatunkban, zsigereinkben ezt a szép települést valóban szívbéli Vásárhellyé teszi. Ha társával, szeretett feleségével nem volt jelen valamilyen fontos eseményen, feltűnt a hiányuk. Mostantól végleg hiányozni fog, szegényebb lesz nélküle a közösségünk. Nem lenne szabad megfeledkeznünk róla. És ápolnunk kellene hagyatékát. Legyen békés a nyugodalma!
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

Fényt kapott, fényt adott…
Kiállítás és művészalbum Márton Áron emlékére
Telt házas, pótszékeket is igénylő közönséget vonzott a marosvásárhelyi Bernády Házba a Márton Áron-emlékévhez kapcsolódó kettős rendezvény, a bucsini Vadárvácska alkotótábor kiállítása és az erdélyi püspök szellemiségében született alkotásokat felvonultató album bemutatója.
Kedd délután, a Ház idei első találkozóján Nagy Miklós Kund kívánt boldog új évet az egybegyűlteknek, majd az újdonságokra, a terem felújított padlójára és a korszerűbb hangosításra hívta fel a figyelmet. Ezt követően került sor a 11. Vadárvácska alkotótábor munkáiból létrehozott hagyományos év eleji kiállítás és az alkotások reprodukcióit tartalmazó album ismertetésére.
Püspöki áldás, Lelki forrás, Dicsőség Neked, Uram, Madártávlatból, Gyimesi táj, Márton Áron fénye – néhány a Bucsinon világra jött mintegy 50 alkotásból, amelyeket rendhagyó módon egyetlen személyiség, a 120 éve született püspök lelkülete, személyisége ihletett meg. A rendezvény házigazdája az azonos ihletforrás mellett a sajátos alkotói világok adta többletről szólt, majd így fogalmazott:
– Az egyediségen túl egy közös vonást is felfedezhetünk ezeken a munkákon, a lélekből áradó belső fényt.
A továbbiakban Nagy Miklós Kund azt is elmondta, hogy a tavaly nyári Vadárvácska 25 alkotója közül legtöbben ismert képzőművészek, de a fiatalabb művésznemzedék is képviseltetett a táborban. A marosvásárhelyiek voltak többségben, közülük sokan el is jöttek a megnyitóra. A kiállított alkotások közül a méltató elsőként Bálint Károly Márton Áron-szobrát emelte ki, majd a Hunyadi László készítette portréról, Miholcsa József fából készült alkotásairól, illetve több festőművész munkájáról tett említést. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Gyergyói-medencében is nagyon sok pártfogója van a művészeteknek, a szellem napszámosai közül sokan – 34 lelkész, mintegy 30 író, képzőművész – származnak erről a vidékről.
A művészalbum kapcsán a találkozó házigazdája hangsúlyozta, egyedülálló, hogy egy művésztelep munkáiból egy évtized leforgása alatt négy kötet szülessen. Az Illyés Gyula metaforával Márton Áron, az emberkatedrális címet viselő albumban az alkotások reprodukciói mellett a püspök emlékéhez kapcsolódó versek, gondolatok, vallomások is olvashatók. Nagy Miklós Kund saját, a művészalbumban olvasható írásának címével – Fényt kapott, fényt adott – zárta mondandóját, azt kívánva a nagyérdeműnek, hogy tudják ezt a püspöki fényt magukba zárni.
Márton Áron a miénk, székelyeké
Az elmúlt évek terméseként több mint 300 műalkotás gazdagítja a gyergyóalfalui Sövér Elek Alapítványt és ezzel együtt az erdélyi magyarságot – mondta Gál Mihály. Az alkotótábor szervezője a Gyergyói-medence alkotóit a Jóisten ajándékának nevezte, aki kárpótlásként a hosszú telekért, a sovány termőföldekért így, művészemberek szavaival és a szivárvány színeivel melegíti a gyergyóalfalui népet.
– A Vadárvácskát a művészek értékteremtő, értékmegőrző hellyé, az erdélyi képzőművészet egyik fellegvárává tették – mondta Gál Mihály, majd az ismert Tamási-gondolatot idézve – "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" – hangsúlyozta: még jobban kell hinni abban, hogy az otthont nekünk, magunknak kell megteremteni.
A csíkszentdomokosi születésű püspökről szólva kiemelte:
– Márton Áronra büszkék vagyunk, mert közülünk való, a miénk, székelyeké, de ugyanakkor az erdélyi magyarságé is.
