Apróka eszponka
Átszelt útjaim
Mindig morcos volt. Évekig nem is gondoltam, hogy csángó néni lenne. Egyszer leváltotta a feteke fejkendőjét zöldesre, csángósra. Onnantól magyarul köszöntöttem. Alig halható, egykedvű morgás érkezett válaszként, szemkontaktusnak se híre, se hamva. Ment ez így majd tíz éven át.
Egy hónapja nagyon siettem az iskolába. A harangszó alig pár lépésre ért el a kaputól. Szedtem is a lábam, mikor a mellékutcából váratlanul elém lépett a néni. Én úgy megijedtem, mert szinte fellöktem.
– Menjen csak, menjen! – mondtam kissé hadarva.
– Szolgálatba megy, menjél csak magad!
– Hagyja el, megvár az a szolgálat! – mosolyodok el.
– Nekem sem sietős...
S állunk ott szó nélkül. Tán most is ott állnánk színtiszta dacból, ha bele nem fog a beszédébe.
– Nem akarnám elvágni az útját! – mondja halkan, lassan rám emelve tekintetét, biztosra tudom, hogy legelőször a tíz esztendő alatt.
A fekete macska jut eszembe hirtelen, hogy ha áthalad előttünk az úton, az szerencsétlenséget jelent. Évekig volt fekete macskám, imádtam, nem hiszek az ilyen babonákban. De ez mégsem ugyanaz. De vajon akkor mit jelent itt, ha elvágjuk valakinek az útját?
Nem merem megkérdeni. Az évek hozta szigorúságát nem kívánom vissza.
– Nem bánt, ha elvágja az utamat... – vállalom a nem is tudom mit.
Elmosolyodik, lassan megindul, elsétál előttem.
– Egészséget! – köszönök boldogan.
– Adjon a jó Mária! – mondja.
Mosolyog.
Azóta mindig mosolyog. Néhány szót is váltunk újabban.
Talán az út átvágása megsiríti az előző állapotot. A szomorúból vidámat varázsol, a szigorúból mosolygósat. Így gondolnám... De mindkét fél szívbéli beleegyezése szükségeltetik, s csak jó irányba vágódhat.
(2016. február 19.)
Régi locsolók
Legtöbbjük csak húsvét hétfőjén tért be hozzánk. Déltől hajnalig nyílt az ajtó. Vers, locsolás, kölni szag, frissen főzött kávé illata. És nagy, hangos nevetések. A mély, férfinevetéshez nem sokszor szokott falaink ilyenkor egy kicsit megremegtek.
Mi, lányokul, hordtuk a tiszta tányérokat, a frissen mosott és törölt poharakat, és a feketét, literszámra.
Aztán ahogy sötétedett, úgy került elő a töltött bárány és boeuf saláta is, a házikenyér. Később már csak a házi zsír. Az angol keserű sem tartott ki mindvégig.
De szerettük ezt a napot. Volt valami mélységes tisztelet a locsolni járókban. Mindig pontosan tudták, hogy mikor adják át a helyüket. Ezt évekig figyeltem. Jöttek, mentek, sokan csak a mi nagyszobánkban találkoztak, csak azon az egy napon. Mennyi történet, hány kedves arc...
Aztán megnőttünk, s külön a gyerekszobában fogadtuk a saját locsolóinkat. Egyszer egy barátom épp ment ki a szobámból, mikor döbbenten találkozott az édesapjával a nagyszobában. Később kérdeztem, hogy miért meredt úgy meg, hisz tudta, hogy a szüleink is jó ismerősök.
– De hát apám torkaszakadtából kacagott! – mondta még mindig meglepve.
Ilyenek voltak azok a régi locsolások.
Látom magam előtt a nagyszobát, érzem az illatokat, valahogy leginkább az erős feketéjét. S bárhogy is számolom, 15 éve mindennek.
Üdvözlet minden rég locsolónknak, bármerre is járjanak a nagyvilágban vagy már azon is túl...
(2016. március 28.)
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Kácc el!
Van ennek a történetnek már vagy harminc esztendeje, de még mindig nevetve mesélik az idős nénik a faluból.
Volt egyszer két néni, anyatársak voltak. Hét közben nem sok idejük jutott az unokákra, de vasárnap a nagymise előtt mindig maguk köré gyűjtötték őket, bármi áron, látványosan.
Történt egyszer, hogy igencsak elfáradtak a nénik a hatalmi harcban, míg mind az öt unokájukat végül maguk közé zárhatták a mise kezdetekor. Alighogy elhelyezkedett mindenki, s látva való volt a család a falu népe előtt, ők szépen elfáradtak. Majd a szentbeszéd kellős közepén elszunyódtak. Mindketten.
Az egyikük szemére az az álom jött, hogy a tornácon vajat köpül, s ott andalog a macska is, aki felugrik a köpülőre, s épp borítja ki…
Kácc el! – kiált fel álmából.
Na, na, na! – reagál az anyatárs is riadtában.
Nehéz percek következnek a misén levőkre. A sorban mögöttük ülők ugyan látták, hogy nincs macska a templomban, de az előttük ülők csak találgathattak. Mert hát így esett, hogy se egy énekszó, egy alleluja, semmi nem segített a néniknek, abban a nagy áhítatos csendben kellett megessen velük ez az eset.
Így volt, igaz volt, mese volt!
(2016. április 7.)
Tökéletes egyetértés
Nem egy nyelven, de egy nyelvet beszélnek a bácsival.
– Még egy lilát? – kérdezi románul, s kezét ráteszi a virágra, közben a lányom reakcióját figyeli.
– Nem, nem, most egy sárigot válasszunk, jó? – mondja ő magyarul.
S így, szépen, lassan, végtelen türelemmel válogatják az árvácskákat. Végül kap ajándékvirágot is, hogy melyiket, azt is együtt beszélik meg. Ki-ki a maga nyelvén, mégis tökéletes egyetértésben.
(2016. március 20.)
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Hétköznapi barátságunk
Összebarátkoztunk. Lassan rájöttem, hogy nem lát. Hogy cipőm kopogásából érzékeli jöttömet.
