Beszterce kiváló házigazda volt
Véget ért a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny
Beszterce, az Andrei Mureşanu Főgimnázium volt a helyszíne április 20–23. között a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny döntő szakaszának. A versenyen 17 megyéből 143 diák vett részt.
Tizenegy esztendő után április 20-án ismét abban a megtiszteltetésben részesülhetett az észak-erdélyi város, hogy ő láthatta vendégül a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny országos szakaszát. Tizenhat megyéből (Arad, Bákó, Beszterce-Naszód, Bihar, Brassó, Fehér, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Máramaros, Maros, Szatmár, Szeben, Szilágy és Temes), valamint Bukarestből 143 diák mérte össze tudását, ismerkedett meg Beszterce vidékének szépségeivel, tett szert új barátságokra, ismeretekre, és örvendett együtt az elért sikereknek.
A rendezvényen jelen volt Király András oktatásügyi államtitkár, dr. Nagy Éva, a kisebbségügyi államtitkárság kabinetvezetője, dr. Fazakas Emese, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsésztudományi Kara Magyar Nyelv és Általános Nyelvészeti Tanszékének tanára, a versenybizottság elnöke, továbbá Décsei Atilla-Lehel, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei elnöke.
A pénteki versenyzés után a diákok és a kísérő tanárok Besztercével ismerkedtek az Andrei Mureşanu Főgimnázium diákjainak vezetésével, ezután dr. Fazakas Emese előadást hallgatták meg. Másnap kirándulás következett Beszterce–Harina–Árokalja–Cegőtelke–Bethlen útvonalon. Harinán megcsodálhatták a román stílusban épült templomot, Árokalján a Bethlen grófok csodálatos hagymakupolás kastélyát, Cegőtelkén a cserhalmi ütközet színhelyén állított emlékműnél hajtottak fejet magyar lovagkirályunk, Szent László tettei előtt, majd Vörösmarty Mihály mellszobrát koszorúzták meg. A következő állomás a bethleni lovarda volt, majd az 1333-ban épült somkeréki templom látogatásával végződött Beszterce vidékének gyors, ám tartalmas megismerése.
Vasárnap az esemény a díjkiosztóval végződött. Díjakat és dicséreteket adott a Nemzeti Oktatási Minisztérium minden évfolyam legjobb diákjainak. Ugyanakkor Beszterce város polgármesteri hivatala, az országos RMDSZ és az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezete, a Communitas Alapítvány, a Datura Egyesület, a Bocskai Alapítvány, a Pro Zselyk Alapítvány, a Beszterce Művelődési Alapítvány, a bukaresti RMDSZ Nőszövetsége és Benedek Zakariás RMDSZ-es képviselő Szórvány különdíjat adott Szeben, Fehér és Beszterce-Naszód megye legjobb versenyzőinek.
A díjazottak részletes listája a http://mikes.cnam.ro honlapon található meg.
A díjkiosztás után Beszterce városa átadta a stafétát jelző zászlót Fehér megye küldöttének. 2018-ban ugyanis a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium ad otthont a Mikes Kelemen tantárgyverseny országos szakaszának.
Az eseményt támogatta Beszterce polgármestri hivatala, a Communitas Alapítvány, a besztercei Datura Egyesület, a Bocskai Alapítvány, a Pro Zselyk Alapítvány, a besztercei Madisz, a Besztercei Kulturális Egyesület, a Teraplast, a Romfulda, a Transilvania Print, a Metropolis Szálloda, a Mr. Stone, a Chiuloasa, a Fishermans és a Kriterion Kiadó.
Ezeken kívül számos megyei pedagógus és magánszemély hozzájárulása segítette a rendezvény zökkenőmentes megtervezését és lebonyolítását. Külön köszönet jár minden támogatónak.
Deák Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)

Színvonalas diákdolgozatok a szórványból
Eredeti, színvonalas dolgozatokat írtak a diákok a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszán a hétvégén Besztercén, és kiemelten jól teljesítettek a szórványmegyékből érkezettek – mondta el a Krónikának a zsűri elnöke, Fazakas Emese kolozsvári egyetemi docens.
„Rendkívül színvonalas dolgozatokat írtak a diákok, a feladatok legnagyobb része pedig elsősorban a kreativitást helyezte a középpontba. A versenyzők írásaiból arra is lehetett következtetni, hogy az iskola magyar nyelv és irodalom oktatásából nem szorult ki a képzelőerő, ellenkezőleg” – mondta el a Krónikának a vasárnap zárult, Besztercén szervezett Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszának zsűrielnöke, Fazakas Emese, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsésztudományi Kara magyar nyelvi és általános nyelvészeti tanszékének docense.
Ahogy a szervezők fogalmaztak, a vetélkedőt Erdély északkeleti csücskének végvárában tartották, ahol nap mint nap kemény ütközeteket vívnak az anyanyelv és identitás megvédéséért. A rendezvénynek az Andrei Mureșanu Főgimnázium adott otthont csütörtöktől vasárnapig, összesen 17 megyéből mérték össze tudásukat, kreativitásukat magyar nyelvből és irodalomból az 5–12-dikes diákok, közel 150-en. „Kiemelten fontosnak tartom, és a javítóbizottság is nagyon örült annak, hogy idén a szórványmegyékből érkező gyerekek rendkívül szépen teljesítettek: kiváló dolgozatokat írtak Bákó, Szeben, Hunyad, Szilágy, Máramaros megyei diákok, és talán a Szilágy megyeiek vitték el arányosan a legtöbb elismerést” – fejtette ki Fazakas Emese.
A zsűrielnök úgy fogalmazott, a tételek kimondottan kreatív megoldást igényeltek, ugyanakkor a javítónak éreznie kellett azt is az írásokból, hogy a diákok nemcsak kritikákból és tanári beszámolókból ismerik az adott irodalmi művet, hanem olvasták is azt. „Kreativitásukat használva a világról alkotott nézeteiket is bele kellett szőniük a dolgozatokba egy-egy mű kapcsán, amelynek a részlete meg volt adva, abból kellett kiindulniuk. Szerfölött izgalmas, eredeti írások születtek, a javítók számára öröm volt olvasni a dolgozatokat, annak ellenére, hogy két ízben is éjszakába nyúlóan dolgoztunk” – mutatott rá a zsűri elnöke.
A 10. osztályosok például azt a feladatot kapták, hogy balladaszerű történetet vagy balladát kellett írniuk három líraialkotás-részlet valamelyikének felhasználásával, a kilencedikeseknek Mark Twain Ádám és Éva naplója részletei alapján kellett megalkotniuk Ádám vagy Éva humoros hangvételű naplóbejegyzését a bibliai teremtéstörténet eseményeiből kiindulva. A nyolcadikosok is kreatív feladatot kaptak, Örkény István A megváltó című egypercesének csak az indítását és zárórészét olvashatták, ebben a keretben kellett megírniuk saját „novellájukat”, és rendkívül jó írások születtek – mondta el Fazakas Emese. Hozzátette, a nyelvtani, nyelvészeti feladatok is hasonlóképpen játékosak voltak, nagy mozgásteret adtak a gyerekek fantáziájának, leleményének.
A zsűrielnök azt is kiemelte, aki a 9–12 osztályosok közt az első három helyezés valamelyikét kapja a Mikes-versenyen – elég csak egyszer nyernie –, azt automatikusan felveszik 10-es jeggyel a kolozsvári bölcsészkar magyar főszakára vagy magyar „egy szakára”, vagyis a csak magyar szakra. Fazakas Emese azt is elmondta, a besztercei szervezők, az Andrei Mureșanu Főgimnázium és a városvezetés kitett magáért, hiszen rendkívül jó körülményeket és hangulatot biztosítottak az országos tantárgyverseny résztvevői számára. (A díjazottak részletes listája a www.mikes.cnam.ro honlapon található meg). A diákok kirándulást is tettek a környéken, ellátogattak többek közt Harinába, Árokaljára, Cegőtelkére és Bethlenbe. A Mikes-verseny országos szakaszát tavaly Aradon, tavalyelőtt Temesváron szervezték, jövőre pedig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium ad otthont a megmérettetésnek.
Országos magyarságtörténeti tantárgyverseny Csíkszeredában
Első ízben szervezték meg a magyarságtörténeti országos tantárgyversenyt, a rendezvényt a hétvégén tartották Csíkszeredában. Az oktatási minisztérium által jóváhagyott és finanszírozott vetélkedőn azok a hatodikos és hetedikes diákok vehettek részt, akik a törzsanyag részeként tanulmányozzák a Romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgyat.
Az olimpiára az érvényben lévő tanterv tematikája alapján lehetett felkészülni; a versenyre kéttagú csapatok jelentkezhettek. A megmérettetésen 12 megye 108 diákja vett részt. Az olimpia szervezésének fő célja, hogy hangsúlyosabbá tegye a történelem, magyarságtörténet oktatását, érdekes és újszerű terepet biztosítson a tehetséges diákok kibontakozásának, valamint még nagyobb kedvet ébresszen bennük a romániai magyarság történelmének megismerésére.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Harminc év munkáját értékelték
Mentor díj Pető Máriának
Megkapta a MOL Mentor díját Pető Mária. A Székely Mikó Kollégium fizikatanára kedden este Bukarestben vehette át az igen értékes trófeát. A MOL Közösségi Alapítványa által hetedik alkalommal odaítélt díj elhivatott nevelők elismerését szolgálja, erőfeszítésüket és eredményeiket jutalmazza.
Pető Mária „rendkívül megtisztelőnek” tartja, hogy az elit társaságban díjra méltatták. – Azt gondolom, az elmúlt harminc évben kifejtett tevékenységem valamiféle jutalmát képviseli ez a díj, beleértve az iskolai eredményeket, tehetséggondozást és olyan értelembe vett mentorálást, hogy mindig feladatomnak tekintettem a pályairányítást is, és azt is, hogy utólag is odafigyeljek a kezemből „kinőtt” gyerek sorsára, és mindenkor segítsem, ha szüksége van rám – véli Pető Mária.
Úgy gondolja, a sok kitűnő munkatársa közül talán azzal emelkedhetett ki, hogy felkarolta a robotika területén megjelenő újdonságokat, tanítványaival innovációs versenyeken nyertek díjakat, és nem utolsósorban, hogy úttörő jelleggel részt vettek a CanSat nevű versenyen.
Csak emlékeztetőül: a Székely Mikó Kollégium csapata volt az első az országban, amely elfogadta a versenykihívást, és egy olyan kis műholdat épített, amely elfért egy háromdecis üdítős dobozban. A csapat sikeresen teljesítette a feladatot, és egy norvég szigeten, Andoyában, a sarkkörön túl, egy működő űrbázison, ahol tényleg rakétákat indítanak, fel is lőtték azt. Akkor azt nyilatkozták: a legnagyobb élmény nem az volt, hogy saját kis műholdjukat fellőhették, hanem az, hogy egy hétig együtt voltak a világ talán legnyitottabb elméjű fiataljaival, együtt dolgozhattak rakétafejlesztőkkel, „akik minden nap saját kezükkel írják a tudomány és technika legújabb lapjait”.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen éppen doktoráló tanárnő, aki rendszeresen bekapcsolódik a svájci Európai Részecskefizikai Laboratórium (CERN) nyári programjaiba azt vallja: nem kell mindenkiből fizikust csinálni, de „egy kis logikus gondolkodás senkinek sem árt”.
– Hiába áll az ember rendelkezésére tengernyi könnyen elérhető információ, az nem tudás. Az csak egy eszköz, amit felhasználhatsz, ha van neked egy logikus, belső rendszered – szögezi le.
Hozzáteszi: a kitüntetés szól a Székely Mikó Kollégium teljes tanári közösségének és nem utolsó sorban „annak a sok tehetséges gyereknek”, akikkel az évek során együtt dolgozhatott.
András Imre, a Közösségért Alapítvány ügyvezető elnöke emlékeztetett: a program 12 évvel ezelőtt indult abból a megfontolásból, hogy minden tehetséges, sikeres gyerek mögött ott áll egy elhivatott tanár, nevelő, edző. Évente tíz olyan nevelőt díjaznak, akik tehetségeket fedeztek fel, és egyengették útjuk kezdetét. Idén 250 jelölésből választották ki a tíz legjobbat, akik egyenként 8000 lej pénzjutalomban részesültek, és megkapták Ioan Nemțoi üvegművész alkotását, a Mentor Trófeát.
A MOL Mentor díjának 2013-ban is volt sepsiszentgyörgyi kitüntetettje: akkor Salamon András, a Mikes Kelemen Líceum nyugalmazott magyartanára kapta meg a díjat.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rendhagyó megemlékezésre készülnek
Mikes-maraton Zágonba
Mintegy 10 évre nyúlik vissza a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban az a szokás, hogy az iskola névadójáról nemcsak irodalomórán beszélnek, hanem a diákok, tanáraik és szülők közösen elkerekeznek a zágoni emlékházhoz is. Legközelebb éppen szombaton.
Szőcs Levente tanár vezette be ezt a hagyományt, amely az ő nyugdíjba vonulásával kissé megszakadt, de ismét életre keltette Kiss László könyvtáros és Fejér Zoltán tornatanár.
Tavaly mintegy 60-an vettek részt az emléktúrán, személyesen a zágoni polgármester, Kis József fogadta őket, megkoszorúzták a Mikes-líceum által állított kopjafát, megnézték a múzeumot, majd közösen megebédeltek.
Idén sem lesz ez másként, éppen csak a jó idő hiányzik egy sikeres akcióhoz, amelyhez akárki csatlakozhat. Máris jelezték az efféle szándékot a mikóújfalusi iskolából, ahonnan 5 diák és kísérőjük csatlakozik majd a biciklizőkhöz. Nem lehet akadály, ha valaki nem szokott hozzá a hosszas tekeréshez, ha elfárad, megpihenhet a csapatot kísérő buszon, amely a csomagokat és a vizet viszi, de a bicikliket is fel lehet pakolni rá.
Indulás május 6-án, szombaton reggel fél 9-kor a Mikes-líceum udvaráról.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Díjak – egyetemi belépők
Tantárgyversenyek Bolyai szellemében
Tizenkettedik alkalommal mérték össze tudásukat a reál és humán tudományok területén jeleskedő magyar középiskolások a szombaton zajlott Bolyai Farkas multidiszciplináris országos tantárgy- versenyen.
A hét tantárgyból – biológia, földrajz, informatika, társadalomtudományok, történelem, kémia, fizika – összesen 11 szekcióban megrendezett versenyre az ország hét megyéjéből 220, anyanyelvén tanuló diák jelentkezett.
Az elméleti és gyakorlati próbákból, bemutatókból álló vetélkedők eredményét középiskolai és egyetemi tanárokból álló versenybizottság értékelte.
A szombat délelőtti megnyitó után el is kezdődtek a vetélkedők, majd amíg az értékelő tanárok a feladatlapokat javították, a versenyzők és kísérő pedagógusaik városnéző sétára indultak. A nap legizgalmasabb mozzanata természetesen az esti díjazás volt, amikor zsúfolásig telt a tantárgyversenynek otthont adó Bolyai Farkas Elméleti Líceum díszterme.
