Anyagi támogatás hiányában kétéves kihagyás után tartották ismét meg – immár harmadszor – a gyergyócsomafalvi csángó találkozót. Frumószáról 27 diák, Máthé Kriszta, 190 magyarul tanuló frumószai gyermek anyanyelvtanára, illetve Nyisztor Ilona és Nyisztor Mihály érkezett november 10-én Csomafalvára. A műsoros délutánt követően köszöntötte Antal Teréz iskolaigazgató a moldvai vendégeket. A népviseletbe öltözött gyermekek büszkén jelezték, valahányszor Lakatos Demeter-verset vagy -mesét mondtak – kórusban –, hogy „Lakatos Demeter csángó költő verse”. Nem maradt el a táncház sem. A találkozó a Csomafalvi Értelmiségi Fórum (CSÉF) egyik kísérőrendezvényének is tekinthető, mert a székely települések és a moldvai magyar települések közötti kapcsolatok elmélyítésének lehetőségeiről is szó esett a Borsos Miklós Emlékházban, a CSÉF tanácskozásán. Egyszer olyan székelyföldi csángó találkozó kellene, ahova az ide telepedett vagy itt dolgozó csángó magyarokat is meghívják a szervezők, hogy a műsor végén ők is énekelhessék a szereplőkkel: „Moldováról, édes hazánkról, / Ne feledkezzél el, csángó magyarokról. ” /Bajna György: Moldováról, édes hazánkról… = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 12./

Harmincan érkeztek Frumószáról a III. Csomafalvi Csángó Napok rendezvényére. A Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány, a Köllő Miklós Általános Iskola és a Csomafalvi Székely Tanács szervezésében két év szünet után kerülhetett sor ismét Csángó Napokra. Családoknál elszállásolták a huszonhét gyermeket, valamint kísérőiket Nyisztor Ilonát, Nyisztor Mihályt, Máté Krisztát és kezdődhetett a kerekasztal-beszélgetés. Máté Kriszta tanítónő örömmel újságolta, hogy Frumószában jelenleg 195 gyerek tanul magyarul, és a 18 községben összesen 1400 gyermek jár magyart tanulni. csángó népviseletben előadást tartottak a vendégek, énekeltek, együtt mondták Lakatos Demeter csángó költő verseit, s ropták úgy a táncot, ahogy csángómagyarokhoz illik. /Csángó Napok Csomafalván. = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), nov. 15. – 46. sz. /

Keresztszülők a moldvai csángó magyarokért
Több száz éves lemaradás behozásában kell segédkeznie annak, aki szimbolikus keresztszülője egy moldvai csángó magyar kisgyermeknek. A Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület szoros együttműködésben dolgozik ennek érdekében a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségével és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvánnyal. A program az idén tízéves, és ma már elmondható róla, hogy a történelmi Magyarország határain kívül rekedt csángóság felé még soha ennyien és ilyen nagy szeretettel nem nyújtottak kezet.
– Mi az anyanyelved?
– Román.
– Hogyan beszél veled édesanyád?
– Románul.
– Van kis testvéred?
– Van!
– És őt milyen nyelven csucsujgatja édesanyád?
– Magyarul.
(Tanár-diák párbeszéd egy moldvai magyarórán.)
Rendes keresztanya biztosan mindenre pontosan emlékszik, de engem annyira megérintett a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület munkája, hogy az első keresztszülő-találkozót orrfújással és könnytörölgetéssel töltöttem ahelyett, hogy rendesen odafigyeltem volna. Véletlenül keveredtünk oda, valahol olvastuk, hogy karácsonyi ajándékot várnak a csángóföldi magyar oktatásban részt vevő gyerekeknek. Voltam már Moldvában, megpróbáltam elképzelni, milyen vaspántos kapu mögé viszi az angyal a csomagot, vajon értik-e majd azt, amit beleírtunk. A gyerekeim megtöltöttek egy-egy dobozt olyasmivel, aminek ők is örülnének, ezeket a csomagokat vittük el a találkozóra. Fiatal székely tanárnő mesélt az elmúlt évekről – ünnepekről és hétköznapokról, amelyeket az isten háta mögött egy lépéssel, a messzi Moldvában töltött. Olyan volt, mint egy szülői értekezlet: a keresztszülők, akiknek a „gyerekeit” ő tanította, kérdezgették, ő meg mesélt a derékig érő hóban megtett utakról, a megtalált, kiveszettnek hitt szófordulatokról, az együtt töltött adventi napokról és a sikeresen kisilabizált magyarországi olvasókönyvekről.
Közben – nemcsak jelképesen, szó szerint is – egy percre sem engedte el a vele lévő gyerekeket, hol a kezét fogta valamelyiknek, hol a derekát karolta át, amikor leült, az ölébe vett valakit. A gyerekek persze tekergették a fejüket, mert sokan most találkoztak először keresztszüleikkel, akikről csak azt tudták, nekik köszönhetik, hogy magyarórára járhatnak, és ők küldik az ajándékokat a messzi Magyarországról. Aztán az egyesület egyik székelyföldi megbízottja mondta el, hogy mire lenne szükségük a csíkszeredai bentlakásban élő csángó gyermekeknek – matracra, edényre, társasjátékra –, mindezt hol és mikor lehet leadni. Hányan járnak magyar líceumba, hogy telt a félév, kik kerültek ki Budapestre egyetemre. Egy perc alatt világos lett: ha ezek a fiatalok nem kerülnek be az idén tizedik éve folyó moldvai magyar oktatási programba, most mélyszegénységben élő román földművesek vagy spanyol eperföldeken robotoló rabszolgák volnának, így meg – aki alkalmas erre – magyar értelmiségi is lehet belőlük! Nyisztor Tinka személyében nemrég az első csángó doktort is felavatták, a lehetőségek mindenki számára nyitottak. Azonnal jelentkeztünk, hogy mi is szeretnénk támogatni évi negyvenezer forinttal és szeretettel meg odafigyeléssel két, korban a mi gyerekeinkhez illő csángó fiatalt. Néhány hét múlva megérkezett az első levél: „Kedves Család! In vagyak Andras 9 éves, a testivéremet hiviak Julian nekem van egy kutyamat, hiviak Pufü es a tehenemet hiviak Virana. A tanar nininél jarum a magyar urara 3 esztendeje Szerátetvel: Andras, Frumosza.”
Andrást valójában Emilnek hívják, csak ezt a nevet nem találta elég magyarosnak. Ő a mi csángó keresztfiunk immár két éve, Máthé Krisztina és Neagu Adrián tanítványa, aki megengedte, hogy a leveleiből idézzek ebben az írásban. Mikor a Balaton-felvidéki Nyirádon (ahol a falu közössége minden évben vendégül lát frumószai gyerekeket) először találkoztunk személyesen az alacsony, hirtelenszőke kisfiúval, még annyit tett hozzá a bemutatkozáshoz: erős vagyok, de rövid! Van egy keresztlányunk is, Barnat Mária Magdaléna, aki pontosan olyan szép, mint a neve. A történelem viharai elől Moldvába menekült székely őseit idézi hosszú lenszínű haja, valószínűtlenül fehér bőre, kék szeme, amellyel elüt a kerek arcú, erős járomcsontú, mandulaszemű, piros-barna arcú, honfoglalás kori arcvonásokat viselő csángó többségtől. Tizennégy éves, kitűnő tanuló, szavalóverseny győztese, finom jelenség, aki képes elpirulni és a legkisebb kedvességtől zavarba jönni. „Köszönöm szépen a csumagat – írta két évvel ezelőtt. – Eceres nem kaptam ilyen szép pixeket [tollakat] a kis testvírem es sokat jácódat velik. Hogy tatótik [tartották] a Husvitet? Nálunk imánd eltot [immár eltelt], de szép volt. A gyerekek, hogy viszik az iskolával? Kendik, hogy vannak?”
Mostanában már e-mailt váltunk, és a levelek stílusa egyre inkább közelít a tankönyvek magyar nyelvéhez. Ám a beszélgetés még mindig nehéz, mert a gyerekek hihetetlen zavarban vannak amiatt, hogy a nagymamájuktól tanult magyart évszázadok választják el attól a nyelvtől, amelyet mi beszélünk. A néprajzban ismert jelenség, hogy bizonyos tudás egy-egy nemzedék kiiktatásával öröklődik tovább: a szülők dolgoznak, ezért az unokák nagyszüleiktől öröklik meg a közösség szellemi kincsét – Magdaléna esetében például a magyarnyelv-tudást. Hiába a felkészítő tábor a tanároknak, és hiába áll rendelkezésükre a nem hivatalos szórványtanterv, amelyet a magyarnyelv-vesztés szempontjából sok tekintetben hasonló körülmények között dolgozó máramarosi tanárok dolgoztak ki, és bocsátották moldvai kollégáik rendelkezésére, mégis nagyon nehéz a Csángóföldön magyart tanítani. A frumószai román nyelvjárásban például az e-t j-nek ejtik, vagyis Emil helyett azt mondják, Jemil, így hónapokba telik, amíg meg lehet értetni a magyarban a jég és az ég közti különbséget. Máthé Krisztina sepsiszentgyörgyi magyartanárnő a Mozaik Tankönyvkiadótól kapott tankönyveket, amelyek nagy szolgálatot tesznek, csak éppen nehezen értik a gyerekek a szövegét. Amikor előkerült a János vitéz, mindenki megkönnyebbült, mert Petőfi végre az ő nyelvükön szólt hozzájuk. Első alkalommal Magda és Emil csak igennel és nemmel válaszolt kérdéseinkre, de legutóbbi találkozásunkkor Magda folyékonyan elmesélte, hogy az édesapja hol tart a gyógyulásban. Magda édesapja favágó, pontosan úgy, mint a mesében. Csakhogy mint az egyszeri szegény embernek, Magda édesapjának sincs biztosítása, és most, hogy a nehéz munkában tönkrement a gerince, a család minden pénze ráment a műtétre.
– Most le kell ülnünk, és beszélnünk egymással! – mondta Máthé Krisztina hét évvel ezelőtt vőlegényének, Neagu Adriánnak, aki abban a percben biztos volt benne, hogy vége, lapátra tették. De Kriszta nem szakítani akart, hanem elmenni az isten háta mögé, és még egy lépéssel azon is túl, Moldvába magyart tanítani csángó magyar gyermekeknek. Amikor ezt elmondta a fotóművész fiúnak, rajta volt a sor, hogy azt higgye, elérkezett a szakítás pillanata. De Adrián nem csupán igent mondott, hanem egyenesen ezt: „De jó, tartunk nekik fotószakkört!” Felkészítő táborozás után – amely egyben alkalmassági vizsga is volt –, szeptemberben Bákó megyében, Frumószán találták magukat. A falu románosan használt nevének jelentése Szépfalu, a legenda szerint Stefan cel Mare fejedelem kedveséről kapta a nevét, a 4700 fős lakosság hatvan százaléka katolikus. A fiatal pár viszonylag jó állapotú parasztházat kapott szolgálati lakásnak, és nekiálltak kialakítani benne egy szobácskát, amelyben megkezdhetik az iskolán kívüli magyarnyelv-oktatást. Így lettek Emil és Magda tanítói.
E nagyobbacska szobából alakult ki a magyar ház, ahová ma már 130-140 gyerek jár tanulni. A legnagyobb nehézséget az első időben az jelentette Krisztináéknak, hogy bár millió elintéznivalójuk volt, egyikük sem beszélt igazán jól románul, márpedig az élet akkoriban még csak a többség nyelvén zajlott errefelé. Amikor megismerkedtünk, az udvarias kérdésre, „miben segíthetünk?”, Krisztina azonnal rávágta, van úgy, hogy egyszerre hetven gyerek is megfordul a magyar házban, és nagy szükségük volna elsősegélydobozra. Családunk törte a fejét, mi minden nyavalya fordulhat elő arrafelé, s jó érzés arra gondolni, hogy olyan baj nem történhet magyarórán, amelyet abból a dobozból ne lehetne megoldani.
A történelmi Magyarország határaitól keletre fekvő Csángóföldön az oktatás szervezése döbbenetesen későn, a XIX–XX. század fordulóján kezdődött, román nyelven. Magyar nyelvű oktatás csak az ötvenes években volt, falvanként változó ideig és változó formában, csakis az elemi osztályokra korlátozva – igaz, Bákóban magyar tannyelvű tanítóképző is működött néhány évig. A Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére felülről megszervezett oktatást szintén felülről, rendeletileg szüntették meg az 1956-os események után. A kommunizmus későbbi éveiben szó sem lehetett a csángók magyar nyelven történő oktatásáról.
Tíz évvel ezelőtt, amikor a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) elindította a csángó oktatási programot Moldvában, sehol sem volt magyar nyelven zajló rendszeres, szervezett foglalkozás a gyerekekkel. A nyári táboroztatás, az erdélyi és magyarországi iskolákba való kiutaztatás, illetve a néhány településen lelkes emberek vezetésével zajló rendszertelen „oktatási” tevékenységek nyilván nem hozhattak jelentős előrelépést a rohamos asszimiláció megfékezésében.
A következő mondatok az MCSMSZ honlapján a sajnos szócskával kezdődnek, pedig minden lélek megmentése hatalmas siker: „a mintegy 9000 moldvai csángó gyerek közül, kik még valamennyire beszélik, értik őseik nyelvét, alig 1500-at tanítunk pillanatnyilag, és mindössze 75 gyerek számára biztosítjuk a magyar nyelven való továbbtanulás lehetőségét. Oktatási programunk az elmúlt tíz évben beindított egy olyan folyamatot, amely révén a csángók magyar nyelvi oktatása megkezdődött, ez azonban nem nevezhető áttörésnek sem a számadatok, sem az elért eredmények szempontjából.”
Adrián és Krisztina kétféle küldetést teljesít Frumószán. Krisztinának az általános iskolai oktatás tanrendje szerint kell magyarórát tartania azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei ezt írásban kérik. Bár a frumószai iskola több tanárának szent meggyőződése, hogy magyar nyelv, mint olyan, egyáltalán nem is létezik, az itteni szülők többnyire mégis szívesen kérik a magyaroktatást, ám a néprajzáról híres Lujzikalagorban még mindig nem sikerült áttörést elérni e téren. Ez a magyaróra pont olyan értékű, mint a többi: a gyerekek jegyet kapnak, Krisztina pedig fizetést a minisztériumtól. A magyartanítás másik formája – az óvodai foglalkozásokon kívül – a már említett szolgálati lakás hátsó frontjából kialakított tanteremben zajlik. Ide az a gyerek jöhet, aki nemcsak magyarul akar tanulni, hanem fotózni, az olvasott magyar szöveget lerajzolni és kézműveskedni, hagyományos bútorfestést vagy éppen informatikát tanulni. És együtt lenni hasonló társaival.
Döbbenetes a csángó gyerekek kötelességtudata az anyaországból nézve. Éveken keresztül reggel hétkor is tartottak magyarórát, mégis mindig mindenki megjelent, azok is, akik hét kilométert gyalogoltak az iskoláig. Mikor Krisztinának sikerült úgy intéznie az órarendjét, hogy kilencre jöjjenek azok, akiknek délután van iskolai tanítás, a gyerekek nagyon megörültek: „Legalább elmehetünk a hetes misére!”
Moldvában fontosabb a vallás, mint a nemzetiség. Manapság körülbelül kétszázötvenezerre tehető a görögkeleti tengerben élő római katolikus lakosság száma. Bár a román történészek és egyházi személyek minden erejükkel tagadják, valójában nincs igazi érv, amely megkérdőjelezné a moldvai katolikusság magyar eredetét. A moldvai csángók korántsem alkotnak egységes népcsoportot, falvaik földrajzilag is elszórtan találhatók a román települések között, s sokszor nem is hallottak a távolabbi katolikus csángó községekről. Ami mégis összeköti őket, az elsősorban a vallás, illetve az egyre szűkülő, sorvadó, eltűnő nyelv és hagyományos kultúra. Még az elkószáló, elcsellengő jelentésű csángó megnevezést sem tartják a magukénak, hiszen ezt az ezeréves határokon belül élő magyarság, elsősorban a székelység ragasztotta rájuk, ők önmagukat inkább katolikusnak hívják. Ez elégséges volt a saját meghatározásukra, hiszen megkülönböztette őket az ortodox románságtól, s természetes is volt nekik, hiszen a középkori identitástudatot tükrözi. Számukra a nyelvcsere sem identitásvesztő tragédia, pusztán praktikus, a mindennapi életet megkönnyítő folyamat.
