Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 2.)
Vérében a közösségi élet
Trucza Mihályék háza a jódi református templom tőszomszédságában, a Jód-pataka mellett húzódik meg: takaros udvaruk, zöldségeskertjük gondozott, szépen rendezett. Otthonuk is hangulatos, feleségével barátságos, közvetlen, jó kedélyű emberek.
Mihály bácsit nemcsak előrehaladott kora, nyolcvannégy esztendeje miatt tisztelik, hanem jó helytörténeti ismeretei miatt is felnéznek rá, a református egyházközség gondnoka is volt. Mária néni tizenhét évesen a háromszéki Dálnokról került Jódra 1953-ban, most hetvennyolcadik évében jár. Az egykori helybeli színjátszócsoport tagjaiként színpadon ismerkedtek meg, túl vannak már aranylakodalmukon, ötvenhét éve házasok, lányuk családjával Marosvásárhelyen él. Trucza Mihály tősgyökeres jódi, 1929. október 6-án született, édesanyja, nagymamája is itt látta meg a napvilágot. Dolgozott erdei és gyári munkásként, volt vasúti forgalmista, majd erdei autós szállítási főnökként ment nyugdíjba. Jódon a fakitermeléshez 12 kilométeres kisvasutat használtak, az már 1962-ben megszűnt, de a keskeny nyomtávú vasúti hálózat a környéken mintegy 80 kilométernyi volt, Ratosnyán 1992-ben számolták fel – jegyzi meg Mihály bácsi. Trucza Mária annak idején sírva maradt Jódon, óvónőnek tanult, szakmáját nyolc évig gyakorolta (akkoriban 30–35 jódi magyar gyermekkel foglalkozott), egy évtizedig háziasszonykodott, majd a helybeli ládagyárban dolgozott. Mihály bácsi azt mondja, magyar időben, 1940–1944 között a diákok nyolcadik osztályos korukig tanulhattak Jódon, akkor a református templom fogadta be az iskolát, s hozzávetőleg nyolcvan tanuló járt oda. De a későbbi évtizedekből is jócskán maradtak kulturális életre utaló emlékei, színjátszó csoportjuk számos darabot mutatott be, a Tavaszi végzet című előadásban harmincnégy helybeli szereplő játszott, de előadták Tamási Áron Énekes madarát is. Tánccsoport is ropta, a falu szakszervezeti könyvtárral rendelkezett, ami aztán a nyolcvanas évek végén megsemmisült. Megszűnt az az élet, az a pezsgés, ami volt, átvették a „nyugati típusú életformát”, az emberek alig találkoznak egymással – összegez. Napjainkban a tiszteletes asszony szervez bálokat, közös énekléseket, tanít színdarabokat fiataloknak, egyetemistáknak – teszi hozzá. Nagy baj, hogy megszűntek a munkahelyek, milyen jó lenne a környéken egy magyar gyár, de nincs semmi – búslakodik Mária néni.
Bár a lakosság mintegy hetven százaléka itt még magyar, „apadóban” lévő közösség a jódi, nincs szaporulat, megszűnt a magyar elemi iskola, de a baj ezután következik, mert bezárják a magyar óvodát is, mindezek mellett elég gyakori a vegyes házasság, s az anyákon múlik, milyen érzelműek lesznek a gyermekek – mondja az idős férfi, felesége pedig hozzáfűzi: sajnos nagyon fogyunk, szomorú, de harminc-negyven év múlva itt már nem lesznek magyarok, kihalnak. Pedig „milyen magyar élet volt itt” az ötvenes, hatvanas években – sóhajtja az asszony, miközben a férje azt vallja, „benne volt a véremben a közösségi élet”. Számukra már az is fájdalmas volt, amikor egy korábbi népszámláláson két hiányzó magyaron múlott, hogy községi szinten Ratosnyán a magyarság aránya nem érte el a húsz százalékot. Mutatják a Székely Nemzeti Tanács által kiadott, Székelyföld elképzelt határvonalát tartalmazó térképet, s Mária néni keserűséggel állapítja meg, „nem esünk bele, nem örülünk ennek”, nemcsak Jód és környéke, hanem olyan színmagyar falvak is vonalon kívül maradtak, mint Disznajó, igaz, Mihály bácsi tudomása szerint ez a térség már nem tartozik Székelyföldhöz. Otthonos házukban 1968 óta élnek, szobájukban irodalmi könyvek sorakoznak, a falakon pedig Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész plakettjei díszelegnek. Állandóan hallszik náluk a patakcsobogás, télen a Jód vize befagy, ilyenkor Mihály bácsi szerint „olyan csend van, hogy belé lehet fogódzkodni”. Amikor éppen nem dolgoznak a kertben vagy a ház körül, feleségével beszélgetnek, olvassák a Népújságot, nagyon szeretik, s úgy tudják, a marosvásárhelyi napilap a faluban mindössze három-négy házba jár. Mihály bácsi az udvaron megöleli Mária nénit, s miután elkészül a családi fotó, visszamennek a konyhába, s jókedvűen, békességben römiznek tovább.
