A magyarországi választások két fordulója közötti idő előrevetíti a bármi áron győzni rémképét. A magukat győztesnek kikiáltó pártvezérek a második fordulóban bárkivel ? régi marxista tétel: az ördöggel is ? szövetkeznek, csak kormányváltó legyen az. Thürmerrel is. Medgyessy egyik kijelentése: ,,A határon túli magyarok tekintetében elképzelésünk az, hogy semmiképpen sem akarnánk, ha Trianon ismét beteljesülne." Négy esztendő alatt az SZDSZ megbocsáthatatlan politikai merényletek sorozatát követte el a határokon kívüli magyarok vonatkozásában. ?A kedvezménytörvény ellen az Orbán-féle jobboldali ,,szellemi terror időszakában", mindegyre Csurkával rémítve a gyerekded magyar társadalmat, a Trianon kreálta államok szélsőséges irányzatainak képviselőivel szövetkeztek Magyarország és a magyar nemzeti értékek belföldi-külföldi lejáratásáért, mosdatlan nyilatkozatokat engedtek meg maguknak a magyar Szent Koronával kapcsolatosan, a magyar millenniumi ünnepségsorozatot, kétezer-valahányszáz település lakóinak emelkedettebb történelmi meditációját meggyalázták ? sokatmondó, hogy Nemeskürty István pápai kitüntetésének a Magyar ATV-ben nem volt hírértéke (az Uránia Filmszínházban A hídember bemutatójának sem, az Antall Józsefről való megemlékezésnek sem), mert kellettek a drága percek a Sajtóklub négy politikai alkimistájának arra, hogy most a Fideszbe bekebelezett Csurka-pártiakkal riogassák határon innen és túli nézőiket ?, a legaggasztóbb viszont Erdély felől és minden határokon túlról nézvést, amint kegyeskednek majd rólunk gondoskodni. Újratárgyalják a magyar?román megállapodást, amelyet felváltva neveznek paktumnak és diktátumnak. /Sylvester Lajos: Megbűnhődte már e nép? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 10./

Bustya Endre /Marosvásárhely, 1927. jún. 29. - Kolozsvár, 1996. dec. 24./ már a Bolyai Egyetemen elkötelezte magát Ady Endre mellett. Bejelentette, hogy összegyűjti és kötetben kiadja Ady novelláit. Ady-kutatásainak elismeréséül 1979-ben megkapta a Dénes Zsófia által Ady emlékére alapított díjat. Itthon a marxisták mindenünnen kirúgták. Bebörtönözték az Ady-kutató Bustya Endrét, aki szabadulása után szénbányában dolgozott, majd mint kistisztviselő tengette életét, mígcsak Gáll Ernő maga mellé nem vette a Korunkhoz. Sokat szerepelt a Szabadság előlapjában, az Igazságban, az Utunkban, a Kolozsvári Rádióban. Az Igazságban 1975-ben Robotos Imre Csinszka-revíziójának cáfolatát adta közre a lap szeptemberi–decemberi számaiban, nagy sikerrel. Konokul és kitartóan dolgozott szabadulása után is Marosvásárhelyen, majd később Kolozsváron. Vásárhelyen a Teleki Téka bibliográfusaként minden lapot átnézett, és értékes anyagokat publikált, írt Kosztolányi Dezső vásárhelyi útjáról, Móra Ferenc marosvásárhelyi látogatásáról, és közölte Babits Mihály levélváltását Sényi Lászlóval. Bustya Endre több el nem végzett munkát maga után hagyva, elhunyt. Még élhetne, csak most lenne 75 esztendős. /Kovács Ferenc: Bustya Endre emlékezete. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./

A sepsiszentgyörgyi születésű, nagyajtai nevelkedésű Moyses Márton mindössze 29 éves életének történetét legfőképpen a mellette mindvégig kitartó húga, Moyses Éva ismerte. 1970. február 13-án Moyses Márton felgyújtotta magát Brassóban, a Román Kommunista Párt székháza előtt. 1969 telén a prágai egyetemi hallgató, Jan Palach, majd néhány napra rá Budapesten a Nemzeti Múzeum lépcsőin a középiskolás Bauer Sándor, egy év múlva pedig Moyses Márton felgyújtotta magát. Ezt tette a brassói Liviu Babes is 1989-ben, Brassó-Pojánán. - Moyses Márton egyetemi hallgatót 1960-ban tartóztatta le a Securitate. A kiváló képességű fiatalembert a matematikatudományok, az irodalom, a folklórkutatás, a társadalomfilozófia, az atomfizika mellett különféle találmányok is foglalkoztatták. Az 1956-os magyar forradalom idején a baróti gimnáziumból megszökve nekivágott negyedmagával a román—magyar határnak, hogy a szabadságharc oldalára szegődjön. Moyzes 1962-ben kiszabadult a börtönből, nem folytathatta tanulmányait, sőt, állami munkahelyet sem kaphatott, hanem a nagyajtai kollektív gazdaságba kényszerítették napszámosnak. A lap két részletet közölt a Moyses Márton kálváriáját összeállítani igyekvő, Bűn volt a szó című kötetből. 1960. decemberében Moyzes a marosvásárhelyi Securitate egyik kihallgatója előtt elismerte, hogy ő írta a Holnap forradalom című verset, továbbá a Szomorú beszéd magamról (Barátomnak) és az Igaz emberséggel ölni címűt. Moyzes a börtönben levágta a nyelvét, mert olyasmire kényszerítették, hogy mondja azt, amit nem csinált. Erre a kegyetlenül, érzéstelenítés nélkül visszavarrták a nyelvét. Az öncsonkítás 1962. szeptember 28-án történt. - Moyses Mártont a Szovjet Kommunista Párt Központi Vezetőségéhez Moszkvába írt levelében /1969-ben/ az erdélyi magyarság kérdését is felvetette: Erdély 1944 utáni kérdése olyan problémát jelenthet, amely ,,a kommunista tábor egységét veszélyeztető tényezővé válhat". ,,Az 1944 után kialakult helyzet marxista elemzését sem a romániai, sem a magyarországi kommunisták nem végezték el (Ezért a felelősség kölcsönös.)". Mindkét állam kommunista vezetőségének oda kell hatnia, hogy megkülönböztetett barátság alakuljon ki Románia és Magyarország között, hogy a két állam között levő határ váljon adminisztratív határrá, ne legyen politikai határ, javasolta. - Moyses Márton folklórgyűjtéssel is foglalkozott. ,,A válogatásnál arra törekedtem, hogy olyan termékeket mutassak be, amelyeket a Konsza-gyűjtemény nem közöl (sok esetben a Vadrózsák sem)" — írta. /Benkő Levente: Bűn volt a szó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28., jún. 29./

"Megjelent a Tordaszentmihályon született, s immár hatvanadik évét is betöltött egykori kolozsvári író, Köntös Szabó Zoltán családi krónikájának negyedik kötete. Vaskos kötet, majdnem 500 oldalas. A nagyapa, K. tiszteletes úr diáriumába az író elég gyakran belefűzi saját élményeit, s az 1970 utáni Ceausescu-korszak történeteit is. Köntös Szabó Zoltán családi krónikájának fő címe: Trianon gyermekei vagyunk. Nagyon sok az unoka feljegyzése ebben a kötetben. Mégpedig ma is körünkben élő személyekről, akiket kikészített a Ceausescu nacionalista-marxista korszak, s azokról is, akik csak éppen megütötték a bokájukat, vagy - mint egyes írók - lelkendezve írtak e korszak nagy-nagy vívmányairól, vagy egyszerűen csak 1989 után köpönyeget fordítottak, és beálltak a nagy demokraták közé. /Kovács Ferenc: Köntös Szabó Zoltán: Torda felől hírt hoz a szél. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 10./"

