Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2010. október 17.
Csomafalván lengtek a történelmi székely zászlók
Bemutatták Gyergyócsomafalván azt a 17 történelmi zászlót, amelyet a Hargita Megye Tanácsa által létrehozott munkacsoportban dolgozó szakemberek kutattak fel és készíttettek el.
A lobogókat Mihály János történész ismertette október 16-án, szombaton a gyergyócsomafalvi művelődési otthont igen szép számban megtöltő, idősekből és gyerekekből álló közönségnek. Minden egyes zászlót meglengettek a színpadon, és Mihály János érdekes információkkal szolgált a történetükről.
– A zászló már a régmúlt időkben is egy olyan jelkép volt, amely alatt gyülekeztek az emberek. Az együvé tartozást szimbolizálta, ugyanakkor lelkesített is, hiszen bátorságot, szeretetet és folytonosságot jelképező elemeket hímeztek rájuk – mondta a történész, aki szerint csak egy gazdaságilag erős Székelyföld képes fenntartani és ápolni ezeket a szimbólumokat.
A zászlók felvonultatásánál jelen volt Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is, aki kijelentette, hogy a gazdaságilag erős Székelyföld zálogai maguk a zászlók. A tanácselnök reményét fejezte ki, hogy a lobogók bevonulása a köztudatba azt a motiváló erőt fogja jelenteni, amelynek segítségével megvalósul az erős Székelyföld. erdon.ro
Bemutatták Gyergyócsomafalván azt a 17 történelmi zászlót, amelyet a Hargita Megye Tanácsa által létrehozott munkacsoportban dolgozó szakemberek kutattak fel és készíttettek el.
A lobogókat Mihály János történész ismertette október 16-án, szombaton a gyergyócsomafalvi művelődési otthont igen szép számban megtöltő, idősekből és gyerekekből álló közönségnek. Minden egyes zászlót meglengettek a színpadon, és Mihály János érdekes információkkal szolgált a történetükről.
– A zászló már a régmúlt időkben is egy olyan jelkép volt, amely alatt gyülekeztek az emberek. Az együvé tartozást szimbolizálta, ugyanakkor lelkesített is, hiszen bátorságot, szeretetet és folytonosságot jelképező elemeket hímeztek rájuk – mondta a történész, aki szerint csak egy gazdaságilag erős Székelyföld képes fenntartani és ápolni ezeket a szimbólumokat.
A zászlók felvonultatásánál jelen volt Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is, aki kijelentette, hogy a gazdaságilag erős Székelyföld zálogai maguk a zászlók. A tanácselnök reményét fejezte ki, hogy a lobogók bevonulása a köztudatba azt a motiváló erőt fogja jelenteni, amelynek segítségével megvalósul az erős Székelyföld. erdon.ro
2010. december 14.
Székelyföld címerei kifestőkönyvben
Csíkszereda – A karácsonyi ünnepek közeledtével Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Ferencz S. Alpár főtanfelügyelő a Székelyföld címerei című kifestőkönyvvel ajándékozta meg a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola tanulóit december 14-én, kedden.
A kifestőkönyvet Hargita Megye Tanácsának szakemberei a kicsik játszva tanulásának elősegítésére, szórakoztatására, identitásának fejlesztése érdekében készítette. A régi és az új székely címert, valamint Aranyosszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék címereit tartalmazó kifestőkönyvet a megyei önkormányzattámogatásával Márton Erika rajzolta Mihály János történész ötlete alapján.
– A Székelyföld címerei kifestőst még a karácsonyi ünnep előtt megpróbáljuk a megye összes I–IV. osztályos diákjához eljuttatni – nyilatkozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. – Jövő év elején újabb kiadvány megjelentetését tervezzük, amely a székelyföldi városok címerét tartalmazza majd, és egész Székelyföldön terjeszteni fogjuk. erdon.ro
Csíkszereda – A karácsonyi ünnepek közeledtével Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Ferencz S. Alpár főtanfelügyelő a Székelyföld címerei című kifestőkönyvvel ajándékozta meg a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola tanulóit december 14-én, kedden.
A kifestőkönyvet Hargita Megye Tanácsának szakemberei a kicsik játszva tanulásának elősegítésére, szórakoztatására, identitásának fejlesztése érdekében készítette. A régi és az új székely címert, valamint Aranyosszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék címereit tartalmazó kifestőkönyvet a megyei önkormányzattámogatásával Márton Erika rajzolta Mihály János történész ötlete alapján.
– A Székelyföld címerei kifestőst még a karácsonyi ünnep előtt megpróbáljuk a megye összes I–IV. osztályos diákjához eljuttatni – nyilatkozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. – Jövő év elején újabb kiadvány megjelentetését tervezzük, amely a székelyföldi városok címerét tartalmazza majd, és egész Székelyföldön terjeszteni fogjuk. erdon.ro
2011. január 8.
Objektív történelmi szemlélet mítoszokkal ötvözve
Ha minden jól halad, a következő tanévtől már forgathatják a Székelység története című tankönyvet a hatodikos és hetedikes diákok. A munkacsoport vezetője, dr. Hermann Gusztáv Mihály, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa azt mondja, objektív történelmi szemléletű tankönyvet szerkesztenek, de megkeresik a módját annak is, hogy a nem igazolható történelmi hagyományok, a legendák, mítoszok is helyet kapjanak benne. „Ne eltűnjenek, csak kerüljenek a helyükre” – mondja Hermann. „Egy csíki községben tartottunk előadást Mihály János kollégámmal, amikor Borboly Csaba megyeitanács-elnök felvetette: szerkesszünk egy tankönyvet a székelység történetéről” – emlékezett vissza a kezdetekre a székelyudvarhelyi Hermann Gusztáv Mihály történész. A tankönyvet készítő munkacsoport koordinátora azt mondja, a székelység történetét egyelőre opcionális tantárgyként tanítják majd, később viszont – adott régióban – kötelező tantárgyként is bevezethetik. „Jómagam azt sem tartanám elvetendő ötletnek, hogy régiónkban a román osztályokban a román változatot is tanítsák, a kölcsönös megismerés jegyében” – mondja Hermann.
A leendő tankönyvet két évre, heti egy órára strukturálnák. Némi vitát szült, hogy a székelység vagy Székelyföld történetét írják meg. Hermann és a szerkesztőbizottság a székelység története mellett foglalt állást, hiszen – mint mondja – a Székelyföld története feltételezné a székelyek letelepedése előtti Székelyföld történetét is, s valószínűleg szintén vita lenne abból, hogy mit tekintsünk Székelyföldnek. „Leegyszerűsítené a dolgot, ha csak a székelységről, a székely székek közösségéről beszélnénk, de természetesen szó kell essen a székelységgel együtt élő egyéb etnikai csoportokról is” – véli a történész.
A megyei tanfelügyelőség javaslatára – a szervezés jelenlegi fázisában – egy ötfős tankönyvszerkesztő munkacsoport jött létre: Székelyudvarhelyről Mihály János és Novák Károly-István, Csíkszeredából Orbán Zsolt és Forró Albert, valamint a megyei főtanfelügyelő, Ferencz S. Alpár tagja a csoportnak, a munkálatok koordinátora pedig Hermann Gusztáv Mihály. A tartalomjegyzék nagyvonalakban elkészült, egyelőre a következő fő témák körvonalazódtak: földrajzi bevezető; Székelyföld a székelyek letelepedése előtt; székely eredetkérdés; székely honfoglalás; a székely társadalom; a változás kora; székelyek az erdélyi fejedelemség korában; székelyek a Habsburg-birodalomban; a diktatúrák kora; a dualizmus; a székelység az első világháborúban; kisebbségben, a „kicsi magyar világ” és a második világháború; a székelység a kommunizmus időszakában.
Hermann azt mondja, a szerzők egyhangúan egyetértettek abban, hogy egy objektív történelmi szemléletű tankönyv készüljön, bár mostanság egyre tágabb és magasabb körökben újra divatos a mitikus történelmet előnyben részesíteni. „Szeretném, ha szakmai szempontból szakszerű tankönyv készülne” – mondja Hermann. „Ugyanakkor meg kell keresni a módját annak is, hogy a nem igazolható történelmi hagyományok is bekerüljenek a tankönyvbe, például az eredetmítoszok is helyet kapjanak benne. Ne tűnjenek el, csak kerüljenek a helyükre. A gyermek azután is szereti, fogyasztja a mesét, miután megtudja, hogy nincs tündér, nincs sárkány, táltos paripa. A mítosz nem történelem, de hozzátartozik a mi regionális tudatunkhoz, s azután is lehet szeretni, miután megtudjuk, hogy valójában nem úgy történt” – állítja a történész. Szerinte jól átgondolt pedagógiai módszerrel megoldható, hogy a kamasz elfogadja a történelmi valóságot, s közben nem szenved traumát, ha kiderül, hogy Csaba királyfi nem hiteles történelmi személy, ráadásul a mítoszokat a gyermek továbbra is értéknek, identitását meghatározó elemeknek tekintse – mindezt egy másik értékrendbe helyezve.
Hermann szerint ennél a korosztálynál nagyon fontos a tankönyv grafikai arculata, erre is nagy hangsúlyt kívánnak fektetni a közeljövőben.
A munkacsoport terv szerint legközelebb január 18-án ül össze. Ahhoz, hogy a diákok már az idei szeptemberi becsengetés után kézhez kapják a Székelység történetét, legkésőbb tavaszra el kell készülnie. „Azt látom, hogy sok iskolában foglalkoznak a székely történelem kérdéseivel a pedagógusok. Ki bővebben, mélyebbre ásva, mások ritkábban, felületesebben, esetleges szakmai háttérrel. Ez a tankönyv egy átgondoltabb, szakmailag jobban ellenőrzött mederbe terelné a dolgot, s az információk is szakszerűbbek lesznek. Ez lenne a készülő tankönyv legnagyobb haszna” – állítja Hermann Gusztáv Mihály.
Jakab Árpád
Hargita Népe (Csíkszereda)
Ha minden jól halad, a következő tanévtől már forgathatják a Székelység története című tankönyvet a hatodikos és hetedikes diákok. A munkacsoport vezetője, dr. Hermann Gusztáv Mihály, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa azt mondja, objektív történelmi szemléletű tankönyvet szerkesztenek, de megkeresik a módját annak is, hogy a nem igazolható történelmi hagyományok, a legendák, mítoszok is helyet kapjanak benne. „Ne eltűnjenek, csak kerüljenek a helyükre” – mondja Hermann. „Egy csíki községben tartottunk előadást Mihály János kollégámmal, amikor Borboly Csaba megyeitanács-elnök felvetette: szerkesszünk egy tankönyvet a székelység történetéről” – emlékezett vissza a kezdetekre a székelyudvarhelyi Hermann Gusztáv Mihály történész. A tankönyvet készítő munkacsoport koordinátora azt mondja, a székelység történetét egyelőre opcionális tantárgyként tanítják majd, később viszont – adott régióban – kötelező tantárgyként is bevezethetik. „Jómagam azt sem tartanám elvetendő ötletnek, hogy régiónkban a román osztályokban a román változatot is tanítsák, a kölcsönös megismerés jegyében” – mondja Hermann.
A leendő tankönyvet két évre, heti egy órára strukturálnák. Némi vitát szült, hogy a székelység vagy Székelyföld történetét írják meg. Hermann és a szerkesztőbizottság a székelység története mellett foglalt állást, hiszen – mint mondja – a Székelyföld története feltételezné a székelyek letelepedése előtti Székelyföld történetét is, s valószínűleg szintén vita lenne abból, hogy mit tekintsünk Székelyföldnek. „Leegyszerűsítené a dolgot, ha csak a székelységről, a székely székek közösségéről beszélnénk, de természetesen szó kell essen a székelységgel együtt élő egyéb etnikai csoportokról is” – véli a történész.
A megyei tanfelügyelőség javaslatára – a szervezés jelenlegi fázisában – egy ötfős tankönyvszerkesztő munkacsoport jött létre: Székelyudvarhelyről Mihály János és Novák Károly-István, Csíkszeredából Orbán Zsolt és Forró Albert, valamint a megyei főtanfelügyelő, Ferencz S. Alpár tagja a csoportnak, a munkálatok koordinátora pedig Hermann Gusztáv Mihály. A tartalomjegyzék nagyvonalakban elkészült, egyelőre a következő fő témák körvonalazódtak: földrajzi bevezető; Székelyföld a székelyek letelepedése előtt; székely eredetkérdés; székely honfoglalás; a székely társadalom; a változás kora; székelyek az erdélyi fejedelemség korában; székelyek a Habsburg-birodalomban; a diktatúrák kora; a dualizmus; a székelység az első világháborúban; kisebbségben, a „kicsi magyar világ” és a második világháború; a székelység a kommunizmus időszakában.
Hermann azt mondja, a szerzők egyhangúan egyetértettek abban, hogy egy objektív történelmi szemléletű tankönyv készüljön, bár mostanság egyre tágabb és magasabb körökben újra divatos a mitikus történelmet előnyben részesíteni. „Szeretném, ha szakmai szempontból szakszerű tankönyv készülne” – mondja Hermann. „Ugyanakkor meg kell keresni a módját annak is, hogy a nem igazolható történelmi hagyományok is bekerüljenek a tankönyvbe, például az eredetmítoszok is helyet kapjanak benne. Ne tűnjenek el, csak kerüljenek a helyükre. A gyermek azután is szereti, fogyasztja a mesét, miután megtudja, hogy nincs tündér, nincs sárkány, táltos paripa. A mítosz nem történelem, de hozzátartozik a mi regionális tudatunkhoz, s azután is lehet szeretni, miután megtudjuk, hogy valójában nem úgy történt” – állítja a történész. Szerinte jól átgondolt pedagógiai módszerrel megoldható, hogy a kamasz elfogadja a történelmi valóságot, s közben nem szenved traumát, ha kiderül, hogy Csaba királyfi nem hiteles történelmi személy, ráadásul a mítoszokat a gyermek továbbra is értéknek, identitását meghatározó elemeknek tekintse – mindezt egy másik értékrendbe helyezve.
Hermann szerint ennél a korosztálynál nagyon fontos a tankönyv grafikai arculata, erre is nagy hangsúlyt kívánnak fektetni a közeljövőben.
A munkacsoport terv szerint legközelebb január 18-án ül össze. Ahhoz, hogy a diákok már az idei szeptemberi becsengetés után kézhez kapják a Székelység történetét, legkésőbb tavaszra el kell készülnie. „Azt látom, hogy sok iskolában foglalkoznak a székely történelem kérdéseivel a pedagógusok. Ki bővebben, mélyebbre ásva, mások ritkábban, felületesebben, esetleges szakmai háttérrel. Ez a tankönyv egy átgondoltabb, szakmailag jobban ellenőrzött mederbe terelné a dolgot, s az információk is szakszerűbbek lesznek. Ez lenne a készülő tankönyv legnagyobb haszna” – állítja Hermann Gusztáv Mihály.
Jakab Árpád
Hargita Népe (Csíkszereda)
2011. január 15.
Székely szimbólumok nyomában
Nemrég jutott el hozzám a fenti címet viselő, szépen illusztrált tanulmánykötet. Az ízléses, könnyen áttekinthető és melléklettel ellátott, kemény táblás kiadvány megjelenését Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Zetelakáért Alapítvány tette lehetővé.
A címlapon székely címer látható abban a formában, ahogy a 16. század elején a csíkcsobotfalvi szárnyas oltáron ábrázolták. A hátlapon a székelydályai templomfreskón található székely címer néz ránk. A kötetet Mihály János állította össze, a borítót Kolumbán Zsuzsanna tervezte. A Tipographic nyomdában készült kiadvány a maga nemében hiánypótló, úttörő jellegű, mivel a címertan mint önálló tudományág a kommunista parancsuralom idején háttérbe szorult. Tulajdonképpen négy tudományos kutató közös könyvéről van szó. A többszerzős tanulmánykötet szerves egységet alkot, mert a témakörök kiegészítik egymást. A könyv szükségletet elégít ki. Ezek egyike a székely nép azon igénye, hogy önmagát megjelenítse. Az elmúlt húsz évben szervezett nagyszámú ünnepi rendezvényen egyre inkább megszokottá vált a magyar zászló mellett a székely zászló is. Ugyanakkor "sajnálatosan kevés azoknak a településeknek a száma, amelyek a címertan követelményeinek megfelelő címerrel", zászlóval rendelkeznek. Egyre nyilvánvalóbb az, hogy alapos címertani ismeretek nélkül nem szabad címert tervezni, mert annak évszázados hagyományai, szabályai vannak. Eddig a szimbólum használatának kérdését inkább politikai síkon, mint szakmai szinten tárgyalták, a szakma véleményét nem nagyon kérték ki. Ilyen körülmények között alakult meg a Hargita Megye Tanácsának támogatásával működő Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport, amely olyan szakembereket tömörít, akik hosszú évek óta kutatják a székely jelképeket. A tanulmánykötet célkitűzéseit Mihály János így fogalmazta meg: "Tudatában vagyunk annak, hogy munkánk gyümölcse csak akkor érik be, ha a megmaradás útjára lépve sikerül az együtt megálmodott ― gazdaságilag erős ― Székelyföldet megteremteni. Egy olyan Székelyföldet, amely az utánunk jövő nemzedéknek biztos menedéke. Mert csak a jövőbe vetett hittel érdemes dolgozni, kutatni, bízva, hogy jelképeinket mindig lesz, aki magasba emelje." A munkacsoport a különböző vándorkiállítások alkalmával rendszeresen jelentet meg katalógusokat, népszerűsítik, és szakmai tájékozottsággal mutatják be a székely szimbólumokat. Ilyen katalógus a Székely történelmi zászlók, a Címer és pecsét Székelyföldön. Külön értéket jelentenek a gyönyörű illusztrációkkal bemutatott címerek és zászlók. Az elmúlt hónapokban nagy sikerű kiállításokra került sor Címer és pecsét a Székelyföldön címmel Csíkszeredában, a Megyeháza Galériájában és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Lovagtermében. Sorrendben az első tanulmány szerzője Pál-Antal Sándor akadémikus, tizennyolc önálló kötet és 230 tanulmány szerzője, aki az 1848 előtti székely helyhatósági címeres pecsétekről ír. Zepeczaner Jenő muzeológus, történész, a 17―19. századi Székelyföld kutatója, több kötet szerzője a heraldikus Orbán Balázst mutatja be. Mihály János történész, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont tudományos szakreferense, a már említett munkacsoport koordinátora a régi székely címer udvarhelyszéki emlékeit ismerteti. Végül a könyv törzsanyagát, a nyolc dolgozat felét Szekeres Attila István heraldikus, a címertudomány doktorandusza, a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottsága által akkreditált címergrafikus, újságíró, a Háromszék szerkesztője írta. E témakörben közreadott tanulmányai: A közigazgatási címerek fajtái székelyföldi példákkal, Sepsiszentgyörgy címere, Kézdivásárhely címere, valamint A címer útja a tervezéstől az elfogadtatásig. Ez utóbbi dolgozatában Szekeres Attila István arra keresi a választ, hogy milyen a jó címer. Szerinte "a jó címer egyszerű és nem túlzottan tarka. Minél kevesebb címerképet vigyünk fel a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. Ugyanez a helyzet a mázak alkalmazásával. A szakma nem ismer szép címert, csak jó címert. A címer feladata az azonosítás és megkülönböztetés. A közigazgatási címer ugyanolyan fontos, mint a helységnév, sőt, fontosabb, mert egyben az önigazgatás jelképe." Sajnálatosnak tartom azt, hogy Szekeres Attila István szakmai munkásságát jobban ismerik, értékelik Nagyszebenben, illetve Jászvásáron, mint itthon. Szekeres írásai számunkra azért is fontosak, mert többségük Háromszékhez kötődik. Mindnyájan emlékszünk még azokra a vitákra, amelyek a sepsiszentgyörgyi tanácsban zajlottak. Az elmúlt két évtizedben az utcanevek, a megyetáblák, a település címerének tervezetei gyakran váltottak ki heves vitákat. Gondoljunk csak a Petőfi Sándor utcanévre, a Şaguna, a Horea, Cloşca és Crişan nevekre. Egyik tanácsülésen egyik képviselő nem restellte Sepsiszentgyörgy fél évezredes címerét gúnyolni, mondván, hogy a városi pecséten látható szakállas férfiarc a polgármestert, Albert Álmost ábrázolja. Mindezt akkor, amikor köztudott, hogy a hajdani, az 1509-ben kiadott városi pecsét férfiarca a település védőszentjét, Szent Györgyöt ábrázolja. Íme, miért kell alaposan ismernünk népünk történelmét, a címerkészítés csínját-bínját. Nem lehet Románia közepén egy székely embernek felkészületlenül címert tervezni, mert még egy olyan megnevezés is, mint Székelyföld neve, dührohamot válthat ki, mert a székely nép hiába élte évezredeken át külön népként életét, hiába vívta évezredes szabadságharcát, nem rendelkezhet az autonómia korlátozott szuverenitásának oltalmával sem. E 76 százalékarányban székely többségű történelmi régióban még az alaposan dokumentált szimbólumhasználat is vihart kavarhat. E könyv tartalma számunkra ezért is fontos. Nekünk, a "másodrangú" állampolgároknak csak alapos ismeretek birtokában lehet reményünk arra, hogy érvényesítsük hagyományos jelképeinket. Csak magas szintű szakmai ismeretek birtokában mondhatjuk ki és védhetjük meg igazunkat. Csak pontos, jól dokumentált címertervekkel rukkolhatunk a nyilvánosság elé. Ebben útmutató segítséget nyújtanak Szekeres Attila István dolgozatai, amelyek alapos objektivitással és érthetően vezetnek be a közigazgatási címerek elkészítésének, megtervezésének világába, mutatják meg a címerek elismertetésének hivatalos útját is. E kiadványt túlzás nélkül nevezhetjük a székely szimbólumok, címertan bibliájának, mely nélkül nem szabad Székelyföldön címerkészítéshez fogni.
Kádár Gyula
Nemrég jutott el hozzám a fenti címet viselő, szépen illusztrált tanulmánykötet. Az ízléses, könnyen áttekinthető és melléklettel ellátott, kemény táblás kiadvány megjelenését Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Zetelakáért Alapítvány tette lehetővé.
A címlapon székely címer látható abban a formában, ahogy a 16. század elején a csíkcsobotfalvi szárnyas oltáron ábrázolták. A hátlapon a székelydályai templomfreskón található székely címer néz ránk. A kötetet Mihály János állította össze, a borítót Kolumbán Zsuzsanna tervezte. A Tipographic nyomdában készült kiadvány a maga nemében hiánypótló, úttörő jellegű, mivel a címertan mint önálló tudományág a kommunista parancsuralom idején háttérbe szorult. Tulajdonképpen négy tudományos kutató közös könyvéről van szó. A többszerzős tanulmánykötet szerves egységet alkot, mert a témakörök kiegészítik egymást. A könyv szükségletet elégít ki. Ezek egyike a székely nép azon igénye, hogy önmagát megjelenítse. Az elmúlt húsz évben szervezett nagyszámú ünnepi rendezvényen egyre inkább megszokottá vált a magyar zászló mellett a székely zászló is. Ugyanakkor "sajnálatosan kevés azoknak a településeknek a száma, amelyek a címertan követelményeinek megfelelő címerrel", zászlóval rendelkeznek. Egyre nyilvánvalóbb az, hogy alapos címertani ismeretek nélkül nem szabad címert tervezni, mert annak évszázados hagyományai, szabályai vannak. Eddig a szimbólum használatának kérdését inkább politikai síkon, mint szakmai szinten tárgyalták, a szakma véleményét nem nagyon kérték ki. Ilyen körülmények között alakult meg a Hargita Megye Tanácsának támogatásával működő Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport, amely olyan szakembereket tömörít, akik hosszú évek óta kutatják a székely jelképeket. A tanulmánykötet célkitűzéseit Mihály János így fogalmazta meg: "Tudatában vagyunk annak, hogy munkánk gyümölcse csak akkor érik be, ha a megmaradás útjára lépve sikerül az együtt megálmodott ― gazdaságilag erős ― Székelyföldet megteremteni. Egy olyan Székelyföldet, amely az utánunk jövő nemzedéknek biztos menedéke. Mert csak a jövőbe vetett hittel érdemes dolgozni, kutatni, bízva, hogy jelképeinket mindig lesz, aki magasba emelje." A munkacsoport a különböző vándorkiállítások alkalmával rendszeresen jelentet meg katalógusokat, népszerűsítik, és szakmai tájékozottsággal mutatják be a székely szimbólumokat. Ilyen katalógus a Székely történelmi zászlók, a Címer és pecsét Székelyföldön. Külön értéket jelentenek a gyönyörű illusztrációkkal bemutatott címerek és zászlók. Az elmúlt hónapokban nagy sikerű kiállításokra került sor Címer és pecsét a Székelyföldön címmel Csíkszeredában, a Megyeháza Galériájában és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Lovagtermében. Sorrendben az első tanulmány szerzője Pál-Antal Sándor akadémikus, tizennyolc önálló kötet és 230 tanulmány szerzője, aki az 1848 előtti székely helyhatósági címeres pecsétekről ír. Zepeczaner Jenő muzeológus, történész, a 17―19. századi Székelyföld kutatója, több kötet szerzője a heraldikus Orbán Balázst mutatja be. Mihály János történész, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont tudományos szakreferense, a már említett munkacsoport koordinátora a régi székely címer udvarhelyszéki emlékeit ismerteti. Végül a könyv törzsanyagát, a nyolc dolgozat felét Szekeres Attila István heraldikus, a címertudomány doktorandusza, a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottsága által akkreditált címergrafikus, újságíró, a Háromszék szerkesztője írta. E témakörben közreadott tanulmányai: A közigazgatási címerek fajtái székelyföldi példákkal, Sepsiszentgyörgy címere, Kézdivásárhely címere, valamint A címer útja a tervezéstől az elfogadtatásig. Ez utóbbi dolgozatában Szekeres Attila István arra keresi a választ, hogy milyen a jó címer. Szerinte "a jó címer egyszerű és nem túlzottan tarka. Minél kevesebb címerképet vigyünk fel a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. Ugyanez a helyzet a mázak alkalmazásával. A szakma nem ismer szép címert, csak jó címert. A címer feladata az azonosítás és megkülönböztetés. A közigazgatási címer ugyanolyan fontos, mint a helységnév, sőt, fontosabb, mert egyben az önigazgatás jelképe." Sajnálatosnak tartom azt, hogy Szekeres Attila István szakmai munkásságát jobban ismerik, értékelik Nagyszebenben, illetve Jászvásáron, mint itthon. Szekeres írásai számunkra azért is fontosak, mert többségük Háromszékhez kötődik. Mindnyájan emlékszünk még azokra a vitákra, amelyek a sepsiszentgyörgyi tanácsban zajlottak. Az elmúlt két évtizedben az utcanevek, a megyetáblák, a település címerének tervezetei gyakran váltottak ki heves vitákat. Gondoljunk csak a Petőfi Sándor utcanévre, a Şaguna, a Horea, Cloşca és Crişan nevekre. Egyik tanácsülésen egyik képviselő nem restellte Sepsiszentgyörgy fél évezredes címerét gúnyolni, mondván, hogy a városi pecséten látható szakállas férfiarc a polgármestert, Albert Álmost ábrázolja. Mindezt akkor, amikor köztudott, hogy a hajdani, az 1509-ben kiadott városi pecsét férfiarca a település védőszentjét, Szent Györgyöt ábrázolja. Íme, miért kell alaposan ismernünk népünk történelmét, a címerkészítés csínját-bínját. Nem lehet Románia közepén egy székely embernek felkészületlenül címert tervezni, mert még egy olyan megnevezés is, mint Székelyföld neve, dührohamot válthat ki, mert a székely nép hiába élte évezredeken át külön népként életét, hiába vívta évezredes szabadságharcát, nem rendelkezhet az autonómia korlátozott szuverenitásának oltalmával sem. E 76 százalékarányban székely többségű történelmi régióban még az alaposan dokumentált szimbólumhasználat is vihart kavarhat. E könyv tartalma számunkra ezért is fontos. Nekünk, a "másodrangú" állampolgároknak csak alapos ismeretek birtokában lehet reményünk arra, hogy érvényesítsük hagyományos jelképeinket. Csak magas szintű szakmai ismeretek birtokában mondhatjuk ki és védhetjük meg igazunkat. Csak pontos, jól dokumentált címertervekkel rukkolhatunk a nyilvánosság elé. Ebben útmutató segítséget nyújtanak Szekeres Attila István dolgozatai, amelyek alapos objektivitással és érthetően vezetnek be a közigazgatási címerek elkészítésének, megtervezésének világába, mutatják meg a címerek elismertetésének hivatalos útját is. E kiadványt túlzás nélkül nevezhetjük a székely szimbólumok, címertan bibliájának, mely nélkül nem szabad Székelyföldön címerkészítéshez fogni.