A moldvai magyarság legősibb csoportjait vélhetően a honfoglalás idején hagyták hátra a magyar törzsek határőrzőnek, majd az Árpád-házi királyok erősítésként erdélyi és felső-tiszai magyarokat telepítettek melléjük a XII–XIII. században. A következő évszázadokban üldözött husziták és a szegénység elől menekülők gyarapították a számukat. A legjelentősebb kirajzás az 1764-es madéfalvi veszedelemhez köthető, ekkor nagyszámú székely lakosság telepedett le Moldvában, ma e családok leszármazottai alkotják a moldvai magyarság nyolcvan százalékát. Így tehát a csángóság kimaradt sok mindenből, ami meghatározza a mai magyarság önképét. Mivel papjaik nem beszéltek magyarul, többé-kevésbé magából az írásbeliségből is kimaradtak, akárcsak a reformációból, a nyelvújításból, a reformkor ébredéséből. Nekik nem volt sem március 15-éjük, sem Erzsébet királynéjuk, őket még a trianoni diktátum sem érintette. Magyarnak lenni sokuknak valami nagyon mély, a tudatos és a tudattalan határán billegő archaizmus: mikor még és mikor már nincs szerepjátszás, amikor az élet nagy misztériumai tárulnak fel. Magyarul ringatják a pici babát, magyarul nyugtatják az idős embert, magyarul váltanak fontos szót a szülők: máskor románul beszélnek. Így kell, így könnyebb a világ felé. Tudomásul kell venni azt is, hogy a moldvai nyelvjárás – amely még a vonat szót vagy a hangtani hasonulást sem ismeri, és az irodalmi magyart beszélő számára első hallásra érthetetlen – nagyon nehezen alkalmazható a modern világ dolgainak megnevezésére. Óhatatlanul a rendelkezésükre álló román szókincsből kellett szavakat átvenniük, némi magyar hangrenddel megbolondítva. Nyelvjárási szempontból a beszélt magyar nyelv falvanként viszonylag jelentős eltérést mutat, tehát nem beszélhetünk egységes csángó nyelvjárásról. A 22 moldvai faluban, ahol jelenleg magyartanítás folyik, a tanárok többsége rövid ideig marad, van, aki csak egy évig. Ritka, hogy képes legyen valaki a világtól elzártan, sokszor áram és víz nélküli házban, napi internettől, tévétől elszigetelve hosszú éveket eltölteni. Krisztinának és Adriánnak a télen megszületik az első gyermeke, lassan ők is készülődnek vissza Erdélybe. Így tehát a tanároknak nincs idejük megtanulni a csángó nyelvjárást. Ezért bármilyen nagy dolog is a gyermekeket visszavezetni a magyar beszédhez, amit megtanulnak, az nem őseik nyelve lesz, hanem a modern magyar. Krisztina székely létére a kolozsvári egyetemen kicsiszolt irodalmi magyart beszél, emiatt sokszor lelkiismeret-furdalása is van. Észrevette, hogy a gyerekek köszönömöt mondanak az addig megszokott „isten fizesse!” helyett. Amikor először futott be hozzá egy kisfiú, hogy „könyörgök szépen, adjon egy kanna vizet!”, Kriszta azt hitte, ég a ház. Aztán rájött, hogy csak egy pohár vizet kért tőle. Igyekszik használni ezt a régies formát, mert amit ő mond, azt használják a gyerekek is. Lassan eltűnik majd a hasonulás nélküli nyelvhasználat, az s sz-nek ejtése, a kicsinyítések és a régies szavak.
Nemrég Magda elújságolta, hogy már tudja olvasni a magyar könyveket. Mikor teszünk jobbat: ha csak mélyenszántó hazafias könyveket küldünk, vagy akkor, ha neki való szerelmes regényeket? Ha Csíkszeredában akar tovább tanulni, akkor szüksége lesz mindkettőre.
A Moldvában élők számára – nemzetiségüktől függetlenül – felfoghatatlanul felgyorsult az idő: a néhány éve még önfenntartó falucskák felnőtt lakosságának nagyobb része ma szerte a nagyvilágban, főként Olasz- és Spanyolországban dolgozik. A nyugaton keresett pénzből épült hatalmas házak vakolatlan falai között pedig nagymamára, szomszédra, a Jóisten irgalmasságára hagyott funkcionális árvák, akiknek kapaszkodniuk kellene valakibe vagy valamibe. Van olyan tizennégy éves kislány, akit kivettek az iskolából, mert öt kis testvérét kell nevelnie, egyik szülője sincs itthon. Emilt azért nem láthattuk az idén, mert a szülei nem jöttek haza aláírni útlevélkérelmét. Magyarórára vonzó járni, mert „menő”, van ott számítógép meg ajándék Pestről. De ez még nem lenne elég ahhoz, hogy sokan délelőtt meg délután is végigüljék a tanórát, csak mert az anyjuk helyett Kriszta és Adrián törődik velük. A józan ész azt diktálná, hogy magyar helyett olaszt és spanyolt tanuljanak, de a moldvai gyerekeket a szívük viszi a magyarórára. Ha ez a nyelv anyjuk helyett is anyjuk, szó szerint anyanyelvük lesz, a csángóság nem vész el.
Farkas Adrienne, mno.hu
Erdély.ma

A moldvai magyartanárok egy csoportjának állásfoglalása
Az elmúlt 12 esztendőben Moldvában egy olyan értékmentő magyar oktatási program jött létre és működött, amely több ezer gyerek, szülő és csángó magyar ember életében töltött be jelentős szerepet: minőségi oktatást, pozitív alternatívát kínált az állami iskolákban működő, sok helyt még a régi rendszert idéző oktatással szemben, erősítette magyarságtudatukat, továbbtanulási lehetőséget, sok esetben szociális problémáik javítását biztosította.
Az oktatási programot Hegyeli Attila találta ki és hozta létre, majd az MCSMSZ égisze és irányítása alatt működött egészen mostanáig. Az évek során több moldvai, erdélyi, székelyföldi, magyarországi tanár megfordult az oktatási programban, akik erejükhöz és legjobb tudásukhoz mérten közreműködtek ebben a sikeres kezdeményezésben.
Éppen ezért megalázónak és szégyenteljesnek, közvetve saját személyünk elleni támadásnak érezzük mi csángóföldön tanító tanárok is az MCSMSZ elleni lejárató kampányt. Az elmúlt években a vezetőség részéről erejükhöz és tehetségükhöz mérten minden szakmai és emberi támogatást megkaptunk. Természetesen, mint minden család életében, az oktatási program közösségében is voltak nézeteltérések, de ezeket normális és jóakaratú emberi hozzáállással orvosolni lehetett.
mostani áldatlan állapotban kötelességünknek érezzük, hogy kiálljunk az oktatási programot évek óta működtető MCSMSZ vezetősége mellett. A moldvai oktatást Magyarországról távirányítani lehetetlen. Egy új szervezetnek úgy érezzük nincs meg a kellő tapasztalata, rálátása a Moldvában zajló oktatás megszervezésére, irányítására, nem beszélve arról, hogy egy ilyen mértékű oktatási struktúrát tanítási év közben átszervezni felelőtlenség.
Hozzá nem értő, csak az anyagi hasznot kereső személyekre bízni az oktatás sorsát egyenlő a lassú, de biztos halállal, a Moldvában elindult és mostanáig eredményesen működő oktatási program megszűnésével, felszámolásával.
Az építő jellegű megoldást nem egy új szervezeti forma (amely anyagilag is rengetegbe kerülne), hanem a meglévő oktatási program megreformálása, átláthatóbbá tétele, hatékonyabb menedzselési stratégia kidolgozása jelentené.
Ha ez a közös cél, meggyőződésünk, hogy a minisztérium és az AMMOA, az MCSMSZ vezetőségében, akárcsak a moldvai oktatási programban dolgozó teljes tanári karban partnerre találna, hisz mindannyiunk közös célja és érdeke a csángóföldön eredményesen működő oktatás további fenntartása. Ehhez adjon józan és indulatok nélküli döntőképességet a Jó Isten!
A moldvai oktatási program tanárainak egy csoportja: Ferencz András – kosteleki magyartanár Imre Éva – kosteleki magyartanár Vígh-Tarsonyi László – ferdinándújfalusi magyartanár Máthé Krisztina – GyES-en levő frumószai magyartanár Neagu Adrián – frumószai magyartanár Kicsi Eszter – lábniki magyartanár Juhász Péter – lábniki magyartanár Boros Rezső – pokolpataki magyartanár Niczuly Enikő – bogdánfalvi magyartanár Bartal Gábor – bogdánfalvi magyartanár
Erdély.ma

Máthé Kriszta Magyar nyelvet tanít és gyógyít Csángóföldön
Pedagógusi pályafutását tíz évvel ezelőtt Előpatakon kezdte, a falusi közeg számára barátságos volt, mert az emberek közelről ismerték egymást, de amikor az egyik sepsiszentgyörgyi szakközépiskolába került, és fél év után sem tudta a gyermekek nevét abban a tíz osztályban, ahol tanított, úgy érezte, ez nem neki való, és jelentkezett Moldvába magyar nyelvet tanítani.
Máthé Kriszta 2006-ban költözött párjával Frumószára, jelenleg is az ottani iskola magyartanára, két éve ellenben a tanítás mellett a nemzetközi doTERRA gyógyító illóolajat forgalmazó cég munkatársa. Ebben a tevékenységben számára a pénz másodlagos, legfőbb célja, hogy segítsen az embereknek. Amikor 2010-ben Máthé Krisztáéknak megszületett a kislányuk, sokan azt gondolták, hazaköltöznek Sepsiszentgyörgyre, mert nem fogják elviselni a nehéz körülményeket, amikor már a gyermekért is kell felelniük. Nem így történt. „Azt gondoltam, ha én annyira tisztelem a csángókat, miért ne vállalhatnám a gyermeknevelést ott, ahol befogadtak. Mindenki azt mondta, ezt nem lehet vállalni, nehéz lesz. Tudni kell, ha Frumószán decemberben lehull a hó, leáll a forgalom, még a kapun is nehéz kimenni. Jöttek pánikoló édesanyák, hogy ezt el sem tudnák képzelni, de mi azt mondtuk, ott a helyünk. Akkor a megérzésemen kívül erre még nem volt alapom, csak annyit tudtam, hogy ott vannak az idős asszonyok, akik, ha kell, segítenek.” – Hogy jön a képbe a doTERRA? Korábban is foglalkoztál népi gyógyászattal? – Féléves volt a lányom, amikor megkeresett egy amerikai cég, a doTERRA, hogy lennék-e romániai képviselője. Ez történt egy akkorka frumószai házban, mint egy szoba. Semmi előéletem nem volt az aromaterápiában, egyszerűen csak egy jó ember talált meg, egy üzletember, aki jól ismert engem, és azt mondta, ahogy én szervezem az életem, szerinte ezt fogom tudni csinálni. Meglepődtem, a körülményekre hivatkoztam, és arra, hogy a tanítást s egy nagy cég elvárásait nem tudom majd összeegyeztetni, de azt mondta, próbáljam meg. Az interneten utánanéztem, a doTERRA honlapján nyitóképként egy frissen vasalt úriember és egy miniszoknyás hölgy jelent meg. Egyből azt gondoltam, ehhez nekem nincs közöm. Aztán úgy döntöttem, mégis megpróbálom. Ez két esztendővel ezelőtt történt, és jelenleg húsz képviselője van a cégnek az országban, nagyon jó csapat.
Nem minden pénzfüggő
– Gondolom, az olajforgalmazói tevékenységből jövedelmed is van, ami jól jön a tanári fizetés mellé. De tulajdonképpen hol tudod eladni a termékeket? Moldvában nem kell mondani az asszonyoknak, hogy milyen bajra milyen füvet, olajat használjanak, ők ismerik ezeket. Kik azok, akik mégis tőled kérnek segítséget, illetve tőled vásárolnak?
– Tizenhárom gyermekes család levágta a disznót, és a csülköt elhozták nekem. Kérdeztem: Tizennégy lábú disznót vágtatok, hogy nekem is jutott? Nem, ez egy disznó volt. Egy másik eset. Jön az anyuka egy bog túróval, mert tudja, hogy szeretem a túrót, én meg tudom, hogy a gyermeke légúti gondokkal küzd, akkor odaadom az olajat előkészítve, hígítva, és jót tesz a gyermeknek. Ott nagy a szakadás a huszonöt-harminc éves anyukák és a hetven-nyolcvan éves nagymamáik között. A kettő közötti nemzedék, a mostani szülők szülei nincsenek a faluban, külföldön dolgoznak, ezért nagy a szakadás. Ha azt mondom, fűteát főzök és nem lógatóst, akkor van, aki csodálkozik. Hiányzik az a nemzedék, aki átadhatta volna mindezt, mint értéket. Inkább azt gondolják, hogy butaság. De van úgy, hogy megyek gyűjteni a nénikkel, és akkor egy kicsit elgondolkodnak ezen, és elfogadják. Az ottani idős asszonyok ismerik a megfelelő lelőhelyeket. Azt vallom, hogy nem kell győzködni az embereket, hogy rendeljenek, hanem amikor szükségük van rá, odaadom a megfelelő olajat, hogy próbálják ki, de nem erőltetem, hogy megvásárolják. Sokszor hívnak, hogy segítsek, de nehezen értik meg, hogy nem muszáj vásárolniuk, nem minden pénzfüggő. Ehhez nincsenek hozzászokva, de ha kipróbálják a terméket, nagyon jónak tartják. Gyermekkoromban nagyon sok városban éltem, sok iskolában tanultam. Ezért sok ismerősöm van, de amúgy is közvetlen vagyok az emberekkel. Van egy Facebook oldalam, ezerkétszázan szerepelnek azon, és van egy zártkörű aromaterápiás csoportom, ott is ezerkétszáz körüli a tagok száma. Az egy aktív felület, ahol tanácsot kérnek, hogy milyen problémára mit használjanak, több szakember kapcsolódott be, bárki válaszolhat, segíthet, ha tudja a megoldást. Van egy alapszabály, fel kell tüntetni, hogy milyen termékeid vannak, ez nem csak a doTERRA-ról szól. Sokan mondták, interneten nem lehet illatot eladni, megismertetni. Számomra kiderült, hogy működik. Én általában azt írom le, azt tanácsolom, ami velem is megtörtént. Igyekszem olvasmányosan írni, az is vonzó a kérdező számára.
Mindenkihez van jó szava
– Az erdélyi Doterra Független Szaktanácsadói Oldalon valóban olvasmányosak Kriszta ajánlásai, hozzászólásai, egy anyuka úgy jellemezte, néha a szavai is gyógyítanak, mert nagyon odafigyel az emberekre, és bízik abban, olajai valóban gyógyítanak.
– Frumószán mi nem ismerjük az orvost, nem volt szükségünk arra, hogy felkeressük, illetve sok mindent megoldottunk otthon. Gyermekkoromban volt egy gyógyszeres szekrényünk a családban, de abban csak fásli volt, hintőpor és egyéb nem. Ezt szoktam meg. Nekünk nem volt benne a mindennapjainkban, ha fáj valami, gyorsan be kell venni valamilyen gyógyszert. Néha megijedek, mert a barátaim mondják, hogy hascsikaráskor milyen gyógyszert, patikában vásárolt szirupot adnak a gyermeknek, aztán kiderül, az orvosságtól nincs étvágya, legyengül a gyermek és megbetegszik. Rossz az irány, ahogyan kezeljük a betegségeket. Én inkább kipróbálom az egyik olajat, követem, hogy kis idő múlva hogy érzi magát a gyermek. Kell éreznie az erőmet, hogy nem vagyok bizonytalan, hiszek abban, hogy amit adok neki, az meggyógyítja.
Moldvában fával fűtünk, samottkályhánk van, és rengeteg a taknyos gyermek. Nálunk nem tették rá a csempét a samottra, ettől sokkal szárazabb a levegő ezekben a kicsi termekben. Ez ellen úgy védekezem, hogy a kályha tetején lévő edénybe citromolajat csepegtetek. Máthé Krisztának szinte mindenre van gyógyító illóolaja, még a kullancs távol tartására is, de legfőképpen mindenkihez van jó szava, amivel megnyugtat, és jó tanácsa, ha üvegcséi között nem talál az adott bajra megfelelőt.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
Láttam már sírni, láttam hideg esőben mezítláb szaladni, láttam és hallottam verekedni és nevetni, óriási színes virágokat rajzolni, igazi gyermeknek lenni!
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket. Jómagam magyartanár lévén, a helyi iskolában kaptam heti 18 magyarórát, akkor 62 gyereket taníthattam. A párom, Neagu Adrián, a magyar házban foglalkozott a gyerekekkel. Írásaim az elmúlt kilenc esztendőnkről szólnak, a magyar nyelvű oktatáson innen és túl tények és hangulatfoszlányok. Mindennek van valami utánozhatatlan ölelése: a nyers és természetes őszinteség. Hiszen ez a frumószai csángó emberek, asszonyok és gyerekek megváltoztathatatlan erőssége.
Ma egy lóra gondolok…
Iskolából jövet ma délben két csoport gyermekkel útban hazafele megláttunk egy szekeret félig a sáncba csúszva, melyet a ló tartott.
Egyszerre hangos, éles ostorcsattogást hallottam. Jött a gazda. Dühösen. Közeledett a lóhoz.
Megfordultam, a mögöttem levő gyerekeket magam elé engedtem. Összekeveredtek. Nem volt már csoport, nyelv, különbség, párba rendeződtek semmi perc alatt.
A gazda elérte a lovát, ütötte, csapta, verte, mi meg mentünk előre. Fülemre tettem a kezem, s közben reménykedtem, hogy egy gyerek sem fordul meg, nem ad hangot, nem áll szembe a gazdával.
Vagy tíz lépés után elviharzott a szekér. Porzott az út, a ló háta és a mi lelkünk. A gyerekek előttem valamikor megfogták egymás kezét… Én is leengedtem a fülemről az enyémet valamikor.
Nem szóltunk semmit, nem fordultak meg. Hallottam a beszédjüket. Hangjuk erősödésével engedték el egymás kezét.