Hétköznaponként háromszor, van úgy, hogy négyszer is köszöntjük egymást. Ő ül a kapu előtti padon, én rendszerint sietek az iskolába, iskolából. Mindig váltunk egy pár kedveske szót.
Sokáig azt hittem, hogy neki fontos ez, lassan rájöttem, hogy leginkább számomra. Leszoktam az útközbeni folytonos telefonálgatásról, azért a pár mondatért cserében.
– Mások a papucsai! – mondta nemrég.
– Igen, szellősebbre cseréltem! – köszöntem figyelmét.
Ennyicskék ezek a rendkívül kedves beszédek.
– Jó napot! Amondó vajok, hogy kend azért ül ide ki, hogy engem..., velem beszélgethessen! – viccelődök néha.
– Megeshet, megeshet, lelkem, mit lehet tudni! – mondja ilyenkor mosolyogva.
Néha siettemben csak köszönök.
– Szógálatba, szógálatba? – mondja ilyenkor.
Néha nem látom. Olyankor benézek a kapun, hátha tapogatózva találom valamerre. Ilyenkor nem szólok.
A tegnap is belestem. S mit látok? Az ablakban az egy hónapja adott virágomat. Elmosolyodok.
Történt, hogy aznap, mint minden egyes március 8-án, szétosztottam a virágaimat. A bácsi a padon ült. A kezébe adtam az egy szál becsomagolt szegfüvet.
– Veres szegfű, az asszonyának! – mondtam.
S úgy mosolygott. S indult is befelé.
– Megsegítsem?
– Ne, ne, még meg találom szokni, s akkor mi lesz velem? Hagyja el, bétapogatózok, ahogy szoktam.
Várom a hétfőt...
(2016. április 8.)
Amikor én is szinte keresztet vetek
Szokás Moldvában, hogy ki-ki a maga vallása szerint keresztet vet akkor is, amikor valami nagy meglepetés vagy megdöbbentő látvány tárul elé. A katolikusok egyszer vetnek keresztet, az ortodox vallásúak háromszor. Meglátásom szerint akkor, amikor én csak magamban mondom a jajistenemet….
Ma épp a piacról bandukoltunk haza a lánykámmal, amikor látom, hogy a kanyarban egy nagy szekér parkol, mondjuk jóindulattal, hogy inkább az út szélén, mintsem majdnem a közepén. Előtte autó, mögötte autó parkol. A szekér elé fogva egy nagyobb ló, s a szekéren egy 10 év körüli kislány, mögötte sok- sok portéka, zsákok halomra.
Erőst rossz helyen állnak, állapítom meg magamban. A kislány egykedvűen nézelődik.
Az előtte álló autó hirtelen elindul, régi Dacia, püffök, nagy füstöt hagy maga után.
A kislány megfogja a kantárt, s a világ legtermészetesebb módján előbb hajtja a lovát. Úgy négy, öt lépéssel előbb. Így már nincsenek a kanyarban…
Csak én állok meg s bennem a szusz is. S most először szinte keresztet is vetek.
(2016. április 3.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Színpadon az Eszponkák
Nyárvégén érkezett. Elkérte az Eszponkákat. Nem ismertük egymást. Annak ténye, hogy átjött egy országhatáron és a Kárpátokon, elegendő volt ahhoz, hogy elérje célját. És volt valami a tekintetében, valami bizalmat keltő.
Adtam hát mindent Sata Árpád rendező-színésznek, hadd válasszon szíve szerint.
Lányát, Sata-Bánfi Ágotát, az előadóművészt nem ismertem. Első beszélgetésünk után teljesen megnyugodtam, rekedtes, mély hangja talál az Eszponkákhoz. Apróka termetét csak a bemutató napján, április 18-án nyugtáztam Egerben. Mondtam is, hogy minden külsőség adott ahhoz, hogy varázslatos legyen az előadás.
Ültem ott az első sorban, egy lépésre az előadóművésztől s ugyanennyire a saját éltemtől. Valamikor az elején a tekintetünk találkozott.
Minden rendben, nagyon ügyes vagy! – bólintottam nyugalmam teljességével.
S beindult egy varázslat. Hangszín tökéletes, a díszlet gyönyörű, belülről is sugárzik minden.
Ülök ott és hallgatom az életem utóbbi tíz évét részletekben. Hálás vagyok, hogy megadatott ez nekem. Közben érzem, hogy figyelnek. Balra nézek, s tőlem nem messze egy kislány ül. Lehet úgy 13 éves. Leplezetlenül figyel. Nézi a reakciómat. Hogy tetszik-e, hogy meghatódok-e, nevetek-e?
Elmosolyodok.
Vajon mikor felejtettünk el, mi felnőttek, őszintén és bátran kíváncsiak lenni?
Ránézek, mosolygok. Visszamosolyog.
A hátam mögött hangos szipogás hallatszik. Nagyot nyel az illető, s néha nagyokat nevet. Szeretnék megfordulni, megnézni, ki is ő? Szeret élni – állapítom meg.
Aztán sorra kerül az az írás, ami alatt egyre sebesebben húzogattam a nyakláncomra fűzött eszponkát. Azt a különlegeset, amit ajándékba kaptam egy nappal előtte. Hallgatom azt a nehéz történetet a havas fával, az utolsó csutakkal, szívemet átjárja az a mélységes szomorúság, amit akkor éreztem. Akkor, mikor szinte feladtam. Amikor haza akartam menni.
Aztán nevettünk. Majd tapsoltunk.
Felkérném a színpadra a szerzőt! – mondta Árpád.
És hallgattam a tapsot. Majd a gratulációkat. Láttam elmorzsolt könnycseppeket. Büszke, elszármazott székely tekinteteket.
Köszönöm, hogy láthattam, hallhattam.
Hála érte: Sata Árpád rendezőnek, Sata-Bánfi Ágota színésznőnek, Dósa Csillának a gyönyörű díszletért, Horváth Enikőnek a szervezésért.