A versenybizottság közel 40 díjat, hét különdíjat és több mint húsz dicséretet ítélt oda a diákoknak. A legjobban minden bizonnyal a Bolyai líceum teljesített, tanulói ugyanis a Bolyai Farkas fizika tantárgyversenyen (Ferencz Dániel), a Societas Humana társadalomtudomány tantárgyversenyen (Horváth Tímea és Szőcs Boróka) és a Kalkulusz informatika tantárgyverseny keretében zajlott alkalmazói vetélkedőn (Ghiarfas Norbert Attila) is első díjat szereztek. A bolyais diákok további három második és két harmadik díjat, hét dicséretet és egy különdíjat vihettek haza. Szintén három első díjjal gazdagodott a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium: diákjai a Nyárády Erazmus Gyula biológia tantárgyverseny mindkét szekciójában, a növény- és állatbiológia vetélkedőn és az anatómia és élettan vetélkedőn is a legjobbak lettek. A Szatmárnémetiből érkezett versenyzők további vetélkedőkön három dicséretet is kiérdemeltek. Két első és két második, illetve egy harmadik díjat és három dicséretet vihettek haza a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumból érkezett fiatalok, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum diákjai egy első, egy második és egy harmadik díjat, illetve három dicséretet és egy különdíjat érdemeltek ki. Sepsiszentgyörgyről két tanintézet is képviseltetett a versenyeken. A Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai két különdíjat és egy dicséretet, a Székely Mikó Kollégiumból érkezők pedig egy első, egy második és egy harmadik díjat, illetve egy különdíjat szereztek.
A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium csapata egy második és két harmadik díjat, illetve két dicséretet vihetett haza, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium tanulói pedig egy második díjjal és egy dicsérettel gazdagodtak. Kolozsvárt Sepsiszentgyörgyhöz hasonlóan két tanintézet képviselte. A Báthory István Elméleti Líceum egyik diákja egy különdíjat érdemelt ki, a János Zsigmond Unitárius Kollégium tanulói egy első és egy harmadik díjjal, egy dicsérettel és egy különdíjjal térhettek haza. Egy nagyváradi versenyző harmadik díjban, egy nagykárolyi dicséretben részesült, a margittai Horváth János Elméleti Líceum tanulója pedig különdíjat érdemelt ki.
Maros megyét a Bolyai líceum mellett a Római Katolikus Teológiai Líceum, a Művészeti Szaklíceum és az Elektromaros is eredményesen képviselte. A Római Katolikus Teológiai Líceum a fizikavetélkedőn szerzett harmadik díjjal, a Művészeti Szaklíceum egy humánföldrajz szekcióban kiérdemelt dicsérettel gazdagodott, míg az Elektromaros két csapata a társadalomtudomány vetélkedő második és harmadik díját nyerte el.
A díjazás perceiben a versenybizottságok illetékesei méltatták a diákok teljesítményét. Dr. Borbély Sándor egyetemi adjunktus, a fizika tantárgyverseny bizottságának elnöke elárulta, hogy a diákok kísérletei az értékelőket is meglepték. A Fabinyi Rudolf kémia tantárgyverseny bizottságának elnöke, dr. Donáth Nagy Gabriella egyetemi előadótanár a diákok és felkészítő tanáraik mellett a szülőknek is gratulált az elért eredményekhez, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a verseny tárgyi nyereményeit a korábbi évekhez hasonlóan a marosvásárhelyi Richter Gedeon Rt. ajánlotta fel.
Az együttlét utolsó perceiben dr. Dávid László, a Sapientia rektora, az országos multidiszciplináris tantárgyverseny elnöke arról tájékoztatta a diákokat, hogy a tanügyminisztérium aláírásával ellátott oklevelek a törvény előírásai szerint biztos bejutást jelentenek nemcsak a Sapientia, hanem más egyetemek tandíjmentes, ösztöndíjas helyeire akkor is, ha egyelőre csak kilencedikes vagy tizedikes a díj tulajdonosa. Ez természetesen abban az esetben teljesülhet, ha a diák az egyetemi felvételi tantárggyal azonos területen részesült elismerésben.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Láng Tünde Nemzetközi Kamarazene Fesztivál
Kis és nagy művészek találkozója
A kis és nagy jelző a címben a korosztályra utal, ugyanis a Láng Tünde Nemzetközi Kamarazene Fesztivál I–XII. osztályos diákoknak, diákokról szól.
Idén május 11-én tartották a nagy érdeklődésnek örvendő zenei esemény VII. kiadását a Sabin Drăgoi Művészeti Líceum dísztermében.
Évről évre egyre több az érdeklődő, a résztvevő, a közönség is gyarapodik, idén több mint 100 szereplő, összesen 70 produkcióban mutatta meg zenei tehetségét. A résztvevő diákok szinte minden évben ugyanonnan jönnek: az Aradi Sabin Drăgoi Művészeti Líceumból, a Temesvári Livemuseart Akadémiáról, és határon túlról jönnek a Battonyai Mikes Kelemen Általános Iskola, a Mezőhegyesi József Attila Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola, valamint a Mezőkovácsházi Csanád Vezér Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola diákjai, tanárai.
A Sabin Drăgoi Művészeti Líceum ezzel a fesztivállal emlékezik egykori kitűnő zongoratanárára, Láng Tündére, aki közel 30 évig volt a tanintézmény pedagógusa. A tegnapi eseményen Láng Enikő, a tanárnő lánya egy Schubert-puzzle-t ajándékozott az iskolának, melyet – elmondása szerint – édesanyja kapott egykori diákjaitól.
A délutánba belenyúló zenei fesztivál nagyon színes programot kínált a jelenlévőknek: négykezes zongoradarabok, klarinét, hegedű, gitár, fuvola hangszerek kíséretében megszólaltak Mozart, Beethoven, Becucci, Gillock, Berens, Kaluza, J. S. Bach, Rathgeber, Lehár, Brahms, Diabelli stb. szenzációs művei.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Bővül az árkosi tájmúzeum (Anyaországi pártfogók segédkeznek)
Kecskeméti önkéntesek dolgoznak immár második éve az árkosi tájmúzeum bővítésén. Egy korábbi erdélyi kirándulásról hazaúton döntöttek úgy, visszatérnek segíteni. Önerőből és támogatóik jóvoltából utaztak ismét Árkosra, ahol egy hétig vállalnak részt a tennivalókból, hogy a székelység múltját felidéző tárgyakat végül méltó-megfelelő körülmények közt láthassák az érdeklődők.
Falat építettek, téglát hordtak, villanyhálózatot szereltek, de az udvar szépítésén is dolgoztak tegnap a kecskemétiek, akik szombatig reggel nyolc órától délután négyig szorgoskodnak vállvetve a múzeumalapító Bálinth Zoltánnal. Nehéz őket felcsalogatni a pincéből, ottjártunkkor éppen a napot mintázó átjárót készítették, míg el nem fogyott a tégla, kötőanyag, meg sem álltak. Tavaly májusban jártak Háromszéken, akkor szegődött hozzájuk Zoltán „honismereti vezetőnek”, így kerültek kapcsolatba vele, s hazafelé tartva született meg a döntés: bekapcsolódnak a múzeumépítésbe, „mert van még tennivaló bőven” – idézte fel a kezdeteket Váradi Zoltán. Tavaly júliusban egy tizenegy fős csapat jött vissza Árkosra, akkor a tetőn, a belső falazatokon dolgoztak, a tartóoszlopok betonalapját öntötték ki. „Ezzel a munkával tudunk hozzájárulni a múzeumépítéshez, hogy látványos meg hasznos is legyen, ez az érték itt marad” – össszegzett a csapat vezetője.
A kétkezi munkán, anyagi támogatáson túl a hétfős csapat újabb tárgyakkal bővítette a tájmúzeum gazdag gyűjteményét – erről már a marosvásárhelyi születésű Bapcsán Dolores beszélt. Fontosnak tartja, hogy a fizikai munka legalább egy részétől mentesítsék Bálinth Zoltánt, így is támogatva a múzeumépítést. Tavalyi együttműködésüket színes, fényképes beszámolóban örökítették meg, amelyet különböző módon népszerűsítenek ismerőseik körében – a cél, hogy minél többen tudomást szerezzenek róla, felkeressék és ily módon támogassák az árkosi tájmúzeumot – mondják. Mosolyogva jegyezték meg: szerdán még a faluba látogató svéd turistacsoportot is sikerült becsalogatni a kapun, nekik is nagyon tetszett a gyűjtemény. „Meglepődtek, hogy Kecskemétről ide jöttünk segíteni, de otthon is csodálkoznak azon, hogy ilyen munkára vállalkoztunk. Van, akinek ez tetszik” – jegyezte meg Székely Sára. Nyugdíjasként csatlakozott a csoporthoz Korom Gábor, aki többször is megfordult már Erdélyben, Háromszéken. Ideje megengedi, így részt vállalt a teendőkben – mondja –, hogy az Árkoson összegyűjtött kultúrtörténeti és történelmi emlékek fennmaradjanak. Úgy fogalmazott, csak akkor van jövőnk, ha múltunkra is vigyázunk, „amíg vannak ilyen – a szó jó értelmében – megszállott emberek, mint Zoli, aki hajlandó időt, pénzt, fáradtságot nem kímélve arra, hogy tegyen, dolgozzon azért, hogy megőrizze ezeket az emlékeket”. Az unitárius vártemplom bástyájában továbbra is látható a múzeum gyűjteményének egy része, ott azonban már nincs lehetőség a bővítésre, ezért épült meg 2009-ben a kicsi ház (ahol most konyhai eszközök, iskolai és üvegtárgyak kaptak helyet), majd 2011-ben a csűr (a mezőgazdasági és famegmunkálási eszközök számára), a nagy ház pedig több éve készül – magyarázta tegnap lapunknak Bálinth Zoltán. Hét-nyolcezer tárgy nem fér el két teremben, gyűjteményében ugyanis nagyobb tárgyak is találhatók, ezeknek is megfelelő teret kell biztostani. Mint mondta, szeretné, ha a falu támogatná a munkában, és tudomásul venné, hogy rendelkezik egy múzeummal is. Lehetőleg ne teher legyen, amit nyújtanak, hanem valós segítség – erre törekszenek a lelkes kecskemétiek (a már említettek mellett Szabó Levente, Péczeli István, Horváth Ildikó), akik egy őszi koncertet is terveznek, amelynek bevételét a múzeum javára ajánlják fel. A Mikes Kelemen utcai portán pedig rengeteg a tennivaló, tegnap azzal búcsúztak, néhány évig még vissza kell járniuk Árkosra.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ökumenikus istentiszteleten búcsúztatták a végzős diákokat
Megtartani szépet és jót
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) hívó szavára immár huszadik alkalommal gyűltek össze Isten házában Sepsiszentgyörgy magyar középiskoláinak ballagó diákjai, hogy alázatos lélekkel az Úr áldását kérjék magukra, iskolájukra, városukra, szülőföldjükre és nemzetükre. Az ökumenikus istentiszteletnek ezúttal a belvárosi református templom adott otthont.
Az ünnepség a Gaudeamus eléneklésével és a megyeszékhelyi középiskolák zászlóinak méltóságteljes felsorakoztatásával kezdődött, majd házigazdaként Papp Attila református lelkész köszöntötte a több mint ötszáz végzőst, valamint az őket kísérő tanárokat, illetve iskolaigazgatókat.
A szervezők nevében felszólaló dr. Péter Sándor, az RMPSZ háromszéki elnöke drágakőnek nevezte a diákokat, melyet nincs joga elveszíteni egyetlen iskolának vagy pedagógusnak sem. Ugyanakkor arra is figyelmeztette az iskola padjaiból most távozókat, hogy az álmaikkal és vágyaikkal együtt kötelességük magukkal vinni és érvényesíteni mindazt, amivel a 12 esztendő alatt felvértezték őket.
Szabó Réka Fruzsina, a Mikes Kelemen Líceum diákjának tiszta hangzású és messze csengő népdalelőadása után Péterfi Ágnes unitárius lelkész ünnepi igehirdetése következett, aki Pál apostolnak a következő szavaira építette mondanivalóját: „mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok!”
A Boldogasszony anyánk eléneklése és Kovács István unitárius lelkész fohásza után Sztakics Éva alpolgármester asszony tolmácsolta Antal Árpád András polgármester gondolatait, aki azt üzente a ballagó diákoknak, hogy csak alázattal, hittel, kitartással és becsületes munkával lehet célba érni. Mint a szép híves patakra címet viselő egyházi ének elhangzása, valamint Simion Orsolya mikós diák szavalata után Kiss Imre megyei főtanfelügyelő az idő múlásával emlékekké szelídülő diákkori élmények és kapcsolatok megőrzésének a fontosságát emelte ki ünnepi beszédében. Végezetül Szabó Margit alsóháromszéki RMPSZ-elnök arra kérte a végzősöket, hogy ne a jelentéktelen dolgokra összpontosítsanak, és ne fecséreljék az idejüket, hanem az őket körülvevő és bennük rejlő csodákra. Így ugyanis az előttük álló utak közül is képesek lesznek kiválasztani a sajátjukat, a számukra megfelelőt, hiszen mindenkiben megvan a teremteni vágyó isteni szikra, a jóra figyelmeztető belső hang és a helyes irányt jelző iránytű.
Az ünnepség Zelenák József evangélikus lelkész áldásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Bensőséges és emelkedett hangulatának a megteremtéséhez a Református Kollégium tanulóinak, valamint a Plugor Sándor Művészeti Líceum és a Mikes Kelemen Főgimnázium Sipos Zoltán, illetve Szőts Dániel által vezetett kórusainak fellépése is nagyban hozzájárult.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mikesesnek lenni életérzés (Kicsengettek)
Röviden szólalt meg az iskolacsengő szombaton reggel a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban, hangját csakhamar elnyomta a Gaudeamus. A hagyomány szerint a bevonuló végzősöket két elsős diák vezette, akik magukkal hozták a kis iskolaharangot, jelezvén: kezdődhet az ünnepség.
Kövecses út szélén páratlan gerlice – csendült fel Szabó Fruzsina előadásában, ekkor már a négy tizenkettedik osztály száznyolc székely ruhás végzőse ülve hallgatta az őket köszöntő dalt. Elsőként Már István iskolaigazgató köszönte meg a szülőknek a bizalmat, hogy gyermekeik felkészítését a Mikes-iskolára bízták, a kollégáknak pedig a következetes és türelmes munkáért mondott köszönetet. Meg vagyok győződve arról, hogy a legjelentősebb élmények minden bizonnyal az osztályközösséghez fűződnek, de úgy gondolom, hogy az iskolaközösség, a Mikeshez való tartozás érzése hasonlóan meghatározó volt számotokra. Fontos, hogy a búcsú után se szakadjatok el végleg egymástól. Gondoljatok arra, hogy az elmúlt négy év alatt olyan mély barátságokat kötöttetek, amelyek elkísérnek további utatokon. A Mikeshez való tartozás évek múlva is azt jelenti, hogy számítanak rád és számíthatsz másokra” – mondotta Már István. Jólétet, lelki és anyagi gazdagságot, szerető társakat kívánt a ballagóknak Mester Gizella aligazgató, valamint éberséget ahhoz, lássák meg az egyszerűségben a szépséget, a hétköznapiban a gazdagságot, és vegyék észre az élet meg¬annyi apró csodáját. Sibianu Viktor tanfelügyelő a hálát hangsúlyozta, mert szerinte nincs annál nagyobb öröm egy szülő, egy pedagógus számára, mint a gyermek, a tanítvány hálája. Azt kívánta a végzősöknek, legyenek hálásak mindenért, és abban legyenek sikeresek, ami a legfontosabb számukra. Antal Árpád polgármester üzenetét Nagy Zoltán önkormányzati képviselő olvasta fel. A városvezető arra biztatja a ballagókat, ne csak szakmát, hanem hivatást válasszanak, használják ki és kamatoztassák a velük született képességeket és tehetséget, szeressék, amivel foglalkoznak, és az élet minden területén álljanak ki magukért. „Ne feledjétek, szülőhazátoknak, Székelyföldnek és Sepsiszentgyörgynek mind szüksége van rátok. Azon dolgozunk folyamatosan, hogy bármerre vezessen utatok, mindig szívesen térjetek vissza az otthonotokba.” A Szőts Dániel vezette kórus ezúttal kizárólag végzősökből állt, együtt énekelték: Győztes lesz a harc, ha nincs több hátraarc... Ezt követően az első osztályosok részéről Soulie-Horváth Benjamin Létay Lajos Vezet az iskola című versével köszöntötte a tizenkettedikeseket, Fazakas Réka pedig a tizenegyedikesek nevében búcsúztatta a ballagókat, szimbolikusan mesébe foglalva, hogy észrevétlenül is milyen értékekkel telik meg a batyu tizenkét év alatt. Duka Boróka ballagó diák azt hangsúlyozta: „Soha nem volt senki több és senki sem kevesebb, csak más. És ebből a másságból kifolyólag ez a hely, ez az iskola, ahonnan most ballagunk, mindenkinek mást jelentett. Van, aki a lehetőséget látta benne, más a kényszert, van, aki barátságokat kötött és van, aki mindennap megszökött volna, van, aki menne már. De olyan is van, aki biztonságosabbnak látná a maradást. Van, akinek a suli jó és van, akinek szükséges a rádió, a diáktanács, a Bakancs vagy mindez együtt. Tudjátok ti is: mikesesnek lenni életérzés.” Ilkei Klementina Varró Dániel versével búcsúzott.