A temető szomszédságában
A jódi temetőben Molnár Klára férje sírját rendezgeti, aztán hazafelé indul. Hetvenhat esztendős, utódnyugdíjas, aki közeli háza udvarán kis kertjét műveli, s mint meséli, maga is betegséggel küzd: hasnyálmirigy-daganata már akkora, mint egy tojás, korábban diónyi volt, műteni nem lehet, s nem tudja, mennyit élhet még, egy évet vagy csak egy felet. Ennek ellenére derűsnek mutatkozik, noha bevallja, olykor egészségi állapota miatt órákig sír. Lánya Sepsiszentgyörgyön él, éppen telefonon hívja, míg a temetőben tartózkodik.
Klári néni elmondja, minden második jódi házból kihaltak már, s bizony, nagyon bántja őt, hogy ennyire fogy a magyarság. „Sok a vegyes házasság, megszüntették az iskolát, most az óvoda következik, mi lesz itt a magyar néppel?” Itt nincs más, csak az egyház, nagyon szeretik a református tiszteletest – magyarázza. Elhunyt férje kapcsán megjegyzi, keserű kenyeret eszik már huszonhárom éve, de „nem tudjuk elkerülni azt, ami ránk van mérve”. Családi sírjukon a férje neve mellé az övét is felírták, a sírkőre pedig ráhelyezték kettejük közös, fiatalkori fényképét, így a betegségével küzdő asszony saját arcával is szembenéz, amikor virágot helyez a sírra. A temetővel szemben él Domokos József kisebbik fiával és annak családjával. Az idős, jódi születésű férfi 2012. decemberben veszítette el feleségét nehéz műtét után. Csendes szomorúsággal részletezi a történteket, s felidézi, mielőtt az asszony kórházba került volna, egyszer az ősszel megemlítette neki, „gyertyafüstös az ujjam, meghalok”, ez egy népi hiedelem, úgy látszik, nála bevált. Ötvenhárom évig jól voltak, s ha kinéz az ablakon vagy az udvarról, közelről látja az asszony sírját, amelyet naponta két-három alkalommal is felkeres. Megjegyzi még, március tizenötödikét a templomban ünneplik, hiányzik, hogy erre máshol nincs lehetőség. De a gondok nem húzzák le teljesen. Meséli, református hívőként egész életében rendszeresen járt templomba, a kommunizmus idején sokáig az egyházközség gondnoka volt, ragaszkodott hitéhez. Ezt a faipari vállalat párttitkára annak idején nehezen nyelte le, fenyegette, többször próbálta lebeszélni, hagyjon fel szolgálatával. Nem engedett neki, egyszer aztán, amikor gondnoki ténykedése miatt háborgatta, egy gyűlésen visszavágott, és azt mondta neki: őt, noha a párttitkár elvtárs társadalomra nézve károsnak tartja református elkötelezettségét, soha senki nem látta az út melletti árokban részegen feküdni, mint ahogy ez a párttitkár elvtárssal rendszeresen megtörtént, mi több, a fehérnépek fenekét sem csípkedte, miként ezt a párttitkár elvtárs szintén gyakran megengedte magának... Maga is mosolyog a történtek felidézésén, örül – mint a jódi idős emberek szinte mindenike –, hogy életéről mesélhet.
Élet az erdő alatt
Kántor Levente életerős fiatalember, családjával a település Jód-völgyi, felső, festői szépségű részében él, egy udvaron lakik özvegy édesapjával, házaikat egymás mellé építették. A harminckilenc esztendős férfi azt mondja, ha eddig nem költözött el Jódról, már ezután sem teszi, nemcsak két kicsi gyermeke s felesége miatt, hanem mert igen sokat dolgozott már otthonukon s annak környékén. Egy erdei forrásból vezette be házába a vizet, mintegy száz méternyi sáncot ásott, házukat folyamatosan alakítja, szépíti, most éppen bővíteni szeretne a konyha mellett, erre hitelt vett fel a bankból.