Kádár Gyula
2011. március 24.
A 20. század erdélyi Bemje - életrajzi kötet Kratochvil Károlyról
A Székely Hadosztály parancsnokáról szóló könyvet mutattak be a szerdán délután a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Domonkos László szegedi származású, de Budapesten élő újságíró, közíró, a Duna Televízió munkatársa tavaly jelentette meg a Püski Masszi Könyvesház kiadásában a Székely Hadosztály parancsnokának, Kratochvil Károlynak az életrajzát Az elfelejtett parancsnok címmel. Egy évvel korábban Az elárult hadosztály címmel történelmi esszét jelentetett meg a Székely Hadosztály történetéről, szintén az említett kiadónál.
Az udvarhelyi könyvbemutatón a forrásközpont munkatársa, Mihály János tartott rövid bevezetőt, majd Erdei Katalin, a könyvkiadó igazgatója beszélt a Püski Masszi Könyvesházról, annak kiadványairól.
Domonkos László hosszú ideje kutatja az 1869-ben a monarchiabeli Brünnben (a mai csehországi Brno városa) született, de Brassóban gyerekeskedett, később pedig katonai karriert befutó Kratochvil Károly életét, aki harmincéves korában már a Ludovika katonai akadémia tanára volt. Az első világháborút követő igen zűrzavaros időben Kratochvil volt az, aki néhány ezernyi, főleg székely katonákból álló hadereje révén megálljt parancsolt az előrenyomuló román hadseregnek Erdély nyugati részén.
Az eseménysor, illetve Kratochvil Károly személye méltatlanul kevéssé ismert – hangsúlyozta Domonkos László, hozzátéve, hogy Magyarország történetírásában az utóbbi néhány évtizedben olyan mulasztások és bűnök történtek, amit ma is „nyög" az utókor – ezt szerinte jól jelzi, hogy ha megkérdeznénk, hogy hányan hallottak a Székely Hadosztályról, tíz emberből talán egy tudna valamit mondani róla.
Az első világháborút és az ún. „őszirózsás forradalmat" (ami egyes kutatók szerint sem őszirózsás, sem pedig forradalom nem volt) követően 1918 novemberében, Gyergyóholló térségében megjelentek az első román katonák Erdély földjén, majd fokozatosan megszállták Székelyföldet. Kolozsvárra, ahol jelentős magyar haderő tartózkodott, jelzett év karácsonyán vonultak be, mert a magyar kormány a nemzetközi megállapodás értelmében az ún. demarkációs vonalak mögé rendelte vissza a hadsereget. 1919. január 5-én a kolozsvári helyőrség parancsnokává még novemberben kinevezett Kratochvil Károly – miután az általa irányított hadtesteket teljes felszereléssel hazahozta az olasz frontról – a román betörés hírére főleg székelyekből álló haderőt toborzott.
A Székely Hadosztálynak nevezett haderő Kratochvil január 13-án kiadott hadparancsa nyomán a Máramarosszigettől (a Király-hágón át) a Belényesi-medencéig tartó, mintegy 170 kilométeres szakaszon gyakorlatilag lezárta a román hadsereg Magyarország felé nyomulását. Frontszakasz alakult ki, amit a hiányosan felszerelt magyar katonák egészen április 16-ig tartottak – e néhány hónap alatt állandó összecsapások voltak a két fél között.
„Eddig és ne tovább!" – ezt az elvet tartották szem előtt a magyar katonák, akik a Tanácsköztársaság, tehát a kommunisták hatalomátvétele (1919. március 21.) után egy hónappal, április 16-án kénytelenek voltak feladni állásaikat és a mai Magyarország észak-keleti részére visszavonulni. A történethez az is hozzátartozik, hogy a Károlyi-kormány egy francia ultimátum, az ún. Vix-jegyzék miatt mondott le márciusban: francia követelésre a magyar hadsereg a Tisza vonaláig kellett visszavonuljon, a kelet-magyarországi területekre a román közigazgatás terjedt volna ki.
Domonkos László elmondása szerint a Székely Hadosztály gyakorlatilag két tűz közé szorult – keletről a román hadsereg, nyugatról pedig a budapesti hatalmat kiszolgáló „szedett-vedett" vöröskatonák közé kerültek, utóbbiaktól nemhogy támogatást, de inkább támadásokat kaptak. Április 26-án Demecser községnél Kratochvil Károly kiadja utolsó hadparancsát, amiben – látva a reménytelenséget – katonáira bízza a további cselekedeteket. A katonákat hazaengedik, a parancsnokot internálják a románok: Brassóban házi őrizetben tölt majd két évet (itt ismeri meg feleségét, Izay Borbálát) – ahol eljárás folyik ellene, amiben a halálbüntetés is „benne van", de végül elengedik, 1922-ben pedig ismét katona lehet.
Aztán rövid időn belül, 1924-ben érthetetlen okokból mellőzik, nyugdíjazzák – a két világháború között igen aktív civil életet él (cikkeket, könyveket ír, egyesületeket hoz létre, előadásokat tart), kapcsolatban van Magyarország vezetőivel. A második világháború idején (ekkor már 71 éves) az akkori Magyar hadügyminisztérium kétszer is elutasítja azt az elképzelését, hogy székely katonákból szervezzen különleges haderőt – a háború végkimenetele, az orosz megszállás megtöri, 1946-ban meghal. A 20. század Bemjének is nevezett katonatiszt sírja a rákoskeresztúri temetőben van.
Domonkos a könyvbemutatón elmondta, hogy a Kratochvil-életrajz alapja a veszprémi levéltárban fellelhető 19 óriási doboznyi hagyaték, aminek feldolgozásában segítségére volt Nagy Szabolcs történész. A parancsnok halála után felesége, Borbála balatonszepezdi villájukban élt – a házba az új hatalom egy felvidéki családot telepített, akik összebarátkoztak vele, leszármazottaik mai napig ott élnek. Kratochvil Károly felesége 1982-ben hunyt el – gyerekük nem volt, fogadott fiuk az 1956-os eseményeket követően disszidált, fia ENSZ-katona lett, 1974-ben Cipruson békefenntartóként szolgált, ott érte a halál.
Domonkos László szerint Kratochvil Károly (akinek első erdélyi szobrát Kövér László avatta fel Kézdivásárhelyen 2009-ben) parancsnokságának és a Székely Hadosztály többhónapos harcának jelentősége abban állt, hogy a román hadsereg annyira megijedt az ellenállástól és a székelyek, magyarok haderejétől, hogy az eseményeket követően nem került sor Erdélyben etnikai tisztogatásra, illetve vérfürdőkre, mint 1848-ban.
A könyv kapható a Corvina könyvesboltban és a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Dokumentumfilm a Székely Hadosztályról
Kratochvil Károly életéről, illetve a Székely Hadosztályról idén dokumentumfilm készül – a film szerkesztője és a könyv szerzője, Domonkos László arra kéri azokat az erdélyi, székelyföldi személyeket, akiknek pl. apjuk, nagyapjuk a Székely Hadosztályban harcolt, visszaemlékezésekből, írásos emlékekből információi vannak a hadosztályról vagy annak parancsnokáról, jelezzék ezt saját e-mail-címén (dlaszlo@externet.hu), illetve a könyvkiadó elérhetőségén (1097, Budapest, Tóth Kálmán u. 33.,www.puskimasszikonyveshaz.com)
Katona Zoltán. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
A Székely Hadosztály parancsnokáról szóló könyvet mutattak be a szerdán délután a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Domonkos László szegedi származású, de Budapesten élő újságíró, közíró, a Duna Televízió munkatársa tavaly jelentette meg a Püski Masszi Könyvesház kiadásában a Székely Hadosztály parancsnokának, Kratochvil Károlynak az életrajzát Az elfelejtett parancsnok címmel. Egy évvel korábban Az elárult hadosztály címmel történelmi esszét jelentetett meg a Székely Hadosztály történetéről, szintén az említett kiadónál.
Az udvarhelyi könyvbemutatón a forrásközpont munkatársa, Mihály János tartott rövid bevezetőt, majd Erdei Katalin, a könyvkiadó igazgatója beszélt a Püski Masszi Könyvesházról, annak kiadványairól.
Domonkos László hosszú ideje kutatja az 1869-ben a monarchiabeli Brünnben (a mai csehországi Brno városa) született, de Brassóban gyerekeskedett, később pedig katonai karriert befutó Kratochvil Károly életét, aki harmincéves korában már a Ludovika katonai akadémia tanára volt. Az első világháborút követő igen zűrzavaros időben Kratochvil volt az, aki néhány ezernyi, főleg székely katonákból álló hadereje révén megálljt parancsolt az előrenyomuló román hadseregnek Erdély nyugati részén.
Az eseménysor, illetve Kratochvil Károly személye méltatlanul kevéssé ismert – hangsúlyozta Domonkos László, hozzátéve, hogy Magyarország történetírásában az utóbbi néhány évtizedben olyan mulasztások és bűnök történtek, amit ma is „nyög" az utókor – ezt szerinte jól jelzi, hogy ha megkérdeznénk, hogy hányan hallottak a Székely Hadosztályról, tíz emberből talán egy tudna valamit mondani róla.
Az első világháborút és az ún. „őszirózsás forradalmat" (ami egyes kutatók szerint sem őszirózsás, sem pedig forradalom nem volt) követően 1918 novemberében, Gyergyóholló térségében megjelentek az első román katonák Erdély földjén, majd fokozatosan megszállták Székelyföldet. Kolozsvárra, ahol jelentős magyar haderő tartózkodott, jelzett év karácsonyán vonultak be, mert a magyar kormány a nemzetközi megállapodás értelmében az ún. demarkációs vonalak mögé rendelte vissza a hadsereget. 1919. január 5-én a kolozsvári helyőrség parancsnokává még novemberben kinevezett Kratochvil Károly – miután az általa irányított hadtesteket teljes felszereléssel hazahozta az olasz frontról – a román betörés hírére főleg székelyekből álló haderőt toborzott.
A Székely Hadosztálynak nevezett haderő Kratochvil január 13-án kiadott hadparancsa nyomán a Máramarosszigettől (a Király-hágón át) a Belényesi-medencéig tartó, mintegy 170 kilométeres szakaszon gyakorlatilag lezárta a román hadsereg Magyarország felé nyomulását. Frontszakasz alakult ki, amit a hiányosan felszerelt magyar katonák egészen április 16-ig tartottak – e néhány hónap alatt állandó összecsapások voltak a két fél között.
„Eddig és ne tovább!" – ezt az elvet tartották szem előtt a magyar katonák, akik a Tanácsköztársaság, tehát a kommunisták hatalomátvétele (1919. március 21.) után egy hónappal, április 16-án kénytelenek voltak feladni állásaikat és a mai Magyarország észak-keleti részére visszavonulni. A történethez az is hozzátartozik, hogy a Károlyi-kormány egy francia ultimátum, az ún. Vix-jegyzék miatt mondott le márciusban: francia követelésre a magyar hadsereg a Tisza vonaláig kellett visszavonuljon, a kelet-magyarországi területekre a román közigazgatás terjedt volna ki.
Domonkos László elmondása szerint a Székely Hadosztály gyakorlatilag két tűz közé szorult – keletről a román hadsereg, nyugatról pedig a budapesti hatalmat kiszolgáló „szedett-vedett" vöröskatonák közé kerültek, utóbbiaktól nemhogy támogatást, de inkább támadásokat kaptak. Április 26-án Demecser községnél Kratochvil Károly kiadja utolsó hadparancsát, amiben – látva a reménytelenséget – katonáira bízza a további cselekedeteket. A katonákat hazaengedik, a parancsnokot internálják a románok: Brassóban házi őrizetben tölt majd két évet (itt ismeri meg feleségét, Izay Borbálát) – ahol eljárás folyik ellene, amiben a halálbüntetés is „benne van", de végül elengedik, 1922-ben pedig ismét katona lehet.
Aztán rövid időn belül, 1924-ben érthetetlen okokból mellőzik, nyugdíjazzák – a két világháború között igen aktív civil életet él (cikkeket, könyveket ír, egyesületeket hoz létre, előadásokat tart), kapcsolatban van Magyarország vezetőivel. A második világháború idején (ekkor már 71 éves) az akkori Magyar hadügyminisztérium kétszer is elutasítja azt az elképzelését, hogy székely katonákból szervezzen különleges haderőt – a háború végkimenetele, az orosz megszállás megtöri, 1946-ban meghal. A 20. század Bemjének is nevezett katonatiszt sírja a rákoskeresztúri temetőben van.
Domonkos a könyvbemutatón elmondta, hogy a Kratochvil-életrajz alapja a veszprémi levéltárban fellelhető 19 óriási doboznyi hagyaték, aminek feldolgozásában segítségére volt Nagy Szabolcs történész. A parancsnok halála után felesége, Borbála balatonszepezdi villájukban élt – a házba az új hatalom egy felvidéki családot telepített, akik összebarátkoztak vele, leszármazottaik mai napig ott élnek. Kratochvil Károly felesége 1982-ben hunyt el – gyerekük nem volt, fogadott fiuk az 1956-os eseményeket követően disszidált, fia ENSZ-katona lett, 1974-ben Cipruson békefenntartóként szolgált, ott érte a halál.
Domonkos László szerint Kratochvil Károly (akinek első erdélyi szobrát Kövér László avatta fel Kézdivásárhelyen 2009-ben) parancsnokságának és a Székely Hadosztály többhónapos harcának jelentősége abban állt, hogy a román hadsereg annyira megijedt az ellenállástól és a székelyek, magyarok haderejétől, hogy az eseményeket követően nem került sor Erdélyben etnikai tisztogatásra, illetve vérfürdőkre, mint 1848-ban.
A könyv kapható a Corvina könyvesboltban és a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Dokumentumfilm a Székely Hadosztályról
Kratochvil Károly életéről, illetve a Székely Hadosztályról idén dokumentumfilm készül – a film szerkesztője és a könyv szerzője, Domonkos László arra kéri azokat az erdélyi, székelyföldi személyeket, akiknek pl. apjuk, nagyapjuk a Székely Hadosztályban harcolt, visszaemlékezésekből, írásos emlékekből információi vannak a hadosztályról vagy annak parancsnokáról, jelezzék ezt saját e-mail-címén (dlaszlo@externet.hu), illetve a könyvkiadó elérhetőségén (1097, Budapest, Tóth Kálmán u. 33.,www.puskimasszikonyveshaz.com)
Katona Zoltán. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2011. június folyamán
„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)
2011. augusztus 31.
Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.
-
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.
-
2012. január 28.
Új könyv a két Homoród mentéről
Mihály János: Gyalogosan a két Homoród mentén. Útirajz 2009–2010. Kiadó: Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Székelyudvarhely, 2010 (208. oldal, kb. 215 színes képpel)
Mihály János történész 2009 nyarának elején indult Homoród menti túrájára, amellyel Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkésznek, szónoknak illetve Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című ismert munkájának kívánt emléket állítani. A tervezett útvonal magába foglalta mindazokat a Hargita megyei településeket (Lókod, Bágy, Ége, Székely-dálya, Városfalva, Homoródszentpéter, Homoródszentpál, Recsenyéd, Homoródszentmárton, Abásfalva, Homoródkeményfalva, Gyepes, Homoródremete, Kénos, Homoródfürdő, Kápolnásfalu, Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Homoródkarácsonyfalva, Oklánd, Homoródújfalu és Jánosfalva), amelyekről leírást találunk Jánosfalvi feljegyzéseiben. Mihály János gyaloglata során elkészítette a maga látleleteit, a saját útirajzát, amely az előző években, folytatásban az Udvarhelyi Híradó hasábjain volt olvasható. Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont jóvoltából a nagy sikerű útirajz 2010 végén könyv formájában is megjelent. Első bemutatójára a II. székelyföldi napok keretében került sor 2011. június 5-én, a szerző szülőfalujában, Lövétén. Azóta több helyszínen (Homoródalmás, Homoródszentmárton, Szentegyháza, Városfalva, Brassó) is bemutatták a kötetet, legutóbb a magyar kultúra napja rendezvénysorozat keretében Székelyudvarhelyen. A könyvet többek közt Oláh Sándor, a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának alapító tagja és munkatársa, a két Homoród mentének kiváló kutatója is méltatta, aki így ír a szerzőről és művéről a könyv előszavában: “Amikor Mihály János a Jánosfalvi Sándor István nyomdokain bejárt tájon a múltra vonatkozó, folytonosságot, állandóságot sugalló bizonyítékokat elénk tárja, amikor az emlékezet változatos kellékeit – templomok, harangok, sírkövek, világháborús emlékművek feliratait, katonai összeírások, kéziratos könyvek adatait, régészeti leletek tárgyait, vagy a táj természeti értékeit – leltározza, akkor a múlt megőrzésének eszközeit teszi elénk. Könyvét elolvasva úgy vélem, hogy hosszú évek szívós, kitartó munkájával nekünk – akik a két Homoród mentéhez akár múltunkkal kötődünk, akár mint saját mindennapi világunkat éljük és lakjuk e tájat – Mihály János különleges, pótolhatatlan emlékezet-emberünk, akire nagy szükségünk van, ha tudni akarjuk, mit nem szabad elfelejtenünk. Nemcsak emlékezetünk elevenen tartásában, a jövőnket illető várakozásainkban is. A sokat hivatkozott Pierre Nora szavaival: “mivel a jövő mindig izgat bennünket, szükségünk van az emlékezetre: az emlékekben keressük a jövőre utaló jeleket.”
Mihály János történész könyvét Hargita Megye Tanácsa, a Bolyai téri unitárius egyházközség valamint a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatják február 2-án délután 5 órától a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. A kötetet és a szerzőt Simó Sándor, a székelyudvarhelyi unitárius egyházkör esperese ismerteti az érdeklődő közönséggel.
P. Buzogány Árpád, Székelyudvarhely
Népújság (Marosvásárhely)
Mihály János: Gyalogosan a két Homoród mentén. Útirajz 2009–2010. Kiadó: Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Székelyudvarhely, 2010 (208. oldal, kb. 215 színes képpel)
Mihály János történész 2009 nyarának elején indult Homoród menti túrájára, amellyel Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkésznek, szónoknak illetve Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című ismert munkájának kívánt emléket állítani. A tervezett útvonal magába foglalta mindazokat a Hargita megyei településeket (Lókod, Bágy, Ége, Székely-dálya, Városfalva, Homoródszentpéter, Homoródszentpál, Recsenyéd, Homoródszentmárton, Abásfalva, Homoródkeményfalva, Gyepes, Homoródremete, Kénos, Homoródfürdő, Kápolnásfalu, Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Homoródkarácsonyfalva, Oklánd, Homoródújfalu és Jánosfalva), amelyekről leírást találunk Jánosfalvi feljegyzéseiben. Mihály János gyaloglata során elkészítette a maga látleleteit, a saját útirajzát, amely az előző években, folytatásban az Udvarhelyi Híradó hasábjain volt olvasható. Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont jóvoltából a nagy sikerű útirajz 2010 végén könyv formájában is megjelent. Első bemutatójára a II. székelyföldi napok keretében került sor 2011. június 5-én, a szerző szülőfalujában, Lövétén. Azóta több helyszínen (Homoródalmás, Homoródszentmárton, Szentegyháza, Városfalva, Brassó) is bemutatták a kötetet, legutóbb a magyar kultúra napja rendezvénysorozat keretében Székelyudvarhelyen. A könyvet többek közt Oláh Sándor, a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának alapító tagja és munkatársa, a két Homoród mentének kiváló kutatója is méltatta, aki így ír a szerzőről és művéről a könyv előszavában: “Amikor Mihály János a Jánosfalvi Sándor István nyomdokain bejárt tájon a múltra vonatkozó, folytonosságot, állandóságot sugalló bizonyítékokat elénk tárja, amikor az emlékezet változatos kellékeit – templomok, harangok, sírkövek, világháborús emlékművek feliratait, katonai összeírások, kéziratos könyvek adatait, régészeti leletek tárgyait, vagy a táj természeti értékeit – leltározza, akkor a múlt megőrzésének eszközeit teszi elénk. Könyvét elolvasva úgy vélem, hogy hosszú évek szívós, kitartó munkájával nekünk – akik a két Homoród mentéhez akár múltunkkal kötődünk, akár mint saját mindennapi világunkat éljük és lakjuk e tájat – Mihály János különleges, pótolhatatlan emlékezet-emberünk, akire nagy szükségünk van, ha tudni akarjuk, mit nem szabad elfelejtenünk. Nemcsak emlékezetünk elevenen tartásában, a jövőnket illető várakozásainkban is. A sokat hivatkozott Pierre Nora szavaival: “mivel a jövő mindig izgat bennünket, szükségünk van az emlékezetre: az emlékekben keressük a jövőre utaló jeleket.”
Mihály János történész könyvét Hargita Megye Tanácsa, a Bolyai téri unitárius egyházközség valamint a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatják február 2-án délután 5 órától a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. A kötetet és a szerzőt Simó Sándor, a székelyudvarhelyi unitárius egyházkör esperese ismerteti az érdeklődő közönséggel.
P. Buzogány Árpád, Székelyudvarhely
Népújság (Marosvásárhely)
2012. február 7.
Kincsek után gyalogszerrel
Mihály János könyvbemutatója
Két évvel ezelőtt egy csöves hátizsákkal és egy “kutyaijesztő” fokossal indult útnak Jánosfalvi Sándor István néhai unitárius lelkipásztor nyomán Mihály János lövétei származású történész. Barangolásából hiánypótló – Nagy László unitárius lelkész, főjegyző szavaival élve “nemcsak szép, de jó” – könyv született Gyalogosan a két Homoród mentén címmel.
A kiadványt múlt csütörtökön délután mutatták be Marosvásárhelyen a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermét zsúfolásig megtöltő publikumnak. A Homoród menti falvakat nem földrajzi sorrendjük, hanem az egykori lelkész életútjának állomásai szerint Lókodtól az Isten völgyének nevezett Jánosfalváig olvasóközelbe hozó – nemcsak a történész, de a néphez közel álló alkotó szemszögéből láttató – munkát Simó Sándor, a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör esperese méltatta. Az átfogó, egy-egy település érdekességeire, gondjaira külön is kitérő ismertető után a szerző mesélt a kiadvány megszületéséről.
– Ez a könyv 30 évvel ezelőtt kezdődött Marosvásárhelyen. Itt, a képzőművészeti iskola diákjaként jöttem rá arra, hogy ha egyszer lesz belőlem valaki, akkor csakis történész lesz, és nem képzőművész. Sokat üldögéltem a dokumentációs teremben, Pál-Antal Sándor történész, levéltáros adta itt kezembe az érdeklődési körömhöz kapcsolódó első könyveket. Akkor álmodni sem mertem volna, hogy évtizedek múlva majd együtt dolgozunk – emlékezett vissza életútja meghatározó mozzanatára Mihály János, akinek “szakképzése” tulajdonképpen jóval korábban, még a mezőn kezdődött.
– Első történelemtanárom a nagyapám volt, takarás közben előszedte a Tolnai lexikont, abból tanítgatott. Aztán a marosvásárhelyi diákévek alatt kialakult egy dac is bennem, történelmi irányultságomat ugyanis sokan nem értékelték, anyaggyűjtéseim sem mentek zökkenőmentesen, gyakori vendég voltam a közeli utcában (sz. m.: a rendőrségen).
Mihály János Marosvásárhelyről Kolozsvárra került, majd a budapesti Károli Gáspár Egyetem történelem szakán szerzett diplomát. Nem maradt odaát, öt éven keresztül a lövétei iskola diákjainak adta tovább a határon túl szerzett tudást – ez volt eddigi élete legnagyobb élménye –, majd a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont megalakulásakor megpályázta a felajánlott kutatói állást, azóta ott dolgozik. Homoród menti vándorútjára 2009-ben, 130 évvel Jánosfalvi Sándor István halála után indult.
