Kultúra, abbahagyhatatlanul
Nagy Miklós Kund műkritikus, szerkesztő úgy véli, a művelődésszervezés terén hiányzik a megfelelő utánpótlás
Beszélgetőtársunk elismert marosvásárhelyi művelődésszervező, képzőművészeti kismonográfiák szerzője, kiállításmegnyitók és könyvbemutatók házigazdája, több mint húsz éve szerkesztője a napokban ezredik lapszámához érkezett Múzsának, a három éve általa főszerkesztett Népújság napilap hétvégi kulturális mellékletének. A művelődéssel való aktív foglalatosságnak nincs határa, vallja interjúalanyunk. Ennek jegyében kérdeztük őt.
Sokfelé elkötelezett, elfoglalt ember. Hogyan győzi egyszerre mindezt?
– Egyfelől időbeosztás kérdése: az ember úgy tudja időzíteni és beosztani a feladatait, hogy erre is jut egy kevés, arra is jut egy kicsi, mint a kabaréban, de a helyzet tényleg az, hogy az újságírónak és szerkesztőnek már eleve be van táblázva az élete.
Másfelől esetemben a hobbi, a szenvedély és az érdeklődési kör nagyjából azonos. Újságíróként, korábban rádiósként – még tévéztem is annyit, amennyit lehetett – elsősorban mindig a kulturális jelenségekkel, a művészetekkel, az irodalommal foglalkoztam. Ez tette lehetővé, hogy ugyanakkor bekapcsolódjak a kultúraszervezésbe is, s egy kicsit úgy érezzem magam, hogy hozzászólhatok a művészeti kérdésekhez is. Végtére is olyan ez, mint a mókuskerék, ha az ember egyszer belekerül, roppant nehéz kilépni belőle. Lehet, hogy nem is tud...
Vagy nem is akar esetleg?
– Nem is akarok. Persze, azért az embernek gondolnia kell arra is, hogy az idő telik, és már kellene könnyíteni valamilyen módon. Úgy tűnik, hogy ezt az egész elfoglaltságot, a közszereplést, a kiállításmegnyitókat és az irodalmi esteket lehet könnyedén, flottul csinálni, de azért az ember idegzetét észrevétlenül kikezdi a folyamatos határidőre való dolgozás, mindez tudat alatt növeli a stresszt. Másfelől pedig ezekre a kihívásokra fel is kell készülni.
Én általában mindenütt szabadon szoktam beszélni, mert úgy képzelem, hogy akkor tudom leginkább megszólítani a közönséget, ha szembenézek velük. De nem lehet csak úgy kiállni: mindenből fel kell készülni, még akkor is, ha az embernek már elég nagy rutinja alakult ki az évtizedek folyamán. Miközben a művelődési eseményekhez hozzá kell olvasni, utána kell nézni, eközben én is gazdagodom valamivel. Már csak ezért sem mondok le általában egyetlen felkérést sem.
A képzőművészettel is úgy voltam, hogy 1968-ban rádiósként kezdtem el foglalkozni ezzel, és azóta annyit olvastam a képzőművészetekről, annyi műteremben jártam, művet láttam, olyan sok művészemberrel és művészettörténésszel beszélgettem, hogy az az érzésem, mintha kijártam volna egy halom rangos főiskolát. Az ember folyamatosan gyarapodik valamivel, de ennek ára van: szinte naponta több órát áldozok adatgyűjtésre, eközben nem tudok, mondjuk, a családommal foglalkozni, egy olyan regényt elolvasni, amit nagyon szeretnék, nem sportolhatok, pedig vágyom rá, de közben úgy érzem, hasznomra, épülésemre, örömömre szolgál ez a munka.
Mikor ír?
– Valahogy úgy hozta a sors, hogy a 90-es évek végétől minden évben megjelent egy-két, volt olyan is, hogy három kötetem, ami nem magától készült el. Lehet, hogy szerencsés ember vagyok, elég nagy a munkabírásom. De azok a könyvek például, amelyeket a művészeti kismonográfia-sorozat számára készítek, nagyon megkínoznak.
Ahhoz, hogy ezeket a tanulmányokat megírjam, kisebb barikádot halmozok fel az íróasztalomon. A feleségem aggodalommal nézi, hogy mind több és több tornyosul, és aztán borzasztóan örül, amikor látja, hogy a könyvek apadni kezdenek körülöttem.
Az ön által szerkesztett irodalmi-művészeti melléklet, a Múzsa ezredik lapszámához érkezett.
– Épp írni kezdtem a „vezércikkét”. Ez is egy olyan dolog, amit több mint húsz éve felvállaltunk. Minden lap foglalkozik kultúrával, de mi azt mondtuk, adjunk többet, külön mellékletet, szombatonként, amikor más újság nem jelenik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy minden olvasó kézbe veszi a Múzsát is. Nem, ez tulajdonképpen bizonyos rétegekhez szól, ugyanakkor olyan alkotók számára lehetőség, akik még erőt éreznek magukban arra, hogy ide is írjanak, nagyon kicsi honoráriumért.
A kulturális élet az utóbbi húsz évben annyira gazdag lett és olyan változatos, hogy mindig van amiről beszámolni. Az ezredik számnál elégtételt jelent, hogy sok olyan ember van, aki az első számtól az ezredikig megőrizte a mellékletet és fontos számára. Ahhoz, hogy megjelentessük, a lap anyagi áldozatot hoz, és kérdés, hogy az ezredik után hány jöhet még.
Lapunk az utóbbi két alkalommal kimaradt az anyaországi sajtótámogatásból, ami lényegében nagyon minimális, de már csak biztatásként is jól jönne. Ahonnan elismerést várunk, onnan nem jön, az olvasók viszont nagyon hálásak, megállítanak az utcán vagy telefonálnak, elégedettek a melléklettel. Tehát amíg lehet, folytatjuk.
Ezer lapszámot könnyű vagy nehéz megszerkeszteni?
– Tulajdonképpen a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Tekintve, hogy erdélyi kitekintésű a Múzsa, és az anyaországra is figyelünk, a melléklet tartalmas, sosem szűkölködik témában.
Vannak állandó munkatársaink, csak örülhetünk annak, ha olyan szerzőktől kapunk írást, mint Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály vagy kollégám, Bölöni Domokos. Csak néhányat soroltam fel azok közül, akik tényleg színvonalas írásokkal vannak jelen a lapban. Amikor a magyarországiaktól válogatok, akkor is igyekszem a lehető legjobbat adni.
A Bernády Alapítványnál is számos feladat jut önnek.
– Alelnökként ténylegesen hozzá kell járulnom a rendezvényekhez és azok kigondolásához. Elég sok energiámat emészti fel, ugyanis két-három ember vesz részt a szervezésben, mert az elnök, Borbély László, elfoglaltsága miatt nagyon ritkán van itthon. A képző- és fotóművészeti kiállítások dolga hárul rám. Persze, azért ebben segítségeim is vannak, művészembereket kérünk fel arra, hogy részt vegyenek a programok megtervezésében.
Amikor bejön harminc ajánlat, abból közösen válogatunk. És ott vannak az egyéb rendezvényeink, például a Bernády-napok, amit, mint mindig, októberben tartunk most is. Ennek is meg kell tervezni, szervezni a műsorrendjét, ez is részben rám hárul. Sokan mondták már, hagyd abba, öreg, elég. Én ebbe egykor belecsöppentem, és hogyan lépnék ki most, amikor tudom, hogy nincs, aki folytassa. Kevesen maradtunk, és azok a fiatalok, akik pótolhatnák a mi nemzedékünket, sőt, az utánunk következőket is, nem léptek még be vagy hiányoznak.
Három éve főszerkesztője a Népújságnak. Gondolom, ez a legfontosabb.
– Megrögzött újságíró és szerkesztő vagyok, még az a régi fajta zsurnaliszta, aki komolyan veszi a hivatását, és ragaszkodik ehhez. Számomra tehát az a legfontosabb, hogy amit a Népújságnál végzek, az jól menjen. A többit inkább csak úgy, mellékesen csinálom, ez az, ami energiáim nagyon nagy részét felemészti. Viszont ez az, amiből aztán nemsokára ki tudok lépni.
Hisz a többit, a könyvírást, a tárlatbeszámolókat, az egyebeket nincs miért abbahagynom, legfeljebb megritkítom, de a lap élén, ahol a szerkesztés teljes embert követel, egyre nehezebb. Tudom, ennek a lapnak, ha nem is vezetőként, de újságíróként, szerkesztőként a továbbiakban is szüksége lesz rám, de lehet, hogy én azt már nem fogom tudni nyújtani ugyanolyan tetterővel.
Ahogyan a válság mélyül vagy tartósan ugyanúgy érinti a sajtót, ez mindennapi küzdelmet jelent a fennmaradásunkért és azért, hogy érdekes és színvonalas lapot nyújtsunk az olvasóknak, hogy ne morzsolódjanak le. Miközben jól tudjuk, hogy az írott sajtó iránt világszerte egyre kisebb az érdeklődés...
Bármilyen szenvedéllyel is végzi valaki a munkáját, néha csak elfárad, nem?
– És jönnek a családi ultimátumok is, hogy most kész, abba kellene hagyni. Persze, hogy szükségem van pihenésre, vagy lenne. Ilyenkor, ha tehetem, elutazom valahová, messzire, ahol békén hagynak.
Például nagyon jól érzem magam, ha elmehetek a lányomékhoz, az unokáimhoz Dániába. Nem ismerem a nyelvet, egy kisvárosban élnek, teljesen más az élet, lényegében bármivel foglalkozhatom, segítek nekik a ház közül, nyugodtan felülhetek a biciklire és körbekarikázhatom a várost. Egy évben egyszer. Ezenkívül nyaralni megyünk. Ennyire futja, ezért is mondom, hogy ideje lenne szép csendesen abbahagyni.
Nagy Miklós Kund (1943, Nagyenyed)
Román–magyar, majd magyar–francia szakon szerzett tanári diplomát Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron. A nyárádmenti Szentgericén tanított, majd 1968-tól 1985-ig a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság napilap főszerkesztő-helyettese, Múzsa című heti kulturális mellékletének szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője.
A marosvásárhelyi Bernády Alapítvány alelnöke. Több tíz kötet (művészmonográfiák, interjúkötetek, albumok stb.) szerzője, társszerzője, elő- vagy utószóírója; legutóbbi munkái közül: Míg a magnó összekapcsolt (Csíkszereda, 2006), Szabó Duci (Kolozsvár, 2007), Bocskay Vince (Csíkszereda, 2008), Galéria a Bernády Házban (Marosvásárhely, 2009), Bandi Kati (Csíkszereda, 2010).
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Múzsa – 1000. sz.
Szerkeszti: Nagy Miklós Kund
Ezer
Még mindig bűvös szám. De manapság, amikor szinte csak a rendhagyó dolgokra figyelnek az emberek, talán jobb lenne, ha az ezeregyedik Múzsa megjelenésére hagynók a megemlékezést. Ezzel a szándék is egyértelműbben kiderülne: örülünk a szép, kerek számnak, de nem állunk meg itt. A felszusszanásnyi ünnepi pillanat után folytatjuk, amit több mint húsz éve elkezdtünk, és továbbra is kiemelt figyelmet, külön teret szentelünk lapunkban a szépírásnak, a művészeteknek, kulturális életünk nagyobb szabású megnyilvánulásainak. Amíg lehet. Amíg a válság egészen el nem lehetetleníti a sajtót, a kultúrát. Mert ez is könnyen előfordulhat. Arra tehát már nem mernék vállalkozni, hogy megjósoljam, mi lesz például az 1500. Múzsa meséje, pontosabban az esélye, de tudva, hogy mellékletünknek milyen sok barátja, szurkolója van, merem remélni, hogy még jó pár ilyen szombati lapszám szerez örömet szerkesztőnek, írónak, olvasónak a továbbiakban. Persze, már ma sem olyan rózsás a helyzet, mint mondjuk, tíz évvel ezelőtt (ugye, milyen viszonylagos minden!), amikor egy 250 oldalas antológiát jelentethettünk meg a Múzsa első évtizedének irodalmi anyagából. Hol vagyunk már attól?! Hiszen még az anyaországi sajtótámogatás morzsányi juttatásából is kimaradt mellékletünk az utóbbi két alkalommal. Ha újabb kötetre nem is gondolhatunk, eddigi hozzáállásunkat azért ezután is fenntarthatjuk. Ebben megerősíthet annak tudata is, hogy értékközpontú munkánk sokfelé visszhangra talál. A munkatársak hűségesek, kiváló író, művész és más tollforgató barátaink kitartanak mellettünk, és biztat, ösztönöz a Múzsa közönsége, olvasóink széles tábora, amelyben olyanokat is ismerünk, akik megőrizték mellékletünk egész eddigi sorozatát, az elsőtől az ezredikig. Potenciálisan többkötetnyi vers, rövidpróza, esszé, interjú, önvallomás, riport, tudósítás, rajz, fotó, művészi reprodukció van birtokukban. Mintegy negyven Múzsa- kötetük sorjázhatna a könyvespolcukon, ha mindez könyv alakban látott volna napvilágot. Nyilván nem minden írás született ilyen igénnyel, sok a mellékletben a zsurnalisztika, de dokumentumértékét tekintve is méltó lehet a figyelemre az ezer lapszám. Torzítás nélkül igyekezett tükrözni a régió magyar szellemi, művészeti életének rendszerváltás utáni két évtizedét. Jót, rosszat, mindazt, ami az eltelt esztendőkben jellemezte kultúránkat. Nemcsak Marosvásárhelyen, nem csupán a megyében, tágabb kitekintésben is, hiszen aránylag szűk lehetőségek korlátai között, de az egész magyar nyelvterületre figyeltünk. Szerző is több száz volt a Múzsa-oldalakon, kortárs és néhai, pályakezdő és világhírű. Az említett antológia egymaga 93-at mutat be. De hagyjuk a számokat, bármennyire beszédesek is. Egyvalamit azonban még érdemes hangsúlyozni. Azt, hogy miközben a magunk módján megpróbáltuk idehozni olvasóinknak a nagyvilágot is, lapunk on-line változatának köszönhetően a földgolyó más tájain élő magyaroknak is hírt adhattunk magunkról, szűkebb pátriánk színes művelődési realitásairól, alkotóink értékteremtő, anyanyelv-gazdagító, színvonalas munkásságáról. Ezt tesszük ma is a szokásostól eltérő, kettőzött terjedelemben, együtt jubilálva vissza- meg előretekintő munkatársainkkal, és Önnel is, kedves olvasó. A Múzsa legyen velünk a jövőben is!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Múzsa az ezrediken
– e címmel szervezett lapunk munkaközössége hangulatos, nívós irodalmi estet kedd délután a Bernády Házban. Múzsa az ezrediken – ezredik számához érkezett a Népújság irodalmi-művészeti melléklete: ez alkalomból az ünneplő közönség, a lap barátai telt házas publikumként vették birtokba a Baross Gábor utcai épületet, amelynek földszinti galériáiban Nagy Miklós Kund főszerkesztő és Múzsa-szerkesztő fogadta a megjelenteket, munkatársakat és vendégeket – Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály és Bölöni Domokos meghívottakat, valamint Sebestyén Aba színművészt, aki méltó kezdésként Demény Péternek a Múzsához írott versét olvasta fel. Ezt Nagy Miklós Kund egy játékos limerickje követte, majd rövid beszélgetés vette kezdetét a megjelent írókkal, költőkkel.
Nagy Attila elárulta, nemrég fejezte be új verseskötetét. – Ez a kilencedik kötetem, szerkesztőként KAF szenvedte meg. A Kriterion fogja kiadni és lesznek benne részletek a készülő, Csillagköz című, versekből álló "regényből", amelyben a gyerekkoromtól a katonaságig telő éveket, a régi Vásárhelyt mesélem el – mondta a költő, majd a Csillagköz egyik versét, valamint az új kötetben megjelenő, John Donne-sorokra írt költeményei közül párat olvasott fel.
Sebestyén Mihály olyan szöveget hozott, amely korábban jelent meg a Múzsában, Kolbászverés című, vitrioltól sem mentes novellája kellőképpen felvidította a jelenlevőket, akiknek Markó Béla árulta el: egy pillanatig sem volt hűtlen a költészethez, csak ennek éppen nem volt látszata. – Egyszer már a politikát választottam, ezért jobban érzem magam itt, szépírók, irodalomkedvelők társaságában. Ami a választott, kötött formát illeti: vannak nagy elődeim, mint például KAF. Ő nem hagyta abba a költészetet, így az elődömmé vált. Amúgy 1980 körül történt az a furcsaság, hogy avantgárdot, szabadverset művelő poétaként porosnak tűnő formákat kezdtem használni. Ezeket kellett most is elővennem. Nagy kihívás, hiszen egy adott feltételrendszerben kell szabadnak lenni – hallottuk Markó Bélától, aki a De ki élte túl? című, a költészethez való visszatérésként jellemzett versét, illetve pár haikuját olvasta fel.
Bölöni Domokosról, aki maga is Múzsa-szerkesztő, egyrészt megtudtuk, hogy hajnali internetező, másrészt megállapíthattuk, hogy humora továbbra is töretlen: A tyúkcenzor látogatása című írása korábban jelent meg, de a tegnapi lapszámban is olvasható, már kezdő sora is – "Egyik hervadás jön a másik után, mint szeptemberben a tanítók." – leplezetlen felröhejt váltott ki a szépszámú hallgatóságból. A Múzsa hagyományaihoz híven, emlékezvén a régi nagyokra, Sebestyén Aba idézte meg a helikoni, a két világháború közötti, illetve egykoron kortárs alkotók alakját: Székely János és Tavaszy Sándor verseit, valamint Wass Albert Marosvécs című írását olvasta fel, utóbbit az író 1992-ben küldte a Múzsának. Végül Kovács András Ferenc szólt, a költő, aki talán a legtöbb verset küldte a Múzsának. Ő az ezredik számban megjelent, Naked Soul című versét, valamint Lázáry René Sándor három, a húszas években írott költeményét olvasta fel.
A svédasztalos agapé és koccintás előtt pedig Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke a tanács nevében egy oklevelet adott át a Népújságnak és egyet a Múzsa kiötlőjének. Hűségpezsgőt kapott továbbá az "ezredes úr", azaz Nagy Miklós Kund és "századosa", Bölöni Domokos, aki majdnem százszor szerkesztette a mellékletet az elmúlt évek, évtizedek során.
Nb.
Népújság (Marosvásárhely)