Nem panaszkodik, a ratosnyai állami erdészetnél dolgozik, erdei utak karbantartásával foglalkozik. Több munkával próbálkozott, volt már csendőr Marosvásárhelyen, s bár szép elképzelésekkel vágott neki a katonaéletnek, érdekelte s televíziós élményeiből azt gondolta, „szép és könnyű”, az a valóságban mást jelentett, nem tudta elfogadni, hogy délutánonként bármikor behívhatják, s csak nehezen tudott szabadulni az egyenruhától. Aztán sofőrködött egy építkezési cégnél, s mostani erdei munkáját, miként magát az erdőt is, szereti. Látja, ma már nem ritka, hogy csak vágják a fákat, s helyettük nem ültetnek újakat, ez baj, ráadásul a fenyőcsemetének évekig gondját kell viselni, „az pont olyan, mint a gyermek, húsz év után áll meg saját lábán”. Felesége, Georgeta román anyanyelvű, tíz éve házasok, nagyobbik fia, Cătălin András másodikos, a kisebbik, Márk tizenegy hónapos. Mindkettőjüket reformátusnak keresztelték, s konyhájuk falán láthatóan elfér egymás mellett a református és az ortodox falinaptár. A nagyobbik fiú egy nappal korábban leesett az iskola melletti hintáról, eltörött a sípcsontja. Nehéz éjszakájuk volt, Levente előbb autójával a régeni kórházba vitte, onnan pedig Marosvásárhelyre irányították az ortopédiára. A fiú begipszelt lábbal fekszik az ágyban, nehezen viseli fájdalmait, szülei szinte folyamatosan telefonálnak, egymással románul beszélnek. Mintegy tucatnyi, magukhoz hasonló ifjabb jódi családról tudnak, akik kis gyermeket nevelnek. Kántor Levente azt mondja szórakozási lehetőségeikről, a fiatalok egy ratosnyai fedett uszodába mehetnek gyermekeikkel, a fedett uszodában a kicsik lubickolhatnak, úszhatnak a meleg vízben, a kinti focipályán pedig rúghatják a labdát, szeretnének is egy falusi focicsapatot elindítani. Vágyai egyszerűek, azt szeretné, maradjon meg munkahelye s gyermekeiket tudják becsülettel felnevelni.
Az óvoda végnapjai
Péntek délelőtt a jódi óvodában csupán három kisgyermek huncutkodik, s mielőtt hazamennének, még megesznek az udvaron egy-egy gyermeknapra ajándékozott fagylaltot. A vegyes, azaz több korosztályú, de magyar nyelvű csoportba tizenegy gyermek jár, köztük román anyanyelvűek is. A nagy többség vegyes családból származik, mindösszesen egy gyermeknek magyar az édesanyja s az édesapja egyaránt. Domokos Ildikó óvónő vázolja, ez az utolsó jódi tanév (2013 őszétől bezárt az óvoda – szerk.), már csak hat gyermek maradt, s annyi nem elég egy önálló csoporthoz, ezért Ratosnyán indítanak egy szintén magyar nyelvű csoportot. Tizenhét éve dolgozik itt pedagógusként, amikor idekerült, még harminchat gyermek volt a jódi csoportban. A templom s az iskola közül Jódon már csak az előbbi maradt, a falu s egyben a környék utolsó magyar intézménye az egyház. A többség, mintegy kétszáz lélek református, félszázan katolikusok. Jódon a református templom melletti parokiális központban gyermekek és felnőttek, fiatalok és idősek számára szervez közösségi programokat Nagy Ferenc református szórványlelkész és felesége, Nagy Edit kántor. A környék több településén szolgáló tiszteletes szerint a jódi helyzet is hasonló más szórványbeli állapotokhoz, azaz esketni, keresztelni alig kell, s az ritka, hogy egy-egy ifjú párból feleség és férj egyaránt magyar anyanyelvű legyen, az elmúlt négy-öt évben erre nem is volt példa. A református templom szomszédságában, a patak bal oldalán lévő kis katolikus templomban kéthetente tart szentmisét Márton István gödemesterházi római katolikus plébános. A két, egymás szomszédságában lévő templomot csupán a Jód pataka választja el, mely rendületlenül csobog, mintha völgyében minden a legnagyobb rendben lenne.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 3.)
Az utolsó magyar bástya
A Felső-Maros völgyében élő magyarok egyetlen működő intézménye – utolsó bástyája – a római katolikus és a református egyház. Ebben a térségben, miként máshol is, a magyar nyelvű oktatás folyamatosan háttérbe szorul, így az anyanyelvhasználat családon kívül csak templomokban, gyülekezeti házakban biztosított.