– Az volt a célom, hogy felébresszem a nagyközönség érdeklődését ez iránt a periférikus tájegység iránt. Ezt a könyvet nagyon sokan írtuk, minden elődöm, deákok, tanítók munkája benne van. Katonai térképek szerint, járatlan ösvényeken barangoltam be ezt a vidéket, gyakran haladtam el esztenák mellett, ahol a kutyák gondoskodtak arról, hogy hamarabb érjek a következő településre. Jó volt megtapasztalni, hogy a globalizáció nem kerítette hatalmába a Székelyföldet, él még a székely vendégszeretet. Bármerre jártam, mindenhol kaptam szállást, ételt. Ugyanakkor arra is rájöttem, milyen rengeteg kincset, páratlan, feldolgozatlan dokumentumot rejtenek az itteni levéltárak. Ha pedig az ember ráteszi a kezét egy templom oldalára, az szinte rezonál. Ezekből az élményekből, értékekből szerettem volna átadni valamit az olvasóknak, leróni egy kis részt egy nagy adósságból – tette hozzá Mihály János, majd készségesen válaszolt a jelenlévők kérdéseire. A publikum soraiban volt a szerző egykori osztályfőnöke is, aki elmondta, nagyon büszke a kommunista diákévek idegen, hideg környezetéből messzire jutott, gyökereihez ösztönösen visszatérő tanítványára, ugyanakkor szomorú, mert – a távolban szerzett tudást hazahozó – Mihály István példáját kevés értelmiségi követi, és mert gazdasági lehetőségek hiányában az utóbbi évtizedekben “Erdélyből hiányzik egy generáció”.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Mihály János könyvbemutatója
Két évvel ezelőtt egy csöves hátizsákkal és egy “kutyaijesztő” fokossal indult útnak Jánosfalvi Sándor István néhai unitárius lelkipásztor nyomán Mihály János lövétei származású történész. Barangolásából hiánypótló – Nagy László unitárius lelkész, főjegyző szavaival élve “nemcsak szép, de jó” – könyv született Gyalogosan a két Homoród mentén címmel.
A kiadványt múlt csütörtökön délután mutatták be Marosvásárhelyen a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermét zsúfolásig megtöltő publikumnak. A Homoród menti falvakat nem földrajzi sorrendjük, hanem az egykori lelkész életútjának állomásai szerint Lókodtól az Isten völgyének nevezett Jánosfalváig olvasóközelbe hozó – nemcsak a történész, de a néphez közel álló alkotó szemszögéből láttató – munkát Simó Sándor, a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör esperese méltatta. Az átfogó, egy-egy település érdekességeire, gondjaira külön is kitérő ismertető után a szerző mesélt a kiadvány megszületéséről.
– Ez a könyv 30 évvel ezelőtt kezdődött Marosvásárhelyen. Itt, a képzőművészeti iskola diákjaként jöttem rá arra, hogy ha egyszer lesz belőlem valaki, akkor csakis történész lesz, és nem képzőművész. Sokat üldögéltem a dokumentációs teremben, Pál-Antal Sándor történész, levéltáros adta itt kezembe az érdeklődési körömhöz kapcsolódó első könyveket. Akkor álmodni sem mertem volna, hogy évtizedek múlva majd együtt dolgozunk – emlékezett vissza életútja meghatározó mozzanatára Mihály János, akinek “szakképzése” tulajdonképpen jóval korábban, még a mezőn kezdődött.
– Első történelemtanárom a nagyapám volt, takarás közben előszedte a Tolnai lexikont, abból tanítgatott. Aztán a marosvásárhelyi diákévek alatt kialakult egy dac is bennem, történelmi irányultságomat ugyanis sokan nem értékelték, anyaggyűjtéseim sem mentek zökkenőmentesen, gyakori vendég voltam a közeli utcában (sz. m.: a rendőrségen).
Mihály János Marosvásárhelyről Kolozsvárra került, majd a budapesti Károli Gáspár Egyetem történelem szakán szerzett diplomát. Nem maradt odaát, öt éven keresztül a lövétei iskola diákjainak adta tovább a határon túl szerzett tudást – ez volt eddigi élete legnagyobb élménye –, majd a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont megalakulásakor megpályázta a felajánlott kutatói állást, azóta ott dolgozik. Homoród menti vándorútjára 2009-ben, 130 évvel Jánosfalvi Sándor István halála után indult.
– Az volt a célom, hogy felébresszem a nagyközönség érdeklődését ez iránt a periférikus tájegység iránt. Ezt a könyvet nagyon sokan írtuk, minden elődöm, deákok, tanítók munkája benne van. Katonai térképek szerint, járatlan ösvényeken barangoltam be ezt a vidéket, gyakran haladtam el esztenák mellett, ahol a kutyák gondoskodtak arról, hogy hamarabb érjek a következő településre. Jó volt megtapasztalni, hogy a globalizáció nem kerítette hatalmába a Székelyföldet, él még a székely vendégszeretet. Bármerre jártam, mindenhol kaptam szállást, ételt. Ugyanakkor arra is rájöttem, milyen rengeteg kincset, páratlan, feldolgozatlan dokumentumot rejtenek az itteni levéltárak. Ha pedig az ember ráteszi a kezét egy templom oldalára, az szinte rezonál. Ezekből az élményekből, értékekből szerettem volna átadni valamit az olvasóknak, leróni egy kis részt egy nagy adósságból – tette hozzá Mihály János, majd készségesen válaszolt a jelenlévők kérdéseire. A publikum soraiban volt a szerző egykori osztályfőnöke is, aki elmondta, nagyon büszke a kommunista diákévek idegen, hideg környezetéből messzire jutott, gyökereihez ösztönösen visszatérő tanítványára, ugyanakkor szomorú, mert – a távolban szerzett tudást hazahozó – Mihály István példáját kevés értelmiségi követi, és mert gazdasági lehetőségek hiányában az utóbbi évtizedekben “Erdélyből hiányzik egy generáció”.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 1.
A Székelység története tankönyv nem tankönyv
A Székelység története című tankönyv nem minősül tankönyvnek, ezért nem fenyegeti az a veszély, hogy a kiadványt bevonja az oktatási tárca – szögezte le a maszol.ro kérdésére Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Bartolf Hedwig főtanfelügyelő.
Arra a hírre reagáltak, hogy a minisztérium vizsgálódik a szeptemberben Csíkszeredában látványos rendezvényen bemutatott, A székelység története című tankönyv ügyében. Stelian Fedorca államtitkár szerint a kiadvány alcímében az áll, hogy tankönyv, ezért a kiadójának végig kellett volna járnia az engedélyeztetéssel kapcsolatos procedúrákat. Hozzátette, a tárca első információi szerint nem tartották be a tankönyvek bevezetésére vonatkozó előírásokat, így megtörténhet, hogy bevonják a kiadványt.
„A Székelység története nem tankönyv. Nem hivatalos tankönyv, hanem alternatív tankönyv. A szótárak iskolai használatához sem kell minisztériumi jóváhagyás, hiszen, az is egy oktatási segédeszköz, ahogyan A székelység története is az" – jelentette ki Borboly Csaba. A tanácselnök hozzátette, mivel a könyvet az opcionális tanórákon, vagy a köri tevékenységek során fogják az iskolákban használni, nem szükséges az oktatási minisztérium külön engedélye.
A kiadvány borítóján lévő alcím szerint A Székelység története „kézikönyv és tankönyv”. Bartolf Hedwig Hargita megyei főtanfelügyelő szerint ennek ellenére nem minősül tankönyvnek. "Valóban rá van írva, hogy kézikönyv és tankönyv, azonban a mi szempontunkból nem az. A törvény előírja, hogy milyen procedúrának kell alávetni egy ilyen könyvet, hogy tankönyvvé váljon, ezen valóban nem ment át A székelység története, de erre nem is volt szükség, mert ez nem tankönyv” – magyarázta a maszol.ro-nak.
Borbolyhoz és Bartolfhoz hasonlóan érvelt Ferencz S. Alpár csíkszeredai történelemtanár, a tankönyvet kidolgozó bizottság koordinátora. A Krónikának elmondta, közoktatásjogi szempontból a székelység történelméről szóló kiadás nem tankönyv, hanem opcionális tantárgyak esetében, illetve köri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. „Tankönyv esetében valóban szükség volna minisztériumi engedélyre, mi azonban segédanyagként ajánljuk olyan tevékenységek esetében, amelyek megszervezése kizárólag a pedagógus feladata” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője.
Elmondása szerint a szaktárca bizottsága elsősorban nem is az engedélyek körüli bizonytalanságot, hanem a könyv elnevezését kifogásolta, a székelységtörténet helyett pedig a helytörténet címet javasolta. A volt főtanfelügyelő rámutatott, Szatmár megyében, Kolozsváron, Temesváron és Nagyszebenben is léteznek hasonló, a helyi történelmet, földrajzot, jellegzetességeket oktató tankönyvek, illetve segédanyagok, így meglehetősen visszás, hogy éppen a székelységről szóló kiadásba kötött bele a szaktárca.
Eddig 500-at osztottak ki. A szeptemberben bemutatott alternatív tankönyvből nem jutott még minden Hargita megyei iskolába, azonban eddig 500 darabot sikerült már szétosztani. A Székelység története kiadója és támogatója Hargita Megye Tanácsa, Kovászna Megye Tanácsa, illetve Hargita Megye Hagyományőrzési Forrásközpont. A könyv szerzői Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt.
Maszol.ro
A Székelység története című tankönyv nem minősül tankönyvnek, ezért nem fenyegeti az a veszély, hogy a kiadványt bevonja az oktatási tárca – szögezte le a maszol.ro kérdésére Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Bartolf Hedwig főtanfelügyelő.
Arra a hírre reagáltak, hogy a minisztérium vizsgálódik a szeptemberben Csíkszeredában látványos rendezvényen bemutatott, A székelység története című tankönyv ügyében. Stelian Fedorca államtitkár szerint a kiadvány alcímében az áll, hogy tankönyv, ezért a kiadójának végig kellett volna járnia az engedélyeztetéssel kapcsolatos procedúrákat. Hozzátette, a tárca első információi szerint nem tartották be a tankönyvek bevezetésére vonatkozó előírásokat, így megtörténhet, hogy bevonják a kiadványt.
„A Székelység története nem tankönyv. Nem hivatalos tankönyv, hanem alternatív tankönyv. A szótárak iskolai használatához sem kell minisztériumi jóváhagyás, hiszen, az is egy oktatási segédeszköz, ahogyan A székelység története is az" – jelentette ki Borboly Csaba. A tanácselnök hozzátette, mivel a könyvet az opcionális tanórákon, vagy a köri tevékenységek során fogják az iskolákban használni, nem szükséges az oktatási minisztérium külön engedélye.
A kiadvány borítóján lévő alcím szerint A Székelység története „kézikönyv és tankönyv”. Bartolf Hedwig Hargita megyei főtanfelügyelő szerint ennek ellenére nem minősül tankönyvnek. "Valóban rá van írva, hogy kézikönyv és tankönyv, azonban a mi szempontunkból nem az. A törvény előírja, hogy milyen procedúrának kell alávetni egy ilyen könyvet, hogy tankönyvvé váljon, ezen valóban nem ment át A székelység története, de erre nem is volt szükség, mert ez nem tankönyv” – magyarázta a maszol.ro-nak.
Borbolyhoz és Bartolfhoz hasonlóan érvelt Ferencz S. Alpár csíkszeredai történelemtanár, a tankönyvet kidolgozó bizottság koordinátora. A Krónikának elmondta, közoktatásjogi szempontból a székelység történelméről szóló kiadás nem tankönyv, hanem opcionális tantárgyak esetében, illetve köri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. „Tankönyv esetében valóban szükség volna minisztériumi engedélyre, mi azonban segédanyagként ajánljuk olyan tevékenységek esetében, amelyek megszervezése kizárólag a pedagógus feladata” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője.
Elmondása szerint a szaktárca bizottsága elsősorban nem is az engedélyek körüli bizonytalanságot, hanem a könyv elnevezését kifogásolta, a székelységtörténet helyett pedig a helytörténet címet javasolta. A volt főtanfelügyelő rámutatott, Szatmár megyében, Kolozsváron, Temesváron és Nagyszebenben is léteznek hasonló, a helyi történelmet, földrajzot, jellegzetességeket oktató tankönyvek, illetve segédanyagok, így meglehetősen visszás, hogy éppen a székelységről szóló kiadásba kötött bele a szaktárca.
Eddig 500-at osztottak ki. A szeptemberben bemutatott alternatív tankönyvből nem jutott még minden Hargita megyei iskolába, azonban eddig 500 darabot sikerült már szétosztani. A Székelység története kiadója és támogatója Hargita Megye Tanácsa, Kovászna Megye Tanácsa, illetve Hargita Megye Hagyományőrzési Forrásközpont. A könyv szerzői Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt.
Maszol.ro
2012. november 8.
A puskaportól az erődtemplomig
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro
2012. november 30.
Tankönyv, kézikönyv, segédanyag? Kapható A székelység története című könyv!
A székelyföldi történészek által írt, az idén ősszel megjelent, illusztrációban gazdag kötetet tankönyvnek szánták. Miután a tanügyminisztérium középiskolai oktatásért felelős államtitkára számára szálka lett a szemben, a szerkesztőbizottság koordinátora, Ferencz S. Alpár azt nyilatkozta, hogy közoktatásjogi szempontból a kiadvány tulajdonképpen nem tankönyv, hanem a választható tantárgyak esetében, illetve szakköri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. Hogy micsoda valójában, bízzuk a szakemberekre! Nekünk a lényeg, hogy van, és hogy megvásárolható.
„Egy tankönyv egy adott tudomány, tudományág, illetve egy tudományág részterületének a célzott korosztály (jelen esetben elsődlegesen a VI-VII. osztályos tanulók) értelmi szintjének megfelelő összefoglalója. Ebből következik, hogy szigorúan tudományos (mondjuk ki: akadémiai) alapokon kell állnia, a vitás kérdéseket is ebből a nézőpontból kell megközelítenie. Ugyanakkor, tekintve a célzott csoport életkori sajátosságait, egy székely történelem-tankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében...
A székely történelemben (...) nem csupán a mítoszokat lehet szeretni. A székely történelem önmagában, puszta és cicomázatlan valóságában is szép, és büszkeséggel tölthet el valamennyi székelyt. Csodálatra méltó a székelységnek a keleti végek őrzésében tanúsított kiállása, a társadalmi jellegzetességei és közigazgatási önkormányzata védelmében vállalt áldozata, magyar nyelvének megőrzése, mégpedig tömbben – eltérően az Erdélyben élő többi magyar közösségtől. Büszke lehet a székely egyszerűségében is szép, méltóságot sugárzó népviseletére, egész népi kultúrájára, a házak előtt sorakozó, az európai műveltség és régen volt keleti kultúrák elemeit ötvöző gyönyörű faragott kapukra, ősrégi balladáira. És büszke lehet arra is, hogy az írásbeliség – az írni-olvasni tudás – népi rétegekben való korai elterjedése a Székelyföldön magasabb szintű volt, mint a magyar nyelvterület egyéb részein! Tankönyvünk ezekre is igyekszik felhívni a figyelmet” – áll a kötet előszavában.
Az elmúlt időszakban a könyvet számos székelyföldi helyszínen bemutatták, és mindenhol hatalmas érdeklődés övezte, nemcsak a pedagógusok, szakemberek részéről, hanem a székelyek múltja iránt érdeklődő „civil" olvasók részéről is.
A kötet végén egy fogalomtár és egy, a történelmit tájékozódást segítő időtáblázat is helyet kapott, amelyek lényegesen emelik annak értékét.
Szerzők: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt; illusztrálta Gyöngyössy János.
Kovács Csaba P.
A székely történelem-oktatás terén mérföldkőnek számító kötet a Székely Termékek Webáruházában önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Erdély.ma
A székelyföldi történészek által írt, az idén ősszel megjelent, illusztrációban gazdag kötetet tankönyvnek szánták. Miután a tanügyminisztérium középiskolai oktatásért felelős államtitkára számára szálka lett a szemben, a szerkesztőbizottság koordinátora, Ferencz S. Alpár azt nyilatkozta, hogy közoktatásjogi szempontból a kiadvány tulajdonképpen nem tankönyv, hanem a választható tantárgyak esetében, illetve szakköri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. Hogy micsoda valójában, bízzuk a szakemberekre! Nekünk a lényeg, hogy van, és hogy megvásárolható.
„Egy tankönyv egy adott tudomány, tudományág, illetve egy tudományág részterületének a célzott korosztály (jelen esetben elsődlegesen a VI-VII. osztályos tanulók) értelmi szintjének megfelelő összefoglalója. Ebből következik, hogy szigorúan tudományos (mondjuk ki: akadémiai) alapokon kell állnia, a vitás kérdéseket is ebből a nézőpontból kell megközelítenie. Ugyanakkor, tekintve a célzott csoport életkori sajátosságait, egy székely történelem-tankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében...
A székely történelemben (...) nem csupán a mítoszokat lehet szeretni. A székely történelem önmagában, puszta és cicomázatlan valóságában is szép, és büszkeséggel tölthet el valamennyi székelyt. Csodálatra méltó a székelységnek a keleti végek őrzésében tanúsított kiállása, a társadalmi jellegzetességei és közigazgatási önkormányzata védelmében vállalt áldozata, magyar nyelvének megőrzése, mégpedig tömbben – eltérően az Erdélyben élő többi magyar közösségtől. Büszke lehet a székely egyszerűségében is szép, méltóságot sugárzó népviseletére, egész népi kultúrájára, a házak előtt sorakozó, az európai műveltség és régen volt keleti kultúrák elemeit ötvöző gyönyörű faragott kapukra, ősrégi balladáira. És büszke lehet arra is, hogy az írásbeliség – az írni-olvasni tudás – népi rétegekben való korai elterjedése a Székelyföldön magasabb szintű volt, mint a magyar nyelvterület egyéb részein! Tankönyvünk ezekre is igyekszik felhívni a figyelmet” – áll a kötet előszavában.
Az elmúlt időszakban a könyvet számos székelyföldi helyszínen bemutatták, és mindenhol hatalmas érdeklődés övezte, nemcsak a pedagógusok, szakemberek részéről, hanem a székelyek múltja iránt érdeklődő „civil" olvasók részéről is.
A kötet végén egy fogalomtár és egy, a történelmit tájékozódást segítő időtáblázat is helyet kapott, amelyek lényegesen emelik annak értékét.
Szerzők: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt; illusztrálta Gyöngyössy János.
Kovács Csaba P.
A székely történelem-oktatás terén mérföldkőnek számító kötet a Székely Termékek Webáruházában önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Erdély.ma
2013. február 9.
Székely történelemóra a román sajtónak
A székelység történetét bemutató, tavaly megjelent történelemkönyvvel, a székely zászló történetével, székely szimbólumokkal ismerkedett a központi román sajtó képviselőinek egy csoportja péntek este Csíkszeredában.
Egyfajta székely történelemóra zajlott a csíkszeredai Gambrinus Csárdában tartott találkozón, főleg azért, mert jelen voltak Pál Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály és Mihály János történészek, akik nemcsak az alternatív tankönyv elkészültéről, hanem a székelység történetéről is beszéltek.
A román újságírókat a megyei önkormányzat hívta meg Hargita megyébe, a látogatás egyik célja a Csicsóban megrendezett megyei farsangtemetés volt, de nem várt aktualitást adott a székely jelképek tanulmányozásának a székely zászló körül a napokban kialakult hangulatkeltés – mondta házigazdaként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Pál Antal Sándor szerint az egységes székely azonosságtudat, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, most is létezik, ezt a szimbólumrendszer használata is jelzi. Hozzátette, míg az évszázadok folyamán a román fejedelemségeken központi irányítás volt, addig Erdély területén a székelység mellett számos regionális, és helyi autonómiaforma működött. Hermann Gusztáv Mihály ezt példákkal illusztrálta. Hermann beszámolt arról is, hogy az alternatív tankönyv megjelenése után sok támadás érte a szerzőket, a székely radikálisok túl akadémikusnak, a románok túl radikálisnak tartják. „Mi a munkánkat elvégeztük, készül a román nyelvű fordítás is, amely nem azonos az interneten elérhető változattal, mert az sok hibát tartalmaz” – mondta a történész, megemlítve azt is, hogy az újabb kiadások még kiegészíthetők.
Az autonómiát és a függetlenedést összetévesztik, és nem igazán értik a románok – erősítette meg Pál Antal Sándor felvetését Sever Ioan Miu „Olahus”, a Maghiaromania blog szerkesztője, aki szerint kommunikációs zavar van, és nehéz értelmezni az olyan jelzéseket, amikor a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetésen azt kiabálták, hogy Vesszen Trianon!, vagy a találkozónak helyet adó csárdában a Nagymagyarországot ábrázoló térképeket. Dan Tapalagă, a Hotnews.ro szerzője úgy vélte, a jelenlegi politikai kontextus nem segít a közeledésben, mert Magyarországon is választások közelednek, ugyanakkor az RMDSZ korábban kormánytényező volt, most pedig nem az.
Kovács Attila
A székelység történetét bemutató, tavaly megjelent történelemkönyvvel, a székely zászló történetével, székely szimbólumokkal ismerkedett a központi román sajtó képviselőinek egy csoportja péntek este Csíkszeredában.
Egyfajta székely történelemóra zajlott a csíkszeredai Gambrinus Csárdában tartott találkozón, főleg azért, mert jelen voltak Pál Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály és Mihály János történészek, akik nemcsak az alternatív tankönyv elkészültéről, hanem a székelység történetéről is beszéltek.
A román újságírókat a megyei önkormányzat hívta meg Hargita megyébe, a látogatás egyik célja a Csicsóban megrendezett megyei farsangtemetés volt, de nem várt aktualitást adott a székely jelképek tanulmányozásának a székely zászló körül a napokban kialakult hangulatkeltés – mondta házigazdaként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Pál Antal Sándor szerint az egységes székely azonosságtudat, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, most is létezik, ezt a szimbólumrendszer használata is jelzi. Hozzátette, míg az évszázadok folyamán a román fejedelemségeken központi irányítás volt, addig Erdély területén a székelység mellett számos regionális, és helyi autonómiaforma működött. Hermann Gusztáv Mihály ezt példákkal illusztrálta. Hermann beszámolt arról is, hogy az alternatív tankönyv megjelenése után sok támadás érte a szerzőket, a székely radikálisok túl akadémikusnak, a románok túl radikálisnak tartják. „Mi a munkánkat elvégeztük, készül a román nyelvű fordítás is, amely nem azonos az interneten elérhető változattal, mert az sok hibát tartalmaz” – mondta a történész, megemlítve azt is, hogy az újabb kiadások még kiegészíthetők.
Az autonómiát és a függetlenedést összetévesztik, és nem igazán értik a románok – erősítette meg Pál Antal Sándor felvetését Sever Ioan Miu „Olahus”, a Maghiaromania blog szerkesztője, aki szerint kommunikációs zavar van, és nehéz értelmezni az olyan jelzéseket, amikor a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetésen azt kiabálták, hogy Vesszen Trianon!, vagy a találkozónak helyet adó csárdában a Nagymagyarországot ábrázoló térképeket. Dan Tapalagă, a Hotnews.ro szerzője úgy vélte, a jelenlegi politikai kontextus nem segít a közeledésben, mert Magyarországon is választások közelednek, ugyanakkor az RMDSZ korábban kormánytényező volt, most pedig nem az.
Kovács Attila
2013. március 14.
Székely jelképekről
Nemzeti ünnepünkhöz igazítva ma este fél hatkor székely címer-, pecsét- és zászlótörténeti kiállítás nyílik Csíkszeredában a Csíki Székely Múzeumban.
A székelyföldi múzeumok közös kiállításának része a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport – tagjai Mihály János történész, Pál-Antal Sándor akadémikus, Szekeres Attila István heraldikus és Zepeczaner Jenő történész – által összeállított Címer és pecsét a Székelyföldön című vándortárlat, valamit a Székely Történelmi Zászlósor. Ugyanakkor bemutatják a frissen megjelent, Címer és pecsét a Székelyföldön című tanulmánykötetet, melynek szerzői Bernád Rita Magdolna levéltáros, Bicsok Zoltán levéltáros, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István és Zepeczaner Jenő, szerkesztője Mihály János.
(m. i.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Nemzeti ünnepünkhöz igazítva ma este fél hatkor székely címer-, pecsét- és zászlótörténeti kiállítás nyílik Csíkszeredában a Csíki Székely Múzeumban.
A székelyföldi múzeumok közös kiállításának része a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport – tagjai Mihály János történész, Pál-Antal Sándor akadémikus, Szekeres Attila István heraldikus és Zepeczaner Jenő történész – által összeállított Címer és pecsét a Székelyföldön című vándortárlat, valamit a Székely Történelmi Zászlósor. Ugyanakkor bemutatják a frissen megjelent, Címer és pecsét a Székelyföldön című tanulmánykötetet, melynek szerzői Bernád Rita Magdolna levéltáros, Bicsok Zoltán levéltáros, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István és Zepeczaner Jenő, szerkesztője Mihály János.
(m. i.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 20.
Hermann Gusztáv Mihály
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,
2013. május 22.
Székely címerek, pecsétek Szovátán
A IV. Székelyföldi Napok gazdag és változatos rendezvénysorozata a Fülöp Judit vezette Intermezzo Kamarakórus szervezésében megrendezett Szovátai Tavaszi Kórusfesztivállal indult és a Böjte Csaba ferences szerzetes védnöksége alatt rendezett jótékonysági koncerttel zárult. A gazdag programból jutott a Székelyföld múltja, történelme iránt érdeklődőknek is. Szovátán került sor a Hargita Megye Tanácsának támogatásával megjelenő, a székely szimbólumok történetével foglalkozó tanulmánykötet-sorozat harmadik kötetének marosszéki bemutatójára. A kötetet Pál-Antal Sándor akadémikus és Mihály János székelyudvarhelyi történész, a 2009-ben létrehozott Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport tagjai mutatták be.
A szovátai Városháza nagytermében Kiss Jánosnak, a Bernády Közművelődési Egylet titkárának megnyitója után Pál-Antal Sándor, az egyetlen Székelyföldön élő és tevékenykedő, akadémikus történészünk a könyvsorozat múltjáról, megjelenésük előzményeiről beszélt.
A Hargita Megye Tanácsának égisze alatt négy éve létrejött munkacsoport a székely történelmi szimbólumok feltárásával foglalkozik. Tagjai címer-, pecsét- és zászlótörténeti kérdésekkel foglalkozó szakemberek. A munkacsoportot eredetileg a székely zászló körüli viták lezárása érdekében hozták létre, amely azonban már indulásból a zászlótörténeti kérdések kutatásán kívül egyéb szimbólumok kutatását is felkarolta. A ma már közismertté lett és nagy népszerűségnek örvendő székely nemzeti zászlót a Székely Nemzeti Tanács saját zászlójaként 2004-ben fogadta el. De mire az e téren végzett kutatások befejeződtek, a SZNT zászlója általánosan elfogadottá vált. A kutatás ezen túl általában a székelység történelmi szimbólumainak a feltárására és közzétételére összpontosult, és folyik ma is.