Díjak, elismerések
A díjazást hagyományos mozzanat előzte meg: a tizenkettedikesek átadták az iskolakulcsot a tizenegyedikeseknek. Az osztályonkénti elismeréseket az osztályfőnökök olvasták fel, okleveleket és jutalomkönyveket adtak át a legjobb tanulmányi eredményt elérő diákoknak, a különböző tantárgyversenyek nyerteseinek, de kitüntették azokat is, akik a közösségi munkában, az iskolán kívüli tevékenységekben tűntek ki. A matematika-informatika osztályban (osztályfőnök Simon Ilona) Varga Emőke Kinga az osztályelső, a biológia–kémia osztályban (osztályfőnök Kolumbán Laura) Szotyori Orsolya Anita érte el a legnagyobb általánost, a filológia osztályban (osztályfőnök Nagy Gábor) Pinti Emőke eredménye a legjobb, a társadalomtudományi osztályban (osztályfőnök Incze Éva) Kisgyörgy Beáta kapta az első díjat. Többen már bejutottak különböző egyetemekre, és olyan tanuló is ballagott, akinek szombaton egy rangos verseny döntőjén kellett volna részt vennie. Díjazott a magyar nyelv és irodalom katedra, az idegen nyelvek tanári csoportja – ezúttal adták át az elismerést azoknak a diákoknak, akik részt vettek a kétéves Erasmus+ programban és annak franciaországi ciklusaiban –, a matematika-informatika katedra, a fizika–kémia szakos tanárok, a földrajz-, történelem- és társadalomtudományok, valamint a testnevelés katedra. A diáktanács, a Mikes Rádió és a Bakancs iskolaújság tevékeny tagjai is jutalomban részesültek, őket azok a diákok díjazták, akik átvették a stafétát. Az iskola vezetősége díjazta az évfolyamelsőt, az önkormányzat pedig hagyományosan a négy középiskolai esztendő legjobb tanulójának ítélte oda a ciklusdíjat – mindkettőt Szotyori Orsolya Anita kapta, és szintén ő vette át a Vajnár Emese-emlékdíjat, az Ecou Egyesület Covalact díját, valamint a Dr. Kovács Sándor-díj egyikét, a másikat Szőcs-Nagy Tímea kapta. A Mikes-díjat, amelyet az iskolaalapítvány ítél oda évente egy reál és egy humán szakos végzősnek, idén Szőcs-Nagy Tímea és Becsey Janka kapta. A Felszeghy-díjat Pinti Emőke nyerte el, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége díját Ráduly-Baka Rebeka érdemelte ki. A Kiwanis Alapítvány Kisgyörgy Beátát díjazta, a Máltai Szeretetszolgálat az önkénteseket és az elsősegélyversenyek nyerteseit jutalmazta, oklevelet kapott minden végzős kórustag, illetve aki az V–XII. osztály bármelyik évfolyamán énekelt a karban. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem két csíkszeredai tanszéke is felajánlott különdíjakat: Becsey Janka, Kisgyörgy Beáta, Kusztos Anna és Dézsi Márton kapott kitüntetést. A ballagási ünnepség áldással zárult. Péterfi Ágnes unitárius segédlelkész búcsúzóul azt kívánta a ballagóknak: hordozzon tenyerén a gondviselő Isten.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

Szilágyi Péter: a kormánynak kiemelten fontos a magyar diaszpóra
Kiemelten fontos a magyar diaszpóra a kormánynak, az elsődleges célok között a fiatalok megszólítása, a gazdasági kapcsolatok erősítése és a diaszpóradiplomácia szerepel - közölte Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár vasárnap, miután hollandiai magyar szervezetek rendezvényein vett részt.
A helyettes államtitkár délután előadást tartott a Mikes Kelemen Kör találkozóján az aktuális nemzetpolitikai kérdésekről és a magyar diaszpórapolitikáról, az előző napon pedig köszöntőt mondott a Hollandiai Magyar Szövetség fennállásának 60. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen.
Szilágyi Péter az MTI-nek adott telefonos interjújában elmondta, hogy hétvégi látogatásán bemutatta a kormány eddigi munkáját, és beszámolt a diaszpórastratégia céljairól. Hozzátette, a szombati megemlékezést gyerekmajális követte, amelyen közel száz gyerek vett részt, a programot cserkészbemutató és táncház is színesítette.
Hangsúlyozta, a kormány kiemelt helyen foglalkozik az oktatással, támogatást nyújtanak a világszerte működő több mint 200 hétvégi magyar iskolának.
Mint mondta, céljuk az is, hogy amennyiben lehetséges, minél több fiatalt csábítsanak Magyarországhoz látogatás vagy akár letelepedés céljából.
A legfrissebb hivatalos adatok szerint 20 ezer körüli a magyarság létszáma Hollandiában, de a valós szám inkább 30-40 ezer főre tehető. MTI

Életforma az „arankázás” a Református Kollégium nyelvművelő körében
Mi késztet arra egy mai fiatalt (akikről, ugyebár mennyi rosszat hallunk-gondolunk), hogy magyar irodalmi és nyelvművelő versenyen vegyen részt? Miért vonzó a fiatalok számára, hogy rövidke szabadidejük nagy részét arra áldozzák: felkészüljenek ilyen versenyekre? A Kolozsvári Református Kollégium humán tagozatos diáksága körében nagy népszerűségnek örvendenek a különböző irodalmi, anyanyelvi vetélkedők. Ritka év, amikor valamelyik kollégista nem szerez országos vagy nemzetközi érmet.
Nagy Eszter első díjat kapott az Aranka-verseny országos szakaszán a Szép magyar beszéd kategóriában, és továbbjutott a nemzetközi döntőre, ahol különdíjjal jutalmazták; Székely-Varga Gyopár harmadik lett az országos versenyen a Versben bujdosó kategóriában; Füstös Paul dicséretben részesült az Édes anyanyelvünk kategóriában, ezért idén ősszel több Kárpát-medencei diákkal együtt részt vesz Sátoraljaújhelyen az Édes Anyanyelvünk versenyen. Füstös Paul a tanügyminisztérium Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyversenyén országos második lett. Rácz Melinda, a kollégium nyelvművelő körét vezető magyartanár már 22 éve készít diákokat az Aranka-versenyre.
– Minden évben két-két diákkal vettünk részt az Édes anyanyelvünk és Szép magyar beszéd versenyformákban, legtöbbször továbbjutottunk a sátoraljaújhelyi és győri döntőkre. Eddig tizenegyszer sikerült éremmel hazatérnünk. Idén mind a négy versenyző továbbjutott a magyarországi versenyre, ami újabb nagy lehetőség a bizonyításra. Az idei kolozsvári versenyt beárnyékolta a tény, hogy tavaly augusztusban elvesztettük Kazinczy-díjas kolléganőnket, Tőkés Erikát, aki a versenyek főszervezője, a Georgius Aranka Társaság alapító tagja, az erdélyi anyanyelvi mozgalom lelke és motorja volt. Az emlékére létrehozott Tőkés Erika-díjat nagy örömünkre a kollégium Nyelv- és beszédművelő köre kapta. Igyekszünk méltók lenni hozzá, és erőnk, tehetségünk szerint szolgálni mindannyiunk közös ügyét: az anyanyelvet, amelyben élünk – mondta Rácz Melinda.
Székely-Varga Gyopár harmadik díjas lett versmondásával. – Talán sosem fogok rájönni, hogyan lehetne az Arankát szavakba önteni. Hogy öntesz szavakba valamit, amire nincsenek szavak? Valamit, amire a különleges az egyetlen találó jelző? Az egyetlen versenyt, ahol a puszta hitegetés, hogy nincsenek vesztesek, csak győztesek, a zsoboki nyári táborba való automatikus meghívással valóra válik? Ha korábban azt mondtam, a verseny meghatározása nehézkes feladat, a táboré lehetetlen. Még párszor remélem megpróbálhatom a jövőben, hátha egyszer majd összejön. Addig is rögtönzök. Jó párszor elhangzik Zsobokon is: ez nem csak egy hely – fogalom. Olyan, mint egy kis sziget, amihez nem férhet hozzá mindenki. Talán közhely, mégis nincs rá más szó: ez menedék. Évről évre egyre inkább azzá válik. Ahogy az ember nő, egyre inkább kételkedni kezd a jóban, hogy van, hogy létezik. Hogy még létezik jóságos öregapó – Kerekes Barnabás tanár úr jelenléte erre az élő bizonyíték. Ez az, amit az Aranka, illetve Zsobok hivatott kifejezni. Mindazt, amit nem lehet szavakba önteni. Mindazt, ami még érték és nem veszett el. A kincses szigetet. Titokban reménykedem, hogy még sok diáknak szolgálhat menedékül, fenekestül felforgatva az értékrendjüket, ahogyan ezt velem is tette. Várom a nyarat és a tábort, meg a tavaszt és a versenyt, és elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy mindezt már csak egyszer tapasztalhatom meg újra.
Nagy Eszter szép magyar beszédéért kapott első díjat. – Amikor megérkeztünk a verseny megnyitójára, mosolyok és köszönések kavalkádja fogadott, olyan közösségbe érkeztünk, ahol önmagunk lehetünk a szó teljes értelmében. Számomra ez a verseny is olyan volt, akár egy rövidebb anyanyelvi tábor, a ,,Te magad légy!”-táborok. Nem egyedül élünk a világon, hanem sok-sok ember vesz körül bennünket, jelen esetben sok különböző ember, akik mégis összetartoznak. Ez a kohéziós erő elsősorban magyar anyanyelvünk, amelynek büszke fogyasztóközössége vagyunk, másodsorban pedig a kedvesség és a szeretet. Itt életre szóló barátságok kötődnek, csodás emberek találnak egymásra, akik alig várják a viszontlátás lehetőségét. A verseny ezeknek a táboroknak a folytatása. Versenyfeladatunk egy ismeretlen és egy kidolgozott szöveg felolvasásából állt. Fülembe cseng a három legfontosabb kritérium: értő, értető olvasás és természetesség. Úgy érzem, a hosszas munkának, felkészülésnek megvolt az eredménye, vár ránk egy újabb megmérettetés Győrben. Hálás vagyok Istennek a segítségéért, áldása nélkül minden munka hiábavaló lett volna. Nagy köszönettel tartozom Rácz Melinda tanárnőnek a felkészítésért, bátorításért.
Füstös Paulnak életformájává vált az Aranka-verseny. – Valahányszor a „nyelvművelés” fogalmával találkozunk mindennapjainkban, szemüveges fiatalokra gondolunk, akik hatszázoldalas regényeket olvasnak, és akkor is fejből idéznek helyesírási szabályokat, ha álmukból ébresztjük őket. Egy anyanyelvápoló állítja azonban, hogy egyáltalán nincs ez így. Kilencedikesként léptem először iskolánk bűbájos Nyelv- és beszédművelő körébe, amelynek azóta is tagja vagyok. Idén sem maradhatott ki a verseny, ugyanis életformává vált az „arankázás”, mindennapjaink szerves részévé, ami nemcsak tanév közben, hanem még a nyári szünidőben is elkísér. Életem egyik legszebb táborában vehettem részt a versenynek köszönhetően, egy hétig lehettem együtt olyan emberekkel, akikkel (ahogy azt a táborhimnusszá vált Ismerős Arcok dal is vallja) „egy vérből valók vagyunk”. Egybekötött és egybeköt minket az életkor, származásunk, érdeklődési körünk, a kultúra, de amit legjobb volt megtapasztalni: a legszorosabb köteléket mégiscsak az anyanyelv képezi. A közhelyek elkerülésének a híve vagyok, ám Kodály Zoltán szavait találóknak érzem arra nézve, amit feladatomnak, kötelességemnek tartok: „A nyelv nem erdő, hanem kert, és akkor kertészekre is van szükség…” Merem állítani, hogy fák vagyunk még, csemeték, s egy ügyes kertész gondoskodik rólunk: magyartanárnőnk, Rácz Melinda, akinek ezúton is meg szeretném köszönni áldozatos munkáját, a felkészítőkön együtt töltött perceket, órákat, napokat, heteket. Bízva a sikerben és remélve, hogy méltó vagyok arra, hogy anyanyelvápolónak neveztessem vallom, hogy arankásnak lenni kiváltság, mely megadatik mindazoknak, akik hiszik, hogy „nyelvében él a nemzet”. Szabadság (Kolozsvár)

Utcanévtáblák az iskolafolyosón
Nem kellett senkivel egyeztetni, különleges bizottság jóváhagyását kérni, csupán kezdeményező tanárokra és cselekvő diákokra volt szükség ahhoz, hogy az iskola első igazgatójáról, neves személyiségekről, irodalmi alkotásokban szereplő helyekről nevezzenek el folyosókat, tágasabb belső tereket. A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban a tegnap kezdődött Iskola másként hét részeként szerelték fel az utcatáblákat.
Mire az első táborozók, kirándulók már úton voltak célpontjuk felé, a budapesti testvériskola csapata pedig berendezkedett a fogadó Mikes-iskolában, a gimnazisták egy része különös kísérleteket oldott meg a matematika, fizika, biológia játszóházban, néhány sakkozó a matematikatanárral mérkőzött meg, mások az elsősegélynyújtás alapjairól, a dohányzás ártalmairól hallgattak ismertetőt. A nyolcadikosok masszőrtől, színésztől, közgazdásztól, jogásztól, pszichológustól, informatikustól, kozmetikustól, állatorvostól kérdezhettek őket érdeklő szakmai titkokat, ma az internet és a közösségi oldalak biztonságos használatáról tájékoztatják néhány osztály diákjait, a tizenegyedikesek pedig a táplálkozásról és a testképről hallgathatnak meg eligazítót. Csütörtökön folytatódnak a tudományos játszóházak, osztálydíszítéssel készülnek a nyolcadikosok délutáni évzárójára, az alkotókedvűek kézműves-foglalkozáson vehetnek részt. 
A pénteki sportprogramokat a diáktanács szervezi, a tanulásmentes hét a Mikes Feszttel zárul, az ellenben meglepetés, hogy ez pontosan mit jelent, a szervezők még az iskola vezetőségének sem árulták el, hogy mire számítsanak. Ez arra utal, hogy megbíznak a diákokban, és ez az elismerés többet ér a tízesnél is.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széchenyi-bál a Kálnoky-kastélyban
Új helyszín, a miklósvári Kálnoky-kastély adott otthont a huszonharmadik alkalommal megtartott Széchenyi-bálnak. A Mikes Kelemen Elméleti Líceum diáktanácsa által szervezett, szombat délutáni rangos eseményen közel kétszázan vettek részt. A kastély arisztokrata kisugárzásához illő, stílszerű viseletben jelentek meg a diákok, tanárok, szülők, meghívottak. Az összkép tökéletesen idézte a gróf Széchenyi István emlékére rendezett, a reformkor utáni Magyarország fényes táncmulatságainak hangulatát. A bálban a zenét a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósegyüttese biztosította.