"Aug. 13. és 20. között Nagybánya lakossága ismét a város védőszentjét, Szent Istvánt ünnepelte. Az egyhetes rendezvény Kristófi János nagyváradi orgonaművész koncertjével kezdődött. Marx József (1914-1992) marosvásárhelyi fotóművész erdélyi műemléképületeket ábrázoló fotóiból nyílt kiállítás. Sasi Nagy Béla érem-gyűjteménye szeptember elejéig látogatható. Volt még énekverseny, egyházi könyvújdonság bemutatója, Illyés Kinga is jelen volt Az élet kenyere című, Árpád-házi Szent Erzsébet életéről szóló pódiumműsorával. /(szika): Nagybánya. Szent István-napok, harmadszor. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 27./"

"Lőrincz Lehel Kolozsváron, a Ion Andreescu Főiskola Szobrászati Szakán végzett 1959-ben. Reklámgrafikusként ment nyugdíjba 1996-ban. 1960-tól rendszeresen szerepelt országos, megyei és egyéb csoportos tárlatokon, de egyéni kiállításainak jegyzéke is gazdag. Legutóbb egyéni tárlata nyílt Kolozsváron, szobrokat és pasztelleket mutatott be. Számtalan köztéri szobra - Apafi Mihályé Nagyenyeden, Báthory Istváné Szilágysomlyón, Ady Endréé Szilágylompérten - ismert. A mostani kiállításán az egyik nagyméretű faszobor, a jelképes Mea culpa, mea maxima culpa című, a bűnbánó Marxot megtestesítő alkotás. A tematikai gazdagság, az értékmentő-értékteremtő törekvések a művész pasztelljeire is jellemzőek. /Németh Júlia: Értékmentés-értékteremtés síkban és térben. Lőrincz Lehel kiállítása a Gy. Szabó Béla Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./"

"Puskás Attila /Kolozsvár/ hozzászólt Nagy Károlynak és Nagy Istvánnak a Romániai Magyar Szóban folytatásokban közölt visszaemlékezéseihez. Puskás Attila apja, Puskás Lajos tanár a két világháború között ugyanolyan meghatározó személyisége volt Kolozsvárnak, mint Nagy István, de polgári oldalról. Nagy István elkötelezett kommunista volt - mindvégig, csalódásai ellenére is. Nagy Károly leszögezte: "Csakis és kizárólag azt írom meg, amit tényként ismerek.". Puskás Attila épen ezt kérte számon. Kolozsvár október 11-i "felszabadításáról" (megszállásáról) így ír: "A szovjet járőrök próbálták megakadályozni a fosztogatását..." Puskás Lajos naplója szerint: "...a szovjet parancsnokság október 17-én felnyittatta a széfeket, s minden ott talált értéket elvitt..." Nagy Károly szerint a szovjet városparancsnok a város életének az újraindítását követelte. Puskás Lajos naplója szerint: "Maga a T.SZ. (Tizes Szervezet. P.A. megj.) a szovjet katonai hatóságoknál mint "kémszervezet" lett feljelentve... Okt. 17-én értem jött egy patrula és elvitt a főtéri Erdélyi Bank emeletén lévő szovjet parancsnokságra... Végül is a parancsnok nagyon barátságosan elengedett azzal, hogy érdekes és jó munkát végeztünk... s még további jó munkát kívántak (t.i. a Tizes Szervezet aktivistái a háborús években. P.A. megj.)". A T.Sz. politikamentes magyar szervezet volt, azzal a céllal, hogy a nehéz háborús időkben segítse Kolozsvár közigazgatását. Magyar szervezet volt, de bizonyítható módon segítette a szegény zsidó és román kolozsváriakat is, amit annak idején nem "díjaztak"! Nagy István a Réz Mihályék kóstolója című regényében teljesen igazságtalanul és félretájékoztatva állítja be a képbe a "tizedes" alakját. Kitessékelésük a T.Sz.-ből annyira "távhatású" volt, hogy bár apám is aláírója volt az elítélt kommunisták börtönből való kiengedése folyamodványnak és a Békepártnak aktív tagja, nyugtot soha nem hagyott neki, újságcikkben és - befolyásánál fogva - a tanügyi hatóságoknál, míg élt addig üldözte N.I. apámat "reakciósként, revizionistaként". Nagy Istvánnak sikerült börtönbe juttatnia 1947-ben, több magyar polgári személlyel együtt Puskás édesapját is. Nem igaz, hogy a székely hadosztály kisebbik része beolvadt a magyar vörös hadseregbe. Valójában a székely hadosztály állandó harcokban - hátba támadva a magyar vörös hadseregtől is! - Dunántúlig visszavonulva harcolt. Az 1956-os év forradalmat illetően Nagy Károly beismerte, hogy akkor a hivatalos kommunista verziót elfogadta, s helyeselte a szovjet beavatkozását. Puskás Attilát 20 évre ítélték 1956-ért. - Az igaz az, hogy "...a marxista magyar értelmiség itt Erdélyben elárulta a népét." Majd: "...az vesse rájuk az első követ, aki nálunk többet tett." Nagy Károlynak ehhez a megállapításához Puskás Attila hozzáfűzte: ne felejtsék el azokat a magyar tanárokat, papokat, földműveseket, diákokat, iparosokat, akik sokkal, de sokkal többet tettek, mint a "marxisták", azokat, akiket kivégeztek, akik sok éves börtönt szenvedtek, hogy 1989 megvalósulhasson. /Puskás Attila: A "tények és tettek" bal fele. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./ "

"Marosvásárhelyen nov. 9-én zárult a könyvvásár. A színház előcsarnokában három nap alatt több mint 5000 ember fordult meg. Megnyílt a vásárhelyi Simon Endre és a csíkszeredai Antal Imre festészeti kiállítása, bemutatták a Pallas-Akadémia Kiadó Műterem sorozatában megjelent albumokat, majd Balási András, Markó Béla verses-, Bözödi György, Domokos Géza, Kozma Mária, Marosi Ildikó próza-, memoár- és irodalomtörténeti könyveit méltatta Kovács András Ferenc és Nagy Miklós Kund. A Mentor Könyvkiadó Művészeti monográfiák sorozatában megjelent Jánosházy György Marx József fotóművészről készült kismonográfiája és Csepreghy András Üdvözlet Marosvásárhelyről című albuma /képeslapok Vásárhelyről/. /Lokodi Imre: Zárult a könyvvásár. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 11./"

"Az ez évi Hazám-díjakat Horváth Teri színművész, Kertész Ákos író, Kovács András filmrendező, Kurtág György zeneszerző, Marx György fizikus, Sütő András író, Szabó Zoltán szívsebész-professzor és Zsámbéki Gábor színházi rendező nyerte el. A XXI. Század Társaság által alapított, második alkalommal odaítélt elismeréseket nov. 16-án adják át, a Magyar Tudományos Akadémián. A díjat a társaság tavaly alapította, s évente olyan személyeknek ítéli oda, akik a magyar közgondolkodásban, az ország tudományos, illetve művészeti életében kiemelkedő szerepet játszanak. /Sütő András Hazám-díjas. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 16./"