És köszönetem mindenkinek, aki eljött és megnézte.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Inspekció
Vannak barátaim, akikkel ha csak tehetjük, találkozunk. Általában kétévente.
Május volt épp, szóltak, hogy jönnének.
– Ide Moldvába? – kérdeztem enyhén csodálkozva.
– Hova, ha Te ott vagy? – jött a válasz.
Péntek volt, koradélután, amikor megérkeztek. Annyira, de annyira örvendtem jöttüknek! Hamar telt az idő, nekem még volt egy tanórám az iskolában.
– Leviszlek autóval – mondta a barátnőm.
– Ne viccelj, tíz perc lábon…
De legalább beszélgettünk azalatt is. Behúzott a fekete Škoda Octaviajával az iskola elé az üres parkolóba, még egy kicsit nevetgéltünk, közben csengett a telefonja, intettem, hogy vegye fel bátran, úgyis mennem kell, puszit nyomtam az arcára, s kiszálltam az autóból.
A takarítónőt az ajtóban találtam. Egyik kezében a seprű, félig felemelve a levegőbe, a másikban a lapát, szinte az arca elé tartva. Érdekes látványát csak a mozdulatlansága tetőzte.
A beszélgetésünk román nyelven zajlott.
– Jó napot! – köszöntem.
– Jó napot! De hát ilyenkor inspekcióba jönni. Hát nincs benn senki vagy csak két tanár még. Szegény feje, szegény feje…Mi lesz most?
– Semmi, fogadják! – mondom, s lépnék tovább, de nem enged.
– De mivel kínáljuk meg?
– Én nem tudom, de ha segíthetek valamit, szóljon.
– De mi lesz most?
Látom, hogy sűrűn pillogtat a parkolóban telefonáló barátnőm fele. Nagykésőre elér hozzám is a félreértése.
– Ő nem inspektor, a barátnőm.
– De hát temesvári az autó jelzése.
– Igen, a temesvári barátnőm.
Keresztet vet, hármat. A színe visszatér az arcába, engem is elenged. Én még intek egyet, s nevetek is közben.
(2016 májusa)
A valódi inspektor
Bukarestből jön, onnan legfelülről. Meglepve tapasztalom, hogy ismerem, amikor az iskola folyosóján szembe megyek vele, hogy fogadjam. Végigüli az óráimat az apró kis termemben. Szól, hogy a szünetben találkozna az igazgatóval. Keressük egyszer, kétszer, de nincs bent. Aztán letelik az utolsó óra is, kint nagyon hideg eső esik. Ő ragaszkodik az iskolaigazgató megismeréséhez. De nem tudják előkeríteni.
Én sem látom értelmét ott álldogálni, nagyon fázok, s csábít az otthon hagyott nagy fazék gőzölgő galuska.
– Inkább menjünk! – javaslom.
Megegyeznénk, bár megjegyzi, hogy soha nem történt meg vele, hogy egy iskolában úgy vegyen részt óralátogatáson, hogy az igazgató ne tisztelje meg a jelenlétével. Nincs a beszédében semmi fennhéjázó, semmi sértő. Egyszerű tényközlés.
– S hogy menjünk, lábon? – kérdezem fáradt szórakozottságomban.
Kint nagyon hideg eső esik, a szél is fúj...
– Lábon! – érkezik a válasz.
És indulunk. Az akkor járda nélküli út hossza tízperces volt. Teljesen eláztunk, csonttá fagytunk. A sofőr, aki nálunk otthon, a Magyar Házban várta, hogy hívjuk, ha értünk kell jöjjön, majd kiejtette a kezéből a kávéscsészét, amikor meglátott minket beesni az ajtón. Mert nem volt ott nagy udvariassági sorrend, aki érte, lépett befele az ajtón, hogy melegbe érjen.
– Egy életre megtanultam, hogy mit jelent az, hogy lábon! – nevetett a valódi tanfelügyelőnő, onnan legfelülről, egyenesen Bukarestből.
(2016 májusa)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Mesés kacsák
A kapuban vár. Hogy menjek be kicsit, mert ad tojást. Sajnálja, hogy tulipánjai elnyíltak már, s hogy nem tértem be hozzá hamarabb, pedig máskor szoktam, biztosan nem jutott időm. Kérdezget, mesél, a hátamat lapogatja. A portáját csodálom. Belesek a baromfiudvarhoz, nincs itthon az embere, így nem merek bemenni egyedül, pedig riglizi is kifelé a kaput.
– Én úgy félek a kakastól, hogy János bácsi nélkül bé nem megyek oda közébük! – mondom komolyan.
Az idén kacsájuk is van. Régi, kis kádacska a tavuk.
– Jöjjék bé a lányecskával olyan napokon, mikor ess! – mondja, közben a tojásokat mossa. Hiába mondom, hogy nekem otthon könnyebb a csapból folyó vízvel megmosni, mint neki most kint a hideg vizes kondérból, s még a szél is fúj, de nem, nem tudom meggyőzni. Mert ő ilyen sárosan ide nem adja.
Folytatja beszédét… Eső után oly szépek, tiszta fehírek a kacsák, s ha a nap kisüt, úgy, de úgy fürödöznek a kiskádban, ej, be szeretni fogja a lányecskám!
Lefényképezem a kacsákat, a kertre felszegelt régis, de oly tiszta edényeket. Nincs kedvem indulni. Leülök a nyári konyha lépcsőjére. Régi szőttest hozz alám, hogy meg ne fázzak. Készíti elő az ételt, beszélget, hallgatom. Ma ennyi pontosan elég.
Azt mesélni kezdi, hogy Bori kutyánk néha ijesztgeti, ha a kapunk előtt megy el, őt is, de a szomszédasszonyát, na, azt egészen rémisztgeti. Csak őt, mást nem igazán. Innen kanyarodva meséli, hogy mennyire megijedt egyszer egy akkora veres kutyától, mint a macskánk, hogy szúrkodta az ernyőjével a kutya fejét, hogy meg ne harapja, de bizony, ha a szomszéd át nem szökik az úton, akkor őt megrágja az a kicsi eb.
