Szoboszlai Aladár székelyföldi szervezkedése
Annak ellenére, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 24-e és november 2-a között egyedülálló kísérletbe kezdett a rendszerrel szemben álló belső ellenzék mozgósítására, éppen Kosza József teljesen ártatlan meghurcolása, elítélése ismételten felveti a rabtársak által is jogosan megfogalmazott kérdést: gyermekien naiv álmodozó, vezető szerepre vágyó, felelőtlen karrierista volt, vagy pedig népe szabadságáért az életét bármikor feláldozó, jövőbe látó lelkész-politikus? A kérdés cseppet sem szónoki. Szoboszlai rövid életútja a bizonyság rá: egyszerre volt gyermekien naiv álmodozó, felelőtlen karrierista, de népe sorsáért valóban aggódó és azért bármilyen áldozatra vállalkozó lelkész-politikus. Amikor kivégezni vitték, a foglár megkérdezte: nem fél a haláltól, a golyótól? Azt válaszolta: nem mi, lelkészek hirdetjük az örök életet?
Szoboszlai a Keresztény Dolgozók Pártja programjában azt is megjósolta: a szocialista rendszer bukása után az ipari vállalatokat részvényesítik, és a földbirtokosoknak visszaadják földjük egy részét. Mindmáig a szocialista rendszer és ideológia egyik legpontosabb diagnózisát fogalmazta meg: a marxizmus-leninizmus a félelmen alapul, ezért tudnak százmilliókat rabságban, diktatúrában tartani. Ha ez a hatalmas tömeg elindulna — ahogy 1989 végén történt —, egyszerűen elsöpörné az egész rendszert. A magyar—román konföderáció, amelyhez laza államszövetségben Ausztria is csatlakozna, valójában a Mittel-Europa egyik első elméleti kérdésfelvetése. Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra tervezte a második államcsínyt. Éjjel-nappal azon fáradozott, hogy a kommunista diktatúra ellen fellázítsa az országot. Az 1958. január 5-i vádemelésben az ügyész ezt tételesen megfogalmazta: "Amikor a Magyar NK-ban megkezdődött az ellenforradalom, Szoboszlai Aladár úgy vélte: elérkezett a pillanat az RNK államrendje ellen.
Miután megtudta, hogy a Magyar Népköztársaságban megkezdődtek az események, Szoboszlai Aladár Bukarestbe utazott, Constantin Drăgăniţă alezredes lakására, ahol Iris Drăgăniţăval, a feleségével megállapodtak abban: sürgősen Caracalra, a férjéhez megy, ismerteti vele a szervezetet, az akciótervet, az lett volna a feladata, hogy Szoboszlai Aladár kérésére a tankalakulatával az akció megkezdésével egy időben elfoglalja a középületeket. Iris Drăgăniţă teljesítette ezt a megbízatást, ami kiderül az ő, valamint Constantin Drăgăniţă alezredes és mások nyilatkozatából.
A Magyar NK-ban zajló ellenforradalom első napjaiban Szoboszlai Aladár Huszár Józseffel együtt Orbán István lakására ment, ahol konspiratív gyűlést tartott, ezen részt vett Tamás Imre is. (...) Ugyanazon este Szoboszlai Aladár és Huszár József Sepsiszentgyörgyre utazott, ahol a helyszínt azonosították, majd folytatták az útjukat Kézdivásárhely felé, ahol kapcsolatot teremtettek Kónya Istvánnal, akit azzal bíztak meg, hogy a Sepsiszentgyörgy melletti fegyver- és lőszerraktár megtámadása révén fegyvert kell szerezni, ezért Kónya István embereinek kell akcióba lépniük. Ugyancsak Kónya Istvánnak és embereinek meg kellett volna támadniuk a Bereck melletti fegyverraktárt, hogy az őrség megtámadására felfegyverezzék magukat. Kónya Istvánnak a hat géppisztolyon kívül, amit egyedül is beszerezhetett volna, még más fegyvereket is kellett volna szereznie azon a két fegyveren és pisztolyon kívül, amelyet Tamás Dezső szerzett és a felforgató szervezet rendelkezésére bocsátott. Szoboszlai Aladár és Huszár József gyanúsított Kézdivásárhelyről Torja községbe, Ábrahám Árpád római katolikus paphoz utazott, ahol konspiratív gyűlést tartottak, amelyen Szoboszlai Aladáron, Huszár Józsefen és Ábrahám Árpádon kívül részt vett Szörcsey Elek, Baróthi Pál, Lőrincz Károly és mások."
A Securitate által összeállított dokumentumokat minden esetben nagy-nagy fenntartással és forráskritikával kell és szabad tanulmányozni, hiszen a valóság és a fikció gyakran keveredik. Bizonyítható, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra valóban tervezte az államcsíny kirobbantását. Azonban az általa alapított sejtek nem működtek, nem vették komolyan elképzeléseit. Nem lehet eléggé elítélően minősíteni azt a naiv elképzelést, hogy a Csíkszereda—Sepsiszentgyörgy—Brassó—Bukarest között közlekedő vonatra a különböző településekről egyszerűen csak úgy felszállhatnak, méghozzá fegyverrel (?!!), arról ismerik fel egymást, hogy a szájukban meggyújtatlan cigaretta, a kezükben gyufásdobozt lóbálnak.
A Securitate beépülését bizonyítja, hogy a konspirálók minden lépését követve, 1956. november 2-án Sepsiszentgyörgyön az esti órákban az állomás környékén razziát tartottak. Szoboszlai Aladárnál és Huszár Józsefnél ott volt az a riasztópisztoly, amelyet Tamás Dezső Pataki Zoltán közvetítésével szerzett, és amelyet Orbán Péter adott át Szoboszlainak a csíkszeredai állomáson. Amikor a razziát észrevették, a pisztolyt az állomás előtti hídról az Oltba dobták. Szoboszlai letartóztatása után egy egész katonai alakulat mindenféle detektorokkal átfésülte az Oltot, s valahol Sepsiszentgyörgy alatt megtalálták a már rozsdás pisztolyt. Ezzel tárgyi bizonyítékot találtak a fegyveres összeesküvésre! Ez végleg megpecsételte a vádlottak sorsát. Innen már gyors és egyenes út vezetett a tíz halálos ítélethez és a többi vádlottra kiszabott 1300 év börtönbüntetéshez.
Valójában beszélgetésekről, tervezgetésekről, az erdélyi kérdés megoldásának elméleti felvetéséről tárgyaltak. Mindezek ellenére több halálos ítéletet hoztak, mint Ion Antonescu háborús bűnös csoportjának perében. Az 57 vádlottat a mindössze másfél oldalas, 1950/199-es számú törvényrendelet alapján ítélték el, amely kimondja: "Az előkészületi és kísérleti cselekmények befejezett cselekményként büntetendők." Magyarán: a gondolatban "elkövetett" bűncselekményt is halállal büntették. Erre a jogtörténetben sajnos nemcsak a szocialista Romániában volt példa. Ezért kell a Szoboszlai Aladár és társai ellen indított koncepciós per minden fontosabb mozzanatát a világ közvéleménye elé tárni...
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A cenzúra természetéről
A cenzúra működése az 1950-es, ’60-as években témában tartott előadást Lázok Klára doktorandusz a fiatal történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület április végi rendezvényén
A sajtóigazgatóság minden egykori szocialista országban körülbelül azonos elvek és felépítés szerint működött, ám az egyes cenzúrázható tartalmak tekintetében nagy különbségek mutatkoztak – ecsetelte Lázok Klára Marosvásárhelyen, az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében tartott rendezvényen. A zömében fiatalok alkotta közönség a román és a magyar sajtó- és könyvcenzúra rendszerével ismerkedett meg, például azzal, ahogyan egy kézirat eljutott a szerzőtől a cenzurális hatóságokon keresztül a megjelenésig, vagy a végleges elutasítás révén a szemeteskosárig.
A szerző és a kiadó között csupán az első szinten létezett kommunikáció, mert amint a kiadó továbbküldte, lektorok sokasága nézte át, vizsgálta, kötelező érvénnyel javasolt módosításokat. A cenzorok általában középszintű felkészültségűek voltak, a bonyolultabb szövegeket nem értették, éppen ezért gyanúval kezeltek minden intellektuális tartalmat.
Üldözendők voltak az ideológiailag a marxizmussal szemben álló szövegek, azok, amelyeket nacionalistának vagy sovinisztának minősítettek, illetve azok a lírai próbálkozások, amelyek nem sugalltak kellő optimizmust, és a befogadáshoz bizonyos intellektuális felkészültséget is feltételeztek. Éppen ezért a modern költészet nem kapott zöld utat az ’50-es, ’60-as évek kiadványaiban, derült ki Lázok Klára előadásából.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest),

Részecske mivoltom értelmére vagyok kiváncsi
Gyimesi Éva halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsőjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült először alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi Évát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hősét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölő mérgével, a liberalizmus bűnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyőződésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású főpapok és helyezkedők kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérő az Ő élete, életművének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedő intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi Éva, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod előidézői lassan ölő rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az Édes Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban Édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
Identitás. Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet.” Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (…)
Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető Kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem ők lettek a mérce „nemzeti öntudatilag”.
 Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsősorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik – állítólag – befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Előd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ című könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerű volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitből, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertől elhatárolódjak. Nem elsősorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebből a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai műhely, amelyben jó írók és jó költők olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
 Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. Én a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészről is kell tudnom gondolkodni. Börtönben is, munkaszolgálatban, nagy nyomorúságban, szegénységben, számtalanszor látjuk, születnek akkora és olyan szellemi teljesítmények, amelyek harmóniát sugároznak magukból. Ezt nem a külső körülmények határozzák meg, ezt én tudtam már akkor, amikor megírtam a Teremtett világot, vagy hamarabb, amikor katolikusnak kezdtem magam vallani. Igenis, a nézőpont határozza meg, hogy megtalálom-e a harmóniát a részecske mivoltom és az egész között.
Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a „való” világ, mint olyan, titok, csupán elbeszélések vannak a világról, szilárd hit nélkül pedig vakon tapogatózunk az Igazság körül. Bartók György írta, aki Kolozsvár után Szegeden tanított: „Az Igazság egyetemes egész.” Úgy vélem, mindegyikünk csupán egy-egy többé-kevésbé torzult részigazság egyszeri megjelenése, és egyetlen esélyünk a túlélésre, ha megértjük, hogy ebben a nagy Egészben, Kozmoszban, Teremtésben részecskék gyanánt mennyire egymásra vagyunk utalva. Nem fogok belemenni a részletekbe, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember, a fogyatékos is, a nyomorék is, ennek az egyetemes egésznek egy részecskéje, egy cserepe. Van értelme a világnak.
Ha mindenre kiterjed a kíváncsiságom, és nem szűkül egy pászmára, elveszek, nem vagyok tanítható. Most azzal kínlódom, hogy mindenre kiterjedő, újra feltámadt gyermeki kíváncsiságomat korlátozzam egy területre, és azt, ami kreatívan kihozható ebből, azon a területen hozzam ki. Mert annyi minden érdekel. Évekig nem érdekelt semmi. Olyan, mintha újjászülettem volna. Bizonyos szempontból infantilis vagyok, mert mindennél le tudok ragadni, ami gyönyörködtet. Amiről beszélek, nem az internettel van összefüggésben, nem, nem vagyok internetfüggő. Utálom a hírözönt, amivel belemásznak az életembe. A kíváncsiságom a lepkékről, a madarakról, a Földről, a Vízről és az Égről szól. A kíváncsiságom kiterjed arra, hogy mikor van telihold, mert akkor tudom, hogy őrült rossz érzelmi állapotba kerülök. Ez a Holdtól való függőségem soha, fiatal koromban sem vevődött észre, holott állítólag a havi ciklus egy nőnél a Holdhoz igazodik. A mostani telihold mindig megvisel. Felkészülök előre, hogy telihold lesz, mert akkor nem fogok aludni, vagy mint a kutyák, vonítanék rá.
Szomjúság. Ami ebben a társadalomban irtózatos, hogy mennyire nem nevezzük néven a dolgokat. Péter I. Zoltán Ady-könyvének erénye, hogy tabuk nélkül beszél arról, ami az egész magyar irodalom nagy alkotóinak egyik betegsége és rettenetes nyomorúsága, s amelyek által a kapcsolataik hasonlóképpen betegek. Minden alkoholista magával vonz legalább két vagy három hozzátartozót a saját betegségébe azáltal, hogy kiszolgáltatottá válik, és azok mindig meg akarják „menteni”. Jobban kontrollálják, mint ahogy az normális lenne. A kontrollálás kiváltja az averziót, az averzió kiváltja az ivást, és a „megmentő” megint megmenti a családtagot. A függő beteg a „szabadságát” és „méltóságát” féltvén kijátssza azokat, akik meg akarják menteni. Egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi alkoholista, rendszerint a feleség a megmentő. (…) Az alkoholista körül van egy burok, amely azokból a személyekből áll össze, akik igyekeznek a társadalomban elfedni és eltitkolni, tabusítani azt, ami van. Pedig az alkoholizmus pont olyan, mint a gyermekkori cukorbetegség. Az alkoholista eredendő, krónikus, progresszív és visszafordíthatatlan, tehát halálos betegségben szenved. Hogyha gyógyszeresen vagy elvonókkal kezelik és nincs spirituális program, amely kanalizálná ezt a rettenetes szomjúságot, ami mögött mindig nagy lelki sérülés lehet, akkor a kezelés sehova sem vezet. Én, amikor magamon vagy másokon tapasztaltam ezt a szomjúságot, vissza tudtam vezetni sérelmekre, frusztrációra, modellekre, ivási szokásokra, saját erdélyi ivási szokásainkra, a mértéktelenség különböző fokozataira, és végül arra, hogy közönyössé kívántam lenni a világ és az emberek iránt. Az a nő vagy az a férfi, meg az a gyerek, aki ilyen környezetben nő fel, egyrészt belekényszerül a mentő szerepbe, másrészt sérül. Folytonosan sérül a gyermek, mert nem kap elég figyelmet. (…) Én is elmondhatom, hogy bizony az ünnepeink azért nem voltak normálisak, mert édesapám is mértéktelenül ivott, és ez mindig az ünnepekre időzítődött…
Guberálás. A hátrahagyott szemetek érdekelnek most. Nem az a szemét, ami most van, hanem ami hátramarad a mi nemzedékünk után. Az elhanyagolt, ki nem mondott, takargatott társadalmi bűnök, veszélyek, kockázatok, amikbe folyton belemegyünk, újra és újra, most ezek foglalkoztatnak. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (Bibó István).
Az én dolgom a világban, azt hiszem, mindig az volt, és lesz, amit 12 éves koromban az osztályfőnököm úgy eltalált. Soha nem volt tudatos, csak furcsa egybeesés, hogy én mindig az igazságra voltam kíváncsi, a szó minden szintjén. A jogi, az erkölcsi, az esztétikai, a hitbeli igazságra. Az igazságra, az egészre. Az egy dolog, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Hitem szerint minden egyes emberben ott van a szolidaritás, a felebarátért hozható áldozat, az öröm és a szeretet képessége. És a szabadság is ott van… Jézust nem érdekli, hogy a farizeusok mit mondanak, őt jobban érdekli az egyszerű halász. Nekem Jézus Krisztus tényleg az út, az igazság és az élet. Rajta keresztül, ha őt próbálom követni, ha afelé igyekszem közeledni, hogy elfogadjam a másik embert, akkor gyógyító hatással lehetek rá. Magamat is el kell fogadnom saját korlátaimmal, amelyek ellen küzdhetek, de ha magamat nem fogadom el, hiszen Isten így is kegyelmez, hogyan tudjak máson segíteni?
„Amint kiveszett az igazság keresésének ritka erénye vagy az őszinteség – a brutalitás is megtalálta a maga villódzó maszkját” – írja Lucian Blaga. Az életkorommal is együtt jár, és a saját személyes érdekeltségem egzisztenciálisan az, hogy minél kevesebb szemetet hagyjak hátra. Ez még abban is megnyilvánul, hogy nem gyűjtök cédulákat, papírt, fecniket. Ami szemetet az életben erkölcsileg hagynék, azzal mind szembe kell nézni, és akár a hulladékot, megpróbálni újrahasznosítani. Önhiba-hasznosítás. Ezt neveztem el „guberálásnak” – lelki értelemben.
Öngyilkos legendák. A 70-es évektől kezdődően minden temetés tüntetéssé vált. Kolozsváron közös tragédia volt, ha valaki meghalt. Lehetett siratni magunkat. Nem az öngyilkosokról beszélek, hanem a temetésekről. A temetések nagy részén nem a halottakról beszélünk, hanem önmagunkról. Minden halottban önmagát siratja az, aki sirat. De van olyan, hogy a saját magára maradottságát, egyedül való további létét látja félelemkeltőnek. Ez rendíti meg inkább, és nem a másiknak a halála. Az önsajnálatot mi kisebbségiek naponta gyakoroltuk. Ezt a hajlamot azonban az anyanemzettől évszázadokra visszamenőleg örököltük. Mi vagyunk a tiszták, hófehérek, árvák a sok gonosz között.
Andrási Kati a mi köreinkben nemzeti mítosz lett. Csendes Zoltánra meg azt mondták, hogy az egyetemegyesítés áldozata. Szerintem nem. Szabédi László politikai nyilatkozatai is 58-ig mennek. Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magánmeghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magánöngyilkosság. Mert ha egyszer valaki leírta, hogy vezessen a párt, és az a párt kibaszik vele, akkor hogyne érezne meghasonlottságot. 1956-ban Szabédi a Szovjetunióban volt. Az mondta erről 1958-ban, hogy az ő életében az ő nyelvészeti műve épp akkora jelentőségű, mint az orosz októberi forradalom a Szovjetunió életében. Andrási Katinak, aki öngyilkos lett, nagyobb volt a temetési siratója, mint a nem öngyilkosoknak, és így tovább. Rá egy évre Salamon Anikó. Nem voltunk mi csak barátok, hanem férjek, feleségek meg szeretők is voltunk. Anikó temetése még olyanabb volt, mint a Katié. Akkor már olyan hőzöngő állapotban éltünk, hogy mindenkiből hőst csináltunk volna. Én is benne voltam, csak én nem beszéltem róla. Közvetlen hozzátartozók csinálták a legendákat, és a közösségnek volt szüksége ezekre, hogy magát sajnálni tudja.
 Magyarság. A liberalizmusom a legsebezhetőbbnek látszó pontom, miközben nagyon biztos vagyok benne, hogy nem én változtam. Hiszen a magyar nyelv és irodalom tanításának elkötelezettjeként a legmesszebb próbáltam elmenni mindig minőségileg. Tanítványaim egyetemeken is tanítanak, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A látszat szerint van csupán törés. Mindig meg akartam őrizni a liberális középet, ami Doina Corneával történt szolidaritásnyilvánításomban már 1988 óta bennem volt. Soha nem gyűlöltem az egész románságot azért, mert a szekusok 1976 óta gyötörgetni kezdtek. A hatalom és a kiszolgáltatott társadalom – két külön dolog. Az agyunkat a diktatúra államosítani próbálta. A mentalitás változása pedig nem megy oly gyors ütemben végbe, mint az ún. demokratikus intézményrendszer bevezetése. Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim.
Sokak szerint 1990 után törés következett az én politikai nézeteimben. A hetvenes évektől elsősorban a magyar kisebbségi jogfosztottság megszüntetéséért próbáltam küzdeni, s ez a szekus-dossziémból is kiderül: soviniszta, irredenta, felforgató magyar vagyok benne. De származásomnál fogva egyszerre több skatulyának vagyok része. Ezt az adottságot, a származását az ember nem választhatja meg, az egy olyan adottság, ami tőlem függetlenül adatott, következésképpen mindazon etnikumoknak, amelyeknek a keveredéséből létrejöttem, tartozom valamivel. Részvéttel, szolidaritással, empátiával. Lehetetlen, hogy ne legyek nyitott a másikra. Pláne, hogyha az összes többi valakinek az elnyomottja volt. A morvaországi német vagy a nagy-magyarországi román és nem kevésbé a zsidó is őseim közé tartozik. Sok ilyen nemzetiségű ember esett el a 48-as szabadságharcban, az első világháborúban és a másodikban.
Szabadság. Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus. A legriasztóbb formája mégis a fasizmus…
Én alapvetően katolikusnak vallom magam, kicsiben ugyanaz most a helyzetem, mint egykor Babitsnak. Vitassák csak tovább, mennyire vagyok hazafi. Messze áll tőlem, amit Széchenyi szóhazafiságnak nevezett.
Társadalomlátásomban a leglényegesebb, hogy az individuum kirekesztése a történelemből a legnagyobb bűne a totalitárius rendszereknek, a diktatúráknak. Az én álláspontom annak a védelme, amit a Bibliában, vagy a Második Vatikáni Zsinat nyilatkozataiban, vagy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában így neveznek: evilági értelemben minden egyes ember emberi méltósága és szabadsága a legfőbb érték. A nemzeti, ha túlmegy a mértéken, a demokráciát veszélyezteti. Minden nemzeti mozgalom, a romantikától kezdődően, magában hordozza a kirekesztés gesztusát. Úgy is hathat, hogy bekebelezni kíván, eltünteti a különbségeket. Amikor a magyar nyelv használatára kötelezi az 1840-es nyelvtörvény az összes többi népet a Kárpát-medencében, akkor a bekebelezéssel rekeszti ki őket. Erre már Széchenyi figyelmeztetett, és csak ő.
Minden, ami homogenizáló módon nemzeti, vagy úgy rekeszti ki a zsidót, hogy deportálja, vagy úgy, hogy egyszerűen lezsidózza. A románt leoláhozza, vagy erőszakkal magyarosítja, ahogy most a románok vagy a szlovákok tennének újra a magyarokkal. Ez is kirekesztés. Kérdés, hogy a nemzeti ellenállást túléli-e a demokrácia. Nálunk újra ez a probléma. Én is a kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltem a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Például a mai húszéveseket, akiket Wass Albert ideológiájára nevelnek.
Betegség. Az alkoholizmusba belecsúsztam, mint sokan mások. Semmiféle mentséget és motivációt nem tudok felhozni, és nem is akarok értelmesebb választ adni, mint amit ma az orvostudomány erről állít: eredendő, genetikailag átörökített kémiai függőség, progresszív, visszafordíthatatlan, halálos. Meghalhattam volna. Mégis élek, mégpedig azért, mert egy spirituális programot követő önsegítő csoport segít évek óta absztinensnek maradni. A normális vagy szociális ivás és az alkoholista ivás között egy hajszálnyi a különbség. Aki beteg, annak egy pohárral sem szabad innia. Mi erdélyiek nagyivó mintákat tanultunk, nem jöhetett össze egy társaság pia nélkül. Kialakultak a mértéktelen ivási szokások, amelyeknek követése különösen veszélyes annak, aki a hajlamot örökölte. Nem lehet akaratgyengeségre fogni csupán. Morális magyarázatokat keresni.
Az alkoholizmus olyan betegség, amit a 20. század vége felé ismertek el mint betegséget. Én sem akartam beismerni. Volt egy periódus, amikor tudtam már, hogy depressziós vagyok. Az sem használ, ha felpörgetem vele magam, sőt a depresszió is folyomány. Egy ideig ment a pörgetés, de amikor nem azért iszol, hogy pörgesd magad, hanem mert nélküle rosszul vagy, amikor a függőség egy olyan foka következik be, hogy két deci nélkül meg se tudsz szólalni, nem tudsz működni reggel… Az már betegség. Van, aki öt decivel tud csupán működni.
Hálás vagyok, hogy megismertem a Minnesota programot, és kikeveredtem a pokolból. (…) Személyesen megtapasztaltam a semminek azokat a bugyrait, amikre eufemisztikusan azt mondják, hogy a lélek sötét éjszakái. Képzeld el magadnak Adyt… A rettentően ember alatti állapotot… Az animális létet, a tudathasadást… Az ezzel járó fizikai problémákat… Rettenetes… Az, hogy én ezt megismertem, talán nem volt véletlen, és hogy a kegyelem tartott csak meg – az sem. Nem akartam élni, de valaki nagyon akarta, hogy éljek. Én tudom, hogy semmi nem véletlen, hogy ebből én magamtól nem tudtam volna kimászni… Az Istennel való kapcsolat a legfurcsább állapotaimban sem maradt ki. (…) Amikor nem ittam, hosszan tartó depresszióban éltem. Azt hittem, soha többé nem írhatok már le egy ép mondatot, és ami a legszörnyűbb: nem taníthatok. A depresszió legrövidebb megfogalmazása: én nem vagyok bennem.
Most jól vagyok: lélekben újra otthon. Frieda Kahlo írja egy helyen, a naplójában, és ezzel szeretném be is fejezni: „Minek a láb, ha tudok szárnyalni?” Visszatért az egyensúly, a derű, a beszéd- és írásképesség, és ha nem is oly látványosan, sokat dolgozom. Természetbe járok, zenét hallgatok. Legfontosabb: együtt lenni azokkal, akiket szeretek.
A beszélgetés teljes szövege a Várad folyóirat honlapján is olvasható az alábbi címen: http://www.varadlap.ro/index.php?m=5&id=2089&sz=200905
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Gyimesi Éva: A cenzúra a legjobb stiliszta
A pannon magyar értelmiségnek
„Aki az ideológiai normákhoz nem tud alkalmazkodni, az fogalmazzon úgy, hogy ne vevődjék észre, mert már Goethe megmondta: a cenzúra a legjobb stiliszta.” Kitűnő kollégám és barátom, Láng Gusztáv bírálta így az egyetemi jegyzetemet 1983-ban, egy olyan tanszéki értekezlet keretében, amelyről minden bizonnyal egy másik kéztől származó, menetrendszerű beszámoló is ment az ilyen „ideológiai” ügyekben illetékes „szervekhez”. Ha nekem nem is, de kollégámnak éppenséggel akkor nagyon vigyáznia kellett, hogy megfelel-e az elvárásoknak, mert másképpen nem kap kivándorlási útlevelet. Elhangzott mástól is ilyen irányú kritika, az viszont már kielégítette az állítólag Goethétől származó szentencia imperatívuszát, mert az elméletekben jártas másik férfiú idevágó mondatában az öncenzúra ügyesen működött, valahogy így: „A szóban forgó irodalomelméleti jegyzetben a sajátos szellem fénye időnként nem a legmegfelelőbb helyeken villan fel.” Csodák csodája, minden óvatoskodó változtatás nélkül jelent meg aztán nyomtatásban a kézirat Teremtett világ címmel a Kriterionnál, valószínűleg azért, mert a közvetlen szerkesztőt (Szilágyi N. Sándor kollégát) kivéve a szolgálatos fülek közül senki nem értette, cenzorunk pedig meg se parittyázta az ontológiai, ismeretelméleti, esztétikai és nyelvfilozófiai hátteret, ami a marxista esztétikákkal szemben „villant fel” a könyvben, eléggé következetesen. Elnézést, hogy ezzel a személyes emlékkel hozakodom elő, de még sorolhatnám azokat a filozófiai és elméleti tárgyú könyveket, amelyek akkoriban szintén átcsúsztak a szigorú réseken: Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor tanulmányaira gondolok legfőképpen, a Bretter-iskola markáns csoportjára. Számba véve, milyen kompromisszumokra kényszerítettek egykor a publikálási körülmények, a nyilvánosság folytonos állami kontrollja, és újraolvasva különböző műfajú szövegeinket, úgy gondolom, minden múltbeli gondolatunkat és kifejezésünket nyugodtan vállalhatjuk. Most nem beszélek olyan nyilvánvaló veszteségekről, amelyekben többünknek része volt, mint például a letiltottság állapota, mondjuk, 1986-ban, vagy egy-egy kézirat kiadásának időbeli eltolódása, ami nem más, mint a kéziratok évekig tartó veszteglése a fiókokban, esetenként a Securitate általi elkobzása is a házkutatások törvénytelen aktusai során, mert nem siránkozni, hanem bátorítani akarok.
Közben nálunk igazi kunszt lett úgy megírni a mondanivalót, hogy a folyóiratokban, heti- és napilapokban kötelező, zsarnokunkhoz intézett dicshimnuszok túloldalán lehessen valami olvasnivaló is azok számára, akik nem a címlapon megjelenő ideológiai szószra voltak kíváncsiak. Az ilyesmikért felelős szerkesztőkkel olykor alkuk is köttettek, hogy például Láng Gusztáv távozása után, nagy sikerű sorozata, a Kiskatedra megszűntével, az ő műfajához hasonló, legszűkebben szakmaira redukált, önkorlátozó stílusú rovat jelenjék meg Bölcsészkedjünk címmel. És mindezt az ember nem úgy művelte már, hogy közben a Reményik Sándor képviselte „Ahogy lehet” rezignációját éreztük és éreztettük folytonosan az olvasókkal is, hanem olykor a cirkuszi mutatványos mosolyával, amint hajlékonyan átbújik azon a bizonyos karikán. Nem tartom becstelen dolognak, hogy rendszeresen publikáltunk egy olyan rezsimben, amikor jogos lett volna minden tiltakozás, de az a sztrájk, amit a fogalmazni és publikálni képes erdélyi értelmiség vezetett volna be, ha nyíltan ellenáll, az erdélyi magyar nyelvhasználat és irodalmi vagy tudományos értékteremtés mindennapi kis tetteinek teljes feladását jelentette volna, a szellemi táplálék megvonását azoktól, akik mégis csak megtanulhattak anyanyelvükön olvasni.
Nos, ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész. Nem néztem utána, hol is állította volt a szellemóriás német író ezt a ragyogó jellemzését a hatalom egyik eszközének, legtöbbször eléggé iskolázatlan lakájának, vagyis a cenzúrának, sokkal jobban bízom egykori kollégám, Láng Gusztáv memóriájában, mert ez a gondolat megér... Egy meditációt, testvéreim.
(Az írást nem sokkal halála előtt küldte szerkesztőségünkbe Gyimesi Éva.)
Élet és Irodalom,

Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térben
Recenzió
Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik.
Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában.
A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer...
Alapítók, közdők, vitatkozók
Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni.
E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák.
A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog.
A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat.
A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára.
Súlyos vétek
Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy.
Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül.
A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására.
Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit.
A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed.
Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt.
Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal.
A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket.
A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései.
S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal).
A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek.
A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé.
Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén.
Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is.
Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak.
A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait.
Átmeneti rítusállapot
A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal.
Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető.
E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal.
A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál.
A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély...
Brassai példája
Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében.
Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is.
Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait.
Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll...
A. Gergely András
Új Magyar Szó (Bukarest)

Nemzetiségi kérdés az államszocializmus korában
Nagyvárad – Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Ezúttal Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzetiségi Kisebbségkutató Intézetének munkatársa tartott előadást.
Előadása kezdetén Bárdi Nándor leszögezte: nem kivánja részletesen ismertetni a történéseket, és azt is el szeretné kerülni, hogy a 2004 decemberi népszavazás, vagyis a megbántott és megsértett emberek fókuszán keresztül beszéljen a magyar kisebbségek problémáiról. Bár expozéjának fő témája a nemzetiségi kérdés volt az államszocializmus korában, a tisztánlátás végett a meghívott a Horthy-korszakról és az 1989-es rendszerváltozás utáni korszakról is beszélt. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a két világháború között két tényezőre koncentrált a magyarországi kormányzat: az erdélyi magyarok pozicióinak a megerősítésére annak érdekében, hogy megfelelő helyzetben ezt ki lehessen használni (a keleti akció), illetve az egység megőrzésére (támogatta az országos magyar pártot és a szellemi progresszió integrációját). A II. világháború alatti magyar világ tulajdonképpen a Horthy-rendszer vizsgájának bizonyult abból a szempontból, hogy miként tudja integrálni a közösségeket és kezelni a nemzetiségi kérdést.
A második világháború utáni kormányok politikáját három szempont- kisebbségvédelem, támogatáspolitika és magyar-magyar viszony- alapján vizsgálta Bárdi Nándor. Véleménye szerint 1944-1947 között a békeelőkészítés zajlott, melyet az eszköztelenség koraként lehet jellemezni. Ebben az időszakban a kisebbségben élő magyarokat attrocitások érik (Kárpátalja: 1944 novemberében malenkij robot, 20-40 ezer férfi munkatáborba hurcolása, Délvidék: 1944 októbere és 1945 februárja között 20 ezer kivégzés, 6 ezren munkatáborokban pusztulnak el, Észak-Erdély: 1944 szeptembere- Maniu gárdistái, 50 magyar kivégzése + internálások, Csehszlovákia: 1945 április- Benes dekrétumok). A korszak egyetlen eredménye, hogy sikerült megakadályozni a felföldi magyarok teljes kitelepítését.
Elhallgatás
1948-1956 az automatizmus és az elhallgatás kora. Bár úgy tűnik, hogy nem történt semmi, mert leereszkedett a vasfüggöny és megszűnt a szocialista országok közti közlekedés, azért Rákosi és Gerő időnként bekérették a nagyköveteket és figyelték a határon túliak ügyeit, de nem szóltak bele. Romániában 1948 után megszünt a jogállam és a magántulajdon, az egyházak szerepe leértékelődött és egydimenzióssá váltak a nemzetiségi játszmák. Fontos változás, hogy megszünt az önálló kisebbségpolitika és a kishatárforgalom. A kedélyeket a sajtóbeviteli affér is borzolta, a román-magyar hivatalos viszonyra inkább a bizalmatlanság jellemezte.
1956-1964/68 a lemondás és az elhallgatás időszaka. 1956-ban nyilvánvalóvá vált a magyar kulturális közösség összetartó ereje, mely később a Kossuth Rádiónak köszönhetően érvényesül. A kommunista támogatást viszonozandó Kádár 1958 februárjában látogatást tett Romániában, melyben kihangsúlyozta, hogy a magyar kisebbség helyzete Románia belügye, és Magyarországnak nincs területi követelése. Beszédes, hogy Kádár 1964-ben kijelenti: „Öt szomszédunk van, mind az ötnél van valami tőlünk, s az öt közül négy szocialista ország. A véleményem az, hogy végül is a kommunizmus eszméje győzni fog és ez meg fogja oldani a népek kérdéseit, a nemzeti fejlődés problémáit, a határvitáikat”.
Mint ismeretes, a hatvanas években Románia különutas politikát folytatott, ugyanakkor pedig, míg a környező szocialista országokban megjelenik a nemzeti legitimáció, Magyarországon más a helyzet. 1968-1972 között szervilis külpolitikát folytatott a belpolitikai reformok végigvitele érdekében. Jellemző a plebejus nemzetfogalom beépítése (legfőbb érték az életszínvonal növelése és a politikai feszültségek kezelése) a nemzeti függetlenség hangsúlyozásával szemben, valamint a nemzetiségek híd szerepének, illetve a kettős kötödés fogalmának képviselete a marxista-leninista, internacionalista nemzetiségi politikán belül, és a zsidókérdés, a cigánykérdés, illetve a diaszpóra kérdése nem tematizálható.
Nyomásgyakorló csoportok
1977, a Nagyvárad-Debrecen talákozó után elhidegül a Kádár- Ceaușescu viszony. 1985-ben nyomásgyakorló csoportok jelentek meg, az MSZMP KB külügyi osztályának néhány tagja (Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba és Szokai Imre) a kulturális nemzetfelfogás érvényesítését és a magyar külpolitika szakosodását indítványozta (a nemzetiségi kérdés nem belügy), illetve a szocializmus eltérő, szemben álló modelljében gondolkodtak. A népi írók azt hangoztatják, hogy a nemzetiségi ügy demográfiai és kulturális kérdés, a demokratikus ellenzék pedig mint emberjogi kérdést kezelte a kisebbségben élő problémáját.
A NÉPSZAVAZÁS UTÁN
Bárdi Nándor szerint 2004 decembere után a magyarországi belpolitika csapdahelyzetbe került, ami a kisebbségpolitikát illeti, és a pártok közti viták zajlanak erről. Arra hívta fel a figyelmet: bár a választások és a közvélemény kutatások azt mutatják, hogy a Jobbik beágyazottsága Kelet-Magyarországon a legerősebb, mégis az ott élők utasítják el leginkább a kettős állampolgárságot, mert versenytársat látnak az erdélyi magyarokban. A meghívott úgy fogalmazott: „önök tévednek, ha azt gondolják, hogy bárkit is érdekel Budapesten, hogy mi történik itt Erdélyben. A mostani kormányzat kisebbségi politikájának négy alappillére: a Magyarság Háza, a trianoni emléknap, a kettős állampolgárság és az utaztatás is a magyarországi belpolitikának szól, és része az identitáspolitikai válságnak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

Emlékezés a kommunizmus áldozataira
Aktuálpolitikai utalásoktól sem volt mentes a kommunizmus áldozataira emlékező vasárnapi rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem nagyváradi székhelyén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvény este hat órakor Forró László református lelkész igei köszöntőjével kezdődött, majd Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Ezt követően Tőkés László, az EMNT elnöke, az esemény fővédnöke szólalt fel. Elöljáróban kijelentette, hogy Csíkszeredában megalakult az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), mely az 1989-es rendszerváltás jegyében kívánja a magyar MSZP típusú pártnak alternatívát nyújtani. „Joggal vetődik fel bennünk a kérdés, hogy mikor tudjuk már végre tűzre vetni ezt a bűnös kommunista korszakot” – fogalmazott, majd elárulta, hogy pénteken Marosvásárhelyen találkozott a „December 21.” forradalmár egyesület vezetőségével. Velük arról beszélt, hogy anyagi előnyökkel, forradalmár igazolvánnyal lekenyerezték a forradalmárokat, de amikor a posztkommunista rendszernek már nincs szüksége arra, hogy semlegesítse őket, akkor nagyot rúg beléjük. Ezt követően felidézte Orbán Viktornak Tusnádfürdőn 2009-ben tartott beszédéből azt a gondolatot, hogy a kommunisták a huszadik században időről időre rárontottak saját népükre. 2006-ban ugyanez ismétlődött meg: a szó szoros értelmében megint rárontottak a posztkommunisták a békés megemlékezőkre, és ugyanez történt 1956-ban, amelynek évfordulójára emlékeztek 2006-ban. Elmondta, hogy 1956-ban szovjet csapatokat hívtak be, manapság pedig olyan időket élünk, amikor a szovjet tankok helyét baráti bankokat szabadítanak Magyarországra. „Tehát más értelemben megint rárontottak Magyarországra, és most az eszményített unió részéről érik békés, de annál súlyosabb támadások drága hazánkat, nemzetünket, nemzeti kormányunkat” – fogalmazott Tőkés László. A továbbiakban kifejtette, hogy a kommunista rendszer diskurzusát hazugságbeszédnek lehet minősíteni, mint ahogy hazugságbeszéd volt a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett politikai diskurzus is, de lényegében az EP felszólalásai is hazugságbeszédek a maguk módján. „Az fáj ugyanakkor, hogy ez a fajta beszéd a romániai MSZP-re, az RMDSZ-re is átterjed. A legutóbb éppen tegnapelőtt folyamodott hazugságbeszédhez az RMDSZ elnöke, megpróbálván a magyarságban bizalmatlanságot kelteni irántunk, akik az EMNT-vel és az EMNP-vel következetesen harcolunk együtt a kommunizmus utáni demokratikus rendszerváltás folytatására és betetőzésére.”
Végezetül örömét fejezte ki, hogy Magyarországon végre törvénybe iktatták, hogy a nemzeti szocializmus és a kommunizmus bűnei nem évülnek el. „Sajnos csak 22 év késéssel, de mégis kimondatott ez a fontos elv, és ennek köszönhetően készülhetett el a Balsai jelentés, és ennek köszönhetően nyert hivatalos legitimitást is a Civil Jogász Bizottság” – fogalmazott.
Megdöbbentő adatok
Tőkés László felszólalása után dr. Horváth Attila a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karának docense tartott előadást A szovjet diktatúra emberiesség elleni bűnei Magyarországon címmel. Elmondta: 1945-ben a Független Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát nyerte el. Ezt követően hirdette meg Rákosi Mátyás a korrekció elvét, aminek célja a Kisgazda Párt szétverése volt. 1945 és 1956 között mintegy ötszáz embert végeztek ki koncepciós perek alapján, az 1956-os forradalom után kétszázezer ember emigrált Magyarországról, négyszáz embert kivégeztek, de azt nem lehet tudni, hogy hány embert lőttek le mindenféle peres eljárás nélkül, hány embert hurcoltak meg, kínoztak meg, huszonegyezer embert vetettek börtönbe, tizenhatezer embert internáltak. A közhiedelemmel ellentétben a hatvanas években folytatódtak Magyarországon a koncepciós perek, még 1989-ben is ítéltek el egy nyugdíjast koncepciós perben, szerencsére a másodfokú ítéletet már a rendszerváltás után mondták ki, és felmentették a polgárt. 1950-53 között összesen kétmillió ember ellen folyt valamilyen eljárás, volt időszak Magyarországon, amikor egyszerre hetvenezer ember ült börtönben, miközben manapság, amikor a bűnözés sokkal nagyobb méreteket öltött a magyar társadalomban, összesen 17 ezer ember van börtönben egyszerre. Kijelentette továbbá, hogy Magyarországon burkolt falurombolás zajlott, mely kezdődött a téeszesítéssel, majd következett a körzetesítés. 1989-ig több ezer falusi iskolát zártak be, felszámolták a vidéki értelmiséget, hiszen városokba zavarták a tanítókat, a papokat, a történelmi magyar egyházak klérusának egy negyede börtönbüntetést szenvedett. Felhívta a figyelmet arra, hogy ma is sokan mentegetik a kommunizmust azzal, hogy az tulajdonképpen egy jószándékú ideológia. „Én elolvastam Marx, műveit, és elmondhatom, hogy olyan gyűlölködő szófordulatai vannak, amilyenek aztán Hitler beszédeiben köszönnek vissza. Ne dőljünk be azoknak, akik próbálják menteni a menthetetlent” – zárta előadását Horváth Attila.
Ne idealizáljunk
Felelősségre vonás a pártállamban elkövetett emberiesség elleni bűntettekért címmel dr. Juhász Imre az ELTE jogtudományi Karának adjunktusa, a Civil jogász bizottság alapító tagja tartott előadást. Elmondta, hogy a magyarországi rendszerváltás felemásra sikeredett, mert az MSZMP élére állt a folyamatnak, de az új Alkotmánnyal talán sikerül lezárni a posztkommunista korszakot. Megtudtuk, hogy Magyarország 1968-ban csatlakozott egy nemzetközi egyezményhez, mely kimondja, hogy az emberiség elleni bűncselekmények nem évülnek el, csakhogy a magyar kormányok nem emelték be ezt az egyezményt a magyar jogrendbe, ahogy azt az eljárásrend megkívánta volna. Ezt most az Orbán kormány megtette, sőt az egyezményt fogalommagyarázattal is ellátta, ezek között az első helyen szerepel a kommunista bűnök meghatározása, így most már nem lehet jogi kiskapukat találni azoknak, akik a kommunizmusban bűnöket követtek el. Az előadó véleménye szerint 1956 után megtört a magyar nemzet gerince és a kommunizmus szelleme nem múlt el, bizonyítja ezt az is, hogy az állampárt jogutódja ma is gondolkodás nélkül nyúl a fegyveres erőszak eszközéhez. Végezetül felhívta a figyelmet arra, hogy ne idealizáljuk az Európai Unió intézményeit; példaként említette a Strasbourgi európai emberi jogi bíróság egyik döntését, amely felmentett egy Magyarországon önkényuralmi jelkép viseléséért elítélt embert. A strasbourgi bíróság azzal az indoklással mentette fel a vörös csillagot hordó személyt, hogy jogában van a vörös csillagot hordani, mert az egy igazságos társadalomért küzdő eszmerendszer jelképe. E mondat elhangzása után döbbent moraj hangzott fel a díszteremben.
Megkomponált akció
Az eseményen levetítették a Becsapott ország című filmet, mely a 2006-os magyarországi utcai megmozdulásokat dolgozza fel, majd dr. Völgyesi Miklós a Civil Jogász Bizottság alapító társelnöke beszélt a rendszerváltás utáni állami erőszakról. Kiemelte, hogy a 2006-os brutális rendőri fellépés azt bizonyítja, hogy a kommunizmus szelleme még mindig Magyarországon van. Leszögezte, hogy a rendőrség bevetett alakulatai bűncselekményeket követtek el. Majd Gyurcsány Ferenc politikai életútját ismertette, leszögezve, hogy első alkalommal alkotmányellenesen lett miniszterelnök, hiszen úgy jelölték erre a tisztségre, hogy nem volt parlamenti képviselő. Völgyesi Miklós elmondta, hogy a 2006-os tiltakozó megmozdulások brutális leverése egy megkomponált akció volt, melynek az volt a célja, hogy megfélemlítse az embereket. A mai napig nem tisztázott, hogy ki és mire adott felhatalmazást Gergényi Péternek, Budapest főkapitányának a budapesti tüntetések brutális leverésekor, mondta Völgyesi, de leszögezte, hogy bűn volt az, amit a politikai és a rendőri intézmények akkor műveltek, amiért a fő felelősséget az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc kell vállalja. Az előadó fontosnak nevezte a felelősségre vonást, mert mint mondta, „ha nincs jogkövetkezmény, akkor nincs visszatartó erő.”
Elrománosítás
A díszteremben megtartott előadások között a Nagyváradi Asszonykórus és a Váradi Dalnokok léptek fel rövid műsorral. A díszteremben lezajlott eseményt követően a megjelentek levonultak a székház belső udvarára, ahol koszorúkat helyeztek el a kommunizmus áldozatainak emléktáblájánál. Itt Tőkés László elmondta: „kegyelettel hajtsunk fejet a katolikus és református súlypontú két kirakatper áldozatairól az egyik a Szoboszlai per néven híresült el, a másik a Sas Kálmán nevéről ismeretes. Sas Kálmán ügyében még nem sikerült perújrafelvételt elérnünk, a másik ügyben viszont sikerült perújrafelvételt elérni, és jogilag rehabilitálni az áldozatokat. (…)Várjuk a Tismaneanu jelentés folytatását, mert Trianon óta első ízben ismeri el román hivatalos dokumentum azt, hogy a magyar településeinket erőltetettet betelepítéssel románosították el a kommunizmus idején. Többek között így románosodott el Kolozsvár, Vásárhely, Nagyvárad, de különösképpen Zilah és Szilágysomlyó is “- fogalmazott Tőkés László.
Pap István
erdon.ro