Hirtelen eszembe jutott János. Van annak hét éve, hogy az akkori ötödikeseknek feltettem a kérdést magyarórán: mi a kedvenc állatuk?
János válaszolt:
– Egy lú volt.
– Hogy érted, hogy volt? – kérdeztem értetlenül.
– A tegnap apám megütte a fejszivel – mondta.
(Értsd: megölte.)
S én akkor is azt hittem, hogy szétnyílik a föld alattam. Akár csak ma…
(2014. március 24.)
Kecskésék
Alig fél éves volt a lányunk, amikor májusi délelőttökön szerettem babakocsiban altatni, kint a kertben. Olyankor énekeltem neki, lelkem teljes nyugalmával ringatva őt a tiszta levegőn.
Tartott is ez az idill vagy egy hetet, mikor a szomszédba beköltözött egy család sok kecskével, lóval, tehénnel, mindezek gidáival, csitkójával, bornyával és vagy három fiúgyermekkel. Így amikor kislányom szempillái épp leereszkedtek volna az álom súlya alatt, akkor ott a szomszédban mindig bődületes zajongásba kezdtek. Hol a kecskéket hajtották, hol veszekedtek, de legtöbbször csak úgy, egyszerűen összeverekedtek. Ilyenkor aztán bőgött a kecske, visított a gyermek, ordított az anya, s oda lett a mi összes álommanónk.
A gyerekek mindig mocskosak voltak, hangosak és fegyelmezetlenek. Én meg ideges, zavart és mérges.
Egy hétig ment ez így, mikor kitaláltam, hogy játékokat gyűjtök össze a fiúknak, hátha csendesebbek lesznek, ha nem csak a kecskékkel játszhatnak. Nagy bőszen és lendülettel kiáltottam az egyik fiúnak, hogy jöjjön a kerítéshez, mert adnék valamit. Haragudtam a zaj miatt, így összehúzott szemöldökkel néztem rá. S találkozott a tekintetem egy gyönyörű kék gyerekszempárral. Kíváncsiság és gyengédség bársonya záródott benne, s egyből legyőzte az én hideg szikráimat. Abban a percben megszégyelltem magam, hiszen tulajdonképpen három fiúcskára haragudtam, akik épp játszottak.
Közben eltelt az az egy hónap, jött a nyári vakáció, s mire mi ősszel visszatértünk Moldvába, már az úton túl, velünk szemben laktak. Akkor kezdett a lányunk tejet inni, s tudtam, hogy az anyatej után a kecsketej a legajánlatosabb. Nem volt közelben más kecske, hát átmentem hozzuk, s kértem kecsketejet, próbából, hogy lám, megissza-e életünk értelme? S itta, pont úgy, mint az anyatejet, így hát tőlük vásároltuk ezentúl, ami rendszeres kommunikációt igényelt.
Időközben a fiúkat is beíratták az iskolába, s egyszer csak jöttek, hogy ők járnának magyar órára.
Mondom én, hogy de ők ortodoxok, mire jó az nekik, mire mondják ők, mert szeretnék. Hiperaktív, olvasási nehézségekkel küzdő ortodox gyerekek, akik mindig jelen vannak az óráinkon.
A tegnap nagy lapra rajzoltak. A nagyobbik kecskés fiú nagy, színes virágokat rajzolt. Ott kuporogtam mellette a földön, néztem, ahogy születnek a virágai. Tekintetünk hirtelen összeér, ugyanaz a nyitott, tiszta és mosolygós pillantás, amivel akkor, ott, a két évvel ezelőtti májusi délelőttön megszelídített.
– Nem van baj! – mondja, s rajzol tovább…
Láttam már sírni, láttam hideg esőben mezítláb szaladni, láttam és hallottam verekedni és nevetni, óriási színes virágokat rajzolni, igazi gyermeknek lenni!
Köszönöm.
(2014. május 28.)
A sósvízbe merített sajt meséje
Frumószán a mezőn átal, a kanyargós utakon túl, egy ösvényen felfele az erdő szélétől egy kicsit bennebb, van egy sósvizű kút. Egy óriási gyöngyszemre hasonlító kerekség a földben, ami tömény sósvizet tart öblében.
Annyira sós az a víz, hogy a falusiak körében szokás a disznó húsát elmeríteni az onnan hozott vízbe, hogy jó sokáig eltartson.
Nekem is van ebből a kútból mindig vizem. Vasárnaponként használom.
A piacról veszek házi kecske-, juh- vagy tehéntejből készült sajtot. Itthon kockákra vágom, egy tálkányi sósvízbe teszem 8-10 percre. Lecsepegtetem és készen is van telemea.
Aki nem hiszi, járjon utána, asztalunkon megtalálja.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Magyartanár Frumószán – Máthé Kriszta varázsráncos szeretetszoknyája
Ha Máthé Krisztát olvasod, amint a csángó hétköznapokról ír, azonnal autóba vetnéd magad, hogy meglásd, megtapasztald, megéld azt a csodát. Pedig moldvai éveik alatt sokszor a folyóból merték a vizet, gyertyával világítottak, és félméteres hóban kifogyott a tüzelőjük. Apróka leányecskájukkal sokszor hazafutottak volna abból az életből. Aztán mégis visszatértek, és otthonukká varázsolták. Máthé Kriszta titka alighanem éppen abban rejlik, amit ő maga írt le egyszer: van neki egy varázsráncos szeretetszoknyája...
Írásait – melyekből péntekenként lapunk Apróka eszponka című rovatában olvashatnak – százak megosztják, kedvelik, és a hozzászólásokban elismerés, már-már áradozás, sok szeretet és biztatás áramlik felé, meg valamiféle sóvárgás is, ami talán a leginkább annak szól, hogy minden küzdelem ellenére úgy tűnik, Kriszta a helyén van Frumószán – amire mindannyian vágyunk a saját életünkben. De idáig hosszú és göröngyös út vezetett 2006-tól. A mélységekről és magasságokról Krisztával e-mailben „beszélgettünk”.
Tíz nap alatt változott az életünk
– Magyartanár voltam Egerpatakon, Sepsiszentgyörgy mellett egy pici faluban, kemény munka volt, kezdő tanárként megfeszített tempóban okosítottunk maréknyi gyereket, hogy bejussanak a városi iskolába továbbtanulni. Két év után váratlanul behívtak Sepsiszentgyörgyre egy líceumba, nem volt kihívás. Tanév végére kezdtem azon gondolkodni, hogy az újságírói diplomámmal is kezdenem kellene valamit, mert nem éreztem jól magam a bőrömben, bántott, hogy júniusban sem tudtam még az összes tanítványom nevét. Szeretetre és megbecsülésre vágytam, szabad munkára, messze a papíron előre gyártott válaszoktól. 2006. augusztus végén egy kedves kis sepsiszentgyörgyi iskolai munkaszerződéssel a zsebemben találkoztam egy régen nem látott lánnyal, aki a kosteleki életükről mesélt, a varázslatról, a munka értékéről, a szabadságról. Bőszen emlegette Hegyeli Attilát, aki összetartja a csapatot.
Aznap délután kihívtam a páromat, Neagu Adriánt, egy pizzára a városba, elmeséltem a vágyamat, hogy menjünk Csángóföldre. Ő erről úgy mesél, olyan komolysággal kezdtem a mondandómba, hogy azt hitte, el akarom hagyni. Másnap Hegyeli Attila hívott, majd találkoztunk. Hamarosan ellátogattunk Frumószára, majd felmondtam a szentgyörgyi munkaszerződésemet, és 2006. szeptember elsején szó szerint kutyástól-macskástól Frumószára költöztünk. Tíz nap alatt változott az életünk.
Teljes gyerekkoromat átölelte egy gyimesi csángó származású fiú barátsága, ismertem hát ezt a temperamentumot, ami rám várt itt Moldvában. Ismertem, szerettem, értékeltem és tudtam kezelni.
Presztízskérdést a magyarórákból!
– Nem vártam semmire, én csak azt éreztem, hogy jó lesz. Otthon tömbházban laktunk, itt egy apróka szolgálati lakást kaptunk, fával fűtött világ ez, jó erős is a melege. Egy csapathoz tartoztunk, amit Hegyeli Attila vezetett a maga utánozhatatlan módján. Én védve éreztem magam, aminek a mozgatórugója nem volt más, mintsem annak a felismerése, hogy mindenkinek nehéz, külön kihívás a moldvai magyar oktatás. Akkoriban tanártalálkozók voltak havonta, összeültünk, jókat panaszkodtunk, sírtunk, nevettünk, barátok lettünk, elosztottuk a javainkat, segítettünk egymáson. Jó volt.
A frumószai román iskolában nem örvendtek nekem. Most már pontosan értem is az okát. Én magától értetődőnek kezeltem, hogy ha jövök, akkor végzem a dolgomat, de nem kaptam bizalmat, teret ahhoz, hogy dolgozhassak. Én lassan mérgelődök, sokáig bírtam a mellékszerepet a saját életemben, aztán egyszer kiborultam, hazamentem, majd azzal a világos tervvel tértem vissza harmadnap, hogy presztízskérdést varázsolok a magyarórákból. Vagyis hogy kiemelő, felemelő legyen magyarórára járniuk a gyerekeknek. Sikerült! Így aztán lassan termem is lett, elismerést is hozott iskolán belül a kitartó és érthető mód, ahogy én tanítok.
Út a feketelistára
– 2012 tavaszán váratlanul kipenderítették Hegyeli Attilát a csángó oktatási programból. Én még gyermeknevelésin voltam, akkor másfél éves volt a leányecskánk. El sem tudtam képzelni, mit csinálhatott, azt sem értettem, miért nem áll ki a maga igaza mellett.
Gyorsan lépett színre a RMPSZ (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) Csíkszeredából, jó szándékkal jöttek, kineveztek egy koordinátort, az egyetlent, aki vállalta, hogy Hegyeli nyomába lép(ne). Kemény munka a miénk, amit a fűtött irodákból nem lehet látni, főleg a Kárpátok másik feléről. Az új vezetőség soha nem jött ki a helyszínekre, a kommunikáció gyakorlatilag megszűnt, nem figyeltek oda ránk, úgy éreztük, értéktelennek tekintik a munkánkat. Voltunk páran, akiknek ez nem tetszett, s ennek hangot is adtunk, ez meg nekik nem tetszett.
Gyorsan kerültünk fel a feketelistára, nem csak mi ketten Adriánnal. A régi csapat két részre szakadt, egyesek alkalmazkodtak az új rendszerhez, a másik része pedig vagy harcolt, vagy szép csendben befejezte a tanévet és hazament, csömörrel, fájdalommal a szívében. Fájdalmat okoznánk a részletekkel, hogy mi lett a falujukból, hogy egyre kevesebb a gyerek, nincsenek új helyszínek, kevesebb az iskolai óraszám. Minek bántani a lelküket, minek? Persze papíron minden rendben van…
Nincs tűzifa
– Megszorítások következtek. Nem érkezett ki a frumószai tanároknak a házfenntartási támogatás, nem rendezték a ház adóját. Én nem szóltam bele sokáig, hiszen gyereknevelésin voltam, míg az első télen meg nem éreztem a csontig hatoló fagyot és annak a riasztó érzését, hogy nem lesz tűzifánk. Akkor hívtam fel az RMPSZ titkárnőjét és kiáltottam ki a lelkemet, rúgva egy jó nagyot önbecsülésemen azzal, hogy követeltem a jussunkat, a száraz tűzifát.
„Nem volt fánk, amivel tüzeljünk. Hetekig nem ’utalódott’ át a pénz, amivel venni kellett volna.
Hétköznap volt, Adrián Bákó városába ment intézkedni, Attila az iskolában volt.
Megállt egy szekér a kapunk előtt. Hosszú, havas fával volt megrakva. Kabátot, sapkát, sálat adtam a lányomra, majd az ölembe vettem és kimentünk az udvaron toporgó két ember (értsd: férfi) elé.
Mondom, hogy nincs pénzünk, nem tudunk fizetni és ígérni sem tudok semmit, így megértem, ha máshova viszik a fát. Egy szuszra mondom, valahogy túl kell esni a dolgon. Mindkettőjük gyerekei járnak magyarórára. Közben süllyednék el szégyenemben, de elvonja figyelmemet a kicsi ház tornácán árválkodó csutak. Az egyetlen fadarab, amivel rendelkezünk… Átszalad az agyamon, hogy nem voltam-e túl bátor az előbbi kijelentéssel, mi lesz, ha tényleg továbbállnak a fával?
– Majd fizetnek, mikor tudnak! – mondja foga közt az egyik ember, a másik nyitja a kaput.
– Isten fizejse! – mondom s indulok be a házba, mert nagyon hideg szél fúj, kicsi lányom orra meg nagyon piros.
Beérve a házba arra gondolok, hogy haza kéne menni. Elmenni innen, de azonnal, nem szégyenkezni. S cseng a telefon, s most is, mint annyiszor, egy épp jókor hívó keresztszülő hallgatja végig, hogy bizony olykor nem könnyű az életünk Moldvában. A beszélgetés végére megnyugszom, csendben nézem az ablakból a lerakott fákat, pár centi hó hullt már rájuk.
Megint csepegni fog a tűzben a fa, s lassan sötétedik, fel kéne vágni még…
2012 decembere
Frumósza”
Magyartanárok bolti hitellel
– A házfenntartási pénz gyakori elmaradozása miatt mindkét magyartanár bácsi hitelre vásárolt a helyi boltban. Megesett, hogy a teljes fizetést elvitte a bolt, másnap ismét hitelre vásároltunk. Akkor gondolkodtam azon, hogy haza kéne menni. Lejárt a gyereknevelési itthon töltendő időm, nem tudtam, hogy akarok-e vagy fogok-e tudni ilyen körülmények között dolgozni. Aztán betértek a csillogó szemű gyerekek a magyar házba, s nem volt szívem azt mondani nekik, hogy mennék, messze mennék innen.
Lányunk kétéves születésnapján 13 órát utaztam a kollégámmal, O. Attilával, hogy munkaszerződéssel térjünk vissza mindketten a nagy Csíkszeredából. December 7-én. Kisbusszal, vonattal, stoppal, gyalog, barátot megkérve, hogy Csicsóból hozzon be, mindennel mentünk, hogy mindkettőnknek munkája legyen legalább júniusig. Fájdalmasan megalázó volt. Mi úgy indultunk neki az útnak, hogy ha nem kapunk mindketten munkaszerződést, akkor együtt mondunk fel. Megtettük volna. Nagy összetartó erő a közös nyomor.
2012. december 8-tól mindhárman dolgoztunk, így: jómagam a támogatási háttérrel és az újonnan érkező gyereket tanítottam a magyar házban, Adrián a gyakorlati órákat végezte: bútorfestés, filmklub, internet óra, O. Attila az iskolában tanította szakképzetlen tanárként a magyart heti 18 órában, és szakképzett kémia szakosként a kémiát 6 órában. A faluban szerettek, mint mindig.
2013 nyarán O. Attila elment Frumószáról, ismét én lettem a szakképzett magyartanár a frumószai iskolában, továbbra is heti 18 órával, a magyar terem visszajárt, ismételten, kérés nélkül kaptam meg, szeretettel fogadtak.
Se villany, se víz – meséssé változtattuk az életünk
– 2013. augusztus utolsó napjaiban érkeztünk vissza Frumószára a nyári vakáció vége felé, kíváncsian vártuk az új életünket, kisleánykánk óvodába készült, én iskolába, nagy változás ez egy életben. Festeni akartunk, rendbe rakni a házat, ahogy ilyenkor szokás. Megérkeztünk, s nem volt villany, de villanyóra sem. Jeleztük az RMPSZ könyvelőjének, hogy oldják meg a dolgot, hiszen nekünk nem jár a házfenntartási pénz, így ők kellett volna a számlákat intézzék. Hazamentünk.
Szeptember 1-jén visszatértünk, de nem volt villanyóra, sem másnap, sem harmadnap, 22 napig… Se villany, se víz. De volt egy óvodába készülő lányecskánk. Az első nap rendkívüli feszültségben telt, akkor éjjel nem aludtam. Másnaptól pedig meséssé változtattuk az életünket. Nagyokat nevettünk a nagy mosdótálban fürdetett lánykánkkal a nagyszoba közepén, nevettünk az autónk akkumulátorára csatlakoztatott két pici égő mellett a vacsora alatt, megtanultunk hamar feküdni, zseblámpával a kézben olvasni az esti mesét, a Tázló patakára járni vízért. Nem tehettük rá ezt a súlyt egy pici gyerekre, ezt nem érdemli egy sem a világon. Képzeld, mosolygok, amikor ezt írom, életem egyik legnagyobb feladata volt ép ésszel kimászni ebből.
Amikor már két hete nem volt villany és víz a magyar házban, s már óvodába-iskolába jártunk, körlevelet írtam magyarországi támogatóinknak, hogy azonnal állítsák le a támogatásukat irányunkba, hiszen nem ér át a Kárpátok ezen felére a frumószai gyerekek magyar oktatására szánt támogatásuk. Hirtelen és azonnal megapadt a támogatás.
2013 őszén Adriánnak postai úton felmondtak, akkor már megkezdte a nyolcadik tanévét itt a frumószai magyar házban. Így maradtunk egy állami fizetéssel és egy RMPSZ-essel, amit én kaptam, házfenntartási pénz nem járt, de volt 100 gyerekünk, akik szerettek hozzánk járni, és volt tiszta lelkiismeretünk, nem csak papíron.