A magyar nyelv folyamatos térvesztése egyaránt érint reformátusokat, római katolikusokat, így a térség szórványlelkészei nemcsak lelkipásztori, hanem anyanyelvápolói szolgálatot is ellátnak. Mentik a menthetőt, ameddig tehetik.
A kisrégió településein a katolikus hívekről Márton István gödemesterházi plébános gondoskodik. Fiatalos, dinamikus lelkész, aki szerint szórványvidéken jellemző, hogy a lelkipásztor egy-két év szolgálat után általában továbbmegy, s más jön helyette, de ez a gyakori váltás a közösségnek nem jó. Ő maga nyolc esztendeje szegődött a Maros mentére, Maroshévíztől Dédabisztráig teljesít lelki szolgálatot, próbálja összetartani közösségét. Összesen 274 híve van, többségük a három nagyközségben él: százharmincnyolcan Gödemesterházán, nyolcvanan Palotailván, míg ötvennégyen Ratosnyán, illetve Jódon laknak. Feketegödén mindössze hat lélek maradt, ott egy háznál tartja a szentmisét, miközben olykor főznek, ez a „családpasztoráció teljes megélése”, élete egyik legnagyobb élménye. Anyagi problémák mindig voltak, vannak, de „ha az Isten veled van, bármi lehetséges” – vallja a nagykászoni származású pap. Ilyen körülmények között fontos, hogy a lelkész hívei között éljen, ráhangolódva az ő egyszerű életükre, „a lelkipásztorkodásnak a 21. században csak így van esélye, szórványban igen lényeges a személyes kapcsolat, mert ennek megtartó ereje van”. Márton István meséli, Jódról, illetve Ratosnyáról katolikusok mellett reformátusok is jönnek misére és fordítva, hívei református istentiszteletre is elmennek. Általában harminc-harmincöten vesznek részt a szentmisén, köztük hat katolikus gyermek. Itt a református és a katolikus egyház egymást kisegíti, örömteli, magyarázza, hogy a református harangozónő katolikus férjével együtt gondozza templomukat. „Ez az átjárás itt, Jódon és Ratosnyán működik a legjobban – hangsúlyozza –, ez az egyik legjobb dolog, ami nekem örömet okoz, mert figyelünk egymás ünnepeire. Nekem ez jó érzés, mert eljönnek a templomba református és katolikus fiatalok, együtt szervezik ünnepeiket, úgy lehet közösséget építeni, hogy ebben mind a két felekezet részt vesz.” Ezen a vidéken sokkal gyötrelmesebben élnek az emberek – magyarázza Márton István –, mint ott, ahol több termőfölddel rendelkeznek, de ez a helyzet „megtanította ezt a népet túlélni, megpróbálnak mindenből, a legsilányabb dolgokból is kihozni valamit”. Igen nehezen élnek a palotailvai volt fafeldolgozók – Gödemesterházával és Ratosnyával ellentétben ott semmilyen őslakosság nem létezett –, nehezen tudnak valamihez kezdeni. Érdekes tény, és elég nehéz elfogadni, hogy két magyar tömb, a gyergyói és a marosszéki között, Erdély közepén szórványban vagyunk – fejtegeti a plébános. „Istenbe vetett hitünk és vallásunk jelent valamilyen garanciát arra, hogy megtartsuk magyarságunkat.” De minden szempontból küzdeni kell, Gödemesterházán például 2013 őszétől megszűnt a magyar elemi, a kisdiákok Maroshévízen járhatnak iskolába. A hittanóra így arra is jó lehetőség, hogy a gyermekek egymással találkozzanak a plébánián, ott van egy kis könyvtár, de még játékokkal is felszerelték. Nagyobbak számára szombat esténként tart hittanórát, ilyenkor szorgalmazza a felolvasást is, mert otthon nem olvasnak, kijavítja a helytelen beszédet. Szentmiséin gödemesterházi reformátusok is részt vesznek, mi több, vegyes házasságban élőknél előfordul, hogy az ortodox feleségek is eljönnek. Két görögkeleti vallású nő katolikusnak kereszteltette gyermekét, vannak olyan gödemesterházi ortodoxok, akikhez rendszeresen jár házszentelésre, „ha nem megyek, megsértődnek”. Ha eljövünk Székelyföldről szórványvidékre papnak, itt másképp kell magyarnak lenni, „az ottani kabátot le kell vetni” – hangsúlyozza Márton István, hozzátéve, ezeknek az embereknek itt kell élniük, el kell fogadniuk az itteni játékszabályokat. „Hiszem, hogy a mi március tizenötödikénk is olyan értékes, mint ott, ahol kivonulva emlékeznek, itt másképp kell ehhez hozzáállni, hogy ne sértsünk meg más nemzetiségűeket, ne keltsünk konfliktushelyzetet. De ez nem meghunyászkodás, a magunk módján mi is megtartjuk ünnepeinket.”