"A Demokratikus Újbaloldal szándéknyilatkozatának közreadásakor tisztában voltak azzal, hogy tömörülésüket sokan gyanakvással fogadják majd, jelezte közös cikkében Nagy Károly, a Demokratikus Újbaloldal SZKT-képviselője és Neményi József Nándor gazdasági főtanácsadó.Vitatták Asztalos Lajos nak, a Szabadság hasábjain január 27-én megjelent írását, amelyben azt állította, hogy a reformkommunisták befogadásával a demokratikus újbaloldal a volt pártnómenklatúra, a volt szekusok számára egyengeti az utat a hatalmi pozíciók felé, és a reformkommunisták a bukott embertelen társadalmi rendszer visszaállítására törekednek. A két szerző magyarázkodni kezdett, védve a reformkommunistákat, akik lemondtak a proletárdiktatúráról, elfogadták a parlamentarizmust, és a többpártrendszert. Azt azonban megőrizték, hogy az emberiség jövőjét a szocialista társadalom képezi. "A szocializmus fogalmát viszont már az eredeti marxi értelemben használják, így szocializmuson a széles önkormányzati jogokra épülő termelő és fogyasztó közösségek olyan szövetségét értik, amelyben a termelt javak elosztása a végzett munka értéke és társadalmi jelentősége alapján történik." A Demokratikus Újbaloldal azt keresi, mit lehet tenni a nagyon rossz szociális helyzet javításáért. /Nagy Károly, a Demokratikus Újbaloldal SZKT-képviselője, Neményi József Nándor, gazdasági főtanácsadó: Vigyázz, jön a mumus! = Szabadság (Kolozsvár), jan. 24./"

"Kolozsváron a Györkös-Mányi Albert Emlékházban ápr. 9-én bemutatták Németh Júlia Kós András /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című kötetét. A könyv a kiadó Művészeti Monográfiák sorozatának újabb darabja. A sorozatban eddig a következő kiadványok láttak napvilágot: Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Miklóssy Gábor, Haller József, Marx József. Kós András szobrászművész személyében az erdélyi gyökerek a modernséggel egyesülnek, amit a most megjelent hatodik kötet is tükröz. Az eseményen jelen lévő nyolcvankilenc éves Kós András köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult a kötet kiadásához. /Ö. I. B.: Kós András élete és művészete kismonográfiában. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 10./"

"Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./"

Felnőtt egy nemzedék, amely aligha tud valamit Nagy Istvánról. Sokak számára egyszerűen egy író, mások magyar Makszim Gorkijnak, ismét mások a letűnt rendszer kiszolgálójának, haszonélvezőjének tartják. Mi hát az igazság? – tette fel a kérdést Nagy Károly, az író fia. Termékeny alkotó volt, több mint 30 kötete (regények, novellák, gyűjtemények, színdarabok, szociográfiák) látott napvilágot, publicisztikai írásait pedig még senki sem vette számba. Talán az egyetlen olyan kelet-európai író, akit mind a három rendszer cenzúrázott, s időnként üldözött. A királyi Romániában a sziguranca a szó szoros értelmében, majdnem agyonverte első kisregényéért, a bécsi döntés után a szamosfalvi börtönbe került. Nagy István a szocialistának induló társadalmi rendszer fegyelmezett katonája volt. Ahogy szaporodtak az aggasztó jelek, úgy vált a magatartása mindinkább kritikussá. Először 1952 januárjában került szembe a hivatalos pártvonallal. Arra próbálták rávenni, hogy mint a Bolyai Tudományegyetem akkori rektora, kezdeményezze a Bolyai és a Babes egyetemek egyesítését. Ezt elutasította, ezért úgynevezett "jobboldali elhajlás" címén leleplezték, mint jobboldali nacionalistát, s leváltották rektori tisztségéről (amelyet csak pártutasításra vállalt). Egy hónapig kényszerlakhelyen volt Bukarestben, s azzal vádolták, hogy Balogh Edgárral, Jordáky Lajossal s Teleki Béla gróffal együtt összeesküvést szőtt Észak-Erdély elszakítására. Szabadlábra helyezték, de titokban kizárták a pártból. Nagy István élete végéig megőrizte marxista meggyőződését. A hetvenes évekre már szilárd meggyőződése volt, hogy Kelet-Európában lényegileg letértek a marxi útról. /Nagy Károly: Ki is volt Nagy István? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./

Bihar megye magyarok lakta területein mintegy 20 vidéki könyvtárat találni, a bibliotékák fele azonban csak névlegesen létezik: a kis falvakban a s hideg kultúrházakban lassan szétmállik a papír, a polcokon Ceausescu, Marx és Engels művei is sorakoznak. A községi önkormányzatok nem tudják a könyvtáros fizetését kigazdálkodni és alkalmazni, nincs aki újrakatalogizálja a könyveket. Hegyközcsatáron viszont felleltározták a könyvtár javait, félállásban könyvtárost alkalmaztak. Betegnyugdíjasok, idősek iskolások viszonylag rendszeres látogatói a bibliotékának. Télen viszont a cserépkályhába nem mindig jut fa. A 18 ezer kötetnek alig több mint fele használható. háromszor kapott pályázaton nyert könyvet a megyei könyvtártól, vásárolni azonban egyet sem tudott, az önkormányzatnak nincs rá pénze. A községi önkormányzatok hatáskörébe tartozna működtetni a művelődési intézményeket, könyvtárost alkalmazni, , a helyi tanácsoknak azonban nincs pénzük, képzett művelődésszervezők sincsenek vidéken, mutatott rá a problémára Tavaszi Hajnal, a Bihar megyei Gheorghe Sincai Könyvtár módszertani részlegének vezetője. A rendszerváltás óta magyarországi testvértelepülések könyvtárai, a Magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Duna Televízió igyekszik anyanyelvi irodalmat eljuttatni Erdélybe, ez azonban tűzoltás. 1989 óta az első két könyvtáros generáció most röppent ki az egyetemről Kolozsváron és Nagyváradon, egy magyar szakembert a megyei könyvtárba, egyet pedig a Partiumi Keresztény Egyetem könyvtárába sikerült alkalmazni. A Bihar megyei könyvtár rehabilitációs programot indított a könyvállomány konzerválására, a könyvtárhelyiségeket és a könyveket fertőtlenítették, de a lemaradás óriási. Bihar megyében idén 4,5 millió lejt fordítanak a vidéki magyar könyvtárak állományának felújítására. Nagyváradon kívül több nagyobb bihari városban, Nagyszalontán, Margittán, Élesden, Érmihályfalván, Székelyhídon és néhány tehetősebb községben létezik használható könyvtár. Székelyhídon 30 ezer kötetes a könyvtár. Hogy meg tudták tartani olvasóikat, azt testvértelepülésük, Létavértes könyvtárának köszönhetik, ahonnan rendszeresen könyvszállítmányok futnak be, ily módon sok érdekes, új kiadvány eljut Székelyhídra is. /Balla Tünde: Haldokló betűk a kulcsra zárt ajtók mögött. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 28./