Életre szóló irodalom
Bölöni Domokos író szerint borotvaélen táncol az, aki az alkotást a szerkesztői munkával egyezteti össze
Beszélgetőtársunk a marosvásárhelyi Népújság napilap és kulturális melléklete, a Múzsa szerkesztője, írásaiban sokszor említi, hogy volt pedagógus, tanító és tanár, a falu világa pedig egy életre megihlette. Bölöni Domokos bárkivel szívesen beszélget, meghallgatja ismeretlen emberek történeteit, de interneten is nyomoz téma után, figyeli a világ alakulását és az emberek viszonyulását ehhez a világhoz. Írói, újságírói műhelyébe látogattunk el
Mi vonzotta az újságíráshoz, miért váltott szakmát?
– Tulajdonképpen nem váltottam, mert mindig is írni szerettem volna. Nyilván, mint mindenki, én is költő szerettem volna lenni. Verselgettem már gyermekkoromban, a középiskolában is. Dicsőszentmártonban, a középiskolában elég mostoha körülmények közé kerültünk, ugyanis a magyar tagozat egy-egy „felmenő osztályból” állott, és még az érettségi vizsgát sem Dicsőben tettük le, hanem összecsaptak a székelyudvarhelyi „repülő hadosztállyal”, a felnőttekkel, az estisekkel, és Erdőszentgyörgyön kellett érettségiznünk.
Én más tantárgyat az irodalmon kívül nem is szerettem, de ott nem volt alkalmunk irodalmi körön részt venni, így eléggé lemaradtam a nemzedékemtől. Voltam magyar–történelem szakos főiskolai hallgató Marosvásárhelyen, de magyar helyett történelmet tanítottak, Románia ókorát, és a cucuteni-i kultúra sehogy sem ment a fejembe, a sok ócska cserép tudománya, úgyhogy onnan kikoptam. Aztán tanító bácsi lettem Szászcsáváson. Nem egy életre, de elég hosszú időre eljegyeztem magam a tanítással.
Hosszas hányattatás után végül is 1973-ban szereztem tanári diplomát román–magyar szakon, és akkor kerültem Korondra, oda is azért, mert vasúton ez volt legközelebb a szülőfalumhoz. Tizenhét évet kibírtam, mint szegényember a gazdag faluban, családdal, három gyerekkel. Úgy lemaradtam az irodalomtól, a kortársaimtól, hogy csak 1974-ben jelent meg az első novellám az Utunkban, és azért is szinte meglincseltek, mert valaki magára ismert, és a piaci kocsmában a rendőr faggatott, hogy mit is írok én. Megkérdeztem tőle, hogy mi jót szokott magyarul olvasni? Aztán megittunk egy fröccsöt, és abbamaradt a veszekedés.
De miért kellett még tizenhét évet várnia, hogy újságíró legyen?
– Az újságírás más műfaj, de azért itt, Erdélyben a kettő, az újságírás és a szépirodalom némileg jegyben jár egymással. Marosvásárhely zárt város volt, én többször jöttem volna a Népújság elődjéhez, a Vörös Zászlóhoz, amelynek volt egy művelődési oldala, a Figyelő. Oláh Tibor szerkesztette, aztán később Nagy Miklós Kund, és én oda rendszeresen írtam. Írtam az Új Élet képes folyóiratnak, ott Nagy Pál volt a szerkesztő, ők szívesen vették volna, ha újságíróként állandó munkatársuk leszek. Azonkívül írogattam az Előrébe, az Ifjúmunkás magazinmellékletébe, ott a boldog emlékezetű Lázár László, „Lazics” pátyolgatott, biztatott, úgyhogy jöttem volna én szívesen korábban is, de hát nem lehetett.
Csak 1990 márciusában, a marosvásárhelyi események után telefonált rám Nagy Miklós Kund, hogy itt mindenki kilép a szerkesztőségből, nem lenne kedvem belépni? Egy napi gondolkodási időt kértem, megbeszéltem a családommal, másnap azt mondtam neki, akármikor szívesen jövök. Az RMDSZ-t akkor már Korondon is megalakítottuk, annak vezetője voltam, aztán rájöttem, hogy Korondon nem kell védeni az érdekeinket, nem nagyon van szükség ilyesmire, hát nyugodt lelkiismerettel jöttem el.
Tizenhét év alatt rosszat nem követtem el, a legjobb tudomásom szerint. 1990. május 3-tól már a Népújság munkatársa voltam. Szerencsére az egyik távozó újságíró hátrahagyott egy garzont, amit megörököltem, később azt elcseréltem egy háromszobásra, azt aztán sikerült megvennem, mai napig abban élek. Különben nem tudom, hogyan jutottam volna egyről a kettőre, mert ahhoz nagyon értek, hogy szegény ember maradjak.
Bár úgy tűnik, ez a váltás mégsem múlt el nyomtanul, hiszen az elmúlt tizenhét év meg a korábbi tanítóskodás valószínűleg befolyásolták életét és írásait.
– Elkísért engem egész életre szólóan az irodalom: hatodikos koromban tudatosult bennem az irodalom vonzása, amikor a Toldit és a János vitézt olvastam, mindkettőből sokáig tudtam kívülről egész énekeket, hosszú részleteket. Később taníthattam is ezeket. Főleg a magyar költészet, de a regény is, Jókai kiváltképp, aztán Mikszáth váltak kedvenceimmé. Tanítás közben is arra próbáltam figyelni, hogy a gyermekek élvezzék az irodalmat, ne legyen az csupán száraz tananyag, és ezt sikerült elérni.
Bekapcsolódtam a művelődési életbe. Már Csáváson nemcsak tyúkszámláló biztos voltam, „tyúkcenzor”, hanem kórustag is. Bródy Sándor A tanítónőjében ifj. Nagy Istvánt alakítottam. Azok voltak a boldog békeidők! Korondon már az első esztendőben beléptem a műkedvelő színjátszók közé, aztán kórust alakítottunk. Működött az idő tájt a Firtos irodalmi kör, inkább csak a gyermekek részére, azt kibővítettük, és a parajdi kollégákkal közösen életre hívtunk egy kétévente megszervezett irodalmi találkozót a Hargita megyében élő vagy onnan elszármazott, illetve oda kötődő írókkal, költőkkel. Elég sokáig működött, ikertalálkozók voltak, egyik esztendőben Korondon tartottuk, a másik évben Parajdon, amíg be nem tiltották ezt is a 80-as évek elején. Egyben alkalmat adott arra, hogy személyesen is megismerkedjek írókkal.
Meghívtuk, eljött oda Kányádi Sándor, Sütő András, Bajor Andor, akit ma is példaképemnek tekintek, és büszke vagyok, hogy egyik dedikációjában kollégájának nevezett. Ezek a személyes kapcsolatok szinte maguktól kínálták a lehetőséget, hogy az ott megforduló íróknak és szerkesztőknek kéziratot küldjek, és így sok türelemmel „bedolgoztam magam” az írásba, a közlésbe. Persze, nem mindennap közöltem, de legalább havonta, kéthavonta. Aztán Korond arra is módot adott, hogy egy ízben, midőn több időm akadt, írtam egy kisregényt is Dégi Gyurka pontozója címmel, amely az Igaz Szó hasábjain jött folytatásokban, később kiadták.
Ez a mozgás eredményezhette azt is, hogy elsőnek az országban községi folyóiratot indítottunk Hazanéző címmel, ez a mai napig megjelenik. Párját ritkítja, mert hirtelen nem tudok olyan vidéki közösséget, ahol ilyen sokáig működött volna, pedig én ’90 óta ott bábáskodtam majdnem minden közművelődési szerveződés létrejötténél Maros megyében, tehát a Bernády Egyesületnél Szovátán, ott voltam Erdőszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban a Sipos Domokos Egyesület háza táján. Eljártam mindenüvé, nyomon követtem a munkájukat, ha lehetett, tanácsot adtam, hiszen nekünk már megvolt Korondon a miénk, a Firtos Művelődési Egyesület. Sikerünkhöz, persze, az is hozzájárult, hogy Korond gazdag község, és ott még áldoznak az emberek a kultúrára.
Újságírás és szerkesztés a napi munkája, hogyan sikerült elkerülnie azt, hogy kiégjen?
– Borotvaélen táncol az, aki erre adja a fejét. Igyekeztem magamnak a kulturális pászmát kihasítani a napilapszerkesztésből és írásból, ami nekem a leginkább megfelel, művelődési eseményekre jártam, főleg hétvégeken. Igaz, hogy ez időt rabló, mert az ember hétvégén megírna egy novellát, de nem bántam meg, rengeteg élményanyag gyűlt így össze, és most a legfőbb gondom az, miképpen bánhatnék ezzel az anyaggal, hogy tudjam ezt úgy beszerkeszteni valamilyen irodalminak nevezett szövegbe, hogy az túlmutasson önmagán és az olvasóknak is mondjon valamit. Nem okozott különösebb gondot a lapszerkesztés.
Talán az elején, a ’90-es években, amikor a lelkesedés erősebb volt, és az ember mindenbe belevágott, mindenhez hozzáfogott, mindent megírt... Politizáltam, glosszákat írtam, a tévé, a rádió is érdekelt, a táncmozgalom, aztán bizonyos fokig ezek letisztultak. A lapnál is tisztáztuk a munkaköröket, és most elég jó státusom van. Csak el nem kiabáljam, ugyanis Nagy Miklós Kund mellett a Múzsa szerkesztésébe segítek be, azonkívül kulturális, de bármilyen témát érinthetek, nem korlátoznak: kicsi dolgokat, például egy-egy tárcát, tévéjegyzetet vagy riportot is írok.
Persze, az effélével az ember eléggé elaprózza magát. Azon kívül a család: három gyermeket neveltünk föl, mindhárom itt él Marosvásárhelyen, már három unokám is van. Én úgy is tudok írni, ha közben bejárok, úgy alakítottam ki a bioritmusomat is, hogy hajnalok hajnalán kipattan a szemem, és egészen hét óráig a számítógép előtt ülök, ha épp nem írok, akkor témákat gyűjtök.
– Ma már az internetről sok mindent lehet összeszedni. Olyan helyeken fordulok meg a városban, ahol beszélgetni tudok egyszerű emberekkel is, rengeteg történet ragad rám, és akkor még ott van a gyermekkorom, a fiatalságom élményanyaga, a falusi élet, amit, ha megszorulok, bármikor felidézhetek.
Vajon a mai falu egy mai fiatal számára ugyanilyen bőséges élményforrást jelenthet?
– Másfajta élményt és talán ihletet jelenthet és jelent is. Olvasok egészen jó írásokat fiataloktól a mai faluról, természetesen más szemmel látják, és a hozzáállásuk is sokkal kritikusabb, ami nekem nagyon tetszik. Legyünk őszinték: mit írnak meg az írók? Nosztalgiáznak és hajlamosak elfelejteni azt, ami csöppet sem volt jó azokban az években. Engem is megkísért néha ez a fajta nosztalgiázás.
Tudom, a falu elnéptelenedik, mert nincs munka, nincs munkaeszköz és már az sincs, aki dolgozzék. Elöregedtek mindenütt a falvak, katasztrófa előtt áll az erdélyi falu. Ezt íróként meg lehet jeleníteni, újságíróként el lehet kiabálni, de nem sokat segít. Olyanok vásárolják fel mindenhol a földeket, akiknek pénzük van, és ha a föld azé, aki megműveli, akkor bizony a mi embereink kiszorulnak, és a falunak annyi...
Leveleket gyűjt, bárkiét, régieket-maiakat átvesz, elolvas, íróként hasznosítja, gondolom...
– Szülőfalumban és a feleségem falujában is szerencsém volt néhány ilyen köteghez hozzájutni, el akarták hajítani, mondták, hogy papír, újságpapír kellene nekik. Behoztak néhány levelet a 1900-as évektől errefele, akkor íródtak, amikor a kivándorlási láz Amerikába űzött sok embert, és meglepetéssel olvastam olyan dolgokat, amelyek az ember képzeletét felgyújtják. Egyfajta írói kukkolás ez. Sok régi levelem van otthon. Ami érdekes, azt kiragadom, amit fel tudok használni, azt elteszem.
Mondta, hogy a modern kor technikáját is alkalmazza, például az internetet.
– Minket nem tanított meg senki az internethasználatra. A laptól tanfolyamra küldték a fiatalokat, tőlük kellett ellopnunk, mi, öregebbek, hogy mint kell csinálni, leírtam a műveletet és kénytelen voltam megtanulni. Ha adatokat kell keresni vagy gyűjteni, elfeledett íróktól, a művelődés jelentős alakjairól – ehhez kitűnő eszköz. A Nyugat például fent van a világhálón, csemegézek belőle!
Az olvasóitól vannak visszajelzései?
– Meghallgatom a szempontjaikat, ha megállítanak az utcán. Amikor íráshoz látok, a közönséget is érzem. Nagyjából sejtem, hogy kiknek írok. Enélkül nem is menne.
Bölöni Domokos (1946, Dánya, Maros megye)
Író, újságíró, szerkesztő. Dicsőszentmártonban érettségizett, majd román–magyar szakos tanári képesítéssel Korondon tanított 1973–1990 között. 1990-től Marosvásárhelyen él, a Népújság napilap újságírója, a lap Múzsa című kulturális mellékletének szerkesztője, a Súrlott Grádics irodalmi kör vezetője, az azonos nevű internetes portál szerkesztője.
1980-tól tíznél több kötete jelent meg, legutóbbi munkái: Elindult a hagymalé (2009, Marosvásárhely), Micsobur reinkarnációja (2010, Marosvásárhely), Küküllőmadár (2011, Székelyudvarhely), utóbbinak több darabját a Színkép közölte.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Stockholmi szerelem
Nem romantikus regény, bár a címből ilyesmire is következtethetnénk. Nehezen besorolható kötet György Horváth László és Simon Anna-Mária albuma, amivel pár másik kiadványuk társaságában a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron kiadójukat, a stockholmi Siculust premierként képviselik városunkban.
Csupa kép, csupa líra ez a könyv, bár nem mind vers, amit György Horváth László írt, és az se mind művészfotó, amit felesége – akivel hosszú idő után találtak újra egymásra „észak Velencéjében” – fényképezett. Érzelem, romantika, ritmus és muzsika azonban bőven van ebben a szép kötetben. Figyeljünk csak az egyik lírai villanásra, a REJTELEM-re! „kék ég / ragyogás / szikla / tenger/ sellő / szellő / napfény / ember / stockholmi / rejtelem / stockholmi / szerelem”. Ez sugárzik szóból, látványból, mindabból, amit megmutatnak a svéd főváros szépségeiből, embereiből, szobraiból, épületeiből, parkjaiból, vizeiből, hangulataiból, abból a valóságos illetve álomszerű érzésvilágból, ami a távolról odacsöppent vándort is előbb-utóbb elbűvöli. A tollforgató lelkész, aki Erdélyből indulva, missziós szolgálatot vállalva sokfelé megfordult a Kárpát-medencében, sőt messzebbre is, néhány esztendeje telepedett le Svédországban, és őt is megejtette Stockholm varázsa, akárcsak építész feleségét, aki sokáig a napi egzisztenciális taposómalomban szinte észre sem vette a körülötte csillogó szépséget. Együtt aztán mindent felfedeztek, amit látni, tapasztalni érdemes. Ezt nyújtja az olvasóknak is a Stockholmi szerelem. Érdemes belelapozni.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásérhely)

Különleges könyv a magyar kultúra napjára
Köpeczi Sebestyén József, a magyar címertan és családtörténet kiemelkedő képviselőjének szerteágazó, gazdag életművét, munkásságát Sas Péter művelődéstörténész kétkötetes nagy összefoglaló műben teszi elérhetővé a szakemberek és a nagyközönség számára. A könyv kiadását a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, a kiadvány rendkívül igényes kivitelezésben látott napvilágot. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány e kötetek nyilvános bemutatásával tiszteleg a magyar kultúra közelgő napja előtt. Az ünnepi rendezvény szervezője a Pallas-Akadémia Kiadó, a találkozó színhelye a Bernády Ház. A kiadvány a csíki könyvműhely 550. könyve, beajánlói: az esemény házigazdájaként dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul, Nagy Miklós Kund közíró és a szerző, Sas Péter.
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar heraldikus, aki megalkotta Románia címerét
Köpeczi Sebestyén József neve alighanem ismeretlen a nagyközönség számára. Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb erdélyi címerfestő, képzőművész, család- és művelődéstörténész nevéhez fűződik Románia első világháború utáni címerének megalkotása is. Sas Péter budapesti művelődéstörténész kétkötetes könyvében a heraldikus Köpeczi Sebestyén József életét és életművét átfogó alkotását szerda este mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a kiadványt Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.
A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund, aki azt is hozzátette: azon sem csodálkozna, ha a mostanában meghirdetett Szép Magyar Könyv Versenyen e két kötet is megjelenne. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író, ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről. 
Legendás személyiség
Az erdélyi heraldikus, Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként a brassói fellegvárban együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.
Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund. 
A bohém heraldikus
Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem olyan bohém, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József” – mondta Sas Péter. 
Románia királyi címerének megalkotója
A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő fél szemére megvakult, majd több mint két évtizedig a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta Bukarestbe, Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai, 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált. 
A gyűjtés volt a legnehezebb
A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.
A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Ünnepi főhajtás, szoboravatás Nyárádszeredában
A nyárádszeredaiak több helyen is tisztelegtek március 15-én. Legtöbben a város főterén, a Deák Farkas általános iskola előtti téren gyűltek össze, ahol ünnepélyesen felavatták a tanintézet 180 éve született névadója bronz mellszobrát, Bocskay Vince szovátai szobrászművész alkotását. A helybeliek mellett távolabbról érkezettek is jelen voltak az eseményen, több százan köszöntötték a nemzeti ünnepet. Havadi és marosvásárhelyi hagyományőrző huszárok tették még emlékezetesebbé a megemlékezést, politikusok, nyárádszeredai városgazdák, lelkipásztorok szóltak a nap jelentőségéről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc üzenetéről, méltatták Deák Farkas életművét. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, környezetvédelmi miniszter mindenekelőtt a magyarság összefogásának szükségességét hangsúlyozta, csak széthúzás nélkül tudjuk a közösség folyamatos küzdelemben megszerzett jogait megvédeni, mondotta. Az úszítók, a 90-es magyarellenes támadások, a gyűlöletkeltés hangulatának újabb hullámát is elítélte. A nagy elődök szellemét idézve Kerekes Károly parlamenti képviselői is kiemelte: nem szabad engednünk a 48-ból, meg kell védenünk a magyarság egységét. Tóth Sándor alpolgármester kifejtette: az új szobor, amelynek létrejöttét sokan támogatták, annak is jele, hogy a nyárádszeredaiak nem hagyják elidegeníteni a település ősi jussát, a főtéri parkot. Deák Farkasról, aki a nyárádandrásfalvi temetőben nyugszik, Nagy Miklós Kund beszélt részletesebben. Kidomborította, hogy a marosvásárhelyi székely vértanúkkal egy időben hosszú börtönbüntetésre ítélt fiatalember képességei teljességével nemzete, szűkebb pátriája szolgálatába állott, nem csak szellemiekben, tettekben is példát nyújtott kortársainak és az utódoknak is. Ezt a távlatosan gondolkodó, példás egyéniséget adja vissza meggyőző erővel Bocskay Vince új köztéri alkotása. Az avatás lelki, hitbeli üzenetét Székely Endre református lelkész, Sajgó Balázs római katolikus plébános és Varga Sándor unitárius lelkész illő igével, imádsággal gazdagította. A helyi önkormányzat biztosította szobrot Dászkel László polgármester adta át az iskolát képviselő Kicsi Elemér igazgatónak. A László János nyugalmazott tanár vezette ünnepség a Credo fúvószenekar, az általános iskola dalosai, szavalói, valamint Nagy Eszter és Ferencz Örs műsorával vált teljessé. Az avatás koszorúzással zárult.
Délután a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott a főhajtás. A Bocskai István Dalkör közreműködésével ünnepi műsorra is sor került.
Népújság (Marosvásárhely)