Végül a püspök 1938-ban, a kolozsvári Szent Mihály Egyházközség képviselőtestületi közgyűlésén elhangzott szavaival zárta beszédét: "Bölcsőm közönséges deszkából volt összezárva, amilyen lesz a koporsóm is. De fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koszorúja gyökerével sziklába kapaszkodik, s makacsul állja a viharok tépését; ahol az emberek századok óta küzdenek a mostoha életviszonyokkal, mert tudják, hogy a sötét borulat mögött ott van Isten, s beléje vetik bizalmukat. Innen jöttem, s nem hoztam mást, csak a halálos szerelmet népem és az emberek iránt, s a katolikus hitet, melyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a Csíksomlyói Mária lábainál mélyítettek el és örökítették át a századok során."
Az albumban verssel szereplő alkotók közül Baricz Lajos marosszent-györgyi pap költő szavalta el a püspök emléke előtt tisztelgő egyik versét, Ferenczes István alkotását pedig Gál Mihály adta elő. A délután hangulatát a marosszentgyörgyi Szent Cecília énekkar alkalomhoz illő dalokkal emelte. Az együttlét a hagyományos forgatókönyv szerint az idei alkotótáborba szóló meghívók átadásával zárult. Gál Mihály a vásárhelyi művészeknek nyújtotta át a meghívókat, majd azt is nyilvánosságra hozta, hogy – mivel Gyergyóalfalu a jövő évben ünnepli a csíksomlyói búcsú elindításának 450. évfordulóját – a 2016-os Vadárvácska is tematikus lesz, a zarándoklat témaköréhez kapcsolódik.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

A magyar kultúra napját ünneplik
Formabontó képzőművészeti kiállítást nyitottak meg kedd délután a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A magyar kultúra napja alkalmából számos eseményt szerveznek Hargita megyében.
Számos érdeklődő tekintette meg kedden a székelyudvarhelyi fiatal alkotók grUnd nevű tárlatát. Berze Imre, a tárlat kurátora érdeklődésünkre elmondta, hogy a kiállításba választott darabok többsége ősszel a budapesti Vármegye Galériában volt kiállítva. A most megnyitott tárlaton hasonló gondolkozású, udvarhelyi képző- és iparművészek spontán csoportosulása fedezhető fel, akiket a város köt össze. A kiállítás címe, valamint a nagy U is Udvarhelyre utal. A kurátor szerint a hasonló gondolkodás és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában szerzett tapasztalat visszacseng az alkotásokban, de ugyanakkor a különböző egyetemek jellegzetességei is érezhetőek.
Nyitottak a székelyudvarhelyiek a kortárs művészetre – véli a kiállítás kurátora, szerinte jobban kellene vezetni őket erre a rendezvényekkel. A kiállításmegnyitón Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója elmondta, a képzőművészet terén is a helyi értékeket fogják előtérbe helyezni. A grUnd kiállítást a következő négy hét alatt tekinthetik meg az érdeklődők.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én, annak az emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Ez alkalomból szemléztünk a székelyudvarhelyi, csíkszeredai és gyergyószentmiklósi magyar kultúra napi programkínálatból.
Székelyudvarhely
Ambrus Lajos A sünkirályfi című mesés könyvét mutatja be szerdán este héttől P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A mesékből részleteket olvas fel Sarkadi Zoltán színművész, az est házigazdája Gálovits Rózsa könyvtáros. A Forró Ágnes rajzaival illusztrált vaskos könyvben a mesék mellett sok vidéki történet is helyet kapott. Utóbbiak közül több a szerző szülőhelyén, Korondon és környékén esett meg.
Múzeum plusz címmel tartanak előadást szerdán a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A 17 órakor kezdődő eseményen  Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. 19 órától a Hargita Megyei Tanács által támogatott dokumentumfilmeket vetítik le a Városi Könyvtárban. Bemutatják Bocskor-Salló Lilla szerkesztő „Orczád verítékével” – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője című filmjét. Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha címmel a szerkesztő-rendező és operatőr Szabó Károly filmje az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálja. A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalácssütés folyamatát örökítette meg. Este kilenctől pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban.
A vasárnapig tartó rendezvénysorozat ideje alatt a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyének előtérben a Népi hagyományok Hargita megyében című fotókiállítást lehet megtekinteni. Az intézmény fotográfusa, Balázs Ödön által készített néprajzi tárgyú felvételeket láthatnak az érdeklődők, az alkotó válogatásában.