Megjelent egy emlékkönyv a Fotóklubról: 50 éves a Marosvásárhelyi Fotóklub, 1953-2003 /Lyra Kiadó, Marosvásárhely 2003/. Összeállította és szerkesztette Bálint Zsigmond. Az 1953-ban megalakult Fotóklub Marx József elnök irányításával működött, annak 1992-ben bekövetkezett haláláig. 1992-2002 között Bálint Zsigmond, majd 2002-2004 között Tamás András vállalták fel az elnöki teendőkkel járó ügyintézést. A kiadvány derekát terjedelmes válogatás képezi a sajtóban 1965 és 2001 között megjelent írásokból. /Bölöni Domokos: Ötven év a fényképezés szolgálatában. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 15./

Kertész Gábor 1928-ban, Vajdakamaráson született. Édesapja ott volt lelkipásztor. 1946-ban az életére emlékező Varga Lászlóval együtt került a Bolyai Egyetem jogi karára, és jó barátok lettek. 1948-ban a régi professzorokat kiutasították az országból. Helyüket analfabéta zugügyvédek foglalták el, és tanítottak jog helyett évenként változó marxista ideológiát. A harmadév végén meglepetésszerűen a közgazdászoknak diplomát adtak és elbocsátották őket az egyetemről. Ott maradtak körülbelül tizenöten, negyedéves jogászok, közülük három átállt kommunistának. Januárban minden előkészítés nélkül kipécéztek négy hallgatót, Pásztori Ildikót, akinek édesapja, a Szociáldemokrata Párt egyik köztiszteletben álló vezetője már börtönben ült, Nagy József földbirtokos fiút, Kertész Gábort és Varga Lászlót. Ez volt az első koncepciós per Kolozsvárt. Demeter János dékán, aki később Budapesten díszsírhelyet kapott az erdélyi magyarság érdekeinek védelmezéséért, vezette a megbeszélést, elsorolva a legképtelenebb vádakat. Hárman megpróbálták védeni igazukat. Kertész Gábor viszont minden ráolvasott bűnre csak a vállát vonta meg. Az eredmény: hármukat kicsapták az ország valamennyi főiskolájáról. Kertész Gábornak megkegyelmeztek. Elvégezte az egyetemet. Egyetem után behívták munkaszolgálatos katonának. Bányában, vasútépítésnél dolgoztatták. Pár hónap múlva szabadon engedték. Amint valami állásféléhez jutott, újra behívták. Ezt háromszor is megismételték vele. Végre súlyos mellhártyagyulladással lett ügyvéd Zilahon. Közben folytatta komoly tanulmányait, tartotta a kapcsolatot Dobai István nemzetközi jogásszal és Varga Lászlóval. Kertész Gábor fedezte fel Wesselényi Miklósnak egy 1846-ban írt levelét, melyben azt fejtette ki, hogy a magyar nemzet a különböző nemzetiségek közötti szétszórt állapotában fel fog szívódni. Vonuljon össze a magyarság akkora területre, melyet be tud lakni a baráti nemzetiségekkel, a németekkel és a zsidókkal, a többi területet ürítse ki és adjon ott teljes autonómiát az ellenséges hangulatú nemzetiségeknek, vallotta Wesselényi. Ez a levél vezette Kertész Gábort a lakosságcsere tervezésére, megosztva gondolatait Dobai Istvánnal. A másik elmélete: minden kérdésben döntő joggal kell felruházni a szakértőket. Ez lenne az általa gerontokráciának nevezett társadalmi rend, mely, amint azt az ötvenhatos magyar forradalom megfogalmazta a pártfeletti, azaz pártatlan közhatalom igényével. Az 1956 magyar forradalomért Kertész Gábor is lelkesedett. 1957 márciusában letartóztatták, a Dobai per fővádlottaival egy napon. Kertész Gábor nem védekezett, önmagáról mindent nyugodtan vallott, de ha mások bűneiről kérdezték, azokat is mind magára vállalta. A tárgyaláson vallotta: egész Erdélynek Magyarországhoz kell tartoznia. Ezzel a magatartásával érdemelte ki Kertész Gábor nemcsak a 25 évi kényszermunkát, hanem az iratcsomóján a jelet, hogy nem hagyhatja el élve a börtönt. A börtönéletet különben is nehezen bírta. Akiket megjelöltek, azok nem kaphattak orvosi kezelést. Gábornak betegdiéta járt volna, soha nem kapta meg. Beteg tüdejére nem kapott gyógyszert. Összezárták egy félkegyelmű besúgóval, aki naponta verte őt. Kertész Gábort tudatosan, következetesen meggyilkolták. Rákos lett, leírhatatlan kínok között halt meg. Így gyilkolták meg a kommunisták Kertész Gábort, Erdély egyik legkiválóbb, legtehetségesebb emberét. /Varga László: Kertész Gábor emlékezete. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30., nov. 1., 3./

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét, febr. 17./ című tanulmánya vitát váltott ki. A hetilap következő számában több reagálást közöltek: a/ Sütő András cáfolta Stefano Bottoni állításait. 1957-ben nem váltották le az Igaz Szóban viselt beosztásából, hozzátette: 1956-ban – „forradalom-pártiságért” – a letartóztatandó személyek listájára került, Fazekas János – akkori KB-titkár vállalt érte felelősséget. Sütő András visszautasította Bottoni állítását, hogy Hajdu Győzőt ő látta volna el folyamatosan információval Földes Lászlóról, Sütő ugyanis bekerült az Utunk szerkesztőbizottságába. Sütő ezt rágalmazásnak minősítette, mondván általános gyakorlat volt a tiszteletbeli szerkesztőbizottsági tagság. A hetilap testületében szerepelt, de gyakorlatilag semmi köze sem volt hozzájuk, mert 1956 elejétől kezdve már a Művészet című folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott Marosvásárhelyt. „Így a kolozsvári Utunknál nem volt alkalmam Hajdu Győző „besúgójaként” működni Földes László ellenében” – írta. Sütő szerint Hajdu Győző véleményeket kért több, Földes által megtámadott írótól, ezt nevezte a tanulmány feljelentő levélnek. Sütő az emlékezetes gyűlésen védeni próbálta Földes Lászlót. /Sütő András: Traumát oldó emlék. Gálfalvi Zsoltnak. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ b/ Gálfalvi Zsolt az akkor történteket csapdahelyzettel magyarázta: „Földes tehát egy szorongató csapda-helyzetből úgy próbált kiutat találni, hogy másokat taszított csapda helyzetbe. Nemcsak helyzetmegítélése, eljárása is téves volt.” Gálfalvi Földes László hitelét és megbízhatóságát vonta kétségbe, de utólag úgy látja, hogy saját csapdahelyzetéből téves módon próbált menekülni. Ami akkor történt, az csak a diktatúra ismeretében ítélhető meg. /Gálfalvi Zsolt: Megjegyzések egy esettanulmányhoz. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ c/ Bodor Pál hozzászólásában a diktatúra akkori korszakát elevenítette fel. A románosítás 1956-ra már egyértelmű volt. 1956 szeptemberében Miron Constantinescu, a párt KB keménykezű titkára Kolozsváron magyar értelmiségi gyűlést hívott össze, ahol a felszólalók óriási többsége nyíltan kritikus volt a pártvezetéssel és a kormánnyal, a magyar érdekeket sértő jelenségek tekintetében. Ezt látva Miron Constantinescu elmondta, a párt vezetése jóváhagyta a régi kérést az 1940-ben megszüntetett Korunk újrakiadására, egy új gyereklapra (ez lett a Napsugár), nem állítják le a szakszervezetek magyar nyelvű hetilapját, (Szakszervezeti Élet, majd Munkásélet), a KISZ ifjúsági lapját sem szüntetik meg (Ifjúmunkás), visszaállítják a kolozsvári Agronómia magyar tagozatát, megvizsgáltatja az utcanév-változtatásokat stb. Bodor elismerte, hogy felszólalt Földes László ellen, de hozzátette: ezt a szövegét szinte Földes László diktálta és heteken át kérte Bodor Pált, hogy olvassa föl. /Bodor Pál Diurnus: Stefano Bottoni! = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ d/ Hozzászólt a hetilap munkatársa, Sipos Géza is, aki nekirontott Sütő Andrásnak és ítélkezett, Sütő nem jelentős író. „Egyszerre volt a működtetője, haszonélvezője és ugyanakkor eszköze a hatalomnak, másrészt nemzetiségi mivolta miatt sohasem válhatott annak szerves részévé” – minősítette Sütő Andrást Sipos Géza. Sőt, Sipos szerint az író „ellenzéki szerepben is megnyilvánult”, „átnyergelt”, „ellenzéki-nemzetvédő identitást épített ki magának”, „hatékonyan dolgozott önnön irodalmi kultuszán”. Sipos szerint Sütőnek 57 kötete jelent meg, „tézisdrámái 1975-től a szelep funkcióját töltötték be diktatúra és nemzetiség viszonyában”. Sipos Géza megvonta Sütő András írói mérlegét: egyetlen jó könyve van, az Anyám könnyű álmot ígér. /Sipos Géza: Az önfelmentő.= A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ e/ Kuszálik Péter saját magára hivatkozott, ő már régebben sürgette a „kibeszélést”. Földes László már 1964 decemberétől közölhetett, igaz, kezdetben csak recenziókat, kisebb cikkeket. Kuszálik két könyvcímet hiányolt Bottoni bibliográfiájából: Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Vallomások egy bűntelen nemzedék elkárhozásáról /Kriterion, Bukarest, 1982/ és Földes László: Elvek és viták. Tanulmányok, kritikák /Kriterion, Bukarest, 1983/. Huszár könyvéből kiderült, hogy a pártból kizárt Földes haláláig a marxista esztétika egyetemi előadótanára maradhatott. /Kuszálik Péter: Eljött (?) a kibeszélés ideje? = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./