Menedék a gyülekezetnek
A patinás, Debreczeni László által tervezett jódi református templom szomszédságában, a Jód-patak jobb oldalán, az erdő mellett, vadregényes környezetben húzódik a Református Parokiális Komplexum. Többfunkciós épület, udvarán sportpálya, játszótér s a lelkészi hivatalon, illetve paplakon kívül közösségi tevékenységeket befogadó helyiségekkel, vendégfogadásra kialakított emeleti szárnnyal is rendelkezik. A létesítmény Nagy Ferenc református lelkipásztor és felesége, Nagy Edit kántor tizennyolc éves jódi szolgálata alatt született, s elképzeléseik szerint az elkövetkező időszakban tovább alakítják, szépítik.
A disznajói származású házaspár 1995-ben került Jódra, s holland testvérgyülekezetük javaslatára 2000-ben határozták el, hogy kibővítik az addigi lelkészi hivatalt és lakást, vendégfogadásra is alkalmassá teszik. Elkezdték az építkezést, kialakították a tetőteret, a gyülekezeti termet, a konyhát s vendégházuk 2003-tól működik – magyarázza Nagy Edit. Egyebek mellett azzal is szerencséjük volt, hogy férje ezermester, mindenféle munkálatot elvégzett padlócsempézéstől a villanyhálózat vezetéséig – teszi hozzá. Nyáron negyven-negyvenkét főt fogadnak szobáikban, télen húsz személynek biztosítanak fűtött helyiségekben szállást. Az emeleten társalgót is berendeztek, a folyosóról több mosdó, illetve tusolófülke, illemhely nyílik. A vendéglátással Nagy Edit foglalkozik, hírük „szájról szájra” terjed, nem reklámozzák, ennek ellenére szobáik folyamatosan foglaltak, sokan felkeresik vendégházukat, az őket támogató református holland barátaik mellett érkeztek már Magyarországról, Finnországból, de még Irakból is.
Létesítményük közösségi jellegű: Nagy Edit hetente egyszer vallásórát tart két tucat gyermeknek, a nagyobb ifiseket férjével bibliaórára várják. Utóbbiak mintegy húszan vannak, köztük egyetemisták is. A tiszteletes asszony az itteni csendet szereti, nem tudna városban lakni, élete a zene és a gyermekek, ezért színdarabot, néptáncot, énekeket tanít nekik, karácsonykor házról házra járnak énekelni. Vallásórára nemcsak reformátusok, hanem katolikus, mi több, ortodox gyermekek is eljönnek, szép magyar szóra tanítja a 6–14 éveseket, mert többségük „úgy beszél, mint a csángók”, számukra fontos a magyar óra. Kisebbeknek, fiataloknak nyaranta evangelizációs tábort szerveznek, ilyenkor negyven gyermek zsongja be a parokiális központot, helybeliek mellett széplakiak is. Számára az a legfontosabb, hogy magyarul tanítsák őket, kéri tőlük, beszéljenek magyarul, mert a vegyes házasságok miatt erre egyre kevesebb a lehetőségük. A vegyes nemzetiségű családokban a gyermekek magyar nyelvhez való viszonya az anyákon múlik, ha ők román anyanyelvűek, otthon inkább románul beszélnek, s így tanulnak majd tovább az iskolában – magyarázza a kántor. De nem csak fiataloknak nyújtanak szellemi és lelki táplálékot, gondoskodni próbálnak felnőttekről, idősebbekről is: télen bibliaórát tartanak, közösen vallásos filmet néznek, illetve farsangi bált szerveznek, kórusban énekelnek, színdarabot tanulnak, mi több, a nyugdíjasokat még fürdőre is elviszik. Amikor bemutatnak egy-egy színdarabot, zsúfolásig telik a kultúrotthon, utána még mulatságot is tartanak. Ha mi nem hozunk össze valamit, itt nincs semmi – vélekedik Nagy Edit, mindezek ellenére úgy látja, negyven-ötven év múlva Jódon már nem lesznek magyarok.