A többéves kutatómunka eredménye egy nagymérvű vándorkiállítás és az a tanulmánykötet-sorozat, amelyből eddig három kötet jelent meg. A kiállítás két év alatt bejárta nemcsak Erdély, hanem az anyaország számos városát is. Jelenleg Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeumban látható, ahol a pannókra helyezett reprodukciók mellett gazdag tárgyi jelképgyűjteményt is bemutatnak. Köztük legnevezetesebb a székely nemzet 1659-ben ezüstből készült címeres pecsétje. Az akadémikus nyilvánosan kifejezte reményét, hogy a kiállítás Szovátán is megtekinthető lesz.
A első tanulmánykötet sikerén felbuzdulva, amely azóta könyvritkasággá is vált, 2011-ben a kutatók egy újabb kötettel jelentkeztek, amely 11 címer, pecsét és zászlótörténeti kérdéseket taglaló tanulmányt tartalmaz.
A harmadik, a most bemutatott "zöld könyvben" igen gazdag a képanyag. Mihály János előszava mellett hét tanulmányt olvashatunk: Bernád Rita Magdolna a Gyergyói Főesperesi Kerület egyházközségeinek pecsétjeit és védőszentjeit, Bicsok Zoltán az egykori Csíkszék területéről fennmaradt római katolikus papi magánpecséteket ismerteti. Pál-Antal Sándor két tanulmánnyal is jelentkezik. Az első a kötet borítóján is látható Csík- Gyergyó-Kászonszék, a második Marosszék címeres pecsétjének a történetét ismerteti. Szekeres Attila István írása a háromszéki közigazgatási címerekben lévő székely jelképekkel foglalkozik. A tanulmánykötet a szovátai kötődésű Zepeczaner Jenő két dolgozatával zárul. Az első a székelyföldi céhek jelképeit, a második Udvarhelyszék fejedelemség kori címereit ismerteti.
A történeti jelképkutatás ismertetése után Mihály János a tervekről, a sorozat jövőjéről beszélt. A közelmúltban egy Csíkszeredában megtartott összejövetelen székely történészek, román újságírók és tévériporterek előtt a székelyek történetére vonatkozó tankönyvet és a zászló történetét ismertették, válaszoltak vendégeik kérdéseire, meghallgatva észrevételeiket. A pozitív tapasztalatok nyomán határozták el az addig megjelent tanulmányok szintéziseinek román nyelvű kiadását. Ugyanakkor mindaddig folytatják a kutatómunkát, míg a székely történelmi szimbólumok kérdését feltártnak és feldolgozottnak nyilváníthatják. Nagy szükség van ezekre a biztos történelmi források alapján írt szimbólumtörténetekre. Mindeddig csak legendákat ismertünk szimbólumainkról. Előadásában röviden össze is foglalta mindazokat a biztos adatokat, amelyek a nemzeti zászlóval, címerünkkel kapcsolatosak.
A végig izgalmas, a hallgatóság érdeklődését mindvégig fenntartó előadások után csak úgy záporoztak a kérdések, legtöbben egyszerre két-három kérdést is feltettek. A székely szimbólumok mellett olyan távoli témákig is elkalandoztak a kérdezők, mint pl. a szlovák vagy a román címer története.
Mihály János (szerk.): Címer és pecsét a Székelyföldön
Tanulmányok
Székelyudvarhely, 2012. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület. A szöveget gondozta: P. Buzogány Árpád, nyomdai munkálatok: csíkszeredai Alutus Rt.
(józsa)
Népújság (Marosvásárhely),
A IV. Székelyföldi Napok gazdag és változatos rendezvénysorozata a Fülöp Judit vezette Intermezzo Kamarakórus szervezésében megrendezett Szovátai Tavaszi Kórusfesztivállal indult és a Böjte Csaba ferences szerzetes védnöksége alatt rendezett jótékonysági koncerttel zárult. A gazdag programból jutott a Székelyföld múltja, történelme iránt érdeklődőknek is. Szovátán került sor a Hargita Megye Tanácsának támogatásával megjelenő, a székely szimbólumok történetével foglalkozó tanulmánykötet-sorozat harmadik kötetének marosszéki bemutatójára. A kötetet Pál-Antal Sándor akadémikus és Mihály János székelyudvarhelyi történész, a 2009-ben létrehozott Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport tagjai mutatták be.
A szovátai Városháza nagytermében Kiss Jánosnak, a Bernády Közművelődési Egylet titkárának megnyitója után Pál-Antal Sándor, az egyetlen Székelyföldön élő és tevékenykedő, akadémikus történészünk a könyvsorozat múltjáról, megjelenésük előzményeiről beszélt.
A Hargita Megye Tanácsának égisze alatt négy éve létrejött munkacsoport a székely történelmi szimbólumok feltárásával foglalkozik. Tagjai címer-, pecsét- és zászlótörténeti kérdésekkel foglalkozó szakemberek. A munkacsoportot eredetileg a székely zászló körüli viták lezárása érdekében hozták létre, amely azonban már indulásból a zászlótörténeti kérdések kutatásán kívül egyéb szimbólumok kutatását is felkarolta. A ma már közismertté lett és nagy népszerűségnek örvendő székely nemzeti zászlót a Székely Nemzeti Tanács saját zászlójaként 2004-ben fogadta el. De mire az e téren végzett kutatások befejeződtek, a SZNT zászlója általánosan elfogadottá vált. A kutatás ezen túl általában a székelység történelmi szimbólumainak a feltárására és közzétételére összpontosult, és folyik ma is.
A többéves kutatómunka eredménye egy nagymérvű vándorkiállítás és az a tanulmánykötet-sorozat, amelyből eddig három kötet jelent meg. A kiállítás két év alatt bejárta nemcsak Erdély, hanem az anyaország számos városát is. Jelenleg Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeumban látható, ahol a pannókra helyezett reprodukciók mellett gazdag tárgyi jelképgyűjteményt is bemutatnak. Köztük legnevezetesebb a székely nemzet 1659-ben ezüstből készült címeres pecsétje. Az akadémikus nyilvánosan kifejezte reményét, hogy a kiállítás Szovátán is megtekinthető lesz.
A első tanulmánykötet sikerén felbuzdulva, amely azóta könyvritkasággá is vált, 2011-ben a kutatók egy újabb kötettel jelentkeztek, amely 11 címer, pecsét és zászlótörténeti kérdéseket taglaló tanulmányt tartalmaz.
A harmadik, a most bemutatott "zöld könyvben" igen gazdag a képanyag. Mihály János előszava mellett hét tanulmányt olvashatunk: Bernád Rita Magdolna a Gyergyói Főesperesi Kerület egyházközségeinek pecsétjeit és védőszentjeit, Bicsok Zoltán az egykori Csíkszék területéről fennmaradt római katolikus papi magánpecséteket ismerteti. Pál-Antal Sándor két tanulmánnyal is jelentkezik. Az első a kötet borítóján is látható Csík- Gyergyó-Kászonszék, a második Marosszék címeres pecsétjének a történetét ismerteti. Szekeres Attila István írása a háromszéki közigazgatási címerekben lévő székely jelképekkel foglalkozik. A tanulmánykötet a szovátai kötődésű Zepeczaner Jenő két dolgozatával zárul. Az első a székelyföldi céhek jelképeit, a második Udvarhelyszék fejedelemség kori címereit ismerteti.
A történeti jelképkutatás ismertetése után Mihály János a tervekről, a sorozat jövőjéről beszélt. A közelmúltban egy Csíkszeredában megtartott összejövetelen székely történészek, román újságírók és tévériporterek előtt a székelyek történetére vonatkozó tankönyvet és a zászló történetét ismertették, válaszoltak vendégeik kérdéseire, meghallgatva észrevételeiket. A pozitív tapasztalatok nyomán határozták el az addig megjelent tanulmányok szintéziseinek román nyelvű kiadását. Ugyanakkor mindaddig folytatják a kutatómunkát, míg a székely történelmi szimbólumok kérdését feltártnak és feldolgozottnak nyilváníthatják. Nagy szükség van ezekre a biztos történelmi források alapján írt szimbólumtörténetekre. Mindeddig csak legendákat ismertünk szimbólumainkról. Előadásában röviden össze is foglalta mindazokat a biztos adatokat, amelyek a nemzeti zászlóval, címerünkkel kapcsolatosak.
A végig izgalmas, a hallgatóság érdeklődését mindvégig fenntartó előadások után csak úgy záporoztak a kérdések, legtöbben egyszerre két-három kérdést is feltettek. A székely szimbólumok mellett olyan távoli témákig is elkalandoztak a kérdezők, mint pl. a szlovák vagy a román címer története.
Mihály János (szerk.): Címer és pecsét a Székelyföldön
Tanulmányok
Székelyudvarhely, 2012. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület. A szöveget gondozta: P. Buzogány Árpád, nyomdai munkálatok: csíkszeredai Alutus Rt.
(józsa)
Népújság (Marosvásárhely),
2013. szeptember 1.
Betekintés a Márton Áron-kutatások jelenébe
Az ünnepi szentmisét követően pénteken hat kutató tartalmas előadását hallgathatták meg Csíkszentdomokoson a Márton Áronnal kapcsolatos kutatások iránt érdeklődők.
Második alkalommal szerveztek Márton Áron tiszteletére konferenciát és megemlékezést Csíkszentdomokoson augusztus 30-án. A pénteki ünnepi program 10 órakor szentmisével kezdődött, amelyet Jakubinyi György érsek és Tamás József segédpüspök mutatott be a helyi templomban. Ezt követően 12 órától benépesedett a községháza díszterme, ahol hat, Márton Áronról szóló előadást hallgathattak meg az érdeklődők.
A kutatási eredmények bemutatása előtt a zsúfolásig megtelt díszteremben a jelenlevők közösen imádkoztak, majd Ferencz Alajos domokosi polgármester köszöntötte a jelenlevőket. Kiemelte, „Márton Áron püspök tanítása, példája ma is időszerű, talán jobban is, mint máskor. Így minél többet sikerül megismerni abból, amit ő tanított, mondott, annál inkább sikerül nekünk – akik felelősséggel tartozunk másokért is – a helyes úton maradnunk, hogy makacs kitartással ragaszkodjunk hitünkhöz, nemzetiségünkhöz. Mindezt annak érdekében, hogy jövőt tudjunk biztosítani a következő generáció számára.”
Lázár Csilla a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum és Egyesület nevében kifejtette, remélik, hogy a Márton Áron életpéldájába és tanításába való betekintés után lelkiekben és szellemiekben is megerősödve távoznak a résztvevők a konferenciáról. Hangsúlyozta, a konferenciasorozatot azzal a céllal indították útjára tavaly, hogy a szélesebb közönség is tájékozódhasson a Márton Áronnal kapcsolatos történeti kutatások eredményeiről. Emellett szerették volna a kutatókat is ösztönözni, hogy a 20. századi vizsgálódásaikat összpontosítsák Márton Áronra. Lázár röviden bemutatta a tavalyi konferencia anyagából összeállított kötetet is.
Az előadások sorát Czikó László búzásbesenyői plébános nyitotta meg, aki Márton Áron bérmaútjairól beszélt. A plébános korábban erről a témáról írta szakdolgozatát, erre az alkalomra kutatási eredményeit összesítette és friss információkkal egészítette ki. Az érdeklődők megtudhatták, hogy a püspök hogyan munkálkodott fogsága előtt, alatt, valamint azt is, hogy azt követően hogyan folytatta pasztorális tevékenységét. Az előadásba aktívan bekapcsolódtak a hallgatók, közösen derítették ki a fényképeken szereplő helyszíneket, megosztották a püspökkel kapcsolatos élményeiket.
Mihály János történész arról beszélt, hogy az udvarhelyszéki Domus Historiákban – a plébániák fontosabb eseményeit megörökítő könyvek – történészi és helytörténeti munkája során milyen, Márton Áronra vonatkozó adatokat talált. Kiemelte, hogy a levéltárak, könyvtárak mellett fontos információforrás lehet az egyházközségek levéltára is, mivel az egyháztörténeti Domus Historiák hitelesen mutatják be az egyházmegyék történetét, sok esetben értelmezve, elemezve azt. Ezekbe a forrásokba engedett betekintést az általa felolvasott idézetek által.
Mitikus emlékek Márton Áron életrajzához címmel Balázs Lajos néprajzkutató tartott előadást. Csíkszentdomokos népi kultúrájának szakavatott kutatója több évtizedes gyűjtőmunkájáról számolt be. Bemutatta, milyennek ismerte meg a faluban őrzött Márton Áron-képet, milyen legendák és emlékek élnek Csíkszentdomokoson a püspökről.
Az ebédszünetet követően Hegedűs Enikő művészettörténész arról beszélt, milyen viszonyban volt Márton Áron a kortárs művészekkel. Bemutatta, hogy a gyulafehérvári Márton Áron Múzeumban – a püspöki egykori dolgozószobájában – fellehető könyvek, művészeti alkotások hogyan árulkodnak a Márton Áront övező tiszteletről.
Gál Hunor diakónus tagja annak a teológusokból álló csapatnak, amely digitalizálta a Gyulafehérvári Érseki és Káptalani levéltárban található, Márton Áron püspököt ábrázoló fényképeket. Az érdeklődők a digitalizálás folyamatáról hallhattak, ugyanakkor kevésbé ismert fényképeket is megtekinthettek.
Az utolsó előadást Ferencz Kornélia, a Mária Rádió csíksomlyói stúdiójának önkéntese tartotta, aki számos beszélgetést rögzített Márton Áron püspökről. A rádióban is elhangzott beszélgetésekben olyan papok, világi személyek szólalnak meg, akik közeli munkatársai, tanítványai voltak a püspöknek.
Az előadásokat követően az érdeklődők megtekinthették a Márton Áron Múzeumot.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
Az ünnepi szentmisét követően pénteken hat kutató tartalmas előadását hallgathatták meg Csíkszentdomokoson a Márton Áronnal kapcsolatos kutatások iránt érdeklődők.
Második alkalommal szerveztek Márton Áron tiszteletére konferenciát és megemlékezést Csíkszentdomokoson augusztus 30-án. A pénteki ünnepi program 10 órakor szentmisével kezdődött, amelyet Jakubinyi György érsek és Tamás József segédpüspök mutatott be a helyi templomban. Ezt követően 12 órától benépesedett a községháza díszterme, ahol hat, Márton Áronról szóló előadást hallgathattak meg az érdeklődők.
A kutatási eredmények bemutatása előtt a zsúfolásig megtelt díszteremben a jelenlevők közösen imádkoztak, majd Ferencz Alajos domokosi polgármester köszöntötte a jelenlevőket. Kiemelte, „Márton Áron püspök tanítása, példája ma is időszerű, talán jobban is, mint máskor. Így minél többet sikerül megismerni abból, amit ő tanított, mondott, annál inkább sikerül nekünk – akik felelősséggel tartozunk másokért is – a helyes úton maradnunk, hogy makacs kitartással ragaszkodjunk hitünkhöz, nemzetiségünkhöz. Mindezt annak érdekében, hogy jövőt tudjunk biztosítani a következő generáció számára.”
Lázár Csilla a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum és Egyesület nevében kifejtette, remélik, hogy a Márton Áron életpéldájába és tanításába való betekintés után lelkiekben és szellemiekben is megerősödve távoznak a résztvevők a konferenciáról. Hangsúlyozta, a konferenciasorozatot azzal a céllal indították útjára tavaly, hogy a szélesebb közönség is tájékozódhasson a Márton Áronnal kapcsolatos történeti kutatások eredményeiről. Emellett szerették volna a kutatókat is ösztönözni, hogy a 20. századi vizsgálódásaikat összpontosítsák Márton Áronra. Lázár röviden bemutatta a tavalyi konferencia anyagából összeállított kötetet is.
Az előadások sorát Czikó László búzásbesenyői plébános nyitotta meg, aki Márton Áron bérmaútjairól beszélt. A plébános korábban erről a témáról írta szakdolgozatát, erre az alkalomra kutatási eredményeit összesítette és friss információkkal egészítette ki. Az érdeklődők megtudhatták, hogy a püspök hogyan munkálkodott fogsága előtt, alatt, valamint azt is, hogy azt követően hogyan folytatta pasztorális tevékenységét. Az előadásba aktívan bekapcsolódtak a hallgatók, közösen derítették ki a fényképeken szereplő helyszíneket, megosztották a püspökkel kapcsolatos élményeiket.
Mihály János történész arról beszélt, hogy az udvarhelyszéki Domus Historiákban – a plébániák fontosabb eseményeit megörökítő könyvek – történészi és helytörténeti munkája során milyen, Márton Áronra vonatkozó adatokat talált. Kiemelte, hogy a levéltárak, könyvtárak mellett fontos információforrás lehet az egyházközségek levéltára is, mivel az egyháztörténeti Domus Historiák hitelesen mutatják be az egyházmegyék történetét, sok esetben értelmezve, elemezve azt. Ezekbe a forrásokba engedett betekintést az általa felolvasott idézetek által.
Mitikus emlékek Márton Áron életrajzához címmel Balázs Lajos néprajzkutató tartott előadást. Csíkszentdomokos népi kultúrájának szakavatott kutatója több évtizedes gyűjtőmunkájáról számolt be. Bemutatta, milyennek ismerte meg a faluban őrzött Márton Áron-képet, milyen legendák és emlékek élnek Csíkszentdomokoson a püspökről.
Az ebédszünetet követően Hegedűs Enikő művészettörténész arról beszélt, milyen viszonyban volt Márton Áron a kortárs művészekkel. Bemutatta, hogy a gyulafehérvári Márton Áron Múzeumban – a püspöki egykori dolgozószobájában – fellehető könyvek, művészeti alkotások hogyan árulkodnak a Márton Áront övező tiszteletről.
Gál Hunor diakónus tagja annak a teológusokból álló csapatnak, amely digitalizálta a Gyulafehérvári Érseki és Káptalani levéltárban található, Márton Áron püspököt ábrázoló fényképeket. Az érdeklődők a digitalizálás folyamatáról hallhattak, ugyanakkor kevésbé ismert fényképeket is megtekinthettek.
Az utolsó előadást Ferencz Kornélia, a Mária Rádió csíksomlyói stúdiójának önkéntese tartotta, aki számos beszélgetést rögzített Márton Áron püspökről. A rádióban is elhangzott beszélgetésekben olyan papok, világi személyek szólalnak meg, akik közeli munkatársai, tanítványai voltak a püspöknek.
Az előadásokat követően az érdeklődők megtekinthették a Márton Áron Múzeumot.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
2013. december 2.
A romániai magyar nyelvű történelem tankönyvekről
A Babeş -Bolyai Tudományegyetem, a Magyar Történeti Intézet- KAB Történettudományi Szakbizottsága „A romániai magyar nyelvű történelem tankönyvek főbb problémái – címmel kerek-asztal megbeszélést szervezett. Helyszín: a Francisc Pall terem. A moderátor szerepét dr. Rüsz- Fogarasi Enikő docens, a BBTE Történelem és Filozófia Kar dékán-helyettese töltötte be.
A 19 meghívott egyetemi és középiskolás tanár több órán keresztül megbeszélte: A „székely tankönyv” és egy új magyar kisebbség története tankönyv, valamint a magyar nyelvű történelmi atlaszok szükségességének kérdését.
A találkozónak az volt a célja, hogy a tenni akaró és jó képességű történelem tanárokat bevonja abba a kollektívába, amely fel tudja vállalni a tankönyvírással járó nehézségek leküzdését és meg is, tudja írni. Ugyanakkor képviseljen egy olyan gondolkodást, mely képes olyan történelmi üzenetet megfogalmazni, melyet ez esetben az VI.- VII. osztályosok megértenek, és érdeklődést mutatnak a tankönyv iránt. Ami nem kis feladat. Mert nem csak a puszta tények, felsorolásáról lenne szó, hanem egy olyan gondolkodás kialakulásáról is, mely bizonyos területeken, ha rendelkezel ezzel az ismerettel, akkor számodra is értékes. A tankönyvet az országban élő és tanulni vágyók is szellemi haszonnal forgatnák.
Maga a beszélgetés, egészen a frusztrációk felszínre törésével együtt, nagyon építő jellegű volt.
A tankönyveket egy ember nem tudja megírni. Olyan csoportban kell dolgozni, amely pontosan eleget tud tenni a tankönyvkiadás feltételeinek.
Ugyanakkor olyan tankönyvet kell szerkeszteni, hogy a tanulók kedvvel vegyék kezükbe a könyvet, mert mind formában, mind tartalomban olyan nyelvezettel, küllemmel, szól hozzájuk, mely „megfogja” őket és az érdeklődésüket kiváltja.
A Babeş- Bolyai Tudományegyetem célja az volt, hogy partnert lássanak bennük a tanárok, kérjék ki a szakvéleményüket, és vitassák meg a tankönyvek tudományos tartalmát és mondanivalóját. Keressék meg őket akkor, amikor az új kutatási eredményekre kíváncsiak. Mert azért bizonyítottan lépést tartanak a tudomány egyre gyorsabban haladó iramával, amelyről lemaradni nem lenne ildomos, akkor, amikor erre meg van az egyetemi infrastruktúra. Ami nagy eredmény. Most már sok múlik mindazokon, akik a tanügyi rendszerben tevékenykednek.
Ők azok, akik a jövő nemzedékének gondolkodását modellálják. Ezért nem mindegy, milyen anyagiakat fordít az állam az oktatás számára. Az sem mindegy, a kisebbségi oktatásra mennyi jut, melyek a prioritások.
A kerek-asztal beszélgetés során néhány javaslat fogalmazódott meg, miszerint hasznos lenne egy tankönyvelbíráló bizottság létrehozása, rendes lektorálás és nyilvános vita minden tankönyv kiadása előtt.
Rendkívül fontos volt A SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE című kézikönyv és tankönyv bemutatása, mely az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára készült, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Hargita Megye Tanácsa és Kovászna Megye Tanácsa, Kovászna Megyei Művelődési Központ megbízásából. A nagy formátumú (20x26cm) 176 oldalas könyv szerzői Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József.
Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János.
A térképeket készítették: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka- Zita.
Az igen értékes könyv előszavából idéznék egy gondolatsort: „… a szerzők, noha természetesen ismerik a világtörténelem korszakolását, úgy döntöttek, a székelység történetének határköveit a székely rendi társadalom sajátos fejlődése függvényében helyezik el. Ennek megfelelően azok a társadalmi folyamatok és állapotok, amelyek a székelyek végleges letelepedéstől fogva érvényesültek a székely közösség soraiban, a nagy törést 1562-ben, a székely szabadságjogok kíméletlen korlátozásának évében szenvedték el. Következésképpen ezt tekintettük a korszakokat elválasztó időhatárnak. Másik fontos határkő 1848, amikor a székelység önként mondott le rendi kiváltságairól.” A szerzők figyelembe vették a diákok életkori sajátosságait. A könyv hátsó lapján olvasható a szerzők sajátos szempontja, amelyet szerintük egy székely történelemkönyvnél figyelembe kell, venni: „ …egy székely történelemtankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt olykor egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében.”
A Székelység története című kézikönyv és tankönyv 6 fejezet 22 leckéjében mutatja be a Székelyföld és a székely társadalom történetét. „A leckék végén található irodalmi fogódzó nem bibliográfia, hanem szépirodalmi ajánlás az illető korszak jobb megismerésére… És természetesen vannak olyan alkotások, melyek a szépirodalom eszközeivel keltik többé-kevésbé hitelesen életre egy-egy kor hangulatát. A korhangulat felidézése a célja a filmajánlónak is.” Időtáblázat és a Fogalomtár gazdagítja, pontosítja a diákok történelmi ismeretét.
A kötet gazdag illusztrációs anyaggal rendelkezik. Esztétikai kivitelezése figyelemre méltó.
Nem lenne érdektelen a történelem tanárok számára módszertani útmutató füzetet is összeállítani a kisebbségi történelem-tanítással kapcsolatban.
Szerintem megszületett egy olyan kiadvány, melyet nem csak a „gyermek” tanuló, hanem saját önazonosságunk szempontjából is érdemes elolvasni, mint a hajdani Kincses Kalendáriumokat.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
A Babeş -Bolyai Tudományegyetem, a Magyar Történeti Intézet- KAB Történettudományi Szakbizottsága „A romániai magyar nyelvű történelem tankönyvek főbb problémái – címmel kerek-asztal megbeszélést szervezett. Helyszín: a Francisc Pall terem. A moderátor szerepét dr. Rüsz- Fogarasi Enikő docens, a BBTE Történelem és Filozófia Kar dékán-helyettese töltötte be.
A 19 meghívott egyetemi és középiskolás tanár több órán keresztül megbeszélte: A „székely tankönyv” és egy új magyar kisebbség története tankönyv, valamint a magyar nyelvű történelmi atlaszok szükségességének kérdését.
A találkozónak az volt a célja, hogy a tenni akaró és jó képességű történelem tanárokat bevonja abba a kollektívába, amely fel tudja vállalni a tankönyvírással járó nehézségek leküzdését és meg is, tudja írni. Ugyanakkor képviseljen egy olyan gondolkodást, mely képes olyan történelmi üzenetet megfogalmazni, melyet ez esetben az VI.- VII. osztályosok megértenek, és érdeklődést mutatnak a tankönyv iránt. Ami nem kis feladat. Mert nem csak a puszta tények, felsorolásáról lenne szó, hanem egy olyan gondolkodás kialakulásáról is, mely bizonyos területeken, ha rendelkezel ezzel az ismerettel, akkor számodra is értékes. A tankönyvet az országban élő és tanulni vágyók is szellemi haszonnal forgatnák.
Maga a beszélgetés, egészen a frusztrációk felszínre törésével együtt, nagyon építő jellegű volt.
A tankönyveket egy ember nem tudja megírni. Olyan csoportban kell dolgozni, amely pontosan eleget tud tenni a tankönyvkiadás feltételeinek.
Ugyanakkor olyan tankönyvet kell szerkeszteni, hogy a tanulók kedvvel vegyék kezükbe a könyvet, mert mind formában, mind tartalomban olyan nyelvezettel, küllemmel, szól hozzájuk, mely „megfogja” őket és az érdeklődésüket kiváltja.