Ülök és figyelem. Nagyon későre veszem észre, hogy hosszú percek óta azon fáradozik, hogy megnevettessen. Könnyem folyik mosolyomban…
(2016. május 10.)
Áprilisi torta
Mondom reggel, hogy milyen érdekes, hogy ennyi ismerősünknek van ma a születésnapja.
– Miért, kinek van? – kérdi kíváncsian.
– A Királyfinak...
– Téééényleg?
– Olajas Móninak?
– Aztaaaaa....
– Annamarinak, tudod, Mártának a testvérének...
S mondanám tovább, de felragyog a szeme.
– Tudod mit, csináljunk nekik egy tortát.
– De nem jönnek ide, nem tudják megenni!
– Nem is kell, megesszük mi, csak rájuk gondolunk közben.
– S mit írjunk rá?
Gondolkodik...
– Inkább semmit, mert kimaradhat valaki...
Így esett, hogy április 29-én összerakott egy vadnarancs- és citromolajas, csokoládés, vaníliás, tejszínhabos tortát. Az ismerősei öröméért.
Megsúgom, ritka jó ízű lett.
Szeretetízű.
Most épp eszegeti. Az ünnepeltekre gondol.
Isten éltessen mindannyiatokat!
(2016. április 29.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Óriáspöfeteg
Épp becsuktuk a kaput a vendégeink mögött, mikor megnyitotta Augusztin, karjai között egy óriáspöfeteggel. Nekünk hozta, kertjében találta.
Elcsodálkoztam, hisz a frumószaiak nem eszik a pöfeteget, igaz fel sem rúgják a réten, de le sem szedik, az bizonyos. Férfiegyesség volt, nem tudom az árát, csak azt, hogy büszke tulajdonosai lettünk egy 2,22 kg-os gombának, amit végül félbe vágtunk s a vendégeinknek ajándékoztuk az egyik részét.
Másnap reggel összeszaladok Augusztinnal a boltban.
– Kisütötte tojásban az emberem a gombát, hát olyan erőst jó volt, mintha valami nagyon finom halat ettünk volna, bánhatja, hogy nem kóstolta meg.
– Én meg nem eszem ezt a féle gombát, tonár nini, de a fiát es kendnek nevelgetem, ha már ekkora az öröme. Amint megnő, leviszem kendekhez, süssék meg azt es! – mondja.
Közben ráébredek, hogy soha nem volt alkalmam még mosolyogva látni ezt az embert…
(2016. május 15.)
Mária dicsérete
– Jó regvelt, Ilonka néni! Lássa-e, hogy milyen melegen süt az áldott nap, mondtam én a tegnap, hogy eltelik az a sok eső!
– Jó regvelt, lelkem. Így van, így van, de mondani kezdették, hogy esment jőni fog a hideg. – Meglehet, meglehet, de nincs mit tenni…
– A jó Máriecskánk csak megkönyörül rajtunk, megadja a meleget, hogy ne kelljen májusnak fogyatékján es tüzet rakni, csak megkönyörül…
– Biztosan, Ilonka néni, bízunk benne! Egészséget!
– Adjon a Mária kendnek es, az emberinek es, s leginkább a leányecskájiknak!
A fényképet nem Ilonka néniről készítettem, hisz vannak pillanatok, mikor a lelkem jegyzi le a beszédet, nem a fényképezőgépem a látottakat.
(2016. május 17.)
Hárman a padon
Három ember ül a padon. Előttük haladok el, sietek az iskolába.
– Jó napot, tanácsolnak?
– Jó napot, tonár né’, tonácsolunk, megálltunk nyugodni egyet, s iszunk egy kanna bort.
– Egészségükre!
– Isten fizejse!
Pár lépéssel arrébb hallom…
– Ez aztán a jó asszony, te Péter, térdig ganyés a csizmám, méges milyen szépen beszél!
Megfordulok, mosolyogva intek nekik. Egyszerre lendül magasba munkához szokott karjuk.
(2016. május 18.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Széppé varázsolódva
Vagy úgy egy pityókás zsáknyi papírt, közjegyzők által hitelesített dokumentumot behordtam a bákói tanfelügyelőségre az elmúlt tíz év alatt. Ilyen a rendszer…
Mentem hát most is, épp aláírni, hogy igen, beadtam egy arasznyi paksamétát.
A terem a megszokott, elsötétített, levegőtlen. Szelíd duruzsolás egyik részről, szigorú, fásult tekintet a másik részről.
Körülnézek. Ennek is vajon mi a menete? Gondolkodom. Mellettem egy hölgy meghuzigálja a blúzomat, elmondja, hogy kint a falon van minden tudnivaló. Kimegyek. Valóban…
Megtudom, hogy kettős asztalnál kell jelentkeznem. Indulok. Átnyújtom a személyi igazolványomat.
A beszélgetés román nyelven folyik.
– Milyen tantárgy?
– Magyar anyanyelv.
Felnéz. Elmosolyodik. Majd legnagyobb meglepetésemre elrikkantja magát:
– Megjött a magyar né’!
Mindenki rám néz. A várakozó tanárok meglepetten. Az őket fogadó tanfelügyelőségi dolgozók mosolyogva, de inkább nevetve.
Jómagam azon gondolkodom, hogy mi lesz most? Vagy felébredek és még meg sem kezdődött ez a nap... Vagy… Lehet ez amolyan rejtett kamerás dolog?
Hirtelen felpattan egy jólöltözött, velem egykorú úriember, széles mosollyal közeledik felém. Megkérdi, hogy leadtam-e az aktáimat a kolléganőjénél, hogy az addig tudja előkészíteni az aláírnivalókat.
Bólintok.
– Lenne egy pár perce számomra? – kérdi románul.
Bólintok.
Alám húz egy széket, velem szembe ül, oly közel, hogy a térdünk összeér. Óvatosan körbenézek. Kamerát nem látok, de azt látom, hogy a mindig karót nyelt tanfelügyelőségi alkalmazottak mosolyognak.
– Volt mostanában Budapesten?
– Egy hónapja?
– Szép város.
– Az.