Változások az erdélyi magyar sajtóban
Megannyi romániai magyar szerkesztőségben történt vezetőváltás az utóbbi időben.
Csinta Samut nevezte ki az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztőjévé a lapot megjelentető Udvarhelyi Híradó Kft. Az új főszerkesztő az MTI-nek elmondta, elvileg március 19-től érvényes a kinevezése, de április elsejétől veszi át Makkay József leköszönő főszerkesztőtől a hetilap irányítását. Hozzátette, nemcsak személyi változás történik az Erdélyi Naplónál. Egy olyan színes magazin kialakítására kapott megbízást, amilyen még nem létezett az erdélyi magyar sajtópiacon. Hozzátette, az új lap a jobboldali konzervatív értékek mentén szeretne igényes, tartalmas olvasnivalót nyújtani az erdélyi magyar közönségnek. Csinta Samu 2008-ig a Krónika napilap főszerkesztője volt, azóta a Háromszék napilap újságírójaként dolgozott.
Kijelentette, több hónapos átmeneti időszak következik az Erdélyi Napló életében, ősz elején jelenik meg az A4-es formátumú színes magazinná alakult Erdélyi Napló, amely a Heti Válasz példáját szeretné követni Erdélyben.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. – amely eredetileg az azonos nevű udvarhelyszéki napilap kiadására alakult – az elmúlt évek során a legjelentősebb erdélyi magyar lapkiadóvá nőtte ki magát. Kiadja az Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap és Gyergyói Hírlap napilapokat, az Erdélyi Napló hetilapot és januártól a Krónika napilap kiadását is átvette. A kiadóhoz tartozik ugyanakkor a Székelyhon hírportál is. A kiadóvállalatban 2011 júniusában a Magyarországon bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány szerzett többségi tulajdonrészt.
Március 19-én a kiadóvállalat Dénes Lászlót nevezte ki az Udvarhelyi Híradó napilap lapigazgatójává. Dénes korábban az Erdélyi Naplónak és a Nagyváradon megjelenő Reggeli Újságnak volt a főszerkesztője. Az Euromédia Kiadó és Sajtóház Rt. Dénes után Borsi Balázst bízta meg a Reggeli Újság főszerkesztői teendőinek ellátásával. A Reggeli Újság az egyetlen olyan romániai magyar lap, amelyet román nemzetiségű vállalkozók hoztak létre és működtetnek 2004 óta. Borsi Balázs főszerkesztő az MTI-nek elmondta, a tulajdonosok csupán a kiegyensúlyozott tájékoztatást várják el a szerkesztőségtől.
Vezetőváltás történt a Népújság Maros megyei napilapnál is. A Nagy Miklós Kund nyugdíjba vonulásával megüresedett főszerkesztői tisztséget március elsejétől Karácsonyi Zsigmondra, a lap korábbi főszerkesztő-helyettesére bízta az Impress Kft, a lap kiadója. Karácsonyi – aki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) is vezeti – a szerkesztőség tagjai által 1990-ben alapított kiadó elnöki tisztségét is ellátja.
Küszöbön áll a vezetőváltás az Új Magyar Szó bukaresti napilapnál is. Salamon Márton László felelős szerkesztőt ugyanis Románia szaloniki főkonzuljává nevezték ki. Salamon az MTI-nek elmondta, a lapot megjelentető Scripta Kiadó Rt. nem nevezte még meg az utódját.
MTI
Erdély.ma

Kerekasztal-beszélgetés az újságírószakmáról
MÚRE–Sapientia focimeccs
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kara kommunikáció és közkapcsolat szakának közös kezdeményezésére a múlt héten az egyetem campusának szenátusi termében kerekasztal-beszélgetésre került sor, amelyen kommunikáció szakos diákok, tanárok (dr. Gagyi József, dr. Pletl Rita és dr. Bakos Levente), illetve újságírók vettek részt. A rendezvény célja a szakmai egyesület és az oktatási intézmény közötti kapcsolat elmélyítése volt.
Dr. Gagyi József témafelvetésként arra kérte az újságírókat, hogy határozzák meg, milyen életpályamodellt állíthatnának a fiatalok elé, ki a jó szakember, hogyan lehet témát találni, megfelelően megírni és az olvasó elé tárni. A sokrétű beszélgetésből sok minden kiderült. A hozzászólók (Karácsonyi Zsigmond, Nagy Miklós Kund, Szucher Ervin, Vajda György, Kuti Márta, Gáspár Sándor, Bögözi Attila, Tomcsányi Mária) többek között elmondták, hogy az újságírás tulajdonképpen egy életforma, egy olyan hivatás, amelyet tisztességgel csak úgy lehet folytatni, ha megfelelő meggyőződéssel, igazságérzettel, állandó kíváncsisággal rendelkezik az, aki erre a pályára lép. Természetesen elengedhetetlenül szükséges az íráskészség, az anyanyelv megfelelő ismerete és használata mind az írott, mind az audiovizuális médiában. Az is elhangzott, hogy az erdélyi magyar újságíró-társadalom az elmúlt 22 évben változáson ment keresztül. 1989 előtt csak a jól ismert korlátok között lehetett a szakmát gyakorolni, majd az újonnan létrejövő médiatermékeknél olyanok helyezkedtek el, akik valóban elhivatottságot éreztek e szakma iránt, de nem volt megfelelő szakmai ismeretük. Hiánypótló intézményként indult be a MÚRE által fenntartott Ady Endre Sajtókollégium Nagyváradon, ahol sikerült olyan szakembereket kinevelni, akik többé- kevésbé megállták a helyüket a szakmában. Aztán 1995 után hanyatlani kezdett az érdeklődés az újságírás iránt. S bár több egyetemen is beindult a felsőfokú képzés, ma már az tapasztalható, hogy ez a szakma "kiment a divatból". Ez annak is betudható, hogy a reklámpiac beszűkülése, majd a gazdasági válság okozta gondok miatt – a munka volumenéhez viszonyítva – nem kínál jól jövedelmező állást a média. Ezenkívül az is tapasztalható, hogy a fiatalabb generáció nem médiafogyasztó. Kevesen olvasnak újságot, hallgatnak rádiót és néznek hír- és tájékoztató műsorokat a televízióban. Pletl Rita tanárnő fogalmazta meg sarkalatosan ennek egyik okát: rossz az oktatási rendszer, hiszen a középiskolás diákokat nem tanítják meg gondolkodni. Aki pedig nem tud gondolkodni, az kevésbé fog érdeklődni a világ dolgai iránt, nincs igazságkereső késztetése, ami elengedhetetlenül szükséges ehhez a szakmához. Ugyancsak hiánypótló kezdeményezése a MÚRE megyei szervezetének a Médiasuli, amelyet immár harmadik éve szerveznek a Bolyai líceumban. Ennek az a célja, hogy egyrészt értőbb médiafogyasztókat neveljen, másrészt pedig utat mutasson azoknak, akik a média és kommunikáció felé irányulnának a középiskola padjaiból. Szó esett egy másik hiányosságról is, a gyakorlati oktatásról. Ugyanis az új bolognai rendszer nem teszi lehetővé a hosszabb távú gyakorlati képzést a médiaintézményeknél, az a néhány nap, amelyet kötelezően el kell tölteni valamelyik újságnál, rádiónál, tévénél, nem elég ahhoz, hogy a szakma iránt érdeklődők teljes képet kapjanak mindarról, amit tulajdonképpen ez a terület jelent.
A diákok kérdéseiből kiderült, hogy még sok minden maradt megválaszolatlan, a szervezők arra a következtetésre jutottak, hogy a találkozót folytatni kell. A tanárok és a MÚRE jelen levő tagjai megegyeztek abban, hogy kidolgoznak egy tervet, amelynek alapján a média területét felölelő tematikában szerveznek még beszélgetéseket, s ha az egyesület külföldi szakembereket, oktatókat, szakelőadókat hív meg, akkor a Sapientiát is bekapcsolja a tevékenységbe.
A tegnapi találkozót kemény összecsapás zárta. A fair play szellemében a MÚRE és a Sapientia tanárainak válogatottjai mérkőztek meg az egyik marosvásárhelyi általános iskola sporttermében. A jó hangulatú meccs végeredményét az eredményjelző tábla meghibásodása miatt nem jegyezhettük le, de a meccset követő baráti beszélgetésen a felek megegyeztek, hogy a találkozósorozatot folytatják mind a campusban, mind a sportpályán: négy hét múlva biztosan.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Árpád-szobor-avató Székelyberében
Május 12-én 11 órától Székelyberében Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész Árpád fejedelemről készült köztéri alkotását avatják fel. Ünnepi köszöntőt mond Majláth Károly, Székelybere polgármestere, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Markó Béla volt miniszterelnök-helyettes, Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke és Nagy Miklós Kund művészeti író. Közreműködnek: Albert Orsolya és Barabási Tivadar, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói. A szobor az RMDSZ és a helyi önkormányzat támogatásával készült. Népújság (Marosvásárhely)