Csíkszereda
A Csíki Székely Múzeum északnyugati bástyatermében szerdán délután 18 órától mutatják be A székelység története című kiadvány második, javított kiadását. A Kájoni János Megyei Könyvtárban csütörtökön 17 órától kerül sor Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetének bemutatására, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat ismerteti. Szintén 17 órától (csütörtökön) tartják a Székelyföld kulturális folyóirat januári lapszámának bemutatóját a Székelyföld Galériában. Az eseményen Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvész, etnográfus tart előadást az oktatás mai helyzetéről.
Csütörtökön a nagyszebeni Orth István grafikusművész alkotásaiból nyílik kiállítás 18 órától a Lázár-ház dísztermében (Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa). A tárlatot Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja. Pénteken délelőtt 11 órától a Hargita Megyei Kulturális Központban tartanak nyílt napot, hogy a központ ez évi tevékenységét, programjait ismertessék az érdeklődőkkel. A részvételi szándékot a 0266-372044-es telefonszámon vagy a kultura@ccenter.ro e-mail címen lehet jelezni.
Egy éve indult az Olvasókör a Kájoni János Megyei Könyvtárban, az idei év első találkozóján nem csak az egyéves születésnapot ünneplik a kör tagjai, hanem a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek. A pénteken 16 óra 30 perctől kezdődő találkozó programjában szerepel a múlt év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is.
A csíkszeredai F'10 fotóklub által 2015-ben meghirdetett IV. „Best 100” –  A legjobb száz fotó nemzetközi fotóművészeti pályázat kiállítását csütörtökön 18 órától a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum aulájában (Szabadság tér 18 sz.) Bács Béla János nyitja meg, közreműködik a Sunshine mandolin együttes.
Gyergyószentmiklós
A Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárban január 22-én, pénteken 17 órától könyvbemutatóra várják az érdeklődőket. A gyergyóditrói Gergely Géza nyugdíjas magyartanár Nevetni jó! című könyvét Zöld János mutatja be. A kötetet Biró Zsuzsa képzőművész illusztrálta, a grafikákból kisebb tárlatot is megtekinthetnek az érdeklődők.
A Tarisznyás Márton Múzeumban január 22-én 18 órától nyitják meg a Márton Árpád festőművész jubileumi kiállítását. A tárlatot megnyitja Bajna György újságíró és Ferencz-Mátéfi Kriszta  művészettörténész-muzeológus, ezt követően Márton Árpád festőművész rendkívüli tárlatvezetést tart. A rendezvény házigazdája Csergő Tibor András múzeumigazgató. A megnyitón lehetőség lesz az igényes kiállítási katalógus megvásárlására is.
A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ a magyar kultúra napján Cseh Tamásra emlékezik, a zeneszerző 73. születésnapján. Az emlékestre 19 órától a Bocsárdi Angi Gabriella Stúdióteremben kerül sor. Az eseményen  György László gitározik és Korpos Szabolcs zongorázik.
Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro

Gyarmathy János bronzkorszaka
40 év a forma világában címmel egész pályáját átfogó egyéni kiállítással lép marosvásárhelyi közönsége elé a népszerű szobrászművész. Gyarmathy János négy évtizede kezdte el felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, 1980-ban szerezte meg diplomáját, azóta a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanáraként a fiatal tehetségek oktatásában is jeleskedik. Országos és nemzetközi elismertségét elsősorban sajátos hangvételű, groteszkbe hajló, míves bronz kisplasztikái hozták meg, számos egyéni és csoportos tárlat hívta fel a szakma és a művészetkedvelők figyelmét különleges bronzmetaforáira. Termékeny művészi munkássága második felében jelentős hazai és külföldi köztéri szobrokkal is gazdagította méltatói táborát. Mostani kiállítása február 4-én, csütörtökön 17 órakor nyílik meg a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban.
A szobrászról és műveiről Mircea Oliv műkritikus, Mana Bucur, a Romániai Képzőművészek Szövetsége helyi fiókjának elnöke és Nagy Miklós Kund művészeti író beszél a megnyitón. Közreműködik Székely Levente és zenész diákjainak együttese.
A tárlat a hónap végéig tekinthető meg. Népújság (Marosvásárhely),

Gyűjteményes kiállítás Gyarmathy János alkotásaiból
Gyarmathy János szobrászművesz 60 éves elmúlt, 40 éve van a pályán, és ebből az alkalomból mintegy 100 alkotásával lépett a marosvásárhelyi közönség elé. A tárlat a Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben látható.
Vándorok, Csodálatos halászat, Fény, Fürdetés, Ajánlás, Bohóc galambokkal, Diogenész, Reggel, Az élet megy tovább, Hírvivő, Mennybemenetel, Dante és Beatrice – többek közt ezeket az alkotásait állította ki Gyarmathy János szobrászművész, a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium tanára, aki saját alkotói tevékenysége mellett a fiatal tehetségek elindításán is sokat ténykedik. Szobrai, kisplasztikái, domborművei többségében az embert ábrázolják, az esendőt, a távolról sem hibátlant, de mégis szerethetőt.