Küzdelem a rozsdával
Nagy Ferenc református szórványlelkész tizennyolc évi jódi és környékbeli szolgálat után úgy értékeli, a Felső-Maros menti magyarság helyzete hosszú távon nem túl biztató. Mivel a családok nagy része vegyes nemzetiségű, nincs magyar iskola, a gyermekek magyarság szempontjából „elvesznek”, az egyház az egyedüli intézmény, amely tartja a lelket a magyarságban. Tapasztalata szerint a kiüresedő házakat általában román nemzetiségű városlakók vásárolják meg nyaralónak, akik nem tartanak kapcsolatot sem az egyházzal, sem a közösséggel. Gyülekezete fogy, amikor idekerültek 1995-ben, még 350 magyar református élt, ma már csak 203-an maradtak, nyolcvan százalékuk nyugdíjas. Egyre kevesebb a fiatal, lassan megszűnik a tánccsoport is, bár amikor négy-öt évente szerveztek egy-egy nagyobb kirándulást, akár Hollandiába is, ők mindig felléptek. Vendégházukban vakációzó apró gyermekekkel, ifjabbakkal próbálják pótolni ezt az űrt, ilyenkor nem érzik, hogy hiányoznak közösségükből a fiatalok.
„Harminc-negyven év alatt biztosan leapad gyülekezetünk, viszont soha nem veszítjük el a reményt” – vélekedik a szórványlelkész. Szerinte bekövetkezhet változás, ha turizmus vagy más téren befektet egy komolyabb vállalkozó, akkor minden másképpen alakulhatna. Nagy reményeket fűznek az épülő ratosnyai vízi erőműhöz, ott lesz majd egy hatalmas gyűjtőtó, amely lendíthet egyet a vidék idegenforgalmán. „Ez a nagy fogyás nemcsak az elhalálozásnak, hanem a kivándorlásnak is tulajdonítható – hangsúlyozza a lelkész –, Nyugat-Európának talán nincs is olyan országa, ahol ne lenne elszármazottunk. Úgy érzem, nekünk, erdélyi magyaroknak hatalmas betegségünk, hogy amikor honfitársaink kikerülnek Nyugatra, nem úgy gondolkoznak, mint a román atyafiak, akik igyekeznek pénzt spórolni, hazajönni, és valamibe befektetni, magyarjaink inkább arra törekednek, hogy kint minél hamarabb felszívódjanak.” A lelkészi állás Jódon anyagiak miatt nincs veszélyben, a gyülekezet hozzájárulása mellett további bevételi forrást jelent a vendégház, harminchektárnyi erdejükből származó jövedelmüket pedig befektetik az épületbe. Vasárnaponként az egyházközség 15–20 százaléka vesz részt istentiszteleten, amikor a fiatalok hazajönnek, hetvenen is összegyűlnek a templomban. Ratosnyán a községközpontban mintegy félszáz református él, a palotailvai közösség már sokkal kisebb, legkevesebben Dédán (hárman) és Dédabisztrán (öten) maradtak, Szalárdon már kihalt a magyar közösség. Nagy Ferenc azt vallja, sokszor jóval nagyobb a lelki elégtétele egy szórványlelkésznek, mint nagyvárosi kollégájának, az arányokat tekintve ugyanis Jódon jóval többen járnak vasárnaponként templomba, mint egy-egy városi gyülekezetben, előfordul, hogy kis közösségük fele is részt vesz az istentiszteleten. „A mi szolgálatunkban is megvan a sikerélmény – hangsúlyozza –, ugyanakkor a magyar nyelv utolsó bástyája itt a templom, én a magyarság szempontjából úgy tekintek egész Erdélyre, mint egy hatalmas pléhlemezre, amelyet mindenhol kikezdett a rozsda, de legjobban a széleken, a végeken terjed. Pillanatnyilag Erdélyben az egyházak azok a bástyák, amelyek próbálják megakadályozni e rozsda terjedését. Mindenhol fogyunk, de ameddig az érintett településen az egyház tud biztosítani egy lelkészi állást, addig a magyaroknak lesz egy menedékük, egy bástyájuk, ahova húzódjanak és ahonnan erőt kapnak, hogy kitartsanak.”
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron
Táncdráma egy szuszra
November 24-27. között erdélyi turné keretében mutatja be nagy sikerű Gábor Áron című táncdrámáját a Háromszék Táncegyüttes. A turné első állomása Marosvásárhely lesz, ahol a közönség november 24-én, hétfőn 19 órától tekintheti meg az előadást a Nemzeti Színházban.