Ez legyen jelképe a magyar ember erejének!
Árpád-szobrot avattak Székelyberében
A nyárádszentlászlói Szent László szobor és a deményházi Krisztus-szobor után újabb alkotással gazdagodott Nyárádmente kulturális térképe. Székelyberében május 12-én, szombaton avatták fel a neves marosvásárhelyi szobrászművész, Gyarmathy János Árpád fejedelemről készült köztéri alkotását. A bronzból készült mellszobor az RMDSZ és a helyi önkormányzat támogatásával készült.
Délelőtt, a ragyogó napsütésben ünneplőbe öltözött emberek gyűlekeztek Székelybere központjában, a leleplezésre váró Árpád-szobor körül. Az ünnepi rendezvényen Markó Béla szenátor, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Majláth Károly, Székelybere polgármestere, Benedekfi Csaba, az RMDSZ székelyberei polgármesterjelöltje és Nagy Miklós Kund művészeti író mondott beszédet. Felvonultak a havadi lovashuszárok, fellépett Albert Orsolya és Barabási Tivadar, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója.
"Szerény lehetőségekkel is hatalmas megvalósításokra vagyunk képesek"
Majláth Károly hangsúlyozta: "szerény lehetőségekkel is hatalmas megvalósításokra vagyunk képesek". Köszönte, hogy összefogással, bizalommal mellette és az RMDSZ mellett voltak, ennek az eredménye, hogy egy ilyen csodálatos esemény szervezői lehettek. "A ma leleplezett honfoglaló hadvezérünk Árpád fejedelmünk mellszobra szimbólum, neki köszönhetjük, hogy magyarrá lett a Kárpát-medence. Ez legyen jelképe a magyar ember erejének. Legyünk és maradjunk együtt, szükségünk van egymásra. Mindennapjainkban, ha csak egy pillanatra is erre a szoborra tekintünk, gondoljunk elődeink kitartó, erős, szándékától el nem téríthető egybetartó, hatalmas erejére. Ez adjon nekünk továbbra is erőt, kitartást, közös világunk megépítéséhez, céljaink megvalósításához, közérzetünk, magyarságtudatunk méltó megéléséhez. Isten áldjon bennünket!", zárta köszöntőjét a polgármester.
Vigyázzanak erre a szoborra!
Lokodi Edit meghatónak nevezte a pillanatot, hogy a gyönyörű szobor egy erdélyi község terét díszíti. "Árpád fejedelem hozott minket ide, a Kárpát-medencébe. Ő mutatta meg a magyarok erejét, ő mutatta meg, miként kell céljainkért kiállni. Árpád fejedelem "azt üzeni nekünk, hogy a munkát folytatni kell, meg kell maradni itt, a Kárpát-medencében, meg kell maradni a Nyárád mentén. Hiszen bizonyítottuk az elmúlt időben, hogy az a csapat, amely az RMDSZ köré tömörült, jól dolgozik. Itt vannak a polgármesterek, akik mandátumról mandátumra azt bizonyítják, hogy jól dolgoznak azért, hogy a közösségük fejlődjön".
Legyünk minél erősebbek az elkövetkezendőkben
Markó Béla mindenekelőtt azt a közös célt hangsúlyozta, hogy "minél erősebbek legyünk az elkövetkezendőkben". Gratulált a művésznek, aki egy szinte lehetetlen feladatnak tett eleget, mert Árpád fejedelemnek nem ismerjük semmiféle ábrázolását szemben más jeles eleinkkel, Szent Istvánnal, Szent Lászlóval, Mátyás királlyal.
A szobrászművész "jól tudta milyen volt Árpád, az a magyar fejedelem, aki tulajdonképpen Magyarországot alapította" mondta hozzátéve, hogy bár nem maradtak képek, rajzok, de még vázlatok sem Árpád fejedelemről, "pontosan tudjuk, milyennek kellett lennie annak az embernek, aki a hatalmas történelmi művet végigvitte, és megalkotta Magyarországot.
Véleménye szerint a honfoglalás korát nem tekinthetjük valamiféle romantikus kornak, "mert el kellett jönni Etelközből és kellett keresni egy új hazát". Ehhez nemcsak erőre volt szükség, de kiváló szervezőképességre, tudásra, taktikai és stratégiai, vezéri és hadvezéri képességekre is. "Ha ezeket így egymás mellé tesszük, akkor anélkül, hogy láttunk volna valamiféle rajzot, vázlatot arról, hogy Árpád fejedelem hogyan nézett ki, tudjuk, milyen embernek kellett lennie annak a vezetőnek, aki ezek nélkül a képességek nélkül nem tudott volna helyt állni és nem tudott volna egy két évtizedes életművet Etelköztől egészen haláláig létrehozni, megalkotni Magyarországot"
"Ellenfeleink stratégiája az árulás"
Benedekfi Csaba polgármesterjelölt arra hívta fel a figyelmet, hogy az RMDSZ a mostani kampányban a román pártokon kívül még két magyar párttal is meg kell méretkezzen. "Ellenfeleink stratégiája ismét ugyanaz: az árulás, a hiszékeny emberek elvakítása", jelentette ki. Sajnálja, tette hozzá, mert "ha nem is egyeznek a vélemények, egy csapatban kellene játszanunk, főleg, hogy a pályán startból kevesebb játékossal indulunk. Kérdem én, így hogyan érvényesítsük érdekeinket, a magyar emberek érdekeit Romániában, ha ahányan vagyunk, annyifelé húzunk? Az RMDSZ bizonyított, rendezzük sorainkat és megfontoltan, felelősségtudattal, gyermekeink jövőjére gondolva döntsünk", mondta, majd arra kérte az erdélyi magyarokat Székelyberétől Nagyváradig, hogy szavazzanak az egységre, vagyis az RMDSZ-re.
Ismét diadalt ülhet a művészet
Nagy Miklós Kund művészeti író örült, hogy "ismét diadalt ülhet a művészet". Rámutatott: Árpád fejedelem az írók, költők, művészek számára mindig is ihlető erejű volt, majd emlékeztetett, hogy Árpád monumentális lovas szobrát pontosan ezelőtt 100 évvel állították fel Budapesten, a Hősök terén. "És Budapest után 100 évvel itt, Székelyberében, ebben a kis nyárádmenti községben ismét testet ölt. Ez a mellszobor tulajdonképpen mindent elmond a fejedelemről. Úgy hiszem, ez az esemény újra megerősíti az egész Nyárád mente felértékelődését". Örömmel állapította meg, hogy a térségben korábban nem voltak szobrok, ám az utóbbi években a köztereken legjobb szobrászaink – Hunyadi László, Bocskai Vince és Gyarmathy János – alkotásai ott vannak sokfelé a Felső-Nyárád mentétől az Alsó-Nyárád mentéig.
A szoboravatási ünnepség végén Majláth Károly polgármester plaketteket adott át azoknak, akik hozzájárultak, hogy Árpád fejedelem mellszobrát felállíthassák Székelybere főterén. A rendezvény a himnusszal ért véget, majd a polgármester mindenkit meghívott egy gulyáspartira.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Fényben, árnyékban
Beszélgetés a 90 éves Jánosházy György költővel, műfordítóval
– Közel egy évtizeddel ezelőtt beszélgettünk hosszasabban, akkor, amikor az Arany János-díjjal jutalmazták. Életműdíjnak tekintette az elismerést, és visszatekintve a megtett útra, úgy értékelte, hogy költői szempontból az utóbbi húsz éve volt a legtermékenyebb. Azt hiszem, hogy az azóta eltelt majdnem tíz esztendőről is kijelenthető ugyanez.
– Mondhatom, hogy ez is ugyanolyan termékeny volt. A kötet is, amit a kiadó erre az alkalomra jelentetett meg, friss termés. Eltér a szokástól, 90 évesen a régi versekből illenék könyvet összeállítani. De ez nem a korábbi költészetemből megejtett válogatás, mindenik frissen született vers.
– Folyamatosan jönnek a versek?
– Folyamatosan, de most már óvatosabb vagyok. Ahogy az ember öregszik, és figyel másokat is, láthatja, hogy egyesek idős korukra szellemileg visszaesnek. Nemcsak a memória gyengül, a gondolkodáskészségben is változások lehetnek. Egy csomó intellektuális funkció, ami az alkotásban nagyon fontos lehet, szintén csökkenhet. Ezért lép fel az óvatoskodás. Mielőtt ezeket a kötetben megjelent verseket írtam, egy hosszabb szünetet tartottam, ami alatt önmagamban kutakodtam, vajon tudom-e azt folytatni, amit addig csináltam, és ugyanolyan szinten, nem lesz-e kevesebb, amit nyújthatok, mint korábban. Erősen minőségigényes vagyok, kényes másokkal is, de elsősorban önmagammal szemben, és nem tudnám megbocsátani magamnak, hogy az eddiginél gyengébb színvonalon jelentkezzem. Pusztán csak azért, mert elértem ezt a kort, valaki meg, tekintettel a kilencven évemre, szánalomból kiadja a kötetet. Emiatt kellett a hosszabb szünet. Pedig abban az emberben, akinek már olyan a versírás, mint a jó napot, vagyis ez a természetes kifejezésmódja, felgyűlnek az érzések, gondolatok, mondanivalók. Bizonyos idő teltével akkora feszültséget keltenek benne, hogy azt muszáj valamilyen módon kiszabadítania magából. Így kezdtem el megint a versírást, de nem siettem vele. Azelőtt sem siettem, sosem volt bennem olyan késztetés, hogy sokat írjak. A költői eszményképeim is ilyen szerzők voltak, főleg a francia irodalomból ismertem egypár igazán neves költőt, akik nagyon kevés verset írtak, mégis irodalmi határkővé váltak.
– Mi a fokmérője? Honnan lehet biztos abban, hogy amit ír, tényleg a kívánt szintre emelkedik?
– Hosszú évekig kritikusként is tevékenykedtem, és kialakult bennem a képesség, a hajlam vagy ösztön, hogy önmagamat mint kritikus is olvassam. Főleg akkor sikerül ez, ha egy kis idő eltelt, és nem azt olvasom, ami még túl eleven, még túlságosan a sajátom.
– Költői kifejezési formája továbbra is a szonett…
– Ha ennyi ideig ezt műveltem, most már kitartok mellette. Nem véletlenül választottam a szonettet. És nem sznobizmusból, vagy talán nosztalgiából, hanem azért, mert egy nagyon jól felépített, arányos és igen tömör műforma, amely keretet szab a kifejeznivalónak. Zárt formát követel meg, aminek én feltétlen híve vagyok. Nem szeretem a szabad csapongást, amely ma nagyon divatos. Én igenis, a zárt, komor formákat szeretem, és nagyon sokat adok a zeneiségre, ami önmagában is ilyen formákat kíván. Annál is inkább, mert tudom, hogy a vers születésétől kezdve és végig a történelme során nagyon sokáig elválaszthatatlan volt a zenétől. Voltak korok, amikor énekelték is a verseket. Tulajdonképpen a vers zene is. Az kell hogy legyen! Ha nem az, akkor nem él az írás, akkor baj van vele.
– A szonettel bizonyos tematikai kötöttségek is jártak. Az elvárások az idők folyamán módosultak. Bármilyen gondolat bevihető a szonettbe?
– A világ fejlődik, az életkörülmények alakulnak, a gondolkodás is szélesedik, színesedik, a költőnek is jóval több minden járja meg manapság az eszét, mint századokkal korábban. Sokkal több a költői téma, olyasmi, ami ilyen kifejezést kíván, és fontosabb kimondani, mint azt, ami bizonyos korokban a költészet középpontjában állt. Más időben élünk, más viszonyok között. És bármilyen műformában, ami erre alkalmas, feltétlenül szóvá kell tenni a mai kor problémáit.
– Önt költőként ma mi érinti meg a leginkább a világból? Mi az, ami versírásra készteti?
– Sok minden. Elsősorban az én-élmény az, ami az emberből kikívánkozik, mindig is az egyéni, személyi élménytár, az egyéni érzésvilág volt a líra egyik alapja. De ugyanolyan izgató a világ, az emberiség létkérdése, amely egyre élesebben és egyre több problémával vetődik fel. Ezekről nem lehet nem beszélni. Költő az ember vagy nem, kizárt dolog, hogy ne foglalkoztassák ezek a dolgok, és ha történetesen költő, akkor természetes, hogy versben is kikívánkoznak belőle ezek a gondolatok. A versolvasóval való kapcsolatban is döntő dolog, hogy megpendüljenek ezek a kérdések is. Többoldalúan és mélyebben kötik az írót, a költőt az olvasójához.
– Furcsa metafora a könyv címe: Árnyékvitéz. Magyarázná?
– Az ember bizonyos korban kicsit már kezdi árnyéknak érezni magát. A vitézkedése is csak "árnyék-vitézkedés". Még él, még létezik, még tesz ezt-azt, próbálkozik, akar valamit, de mindez már egy kicsit árnyékban történik. A kora miatt már nem a napon, a fényben, ragyogásban van, akkor sem, ha esetleg még jól csinálja a dolgait. Magam szoktam mondani magamnak: árnyékvitéz vagy. Ez különben egy versemből kiemelt szó.
– Az eltelt években egy rendkívül nagy vállalkozása végéhez ért. Befejezte a Shakespeare-drámák fordítását, még apokrif műveket is átültetett magyarra. Nem maradt hiányérzete utána?
– De igen, de már pótoltam is. Meg is beszéltem a dolgot a kiadóval. Egész idő alatt valahogy kerültem két nagyon fontos Shakespeare-tragédiának a fordítását. A Rómeó és Júlia és az Othello volt az, ódzkodtam hozzájuk nyúlni. Talán azért is, mert a Rómeó és Júliát Kosztolányi is fordította, akit én nagyon szeretek és tisztelek. De végül is, amikor már mindent befejeztem, az apokrifokkal is foglalkoztam, és ennél a kettőnél kevésbé jelentős műveket is teljes odaadással lefordítottam, úgy éreztem, ezek mégsem maradhatnak el. Nekifogtam és megcsináltam. A Rómeó és Júlia a tavaly meg is jelent a Látóban, az idén pedig az Othello is az olvasók elé kerül. A kiadó ígérete szerint ez a kettő egy közös kötetben is napvilágot lát. Ezzel zárul le véglegesen ez a sokéves munkám.
– Persze Jánosházy György fordítói énje a Shakespeare-tolmácsolás végeztével sem tűnhet el. Mi jön ezután?
– A késő reneszánsz és a kora barokk korszakból több fontos drámát lefordítottam. Az az én korszakom, ott vagyok igazán otthon. A franciában, a spanyolban, az úgynevezett arany században ezt ismerem jól, ezt szeretem, ezzel foglalkoztam különösképpen. Álljunk meg egy pillanatra Shakespeare igen jelentős elődjénél, illetve kortársánál, Marlowe-nál. Egy évben születtek. Christopher Marlowe sajnos fiatalon halt meg, nem tudott kiteljesedni. Ő teremtette meg azt a drámai műformát, amelyben Shakespeare nagy lett. Marlowe keményen megalapozta és olyan rangra emelte azt, hogy a blank verses, nagy lélegzetű drámai megnyilatkozás az egész korszak meghatározó drámai jelenségévé vált. Legtöbbet emlegetett műve a Doctor Faustus, de még azelőtt megírta A nagy Tamerlánt. Ennek óriási sikere volt, ez arra késztette, hogy megírja a második részét is. Az első rész Tamerlán életének csak egyik felét foglalta magába. A második drámában az író megírta a továbbiakat. Furcsa módon Németh László, aki az első ötfelvonásos drámát lefordította, a másodikat már nem ültette át magyarra. A nagy Tamerlán első része meg is jelent különböző kiadásokban, a második rész a magyar közönség számára ismeretlen maradt.
– Biztos Marlowe a szerző? Az a kor bizonytalanságokkal is telített.
– Biztos. Egyesek Shakespeare drámáit is Marlowe-nak tulajdonítják, olyan legendák is keringenek, hogy minden Shakespeare-drámát ő írt, csak szöknie kellett, meg kellett rendeznie a saját halálát, baj volt vele, mindenféle bűnökkel vádolták. Állítólag külföldre menekült, és onnan küldözgette a darabjait, amelyeket Shakespeare neve alatt játszottak. Olyasmit azonban, hogy Shakespeare írta volna a Marlowe-műveket, senki sem állított, de fordítva igen. Na, ez A nagy Tamerlán érdekel.
– Önnek is sajátjává vált ez a kor és a shakespeare-i világ. Amint haladt előre a drámák tolmácsolásával, mind könnyebb lett a fordítás?
– Könnyebb, mert mondhatni, hogy én ezt az angol drámai nyelvet ismerem. Valószínű, hogy egy londoni pincérrel nem tudnék elbeszélgetni. De ezt a korabeli színpadi angolt maguk a mai angolok sem ismerik. Csak Shakespeare színpadán az őt megszólaltató színészek tudják igazán.
– És magyarul megszólaltatva kinek a nyelve ez?
– Ezt így nem lehet megmondani, de tény, hogy ötszáz évvel ezelőtti magyar nyelven nem lehet megszólalni. Nagyjából ez annak felelne meg. Csakhogy összehasonlíthatatlan a két dolog. Ötszáz évvel ezelőtt az angol teljesen más volt, mint ma. És a két nyelv is teljességgel különbözik egymástól. Ennek a hiteles visszaadásához ki kell alakítani egy sajátos nyelvet. Olyat, amely érezteti valamelyest, hogy miről van szó, milyen térségről, időszakról, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy mai ember olvassa vagy hallja azt a színpadról. Ez a fordított Shakespeare-dráma közönsége számára előny az angollal szemben. Mert az angol néző, aki beül egy ilyen előadásra, kénytelen abban a formában hallgatni, illetve az olvasónak úgy kell olvasnia, ahogy megírták akkor. És nem minden szót ért belőle, mert sok angol szó elavult, vagy megváltozott az értelme. Az értelmezési problémák miatt a különféle kiadásokban mindig van egy csomó szómagyarázat. Létezik Shakespeare-szótár is, ez segít elmerülni az angol szövegben. A fordított szöveg esetében ilyesmi nem állhat fenn, mert az, aki ma fordít, nem engedheti meg magának, hogy az olvasója ne értse meg a fordítását. A befogadónak éreznie kell azt is, hogy ez nem mai dolog, a fordítónak viszont óvakodnia kell a rosszul értelmezett történelmiségtől, az csak ártana a műnek.
– A mediterrán költészet már nem foglalkoztatja? Jánosházy György a katalán, a baszk, a spanyol lírának is elismert tolmácsolója, ilyen fordításkötetei is jelentek meg.
– Mostanában kevésbé volt rá időm, az említett dolgok erősen lefoglaltak. De rendszeresen olvasom ezeket az irodalmakat is, csak hát a fordítás nekifutást igényel. Nem olyan az, hogy elhatározom, nekiülök, és öt perc múlva fordítom is. Az embernek újra bele kell helyezkednie abba a világba, elmerülnie benne, nem mint olvasónak, hanem mint fordítónak. Ahhoz, hogy a fordítás hiteles legyen, bizonyos fokig azonosulnod kell mindazzal, ami azt a népet jellemzi. Ez pedig nem olyan egyszerű.
– Kilenc évtized alatt ön nagyon sok emberrel, kiváló egyéniséggel megismerkedett, sok mindent átélt, tapasztalt, lehetnek olyan dolgok, történetek, események, amelyekre már csak ön emlékezhet. Arra nem gondolt, hogy könyvbe emelje az emlékeit?
– Nem. Természetes, hogy összegyűjthetnék ezt- azt az átéltekből. Ez azonban csak nekem lehet érdekes, másokat miért terheljek velük? A még létező időmet és energiámat kár lenne ilyesmibe ölnöm. A morzsákból, naplótöredékekből nem tudnék egy olyan összképet összeállítani, hogy az egészében érdekes legyen. Olyan, hogy egy világot megelevenítsen, hiszen csak úgy volna értelme. Most inkább megint egy önkutató szünet következik. Tudni szeretném, hogy mi van még bennem, és mennyit ér az, milyen szinten mutatkozhat meg, amit még nyújthatok.
– Akkor hát Isten éltesse! Termékeny pihenést és folyton megújuló alkotókedvet kívánok!
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

KITÁSZ vándorgyűlés Marosvásárhelyt
Előadás-sorozat szellemi értékeinkről
A közelgő hétvégén, július 12-e és 15-e között tartja XXI. vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége. A közhasznú szervezet ez évben Marosvásárhelyen szervezi meg nyilvános és díjmentesen látogatható előadásainak sorozatát Az erdélyi magyarság szellemi értékei címmel. A szentendrei székhelyű szövetség Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének sorait választotta a vándorgyűlés mottójaként, nem véletlenül: "Vajha Moldvának is kies parlagjai,/ Ameddig terjednek a Pontus habjai,/ Magyar Koronánknak árnyékába menne,/ S a csángó magyar is polgártársunk lenne!" Az eseménysorozatnak a Bod Péter Diakóniai Központ (Erdő utca 7b sz.) ad otthont, a vándorgyűlés programját az alábbiakban olvashatják.
Július 13., péntek: 9.00 – A vándorgyűlést megnyitja Kilyén Ilka a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület nevében és Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ elnöke (Szentendre). 9.20: Az ,,ismeretlen" Marosvásárhely – múlt és jelen. Előadó: Balás Árpád főiskolai tanár. 9.50: A vallás, a múlt, a mai kultúra összefonódása. Előadó: Henter György református lelkész. 10.20: Képzőművészet, kultúra, a város nagyjai. Előadó: Nagy Miklós Kund közíró. 10.50: Kávészünet. 11.05: Nyirő József néma küzdelme, emigrációs évei és három temetése. Előadó: dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ leköszönő elnöke (Budapest). 11.35: ,,Addig élünk, amíg módunkban áll visszafele tekinteni". Előadó: Farkas Ernő magyar szakos tanár, a Sütő András Társaság tagja. 12.05: Tamási Gáspár ,,vadon nőtt gyöngyvirágai". Előadó: Molnár Péterné, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, a KITÁSZ ügyvezető elnöke (Kunszentmiklós). 12.35: A város irodalmi értékei. Előadó: Kuti Márta szerkesztő-újságíró, tanár. 13.05: Ebéd. 14.00-17.00: Helytörténeti séta Balás Árpád idegenvezető, földrajztanár vezetésével. 17.30: Sütő András és Molter Károly sírjának megkoszorúzása a református temetőben.
Július 14., szombat – 9.00: Erdélyország története. Szilágyi Sándor, az első Erdély-történet szerzője. Előadó: Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ megválasztott elnöke (Szentendre). 9.30: Németh László erdélyi témájú esszéi és drámái. Előadó: dr. Cs. Varga István irodalomtörténész professzor (Budapest). 10.00: ,,Márton Áron üzenete" – verseiből olvas fel Gál Éva Emese költő (Gyergyószentmiklós). 10.30: Kávészünet. 10.45: Tamási Áron publicisztikája és a Vásárhelyi Találkozó. Előadó: Nagy Pál irodalomtörténész. 11.15: A népi írók gondolatait közvetítő kolozsvári Termés című irodalmi folyóirat (1942-1944) mának szóló üzenete. Előadó: dr. Neszmélyi Károly címzetes egyetemi tanár, a Népi Írók Baráti Társasága társelnöke (Budapest). 11.45: Kolozsvári Vasárnap és a Vasárnapi Újság 1921-1925-ben. Előadó: Szabó Zsolt főszerkesztő (Kolozsvár). 12.15: A költő feltámadása – Dsida Jenő költészete. Előadó: dr. Lisztóczky László irodalomtörténész (Eger). 12.45: Gazda József A harmadik ág című könyvét bemutatja a szerző (Kovászna). 13.15: Ebéd. 14.30: KITÁSZ-közgyűlés. 17.00: Petelei István, a novellista és hírlapíró. Előadó: dr. Kozma Dezső professzor (Kolozsvár). 17.30: A Népújság irodalmi mellékletét, a Múzsát bemutatja Nagy Miklós Kund közíró. 19.00: Vacsora. 20.00: Kilyén Ilka színművész műsora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

„Az ősök szelleme dolgozik bennem” – Visszatekintő dr. Medvigy Endrével
A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége XXI. vándorgyűlésének egyik legaktívabb résztvevője a KITÁSZ tavaly leköszönt elnöke, a mostani közgyűlésen tiszteletbeli elnöki címmel megtisztelt irodalomkutató, dr. Medvigy Endre volt.
Moderátorként is irányította a konferenciát, előadást is tartott Nyirő József néma küzdelme, emigrációs évei és három temetése címmel. Hétfői lapszámunkban a vándorgyűlés munkálatairól, tanulságairól már szólt egy interjúban. Mellékletünkben személyesebb dolgokról, Marosvásárhelyhez, Erdélyhez fűződő kapcsolatáról vall a rendkívül sokat közlő, termékeny író, irodalomtörténész. – Egyetemistaként többször jártam Marosvásárhelyen, még udvarolgattam is ide. A távolság persze nem tette lehetővé, hogy komoly párkapcsolat legyen ennek a vége. De némiképp a doktori disszertációm témája is ide kötött. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalommal foglalkoztam, ennek kapcsán a dolgozatomat a Vásárhelyi Találkozóig futtattam ki, amely rendkívül humanista, békét kereső, európai kitekintésű vállalkozás volt a világháború előtt néhány évvel, 1937-ben, és igen érdekes szintézise az itteni szellemi áramlatoknak. A magyarság jogainak követelése markánsan fogalmazódott meg a Vásárhelyi Találkozó határozataiban, zárónyilatkozataiban. Az anyanyelvhasználattól a magyar nyelvű oktatás minden szintű megköveteléséig nagyon sok dologra kitért. Kijelenthetjük, hogy igen tanulságos eseménysor zajlott akkor itt, és meggyőződésem, hogy a találkozó jegyzőkönyvében ma is lennének hasznosítható gondolatok. Tovább menve, elmondhatom, hogy a 80-as években Budapesten Benda Kálmán mellett a Ráday-gyűjtemény tudományos munkatársa voltam, és amikor a nyolcvanas évek legvégén 450 éves lett a marosvásárhelyi református vártemplom, azt a feladatot kaptam Benda Kálmántól, hogy az évforduló kapcsán szerkesszek egy emlékkönyvet. Úgy oldottam meg, hogy nemcsak a várról, nemcsak a református egyházról igyekeztem mindent összeszedni, hanem a város történetéről, művelődéstörténetéről, értékeiről, irodalmáról, kultúrájáról is próbáltam bevinni mindazt, ami csak beleférhet egy ilyen kiadványba.
– Az 1990-ben megjelent félezer oldalas, igen tartalmas, hiánypótló kiadvány aztán hamar újra hiánycikké vált. De „jegyességed” a várossal, Erdéllyel sosem szakadt meg.
– Apai ágon partiumi, nagyváradi gyökereim vannak, nagyapám, apám Váradon született. Anyai ágon erdélyiek is voltak, Déshez is kötődött a családom némely tagja. Bizonyára az ősök szelleme dolgozik bennem, ez így természetes. Beleszületünk egy kultúrába, egy hagyományrendszerbe, és úgy tisztességes, hogy az ember vállalja a múltját, próbálja tovább vinni azokat az értékeket, amelyeket az ősök is nagyra tartottak.
Nagy Miklós Kund