Az utca emberét mintázza meg – idézte Gyarmathy vallomását Nagy Miklós Kund a megnyitón –, a szobrokon ott a megváltás üzenete, nem hiányoznak a lírikus sajátosságok sem, a derű, a humor, a groteszk vagy a filozofikus gondolatok. Beszédes alkotások, amelyeknek plasztikus címet ad a művész, olyan világnyelvet használva, amelyet bárhol megértenek. Témáit gyakran meríti a Bibliából vagy a római és a görög mitológiából, demisztifikál, kíméletlen, ám humánus. A figuratív művészet elkötelezettje, az örök és egyetemes emberi kérdések izgatják, akinek alkotásait a szakma is elismeri, és a művészetkedvelő laikusok is csodálják. Az egykori marosvásárhelyi avantgárd csoportosulás, a MAMÜ is magához tartozónak érzi, ahogy a hagyományos művészethez ragaszkodó Barabás Miklós Céh is díjazottként értékeli – méltatta Nagy Miklós Kund.
Több mint két évtizeden keresztül járt németországi alkotótáborba, ahol lehetősége volt minden munkáját bronzba önteni, ezért nem ritka a németországi köztereken álló szobra sem. Egészen megváltozna Marosvásárhely arculata, ha ilyen szobrok díszítenék a történelmi alkotások mellett – fogalmazott a méltató, hiszen ezek nem egy történelmi eseményhez vagy korszakhoz kapcsolódnak, hanem az élethez, a mindennapi emberhez.
Több mint két évtizeden keresztül járt németországi alkotótáborba, ahol lehetősége volt minden munkáját bronzba önteni, ezért nem ritka a németországi köztereken álló szobra sem. Egészen megváltozna Marosvásárhely arculata, ha ilyen szobrok díszítenék a történelmi alkotások mellett – fogalmazott a méltató, hiszen ezek nem egy történelmi eseményhez vagy korszakhoz kapcsolódnak, hanem az élethez, a mindennapi emberhez.
Gyarmathy János 1955-ben született Nyárádszeredában, gyermekkorát Nyárádszentlászlón töltötte. Szászrégenben érettségizett 1974-ben, 1976–1980 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászhallgatója volt. A diplomavizsga után még abban az évben a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium szobrásztanára lett. Egyetemista korától rendszeres részvevője a csoportos kiállításoknak, első egyéni tárlatát 1990-ben rendezte Marosvásárhelyen.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Gyűjteményes kiállítás Gyarmathy János alkotásaiból
Gyarmathy János szobrászművesz 60 éves elmúlt, 40 éve van a pályán, és ebből az alkalomból mintegy 100 alkotásával lépett a marosvásárhelyi közönség elé. A tárlat a Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben látható.
Vándorok, Csodálatos halászat, Fény, Fürdetés, Ajánlás, Bohóc galambokkal, Diogenész, Reggel, Az élet megy tovább, Hírvivő, Mennybemenetel, Dante és Beatrice – többek közt ezeket az alkotásait állította ki Gyarmathy János szobrászművész, a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium tanára, aki saját alkotói tevékenysége mellett a fiatal tehetségek elindításán is sokat ténykedik. Szobrai, kisplasztikái, domborművei többségében az embert ábrázolják, az esendőt, a távolról sem hibátlant, de mégis szerethetőt.
Az utca emberét mintázza meg – idézte Gyarmathy vallomását Nagy Miklós Kund a megnyitón –, a szobrokon ott a megváltás üzenete, nem hiányoznak a lírikus sajátosságok sem, a derű, a humor, a groteszk vagy a filozofikus gondolatok. Beszédes alkotások, amelyeknek plasztikus címet ad a művész, olyan világnyelvet használva, amelyet bárhol megértenek. Témáit gyakran meríti a Bibliából vagy a római és a görög mitológiából, demisztifikál, kíméletlen, ám humánus. A figuratív művészet elkötelezettje, az örök és egyetemes emberi kérdések izgatják, akinek alkotásait a szakma is elismeri, és a művészetkedvelő laikusok is csodálják. Az egykori marosvásárhelyi avantgárd csoportosulás, a MAMÜ is magához tartozónak érzi, ahogy a hagyományos művészethez ragaszkodó Barabás Miklós Céh is díjazottként értékeli – méltatta Nagy Miklós Kund.