Megemlékezett az EMNT a kommunizmus áldozatairól Nagyváradon
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Szatmár és Bihar megyei szervezete a kommunizmus áldozatairól emlékezett meg vasárnap Nagyváradon. Az ünnepség keretében a magyarországi Civil Jogász Bizottság három szakértője tartott előadást. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában Tőkés László EMNT-elnök köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: a kommunista propaganda hazugságbeszéd, mely – sajnos – mind a mai napig él. Ide sorolhatóak például azok a vádak, melyeket az EU-parlament egyes pártjai Magyarországra és a magyar kormányra zúdítanak az utóbbi időben. „Fáj, hogy ez a hazugságbeszéd a romániai MSZP-re, az RMDSZ-re is átterjedt, akik próbálnak a magyarság körében bizalmatlanságot kelteni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács illetve az Erdélyi Magyar Néppárt iránt, melyek elkötelezték magukat a kommunizmus elleni harc mellett.” – mondta a püspök.
Dr. Horváth Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense szerint Marx művei – Hitlerhez hasonlóan – tele vannak terrorista, gyűlölködő uszítással, aki politikai ellenfeleit nem ritkán olyan jelzőkkel illette, mint „félkretén zsidó nigger”. A magyarországi kommunizmus történéseit vázolva elmondta, 1945 és 1956 között 500 embert végeztek ki koncessziós perben, az 56-ban pedig további 400-at. A forradalom vérbe fojtása után több mint 200 ezren emigráltak. A kommunisták uralma idején Magyarországon összesen 2 millió ember ellen folyt valamiféle eljárás és 220 ezer embert internáltak. „A nyugat-európában élőknek fogalmuk sincs arról, hogy mik történtek a kommunizmus alatt” – állította Dr. Juhász Imre, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem adjunktusa. Az előadó kifejtette, hogy Magyarországon működik egy kommunista sejt, melynek tagjai provokációképpen vörös csillagot viselnek a gallérjukon. Annak ellenére azonban, hogy ezt az önkényuralmi jelképek használatára vonatkozó nemzetközi jogszabály tiltja, a Strassbourg-i bíróság folyamatosan a javukra dönt. Ezt pedig azzal az indokolják, hogy a vörös csillag más, mint a horogkereszt, mert az „egy igazságosabb társadalomért küzdő erő jelképe”.
Dr. Völgyesi Miklós, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának társelnöke a 2006-os budapesti rendőri visszaélésekről beszélt. Állítása szerint: az öszödi beszédet szándékosan szivárogtatta ki a kormány, hogy a zavargásokat keltsen és hogy megfélemlítse az ellenzéket. Elmondta: a hatósági akciók a Büntetőtörvénykönyv szerint terrorcselekményeknek minősülnek, melyért életfogytiglani fegyházbüntetés is kiszabható, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök pedig közvetlenül felelős az eseményekért. Az előadások után megkoszorúzták a kommunizmus áldoztai tiszteletére a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán elhelyezett emléktáblát, ahol Veres-Kupán Enikő, az EMNT Szatmár megyei elnöke mondott beszédet, aki rámutatott, hogy a kommunizmus és a nacionalizmus mind a mai napig él közöttünk és szedi áldozatait. Ezek a káros eszmék továbbra is fertőzik közösségeinket, azonban csak akkor terjedhetnek, ha a jók tétlenek maradnak. Arra buzdított továbbá, hogy ne tűrjük ezt némán, hanem tegyünk ellene, mert különben cinkosokká válhatunk. emnt.org
Erdély.ma

Szépréti Lilla évfordulói
Március 14-én lenne 75 éves. Idén lesz halálának 20. évfordulója is.
Íróként, újságíróként élt a köztudatban. Népszerű tollforgatónk volt. Manapság ritkán írnak, beszélnek róla. Pedig többet érdemelne. Bőven van mit felidéznünk életművéből. Ebben segít ma a szeretteitől érkezett pályarajz.
Szépréthy Lilla újságíró, író (írói nevén Szépréti) 1937. március 14-én Brassóban született, ahol 1954-ben a mostani Áprily Lajos líceumban érettségizett. 1959-ben Kolozsváron a Bolyai Egyetemen szerzett magyartanári diplomát. Ezután mindvégig Marosvásárhelyen dolgozott riporterként az akkoriban egyetlen magyar nyelvű országos képeslapnál, az Új Életnél (1989 után Erdélyi Figyelő). Későbbi legismertebb riportjait az erdélyi magyar és szász műemlékekről írta. Legnépszerűbb könyve, a Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről 1981-ben jelent meg Kolozsváron. Olthévíz és Kőhalom között 1992. május 15-én közlekedési balesetben halt meg, amikor Brassóba vezetett az Áprily Lajos gimnáziumi végzősök világtalálkozójára.
Az első könyve 1965-ben jelent meg: Egy szál svéd gyufa, kisregény; 1968-ban a Páhuzamos vonatok című (elbeszélések); 1969-ben kiadták a Zöld mécses című kisregényét; 1971-ben megjelent a Zsuzsu Seremberekben meseregénye; 1974-ben novelláskötet, Utazás anyámmal; 1975-ben A család reménysége című kisregény, a Napot járó pillangó c. meseregény; 1981-ben Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről; 1996-ban a Családregény. Ez halála után látott napvilágot Marosvásárhelyen.
Hogy miket írt a lapokban? Először is miket nem írt: nem méltatta a Ceausescu házaspárt és “pártunkat”. De rengeteg riportot készített Szatmártól Konstancáig, Temesvártól Suceaváig. Erdélyben majdnem minden városról írt. Sok faluban járt, nemcsak a hétfalusi, hanem a moldvai csángókat is felkereste. Tematikája is nagyon változatos volt. Részt vett szív- és agyműtéten, éjszakai mentőn, iskolákban, múzeumokban riportozott, írt művelődési rendezvényekről, közéleti személyekkel, képzőművészekkel, színészekkel, zenészekkel, folkloristákkal készített interjút. Bűnügyi témákról is írt, ezért járt a bíróságon, rendőrségen, még a börtönben is.
De ami főként érdekelte, azok a műemlékek voltak. Ezekről főleg azért közölt sok-sok cikket, hogy az eseményeket felelevenítse, és ezáltal erdélyi magyar múltunkat is megismerjük. Szépréti Lilla megpróbálta az erdélyi fejedelmek, jelentős személyiségek munkásságát, koruk eseményeit a műemléki leírásba becsempészni.
A műemlékekről írt cikkek képezik az 1981-ben megjelent Régi és új világ című kötetének az anyagát. A könyv nagy siker volt, sokat jelentett Szépréti Lilla és Marx József fotóművész számára, akivel nagyon szívesen járt terepre. A könyvet, ami akkori viszonylatban csak kis példányszámban jelenhetett meg (5000), nem is vitték a könyvesboltokba. Vásárhelyen az Eminescu könyvesboltban, ahol a könyvbemutatón Oláh Tibor beszélt, pár óra alatt, amíg a szerző dedikált, a több ezer példány elkelt. Kint a lépcsőkön sorban álltak az emberek, hogy hozzájussanak. Sütő András a következőt írta a kötetről: “Ez a könyv, Szépréti Lilla kitartó barangolásainak krónikája, a mi múltbéli örökségünk mohás kőfalai, tornyai felé mutat, s nem azért, hogy a jövendő felé fordított arcunkat visszafordítsa, hanem éppenséggel a jövőnek jobb megtervezése végett. Történelmi műemlékeinkről van szó. És arról, hogy aki nem ismeri a múltját, nem érti világosan a jelenét sem…”
Akár írói, szerkesztői hitvallásaként tarthatta volna sajátjának e sorokat Szépréti Lilla. Ő azonban ritkán nyilatkozott. “Csak” tette, amit kell, írta, amire közösségének oly nagy szüksége volt. És van ma is. Ezért is lenne érdemes újra elérhetővé tenni alkotásait.
Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnéme

TÚLSÚLYBAN? Magyarok a Román Kommunista Pártban 1944-1948
Az 1944-1948 közötti átmeneti időszak és az RKP hatalomra kerülésének egyik igen fontos kérdése a kisebbségiek által betöltött szerep. Igaz, hogy a kisebbségiek importálták a kommunizmust Romániába?
Milyen arányban voltak jelen a különböző romániai nemzetiségek a Román Kommunista Párt soraiban? Mivel magyarázható a jelenlétük? Kisebbségiek vezették az RKP-t az első időszakban? Hogy alakult a magyarok jelenléte?
Az RKP két világháború közötti történetét jelentősen befolyásolta, mondhatni meghatározta a kisebbségiek jelenléte a párt vezetői és tagjai között. Az 1933-ban regisztrált 1635-ös tagság etnikai szempontból nagyon változatos képet mutatott. A párttagok etnikai megoszlása a következőképpen alakult: magyar 440, román 375, zsidó 300, bolgár 140, orosz 100, moldován (besszarábiai) 70, ukrán 70, egyéb 170.
Az 1944. augusztus 23-i államcsíny gyökeresen megváltoztatta az RKP státusát. A párt 23 évi fennállása alatt csupán egy frakcióktól szétszabdalt, periférikus politikai csoportosulásként létezett. Az 1944-es év kül- és belpolitikai eseményei, a szovjet jelenlét hirtelen befolyásos tényezővé tették. Az RKP egyre nagyobb szerepet kapott és játszott a háború utáni román kormányokban. Ez a szerep szükségessé tette, hogy a bukaresti pártközpont legitimációt szerezzen, tömegtámogatottságra tegyen szert.
Az RKP bukaresti központja első lépésként megnyitotta a párt kapuit majdnem minden belépni akaró előtt. A nagyfokú propaganda megtette a hatását, ugyanis az RKP már 1945 júliusában 148.521 tagot számlált, amely az 1944-es adatokat tekintve, látványos és gyors növekedésként értékelhető. (1. táblázat). A párttagok etnikai összetételét és területi megoszlását vizsgálva azonban bizonyos „aránytalanságokat” figyelhetünk meg. Az ország iparilag fejlettebb régióiban (Bánság, Kolozs, Brassó, Prahova, Bukarest) nagyobb volt a párttagok száma, mint a gazdaságilag elmaradottabb, rurális jellegű vidékein (Olténia, Dobrudzsa).
Ugyancsak szembetűnő jelenség a kisebbségiek (magyarok, zsidók, szlávok) arányaiban viszonylag masszív jelenléte a párttagok körében. Országos szinten, 1945 nyarán a párttagok 19%-a a magyar lakosság köréből került ki, de jelentős arányban képviseltették magukat a zsidók (5,7%) és a szlávok (ukránok, szerbek, szlovákok, ruténok 4%) is. Bizonyos erdélyi régiókban a magyar párttagok abszolút többségben voltak (Szatmár, Brassó, Kolozs), de más tartományokban is jelentős arányban mutatható ki a magyar jelenlét.
Országos szinten a párttagok 37%-a (55.582) származott Erdélyből, akiknek közel fele, 50,4%-a vallotta magát magyarnak, amely megközelítőleg kétszeres felülreprezentáltságot jelentett. (1. táblázat) A párt tagsága az 1946-os év folyamán is folyamatosan növekedett. Az 1946-os év végére az 1945 nyarán regisztrált adatok megduplázódtak, a pártagok száma elérte a 379.455-es számot. (2. táblázat) A párttagok számának növekedése az ország „Ókirályság”-nak is nevezett részén csökkentette a különböző régiók közötti eltéréseket. Az abszolút román többségű területeken bekövetkezett változások következtében ugyan csökkent a kisebbségiek aránya (országos szinten: magyarok 16,2%, zsidók 5,5%, szlávok 3,7%), de jelenlétük a pártban még mindig meghatározó volt, főleg az erdélyi régiókban (Erdély szinten: magyarok 45%, zsidók 3,3%, szlávok 5,9%) (2. táblázat)
Az 1947-1948 közötti két év jelentős változásokat eredményezett a párt tagságának etnikai összetételét illetően. A Román Szociáldemokrata Párt és az RKP egyesüléséből létrejött Román Munkáspárt 1948 novemberében 730.195 tagot számlált, amelynek már „csak” 10,98%-a volt magyar származású, és 3.75% vallotta magát zsidónak. Ezek az arányok már többnyire megfeleltek az illető népcsoportok országos arányainak. Az 1947-1948-ban kialakult arányok az 1948-as párttisztogatás után sem változtak látványosan: magyarok 11,34%, zsidók 3,54%. (3. táblázat)
A továbbiakban nézzük meg, hogyan alakult a párttagok összetételének aránya két, a jelenség szempontjából jelentős erdélyi megyében, Kolozs és Maros megyében. A román többségű Kolozs megyében 1946 januárjában a párttagok több mint fele 67,38% (6818 személy) volt magyar, 29,44% (2979 személy) román és 3,17% (321 személy) zsidó.
Kolozs megyei szinten a párt etnikai összetételét illetően már az 1946-os év végére látványos változások mentek végbe, ugyanis a román párttagok aránya elérte a 40,64%-ot, a magyarok aránya visszaesett 54,45%-ra, a zsidóké pedig felemelkedett 4,91%-ra. (4. táblázat)
Az 1946-os évben a magyar többségű Kolozsváron is változott a párt etnikai összetétele. Az év eleji adatokhoz viszonyítva a román párttagok száma látványosan megnövekedett, ennek következtében pedig, annak ellenére, hogy számszerűleg itt is növekedésről beszélhetünk, csökkent a magyar és a zsidó párttagok aránya.
Mégis megfigyelhető egy folyamat, miszerint az új tagok többsége román nemzetiségű volt. Ez talán annak is betudható, hogy Észak-Erdély kérdését a nagyhatalmak Románia számára kedvezően oldották meg, és hogy a párton belül is kezdetét vette egy erőteljes románosítás.
Sok román azért lépett be a pártba, mert ott túlsúlyban voltak a kisebbségiek.
Maros megyében az országos viszonylatban kisebbségben, de megyei szinten még többségben levő magyarsága adta 1945-ben és 1946-ban a Maros megyei RKP tagságának több mint 80%-át: 1945-ben 85,49%, 1946-ban 83,02%. Ezek az arányok mindenképp eltérnek a megye etnikai arculatától, 50,8% magyar, 46% román.
1947-től a románság csatlakozása az RKP-hoz egyre nagyobb arányokat öltött. 1947 végén a párttagok 22,61%-a volt román nemzetiségű. A magyarok aránya visszaesett 73,64%-ra, de még így is az abszolút többséget jelentették. Az 1948-as esztendő eseményei folytán a Maros megyei RKP tagságának etnikai összetétele a román és a magyar nemzetiségűek arányát tekintve jelentős változáson ment keresztül. A magyarok aránya visszaesett 55,50%-ra, a románság aránya pedig elérte a 39,86%-t. 5% eltéréssel ezek az arányszámok megfeleltek már a megyei arányoknak
Ami Marosvásárhelyt illeti, a város 74,28%-át kitevő magyarság a párttagok 61,89%-t adta, a 23,40%-t kitevő románság pedig az összes párttagok 29,44%-t. A város összlakosságát tekintve a zsidók képviseltették magukat a legnagyobb arányban az RKP-ban. A város lakosságának 1,62%-a volt zsidó, a párttagoknak pedig 8,55%-a. 1948-ban a város zsidó lakosainak (762) 43%-a volt párttag. A különböző nemzetiségiek arányszámában mutatkozó kezdeti eltérések viszonylag gyors megszűnését jelezte az a tény is, hogy 1948-ban Marosvásárhely román lakosságának 10,38%-a volt párttag, míg a magyar lakosság esetében az arány 6,99%. Megyei szinten fordított volt a helyzet, a román nemzetiségűek 3,29%-a, a magyaroknak pedig 4,16%-a volt párttag.
A különböző kisebbségiek jelen voltak az RKP legfelsőbb vezetésében is pl. Ana Pauker, Iosif Chişinevschi, Vasile Luca (Luka László), Mogyorós Sándor, Goldberger Miklós.
Ebben az időszakban jelentős volt a kisebbségiek száma és aránya a vidéki pártszervek vezető funkcióiban is, vagyis az ún. második vonalban. Az etnikai szempontból közel fele-fele arányban megoszló Maros megyében a vizsgált időszakban az RKP megyei tanácsában és a különböző ügyosztályoknál, az üzemi, vállalati sejtekben a magyarok abszolút többségben voltak, akár csak a párttagság esetében.
1946-ban a 22 tagú megyei tanácsnak 15 magyar, 4 román és 3 zsidó tagja volt. A megyei szervezet fontos vezetői tisztségeit magyarok töltötték be.(Schüssler Károly politikai titkár, Benke József szervezési titkár, Vásárhelyi Domokos káderfelelős, Nagy Mihály tömegszervezeti titkár).
Ennél árnyaltabb volt a kép a román többségű Kolozs megyében, de a kisebbségiek még így is felülreprezentáltak voltak. 1946-ban az RKP Kolozs Megyei Bizottságának fontosabb funkciói a következőképpen oszlottak meg: Oltean Ioan politikai titkár, Balázs Egon tömegszervezeti felelős, Nagy Dezső szervezeti felelős, Szőcs József politikai nevelési felelős, Marginean Gheorghe - káderfelelős. A párt második vonalához tartozó kisebbségiek szerepét érzékelteti az a kimutatás is, amely szerint még 1952-ben is az RKP-n belüli osztályvezetők és segédeik fele kisebbségi volt. A KB 546 körzeti felelőse és instruktora közül (leszámítva a külügyet) 133 zsidó, 52 pedig magyar származású volt.
A kisebbségiek nagyarányú jelenléte a párt vidéki vezető szerveiben gyakran gerjesztett konfliktust a többségi románokkal. A két világháború közötti időszakból örökölt pilléresedett társadalmi mechanizmusok éreztették hatásukat a pártszervezésben is. A vegyes lakosságú vidékeken (Bihar, Szatmár, Nagybánya) gyakran került sor párhuzamos pártstruktúrák kiépítésére, külön a román és külön a magyar lakosság számára.
A fenti adatokból kitűnik, hogy valamilyen okból kifolyólag a tárgyalt időszakban a magyarság és a zsidók inkább felkarolták a baloldali mozgalmat, mint a többségi románság. Ismerve a két világháború közötti romániai kisebbségek helyzetét, az adott gazdasági, politikai és geostratégiai helyzetet, helytelennek tartjuk a statisztikai adatok leegyszerűsített bemutatását. Véleményünk szerint a háttérben, az egyszerű számadatokon túl egy sokkal komplexebb folyamat húzódik. Az ok-okozati tényezők egy jelentős része a sajátos kisebbségi helyzetből adódott, a másik része pedig jellemző volt az akkori román társadalom egészére.
A világháborúban elszenvedett óriási anyagi és erkölcsi károk után a társadalom békére, megújulásra, megtisztulásra vágyott. A Szovjetunióról keveset tudó (némely káder esetében pedig az elkötelezett fanatizmus miatt akár tudatos önámításról is beszélhetünk) társadalom egy jelentős része a baloldali eszmékben vélte felfedezni mindennek a biztosítását. A Vörös Hadsereg jelenléte, az adott geostratégiai helyzet is egyértelműen kedvezett az adott országok kommunista pártjainak. A vészkorszakot túlélő zsidó lakosság pedig arra számított az első időszakban, hogy felkarolva az internacionalizmust is hirdető mozgalmat, túlléphetnek a nacionalizmus és fajüldözés korlátjain.
A számbelileg sokkal nagyobb és politikailag is jobban megszervezett erdélyi magyarság esetében, habár sok esetében hasonló okok játszottak közre, egy kissé árnyaltabb a kép. A két világháború közötti időszakban (habár egyik kisebbség esetében sem figyelhetünk meg tömeges jelenlétet a párt soraiban) a kommunista párt volt az egyetlen szervezet az országban, amely nem ismerte el a Trianoni békeszerződést, és amely a marxis-lenini nemzetiségpolitika nevében teljes jogegyenlőséget hirdetett. Az illegalizmus időszakának sajátos hagyományai miatt 1944 augusztusában arányaiban több volt az ideológiailag jobban képzett, bevethető zsidó, illetve magyar káder.
Az egyetlen magyar érdekképviseleti szervezet, a Magyar Népi Szövetség a kezdetektől csatlakozott a szovjetek és a kormány által is támogatott baloldalhoz, amely elfojtott mindenféle olyan próbálkozást, amely nem volt összhangban a politikai elképzeléseivel. A románság számára megmaradt még egy ideig a Tătărescu-féle Parasztpárt, mint alternatíva.
A két világháború közötti román közigazgatás visszatérése nem kecsegtetett sok jóval az erdélyi kisebbségek számára. Mindezt tetőzték a Maniu-gárdák visszaélései is, amelyekről gyakran olvashatunk magukban a pártiratokban is. A szovjet közigazgatás által nyújtott hozzáállás, védelem is növelhette a Szovjetunió és a szovjet politikai rendszer presztízsét.
Erdély nagyobb városai a két világháború között, és még részben a vizsgált időszakban is, magyar vagy magyar-zsidó-német többségűek voltak, tehát az első lépésként megszervezett városi munkásság többsége is szükségszerűen magyar vagy kisebbségi volt. A két világháború közötti román kisebbségi politika mulasztásaira jó gyógyírnek tűnt a nemzetköziséget, a kisebbségi problémák másfajta, emberségesebb megoldását hirdető kommunizmus. A Petru Groza által hangoztatott „magyarbarát politika” is növelte ebben az időszakban a baloldali mozgalom iránti bizalmat. Az RKP által alkalmazott osztályalapú rekrutációra, szelekcióra a fenti okok miatt a kisebbségiek gyorsabban reagáltak, hisz a kisebbségi jogok viszonylagos tiszteletben tartása mellett a párt gyors karrierlehetőségeket is biztosított. Az adott körülmények között még az is megtörténhetett, hogy a magyar származású kőművesből néhány magyar és román nyelvű tanfolyam elvégzése után megyei szervezési titkár, megyei első titkár, majd törökországi konzul válhatott, mindössze hat év leforgása alatt.
Fontos kérdés, hogy volt-e nemzeti identitása a kisebbségi származású kommunista vezetőknek, és ha igen, milyen mértékben befolyásolta személyiségüket, tevékenységüket.
Az eddigi kutatások azt mutatják, hogy a fontos, döntéshozói tisztségbe került kisebbségi származású kommunista vezetők esetében az internacionalizmus volt a meghatározó, és a politikai identitásuk fölülírta a nemzeti identitásukat. Az illegalitás éveiben szocializálódott magyar és zsidó kommunisták viszonylag korán kiszakadtak tradicionális környezetükből és a másodlagos szocializációjukat adó új környezetben egy új identitást szereztek, melynek alapját a marxi-lenini tanok képezték. Nemzeti identitásuk számos olyan elemét mellőzték (vallás, sajátos közösségi érdek, az anyanyelvű kultúra bizonyos elemei), amely nem volt összhangban a kommunista dogmákkal. Nemzeti identitásuk egyfajta nyelvi kontextusban, latens módon volt jelen, vagy ritka esetben az adott nemzetiség bizonyos ügyei iránt kinyilvánított empátiában is megnyilvánult.
A magyaroknak a párt vezetőségében betöltött szerepét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy magyar származású személyek inkább a párt illegalista korszakában töltöttek be fontosabb tisztségeket. Abban az időszakban, amikor a párt gyakorlatilag alig létezett néhány száz taggal. 1944 után a már említett Luka Lászlón kívül egyetlen magyar származású személy sem rendelkezett fontos döntéshozói szereppel a pártvezetésben.
A párt második vonalában fennmaradó kisebbségi fölülreprezentációt az 1950-es évek elejére nagymértékben csökkentették. A zsidók tömeges kivándorlása és a fontosabb pártfunkciókból való eltávolítása is fontos momentuma volt ennek a jelenségnek. A bizonyos területeken fennmaradt magyar túlsúlyt a hatvanas évek elején számolták fel a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egy időben. Azt is elmondhatjuk, hogy az 1944 utáni korszakban a kisebbségi származású, főleg a magyar káderek szerepe egyfajta közvetítő szereppé alakult át a centrum és a periféria között. A magyar kisebbség hiába volt fölülreprezentált még egy ideig a párt második vonalában, az erősen centralizált pártvezetési mechanizmusok következtében az említett káderek az esetek többségében végrehajtóként, közvetítőként, egyfajta „transzmissziós szíj”-ként tevékenykedtek. A magyar és a zsidó kisebbség egyes tagjai a fentiekben vázolt okokból valóban fontos szövetségesei voltak a román kommunistáknak, és jelenlétüket nem lehet tagadni. Azonban nem lehet a legfontosabb elemeknek tartani őket a kommunizmus hatalomra kerülésében, legkevesebb két okból: nem foglaltak el tényleges hatalmi pozíciókat a kommunista pártban, és a román pártvezetők mindvégig gyanakvással kezelték őket, főként a magyarokat.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Turténettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Novák Csaba Zoltán. Transindex.ro