2014 júniusában közölte az RMPSZ vezetősége, hogy nem kíván velem együtt dolgozni. Máig nem tudom, miért. Így kerültünk Budapestre, született meg a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft., saját könyvelővel, könyvvizsgálóval, kell ez egy Moldvában magyarul tanító párnak, ha csak így lehet dolgozni, hát így lehet.
2014 szeptemberében egyikünknek sem volt munkaszerződése, kilencedik évünket kezdtük, folytattuk Moldvában. Életemben először a helyi román tannyelvű iskola igazgatónőjétől kértem segítséget, hogy vizsgázhassak a magyartanári helyre. Sikerült.
Sokáig Luca négyéves koráig terveztem az ittlétet. Azóta látom, hogy simán maradhatunk, ami kimarad a román tannyelvű iskolából, azt pótoljuk itthon. A mi leányecskánk kétesztendős korától átjár magyarórára, ami nem nehéz, hiszen egy küszöb választja el a gyerek- és hálószobánkat az osztályként szolgáló szobától. Ha valaki tudja, az én vagyok, hogy milyen könnyen okosítható.
– Pillanatok, amikor úgy érezted, ezt nem szabad tovább csinálni...
– Pillanataink, amikor menni akartam… 2012 telén szülői felelőtlenségnek tartottam, hogy tűzifa nélkül ért a reggel, ölemben egy kisgyerekkel, míg otthonomban minden adva lett volna, ami kell. Az Adrián felmondásának érkezésekor, mikor kezembe nyomta a postás a felmondólevelet október 15-én. 2014 szeptemberében a villany-víz nélküli 22 napos időszak első napján, akkor… Utoljára akkor. Érkezett egy hét akkor az életemben, amit nem ismétlek meg soha. Meg akartam mozgatni a világot, hogy a ránk mért igazságtalanságokat számon kérjem. Szinte hároméves volt akkor a lányunk, egy hét alatt tanult meg számítógépen játszani, egyedül aludni el, míg az anyja épp fájdalmát kiabálta szanaszét az éterben telefonját szorongatva. Épp egy hét volt… Látod, most nem mosolygok…
Egyszer csak kinyomtam a telefonomat s többet nem kértem segítséget. Ölembe vettem a lánykánkat, egy mozdulattal kikapcsoltam a számítógépet, ágyba vittem, mesét olvastam, aludva hagytam az ágyunkban, útban az iskola felé pedig megfogadtam, hogy soha többet nem engedem, hogy más vezethesse a mi életünket.
Szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon
– Én érzésből tanítok, nagyon szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon, én is gyakran mosolygok. Szeretem a magyar nyelvet tanítani a gyerekeknek, ezt mind érezzük. Itt Frumószán más világ van, az esetek nagy részében a gyerek kéri szüleit, hogy írassák be magyarórára, mert szeret járni, nem a szülő óhaja ez. Épp ezért tartós is ez a kötődés. Érzik, tudják az anyanyelvük értékét.
A moldvai magyar nyelvű oktatás két formában történik. Az egyik a falvakban házakban, magyar házakban történő magyarórák. A nagyobb falvakban pedig, illetve ahol lelkesebbek, kitartóak a gyerekek és a tanárok, van a hivatalos román tannyelvű iskolában is magyaróra, amit pontosan magyar anyanyelvi órának nevezünk.
Fontos, rendkívül fontos a magyarországi civil szféra támogatása, ami a keresztszülős program keretén belül bonyolódik. Önállósodásunk óta rengeteget írok az itteni életünkről, egyre többen tudnak rólunk, sok új támogatónk lett, megtiszteltetés ez számunkra.
– Mi lenne most a néhány legsürgősebben szükséges segítség?
– Az RMPSZ érkezése után Adrián kitalálta, hogy meg kéne építeni a kinti osztálytermet abból a faanyagból, amit az előző években érkezett támogatásokból vásároltunk. Fel is húzta az épületet, ami jelenleg egy fedett színpadnak néz ki, tavasztól késő őszig ott tanulunk a gyerekekkel. Kicsit szellős ugyan, de nem volt más megoldás. Ezt a termet szeretnénk ezen a nyáron befejezni, hogy fűthető legyen, és rendes osztálykinézete legyen. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy végre többen beférhessenek az iskolán kívüli órákra, hogy táncolhassunk a teremben, hogy ne tapossunk folyton egymás lábára.
– Meddig lehet folytatni ezt a munkát?
– Ameddig hisz még az ember lánya, fia a valódi értékekben, s azoknak befogadásában, átadásában, addig.
Luca lányunkat figyeltem a hétvégén, bárhol megélünk vele, olyan lett, pont amilyenre számítottam a frumószai élet összes hozadékával. Ez neki alap, nekem, nekünk szülőknek pedig végtelen öröm.
A velünk megesett történetek, tapasztalatok követni fognak minket bárhova, ahova eljutunk. Képzeld el, amikor Lucának arról mesélünk majd nagykorában, hogy milyen volt az első napja az óvodában. Egy életre erőt adunk neki, erőt és hitet önmagában. Szülőkként ennél nagyobb feladatunk nincs is.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Rám is hagyhatja a lányecskáját, tonár néni! Tanyítani nem tudjuk, de jó étekkel megetetjük, elámítjuk – jött az ajánlás több anyától is, kik észrevették, hogy két napja nem az apukája megy a lányunk után az óvodába, hanem egy segítség.
Aranypapucsok
– Jó regvelt!
– Adjon a Máriecska!
– Jól van-e? Egészsége megvan-e?
– Nem mondanám...
– Immán telnek az esztendők, fogy az egészség es...
– Mondani fogtad az esztendőt? De másképp hallik a szádból…
– Tizedik esztendeje ülünk Frumószába, immán az eszem es kezd így csángósan járni – nevetek.
Ő is nevet.
– Hogy hallik másképp?
– Hogy es mondjam, lelkem, olyan mintha díszes ruhában öltöződöttél vona s méges mezítlábast járnál.
– Aranyból, aurból levő papucsok ezek, akkor es, ha szemvel nem látható.
Keze szorítását érzem. Indulunk is utunkra.
– Isten fizejse a szíp beszédjét! – köszönöm meg.
– Ilyen a te beszéded es immán! – jön a válasz.
(2015. március 3.)
Fotókör Frumószán
2007 őszén kezdték. Sokan jelentkeztek, négyen maradtak. Négy leányka. Négy teljesen eltérő egyéniség.
Kitartottak, hetente jártak Adriánhoz fotókörre a magyar házba. Kezdetben még filmre fotóztak. Sok türelem kellett kivárni, míg papírra kerültek azok a képek. Majd órákon át elemezgették munkáikat.
Egyszer betévedtem egy ilyen órára. Fel is mérgelődtem becsületesen. Vászonra volt kivetítve a kép, együtt beszéltek róla. Nekem inkább szekálásnak, piszkálódásnak tűnt…
– Itt homályos, amott meg nincs semmi téma, az ott pluszba, emez meg mínuszban van…
Ki is jöttem a teremből…
Másnap kérdem a lányokat, hogy mindig ennyit veszekedtek fotóórán? Nagy, ártatlan szemekkel véleményezték a történteket:
– Nem veszekedtünk, csak beszélgettünk!
Innen tovább kívülről figyeltem őket.
Hegedűs Dóra egyszer kiállított Frumószára egy teljes fotólaborral. Bekuckózták a kicsi ház pici szobájába, abban a hónapban az előhívást tanulták. Papírra, úgy, a koromsötétben. Micsoda élmény volt.
Egy nyáron Adrián elvitte őket Székelyföldre fotós táborba. Nem voltak ők amolyan művészlelkek, csak egyszerűen érdeklődtek. Pontosan emlékszem egy jelenetre… Úgy 20 gyerek fotógéppel a nyakában sétál a faluban. Megjelenik egy cigánygyerek, épp egy lószaros talicskát tolva. Mindenki körülállja, kattannak a gépek, a mi négy lányunk meg csak figyeli a helyzetet, tekintetükből ezt olvasom:
– Mitől olyan nagy dolog ez?
Séta folytatódik, elérünk négy játszó gyerekhez. Átmennek az úton, leguggolnak hozzuk, összeérnek a kezecskék, s születik egy pár kép. Távolról figyelem őket. Vajon mi van a lelkükben? Vajon kik lesznek, ha nagyok lesznek?
Bikfalvára kiállítást szervezett nekik Kerezsi János és Marika, tanárok ők, kik akkoriban jobban látták az értékét, mint én. Köszönet érte így utólag is.
Álltak ott ők négyen, képeik a falon, s én bizony már akkor tudtam, hogy különleges egy csapat e maréknyi leányzó. Csodás nap volt az…
Aztán annak rendje s módja szerint kirepültek. Egyikük nagyon gyorsan ment férjhez, a másik később, a harmadik egyetemre jár, a negyedik megjárta a világot. A sorrend felcserélhető…
Az idén ismételten követelik a gyerekek a fotókört. Ilyen ez a mi munkánk, körforgásszerű, ismétlődő, amelynek mozgatóereje a kíváncsiság és a kitartás. Vajon kik lesznek az új fotós csapatban? Napok óta ez jár a fejemben… Köszönöm a tanár bácsinak, Neagu Adriánnak, hogy tudását adja ehhez...
(2014. november 9.)
Moldvai anyák
– Rám is hagyhatja a lányecskáját, tonár néni! Tanyítani nem tudjuk, de jó étekkel megetetjük, elámítjuk – jött az ajánlás több anyától is, kik észrevették, hogy két napja nem az apukája megy a lányunk után az óvodába, hanem egy segítség.
A hetedik kedves felajánlásnál megszólalok én is:
– Hogy ilyen jó a szívük?
– Hát, tonár néni, hány gyermekünk tanult kendnél ennyi esztendőn által? Ennyivel megsegélhetjük münk es kendeket – szorítja meg a kezemet.
Útban hazafele pedig megszámolom a gyerekeit a hetedik anyának, valóban, haton voltak…
(2010 februárja)
Találkozások
Lánykánk első román versmondása. Lejárt, ügyes volt.
Az aggódó anyák között, közvetlen mellettem egy régi tanítványom áll, akit vagy öt esztendeje nem láttam.
– Jaj be szíp, jaj de szípecske, személ kendvel – mondja, oly boldogan, ahogy csak szeretetből lelkesedhet.
– Milyen anyának lenni? – kérdi váratlanul.
Jut eszembe, most lát először lánykám mellett.
Így telnek az esztendők...
(2015. március 6.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. 
– A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A hetedik Húsvét Frumószán
Rafiaszatyrokban felakasztott egytálétel, galuska, kalács, hús, tej és mindenikben három verestojás. Felakasztva a kapunkra, csak úgy. 
Csak sejthetem, hogy melyiket kitől kaptuk. Sejtem a galuska ízéről, a kalács formájáról, és néha az ütött-kopott edényből, ami valamikor az évek során már járt nálam.  Alázatra int és boldoggá tesz ez a tisztelet!
(2013. április 1.)
Hajnali fénymásolás
A hajnali ébredés öröme tavasztájt a korai világosodásban csúcsosodik számomra. Van ezeknek a reggeleknek egy leírhatatlan értéke. Forró kávémmal a markomban ilyenkor telik csordultig a lelkem köszönettel az életemért.
Valaki megveri a kaput. Mindkét kutyánk bődületes ugatásba kezd felriadtukban.
Még hajnal van, jó asszony, mi a baj? – nézek ki az ajtón.
Egy idős néni áll a kapu előtt, a kezében levő papírokat magasra tartja, hogy lássam, fénymásolni jött.
– Important! – kiáltja át a kutyaugatást.
– Kilépek az ajtón, helyükre parancsolom a kutyákat. Fordultamban csihány csípi meg a bokámat.
– Előbújtatok? – fordulok vissza, majd haladok a kapu fele. Nem szabad ilyenkor vakargatni a csípést, mert akkor jobban viszket, jár az eszembe.
– Jó regvelt! – köszöntöm a nénit.
– Adjon a jó Máriecska! – fogadja.
Már veszem is ki kezéből a papírcsomót, megkérem, várjon itt kint, az ajtóból visszaszólok.
– Egyet belőlük vaj kettőt?
– Egy es elég lesz, Isten fizejse!
A faluban a pap bácsinál lehet még fénymásolni, meg a másik faluban és nálunk a magyar házban. Nálunk ingyen.
Másolgatom az iratokat. Most nem bánt az agyonhasznált, piszkos akták, dokumentumok érintése. Egy ember papírjai. Nem nézek beléjük. Soha nem nézem meg, hogy mit másolok, amióta egyszer egy kamasz fiú orvosi leleteit fénymásolás előtt elolvastam. Azóta nem nézek bele…
A végére érek. Kezébe nyomom a régit, ráteszem a friss másolatokat. Fizetne, de mennyit? Nem kell. Menjen eléfelé, bátran. De fizetne, szorongatja markában a pénzeket.
– Nem kell para, menjen bátran, egészséget! – köszönök. Mennék már befelé, fázom.
– De mennyi para?
– Megy az ember munkálni, azért kellettek a papírok? – kérdem, figyelemelterelés gyanánt.
Olyan egyenesen néz a szemembe, mint amilyen egyenesen tartja a hátát. Kicsit meg is ijedek. Túl közel léptem, szalad át az agyamon.
– Meghót az éjjel… – mondja sziklaszilárdan.
– Isten bocsájsa bűnjeit! – mondom, s érzem, megáll az idő.
Indul a néni, talpig feketében, megy előre, vissza nem néz, nem int.
Nehéz napja lesz, gondolom, míg becsukom a kaput.
Hátramegyek, kiengedem a kutyákat, még hátrébb megyek a harmatos fűben fázik a lábam, vizes a pizsamám szára, de oly tiszta a levegő, szükségeltetik most, hogy frissüljön az elmém. Kutyáim követnek, szépen, lassan, a szokásos csaholós kergetőzésük ez egyszer elmarad.
Nehéz napjai lesznek, ismétlen magamban, s még az ünnep is közeleg. Ünnepeken mindig nehéz annak, kinek holtja, halottja van…
(2008. május 4.)
Mikor cserélődtek ki?
Koraősszel és tavasszal intünk egymásnak, rendszerint délután, amikor hatkor jövök az iskolából. Csak intünk. Ritkán kelek át az úton, hogy szót is váltsunk.
Végre megint világosság van, állapítom meg örömmel kilépve az iskola kapuján.
S már látom, ott van, a kapu előtt, a túloldalon. Mosolygok. Egyszerre emeljük intésre kezünk. S megyek is tovább.
De hát nem a néni állt a kapuban! – sajdultan kiált az agyam a lelkemre, hogy figyeljen már jobban.
Megfordulok. Ismét int. Én meg a döbbenettől mozdulatlanul állok.
Mikor is láttam utoljára?
A tavaly már nem, előtte tán, vagy még azelőtt? Mikor beszéltünk utoljára? Mikor? Úgy fáj, hogy nem emlékszem egyből.
Több mint négy évvel ezelőtt volt… Lányecskám szívem alatt növögetett, nagy hassal mentem haza az iskolából. Az utolsó munkanapom volt. Maradt időm átlépni az úton hozzá. Már nem siettem.
Kezét a hasamra tette. Kezemet kezére tettem. Már ismertem az érdes kezek, kemény körmök karcolásának értékét.
Magyar né’, ne munkálkodjék annyit! Meglátja, hamarébb jő kendeknél a gólya, ha nem nyugszik egy kicsit – mondta, oly halkan mondta.
Én meg mosolyogtam. Nem jött a védekező magyarázkodás a számra. Nem meséltem, hogy utoljára jövök, mert holnaptól már nem… Néztem a szemét, apróka mivoltát, karikó lábait.
Remélem, még látjuk egymást! – gondoltam útban hazafele, de elhessegettem a fájdalmat, örömnap volt az nekem, nem kellett a szomorúság.
Ekkor láttam utoljára…
De mikor cserélődtek ki? S hogy nem vettem észre?
A fia pont ugyanabban az időben áll ki a kapuba, int ő is, akár az édesanyja, karikó is… S látom magam előtt az asszonybarátném mosolyát…
(2015. március 27.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár), 

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.  – A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön
Van-e jövője Csángóföldön a magyar nyelvű oktatásnak? Nemrég szegezték nekem ezt a kérdést, enyhe hangsúlybeli utalással túlzott naivitásomra, amiért én hiszem és tudom, hogy értékes a tanítói munkám. Íme, hitem háttérszele. Minden sorom a frumószai magyar nyelvű oktatással kapcsolatos. Én itt élek családommal, ebben a faluban, Csángóföld ezen csücskében.
Évek óta, naponta több órán át tanítok magyar nyelvet csángó gyerekeknek a román tannyelvű iskolában. Annak teljes és nyílt tudatában, hogy az általuk beszélt archaikus nyelv valódi kincs. Tanítom nekik az irodalmi magyart, a ,,tiszta magyart”, ahogy ők nevezik, és használom a ,,csángosat” is, a régis beszédet.
Az egyetemi végzettségem, szakképzett magyartanári mivoltom karonfogva sétál kilenc esztendeje az idős frumószai barátnéim tudásával, mit örömnapokon átadnak nekem. Nyelvi szinten, de azon jóval túl….