Pontban hat órakor oldották el a kastélykert gesztenyesétányának selyem zárszalagját, a vendégek hosszú sorban vonultak az épület elé, mindnyájukat személy szerint jelentette be a hopmester. A bál „szabályzata” szerint fantázianeveket kellett választaniuk a résztvevőknek, rengeteg volt a német, francia, angol, orosz nevű főnemes, kevesebben képviselték a magyar arisztokrata családokat.
A vendégeket gróf Kálnoky fogadta nejével, Annával és fiá­val, Miklóssal. A gróf rokonaiként köszöntötte a bálozókat. „Nagyon boldog vagyok, hogy a felújított miklósvári kastély épp a háromszéki fiatalok által rendezett bál helyszínévé vált” – mondotta Kálnoky gróf, jó mulatást kívánva mindenkinek. 
Kis Imre főtanfelügyelő a bál fővédnökeként első alkalommal vett részt a színpompás eseményen. „Ez a rendezvény híd a múlt, a jelen és a jövő között. A reformkor nagystílű, fényűző, de ugyanakkor szép és gazdag világát a jelenben kell megörökítenünk és megélnünk ahhoz, hogy a jövőben utódaink hasonlóképpen tudják ünnepelni” – mondta köszöntőbeszédében.  A Mikes-líceum igazgatója, Már István a bál történetét vázolta. A kilencvenes évek elején indult a mozgalom, az ötlet a ma már Magyarországon élő Daragics Éva történelem szakos tanárnőé. Az első bált az iskola dísztermében tartották, majd a megyei könyvtár Gábor Áron Termében, az árkosi Szentkereszty-kastélyban, a zabolai Mikes-kastélyban, most pedig a miklósvári Kálnoky-kastély ad helyet a rendezvénynek. Daragics Éva üdvözlőlevelét is felolvasta az igazgató. „A célom az volt, hogy a mi kis székely miliőnkben is legyen egy polgári esemény, ahol mindenki nemcsak jól érzi magát, hanem megismerkedik egy korszakkal, erkölcsi és viselkedési normáival” – tolmácsolta Daragics Éva üzenetét. A diáktanács vezetője, Konrád András László köszönetet mondott diákoknak, tanároknak, az igazgatóságnak, támogatóknak, mindenkinek, aki valamivel hozzájárult az esemény megvalósításához. Időközben a kastélyhoz érkezett gróf Széchenyi István megtestesítője, Dimény Árpád Bernád. A pókerhez sok szerencsét, a tánchoz kedvet, az egész eseményhez szép időtöltést kívánt szűkszavú beszédében, majd ahogyan érkezett, ugyanolyan gyorsan el is tűnt a bálozók forgatagában. A díszbeszédek után került sor a nyitó táncra, a kastély előtti rögtönzött parketten nyolc pár mutatta be, fellépésüket vastapssal jutalmazta a közönség.
Számos szórakozási lehetőséget biztosítottak a szervezők a jelenlévőknek. A svédasztalos vacsora után megnyílt a kaszinó, azonnal elfoglaltak minden széket a pókerasztal körül, az urak semmit nem kímélve csapkodták a lapokat. Volt, aki hosszú órákon át bírta, más rövid idő alatt kiürítette pénztárcáját, távozott az asztaltól. Lehetett sakkozni, römizni, más társasjátékokat játszani. Időközben – a bálokban meg nem szokott történésként – Magyarósi Imola művészettörténész vetített képes előadásban mutatta be a Kálnoky-kastély történelmét, felújításának mozzanatait.
Az est legvártabb eseménye a bálkirálynő-választás volt. Öt jelölt szállt versenybe: Tribel Renáta, Serbán Andrea, Simon Edith, Dundler Kata és Fazakas Noémi. Bemutatkozásuk, a párjukkal való tánc után Fazakas Noémi vihette el a koronát. A férfiak megmérettetésére csupán ketten jelentkeztek. Szilágyi Áronnak és Máthé Attilának kvízkérdésekre kellett válaszolnia, majd tánctudásukat is bemutathatták. A párbajból Máthé került ki győztesen.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tehetségparádé a megyeszékhelyen
Bemutatkozási lehetőség
Első alkalommal, de hagyományteremtő szándékkal szervezett Tehetségparádét Sepsiszentgyörgy központjában az európai tehetségpontként működő Natura Schola Egyesület, közösen a megyeszékhelyi önkormányzattal.
A kétnapos (június 15–16-án) rendezvény célja, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson a megyében élő, különböző tehetségterületeken tevékenykedő, eredményes diákok számára.
A rendezvényt a Mikes Kelemen Líceum kórusa nyitotta meg, majd mese-, vers és regemondó diákok mutatkoztak be, népdalok csendültek fel, néptánccsoportok követték egymást, de a modern táncosok sem hiányoztak.
A rendezvényhez kézműves-tevékenységekkel összekötött vásár is kapcsolódott. A kis műhelyekben a szabadidő hasznos eltöltésére alkalmas tevékenységeket próbálhattak ki az érdeklődök, mint bútorfestés, repülőmodellezés, origami, gyöngyfűzés vagy kézimunka.
Ma (pénteken) a diákok festményeiből, rajzaiból, grafikáiból nyílik kiállítás a Gyermekek Palotájában, ugyanakkor várják azokat a bátor gyerekeket, akik beülnének a gokartba, vállalkoznának egy repülőmodell elkészítésére, vagy asztalitenisz tudásukat tennék próbára. Az érdeklődök az Öko-klub tevékenységébe is betekintést nyerhetnek.
Némethi Katalin Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fúvóstalálkozó Zágonban
Újból az ifjúsági fúvószene központjává vált egy napra Zágon. Szombaton immár nyolcadik alkalommal szervezték meg a Zágoni Ifjúsági Fúvóstalálkozót, amelyen nyolc zenekar több mint száz zenésze mutatta be tudását.
A hagyományhoz híven felvonulással kezdődött a találkozó, a részt vevő zenekarok a Szivárvány mazsorettcsoport vezetésével meneteltek a Mikes Kelemen Általános Iskolától a központi parkban levő szabadtéri színpadhoz. Kis József polgármester nyitotta meg a rendezvényt, utalva arra, hogy nagyon kevés zágonit látott a közönség soraiban, holott a máshonnan érkező zenekarokat szülők, zeneszerető polgárok kísérték. Elsőként a Zágoni Ifjúsági Fúvószenekar lépett színpadra Musát Gyula karnagy vezetésével, velük együtt a mazsorettcsoport is bemutatkozott. Egymást követték a fellépések, a barátosi Ferencz Ernő Fúvósegyesület (karnagy: Kelemen Szilárd), az uzoni Atlantisz Ifjúsági Fúvószenekar (karnagy: Lázár László Pál), a kovásznai ifjúsági fúvószenekar, a lécfalvi Nemere Ifjúsági Zenekar (mindkettő karnagya Kertész Tibor Barna), majd a Rétyi Gyerek Fúvószenekar (karnagy: Maksai József). Itt egy kis szünet következett, az eső közbeszólt, így a Kézdivásárhelyi Tanulók Klubja Fúvószenekara már a Mikes Kelemen Kultúrotthon nagyszínpadán zenélt.
Bokor Gábor

Három tucat okostábla a Mikesben
Tartják a tempót a korral
A Mikes Kelemen Alapítvány által a Mikes-líceum felszereltségének javítására letett pályázatot múlt héten aláírta a finanszírozó, a Pallas Athene Domus Conacordiae Alapítvány – számolt be az örvendetes hírről Már István, az iskola igazgatója. A pénzből tíz új interaktív táblával gazdagodik az intézmény.
Az elnyert, vissza nem térítendő támogatás összege több mint 6 millió forint, ebből a 10–10 okostáblát, a hozzávaló projektorokat és laptopokat fogja megvenni az iskola, de jut még az informatikai laborba is 32 Office-csomagra belőle. A pályázati önrész a Bertis cég nagyvonalú támogatásából került ki, az eszközökre pedig egy gyulafehérvári cég adta a legjobb árajánlatot – sajnos, a helyi cégek által kért árból nem futotta volna a 10 táblára, amelyek ára 7 és 12 ezer lej között mozog.
Már e hónap folyamán átutalják a pénzt is, tanévkezdésre a 41 osztályközösségből már csak 6-nak nem lesz interaktív táblája, amelyek használatára képzést is szervezett a líceum a pedagógusoknak. Az biztos, hogy a gyerekek nagyon szeretik, ha e modern eszközök felhasználásával adják le a tanárok a tananyagot, az óra mozgalmasabb, a munka operatívabb a saját szofttal is rendelkező táblákkal, amelyek minden tantárgy oktatásához alkalmazhatók. Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ismeretszerzés, barangolás és vetélkedő
Gyümölcsöző testvérkapcsolatok
Az elmúlt héten Hagyományaink, meséink és legendáinkcímmel szervezett a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Gimnázium és testvériskolája, a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános és Alapfokú Művészeti Iskola 30 tanulója és 4 kísérőtanára számára diáktábort Csomakőrösön. Ennek célja pedig, amint azt Kátai Zsuzsa és Kustán Tünde kísérőtanároktól megtudhattuk, az anyaországi és sepsiszentgyörgyi tanulóknak a háromszéki mesékkel, mondákkal és legendákkal való megismertetése, valamint a két testvériskola tanulói között már meglévő kapcsolatok elmélyítése volt.
Első nap a helyszínnel való ismerkedés után Dancs Attiláné, Annuska néni jóvoltából a gyerekek betekintést nyertek a rezgőnyárfa alapanyagú kalap készítésének rejtelmeibe. Innen a református templomba és a felújított Kőrösi Csoma Sándor Emlékházba vezetett az útjuk, ahol Bende Tamás helybéli lelkipásztor tartott nekik rögtönzött előadást a híres kutató és nyelvtudós életútjáról. Délután legendákat meséltek nekik, majd lerajzolták mindazt, amit a hallottakból lelki szemeikkel rögzítettek.
Másnap a megye nevezetességeivel való ismerkedés során elsőként a vulkáni utódműködés két kovásznai helyszínét, a Pokolsárt és Bene-mofettát keresték fel. Kézdivásárhelyi sétájukat az Incze László Céhtörténeti Múzeum megtekintésével kezdték, ahol Dimény Erika múzeumpedagógus gyerekközpontú tárlatbemutatójának köszönhetően, maradandó élményben részesültek. Végül a Gyűjtemények Házában kiállított tárgyakról Beke Ernő tartott nekik érdekfeszítő előadást.
Útjuk következő állomása a legendából már ismert felsőcsernátoni Ika vára volt, melynek látványa saját bevallásuk szerint, rendkívüli hatással volt a gyerekekre. Innen Dálnok mentek, ahol Dózsa György szobránál felidézték a nagy hadvezér és lázadó tetteit, majd Gábor Áron eresztevényi síremlékénél a székely szabadságharcosról és ágyúöntőről is megemlékeztek. A táborba a Rétyi Nyír érintésével érkeztek vissza fáradtan, de élményekkel feltarisznyálva.
Harmadnap a Mikes Kelemen és Kiss Manyi emlékét őrző Zágonba látogattak, majd Brassó következett, ahol nem csak az állatkertet, hanem az óvárost és kívülről a Fekete templomot is megtekintették.
Együttlétük negyedik napján a ragyogó napsütést kihasználva a sepsiszentgyörgyi strand nyújtotta élményeket is megízlelték, majd a fogadógyerekek szüleinek kíséretében városismerkedés következett.
Zárónap az elhangzott legendákhoz fűződő vetélkedőt szerveztek, majd kiértékelték annak eredményeit és átadták a jól megérdemelt okleveleket.
A résztvevők egyöntetű véleménye szerint, az ismeretek bővülésén túl a tábor legnagyobb hozadékát az együttlét öröme, a közösen megélt élmények és a hatásukra szövődő barátságok jelentették. A két iskola közötti immár több mint 20 éve tartó testvérkapcsolatot jövő esztendőben a sepsiszentgyörgyi gyerekek Kecskeméten történő nyaraltatása fűzi még szorosabbra.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Diákként az osztályharc idején
A háború utáni zűrzavar, összevisszaság, szegénység, felfordulás közepette indultunk neki a középiskolának. Az évek során sok nehézséggel kellett megküzdenünk, nemegyszer gonosz erők megpróbáltak letéríteni a helyes útról, de volt lelkierőnk, volt isteni segítség, hogy mindet legyőzzük és megmaradjunk embernek. Visszaemlékezésünkben azt szeretnénk bemutatni – elsősorban a fiatalabb nemzedéknek –, hogy ilyen körülmények között miként tanultunk, mennyi értékes ember került ki sorainkból.
Egyházi iskola a háború után
1945-ben beiratkoztunk a Református Székely Mikó Kollégiumba, és leérettségiztünk az 1. számú Magyar Fiúlíceumban és a 2. számú Leánylíceumban. Akkoriban a nagyok még hordták a gyönyörű vitézkötéses egyenruhát. Nekünk a háború utáni nagy szegénységben ilyenre már nem tellett, de mindenkinek – fiúnak, lánynak – volt diáksapkája, amelyen az ezüst vagy arany sávok mutatták, hogy viselője hányadikos.
Egyházi iskola voltunk. Az óra reggel imádsággal kezdődött, délben imádsággal végződött. Konfirmálhattunk. Három évig minden vasárnap a Mikó előtt sorakoztunk, és énekszóval vonultunk a vártemplomba vagy Szemerjára. Sokan még hordták ilyenkor az egyenruhát. Az emberek kigyűltek az utcára, úgy gyönyörködtek a diákokban. Sokan még könnyet is ejtettek. Az istentiszteletet Becsei Pál és Kiss Árpád vallástanáraink tartották. Aki hiányzott, másnap igazolnia kellett távollétét.
Diáknak délután 5 óra után utcán vagy nyilvános helyen mutatkozni szigorúan tilos volt. A szabály áthágása magaviseleti jegy levonását is eredményezhette. A belső rendről mindössze annyit említenénk, hogy V.-től fölfelé a fiukat uramnak szólították a kisebbek, de a tanárok is, a lányokat kisasszonynak.
Tankönyvek egyáltalán nem léteztek. Diktálás és táblavázlat alapján tanultunk. Ceruzával írtunk. Dolgozatíráskor otthonról kézben vittük a tintásüveget, abba mártogattuk a pennát. A töltőtoll ritkaságszámba ment.
Levél Sztálinnak
Aztán jött 1948, a „tanügyi reform”. Minden a feje tetejére állott. A vallásoktatást egyszerűen törölték a tantárgyak közül, helyére a kötelező orosz nyelv tanítása került. Eltűnt az imádság, tilos lett a konfirmálás. Az iskolába bevonult a politika. A KISZ-től megjelent egy ifjú elvtárs, aki a rajzteremben politikai leckéket tartott. Ott hallottunk először Marxról, Engelsről, Leninről, Sztálinról, októberi forradalomról, kizsákmányolásról, osztályharcról meg más ilyenekről, ami az első éket jelentette sorainkban.
De az egység tovább romlott. A III. gimnáziumi osztályt végzetteket összecsapták a IV. osztályt végzettekkel. Mindenki VIII.-os lett. A negyedikes nagyobbra tartotta magát a harmadikosnál, de egyben frusztráltnak is érezte magát, mert ő a valóságban veszített egy osztályt. Ez a különbség különösebb bajt nem okozott, de azért mindvégig megmaradt. Gyermekek voltunk, ártatlanok, barátok. A hatalom minden eszközt felhasznált, hogy éket verjen közénk, szembeállítson egymással, elvesse az egymás közti gyűlölet magvait. Sikerült mindvégig kitartanunk, emberek maradtunk!