„A magyarok mostanában telepedtek le Erdélyben”
A jelenkori román történetírás kritikusan viszonyul ugyan a kommunista időszakhoz, de a fanatikus etnocentrizmusból két évtized után sem enged – véli Gabriel Catalan román történész a Népszabadságnak adott interjúban. Nehezen képzelhető el, hogy francia–német mintára román–magyar történelemkönyv készüljön.
A 42 éves, jelenleg Peruban élő Gabriel Catalan korábban azzal szerzett magának hírnevet, hogy az egykori titkosszolgálat, a Securitate levéltárát vizsgáló szerv, majd a Román Állami Levéltár kutatójaként bizonyítékokat tett közzé arról, hogy az ortodox egyház volt feje, Teoctist pátriárka részt vett egy bukaresti zsinagóga szétverésében, majd együttműködött a kommunista rendszerrel. Nemrégiben cikksorozatot közölt, amelyben a rendszerváltás utáni tankönyveket hasonlította össze. – Az utóbbi öt évben történtek bizonyos változások, de ezek inkább a tananyag szerkezetét és a módszertant érintik, a tanulók elé kerülő tartalom jóformán érintetlen – állítja.
A történelemhamisító mítoszok elsősorban a román nemzet kialakulását, a magyarokkal szembeni elsőbbségét és Erdélyt érintik. A tankönyvek összemossák a mai Románia területén élők történetét a románok történetével. Például abból, hogy a történelmi források szerint Nagyszebenben már 1373-tól volt ágyúöntő, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”. „Mi” alatt természetesen a románokat kell érteni.
2008-ban megjelent ugyan egy kisebbségi történelemkönyv, amelyből kiderül, hogy „a helyi történelmet a múltban nem egy nacionalista beállítottságú kutató a románok történelmeként mutatta be”, viszont a kisebbségek történelme opcionális tantárgy, miközben a történelemoktatás kihat a mindennapokra. A románság körében uralkodó vélemény például, hogy a magyarok „mostanában” telepedtek be Erdélybe, így akár „haza is mehetnek”, ha nem tetszik nekik, ahogy a románok bánnak velük.
Catalan értékelése szerint csak a jelenkori történelemmel kapcsolatban vannak újdonságok a tananyagban – például a kommunista időszak kritikai elemzése –, de „szakításról a marxista, materialista történelemfelfogással semmiképpen sem beszélhetünk”. Megmaradtak a nacionalista, xenofób, sovén hangsúlyok is, ezeket pedig csak fokozzák a politikusok és a sajtó által terjesztett előítéletek és sztereotípiák. Catalan nem ért egyet a nagyhírű Lucian Boia professzorral a történelmi mítoszok szerepének értékelésében. – Szerintem téved, amikor azt állítja, hogy a mítoszokat mindössze elemeznünk kell, anélkül, hogy megpróbálnánk „kiiktatni” vagy helyettesíteni őket. Persze nem minden mítosz egyformán veszélyes, de a politika által támogatott mítoszok például súlyos és hosszú távú kárt okozhatnak – mutatott rá.
Romániában éppen zajlik az iskolai tantervek és tananyag revíziója. Kérdésünkre, hogy mely mítoszokat száműzne a történelemkönyvekből, Gabriel Catalan azt válaszolta, hogy rengeteg ilyen van: a dákoromán (dák–római) kontinuitáselmélettől a román keletkezéselméleten át azokig, amelyek a középkori, úgynevezett román államokról és a románság elsőbbségéről szólnak. Azonban úgy véli, a felsoroltak közül egy sem fog eltűnni a történelemkönyvekből, mert a politikai, tudományos és tanügyi elit nem hajlandó semmisnek nyilvánítani a múltját, esetenként az életművét. – Legalább egy generációnak le kell cserélődnie ahhoz, hogy le tudjunk számolni a mítoszokkal – véli Catalan. – De szükség van még valamire: mindkét ország politikusainak le kellene mondaniuk a nemzetieskedő diskurzusról. Természetesen a civil szférának sem kell karba tett kézzel várnia: a két népet egymás ellen fordító mítoszokat bírálni kell, „kivesézni” vagy legalább helyettesíteni olyanokkal, amelyek jobban illenek a XXI. századhoz.
Ilyen körülmények között nehezen képzelhető el egy, a francia–német kísérlethez hasonló, román–magyar történelemkönyv létrehozása. – Nem szabad elfelejteni, hogy ők is kihagyták az első világháború utáni időszakot, azaz elkerülték a XX. század magvas problémáit. Ami Magyarországot és Romániát illeti, nem látok lehetőséget ennyire sem, hiszen nincs olyan kor, amelynek az értelmezésében ne volnának nézeteltérések – mondta a történész.
Szőcs Levente, Bukarest. Történelemportál

Kötelező olvasmány
Nyirő, Szabó Dezső, Wass Albert – csak kapkodja az ember a fejét – éppen belekerülnek a magyar nemzeti alaptantervbe. Ebben az a legkedvesebb, hogy Erdély túlhangsúlyozottá válik az irodalmi térképen. Mert ott magyarabbak a magyarok. Ott tartunk, mint a szentgyörgyi falfirka: a székely sz@rta a magyart.
A kormánypárti kultúrpolitika ezzel a zseniális beiktatással akarja átformálni a közös magyar teret, amelyben élünk, hogy a magyar jövendő meg legyen alapozva legalább szellemileg. A liberálbolsevik kisebbség közben nyüszítve tiltakozik, antiszemitának, nyilasnak, fasisztának bélyegezve az említett irodalmi alkotókat, akiknek a szelleme nem kerülhet a felnövekvő ifjúság közelébe, mert agyonfertőzik őket érzékeny életkorukban. Tán mindkét oldal túlhevüli az amúgy hűvösen is kezelhető kérdést.
Nekünk, az én generációmnak, annak idején, kötelező volt Maxim Gorkij Anya című regénye. Tudom, egy kegyetlen, embertelen rendszer vérgőzös irodalomtanítását nem lehet összevetni virágzó demokráciánk kétharmados társadalmi konszenzus övezte nemzeti alaptantervének diktátumával, de mégis. Az amúgy vitathatatlanul tehetséges Gorkíj nem rendelkezett szilárdnak tekinthető gerinccel, s megírta azt a regényt, amely a későbbi marxista kritika szerint sem „ért fel az ábrázolt eszmék nagyszerűségéhez”. Ez annyit jelent, hogy olvashatatlan a könyv. Nem dicsekvésképpen, de vannak olyan vastag gyomrú emberi egyedek, akik ilyenféle szellemi táplálékot is meg tudnak emészteni anélkül, hogy maradandó károsodást szenvednének. És Nyirőt, Wasst és Szabó Dezsőt is, anélkül, hogy közben elveszítenék kritikai érzéküket, belegörcsölnének egy olyan akaratba, amilyen most dúl a nemzet megmentése ügyében.
Mi, kollégisták úgy olvastunk kötelező olvasmányokat, hogy szerény személyem kikölcsönözte az előírt remekművet, elolvastam, s a friss élményt emészthetőbb elmesélt formában nyújtottam át fél órában tucatnyi embernek. Működött a dolog, a magyartanárok akkoriban is sportos lendülettel üldözték azokat, akik nem olvasták a kötelezőt mindenféle keresztkérdésekkel. Én úgy meséltem, hogy senki nem bukott le. Annyiban is más volt az a világ, hogy osztálytársaim amúgy olvastak. Közéjük dobtam a Zabhegyezőt vagy az Indul a bakterház című Rideg Sándor-opuszt, az végigment, mindenki elolvasta. A kötelezőkkel már óvatosabbnak kellett lenni. A Bánk bán például olvashatatlan, viszont kitűnően mesélhető. Szóval, később magyartanárként sokat profitáltam az ekkor megtapasztalt alapszabályokból. Például: ha egy könyvet (szerzőt) meg akarsz utáltatni, tedd kötelező olvasmánnyá.
Krebsz János. Új Magyar Szó (Bukarest)

A kolozsvári zsidóság a második világháború után
A Kolozsvárról elhurcolt zsidók kis része élte csak túl a keleti front és a haláltáborok szörnyűségeit. Hazatértükkor a város a pusztulást, a nincstelenséget és a helyenként újra fellángoló antiszemitizmust jelentette számukra.
Az 1941 évi népszámlálás szerint Kolozsváron 16 763 zsidó élt. Az Észak-Erdélyben 1944. május 3-án elkezdett gettósítás során a kolozsvári téglagyárban kialakított gettóban a szamosújvári zsidósággal együtt 18 000 embert zártak össze. A deportálások május 16-án kezdődtek el és június 26-ig tartottak.
A Kolozsvárról elhurcolt zsidó munkaszolgálatosok és deportáltak kis része élte csak túl a keleti front és a haláltáborok szörnyűségeit. Viszontagságos utat jártak be, amíg újra megpillanthatták a „kincses várost”, amely a pusztulást, a nincstelenséget és a helyenként újra fellángoló antiszemitizmust jelentette számukra. A hazatérteknek meg kellett küzdeniük azzal a tudattal, hogy szeretteiket nem láthatják viszont, vagyonuk jórészt a háború martalékává vált és lakásaikban sokszor idegenek fogadták, akik nem voltak hajlandóak visszaszolgáltatni azokat eredeti tulajdonosuknak. Ilyen nehézségekkel szembenézve voltak kénytelenek új életet kezdeni egy olyan időszakban, amikor a Vörös Hadsereg árnyékában felemelkedő Román Kommunista Párt ígéretei jelentették az egyik legbiztosabb jövőképet számukra.
A szovjet csapatok bevonulásával a deportálások elől Romániába szökött, valamint Kolozsváron és környékén rejtőzködő zsidók, fokozatosan visszatértek a városba. Az elhurcolt munkaszolgálatosok nem érkeztek meg azonnal, mivel ezeknek többsége szovjet fogságba esett. Akiknek sikerült elkerülni a fogságot vagy képesek voltak megszökni onnan, visszatértek a Kolozsvárra. A visszatért zsidók a közösségük újjászervezését és intézményeik újraindítását tartották legfontosabb feladatuknak. Ennek érdekében 1944. október 20-án megalakították a kolozsvári Demokrata Zsidó Népközösséget (DZSN), melynek alakító ülésére a kolozsvári Zsidó Kórházban került sor. Ekkor körülbelül 1000 zsidó élt a városban. A szervezet elnökének Fülöp Zoltánt, míg alelnökeinek Neumann Sándort és Balkányi Miklóst választották. A szervezet legfontosabb céljai között tartotta számon: a deportálásba elhurcolt zsidók hazaszállítását, ezek szociális ellátását, jogi sérelmeinek orvoslását.
A Népközösség megalakulása után több felszólítást intézett az akkori államhatalomhoz, küldöttségeket menesztett Bukarestbe azzal a kéréssel, hogy indítsanak járműveket az elhurcoltak hazaszállítására. A korabeli dokumentumokból az derül ki, hogy ekkor a kolozsváriak még nem voltak tisztában a haláltáborok valóságával. A sajtóban a deportáltakat munkaszolgálatosokként említik, a járműveket a gyerekek és öregek segítségére szerették volna küldeni, nem tudván hogy ezek voltak a haláltáborok első áldozatai. Az új román kormány először csak szóban ígért támogatást az erdélyi zsidóságnak, később viszont, 1945. március 25-től vonatot bocsátottak a deportáltak hazaszállításán fáradozók rendelkezésére. A vonat egészen június végéig közlekedett, Ausztriából, valamint Lengyelországból segített hazaszállítani a még ott levő vagy hazafele tartó deportáltak százait.
Kolozsvárra az első deportáltak 1945 februárjában érkeztek meg.
A hazatérő túlélők egészségügyi helyzete lesújtó képet mutatott. Jellemző volt az ún. társadalmi betegségek (tuberkulózis, nemi betegségek) nagyfokú elterjedése és a deportálások alatt elszenvedett átmeneti vagy végleges egészségügyi károsodások. A zsidók általános szociális állapota elkeserítő volt. Olyan alapvető szükségleteket nem tudtak kielégíteni, mint az élelmezés, ruháztatás vagy egészségügyi ellátás. A DZSN megkezdte ezen gondok orvoslását, így 1944 novemberében a zsidó kórházban tömegszállás és népkonyha kialakítását kezdeményezte. A zsidó kórház ekkor kifosztva, megrongált állapotban szolgálta ki a Népközösséget.
A kórházat később a Népközösség a Joint (American Jewish Joint Distribution Committee) hathatós támogatásával fokozatosan állította működésbe, hogy eleget tudjon tenni eredeti feladatának. Később a kantin a Péter-Páll villába költözött, így ez az épület vált a hazatérő zsidók központjává. A zsidó fiatalokat a Református Teológia épületében szállásolták el. Miután 1946-ban a fiatalok részére fenntartott lakhely megszűnt, a „Jó Pásztor” nevű misszió tagjai fogadtak be több zsidó fiatalt. Emellett a DZSN árvagondozót és kollégiumot hozott létre a hontalan fiatalok részére.
A zsidó ifjúság körében hódítottak a nemzeti emancipációt hirdető baloldali eszmék.
Ennek legfontosabb oka, hogy a sokéves üldöztetésnek és jogfosztottságnak való kitettség tapasztalata után a szocializmus vágyálmába kerültek, de bizonyos mértékben hozzájárult a zsidó ifjak politikai tapasztalatlansága is. A zsidó ifjak június 20-án létrehozták a Demokrata Zsidó Ifjak Szervezetét (DÉZSISZ), amely célja a zsidó ifjúság egységének a megvalósítása, az ifjúság fizikai munkára nevelése, a demokrácia kialakításának támogatása valamint az ifjúság gazdasági ténykedésének színvonalának emelése volt.
A szervezet legfontosabb vezetői: Lövith Egon, Herskó Péter, Schwartz Vilmos, Löbl Emil, Havas Andor, Roth Lajkó. Más, sürgős, megoldásra váró problémák is megjelentek, amelyek közül kiemelkedett a zsidó lakások helyzete. Kolozsvár bombázását követően nagyon sokan vesztették el otthonukat, amit az állam úgy oldott meg, hogy a fedél nélkül maradt kolozsváriakat – zömében magyarokat – beköltöztette az üresen álló zsidó lakásokba.
A DZSN megkezdte az elhurcolt zsidó vagyonok összegyűjtését, és a zsidó ingatlanok számbavételét. Azon lakásokat, amelyekbe az eredeti tulajdonosok nem tértek vissza, a szervezet gondozásába vette és bérlőknek adta ki. Azonban a szervezet vezetői kijelentették, hogy nincs szándékukban elvenni a használatba vett zsidó ingóságokat vagy ingatlanokat, mert az a sovinizmus megnyilvánulása volna, amely akadályozná a demokrácia kiépítését. Helyette a Magyar Népi Szövetséggel karöltve kerestek megoldást ezekre a problémákra. A két szervezet végül is úgy határozott, hogy a magyarok tulajdonába került ingó vagy ingatlan javakért bérleti díjat kellett fizetni a DZSN-nek. Így a DZSN-en belül létrejött az Ingatlan és Bútorbizottság. Az előbbire a zsidó ingatlanok kezelésének feladata hárult, az utóbbi pedig a zsidó bútorok leltározását és összegyűjtését szervezte meg. Később az összegyűjtött bútorokat a szervezet finanszírozása végett, értékesítették.
A vészkorszakot túlélt kolozsvári zsidóság egy része a magyarokból kiábrándulva, saját zsidó identitását levetkőzve, az új kommunista társadalomban látta jövőjének kulcsát. A folyamatot elősegítette, hogy a Népközösség 1946-ra a kommunisták befolyása alá került és beintegrálódott az országos zsidó szervezetbe. Az új ideológiába vetett bizalom nem volt alaptalan, mivel a történelmi pártokkal ellentétben a Román Kommunista Párt megoldást ígért a zsidó nemzetiségi problémára. A megoldás, ami a különféle nemzeti, faji, vallási megkülönböztetések felszámolását és a teljes asszimiláció közepette a kommunista társadalomban való feloldódást jelentette, kedvező fogadtatásra talált baloldali zsidó körökben. A káderhiánnyal küszködő kommunisták pedig nem nélkülözhették azokat a jelentkezőket, akik a párt tagjai akartak lenni. Kolozsváron mind a magyarok, mind a zsidók felülreprezentáltak voltak a Kommunista Párt soraiban. 1946-ban 7919 párttag közül 581 volt zsidó, ami a párttagok 7,3%-át jelentette. Később, 1948-tól a zsidók kiábrándultak a Párt üres, beváltatlan ígértetekkel tűzdelt retorikájából és tömegesen hagyták el nemcsak a párt sorait, de az országot is.
Egyes kolozsvári zsidók, a holokauszt miatt nehezteltek a magyarokra, azonban a közösség általánosságban nem érzett ellenszenvet a magyarok iránt.
A kolozsvári zsidóság a több évtizedes asszimilációs folyamat következtében erős magyar identitással rendelkezett a háború előtt. A magyar identitásukat nem tudták egyik napról a másikra levetkőzni. A tömeges elfordulás elkerüléséhez hozzájárult az a tény is, hogy a DZSN vezetői kijelentették, nem teszik felellősé az összmagyarságot a holokauszt szörnyűségeiért, azonban a bűnösök felelősségre vonását az egész közösség megkövetelte. 1946. május 22-én Kolozsvár adott otthont annak a gettópernek, amelyben 193 vádlott képviselte azokat a főbb bűnösöket, akik a helyi elrendelői és végrehajtói voltak az észak-erdélyi zsidóság tömegtragédiájának. A halálos ítéletet csak a távollevők kaptak, szám szerint 30-an. A többiek letöltendő börtönbüntetéssel néztek szembe. Mindössze hat vádlottat mentettek fel.
A hitükhöz (egyesek erősebben mások kevésbé) ragaszkodó kolozsvári zsidók, a hitközségük újjáépítését is prioritásként kezelték. A háború után megkezdték a Kolozsvár bombázásában lerombolódott neológ zsinagóga újjáépítését. Mivel a városi tanács nem tudott hozzájárulni az építési költségekhez, az építkezést magánadományok, intézmények, vállalatok és a Joint segítségével sikerült megvalósítani. A zsinagóga felavatására 1947. augusztus 31-én került sor, a szertartást egy bukaresti vendég-rabbi végezte.
A kolozsvári DZSN, az észak-erdélyi központtal közösen, következetesen fellépett a második világháború alatt zsidókat ért jogi diszkriminációk megszüntetése érdekében. Számtalan levélben megfogalmazott kérés, Bukarestbe küldött delegáció és személyes közbenjárás után, a zsidókat érintő hátrányos jogi problémák zöme megoldásra talált.
Így sikerült a szervezetnek elintézni, hogy a munkaszolgálatban eltöltött idő katonai szolgálatnak számítson, a zsidó árvákat és özvegyeket bevonják a rokkantak, árvák, hadi özvegyek állami segélyezésébe és végül a zsidó vagyonokat kivonják a CASBI (ellenséges javakat felügyelő bizottság) fennhatósága alól. A megoldott jogi problémák segítették a zsidókat az újrakezdésben. Az ügyek intézésében szerepet vállaló RKP irányában is nőtt a bizalmuk. Nem minden zsidó választotta az újrakezdés opcióját. Voltak, akik nem tudtak túllépni az átélt borzalmakon, szeretteik elvesztésén és végül – kisebb számban – az öngyilkosságot vagy a kivándorlást választották. Közvetlenül a háború után az emigrációra a magyar határon keresztül nyílt lehetőség, ott eldönthették, hogy a nyugati országok valamelyikében vagy Izraelben kezdenek új életet. Ez az út 1947-től, a hatóságok fellépése miatt mindinkább bezárult.
Kolozsvárról a kezdeti szakaszban – az említett példák ellenére – nem beszélhetünk tömeges kivándorlásról, sőt a zsidó lakosság 1947-re ugrásszerűen megnőtt. Ebben az évben 6500 zsidót tartottak számon a városban. Ekkor azonban mind a kolozsvári zsidóságra, mind az ország többi zsidó közösségére nézve már a szocialista átalakítás – demagóg propaganda köntösébe bújtatott – veszélye leselkedett. Az új gazdasági és társadalmi átalakítások, amelyeket az addigra megerősödött kommunista párt marxista-leninista ideológiával átitatott politikája diktált, a zsidóság kiábrándultságát eredményezte a szocializmusból.
Transindex.ro