Úgy tanítom a magyar anyanyelvet ezeknek a gyerekeknek, hogy annyira szeressék az óráimat, hogy utódaikat majd írassák be magyarórára. Ne kényszerből, ne pénzért, hanem annak a tudatos vagy tudattalan örömnek a hatására, amit kisgyerekekként megtapasztaltak az óráimon.
Könnyedén, játékosan okosítani nagyon nehéz. Tapasztalat kell hozzá, tudás, kidolgozott munkaterv és kitartás, és még valami elengedhetetlen, a rugalmasság. A kidolgozott munkaterv napi szintű átgondolással hatékony. Én a tanórám utolsó perceiben jegyzem le, hogy a csoport jövő órán merre haladjon. Minden csoport minden gyermekecskéje más és más. Erre is kell figyelni. És dicsérni, úgy adni erőt nekik, hogy az értékeit csokrosítsuk, ne az esetleges hibáját élesítsük. Csoportonként napi 3-4 perc átgondolni, hogy értékes magyarórát tartsak. Néha leírom, néha nem. De ahogy átlépem az osztályterem küszöbét, máris körbeölel egy szeretetpalást, melynek felelősséggallérja olykor szorít. Majd látom, hallom, ahogy haladnak a tudásukban, a kicsi hatesztendősöktől a tizennégy évesekig, egyenként és mégis csoportban, csokorékban.
Annyit bántották ezeknek a gyerekeknek a szüleit, nagyszüleit, dédszüleit, őseit csángóságuk miatt. Fizikailag, de leginkább a lelküket préselték időkön által. Hiszem, hogy figyelemmel, következetességgel, szakértelemmel és szeretettel tudatosítható a csángókban az értékességük, egyediségük ereje, és csíráztatható ez a csodanyelv. Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön, hogy jövője is legyen a csángóföldi magyar nyelvű oktatásnak, mondom, kiáltom, írom évek óta. Ezt értem alatta…
(2015. március 29.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

próka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Szagos illatainkról mélységes szeretetvel
A szagokra voltam örök életemben a legérzékenyebb. Az első tanévet gyakorlatilag végigszédelegtem Moldvában. Késő ősszel szembesültem gyengélkedő mivoltommal, városi létem letagadhatatlan hátrányaként. Legelőször egy kislányhoz hajoltam közel, míg a füzetében írtakat néztem. Kicsi konyha zsírban sütött hagymás tojásrántottájának szaga csapott meg. Bizonyára akkorra már a konyhába gyűlt össze és lakott a család, hideg volt már.
Az ezt követő télen minden létező étket be tudtam azonosítani egy-egy tanóra alatt. A sült szalonnát, a csípős túrót, a tojásrántotta hagymás vagy foghagymás fajtáját, a zsírban sült húst. Nagyon jó szaglásomat rossz napjaimon átokként fogtam fel, de továbbra is közel hajoltam a gyerekekhez, körém ülhettek, óráimon egy bogban voltunk, ahogy mondani szokás. Az istállószagot nehezebben viseltem, míg egyszer úgy nem hozta az élet, hogy részese voltam beszívódásának… Korán kel a gyermek, kitakarítja az istállót, megeteti az állatokat, majd reggelizik, megmosakszik, kimosódik, ahogy erre mondják, és magára ölti az iskolai ruháit. A hajában, bőrében ott reked a reggeli munka szaga. Megbecsülésre sarkall.
Az egyik gyimesi tánctáborban csoportosan dőltünk ki egy istállószagú piros bőröndtől. Egy kicsi osztályban volt a szállásunk, folyton csak szellőztettünk, de mégiscsak volt egy egyre fokozódó alapszag. A harmadik kánikulai napon egyszercsak beazonosítottam a lószag forrását. Tőlem egy lépésre állt egy piros bőrönd.
– Magda, honnan van ez a veres táskád? – Az enyim. – A csűrben tartottátok a télben? – Ott, há! Így történt, hogy a tornácra került a piros bőrönd. Fellélegeztünk. Emlékszem legelső valódi undoromra. Az egyik magyar tantárgyversenyen az összes gyerek ,,márkás” parfümcsomagot kapott a részvételért ajándékba, a fiúk férfias illatszereket, a lányok parfümöket. Azóta is ez a módi, gondolom, ez a legkönnyebben beszerezhető ajándék, bármennyire is degradáló. Szerencsére a gyerekek nem használják. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha mindezen illatforrások egy tanulóra kerülnének. Az istállószag, a tojásrántotta és a Celine Dion parfüm nem férnek meg egy gyerekecskén. Sokadik éve tanítok itt. Mostanra elillant a gyengeségem. Már megbecsülöm, hogy néha, mert nem minden órán, de néha mégiscsak szembesülök a fent említett illatokkal. Már nem zavar. Lelkemet melengeti a száraz fa füstjének illata a ropogós téli havas útjaimon az iskola fele, a tavaszi virágcsokrok, melyeket a gyerekektől kapok, majd olykor szomorkás néniknek továbbadok, bajaimra balzsamok. A nyári tűzforró nap pedig leírhatatlan illatot varázsol a kicsi magyar ház oszlopainak fáiból. Mindezt hiányolom már most is, mert tudom, sehol a világon nem vesznek majd körül ilyen szagok, illatok, melyek itt és most.
(2015. április 21.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Művelődés
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Megfejtettem a titkát
Vékony, ősz, hetvenen túli, magas ember.
Évekig naponta hordta hátán a fát haza. Oly lazán vette vállára a hosszú ágakat, oly könnyedén és egyenletes tempóban lépkedett, hogy nem győztem csodálni. Minden nap egy napi tüzelőt vitt így haza. Az idén már nem járta az erdőt. Csak csendesen ül a házuk előtti padon, maga elé nézve. Az asszonya nem pihen mellette, néha egy barátja, de nem beszélnek, hallgatnak.
Néha köszön, néha nem. Ahogy esik. Én mindig üdvözlöm. Rossz napjaimon bánt, ha nem szól vissza. Ma megfejtettem a titkát.
Ha kopogós cipőben közeledek felé, akkor köszön. Ha csendben jövök, akkor nem hallja érkezésem, sem a köszönésem, ezért nem üdvözöl.
Egy év kellett hozzá, hogy rájöjjek. Alig hall és nem lát ez a vékony, ősz, hetvenen túli, magas ember. (2015. május 04.)
Az élet adta jelzéseinkről
– 15 gyerekkel kezdtem a tanévet, 15 gyereket tanítok most is, elégedett vagyok – mondta, mosolyogva egy nagyot.
– Mi is elégedettek vagyunk, menjünk tovább! – érkezett a vezetői válasz.
Hivatalos munkaszerződéssel indíthatta a következő tanévet is a kolléga. Nem morgolódtam magamban sem. Mégiscsak ott van az a 15 gyerek. Valamikor pont ennyit tanítottam Székelyföldön egy pici faluban, mekkora munka és kihívás volt!
Most látom, hogy elindult másországba. Márpedig még van vagy két hónap a vakációig. – Milyen tanár lehet az, aki tanév közben megy el? – önt el a méreg. Eszembe jut Adrián, lassan két tanéve már munkaszerződés, fizetés nélkül dolgozik velem itt Frumószán, már nem morgolódik, végzi a munkáját, éppen a…
Valaki óvatosan megnyitja a kaput.
Hajnalodik. Aggódva megyek ki.
Egy asszony vagy 20 tojást ad a kezembe.
– Könyörületéért! – mondja.
Az Isten fizejsét még elmormolom, s igyekszem vissza az írásomhoz.
Pontot teszek a végére.
A közeljövőben megtérítem az asszony legjobbkor érkező figyelmét, errefele így szokás. (2015. április 25.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Esőben
Ma nem küldök haza senkit, úgy esik, úgy zuhog, aki bejön, hadd maradjon, hoztam meg a döntést annak halvány gondolatával, hogy kevés gyerek tért be ma a magyar házba a játékórára. A játékóra azért született, hogy a merev iskolai magyarórákat körbeölelje a magyar házban. Ott ahol lakunk, ott ahol a magyar tanárok ülnek, élnek. Végül mindenhol írt, rajzolt valaki. Én az ajtó mellett állva fértem el, nem bántam egy cseppet sem. Az óra végére sem sütött ki a nap, de a gyerekek mosolyogva indultak haza. Kicsit megszáradtak minálunk. Indulásukkor láttam, hogy a legkisebbnek nincs ernyője, gondoltam, adok másnapig egyet kölcsön neki. Értetlenül néz a felajánlásomra.
– Békérezkedek én! – mondja. S már engedi is Józsi az ernyője alá, csak úgy, mert így léptek ki rendre a magyar ház ajtóján. Laza mozdulattal helyére igazítja a kicsi félrecsúszott táskáját, indulnak is, egyszerre lépnek, mintha mindig is egy ernyő alatt közlekedtek volna. Pedig nem szomszédok, nem osztálytársak, de együtt járnak magyarórára.
(2015. február 26.)
Szivárványos fáink
A tavaszra várva, néha elfáradva, a legnagyobb segítség a Szivárvány gyermeklapból dolgozni. Annyira szeretik a frumószai kicsik, az előkészítősöktől a IV. osztályosokig, hogy most már a harmadik előfizetői év alatt maguktól dolgoznak belőle.
Amikor megkapják, minden hónap második hetében, azonnal birtokba veszik. Ha mód van rá, akkor még a szünetben lapozgatják, ha nem, akkor az óra első tíz percében nézegetik, olvasgatnak belőle, majd feltevődik a nagy kérdés, hogy: – Tonár nini, mit csiájunk meg belőle? Így születnek csodaszép dolgok, festünk, rajzolunk, versikét olvasunk, mesét betűzünk, játékosan, kitartóan és végtelen szeretettel.
– Esment csengetnek ki? – kérdezte egy kicsilány az óra végén... Kell ennél kedvesebb kérdés egy tanárnak napjainkban?
A pénteki iskolai magyarórán a fa részeit tanultuk, köszönjük a Szivárványnak a segítséget! Szeretetvel, a frumószai kicsik egy része és a tanár néni.
(2015. március 16.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Volt egyszer egy frumószai szavalóverseny
2007-ben szerveztük a legelsőt, akkor az már a harmadik volt, mi frissen érkezett tanárokként csak továbbvittük a hagyományokat. A keret rendkívül egyszerű volt. Pénteken érkeztek a gyerekek a tanáraikkal a többi oktatási helyszínről, mindenhonnan, ahol volt magyar nyelvű oktatás Csángóföldön.
A vendéggyerekeket a fru-mószai gyerekek szállásolták el, a tanárokat mi. A következő napon volt a verseny az iskolában, majd elmentünk ebédelni, következett a díjkiosztó, s már indult is mindenki haza a saját falujába. 60-80 vendégünk volt egy-egy verseny alatt.
De milyen egy csoda volt a legelső szervezés. Akkor még hősiesen saját kezemmel kevertem a majonézt a tanárok vacsorájához, főztem a levest is, mert bátor voltam és fiatal, és naivan szerettem volna az én ízeimet ajándékozni a vendégeimnek.
Késő este Hegyeli Attilával beszélgettünk a ház előtt, mikor egyszercsak megkérdezte, hogy: és a díjak?
S ott fagytunk le egyszeriben, hogy erről elfeledkeztünk.
De megvolt a pontos lista a részt vevő gyerekekről, s ment is az első órában a díjakért valaki. S mennyit emlegettük ezt később. A megismételhetetlen végtelen bizalmat, a jóindulaton alapuló megoldhatóságot.
2008-ban már eszesebb voltam. Óriási adag ételt készíttettem Mónikával, a mindenkori helybéli segítőmmel, de érkezett öt nagyonéhes váratlan vendég is, és a díjkiosztó előtt olyan hangosan kapartuk Adriánnal a nagy fazék alját némi maradék reményében, hogy néhányan megfordultak a zakatolást hallván.
Egyik évben aztán már nem volt szokás a pénteki érkezés, mindenki a versenyre érkezett. Akkor állapítottam meg magamban halkan, hogy túl sokan lettünk, s ennek ez a hozadéka, mondhatnánk rendje.
A verseny mindig nagyon jól sikerült. Lelkiismeretes munkájának tükre volt ez mind a gyereknek, mind a felkészítő tanárnak. Oly szépen, ízesen mondták a verseket a gyerekek, hogy olykor el kellett fordulnom, hadd ne lássák meghatottságomat. Olykor meg hangosan nevettünk, mert úgy hozták a körülmények.
Mindig elcsattintott viccem volt, hogy a bemutatkozás során frumószaiaktól is megkérdeztem, hogy „honnan jöttél, melyik faluból?” Ők válaszolták, hogy:
– Frumuszóból.
– Nem jöttél sokat! – tettem hozzá mindig, s nevettünk, annyira nevettünk.
Egyszer Krisztina kicsi tanítványom így kezdte a verset...
– Piros, Piros, piiiirooos! – s közben aggódva pillantgatott felém.
– Weöres Sándor! – segítettem ki nagykésve felocsúdva révületemből.
Szép idők voltak, hasznos idők.
Aztán megsirült minden. Nem volt már élmény összeülni, feladat lett, papíron jól nyomon követhető teljesítménykupac.
2014-et írunk. Péntek van, Adrián indulna a zsűri után. Egy árva bani, fillér, fitying sincs eljuttatva hozzánk az RMPSZ-től. Nem vagyok ideges. Kiteszem zsebből, ha kell, már számba is vettem barátaim sorát, akik segíthetnének ebben. Nem vagyok feszült. Reggel nyolc óra. Valahogy kihozzák a pénzt. Adrián elindul a zsűriért. Másnap jönnek a gyerekek, a tanárok, kezdődik a verseny. Zökkenőmentes, az iskola nyitva, mint mindig, annyi éven át. A gyerekek ügyesek. Én már nem hatódok meg konferálás közben. Figyelem a kollégákat, alig ismerem őket. Ők sem engem. Jót esznek a szünetben. Nem én főzők. Kiváló étel kerül eléjük a helyi kocsma szépen kidíszített termében. Köszönik is bátran.
A díjkiosztókor váratlanul megfogalmazom a ki nem mondhatót. Nem, előtte, a versenyre induláskor, reggel kilenc után a kicsi ház tornácáról kimondom a ki nem mondhatót.
– Úgy nézzünk erre a napra, mintha az utolsó frumószai szavalóverseny lenne Csángóföldön!
Nem néztem senki szemébe, hadd ne legyen senki terhe!
Gratulálva búcsúztak a kollégák, mosolyogtak gyerekek. Én végtelen nyugalommal figyeltem őket. Pár hétre rá értesítettek, hogy nem számíthatok munkaviszonyom meghosszabbítására az RMPSZ részéről. Nem illettem a képbe, gondolom. Indoklás nem volt. Nem volt miért, gondolták.
Most ismét lesz frumószai szavalóverseny. Mert mi maradtunk. A román tannyelvű állami iskola megbecsülte ugyanis a magyartanárát, képzeljék, nem a szakképzettsége okán, hanem emberségből, kitartásáért, rendszeres munkájáért.
Szóval, lesz frumószai szavalóverseny, a XII. Szintén a frumószai magyartanárok szervezésében. Hogy milyen lesz? Bensőséges és értékes. Hogy ki jön el? Csángóföldről nem sokan, gyanítom. De aki jön, szeretettel fogattatik.
Most ért el a hír, hogy I. Lakatos Demeter Csángó Versmondók Találkozóját szervezik Külsőrekecsinben az RMPSZ szervezésében. Sikereket!
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Az ördög internetnyiről
A piac előtt látom meg, szomorkásan ereszkedik be a dombon.
– Csak nem buszús? – szólítom meg a mindig szigorú, élesnyelvű asszonyt. Gyerekeit, unokáit is tanítottam, tanítom most is. Néha beszélgetünk, ha úgy esik.
– Jaj, meg ne bánkódjék magyar né’, nem vettem szerit, hogy szembe jő – mentegetőzik.
Ráérős beszédbe kezdünk. Mesél a lányairól, arról, hogy elválasztódott az egyik az emberitől, nem talált a szó, nem volt mit tenni. Ő épp Olaszországban volt akkor a nagy fiánál, mikor megtudta, hogy az itthon hagyott lányai egyikének rosszul megy a sora.
– Beszéltem véle telefonon hetiben többször, de nem mesézte el, hogy milyen nagy a nyomorúsága az emberivel – meséli.
Meggyötört arcát nézem, még fiatal, alig lehet túl az ötvenen. De megtörte az idő az elmúlt pár esztendőben.
– S honné tudta meg, hogy baj van itthonjában? – érdeklődöm, hogy beszéddel takarjam az arcomra kiülő aggodalmaimat.
– Az ördög internetnyiről, onné – pöröl, s én nem bírom mosoly nélkül.
Hosszasan tanácsolunk, ráérősen.
A végig a kezemben szorongatott mézesüveget a tenyerébe teszem.
– A kicsiknek, egészségikre! – szólok, s búcsúznék is, hogy találkozásunk hangulatát papírra vethessem.
(2015. május 24.)