Nem értem. Csak fel fogok ébredni, fogadjuk...
Enyhén össze is rázkódok. Hiszen tiszta magyarul folytatódik a beszélgetés.
– Én öt esztendeje veszekedek apámval… – kezdi a beszédét.
A szemeim nagyra kerekednek, már azt sem bánnám, ha felébrednék.
Bólintok.
– Mit mondanak a metrón Budapesten? – kérdi.
Fejemben az zakatol, hogy nem is ültem metrón vagy két éve. Egy szót se szólok. Mire megtanultam románul, jön ez az úriember itt nekem, s magyarul kérdezget. A bákói tanfelügyelőségen. Nyíltan. A kollégái s még vagy húsz, harminc ismeretlen tanár előtt. És én nem tudok megszólalni.
– Mit mondanak? Kérem, vigyájzanak, az ajtók záródnak? Vagy azt, hogy kérem, vigyájzanak, az ajtók kulcsolódnak?
Kitör belőlem a nevetés. Cseng a terem. Folyik a könnyem. De gyorsan összeszedem magam.
– …az ajtók záródnak, azt mondják – mondom.
– Na, ugye! – csap a térdére.
A kollégái nevetnek, én a könnyeimet törölgetem.
– Nem kulcsval kulcsolódnak azok az ajtók – mondom.
– Meg es mondom ma apámnak! – mondja.
Mozgolódik. Indulna vissza az asztalához.
– Köszönöm – mondja kedvesen.
– Jó szívvel! – mondom.
– Viszlát! – köszön el.
– Viszontlátásra! – mondom.
Még egy percig mindenki mosolyog, míg a székeinket helyre nem tesszük. Majd indul a munka. A tanárok megviseltek, az itt dolgozók idegesek, fáradtak. De még emlékszünk a mosolyaikra. Ki hitte volna, hogy ők is képesek ilyesmire? Vajon miért nem gyakorolják gyakrabban? Az elmúlt tíz évben behordott pityókászsáknyi dokumentumaimat veres csokorral zárták be, akkora ajándék volt számomra ez a történet.
– Veled mindig történik valami! – szokta mondani a barátnőm. Hangja a fülemben cseng.
Velem esett meg, nem mese, tegnap a bákói tanfelügyelőségen.
Isten fizejse az ilyen varázslatokat!
(2016. május 24.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
A XIII. Frumószai Szavalóverseny
– Tonár nini, tonár nini, elmondhatom a versemet?
– De befejeződött már a verseny, nem kell már ismételjük a verseket!
– Nem baj, de elmondhatom? Úgy elmondanám...
Szerre veszem hát őket, mosolygok közben. Beletelik vagy tíz percbe, míg végre feltehetem a kérdést, hogy miként érezték magukat a szavalóversenyen.
És mesélnek. Oly kedvesen, lelkesen, hogy biztosan sajnálja, aki nem jött el.
– Olyan erőst szíp volt, hogy mennék a másik szombaton es! – nevet Valentina.
Megbeszélik, hogy kik nyertek, hogy milyen erőst szép volt a nagyok nyereménye, a sokak által annyira óhajtott kék görkorcsolya. És hogy milyen szerencsés volt Dána, mert megkapta a gördeszkát, mert az is nagyon szép volt ám.
Figyelem a tanácsolásukat. A ragyogást a szemükben. Annyira belemerülnek a beszámolóba, hogy keverik a két nyelvet.
A következő órám a nagyobbacskákkal van, mesélnek ők is, tetszett nekik, jó volt a szabad játék is, csak úgy, meg a fagyi is.
Hátra dőlve figyelem őket. Megérdemelték, annyira megérdemelték ezt az egybegyűlést, mintegy köszönetként. Hiszen bármennyire is érdekes a magyaróra az iskolában, bármennyire is színes a magyar házban, mégiscsak a játékidőből elvett szelet. Játékidőből szerintem, de gyakran a dologidőből, a kistestvérekre vigyázásból, az édesanyák megsegítéséből. Köttetnek értük kompromisszumok szülőkkel, iskolatársakkal, tanítókkal. Ki nem mondva, de mégis bőségesen.
Természetes tehát, hogy amivel tudjuk, megköszönjük jelenlétüket, most szombaton épp a XIII. Fumószai Szavalóverseny megszervezésével. Nekik, a magyar órára járó, a felkészülést vállaló frumószai gyerekeknek.
29 gyerek vett részt és mondott verset a XIII. Frumószai Szavalóversenyen.
Amíg szerre álltak ki az iskolában a zsűri és a társaik elé, mindenkiről egyénként tudtam a bejárt útját. Emlékszem a legelső magyarórájára, a legelső bátran vagy oly bátortalanul kiolvasott magyar szavára, a legelőször megírt levelére, büszkeségére, mikor először kapta kézbe a választ tartalmazó borítékot.
Minden egyes résztvevő nagyon, nagyon ügyes volt. Mindenki egységes ajándékcsomagot kapott. De valamiféle osztályozásra mégis szükség volt, hiszen az idén kérésre vásárolódott mindkét versenyző csoport első díja. A kicsik, az 1–4. osztályosok gördeszkát kértek, érthető, hisz a lányunknak van egy, sokan szeretik, akik betérnek hozzánk. A nagyok, az 5–8. osztályosok állítható görkorcsolyát kértek, bár nem hitték, hogy meg is kapják. És mit is írhatnék egyebet, mint hogy számomra volt a legnagyobb ajándék, hogy átadhattam a nyerteseknek.
Íme, a nyertesek nevei:
1–4. osztályosok: Konszferenc Dána – I. díj Bernát Nusika – II. díj Bernát Eronim – III. díj László Márkó, Gajdár – Különdíj
5–8. osztályosok: Kosferenc Angéla Bianka – I. díj Manolache Ancuta – II. díj Butaku Andrea, Gajdár – III. díj
Köszönet Czegő Tündének és Czegő Csongornak a zsűrizésért! Köszönet mindenkinek, aki az elmúlt egy évben betért hozzánk és letett egy doboz könyvet, édességet, füzeteket, írószereket, ebből állt össze a csomag, amit minden részt vevő gyermek kapott.