Propaganda a romániai sajtóban, az 1950-es években
Az objektív valóság fogalma megszűnt létezni: a tények csak abban a formában léteztek, amelyben a hatalom létüket megengedte.
A második világháború után berendezkedő kommunista rendszerek ideológusai tisztában voltak azzal, hogy a hatalom megszilárdításához ki kell alakítaniuk a rendszer iránti hűséget. A meggyőzés teljes és folyamatos propagandát feltételezett, amelynek része volt a történelem újraértelmezése, a jelen egyoldalú bemutatása, valamint a tökéletes jövőkép ábrázolása. Az új történelemszemlélet az egész román nép akarataként fogalmazta meg a kommunista hatalomátvételt, amely a párt évtizedekig tartó hősi harca révén valósulhatott meg. Mindez történelmi szükségszerűségként jelent meg, és ilyen értelemben a hatalomra került kommunista párt feladata volt, hogy jóvátegye a történelem igazságtalanságait, megvalósítsa a tökéletes, kommunista társadalmi rendszert.
Az ideológia terjesztése az 1944–1953 közötti időszakban egyre tervszerűbben ment végbe és egyre agresszívabb formákat öltött. „Amilyen mértékben erősebbé vált, megszilárdult a népi demokratikus rendszer forradalmunk első szakaszában, olyan mértékben vált erőteljesebbé a szocialista ideológia offenzívája. A szocialista ideológia támadása nem torpant meg egy pillanatra sem” – emlékezik vissza Kallós Miklós 1959-ben másfél évtized propaganda tevékenységre.
Az 1947-ben induló Romániai Magyar Szó élen járó feladatként fogalmazta a „szocialista hazafiság és a proletár nemzetköziség szellemének ápolását a népi tömegek, és különösen az ifjúság soraiban.” Az ötvenes években a lapnak mozgósítania kellett az „ötéves terv és a villamosítási terv teljesítésére és túlszárnyalására”, rendszeresen ismertette a tömegszervezetek tevékenységét, az ifjúság és a nők tömegeinek politikai, kulturális és szakmai nevelésének kérdéseit.
A meghirdetett cél érdekében a sajtóban fontos szerepet kaptak a munkáslevelezők.
Cikkeik az ország különböző részeiről számoltak be a szocialista építőmunka eredményeiről, és hozzájárultak a propaganda hitelességéhez, amely ily módon a nép nyelvén, a nép képviselőinek közvetítésével szólalt meg. Válság- vagy konfliktushelyzetben látványos megnőtt az „ország minden részéből érkező” támogató táviratok száma, mellyel a különböző társadalmi csoportok egyhangú egyetértésüket fejezték ki a párt politikája iránt.
Az újságcikkek azt bizonygatták, hogy Románia „egész dolgozó népe a párt határozatainak megvalósításáért küzd”. A propaganda ugyanakkor megteremtette a szocialista munkamítoszt, amely szerint a szocializmusban a munka alapvető emberi szükséglet, ennek megfelelően alapvető jog, amelyet a szocialista társadalom biztosít tagjai számára, szöges ellentétben a kapitalizmusban végzett, kizsákmányoláson alapuló munkával.
A sajtóban elkezdődött a termelési propaganda, a munkafogadalmak sorra követte egymást, a mozgósítás kritériumai pedig a kötelező ünnepek szerkezete mentén bontakoztak ki.
Január elején a lapszámok az elmúlt év termelési mutatóinak túlszárnyalására vonatkozó fogadalmakkal indultak. Lenin halálának évfordulója január 22-én a marxizmus-leninizmus szellemében ösztönzött a Szovjetunió dicső példájának követésére. Március elején Sztálin halálának évfordulójáról emlékezett meg a sajtó, miközben a „dolgozó nők ünnepe” alkalmából megkezdődött a női munkaerő mozgósítása a szocialista munkaversenyben való részvételre. A párt meghirdette, hogy „a nők még elszántabban fognak harcolni a békéért, az új, boldog élet építéséért drága hazánkban, családjaik és gyermekeik ragyogó jövőjéért.” Áprilisban Lenin születésnapjának ünneplése szolgáltatott újra alkalmat arra, hogy a sajtó a győzedelmes szovjet nép példáját tárja az olvasók elé, közben pedig teljes gőzerővel folyt a május 1-jéhez kapcsolódó mozgósítás, melynek során „munkások és parasztok kiváló eredményekkel köszöntik” a munka ünnepét.
Az augusztus 23-i felszabadulás ünnepének előkészítése már hónapokkal előre elkezdődött. A nép szintén a munka jegyében fejezte ki „végtelen ragaszkodását felszabadítónk és nagy segítőtársunk, a Szovjetunió iránt”. Az elért eredmények és vívmányok arról beszélnek majd, hogy „népünk híven követi pártunkat, kormányunkat és minden tettével erősíti népi demokratikus rendszerünket.”
Október a szovjet–román barátság hónapja, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplését készíti elő. Az évet a munkatervek idő előtti teljesítésére vonatkozó mozgósítás zárta; az üzemek és gyárak, gazdasági egységek munkásai sorra jelentik, hogy a párt útmutatásainak köszönhetően idejében teljesítették az éves tervet, és már a következő évre termelnek.
Az RMP Propaganda és Agitációs Osztályának jegyzőkönyvei elárulják, hogy 1950-ben a propaganda tevékenységét konkrét feladatok vezérelték. A falvakban újult erővel folyt a mezőgazdaság kollektivizálásának népszerűsítésére és a kulákok leleplezése. Kiemelt helyet kapott a Duna–Fekete-tenger-csatorna építőtelepe, ahol 12 napos agitátori tanfolyamokat szerveztek, hogy megfelelő káderek segítségével mozgósítsák a nehéz körülmények között dolgozó, lakóhelyükről erőszakkal elhurcolt munkásokat. A propaganda céljait szolgálta a Canalul Dunăre–Marea Neagră című röplap, amely először 1949 szeptemberében jelent meg. A kommunizmus politikai és gazdasági integrációs propagandája mindenekelőtt azt próbálta az olvasóba sulykolni, hogy a szocialista országokban, így Romániában is megvalósult az a demokratikus rendszer, amely a lehető legnagyobb fokú jólétet és biztonságot garantálja a társadalom tagjai számára.
A kijelentés alátámasztásához a propaganda azt hivatott bizonyítani, hogy a szocialista gazdaságban nem létezik válság, nyomor és munkanélküliség, mivel ezek kizárólag a kapitalista rendszerek jellemzői. A negyvenes évek végén majdnem napi rendszerességgel jelentek meg a sajtó külpolitikai rovatában a kapitalista országokban kirobbant sztrájkokról szóló hírek. A kapitalizmusról szóló elméleti írások általános jelenségként mutatták be a munkanélküliek számának állandó növekedését és a nyomor fokozódását. „Mivel a termelés nem zajlik tervszerűen, sokszor hiány mutatkozik az alapvető termékekből” – írják a lapok. Az angliai üzemanyaghiányt sem a hideg tél okozta, hanem az anarchikus termelés. Az ötvenes évek elején, a háborús uszítók elleni harc időszakában az amerikai gazdasági válság okait abban látták az elemzők, hogy „haditermelés útjára terelték az ország gazdaságát.”
Ezen kívül a szerkesztőségek különböző tematikus terveket is készítettek, amelyek a szocializmus eredményeit igazolják.
A gazdasági propagandához kapcsolható például a kolozsvári Világosság 1951. januári negyedéves munkaterve, amely kitűzi, hogy a következő három hónapban 4 vezércikk, 11 riport, 17 véleménycikk, 1 vers, 7 grafikon és 3 visszhanglevél fog megjelenni a villamosítási tervvel kapcsolatban. A külpolitikai rovat három hónapos munkaterve ugyanarra az időszakra a következő témákat foglalta magába: A Szovjetunió eredményeinek, tapasztalatainak népszerűsítése; Népek harca békéért, a varsói határozat gyakorlatba ültetéséért; Hírek a népi demokráciákról; Hetente egyszer hírek a Szovjetunióból; Gyarmati népek felszabadító harca; A kapitalizmus általános válságával foglalkozó elvi-ideológiai cikkek.
A szovjet központi napilap, a Pravda álláspontja minden esetben általános érvényű igazságként jelent meg. Megszólatak azonban figyelmesen válogatott egyéni hangok is: például a Szovjetunióban élő Varga Jenő, akit a sajtó „világhírű magyar pénzügyi szekértőként” mutat be, és aki az Egyesült Államokat közvetlenül fenyegető gazdasági válságot prezentálja a romániai újságolvasók számára. Más esetekben a sajtó már nem is nevezte meg forrásait, hanem a „demokratikus közvélemény” hangjára hivatkozott, vagy egyszerűen azzal a szófordulattal vezette be kijelentését, hogy „amint köztudott”. A propaganda hatékony terjesztése azonban csak megfelelő irányítás mellett valósulhatott meg. Az útmutatások pontos értelmezése érdekében a lapszerkesztőknek részt kellett venniük a pártbizottság gyűlésein, valamint a Propaganda és Agitációs Osztály tanácskozásain. A pártszervek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a lapok a szovjet sajtó szerint alakítsák arculatukat. Ezért a szerkesztőségekben orosz nyelvtanfolyamot tartottak, amelyeken az újságírónak kötelező módon részt kellett vennie. A pártbizottság jelentése elégedetten vette tudomásul, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségében öt „elvtárs” már eljutott arra a szintre, hogy szótár segítségével olvassa a Pradvát.
A propaganda szerint az igazi politikai szabadság csakis a szocialista demokrácia feltételei között létezhet, hiszen csak itt számolták fel a kizsákmányolást és a gazdasági egyenlőtlenséget. A kapitalista országokban nem léteznek ezek a szabadságjogok, mivel hiányoznak hozzá az anyagi alapfeltételek; ezért „a valóságban még akkor sem létezhetnek, ha a néptömegek nyomására be is vezetik az úgynevezett demokratikus alkotmányaikba”.
A szocialista országok közötti barátságot maga a társadalmi berendezkedés, a politikai és gazdasági érdekközösség garantálja, hiszen „valamennyiük érdeke a béke a megszilárdítása, az új társadalmi felépítéshez szükséges kedvező külpolitikai előfeltételek megteremtése”.
A kapitalista világban viszont törvényszerűek a konfliktusok, hiszen az amerikai imperialista külpolitikát a „nagytőke motorja hajtja”. Az amerikaiak célja nem az, hogy Nyugat-Európa országain segítsenek, hanem az, hogy „politikailag és gazdaságilag leigázza ezeket az országokat”. A lapok szerint főleg az amerikai és angol imperialisták frontját „marcangolják széleskörű és kibékíthetetlen ellentétek.”
A szocialista rendszer felsőbbrendűsége a tudományos eredményekben is megmutatkozik, így a szovjet tudomány páratlan sikerekre képes: Filatov a világon először hajt végre szaruhártya átültetést, amit „csak abban az országban sikerülhetett megoldani, ahol semmi áldozatot nem kímélnek, amikor arról van szó, hogy az embereken segítsenek”. A propaganda szerint a tudományos kutatás terén lényeges különbség van a kapitalista és szocialista országok között. Az atommag kutatása például egészen más célokból történik a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban: „az amerikai tudósok kutatásait háborús célokra használják fel, és semmit sem tettek azért, hogy a békés termelés szolgálatába állítsák az atomenergiát. […] Egészen más a helyzet a Szovjetunióban, ahol a szocialista társadalmi berendezkedés lehetővé tette minden alkotó erő szabad kifejlődését.” A szovjet tudomány ugyanakkor a béke és a szabadság szolgálatában áll, minden egyes tudományos felfedezés, technikai újítás a nép közös java lesz, az életszínvonal emelése érdekében. Az amerikai tudósok pedig mind jobban kételkednek munkájuk értelmében és „iszonyodva látják, hogy kutatási eredményeiket az élet és a kultúra elpusztítására akarják felhasználni”.
Fontos eleme volt a kommunista sajtónak a sportpropaganda, amely a hazai sportolók különféle világversenyeken elért sikereiről számolt be. Tilos volt azonban részletesen írni az edzőtáborok időtartamáról és jellegéről, valamint a sportolóknak kiosztott anyagi juttatásokról. Az utóbbi rendelkezés a termelési propaganda kampányaival függ össze, amelyek az ötvenes években a munkafeladatok teljesítésére buzdítottak. Az aktuális ideológia szerint ezen kötelesség alól még az élsportolók sem vonhatták ki magukat, tehát nem lehetett arról írni, hogy edzőtáborokban töltik idejüket és ezért még pénzt is kapnak. A román sportolóról ily módon az a kép maradt meg az olvasóban, mintha egyenesen az esztergapad mellől menne versenyezni.
A kommunista propaganda még a természeti katasztrófákat is arra használta, hogy a szocialista rendszer felsőbbrendűségét hirdesse. A lapokban megjelent tudósítások szerint a Közép-Európát 1954-ben sújtó árvizek sokkal nagyobb károkat okoztak a kapitalista országokban, mint a szocialista tábor államaiban, ahol megfelelően szervezték meg a mentési műveleteket, és ahol megmutatkozott az egész nép szolidaritása. Az Előre híradása szerint Magyarországon a lakosság és a katonai egységek védőgátakat építettek, a hatóságok kitelepítették és biztonságba helyezték a lakosságot.
Csehszlovákiában is megfelelően folytak a mentések, a kitelepítettek időben részesülhettek orvosi ellátásban. A NDK-ban az egész lakosság a károsultak segítségére sietett, a szovjet katonai egységek pedig felmérhetetlen segítséget nyújtottak a mentések során. Bajorországban viszont ötvenezer ember vált hajléktalanná (a kifejezést csak a kapitalista menekültekre használja a sajtó), az áradások elleni küzdelmet rosszul szervezték meg, s a Die Welt című lap véleményét idézve még az kiderül, hogy a károkat el lehetett volna kerülni, ha a gátak karbantartását idejében elvégzik.
A propaganda tehát oly módon mutatta be alaptételként megfogalmazott igazságait, hogy ezek kikerüljenek bármilyen racionális ellenőrizhetőség alól. A bemutatott kijelentések csupán a rendszer ideológiáját voltak hivatottak alátámasztani. A propaganda szervei a pártapparátus struktúrája mentén bontakoztak ki, és meghatározták az adott időpontban érvényes igazságokat. Az objektív valóság fogalma megszűnt létezni: a tények csak abban a formában léteztek, amelyben a hatalom létüket megengedte.
Győrffy Gábor
Győrffy Gábor 1971-ben született Nagybányán. 1996-ben fizika szakos, 2001-ben bölcsész oklevelet szerzett. 2007-ben doktori fokozatot szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Hungarológia Doktori Iskolájában, 2008-tól a Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudomány Kar Újságírás szakán egyetemi adjunktus. Kutatási területe: sajtó- és médiatörténet Fontosabb publikációk: Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában. A romániai magyar nyilvánosság korlátozása a kommunista diktatúra időszakában. Komp-Press, Kolozsvár, 2009. Az erdélyi magyar kultúra a cenzúra árnyékéban. Magyar Média, Budapest, 2001/1. 6–15.
Transindex.ro

1956 októberére emlékezve
Több mint fél évszázadból visszatekintve 1956 októberére már nem emlékszem az események időbeliségére, a napok és hetek történései egybefolynak, csak egy-egy felvillanó kép vagy képsor él még tovább bennem, és az a felemelő bizonyosság, hogy a történelem általam ismert forradalmai közül ez volt a legigazibb és erkölcsileg a legmagasztosabb.
De jól emlékszem viszont arra a temesvári írószövetségi gyűlésre, ahol egyedüli felszólalóként elhamarkodottnak (hotărâre pripită) minősítettem azt a párthatározatot, amely a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte. A románul elmondott beszédemben, mert jelen voltak a román, német és szerb írók is, azt próbáltam bizonyítani, hogy ha a kommunista pártok egyazon marxista történelemszemlélet kritériumai alapján ítélnek meg egy társadalmi eseményt, akkor hogyan lehetséges, hogy egyes pártok népfelkelésnek, a tömegek jogos fegyveres harcának vagy éppen forradalomnak vélik a magyarországi eseményeket.
Amikor leültem, Anavi Ádám csak annyit mondott: „a szívemből beszéltél!”. Ezt az epizódot különben a kilencvenes évek elején részletesen és irodalmilag feltupírozva megírta. Felszólalásom utáni másnapon Bukarestből megérkezett Domokos Géza, az Előre főszerkesztő-helyettese (én Forrai néven a fővárosi lap bánáti tudósítója voltam) és hosszasan tárgyalt a helyi döntéshozókkal, majd közölte, hogy szerencsére megúsztam egy írószövetségi kizárással, ami néhány nappal később meg is történt. De egy hét múlva az Előrétől is megérkezett az elbocsátó szép üzenet, a romániai sajtóban az első és az utolsó újságírói felmondás 56 okán. Hónapokig munka nélkül tengtem-lengtem, majd visszaköltöztem Kolozsvárra, a szüleimhez.
1957 kora tavaszán, amikor Domokos Géza az újrainduló Ifjúmunkás szerkesztőit verbuválta, Páskándi Gézának és nekem félnormás tudósítói állást ajánlott. Első megbízatásom az volt, hogy írjak Dávid Gyuláék tárgyalásáról. Úgy látszik, hogy felsőbb ukázra meg akarták szellőztetni a pert, mert a zárt tárgyaláson jelen volt Asztalos István, az Utunk megbízásából, Zimán József az Igazság, és Korda István az Előre részéről. És mintha összebeszéltünk volna, egyikünk sem írt egy sort sem.
A tárgyalóteremben karnyújtásnyira ültem az előttem álló Dávid Gyulától, és nem az ügyész vádpontjait és nem a magyar nevű törvényszéki bíró ügybuzgó beszédét hallgattam, hanem volt bolyais egyetemista kollégám keményvonalú és egy darabból kifaragott arcát néztem-figyeltem. És figyeltem a tekintetét, mert már annak előtte olvastam arról, amit a bölcsek évezredek óta tudtak, a tudósok pedig kísérletek alapján bizonyítottak: a tekintet adott helyzetben híven tükrözi az ember érzelmi állapotát, a szeretettől el egészen a halált megvető bátorságig. Ámulva és csodálkozva láttam, hogy szemrebbenés nélkül hallgatta végig az ügyész súlyosnál súlyosabb vádpontjait. Ennél súlyosabbakat talán még a bibliai filiszteusok sem mondtak az általuk megvakított nagy erejű Sámson fejére, akinek tragikus sorsát a szellem óriásai, Miltontól Németh Lászlóig, színpadra álmodták, Händel és Saint-Saëns zenébe szőtték, a reneszánsz legnagyobbjai pedig arcát szoborba faragták, vászonra festették.
És Dávid Gyula tekintete rezzenetlen maradt még a nehéz börtönévekkel teletűzdelt ítélethirdetéskor is. Ezt az arcot és ezt a tekintetet azóta sem tudtam elfelejteni. Németh László írja, hogy amikor drámáját írta a nagy erejű bibliai Sámsonról, a hamvaiból önmagát megújítani képes tragikus hősről, az általa csupán elképzelt sámsoni arc és tekintet egész életében elkísérte.
Nekem akkor úgy tűnt, hogy tekintetében ő mondott ítéletet a kolozsvári katonai törvényszék bírái felett, akik azért ítélték hosszú évekig tartó börtönbüntetésre, mert diákjaival a Házsongárdi temetőben gyertyát gyújtott a forradalom mártírjainak emlékére.
Komor idők sötét tárgyalása, még sötétebb ítélettel!
Kolozsvár szívében, ha néha találkozom Dávid Gyulával és köszöntjük egymást, külön öröm számomra, hogy láthatok még itt, fehérek közt egy európait.
ANTAL JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

"Ötvenhatáron" túli történetek
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO

Könyv a népi építészetről
Székely Ferenc legújabb könyvének előtörténetéhez az is hozzátartozik, hogy a 2000-ben megjelent Változó népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Havadon című kötetben nem esett szó "a gazdasági élet két fontos foglalkozási" köréről, a nagyállattartásról és a népi építkezésről. Nagy Olga biztatására feldolgozta a két témát. A dolgozatok a Népi gazdálkodás Havadon (2002) című kötetben láttak napvilágot. De a szerző nem tekintette lezártnak a vizsgálódást. Nemrég ezt nyilatkozta: "Havadon az utóbbi időben új utcarészletek, új épületek jelentek meg, modernebb építkezési technikák alkalmazására került sor. Igyekeztem változásában megragadni a jelenkori építkezést, így összegyűlt adataimat tovább bővítettem, gazdagítottam mind leírásban, mind fényképanyagban."
Hasonló szellemű megfogalmazás olvasható a mostani kötet Bevezetőjében is: "Számtalan személyes megfigyelést végeztem a településen, s kijegyzeteltem a helyi református egyház levéltárában fellelhető idevágó adatokat is." Tehát: a recens (jelenkori) állapot bemutatása mellett a hozzáférhető történeti "tényeket" is hasznosította.
Elsőként három "kezdetleges" hajlékról szól: a kalibáról, a majorházról és a zsellérházról. A kaliba funkcióját így rajzolta körül: "Régebben, de napjainkban is, szinte minden magánbirtokra, kerthelyiségre tákolnak össze egy-egy kalibát, kalyibát, hogy az eső elől hajlékot nyújtson a mezőn dolgozóknak, s éjjeli menedéket biztosítson a kint hálóknak." Szót ejt a vadriasztó emberekről, a szőlőt őrző pásztorokról, és utal az újabban meghonosodó "hordozható házikókra." A majorház-hajlékot így minősíti: "fatákolmány, amelyben a juhász és családja lakik." A zsellérház "egy vagy két helyiségből állt," és rendszerint nem övezte kerítés, "szabadon lehetett megközelíteni." Használatáért "a zsellér 40 napszámot teljesített a gazda földjén."
A legkidolgozottabb – nyilván – a Lakóház című fejezet. Frappánsan sorakoztatta föl a szerző a lakóház fontosabb típusait: kétszobás lakások (első ház és lakószoba), három részből álló ház (pitvar, első szoba, lakószoba), manapság pedig négy, sőt több részre tagolódó lakóházakat építenek. Székely Ferenc megjegyzi: "A havadi ember, ha módjában állt, sosem fukarkodott az építőanyaggal! De hát nem is kellett, mert Havad, mint az egész Székelyföld, mindig bővelkedett építőanyagban, főleg fafélékben és kőben." Érdekes a tégla, a cserép használatának fokozatos meghonosodása: a XX. század elején még "a sárral való építkezés" volt divatban, ezt "lassan-lassan kiszorította a vályogtégla, majd az 1940-es évektől kezdődően szinte csak égetett téglából raktak falat." A szalmafedést pedig az 1930-as években a cseréppel való fedés váltotta föl.
Az építkezés technikájának terjedelmes fejezetet szentelt a szerző, majd rátér a lakás "mellékrészeinek" taglalására: a tornácra, a pincére, a nyári konyhára. Figyelemre méltónak vélem a tornác régebbi szerepének a taglalását, íme: "A tornác nyújt menedéket a ki- és bejáróknak rossz idő esetén (…) Itt beszélgetnek, tárgyalnak, továbbítanak (…) A tornácba kerül a száradni való gabona, paszuly (…) A tornácban kapnak helyet azok az edények, szerszámok, fahordókosarak, amelyek jó, ha kézügyben vannak."
A legújabb korban egyre ritkábban kerül sor tornácos ház építésére. Ugyanakkor megsűrűsödött a pincék "létrehozása", ma már beszélhetünk ún. "pincebútorokról is": a nyári konyhából kirostált tálasokról, kredencekről, fapolcokról, ládafélékről, amelyek "az elraktározott télirevalók tárolására szolgálnak."
A szerző kitér a ház előtti kapu, kapuszer bemutatására is, amely "a falusi udvar egyik legszebb dísze." Az úgynevezett kicsi kapu és a nagykapu megmunkálása nagy hozzáértést igényelt, funkcióját pedig így érzékeltette az egyik régi felirat: "Ember, e kapuszer nem akar kizárni, csak azt mutatja meg, merre kell bejárni."
Tanulságos adatokat kap az olvasó a Vakolás, meszelés, színezés, valamint a Szalmával való fedés fejezetekben. Ugyanakkor tizenkét, házhoz kapcsolódó hiedelmet is közöl a szerző. Íme az egyik: "A rossz szellemek távoltartása végett a ház küszöbére lópatkót szegeztek."
Külön jelentősége van A havadi templom építése című résznek, amely Függelékként szervesül a kötet anyagához. Megtudjuk, hogy "A templom helyét már 1615- ben megvásárolták", és hogy a mai templom építése "1800-ban fejeződött be." Szó esik az adakozókról, és számszerűen megjelöli, "mennyi mindenféle matéria ment fel" az épület építésekor.
A kötetet az Irodalom, illetve a Tájszójegyzék két fejezete zárja.
Egyik nagy erőssége a kiadványnak a számos rajz, ezeket a vadasdi születésű Molnár Dénes készítette. És több mint harminc – jobbára színes – fénykép is helyet kapott a kötetben, az archív felvétel mellett Marx József, Gál Éva, Veress Éva, Székely Ferenc fotói díszítik a nem mindennapi kiadványt. A kötet megjelenését a Havadi Polgármesteri Hivatal támogatta. (Székely Ferenc: Népi építészet és térkihasználás Havadon. Silver Tek Kiadó, Marosvásárhely, 2012).
Ráduly János
Népújság (Marosvásárhely)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (4.)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Novák Csaba Zoltán
PÁRTÉPÍTÉS A Román Kommunista Párt hatalmi szerkezetének kiépítése Maros megyében, 1944-1948
Szinte nulláról kezdték az ország szovjet minta szerint való megszervezését.
A Román Kommunista Párt az 1944. augusztus 23. után kialakult politikai helyzetet arra próbálta felhasználni az első pillanattól kezdve, hogy megszerezze a teljes politikai hatalmat, és hogy az országot egy szovjet mintára megszervezett állammá tegye. A Vörös Hadsereg bevonulása után az addig illegalitásban tevékenykedő kommunisták hozzáfogtak a párt helyi szinten történő megszervezéséhez. A kommunista párt Maros megyei szervezetét teljes mértékben új alapokra kellett helyezni, ugyanis az RKP illegalitásba helyezése folytán a helyi szervezeteket is betiltották, tagjait pedig üldözték a hatóságok. A munkásmozgalmi családból származó B. J. így emlékszik vissza: „a vásárhelyi szervezetet 1922-ben alapították meg. Az alapítók között volt édesapám is. A párt illegalitásba helyezése után az itteni szervezetet is betiltották. A hajdani Kossuth utcában működő munkásház még fennállt egy ideig, mi munkásgyerekek ide jártunk minden vasárnap, aztán a harmincas évek közepén ezt is felszámolták.” A párt a két világháború közötti időszakban nem rendelkezett jól kiépített vidéki szervezetekkel és megfelelő tömegbázissal sem. Vidéken az emberek nem kapcsolódtak be tömegesen a baloldali mozgalomba. Egy 1951-ben készült összeírás a megye 120 vidéki településéből csupán 90 olyan személyt nevez meg, akik 1944. augusztus 23. előtt az RKP szimpatizánsai, vagy illegális tagjai lettek volna. Az ún. illegalista mozgalom jellegzetességeihez tarozik az a tény is, hogy a konkrét akciók szinte teljes mértékben Marosvásárhely területére korlátozódtak.
Vidéki szervezetek elszórtan működtek, általában olyan a megyeközponthoz közel eső falvakban, amelyek lakosságának egy része a városban dolgozott, és nagyon sok esetben valamely karizmatikusabb helyi származású aktivista nevéhez kötődtek.
Csernovics Sámuel, aki nagyon fiatalon került kapcsolatba ezzel a mozgalommal, és aki a későbbi marosvásárhelyi pártiskola előadója lett, így emlékszik vissza: „Az eszmékkel felületesen már gyermekkoromban megismerkedtem. Az utcánkban nagyon sok munkás élt. Ezek közül többen is illegalisták lettek. Komoly mozgalmista volt a Löbl család, Márton és Piri, Gombos Mihály, a Minor család, Nemes Dezső. Ezek mind a mi utcánkban laktak.
Az egyik Minor fiú még a spanyol polgárháborúban is harcolt Franco ellen. Esténként összeültünk az utcánkban és beszélgettünk. Inkább, amolyan tőmondatokban beszéltek, a tudományosság teljes mértékben hiányzott. Jómagam sem ismertem akkor egyetlen ilyen jellegű munkát sem. Ezek az emberek meséltek nekünk a pártról, hogy miért is harcol, milyen célkitűzései vannak. Egyiküknek sem volt tulajdonképpen valamiféle marxista képzettsége.”
A szervezkedés, a kommunista mozgalom felvállalásának komolysága is váltakozott. A magyar közigazgatás visszatérése 1940-ben felszámolta még ezt a szórványosan működő illegalista mozgalmat is. A vásárhelyi illegalisták egy része, pl. Löbl Márton elhagyta a várost, másokat pedig elfogtak és Ákosfalvára szállították.
Az akkor, a pártstatisztikák szerint 338 000 lakossal (46,1% román és 50,8% magyar) rendelkező Maros megyét is megviselte a front átvonulása. A megye területe nagy részének háborús övezetté válása, a front átvonulása utáni zavargások, a súlyos gazdasági helyzet óriási megpróbáltatások elé állították a lakosságot.
A Felső-Maros mentét így mutatja be egy 1944-ből fennmaradt jelentés: „Sáromberke már szinte kihalt, kisszámú nép lakja. Átlag minden tizedik háznak van lakója. Ugyanez vonatkozik Gernyeszegre is. Körtövélyfája már ennél lakottabb. […] Petele pedig teljesen üres. Jelenleg már csak a cigányok járnak be egy-egy rozoga fogattal, hogy elvigyék mindazt, ami a korábbi látogatóknak nem kellett.
Jelenleg Petelén egy pár orosz katona is tartózkodik, akik a szőlőtermés betakarításával foglalatoskodnak. […] A Szászrégenbe vezető úton látni az aknák által megölt falusiak hulláit, amelyeket az asszonyok a helyszínen egész felületesen a földbe ásnak. […] Szászrégen félelmetesen kihalt.” Az 1946 és 1947-ben kicsúcsosodó szárazság csak fokozta az amúgy is válságos gazdasági helyzetet.
A Maros megyei pártszervezés első jelentős, háború utáni lépésére 1944. szeptember 24-28. táján kerülhetett sor és az illegalista mozgalom tagjainak nevéhez fűződött. „Az elvtársak legnagyobb része a Szászrégenben megalakított 503-as munkaszázadhoz volt beosztva, és akik onnan megszöktek, az orosz csapatok szeptember 28-i bevonulása előtt néhány nappal érkeztek haza. A hazajöttek, azonnal megalakították a párt 8 tagból álló Ideiglenes Végrehajtó Bizottságát.” Fontos tényező, hogy erre a lépésre helyi kezdeményezés révén került sor, ugyanis az RKP központi kiküldöttei szeptember végén még nem érkeztek meg a városba. 1944 őszén megalakult a RKP Maros megyei szervezete, amelynek a vezetőségét egy öttagú bizottság jelentette. A bizottság tagjai az eddig illegalitásban levő tagokból került ki, név szerint: Soós József (később polgármester Marosvásárhelyen), Löbl Márton, Szőcs Béla, Nemes Dezső és Lakatos Albert. Ez volt a „fej”.
A „test” megszerzése, kiépítése jelentette ezek után a megyei szervezet egyik legfontosabb feladatát. A párt Maros megyei szervezete egyelőre a Kolozs megyei regionális szervezet hatásköre alá tartozott.
Kezdetben kaotikus állapotok uralkodtak a párt háza táján. „Az elején nem tudták megmondani, hogy ki milyen funkciót tölt be.” Az 1945-ös év folyamán az aktív szervezői munkának köszönhetően megalakultak a párt működését biztosító legfontosabb osztályok, illetve alosztályok, az akkori kifejezéssel élve „reszortok”, amelyek a párt különböző területeken kifejtett tevékenységét szervezték és irányították: propaganda, gazdaság, kultúra stb.
1945-ben első lépésként megalakultak a járási titkárságok, amelyek létrehozták a járási osztályokat is. Az esetek többségében a helybeliek közül kerültek ki a járási vezetők, de ha szükség volt rá, a megyétől is neveztek ki titkárokat. A vidéki szervezetek a megyei központi osztályok hatásköre alá tartoztak, amelyek a megyei Központi Bizottságnak tartoztak felelőséggel, innen kapták a módszertani utasításokat és ide küldték el havi jelentéseiket.
Mint említettem már, a RKP periférikus jelleggel bírt a háború előtt az általunk vizsgált régióban is. Mindez arra kényszerítette az országos vezetőséget és az alapszervezeteket egyaránt, hogy nagyszabású „toborzó” tevékenységbe kezdjenek, megkeressék az utat a megye munkássága, valamint az elég nagyszámú parasztság felé.
A munkásság megszervezése, mozgósítása a szakszervezeteken keresztül történt. A tömegtámogatottság növelését célozta meg a különböző „tömegszervezetek” létrehozása. Ezeknek a szervezeteknek elméletileg a különböző társadalmi csoportok érdekeit kellett képviselniük, gyakorlatilag azonban az RKP szatelitszervezeteivé váltak:
Kommunista Ifjak Szövetsége (KISZ) a fiatalság bevonását célozta meg, a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) a magyar ajkú tömegek mozgósításáért felelt, a Hazafias Szövetség a fasisztaellenességre és a hazafiságra építkezett, az Ekésfront a román parasztság mozgósításáért felelt.
A tömegszervezetek kiépítését vidéken ún. „instruktorok” irányították. Ezeknek állandó jelleggel a tömegek között kellett tartózkodniuk, ők feleltek a különböző propagandisztikus tevékenységekért.
Az RKP alapszervezetei vidéki és városi szinten egyaránt az ún. sejtek voltak.
A sejt, mint alapszervezet arra volt hivatott, hogy megfelelő kommunista propagandát fejtsen ki, minél több tagot vigyen be a pártba, megteremtve így az alapot az RKP helyi szintű kiépítéséhez. Egy sejt megszervezéséhez, működéséhez legalább három ember szükségeltetett. A sejt élén a sejt titkára állt, őt segítették a különböző beosztásban tevékenykedő sejttagok.
Az első adatok, amelyek a párt tagságára vonatkoznak, 1945 nyarától jelennek meg. A városokban, üzemekben, falvakon megalakuló első RKP sejtek beküldték jelentéseiket a tagságuk számának alakulásáról. Az igen aktív agitprop akció eredményeként a megyei RKP egy bizonyos létszámnövekedést könyvelhetett el a párttagok soraiban.
Az RKP Maros megyében 1945 végén 2.852 taggal rendelkezett. A háború előtti időszakhoz viszonyítva ez mindenképp biztató előjel volt. A megye összlakosságát nézve azonban még mindig elenyésző volt a párttagok száma, 0,95%.
Az 1946-os év politikai eseményei, a nemzetközi helyzet alakulása, a baloldali blokk létrehozása, a választások „megnyerése” növelhették valamelyest a vizsgált térségben is az RKP presztízsét, ugyanis a párttagok száma majdnem megháromszorozódott. 1946 végén a pártstatisztikák szerint az RKP-nak Maros megyében 6.593 tagja volt.
A párt minden jelentkezőt szinte feltételek nélkül, tárt karokkal fogadott, csupán azoknak kellett igazoló önéletrajzot írniuk, akik nem voltak munkás- vagy parasztszármazásúak.
Az igazi áttörést az RKP számára az 1947-es és az 1948-as év hozta meg.
A történelmi pártok lefejezése, a király elűzése, majd a teljes politikai hatalom megszerzése új lehetőségeket biztosított az RKP számára. „A járásban a politikai helyzet általunk van irányítva, a rémhíreket párttagjainkon keresztül hamar visszaverjük, mert nem egységesek és az utóbbi időben nagyon kis mértékben nyilvánulnak meg” – jelentik a nyárádszeredai járásból 1947-ben.
Megyénkben is növekedett a párttagok száma, amely 1947 végére elérte a 9.267-et (3,08%). 1948-ban az RKP és a Szociáldemokrata Párt egyesítése az ily módon megszületett Román Munkáspárt tagjainak száma országos szinten egy millió fölé nőtt.
Ez a folyamat az eredményezte, hogy 1948 végére a párttagok száma Maros megyében is 12.474-re (3,81%) emelkedett. Ez már komoly tömegbázist jelentett. Az RKP-nak a megye minden vidékén volt már kiépítve szervezete, amelyek biztosították a tagság számának állandó növekedését.
A marxi és lenini tanítások alapján a kommunista pártoknak, mint „élcsapatoknak” az a feladatuk, hogy megszervezzék a munkásosztályt, amelynek az uralma jelentené a kommunizmus felé vezető út első szakaszát. A kommunista propaganda tehát elsősorban a megye munkásságát célozta meg.
Ezt a célt szolgálták az üzemekben, gyárakban létrehozott sejtek és nem utolsó sorban a szakszervezetek fölötti irányítás megszerzése. A megye, főleg Marosvásárhely munkássága csatlakozott első ízben az RKP-hoz. 1945-ben a párttagok 55%-a volt munkás. Ez az 50% körüli arány fennmaradt egészen 1948-ig.
A munkásszármazású párttagok közel 50%-át minden esetben a marosvásárhelyi munkások adták. A munkások másik hányada azokból a járásokból került ki, amelyek rendelkeztek valamiféle ipari egységgel. Itt elsősorban a Maros menti fafeldolgozó egységeket, pl. Maroshévízt, vagy a városokat, mint pl. Szászrégent kell megemlítenünk.
Ami a Maros megyei RKP etnikai összetételét illeti, a lakosság sajátos etnikai megoszlása miatt az országos átlagtól eltérő számadatokkal találkozunk. A kezdeti időszakban a kisebbségiek – magyarok, zsidók – viszonylag nagy számban képviseltették magukat az RKP soraiban. Az országos viszonylatban kisebbségben, de megyei szinten még többségben levő magyarsága adta 1945-ben és 1946-ban a Maros megyei RKP tagságának több mint 80%-át: 1945-ben 85,49%, 1946-ban 83,02%. Ezek az arányok mindenképp eltérnek a megye etnikai arculatától: 50,8% magyar, 46% román. (az RKP nemzetiségi összetételének alakulásáról lásd Novák korábbi cikkét – szerk. megj.)
Összegzésként elmondhatjuk, hogy 1944. augusztus 23. után, akárcsak az egész országban, Maros megyében is teljesen új alapokra kellett helyezni a Román Kommunista Pártot. A megyei RKP erőteljes központi támogatottsággal és igencsak szívós propagandamunkával hozzálátott tagjai számának növeléséhez ami, mint legitimációs eszköz elengedhetetlen volt a teljes politikai hatalom birtoklásához. Ez a két világháború közötti időszak illegalistáinak és szimpatizánsainak számából kiindulva igencsak nehéz feladatnak tűnt. A Maros megyei RKP útja a néhány tagot számláló, periférikus párttól a több ezer tagot magának mondható tömegpártig mégis viszonylag rövid időszak volt, mindössze négy év.
A sajátos kül- és belpolitikai viszonyok következtében a Maros megyei RKP, amely a két világháború között csupán néhány tucat taggal rendelkezett, 1945 végén már több mint 2000 tagot számlált. 1948 végén a Román Munkáspárt név alatt egyesült RKP és Szociáldemokrata Párt 12.474 tagot mondhatott a magáénak.
Ez egy szokatlanul gyors folyamat, amelyben óriási szerepet játszott a második világháború utáni kül- és belpolitikai helyzet: a fasizmus szörnyűségei, a szovjetek jelenléte, a vasfüggöny megjelenése, a baloldali propaganda hatása stb.
A párt társadalmi összetétele, néhol kisebb eltérésekkel, megfelelt az országos átlagnak. A párt tömegbázisának alapját kezdetben a városi munkásság adta, idővel aztán megnövekedett a parasztság aránya.
Ez a két társadalmi csoport jelentette az RKP tömegbázisának több mint 80%-át. A Maros megyei RKP soraiban is megtaláljuk az értelmiségieket és a hivatalnokokat, számuk fokozatosan növekedett a párt hatalmának kiteljesedésével.
Amint az adatokból is kitűnik, az RKP tagságának jelentős többségét ebből az időszakból a megye magyar ajkú lakossága adta. Az első három évben a megyében a kb. 51%-ot kitevő magyarság és a zsidók túlsúlyban képviseltették magukat. Ezek az adatok megcáfolják azokat az állításokat, miszerint a párt kiépítése helyi szinten egyedül a román államot terhelné.
A pártstatisztikák alakulása az ellenkezőjét bizonyítja. Másrészt ugyancsak alaptalan kizárólag az itt élő kisebbségiek számlájára írni mindezt. A pártstatisztikákban 1947-1948-ban megmutatkozó nagy arányú változások – az arányok 1948-ra viszonylag kiegyensúlyozódtak – már cáfolják ezt. Megyei szinten a magyarság még mindig valamivel nagyobb arányban volt jelen a pártban, de Vásárhely szinten a románokról mondható el ugyanez.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Transindex.ro