Több mint két évtizeden keresztül járt németországi alkotótáborba, ahol lehetősége volt minden munkáját bronzba önteni, ezért nem ritka a németországi köztereken álló szobra sem. Egészen megváltozna Marosvásárhely arculata, ha ilyen szobrok díszítenék a történelmi alkotások mellett – fogalmazott a méltató, hiszen ezek nem egy történelmi eseményhez vagy korszakhoz kapcsolódnak, hanem az élethez, a mindennapi emberhez.
Gyarmathy János 1955-ben született Nyárádszeredában, gyermekkorát Nyárádszentlászlón töltötte. Szászrégenben érettségizett 1974-ben, 1976–1980 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászhallgatója volt. A diplomavizsga után még abban az évben a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium szobrásztanára lett. Egyetemista korától rendszeres részvevője a csoportos kiállításoknak, első egyéni tárlatát 1990-ben rendezte Marosvásárhelyen.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Kastély helyett szellemi épület
Tizedik alkalommal állít ki Marosvásárhelyen a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ, amely ez alkalommal a 2015-ös alkotótáboraiban született művekből rendezett be tárlatot a Bernády-házban.
A Lázár-kastély körüli örökösi viták miatt székhely nélkül maradt Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központnak sikerült bebizonyítania, hogy épület nélkül is képes megállni a lábán, arra a „szellemi épületre” alapozva, amit az eltelt negyven év alatt sikerült létrehoznia – hangzott el a kedd esti megnyitó alkalmából a Bernády-házban. A kiállítás korábban a csíkszeredai Vármegye Galériában volt látható.
Nagy Miklós Kund, a kiállítás házigazdája, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának elnöke nem sorolta fel mind a 32 alkotó nevét, de megemlítette Ütő Gusztávot, aki a „képzőművészeti prérin” egyike volt a lázadóknak, a kísérletezőknek, és most „visszatért egy bizonyos, újabb szemlélethez”.
Siklódy Ferencet eddig grafikusként ismerték, magyarázta a méltató, most festőként mutatkozott be. A kiállított művek közül a házigazda kiemelte Asztalos Zsolt Bibliába csomagolt című alkotását is. Ez egy installációszerű alkotás, amely a Biblia lapjaiba csomagolt mezőgazdasági eszközöket mutat be, például gereblyét, kapát, villát. Ezt úgy értékelte Nagy Miklós Kund, mint a fiatal generáció felé nyitást, vagyis folytatását annak, ami mindig is jellemezte a szárhegyi művésztelepet.
„Egy csaknem bigott katolikus környezetben valaki szerszámokat csomagolt a Biblia lapjaiba, nem csoda, hogy volt némi visszhangja, pedig ha jobban belegondol a néző, akkor nem is akkora blaszfémia, mint ahogy az első hallásra/látásra tűnik” – hívta fel a figyelmet Czimbalmos Attila, a szárhegyi művészeti központ igazgatója.
Örökös viták
Czimbalmos arra a kérdésre, hogy mikor nyitják meg a kastélyt, azt mondta, hogy az a hétezernél is több mű, ami a gyűjteményt alkotja, kompenzálja a kastély elvesztését. De hogy konkrétan kinyit-e újból a szárhegyi Lázár-kastély, arra nem lehet választ adni.
„Mi is ugyanolyan külső szemlélői vagyunk ennek a vitának, mint bárki más, az örökösök pedig évről évre többen vannak, tehát úgy tűnik, hogy belátható időn belül ez az ügy nem rendeződik” – fogalmazott Czimbalmos.
Egyben tartják a gyűjteményt
A kiállításmegnyitón jelen levő Barabás Éva festőművész, a korábbi táborok résztvevőjeként az iránt érdeklődött, hogy a művészek a saját alkotásaikat visszavásárolhatnák-e. Ő ugyanis annak idején fizetetlen szabadságot vett ki, hogy Szárhegyen alkothasson. Valamikor, talán a hetvenes évek végén született egy megállapodás arról, hogy ha a műalkotások valamilyen okból kifolyólag elkerülnek Szárhegyről, akkor a tulajdonjog visszaszáll az alkotóra.
Ez a kérdés még tisztázásra vár, a művészeti központ az összegyűlt munkákat egyelőre a célközönséghez szeretné eljuttatni. „Ez ugyanis az egyedüli ilyen jellegű gyűjtemény Romániában, amit nem hordtak szét” – hívta fel a figyelmet Ferencz Zoltán, a központ művészeti vezetője.