Nikoletta története
Balázs Nikoletta Mária a frumószai román tannyelvű iskolából a magyar nyelvű továbbtanulást választotta, Csíkszeredában végezte a középiskolai tanulmányait, jelenleg Egészségügyi Posztlíceumba jár. 2006–2008 között volt tanítványunk. Egy gyenge osztály nem túl erős tanulója, akinek sorsáért családi kupaktanácsot tartottunk akkoriban. Hogy engedjük el Csíkszeredába, magyar iskolába, mikor itthon is nehézkesen boldogul? A szívünk döntött, ha annyira akarja, akkor próbálja meg, hátha mégis belejön majd. Az elmúlt kilenc esztendőről beszélgettem Nikolettával, aki kiváló érett nővé lett, kinek erején, kitartásán nem csodálkozom, mindig is ilyen volt.
Nikoletta mesél... Meglepően szép, magyaros beszéddel, amelybe alig, alig keveredik csángós szó.
– 7. osztályban kezdtem el felkészítőre járni a tanár bácsihoz a magyar házban, majd mentem 8.-ban is. Minden, amit tanulnom kellett, otthon szótárral fordítottam, erőst nehéz volt.
– 8. osztályban már tudtad, hogy magyar iskolába akarsz menni?
– Nem, nagyon későre döntöttem el. De felkészítőkre rendesen eljártam, szerettem tanulni. Aztán volt egy feladat magyar órán, jaj, most is emlékszem. Toldalékolni kellett a szomszédság szót, s én nem tudtam, mert nem értettem.
– Megszidtalak? Elbizonytalanítottalak?
– Nem, nem. Azt mondta, hogy tanuljam meg.
Mosolygunk. Nem értem, hogy miért maradt meg ennyire emlékezetében ez a jelentéktelen eset.
– Aztán bejutottál a csíkszeredai Kós Károly Szakiskolába, környezetvédelmi szakra. Milyen volt az első esztendő?
– Semmit, de semmit sem értettem. Beszélni sem mertem, mert mindenki perfektül, tiszta magyarul beszélt körülöttem. Matekórán a tanárnő a 25 gyökéről kérdezett. Azt tudtam, hogy mennyi a 25, de nem tudtam, hogy mi lehet az a gyök. Szerencsére felírta a táblára a jelét, jaj, ez a gyök, könnyebbültem meg.
Biológia órán a szivacsról kezdett el beszélni a tanár. Szivacs... Na, ezt tudom mi az, ezzel töröljük a táblát. Míg írtuk a címet, gondolkodni kezdtem, hogy ez mégsem lehet ugyanaz a szivacs.
Volt egy másik csángó osztálytársam. Volt egy közös füzetünk, abba minden szót beírtunk egy év alatt, amit nem ismerünk. Vittük a bentlakásba a nevelőhöz, hogy írja be a jelentését románul. Így tanultunk bele a dolgokba. Nem volt könnyű.
– Eltelt a 9. osztály, a következő könnyebb volt?
– Édesanyám és az öcsém azon a nyáron mentek ki Olaszországba, vittek volna engem is, de mondtam, hogy ha már ennyire felküzdöttem magamat a tanulásban, én már nem megyek sehova. Képzelje, 8.25 lett az évi átlagom. Nagy siker volt. Főleg, ha nézzük, hogy diktálás után írni sem tudtam a kezdetekkor.
– Így esett, hogy a családod minden tagja kiköltözött Olaszországba, míg te egyedül voltál Csíkszeredában. Megviselt?
– Ritkán jöttem haza Frumószába addig is, de itt vannak a nagyszüleim, a nagynéném és családja, azért mégiscsak jártam haza. A mi házunk erőst üres volt. Fájt. Abban az esztendőben beteg lettem, gyomorbajos. De végül összeszedtem magam, a 8-as átlagot mindvégig tartottam.
– Frumószán, úgy emlékszem, 7-es körüli tanuló voltál, nem?
– De, de itt nem szerettem az iskolában, nagyon nem.
– Tovább miként alakult az életed?
– A 10-11. osztály eltelt, de a 12. első felében megbuktam matematikából. Egy felmérőben egy X-et rossz helyre tettem. Megbuktam. A nevelőm csúnyán lehordott, sírva jöttem ki a szobájából, azt hittem megöl a szégyen.
– Ez megtörtént mással is már, ennyire a szívedre vetted?
– Hetekig betege voltam, majd elmentem korrepetálásra egy matektanárhoz.
– Fizettél az órákért?
– Igen. Naponta öt órát matekoztam, a többi tantárgyból is tanultam én az érettségire, de folyton a matekon jár az agyam. Majd egyre jobban értettem. Az érettségin 8.05 kaptam matematikából.
– Mit mondanál most a matektanárnődnek, aki megbuktatott első félévben?
– Hogy puszilom...
Mosolygunk. Olyan büszke vagyok rá. Mert benne nem sokan hittek. S mégis ment a maga feje szerint, s milyen szépen elboldogul az életben. Egy fecskemadár áll meg reptében előttünk, mintha csak ránk nézne, csapdos szárnyaival, egyhelyben, s közben minket néz. Kizökkent beszédünkből.
– Sikeresen leérettségiztél, majd a sofőriskolát is elvégezted, lett hajtásid, autód, nagyot haladtál azon a nyáron!
– Igen, nagyon büszke is vagyok mindezekre, megdolgoztam értük.
– Mi lett utána?
– Elindultam Marosvásárhelyre, orvosira, mindenki családdal, én magamra, úgy elbizonytalanodtam. Nem sikerült. Másnap megtudtam, hogy lehet vizsgázni fogtechnikusi képzésre, a telefonomról kinéztem a 100 kérdést, megtanultam a válaszokat, a vizsgán csak egyet vétettem. De hiába, mert az érettségi átlagom rosszabb volt a többiekénél, nem volt elég a kettő együtt a bejutáshoz. Visszamentem Csíkszeredába, ősszel beiratkoztam az Egészségügyi Posztlíceumba. Nagyon örvendek, hogy itt kötöttem ki végül. A bőrgyógyászaton járok gyakorlatra, olyan nagyon szeretem.
– Még van egy éved? Mi lesz utána, Nikoletta? Hogy képzeled a jövőt?
– Megyek Olaszországba. A nyelvet kell megtanuljam, s tudnék ott dolgozni. Tudja, tanár néni, az olasz ápolónőknek nem elég az 1000 eurós fizetés, elmennek más országba dolgozni. Én nem maradhatok Csíkszeredában, mert a havi 700 lejes fizetésemből nem tudnék megélni, így megyek a családom után.
– Tudod, milyen nagyon büszke vagyok rá?
Mosolyog. Nem féltem már. Bátran veszi élete akadályait. Jól fog boldogulni továbbra is.
– Az öcséd hogy van, szereti ott? Annyit féltettem, tudod nagyon szerette a lovát, a kutyáit...
De hadd folytatódjon az ő története egy másik írásban.
*
Mielőtt elmentek volna, kezdte kerülni az iskolát. Egyszer ketten sétáltunk haza, kérdeztem, hogy miért nem jár rendszerességgel iskolába, minek maradozik ki?
– El kellett vigyem a lovamat itatni! – mondta ő.
– S nem tudott volna egy órát várni a lovad a friss vízre? – kérdeztem kedvesen.
Egész úton arról mesélt nekem, hogy milyen hálás a tekintete, milyen érdekesen mozog a puha orra a hálás lónak. Hogy milyen szőrén ülni meg, mesélt, mesélt, már attól tartottam, hogy veszek egy lovat. Akkor láttam utoljára.
Nikoletta komolyan néz rám. Szürkülődik már. Beszélgetésünk végére jár. Váratlanul megpillantjuk a fecske fészkét.
– Valamelyikünknek babája lesz a jövendőbeli egy esztendőben.
– Kendnek, tanár néni.
– Vagy neked, Nikoletta.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
– Ejszen egyszeres nem volt még ilyen szip beszéd Frumószáról, tonárnini – állít meg az útszélen egy anya. – Láttam a tegnap a televizorba, ej, be szipen beszélt, erős szip volt, erőst! Történt ugyanis, hogy ismeretlenül érkezett hozzánk Bartha Ágnes és Kacsó Sándor. Rólunk forgattak a Létkérdések című műsorukhoz, amit a 2015. június 29-i Magyaradásban sugároztak az RTV 1-en. Miért kiemelendő az ismeretlenségünk? Nagyon sok filmes ismerősünk van. Így meglepő, hogy ismeretlenek érkeznek. Több napra. Többször ,,bemikrofonoznak”. Furcsa egy érzés, ruha alatt fel a mikrofon, hátul valahova csatolni. Zavarba ejtő közelség. Közben kezdődik a szavalóverseny. Figyelmemet elvonja a sok teendő. Az idő is követeli főszerepét szigorú keretekbe zárva engem. S előttem, utánam Kacsó Sándor és a kamerája. A mikrofonról gyakran elfeledkezem, mondok, mint mindig. Tán törlik egyszer... Lejár a szavalóverseny, hátradőlök. Finom húsgombócleves, nagy tál galuska, kedvenc tészta, s már kezdek magamra ismerni, lánykámmal elvonulok, fárasztó nap volt ez számára is, belealszom az altatásba. Ébredek. A riport...
Leülünk a padra egymással szemben, ismeretlenül. Én mesélek. Az elmúlt kilenc évről. Mosolyogva, néha filozofikusan elmerengve a nagy semmibe, de a szavak, mondatok szépen, körkörösen érkeznek, fonódnak egybe oly varázslattá, ahogy a betűk, szavak szoktak kunkorodni írásaimkor. A végére megismerkedünk. Meglepő élethelyzet adta kapcsolat.
Másnap séta a piacon. Igyekszem nem zavarban lenni a kamera által követett egyén fontosságára való tekintettel. Két kis kávéspoharat vásárolok, mégiscsak megzavart a kamera, állapítom meg utólag. Barátsággal búcsúzunk egymástól. Látszik, elbűvölődtek az életünktől, munkánktól, ránk is ragad ebből az elismerésből.
A héten többször eszembe jutnak. Vajon milyen lesz a film? Átjön a varázs? Vajon mit is mondtam? Nem, nem kérek előre anyagot. Ezek vagyunk, ilyenek, ez az életünk. Vállalom.
– 45 perc – írja Ágnes.
Vadnarancsolajas kávémmal a kezemben kucorodok a tévé elé. Ma rólam, rólunk szól a műsor. És átjött a varázslat, és jönnek közben az üzenetek. Volt osztálytársaktól, ismerősöktől, volt kollégáktól... Szemembe könny szökik. Tovább nézem magunkat, az életünket. Meghallom a múlt hónapban ronggyá hallgatott vers dallamát. Meglep és megrendít ez a szokatlan figyelem. Dörgedelem van...
– Szebb, mint valójában! – nyugtázom magamban.
Visszatérünk Moldvába. Táborokat szervezünk, szülőértekezletet, sok a dolog. De ahányszor kilépek a kapun, mindig szól valaki, hogy látott, s ej, be szip es volt. Köszönöm, nagyon köszönöm.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Szeretetfonallal szegélyezett türelemfátyol
Többszöri átgondolással járó döntéshozás a Gyimesi Tánctáborba való részvételünk a frumószai gyerekekkel. Mert olyan közeli ott minden. Egy osztályteremben lakunk egy héten át, a földön, matracokon, én ébresztem őket, fogat mosni, mosakodni indulunk, felöltözünk, majd a szolgálatosak kijelentik, hogy indulhatunk, hisz mindenki rendet rakott a matracán és annak környékén.
Szép sorban haladunk a forgalmas út szélén, néha elhangzik egy Jó regvelt!. Az ebédlőben hamar megtanulják kikérni a reggelit, evőeszközöket, szalvétát, meleg teát is hozva egyszerre magukkal. És ez még csak a reggel egy órája… Aztán ki-ki elmegy a választott foglalkozásra. A furulyások Krisztiánhoz mentek, a kézműveskedést választók Kati nénihez vagy Emese nénihez, vagy a festő bácsihoz.
Én meg figyeltem őket… A kezdeti zavarukat, az anyaghoz való lassú érintésüket, a bátortalan tartását a furulyáknak, a hamis hangokat. Tartott mindez úgy pár percet, majd életre keltette a kíváncsiság a tenni akarást, mellé csapva társként a kitartást.
Így esett, hogy a hat furulyásból egy sem adta fel az idén, végigülték az órákat, fújták, annyit fújták a furulyákat. A kézművességet választó öt gyerek pedig szőtt, font, varrt, nemezelt, festett, bügyürgetett. És mindannyian barátkoztak. Olyan sokat tanulhatunk a gyerekektől…
Aztán jött az ebéd. Hol jóval korábban mentünk, hol késtünk, ez volt az alapfelállás. Sokban változtam, mióta anya lettem. A játék öröme lesöpri a kötelező megjelenések pontos idejének betartását. De mennyire megéri megengedni ezt magunknak. Szerencsére éhen nem maradtunk egyszer sem. Ebéd után hazasétáltunk. A kisszobának nevezhető osztályterembe ki-ki birtokba vehette a saját matracát. És jött a pihenő, ami két órát tartott. Figyeltem őket, mind a 11 gyereket… Ahogy kártyázni, rajzolni, gyöngyöt fűzni hívják egymást. Suttogva. Mert valakit közben mindig elnyomott az álom. Figyeltem, ahogy figyelnek egymásra.
– Lassan készülődhetünk – szóltam az idő elteltével a szolgálatosoknak, akik felébresztették az alvókat, rendbe rakatták a matracokat, és kitűzték az időt az indulásra.
És mentünk megint szép libasorban, párban vissza a foglalkozásokra. Onnan meg vacsorázni, és készültünk a serketáncra.
Hogy mekkora egy boldogság az a serketánc! A gyerekeknek szóló egy órás táncház, de jóval több annál.
A serketánc után azonnal indulunk haza lefeküdni, igen, haza, már első este így beszéltünk a pici osztálytermünkről. Sötét volt már, sorban, fáradtan, hangosabban, egy-egy furulyabesípolással megáldott utak voltak ezek. Majd mosakodás, pizsamaosztás, és megkezdtük az esti egybegyűlést.
Körbeültünk, és egyenként meséltünk a napunkról. Hogy mi volt jó és rossz benne. Hogy morzsolódott-e el könnycseppecske az édesanyák hiányáért, hogy fáj-e még a has a zöld fosókaszilva evése után, hogy mi volt az a szóváltás ott mesze tőlem, hogy… És mesélnek… Napról napra lelkesebben és ragyogóbb tekintettel. Körbeér a beszéd és szót kap a két szolgálatos. Ők adnak, csak ők adhatnak piros vagy fekete pontot, indoklással alátámasztva. És érkeznek a piros pontok a tábori naplóba, és a mosolyok, felháborodás a feketéért, amit jó érvelés követ, szóba kerül a holnapi nap terve, kiválasztódik az új szolgálatos pár, majd szép álmokat kívánunk egymásnak. Gyorsan alszanak el.
Csak nekem nem jön azonnal álom a szememre. Hallgatom az egyenletes szuszogásokat, a néha felkiáltó álombeszédeket.
És hogy miért kell minden egyes esztendőben átgondoljam, hogy menjünk-e a Gyimesi Tánctáborba? Azért, mert olyan közel kerülünk egymáshoz, amit a tanári és anyai lelkem nehezen visel el. Mert megint évekre szóló szeretetfonalat fontak körém ezek a gyerekek, nemezeltek türelemfátylat nekem, furulyáztak varázsszavakat a szívembe, amolyan bármikor előkapható ütőlapokat festettek a lelkembe, amivel megvédhetem magamat és a közös ügyünket. Ez a cseppet sem játék, nagy kötelezettség, összességében a tetteinkért azonnali és tudatos felelősségvállalásra késztető erő. Erő, mely megtart és tovább visz, de súlya nagy, a tanári és anyai lelkemnek egyaránt.
Ez egy valódi tábor lényege. Erőt meríthet belőle évekig gyerek és tanár egyaránt…
Szívből köszönöm mind a 11 frumószai gyereknek, a támogatóknak, a táborszervezőknek, az oktatóknak, az érdeklődőknek és a barátoknak.
(2015. július 26-augusztus 2., Gyimesközéplok)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Tojások
– Van-e va’egy tojása? – kérdem öreg barátnémat.
– Épp vetkeződnek a tyúkok, nem tojnak, a szomszédba meg ötöződnek, azért nem tojnak, nincs tojás – mondja olyan komolyan, hogy nem merek mosolyogni, nem hogy nevetni.
Pedig biztosra tudom, hogy nem tudnám megkülönböztetni, hogy öltöződik vagy vetkőződik egy udvarnyi tyúk.
Nincs mit tenni, elmegyek az üzletbe. Ott sincs tojás, szombaton lesz.
– Hozok én kendnek tojást, maiak és tegnapiak... – áll elém egy negyvenes ember a bolt előtt.
– Elfogadnám...
– Itt ülök közel, most hozom – pattan fel a bicikliére.
– Vagy jöjjön hozzánk, ott ahol a nagy borzas kutya van! – kiált utána a lányom.
Visszatekint. Intem, hogy itt maradunk helyben.
Gyorsan érkezik, kezében úgy 10 darab tojás. Készítem a pénzt, fizetnék.
– Isteniben! – mondja.
– Ha majd nem lesz miből fizejsem, akkor szólok – nyomom kezébe a pénzt.
Lesütött szemmel teszi zsebre.
– Ez a nagyobb az récetojás – mutatja.
Mennyivel szebb is lenne a világ, ha mindenki így működne. Ha van, adok, ha adod, elfogadom. Milyen egyszerű is lenne.
Lelket simogató, mosolyt fakasztó, emberséges... Kezemben a zacskónyi házi tyúktojással, meg azzal az egy récetojással ezen gondolkodom épp...