Népújság (Marosvásárhely)

Vida Árpád síremléke
Jelenleg csak egy kis bádogtábla jelzi a fiatalon elhunyt nagy tehetségű marosvásárhelyi festőművész végső nyughelyét. Rajta a név, Vida Árpád és születése, halála éve: 1884–1915. De közelében, az egymásra boruló bokrok alatt már két hatalmas hargitai terméskő sejteti, rövidesen más lesz itt minden. Közelebbről szemlélve, az egyik fekvő bazaltba vésve Erdély hagyományos jelképei is feltűnnek, a címer, meg a nap és a hold, rovásírás is természetesen. Lábra állítva, méltó síremlék részeként mindez majd jól láthatóan kidomborodik a kövön, és akkor már a Hunyadi László szobrászművész alkotta bronzplakett, a festő sziklába ágyazott portréja, vele a Kiss Levente szobrászművész tervezte, szintén oda illő bronz felirat is megszólítja, megállítja az arra járókat. Immár valóban lesz hova főhajtásra, kegyeletüket leróni menniük mindazoknak, akik tisztelegni szeretnének Marosvásárhely egyik keveset élt, de néhány esztendő alatt is jelentős életművet létrehozott fia emléke előtt. A megújulás pillanatára váró síremlék Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben – korábbi nevén a kerepesi temetőben – az 1848–49-es szabadságharcosok sírjainak szomszédságában, Kossuth Lajos monumentális mauzóleumától nem messze található.
Az avatásra szóló meghívó szerint a sírszentelő ünnepségre 2012. október 5-én 14 órakor kerül sor. Remélhetőleg lesznek olyan vásárhelyiek, illetve Budapestre elszármazottak, akik részt tudnak majd venni a fővárosi eseményen. Nem kis erőfeszítés, hogy a síremlék megvalósulhat. Az egyik kezdeményező, az egész akció mozgatója, Soós Árpád, akinek sikerült több, főként székelyudvarhelyi támogatót, művészetkedvelőt is az ügy mellé állítania, elmondta, hogy Bordi András festőművész régi vágya volt ilyen emlékművel is megtisztelni szomorú sorsú elődjét. Ezt az óhajt igyekezett ő évtizedek teltével valóra váltani.
Vida Árpád 1884. április 4-én született Marosvásárhelyen. Rendkívüli tehetségét Gulyás Károly, a református kollégium nagy tekintélyű rajztanára hamar felismerte, és kellő szakértelemmel pallérozta is. Ő irányította művészi pályára, és szerzett számára jeles pártfogókat, mindenekelőtt dr. Bernády György polgármester és a műgyűjtő Illyés Sándor személyében, akiknek a támogatásával felkerülhetett a fővárosba, Budapestre. Székely Bertalan közbenjárásával bekerült a képzőművészeti főiskolára, képeire hamar felfigyeltek. 1908-ban önarcképét megvásárolta a Szépművészeti Múzeum, 1910-ben díjazták a Műcsarnok plakátpályázatán. Drezdai (1909), velencei (1910), római (1911) nemzetközi tárlatokon szerepelnek festményei. 1911-ben elnyerte az Eszterházy-díjat, ezerkoronás ösztöndíjnak is örülhetett, ami lehetővé tette, hogy álmai városában, Párizsban folytasson tanulmányokat. Rengeteget dolgozott, Budapesten a Kun utcában volt műterme. Ott sokan felkeresték. Itthonról is számos képre kapott felkérést. Egészsége azonban megromlott, Lázár Béla megfogalmazása (Művészet, 1915) szerint „mint az erdélyi talentumok, csupa lelkesség, tűz, komoly célokat kereső nagyratörés volt… Sorsa meg, – a Magyar fa sorsa, Murger ifjú bohémjeinek a végével, – a tüdővésszel.” Rövid élete utolsó szakaszát visszavonultan kellett töltenie. Mecénása, Illyés Sándor lehetővé tette, hogy Davosban, Abbáziában kezeljék, majd a gyulai, a budakeszi szanatóriumban. Sajnos menthetetlen volt. 1915. február 23-án temették a budakeszi sírkertbe. Budapest székesfőváros a kerepesi úti temetőben adományozott díszsírhelyet számára, hamvait oda helyezték át 1917. október 10-én.
95 év telt el azóta. Közben a történelem viharai valamiképpen a festő sírját is elfedték, elfeledtették. Hogy akadtak olyanok, akik ismét rátaláltak, és nemes hozzáállással most lehetővé teszik a síremlék avatását, az a sors egyfajta igazságszolgáltatásának is tekinthető. Jó lenne egy emlékkiadvánnyal, kismonográfiával is tetézni a vásárhelyi szempontból is jelentős eseményt. Remélhetőleg a közeljövőben ez is összejöhet.
Fényképfelvételeink a szeptemberi forró ragyogásban készültek a Nemzeti Sírkertben. Igyekszünk majd a már álló síremlékről is fotókkal beszámolni olvasóinknak.
NAGY MIKLÓS KUND,
Népújság (Marosvásárhely)

Kötet a Régi Városházáról
Elkezdődtek az idei Bernády Napok
Csütörtök délután két, egymást követő nívós rendezvénnyel vette kezdetét az idei Bernády Napok rendezvénysorozat. A Marosvásárhely szép hagyományává vált őszi eseményt a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezi, az irodalmi esteket, vetélkedőket, koncerteket és a Bernády-emlékplakett évenkénti kiosztásának ünnepségét is magába foglaló program csütörtök délután könyvbemutatóval, majd tárlatnyitóval vette kezdetét, az alábbiakban az előzőről számolunk be.
A Bernády Ház földszinti termeiben házigazdaként Nagy Miklós Kund, valamint a Bernády Alapítvány elnöke, Borbély László fogadta a megjelenteket. Borbély László a könyv szeretetéről beszélt, arról a szeretetről, amelyet nem vehet el tőlünk senki.
– A kezemben tartom a Bernády Alapítvány és a Maros Megyei Múzeum közös gondozásában megjelent Marosvásárhely – Régi Városháza című kötetet. Régi Városháza, régi vásárhelyi hangulat, mondhatnánk, de sokat lehetne mesélni az új, helyi hangulatról is. Valószínűleg sok mindent vissza kell hozni abból, amit Bernády György megálmodott, de előre is kell nézni. Nagy kérdőjel, hogy most fel tudnánk-e építeni másfél év alatt egy olyan épületet, mint a Cifra Palota. Bernády egy új várost épített, a szóban forgó kiadványt olvasni pedig sokunknak élményt jelent majd.
Nagy Miklós Kund mint a kötet szerkesztője szólt. – A kötet úgy jelenhetett meg ilyen szép kivitelezésben, hogy társultunk a Maros Megyei Múzeummal. A Bernády Ház minden évben könyvekben is gondolkodik, nagyon fontos a számunkra, hogy az egykori polgármester hagyatékát megőrizzük, továbbadjuk. Mindeközben újabb és újabb szakmai és művészgenerációk nőnek fel, őket is igyekszünk bevonni ebbe a munkába. Fontos számunkra a színvonalas, tartalmas kiadványok megjelentetése és a város román lakosságának megszólítása is, hogy hozzájuk is eljuttassuk Bernády György szellemiségét. Ezért is kétnyelvű ez a kötet. A régi Városházáról Keresztes Gyula írt bevezetőt, a szerzők között pedig Oniga Erikát, a Maros Megyei Múzeum fiatal művészettörténészét is üdvözölhetjük, akivel kapcsolatosan szerzőavatást is ünnepelünk. Ő átfogó tanulmánnyal jelentkezett. A kötetet Plájás István fotói illusztrálják – mondta Nagy Miklós Kund, majd Keresztes Gyula szólt a közönséghez.
– Diákkoromban még találkozhattam olyanokkal, akik személyesen dolgoztak a Városháza épületén, bútorain. Amit lehetett, mindent lejegyeztem és máig gyakran használom ezeket a jegyzeteket. Szomorú emlék, hogy '54 és '58 között láttam, ahogyan széttörik a Városháza előcsarnokában elhelyezett rózsaszín márványtáblát. Kürti István akkori alpolgármester törette szét, hiába kértem, hogy ne tegye. A maradványait elszállították és valószínűleg megsemmisítették.
Oniga Erika a kötetről szólt. – Ez a könyv a 2008-as kötet második kiadása. Mára nem csak az építészek és a művészettörténészek, hanem a városlakók és a városvezetés is elismeri, hogy a Bernády idejében épített épületek képviselik Marosvásárhely kiemelkedő építészeti hagyatékát. Jelen kiadvány közelebb szeretné vinni az olvasót ezen reprezentatív épületek egyikéhez, amit ezáltal még jobban szerethetünk. A 2008-as kötethez képest az idei könyv sok dologgal kiegészült, bővebb a fényképanyag és újdonság a két nyelven – magyarul és románul – megjelent szöveg is.
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója hozzátette: nagyon fontos, hogy mindkét közösség a magáénak érezze a város műemlékeit – pontosan kell mindenkit informálni, a kommunikáció a legfontosabb. – Nagyon jó volt együtt dolgozni a Bernády Alapítvány alkalmazottaival. Eddig egy fontos aspektus hiányzott, a művészettörténész véleménye, de ezt most pótoltuk. Az utóbbi öt-tíz évben nagyon sok új dolog előkerült, ezért is volt fontos a második kiadás megjelentetése, én pedig köszönöm Lokodi Editnek, hogy tanácselnöki mandátuma alatt nyugodtan és eredményesen tudtunk dolgozni – hallottuk Soós Zoltántól az idei Bernády Napok nyitóünnepségén, könyvbemutatóján.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Művészeti kiadványok a könyvvásáron
Rengeteg kiadói újdonság, könyvbemutató, szerzői est, járulékos esemény várja a közönséget a november 15–17. között zajló 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Ma mindenekelőtt két képzőművészeti albumra hívjuk fel a figyelmet. Mindkettő a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó kötete, szerzőjük azonos, Nagy Miklós Kund művészeti író.
Az Élet-Jelek sorozat 5. összeállítása Bálint Károly, marosvásárhelyi szobrászművész életművét, több mint fél évszázados alkotói pályáját, szobrászata legszebb alkotásait ajánlja a művészetkedvelők figyelmébe.
A szépség, a tökélyre való törekvés jegyében született számos köztéri műve, megannyi kecses, harmonikus nőalakja lelhető fel az igényes kivitelezésű, elegáns albumban, és Bálint művésszé válásának körülményeire, fontos állomásaira, művészi hitvallására is rátalál a könyvben az olvasó.
Fiatalabb pályatársa, Kuti Dénes szovátai festőművész a kiadó gyakorlatához igazodva a Műterem-sorozat alanyaként lép az olvasóközönség elé. A korábbiaknál tetszetősebb külsőben, kemény kötésben megjelentetett kiadvány a csíki könyvműhely e jelentős vállalkozásának immár 37. darabja. Kuti különleges ragyogású, titkokat sejtető reprezentatív festményei, hiperrealistán aprólékos, álomszerűen valóságfölötti zöld kompozíciói sorjáznak a műmellékletben, amelyhez szervesen illeszkedik a vallomásos szövegtest.
A köteteket a könyvvásár második napján, november 16-án, pénteken ismerhetik meg közelebbről az érdeklődők. 18 órakor a Bernády Házban zajló Pallas-esten a kiadó többi újdonságát is ajánlják a könyvbarátoknak, majd ezt követően tárlatnyitóval egybekapcsolva kerül a közönség elé a két album. Bálint Károly kisplasztikáiról és Kuti Dénes festményeiről Sebestyén Mihály író és a szövegek szerzője, Nagy Miklós Kund beszél.
A Pallas-Akadémia ezúttal Albert Ildikót (Örökzöld tabuk), Ambrus Tündét (Székely falutízesek), Bodgán Lászlót (Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában), Borsodi L. Lászlót (Feljegyzések a földről), Ferencz Imrét (Madárkirakat), Kozma Máriát (Régiségek Gyergyóból), Kristó Tibort (Kárász Karcsi, a csalhal), Mészáros Sándort (A pekingi követség) és Tamás Tímeát (A karácsonyi hangyalka) szólaltatja meg találkozóján.
A Nemzeti Színházban a Pallas-Akadémia standjánál a szerzők november 15-én 15 órától (Albert Ildikó, Bogdán László, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 16-án 13 órától (Ambrus Tünde, Kákonyi Csilla Banner Zoltán róla írt kötetével, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 14 órától (Albert Ildikó, Bálint Károly, Kákonyi Csilla, Kuti Dénes, Nagy Miklós Kund), majd 15 órától (Borsodi L. László, Ferencz Imre, Kristó Tibor, Tamás Tímea) dedikálnak.
November 16-án délután 4 órakor a Nemzeti Színházban Balázs Lajos új kötetét is megismerhetik. A Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című könyvet a kiadó főszerkesztő-helyettese, Sarány István mutatja be. Másnap, szombaton délután 2 órakor ugyanott Mészáros Sándor A pekingi követség című könyvéről Kozma Mária főszerkesztő beszél.
Népújság (Marosvásárhely)