Az A Hétben Stefano Bottoni A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét, febr. 17./ című tanulmánya kapcsán újabb hozzászólások jelentek meg: a/ Cs. Nagy Ibolya az első, aki a vitában nem támadta Sütő Andrást, sőt megállapította, hogy a hetilapban a vita álcázott taktikai játék, a cél Sütő András támadása, ezért történik az egész kultuszlebontó igyekezet, melyben sok az ilyen elem: mindenki tudta, nekem mesélte… Földes László Utunkból való kizárása nem drámai végű ügy: ideológiailag megbízhatatlanként marxizmust tanított egy főiskolán. A mostani vitában egyetlen célszemély lett fontos, Sütő András. A cikkek nyomán a kor ügynökévé, kollaboránsává válik az író. Először Bíró Béla támadta Sütőt a hetilapban /Zsidónak (is) lenni, A Hét, jan. 13./, majd Stefano Bottoni tanulmányában, de legfőképpen Sipos Géza (Az önfelmentő, febr. 24.). Sipos Géza már azt is nehezményezte, hogy az írónak sok könyve jelent meg. Sipos Géza cikke az eddigi vita mélypontja, kifejtette nyers ellenszenvét. Cs. Nagy Ibolya hangsúlyozta, hogy Sütő András drámái, könyvei a nemzetiséget megerősítette önazonosságában. Tudta ezt a hatalom is: 1984-ben a Vidám sirató... kivételével szilenciumra ítélték az író színpadi munkáit. Sipos Géza szerint Sütő drámáinak egyetlen érdeme a „gyengécske ellenzéki hang”. Valójában a romániai kisebbség sorsáról Sütő András drámáiból, esszéiből, azután majd „elemző” beszédeiből, beadványiból, leveleiből, cikkeiből értesülhetett Európa, magyarok és nem magyarok. Sütő András a diktatúra idején, 1982-ben Lacranjan Erdély-könyve miatt tiltakozó beadványt fogalmazott Ceausescuhoz s aláírt harmincötödmagával. Cs. Nagy Ibolya sorolta, mi mindent tett Sütő András a diktatúra idején népéért. /Cs. Nagy Ibolya: A sajátosság újabb méltatlanságai. Vita vagy közelharc? = Hét (Marosvásárhely), márc. 10./ b/ Gagyi József figyelmeztetett: a jelenségek nyilvánosságra hozatala kockázatos vállalkozás mindaddig, amíg nem ismerjük az ötvenes (hatvanas, hetvenes...) éveket. Ezen évek tudományosan feldolgozott, megvitatott és alapmunkákban rögzített történetét. Nem tudjuk, sorolta Gagyi, milyen volt „az országot, a tartományt, a várost, az emberek életét kormányzó hatalom mint szándék (ideológia), szerkezet (államműködés) és történelmi megvalósulás (a feltárt történelmi forrásokra alapuló értékelés, értelmezés),” továbbá „nem tudjuk, hogy milyen volt a Szekuritáté 1956 utáni kiépülése nyomán az irodalmi-művészeti szerkezetek-intézmények behálózottsága és ennek következményei”. /Gagyi József: Ismerjük? Nem ismerjük. = Hét (Marosvásárhely), márc. 10./ c/ Kuszálik Péter hangsúlyozta, Sütő Andrásra nem jellemző önhibáinak feltárása. Sütő András „nem félrevezetett volt, hanem félrevezető. Őt és társait azzal bízta meg 1945-ben Pártunk és Kormányunk, hogy a nép lelkébe beledaloljon egy kitalálása pillanatában is hazug ideológiát.” Kuszálik elítélte Sütő Andrást, hozzátéve, ne várjon „vastapsot a följelentései (1956-os forradalom, Földes László, ...?) miatt, csak azért, mert megírta a Heinrich von Kleist-parafrázist (az Egy lócsiszár virágvasárnapjáról van szó)”. /Kuszálik Péter: A tényekre figyelve. = Hét (Marosvásárhely), márc. 10./

Bem tábornok és Petőfi „kapitány” saját kezűleg is gyilkolták az erdélyi románokat, ez derül ki a Nagy-Románia Párt Tricolorul című napilapjának február 26–27-i számaiban Petre Turlea Petőfi Sándor – hős vagy hóhér? – című írásából. Turlea azt írta, hogy Petőfi gyilkos, elvetemült soviniszta, aki részt vett az öldöklésben, továbbá verseiben buzdította is a magyarokat, hogy kövessék példáját. Állításaira egyetlen forrást sem idézett Petre Turlea, aki szereti a neve előtt feltüntetni a „prof. univ. dr.” titulust. Felsorolt mintegy harminc erdélyi falut, ahol Bem és Petőfi 1849 nyarán olyan sok románt ölt meg, hogy ha összeadjuk a számokat, kiderül, hogy annyian összesen nem éltek e tájakon. Ha a térképen keressük a helységeket, olyan kacskaringós útvonal jön ki, amelyet bejárni a honvédseregnek egy évre lett volna szüksége. Dr. Turlea a forradalom után a ploiesti-i marxista tanszékről egyenesen a Román Nemzeti Egységpárt és a Vatra Romaneasca soraiban kötött ki. Kovászna megye parlamenti képviselője lett, de felvállalta a hargitai románság érdekeit is. Ilyen minőségben 1998. december 29-én a képviselőház plénumában hevesen tiltakozott a baláni bánya bezárása ellen. Azzal érvelt, hogy a város 10 ezer lakosából 7000 román, az RMDSZ őket akarja elűzni a megyéből azáltal, hogy kenyérkereset nélkül hagyja. Turlea azóta kibukott a parlamentből, de újságcikkeiben folytatja a soviniszta uszítást. Felemelte szavát a Petőfi-emlékművek ellen is. /Barabás István: Feltámadó kísértet. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 12./