Antal Erika. Krónika (Kolozsvár)

Erdő mellett estvéledtem
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Kovásznán született, abban az évben, amikor Észak-Erdély – rövid időre bár – visszakerült az anyaországhoz.
– Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai végigélték a második világháború éveitől kezdve a 20. század kelet-európai történéseit, a vörös diktatúrát, a tradicionális társadalmi szerkezet és életforma szétzilálódását, az 1989-es fordulatot és a nyomában kibontakozó lehetőségeket. Édesapám a Brassó megyei Keresztváron volt közmegbecsülésnek örvendő felekezeti kántortanító. Szüleim a második bécsi döntés hírére hazaköltöztek Kovásznára, hiszen országhatár választotta volna el mindkettőjüket háromszéki szüleiktől, rokonaiktól. Így születtem Kovásznán 1940 decemberében. Családom és tágabb környezetem – a székely nagyközség – életvitele döntő módon meghatározta életszemléletem alakulását. Gyermekéveim idején még működtek a hagyományos társadalmi-gazdasági struktúrák, még a polgárosultabb Kovászna élete is a rendtartó székely faluközösség normáihoz igazodott. Beleszülettem egy olyan közösségbe, melynek élete és tevékenysége a tradíciók mentén szerveződött. Ennek alapvető jellemzője az önellátásra való berendezkedés volt. Csak ritkán és indokolt esetben fordultak specialistához, a ház és a gazdaság minden más ügyes-bajos dolgát a családtagok oldották meg, a természet adta és a megtermelt javakat az utolsó morzsáig hasznosították. A falusi értelmiségiek életvitele kisebb-nagyobb mértékben különbözött ugyan a paraszti társadalom hagyományos normáitól, de alapvetően azt is az önellátó tradicionális társadalom elvárásai igazgatták. Az én családom esetében már csak azért is hangsúlyos szerepet kapott az önellátás és a takarékosság elve, mert egyetlen tanítói fizetésből kellett megélnie az öttagú családnak. Olyan családban nőttem fel, ahol a könyv szeretete mellett a kétkezi munkának is becsülete volt, és hangsúlyos szerep jutott neki. Édesapám értett földműves ősei mesterségéhez csakúgy, mint az asztalosmunkához, foglalkozott gyümölcs- és rózsanemesítéssel, az önkéntes tűzoltótestület parancsnokaként pedig részt vett a tűzoltás veszélyes munkájában. Édesanyám a háztartás vezetése, a kert gondozása, a szövés-varrás mellett mindenféle kézimunkához értett. Különösen kedvelte és tökélyre vitte a csipkeverést, melynek Kovászna környékén egyedüli művelője volt. Ilyen szülők mellett tanultam meg, hogy a munka nemcsak a létfenntartás biztosítéka, de örömforrás is lehet. Kovásznai iskolás éveim furcsa kettősségben, mondhatnám úgy is, állandó "vigyázzállásban" teltek. Külön kellett választanom az otthoni diskurzust az iskolaitól, figyelnem arra, hogy mit lehet elmondani az iskolában és miről tanácsos hallgatni. Édesapám állását veszélyeztette volna bármilyen elszólásom. Akkoriban, a kiélezett osztályharc idején, a tanítók csak egy kicsivel voltak "jobbak", elfogadhatóbbak a papoknál és a kulákoknál. Csak azért tűrték meg őket, mert nagy volt a tanerőhiány – egyáltalán, az értelmiségiek hiánya.
– Sepsiszentgyörgyön járta ki a középiskolát, amely akkor még 10 osztályos volt. Mit jelentett a nagy múltú iskolában tanulni az '50-es évek derekán, Sztálin halála után, az ’56-os események idején?
– Szüleim a sepsiszentgyörgyi leánylíceumba írattak be. Szigorú házirendet tartó bentlakásba kerültem, csupa falusi lány közé. A zömében Háromszékről összesereglett gyerekek kiváló bizonyítói voltak annak, hogy még egy olyan kis területen is, mint amilyen Háromszék, hányféle árnyalata lehetséges a nyelvjárásnak, a szokásoknak. De ott tapasztalhattam meg a kiélezett osztályharc gyerekekre kiterjesztett súlyos kardcsapásait is. Csendes, jó magaviseletű, jó képességű és szorgalmas lányokat távolítottak el az iskolából származásuk vagy szüleik társadalmi helyzete miatt. Voltak közöttünk olyanok, akiket örökbe adtak kuláknak vagy osztályidegennek nyilvánított szüleik azért, hogy gyermeküket más néven beírathassák a középiskolába. Mégis jó volt tágasabb gyermekközösségben élni, megtanulni alkalmazkodni szabályokhoz, tanulótársakhoz, tanári elvárásokhoz.