Az osztályokban KISZ-alapszervezeteket hoztak létre. Apránként mindenki KISZ-tag lett, kivéve az osztályellenségnek nyilvánított szülők gyermekeit. Minden tanulónak havonta egy papírra le kellett írnia, hogy milyen „közösségi munkát” végzett abban a hónapban, és azt az osztályszervezőnek be kellett adni. Minden osztályban faliújság volt, arra névsor szerinti sorrendben mindenkinek cikket kellett írnia. Nehéz volt témát találni. Sokan úgy oldották meg, hogy a fali kalendáriumok hátlapján szereplő írást kézírással szépen lemásolták. Decemberben kötelezően levelet kellett írni Sztálin elvtársnak születésnapja alkalmából! Az osztályban egyébként az ő képe is ott függött a falon. Minden osztályban jelszó díszelgett a falon piros papírra fehér betűkkel írva.
A Securitate csápjai
A Securitate csápjai az iskolába is benyúltak. Már voltak köztünk megbízottak, akiknek időnként jelenteniük kellett, ha valami rendelleneset észleltek vagy hallottak. Egy ilyen alak volt az a jóképű, vagány osztálytárs, aki VIII. osztályban egy szép napon megjelent és bemutatkozott Feigl Vladimir néven. Évek múlva a marosvásárhelyi politikai pereken derült ki, hogy ki az a Feigl, és mennyire barátságos volt, amikor a súlyos ítéleteket hozta... XI. osztályban oda fajultak a dolgok, hogy orvosok, kereskedők, módosabb gazdák, iparosok, papok gyermekeit kezdték megbélyegezni, osztályellenségnek, kuláknak nevezni. Több osztálytársunk szüleit meghurcolták, kényszerlakhelyre telepítették. A tanulókat az osztályban kiközösítették, nem szabadott velük szóba állni, őket külön ültették, sőt, KISZ-gyűlésen egyes osztálytársaknak kellett javasolniuk az iskolából való kizárásukat. Őszintén szólva, volt egy-két osztálytárs, aki ezt meggyőződéssel tette, főleg a leányoknál. Nem egy esetben próbálták meggyőzni a tanulót, hogy tagadja meg a szüleit. Sajnos, volt sikeres eset is. Az idő nagy úr! Ezeket mind meg lehet bocsátani, de elfeledni nem!
Kispolgári csökevény a kicsengetés
Nekünk nem szólt a csengő, mert egyszerűen nem engedélyezték a kicsengetést, mint kispolgári csökevényt. A kicsengetési kártya, maturandus-szalag is annak minősült. Kicsengetési kártyácskákat vékony, zsebnaptár nagyságú kartonra két kiváló művészünk – Ördög Zoltán és Deák Ferenc – festett akvarellel, kék-pirossal, majd mi kézírással írtunk rá egy-egy rövidke idézetet. A bankettet sok huzavona után a tornateremben tarthattuk közösen a lányokkal, alkohol nélkül – és az „osztályellenségek” kiközösítésével.
A XI. osztályban végkép kiéleződött az „osztályharc”, elszabadult a pokol. Fiúkat, lányokat zártak ki végleg az iskolából származásuk miatt. Annyi szerencséjük volt, hogy Brassóban vagy Kolozsváron befejezhették az osztályt, és leérettségizhettek. Az egyetemi felvételin is sokakat elutasítottak Kolozsváron származásuk miatt. Évek múlva tudtak csak bejutni. Volt, aki elment Jászvásárba. Ott nem kérdezték, hogy ki vagy.
Tablót csak bizonyos feltételekkel készíthettünk. Csak KISZ-tagok kerülhettek a tablóra. Az „osztályellenségek”, „kulákok” kimaradtak. Az igazgatón, aligazgatón, két osztályfőnökön kívül a tanárok sem kerültek föl a tablóra. A fényképen jól látszik mindenikünk mellén a KISZ-jelvény. A rajz is politikai tartalommal volt tele. Bal felső sarokban Marx, Engels, Lenin, Sztálin profilja. Lent ipari, mezőgazdasági tartalmú rajz. Középen mozgósító felirat: Mi lenni, tenni, élni akarunk!
A „bosszú”
Ezt viszont szó szerint megvalósítottuk mindannyian. A szégyenfoltot a húszéves találkozónk alkalmával mostuk le. Botos Ferenc kollégánk a tablót kibontotta, a politikusokat fehér festékkel befújtatta, és arra az alapra ráfestette a Hervay Zoltán tervezte és hivatalosan engedélyezett egyszerű piros-kék mikós jelvényt. Alul pedig fölragasztottuk azok képeit, akik kimaradtak az eredetiről. A leányok tablója is elkészült. Paszjár Sándor fényképész reprodukciót is készített róla. Majd bátor fiúk, részegséget színlelve, letépték kedvenceik fényképeit, és a tablót összeszaggatták, ezzel bosszulva meg a kimarasztottakat. A reprodukcióról az 50 éves találkozón megnagyított fénymásolat készült az iskola számára. Találkoztunk 10, 20 és 25 év után. Attól kezdve minden év június utolsó szombatján összeülünk közösen fiúk-lányok.
1972-ben Incze Sándor kollégánknak, aki szemerjai lelkészként dolgozott, támadt egy ötlete. Azt elmondta Petke László volt osztálytársnak, aki a Sugás Áruház aligazgatójaként anyagilag tudott segíteni. A szemerjai temetőben, a fő feljáró mellett volt egy eléggé elhanyagolt sír, amelynek kissé faragott kövén Bora István 1848-as honvédtiszt neve állott. Oda építettek egy kő támfalat, és a sírkő mellé Székelyudvarhelyen faragott kopjafát helyeztek el, amelynek felirata hirdeti, hogy azt az 1952-ben végzett mikós diákok állíttatták. Így már az „ánti világban” meg tudtuk koszorúzni a 48-as sírt március 15-én. Ez is volt a kopjafaállítás eredeti célja. Amikor végeztünk, készíttettünk 149 darab vékony, névvel ellátott rézlemezt. Amikor valaki elhuny, a lemezkéje a beleütött évszámmal fölkerül a kopjafára. A maradék lemezek összeszámolásával tudjuk pontosan, hogy még 59-en élünk, túlnyomó részt leányok. A Szőcs Dani bácsiék „első” kopjafája 1973-as dátumot visel. Valóban ott a várnál első volt. Hosszú évek után úgy döntöttünk, hogy legyen nekünk ott is kopjafánk. Így jelent meg az iker kopjafánk, amit szintén megkoszorúzunk, akárcsak Mikó Imre és Mikes Kelemen szobrát.
Érettségi vizsga egy nap alatt
Az érettségi vizsga is egyedülálló volt. Egy-egy nap lezajlott a román, magyar, matematika írásbeli, majd egyetlen nap alatt az összes többi tantárgyból leszóbeliztünk. Nem őrizte őrség a folyosót, térfigyelő kamera az osztályt. Volt, aki sietett, hamarabb szeretett volna érettségizni, annak lehetősége adódott délutáni plusz órákkal a tizedik tanév alatt tizenegyből is levizsgázni és érettségizni egy évvel hamarabb.
Mivel a fiúk részéről pontos adatok állnak rendelkezésünkre, álljanak itt számadatok. 1945-ben I. A, B, C osztályban indultunk 167-en, 1944-ben indultak 67-en, az az osztály, akikkel a tanügyi reformkor összecsaptak, összesen 234 tanuló. III. A, B-ben voltunk 118-an, IV. A, B-ben 74-en, összesen 192-en. Nem mindenki lett VIII.-os. Sokan elmentek ipart tanulni, szakiskolákba, ott folytatták tanulmányaikat. Így a VIII. A 35, a VIII. B 40, összesen 75 tanulóval indult. A XI. A 39, a XI. B 32, összesen 71 tanulóval abszolvált. Nem volt nagy a lemorzsolódás. A sok viszontagságon átment négy osztályból sok nagyszerű, magas képzettségű szakember került ki: 15 tanár, 11 mérnök, 8 lelkész, 8 orvos, 7 igazgató (ebben benne vannak a tanárok, mérnökök és mások is), 3 művész, 3 író, 2 jogász, 1 közgazdász, 1 színházi rendező, 1 esperes, összesen 60 személy! Munkájukat számos kimagasló siker koronázza: írások, könyvek, tanulmányok, monográfiák, egyetemi dolgozatok, képzőművészeti alkotások, sok tíz eljátszott, rendezett színdarab, számos építkezés itthon és idegenben, kimagasló sporteredmények, magas kitüntetések itthon és Európa-szerte.
Név szerint megemlékezünk Ferenczi Árpád földrajztanárról és Kisgyörgy Olivérről, akinek 3 éves gépészmérnöki tanulmányait szakították félbe. Őket az 56-os magyarországi eseményekből kifolyólag letartóztatták, koholt vádak alapján törvény elé állították. Ferenczi 2 év 4 hónapot kapott a Duna-deltában. Ő alapító tagja volt a Volt Politikai Foglyok Érdekvédelmi Szövetségének. Kisgyörgy 1958-ban haditörvényszék elé került, ahol életfogytiglanra ítélték. 1964-ben általános amnesztiával szabadult. 1997-ben a Magyar Köztársaság elnökétől A Hazáért és a Szabadságért emlékérmet kapta.
Nem tudjuk, hogy ma vannak-e még ilyen osztályok. Ha sokan el is végzik az egyetemet, nagyon kevés azok száma, akik itthon maradnak. Semmi kifogásunk a külföldre távozás ellen, csak egy kérdés: ha minden tanult ember elmegy, egy-két évtized múlva hova jutunk?
Botos Ferenc ny. tanár,
Incze Sándor ny. esperes,
öregdiákok / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helyettes államtitkár: fontos a diaszpóra erősítése
A magyar identitás megőrzése érdekében fontos a diaszpóra erősítése, az ott élő, magyar nyelvet és kultúrát oktatók segítése - hangsúlyozta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára hétfőn Győrben, a nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók 16. továbbképzésének nyitó napján a Széchenyi István Egyetemen.
Szilágyi Péter elmondta: míg 2009-ben 9,1 milliárd forintot fordított nemzetpolitikára az akkori kormány, addig 2016-ban a nemzetpolitikai államtitkárság 73 milliárd forintot szánt erre a célra, ami kormányzati szinten megközelítette a százmilliárd forintot. A források 2017-ben és 2018-ban is nőnek.
Világszerte összesen 212, magyar nyelvet és kultúrát vasárnapi iskolában oktató intézményről tud az államtitkárság, a legtöbb Észak-Amerikában és Nyugat-Európában működik. Idén tavasszal az államtitkárság kérdőívet küldött az intézményeknek; ezeket eddig 113 iskola küldte vissza, ahol összesen ötezer gyermekkel foglalkoznak.
A felmérés szerint az iskolák 58 százaléka nem önállóan bejegyzett szervezetként működik, 85 százaléka pedig nem tagja semmilyen pedagógusszervezetnek és kevesebb mint fele rendelkezik oktatási tervvel. Igény mutatkozik tárgyi eszközök biztosítására, módszertani képzésekre és egyéb kulturális programok támogatására, mert az iskolák 62 százaléka semmilyen támogatást nem kap attól az országtól, amelyikben működik - mondta Szilágyi Péter.
Hangsúlyozta, hogy az eredmények alapján az államtitkárság kidolgoz egy fejlesztési koncepciót, jövőre pedig pályázati programok keretében a jogi személyiséggel rendelkező intézmények igényelhetnek támogatásokat. A fejlesztési koncepció várhatóan a Magyar Diaszpóra Tanács november 9-10-i ülésére készül el.
A nemzeti regiszter weboldalon pedig a hétvégi magyar iskolák tájékoztatókat, tananyagokat és háttéranyagokat tölthetnek le.
A helyettes államtitkár kiemelte: nincs pontos statisztika arról, hogy világszerte hányan vallják magukat magyarnak, de egy 2011-es felmérés szerint Észak-Amerikában 2 millióan, Németországban pedig 178 ezren. A valós adat ennél nagyobb is lehet - fűzte hozzá.
A kormány ezért 2013-ban elindította a Kőrösi Csoma Sándor-programot, amelynek keretében tavaly száz, idén szeptembertől pedig 115 Kárpát-medencei fiatal kerül a diaszpórában működő magyar szervezetekhez. A Rákóczi Szövetség több száz millió forintból táboroztat Magyarországon külhoni fiatalokat: 2016 szeptembere és idén június között 650 a diaszpórából érkező és 1850 a Kárpát-medencei szórványban élő diákot táboroztattak.
A Mikes Kelemen-program keretében a kormány rendezett módon szeretné összegyűjteni a diaszpórában élő magyarok könyvtári örökségét. Eddig 120 ezer tételt katalogizáltak. A tematikus emlékévek hirdetésével - mint a tavalyi Márton Áron-év vagy az idei Szent László-év - pedig a magyar identitás erősítését szeretnék elősegíteni - folytatta.
Szilágyi Péter beszélt arról is, hogy a diaszpórára vonatkozó fejlesztési tervet tavaly fogadta el a kormány; négy stratégiai irányt jelöltek meg: az oktatásfejlesztést, a gazdasági együttműködés erősítését, a diaszpóra megerősítését és egy emigrációs és diaszpóraközpont létrehozását. A diaszpóraközpontban tudásteret és kiállítóteret is létrehoz a kormány.
Közölte: az állampolgársági esküt eddig több mint 845 ezren tették le, 2018. november 9-re pedig meglesz az egymilliomodik eskütétel is.
A nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók 16. továbbképzésének 11. alkalommal ad otthont Győr. Augusztus 26-ig szakmódszertani előadásokon, személyiségfejlesztő tréningeken és kreatív csoportunkákon vesznek részt, de a kétnyelvűség elméletével és gyakorlatával, valamint a fenntarthatóság pedagógiájával is ismerkednek az oktatók.
A továbbképzésen idén tíz országból 28-an vesznek részt. A legtöbben Ausztriából és Argentínából, de Spanyolországból, Ausztráliából, Kanadából és Lengyelországból is érkeztek magyar nyelvet tanítók. (MTI)

Közügy az iskolaátszervezés
A befogadó iskola felkészült, a költözés előtt álló tanintézmény keserű szájízzel, de készen áll a váltásra – így jellemezhető a sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola és a helyi tanácsi határozattal alárendelt Kós Károly Szakközépiskola vakációs hangulata. Az átszervezés alapján szeptembertől egyetlen pénzügyi központként kell működniük, a tanulólétszám függvényében mindkét iskola veszíthet oktatókat.
Az összevonás során a Kós Károly-iskola tanárai, mérnökei, mesterei mind állást kaptak a Puskás Tivadar Szakközépiskolában, az adminisztrációból többen a sportiskolában helyezkedtek el, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban és a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban is alkalmazták néhány munkatársukat.
A helyzetet Komán László, a Kós Károly Szakközépiskola még tisztségben lévő igazgatója ismertette, aki szeptembertől a befogadó iskola aligazgatójaként folytatja tevékenységét. Tudomása szerint az ötvenöt alkalmazott közül senki sem marad munka nélkül, az oktató személyzet helyzete ellenben a IX. osztályos felvételi szeptemberben tartott második fordulója után is változhat, az első szakaszban ugyanis kevesen iratkoztak be a meghirdetett szakiskolai osztályokba. Komán igazgató úgy ítéli meg, ha tanulólétszám miatt kenyérharc alakul ki a pedagógusok, mesterek, mérnök-tanárok között, az mindkét iskolát érinti, hisz ezentúl egyetlen közös központként működnek.