A Babeş- Bolyai Tudományegyetem célja az volt, hogy partnert lássanak bennük a tanárok, kérjék ki a szakvéleményüket, és vitassák meg a tankönyvek tudományos tartalmát és mondanivalóját. Keressék meg őket akkor, amikor az új kutatási eredményekre kíváncsiak. Mert azért bizonyítottan lépést tartanak a tudomány egyre gyorsabban haladó iramával, amelyről lemaradni nem lenne ildomos, akkor, amikor erre meg van az egyetemi infrastruktúra. Ami nagy eredmény. Most már sok múlik mindazokon, akik a tanügyi rendszerben tevékenykednek.
Ők azok, akik a jövő nemzedékének gondolkodását modellálják. Ezért nem mindegy, milyen anyagiakat fordít az állam az oktatás számára. Az sem mindegy, a kisebbségi oktatásra mennyi jut, melyek a prioritások.
A kerek-asztal beszélgetés során néhány javaslat fogalmazódott meg, miszerint hasznos lenne egy tankönyvelbíráló bizottság létrehozása, rendes lektorálás és nyilvános vita minden tankönyv kiadása előtt.
Rendkívül fontos volt A SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE című kézikönyv és tankönyv bemutatása, mely az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára készült, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Hargita Megye Tanácsa és Kovászna Megye Tanácsa, Kovászna Megyei Művelődési Központ megbízásából. A nagy formátumú (20x26cm) 176 oldalas könyv szerzői Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József.
Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János.
A térképeket készítették: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka- Zita.
Az igen értékes könyv előszavából idéznék egy gondolatsort: „… a szerzők, noha természetesen ismerik a világtörténelem korszakolását, úgy döntöttek, a székelység történetének határköveit a székely rendi társadalom sajátos fejlődése függvényében helyezik el. Ennek megfelelően azok a társadalmi folyamatok és állapotok, amelyek a székelyek végleges letelepedéstől fogva érvényesültek a székely közösség soraiban, a nagy törést 1562-ben, a székely szabadságjogok kíméletlen korlátozásának évében szenvedték el. Következésképpen ezt tekintettük a korszakokat elválasztó időhatárnak. Másik fontos határkő 1848, amikor a székelység önként mondott le rendi kiváltságairól.” A szerzők figyelembe vették a diákok életkori sajátosságait. A könyv hátsó lapján olvasható a szerzők sajátos szempontja, amelyet szerintük egy székely történelemkönyvnél figyelembe kell, venni: „ …egy székely történelemtankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt olykor egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében.”
A Székelység története című kézikönyv és tankönyv 6 fejezet 22 leckéjében mutatja be a Székelyföld és a székely társadalom történetét. „A leckék végén található irodalmi fogódzó nem bibliográfia, hanem szépirodalmi ajánlás az illető korszak jobb megismerésére… És természetesen vannak olyan alkotások, melyek a szépirodalom eszközeivel keltik többé-kevésbé hitelesen életre egy-egy kor hangulatát. A korhangulat felidézése a célja a filmajánlónak is.” Időtáblázat és a Fogalomtár gazdagítja, pontosítja a diákok történelmi ismeretét.
A kötet gazdag illusztrációs anyaggal rendelkezik. Esztétikai kivitelezése figyelemre méltó.
Nem lenne érdektelen a történelem tanárok számára módszertani útmutató füzetet is összeállítani a kisebbségi történelem-tanítással kapcsolatban.
Szerintem megszületett egy olyan kiadvány, melyet nem csak a „gyermek” tanuló, hanem saját önazonosságunk szempontjából is érdemes elolvasni, mint a hajdani Kincses Kalendáriumokat.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2013. december 31.
A Siculicidiumra emlékeznek
Egyéves rendezvénysorozattal emlékeznek meg a Madéfalvi Veszedelem 250. évfordulójáról. A 2013. október 11-én elkezdődött és 2014. október 7-ig tartó Siculicidium Emlékév kiemelkedő programpontja a január 5. és 7. között Madéfalván sorra kerülő emlékünnepség. Ahogyan az egész évnek, ennek az ünnepségnek is célja minél több környékbelit, érintettet bevonni, hogy méltóképp emlékezhessenek a negyed évezreddel ezelőtt történt eseményekre és az abban részt vevő hősökre – fejtette ki Szentes Csaba polgármester.
Január 5-én, vasárnap a 11 órás szentmisével veszi kezdetét a háromnapos ünnepség, amelyet az Ezerhétszázhatvannégy év január hét virradóra című szabadtéri előadás követ a templom melletti téren. A madéfalvi vérengzést és az azt megelőző napokat bemutató, több mint száz szereplőt felvonultató előadásban hagyományőrző csoportok, tüzércsapat, huszáregyesület, amatőr színjátszók, néptáncegyüttesek és kórusok is közreműködnek. A Fészek kávézóban 18 órától bemutatják Móser Zoltán fotóművész és Tamás Menyhért író Holtak Vigasza című kötetét. Este fél héttől a Fészek tájházban megnyitják az Emelt fővel: Bukovinai székelyek Magyarországon 1941-2011 című vándorkiállítást is – foglalta össze a polgármester az első nap eseményeit.
Történelmi konferencia
Hétfőn, vízkereszt napján történelmi konferenciára kerül sor a helyi kultúrotthonban. Egyed Ákos, Garda Dezső, Mihály János, Szőcs János történészek, Albert Ernő népköltészeti gyűjtő és Csikány Tamás egyetemi tanár tart előadást a Madéfalvi veszedelem és a határőrség témakörében – vázolta Szentes. Hozzátette, a közbirtokosság székházában fél kettőtől kiállításra kerülnek a faluban élő Szentes Gábor által faragott vándorbotok, szám szerint 250 darab. Négy órától éves közgyűlésüket tartják meg a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének képviselői.
Kopjafát avatnak
Az elöljárótól megtudtuk, hetedikén reggel harangszóval és „ágyúlövéssel” ébresztik a falu népét, akik 10 órától ünnepi szentmisén vehetnek részt, amely után a helyi iskolások előadásukban felelevenítik az 1764. január hetedikei eseményeket. Ezt követően az ünnepség a felújítás alatt lévő emlékműnél folytatódik, ahol az ünnepi beszédek és koszorúzások mellett a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége felavatja az általuk állított kopjafát. Este hét órától a helyi közösségi házban kulturális műsorokkal zárul a nap, fellép a Madéfalvi Dalkör, a Rokolya Népdalkör és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes is bemutatja Madélfalvi Veszedelem című műsorát.
A szervező bizottság egyeztetett a helyi plébánossal és a püspökkel annak érdekében, hogy január 6-ról 7-re virradóan, éjfélkor megszólalhassanak a környékbeli harangok – tudtuk meg a vezetőtől. „A püspök már intézett felhívást az egyházközségek felé, a szervező bizottság nevében pedig én is arra kérnék minden felekezetet, hogy éjfélkor egy haranghúzással emlékezzenek a madéfalvi eseményekre” – tette hozzá.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
Egyéves rendezvénysorozattal emlékeznek meg a Madéfalvi Veszedelem 250. évfordulójáról. A 2013. október 11-én elkezdődött és 2014. október 7-ig tartó Siculicidium Emlékév kiemelkedő programpontja a január 5. és 7. között Madéfalván sorra kerülő emlékünnepség. Ahogyan az egész évnek, ennek az ünnepségnek is célja minél több környékbelit, érintettet bevonni, hogy méltóképp emlékezhessenek a negyed évezreddel ezelőtt történt eseményekre és az abban részt vevő hősökre – fejtette ki Szentes Csaba polgármester.
Január 5-én, vasárnap a 11 órás szentmisével veszi kezdetét a háromnapos ünnepség, amelyet az Ezerhétszázhatvannégy év január hét virradóra című szabadtéri előadás követ a templom melletti téren. A madéfalvi vérengzést és az azt megelőző napokat bemutató, több mint száz szereplőt felvonultató előadásban hagyományőrző csoportok, tüzércsapat, huszáregyesület, amatőr színjátszók, néptáncegyüttesek és kórusok is közreműködnek. A Fészek kávézóban 18 órától bemutatják Móser Zoltán fotóművész és Tamás Menyhért író Holtak Vigasza című kötetét. Este fél héttől a Fészek tájházban megnyitják az Emelt fővel: Bukovinai székelyek Magyarországon 1941-2011 című vándorkiállítást is – foglalta össze a polgármester az első nap eseményeit.
Történelmi konferencia
Hétfőn, vízkereszt napján történelmi konferenciára kerül sor a helyi kultúrotthonban. Egyed Ákos, Garda Dezső, Mihály János, Szőcs János történészek, Albert Ernő népköltészeti gyűjtő és Csikány Tamás egyetemi tanár tart előadást a Madéfalvi veszedelem és a határőrség témakörében – vázolta Szentes. Hozzátette, a közbirtokosság székházában fél kettőtől kiállításra kerülnek a faluban élő Szentes Gábor által faragott vándorbotok, szám szerint 250 darab. Négy órától éves közgyűlésüket tartják meg a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének képviselői.
Kopjafát avatnak
Az elöljárótól megtudtuk, hetedikén reggel harangszóval és „ágyúlövéssel” ébresztik a falu népét, akik 10 órától ünnepi szentmisén vehetnek részt, amely után a helyi iskolások előadásukban felelevenítik az 1764. január hetedikei eseményeket. Ezt követően az ünnepség a felújítás alatt lévő emlékműnél folytatódik, ahol az ünnepi beszédek és koszorúzások mellett a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége felavatja az általuk állított kopjafát. Este hét órától a helyi közösségi házban kulturális műsorokkal zárul a nap, fellép a Madéfalvi Dalkör, a Rokolya Népdalkör és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes is bemutatja Madélfalvi Veszedelem című műsorát.
A szervező bizottság egyeztetett a helyi plébánossal és a püspökkel annak érdekében, hogy január 6-ról 7-re virradóan, éjfélkor megszólalhassanak a környékbeli harangok – tudtuk meg a vezetőtől. „A püspök már intézett felhívást az egyházközségek felé, a szervező bizottság nevében pedig én is arra kérnék minden felekezetet, hogy éjfélkor egy haranghúzással emlékezzenek a madéfalvi eseményekre” – tette hozzá.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
2014. január 7.
Madéfalva 250 – A nemzet Madéfalvára figyel
Ezekben a napokban az egész magyar nemzet Madéfalvára figyel – jelentette ki Szarka Gábor konzul, a Határőrség és székelység című konferencia megnyitóján a madéfalvi közösségi házban.
– Úgy állítottuk össze a programot, hogy mindenkihez el tudjuk juttatni a Madéfalvi Veszedelem üzenetét – mondta Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere. – A valódi üzenete a mának az, hogy nem akarunk, nem kérünk többet, mint más nemzet, csupán azt szeretnénk, ha a jogainkat, emberi mivoltunkat mindenki tiszteletben tartaná, és ezt mondjuk mindenkinek, és ezt békés eszközökkel szeretnénk elérni.
Garda Dezső gyergyószentmiklósi történész a gyergyószéki, Albert Ernő sepsiszentgyörgyi kutató a háromszéki és madéfalvi, míg Mihály János lövétei történész a határőrség szervezésének udvarhelyszéki vonatkozásait ismertette. Egyed Ákos A székely határőrrendszer kérdései az erdélyi országgyűléseken címmel tartott előadást. – Az 1764. évi januári véres esemény után a Habsburg hatalomnak sikerült megszerveznie a székely határőrséget, de tévedés volna ebből arra következtetni, hogy a székelység belenyugodott a terrorral és erőszakkal felállított katonai intézmény változatlan fenntartásába – fejtette ki Egyed Ákos. – Igaz ugyan, hogy a Székelyföld kettéosztásával (egy jórészt katonai, illetve polgári részre) az egységes küzdelem és fellépés a helyzet megváltoztatásáért nehezebbé vált, s várni kellett egy kedvezőbb birodalmi politikai kurzus bekövetkeztére, de a „Madéfalvi Veszedelem” emléke élénken élt a magyar társadalom köreiben, s az ellene való állásfoglalás nem késett, amikor – majdnem három évtizedes kihagyás után –,1790-ben összehívták az erdélyi országgyűlést.
A Madéfalvi Veszedelem és a kivándorlás témában Szőcs János csíkszeredai történész a madéfalvi eseményeket követő, Moldvába történő kivándorlás számszerű adatait és okait ismertette. Úgy véli, az akkori csíki kivándorlók száma háromezer fölé tehető, továbbá azt is, hogy nem csupán a jogtiprás és az erőszak alkalmazása, hanem más indítékok, a szegénység, a kenyértelenség is közrejátszodtak a nagy kivándorlási hullám kialakulásában.
Különösen nagy sikert aratott Csikány Tamás budapesti ezredes, hadtörténész Székely határőrök a csatatereken (1778-1849) témájú előadása. – Itt pontosan arra emlékezünk – fejtette ki Csikány –, hogy 250 évvel ezelőtt a székelyek azért haltak meg, mert nem akartak határőrök lenni, nem akartak egy olyan külső hatalomnak megfelelni, amely tőlük elvárt valamit, de nem adott cserébe semmit. Viszont, amikor már megtettek mindent annak érdekében, hogy ellenálljanak, és ez egy véres eseménysorba torkollott, akkor rájöttek, hogy most már nincs tovább, be kell tagozódni, és fel kell vállalni azt, amit akar a hatalom, és ha már felvállalták, akkor jól kell csinálni. Így az 1700-as évek végétől egészen 1851-ig, amíg ez a székely határőrrendszer működött, ahol a székely katonák megjelentek, maradandót alkottak. Mindig megbízható, az uralkodóhoz hű katonának bizonyultak, önfeláldozók voltak.
A konferenciát követően a madéfalvi közbirtokossági székházban Vándorbot-kiállítás nyílt a helybéli Szentes Gábor munkáiból. A kivándorlást jelképező, rendkívül változatos botok elrendezése által igen látványosan mutatta be a Madéfalvi Veszedelmet követő szétszóródást, a határőrezredek helyét egy-egy gyökérből készült szék jelképezte, ugyanakkor faragott térképek is szerepelnek a különleges tárlaton. Az alkotó, Szentes Gábor, akinek Madéfalva helytörténetéről már három kötete is megjelent, ezt a közel harminc évig készülő, fából alkotott krónikát élete negyedik kötetének tartja.
Délután a madéfalvi közösségi házban tartotta éves közgyűlését a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége. Az ülésen a szövetség 36 működő csoportja közül 22 képviseltette magát, négy egyéni tagja közül kettő volt jelen.
Szekszárd, Bonyhád, Pécs, Érd, Budakeszi, Pancsova, Hertelendyfalva, Székelykeve, Sándoregyháza, Izmény – csupán néhány azok közül a települések közül, ahonnan a küldöttek, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva egykori lakóinak leszármazottai Madéfalvára érkeztek. Mivel az ülés nyitott volt, bárki hallgathatta a bukovinai székelyek utódainak beszámolóit, s ők maguk is megrendülten hallgatták egymást. Például a székelykeveiek ízes, nem hasonuló -val -vel ragozást használó beszédét hallva egy garai (magyarországi) felszólalónak azt a gyermekkori traumáját idézte, amikor székely beszédére 1-es kapott az iskolában.
Kedden, január 7-én az ágyú- és harangszóval történő faluébresztést követően, 10 órakor Főtisztelendő Tamás József püspök által celebrált szentmisével folytatódik az ünnepi megemlékezés. 11:30–tól a Siculicidium emlékművénél ünnepi beszédek hangzanak el és felavatják a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által felállított kopjafát. Az ünnepségen a magyar államot Kövér László képviseli.
19 órától a helybéli közösségi házban fellép a Madéfalvi Dalkör és a Rokolya Népdalkör, majd ezt követi a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Madéfalvi Veszedelem című előadása.
Közlemény
Erdély.ma,
Ezekben a napokban az egész magyar nemzet Madéfalvára figyel – jelentette ki Szarka Gábor konzul, a Határőrség és székelység című konferencia megnyitóján a madéfalvi közösségi házban.
– Úgy állítottuk össze a programot, hogy mindenkihez el tudjuk juttatni a Madéfalvi Veszedelem üzenetét – mondta Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere. – A valódi üzenete a mának az, hogy nem akarunk, nem kérünk többet, mint más nemzet, csupán azt szeretnénk, ha a jogainkat, emberi mivoltunkat mindenki tiszteletben tartaná, és ezt mondjuk mindenkinek, és ezt békés eszközökkel szeretnénk elérni.
Garda Dezső gyergyószentmiklósi történész a gyergyószéki, Albert Ernő sepsiszentgyörgyi kutató a háromszéki és madéfalvi, míg Mihály János lövétei történész a határőrség szervezésének udvarhelyszéki vonatkozásait ismertette. Egyed Ákos A székely határőrrendszer kérdései az erdélyi országgyűléseken címmel tartott előadást. – Az 1764. évi januári véres esemény után a Habsburg hatalomnak sikerült megszerveznie a székely határőrséget, de tévedés volna ebből arra következtetni, hogy a székelység belenyugodott a terrorral és erőszakkal felállított katonai intézmény változatlan fenntartásába – fejtette ki Egyed Ákos. – Igaz ugyan, hogy a Székelyföld kettéosztásával (egy jórészt katonai, illetve polgári részre) az egységes küzdelem és fellépés a helyzet megváltoztatásáért nehezebbé vált, s várni kellett egy kedvezőbb birodalmi politikai kurzus bekövetkeztére, de a „Madéfalvi Veszedelem” emléke élénken élt a magyar társadalom köreiben, s az ellene való állásfoglalás nem késett, amikor – majdnem három évtizedes kihagyás után –,1790-ben összehívták az erdélyi országgyűlést.
A Madéfalvi Veszedelem és a kivándorlás témában Szőcs János csíkszeredai történész a madéfalvi eseményeket követő, Moldvába történő kivándorlás számszerű adatait és okait ismertette. Úgy véli, az akkori csíki kivándorlók száma háromezer fölé tehető, továbbá azt is, hogy nem csupán a jogtiprás és az erőszak alkalmazása, hanem más indítékok, a szegénység, a kenyértelenség is közrejátszodtak a nagy kivándorlási hullám kialakulásában.
Különösen nagy sikert aratott Csikány Tamás budapesti ezredes, hadtörténész Székely határőrök a csatatereken (1778-1849) témájú előadása. – Itt pontosan arra emlékezünk – fejtette ki Csikány –, hogy 250 évvel ezelőtt a székelyek azért haltak meg, mert nem akartak határőrök lenni, nem akartak egy olyan külső hatalomnak megfelelni, amely tőlük elvárt valamit, de nem adott cserébe semmit. Viszont, amikor már megtettek mindent annak érdekében, hogy ellenálljanak, és ez egy véres eseménysorba torkollott, akkor rájöttek, hogy most már nincs tovább, be kell tagozódni, és fel kell vállalni azt, amit akar a hatalom, és ha már felvállalták, akkor jól kell csinálni. Így az 1700-as évek végétől egészen 1851-ig, amíg ez a székely határőrrendszer működött, ahol a székely katonák megjelentek, maradandót alkottak. Mindig megbízható, az uralkodóhoz hű katonának bizonyultak, önfeláldozók voltak.
A konferenciát követően a madéfalvi közbirtokossági székházban Vándorbot-kiállítás nyílt a helybéli Szentes Gábor munkáiból. A kivándorlást jelképező, rendkívül változatos botok elrendezése által igen látványosan mutatta be a Madéfalvi Veszedelmet követő szétszóródást, a határőrezredek helyét egy-egy gyökérből készült szék jelképezte, ugyanakkor faragott térképek is szerepelnek a különleges tárlaton. Az alkotó, Szentes Gábor, akinek Madéfalva helytörténetéről már három kötete is megjelent, ezt a közel harminc évig készülő, fából alkotott krónikát élete negyedik kötetének tartja.
Délután a madéfalvi közösségi házban tartotta éves közgyűlését a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége. Az ülésen a szövetség 36 működő csoportja közül 22 képviseltette magát, négy egyéni tagja közül kettő volt jelen.
Szekszárd, Bonyhád, Pécs, Érd, Budakeszi, Pancsova, Hertelendyfalva, Székelykeve, Sándoregyháza, Izmény – csupán néhány azok közül a települések közül, ahonnan a küldöttek, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva egykori lakóinak leszármazottai Madéfalvára érkeztek. Mivel az ülés nyitott volt, bárki hallgathatta a bukovinai székelyek utódainak beszámolóit, s ők maguk is megrendülten hallgatták egymást. Például a székelykeveiek ízes, nem hasonuló -val -vel ragozást használó beszédét hallva egy garai (magyarországi) felszólalónak azt a gyermekkori traumáját idézte, amikor székely beszédére 1-es kapott az iskolában.
Kedden, január 7-én az ágyú- és harangszóval történő faluébresztést követően, 10 órakor Főtisztelendő Tamás József püspök által celebrált szentmisével folytatódik az ünnepi megemlékezés. 11:30–tól a Siculicidium emlékművénél ünnepi beszédek hangzanak el és felavatják a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által felállított kopjafát. Az ünnepségen a magyar államot Kövér László képviseli.
19 órától a helybéli közösségi házban fellép a Madéfalvi Dalkör és a Rokolya Népdalkör, majd ezt követi a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Madéfalvi Veszedelem című előadása.
Közlemény
Erdély.ma,
2014. március 29.
Címereink tudósa
– Beszélgetés dr. Szekeres Attila István heraldikussal –
"Magyarország köztársasági elnöke dr. Szekeres Attila István heraldikus részére múltunk, gyökereink kutatásáért, a magyar, a szász és a székely jelképek, szimbólumok tudományos igényű népszerűsítéséért és a székelyföldi magyar jelen erősítéséért a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából" – szól a hír. Honfitársunk – mondhatnám büszkén: földink – itt született Marosvásárhelyen, gyerekéveit a család ősi fészkében, Mezőmadarason töltötte, majd a református lelkipásztor apát követve Radnótra költözött a család. Attila a Bolyaiban érettségizett, a sors Sepsiszentgyörgyre sodorta. Itt aztán úgy ráragadt a székely nyelvjárás, hogy engem is megtévesztett ez a mezőségi székely. Kiváló újságíró, munkáját Méray- díjjal és Oltyán László-díjjal ismerték el, a MÚRE-ban másfél évtizede tevékenyen részt vesz, az újságíró társadalom érdekeiért, a minőségi újságírásért emelve szót. A Becsületbíróságnak is tagja újabban. Tanult, egyetemekre járt, különböző szakokat látogatott, és közben heraldikussá képezte magát, címertanból doktorált.
– Legelőször azt tisztázzuk, mi is az a heraldika?
– A heraldika vagy címertan a történelem segédtudománya, mely a címerek keletkezésével, fejlődésével, összetételével, szerkesztésével, megjelenítésével, értelmezésével, adományozásával vagy felvételével és használatával foglalkozik. A heraldika két részből áll: címertudomány, amely a címeralkotás elméletével, a címerek meghatározásával, öröklésével foglalkozik, és címerművészet, amely a címerek plasztikus megjelenítésével. Én mindkét ágat művelem, habár hangsúlyozni szeretném, nem vagyok művész, tudományos alkotómunkát végzek, amikor egy-egy közigazgatási egységnek címert tervezek, rajzolok, festek. Elsősorban a címertudomány művelője vagyok – heraldikus. A megélhetést jelentő újságírás mellett kutatok, számos tanulmányom jelent meg magyarul, románul egyaránt, országos és nemzetközi konferenciákon tartok előadást, és községeknek, városoknak, megyéknek tervezek címert.
– Te mikor és miért kezdtél el foglalkozni a címertannal?
– Mindig is vonzott a középkor és kora újkor története, s a címerek ekkor voltak a társadalom "főszereplői". Történelmi regények, filmek ragadtak meg. Aztán az első lökést 1980-ban, tizenöt éves koromban kaptam. Egy rokon temetéséről apám a mezőmadarasi Szekeres család nemeslevele latin szövegének másolatával és annak fordításával tért haza. Sokat tanulmányoztam azokat a lapokat, és megrajzoltam első címeremet. Az 1989-es fordulat után lehetett beszerezni szakirodalmat, s én gyűjtöttem és olvastam: magyart, románt, franciát, angolt, németet, olaszt, lengyelt. Emellett gyakorlatra is szükség van. A terepen tanulmányoztam címereket a kolozsvári Farkas utcai református templomban, a Házsongárdi temetőben, a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban, a vajdahunyadi várban, a köpeci református templomban, levéltárakban és másutt. Továbbá rajzoltam és festettem címereket – eleinte kényszerből, mert sok közigazgatási egységnek terveztem jelképet, s azok megrajzolását nem volt kire bíznom, így előkaptam a ceruzát, ecsetet, és magad, uram. 2005 elején hites címergrafikusi akkreditálást kaptam az országos címertani bizottságtól. A heraldikát nem iskolában lehet megtanulni, az a kevés, amit ebből az egyetemen oktatnak, legfennebb löketet adhat az érdeklődőnek. Mindamellett, hogy autodidakta módon elsajátítottam, amit lehetett, mégis, hogy véletlenül se tartsanak dilettánsnak, Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot is – amire a Ceausescu- korszakban nem volt lehetőségem –, természetesen címertanból készítettem az államvizsga dolgozatomat, majd címertanból doktoráltam a Román Akadémia kolozsvári történelmi intézetében.
– A többségi nemzet értékeli munkádat?
– Hogyne! Jobban, mint saját erdélyi magyarjaink. Évek óta meghívnak az országos genealógiai és címertani kongresszusra, ahol mindig székely vagy magyar címerekhez kötődő előadásokat tartottam, szintúgy országos műemlékvédelmi konferenciákra, ahol székelyföldi és erdélyi magyar műemlékek címereiről értekezem. A román szakemberek már várják előadásaimat. Meghívtak, hogy legyek tagja a Sever Zotta Román Genealógiai és Heraldikai Intézetnek, nemrég annak tudományos tanácsába választottak, felvettek a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Heraldikai Bizottságába, és a Moldovai Köztársaságban működő Paul Gore Genealógiai, Heraldikai és Levéltár-tudományi Társaság is meghívott tagjai sorába. Megjegyzem, ezekbe nem én kértem felvételemet. Viszont a magyarországi szervezetekbe – Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, Magyar Tudományos Akadémia Köztestülete – én jelentkeztem. 2009-ben, Mihály János történész kezdeményezésére Pál Antal Sándorral és Zepeczaner Jenővel közösen megalakítottuk a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportot. Nyomdában van a negyedik tanulmánykötetünk, a Címer és pecsét a Székelyföldön című vándorkiállításunk minden jelentősebb városban megtekinthető volt, elkészítettük a székely történelmi zászlósort. Címertervezői munkásságomat a román államfő is elismerte, 2011-ben megkaptam a Kulturális Érdemrend lovagkeresztjét.