– Magyar nyelv és irodalom szakot választott a kolozsvári Bolyai Egyetemen, amely közben ’59-ben egyesült a Babessel. Milyen emlékeket őriz az egyetemről, a tanárokról, évfolyamtársairól, az "egyesülésről"?
– Vegyes érzelmek és emlékek társulnak egyetemi éveimhez. 1958 őszén jutottam be az egyetemre, az első szemesztert a Bolyain végeztük. E félév tele volt lidércnyomásos történésekkel: egymást érték az éjszakába nyúló kari gyűlések, melyeken az '56-os magyar forradalom eseményeivel "kompro-mittálódott" diákokat zárták ki az egyetemről, tanársegédeket távolítottak el a tanszékről, aztán valamennyit perbe fogták, és súlyos fogházbüntetéseket szabtak ki rájuk. Nyomott hangulat uralkodott a karon. Féltek a tanárok, féltek a diákok, s ez a félelem és rossz hangulat csak fokozódott a második félévben, mikor bekövetkezett a két kolozsvári egyetem "egyesítése", ami a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem felszámolását jelentette. Kötelező módon betereltek arra a nagygyűlésre, amelyen Szabédi László professzornak, aki korábban az egyesítés ellen szólt, nyilvános "önkritikát" kellett gyakorolnia, s aki ezek után öngyilkos lett. És láttam felsőbb éves magyar diákokat, akiket kivezényeltek a pódiumra, hogy "lelkesen" kérjék a két egyetem egyesítését. Ilyen légkörben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Tanáraink az erdélyi tudományosság nagynevű professzorai voltak: Szabó T. Attila, Jancsó Elemér, Antal Árpád, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Virgil Vatasianu, akiktől sokat lehetett tanulni – ámbár azt is hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül szaktudományukból. A nyelvészet például nem vonzott különösebben, de Szabó T. Attilától nagyon sokat tanultam: emberi és tudósi magatartása, alázata, ahogyan egyszemélyes intézményként kitartóan folytatta levéltári kutatásait, előadásainak, írásainak nyelvi kimunkáltsága, szabatossága és eleganciája példaként állt és áll mind a mai napig előttem. Virgil Vatasianut, a művészettörténet professzorát is emberi magatartása, kulturáltsága, hatalmas tudása, toleranciája miatt tartottam meg jó emlékezetemben. Román nyelvű előadásait együtt hallgattuk a román filológusokkal, de jó előre közölte velünk, hogy nála tetszés szerint öt nyelven – románul, magyarul, németül, franciául vagy olaszul – lehet vizsgázni, nem az számít, hogy milyen nyelven beszélünk, hanem a felkészültség. Igen sokat köszönhetek Antal Árpádnak, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzorának, a reformkor kiváló kutatójának. Részben neki tulajdonítható, hogy érdeklődésem a népköltészet felé fordult. Harmadéves koromban osztotta ki a feladatot, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak szemináriumi dolgozatot. E dolgozat elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a szájhagyományozó költészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam.
– Hogyan történt az egyetem utáni kihelyezés?
– A dékánátus kifüggesztette azoknak a helységeknek a nevét, amelyekben a magyartanári állás megüresedett. Városi hely nem volt, falvak között válogathattunk. Nagyon nehezemre esett megválni Kolozsvártól, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs az ott maradásra. A vizsgaeredmények sorrendje szerint elsőnek választhattam. Akkor derült ki, hogy a vásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke frissen végzett diplomást keres gyakornoki állás betöltésére. Helyzeti előnyömet kihasználva így kerültem Marosvásárhelyre.
– Pedagógusi munkakörét rövidesen kutatói állásra cserélte: 1967. január elsején átment a Román Akadémia Társadalomtudományi Központjának fiókjához.
– A ’60-as évek közepe táján felbukkantak olyan hangok, hogy a Pedagógiai Főiskola beiskolázási kereteit szűkíteni fogják, és ez a tanszemélyzet számának csökkentését is jelentette. Tudtam, ha a tanszékről valakit elbocsátanak, az én leszek, a legutolsónak érkezett, legfiatalabb és legkisebb rangú munkatárs. Kocziány László figyelmeztetett, hogy az akadémiai kutatóintézet hamarosan meghirdet egy kutatói állást, ha gondolom, pályázzam meg. Vegyes intézmény volt nyelvi tekintetben és a szakmai megoszlás szempontjából is. Főleg történészek dolgoztak benne, néhány szociológus, két irodalomtörténész, én a folklórkutatásra szakosodtam. Néhány évig folkloristaként dolgoztam, és magyarul írtam az intézeti munkáimat. Ekkor készítettem elő kiadásra a magyar-gyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének/kutatásának dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A ’70-es évek közepe táján valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, s ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, román nyelven írtam meg az éves penzumot. A népköltészet már csak "úri passzió"-ként kapott helyet az életemben.