Köszönet a frumószai általános iskola vezetőségének, hogy első kérésre, a megszokott módon kinyitotta az iskolát előttünk szombat fejében. Köszönet a gajdári kollégáknak, hogy eljöttek és hozták a gyermekeiket. Köszönet és hála mindenkinek, aki támogatásával megajándékozza a munkánkat alátámasztó romániai egyesületünket és a magyarországi nonprofit kft.-nket.
Köszönettel, a szervezők
Neagu Adrián és Máthé Kriszta
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Ótó, avagy oltógyomor
Épp juhsajtot veszek, mikor megakad a szemem ezeken a valamiken. Sára néni mellettem áll a sorban. Megkérdezem tőle, mik is ezek. Az embert, aki árulja, kérem, hadd fényképezzem le.
– A bárányka gyomra. Annak előtte kell elvágni, mielőtt fü(v)et kezdene enni. Amíg még csecsszopó, érti tonár né’?
– S ezvel mit es csiálnak, mire használják?
– Ezvel ótják a tejet, s csiálnak belőle túrót, édeskedvű túrót. Hogy es mondja annak kend?
– Sajt. Mi a sós sajtot mondjuk túrónak.
– Úgy, úgy, de jó hogy mindcsak megértjük egyik a másikat.
– Úgy, úgy, s mondja csak, egy ekkora gyomor mennyi tej beoltására elegendő, néne Sára?
– Ez attól függ, hogy mennyire az ereje, de 60 liter tejből es tud sajtót csiálni, melyik gyengecske, az csak 20 litrut ót bé.
– Láttam anyákat kik vesznek a magazinból, az üzletből ótót porból, az mi?
– Az nem jó, az nem teszen jót az egiszségnek, az nem valódi. Nem jó az íze a túrónak, sajtnak attól, csitorog.
– Csitorog? Csikorog?
– Há’…
– Isten fizejse a beszédét, néne Sára!
– Jószűvvel, látom nagy az öröme kendnek az ilyen beszédektől.
– Má’ hogyne vóna! Egészséget, néne Sára!
– Adjon a jó Máriecska, tonár né’!
Néne Sára és Máthé Kriszta beszélgetése Frumószán, Csángóföldön egy egyszerű piaci napon. Mert nekem ez a világ közepe!
(2016. május 22.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Trunkon jártunk a IV. Tánc és Hujjogató Találkozón
Negyedik alkalommal szerveztek Tánc és Hujjogató Találkozót június 11-én, szombaton a Bákó megyei Trunkon. A Bákótól 15 km-re, a Szeret folyó partján fekvő csángó településen több környező csángó faluból érkeztek hagyományőrző csoportok a rendezvényre. Délelőtt gyerekfoglalkozásokat tartottak (kézművesség, furulyaoktatás, moldvai táncok oktatása, hujjogatás oktatás), majd a közös ebéd után az általános iskolások mutathatták be tánc- és hujjogató tudásukat a hatalmas sátorban felállított színpadon. Este a felnőtteké volt a terep, a közös vacsora után ők léptek színpadra (ezt sajnos már nem várhattuk meg). A trunki hagyományőrző csoport, a trunki magyar oktatás (Botezatu Franciska tanító néni), a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és Dobozi Róbert falugazda által szervezett rendezvényen a következő településekről érkeztek csoportok: Forrófalva, Buda, Diószén, Diószeg, Lészped, Dumbravén, Gajdár, Külsőrekecsin, Lábnyik, Somoska, Pusztina, Rácsila, Pokolpatak, Nagypatak, Lujzikalagor, Magyarfalu, Máriafalva, Klézse. A helyi hagyományőrző csoport mellett fellépett még a Csángó Továbbtanulók közössége is. Néhány gyerek betegsége miatt a frumószaiak ezúttal „igazoltan” hiányoztak, Máthé Krisztával és Neagu Adriánnal viszont nagy öröm volt találkozni. Köszönettel tartozom László Juditnak, az ő segítségével vehettem részt a rendezvényen.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Bezárult Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Szeretem lerakni a pontokat, épp úgy, ahogy az új fejezet megkezdését is. Mindkettő erő.
De hogyan is kezdődött mindez? 2015 januárjában hívott Köllő Kata, hogy írnék-e a kolozsvári Szabadság napilapban, hetente, a Művelődés rovatban? Így indult életem ezen fejezete. Leadási napot és karakterszámokat emlegetett, sor vagy oldalszámot kértem, hogy jobban értsem, miről beszélünk. Megegyeztünk. Nem ismertem Katát, tán soha nem találkoztunk, csak remélni mertem, hogy figyelmeztet minden vasárnap a keddi leadás miatt, hogy nem bonyolítja a dolgokat. A megérzésem beigazolódott, soha nem siettetett. Köszönöm, Kata!
Akkor januárban egyből négy hétre elegendő anyagot küldtem el, hisz volt miből. De tudtam, hogy ez nem lesz mindig így. Két dolog vezérelt mégis mindvégig. Az első, a legfontosabb, megismertetni a frumószai csángó gyerekek, asszonyok és emberek hétköznapjait, gyönyörű archaikus magyar nyelvüket, nyersségüket okozó körülményeiket, s a mind e mögött rejlő életüket körülfogó emberségüket. Írtam, írok erről, hogy ne legyünk elfogultak, de ne is ítélkezzünk, ha csángó emberrel hoz össze a sors.
A második oka a heti szintű publikálásnak személyes eredetű. Édes, elismerésben gazdag kényszerítése önmagamnak az írásra. Hisz meg kellett tanulni gyorsan, amennyiben lehet, azonnal papírra vetni a történteket. Ez lassan átalakult telefonálás-mentes sétákká, valódi figyelmet hozva ki a lelkemből. Nyitott szívvel sétálni az iskola és a magyar ház közötti hét perces úton és a vasárnapi piacon, leírhatatlan boldogság. Változásom nem más, mint egy mélységes figyelem megélése, amit csakis itt, Frumószán, csakis ebben a környezetben, csakis életem ezen szakaszában élhettem meg.