Demeter Dávid, a Puskás Tivadar Szakközépiskola igazgatója lapunknak elmondta, eddig is kabinetrendszer működött az iskolájukban, a diákok a tantárgyaknak megfelelő szaktermekben tanultak az elméleti órákon, és megítélése szerint ez ugyanígy működhet tovább a Kós Károly Szakközépiskola osztályaival együtt is. Arról már korábban döntés született, hogy a Kós Károly-iskola Munkás utcai műhelyeiben továbbra is ugyanúgy működik a szakképzés, mint eddig – mondotta.
Mindez csupán a sepsiszentgyörgyi iskolahálózat átszervezésének egy része, a helyi önkormányzat további módosításokra készül. Köztudott, a jelenlegi Kós Károly-szakiskola helyére egy másik oktatási egységet költöztetnének, de a sok vitát kiváltó módosításról végső döntés egyelőre nem született. Az illetékesek ígérik, augusztus végéig határoznak az ingatlanegyüttes sorsáról, ami azért is fontos, mert a helyi közösség ezt az épületet a sajátjának tudja és közügy, hogy milyen rendeltetést kap az épületcsoport.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

“A csángú nép szívibe betemetve…” – magyar nyelvőrző gyermektábor Moldvában
A moldvai csángó falvakban a magyar, mint anyanyelv gyakorlatilag megszűnt. Néhány értelmiségi szülőt leszámítva a moldvai magyarok gyermekeikkel románul beszélnek, akik jobb esetben második nyelvként megtanulják még szüleik nyelvét, olykor anyanyelvi szinten , de egymás közt a románt használják. Egy kedvezőbb történelmi fordulatra várva a legtöbb, amit tenni lehet, a nyelvvesztés késleltetése.
A Petőfi és Kőrösi Programokban kipróbált, volt és újbóli ösztöndíjasok nyári gyermektábort tartottak Moldvában, a Tázló menti Pusztinában, ahol az elmúlt tanévben, korábban a PSP-ben is szolgált Bódi Viktória volt a magyar tanár. Ő tartotta a Magyar Házban délutáni magyar órákat és foglalkozott a gyermekekkel egész éven át, melynek az augusztusi népművészeti tábor volt a kiteljesedése.
A tábor előzménye, hogy a legkeletebbi magyar faluban, Magyarfaluban augusztus 13-án vasárnap, Márton Áron püspök emlékművét leplezték le a falunapok keretében, melyet szintén a PSP/KCSP-t megjárt Bogdán Tibor szervezett. Itt volt a találkozó a táboroztató tanároknak, egy időben a kajtár gólyákkal gyülekeztünk és a hétfő hajnallal mi is indultunk, de nem Afrikába, csak a Tázló mellé, Pusztinába. „De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember, hogy a szem bé nem telhetik. Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak, mert két nap alatt egyszer, ha találtunk valamely lakóhelyre.” – Írja mindezt Mikes Kelemen 1739-ben kelt levelében, midőn a Szeret völgyében utazott. Hogy tudott vagy nem a csángókról kérdés, de Pusztináról nem tudhatott, mert ekkor még a falu későbbi alapítói Csíkban ültek szülőfalvaikban, s csak az 1764-es Madéfalvi Veszedelem után kerekedtek fel, majd tették le a vándorbotot a Tázló martján…
Több mint 200 esztendő elteltével a népesség 1500 fő, római katolikus, templomuk védőszentje, Moldvában már csak egyedülállóan, Szent István. Az általános iskolás korosztálytól idősebbek a magyar nyelvet beszélik, a fiatalabbak már csak értik. Az új évezred elején magyar oktatás indult a faluban, melynek működését az állami és egyházi elöljárók nehezítik. Magyarországi támogatással 2006-ban épült fel a Közösségi Magyar Ház, mely méltó helyet biztosít a magyar oktatás és a hagyományőrző tevékenységekhez, közösségi eseményekhez.
Nyisztor Ilona, a Magyar Ház vezetője szerint nagyon fontos, hogy a gyerekek a nyári szünidőben is kötődjenek ahhoz a szellemiséghez, melyet Pusztinán a magyar oktatás képvisel, így a júliusi zenésztábor után nagy örömmel fogadták a kezdeményezést, melyben Viktória hét egykori PSP/KCSP ösztöndíjast hívott meg a táborban történő népművészeti tevékenységek vezetésére.
Varga Emese, Tóth Tamara kézműves alkotótevékenységekkel, népi játékokkal, Bódi Viktória, Brum Alejandra, Varga Kincső, néptánctanítással, Nagy Bence, Molnár Balázs és Hunyadi Péter elsősorban a népzeneoktatással vállalt részt a tábori tevékenységekben, de a munka összehangoltan folyt, minden gyermek kipróbálhatta ügyességét, tanulhatott új népdalokat, táncokat, ismerkedhetett a furulya, a hegedű és a kobozjáték örömével vagy éppen továbbfejleszthette tudását. És ami igazán széppé teszi a nyári napokat: fürdés a Tázlóban, erdőszéli számháborúzás, íjászkodás, közös ebédek, zenélések, éneklések, labdajátékok, a Magyar Házat felügyelő Magdó néni odaadó gondoskodása adta meg a családias hangulatát ennek az ünnepi hétnek, melyben a pusztinaiak falujuk védőszentje, Szent István napjára készültek.
A keddi nap, Nagyboldogaszony napján (aug.15.) a faluból többen a Kácsikai Búcsúra indultak, mely az egyetlen római katolikus búcsú Moldvában (pontosabban Bukovinában), ahol magyar misét is hallgathatnak a hívek. Ennek okán hétfőn magyarul hangzott az útnak indító szertartás a pusztinai templomban, amely kivételes eseménynek számít, de összecsengett kezdődő táborunk távlati céljaival: magyar nyelv és kultúra térjen vissza a mindennapokba Pusztinán.
A falu népi kultúrájának a gyermeki közösségekbe való visszaültetése lehet az egyik eszköze annak, hogy a román nyelven nevelt gyermekek nyelvhasználata a magyar nyelv felé súlyozódjon. A népdalokat, mondókákat, kiszámolókat nem lehet lefordítani, a népi kultúra csak azon a nyelven működik, melyben gyökerezik. És a gyermekekben ha mélyen is, de még él a hagyomány. Minél több időt töltenek el ebben, annál jobban kötődnek, kivált, ha közösségeik ezen értékek mentén épülnek.
A tábor zárónapján a szülők, nagyszülők is eljöhettek, hogy az egész heti tevékenységekről gyermekeik kis műsorát végignézzék, melyet egy rendhagyó szülői értekezlet követett. Ezen a fő téma, a legkényesebb kérdéskör volt terítéken, vagyis az, hogy milyen következményei lesznek annak, ha a fiatal szülők, de a nagyszülők is a gyermekekkel, unokákkal románul beszélnek. Szó esett a nyelvcsere rideg valóságáról, a magyar nyelvre épülő, és annak elvesztével összeomló népi kultúra értékeiről, a magyar nyelvű oktatás jogi lehetőségeiről. A szülők a vártnál aktívabban, jól megfontolt érvekkel kapcsolódtak a témákhoz, és ha áttörés nem is született, talán beszédtéma lett egy időre mindez a faluban. A legfontosabb tanulság újra az, melyet a Petőfi Sándor Program két évében is tapasztaltam:
A kívülről jövő ember szava csak akkor lehet hiteles vagy legalább elgondolkoztató, ha a beszédet megelőzően értéket hoz egy közösségbe, és a munkát minél kitartóbban, rendszeresebben végzi akár gyermek, akár felnőtt közösség javára.
A csángó költő, a néhai Lakatos Demeter szavait szülőfalujában, Szabófalván csak néhányan értenék, ha olvashatnák, de hírére, nevére még sokan emlékeznek. Szavai ott őrködnek a maradék csángó-magyarok fölött az idő sodrával szemben védtelenül állva.
Csángú országba Csángú országba be vannak temetve A legszebb mogyar kyncsek a világon, De nincsenek senkitül megkeresve, Ritka ékszerek, öröksig ágon.
Itt az ős apáink primitív hangja Elmaradt az évszázadok folyamán, Ippend mind a napnak örök szent lángja, Dét szüt szentületre templom tornyán.
Üdű járásval el fognak pusztulny, Örök nem szemmy ezend a világand, A kyncseket nem míg lehet megkapny, Ha megfizetnéd, minden drága árand.
A csángú nép szívibe betemetve Mogyar kyncsek noprul nopra pusztulnak, Ha nem lesznek sokáig felkeresve, S’ azután mogyarok hiába búszulnak.
A csángú országba mig lehet kapny, Amit magyar iradalam nem üszmér, Azt is a magyar stafírunghaz rakny, Mert jövű századoknak ez sokot ér.
Nem kerestik, mikor az üdűe vult, És mikar már késű vult, migpróbálták. Nogy kár! Ha lelkiismeret míg nem szúlt, Rígi mogyar kyncseket megutálták. (Lakatos Demeter – Szabófalva)
Hunyadi Péter / Erdély.ma

Megújult istenháza Zágonban
Kettős ünnepet ült tegnap a zágoni római katolikus egyházközség: a hagyományhoz híven Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének napján zajlott a templom búcsúja, ugyanakkor az ünnepi istentisztelet alkalmával megáldották a belsejében teljesen megújult istenházát. A szentmisén szűkösnek bizonyult a templom, több mint kétszázan, egyházi és világi elöljárók, meghívottak, vendégek, helybéliek vettek részt a ceremónián.
A szentmisét nm. és ft. Tamás József püspök celebrálta. A zágoni ősi katolikus templom a reformáció idején azok birtokába került, akik áttértek az új hitre. 1760-ban épült a kis megmaradt közösségnek egy kápolna. 1822-ben húzták fel a jelenlegi templomot, amely azóta ezt a kis közösséget szolgálja, és amelyet a búcsú ünnepére szépen felújítottak. Hála és köszönet a felújításért elsősorban a fiatal lelkipásztornak (Hölgyes Pál Zsolt zágoni plébánosnak – szerk. megj.), akinek gondja volt arra, hogy Istennek ez a temploma Istenhez méltó legyen. Hála és köszönet mindazoknak, akik anyagilag támogatták a felújítást, az adományokért, melyekből sikerült ezt a munkát elvégezni – mondta a püspök, majd szentelt vízzel áldotta meg a templomot és a benne lévőket. A szentmisét követően Hölgyes Pál-Zsolt mélységes meghatódás közepette számolt be a templomjavítás körülményeiről, és köszönetet mondott mindazoknak, akik valamiképpen, anyagiakkal vagy kétkezi munkával hozzájárultak a munka sikeréhez. Elsősorban az egyház tulajdonában lévő erdőkből származó jövedelemből (139 ezer lej), a megyei tanácsnál megnyert pályázatból (30 ezer lej), adományokból (1540 lej) és sok támogató hozzájárulásából sikerült fedezni a kiadásokat – sorolta. A szentmisén közreműködött a Búzásbesenyőről érkezett Gaudate vegyes kar Szakács Zoltán karnagy vezetésével, a kántori teendőket Fórika Balázs végezte. A plébános érdeklődésünkre elmondta, a zágoni báró Szentkereszti család által építtetett templom soha nem esett át ilyen mértékű belső felújításon. A változásra szükség volt, az ajtókon, ablakokon befújt a szél, a faanyagot könnyező gomba emésztette, a templom belsejének minden része a felújítás szükségességét mutatta. Az is igaz, hogy már három évvel ezelőtt, amikor zágoni plébános lett, gondolkodni kezdett a szükséges munkálatokról – vázolta az előzményeket. Májusban kicserélték az ablakokat. Fakeretes, hőszigetelő üveggel ellátott ablakokat szereltek a régiek helyére. Az ablakok szemi-vitráliák, a három réteg üvegből a középső csiszolt és festett. Az öt nagy ablakra Szent Péter és Pál, Szent István és László királyok, valamint Márton Áron püspök alakja került. A sekrestye ablakára Szent Tarzicius, a ministránsok védőszentje került. A kóruskarzat két ablakára Szent Cecíliát, az egyházi zene védőszentjét, illetve a templomépítő Szentkeresztiek címerét festették – utóbbit a családból származó Bokor család készítette. A Szentkereszti leszármazottak ezúttal a templom melletti családi kripta homlokzatát is felújíttatták, a kényes munkálatot Rab Imre Dindi vezette. Megtisztították az 1822-ben Veres Márton által festett oltárképet, újrafestették és aranyozták az oltárt, szószéket, az orgonát – ezt 1885-ben készítette Kolonics István, 170. alkotásaként, pontos mása Szilágyerkeden található. A fenti munkálatokat a székelyudvarhelyi születésű Tódor Előd képzőművész végezte. Az orgonát Fórika Balázs kézdivásárhelyi kántor pucolta ki díjmentesen. Felszedték a korhadó fapadlót, alapot öntöttek, a főbejárattól az oltárig és a szentélyben gránitlapokkal rakták ki a padlót, az ugyancsak vadonatúj padok alá deszkapadló került. Felújították a teljes villanyhálózatot, a falakat védő hálóval borították, alapozták, majd festették. Vigyázva a régi és új egyensúlyára, megtartották a főbejárat és a sekrestye belső ajtóit, ezeket Hölgyes saját kezűleg újította fel. A templomi ceremóniát ünnepség követte, a résztvevők a Mikes Kelemen Művelődési Házban gyűltek össze, a vendégeket Kis József polgármester házigazdaként fogadta.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája között
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)

SE TANKÖNYV, SE MUNKAFÜZET (TILTOTT SEGÉDANYAGOK A TANTEREMBEN)
Megalázó, hogy az oktatási minisztérium nem bízik abban, hogy a tanítók, tanárok ki tudják választani, milyen segédanyagok használatával segíthetik a tananyag jobb megértését, begyakorlását, ezért minden ilyen nyomtatvány használatát betiltotta, ott pedig, ahol nincs tankönyv, egyetlen eszköz sem áll rendelkezésre a kötelező tanterv követésére – panaszolták a háromszéki pedagógusok a múlt héten tartott módszertani körökön.
A tankönyvhiány leginkább a magyar nyelvű III. és IV. osztályt érinti, ezért a kialakult helyzetről a főtanfelügyelő mellett az említett osztályokban tanítókat és a magyar elemi oktatásért felelős tanfelügyelőt kérdeztük. Kiss Imre főtanfelügyelő diszkriminatívnak tartja, hogy az oktatási minisztérium nem mentette fel a segédanyagok használatának betiltása alól azokat az évfolyamokat, ahol nincsenek tankönyvek, ez elsősorban a magyar tagozat harmadik és negyedik osztályait érinti, másrészt nem bízik abban, hogy gyors eljárással engedélyeznék a meglévő kiadványok új módszertan szerinti használatát, annak ellenére, hogy az útmutatókat már közzétette a szaktárca.
A megyei tanfelügyelőség elküldte az oktatási minisztériumnak a magyar tagozat hiányzó tankönyveinek listáját, és kérte a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárság közbenjárását a helyzet orvoslására.
A szóban forgó intézkedés a legtöbb tantárgy esetében hátrányt jelent, mert lassítja az oktatást, ha mindent fel kell írni a táblára, ha nem használhatnak példatárakat, a korosztályoknak megfelelően választott szövegekkel megszerkesztett munkafüzeteket, de a tankönyv nélküli magyar III. és IV. osztályokat a többinél is hátrányosabban érinti a segédanyagok betiltása. A kialakult helyzetről a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum említett osztályait tanító pedagógusokat kérdeztük. A beszélgetésen részt vett: Sebő Erika, Albert Erika, Ambrus Sánta Edit, Szabó Gizella és Forró Viola.