– Milyen jelképeket kell hordoznia egy közigazgatási címernek?
– Minél kevesebbet és minél egyszerűbbeket, az illető városra vagy községre a legjobban illőt. Kevés címerképet kell felvinni a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. A túlzsúfolt címert használóján kívül senki sem jegyzi meg. S gondoljunk arra, hogyan mutat hivatalos papír fejlécén vagy névjegyen, tehát apró méretben egy különböző figurákkal teleszórt ábra? Semmivel sem előkelőbb az a címer, amelyben sas van, mint az, amelyikben éppenséggel veréb, ha netán Verebesről esik szó, sőt, utóbbi névcímerként még értékesebb is. Vigyázni kell a mértékletességre. A címer nem nemzetiségi statisztika, mint ahogyan nem történelemkönyv, nem földrajzi atlasz és nem falumonográfia! Nem kell belezsúfolni minden, az illető településhez kötődő eseményre utaló jelképet. Sokszor veszekedésig fajulóan vitázom polgármesterekkel vagy a község "mindentudójával", mert olyan majd’ mindenhol akad. Mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki egy címerből. Minél régebbi egy címer, annál rangosabb és értékesebb. Tehát meg kell tudni, a városnak, a községnek, esetleg egyik falujának volt-e címere vagy ábrás pecsétje, mert ebben az esetben azokat föltétlenül fel kell használni. Amennyiben nincs ilyen, s zömmel ez a helyzet, a település történelmében kell valamilyen fontos eseményt találni, vagy a községet birtokló, de annak előmeneteléért tevő nemesi család címerét felhasználni. Ha lehetséges, beszélő vagy névcímert kell alkotni.
– Van-e ma létjogosultságuk a címereknek?
– Természetesen van. A címer egyéniesíti a közigazgatási egységet. Az egyszerű, jó címer megragadja a szemlélőt, aki a képet hozzácsatolja a településhez. A címer ugyanolyan fontos, mint a közigazgatási egység neve. A címernek az azonosítás, a ráismerés is feladata. És ne feledjük, jelképeiben is él egy közösség, s ha teheti, büszkén lengeti zászlaját, jelöli meg felségterületét, s idegenben való ünnepléskor büszkélkedik saját jelképeivel, mutatja, honnan érkezett.
Heraldikusunk szerénysége tiltotta, hogy elmondja, hát elmondom én: Erdélyben ő az egyetlen szakképzett művelője e tudománynak-művészetnek. Gratulálok, azért is, mert két országban is öregbítetted hírnevünket. Ez valóban férfimunka volt – hogy a költőt parafrazáljam.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely),
– Beszélgetés dr. Szekeres Attila István heraldikussal –
"Magyarország köztársasági elnöke dr. Szekeres Attila István heraldikus részére múltunk, gyökereink kutatásáért, a magyar, a szász és a székely jelképek, szimbólumok tudományos igényű népszerűsítéséért és a székelyföldi magyar jelen erősítéséért a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából" – szól a hír. Honfitársunk – mondhatnám büszkén: földink – itt született Marosvásárhelyen, gyerekéveit a család ősi fészkében, Mezőmadarason töltötte, majd a református lelkipásztor apát követve Radnótra költözött a család. Attila a Bolyaiban érettségizett, a sors Sepsiszentgyörgyre sodorta. Itt aztán úgy ráragadt a székely nyelvjárás, hogy engem is megtévesztett ez a mezőségi székely. Kiváló újságíró, munkáját Méray- díjjal és Oltyán László-díjjal ismerték el, a MÚRE-ban másfél évtizede tevékenyen részt vesz, az újságíró társadalom érdekeiért, a minőségi újságírásért emelve szót. A Becsületbíróságnak is tagja újabban. Tanult, egyetemekre járt, különböző szakokat látogatott, és közben heraldikussá képezte magát, címertanból doktorált.
– Legelőször azt tisztázzuk, mi is az a heraldika?
– A heraldika vagy címertan a történelem segédtudománya, mely a címerek keletkezésével, fejlődésével, összetételével, szerkesztésével, megjelenítésével, értelmezésével, adományozásával vagy felvételével és használatával foglalkozik. A heraldika két részből áll: címertudomány, amely a címeralkotás elméletével, a címerek meghatározásával, öröklésével foglalkozik, és címerművészet, amely a címerek plasztikus megjelenítésével. Én mindkét ágat művelem, habár hangsúlyozni szeretném, nem vagyok művész, tudományos alkotómunkát végzek, amikor egy-egy közigazgatási egységnek címert tervezek, rajzolok, festek. Elsősorban a címertudomány művelője vagyok – heraldikus. A megélhetést jelentő újságírás mellett kutatok, számos tanulmányom jelent meg magyarul, románul egyaránt, országos és nemzetközi konferenciákon tartok előadást, és községeknek, városoknak, megyéknek tervezek címert.
– Te mikor és miért kezdtél el foglalkozni a címertannal?
– Mindig is vonzott a középkor és kora újkor története, s a címerek ekkor voltak a társadalom "főszereplői". Történelmi regények, filmek ragadtak meg. Aztán az első lökést 1980-ban, tizenöt éves koromban kaptam. Egy rokon temetéséről apám a mezőmadarasi Szekeres család nemeslevele latin szövegének másolatával és annak fordításával tért haza. Sokat tanulmányoztam azokat a lapokat, és megrajzoltam első címeremet. Az 1989-es fordulat után lehetett beszerezni szakirodalmat, s én gyűjtöttem és olvastam: magyart, románt, franciát, angolt, németet, olaszt, lengyelt. Emellett gyakorlatra is szükség van. A terepen tanulmányoztam címereket a kolozsvári Farkas utcai református templomban, a Házsongárdi temetőben, a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban, a vajdahunyadi várban, a köpeci református templomban, levéltárakban és másutt. Továbbá rajzoltam és festettem címereket – eleinte kényszerből, mert sok közigazgatási egységnek terveztem jelképet, s azok megrajzolását nem volt kire bíznom, így előkaptam a ceruzát, ecsetet, és magad, uram. 2005 elején hites címergrafikusi akkreditálást kaptam az országos címertani bizottságtól. A heraldikát nem iskolában lehet megtanulni, az a kevés, amit ebből az egyetemen oktatnak, legfennebb löketet adhat az érdeklődőnek. Mindamellett, hogy autodidakta módon elsajátítottam, amit lehetett, mégis, hogy véletlenül se tartsanak dilettánsnak, Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot is – amire a Ceausescu- korszakban nem volt lehetőségem –, természetesen címertanból készítettem az államvizsga dolgozatomat, majd címertanból doktoráltam a Román Akadémia kolozsvári történelmi intézetében.
– A többségi nemzet értékeli munkádat?
– Hogyne! Jobban, mint saját erdélyi magyarjaink. Évek óta meghívnak az országos genealógiai és címertani kongresszusra, ahol mindig székely vagy magyar címerekhez kötődő előadásokat tartottam, szintúgy országos műemlékvédelmi konferenciákra, ahol székelyföldi és erdélyi magyar műemlékek címereiről értekezem. A román szakemberek már várják előadásaimat. Meghívtak, hogy legyek tagja a Sever Zotta Román Genealógiai és Heraldikai Intézetnek, nemrég annak tudományos tanácsába választottak, felvettek a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Heraldikai Bizottságába, és a Moldovai Köztársaságban működő Paul Gore Genealógiai, Heraldikai és Levéltár-tudományi Társaság is meghívott tagjai sorába. Megjegyzem, ezekbe nem én kértem felvételemet. Viszont a magyarországi szervezetekbe – Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, Magyar Tudományos Akadémia Köztestülete – én jelentkeztem. 2009-ben, Mihály János történész kezdeményezésére Pál Antal Sándorral és Zepeczaner Jenővel közösen megalakítottuk a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportot. Nyomdában van a negyedik tanulmánykötetünk, a Címer és pecsét a Székelyföldön című vándorkiállításunk minden jelentősebb városban megtekinthető volt, elkészítettük a székely történelmi zászlósort. Címertervezői munkásságomat a román államfő is elismerte, 2011-ben megkaptam a Kulturális Érdemrend lovagkeresztjét.
– Milyen jelképeket kell hordoznia egy közigazgatási címernek?
– Minél kevesebbet és minél egyszerűbbeket, az illető városra vagy községre a legjobban illőt. Kevés címerképet kell felvinni a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. A túlzsúfolt címert használóján kívül senki sem jegyzi meg. S gondoljunk arra, hogyan mutat hivatalos papír fejlécén vagy névjegyen, tehát apró méretben egy különböző figurákkal teleszórt ábra? Semmivel sem előkelőbb az a címer, amelyben sas van, mint az, amelyikben éppenséggel veréb, ha netán Verebesről esik szó, sőt, utóbbi névcímerként még értékesebb is. Vigyázni kell a mértékletességre. A címer nem nemzetiségi statisztika, mint ahogyan nem történelemkönyv, nem földrajzi atlasz és nem falumonográfia! Nem kell belezsúfolni minden, az illető településhez kötődő eseményre utaló jelképet. Sokszor veszekedésig fajulóan vitázom polgármesterekkel vagy a község "mindentudójával", mert olyan majd’ mindenhol akad. Mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki egy címerből. Minél régebbi egy címer, annál rangosabb és értékesebb. Tehát meg kell tudni, a városnak, a községnek, esetleg egyik falujának volt-e címere vagy ábrás pecsétje, mert ebben az esetben azokat föltétlenül fel kell használni. Amennyiben nincs ilyen, s zömmel ez a helyzet, a település történelmében kell valamilyen fontos eseményt találni, vagy a községet birtokló, de annak előmeneteléért tevő nemesi család címerét felhasználni. Ha lehetséges, beszélő vagy névcímert kell alkotni.
– Van-e ma létjogosultságuk a címereknek?
– Természetesen van. A címer egyéniesíti a közigazgatási egységet. Az egyszerű, jó címer megragadja a szemlélőt, aki a képet hozzácsatolja a településhez. A címer ugyanolyan fontos, mint a közigazgatási egység neve. A címernek az azonosítás, a ráismerés is feladata. És ne feledjük, jelképeiben is él egy közösség, s ha teheti, büszkén lengeti zászlaját, jelöli meg felségterületét, s idegenben való ünnepléskor büszkélkedik saját jelképeivel, mutatja, honnan érkezett.
Heraldikusunk szerénysége tiltotta, hogy elmondja, hát elmondom én: Erdélyben ő az egyetlen szakképzett művelője e tudománynak-művészetnek. Gratulálok, azért is, mert két országban is öregbítetted hírnevünket. Ez valóban férfimunka volt – hogy a költőt parafrazáljam.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely),
2014. augusztus 26.
Örökség-lustra
Új folyóirattal jelentkezett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Miklós Zoltán intézményvezetőtől megtudtuk, hogy részben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban kiadott Örökségünk című periodika hagyományait kívánják folytatni, részben pedig még tartalmasabb, a történettudomány, a régészet, a művészettörténet, a néprajz iránt érdeklődő olvasókat kívánják megszólítani.
A kiadvány 210x295 méretben, 64 oldalon, színes kivitelben, műnyomópapíron, hétszáz példányban látott napvilágot. A „lustra” elnevezés igencsak kifejező, gondolhatunk a Római Birodalomban tartott ötévenkénti népszámlálásokra, a protestáns iskolákban egykor szokásos napi létszámellenőrzésekre, de akik jártasabbak a székelység történelmében, tudják, hogy a mustrák, azaz a hadiszemlék alkalmával készült összeírások is ezt a nevet viselik. Mivel minden múzeumban zajlik tudományos kutatómunka, a látogatók tapasztalhatták, hogy évkönyvek, különböző szakkiadványok készülnek ezekben a műhelyekben, amelyek azonban nem a nagyközönséget, hanem a szakmát célozzák meg és szolgálják.
Ezek az „acták” igen gyakran többnyelvűek, kiterjedt láb- és végjegyzet-apparátussal rendelkeznek, hatalmas szakirodalom- és forrásjegyzéket is tartalmaznak, képi anyaguk pedig eléggé szegényes, mindig csak a legfontosabb dokumentumértékű felvételeket vagy reprodukciókat, épületek rekonstrukciós ábráit, illetve ásatások és régészeti lelőhelyek felvázolt alaprajzait tartalmazzák.
Az új lap főszerkesztője Kolumbán Zsuzsa, aki részt vett az Örökségünk című folyóirat létrehozásában és működtetésében is, most úgy gondolta, hogy új munkakörében – jelenleg a Haáz Rezső Múzeum történésze – egy évente két alkalommal megjelenő, múzeumi keretből finanszírozott lappal komolyan hozzájárulhat az intézmény munkájának népszerűsítéséhez. A Lustra szerkesztői között – a két fentebb említett szakember mellett – Róth András Lajost, Sófalvi Andrást és Veres Pétert találjuk.
A szerzők jelentős része az Örökségünk hasábjairól és más emlékezetes kiadványok révén ismert: Gyöngyössy János, Nyárádi Zsolt, Bicsok Zoltán, Mihály János, Hermann Gusztáv Mihály, Sándor-Zsigmond Ibolya, Lőrincz József, Vécsi Zoltán, Zepeczáner Jenő, Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt. A publikált cikkek között találni az Őrvidék és Székelyföld erődített templomai és települései közti hasonlóságokat és különbségeket taglaló dolgozatot, új ásatási és kutatási eredmények alapján írt tanulmányt (Homoródújfaluról), több írás Székelykeresztúr múltjába kalauzol, míg a Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt által indított sorozat első írása a száz évvel ezelőtt kitört első világháború idejét, a világégést közvetlenül megelőző időszakot vizsgálja. A lap borítóján is a háború idejéből való, Kováts István-féle felvétel látható.
A főszerkesztő elmondta, hogy még ebben az évben megjelenik a Lustra második száma is. Igyekeznek majd tartani a rendszeres, évente kétszeri megjelenést. A folyóirat 10 lejes áron a múzeumban és alintézményeiben, illetve a székelyudvarhelyi könyvkereskedésekben lesz megvásárolható a mai naptól. Országos és nemzetközi, nagykereskedelmi terjesztésben nem gondolkodnak, de küldenek példányokat más városok múzeumainak, illetve azoknak a gyűjtőkönyvtáraknak, kutatóközpontoknak, egyetemeknek, amelyek reprezentatívak és fontosak.
Simó Márton, Székelyhon.ro
Új folyóirattal jelentkezett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Miklós Zoltán intézményvezetőtől megtudtuk, hogy részben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban kiadott Örökségünk című periodika hagyományait kívánják folytatni, részben pedig még tartalmasabb, a történettudomány, a régészet, a művészettörténet, a néprajz iránt érdeklődő olvasókat kívánják megszólítani.
A kiadvány 210x295 méretben, 64 oldalon, színes kivitelben, műnyomópapíron, hétszáz példányban látott napvilágot. A „lustra” elnevezés igencsak kifejező, gondolhatunk a Római Birodalomban tartott ötévenkénti népszámlálásokra, a protestáns iskolákban egykor szokásos napi létszámellenőrzésekre, de akik jártasabbak a székelység történelmében, tudják, hogy a mustrák, azaz a hadiszemlék alkalmával készült összeírások is ezt a nevet viselik. Mivel minden múzeumban zajlik tudományos kutatómunka, a látogatók tapasztalhatták, hogy évkönyvek, különböző szakkiadványok készülnek ezekben a műhelyekben, amelyek azonban nem a nagyközönséget, hanem a szakmát célozzák meg és szolgálják.
Ezek az „acták” igen gyakran többnyelvűek, kiterjedt láb- és végjegyzet-apparátussal rendelkeznek, hatalmas szakirodalom- és forrásjegyzéket is tartalmaznak, képi anyaguk pedig eléggé szegényes, mindig csak a legfontosabb dokumentumértékű felvételeket vagy reprodukciókat, épületek rekonstrukciós ábráit, illetve ásatások és régészeti lelőhelyek felvázolt alaprajzait tartalmazzák.
Az új lap főszerkesztője Kolumbán Zsuzsa, aki részt vett az Örökségünk című folyóirat létrehozásában és működtetésében is, most úgy gondolta, hogy új munkakörében – jelenleg a Haáz Rezső Múzeum történésze – egy évente két alkalommal megjelenő, múzeumi keretből finanszírozott lappal komolyan hozzájárulhat az intézmény munkájának népszerűsítéséhez. A Lustra szerkesztői között – a két fentebb említett szakember mellett – Róth András Lajost, Sófalvi Andrást és Veres Pétert találjuk.
A szerzők jelentős része az Örökségünk hasábjairól és más emlékezetes kiadványok révén ismert: Gyöngyössy János, Nyárádi Zsolt, Bicsok Zoltán, Mihály János, Hermann Gusztáv Mihály, Sándor-Zsigmond Ibolya, Lőrincz József, Vécsi Zoltán, Zepeczáner Jenő, Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt. A publikált cikkek között találni az Őrvidék és Székelyföld erődített templomai és települései közti hasonlóságokat és különbségeket taglaló dolgozatot, új ásatási és kutatási eredmények alapján írt tanulmányt (Homoródújfaluról), több írás Székelykeresztúr múltjába kalauzol, míg a Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt által indított sorozat első írása a száz évvel ezelőtt kitört első világháború idejét, a világégést közvetlenül megelőző időszakot vizsgálja. A lap borítóján is a háború idejéből való, Kováts István-féle felvétel látható.
A főszerkesztő elmondta, hogy még ebben az évben megjelenik a Lustra második száma is. Igyekeznek majd tartani a rendszeres, évente kétszeri megjelenést. A folyóirat 10 lejes áron a múzeumban és alintézményeiben, illetve a székelyudvarhelyi könyvkereskedésekben lesz megvásárolható a mai naptól. Országos és nemzetközi, nagykereskedelmi terjesztésben nem gondolkodnak, de küldenek példányokat más városok múzeumainak, illetve azoknak a gyűjtőkönyvtáraknak, kutatóközpontoknak, egyetemeknek, amelyek reprezentatívak és fontosak.
Simó Márton, Székelyhon.ro
2014. október 17.
Székely jelképeket ismertettek
Az V. Székelyföld Napok keretében kedden a Székely jelképek pecséten, címerben című előadást hallgathatták meg az érdeklődők a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében.
Az est házigazdája, Kelemen Katalin könyvtáros felvezetőjében megfogalmazta, hogy Közösség a Székelyföldért mottóval tartják a Székelyföld Napokat, és a közösség elsősorban a kultúrában nyilvánul meg. Ezek a jelképek is kulturális identitásunk részét képezik.
Mihály János történész a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport tagjainak eddig megjelent szimbólumtörténeti kiadványait és a munkacsoport tevékenységét ismertette. Kiemelte, hogy 2009-ig gyakorlatilag csak politikai színtéren beszéltek a székelyföldi szimbólumokról, amikor a székely zászlót kellett megalkotni, majd a csoport megalakulásával tudományos síkra terelődött az érdeklődési kör.
Ennek eredményei például a Jelképek a Székelyföldön (2011), illetve Címer és pecsét a Székelyföldön (2012) című tanulmánykötetek, amelyek három nagyobb témakörbe tagolódnak. A könyveket író történészek, címerszakértők, levéltárosok külön vizsgálták a pecsét- és címertani, valamint zászlótörténeti anyagokat.
Természetesen az előkerült, restaurált vagy rekonstruált műtárgyakból tárlatot is rendeztek, amelyet a székely múzeumokba vándoroltattak, továbbá Szebenbe, Brassóba és Budapestre is elvittek.
Bicsok Zoltán levéltáros, történész, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Hivatalának munkatársa az est folyamán pecséttörténeti kutatásait ismertette. A munkacsoportnak hamarosan megjelenik a harmadik kötete, melyben Bicsok a csíki állatos pecsétekről írt egy tanulmányt. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, érdekes, hogy legtöbbször az oroszlán jelenik meg a címereken. Hozzátette, hogy ez nem csak helyi jellegzetesség, hiszen több mint négyszáz magyar nemesi címerben jelenik meg ez az állat.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
Az V. Székelyföld Napok keretében kedden a Székely jelképek pecséten, címerben című előadást hallgathatták meg az érdeklődők a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében.
Az est házigazdája, Kelemen Katalin könyvtáros felvezetőjében megfogalmazta, hogy Közösség a Székelyföldért mottóval tartják a Székelyföld Napokat, és a közösség elsősorban a kultúrában nyilvánul meg. Ezek a jelképek is kulturális identitásunk részét képezik.
Mihály János történész a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport tagjainak eddig megjelent szimbólumtörténeti kiadványait és a munkacsoport tevékenységét ismertette. Kiemelte, hogy 2009-ig gyakorlatilag csak politikai színtéren beszéltek a székelyföldi szimbólumokról, amikor a székely zászlót kellett megalkotni, majd a csoport megalakulásával tudományos síkra terelődött az érdeklődési kör.
Ennek eredményei például a Jelképek a Székelyföldön (2011), illetve Címer és pecsét a Székelyföldön (2012) című tanulmánykötetek, amelyek három nagyobb témakörbe tagolódnak. A könyveket író történészek, címerszakértők, levéltárosok külön vizsgálták a pecsét- és címertani, valamint zászlótörténeti anyagokat.
Természetesen az előkerült, restaurált vagy rekonstruált műtárgyakból tárlatot is rendeztek, amelyet a székely múzeumokba vándoroltattak, továbbá Szebenbe, Brassóba és Budapestre is elvittek.
Bicsok Zoltán levéltáros, történész, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Hivatalának munkatársa az est folyamán pecséttörténeti kutatásait ismertette. A munkacsoportnak hamarosan megjelenik a harmadik kötete, melyben Bicsok a csíki állatos pecsétekről írt egy tanulmányt. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, érdekes, hogy legtöbbször az oroszlán jelenik meg a címereken. Hozzátette, hogy ez nem csak helyi jellegzetesség, hiszen több mint négyszáz magyar nemesi címerben jelenik meg ez az állat.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
2015. január 21.
Pünkösdre meglesz A székelység története második kiadása
Dolgoznak A székelység története című kötet második, javított kiadásán, és a digitális tankönyv és tansegédlet készítésének is nekifognak – hangzott el azon a megbeszélésen, amelyet a kiadvány szerkesztői tartottak január 21-én, szerdán Székelyudvarhelyen, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyén. Jelen volt Ferencz S. Alpár, Orbán Zsolt, Hermann Gusztáv, Mihály János szerkesztő, Gyöngyössy János illusztrátor, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, valamint Lőrincz Ildikó és P. Buzogány Árpád a forrásközpont részéről.
A beszélgetés elején Borboly Csaba ismertette A székelység története kézikönyv és tankönyv második, javított változatának tervét, amely szerint 2015 pünkösdjéig a kötetnek meg kell jelennie. Továbbá elmondta, mivel a hiánypótló jellegű könyv nagy sikert aratott a kritikusok, a szakma, az iskolák tanárai és diákjai körében, Hargita Megye Tanácsának szándékában áll ezt a nagyszerű szakmai teljesítményt tovább fejleszteni, és ahhoz, hogy többek számára elérhető legyen, és a tanulók minél szélesebb rétege aktívan bevonható legyen a tanulás folyamatába, a beszélgetésen részt vevő szerkesztőket felkérte a digitális tankönyv és tansegédlet anyag kidolgozására. Tervezik a kiadvány on-line és e-book változatát is.
A megyeelnök, elmondása szerint, nagy hangsúlyt fektetne A székelység története megjelenését követően a kötet népszerűsítésére, amelynek érdekében a szerkesztők részt vesznek a Székelyföldi Akadémia programjain, médiakampány indulna, illetve találkozókat szerveznek a megyei és a megyén kívüli iskolákban. Döntés született A székelység története és a Székely jelképek pecséten, címerben kiadványok román változatának megjelentetéséről is, még a 2015. év őszén, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont ezt a tervet is belefoglalta programjaiba.
A megbeszélés második felében a szerkesztők megállapodtak a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetőségével a fent vázolt tervek megvalósításához szükséges további munkafolyamat lépéseiről és a szerzői jogok rögzítéséről. Közlemény
Erdély.ma
Dolgoznak A székelység története című kötet második, javított kiadásán, és a digitális tankönyv és tansegédlet készítésének is nekifognak – hangzott el azon a megbeszélésen, amelyet a kiadvány szerkesztői tartottak január 21-én, szerdán Székelyudvarhelyen, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyén. Jelen volt Ferencz S. Alpár, Orbán Zsolt, Hermann Gusztáv, Mihály János szerkesztő, Gyöngyössy János illusztrátor, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, valamint Lőrincz Ildikó és P. Buzogány Árpád a forrásközpont részéről.
A beszélgetés elején Borboly Csaba ismertette A székelység története kézikönyv és tankönyv második, javított változatának tervét, amely szerint 2015 pünkösdjéig a kötetnek meg kell jelennie. Továbbá elmondta, mivel a hiánypótló jellegű könyv nagy sikert aratott a kritikusok, a szakma, az iskolák tanárai és diákjai körében, Hargita Megye Tanácsának szándékában áll ezt a nagyszerű szakmai teljesítményt tovább fejleszteni, és ahhoz, hogy többek számára elérhető legyen, és a tanulók minél szélesebb rétege aktívan bevonható legyen a tanulás folyamatába, a beszélgetésen részt vevő szerkesztőket felkérte a digitális tankönyv és tansegédlet anyag kidolgozására. Tervezik a kiadvány on-line és e-book változatát is.
A megyeelnök, elmondása szerint, nagy hangsúlyt fektetne A székelység története megjelenését követően a kötet népszerűsítésére, amelynek érdekében a szerkesztők részt vesznek a Székelyföldi Akadémia programjain, médiakampány indulna, illetve találkozókat szerveznek a megyei és a megyén kívüli iskolákban. Döntés született A székelység története és a Székely jelképek pecséten, címerben kiadványok román változatának megjelentetéséről is, még a 2015. év őszén, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont ezt a tervet is belefoglalta programjaiba.
A megbeszélés második felében a szerkesztők megállapodtak a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetőségével a fent vázolt tervek megvalósításához szükséges további munkafolyamat lépéseiről és a szerzői jogok rögzítéséről. Közlemény
Erdély.ma
2015. február 20.
Bocskai István fejedelemre emlékeznek
A hétvégén huszonkettedik alkalommal szervezett Bocsaki Napok keretében emlékeznek a nyárádmentiek arra a történelmi pillanatra, amikor 1605. február 21-én a településen Erdély fejedelmévé kiáltották ki a székelyek kismarjai Bocskai Istvánt.