(2015. augusztus 11.)
Kacsócskák
– Tartsd ide a kacsócskádat, kicsike leányecska, tegyen bele a bába mánát...
Eltátom a számat...
– Mondják erre hogy kacsócska? – kérdem álmélkodva.
– Az apróka, kicsike kezecskékre mondjuk, amilyen ennek a szípleánykának van – magyarázza, közben szedi és teszi lányom markába a málnát.
– Szíp kacsócskák, kezecskék, nem fetekék, mint a bábáé... – mondja inkább magának.
Nézem őket... Két eltérő világ, amelynek lakói elférnek egymás mellett és kiegészítik egymást. Ezt még tudják a véneink és megtanulhatják az ifjaink is, ha megérzik azt a végtelen szeretetet és törődést, ami az idősekből árad.
(2015. július 23.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Megcsókolt talpacskák
Mindig megtiszteltük egymást a köszönésünkkel és egy pár jó szóval, ahogy időnk engedte épp. Aztán a lányaink összebarátkoztak, egymáshoz kezdtek el járni, olyan váratlanul, ahogy a szemünk láttára kezdenek felnőni. S jöttek a változások, s mi igazodtunk hozzájuk.
Az enyém megy szívesebben, az okát nem keresem. Elkényezteti annyira, amennyire csak lehetséges, a szó jelentésének teljes pozitívumával élve. Figyelem, amint az első hetekben tiszta ragtapasz a lábacskája. Nem játékból, valódi ütések, botladozások, csípések bújnak meg a pólyák alatt. Egyszer tanúja leszek épp, amint elesik. Nem hozzám fordul, hanem hozzá, Ő meg szalad a ragtapasszal, előtte lemossa, megpuszilja. Én állok ott, s megérzem a kimondhatatlant, a végtelen, alázattal teli, mindent befedő szeretetet, a kisgyerek előtti mélységes, leírhatatlan tiszteletet.
Eltelik a nyár, és ahogy őszbe fordulunk, egyszercsak beszélni kezdi a korát. 52 esztendős. És megáll a lélegzetem. Következőkor már jobban viselem.
Ma korábban megyek a lányecskám után. Otthonosan dőlök az istálló ajtajához. Már nem próbál a szemembe nézni fejés közben, megszokta a jelenlétemet. Várom, hogy teljen a kondér, etetném üvegből a borjút a gyöngyöző, habos, meleg tejjel. Közben megsimogatom a kitörő szarvacskáit, meg is ölelem, mert olyan szépecske, jámbor állat. Az anyja felém tekint, mosolyogni látszik, majd egykedvűen kérődzik tovább.
Úgy esik, hogy bemegyek a házba, az éles fényben észreveszem, hogy mennyire fáradt és szomorú ma, talán egyszer sem láttam ilyennek még. Előveszem a mindig bevált módszerem és könnyesre nevettetem, közben figyelem, amint visszatér arcának szép színe. Nevetünk, az embereinkről beszélünk, de leginkább nevetünk. – 52 esztendőm... – kezdi a mondatot, de már annyira késő van, annyira fárasztó, nehéz nap volt a mai... Nem tudom, mi volt a folytatás.
Eszembe jutsz ismételten. 52 esztendős voltál, amikor utoljára láttalak, a napokban lennél 65, ha az Isten éltett volna, de nem így volt megírva Neked, Nekem, Nekünk... Csendben állunk egymással szemben. Nem Anya, tonár néni, hanem egy apróka, kicsi lányként állok az 52 esztendő előtt. Minden áldott este tenyerembe fogtam a lányaim lábecskáit, amikor kicsikék voltak. De mennyit csókolgattam őket. Mert nem tudni, milyen földet járnak meg azok a talpecskák, mikor felnőnek, hova kerülnek. De azt tudtam, hogy lesz, mit menjenek, járjanak minden áldott nap, ha már lánynak, asszonynak születtek. Már nem nevetünk. Két Anya néz egymás szemébe. Mondatai visszaadták a jelenben levő felelősségem fontosságát. Tudtam, ezután is minden áldott este megcsókolom a leányecskám talpacskáit... Halkan köszönöm meg beszédét, és kívánok jó éjszakát.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Leveleket írnak a gyerekek. Írásokat a keresztszüleiknek, azoknak, akik támogatják őket a magyar nyelv tanulásában, akik válaszaikkal mesés, büszke mosolyokat csalnak a tanítványaink arcára.
Két részecskét az eszemben, pontosabban a szívemben hordok vagy egy hónapja. Most szeretettel megosztom.
Kicsike leánka, mindig csacsog, kérdez, mesél, beszél, csiripel. Levelében ezt írja: ,,Nyárba mennék a hegyekre vaj (vagy) a tengerre. Még nem voltam egyszer es itt sem, ottajan sem. A tengerben úsznék, mert úgy gondolnám, hogy tudnék úszni es. Még nem úsztam egyszeres.”
Magas, nyúlánk fiú. „Immán leszedtük a szőlőt es, csiáltunk bort...”
Bort-e? S mán meg is lett? – kérdem meglepetten.
Nem, nem lett még meg.
Előbbször nem mustot ittatok?
Én a mustot nem iszom meg!
Eszen a sárméreg tőle?
– Há’!
– S tán már bort iszol?
– Nem, bort csak csiálok...
(Az eszen a sárméreg jelentése: sava van tőle.)
(2015. október 21.)
Kérdezgetek én is
– Magad vagy a képen?
– Nem.
– Andrea?
– Nem.
– Mámád? Édesanyád?
– Nem.
– Anyukád? Nagymamád?
– Nem.
– Akkor ki?
– Hát kend!
(2015. október 16.)
Hétköznapi hátradőléseim
Könyvtári napjuk van a kicsiknek a magyar házban. Figyelem őket, ahogy helyükre rakják a könyveiket, ahogy tanácskoznak, ahogy cserélgetnek, ajánlgatják egymásnak a már olvasottakat, a magyar nyelvű könyveket.
Életre kelt álmom előtt hálásan dőlök az ajtófélfának.
(2015. október 16.)
Bétérés
– Az én kapumat es megnyithatná, magyar né’! – szól át az úton csak úgy egykedvűen.
– Csak vártam a hideget, hogy húzódjanak bé a házecskájukba – mosolygok vissza rá.
– Imán bé vagyunk húzózkodval... – int.
– Akkor bétérek. Egiszséget! – hagyom meg az utolsó szó jogát.
– Adjon a jó Máriecska kendeknek es!
(2015. október 15.)
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
A kék kapu
– Le se tagadhatná székely felmenőit! – gondolom magamban, mikor meglátom jó távol, az út másik felén haladva.
Hosszú léptekkel halad az útján, Toldit idéző alakján sokat dob régis, szürke posztómellénye, óriási csizmája.
Közelebb érvén rám tekint, átszeli az utat, felém tart, olyan elemi dühvel közeledve, hogy Kukorica Jancsi nevelőapja jut róla eszembe hirtelen.
– Jó napot! – szól.
– Adjon a Máriecska! – szólok vissza én is, cseppet sem leplezve megkönnyebbülésemet a magyar beszéde hallatán.
– Nem üsmerjük egyik a másikat... – kezdi mondandóját, s megáll előttem ez az óriás idős ember, tömött fehér bajusza, fején kucsmaként ülő szürke haja annyira magyaros, hogy nem győzök továbbra is mást tenni, csakis csodálkozni.
– Én nem láttam kendet egyszeres – mondom, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem feledtem volna el, ha másként lett volna. Én ekkora óriást soha nem láttam Frumószán.
De váratlanul elbizonytalanodok. Szemének kéksége, tekintete oly ismerős. Van egy kapu Frumószán, s egy pár gyerekecske, asszony, ember, akiknek pont olyan árnyalatú kék a szemének színe, mint annak a kapunak. Megfordulok. Két lépésre állunk attól a kaputól. Mosollyal nyugtázom, hogy ismét jól olvasom a jelzéseket.
– De tanítsa vagy öt nepotomat, tudja meg! – mondja harsányan, s sorolni kezdi a magyarórára járó unokáinak nevét. Az ötödikét együtt mondjuk. Innen az ismerős tekintet!
– Ő a szemei színét kendtől örökölte!
– Azt es, meg a haragomat es, hamar jő, hamar mejen to(v)a!
Még egy pár szót váltunk, majd elköszönünk. Figyelem, ahogy áthalad az úton, megy eléfelé, ahogy találkozásunk előtt. Szárnyként lobog utána kopott, szürke vászonmellénye.
(2015. november 04.)
Gyakorlás
Néha nagyon nehéz...
Néha akadályokba ütköznek.
Néha elvesztik a türelmüket, mert másként hallják, rosszul írják a magyar szavakat.
Néha elkedvetlenednek.
Olyankor játszunk.
Túlartikuláltan olvasunk, hol halkan, hol nagyon hangosan. Addig mondjuk, míg jól ejtjük.
A helyesen írtakat számoljuk.
Addig, addig gyakoroljuk együtt, míg kimondódnak a jó hangok, leíródnak a megfelelő betűk.
És máris sokkal könnyebb...
(2015. október 30.)
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Nem írok románul a táblára magyarórán, pedig román tannyelvű iskolában tanítom a magyar nyelvet a csángó gyerekeknek. Nem szeretem, ha fordítanak. Gondold ki magyarul, mondom megannyiszor, s ők próbálkoznak, kínlódnak sokszor, majd ahogy fogynak a hónapok a tanévből, úgy egyre gyakrabban ragyognak fel a tekintetek, egyre többször gördülődik magyarossá a beszéd. Olyan kincs ez, amiről se írni, se beszélni nem lehet, megélni kiváltság mindkét részről.
Ha ismeretlen szóval találkozunk, márpedig megtörténik ez, akkor csángósan írjuk le a jelentését. Úgy ahogy értik, úgy ahogy hallják a nagyszüleiktől, anyukájuktól, tátájuktól. Néhány kincset összegyűjtöttem a héten, fogadják nagy szeretettel.
összekucorodnak – esszegyű(j)tik magikat
fellép – felhág
kendő – ruha
törülköző – kendező, dörgölőző,
ünnep – innap
Íme, mindez hogyan áll össze szöveggé. A minap volt a születésnapom, aznap erről beszéltünk, írtunk a gyerekekkel. Meséltek, majd kérésemre le is írták. Ma őket idézem, a nyelvhasználatuk miatt, az értékeikért.
Bolog Andrea, VII. osztályos: Az in születésnapom 16 áprilisban van, innapolom vasárnap, mert akkor van innap. Én szeretem, mert tavaszval születtem, mert akkor a fák virágoznak és az emberek dugoznak a kertekben.
Nekem még van egy testvérem mikvel egynapon vajon a születésem.”
Vadana Péter, VII. osztályos: Én születtem szeptemberben. Utószor voltam a templomba, vittem tésztákat, miket vettem, megosztottam ottajan mindenkivel.
Osztán mentem játszodni, vasárnap volt.
Otthonjában is ettünk jókat, ettünk fagyi tortát és beszélgettünk jót.”
Bernát Gabi, VI. osztályos: Én mikor voltam 10 esztendős, apám adott egy biciklit, én boldog voltam. Én akarnék egy telefont, Samsung GalaxySIII-at. És még akarok egy biciklit, most hogy lészen 12 esztendőm, egy Montain Bike vóna jó.
Balázs Marius, VII. osztályos: Megtiszteltem a kollégjaimot. Kaptam ajándékokot. Mulatoztam.
Dávid Antal, VI. osztályos: Én mikor töltöttem az esztendőmet, akkor meghívtam hezzánk a kollégjaimat, most hetfün volt eppeg. Csiáltunk, ettünk tortát, ittunk koseperből levet (eperszörpöt), kaptam sok ajándékokat. Megtiszteltem tátámot és mámámot.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Harmadnapján mesélni kezd egy-egy gyerek, csak úgy a semmiből. A szüleikről, a testvéreikről, a barátaikról beszélnek. Ilyenkor néha lesütöm a szemem, néha elfordulok, olykor ki is megyek az osztályból, legtöbbször mégis csak büszkén figyelem, hallgatom a frumószai gyerekeket.
Egy hóember álma
– Mondja meg a keresztapámnak, hogy megcsiáltam! – Mit csináltál meg, Lucsika? – Amit kért az írásban. – Megkérdhetem, hogy mit kért? – Há’, hogy gondoljak rá? – Nem értem, na… – Na, aztat írta, hogy gondoljak reája, ha csiálok egy hóembert, mert mikor gyermekecske volt, akkor sokat csiált ő es, és nagy volt az öröme, de most hol ül, ott nem erőst vajon hó, s így… – S tapadt a hó, lehetett belőle hóembert csinálni? – Lehetett, lehetett, gondomban volt, nehogy elfelejtsem a végin! – Írd meg magad neki. – Már írtam, csak mondja meg kend es neki.
A keresztanyák, keresztapák a frumószai csángó gyerekeket támogatják a magyar nyelv tanulásában. Az anyagi támogatásukkal lehetővé teszik, hogy békében, függetlenül végezhessük a dolgunkat. És mindeközben csodás kapcsolatok születnek. Mélységes köszönetem és hálám, hogy vannak számunkra!
(2015. december 16.)
Karácsonyi hét a magyar házban
Mi így készülünk az ünnepre, összegyűlve, gyöngyöt fűzve, festegetve, énekelve. Nem erőltetett tempóban, nem a külvilág számára megmutatva magunkat, csak alkotva, halkan duruzsolva, néha felrikkantva, hogy hej, be erőst szépecske gyöngyecske került az ujjaink közé.
Harmadnapján mesélni kezd egy-egy gyerek, csak úgy a semmiből. A szüleikről, a testvéreikről, a barátaikról beszélnek. Ilyenkor néha lesütöm a szemem, néha elfordulok, olykor ki is megyek az osztályból, legtöbbször mégis csak büszkén figyelem, hallgatom a frumószai gyerekeket.
Mosolyukért, azért!
Áldott ünnepeket kívánunk minden egyes Apróka eszponka olvasónak Csángóföldről, Frumószáról!
Mélységes köszönettel,
a frumószai gyerekek és Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Figyelemgyűrűk
Januárban mindig búsak az öregek. Szemükben könny ül, míg mesélnek. Érdes tenyerükbe fogják kezemet. Megtanultam, ilyenkor hallgatni kell, esetleg bólogatni. Nem vigasztalást vágynak, csak valakire számítanak, akinek elmondhatják bajukat.
A piacon találkoztunk. Szomorúan mesélte, hogy ha a pasztillákra költi parányi nyugdíját, akkor fája nincs, ha melege lenne, akkor szédeleg, mert ingadozik a vérnyomása, s nem jut para a gyógyszerre. Meséli. Érdes, hideg keze kagylóként zárja ujjaimat. Szeméből nem csordul a könny, áll ott berekedve, míg szívem sajog.
Emlékszem, a tavaly a lányáról mesélt, idegenből jövő unokájáról, akit annyira szeret.
Merjem megkérdezni, hogy vajon az idén mi történt?
A könnyekért, hogy csorduljanak már le, azért...
– Jött haza a gyerekeiből vagy az ünnepekkor?
És patakban folyik...
– Jött, egy... – mondja, törli is hófehér, keményített zsebkendőjébe.
Megölelem, búcsúzunk.
Lábam alatt ropog a hó, s olyan hideg szél fúj, s olyan szívesen lennék egy ékszerdoboznyi kávézóban egyik, bármelyik kedves barátnőmmel, kávéznánk, s hétköznapi dolgokról cseverésznénk, míg valamelyikünk nem venne egy nagy levegőt, hogy elmondja baját. Most indulnék, ha tehetném...
– Boldog új esztendőt, tonár nini! – magasodik elém, s a hangja hamarabb tudatja kivoltát, mint amíg a tekintetem felér a szeméig.
– Boldog új esztendőt, Valentin! – mondom!
S már kérdez is, hogy egészséges-e a leányecskám, én jól vagyok-e, voltunk-e otthonjában.
S én mesélek, s látom egyszer, hogy kezét markomban tartom.
– Ki hitte volna kilenc esztendeje, hogy ekkorára nősz! – köszönök el végül, mint mindig...
Ő még egyhelyben, int és mosolyog.
Haladok tovább, már nem is olyan élesen hideg a szél, ami az arcomat simogatja.
(2016. január 10.)
Egy póza
– Jó napot, jól vannak? Egészségesek?
– Jól, köszönöm kérdését, jön egyik nap a másik után, hogy szokott...
– Jól van akkor, még találkozunk.
– A leányecskáját hozta-e, van egy különyös tyúkunk, megmutitnám néki.
– Nem hoztam, beteg, forróságja van, lázas.
– Kell az es, hagyja el!
– Így van! Mennék es, egészséget kendeknek!
– Gyógyuljon a kisleányka, s majd jöjjék bé vele!
– Bétérünk szeredán, ha jól lesz.
– Jó, jó lesz!
– Egy pózát csiálhatok?
– Csiáljál, lelkem, csiáljál....
(2015. december 22.)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Kivert az áldott nap
– Fáj valamije, tonár nini?
– A fejem egy cseppet.
– Kivert az áldott nap, attól-e?
– Hogy mondod? – kérdem tegeződésünkön elcsodálkozva.
– Kivert az áldott nap a fehír (fehér) hóra, attól fáj, nem?