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, hogy felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, mely egy Kádár Kata-balladát mutatott be. Túlzás volna azt mondani, hogy ez volt a szakmai belépőm, de észrevették, hiszen egy ritka, jobbára már csak régi gyűjtésekből ismert klasszikus népballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt Romániában, Magyarországon. Szakmai fórumokon, irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban méltatták a kötetet, mely egyetlen kalotaszegi falu akkori folklórtudását mutatta be.
– Hogyan alakult pályája a könyv megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, mely mára már könyvritkaságnak számít, elismerő és lelkes fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában sikerült csatolni Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Rádöbbentem, hogy nem folytathatom a terepmunkát, holott a legsürgetőbb folklorisztikai feladatnak tekintettem a szájhagyományban még fellelhető költészet darabjainak összegyűjtését. Olyan szakterületet kellett keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel műszaki felszerelést. Mivel a kutatóintézetben sajtó- és irodalomtörténeti munkák kerültek terítékre, érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada- katalógushoz is. Menet közben alakult ki és állandósult a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, kijegyeztem magamnak minden olyan adatot, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Évek múltával így hatalmas adatanyag gyűlt össze észrevétlenül, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de az is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Rájöttem, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírrra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói. A források vallatása révén fogalmazódott meg a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek nagy szerepe van a kutatásban, nem kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.
– Munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság, s mint aktív tag, annak szinte mindegyik eseményén jelen van.
– A fordulatig keveset publikáltam, jóllehet folyamatosan dolgoztam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy egy sor tanulmány megírására nem kerülhetett sor, mert a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy a határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályba ütközött. A félbemaradt anyaggyűjtésekből csak félmunkák születhettek volna. Hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkenthetett volna, mely biztos hátteréül kínálkozhatott volna a tudományos műhelymunkának. Ezt hozta el 1990. Újraéledtek régi tudományos és közművelődési egyesületeink, újak születtek, melyek intézményes keretet és közlési lehetőséget biztosítottak a tudományok legkülönbözőbb ágait művelő, addig magányosan dolgozó kutatóknak. A ’90-es években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik megszületésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely intézményes hátterével, kutatói ösztöndíj biztosításával támogatta munkámat. Azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság. Ennek a társaságnak köszönhetem nagyon sok írásom születését. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Négy kötetem kiadásának gondját- baját vállalta magára a Kriza Társaság, azt hiszem, nem kell külön magyarázat ahhoz, hogy mit köszönhetek neki.
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzgyűjtő tevékenységével és életével, amely gazdagabbá és teljesebbé tette a Kriza-életművet. Milyen anyag állt az ön rendelkezésére?
– Kriza János életével és tevékenységével egyetlen vonatkozásban foglalkoztam: törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat, jóllehet közel nyolcszáz oldalas könyv lett belőle.
– Több műfajban több kötete jelent meg az elmúlt 50 év során.
– Köteteim többségéről már esett szó, itt csak azokat említem, amelyek kimaradtak. 2003-ban jelent meg a Mentor Kiadónál válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként. Van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben, Brassóban, a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül (297–452. lap).
– Min dolgozik jelenleg?
– Nyugdíjas éveimben irgalmatlanul feszes munkatempóban igyekszem lezárni megkezdett kutatásaimat, közreadni tudományos eredményeimet, hogy ne maradjon utánam feldolgozatlan anyag. 2009-ben hagyta el a nyomdát a Szabó Sámuel-kötet, ugyancsak 2009-ben jelent meg a Ne mondd, anyám, főd átkának című kötet, mely egy szabédi napszámosasszony 1895-96-ban rögzített ballada- és dalrepertoárját öleli fel. Ezt követte 2011-ben a Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából című tanulmánykötet, majd 2013-ban a Vadrózsák második kötete. Idén jelenik meg Kanyaró Ferenc kolozsvári tanár és tanítványainak 19. század végi – 20. század eleji, négyszáz darabot meghaladó ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban.
– Díjak, elismerések…
– A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja – 2007. Az Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékérme és oklevele – 2010. EMKE Bányai János-díj – 2010.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)