Éppen 410 évvel ezelőtt kiáltották ki a székelyek Bocskai Istvánt, akkori nevén Maros-Szereda mezővárosban Erdély fejedelmévé. Erről a történelmi pillanatról több mint két évtizede megemlékeznek a nyárádszeredaiak a február 21. táján szervezendő Bocskai Napok keretében. Az idei események mottója lehet az, amelyet a helyi középiskola választott Bocskai fejedelem soraiból: „Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.”
A város és a környező vidék lakossága mellett Nyárádszereda idén is vendégeket vár az ünnepségekre a magyaroszági testvérvárosokból: Aszódról, Hajdúdorogról, Mórról, Örkényből, Simontornyáról és Szerencsről harmincan érkeznek.
Szombaton délelőtt 11 órától a művelődési házban történelmi témáról hallhatnak az érdeklődők. Örkény testvérváros jegyzője, dr. Kollár Zsolt a magyar történelmi zászlókat mutatja be, míg Mihály János székelyudvarhelyi történész Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont által kölcsönadott székely történelmi zászlókat mutatja be. Ismertetik Mihály Jánosnak a székely jelképekről készült könyvét is. A műsorban közreműködnek a helyi középiskola diákjai is.
18 órától a Duna TV Hazajáró című műsorának szerkesztői találkoznak a nyárádmenti közönséggel, az itt forgatott filmek vetítése után beszélgetni lehet a tévésekkel.
A nyárádszeredaiakat Tóth Sándor polgármester mellett köszöntik a magyarországi testvértelepülések elöljárói is, azután a Bekecs néptáncegyüttes kis- és középcsoportjainak színpadi bemutatója következik, míg este a Bocskai István Dalkör hagyományos, immár huszadik kosaras bálja kezdődik a Nyárády-panzióban. A fejedelemre való emlékezésre és tisztelgésre a főtéri szobornál kerül sor, és első alkalommal ezt a programpontot nem délben, hanem este szervezik. Érdeklődésünkre Tóth Sándor polgármester elárulta: egy látványosabb momentumot szeretnének, ezért választották ezt az időpontot. Ekkor lekapcsolják a református templomot megvilágító reflektorokat, a koszorúzás alatt Bocskai fejedelem arcképét vetítik a torony falára, míg a magyar himnusz éneklése alatt a piros-fehér-zöld, a székely himnusz közben a kék-arany színek világítják meg a tornyot.
Az idén is kiveszi részét a helyi Bocskai István Gimnázium az ünnepi program szervezéséből. Pénteken délelőtt 9 órától kezdődik A fejedelem és kora című hagyományos történelmi vetélkedő, amelyen ezúttal a házigazdák és az erdőszentgyörgyi diákok mérik össze tudásukat. Ezzel párhuzamosan 11 órától zajlik a Bocskai Kupa teremlabdarúgó bajnokság, amelyre a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium, a Református Kollégium, az erdőszentgyörgyi Szent György és a nyárádszeredai középiskolák diákjai neveztek be.
Vasárnap 17 órától a művelődési házban szervez ünnepélyes programot a középiskola: ekkor zajlik idei végzős diákok szalagavatója, ezt követően életmű-díjjal tüntetnek ki tíz tanárt, akinek pályája – egészében vagy legalábbis nagyrészt – ehhez a középiskolához kötődik, akik nemzedékeket oktattak és neveltek fel Szeredának és a Nyárádmentének – tudtuk meg Oltyán Csaba igazgatótól.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
A hétvégén huszonkettedik alkalommal szervezett Bocsaki Napok keretében emlékeznek a nyárádmentiek arra a történelmi pillanatra, amikor 1605. február 21-én a településen Erdély fejedelmévé kiáltották ki a székelyek kismarjai Bocskai Istvánt.
Éppen 410 évvel ezelőtt kiáltották ki a székelyek Bocskai Istvánt, akkori nevén Maros-Szereda mezővárosban Erdély fejedelmévé. Erről a történelmi pillanatról több mint két évtizede megemlékeznek a nyárádszeredaiak a február 21. táján szervezendő Bocskai Napok keretében. Az idei események mottója lehet az, amelyet a helyi középiskola választott Bocskai fejedelem soraiból: „Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.”
A város és a környező vidék lakossága mellett Nyárádszereda idén is vendégeket vár az ünnepségekre a magyaroszági testvérvárosokból: Aszódról, Hajdúdorogról, Mórról, Örkényből, Simontornyáról és Szerencsről harmincan érkeznek.
Szombaton délelőtt 11 órától a művelődési házban történelmi témáról hallhatnak az érdeklődők. Örkény testvérváros jegyzője, dr. Kollár Zsolt a magyar történelmi zászlókat mutatja be, míg Mihály János székelyudvarhelyi történész Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont által kölcsönadott székely történelmi zászlókat mutatja be. Ismertetik Mihály Jánosnak a székely jelképekről készült könyvét is. A műsorban közreműködnek a helyi középiskola diákjai is.
18 órától a Duna TV Hazajáró című műsorának szerkesztői találkoznak a nyárádmenti közönséggel, az itt forgatott filmek vetítése után beszélgetni lehet a tévésekkel.
A nyárádszeredaiakat Tóth Sándor polgármester mellett köszöntik a magyarországi testvértelepülések elöljárói is, azután a Bekecs néptáncegyüttes kis- és középcsoportjainak színpadi bemutatója következik, míg este a Bocskai István Dalkör hagyományos, immár huszadik kosaras bálja kezdődik a Nyárády-panzióban. A fejedelemre való emlékezésre és tisztelgésre a főtéri szobornál kerül sor, és első alkalommal ezt a programpontot nem délben, hanem este szervezik. Érdeklődésünkre Tóth Sándor polgármester elárulta: egy látványosabb momentumot szeretnének, ezért választották ezt az időpontot. Ekkor lekapcsolják a református templomot megvilágító reflektorokat, a koszorúzás alatt Bocskai fejedelem arcképét vetítik a torony falára, míg a magyar himnusz éneklése alatt a piros-fehér-zöld, a székely himnusz közben a kék-arany színek világítják meg a tornyot.
Az idén is kiveszi részét a helyi Bocskai István Gimnázium az ünnepi program szervezéséből. Pénteken délelőtt 9 órától kezdődik A fejedelem és kora című hagyományos történelmi vetélkedő, amelyen ezúttal a házigazdák és az erdőszentgyörgyi diákok mérik össze tudásukat. Ezzel párhuzamosan 11 órától zajlik a Bocskai Kupa teremlabdarúgó bajnokság, amelyre a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium, a Református Kollégium, az erdőszentgyörgyi Szent György és a nyárádszeredai középiskolák diákjai neveztek be.
Vasárnap 17 órától a művelődési házban szervez ünnepélyes programot a középiskola: ekkor zajlik idei végzős diákok szalagavatója, ezt követően életmű-díjjal tüntetnek ki tíz tanárt, akinek pályája – egészében vagy legalábbis nagyrészt – ehhez a középiskolához kötődik, akik nemzedékeket oktattak és neveltek fel Szeredának és a Nyárádmentének – tudtuk meg Oltyán Csaba igazgatótól.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2015. február 23.
Bocskai-napok: történelmi zászlókkal ünnepeltek Nyárádszeredában
Történelmi magyar és székely zászlókat mutattak be a hétvégén Nyárádszeredában a huszonkettedik alkalommal megszervezett Bocskai-napok ünnepségsorozaton.
A programsorozatot a Bocskai István-középiskola diákjainak irodalmi öszszeállításával nyitották meg pénteken a helyi a művelődési házban. A magyar zászlókat illetően Kollár Zsolt, Nyárádszereda magyarországi testvértelepülése, Örkény jegyzője elmondta, a Határok Nélkül – Magyartól Magyarig Kulturális és Turisztikai Egyesület úgy gondolta, hogy érdemes rekonstruálni a történelmi zászlókat és azokat bemutatni Magyarországon és a határon túl is.
A székely zászlókról, illetve a 2009-ben létrejött Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportról a székelyudvarhelyi Mihály János történész tartott előadást. Bár eredeti lobogók csupán a 18–19. századtól maradtak fenn, de a történelmi leírások, templomi falfestmények és egyéb források alapján jól sikerült rekonstruálni a középkori zászlókat is.
A tervezett 23 zászlóból eddig 19 készült el, és a tehetséges brassói fiatal mester, Puskás-Bajkó Gábor műhelyéből kerültek ki a 14. századtól az 1941-ig terjedő korszak jelképei.
Találni közöttük 15. századi székely ispáni zászlót, Marosvásárhely Mátyás királytól kapott zászlaját, régi székely lovassági és gyalogsági lobogókat, Székely Mózes lovassági és fejedelmi zászlóit, Hans von Aachen németalföldi mester készítette lobogók rekonstrukcióit, de a sorban ott vannak Csíkszék, Udvarhelyszék, Csík és Udvarhely vármegye zászlói, 1848-as és az 1919-ben készült székely hadosztályi lobogó is.
Szombaton az érdeklődők közönségtalálkozón találkozhattak a Duna TV Hazajáró című turisztikai-honismereti műsorának két műsorvezetőjével, Jakab Sándorral és Kenyeres Oszkárral, akik bemutatták a tavaly januárban, Nyárádszeredában forgatott filmrészletet, de a forgatási bakikat is láthatták a helyiek.
A beszélgetés után Nyárádszereda polgármestere, Tóth Sándor hívta színpadra Aszód, Simontornya, Szerencs, Örkény, Hajdúdorog és Mór küldöttségeinek képviselőit, akik a testvértelepülések üdvözleteit, jókívánságait tolmácsolták.
A Bekecs néptáncegyüttes kis- és középcsoportjának fellépése után a főtérre vonultak az ünneplők, ahol az egykori erdélyi fejedelem 99 éve álló szobrát koszorúzták meg.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)
Történelmi magyar és székely zászlókat mutattak be a hétvégén Nyárádszeredában a huszonkettedik alkalommal megszervezett Bocskai-napok ünnepségsorozaton.
A programsorozatot a Bocskai István-középiskola diákjainak irodalmi öszszeállításával nyitották meg pénteken a helyi a művelődési házban. A magyar zászlókat illetően Kollár Zsolt, Nyárádszereda magyarországi testvértelepülése, Örkény jegyzője elmondta, a Határok Nélkül – Magyartól Magyarig Kulturális és Turisztikai Egyesület úgy gondolta, hogy érdemes rekonstruálni a történelmi zászlókat és azokat bemutatni Magyarországon és a határon túl is.
A székely zászlókról, illetve a 2009-ben létrejött Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportról a székelyudvarhelyi Mihály János történész tartott előadást. Bár eredeti lobogók csupán a 18–19. századtól maradtak fenn, de a történelmi leírások, templomi falfestmények és egyéb források alapján jól sikerült rekonstruálni a középkori zászlókat is.
A tervezett 23 zászlóból eddig 19 készült el, és a tehetséges brassói fiatal mester, Puskás-Bajkó Gábor műhelyéből kerültek ki a 14. századtól az 1941-ig terjedő korszak jelképei.
Találni közöttük 15. századi székely ispáni zászlót, Marosvásárhely Mátyás királytól kapott zászlaját, régi székely lovassági és gyalogsági lobogókat, Székely Mózes lovassági és fejedelmi zászlóit, Hans von Aachen németalföldi mester készítette lobogók rekonstrukcióit, de a sorban ott vannak Csíkszék, Udvarhelyszék, Csík és Udvarhely vármegye zászlói, 1848-as és az 1919-ben készült székely hadosztályi lobogó is.
Szombaton az érdeklődők közönségtalálkozón találkozhattak a Duna TV Hazajáró című turisztikai-honismereti műsorának két műsorvezetőjével, Jakab Sándorral és Kenyeres Oszkárral, akik bemutatták a tavaly januárban, Nyárádszeredában forgatott filmrészletet, de a forgatási bakikat is láthatták a helyiek.
A beszélgetés után Nyárádszereda polgármestere, Tóth Sándor hívta színpadra Aszód, Simontornya, Szerencs, Örkény, Hajdúdorog és Mór küldöttségeinek képviselőit, akik a testvértelepülések üdvözleteit, jókívánságait tolmácsolták.
A Bekecs néptáncegyüttes kis- és középcsoportjának fellépése után a főtérre vonultak az ünneplők, ahol az egykori erdélyi fejedelem 99 éve álló szobrát koszorúzták meg.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)
2015. február 24.
Bocskai Napok
Tartalmas és színvonalas rendezvénysorozat
Mint minden évben, idén is azon igyekeztek a Bocskai Napok szervezői, hogy minden korosztályt megmozgató, tartalmas és színvonalas rendezvényt szervezzenek Bocskai István fejedelem tiszteletére.
Pénteken a fejedelem nevét viselő iskolaközpontban A fejedelem és kora címmel középiskolásoknak szerveztek történelmi vetélkedőt, amelyen környékbeli diákok vettek részt. A csapatvetélkedőt a nyárádszeredai iskola X. osztályos tanulói nyerték meg.
Az ünnepség igen népszerű rendezvénye az ilyen alkalommal megszervezett kispályás labdarúgótorna, amelyen már nemcsak nyárádmenti, hanem marosvásárhelyi diákcsapatok is részt vesznek. Az idén a Bolyai líceum válogatottja emelhette magasba a kupát.
Szombaton délelőtt a művelődési otthonban folytatódott a történelmi emlékezés. Az emeleti teremben magyar történelmi zászlókból nyílt kiállítás. A Határok Nélkül – Magyartól Magyarig Kulturális és Turisztikai Egyesület kiállítását, amely a Hargita Megyei Forrás Kulturális Központnak köszönhetően jutott el Nyárádszeredába, dr. Kollár Zsolt örkényi jegyző nyitotta meg. A zászlókat Mysik László és Balázs készítették. Ugyanitt Mihály János székelydvarhelyi történész két kötetét is bemutatták. Az egyik a Székely jelképek, míg a másik a Címer és pecsét Székelyföldön című történelmi tanulmánykötet volt. Az előcsarnokban pedig Kulcsár István festményeiből nyílt kiállítás. (A tárlatok az elkövetkezendő időszakban is megtekinthetők.)
Szombaton délután a Bocskai Napok vendégei a Duna Televízión sugárzott Hazajáró című turisztikai-honismereti műsor két szerkesztője, Jakab Sándor és Kenyeres Oszkár volt, akiket elkísértek a stáb tagjai is. A vendégek a Nyárádszeredában forgatott film részletét vetítették le, majd fotókon és mozgóképeken a "kulisszatitkokba" is betekinthettek a zsúfolásig megtelt kultúrotthon nézői. A vetítést követően Vajda György újságíró, a Népújság munkatársának faggatására, a műsorról, élményeikről, tapasztalataikról beszéltek a "kalandozók."
A beszélgetést követően László János Gábor Ferenc Magyarnak lenni című versét szavalta el, majd Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere köszöntötte a testvértelepülések képviselőit: Sztán Istvánt, Aszód polgármesterét, Zsolnai Istvánt, Simontornya önkormányzati képviselőjét, dr. Eigeli Zsoltot, Szerencs alpolgármesterét, Kollár Zsoltot, Örkény jegyzőjét, Csige Tamást, Hajdúdorog polgármesterét és dr. Istvánfalvi Dávidot, Mór alpolgármesterét, akik a szimbolikus ajándékok átadása és átvétele után a kapcsolatok erősítésére tettek ígéretet, és arról beszéltek, hogy jelenlétük is garancia arra, hogy az elkezdett programokat folytatják.
Miután a Bekecs néptáncegyüttes apraja-nagyja felforrósította a színpadot, a rendezvényen jelenlevők Bocskai István főtéri szobrához vonultak, és megkoszorúzták. A virágok elhelyezése előtt Suba Gyöngyvér röviden szólt a fejedelemről, majd Székely Szabó Zoltán színművész elszavalta Gyökösi Endre Bocskai szobránál című költeményét. Koszorúztak Nyárádszereda és testvérvárosainak, a helyi református és unitárius egyházak képviselői, a Bocskai István Alapítvány és középiskola, az RMDSZ, az MPP és az EMI helyi szervezetei és a Hazajáró munkatársai. Az esti mozzanat különlegessége volt, hogy a háttérben levő református templomtornyot a fejedelem vetített portréjával, illetve a magyar és székely zászlóval díszítették.
Vasárnap délelőtt szintén a Bocskai iskolaközpontban Hódolat a fejedelem előtt címmel a diákok irodalmi-zenés összeállítást mutattak be, majd Oltyán Csaba, László az iskola igazgatója rövid méltatás után oklevéllel köszönte meg az iskola nyugdíjba vonult tanárainak a munkáját. Délután szalagavató ünnepség keretében köszöntötték a líceum nagykorúvá vált diákjait.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
Tartalmas és színvonalas rendezvénysorozat
Mint minden évben, idén is azon igyekeztek a Bocskai Napok szervezői, hogy minden korosztályt megmozgató, tartalmas és színvonalas rendezvényt szervezzenek Bocskai István fejedelem tiszteletére.
Pénteken a fejedelem nevét viselő iskolaközpontban A fejedelem és kora címmel középiskolásoknak szerveztek történelmi vetélkedőt, amelyen környékbeli diákok vettek részt. A csapatvetélkedőt a nyárádszeredai iskola X. osztályos tanulói nyerték meg.
Az ünnepség igen népszerű rendezvénye az ilyen alkalommal megszervezett kispályás labdarúgótorna, amelyen már nemcsak nyárádmenti, hanem marosvásárhelyi diákcsapatok is részt vesznek. Az idén a Bolyai líceum válogatottja emelhette magasba a kupát.
Szombaton délelőtt a művelődési otthonban folytatódott a történelmi emlékezés. Az emeleti teremben magyar történelmi zászlókból nyílt kiállítás. A Határok Nélkül – Magyartól Magyarig Kulturális és Turisztikai Egyesület kiállítását, amely a Hargita Megyei Forrás Kulturális Központnak köszönhetően jutott el Nyárádszeredába, dr. Kollár Zsolt örkényi jegyző nyitotta meg. A zászlókat Mysik László és Balázs készítették. Ugyanitt Mihály János székelydvarhelyi történész két kötetét is bemutatták. Az egyik a Székely jelképek, míg a másik a Címer és pecsét Székelyföldön című történelmi tanulmánykötet volt. Az előcsarnokban pedig Kulcsár István festményeiből nyílt kiállítás. (A tárlatok az elkövetkezendő időszakban is megtekinthetők.)
Szombaton délután a Bocskai Napok vendégei a Duna Televízión sugárzott Hazajáró című turisztikai-honismereti műsor két szerkesztője, Jakab Sándor és Kenyeres Oszkár volt, akiket elkísértek a stáb tagjai is. A vendégek a Nyárádszeredában forgatott film részletét vetítették le, majd fotókon és mozgóképeken a "kulisszatitkokba" is betekinthettek a zsúfolásig megtelt kultúrotthon nézői. A vetítést követően Vajda György újságíró, a Népújság munkatársának faggatására, a műsorról, élményeikről, tapasztalataikról beszéltek a "kalandozók."
A beszélgetést követően László János Gábor Ferenc Magyarnak lenni című versét szavalta el, majd Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere köszöntötte a testvértelepülések képviselőit: Sztán Istvánt, Aszód polgármesterét, Zsolnai Istvánt, Simontornya önkormányzati képviselőjét, dr. Eigeli Zsoltot, Szerencs alpolgármesterét, Kollár Zsoltot, Örkény jegyzőjét, Csige Tamást, Hajdúdorog polgármesterét és dr. Istvánfalvi Dávidot, Mór alpolgármesterét, akik a szimbolikus ajándékok átadása és átvétele után a kapcsolatok erősítésére tettek ígéretet, és arról beszéltek, hogy jelenlétük is garancia arra, hogy az elkezdett programokat folytatják.
Miután a Bekecs néptáncegyüttes apraja-nagyja felforrósította a színpadot, a rendezvényen jelenlevők Bocskai István főtéri szobrához vonultak, és megkoszorúzták. A virágok elhelyezése előtt Suba Gyöngyvér röviden szólt a fejedelemről, majd Székely Szabó Zoltán színművész elszavalta Gyökösi Endre Bocskai szobránál című költeményét. Koszorúztak Nyárádszereda és testvérvárosainak, a helyi református és unitárius egyházak képviselői, a Bocskai István Alapítvány és középiskola, az RMDSZ, az MPP és az EMI helyi szervezetei és a Hazajáró munkatársai. Az esti mozzanat különlegessége volt, hogy a háttérben levő református templomtornyot a fejedelem vetített portréjával, illetve a magyar és székely zászlóval díszítették.
Vasárnap délelőtt szintén a Bocskai iskolaközpontban Hódolat a fejedelem előtt címmel a diákok irodalmi-zenés összeállítást mutattak be, majd Oltyán Csaba, László az iskola igazgatója rövid méltatás után oklevéllel köszönte meg az iskola nyugdíjba vonult tanárainak a munkáját. Délután szalagavató ünnepség keretében köszöntötték a líceum nagykorúvá vált diákjait.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 2.
Könyv az erdővidéki Dobóról
A falu két romosan fennmaradt épületének ismertetésén túl, az elpusztult település történetét is feldolgozza ebben a munkájában Fehér János. Emellett azonban részletesen kitér a különböző önvédelmi megoldásokra is (a Vargyas szurdokvölgye a barlangokkal, tatárpincék), végezetül egy általános, több új szempontot is felsorakoztató áttekintést nyújt a Székelyföld erődített templomairól.
Túl a feltárt romokon, az ismert szakirodalom és a most előkerült lappangó dokumentumok igen részletesen rögzítették az itt lezajlott eseményeket; bizonyság erre Fehér János művészettörténész nyolcszáz oldalasnál is terjedelmesebb könyve. A templom és a kápolna rekonstrukciós rajzait a szerzővel folytonosan konzultálva, Gyöngyössy János készítette 2014 folyamán; ezeket is tartalmazza a kötet, amelynek igen nagy erőssége a terjedelmes – mindeddig közöletlen – levéltári anyag.
„Levéltári kutakodásaink eredményei végül gyökeresen átírták kezdeti terveinket (és jelentősen meg is hosszabbították a kézirat elkészítésének idejét): a rendelkezésünkre álló dobói ásatási eredményeket ki tudtuk bővíteni írott adatokkal; így a perirat mellett további forrásszövegek közlését is szükségesnek láttuk, és mindemellett egy sor tanulmány elkészítését is felvállaltuk. Ezek nagyrészt az 1605 táján elhagyott falu régi történetével, elpusztulásának körülményeivel, majd a dobói határ későbbi birtoklástörténeti vonatkozásaival kapcsolatosak; de az egykori dobói templom és kápolna, sőt az itt tartott Keresztelő Szent János napi [június 24.] búcsúk történetét is részletekbe menően taglalják.
Mindezek mellett pedig átfogó Erdővidék-szintű kitekintésre is vállalkoztunk: megvizsgáltuk az Erdővidék kifejezés különböző korok beli jelentéstartalmát, illetve a területén működő egyházi, katonai és törvényhatóságok kérdését is igyekeztünk tisztázni – a 17. század végéig terjedően; felhívtuk a figyelmet a középkor és kora újkor folyamán elhagyott további erdővidéki településekre, és az ezek helyének beazonosítása által felsejlő kutatási lehetőségekre; valamint a kisrégió lakossága által a 17. század eleji vérzivataros időszakban – melynek során Dobó elhagyása is bekövetkezett – alkalmazott ön- és vagyonvédelmi stratégiákról (ellenség elöli futások, rejtekhelyek, templomvárak) is megemlékeztünk”– részlet a könyv bevezetőjéből.
Fehér János kötetét (DOBÓ. Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok. I. kötet. A Dobó-Valál Egyesület kiadása, Barót, 2014. 896. oldal+64 képtábla), a Dobó-Valál Egyesület kezdeményezésére, a Haáz Rezső Múzeum képtárában mutatják be, 2015. március 4-én, szerdán délután 6 órakor.
A szerzőt és a kötetet méltatja Mihály János – történész és Gyöngyössy János – szakíró, grafikus.
Helyszín: Haáz Rezső Múzeum Képtára (Kossuth Lajos u. 42. szám).
eloszekelyfold.wordpress.com
A falu két romosan fennmaradt épületének ismertetésén túl, az elpusztult település történetét is feldolgozza ebben a munkájában Fehér János. Emellett azonban részletesen kitér a különböző önvédelmi megoldásokra is (a Vargyas szurdokvölgye a barlangokkal, tatárpincék), végezetül egy általános, több új szempontot is felsorakoztató áttekintést nyújt a Székelyföld erődített templomairól.
Túl a feltárt romokon, az ismert szakirodalom és a most előkerült lappangó dokumentumok igen részletesen rögzítették az itt lezajlott eseményeket; bizonyság erre Fehér János művészettörténész nyolcszáz oldalasnál is terjedelmesebb könyve. A templom és a kápolna rekonstrukciós rajzait a szerzővel folytonosan konzultálva, Gyöngyössy János készítette 2014 folyamán; ezeket is tartalmazza a kötet, amelynek igen nagy erőssége a terjedelmes – mindeddig közöletlen – levéltári anyag.
„Levéltári kutakodásaink eredményei végül gyökeresen átírták kezdeti terveinket (és jelentősen meg is hosszabbították a kézirat elkészítésének idejét): a rendelkezésünkre álló dobói ásatási eredményeket ki tudtuk bővíteni írott adatokkal; így a perirat mellett további forrásszövegek közlését is szükségesnek láttuk, és mindemellett egy sor tanulmány elkészítését is felvállaltuk. Ezek nagyrészt az 1605 táján elhagyott falu régi történetével, elpusztulásának körülményeivel, majd a dobói határ későbbi birtoklástörténeti vonatkozásaival kapcsolatosak; de az egykori dobói templom és kápolna, sőt az itt tartott Keresztelő Szent János napi [június 24.] búcsúk történetét is részletekbe menően taglalják.
Mindezek mellett pedig átfogó Erdővidék-szintű kitekintésre is vállalkoztunk: megvizsgáltuk az Erdővidék kifejezés különböző korok beli jelentéstartalmát, illetve a területén működő egyházi, katonai és törvényhatóságok kérdését is igyekeztünk tisztázni – a 17. század végéig terjedően; felhívtuk a figyelmet a középkor és kora újkor folyamán elhagyott további erdővidéki településekre, és az ezek helyének beazonosítása által felsejlő kutatási lehetőségekre; valamint a kisrégió lakossága által a 17. század eleji vérzivataros időszakban – melynek során Dobó elhagyása is bekövetkezett – alkalmazott ön- és vagyonvédelmi stratégiákról (ellenség elöli futások, rejtekhelyek, templomvárak) is megemlékeztünk”– részlet a könyv bevezetőjéből.