Pallas, avagy irodalmi lakoma
Lélektani jellegű és tudományos igényű munka, prózavers, regény, művészeti kiadvány, gyermekkönyv – a Pallas-Akadémia Könyvkiadó marosvásárhelyi közönsége idén sem csalódhatott, hiszen a csíkszeredai könyves műhely ugyanazzal a műfaji sokszínűséggel érkezett a tizennyolcadik nemzetközi könyvvásár keretében szervezett estre, amelyet a korábbi években is megszokhattak tőle a legújabb termésből nyújtott "kóstolók" résztvevői. A Bernády Ház zsúfolásig telt termében házigazdai minőségében Nagy Miklós Kund köszöntötte az egybegyűlteket, aztán már kezdődhetett is a maratoni bemutatósorozat. A vendéglátó elsőként a távol maradt alkotók műveiről – Bogdán László: Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában című könyvéről, Ferencz Imre verseskötetéről, a kiváló fotókkal gazdagított Madárkirakatról, illetve Kristó Tibor: Kárász Karcsi, a csalihal című verses meséjéről – szólt, majd a jelen levő alkotókhoz vándorolt a mikrofon. Albert Ildikó a Pallas-estek régi visszatérőjeként mutatta be Örökzöld tabuk című munkáját, amely egy csíkszeredai folyóiratban megjelent lélektani írásokból született.
– Amikor elkezdtem átírni, kibővíteni ezeket az írásokat, rájöttem, hogy mindaz, amivel foglalkoztam, tabutéma – idézte fel a kötet megkeresztelésének pillanatát a szerző, aki többek között a képzelt betegségek, a beteg társadalom, a piaci szokások, illetve a turkálás jelenségét is körbejárja művében.
Ambrus Tünde, a Székely falutízesek című, Apáczai-díjjal jutalmazott történelmi témájú mű írója szintén alkotása előzményeiről beszélt. Elmondta, hogy nyolc évvel ezelőtt, tízéves pedagógusi munka után úgy döntött, hogy "egy szikrát" továbbtanul, a pécsi egyetemre esett a választása, ahol – a székely társadalom szerveződése legkisebb egységének számító – tízesekből írta disszertációját.
– Hétéves kutatói munka eredménye ez a kötet, nem tartom befejezettnek. Alkotásomat három idődimenzióba rendeztem. Ami a múltat illeti, összefoglaltam azokat a valós ismereteket, amelyek eddig megjelentek, a jelen dimenziójában azt vizsgáltam, hogy jelenleg mi van a tízesek helyett, majd arra kerestem a választ, hogy mit tudunk kezdeni a jövőben a tízesekkel. Megnéztem mindazokat a tényezőket, amelyek befolyásolták a tízesek alakulását, fejlődését, konzerválódását, illetve elsorvadását – összegzett a szerző.
Borsodi L. László Feljegyzések a földről című verseskötetének alkotásait prózaverseknek nevezte.
– A korábbi négy könyvem után egy új kifejezésmódot, egy új költői nyelvet kellett találnom. Kulcsár Szabó Zoltán szerint a prózavers a költőiséget mint távoli, felbomlott konvenciót őrzi, nem domináns benne a lírai kód. Én igyekeztem ezt a líraiságot megőrizni – mondta a költő, majd ízelítőt is nyújtott könyvéből.
Kozma Mária a tavalyi Régiségek Csíkországból című gyűjtemény után idén a Régiségek Gyergyóból című alkotással jelentkezett.
– A valóság igazsága mellett, azt hiszem, a meséknek is megvan a maguk igazsága. Mikor a valóság és az álmaink sem tudnak erőt adni, forduljunk a mesékhez – ajánlotta a szerző.
Tamás Tímea legújabb meséskönyve, A karácsonyi hangyalka születéséről beszélt, amelyet Magyar Andrea illusztrátor kérésére írt meg, akinek egy rajzpályázathoz volt szüksége egy új mesére. Az alkotás három nap alatt készült el a korábbi hangyalkás ciklus lezárásaként.
Mészáros Sándor "kakukktojásnak" számított az alkotók sorában. A pekingi követség című regényében a diplomataközösség életébe, annak feszültségeibe enged bepillantást, és ezek a feszültségek elvezetnek a fikcióig, bűnügyi történetté formálva a cselekményt.
– Két folyamat körvonalazódik ebben a kötetben. Egyrészt az, hogy micsoda iszonyatos erővel próbálja visszahúzni az országot az a súlyos múlt, amelyet "kulturális forradalomnak" nevezünk, másrészt a kínai vezetők felismerése, hogy vissza kell térni az ésszerűséghez. Ebben az időszakban a munkáról szólt az egész ország, arról, hogy bármit meg lehet valósítani, csak meg kell dolgozni érte. Ez óriási tiszteletet váltott ki belőlem – mondta az író, aki évekig Kínában a magyar külügyi szolgálatnál dolgozott. Könyvét egy trilógia első részének szánta, a folytatás már folyamatban van.
Nagy Miklós Kund nemcsak házigazdaként, hanem szerzőként, a Bálint Károly szobrászművészről, illetve Kuti Dénes festőművészről szóló monográfiák létrehozójaként is részt vett az irodalmi együttléten. A női aktokat felsorakoztató, nagy terek uralására is képes Bálint Károly, illetve a világot az utóbbi esztendőkben hiperrealista módon fejtetőre állító, ragyogó "kutiféle" színekkel dolgozó Kuti Dénes művészi világát a Bernády Házban kiállított alkotások érzékeltették. A monográfiákról Sebestyén Spielmann Mihály osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel, majd a művészek fogalmazták meg alkotói hitvallásukat.
– Minden munka egy tükör a szemlélő előtt, aki saját magát látja meg benne – mondta Bálint Károly, míg Kuti Dénes alkotói félelmeiről szólt, és azt is bevallotta, hogy három évig tiltakozott a monográfia megírása ellen, mert azt hitte, hogy neki kell rendszerezni, sorrendbe tenni 51 év munkáját, de kiderült, hogy aggodalma alaptalan volt, a monográfia írója ugyanis csak annyit kért tőle, hogy hozzon el mindent, amije van, aztán menjen haza.
Amint az irodalmi lakoma legelején kiderült, a "megkóstoltatott" könyvek igazi sikernek számítanak, hiszen péntek délutánra minden példány elfogyott belőlük. Ettől a héttől viszont az újonnan nyílt marosvásárhelyi Gutenberg könyvesboltban újra megtalálhatók.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A megkerülhetetlen tényező
MAMŰ-tárlat Marosvásárhelyen!
A MAMŰ legendává érett – a város (képző)művészeti berkeiben mindenképp. Hiszen azt valószínűleg a Marosvásárhelyi Műhelyt takaró betűszó fedte képzőművészeti csoportosulás alapítói, tagjai sem gondolták volna, hogy a 35 évvel ezelőtt, a kommunista diktatúra szocreáljával szembeni ellenállásként létrejött avantgárdista csoport olyan "iskolává" válik, amely ma is létezik, alkot, nevét az egyetemes magyar képzőművészet jegyzi.
Igaz, hogy a diktatúra ellehetetlenítette, majd szétzúzta a csoportosulást, igaz, hogy tagjainak nagy többsége emigrációba kényszerült, de az is igaz, hogy a MAMŰ a kilencvenes évek elején Magyarországon újjáalakult (mint Ma születő Művek), és nívós galériával rendelkezik, tagjai folyamatosan kiállítanak. A mozgalom újjászületett. És most, alapításának 35. évfordulója alkalmából átfogó, páratlanul gazdag anyagú tárlatot szervezett Marosvásárhelyen, egykori "szülővárosában".
Az Idő-függések című kiállítás megnyitójára péntek délután 5 órától a Bernády Ház földszinti galériáiban, 6 órától pedig a Kultúrpalotában került sor. A tárlat megosztott anyaga e két helyen lelt otthonra, a Baross Gábor utcai kiállítóteremben házigazdaként Nagy Miklós Kund fogadta az igen szép számban megjelent közönséget. Mint azt a Bernády Házban, a MAMŰ-alapítótag Elekes Károly A gyűlésnek vége című, székekből álló installációja mellett helyet foglaló publikumnak elmondta, régóta esedékes a MAMŰ itthoni, újbóli bemutatkozása. – Olyan alkalom ez, amelynek során nemcsak az újabb alkotásokat mutatja be a csoportosulás, hanem azt is láthatjuk, hogyan változott az eltelt évek, évtizedek alatt. Ez a MAMŰ nem az egykori, vásárhelyi MAMŰ: sok olyan alkotó csatlakozott hozzá, aki megalapításakor még meg sem született. A csoport bővült, de most is ugyanolyan kísérletező kedvű művészekből áll, mint egykoron. Akkor, amikor Ágoston Vilmos kitalálta a hivatalosan sohasem használt betűszót – hiszen a diktatúra funkcionáriusainak korában csak Atelier műhely 35-nek nevezték őket.
A Kultúrpalotában folytatódó, telt házas tárlatnyitó ünnepségsorozaton elsőként Mana Bucur, a Képzőművészek Országos Egyesülete Maros megyei fiókjának elnöke szólt az egybegyűltekhez, majd Szűcs György, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galériájának főigazgató-helyettese olvasta fel az objektív okok miatt hiányzó Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésznek a tárlatnyitóra írt méltatását. Mint az a tanulmányszerű méltató beszéd során elhangzott, a kiállítás-sorozat első programpontja a vásárhelyi tárlatnyitó. Szó esett a MAMŰ múltjáról, a megalakulásához vezető előzményekről, az ötvenes évekbeli elnyomásról és a hetvenes évek hazai avantgárdjának változásigényéről. – A MAMŰ új szellemiséget jelentett, modern művészetet a fokozódó elnyomásban és gazdasági romlásban, a lelki és egzisztenciális kényszer alatt születő hivatalos művészet mögött. Tagjait a szabad és színesebb nyugati kultúra érdekelte, e képzőművészeti szubkultúrán belül pedig egyre terjedt az információigény, amely új folyamatot indított el. A nyugati szabadság bűvköréből fogant ez a művészet, amely spontánul szerveződő összejöveteleken, közös eseményeken jelent meg, Erdély nagyobb városaiban szinte egyszerre. Marosvásárhelyen ez a felzárkózási törekvés volt a legerősebb. Át kívánt lépni az országhatárokon – a szellem erejével. A MAMŰ tagjai egy új esztétika megszületését jósolták. Tagjai szinte kizárólag mind magyarok voltak, a csoportot néhány kiállítás után a hatalom ellehetetlenítette. 1983-ban, Elekes Károly kivándorlása idején elégették a dokumentumokat, a művészek nagy többsége emigrált. A menni vagy maradni kérdésköre számos képzőművészeti alkotás alaptémájává vált. Magyarországon, Szentendre sajátos művészeti környezetében lelt új otthonra a társaság, akkor és ott sorolták be az addig sohasem dokumentált csoportot egy új egységbe. 1991-ben a MAMŰ hivatalosan is intézményesedett, most pedig egy 30 és 90 fő közötti, Magyarországon kívül és belül élő csoportosulást fed a név, egy változatos, sokszínű és láncreakció-szerűen gyarapodó társaságot, amely a magyar művészeti élet megkerülhetetlen tényezőjévé vált – hallottuk a méltató beszéd során. Munkáikat most a Kultúrpalota és a Bernády Ház földszinti galériáiban bárki megtekintheti.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

"Számomra a magyar kultúra szolgálata életcél"
Pro Cultura Hungarica díjat vehetett át Nagy Miklós Kund
Telt házas, mégis családias hangulatú ünnepség keretében adták át Nagy Miklós Kundnak, lapunk nyugalmazott főszerkesztőjének a Pro Cultura Hungarica díjat, amely a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek művelődési kapcsolatainak gazdagításában elévülhetetlen érdemeket szerzett külföldi állampolgároknak adományozható. Kedden du. 2 órakor a Tiberius vonósnégyes játéka alatt gyülekezett a szép számú publikum a Bernády Ház nagytermében – az erdélyi magyar kultúra marosvásárhelyi követei: írók, költők, képzőművészek, színházi szakemberek, szerkesztők, intézményvezetők tették tiszteletüket az eseményen, amelyet a Himnusz eléneklése után Zsigmond Barna Pál szavai nyitottak. Magyarország csíkszeredai nagykövetségének főkonzulja elmondta: két okból jött Marosvásárhelyre. Egyrészt a magyar kultúra napja alkalmából, másrészt azért, hogy Magyarország kitüntetését átadhassa Nagy Miklós Kundnak. – A Pro Cultura Hungarica díj átadására általában a konzulátuson kerül sor. De ez alkalommal kivételt tettünk és hazajöttünk, hogy nagy örömünkre Nagy Miklós Kund barátai között adhassuk át a magyar állam kitüntetését. A magyar kultúra napja nem piros betűs ünnepnap, de nemzeti imánk születésnapjaként meghatározza önazonosságunkat. Egyaránt szól múltunk kincseiről, jelenünk értékeiről és a jövő iránt érzett felelősségünkről. A Himnusz első sora immár a magyar alkotmány alapja is – kevés olyan alaptörvény van Európában, amely Istenhez szóló fohásszal kezdődik. Ezer évvel ezelőtt a kereszténység felvételével váltunk Európa részévé, a magyar kultúra napja pedig jelzés: ápoljuk, megóvjuk közös kultúránkat és anyanyelvünket – a kapcsot, amely megteremtette a határon túli magyarok számára az állampolgárság megszerzésének lehetőségét. Ez a nap ugyanakkor megfelelő alkalmat teremt az önvizsgálatra. Hiszen a kultúra ott és akkor terem, amikor akar. Ideális esetben kultúra és társadalom szerves egységet alkot. Ha ez nem így történik, akkor nem társadalomról, hanem csak egy manipulálható tömegről beszélünk. A mindenkori politikának van szüksége a kultúrára és nem fordítva. A kultúra nem szegődhet eszmék szolgálatába – miközben rámutat a sebekre, a mintát is felszolgálja. Képviselői azok, akik a sebeken túl megmutatják a járható utakat – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, majd a Tiberius vonósnégyes játéka után Szarka Gábor konzul mondta el laudációját.
– Az erdélyi magyarságnak nagy szerencséje és érdeme, hogy minden városban akadnak nagyszerű kultúremberek, akik még szentnek tartják az ügyet. Marosvásárhelyen ilyen kultúrember Nagy Miklós Kund, aki évtizedek óta a magyar kultúra mindenese. Sokoldalú, de talán leginkább a képzőművészet áll hozzá a legközelebb. 1943-ban született Nagyenyeden. Ott érettségizett, majd a marosvásárhelyi pedagógiai iskolában szerzett román-magyar szakos tanári oklevelet. Tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa, utána könyvtáros és szerkesztő, időközben magyar-francia szakos diplomát szerez a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 1990 után ismét a Marosvásárhelyi Rádiónál műsorvezető, az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság alapító tagja, a Népújság munkatársa, majd főszerkesztő- helyettese, végül – nyugdíjazásáig – főszerkesztője. Közel két évtizede hívta életre és szerkeszti a napilap hétvégi kulturális mellékletét, a Múzsát, amelyben folyamatosan ismertette a magyar kulturális élet újdonságait és teret biztosított a közölni kívánó szerzőknek. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnökeként számos jelentős művészeti szervezői és terjesztői munka köthető a nevéhez. Tucatnyi interjúkötet szerzője, a műfaj legjobb erdélyi képviselői között tartják számon. Kérdései mögött érezhető az alapos munka és felkészülés. Albumbemutatók, tárlatnyitók méltatója – jellemző rá a művészet és az alkotók iránt érzett tisztelet, aggódó és harcos szeretet. De mindez nem csupán lokálpatriotizmus, hanem igazi hazafias tettek összessége, amelyért Balogh Zoltán, Magyarország emberi erőforrásokért felelős minisztere a Pro Cultura Hungarica díjban részesíti őt. Példaképe lehet a más erdélyi városokban élő művészeti íróknak, művészettörténészeknek.
Az ünnepélyes díjátadót követően Nagy Miklós Kund szólalt fel.
– Megtisztelő a díj, az elismerés. Külön köszönöm, hogy a főkonzul és a konzul úr ideutazott, ebbe a városba, ahol együtt lehetek a barátaimmal, akik mind nagy-nagy odaadással szolgálják a magyar kultúrát. Hogy itt vehetem át, annak is tulajdoníthatom, hogy Marosvásárhely a magyar kultúra szempontjából igen fontos, talán a legfontosabb erdélyi település – ahogy Csokonai mondta, a csinos Nyugat és a durva Kelet között. És ő még nem is tudhatta, hogy mi következik…
Számomra a magyar és egyetemes, de mindenekelőtt a magyar kultúra szolgálata, értékeinek megismertetése életcél. Az idén százéves Kultúrpalota főhomlokzatán az egyik dombormű Kölcseyt ábrázolja. Bernády mert álmodni arról, hogy száz év elteltével is komoly kulturális élet lesz Marosvásárhelyen… és ilyen pezsgő, mint az elmúlt hónapokban, talán sohasem volt. Ennek örülnünk kell, de tovább kell dolgoznunk. És ha ebben nekem is van egy apró részem, akkor elmondhatom, hogy nagyon boldog vagyok – mondta az ünnepelt, akit vastapssal köszöntöttek az egybegyűltek, végül a Szózat eléneklése után a Tiberius vonósnégyes előadása zárta a meghitt, derűs és jó hangulatú ünnepséget.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Székely falutízesek, rituális szimbólumok
A magyar kultúra napjának egyik bevezető rendezvényeként két csíkszeredai szerző, Ambrus Tünde és Balázs Lajos mutatta be könyvét hétfőn délután a kellemes környezetű megújult Teleki Téka olvasótermében. A fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó a bemutató megszervezésén kívül 39 könyvet adományozott a Tékának, s amint a jelen levő Tőzsér József igazgató elmondta, a kerek évforduló kapcsán 16 könyvtárat is megajándékoztak.
Lázok Klára, a Téka igazgatójának köszöntője nyomán a két, tartalmában értékes és külalakjában is vonzó könyv szerzőjét Nagy Miklós Kund ajánlotta a közönség figyelmébe. Bevezetőjében azt a szenvedélyes elkötelezettséget méltatta, ahogy a szerzők egy-egy székely településhez, Csíkszentmiklóshoz illetve Csíkszentdomokoshoz kötődve mondanak el fontos dolgokat a székelység múltjáról, jelenéről, s mindezek tükrében a jövő lehetőségeit is felvillantják.
Aki a múltját elfelejti, ne sírjon, ha őt magát is elfelejtik – Balázs Lajos szavait idézve így foglalhatnánk össze a két könyv mondanivalójának, s a könyvek kapcsán elhangzott előadások lényegét.
Ambrus Tünde geológus a Pécsi Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskolájában megvédett disszertációjának anyagát közölte a Székely falutízesek /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című, több díjat is elnyert kötetben.
Székelyföldön a tízes településtörténeti és tájföldrajzi fogalom, a székely társadalomszervezés legkisebb egysége. A fertálynak is nevezett falurészt jelenti, amely a honfoglalás diktálta védelemre való berendezkedés és a természeti adottságok keretein belül alakult ki. A Székelyföldön a 13. századi letelepülés legkisebb hadi egységét képezte. A későbbiekben évszázadokon át meghatározta a helységek lakóinak életvitelét, életminőségét. A faluközösség alapegységeként a tízesek számos feladatot láttak el, közmunkát szerveztek, határpásztort állítottak, részt vettek a tűzvédelemben, erdőt, mezőt birtokoltak, kovácsműhelyt, malmokat működtettek, igazságot szolgáltattak, temetkezési társulataik, rózsafüzér-társulásaik voltak. Egy-egy hagyományos település légi fényképein ma is jól követhetők ezek a hajdani önálló egységek, amelyek az idők folyamán összenőttek egymással, de elnevezésük őrzi a régi önállóságot.
A könyvben a szerző a székely falutízesekkel kapcsolatos ismeretek mellett bemutatja, hogy ez a szerveződési forma milyen természeti és társadalmi tényezők hatására változott, fejlődött, őrződött meg vagy sorvadt el. Felhívja a figyelmet a globalizációra, amely ezeknek a közösségeknek a fegyelmét, gondolkodását, erejét veszélyezteti, másrészt pedig arra, hogy az örökségvédelemre alapozódó fejlődés szempontjából milyen lehetőségeket rejtenek. Továbbá arra is, hogy milyen kihívásokat kell felismerni, hogy a tízes szerkezete, bölcsessége, világnézete követendő modellt, esetenként a vidéki turizmus alapját jelenthesse. A rendkívül gazdag tényanyagot térképek, fényképek, grafikonok színesítik.
Balázs Lajos Rituális szimbólumok /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve annak a négy évtizednyi kutatómunkának az eredménye, amelyet a csíki nagyközségben, Csíkszentdomokoson folytatott, s amelyből könyvek egész sora született. A szerző célja ezúttal az volt, hogy a csíkszentdomokosi rendkívül gazdag népi kultúrából, amely a magyar és az egyetemes műveltség olyan őstényeit őrizte meg, amire mások máshol már nem vagy csak alig emlékeznek, néhány egyedi, rituális szimbólumot beemeljen a tágabb nemzeti műveltségbe. Ezáltal a rituális szimbólumok felfrissítését, újratanulását segítse elő, amelyek egyre jobban elhalványulnak a modern világ tudatában. A sorsfordító szokásokat kutatva Balázs Lajos rájött, hogy ebben a körben a nyelv nem elég az események, gondolatok, vágyak és érzelmek kifejezésére. Szükség van a mítoszokra, a szimbólumokra, amelyek kapcsolatot teremtenek az ész segítségével össze nem köthető dolgok és jelenségek között.
E szimbólumok közül mutatott be néhányat előadásában a szerző. Először is a gyertyát, amelynek más-más jelentése van a születés, a házasságkötés, a halál, temetés során. Lehet a felemelkedés szimbóluma, elővetítheti a házasság minőségét és jelezheti a nemi készenlét állapotát is. A Csíkszentdomokoson gyűjtött és a Kárpát- medencében ismeretlen beavató rítusok egyikében a haldokló ember gyertyával való megkerítése a lélekértelmezés magas fokára vall. Beszélt a fenyőről, amely a lakodalmas házon a növekedést, a felfele törekvést jelzi, a halott "lakodalmán" visszatört felső ágával és fekete szalagokkal díszítve a kettőbe tört élet szimbóluma. Lakodalmi betétként, az úgynevezett perec lakodalmán a kenyérbe szúrt fenyő a menyasszony és vőlegény szexuális összekapcsolódásának jele, amiről hajdanán szégyen volt nyíltan beszélni.
Nemcsak nyelvében él a nemzet – állítja Balázs Lajos. A nyelvnél sokkal erősebb sajátos szokás- és rítusrendszere. Ennek ábécéjét pedig úgy kell ismerni, mint a beszélt nyelv jeleit, s minden közösség, minden nép nemzeti értékének kell tekinteni.
A rituális szimbólumok, a szimbolikus jelek tiltott és békés időben is "képesek felismerhetővé tenni egy közösséget". Ezt a szerepet tölti be napjainkban a székely kapu, amely régi jelentése – a belső és külső világ elkülönítése – helyett ma egy nemzeti közösség jelképévé vált – hangzott el Balázs Lajos előadásában a sok érdekes szimbólum magyarázata mellett.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Felsejlő legendárium
Jánosi Andrea tárlatáról
Öt év munkája öt városról, városonként öt-öt képen. A tárlatnyitóra pedig március ötödikén került sor a Bernády Ház földszinti galériáiban. De a véletlennek tűnő ötösök sorozata ismert alkotásokat takar: Jánosi Andrea színpompás, részletgazdag, humoros jelenetekben bővelkedő képeit igen sokan megismerhették a Koinónia Kiadó Kincses Képeskönyv sorozatából. A hatalmas sikert arató, történelmi adatokban és gyermeket-felnőttet elkápráztató illusztrációkban egyaránt gazdag kötetek különböző erdélyi, partiumi és magyarországi városokat mutatnak be, azoknak megalapításától napjainkig. A Bernády Házban – egyéni tárlatként – ezen könyvek illusztrációit láthatják az érdeklődők, a tárlatnyitóra kedden délután 6 órától került sor.
Mint azt a méltató Nagy Miklós Kund elárulta, Jánosi Andrea nem először van itt, de ez az első ilyen jellegű kiállítása a Baross Gábor utcai házban. – Kitartóan, következetesen és nagy elszántsággal dolgozik a könyvnek elkötelezett alkotó. E sorozatnak eddig öt kötete jelent, illetve jelenik meg, amelyek Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Segesvárt, Visegrádot és Nagyváradot mutatják be az olvasónak, és varázsolják elé egy-egy város történelmének fejezeteit. A könyveket elsősorban gyerekeknek szánták a szerzők és szerkesztők, de a felnőttek is nagy élvezettel olvassák őket. Jánosi Andrea illusztrációin legendárium is felsejlik, a legtöbb kép tele van apró mozzanatokkal, cselekvéssel, olyanok is, mint a városaink, meg nem is. Inkább álomképekhez hasonlítanak, néhányukról az a benyomásom, hogy a művész madártávlatból szemléli a tájat és a várost. Mindegyik képnél el lehet időzni, múltat felidézni. Az alkotónak el kellett merülnie a történelmi források kínálatában, és valószínűleg nagy szenvedéllyel, élvezettel tette ezt. Néhány olyan képet is láthatunk ezúttal, amelyek még nem kerültek nagyközönség elé, hiszen a Nagyváradot bemutató kötet pár nap múlva jelenik meg csupán. A többi kiadványból sincsen már túl sok, a kolozsvári kiadó nagyon sikeres sorozatot készített, amelynek kötetei szinte mind elfogytak – hallottuk a méltatótól, majd az alkotó, Jánosi Andrea vette át a szót és válaszolt Nagy Miklós Kund kérdéseire.
– A Marosvásárhelyt bemutató kötet elfogyott, a Kolozsvárt magyar nyelven ismertető is, az újranyomás esedékes. A képek készítését egy előtanulmányozási fázis előzi meg, amelyet az adott történészcsapat megtalálása, majd annak munkája követ. Ők felelnek a dokumentációért, majd megszületik a szöveg, én csak ezután, a már megírt szöveg alapján látok munkához. Megbeszéljük, hogy mi történhetett egy adott korban, egy adott város választott helyszínén, mi történhet az ezt bemutató képen. Mint kiderült, ezek a festmények nemcsak illusztrációként, hanem tárlaton bemutatható műalkotásként is működnek, sőt – itt nem takar beléjük a könyv szövege. Szépek ezek a festmények, de én elengedem őket, eladók. Sokan vásárolnak belőlük, fogynak, az elsőket már igen nehéz lenne összegyűjteni. Ezen a tárlaton (éppen emiatt) kiragadott periódusokat láthatunk, vannak hiányzó korszakok. Az azonos nézőpontból rajzolt, visszatérő perspektívákat főleg a gyerekek miatt használtuk, persze ezt nem lehetett mindig, mindegyik város esetében alkalmazni, 800 év alatt gyakran eltolódik, odébb tevődik a városközpont. A Marosvásárhelyről szóló kötet talán a legemberközelibb, ebben van a legtöbb szereplő – hallottuk az illusztrátortól, aki elárulta: az első kötetben bemutatott Kolozsvár, választott városa áll a szívéhez legközelebb.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadó
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),