A románok története – Neagu Djuvara nyomán
Bő harminc esztendővel ezelőtt mondta egyik kedves tanárom, hogy „a történettudomány a nemzetek szemétládája”. Ez még egy olyan korban hangzott el, amikor csak egyfajta, ferde és ellenőrzött történelmet tanítottak nálunk, amelyet alávetettek a dákoromán kontinuitásnak és a marxista dialektikának. A magyar tannyelvű iskolák számára kiadott tankönyvek semmire nem voltak alkalmasak, hiszen ideológiát szajkóztak, s a román iskolákban használt, a „kanonizált” változat szöveghű fordításai voltak. Ha kellőképpen elhivatottnak érezte magát egy-egy pedagógus, ha megfelelő elszántság volt benne, hogy felkeltse a kisebbségi tanítványokban a tiszta tények és a források iránti igényt, akkor – ezt némi kockázattal – akár életre szólóan is megtehette már akkor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, az elsötétített fénykorszakban is.
Bizonyára voltak még ilyen elhivatott tanárok másutt is.
De vajon mi történhetett a többségi berkekben, ahol lehámozva az ideológiai burkolatot, végül is egy tetszetős, romantikus és kereknek látszó áltudomány-féleséget kaptak a felnövekvő generációk? Olyan komfortosított történelmet, amellyel akár élethosszig el lehet lenni, s természetesen akár úgy, hogy a következő generációk is ezt a fertőzött és torz szemléletet viszik tovább.
Történt egy és más azonban a román oktatás berkeiben is, alternatív tankönyvek hatnak és működnek a középiskolákban, az egyetemeken és főiskolákon úgyszólván mindenről szó eshet, s a kinyílott világban lehetőség van arra, hogy európai kontextusban vizsgálják az ifjú értelmiségiek a régebbi és a közelmúlt eseményeit, s ilyenformán kezeljék a forrásokat is.
Neagu Djuvara személye garancia arra, hogy A románok rövid története (Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012. Ford. Horváth Andor. 380 oldal. Ára: 28 RON/2400 HUF) című könyv valóban hiánypótló legyen, és azt a célt szolgálja, amelyért annak idején íródott.
Kiderült, hogy 1989 után is jórészt ugyanazon a bükkfanyelven megszólaló, torz történelmet terjesztették, nehezen indult el az erjedés, s a „hivatalos” álláspontot a tanügy felelősei és az értelmiségiek nem tudták vagy nem voltak képesek kimozdítani a megkövült klisék közül.
A kötet nem a hagyományos módon keletkezett. Nem kell, s nem szabad itt holmi szakállas, hatalmas láb- és végjegyzet-apparátusra gondolni.
A bojári családból származó, diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező, hosszú évtizedeket nyugati emigrációban és az európai tudományosság élvonalában eltöltő szerző hangszalagra mondta a románok történetét. Emiatt is rendhagyó, de saját bevallása szerint elsősorban azért járt el így, hogy „teljesen közérthető legyen, s nem csupán a történelem rajongói, hanem azok számára is, akiknek múltunk megismerése némiképp érdektelennek tűnt.” A kézirat szerkesztésekor csak az élő beszéd következetlenségeit és a stiláris buktatókat igyekeztek áthidalni. Ez idáig tizenegy kiadása látott napvilágot 1999 óta a bukaresti Humanitas Kiadónál. A szerző és szerkesztője – Irina Nicolau, aki az etnológia és a szóbeliség történetének szakembere – minden egyes kiadás alkalmával végzett még apróbb módosításokat a könyvön.
„Hazugságra nem lehet egy másik hazugsággal válaszolni – írja Djuvara az előszóban –, az egyedül érvényes válasz a maradéktalan intellektuális tisztesség. Csakis így tudjuk önmagunkat elfogadtatni a nemzetközi tudományos életben, elfoglalni a minket megillető helyet Európában és a nagyvilágban. Megőriztem – pedig némiképp megtévesztő – a „románok története” címet, jóllehet manapság egyre inkább Románia történelméről beszélnek. Először azért, mert hagyománya van, de amiatt is, hogy a románok lakta országot csak az 1859-es egyesülés után nevezték Romániának – akkor pedig alkalmazhatjuk-e a középkorban erre a területre?”
Amikor az érdeklődést felkeltő rövid ismertetőt írunk a műről, tulajdonképpen alig tudjuk megállni, hogy mindjárt ne a teljes kötetet adjuk minden potenciális olvasó kezébe. Több mind két évezredet fog át Djuvara munkája. Nem lehet abból bizonyos részleteket kiragadni, s csak úgy ajánlgatni. Talán a szerző őszinte szavait mellékelve érünk el igazán célt, hiszen külön előszót mellékelt a Koinónia-féle kiadáshoz: „Magyar olvasóimat arra kérem, legyenek meggyőződve arról, hogy e könyv írása közben a legőszintébb óhaj vezetett, hogy annak szelleme legyen a lehető legkevésbé részrehajló és egyben a lehető megértőbb a románokkal együtt vagy a szomszédságukban élő népek iránt.
Most pedig vágjanak bele bátran a románok történetébe – úgy, ahogyan én azt megfejtettem.”
Simó Márton
Neagu Djuvara 1916. augusztus 31-én született Bukarestben a román eredetű bojár családban. A Sorbonne-on történelem szakon végzett (1937), majd ugyanott jogi doktorátust is szerzett (1940). Tartalékos tisztként a keleti fronton harcolt, ahol az Ogyessza környéki hadműveletek során megsebesült.
Katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, így 1943-ban, pályázat útján került a román külügyminisztérium szolgálati állományába. 1944. augusztus 23-án reggelén diplomáciai futárként küldték Stockholmba, ahol külügyi titkárként feladata volt elkezdeni a Románia kiugrását előkészítő tárgyalásokat a szovjetellenes háborúból. Svédországi állomáshelyén 1947-ig maradt, amikor a kommunista hatalomátvétel elleni tiltakozásként az emigránslétet választotta. A párizsi román emigráció militáns tagjaként, íróként, a Szabad Európa Rádió újságírójaként tevékenykedett 1961-ig, amikor Nigerbe hívták nemzetközi jogot és gazdaságtörténetet tanítani a Niameyi Egyetemre. Ez idő alatt folytatta filozófiai tanulmányait a Sorbonne-on, ahol 1972-ben – a jeles szociológus és filozófus Raymond Aron irányításával – doktorált. Mintegy húsz francia nyelvű kötetet publikált a románok történelméről, a szovjetek európai tévedéseiről és a „amerikai hegemóniáról”, amellyel oly hosszú időn át befolyásolták a „demokratikus világ” alakulását. Az 1989-es fordulat után hazatért szülőhazájába, 1991 és 1998 közt a Bukaresti Egyetem óraadó tanára. Számos állami díj kitüntetettje. Egyike a legaktívabb közéleti szereplőknek, és talán a legismertebb és legelismertebb szerző, akit főleg azok a nemzedékek tisztelnek és becsülnek, akik csak az emigrációból való visszatérése után ismerkedhettek meg munkásságával és azzal az európai szellemi kisugárzással, amely a született szellemi arisztokraták sajátja.
Találtunk egy 2011-es Djuvara-interjút a Román Televízió portálján. Megadjuk az elérhetőséget:
interviu-cu-neagu-djuvara-tvr-24-septembrie-2011
Amennyiben lesz rá lehetőségünk, a közeljövőben feliratozzuk a videó-felvételt vagy egyszerűen lefordítjuk a Mirela Nagâț által készített mindössze negyedórás, ám a megszólaló életének minden jelentősebb periódusát érintő beszélgetést, hogy a románul nem tudó olvasóink is értsék.
Az interjú magyar változata itt olvasható.
 
A románok története Neagu Djuvara nyomán
Ahogyan Djuvara látja
A Román Televízió által 2011. novemberében sugárzott Neagu Djuvara interjú némiképp rövidített és szerkesztett változata sokat segít a jeles alkotó emberi tulajdonságainak és az általa képviselt intellektuális álláspont megértésében.
„Törökország belépése az Unióba, az európai eszme elvetélését jelentené…”
A mai nap rendkívüli, nagy öröm számunkra, hogy rendhagyó interjút készíthetünk Neagu Giuvara, íróval, történésszel. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat! Ön a ’40-es években már fiatal diplomataként komoly választás elé került. Amikor 1947-ben a kommunisták átvették a hatalmat, Ön a száműzetést választotta. Franciaországban, majd sokáig Afrikában élt. Csak a rendszerváltozás után, a ’90-es években tért vissza Romániába. Hogyan látja, milyen változások következtek be az akkor viszontlátott és lepusztult országban? Hová jutott el Románia a 2010-es évek elején?
Nagyon nehéz erre válaszolni. Én a véleményemet, a benyomásaimat leírtam már az Amintiri din pribegie (Emlékek a számkivetettségből) című könyvemben. Egyébként nem éreztem erre elég elhivatottságot. Én egy túl diplomatikus alkat vagyok, hiszen túl sokat éltem diplomaták közt. A nagyapám, a nagyapám testvére, aki külügyminiszter is volt, a nagybátyám is.
Ők azt mondogatták, hogy hagyjak fel a diplomáciával, mert ott az igazi feladatokat a politikusoknak adják, s igaziak, a karrierdiplomaták csak a másodrendű szerepeket kapják. Nekem az volt a szerencsém, hogy kedvelt és megbízott bennem az a kis csoport, amely a háborúból való kiugrást, az augusztus 23.-i akciót készítette elő. Úgyhogy az a tény, hogy engem küldtek ki Stockholmba a Szovjetunióval való tárgyalások elkezdésére, tulajdonképpen egy véletlennek számít.
És következett a negyvenéves száműzetés…
Igen. Én erre nem gondoltam. Ha sejtem azt, hogy nem tudok negyvennyolc órán belül visszatérni, akkor én nem megyek oda. Itthon maradt a feleségem és a gyermekem. Ki gondolt akkor arra, hogy az a rövid küldetés, a futárszolgálat tulajdonképpen negyven évet fog tartani?! Gondolt-a vajon valaki arra, hogy negyven éves lesz a szovjet- és vele együtt a kommunista uralom?!
Milyennek látta viszont Romániát 1990-ben?
Napirenden voltam az országban lezajló eseményekkel kapcsolatosan. Csalódtam viszont abban a vonatkozásban, hogy a románok fejet hajtanak majd, s kirázzák a hajukból a tetveket, amelyek a kommunizmus idején telepedtek meg rajtuk a negyvenöt éves kommunizmus idején. És ehhez még hozzá kell számítanom azt az „autentikus demokráciát”, amely utána mintegy 10-15 éven át tartott az Iliescu-rezsim idején. Ez a hosszú időszak teljesen átalakította a román népet.
És mit lát 2011-ben?
Nem rendeződtek a dolgok. Éppen a napokban néztem ezt a „drámát” a televízióban, hogy két ország van Európában, amely nem támogatja, hogy belépjünk a Schengeni-övezetbe, Németország és Franciaország. Egy évvel ezelőtt azt mondta az államelnökünk, Traian Băsescu, hogy ez a két állam tulajdonképpen zsarol minket, hiszen gazdasági érdeke fűződik ahhoz, hogy minket kirekesszen. Néhány héttel később, amikor razziát tartottak a határátkelőkön, kiderült, hogy minden egyes határállomáson korrupt határ-rendészek és vámosok szolgálnak, akik csúszópénz ellenére bárkit és bármit hajlandók ki- és beengedni az országhatárokon. Ez az ország jelen pillanatban egy drámát él át, s ez a dráma legalább ötven esztendeje tart. Nem mi voltunk a becsületesség modellje Európában, de nem voltunk utolsók sem! A román parasztban és a hétköznapi állampolgárban volt némi erkölcsi érzék. A paraszt mégiscsak tartott a pópától, valamelyest hallgatott a tanítóra, nem foglalkozott rendszeresen és életvitelszerűen lopással. A kommunizmus két dologra tanította meg… Először is: mindenüket elvették… Korábban azt hangoztatták, hogy a földművestől a kizsákmányolók vettek el mindent, hiszen az, akinek nem volt birtoka a termény ötven százalékáért dolgozott az uraságnak. A kommunisták azonban nem a termény felét vették el, hanem legalább nyolcvan százalékát. Úgyhogy a parasztnak is lopnia kellett. A lopás volt az egyetlen eszköz a túlélésre, a család fenntartására. Úgy terjedt el ez a szokás, hogy teljesen logikus, teljesen helyénvaló volt a túléléshez. Ez a jelenség nem tűnt el 1989 és 1990 után sem. Sőt, még inkább elterjedt, mint valami ragály, mint a tarlótűz futott szét az egész országra. Nálunk a püspöktől a bocskorosig mindenki lop. És ezt jól tudják a szomszédos és a távolabbi országokban is. Az európai hivatalokban jól ismerik a mindent elárasztó korrupciót, ami nálunk dívik.
Azt tartja Ön, hogy a Schengen-kérdésben az elzárkózást jórészt a bizalmatlanság okozza?
Teljesen. Bár nem mondják ki nyíltan, de valóban bizalmatlanok. A finnek azt mondták, hogy oldjuk meg magunk a cigánykérdést, pedig köztudott, hogy egész Európában problémát jelent a cigány kisebbség helyzete. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nem tudunk mit kezdeni ezzel az etnikummal! Ez is egy európai ügy lenne. A hollandok nem mondanak semmit, pedig talán ők a legnagyobb befektetők újabban, ami azt jelenti, hogy bizonyos fokig mégiscsak bíznak bennünk, hiszen érdekük, hogy tudjanak itt kereskedni…
Azt nyilatkozták, hogy Romániai teljesíti a Schengeni alapfeltételek technikai részét…
Lehetséges. De ez nem elég! Itt működnie kell az igazságszolgáltatásnak. Látott-e bár egy minisztert, akit elítéltek volna? Vagy, ha nem ítéltek is el, legalább a törvényszék elejébe idézték volna? Húsz év óta nem lehet ilyenről hallani. Abban a pillanatban, amikor találkozunk ilyen esettel, akkor elmondhatjuk, hogy történik valami. Ha, mondjuk, Adrian Năstase volt-miniszterelnököt elítélik és lecsukják, akkor a nyugati fő-tisztségviselők talán felkapják a fejüket, hogy elkezdődtek nálunk a jó irányú átalakítások.
Időközben a korábbi miniszterelnök rács mögé került. Ez közelebb hozhatja Schengent?
Amikor Voinea tábornok – a forradalmi eseményeket vizsgáló ügyészek vezetője – azt mondja, hogy kilométernyi hosszúságú vádiratok vannak a birtokában Ion Iliescu elnök és társai 1989. decemberi tetteire, a Ceușescu-féle terroristákkal való rémhírekre, a népet félrevezető kampányra vonatkozóan – ezek el nem évülő bűnök –, s az ügyekben mégsem történik semmiféle előrelépés, addig bizalmatlanul viseltetnek irántunk a nyugati demokráciák.
Mostanában sokat beszélnek az euro-zóna válságáról, a gazdasági pangásról, de túl ezen, Ön milyennek találja az Európai Unió jövőjét?
Bevallom, hogy én személyesen is nagyon vártam az EU kibővítését. Mindig reményeket tápláltam egy igaz európai parlament iránt, amely igazi és hiteles, s amelynek valódi elnöke is van. Ez azonban nem vált valósággá még mostanra sem. Én köntörfalazás nélkül meg szoktam mondani, s egyáltalán nem rejtem véka alá a véleményemet, a tervezett későbbi bővítéssel kapcsolatban.
Ha Törökországot beveszik ebbe a közösségbe, ha kitolják az Európai Unió határát Iránig, ha Európa lélekszáma 70 millió muzulmánnal gyarapodik – hiszen így is van már 25 millió, akiket az elmúlt évtizedekben integráltunk –, amikor a keresztények már nem igazi keresztények, hiszen húsz százalékuk sem gyakorolja a vallását, nem jár templomba, akkor az európai értékrendnek örökre búcsút inthetünk.
Mi a baj az euróval?
Leginkább a görögök hibásak. Nagyon komolytalanok. Fel is vetették a franciák, hogy jelentsenek államcsődöt, töröljék el az adósságaikat és állítsák vissza a nemzeti valutájukat, a drachmát.
És ez a tartós gazdasági válság nem ingathatja meg Európa teljes szerkezetét is?
Nem. Nem hiszem. Minden fennálló rendszer, ha tetszik, minden birodalom, így például a római is, hány és hány válságot élt át! Hányszor gondolhattak arra a vezetői, hogy összeomlik, s mégis hosszú századokon át virágzott és gyarapodott! Kilábalunk, minden bizonnyal megszabadulhatunk a válságból, ha kissé minden európai nemzet és nemzetiség bölcsebben viselkedik.
Tisztelt Djuvara úr, Ön igen nagyrabecsült és ismert személyiség, főleg a fiatalabb olvasók kedvelik, akiknek körében A románok rövid története című munkája majdhogynem általános mértékben ismert és valóságos bestsellerként terjed és hat. Vélhető, hogy Ön egy űrt tölt be azoknak a generációknak a tudatában, amelyek úgy érzik, hogy őket egy hazug és misztifikált történelemmel vezették félre. Vajon, a románok ismerik-e manapság a saját történelmüket?
Én most súlyos dolgokat mondok. A kommunizmus idején történt hamisítás nagyon súlyos, de a bajok nem akkor kezdődtek. Ha azt a történelmet nézzük, amelyet Nicolae Iorga és más neves történész-elődök írtak, bizony, abban is találunk kozmetikázást. Én ellene vagyok ezeknek a dolgoknak. Én azt szeretném, hogy az általam írt történelem minél inkább megközelítse az igaznak vélt és az igazi valóságot.
Hogyha mérleget készítenénk a történelemi események terén, Ön szerint melyek lennének a legsúlyosabb hibák, amelyekre nem szívesen szoktunk gondolni?
Én nem válaszolok közvetlenül erre a kérdésére. Tudja, mit ajánlok? Vásárolja meg és olvassa el a Răspuns criticilor mei… című könyvemet, amelyben – úgy vélem – bebizonyítottam, hogy Havasalföld első vajdája kun származású. Honfitársaim azonban ezt a tényt a mai napig sem képesek elfogadni.
Mégis, melyek a legsúlyosabb történelmi tévedéseink, amelyekről nem szívesen beszélünk?
Sok ilyen van. Én egyet most felidézek, mert ez is olyan, hogy nem nagyon szeretik emlegetni. Nagy bűnünk, hogy 1913-ban bekebeleztünk két megyét Dobrudzsától délre, ez volt a Cadrilater. Egyáltalán nem lehetünk büszkék arra, hogy a görögök és a szerbek oldalán háborúztunk Bulgária, egy olyan ország ellen, amelyhez évezredes jó viszony köt. Nekünk arra a földre egyáltalán nem volt szükségünk. Amikor Romániához került a terület, a Bulgáriával fenntartott határunk volt a leghosszabb egész Európában.
Azt írja Ön az Amintiri din pribegie című önéletrajzi könyvében, amikor életének legkülönbözőbb szakaszairól vall, hogy még kémügyekbe is belebonyolódott. Az Afrikában eltöltött hosszú idők révén pedig Önt egyfajta egzotikum is körüllengi. Andrei Pleșu szerint, amikor Önről beszélünk, nem helytálló, ha azt mondjuk, hogy Neagu Djuvarával sok minden, hanem minden elképzelhető megesett.
Ez ellen én határozottan tiltakozom! Soha nem kerestem a bajt! Illetve vannak olyan dolgok, amelyeket képtelen voltam visszautasítani. Amikor Afrikába kerültem, eleinte attól féltem, hogy két hónap múltán elmenekülök onnan. Két év és a két évre járó szabadság után azonban – hiszen már majdnem ötvenéves voltam – arra gondoltam, hogy vén vagyok, Európában már nem tudok elhelyezkedni. Kétévente megújítgattam a szerződésemet. Így sikerült 1971-ig ott maradnom állásban.
Mi hiányzott leginkább Európából?
Néhány szobron és képzőművészeti alkotáson, a bűnön és a szenvedésen kívül, majdnem semmi nem látszik a kultúrájukból. Ez egyébként nem csak az afrikaiak hibája! Amikor szabadságra jöttem, azonnal Toszkánába, Dél-Franciaországba utaztam, hogy lássak szép épületeket, igazi falvakat és nagyszerű városokat, emlékműveket és katedrálisokat. Afrikában nem látni az ember keze által létrehozott műveket.
Ha lehet, meséljen arról a kémhistóriáról, amelyben benne volt…
Ez egy tökéletes bukás volt! Nem feledhetjük azonban el azt, hogy 1951-1952-ben, a hidegháború idején mindannyian azt gondoltuk, hogy nyakunkon a harmadik világháború… Az emigráns Román Nemzeti Tanács, a New Yorkban tartózkodó polgári árnyékkormány képviselői kerestek meg azzal az ötlettel, hogy vegyem fel a kapcsolatot a CIA-vel és a francia titkosszolgálattal. Az volt a meggyőződésem, hogy ezzel nagyon nagy jó teszek a hazámnak, de amikor kiderült, hogy a Románia területére ledobott ejtőernyősöket napokon belül elfogta a szeku, akkor nekem óriási bűntudatom támadt.
A mai Romániában alig tudnak valamit a jó ízlésről, az arisztokráciáról, a bojárokról. Ön több román történelmi család sarja, tanulmányozta is felmenői életét…
Igen, sokat foglalkoztam az őseimmel. Mi maradt belőlünk? Annyi, hogy megtanultunk egyfajta viselkedésmintákat és némi erkölcsi tartást. Gyakorlatilag azonban ennek már nincsen semmi értéke. Ne köpjük le a múltunkat, hogy úgy mondjam… Fizikailag is eltűnt nálunk az igazi arisztokrácia. A havasalföldi és a moldvai bojári családokban 1900 óta alig születtek gyermekek…
Ha fizikailag eltűntek, akkor már csak a szellem arisztokráciájáról beszélhetünk?
Adná a Jóisten! Gyakran még ez sem maradt meg nálunk… Tudja, nekem az az érzésem, hogy igen sok személyes titkot elárultam ebben az interjúban, úgyhogy, javaslatom, vessünk itt véget ennek a beszélgetésnek.
Köszönöm a lehetőséget!
Simó Márton fordítása
Székelyhon.ro

Sergiu Nicolaescu, a történelemhamisítás mestere
Akárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól.
Telt ház – nemzetközi díj nélkül
Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt".
Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak.
1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet.
A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig.
Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja).
Kommunista akciófilm
„Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság.
A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben.
A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat.
Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán.
Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is.
Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót.
Nem lett Mihai
Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött.
Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára.
Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott.
Ceauşescu szavaival
A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész.
Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában.
Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik.
Maszol.ro,