Most leteszem a pontot. Nem sietek az új fejezet kezdésével. Hátradőlök, hálát adok! Annyit nyertem, annyit...
A héten bezárul a tanév, a tízedik tanévem magyartanárként Moldvában, Frumószán. És bezárul az Apróka eszponka rovat is, mert ha az Isten is úgy akarja, és ugye megtanultuk a frumószai anyáktól, hogy nagy az Ő ereje, akkor októberben nem kezdek új tanévet. Lánykánknak öccse születik, így lesz legénke is a családunkban. Így sirülök vissza örömvel anyává, teszem félre boldogan egy ideig a tonár nini és a szerzői köntösömet.
Örömhír Rovatcím: Apróka eszponka
Szerző: Máthé Kriszta
Megjelenik a kolozsvári Szabadság napilapban minden pénteken.
Köszönöm a frumószai gyerekeknek a csodás magyarórákat, az asszonyoknak, embereknek az ékes beszédüket, értékes, hálás szavaikat. Köszönöm, hogy olvassátok az írásaimat, ez ad lendületet a folytonossághoz!
Köszönetem, Kriszta
Írtam ezt 2015 januárjában. Másfél év után is csak ezt írhatom, hogy köszönöm, szívből köszönöm! Köszönet a gyerektekintetekért, az érdes kezek karcolásáért, a sok Facebook like-ért, a figyelemért! Azt gondolom, hogy elértem a célomat, amiért belefogtam az írásba. Az olvasóim megértik a csángó embereket, nem csak a beszédüket, de lelkük is összekapcsolódik, egy-egy Apróka eszponka által.
(2016. jún. 23.)
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Csángók és betyárok – elkezdődött a XI. Magyar Kultúra Hete
Szombat délután elkezdődött és péntekig tart Szatmárnémetiben az immár tizenegyedik alkalommal megrendezésre kerülő Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat. Az első nap két színházi előadással nyitott: egy felolvasószínházi és egy koncertfilmszínházi alakítással.
Január 22-e a magyar kultúra napja. Tóth-Páll Miklós, a Harag György Társulat színművésze, örökös tagja az Ady Endre Társaság elnökeként álmodta meg, hogy a magyar kultúrát ne csak egyetlen nap, hanem egy egész hétig ünnepeljük. Nem véletlen tehát, hogy a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében 19.00 órakor kezdődő Betyárjáték előtt ő köszöntötte a nagyérdeműt, ünnepélyesen megnyitva ezzel a péntekig tartó eseménysorozatot.
Addig azonban már túl voltunk egy remek, impresszív előadáson. Az „Apróka eszponka" egy valóságos mese. Mese a jelenről és egy kicsit a múltról is. A székelyföldi Máthé Kriszta azzal a céllal érkezett a Bákó megyei Frumósza (más néven Szépfalu) faluba, hogy magyarul tanítsa az ott élő csángó gyerekeket. Élményeit prózába és újságcikkekbe foglalta, azokból pedig felolvasószínházi mű lett. Sata-Bánfi Ágota kolozsvári színésznőre pedig mintha rászabták volna ezt a szerepet - nem véletlenül töltötte vakációit székelyföldi nagyszülőknél, a székely és csángó nyelvjárást egyaránt autentikusan használta. Hisz egy vérből vagyunk...
Az előadás és a bemutatott írások többszörösen egzotikus világot tártak elénk. Egyrészt ott van nagyszüleink letűnőben lévő archaikus világa, amelyben még közel(ebb) éltünk a természethez, a gyerekek pedig tudták mi az a csorda, miként kell megülni a lovat - ráadásul szőrén -, az embereknek volt idejük mesélni és volt szívük befogadni. Másrészt pedig ez a végeken élő magyarok világa a maga nehézségeivel, örömeivel, kulturális és nyelvi értékeivel. Majd`elfelejtettük: az eszponka biztostűt jelent.
A két órával később, a nagyszínpadon kezdődő Betyárvilág viszont már a modernitás világa, szöges ellentétben címével. A betyárokról ugyan Sobri Jóska, Patkó Bandi, Veszelka Imre (és családja), Angyal Bandi, Jáger Jóska, Zöld Marci, Savanyú Jóska - és a 19. századi betyárok közül a legismertebb - Rózsa Sándor, azaz rablók, gyilkosok egyfelől, másfelől népballadák, mondák folklorizálódott hősei, az egykorú ponyvairodalom sztárjai jutnak eszünkbe.
A Betyárvilág azonban egy olyan modern zenei mű, amelyben hagyományos dialógusok nem nagyon vannak, a dalokat különböző színházi jelenetek, filmbejátszások kötik össze. Ferenczi György és a Rackajam, valamint Szomjas Gyrörgy felelt a zenei alapokért, Kovács Norbert Cimbi és társai pedig az ugyancsak meghatározó szereppel rendelkező táncért. „Olyan ez az előadás, mint egy élő, videóklipszerű zenés film", fogalmazott Ferenczi.
A szenzációs kezdés után vasárnap történelmi drámával folytatódik a Magyar Kultúra Hete. Egy olyan drámával, amely ezer szállal kapcsolódik Szatmárhoz: Bakócz Tamásról szól, az Erdődön született kerékgyártó fia majdnem pápa lett...
Január 22., Vasárnap
A magyar Kultúra Napja
Szakszervezetek Művelődési Háza, nagyterem, 19 óra
TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A NAGYRAHIVATOTT
A Magyar Drámák Színháza
A történelmi drámának Katona József óta nagy hagyománya van Magyarországon. Jelesebbnél jelesebb íróink ábrázolták eseményeit a nemzeti önbecsülés elősegítésére. Tóth-Máté Miklós, debreceni drámaíró darabja egy jelentős történelmi alakról, Bakócz Tamásról szól, aki majdnem pápa lett az 1513-as vatikáni választáson.