A tanítók egybehangzóan megfogalmazták: megalázó, hogy húsz-harminc éves tapasztalatuk nem elegendő ahhoz, hogy megbízzanak bennük, hisz ők kizárólag a gyermekek fejlődését elősegítő segédanyagokat használnak, ráadásul az elemi osztályokban ezek a kiadványok az új tantervekkel párhuzamosan jelentek meg, szerzőik egy része ugyanaz, mint akik a tankönyveket írták, az oktatási minisztérium jóváhagyása is szerepel ezeken, mégsem használhatják őket. Vajon azt is ellenőrizni fogják, amit a tankönyvek hiányában otthon szerkesztenek meg, állítanak össze a sok év alatt összegyűjtött sok polcnyi értékes anyagból? – kérdezik.
Egyesek elmondták, több mint húsz éve vannak a pályán, de soha olyan nehéz tanévük nem volt, mint tavaly, amikor először kellett mindent tankönyv nélkül tanítani a III. osztályban, rengeteg pluszmunkát jelentett, s lám, idén is ugyanazzal szembesülnek, egyedül román nyelvből kaptak tankönyvet. Megjegyezzük, a kisebbségek számára írt román tankönyvet ugyanazok írták, akik a munkafüzetet szerkesztették, az oktatási minisztérium jóváhagyása is szerepel rajta, mégis tiltólistára került ez is.
Beszélgetőtársaink elmondták: a gyermekeknek minél többet kellene önállóan dolgozniuk, elrabolt idő, ha a segédanyagok hiányában mindent fel kell írni a táblára, ráadásul az otthoni gyakorlásra is több lehetőség van, ha használhatnak munkafüzetet. A tanítók azt is kifogásolták, hogy bár sok tantermet felszereltek interaktív táblákkal, saját költségen végeztek tanfolyamot, hogy megtanulják ezek használatát, de ahol nincs tankönyv, se digitális változata, mostantól fölöslegessé válnak ezek, ha nem vihetnek be a tanórákra ilyen kiegészítőket. Minősíthetetlen, ami most történik, nem a gyermekek érdekeit szolgálja, és egészen biztos, hátrányt jelent diákok és pedagógusok számára is, hogy megfosztják őket a korszerű oktatás eszközeitől – mondották.
Kocsis Annamária, a háromszéki magyar elemi oktatásért felelős tanfelügyelő szerint emberfeletti teljesítmény felkészülni tankönyv és segédanyag nélkül az órákra, ráadásul a harmadik és negyedik osztályban, amikor a gyermekekben kialakul az olvasási technika és a szövegértés, nagy szükség lenne, hogy otthon szakszerűen összeállított szövegek alapján gyakoroljanak a diákok, ezért is jelent igen nagy hátrányt a tankönyvhiány. A szakember elmondta, vannak tantárgyak, mint az ének, természetismeret, rajz és még jó néhány tárgy, ahol a gyakorlat és a tereptapasztalat többet ér a tankönyvnél, de az írás, olvasás és számolás tekintetében a tankönyvekre és a jól szerkesztett segédanyagokra is szükség van. Sajnálja, hogy az ország egyes vidékein megjelent szemétkiadványok miatt a minisztérium mindent betiltott, úgy véli, a magyar segédanyagok jó minőségűek, követik a tantervet, és valóban segítséget jelentenek diáknak, tanárnak egyaránt. Szerinte a magyar pedagógusok tudatosan és jól választottak tankönyveket és segédkiadványokat, sajnálja, ha ezeket most nem használhatják.
Az oktatási tárca erre a hétre ígérte, hogy az Országos Felmérési és Vizsgaközpontot felruházza az oktatási segédanyagok jóváhagyásának feladatával, a kiadók ezután jelentkezhetnek kiadványaik engedélyeztetéséért, a végső rábólintásig ellenben tiltott mindenfajta segédanyag használata, amiről az érintetteknek annyi tudomása sincs, hogy az otthon összeállított feladatlap szerepel-e a tiltólistán.
Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma

Népszerű a Tanulók Háza
Háromszék öt városában több mint 3500 diák látogatja a Tanulók Háza ingyenes köreit, moderntánc- és zeneoktatás mindenütt működik, Kézdivásárhely kivételével néptáncot is tanítanak minden helyen. Az ingyenes délutáni iskolák tevékenységéről Kerekes Jenővel, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza igazgatójával, az öt intézmény koordinátorával beszélgettünk.
A Tanulók Háza köreiben olyan ismeretek átadására és készségek fejlesztésére van lehetőség, amit a diákok nem kapnak meg az iskolában, és itt mindenki szabadon választhatja meg az őt legjobban érdeklő területet – hangsúlyozza az igazgató. Az utóbbi években igen népszerű a modern tánc, ami elsősorban Dimény Olgának köszönhető, aki a baróti csoporttal nagyon szép eredményeket ért el különböző versenyeken, mára már a többi városban is közkedvelt ez a kör – mondotta. Sepsiszentgyörgyön huszonegy szakosztály működik, egyesek több korosztályban is, a huszonegy tanárból tizenegyen főállásúak, tízen óraadók, a diáklétszám 1450. Újdonság, hogy idéntől a síszakosztály nem csak télen működik, a Sport-All Egyesület támogatásával gyepsízésre is van lehetőség, és szintén az új tanévtől indult be az angol nyelv, angol civilizáció és kultúra tanítása is. A Tanulók Háza oktatója Gidófalván is tart moderntánc-órákat, a kézműveskörre Uzonból és a megyeközponti Speciális Iskolából csoportosan érkeznek a diákok. Baróton négyen tanítanak hatszáz gyermeket, Kovásznán öten szintén hatszáz diákkal foglalkoznak, Kézdivásárhelyen négy főállású és egy óraadó tanár tartja a köri tevékenységeket 550 tanulónak, Bodzafordulón 450-en látogatják a programokat, amelyeket négy oktató irányít. Működésre és fizetésekre elegendő az oktatási minisztériumtól a megyei tanfelügyelőségen keresztül folyósított költségvetési összeg, de fejlesztéshez, beruházásokhoz pályázniuk kell központi forrásokra. Kerekes igazgató elmondta, 2006-ban és 2007-ben felújították az épületeket, a felszerelések, eszközök bővítésére is kaptak pénzt, tavaly hangszereket vásároltak a kézdivásárhelyi háznak, számítógépeket Bodzafordulóra, nagy teljesítményű fénymásolót, valamint gokartot a sepsiszentgyörgyi intézménynek. Idén a baróti Tanulók Háza fával működő fűtési rendszerét szeretnék átállítani gázfűtésesre, és tervezik számítógépek, valamint hangszerek vásárlását oda, ahol pótolni kell a meglévőket. Anyagi téren nagy segítség, hogy szálláshelyek kiadásával saját bevételre tudnak szert tenni Sepsiszentgyörgyön, Baróton és Bodzafordulón. Főként a tavaszi időszakban érkeznek tanulócsoportok a magyar kormány diákutaztatási programjában, de belföldi igénylés is van – ismertette az igazgató. Minden évben nagy az érdeklődés az adventi koszorú és húsvétkor az írott tojás készítése iránt, tavaly a sepsiszentgyörgyi Tanulók Házában ezerszázan vettek részt az adventi és hétszázan a húsvéti tevékenységeken. A programokról a diákok beszámolnak a Miújság nevű gyermeklapban, a megyeközponti Tanulók Háza és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum közös időszakos kiadványában, amelyben saját meséket, kreatív feladványokat is közölnek, a fotók pedig arról tanúskodnak, hogy mindenki jól érzi magát a maga választotta szakkörön.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öröm és aggodalom a Heveder alatt
Bizony van öröm is, gond is egy olyan település életében, mint amilyen Sepsimagyarós – derült ki a vasárnapi ünnepi igehirdetésből. Deák Botond tiszteletes, beszolgáló rétyi református lelkipásztor Ezsdrás könyvének azzal a versével példázódott, amikor a hívek lerakták az Úr házának alapját, és felhangzott az örömben való kiáltás, de a nép siralmának szava is. Lehet-e új életre számítani egy apadó lélekszámú, kiöregedő faluban? – tette fel a kérdést a lelkész az ünnepi istentiszteleten. Lehet – hangzott a derűlátóan fogalmazott felelet, mert itt még megkondulnak az imára hívó harangok, mert tartja magát az egykoron önálló jeles település, mert meg-megújítja templomát, mert időnként óhajt találkozni az elszármazott falusfelekkel, jólesik ünnepeket ülni, s lám, emléket állítani és emlékezni az egyre tovatűnőbb múltra is. De az ezsdrási üzenetben benne van a sirám is, egyfajta közösséget sebző jajveszékelés, mert a gyerekhiány a falu ősi iskolájának létét ismét veszélyezteti. – Mennyi a jelenlegi gyermeklélekszám a Fodor János tanító nevét viselő helybeli iskolában? – kérdeztük Gál Erika tanítónőt. – Nagy a gond és főleg az aggodalom – felelte –, mert a tavaly megszűnt az óvoda. Az egyetlen óvodáskorú gyerek most előkészítő osztályos, és vele együtt heten vagyunk. Év végén kirepül egy negyedikes, és így jövőre hatan maradunk. Kérdés, hogy ezzel a létszámmal maradhat-e az iskola? Ennél még szomorúbb, hogy nincsen a faluban óvodaköteles gyerek, nincs utánpótlás, hacsak nem költözik ide néhány fiatal, gyerekes család. – Veszélyben van a magyarósi iskola jövője – jeleztük Ráduly István polgármesternek. – Volt még ehhez hasonló helyzet évekkel ezelőtt – mondotta –, az önkormányzat akkor segített, bepótolt a költségekbe. Segítenénk ezután is, ez lehet a megoldás a következő iskolai évben is. – Valóban aggodalomra ad okot a jelenlegi helyzet? – kérdeztük Szabó Margittól, az uzoni Tatrangi Sándor Központi Iskola igazgató-pedagógusától is. – Már tavaly párbeszédet folytattunk a megyei tanfelügyelőséggel az iskola fenntartásának fontosságáról, megértőek voltak, és engedélyezték az idei működést. Jövő iskolai évre is kérni fogjuk az egység működésének engedélyeztetését, meglépjük ismét a legfontosabb lépéseket. – Van még más baj és kétely éppen elég ebben a faluban – jelezte Kovács Zsombor falufelelős, a községi tanács képviselője. Lehangoló, hogy rohamosan öregedik ki a falu, nincsenek munkahelyek a fiatalabbak számára, a megélhetés is egyre nehezebb, mert a vadállomány szaporodása idén is jelentős károkat okozott az amúgy is munkaerejük fogytán levő magántermelőknek. Rendszeresen bejárnak a vadak terményeinkbe, ezért átlagon aluli volt a termés, a kevéske elvetett napraforgót például teljesen elpusztították a medvék!
Ünnepre készülünk – mondták a templomba igyekvő idős férfiak, s azt is mutatták, hogy egy szép kopjafával több van már a templom előtt. 500 éves a reformáció – betűztük az újonnan elhelyezett kettős feliratú emlékkopján – Az elesett hős kurucok emlékére. Örömmel láttuk, hogy az emlékkopját a Bukarestben élő, de köpeci gyökerekkel rendelkező Vajda Botond állíttatta, a néhai helytörténész, Gáspár József köpeci néptanító unokája, aki a helyiek szerint a magyarósi Jancsókkal ápol rokoni szálakat. A robusztus faragvány Bedő János köpeci faragómester munkája. – Ünnepi pillanatoknak voltunk tanúi a nem kis erőfeszítéssel felújított templomban, ahol a reformáció félszázados múltjára emlékeztek. Gomba támadta meg a templom padlózatát, és már a gerendázatra is átterjedt – tájékoztatott Kovács Zsombor. – Nem kis anyagi áldozat árán kiköveztük a templomot, meszeltünk, nagyobbik harangunkra villanymeghajtást szereltettünk. Kevés volt a tehetős munkaerő. Nyolcvan kepefizetőnk van, a falu lélekszáma 110 körül ingadozik. Leszereltük a műemlék értékű, vasból készült családi címeres ablakkereteket, mert kitöredezett belőle sok hutaüveg ablakszem, pótlása gondot okoz, pénzre lenne szükség, hogy valahonnan ilyen üveget szerezzünk. Zsúfolásig teltek a templomba visszaszerelt padsorok, együtt énekeltek a helybeliek a ménesbirtokáról híres mezőhegyesi testvértelepülésről érkezett vendégekkel. A magyarósiakhoz a Békés megyei kisváros polgármestere, Mitykó Zsolt szólt, felolvasta a Magyar Országgyűlés elnökének ünnepi üzenetét. Az uzoni községvezetés jóvoltából ez alkalommal falutalálkozót is tartottak, újra felcsendült az uzoni fúvósok muzsikája Kóréh Ferenc szülőfalujában, Ráduly István és Mitykó Zsolt jelenlétében felavatták a Kóréh nevét viselő kultúrotthon előtt létesítendő emlékpark bejárati székely kapuját. Étel, ital és zene mellett éjfélbe nyúlva feledte bajait-gondjait a falu. Néhány gondolat még erről a faluról azoknak az olvasóinknak, akik nem ismerik Sepsimagyaróst. A település fölötti hegyfarkon helyezkedik el a Nyír irányában az eredetében még véglegesen nem tisztázott Homárka. Az árok és a mellette húzódó földtöltésvonulat szatellitfelvételen jól követhető. A település mögötti hegyoldalban több alkalommal kerültek napvilágra égetett agyagból készült, sejthetően római kori vízvezetékcsövek. Református temploma 1752-ben épült. Harangtornya megőrizte a korra jellemző toronytetők kiképzését. Két portikuszának háromszöges oromfala már a korai klasszicista stílus jegyeit hordozza. Turisztikai látnivaló egy helybeli székely lakóházból kialakított tájház. A Magyarósi előnevet viselte Bartha László, a XVIII. századi földrajzi utazó, író, de itt született Teleki Sándor (1894–1952) református lelkész, egyházi író, szegedi lelkész, valamint Teleki József (1905–1986) református lelkész, egyháztörténeti író, székelykeresztúri tanár, kinek édesapja a falu jeles kántortanítója volt. Iskolája viseli Fodor János (1899–1969) néptanító nevét. A faluhoz kötődik néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, a falu monográfiájának szerzője és Dancs Rózsa tanár-író, a torontói magyar–angol nyelvű Kalejdoszkop lapszerkesztője. A gazdag történelmi múlttal rendelkező közösség óhaja volt, hogy elevenítsük fel ez ünnepi alkalommal a háromszéki kurucmozgalom históriáját, hiszen október elsejétől azt is képviseli a falu új emlékkopjája.