Lupescu Radu, a Sapientia Egyetem magyarságkutató tanára Hunyadi János alakja a magyar és a román történetírásban címmel tartott előadást június 3-án Kolozsváron. Az újkor magyar és román történészei Hunyadit egyaránt a sajátjuknak tekintik. A román történetírás a XIX. században Gh. Baritiu révén a család nemzetiségéről cikkezve propagálta a kibontakozó függetlenségi mozgalmat. Sokáig nem egységes álláspontjukat tükrözi, hogy mikor Ioan, mikor Iancu keresztnévvel illették a hőst, csak az 1960-as években Stefan Pascu, David Prodan és társai révén vették át a Iancu de Hunedoara nevet. Magyar részről a Hunyadi-kutatásban fordulópontot jelentett Elekes Lajos munkássága, akinek konklúzióját a magyarkutatás átvette és használja. Ennek értelmében Hunyadi János ősei havasalföldi bojárok voltak, akik Zsigmond király udvarába költöztek, majd háborús vitézkedéssel megkapták a családi fészket, Vajdahunyad várát. A marxista történelemszemlélet Hunyadi személyében a balkáni népek összefogását, a Moldova–Havasalföld–Erdély összekapcsolódást magyarázta bele a középkori múltba. 1989 után megmutatkoztak a román középkorkutatás gyengéi, mégis akadnak olyanok, akik kutatásaikat a korabeli Erdély vallási-jogi alapjaira helyezik. Tény, hogy Hunyadi János nemzetiségileg mindkét közösségé, történelmileg pedig törökverő hős, aki ezáltal a magyar történelem egyik kiemelkedő alakjává vált. /Ö. I. B.: Kié Hunyadi János? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17./ című tanulmányához két hozzászólást mellett olvasható Bottoni összegzése a vitáról: a/ Kuszálik Péter /az inkvizítor, ahogyan Tamás Pál nevezte/ ismét felsorolta Sütő András elleni érveit. Elmagyarázta többek között, hogy Sütő az alázat fogalmát nem a Szent Ágoston-i, hanem a marxi-lenini tanok szerint értelmezte. Kuszálik szerint ebben a vitában nem voltak „előre megfogalmazott ítéletek”. A „kompromisszumok határairól, a hatalom-közeliek kiváltságairól és gőgjéről volt szó.” /Kuszálik Péter: Néhány morzsa. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 21./ b/ Nem kívánom grafomán munkatársukat, bizonyos Kuszálik Pétert megtisztelni azzal, hogy vitába bocsátkozom vele, írta Kántor Lajos. Azonban Kuszálik Az ügyvédi kamara c. cikkében (jún. 2.) szereplő állítása, hogy Kántor csak Réthy Andor bibliográfiáját mondta maradandónak a Láng Gusztávval közösen írt irodalomtörténetükből, „egyszerűen hamis”. A magát szintén bibliográfusnak (is) vélő K. P.-ről a cikkében Romániai magyar irodalom című könyvük kiadási évét pontatlanul jelölte meg. /Kántor Lajos: „Maradandó” hazugságok ellen. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 21./ c/ Stefano Bottoni hangsúlyozta, vitaindító tanulmánya nem Sütő András személyét vagy írói képességeit elemezte. Szerinte szükség van a 1945 utáni (magyar) kisebbségkutatás újraértelmezésére. „A kisebbségtörténet, a kisebbségkutatás egyfajta tudományos gettóvá vált, amiből a lehető leghamarabb ki kell lépni.” A kommunista társadalom „sűrű hálózatok és sokrétű kapcsolatok által összeforrt kényszeregységet” hozott létre. A diktatúra nem új szocialista embert hozott létre, hanem „meghasonlott, eltorzult személyiségű embert, aki egyszerre áldozat és együttműködő, ellenzéki és rendszerpárti, fekete és vörös.” /Stefano Bottoni: Zárszó helyett. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 21./

Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén a totalitárius kommunista rendszerek bűneinek elítéléséről szóló határozattervezet miatt a magukat kommunistáknak nevező pártok képviselői tiltakoztak, botrányosnak mondták a kezdeményezést, de a nyugat-európai szocialista pártok képviselői is elutasították azt. Szóval, még mindig csak itt tartunk, írta Puskás Attila. A nyugat-európai szélsőbal nem akarja megérteni: nem a megvalósult ideákkal van baj, azaz a terrorba torkollt kommunista diktatúrákkal, hanem magukkal a marxi elvekkel! Sujánszky Jenő, a francia társadalom alapos ismerője emlékezett a francia államvezetés, de leginkább a társadalom reagálására. Így fogalmazott: ,,…ha a náci imperializmus bukása 1943-ban Sztálingrádnál kezdődött, akkor a kommunista imperializmusé pedig 1956-ban Budapesten!” Az egész francia politikai élet, kivéve a Kommunista Párt hivatalos szovjet irányvonalát – de nem tagságát is! –, a magyar forradalom és szabadságharc ügyéért lelkesedett, és megvetette a kollaboráns Kádár-rezsimet, amelynek gyilkos bűneiről pontos tudomása volt, akkor is, ha azokat igyekeztek a legnagyobb titokban elkövetni. Sujánszky példákkal bizonyította a franciák együttérzését a magyar ’56-tal: míg az 1956. januári választásokon a Francia Kommunista Párt 5,5 millió szavazatával az össz-szavazatok 26 százalékát bírta, addig 1958 novemberében a közel 4 millió szavazatnak mindössze a 18,6 százalékát. Ez volt az első alkalom, amikor a Francia Kommunista Párt 1945 után 20 százaléknál kevesebb szavazatot kapott. Amíg 1947-ben 900 000, 1961-ben már csak 300 000 tagja volt az FKP-nak. A magyar események jelentőségét – a katolikusok Mindszenty hercegprímás kiszabadítását, a polgári liberálisok a szabadságjogokat és a többpártrendszert, a baloldal a forradalmi munkástanácsok meghatározó szerepét és a munkásság részvételét a fegyveres harcokban – méltányolták. Olaszországban, ahol az Olasz Kommunista Párt szabott irányt éveken keresztül a politikának, megkezdődött a párt lemorzsolódása. A magyar események hatására új utcanevek tűntek fel, valamennyi emléket állított a magyar szabadságharcnak. – Azóta eltelt ötven év, Nyugat szalonkommunistái igen feledékenyek. /Puskás Attila: A feledékeny szalonkommunisták. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 24./