Marosvásárhely fekete márciusa sajtós szemmel
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütköző teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok – a fekete március eseményeit idézték fel hétfőn este a MÚRE sajtóklubjában marosvásárhelyi újságírók.
A sajótklub meghívottai a Bulgakov kavézóban Novák Csaba Zoltán és Spielmann Mihály történészek voltak, akik a szakember szemével próbálták láttatni az események következményeit és a jelenlevőkkel közösen idézték fel azt, amit személyesen tapasztaltak, illetve ami a kor dokumentumaiban, jegyzőkönyveiben, az írott sajtóban fennmaradt.
Miközben korabeli fotókat vetítettek, Bögözi Attila azzal kezdte a múlt megidézését, hogy a Romániai Magyar Szó helyi tudósítójaként írt beszámolóját este tizenegykor az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió is átvette és beolvasta. Nagy Miklós Kund rádiószerkesztőként dolgozott abban az időszakban, és azt mesélte el, amikor a felbőszült tömeg egy része megrohamozta a rádiót, amit végül nem sikerült elfoglalnia, a román kollegáknak sikerült lebeszélniük az embereket erről. Mózes Edit a teherautókon, vasvillával felfegyverkezett hodákiakat látta megérkezni Marosvásárhelyre, Karácsonyi Zsigmond pedig a bekötözött fejű emberekkel való megyeházi találkozásáról beszélt, amely március 20-án „a magyaroké volt”.
Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütközött teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok csoportja, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok, Romániát a románoknak követelő, Svájcot, a többnyelvűséget, a regionalizmust elutasító románok egy csoportja volt látható a kivetítőn.
Bakó Zoltán, a Népújság akkori munkatársa éppen a Tudor negyedi gyógyszertár közelében lakott, és hagymáért indult a közeli boltba, amikor a magyar felirattól megvadult tömeg meghallotta, hogy valaki Zolinak szólítja, illetve felismerték benne a magyar újságírót. „Háromszázan ütöttek, vertek, majd a halálomat követelték. Akkor megtudtam, hogy mi a halálfélelem” – idézte fel drámai élményeit az újságíró, akit feleségével együtt vert agyba-főbe a tömeg, és akiknek az életét végül egy román katonatiszt mentette meg.
Az eseményeket kiváltó okok
A történések előzményeit boncolgatva felidézték, hogy megalakult a Vatra Românească, amelynek vezéralakjai a Cuvîntul Liber című napilapban folyamatosan közölték uszító cikkeiket. Spielmann Mihály elmondta, a szervezetnek még a hivatalos megalakulását követő napokban összegyűltek a létrehozói a megyei könyvtár igazgatói szobájában, ahol stratégiai megbeszélést tartottak. „A két napilapot, a Népújságot és a Cuvîntul Liber valótlanság egymással szembeállítani, mert az egyik folyamatosan uszított, míg a másik nyugalomra intett” – hívta fel a figyelmet Nagy Miklós Kund.
Novák Zoltán történész, A szabadság terhe – Marosvásárhely 1990. március 26-21. című tanulmánykötet társszerzője korabeli jegyzőkönyvek, dokumentumok, a magyar és a román nyelvű sajtó átolvasásával arra jött rá, hogy a marosvásárhelyi magyarság a 89-es forradalom és a 90-es márciusi véres események között három olyan történést élt át, amely részben közösséget összekovácsoló hatással bírt, részben a félelmet és a bizalmatlanságot, a román közösségektől a még nagyobb eltávolodást eredményezett.
Az 1989. december 20-21-i események, amikor zömében magyar nemzetiségű munkások vonultak utcára a Ceaușescu-rezsim ellen tüntetni, az 1990. februári gyertyás-könyves tüntetés, amikor százezer magyar vonult végig a városon jogait némán követelni és a márciusi összecsapás, amikor ugyancsak megmutatta „erejét, azt, hogy képes kohéziót létrehozni”. Katarzisnak is lehet nevezni ezt a három eseményt – összegeztek a jelenlevők.
Az egyik negatív következmény a gazdasági fejlődés megtorpanása, a másik a magyar és a román közösség eltávolodása volt. Novák elmondta, az anyakönyvi statisztikákból világosan látszik, hogy a következő években visszaesett a vegyes házasságok száma. „A kultúra alkotói között létezik átjárás, kollaboráció, fordítások, közös akciók, akár politikaiak is, az egyének szintjén kevésbé, az emberek bezárkóznak saját kulturális világukba” – fogalmazta meg következtetéseit a történész.
Maszol.ro,

Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Hiánypótló kiadványként megjelent Török Gáspár Marosvásárhely a fotográfia városa című könyve, amelyben a szakterületen közölt, illetve kevésbé ismert írásait foglalta egybe. A könyvet munkatársunk Vajda György április 16-án, kedden 18 órától a Bernády Házban mutatja be. Az alábbiakban Nagy Miklós Kund által írt előszóval ajánljuk az olvasók figyelmébe a kötetet.
Ha a képíró kutatni kezd, abból remek dolgok születhetnek. Akár egy hiánypótló könyv is, amely újabb fehér foltot tüntethet el ismereteink folyamatosan frissítendő térképéről. Török Gáspár rég rájött arra, hogy nem csak a látvány megörökítése válhat szenvedéllyé, a felfedezés öröme is tartós elégtételt nyújt. Akkor különösen, ha könyvtári búvárkodásainak az eredményeit a szélesebb közönséggel is megoszthatja. Így aztán a fotózás és az ehhez szervesen kapcsolódó kiállító tevékenység mellett évek óta arra is időt szakít, hogy beleássa magát a fotográfia múltjába, szóban és írásban tegye közzé, ha valamilyen ritkaságra, a köztudatból hiányzó tudnivalóra bukkan. Természetes, hogy figyelme elsősorban arra irányul, ami a fényképészet, fényképművészet terén szűkebb pátriánkban történt, első fotótörténeti cikkgyűjteménye ezért is erdélyi, vásárhelyi központú. Kötete adatokban, tényekben kellőképpen gazdag, bárkit meggyőzhet, hogy címválasztásában nem lokálpatrióta elfogultság, hanem a helyi realitások alapos ismerete vezérelte. Marosvásárhely valóban a fotográfia városa. Átfogó írásokban bizonyítja, hogy a Református Kollégium polihisztora, Bolyai Farkas még Daguerre világhírűvé vált találmányának a bejelentése előtt foglalkozott a fényképezés lehetőségeivel, technikájával.
A fotográfia úttörői között más marosvásárhelyiek is feltűntek, mindenekelőtt az 1848-as szabadságharcos Szabó Iván, aki emigrációba kényszerülve, skót földön szerzett elévülhetetlen érdemeket a fényképezés terén. Nyilván más erdélyi szellemi központok is méltán hívták fel magukra a figyelmet a fotográfia hőskorában, Török Gáspár nem a könnyebb utat választotta, a több kutatást igénylő, kevésbé ismert jelenségekre, egyéniségekre, például a nagyenyedi képíró kiválóságokra fókuszál.
A fejlődést a XIX. századi Erdélyben neves mecénások is segítették. Nekik is köszönhető, hogy megvalósíthatta nagy művét Orbán Balázs, és lelkes követői is akadtak a Székelyföldön. Említésre méltó nevek sokasága szerepel a könyvben, itt csak jelzem a Horváth Imréét, aki szintén megszállottja volt a fényképészetnek, és része van abban, hogy Marosvásárhelyen elindították a fényérzékeny anyagok gyártását. A szerző ír a hírneves helybeli fotóklubról is, amelyet Marx József fotóművész alapított hat évtizeddel ezelőtt. A fotósutánpótlás nevelését ugyancsak szívügyének tekintő jeles mesterrel 1982-ben készített interjúját is beemelte Török Gáspár a könyvbe. A fotókat ne hiányoljuk a kiadványból. Itt nem ihletett képeit mutatja fel a szerző, azokkal a Kivárt pillanatok című átfogó fotóalbumában és tárlatokon mindegyre találkozhatunk.
Most olyan oldaláról ismerhetik meg a fotó- és könyvbarátok, amelyről eddig kevesebbet tudtak. Ezért is érdemes az elismerésünkre.
Kiss Júlia.
Népújság (Marosvásárhely).