A magyarósi Kuruchalom Istennel a hazáért és a szabadságért! A kuruc szabadságharc e jelszavának szellemében idéztük a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot (1703–1711), amelynek a háromszéki székelység is részese volt. Említett Kóréh Ferenc, a Háromszék elődjének, a Székely Népnek korabeli főszerkesztője, később az Amerika Hangja rádióállomás belső munkatársa egy rádióbeszédében emlékezett arra anno, hogy egy Magyarósra hazatérő honvéd így mesélt: „amikor kiértem a Heveder tetejére a Kuruchalomhoz, megláttam a falu templomának tornyát, szemem megtelt könnyel”. A kortárs Cserei Mihály Históriájában részleteiben foglalkozik – bár nem rokonszenvezett a ribillióval – a Rákóczi-féle mozgalom eseményeivel. A zágoni kötődésű történésznek, a Mikó-kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Csutak Vilmosnak már 1906-ban megjelent Háromszék fölkelése a Rákóczi-szabadságharc elején című tanári székfoglaló értekezése, mely szerint Háromszék idejekorán kifejezte rokonszenvét a kor szabadságeszméivel. Vidékünk székelysége lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Cs. Bogáts Dénes levéltári kutató 1941-ben részletesen ismertette Zágon 1690. évi feldúlását és következményeit. 2003-ban az említett szabadságharc 300 éves évfordulójára emlékezve jelent meg Magyari András (1927–2006) kolozsvári történész, egyetemi professzor Rákóczi és az erdélyi kurucmozgalom című kötete, s azt követően Demeter Lajos és Éltes Enikő sepsiszentgyörgyi könyvtárosok szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc és a háromszéki kurucok című olvasókönyv (2004). Háromszék sem régen, sem most nem viszonyulhatott másodlagosan és érdemtelenül a kuruc szabadságharchoz, ugyanis Rákóczi Ferenc és zágoni Mikes Kelemen személyisége a Habsburg-ellenes harcban az önzetlen kitartás és a hűséges ragaszkodás örökös példaképévé váltak. Sepsimagyarós Uzon község szomszéd települése volt akkor is, lakói (hiszen az 1567-es összeírásban 9, 1703-ban 27 család lakta) hallhattak a fellángoló kurucmozgalomról. Az uzoni református egyház egykori jegyzőkönyvében ez olvasható: „Anno 1704. Ezen esztendő az Isten haragjának, s tűzzel-vassal való pusztíttatásunkkal mostoha ideje lévén a mi bűneinkért, édes hazánknak s nemzetünknek szörnyű pusztíttatásában több környékbeli helységekkel s templomokkal egyedül ége el 14. Aprilis drága szépségű, s ritka ékességű szép templomunk s egész falunk jutának soha ki nem lábalható kietlen pusztasággá.” Bizonyára, hogy a futótűzként terjedő veszedelem híre borzadalmat kelthetett Sepsimagyaróson is, különösen akkor, amikor 1706-ban a Lisznyóból kiszorított és leölt kurucokat a magyarósi határban elhantolták. Erre a küzdelemre emlékeztet ma is a még álló Kuruchalom – írta Sepsimagyarós helytörténetírója, néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, hivatkozva dr. Binder Pál és Cserey Zoltán 1992-ben megjelent adataira. A Kuruchalom domborulatát azóta sem bolygatta meg régész ásója, az akkori eseményekről szűkszavúak az írott emlékek. Még csak a háromszéki Sepsibesenyő népe kapcsolódik olyan tárgyi emlékhez, ami, akárcsak a magyarósi kopja és a halom, kézzelfogható. Nem más ez, mint egy sokszor lemásolt kéziratos irka (füzet), amit őriznek, olvasnak, úgymond több kézen megfordul. Címe Csulak Marci kuruc vitéz regényes élete a 18. század elejéről, Porzsolt Ádám besenyői tanító írta helyi visszaemlékezések és Cserei Mihály adatai alapján. Az eredetiből, a Pál István által 1960-ban lemásolt füzetből e sorok írója közölt részleteket a Háromszékben (2011). Kovács Zsombor falufelelős kifejtette: szakemberrel szeretnénk biztosabban azonosítani a halomsírt, megvizsgáltatni kézi fémdetektorral. Az ötletet Ráduly István polgármester is támogatná, s a leendő ásatásoknál önkéntes módon segédkezet nyújthatnának a község falvaiban lakó fiatalok. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Példaértékű emberi sors: Puskás Attila útjai és ösvényei
Kolozsvár szülőttének, Puskás Attilának Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. A biológus végzettségű, irodalom iránt vonzodó, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való szimpatizálása miatt meghurcolt Puskás Attila nyolcvanhat évesen látogatott haza szülővárosába, és hozta el a Kolozsváron sokak által ismert, hagyományaihoz, hitéhez és nemzetéhez ragaszkodó családja történetét megörőkítő kötetét „ajándékba”. Mozaikszerűen összeálló családtörténete betekintést nyújt egy olyan erdélyi, polgári értelmiségi családnak az életébe, amelybe Puskás Attila beleszületett és felnőtt, s amelynek értékrendjét mai napig vallja. Éppen ezért a Puskás-családot évtizedeken keresztül megfigyelte a Szekuritáté, és apától fiúig meghurcolták őket.
Puskás Attila Utak és ösvények –Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. Az esemény október 23-a, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója közeledtével különösen időszerű volt, hiszen a biológus végzettségű Puskás Attilát és öccsét, Csabát annak idején sok más tásukkal együtt a kommunista hatóságok kegyetlenül meghurcolták. Köszöntőjében Weghofer Erna Aletta, a Gaudeamus Könyvesbolt vezetője arra figyelmeztetett, hogy eltűnőben az ötvenhatosok nemzedéke, ezért is fontos, hogy emléküket folyamatosan éltesse az utókor.
A kötet tartalmának nagy része korábban a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilapban már napvilágot látott, szerzője pedig valójában nem (ön)életrajzot írt – nyolcvanhat éves kora ellenére ma is dolgozik, mi több, számítógépen „veti papírra” munkáit – , hanem különböző életkorok jelzéseit közvetíti az olvasók felé – mondta felvezetőjében Benkő Levente. A történész-újságjró szerzővel folytatott beszélgetéséből kiderült, hogy az 1931-ben Kolozsváron született Puskás Attila 1954-ben hagyta el a kincses várost, miután a Bolyai Tudományegyetem természetrajz karán elvégezte felsőfokú tanulmányait. Irodalmat kedvelő és a versírást is művelő biológia tanárként kezdte pályafutását a Magyar Autonóm Tartomány Csík rajonjában, Csíkszépvízen, ahonnan egy év múlva a csíkszeredai (ma Márton Áron) gimnáziumban tanított három évig. Innen politikai okokból kénytelen volt kérni áthelyezését Csíkdánfalvára, ahol 1959. május 12-én letartóztatta a Szekuritáté.
Az 1956-os események nyomán kimutatott érzelmei, a forradalom és szabadságharc melletti nyilvános kiállása, „a verselő diákjaival” való kapcsolatai mind terhelő bizonyítékot jelentettek a kommunista hatóságok számára. A csíkszeredai tanár-diák koncepciós perben, az ún. Puskás-csoport fővádlottjaként húsz, illetve pusz tíz év szabadságvesztéssel sújtották. Huszonnyolc évesen harminc esztendő rabságot szabtak ki számára, mindvégig Szamosújváron tartották fogva, 1964. augusztus 3-án általános közkegyelemmel szabadult.
A Puskás-családot folyamatosan megfigyelés alatt tartották a kommunista hatóságok: már az édesapát, Puskás Lajos történészt és műfordítót, a kolozsvári Zágoni Mikes Kelemen római katolikus gimnázium latin-történelem szakos közkedvelt tanárát meghurcolták. Négy gyermeke közül Attila, Csaba és Árpád állandóan a Szekuritáté megfigyelése alatt voltak. Az 1956-os események nyomán Csaba öccsét, gyimesfelsőloki tanárt úgyszintén letartóztatták 1959-ben, és tizennyolc évre ítélték, 1964-es kiszabadulásáig a peripravai kényszermunkatáborban tartották fogva. Puskás Attila kötetében olvasható végelszámolásában megállapítja: összességében a család „nyilvántartására” a román állam 29 összeállított dossziéban 4531 lapot pazarolt el, 54 besúgót foglalkoztatott 39 szekus tiszt hadnagytól ezredesig, ám – mint vallja – megtörni egyiküket sem tudták.
A könyvesbolti találkozón levetítették a Xantus Film Produkció Fény a végeken dokumentumfilm-sorozatának A Puskás-csoportcímű alkotását. A közönség ebből részletesebben megismerhette Puskás Attila és „verselő diákjainak” szomorú történetét, letartóztatásuk okait és körülményeit. Ugyanakkor tudomást szerezhetett arról, miként lehetett túlélni azokat a szekusoktól és besúgóktól nyüzsgő zavaros, viharos időket anélkül, hogy „elárulták”, feladták volna önmagukat. Puskás Attila meghurcoltatása legnehezebb pillanataiban sem tört meg, a rácsok mögött is versekben megtestesülő – ezekből néhányat a jelenlévők meg is hallgathattak – erős hite tartották benne a lelket s az emberséget.
A rendezvényen megjelent kortársai, egykori évfolyamtársak, cimborák és hozzátartozók hangulatosan elevenítették fel régi közös kolozsvári emlékeiket. Ezekből kiderült, hogy a biztonsági szervek által „Şahistul” (Sakkozó) fedőnévvel számon tartott Puskás Attila nemcsak emberként és tanárként, hanem biológusként és tudománytörténeti kutatóként is maradandót alkotott. Pályatársa, Uray Zoltán hozzászólásában külön kiemelte Puskás Attilának ezt az „arcát”, emlékeztetve arra, hogy az évek során számos, biológusi tanulmányaihoz kapcsolodó értékes tudománynépszerűsítő szakkönyvet tett le az asztalra. A rendszerváltás után több (köztük a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztje) kitüntetéssel ismerték el társadalmi, szakmai és politikai tevékenységét. ÖRDÖG I. BÉLA, PAPP ANNAMÁRIA / Szabadság (Kolozsvár)

Édes anyanyelvünk
Két rangos díjjal tértek haza a háromszéki diákok a hét végén Sátoraljaújhelyen tartott 45. Édes anyanyelvünk nyelvhasználati vetélkedő Kárpát-medencei döntőjéről.
Az Édes anyanyelvünk középiskolai vetélkedőt Sátoraljaújhely Város Önkormányzata, a Kazinczy-díj Alapítvány Kuratóriuma, Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Közgyűlése és az Anyanyelvápolók Szövetsége támogatásával hirdetik meg évente, a döntőre idén három háromszéki tanuló jutott tovább: Veres Renáta Melinda (XI. osztály, baróti Baróti Szabó Dávid Szakképző Líceum), valamint Bancea Mátyás és Konrád András László, mindketten a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzős tanulói.
A vetélkedő írásbeli részében nyelvtani, nyelvhasználati, szövegalkotási, nyelvhelyességi feladatokat és stílusgyakorlatokat kell megoldaniuk a versenyzőknek, a szóbeli megmérettetésen választhattak a megadott négy beszédhelyzet témája közül, amelyet 15–20 perc alatt kell kidolgozniuk és 3 perc időben szabadon előadniuk. A szülőföldhöz ragaszkodás, a testnevelés (öröm vagy szenvedés? – vitaindító), a miként köszönjünk témakör, valamint egy fesztiválbeszámoló közül mindhárom háromszéki diák a szülőföldről állított össze rövid beszédet, figyelembe véve, hogy a képzeletbeli hallgatóság egy diáktábor közössége.
Mindkét mikeses diák elnyerte Sátoraljaújhely plakettjét, Bancea Mátyás ezenkívül OTP-különdíjat kapott, Konrád András Lászlót pedig a Zempléni Fiatalok Határok Nélküli Együttműködéséért Egyesület részesítette különdíjban. Erdély Judit tanítványainak elismerése azonos rangú a Kazinczy-éremmel, amelyet az évente Győrben tartott Szép magyar beszéd versenyen érdemelhetnek ki a legjobb diákok. Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma

Körülményes a háromszéki műemlékek védelme (Megyei Művelődési Igazgatóság)
A megyei művelődési felügyelőség és a Székely Nemzeti Múzeum égisze alatt működött műkincsvédelmi hivatal összevonásával 2001-ben alakított megyei művelődési igazgatóság új vezetője számára kiemelt fontosságú a műemlékek védelme. Ha szükséges, bűnügyi eljárást is kezdeményeznek.
A Bartók Botond nyugdíjba vonulásával áprilisban megüresedett ügyvezető igazgatói tisztségbe a hivatal régi munkatársát, Kelemen Antónia Izabella egyetemi adjunktust nevezte ki június 6-ától a kulturális minisztérium. Az új vezető tegnapi sajtótájékoztatóján ismertette a hivatal tevékenységi körét: műemlékek és emlékművek nyilvántartása, a beavatkozások engedélyezése, a munkálatok követése, egyszóval a kulturális örökség védelme. A hivatal bocsát ki műkincsekre szóló kiviteli engedélyeket, továbbítja a múzeumi gyűjteményeket akkreditáló dokumentációkat, mint legutóbb a miklósvári Kálnoky-kastélyban berendezett Erdélyi Élet Múzeuma számára. Az igazgató hangsúlyozta, események szervezése nem tartozik hatáskörükbe. Háromszéken 594 műemléket és emlékművet tartanak nyilván, ezek régészeti, építészeti és ipartörténeti műemlékek, továbbá köztéri szobrok, térplasztikák, emléktáblák, lehetnek állami, magán vagy egyházi tulajdonban. A legtöbb műemlék Sepsiszentgyörgyön található, szám szerint 72, Kézdivásárhelyen 35, Csernátonban 33, Vargyason 31, Uzonban 19. Arra törekednek, hogy a törvények betartásával óvják a műemlékeket az avatatlan beavatkozásoktól. A visszajelzések nem mindig pozitívak, egyes tulajdonosok azt állítják, hogy tevékenységükkel gátolják az építkezési, javítási munkálatokat. Az ellenőrzés állandó tevékenységük, terepen követik a munkálatokat, ha esetleg felfedeznek olyanokat, amelyeket engedély nélkül végeznek, akkor intézkednek – mondotta az igazgató. Mióta átvette az intézmény vezetését, rendszeressé vált a terepmunka – tette hozzá. Engedélyezésnél gondot okoz, hogy a közigazgatási egységek nem rendelkeznek felújított általános urbanisztikai tervvel (PUG). Uzoné nemrég készült el, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely a véghajrában van. Amennyiben nincs még urbanisztikai terv, védelmi övezetnek számít a műemléktől számított 100 méteren belüli terület városon, 200 méteres körzetben falun, 500 méteres kerületen belül külterületen. Például Kézdivásárhely belvárosa teljes egészében védett, ott régészeti leletmentésnek kell megelőznie a beavatkozásokat. Különleges helyzet van Árkoson, hiszen a belterület 40 százalékát védetté nyilvánították, mivel két műemlék, az unitárius erődtemplom és a Szentkereszty-kastély között terül el. Minden beavatkozásra engedélyt kell szerezni, ahhoz dokumentációt kell letenni, ebből sok kellemetlenség adódott – mondotta az igazgató.
Az igazgatóság együttműködik a kataszteri hivatallal és a bűnügyi rendőrséggel, az ellenőrzéseket közösen végzik. Néhány esetben bűnügyi eljárást kezdeményeztek a rendőrségen. Korábbi ügy a Nagybaconban törvénytelenül lebontott B kategóriás műemlék épület, a 19. században épült Árkádos ház esete. Folyamatban van egy másik ügy: Futásfalván megsemmisült egy székely kapu. A napokban új bűnügyi eljárás kezdeményezésére kerülhet sor. A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen utca végén, a Debren-patak partján levő volt városi vágóhidat 1905-ben építették Gyárfás Győző, Háromszék vármegye királyi főmérnöke tervei alapján. B kategóriás műemlék, amelynek állapota folyamatosan romlik, nem tartják karban, s már veszélyezteti a környezetben levők épségét is. Az épület állami tulajdonban, a Román Autóklub vagyonkezelésében van. A Román Autóklubot felszólították a karbantartásra, az itteni fiók vezetője azt állította, tehetetlen, a bukaresti vezetőség intézkedhet. Lejárt a 90 napos felszólítási határidő, következő lépésben rendőrségre adják – mondotta az igazgató. Kelemen Antónia elmondta, az ilyen helyzeteket meg szeretnék előzni. Körlevélben ismertették a polgármesteri hivatalokkal a törvényeket, kötelezettségeiket, adatokat kérve az adatbázisok kiegészítésére, de a 45 önkormányzat közül csak hattól kaptak választ. Sok esetben a szoborállítás után próbálják elintézni a törvényi formaságokat. Az igazgató hangsúlyozta, tanácsadással bármikor az ügyfelek rendelkezésre állnak, hogy megelőzzék a törvénytelen helyzeteket. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)