Budapesten a Magyar Érdekvédelmi Szövetség és a Magyarok Világszövetsége nemzetközi konferenciát rendezett a kommunisták által elvett javak visszaszolgáltatásáról a Kárpát-medencében. A konferencián résztvevő Garda Dezső képviselő elmondta, hogy számba vették az utódállamokban a tulajdon-visszaszolgáltatásnak a helyzetét. A felvidékiek elmondták, hogy a visszaszolgáltatások rendezéséért nekik is sokszor meg kellett megjárniuk Strasbourgot. A Vajdaságban a legrosszabb a helyzet, ott nem történt semmiféle visszaszolgáltatás. Garda Dezső    beszélt a romániai ingatlanok és erdők visszaszolgáltatásáról.  A volt tulajdonosok kiszolgáltatottak a polgármesteri hivatalnak, illetve a prefektúrának. 2002-ben visszaadták az erdőt a közbirtokosságoknak, de a magánbirtokosok csak csutakos határrészeket kapnak. A konferencián elítélték Marx Kommunista kiáltványát. Ennek megjelenése volt ugyanis a kezdete a folyamatnak, amely a kommunizmushoz, a tulajdonjog eltörléséhez vezetett. A konferencia kiállt az autonómia mellett, mert csak ennek keretében lehet a teljes visszaszolgáltatást elvégezni. A Kárpát-medencében ugyanis a legjobban a magyarságot sújtotta a kisajátítás, s mind a mai napig várat magára a teljes visszaszolgáltatás. /A rossztól a legrosszabbig. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 11./

A tudomány az egyik legfontosabb része a kultúrának – vallja Toró Tibor temesvári atomfizikus, aki július 16-án tölti be 75. életévét. Előadásai nemcsak fizikáról szólnak: a matematikától és a filozófiától a költészetig, Bolyai Jánostól Babits Mihályig és József Attiláig mindenről esik szó bennük. Toró Tibor a kultúra egységét vallja. Foglalkoztatja József Attila transznegatívum-elmélete is. Életpályáját az iskolával való kapcsolata határozta meg. Édesanyja Énlakán volt tanítónő. Székelyudvarhelyen volt egy híres matematika-fizika tanára, Mátéffy Béla, aki csillagászt akart faragni belőle. Amikor befejezte az egyetemet Temesváron Toró Tibor, Marx György volt a neutrinó-fizika egyik kezdeményezője, az általa szerkesztett Fizikai Szemlében közölt cikkekből ismerte meg a neutrinót. Amikor ezzel kezdett foglalkozni, három könyv jelent meg a világon a neutrinóról. A negyediket ő írta „A neutrinó és a szerepe a fizikában, a csillagászatban és a kozmológiában” címmel. Öröm számára, hogy részt vehetett egy tudományág létrejöttében. A professzor jelenleg a tanárok posztgraduális továbbképzését célzó, csíkszeredai Bolyai Nyári Akadémia tiszteletbeli elnöke, a fizikai témájú előadások szervezésével már tíz éve foglalkozik. Bolyai János megfogalmazta a fizika geometrizálásának a gondolatát, Einstein előtt szinte nyolcvan évvel. Erről a témáról Toró Tibor monográfiát ír. /Pataki Zoltán: A részecske vonzásában. Beszélgetés a 75 éves Toró Tibor professzorral. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 14./

Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

Száz éve született Balogh Edgár /1906-1996/. A gimnáziumot Pozsonyban végezte, Prágában pedig a német egyetem filozófiai szakára járt. A falukutató Sarló-mozgalom elindítója lett. 1931-től Fábry Zoltánnal együtt Prágában adta ki az Út című folyóiratot. 1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, akkortól Erdélyben élt. A Korunk, a Brassói Lapok és a Független Újság munkatársaként marxista szellemben bírálta a román nacionalizmust, de a magyart sem kímélte. 1937-ben egyik kezdeményezője volt a romániai magyar fiatalok Vásárhelyi Találkozójának. 1939-ben az Erdélyi Enciklopédia egyik elindítója volt. Miután Észak-Erdély Magyarországhoz került, eltávolították kalotaszegi tanítói állásából. Ettől kezdve Móricz Kelet Népe című lapjának és a Magyar Nemzetnek dolgozott. A háború után a Romániai Magyar Népi Szövetség baloldali irányultságú szervezet alelnökeként küzdött a magyarságért. Tévedése az a hite volt, hogy a szocializmus megoldja a nemzeti kérdést (is). (Hovanyecz László – Népszabadság) /Lapozó. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 16./

Varga László jogász akart lenni, kirúgták az egyetemről. Elment teológiát hallgatni. Református lelkész lett Abrudbányán. 1956-ban napi sok kilométert gyalogolt a felfordult Budapesten, hogy Erdélybe hiteles hírt hozzon. Hazajött, életfogytiglanit kapott a kolozsvári bíróságon. Először politikus akart lenni. Nemzetközi jogot hallgatott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, már elsőéves korában tagja volt Búza László nemzetközi jogi szemináriumának. Számba vette a lehetőségeket, hogy lehet a kommunizmussal szembeszállni. A református, katolikus és unitárius, vagyis a három egyházi ifjúsági mozgalom tudatosan összefogva megpróbálta megőrizni a beszivárgó marxista-kommunista irányzattal szemben a népi-nemzeti hangulatot, ők a népi írók tanítványai voltak. Az 1948-as fordulat után eltávolították a híres egyetemi tanárokat az egyetemek éléről, és jött helyükbe mindenféle csirkefogó. Megkezdődött a politikai tisztogatás, és az első kolozsvári koncepciós per során hármukat kirúgták az egyetemről, reakciós magatartás vádjával. Varga László a kolozsvári református teológiára ment. 1952-ben végzett a teológián, Abrudbányára került, a Kárpát-medence legkisebb városába; ott volt egy százötven lelkes kis gyülekezet. A magánbányákat megszüntették, kötelezték a lakosságot, hogy adja le az államnak a bányászattal nyert aranyát, aki pedig elrejtette, addig verték, míg meg nem mondta, hova rejtette. A kisebb enyhülést kihasználva Varga László Magyarországra ment turistaútlevéllel, tanulmányi szabadságra, két hónapra, 1956 szeptemberében. A forradalom idején Budapesten mindenki szervezkedett, a pártok, az egyházak, az ifjúság. Hazatért, és itthon tudta meg, hogy az oroszok bementek Budapestre. Otthon barátainak elmondta, milyen volt a forradalom Magyarországon. Barátaival elkészítette az ENSZ-hez címzett memorandumot, közben Szekuritáté már tudta, mire készülnek. A kolozsvári bíróság hazaárulás vádjával kiszabta rá az életfogytiglani ítéletet. Az ügyész ötükre halálos ítéletet kért, de aztán „csak” életfogytiglanit kaptak. Több mint három évet a szamosújvári börtönben ült, volta a pitesti-i, a dési, a kolozsvári börtönökben is. 1964-ben szabadult, összesen hét és félévet ült. Börtönélményeit megírta a Püski Kiadónál megjelent A fegyencélet fintorai című könyvében. /Lokodi Imre: Erdélyi ötvenhatosok. Elfelejtettük a félelmet. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 26./ Emlékeztető: ez volt a Dobai-per 1957-ben, melyben kilenc magyar értelmiségit ítéltek el.