Lészen ágyú! – azaz lészen nemzeti függetlenség, lészen szabadság!
Ezen gondolatok, eszmék nemcsak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején voltak aktuálisak, hanem ma is, hisz a székely önrendelkezés sokat vitatott része a politikai diskurzusnak. Forrongó, békétlen időnkben joggal vágyhatunk egy biztonságosabb, emberibb világba, melynek megteremtése csak nagy lélekkel és elszánt cselekvőkészséggel lehetséges. Gábor Áron erős hittel és bizalommal szőtte álmait, s elképzeléseit valóra váltva küzdött nemzetének függetlenségéért. Emlékezetes tetteivel mindnyájunk számára példát mutatott: a mindenkori történelemi pillanat időszerű eszközeit használva kell cselekednünk, ha öntudatos nemzetként, emelt fővel szeretnénk élni!
200 éve született Gábor Áron, a székelység egyik legnagyobb hőse. Műsorunk tisztelgés és főhajtás hősi alakja előtt, és egyben egy szükségszerű kérdés megfogalmazása: élnek-e ma is köztünk Gábor Áronok?
Sepsiszentgyörgy, 2014. március 15.
Orza Calin
Hogyan válik valaki hőssé? Annak születik? Tudatos egyéni döntés kérdése? Vagy csak a körülmények sodrása hozza ki az emberből?
Gábor Áron székely ezermesterből a szabadságharc eszméit lehetőséggé kovácsoló, népének hitet és eszközt adni képes hős lett az idők során. Azonban mai napig keveset tudunk a tüzérparancsnok legendája mögötti emberi sorsról. Az egyén vívódásairól és kételyeiről, hiszen ha volt valaki, aki felmérhette az osztrák haditechnikával és -iparral való szembeszállás esélytelenségét, akkor az épp az az ember volt, aki korábban saját testvére helyett is újra bevonult, csak hogy bepillanthasson a bécsi hadigépezet titkaiba. Milyen erők vezethették őt mégis arra a döntésre, hogy dacoljon az esélyekkel? S a saját démonaival való küzdelem ellenére, vagy épp annak köszönhetően, honnan merített annyi hitet és erőt, amellyel még halála után is lelket öntött a szabadságharcosokba?
Honnan születhetett meg az azóta sem látott székely összefogás, amellyel hétköznapi emberek a merész ágyúöntő mögé és mellé álltak? Amelynek jegyében nemcsak egységbe kovácsolódott osztrák esztergályos, lengyel tábornok, moldvai parasztasszony és székely határőrök hosszú sora, de ideig-óráig fordítani is képesek voltak egy látszólag vesztett ügyet? Mit tudtak ők, és mit tanulhatunk mi, hogy a hétköznapokban és közösségünk megmaradásának küzdelmében egyaránt modern Gábor Áronok, Dummel Ferdinándok, Velcsuj Jusztinák vagy csak noszogatás nélküli, saját démonjainkat egy közös cél érdekében legyőzni képes, kéretlen, de tisztes hősök (?), emberek lehessünk?
Imreh-Marton István forgatókönyvíró
Népújság (Marosvásárhely)

Grafikai Szemle – Lezajlott az előzsűrizés – Megvannak a továbbjutó munkák
Lezárult a Grafikai Szemle, III. Székelyföldi Grafikai Biennále pályázási fázisa, és megtörtént a beérkezett pályamunkák előzsűrizése. A szervezők ennek kapcsán tartottak csütörtökön sajtótájékoztatót az Erdélyi Művészeti Központban, Sepsiszentgyörgyön.
A sajtótájékoztatón Imreh Marton István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója, Siklódi Zsolt garfikusművész, a biennále kurátora és Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője beszélt az eddigi fejleményekről.
Siklódi Zsolt kurátor elmondta, hogy a szemlére összesen 336 művész nevezett be 783 alkotás reprodukciójával. Pályázatok a világ 32 országából érkeztek, a legtöbb Magyarországról és Romániából, de a nevezési palettán olyan távoli országok is képviseltették magukat, mint Egyiptom, Korea, Kína, Indonézia vagy Irán.Értékelése szerint ez a változatosság, illetve területi szórás a két évvel ezelőtti biennáléhoz képest mindenképp előrelépést jelent. Jelezte azt is, hogy a két meghirdetett pályázati kategóriát hasonló érdeklődés övezte: hagyományos grafika kategóriába 166-an, kísérleti grafika kategóriába 170-en neveztek be, de voltak olyan alkotók is, akik mindkét szekcióba küldtek be pályamunkát. Az előbbibe szám szerint 387, az utóbbiba 396 alkotás érkezett be. Elhangzott az is, hogy a beérkezett és a nevezési kritériumoknak megfelelő digitális reprodukciókat a zsűri az elmúlt hétvégén, 2014. november 26–27–28-án értékelte. Ennek során 228 továbbjutó pályamunkát választott ki, amelyek majd kiállításra kerülnek az Erdélyi Művészeti Központban és bekerülnek a biennále katalógusába. A kiállítás egyébként2015.január22-én, a Magyar Kultúra Napján nyílik majd meg, a biennále záróakkordjaként.