Bakócz Tamás, a keresztes hadjárat megszervezésére Itáliából hazatérő főpap, Ulászló király beleegyezésével hadat gyűjtött a török ellen, és a sereg fővezérévé a jobbágyi sors elől katonának állt, és egy hőstettéért a királytól nemességet nyert lovas hadnagyot, Dózsa Györgyöt teszi meg. A szerényen fogadott kinevezést Dózsa a had kiképzésével hálálja meg, és indul is paraszt-jobbágy seregével a harcba. De Bakócz pápai küldetése és keresztény elszánása kudarcba fullad a főurak ellenkezése, jobbágy-gyűlölete, a pór hadaktól való félelmük következtében. Dózsa népei tehát uraik ellen fordulnak, a nekivadult sereg öl, pusztít, de szembe találja magát Zápolya hadainak megtorló dühével. Dózsát Temesvárott foglyul ejtik, tüzes trónra ültetik. Bakócz szent szándéka visszájára fordult. Az öreg és megkeseredett érsek Rómába készül, nincs maradása, ám Ulászló kérlelésére mégis marad, hogy majd eltemethesse barátját, a királyt, s maga pedig a magyarok Nagyasszonya tiszteletére emelt, a később róla elnevezett kápolnában nyugodhassék. Az izgalmas, a Bakócz Tamás alakját híven feltámasztó, kitűnő atmoszférájú darab tovább gyarapítja nemzeti önismeretünket. A felnőtteknek szóló előadást középiskolás kortól ajánljuk az igényes irodalmat szeretőknek.
szatmar.ro

Székelyföld felértékelődik (SIC Feszt Csomakőrösön)
Székelyföld jövőjéről, aktuálpolitikai kérdésekről és a jövő évi magyarországi parlamenti választásról, Székelyföldről mint erős brandről beszélt a csomakőrösi SIC Feszt szabadegyetemen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, valamint Kozma Mónika, Maros Megye Tanácsa elnöki kabinetjének vezetője – áll a szervezők közleményében. A rendezvényen a politikai témák mellett gazdálkodási lehetőségekről is szó esett, szombaton családi napot tartottak, esténként koncertek zajlottak.
„Székelyföld mindenekelőtt politikai brand. És még inkább azzá válik, hiszen úgy látjuk, hogy az elkövetkező tíz évben mind Budapesten, mind Bukarestben Székelyföld felértékelődik” – vélekedett Tamás Sándor. Kovászna Megye Tanácsának elnöke arra is felhívta a figyelmet: 2018-ban Magyarországon parlamenti választásokat tartanak, és „a négy évvel ezelőtti megmérettetéshez hasonlóan vagy még azon túlmutatóan szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy Orbán Viktor kormánya nyugodtan tudja folytatni azt a munkát, amelyet elkezdett, mert meggyőződésünk, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségekre – beleértve Erdély, Székelyföld ügyét is – nagy hatása van a nemzeti kormány tevékenységének, mert nemcsak politikai nyilatkozatokat tesz, hanem olyan gazdaságélénkítő, családi vállalkozásokat segítő, a bölcsődétől az egyetemig terjedő oktatási hálózat kiépítését segítő programjai vannak, amelyek számunkra nem politikai kérdések, hanem létkérdések” – idézte a tanácselnököt a szervező Háromszéki Ifjúsági Tanács közleménye.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke úgy véli, a brand egy eszköz, amelynek megvan az anyagi értéke is az eszmei mellett. Az egységes megjelenítés nemcsak egy cég, de egy térség egészének hasznára válhat. Ismertette a székely termék mozgalom létrejöttét, azt, hogy miként érték el a termékek minőségének és ezáltal értékének is a növelését. A brand építésének másik pozitív hatása a magyar–magyar kapcsolat megerősödése. Kozma Mónika, a Maros megyei tanács elnöki kabinetvezetője kiemelte: az a céljuk, hogy Kovászna és Hargita megyével együttesen, közös összefogással alkossák Székelyföldet, amelyet fiatalosabbá kell tenni, és meg kell szerettetni a fiatalokkal.
Mezőgazdasági jövőkép címmel a háromszéki gazdák részvételével interaktív előadásnak is helyet adott a SIC Feszt. A szakmai beszélgetést Könczei István, a Hárit fiatal gazdákért felelős képviselője vezette, résztvevői: Orbán Miklós, az AgroSic Közösségek Közti Társulás vezetője, Márton Árpád RMDSZ-es képviselő és Kozma Béla, a Kovászna Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság irodavezetője. A mezőgazdasági igazgatóság vezetője ismertette Petre Daea tárcavezető hivatalos levélben megfogalmazott intézkedési tervezeteit, amelyek a mező- és állatgazdálkodókra, pályázati lehetőségekre, állami támogatásokra, adócsökkentésekre vonatkoznak. A SIC Feszten szombaton immár másodjára tartottak családi napot a Háromszéki Ifjúsági Tanács és a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola szervezésében. „A hagyományteremtő szándékkal tavaly elindított kezdeményezés egyre nagyobb népszerűségnek örvend a háromszéki családok körében, ebben az évben több mint ötszáz érdeklődőt vonzott” – mondotta Grüman Éva, a családi nap főszervezője. A HalVirág Bábszínház szórakoztatta a kicsiket, fellépett Zöldi Lara, a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola diákja, valamint olyan kézműves, ügyességi, készség- és képességfejlesztő foglalkozások is várták a kicsiket és nagyokat, mint a hangyasuli, bútorfestés, családi fotózás, agyagozás, nemezelés, szövés, mézespogácsa-díszítés, origami, családi fotózás, ügyességi játékok, látványpékség, Legendárium, de fakanálbáb-készítés és légvár is volt. Kondor Ágota, az RMDSZ Háromszéki Nőszervezetének alelnöke, mentálhigiénés szakember Mitől nő a nő? címmel tartott előadást, Máthé Kriszta doTERRA-szaktanácsadó az Illóolajok a családban című beszélgetést vezette, dr. Bodó Erika, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház gyermekgyógyász szakorvosa a szülők kérdéseire válaszolt, este pedig a Folker együttes táncházzal zárta az eseményt. (farcádi) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)