A nyolcvanöt éves Benkő Samut köszöntötték
Szűk körű ünnepségként hirdették meg, mégis telt házzal zajlott le az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén hétfő este Benkő Samu történész 85. születésnapi köszöntése.
Sipos Gábor EME-elnök az 1994–2002 közötti időszakban elődjeként is tevékenykedett neves tudós pályafutásából azt emelte ki, hogy az utóbbi huszonhárom évben annak élete összenőtt az egyesületével. Ma már látható, hogy az akkori nemzedékek munkája nyomán „szárba szökkent a mag, közeleg az aratás”. Péntek János, a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottságának elnöke, a 2007-es indulásuk óta megkétszereződött taglétszámukra hivatkozva, Benkő Samu érdemeit méltatta, aki életművével és szakmai presztízsével járult hozzá az erdélyi magyar tudomány fejlesztéséhez. Dávid Gyula, a Kriterion Könyvkiadó egykori munkatársaként az ünnepelt szerzői, szerkesztői és figyelmeztető kritikusi munkáját emelte ki, amellyel a kommunizmus éveiben védő szerepet is betöltött a hatalom gáncsoskodásaival szemben, biztosítva a tudományos élet eredményei közlésének folytonosságát.
Benkő Samu, visszaemlékezve életpályájára, hálás szavakkal méltatta példaképét és egykori tanárát, Nagy Gézát, aki őt, az önkéntes meggyőződésből marxistává vált fiatal történészt felvilágosította a kommunista rendszer valódi mibenlétéről. A születésnapi ünnepség Nagy Gézának állandó jelleggel falra akasztott portréja alatt zajlott le.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Hiánypótló kiadványként megjelent Török Gáspár Marosvásárhely a fotográfia városa című könyve, amelyben a szakterületen közölt, illetve kevésbé ismert írásait foglalta egybe. A könyvet munkatársunk Vajda György április 16-án, kedden 18 órától a Bernády Házban mutatja be. Az alábbiakban Nagy Miklós Kund által írt előszóval ajánljuk az olvasók figyelmébe a kötetet.
Ha a képíró kutatni kezd, abból remek dolgok születhetnek. Akár egy hiánypótló könyv is, amely újabb fehér foltot tüntethet el ismereteink folyamatosan frissítendő térképéről. Török Gáspár rég rájött arra, hogy nem csak a látvány megörökítése válhat szenvedéllyé, a felfedezés öröme is tartós elégtételt nyújt. Akkor különösen, ha könyvtári búvárkodásainak az eredményeit a szélesebb közönséggel is megoszthatja. Így aztán a fotózás és az ehhez szervesen kapcsolódó kiállító tevékenység mellett évek óta arra is időt szakít, hogy beleássa magát a fotográfia múltjába, szóban és írásban tegye közzé, ha valamilyen ritkaságra, a köztudatból hiányzó tudnivalóra bukkan. Természetes, hogy figyelme elsősorban arra irányul, ami a fényképészet, fényképművészet terén szűkebb pátriánkban történt, első fotótörténeti cikkgyűjteménye ezért is erdélyi, vásárhelyi központú. Kötete adatokban, tényekben kellőképpen gazdag, bárkit meggyőzhet, hogy címválasztásában nem lokálpatrióta elfogultság, hanem a helyi realitások alapos ismerete vezérelte. Marosvásárhely valóban a fotográfia városa. Átfogó írásokban bizonyítja, hogy a Református Kollégium polihisztora, Bolyai Farkas még Daguerre világhírűvé vált találmányának a bejelentése előtt foglalkozott a fényképezés lehetőségeivel, technikájával.
A fotográfia úttörői között más marosvásárhelyiek is feltűntek, mindenekelőtt az 1848-as szabadságharcos Szabó Iván, aki emigrációba kényszerülve, skót földön szerzett elévülhetetlen érdemeket a fényképezés terén. Nyilván más erdélyi szellemi központok is méltán hívták fel magukra a figyelmet a fotográfia hőskorában, Török Gáspár nem a könnyebb utat választotta, a több kutatást igénylő, kevésbé ismert jelenségekre, egyéniségekre, például a nagyenyedi képíró kiválóságokra fókuszál.
A fejlődést a XIX. századi Erdélyben neves mecénások is segítették. Nekik is köszönhető, hogy megvalósíthatta nagy művét Orbán Balázs, és lelkes követői is akadtak a Székelyföldön. Említésre méltó nevek sokasága szerepel a könyvben, itt csak jelzem a Horváth Imréét, aki szintén megszállottja volt a fényképészetnek, és része van abban, hogy Marosvásárhelyen elindították a fényérzékeny anyagok gyártását. A szerző ír a hírneves helybeli fotóklubról is, amelyet Marx József fotóművész alapított hat évtizeddel ezelőtt. A fotósutánpótlás nevelését ugyancsak szívügyének tekintő jeles mesterrel 1982-ben készített interjúját is beemelte Török Gáspár a könyvbe. A fotókat ne hiányoljuk a kiadványból. Itt nem ihletett képeit mutatja fel a szerző, azokkal a Kivárt pillanatok című átfogó fotóalbumában és tárlatokon mindegyre találkozhatunk.
Most olyan oldaláról ismerhetik meg a fotó- és könyvbarátok, amelyről eddig kevesebbet tudtak. Ezért is érdemes az elismerésünkre.
Kiss Júlia.
Népújság (Marosvásárhely).

Török Gáspár: Marosvásárhely fotótörténete
Tudták-e azt, hogy a Marosvásárhelyen tevékenykedő Bolyai János még Daguerre, a fénnyel írt képrögzítés technikájának feltalálója előtt rájött arra, hogyan lehet elméletben a camera obscura képet fixírozni? S hallottak-e arról, hogy a Székelyföldet bejáró Orbán Balázs Párizsban Victor Hugo fiától tanult meg fényképezni? Ilyen és ehhez hasonló érdekes adatokat közöl a múlt kedden délután a Bernády Házban bemutatott kötet.
Török Gáspárt a marosvásárhelyieknek nem kell különösebben bemutatni, hiszen több évtizedes fotós tevékenységével – a Marosvásárhelyi Fotóklub oszlopos tagjaként – a kiállításokon való szereplésével méltán öregbítette a város hírnevét. Ezúttal fotótörténeti kutatóként, íróként mutatkozott be, a különböző alkalmakra íródott – marosvásárhelyi, romániai és erdélyi vonatkozású – dokumentációt foglalt össze egy kis könyvecskébe úttörő munkaként, hiszen ilyen jellegű kötet még nem látott napvilágot. Anyagiak hiánya miatt kevés a kötet illusztrációja, de lehet, hogy ez elvonta volna a figyelmet, azonban azok, akik eljöttek a bemutatóra – a szerzőnek köszönhetően, saját gyűjteményéből – eredeti daguerrotípiát, kalotípiát láthattak, ugyanakkor igazi kuriózumként azt a papírcsíkot is "megtapinthatták", amely a fotógyár elődjének számító Horváth testvérek műhelyében készült.
Mindaz, ami a könyvben van, alátámasztja, hogy Marosvásárhely valóban a fotográfia városa, és ennek a hobbinak, szakmának, művészeti ágnak olyan szálai indultak el innen a székely fővárosból, amelyek a fotográfia hőskorszakában behálózták Európát, s ennek ékes példázata az a marosvásárhelyi Szabó Iván, aki részt vett az 1848-as forradalomban, majd kardját Skóciában fényképezőgépre cserélte le, és így vált híressé.
A kötetet nemcsak azoknak érdemes elolvasni, akik a fotográfia iránt érdeklődnek – s van most belőlük elég –, hanem a lokálpatriótáknak is, hiszen érdekes kultúrtörténeti epizódok rajzolódnak ki a sorokból. A könyvnek több szempontból is jelzésértéke van. Egyrészt, mert számos olyan fotográfus nevét tartalmazza – köztük XIX. században tevékenykedő úttörő nőkét –, akikről a szerző is azt állítja, külön tanulmányt érdemelnének.
A kötet külön érdekessége és erről máshol eddig nem olvashattak az érdeklődők, hogy a szerző könyvbe foglalta a marosvásárhelyi fotópapírgyártás történetét, amely a Horváth testvérek kísérleteitől, egy garázsban felállított műhelyből indult, és a japán licenccel felépített, több évtizedig működő Azomures gyár bezárásával ért véget.
S ha már a jelentős fotós elődökről van szó, nem maradhatott ki a kötetből Marx József, mindenki Jóska bácsija, a Marosvásárhelyi Fotóklub alapítója. A szerző igen érdekes beszélgetést közöl vele, amiből sok érdekes kuriózumra is fény derül. Ugyancsak ebben a kötetben lát napvilágot először – alaposan dokumentálva – a Marosvásárhelyi Fotóklub hat évtizedes története is.
Jelzésértékű a kötet azért is, mert alátámasztja azt a több évtizedes kezdeményezést, törekvést, hogy létesüljön Erdélyben egy önálló fotográfiai múzeum. A kötetben szereplő fotósok neveiből ítélve van tehát, amit kutatni, és meggyőződésem, hogy több – a kötetben is szereplő fotográfusok által készített – fénykép még megtalálható magángyűjtőknél vagy a témához kevésbé értő régiségkereskedőknél. Félő, hogy a hozzá nem értés miatt ezek az értékek elvesztődnek. Ezért kellene összefogjunk annak érdekében, hogy önálló intézményként létrejöjjön a fotográfiai múzeum Erdélyben, vagy ha ez még túl merész elképzelés, a Maros Megyei Múzeum hozzon létre fotótörténeti szakosztályt.
A Török Gáspár által írt kötet is bizonyítja: Marosvásárhely is jelentősen hozzájárult az egyetemes és ezen belül a romániai, erdélyi fotográfia történetéhez, s van amit még kutatni e szakterületen is.
A könyvet Vajda György újságíró, valamint dr. Pál Antal Sándor ny. levéltáros, akadémikus ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
(erdélyi)
Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarok vitrinben
„Akármilyen az anyanyelvünk, fontos, hogy mindenki a munka közös nyelvét beszélje (...) A marxi-lenini politika következetes alkalmazásával helyesen megoldottuk a nemzetiségi kérdést" – adott helyzetjelentést 1968 nyarán Nicolae Ceauşescu elvtárs a kommunista Románia példás nemzetiségpolitikájáról.
Majd miután az RKP KB ülésén lesöpörte az asztalról a magyar nyelvű szakoktatás megszervezését célzó javaslatot, a főtitkár székelyföldi nagygyűléseken nyomatékosította: a régióban tervezett iparosítással tulajdonképpen a kisebbségi kérdés is megoldódik.
„Minden rendben a marosvásárhelyi orvosi egyetemen. Kormányom egyik legnagyobb eredményének tekintem, hogy három hosszú éjszaka után sikerült megállapodásra jutni, és így mind a magyar, mind a román tanárok képviseltetik magukat az egyetem irányító testületében, a magyar és a román diákok pedig saját anyanyelvükön tanulhatnak" – jelentette ki Victor Ponta elv..., akarom mondani miniszterelnök egy héttel ezelőtt Strasbourgban.
Ehhez képest a MOGYE szenátusa kedden is lesöpörte az asztalról a magyar tagozat igényeit, egyértelműsítve: fittyet hány mindenféle megegyezésre. Azaz részéről a „magyarkérdés megoldódott" a felsőoktatási intézményben.
Látszólag semmi összefüggés nincs az egymást közel fél évszázaddal követő történések között. Az áthallás viszont mellbevágó. Akárcsak a kommunizmus idején, a bukaresti hatalom napjainkban is azt próbálja elhitetni a nemzetközi közvéleménnyel, hogy Románia példásan rendezte a kisebbségi kérdést, az európai normákhoz mérten is többletjogokat biztosít a magyaroknak, a probléma tehát csak a szélsőséges magyar politikusok fejében létezik.
Ponta modern européer csomagolásban igyekszik eladni ugyanazt, amit Ceauşescu: mivel a magyar kisebbség az RMDSZ honatyáinak személyében legitim képviselőkkel rendelkezik a bukaresti törvényhozásban, csak az számít problémának, amit ők megfogalmaznak, megoldást pedig kizárólag velük hajlandó keresni. Az már számára mellékes, hogy – mint azt a MOGYE-ügy is mutatja – megoldásról szó sincs. A lényeg az: Brüsszelig ellátszanak kormánya vitrinjében a legitimitásukban elégedett jó magyarok.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár) |

Az űrlap alja
Ady és a szabadkőművesek románca
Izgalmas, szellemi értelemben pedig nagyon gazdagon rétegzett könyvet írt Raffay Ernő történész Szabadkőműves béklyóban címmel Ady Endre és a hazai szabadkőművesség kapcsolatáról. A kötetben nemcsak Ady pályájának és személyiségének ellentmondásossága sejlik fel, de az a céltudatosság is, amellyel a magyar nemzetállam lebontására törekedtek a szabadkőművesek. E kötet 1905-ig követi Ady és a szabadkőművesség kapcsolatát, de már készül a folytatása. A szerzővel, Raffay Ernővel Sinkovics Ferenc, a Magyar Hírlap munkatársa beszélgetett.
– Ebből a könyvből botrány lesz.
– Felkészültem rá, bár természetesen nem a botránykeltés szándékával írtam. Hosszú ideje kutatom a magyarországi szabadkőművesség történetét, s így jutottam el Ady Endréhez is, akit egyébként gyerekkorom óta csodálok mint költőt.
– E csodálathoz képest ez egy eléggé kemény hangú, kíméletlenül realista, szinte mítoszromboló kötet. Mégis hogyan talált egymásra Ady és a magyarországi szabadkőművesség?
– A hazai szabadkőművesség átfogó és fő célkitűzése a társadalom átalakítása volt. Ennek jegyében behatoltak, pontosabban be kellett hatolniuk a kultúra területére is. Pofonegyszerűen ment az egész. Tessék megnézni, a 19. század végén a belügyminisztériumi kimutatás szerint 7400 szabadkőműves tevékenykedett Magyarországon. Ha végigböngésszük a listájukat, akkor csak két fizikai munkást találunk közöttük, a többiek orvosok, mérnökök, református lelkészek – rabbi és katolikus pap elvétve akad közöttük –, valamint írók, művészek, bankárok. Legalább kétszáz olyan író és publicista nevét tudnám nagy hirtelen felsorolni, aki szabadkőműves volt. Csak úgy, kapásból: Veigelsberg Hugó (Ignotus), Bölöni György, Schöpflin Aladár, Kunfi Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Szini Gyula, Nagy Endre és így tovább. Magától értetődik, hogy ők írásaikban is a szabadkőművesség eszmevilágát hirdették, hol direkt, hol alig felismerhető, de azért nagyon hatásos módon. Jászi Oszkár a Martinovics páholy főmestereként nyíltan ki is mondta 1911-ben, hogy mindenáron magához akarja csalogatni a magyar radikális baloldali kultúra legjelesebbjeit.
– Nagy Endrét kevésbé ismeri a ma embere. Ki volt ő voltaképpen?
– A politikai kabaré szülőatyja s egyben Ady barátja. Nagy Endre testvérbátyja, Grósz Menyhért orvos a nagyváradi László király páholy főmestere volt. Nagy rávette Adyt, hogy írjon bökverseket a politikai kabaré számára. És Ady írt is! Darabját tíz-húsz koronáért, ami nagy pénz volt akkor.
– Ne szaladjunk annyira előre, inkább vizsgáljuk meg Ady és a szabadkőművesek első találkozását!
– Adyt kezdetben senki sem tekintette kiugró irodalmi tehetségnek. Pontosan 1900. január 1-jén került a nagyváradi Szabadság című napilaphoz mint publicista. Ez a Szabadelvű Párt hivatalos városi és megyei lapja volt, tehát kormánypárti újság. A következő esztendőben Ady váltott, s május végén átment a Nagyváradi Naplóhoz, amely viszont kőkemény ellenzéki napilapnak számított. Közben írt a Nagyváradi Friss Újságnak is, igaz, ez már a bulvár világa, de itt jelent meg 1901-ben Ady egyik leghíresebb cikke, az egyházellenes Egy kis séta, amelyből komoly botrány kerekedett. A Szabadságnál és a Nagyváradi Naplónál találkozott azokkal a nála idősebb újságírókkal, szerkesztőkkel, akik lelkesen segítették eszmélését. Persze mindannyian szabadkőművesek. Itt elsősorban Várady Zsigmondra gondolok, aki a László király páholy főmestere s egyben Ady legfőbb mentora volt, vagy Laszki Árminra, a Szabadság főszerkesztőjére, aki pedig a páholy egyik alapító tagjának számított.
– Hogyan állt ekkor Ady a költészettel?
– Alig valahogy. Leghíresebb verse ekkoriban Az én menyasszonyom című költeménye, amelyet egyébként élete mind a négy vagy öt menyasszonyának is dedikált úgymond, de mindegyiknek más és más címmel.
Ezekben az időkben még nem írt komoly politikai vagy magyarságverseket, sőt amikor Léda asszonnyal kiment Párizsba, ott is csupán tizenkét költeménye született a csaknem egy év alatt. Ady ekkor még nem hajtotta be a fejét a szabadkőműves kalodába, bár testvére, Lajos, aki szintén szabadkőműves volt Budapesten, azt írta, hogy „Bandit már kiszemelte magának a nagyváradi páholy, de párizsi utazása miatt nem kerítettek sort a felvételére”.
Tett egy kisebb kitérőt 1905-ben, ekkor a darabontkormány sajtóosztályán dolgozott, politikai vezércikkeket írt havi 300 korona fizetségért. Soha másutt nem keresett ennyit. A darabontkormányhoz is egy szabadkőműves eszme, az általános és titkos választójog eszméje miatt sodródott, a kormány szerette volna bevezetni, de nem sikerült.
– Mikortól azonosult Ady a szabadkőművesség eszméivel?
– Kezdetben elég kialakulatlan volt a személyisége, ahogy már említettem, Nagyváradon érték az első komolyabb hatások mentorai részéről. Aztán 1905 és 1912 között tökéletesedett ez a tudás, de akkor már Jászi Oszkár és báró Hatvany Lajos keze alatt formálódott Ady Endre. Radikalizmusa kiteljesedett, Széll Kálmánt például egyszerűen csak hülyének nevezte ekkor írt cikkeiben, Prohászka Ottokárt pedig csuhás gazembernek. A katolikus egyház amúgy is folyamatosan a célkeresztjében volt mint olyan intézmény, amely „butaságban tartja a népet”. Különféle, szabadkőművesek által alapított jószolgálati egyesületek írattak vele cikkeket a Budapesti Naplóba, majd a szocdem Révész Béla bevitte őt a Népszavához, itt 1907-től jelentek meg politikai versei. Később az 1908-ban indult Nyugatban, majd az 1910-től megjelenő Világ című napilapban is. Ezeket az újságokat a szabadkőművesek pénzelték és tartották fenn. A Nyugat például azért kapta ezt a nevet, mert a francia szabadkőművesség s az általa elért eredmények utat mutató csillagként ragyogtak a hazai páholyok előtt.
– Térjünk a lényegre! A pénzsóvárság vitte Adyt a szabadkőművesekhez?
– Ady a magyar dzsentri legrosszabb költekező hagyományaival rendelkezett. Folyton pénzzavarban volt. Szállodákban lakott, étkezett, ivott, és persze a nők is sok pénzbe kerültek. Mindezt tudták róla a szerkesztőségek, és sokszor dupla honoráriumot adtak neki. Ezzel magukhoz láncolták a baloldali lapok, vagyis a Világ, a Népszava és a Nyugat.
– Tehát valójában megvették?
– Volt itt még valami. Ady betegesen nagyképű, öntelt figura volt, ezt többen leírták róla. Azt gondolta, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A szabadkőművesek lapjaiban egymás után jelentek meg a zsenialitásáról szóló ódák. Felismerték, hogy erre is szüksége van, ez is kell neki, egy sorban a pénzzel. Be kell vallani, a korabeli magyar írók, mondjuk úgy, Ady saját fajtája – Herczeg Ferenctől kezdve Móricz Zsigmondon át Tóth Béláig – zagyva, erotomán, züllött embernek tartották őt. Nem is segítették, nem is támogatták. Ady tehát egyszerűen rá volt szorulva a szabadkőművesekre.
– Ilyen egyszerűen elfogadta ezt a béklyót?
– Dehogy! Többször is megpróbált kitörni. Például 1907-ben, majd 1908-ban is fura vákuumba került. 1907-ben megírta a Zikcene, zakcene satöbbi című költeményét, amelyre akkor Hatvany Lajosék azt mondták, tipikusan antiszemita vers.
Ha nehezen is, de idővel elcsitult ez a botrány, ám jött 1908-ban A duk-duk affér című prózája, amelyben támogatóira és barátaira támadt. Senkik állnak körülötte, senkik próbálják utánozni, írta. Rosszulesett ez azoknak, akik a kórházi, szanatóriumi számláit is fizették. De zűrök voltak a magánéletében is, megtudta, hogy Léda megcsalja, igaz, Ady viszont amikor elment esténként Lédától és a férjétől, rendszerint még betért valamelyik bordélyba. Háromszor kapott vérbajt, ezt Czeizel Endre említi A magyar költőgéniuszok sorsa című könyvében.
Az 1912-es évben csábítja Jászi Oszkár a Martinovics páholyba a költőt, és ő be is lép, mint afféle utolsó menedékbe. Elsősorban Ady neve kellett a Martinovicsnak. Harmadik kitörési kísérlete Csinszka felbukkanásához kapcsolódik, vele akart mindent új alapokra helyezni. Hatvany ekkor már azt mondta Adyról, hogy költészetében óriási, emberileg viszont gyarló.
– Gyarló? Nem inkább nyughatatlan és kiszolgáltatott egyszerre?
– Ady ekkor már azt hitte, mindent megtehet. Fröcsög és vagdalkozik. A kötetben különben összeállítottam Ady „gyűlöletszótárát” is. Politikai versei amúgy jól megírtak és jól szavalhatók, de a tartalmuk arról tanúskodik, hogy a költő félreértette a magyarországi helyzetet. Erre mondta Szekfű Gyula, hogy Ady egy politikai analfabéta. Folyton a forradalmat várta és sürgette, ilyen értelmű verseket írt például a rendkívül harcos és agresszív Galilei körnek. Úgy gondolta, a galileisták, a szabadkőművesek és a szocdemek alkotják meg majd az új Magyarországot. Radikális, liberális és marxista eszmék egyvelege uralta a gondolatait.
– Ön az elején azt mondta, rajongott Ady költeményeiért.
– Igen. Feleségül vette Boncza Bertát, de folytatta züllött életét. Ő írta le, hogy Csucsán egy román cselédlánytól született egy kisfia is, őt majd Octavian Goga román költő neveli fel, aki megvette a csucsai birtokot, később román miniszterelnök lett. Amikor Ady megírta Óh, fajtám vére című költeményét, visszatérni látszott magyarságához.
Istenes verseiből pedig úgy tetszik, egy züllött lélek kereste a megtisztulást, az Úrhoz vezető utat. Istenes költeményei világszínvonalra emelték Adyt, ez nem lehet kétséges.
Magyar Hírlap/Történelemportál.hu
Raffay Ernő legújabb könyve már megtalálható a nagyváradi Illyés Gyula és a Hobby Libri könyvesboltban.
Raffay Ernőí. Szabadkőműves béklyóban. Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) /KárpátiaStúdió – Nagy Magyarország Könyvek Kiadó, Budapest/
(Átvéve Sinkovics Ferenc: Ady és a szabadkőművesek románca című cikke - Magyar Hírlap, 2013. jún. 13.)
Reggeli Újság (Nagyvárad)