A tűrőképesség határát súrolta a hírhedt „négyesfogat” – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – törvénytipró gazdaságpolitikája. 1953-ban Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről, helyette a szovjet vezetés Nagy Imrét jelölte ki. Megalakult a Nagy Imre-kormány, a miniszterelnök parlamenti programbeszédében új gazdaság- és népbarát politikát hirdetett meg. A pártapparátusra és a hírhedt Államvédelmi Hatóságra (ÁVH) támaszkodó Rákosi rögtön elkezdte az aknamunkát. Közben Moszkvában is megfordult a széljárás, Rákosi szabad kezet kapott „az antimarxista” Nagy Imre félreállítására. A forradalom előzményei között volt az 1949-ben kivégzett kommunisták, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, az úgynevezett Rajk-ügy elítéltjeinek, 1956. október 6-án történt újratemetése, amelyen az eseményen résztvevő mintegy húszezer ember ÁVH-ellenes jelszavakat skandált. Budapesten a Műszaki Egyetemen október 22-én tartott gyűlésükön fogalmazták meg azt a 16 pontot, amely a forradalom elfogadott programja lett. A cikk felvázolta a forradalom főbb eseményeit, a forradalom leverését, a megtorlást. 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklós újságírót, több társukat pedig börtönbüntetésre ítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy Kádár János kezdetben ígéretet tett: senkit sem fognak bebörtönözni a forradalomban játszott szerepéért. A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. Október 24-én, Mátyás király szülőházában, Kolozsváron tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyűlésükön, többek között, a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését, és az egyetemi autonómia szavatolását követelték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére létrejött a Székely Ifjak Társasága (SZIT). A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte őket. Az 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt a legnagyobb valamennyi erdélyi szervezkedés közül. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal, és hetvenhét EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom. Letartóztatták az érmihályfalvi Sass-féle csoportot, a mezőfelei Kacsó Tiborékat. A Partiumhoz kötődik a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ, amelynek több tagját súlyos börtönévekre ítélték. Letartóztatták az ún. Dobai-csoportot is. A Szoboszlay Aladár katolikus plébános köré tömörülő csoport a kommunista rendszer megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét és tervezetét vázolta fel. A Szoboszlay-perben ötvenhat elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést, tizenegy halálos ítéletet osztottak ki, tíz kivégzést végrehajtottak. /Papp Annamária: Magyarország, Erdély – 1956. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./

Meggyalázták Kádár János síremlékét a budapesti Fiumei úti temetőben, a koporsót felfeszítették, a csontokat egy részét elvitték a tettesek. A munkásmozgalmi panteonra fekete festékkel felírták: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat”. A sírrongálást az összes pártok elítélték. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Magyar Antifasiszta Liga, a Kádár János Baráti Kör, a Marx Károly Társaság, a Május 1. Társaság, a Társadalmi Demokráciáért Mozgalom, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyarországi Munkáspárt 2006 közös közleményben tiltakozott a sírrongálás ellen. Kádár János 1956 novemberétől több mint harminc éven át volt Magyarország első számú pártvezetője. Az MSZMP volt első titkára 1989. július 6-án halt meg, azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság hatálytalanította a Nagy Imre és társai perében hozott ítéleteket. /Meggyalázták Kádár János sírját. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 3./

Baloldali gondolkodásúként megkönnyebbüléssel olvasta Tamás Gáspár Miklós filozófus írását /Szabadság, április 23./ arról, hogy Romániában nincs hiteles baloldal, írta Nagy Károly, ez azt jelenti, hiányzik az a politikai erő amely szerinte kimozdíthatná az országot a mostani kátyúból. Tamás Gáspár Miklós kimondta, hogy Romániában a szocialista cégér ellenére nem létezett semmiféle szocializmus, hanem csak egy személyi diktatúrával súlyosbított államkapitalizmus és az ország politikai életét egy magát kommunistának nevező sajátosan román náci-fasiszta párt uralta. Nagy Károly szerint a romániai bűnök tehát nem az igazi marxi értelemben vett szocializmus szükségszerű velejárói, hanem torzulások, illetve torzítások. Azt a kérdést, hogy miért nincs Romániában hiteles baloldal, és különösen miért nincs magyar baloldal, a szerző nem tette fel. A kérdés második felének megválaszolásához Nagy Károly hozzájárul, mint illegalista környezetben felnőtt magyar ember. 1944 nyarán a szovjet csapatok Románia területére léptek, a király és a történelmi pártok felismerték, hogy a hagyományokhoz híven ideje megint átállni a győző oldalára. Ennek érdekében Lucretiu Patrascanun keresztül felvették a kapcsolatot a párt illegalitásban lévő főtitkárával, aki akkor Fóris István volt, magyar létére a Romániai Kommunisták Pártjának utolsó Komintern által beiktatott főtitkára. (A Kominternben szabály volt, hogy a nacionalista torzulások megelőzése érdekében a pártok élére általában más nemzetiségű főtitkárt állítottak, mint az adott ország lakosságának zöme). A fegyveres felkelésbe való bekapcsolódást Fóris elutasította, azzal indokolva, hogy a királyságnak és az egész burzsoá-földesúri rendszernek teljes vereséget kell szenvednie, nem pedig egy puccs árán átmentenie magát a háború utáni időre. Ezután Patrascanu a bebörtönzött kommunista vezetőkkel állapodott meg a kiugrásról, Fórist pedig – állítólag Gheorghiu-Dej emberei –agyonverték. A magyar baloldal további sorsára nagy befolyással volt az ún. „jobboldali elhajlás” ügy, Luka Lászlót, Pauker Annát és Teohari Georgescu-t jobboldali elhajlással vádolták. Később ez a három vezető már mint imperialista ügynök szerepelt a pártpropagandában. Lukát 1954-ben halálra, majd kegyelemként életfogytiglani börtönre ítélték. Ana Paukert ítélet nélkül tartották börtönben egészen 1956-ig, Teohari további sorsát Nagy Károly nem ismeri. Ezzel párhuzamosan 52 nyarán és őszén Erdélyben több ismert magyar illegalista kommunistát „lepleztek le”, például Dán Istvánt, Veress Pált, a moszkvai Komintern főiskola végzettjét, az 1944-es Észak-Erdély tartomány párttitkárát. Balogh Edgár közírót, Jordáky Lajos baloldali szocialista közíró történészt, Demeter János jogászt Észak-Erdély elszakítására szőtt összeesküvés vádjával sok évi börtönre ítélték, Nagy István munkásírót előbb csak jobboldali elhajlással, majd bukaresti házi őrizet során szintén összeesküvéssel vádolták. A vádat ugyan ejtették, de titokban kizárták a pártból. Az összes népi demokráciában folytak koncepciós perek. Ezek közös vonása volt, hogy a Moszkvából hazatért emigráns vezetők hamis vádakkal halálra vagy sok évi börtönre ítéltették a hazai illegalista vezetőket. Romániában fordítva történt, a hazai illegalista felső vezetők ültették a vádlottak padjára az emigrációból hazatért vezetőket és az ismertebb magyar illegalistákat. Amíg a Luka–Pauker–Georgescu trió a párt élén állt, a párt nemzetiségi politikája még nagyjából helyes volt – Nagy Károly szerint. /Nagy Károly: Egy hitvallás margójára. Avagy miért nincs Romániában hiteles magyar baloldal? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./ A szerző a Demokratikus Újbaloldali Fórum volt kongresszusi képviselője. Előzmény: Tamás Gáspár Miklós: Baloldal Romániában? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23., folyt. 24./