Eltelik egy kis idő, mire megértem a tizenegy esztendős fiú beszédét.
(2016. január 20.)
Lovacskás
Annyira meglep a jelenléte, hogy azonnal szólongatni kezdem. Úgy megiramodik a hangomra, hogy egyből szólok neki, hogy nincs murkom, de még egy fonnyadt almám sem.
Beéri a simogatásommal, szemében nagy-nagy hála.
– Kend a lúval es ilyen szípen beszélget? – szólal meg a hátam mögött egy középkorú emberismerősöm.
Ijedtemben majd beejtem a telefonomat a lóhoz. 
– De milyen erőst szép állat, nem?
– Kényes!
– Ez a féle ló kényes?
– Mindenféle, amelyik kicsi.
Mosolygok. Betérni készül a kapun.
– Egészséget! – mondom.
– Szerencsét! – mondja.
Haladok én is, a lovacska követ, míg a kert engedi. Már elfordul, mikor visszalépek, még egy kedves szó, egy orrsimogatás. Boldogság. Hála.
(2016. január 21.)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.  – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Böjtös galuska
Történt, hogy 2010-ben egy vegetáriánus barátnőm vendégeskedett nálunk Frumószán. Ebédre mi galuskát ettünk, ő sajtot, túrót. Egyszer csak kérdezi, hogy kaphat-e egy galuskát...
– Ez apróka töltött káposzta, csak épp szőlőlapiba van tekerve – magyarázom.
Bólint, majd vesz egyet, villájával szétnyomkodja, megszaglássza, majd kijelenti:
– Ebben egy deka hús sincs!
– Óhhhh, már hogy ne lenne, nem épp vegetáriánusok az itteni emberek – okoskodok.
Addig-addig, hogy felhívom telefonon a galuska készítőjét, aki velem egyidős barátnőm egyben, és három éve gyakran főz nekünk. Ekkortájt még magázódunk, három esztendő nem elegendő számára, hogy egy tanárnőt letegezzen. Barátságunk negyedik évében adja be végül a derekát és tegezni kezd.
 De vissza a galuskához...
– Mónika, kedves, megmondaná nekem, hogy mit tett a galuskába?
– Hogy mivel töltöttem meg?
– Igen.
– Hagymát dinszteltem, tettem belé még murkot, egy kis rizst.
– Zöldet?
– Petrezselymet, egy kis kaport.
– S még mit?
– Sót, borsot...
– Egyebet?
– Igen, még az apróra vágott káposztalapit, egy kanál zsírt. Ez a tötelékje...
– Húst nem tesznek belé? – kérdem kikerekedett szemekkel.
– Tonár néni, húst a böjtös galuskába?
– Tesznek belé?
– Nincs hús a böjtös galuskába!
– Hány esztendeje küldi Kend nekem a böjtös galuskát?
– Harmadik böjtben vagyunk belélépvel – mondja.
– Nem vettem számát eddig, hogy nincs benne hús, na mondja meg!
Nevet.
– Azt kell jelentse, hogy finom, kedvire való! –mondja.
– Igen! Isten fizejse! – köszönök el.
– Jó szűvel! – köszön.
Tudja meg, aki még nem tudta, hogy a böjtidőben, a böjtös galuskában nincs hús. De húsval vagy nélküle, akit Csángóföldön galuskával, geluskával kínálnak, az ki ne hagyja!
(2016. február 8.)
Egy húshagyó keddnek napjáról
2010-et írunk, csodás év, negyedik esztendeje élünk Frumószán, befogadott a falu. S egyszercsak egy napon mind csak nyitják a kaput s hojzák a geluskákat. A geluska tiszta magyarul: galuska, apróka töltött káposzta, kisujjnyi, szőlőlevélbe, martilapuba, édes vagy savanyú káposzta levelébe tekerve. Mesébe illő nagyságú fazekakban főzik, fáskályha szélén, lassú tűzön.
Azon a húshagyó kedden a harmadik galuskás tál átvételekor igazán értetlenül tettem fel a kérdést:
– Tatiána, mondja má’ meg nekem, hogy mi lelte az asszonyokat ma, hogy mind nekem hojzák, küdik a geluskákat, főtten, krudan, mindenképpen?
– Holnaptól sirülünk bé a böjtbe, Tanár né’, hát együnk húsból bőven a mai napon, ezért főjzük s küdjük es, hojzuk es! – mondja nevetve.
– Isten fizejse! S ne meséjze el másoknak es, me nem tudtam.
Meséjzte vagy sem, nem tudom, de immán elmeséltem én szeretetvel,
(2010, húshagyó keddnek napján)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Lányok
– Meghót Kati néni a tegnap!
– Ennyi volt kunkorítval neki!
– Ennyi volt megírva! – csak magamban mondom, mit annyiszor hallottam tőlük már...
Lassan belém karol, óvatosan, nem is támaszkodik rám, csak hozzám ér.
– A kend édesanyja sincs az éltek sorában...
– Miből gondolja?
– Látom mennyit vevődik a leányecskájával nap mint nap, ebből gondolám, hogy ha élne, itt lenne ő es vagy jőne sokszor.
– Úgy gondolja?
– Ezt egykoron látnia kellett kendnek valakitől...
Fiuk
A fiairól beszél, egyiket ismerem, a másikat nem.
Az egyik magos és nyanvat. Magas és vékony, ahogy én mondanám.
A másik terpe és hasas. Alacsony és pocakos, az én szavaim szerint.
Másként, de mégis olyan hasonlóan nevetünk, míg szavakat cserélünk. Megértjük egymást.
Gyermekek
,,Münk jól vagyunk. A gyermekek még betegek, de mindig így van ez.  Én szeretem es meg nem es az iskolát...”
Tizenkét esztendős fiúgyermek levelének részlete. A gyermekek, aki betegek, az öccsei. Valóban gyakran betegek. 
Míg borítékolom az írást, arra gondolok, hogy mennyire más egy-egy gyereksors, egy-egy történet. 
S szívből remélem, hogy a magyarórákat inkább szereti, mint sem.
Szülők
– Jól bétanyáztak kendhez az anyák, tonár néni! – szorítja meg a kezemet.
– Há’! – mondom bizonytalanul.
Szótlanul állunk.
– Mit csináltak az anyák, mondja már meg nekem!
Felkacag.
– Tanyát vertek!
Most már én is nevetek.
(2016. február 9.)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.  – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Családfa
Nagyon fontosnak tartom, hogy kötetlen magyar nyelvű beszélgetésre is rávegyem a csángó tanítványaimat. Gyakorlatban ezek a beszélgetős órák nehezek, mert egyenként hallgatom meg őket, figyelem, hogy mennyit bővült a szókincsük, mennyire formálódnak könnyedén a szavaik.
A csoportban három 6. osztályos, nyolc 7. osztályos és hét 8. osztályos gyerek van jelen. Csütörtök van, este öt óra, a helyszín a helyi iskola. Magyaróra.
Arra kérem a diákokat, hogy készítsenek jegyzetet a füzetükben a családjukról, rajzolják fel a családfájukat, annyi ősük nevét feltüntetve, amennyit csak tudnak. Második kérésem, hogy egy számukra érdekes családtagjukról írjanak egy pár sort.
Egyenként hívom őket az osztály elé, bátran, hangosan beszélnek, mesélnek. Andrea érkezik legelőször.
– Márisról fogok beszélni! – néz rám sokatmondó tekintettel. S jön is a bátor beszéd, Marisról, a nagymamáról, aki akkora, mint egy ember, nagy, széles vállakkal, óriási tenyérrel. Ha nem viselne fejkendőt, azt hinném férfiember. De ha a szemébe nézek, mindig szíven üt az a ritkakékségének mosolygós mivolta.
Közben az unokáját hallgatom, hogy mit mesél róla, hogy mennyire szeretett régebb szőni meg fonni, mennyire szorgos egy asszonyság az ő nagymamája.
Tudom, egyedül nevelte fel az unokáit egész pici koruktól, szigorúan, következetesen, nagy szeretettel.
Andrea még a két dédanyja nevét is fel tudja sorolni, büszkén, egyenes háttal állva az osztály előtt. A magyar beszéd nem esik nehezére, nem is csoda, hisz Maris mindig magyarul beszél velük.
Andreát Gabi követi. Nem tud egy szót magyarul, így kezdi beszédét. – Nagybátyád! – segítem meg.
Ő meg elkezd beszélni a nagybátyjáról, végig bátyámként. Végtelen büszkeséggel. Az emberről, aki csobán, a juhokat őrzi fenn a dombokon. 25 juhra vigyáz, sajtot es csiál, ilyenek. – De mitől olyan erőst jó a dolga, szerinted? – kérdem leplezetlen csodálkozással. – Me’ hát a bátyám a saját juhait őrzi, nem másít! – jön a büszke válasz.
Szerre érkeznek az osztály elé a gyerekek. Szívemnek balzsam a sok régi magyar név, az őseik nevei, a sok Mária, Máris, Maris, Kata, Kató, Anna, Pistu, Anti, Lőrinc, Péter, Gyuri. Idézik sorra őket a gyerekek, mesélnek róluk unokáik.
Utoljára Péter kerül sorra. Még a nagyszüleinek a nevét sem tudja.
– De meg vannak hóva! – magyarázkodik.
– Azért, kérlek szépen, ma menj haza, kérd meg édesanyádat, hogy meséljen róluk. Jó? Bólint.
Annyira szépen zárul az óra, hogy kivételesen csendben mennek ki mindahányan az ajtón. A szembejövő kolléga meg is jegyzi, hogy csoda történt.
Másnap kimegyek a pályára, mert beszédem van az ötödikesekkel. Az iskola majd minden gyereke kint üldögél a napon. Egyesek fociznak, mások beszélgetnek, kergetőznek. Meglátom a keresett osztályt, átsétálok a pályán, elérek hozzuk, beszélgetünk, tervezünk.
Lassacskán szállingózni kezdenek felém a gyerekek más osztályokból is. Jönnek, köszönnek, kicsit megállnak, tovább mennek.
Dani, nagy már, csak kiált és int a másik oldalról.
Indulok. Hamarosan becsengetnek, elkerülném a diákbejárat előtti tumultust...
Sétálok befele.
– Tónár nini! – kiált utánam valaki.
Megállok, fordulok, majd összekoccanunk, Péter torpan meg előttem.
– Anna és Anti – mondja.
– Köszönöm, Péter!
Felnőttesen, komolyan bólint. Így készen áll az ő családfája is.
(2016. február 23.)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Vigyázkodás, nézelődés, bámészkodás
Az iskolából sétálok haza, szívből örvendek, hogy este hat órakor még világosság van.
A háza előtt, a kapun belül nézelődik. Annyira magas, hogy kilóg a képből.
– Nézelődik, nézelődik? – kérdem kedvesen.
– Vigyázkodok, vigyázkodok, nezem, hogy immán lassan jő az este.
– Én tíz esztendő alatt egyszeres nem láttam kendet csak nézelődni munkálkodás nélkül – mondom meg az igazat.
Mert ritka dolog férfiembert Moldvában csak úgy vigyázkodáson kapni, csak bámészkodva látni.
– Akkor holnap este is kiállok ide, hogy lásson még vigyázkodni! – neveti, szeméből látom, hogy jót tesznek szavaim a lelkének.
(2016. március 1.)
Kollégák
– Komolytalanság ez az egész magyaróra! – mondta tíz évvel ezelőtt egy idős tanítónő a tanáriban a jelenlevő tanítói közösség előtt. 
Alig egy hónapot éltünk Frumószán akkor, sem megfelelő információm, sem nyelvi tudásom nem volt elegendő ahhoz, hogy megvédjem magam. Nem lettünk barátok. Évekig sandán méregettük egymást, évekig nem jöttek magyarórára az osztályából gyerekek. 
Öt év után véletlenül egymás mellé kerültünk egy iskolai rendezvényen. A lányomat hordtam a szívem alatt, az állapotom kihozta belőle az anyát, fontos információkkal látott el a rá jellemző szigorral, de mégis oly kedvesen. Órákig beszélgettünk.
A tavaly nyár elején egy nagy tállal lépett be a tanáriba, s elém tette.
– Lépesméz a lánykának! – s nagyobb lett a csend, mint annak idején.
A tegnap a folyóson találkoztunk, fáradtan nézett maga elé, aggódott valamin. Köszöntöttük egymást. Két lépés után ujjait éreztem a karomon. Betegek az unokái, helyettesíteném egy napig? Mikor? Holnap? Természetesen, menjen nyugodtan? Az első óra az a ... Hagyja, boldogulok, menjen, menjen, ne legyen gondja az osztályára. 
Hála szemében, öröm a lelkemben. 
Korán reggel üldögélek a tanáriban, a szerre érkező tanítók kérdezgetik, hogy kit helyettesítek ilyen korán? Halkan mondom a nevét, pontosan tudom, hogy ki volt jelen tíz évvel ezelőtt. Tekintetünk találkozik. Mosolyog. Én is.
(2016. február 25.)
Ceruzák
A keresztanyjának készít képeslapot, kitartóan, figyelmesen dolgozik. Váratlanul, kissé kapkodva elővesz egy marék ceruzát. Régiek, rágottak, töröttek, tompák.
Megnyugszik tőlük. Lassabban színez, mosolyog közben. Figyelem a ceruzákat. Kétfelén hegyezettek, rágottak...
– Mikortól vannak meg? – kíváncsiskodok.
– Vagy öt esztendeje, még a gradinicából (óvodából) valók. 
– De vannak újak a tolltartódban, nem?
– De, de ezek kedvesebbek – mondja szerényen, le is süti közben a szemét. 
Az óra végén elkérem, lefényképezem a kincsecskéit. 
– Gyere, mutítsam meg a pózát! – hívom. 
Pisolyogva figyeli. 
– Kend es olyan szipnek lássa, mint én! 
A bennem lakó gyerekecske büszkén mosolyog.
(2016. február 29.)
MÁTHÉ KRISZTA

Apróka eszponka
Kelet-kanadai összefogás a frumószai csángó gyerekekért
– Van egy jó hírem! – ennyit üzent Krisztián. 
Majd hamarosan hozzátette:
– Összegyűjtöttünk nektek 500 000 forintot. 
Ennyi volt. 
Később Kovács Kata írt, a gyakorlati részletek kerültek egyeztetésre, hogy miként jusson el hozzánk, a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft. számlájára a támogatás.
Frumósza három éve önálló moldvai magyar helyszín, sem politikai, sem semmiféle más nézet szerint nem részesül támogatásban. Egyedül a keresztszülők támogatnak minket anyagilag, azok a civil emberek, akik hisznek a munkánk fontosságában. 
A mindennapi megélhetőségünket az egyetlen bejövő, a román államtól kapott tanári fizetésem biztosítja. 
Tíz éve élünk és tanítunk Moldvában. Jómagam a helyi iskola szakképzett magyartanára vagyok, heti 18 órában tanítom hivatalosan a magyar nyelvet a csángó gyerekeknek. 
A párom, Neagu Adrián, a magyar házban tanít az iskolán kívüli magyarórákon. Kétségtelen, hogy ezek az órák a színesebbek. Csak a nagy érdeklődésre való tekintettel nem volt helyünk a sok gyerek számára. Így szépen, lassan Adrián felépített egy termet, egy nagy magyar termet a kert végében. A terem épült, kezdetben színpad volt, majd lett teteje, lassan az egyik oldala lett meg, végül a többi, a tető befedése nagydolog volt, majd lettek ablakok, ajtó. Karácsony tájékán gyűjtést szerveztünk, abból lett kész a padló és a kályha. Minden egyes lépéskor egyszerű emberek támogattak. Akkora kitartással és mindig a legjobbkor érkezve. Mikor meglett a terem, s be kellene rendezni egy kicsit, akkor ír Kovács Krisztián (Feraru Cristian), hogy van egy jó híre! 
Így, aprókán kinyílik egy terem, egy nagy belterű helyiség a frumószai magyarul tanuló csángó gyerekek részére. 
Az iskolai magyarórák számának fenntartása, a teljes magyar nyelvű katedra megmaradása évente nagy harcba kerül itt Moldvában, hiszen amint végeznek a nyolcadik osztályos gyerekek, kiesnek a rendszerből, máshol folytatják tanulmányaikat, így annyi kicsi, előkészítő osztályos és elsős gyerekecske kell érkezzen, amennyi nyolcadikos kirepült. 
Ehhez kell nagyon az iskolán kívüli foglalkozás, a nagy terem, a sok és színes foglalkozás, az óvodások rendszeres oktatása, hogy legyen akikből jövőre kezdő legyen. A következő tanévben Frumószán 77 szülő kérte a heti négy magyarórát a gyereke számára. Tudom, biztos vagyok benne, hogy amint megnyílik az új terem, ez a létszám stabilizálódik és még nőni is fog. Ez pedig egy kimondottan nagy megkönnyebbülés számunkra. 
Krisztián, mit is írhatnék egyebet, minthogy nagyon köszönjük! Neked és mindenkinek, aki támogatott téged, s veled minket, s így a frumószai gyerekek magyar nyelvű oktatását.
Feraru Cristian Facebook-bejegyzése: Hálás köszönet Kovács Katának és Szilágyi Szabolcsnak, hogy összejött ez a gyűjtés, és ugyanakkor hálásak vagyunk az ottawai, torontói és montreali közösségeknek az adományokért.
(2016. 03.02).
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)