Pallas-Akadémia – 20
Írtunk már a jeles csíkszeredai könyvkiadó 20. évfordulójáról, hiszen április elsejei születésnapjukat egész rendezvénysorozattal ünnepelték, és kiadványaikkal meg néhány szerzőjükkel találkozóik egyik leggyakoribb helyszínére, Marosvásárhelyre is eljutottak. Ajándékköteteik, amelyekkel jubileumi adományként számos könyvtárat, iskolát, kulturális intézményt megleptek, eljutottak a Teleki Tékába is. Az évfordulós események a múlt héten Hargita megye székhelyén csúcsosodtak, csütörtökön a nemrég felavatott Kájoni János Megyei Könyvtárban rendezett irodalmi est, péntek délelőtt a Márton Áron Gimnázium dísztermében, délután a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában lezajlott könyvbemutató és kiállításnyitó vonzotta a közönséget.
Kevés település mondhat a magáénak olyan szép, korszerű, új könyvtárépületet, mint amilyet Csíkszereda köszönhet a megyei önkormányzatnak. Kopacz Katalin igazgató joggal büszke rá, és konferenciatermükben örömmel látja vendégül az ilyen könyves rendezvényeket. Erre az alkalomra külön tárlatot is berendeztek, gazdagon válogattak a Pallas-Akadémia eddigi 570 kötetéből. Egész nagy falat betöltöttek a kiadó kiadványai. Látványként is szívderítő a sok pompás könyv, a szellemi töltet pedig, amit az olvasóknak felkínálnak, eléggé nem is méltatható. A könyvtáros házigazda nem is fukarkodott a méltatással. Borboly Csaba megyei tanácselnök köszöntője is bővelkedett elismerésben. A könyvkiadó főszerkesztője, Kozma Mária rövid visszatekintője, kiadótörténeti összefoglalója után a jelen levő szerzők, Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Bogdán László, Egyed Ákos, Markó Béla, Mészáros Sándor, Nagy Miklós Kund és Sarány István sem hagyta ki mondandójából a csíki könyves műhely eddigi két évtizedének dicséretét. A Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia, amely az utóbbi időben a Gutenberg kiadót, nyomdát és könyvesboltokat is működtető Tőzsér László közreműködésével is öregbíthette hírnevét, húsz év alatt a hazai magyar könyvkiadás egyik legnagyobb és legmegbecsültebb intézményévé, vállalkozásává lett. Bőséges, változatos, sok olvasói igényt kielégítő kínálatát nemcsak a kiállítás tükrözte, két átfogó katalógusból is képet kaphatunk erről. Az ünnepi esten Kozma Mária felvezető szavait követően megszólaló írók és köteteik ugyancsak e széles kiadói spektrumot érzékeltették. Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Egyed Ákos a tudományosság, Bogdán László, Markó Béla a szépirodalom, Mészáros Sándor a határokon túli kitekintés és tényirodalom, Nagy Miklós Kund és Sarány István a művészetek és a publicisztika képviseletében mondta el gondolatait a jelenlevőknek.
Egy-két mondatban érdemes külön figyelmet szentelnünk a legfrissebb kiadói újdonságoknak. Egyed Ákos akadémikus sikerkönyvének bővített kiadása az előző változatnál is keresettebbé válhat. A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig immár azt a sorsdöntő időszakot is felöleli, amely az 1918-1920-as hatalomváltozástól az 1989-es eseményekig mélységesen meghatározta a székelység életét, sorsának alakulását. Sőt, kitekintést nyújt az 1990 óta eltelt több mint két évtizedre is. A történész minden eddigi kötete sikerkönyvvé vált, ezzel sem lesz másképpen. Mint ahogy biztos igen sokan olvassák majd a diplomata Mészáros Sándor újabb visszaemlékezéseit is. Előző kötete, A pekingi követség regényes formában ismertetett meg a kínai valósággal, a távol-keleti óriás egzotikus mindennapjaival és a diplomatalét különlegességeivel, a mostani Csecsenföldön, élve vagy halva nem fikcióba csomagolva hozza elénk a csecsenföldi drámai valóságot, ez a személyesen megélt ottani realitás jól dokumentált, hiteles tükrözése. A szerző az 1994-ben kezdődött első csecsen háború idején az orosz–csecsen konfliktus rendezésére létrehozott EBESZ-csoport soros elnökeként figyelhette meg, tapasztalhatta a történteket, és teljesített békéltető feladatokat. Folytonos életveszélyben élt, sőt egy autóbalesetnek álcázott merénylet túlélője is. Visszaemlékezéseit gazdag képanyag teszi még szemléletesebbé.
Folytatódik a Kemény János-életmű-sorozat is. Új darabja a helikoni találkozók házigazdájának Víziboszorkány című regénye. A Kákoc Kis Mihály és a Kutyakomédia után ez is közelebb hozza a mai irodalombarátokhoz a Mecénás írói hagyatékát. A könyvtári találkozón vers is elhangzott. Markó Béla ismét megcsillogtatta költői erényeit. Rendkívül találó, pontos és kíméletlen látleletben fogalmazta meg mai drámai helyzetünkből adódó életérzéseinket, hangulatunkat.
Másnap a fiatalokat szólították meg a pallasosok. A Márton Áron Gimnáziumban a történelem, néprajz, helytörténet és az irodalom került terítékre, a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában a kiadó művészeti könyveiről beszélt Kozma Mária. Ezek több sorozatban és sorozaton kívüli kiadvá-nyokkal olyan gazdagon próbálják pótolni a könyvkiadói hiányokat, hogy ilyen tekintetben egyik honi műhely sem versenyezhet velük. Kiállítással is illusztrálták az elhangzottakat. Botár László, Csillag István, Gaál András, Márton Árpád, Mezey Ildikó, Siklódy Ferenc és Zsigmond Márton alkotásaiból nyitottak tárlatot. A műveket az a Botár László festőművész ajánlotta a közönség figyelmébe, akinek a napokban Kisinyovban nyílt Fazakas Csabával közös kiállítása.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Egy falatnyi Erdély
Erdélyről és ezúttal – paradoxon, de furcsamód – Erdélyben zajlott a fönti címmel ellátott est, amellyel Bálint László és az általa alapított Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány járja Európa városait. Összművészeti bemutatkozó műsorát legutóbb a Kemény Zsigmond Társaság látta vendégül a marosvásárhelyi Bernády Házban.
Házigazdaként Nagy Miklós Kund köszöntötte Bálint Lászlót és alapítványát az esten, amelynek keretében a művészetek szorosan összefonódnak. A falakon az édesapa, Bálint Zsigmond fotói fogadták a teljes telt házas közönséget, a rendezvény egyaránt szólt az erdélyi zenéről, művészetről, filmről, irodalomról.
Bálint László, az Erdélyt, valamint kortárs erdélyi alkotókat bemutató műsor értelmi szerzője elsőként a külföldi előadóestekről beszélt. Mint mondta, egy hónap alatt tízezer kilométer autó- és ezerötszáz kilométer hajóutat tettek meg európai városok között Stuttgarttól Helsinkiig. – Helsinkiben egy népviseletbe öltözött, pödört bajszú székellyel találkoztunk az utcán, Stockholmban, egy óriási svéd intézetben megrendezett estünkre pedig az ott dolgozó magyar orvosok hívták meg svéd kollégáikat, hogy ők is lássák, honnan érkeztek. Az erdélyi, mai valóságot tisztán és érintetlenül bemutató estet követően már nagyon érdekelte őket mindaz, ami itt történik. Általában magyar közösségek fogadtak, 50-70 fő gyűlt össze egy- egy estre, Helsinkiben meglátogatta rendezényünket a magyar nagykövet is. Elmeséltük, hogy hogyan működik az egyszerre öt kis faluban megszervezett mezőbergenyei alkotótábor, meséltünk az épített örökségünket bemutató, Bodó Előd és Keresztes Péter által készített Retropolisz című dokumentumfilm-sorozatról, a Legendárium című, készülő animációs filmről, amely székely legendák alapján íródott, valamint bemutattuk az itt, Vásárhelyen készült Egy falatnyi Erdély című antológiánkat. Mindennek az alapja és kezdete a www.erdelyimagyarok.com című közösségi portál volt, amely alapítvánnyá nőtte ki magát. Az antológia lapjain a honlapon található írásokat jelentettük meg, számos szerző itt ül közöttünk, sokakkal most találkozunk először személyesen. Harminc alkotó négy-öt írását jelentettük meg a kötetben, amellyel sikerült kilépnünk a virtuális térből – mondta Bálint László.
Ősz Zoltán táborszervező a mezőbergenyei alkotótáborról, annak alapításáról, a múltról és a jelenről szólt az est során. Mint hallottuk, az id. Molnár Dénes által 1999-ben alapított paniti tábor folytatása a bergenyei művésztelep, amely azáltal, hogy néhány négyzetkilométeren öt különálló táborként zajlik, Európában egyedülálló. Nagy Árpád, a Kincsásó Egyesület elnöke a tábor szervezéséről beszélt, míg Bodó Előd a nagy sikerű Retropolisz című filmsorozatról szólt, amelyet 2010-ben és 2011-ben forgattak. – Elsősorban anyagi okok miatt nem tudtuk tovább folytatni. 2010-ben egy tízrészes tematikus sorozatot indítottunk Erdély épített örökségéről. A második évadban öt erdélyi főnemesi család életéről készítettünk epizódokat. A fogadtatás nagyon pozitív volt, a fiatalok részéről is. Infotainment stílusban készítettük a sorozatot, amely ezáltal hajaz a ma divatos dokumentumfilmekre. A forgatás hármas indíttatású volt. Egyrészt Keresztes Péter nagytatája, Keresztes Gyula építészmérnök hozta az ötleteket. Másrészt ezek az épületek itt vannak körülöttünk, és még hasznosak lehetnek számunkra. Harmadrészt Nyugat-Európa számára teljesen ismeretlen, hogy Erdély milyen gazdag épített örökséggel rendelkezik. A sorozat a www.retropolisz.ro című honlapon bárki által megtekinthető.
A Retropolisz bemutatójának vetítése után a föntebb említett antológiára terelődött a szó. A szerzők közül Kuti Márta és Lakó Péterfi Tünde szólalt fel. Mint megtudtuk, a honlap összegyűjti a világban szétszóródott erdélyi magyarokat, akiknek írásait tartalmazza a virtuális térből kilépő antológia.
A Legendárium erdélyi sikertörténet. Fazakas Szabolcs álma volt az összegyűjtött székely legendák megjelentetése. Ezek végül könyv, majd társasjáték formájában kerültek piacra, jelenleg a 3D-s animációs filmet készítik az alkotók. A készülő rajzfilm egy részletét láthattuk a kivetítőn, majd Bálint Zsigmond mesélt a Bernády Házban az est alkalmából kiállított képeiről.
– Huszonöt településen készültek ezek a fotók, amelyek a falu világát mutatják be. Akiket ábrázolnak, rövid beszélgetéseket követően már önmagukat adják. Ekképpen bemutathatjuk a mai erdélyi világot – mondta Bálint Zsigmond, majd az est végén Bálint László mesélte el azon svédországi adományozás történetét, amelynek segítségével a székelyvarsági iskolának szállítottak berendezést, bútorokat, építőanyagokat. Az eseményt megörökítő rövidfilm, illetve az alapítvány segélyező akcióit bemutató Angyalok a Mezőségen című kisfilm vetítésével zárult a Domahidi lányok zenei intermezzóival gazdagított, hangulatos összművészeti rendezvény.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy Miklós Kund és Kelemen Ferenc az EMKE idei díjazottjai
Két újságírót – Nagy Miklós Kundot, a Népújság volt főszerkesztőjét és Kelemen Ferenc koreográfust, nyugalmazott rádiós szerkesztőt – díjazott csütörtökön este az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megyei szervezete. Olyan marosvásárhelyi személyiségeket, akik magas színvonalon végezett szakmai tevékenységük mellett a közművelődés terén folyó munkából is tevékenyen részt vállaltak.
A plakettet és az oklevelet a megyei EMKE elnöke nyújtotta át, tevékenységüket Sebestyén Spielmann Mihály történész és dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár méltatta. A Vártemplom Diakóniai Otthonában tartott jó hangulatú ünnepség a Marosvásárhelyi Napok egyik nyitórendezvénye volt.
Az elismerés 2003 óta része a város ünnepének, 2002-ben az akkor 90 éves Haáz Sándort köszöntötték, akinek unokája, Haáz Márton Orosz Dávid Gergővel együtt zenélt, mindketten a művészeti középiskola végzős hallgatói – hangzott el Ábrám Zoltán megyei elnök nyitóbeszédében. „Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar művészet históriáját a hatvanas évektől a huszonegyedik század első harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg” – hangsúlyozta Sebestyén Spielmann Mihály, majd felsorolta a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportereként, később a Népújság szerkesztőjeként működő díjazott, Nagy Miklós Kund köteteit. Ezek többsége a Műterem sorozatban elismert erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészek életéről, munkásságáról készült, s a sort további művészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók, gyűjteményes kiadások követték. Rádióriportjai mellett hosszú évek óta szerkeszti a Népújság Múzsa mellékletét, „mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok politikumközpontú gyakorlatában”. Az elmúlt két évtizedben házigazdaként „rangos művelődési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott a vásárhelyi Bernády Házba, amelyet szervezőtársaival együtt a marosvásárhelyi magyar művelődési élet egyik központjává tett. A rendszerváltó időktől nyilvános teret nyert humora is, csujogatóin, vicces versein, kabarétréfáin jól derültek az olvasók, a közönség.
Köszönő szavaiban Nagy Miklós Kund szeretettel emlékezett meg az elfelejtett Pedagógiai Főiskoláról, amelyet 1965-ben Kelemen Ferenc mellett a romániai magyar művelődési élet későbbi elkötelezett alakítóival végzett, majd a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait. Vallomásában elmondta, hogy az újságírói pálya lehetőséget teremtett számára sok rendkívüli személyiséggel való találkozásra, ismerkedésre, barátságra, s a saját gondolatait hozzátenni azokhoz a kiállításokhoz, rendezvényekhez, amelyeket megnyitott. Az újságírói szakma tette lehetővé, hogy megőrizte kíváncsiságát, érdeklődését a világ dolgai iránt, ugyanakkor fontos volt számára, hogy egy bizonyos területen – az ő esetében a képzőművészetben – jobban elmélyüljön.
Az ötgyermekes marosvásárhelyi tanárcsaládból származó Kelemen Ferenc pályaképét Ábrám Zoltán rajzolta meg. 1989–97 között a Marosvásárhelyi Rádió művelődési osztályának riportere, majd 2006-ig a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztőjeként ismerte és szerette meg a hallgatóság. Rádiós pályafutásának személyes sikere, hogy élőben közvetíthette 1991 tavaszán Bálint Lajos római katolikus püspök beiktatását, s nem volt könnyű dolga 1990-ben, amikor élőben számolt be a Görgény-völgyiek ostromáról s a marosvásárhelyi „egyetemen dúló viszonyokról”. Munkásságának másik területe a tánc, a koreográfia. Táncolt a népi együttesben, híressé vált színházi előadás, filmek koreográfiáját készítette el, oktatott, szervezett az Egyetemisták Házában, később pedig a Színművészeti Főiskolán. Ötletadója, koreográfusa volt az RTV magyar adása Kaláka című műsorának, kezdeményezője az öreg táncosok találkozójának, s hosszú éveken át vezetője volt a többszörös országos első díjjal kitüntetett Kortárs táncegyüttesnek, hagyományőrző együtteseknek. Több mint 300 szakmai írása jelent meg a hazai néptánckultúráról, a balett és a kortárs tánc elméleti és gyakorlati kérdéseiről, Játékos ritmika néven könyvet szerkesztett – hangzott el a méltatásban. Ábrám Zoltán kiemelte Kelemen Ferenc tevékenységét az EMKE Maros megyei szervezetében, amelynek alelnöke volt, és sok ötlettel járult hozzá a hőskorszak művelődési rendezvényeinek szervezéséhez.
Kelemen Ferenc gyermekkorára, édesanyjára, a tánc fantasztikus nevelő erejére, a népi együttesben töltött évekre, a gyimesfelsőloki élményekre, a vendégszereplésekre, a rádió ökumenikus egyházi műsorainak a szerkesztése során szerzett tapasztalataira, a testvérével, Kelemen Kálmánnal történt szomorú eseményekre emlékezett.
– Életemben mindenkitől csak kaptam, s annak kis részét tudtam visszaadni – hangzott el vallomásában, s kiemelte Éghy Ghissza, a színpadi mozgást és ritmikát oktató táncművész szerepét koreográfiai tevékenységének alakításában, majd hozzátette, hogy a művésznő hagyatékának a feldolgozására készül, s szeretné, ha az általa nagyra becsült jobbágytelki Balla Antalról művelődési házat neveznének el szülőfalujában.
Beszélt a rádió 1990-es ostromáról, majd hozzátette, hogy még mindig reménykedik abban, hogy az RMDSZ vezetői egyszer meghívják, az eseményekről készült beszámolókban pedig értékelni fogják, ahogy 1990 márciusában helytálltak, és sikerült megvédeniük a román kollégák segítségével a rádiót a felbőszült tömeg támadásától.
A családias hangulatban, jó barátok között tartott esemény végén Ábrám Noémi Székely János Virágok átka című versével köszöntötte a díjazottakat.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

EMKE-díj a közművelődés elismert szervezőinek
Két újságírót – Nagy Miklós Kundot, lapunk volt főszerkesztőjét s Kelemen Ferenc koreográfust, nyugalmazott rádiós szerkesztőt díjazott csütörtökön este az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megyei szervezete. Olyan marosvásárhelyi személyiségeket, akik magas színvonalon végezett szakmai tevékenységük mellett a közművelődés terén folyó munkából is tevékenyen részt vállaltak.
A plakettet és az oklevelet a megyei EMKE elnöke nyújtotta át, tevékenységüket Sebestyén Spielmann Mihály történész és dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár méltatta. A Vártemplom Diakóniai Otthonában tartott jó hangulatú ünnepség a Marosvásárhelyi Napok egyik nyitórendezvénye volt.
Az elismerés 2003 óta része a város ünnepének, 2002-ben az akkor 90 éves Haáz Sándort köszöntötték, akinek unokája, Haáz Márton Orosz Dávid Gergővel együtt zenélt, mindketten a művészeti középiskola végzős hallgatói – hangzott el Ábrám Zoltán megyei elnök nyitóbeszédében.
"Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar művészet históriáját a hatvanas évektől a huszonegyedik század első harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg" – hangsúlyozta Sebestyén Spielmann Mihály, majd felsorolta a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportereként, később a Népújság szerkesztőjeként működő díjazott, Nagy Miklós Kund köteteit. Ezek többsége a Műterem sorozatban elismert erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészek életéről, munkásságáról készült, s a sort további művészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók, gyűjteményes kiadások követték. Rádióriportjai mellett hosszú évek óta szerkeszti a Népújság Múzsa mellékletét, "mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok politikumközpontú gyakorlatában". Az elmúlt két évtizedben házigazdaként "rangos művelődési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott a vásárhelyi Bernády Házba, amelyet szervezőtársaival együtt a marosvásárhelyi magyar művelődési élet egyik központjává tett. A rendszerváltó időktől nyilvános teret nyert humora is, csujogatóin, vicces versein, kabarétréfáin jól derültek az olvasók, a közönség.
Köszönő szavaiban Nagy Miklós Kund szeretettel emlékezett meg az elfelejtett Pedagógiai Főiskoláról, amelyet 1965-ben Kelemen Ferenc mellett a romániai magyar művelődési élet későbbi elkötelezett alakítóival végzett, majd a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait. Vallomásában elmondta, hogy az újságírói pálya lehetőséget teremtett számára sok rendkívüli személyiséggel való találkozásra, ismerkedésre, barátságra, s a saját gondolatait hozzátenni azokhoz a kiállításokhoz, rendezvényekhez, amelyeket megnyitott. Az újságírói szakma tette lehetővé, hogy megőrizte kíváncsiságát, érdeklődését a világ dolgai iránt, ugyanakkor fontos volt számára, hogy egy bizonyos területen – az ő esetében a képzőművészetben – jobban elmélyüljön.
Az ötgyermekes marosvásárhelyi tanárcsaládból származó Kelemen Ferenc pályaképét Ábrám Zoltán rajzolta meg. 1989–97 között a Marosvásárhelyi Rádió művelődési osztályának riportere, majd 2006-ig a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztőjeként ismerte és szerette meg a hallgatóság. Rádiós pályafutásának személyes sikere, hogy élőben közvetíthette 1991 tavaszán Bálint Lajos római katolikus püspök beiktatását, s nem volt könnyű dolga 1990-ben, amikor élőben számolt be a Görgény-völgyiek ostromáról s a marosvásárhelyi "egyetemen dúló viszonyokról". Munkásságának másik területe a tánc, a koreográfia. Táncolt a népi együttesben, híressé vált színházi előadás, filmek koreográfiáját készítette el, oktatott, szervezett az Egyetemisták Házában, később pedig a Színművészeti Főiskolán. Ötletadója, koreográfusa volt az RTV magyar adása Kaláka című műsorának, kezdeményezője az öreg táncosok találkozójának, s hosszú éveken át vezetője volt a többszörös országos első díjjal kitüntetett Kortárs táncegyüttesnek, hagyományőrző együtteseknek. Több mint 300 szakmai írása jelent meg a hazai néptánckultúráról, a balett és a kortárs tánc elméleti és gyakorlati kérdéseiről, Játékos ritmika néven könyvet szerkesztett – hangzott el a méltatásban. Ábrám Zoltán kiemelte Kelemen Ferenc tevékenységét az EMKE Maros megyei szervezetében, amelynek alelnöke volt, és sok ötlettel járult hozzá a hőskorszak művelődési rendezvényeinek szervezéséhez.
Kelemen Ferenc gyermekkorára, édesanyjára, a tánc fantasztikus nevelő erejére, a népi együttesben töltött évekre, a gyimesfelsőloki élményekre, a vendégszereplésekre, a rádió ökumenikus egyházi műsorainak a szerkesztése során szerzett tapasztalataira, a testvérével, Kelemen Kálmánnal történt szomorú eseményekre emlékezett.
– Életemben mindenkitől csak kaptam, s annak kis részét tudtam visszaadni – hangzott el vallomásában, s kiemelte Éghy Ghissza, a színpadi mozgást és ritmikát oktató táncművész szerepét koreográfiai tevékenységének alakításában, majd hozzátette, hogy a művésznő hagyatékának a feldolgozására készül, s szeretné, ha az általa nagyra becsült jobbágytelki Balla Antalról művelődési házat neveznének el szülőfalujában.
Beszélt a rádió 1990-es ostromáról, majd hozzátette, hogy még mindig reménykedik abban, hogy az RMDSZ vezetői egyszer meghívják, az eseményekről készült beszámolókban pedig értékelni fogják, ahogy 1990 márciusában helytálltak, és sikerült megvédeniük a román kollégák segítségével a rádiót a felbőszült tömeg támadásától.
A családias hangulatban, jó barátok között tartott esemény végén Ábrám Noémi Székely János Virágok átka című versével köszöntötte a díjazottakat.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)