Fehér János kötetét (DOBÓ. Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok. I. kötet. A Dobó-Valál Egyesület kiadása, Barót, 2014. 896. oldal+64 képtábla), a Dobó-Valál Egyesület kezdeményezésére, a Haáz Rezső Múzeum képtárában mutatják be, 2015. március 4-én, szerdán délután 6 órakor.
A szerzőt és a kötetet méltatja Mihály János – történész és Gyöngyössy János – szakíró, grafikus.
Helyszín: Haáz Rezső Múzeum Képtára (Kossuth Lajos u. 42. szám).
eloszekelyfold.wordpress.com
2015. október 29.
Székelyföldi munkaerőhiány
Óriási munkaerőhiánnyal kell megküzdeniük a székelyföldi vállalkozóknak – jelentették ki egybehangzóan a Hargita és Maros megyei munkaerő-elhelyező ügynökségnél, amikor arról faggattuk az illetékeseket, hogy szembesültek-e hasonló tapasztalatokkal, mint Kovászna megyei kollégáik.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője nemrég arról panaszkodott, hogy hiába hirdetnek meg több száz posztot, alig néhányra akad jelentkező. Az okok többrétűek.
Jánó Edit, a Hargita megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatóhelyettese elmondta, egy nemrég készült felmérésükből is kiderül, hogy a munkaadók többsége valóban nem tudja betölteni meghirdetett szabad állásait, mert nem kapnak szakembert. Hargita megyében főként kamionsofőröket, biztonsági őröket, varrodai munkásokat, pincér- és szakácssegédeket keresnek. Asztalosokból is nagy a hiány, nemcsak Csíkszeredában, hanem a környékbeli falvak famegmunkáló műhelyeiben is ez tapasztalható.
„Sok esetben csak azért keresnek segédeket, mert nem kapnak megfelelően szakképesített személyt. A cégek vállalják a betanítást is, de csak azokra a műveletekre képezik ki az alkalmazottat, amelyet el kell végeznie. Felnőttoktatásra, továbbképzésre nem küldik" – magyarázta Jánó.
Mint megtudtuk, a regisztrált álláskeresőknek közel 60 százaléka szakképzetlen, számukra a legnehezebb az elhelyezkedés. Az ügynökség éppen ezért felnőttképzéseket szervez, legutóbb leendő biztonsági őrök számára zajlott ilyen, amelyre nagyon sokan jelentkeztek, ugyanakkor nemsokára elárusítói és szakácstanfolyamokat indítanak, mert úgy látják, van igény ezekre a szakmákra. Ezek mellett időszakosan angol nyelvtanfolyamokat is szerveznek.
A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek nincs meg a nyolcosztályos végzettségük sem, Jánó elmondása szerint tavaly ugyanis módosították a vonatkozó jogszabályt, és annak értelmében tanfolyamot legkevesebb nyolcosztályos végzettséggel lehet elvégezni, így sokak számára az átképzés is nehézkes. „Több évvel ezelőtt is hasonló szakemberhiány volt a megyében, 2009-ben a válság miatt nem voltak munkahelyek sem, de már két éve nagyon sok az üres állás. Megyei szinten átlagban 500 állást hirdetnek meg a honlapunkon, amely egy alacsony lakosságszámú megyéhez képest nagyon jó arány" – magyarázta Jánó.
Visszahúzó erő az írástudatlanság
Nehezen találnak Maros megyében is szakképzett munkásokat a cégek. A munkaerő-elhelyező ügynökség megyei kirendeltségének holnapján közzétett lista szerint főként szakácsokat, asztalosokat, varrónőket, szabókat, sofőröket alkalmaznának, de szakképzetlen munkásokat is nagy számban keresnek.
Megyeszinten összesen 141 állást akartak betölteni, a legtöbbet Marosvásárhelyen, majd Segesváron és Szászrégenben, Szovátán csupán egy betöltetlen munkahely volt. A rendszeresen megszervezett állásbörzéken kevés állást hirdetnek meg felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek, ez részben azért van, mert ezeket könnyen be tudják tölteni. Sok esetben a cégek, főleg a nagyüzemek vállalják, hogy betanítják a szakképzetleneket egy-egy munkafolyamatra.
Bogdán Erzsébet, az ügynökség vezetője megkeresésünkre elmondta, hogy a legnagyobb gondot a vidéki, írástudatlan munkanélküliek jelentik, akik az önkormányzatok által biztosított szociális segélyből élnek. Mivel nem tudnak sem írni, sem olvasni, sőt legtöbb esetben dolgozni sem akarnak, nehéz számukra képzéseket szervezni. Nem akarnak beiratkozni a Második esély program keretében meghirdetett iskolába sem, ahol legalább nyolcosztályos végzettségre szert tehetnének. Ők inkább a szociális segélyből és a gyermekpénzből élnek.
Jobban fizetett állások kellenének
Amint arról beszámoltunk, első ízben Kovászna megyében hívták fel a figyelmet a hatóságok, hogy megfordult az irányzat, és míg évekkel ezelőtt nem volt elég állás, jelenleg egyre gyakoribb, hogy a meghirdetett munkahelyeket nem tudják betölteni.
Elsőként Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője számolt be arról, hogy a vállalkozók egyre nehezebben találnak munkaerőt. Az ügynökség által falvakon szervezett állásbörzékre még Brassó megyéből is érkeztek szálloda- és panzióvezetők, abban bízva, hogy szakácsokat, pincéreket, szobaasszonyokat, mosónőket tudnak alkalmazni, hiszen egy vidéki nő ezeket a teendőket különösebb képzés nélkül is elvégzi.
A meghirdetett 550 állás közül azonban csak 12-t tudtak betölteni, a legtöbben arra hivatkozva utasították vissza a munkahelyet, hogy nem vállalják az ingázást, nem engedi a férjük, vagy nem hagyják el a háztartást, a gyerekeket. Hasonló tapasztalatokat szereztek a fiataloknak szervezett börzéken: a pályakezdők sem szívesen állnak munkába, inkább egy évet otthon tanulnak, abban bízva, hogy sikerül az érettségijük, bejutnak egyetemre, másrészt nem is vállalnak el bármit, nagyok az elvárásaik, még akkor is, ha nincs semmilyen szakképesítésük.
Hasonlóképpen látja a helyzetet a Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke. Édler András szerint csak az nem talál állást a megyében, aki nem akar. De – tette hozzá – az átlagbér továbbra is alacsony, ezért meglátása szerint meg kellene változtatni a háromszéki munkaerőpiac képét.
„Ne azért jöjjenek Kovászna megyébe a befektetők, mert itt olcsó a munkaerő. Az olcsó munkaerő már mind foglalt, csak az jöjjön, aki egyebet keres, és nagyobb béreket kínál" – szögezte le a kamara elnöke. Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármester is úgy látja, hogy a városban 3 százalék körül van a munkanélküliségi ráta, nehéz egy-egy állást betölteni, ám továbbra is gondot jelent, hogy a fizetések nem túl magasak.
Belefásult munkáltatók
A munkaadók pedig ilyen körülmények között már-már kezdenek belefásulni a szélmalomharcba. Az általunk megkérdezett cégvezetők tapasztalatai szerint több szektorban is egyre növekvő munkaerőhiánnyal kell számolni, főként a szakképzés, a rátermettség, a motiváció hiányában, illetve a hazainál jóval jövedelmezőbb külföldi lehetőségek miatt. Többeknek az utánpótlás biztosítása jelenti a legnagyobb gondot: úgy látják, a fiatalokat egyre kevésbé vonzza a kétkezi munka. A betanítás pedig egy cégnek nem csak jövedelemkiesést, de egyre nagyobb kockázatot is jelent – fejtette ki Bardoczi Tibor János, az egyik udvarhelyszéki faipari cég vezetője.
Mint ismertette, nem csak ők, hanem a térség faipari vállalatai is folyamatos munkaerőhiánnyal küszködnek: úgy fogalmazott, szerinte bármelyik cég azonnal felvenne három-négy szakképzett, munkájához értő asztalost. Szakképzés hiányában azonban az utánpótlás nem biztosított, így a famegmunkálással foglalkozók átlagéletkora jelenleg negyven év fölötti.
A cégvezető nem lát esélyt a helyzet rövid távú javulására: próbálkoznak ugyan a képesítetlen, többnyire fiatal munkakeresők betanításával, ami azonban hatalmas rizikóval jár. Előfordul ugyanis, hogy mire beletanulnának a munkába, külföldről jobb ajánlatot kapnak, és otthagyják a céget – vázolta Bardoczi. Vagy ahhoz, hogy megtartsa alkalmazottait, a cég kénytelen évente két hónapra „elengedni" őket, hogy külföldi szezonmunkát vállaljanak – ez általában az őszi–tavaszi szezonban történik, amely a faiparban is főszezonnak számít.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Mihály János, az egyik székelyudvarhelyi varroda vezetője is: ők is folyamatosan keresik az alkalmazottakat az aránylag nagy számú csapatba, amelynek összetétele a szülési szabadságok, más magánéleti okok vagy külföldi munkalehetőségek miatt szinte folyamatosan változik. Mint elmondta, a nyári vakációban rendszeresen alkalmaznak fiatalokat szezonmunkára, de viszonylag kevés az, aki néhány hétnél tovább marad. Az álláskeresőket – ha nincs is szakképesítésük –, „kipróbálják" két-három munkafázisban, de vannak, akik egyik feladatra sem bizonyulnak fogékonynak.
A folyamatos humánerőforrás-változás, illetve a nyugdíjazások miatt pedig egyre kevesebben vannak, akik betaníthatnák a következő generációt – panaszolta Mihály. Hozzátette, egyre kevesebb fiatal akar kétkezi munkát végezni – aki csak teheti, egyetemre megy, még akkor is, ha nem biztos benne, hogy később el tud majd helyezkedni a szakmájában.
Kölcsönös az elégedetlenség
A munkavállalók körében azonban másféle véleményeket is hallani. Például a családosok havi kötelező kiadásait sok esetben nem fedezi a munkaadók által felkínált fizetség, emiatt az alkalmazottak kénytelenek másodlagos pénzkereseti lehetőséget keresni, esetleg külföldön szerencsét próbálni – mindez a főállásként végzett munka rovására mehet.
Emellett helyenként kifogásolják a fizetések rendszertelenségét, a méltánytalanul hosszú munkaidőt, illetve a cégvezetők érdektelenségét az alkalmazottak panaszai iránt. Egy olvasónk véleménye szerint a munkaadó és -vállaló kölcsönös elégedetlensége szorosan összefügg, így az ebből adódó ellentétek feloldása közös feladat, amelyhez együttműködésre lenne szükség.
Krónika (Kolozsvár)
Óriási munkaerőhiánnyal kell megküzdeniük a székelyföldi vállalkozóknak – jelentették ki egybehangzóan a Hargita és Maros megyei munkaerő-elhelyező ügynökségnél, amikor arról faggattuk az illetékeseket, hogy szembesültek-e hasonló tapasztalatokkal, mint Kovászna megyei kollégáik.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője nemrég arról panaszkodott, hogy hiába hirdetnek meg több száz posztot, alig néhányra akad jelentkező. Az okok többrétűek.
Jánó Edit, a Hargita megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatóhelyettese elmondta, egy nemrég készült felmérésükből is kiderül, hogy a munkaadók többsége valóban nem tudja betölteni meghirdetett szabad állásait, mert nem kapnak szakembert. Hargita megyében főként kamionsofőröket, biztonsági őröket, varrodai munkásokat, pincér- és szakácssegédeket keresnek. Asztalosokból is nagy a hiány, nemcsak Csíkszeredában, hanem a környékbeli falvak famegmunkáló műhelyeiben is ez tapasztalható.
„Sok esetben csak azért keresnek segédeket, mert nem kapnak megfelelően szakképesített személyt. A cégek vállalják a betanítást is, de csak azokra a műveletekre képezik ki az alkalmazottat, amelyet el kell végeznie. Felnőttoktatásra, továbbképzésre nem küldik" – magyarázta Jánó.
Mint megtudtuk, a regisztrált álláskeresőknek közel 60 százaléka szakképzetlen, számukra a legnehezebb az elhelyezkedés. Az ügynökség éppen ezért felnőttképzéseket szervez, legutóbb leendő biztonsági őrök számára zajlott ilyen, amelyre nagyon sokan jelentkeztek, ugyanakkor nemsokára elárusítói és szakácstanfolyamokat indítanak, mert úgy látják, van igény ezekre a szakmákra. Ezek mellett időszakosan angol nyelvtanfolyamokat is szerveznek.
A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek nincs meg a nyolcosztályos végzettségük sem, Jánó elmondása szerint tavaly ugyanis módosították a vonatkozó jogszabályt, és annak értelmében tanfolyamot legkevesebb nyolcosztályos végzettséggel lehet elvégezni, így sokak számára az átképzés is nehézkes. „Több évvel ezelőtt is hasonló szakemberhiány volt a megyében, 2009-ben a válság miatt nem voltak munkahelyek sem, de már két éve nagyon sok az üres állás. Megyei szinten átlagban 500 állást hirdetnek meg a honlapunkon, amely egy alacsony lakosságszámú megyéhez képest nagyon jó arány" – magyarázta Jánó.
Visszahúzó erő az írástudatlanság
Nehezen találnak Maros megyében is szakképzett munkásokat a cégek. A munkaerő-elhelyező ügynökség megyei kirendeltségének holnapján közzétett lista szerint főként szakácsokat, asztalosokat, varrónőket, szabókat, sofőröket alkalmaznának, de szakképzetlen munkásokat is nagy számban keresnek.
Megyeszinten összesen 141 állást akartak betölteni, a legtöbbet Marosvásárhelyen, majd Segesváron és Szászrégenben, Szovátán csupán egy betöltetlen munkahely volt. A rendszeresen megszervezett állásbörzéken kevés állást hirdetnek meg felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek, ez részben azért van, mert ezeket könnyen be tudják tölteni. Sok esetben a cégek, főleg a nagyüzemek vállalják, hogy betanítják a szakképzetleneket egy-egy munkafolyamatra.
Bogdán Erzsébet, az ügynökség vezetője megkeresésünkre elmondta, hogy a legnagyobb gondot a vidéki, írástudatlan munkanélküliek jelentik, akik az önkormányzatok által biztosított szociális segélyből élnek. Mivel nem tudnak sem írni, sem olvasni, sőt legtöbb esetben dolgozni sem akarnak, nehéz számukra képzéseket szervezni. Nem akarnak beiratkozni a Második esély program keretében meghirdetett iskolába sem, ahol legalább nyolcosztályos végzettségre szert tehetnének. Ők inkább a szociális segélyből és a gyermekpénzből élnek.
Jobban fizetett állások kellenének
Amint arról beszámoltunk, első ízben Kovászna megyében hívták fel a figyelmet a hatóságok, hogy megfordult az irányzat, és míg évekkel ezelőtt nem volt elég állás, jelenleg egyre gyakoribb, hogy a meghirdetett munkahelyeket nem tudják betölteni.
Elsőként Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője számolt be arról, hogy a vállalkozók egyre nehezebben találnak munkaerőt. Az ügynökség által falvakon szervezett állásbörzékre még Brassó megyéből is érkeztek szálloda- és panzióvezetők, abban bízva, hogy szakácsokat, pincéreket, szobaasszonyokat, mosónőket tudnak alkalmazni, hiszen egy vidéki nő ezeket a teendőket különösebb képzés nélkül is elvégzi.
A meghirdetett 550 állás közül azonban csak 12-t tudtak betölteni, a legtöbben arra hivatkozva utasították vissza a munkahelyet, hogy nem vállalják az ingázást, nem engedi a férjük, vagy nem hagyják el a háztartást, a gyerekeket. Hasonló tapasztalatokat szereztek a fiataloknak szervezett börzéken: a pályakezdők sem szívesen állnak munkába, inkább egy évet otthon tanulnak, abban bízva, hogy sikerül az érettségijük, bejutnak egyetemre, másrészt nem is vállalnak el bármit, nagyok az elvárásaik, még akkor is, ha nincs semmilyen szakképesítésük.
Hasonlóképpen látja a helyzetet a Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke. Édler András szerint csak az nem talál állást a megyében, aki nem akar. De – tette hozzá – az átlagbér továbbra is alacsony, ezért meglátása szerint meg kellene változtatni a háromszéki munkaerőpiac képét.
„Ne azért jöjjenek Kovászna megyébe a befektetők, mert itt olcsó a munkaerő. Az olcsó munkaerő már mind foglalt, csak az jöjjön, aki egyebet keres, és nagyobb béreket kínál" – szögezte le a kamara elnöke. Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármester is úgy látja, hogy a városban 3 százalék körül van a munkanélküliségi ráta, nehéz egy-egy állást betölteni, ám továbbra is gondot jelent, hogy a fizetések nem túl magasak.
Belefásult munkáltatók
A munkaadók pedig ilyen körülmények között már-már kezdenek belefásulni a szélmalomharcba. Az általunk megkérdezett cégvezetők tapasztalatai szerint több szektorban is egyre növekvő munkaerőhiánnyal kell számolni, főként a szakképzés, a rátermettség, a motiváció hiányában, illetve a hazainál jóval jövedelmezőbb külföldi lehetőségek miatt. Többeknek az utánpótlás biztosítása jelenti a legnagyobb gondot: úgy látják, a fiatalokat egyre kevésbé vonzza a kétkezi munka. A betanítás pedig egy cégnek nem csak jövedelemkiesést, de egyre nagyobb kockázatot is jelent – fejtette ki Bardoczi Tibor János, az egyik udvarhelyszéki faipari cég vezetője.
Mint ismertette, nem csak ők, hanem a térség faipari vállalatai is folyamatos munkaerőhiánnyal küszködnek: úgy fogalmazott, szerinte bármelyik cég azonnal felvenne három-négy szakképzett, munkájához értő asztalost. Szakképzés hiányában azonban az utánpótlás nem biztosított, így a famegmunkálással foglalkozók átlagéletkora jelenleg negyven év fölötti.
A cégvezető nem lát esélyt a helyzet rövid távú javulására: próbálkoznak ugyan a képesítetlen, többnyire fiatal munkakeresők betanításával, ami azonban hatalmas rizikóval jár. Előfordul ugyanis, hogy mire beletanulnának a munkába, külföldről jobb ajánlatot kapnak, és otthagyják a céget – vázolta Bardoczi. Vagy ahhoz, hogy megtartsa alkalmazottait, a cég kénytelen évente két hónapra „elengedni" őket, hogy külföldi szezonmunkát vállaljanak – ez általában az őszi–tavaszi szezonban történik, amely a faiparban is főszezonnak számít.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Mihály János, az egyik székelyudvarhelyi varroda vezetője is: ők is folyamatosan keresik az alkalmazottakat az aránylag nagy számú csapatba, amelynek összetétele a szülési szabadságok, más magánéleti okok vagy külföldi munkalehetőségek miatt szinte folyamatosan változik. Mint elmondta, a nyári vakációban rendszeresen alkalmaznak fiatalokat szezonmunkára, de viszonylag kevés az, aki néhány hétnél tovább marad. Az álláskeresőket – ha nincs is szakképesítésük –, „kipróbálják" két-három munkafázisban, de vannak, akik egyik feladatra sem bizonyulnak fogékonynak.
A folyamatos humánerőforrás-változás, illetve a nyugdíjazások miatt pedig egyre kevesebben vannak, akik betaníthatnák a következő generációt – panaszolta Mihály. Hozzátette, egyre kevesebb fiatal akar kétkezi munkát végezni – aki csak teheti, egyetemre megy, még akkor is, ha nem biztos benne, hogy később el tud majd helyezkedni a szakmájában.
Kölcsönös az elégedetlenség
A munkavállalók körében azonban másféle véleményeket is hallani. Például a családosok havi kötelező kiadásait sok esetben nem fedezi a munkaadók által felkínált fizetség, emiatt az alkalmazottak kénytelenek másodlagos pénzkereseti lehetőséget keresni, esetleg külföldön szerencsét próbálni – mindez a főállásként végzett munka rovására mehet.
Emellett helyenként kifogásolják a fizetések rendszertelenségét, a méltánytalanul hosszú munkaidőt, illetve a cégvezetők érdektelenségét az alkalmazottak panaszai iránt. Egy olvasónk véleménye szerint a munkaadó és -vállaló kölcsönös elégedetlensége szorosan összefügg, így az ebből adódó ellentétek feloldása közös feladat, amelyhez együttműködésre lenne szükség.
Krónika (Kolozsvár)
2016. január 21.
Megjelent A székelység története könyv második, javított kiadása
A székelység története című könyv második, javított kiadásának bemutatójával kezdődött szerdán, január 20-án a Csíki Székely Múzeum bástyatermében az idei Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat, amelyet a január 20–22-i időszakra szervezett meg Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa.
A szervezők nevében Lőrincz Ildikó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője köszöntötte a több mint száz fős hallgatóságot, majd a házigazdák részéről Ladó Ágota, a Csíki Székely Múzeum képviselője üdvözölte a rendezvény résztvevőit. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a kiadvány fontosságáról beszélt.
– Szimbolikus a helyszín, hisz a székelység ügyéről méltó itt beszélnünk. Fontos, hogy fiataljaink értsék és érezzék a múltunkat, az ebből fakadó felelősséget és a jövő lehetőségeit. Az első kiadást nagyon sok támadás követte, de sikerült erőt gyűjtenünk, és a bővített, javított kiadással még több ember számára elérhetővé válik e kézikönyv – emelte ki a megyeelnök, aki beszédében a szerzők, szerkesztők mellett köszönetet mondott a megyei tanács programok vezérigazgatóságnak és a Hagyományőrzési Forrásközpont csapatának, hogy sikerült lehetővé tenni a könyv újított kiadását. – Ez csak egy szint, szükség van továbbá gyakorlófüzetre, internetes tankönyvre és e-book változatra. Remélem, hogy az olvasótábor milliós nagyságrendű lesz.
Az első kiadás a támadások ellenére is az egyik legnagyobb példányszámban kiadott könyv volt – mutatott rá kifejezve meggyőződését, hogy minden nemzetnek joga van a saját történelmét ismernie, tanulnia. A tervek között szerepel a kötet román nyelvű kiadása, hisz a románságnak is szüksége van arra, hogy megismerje a székelyek múltját – fűzte hozzá a megyevezető. Ezt követően levetítették a Hargita Stúdió kisfilmjét, amelyben diákokat kérdeztek Székelyföldről és a székelységről. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet népdalénekes, és Iochom Zsolt alkalomhoz illő verset adott elő.
A kötet szerzőivel (Ferencz S. Alpár projektkoordinátor, Hermann Gusztáv Mihály főszerkesztő, Mihály János, Orbán Zsolt, Novák Károly-István szerkesztők, Forró Albert, Novák Csaba Zoltán, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor szerzők, Gyöngyössy János illusztrátor) Sarány István beszélgetett.
A második, javított kiadást a könyv egyik szerzője, a 2015 októberében elhunyt Kádár Gyula emlékének ajánlották.
A jelenlévők is aktívan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, több kérdés és javaslat is megfogalmazódott. Az est második felében a kiadvány illusztrációiból készült kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, Gyöngyössy János munkáit Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont vezetője méltatta. A kiadvány önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Az ünnepség méltó befejezéseként a magyar himnuszt énekelték el, ily módon is tisztelegve Kölcsey Ferenc emléke előtt.
A kötetet január 21-én Sepsiszentgyörgyön, január 22-én Székelyudvarhelyen is bemutatják. Közlemény. Erdély.ma
A székelység története című könyv második, javított kiadásának bemutatójával kezdődött szerdán, január 20-án a Csíki Székely Múzeum bástyatermében az idei Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat, amelyet a január 20–22-i időszakra szervezett meg Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa.
A szervezők nevében Lőrincz Ildikó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője köszöntötte a több mint száz fős hallgatóságot, majd a házigazdák részéről Ladó Ágota, a Csíki Székely Múzeum képviselője üdvözölte a rendezvény résztvevőit. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a kiadvány fontosságáról beszélt.
– Szimbolikus a helyszín, hisz a székelység ügyéről méltó itt beszélnünk. Fontos, hogy fiataljaink értsék és érezzék a múltunkat, az ebből fakadó felelősséget és a jövő lehetőségeit. Az első kiadást nagyon sok támadás követte, de sikerült erőt gyűjtenünk, és a bővített, javított kiadással még több ember számára elérhetővé válik e kézikönyv – emelte ki a megyeelnök, aki beszédében a szerzők, szerkesztők mellett köszönetet mondott a megyei tanács programok vezérigazgatóságnak és a Hagyományőrzési Forrásközpont csapatának, hogy sikerült lehetővé tenni a könyv újított kiadását. – Ez csak egy szint, szükség van továbbá gyakorlófüzetre, internetes tankönyvre és e-book változatra. Remélem, hogy az olvasótábor milliós nagyságrendű lesz.
Az első kiadás a támadások ellenére is az egyik legnagyobb példányszámban kiadott könyv volt – mutatott rá kifejezve meggyőződését, hogy minden nemzetnek joga van a saját történelmét ismernie, tanulnia. A tervek között szerepel a kötet román nyelvű kiadása, hisz a románságnak is szüksége van arra, hogy megismerje a székelyek múltját – fűzte hozzá a megyevezető. Ezt követően levetítették a Hargita Stúdió kisfilmjét, amelyben diákokat kérdeztek Székelyföldről és a székelységről. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet népdalénekes, és Iochom Zsolt alkalomhoz illő verset adott elő.
A kötet szerzőivel (Ferencz S. Alpár projektkoordinátor, Hermann Gusztáv Mihály főszerkesztő, Mihály János, Orbán Zsolt, Novák Károly-István szerkesztők, Forró Albert, Novák Csaba Zoltán, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor szerzők, Gyöngyössy János illusztrátor) Sarány István beszélgetett.
A második, javított kiadást a könyv egyik szerzője, a 2015 októberében elhunyt Kádár Gyula emlékének ajánlották.
A jelenlévők is aktívan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, több kérdés és javaslat is megfogalmazódott. Az est második felében a kiadvány illusztrációiból készült kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, Gyöngyössy János munkáit Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont vezetője méltatta. A kiadvány önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Az ünnepség méltó befejezéseként a magyar himnuszt énekelték el, ily módon is tisztelegve Kölcsey Ferenc emléke előtt.
A kötetet január 21-én Sepsiszentgyörgyön, január 22-én Székelyudvarhelyen is bemutatják. Közlemény. Erdély.ma