Vécsi Nagy Zoltán kiemelte, hogy a zsűri, amely nemzetközi szcénán elismert grafikusművészekből, egyetemi tanárokból állt, a pályázatban kiírt tartalmi és formai követelmények teljesítése mellett olyan szakmai szempontok szerint értékelt, mint például az alkotás minősége, eszmei mondanivalója, jellege. A zsűri álláspontját közvetítve elmondta: „Az összbenyomás az, hogy a minőség lényegesen javult az előző biennáléhoz képest. Ez azt jelenti, hogy jól működik a minőségi zsűri és a kiállításon viszontlátott munkák diktálnak az alkotóknak egy bizonyos színvonalat.” Hozzátette, ez szerinte azt jelzi, a biennále jó irányba halad.
A szervezők még felhívták a figyelmet arra, hogy a beválogatott pályamunkák eredetijének a beküldési határideje módosult. E szerint a 2014.december 17-ei dátumot nem a beérkezés, hanem a postabélyegző határidejeként kezelik. E munkák listája egyébként a biennále honlapjára, www.grafikaiszemle.ro is felkerült.
Ugyanitt érhetők el a rendezvénnyel kapcsolatos további információk.
Erdély.ma

Hungarikum a Székely termék? (Hargita megye)
A Hargita megyei értéktár összeállítása, az ott fellelhető nemzeti értékek számbavétele a feladata annak a megyei értéktárbizottságnak, amely pénteken ülésezett Csíkszeredában. Az összegyűjtött adatokat felterjesztik a Magyar Értéktárba.
A csíkszeredai ülést vezető Márton István, a megyei tanács vidékfejlesztési egyesületének igazgatója, a Hungarikum Bizottság RMDSZ által delegált tagja elmondta, hat kategóriában kell kidolgozni a javaslatokat: agrár- és élelmiszer-gazdaság, természeti és épített környezet, kulturális örökség, egészség és életmód, ipari és műszaki megoldások, sport és turizmus. Ennek megfelelően hat szakbizottság foglalkozik a felleltározással, amelynek tagjai a megyében élő, különböző területeken dolgozó szakemberek. Márton István azt is elmondta, hogy a Székely terméket mint mozgalmat szeretné előterjeszteni a Hungarikum Bizottságban. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke reményét fejezte ki, hogy ezzel a felterjesztéssel erősíthetik a Székely termék-mozgalmat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutató Gödemesterházán
Lezárult a "turné"
Vasárnap délben Gödemesterházán, a gyönyörűen felújított római katolikus templomban zárult az a könyvbemutató-sorozat, amelyen a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által 2013-ban Ratosnyán szervezett riporttábor "terméseként" megjelent Magyarok az Istenszéke lábánál című kötetet ismertették. Marosvásárhelytől Gyergyóremetéig tizenegy helységbe hívták meg az alkotókat: templomba, művelődési otthonba, közösségi házba, sőt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre is.
A hétvégén Márton István plébános volt a házigazda, aki a Maros völgyében teljesít szórványszolgálatot. Azon munkálkodik, hogy összetartsa a maroknyi magyar közösséget. A misére, mint mondta, nemcsak katolikusok, hanem reformátusok, sőt ortodoxok is járnak, azok a magyarok vagy vegyes családban élők, akik szükségét érzik annak, hogy egy közösséghez tartozzanak. A rövid misét követően a zsúfolásig megtelt templomban ismertették a Felső-Maros mentéről (Marosvécs és Maroshévíz közötti régió) készült kötetet, amelyben több riportban is a plébános munkájáról, a gödemesterházi magyarokról, a borvíztöltőről és a kőfejtőről esik szó. A gödemesterházi találkozón jelen volt Bodolai Gyöngyi, aki a könyvben Magyaróról és Fickóról írt, Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró, aki a magyarói és disznajói kulturális élettel foglalkozott, illetve a ratosnyai hitélet múltját kutatta, Bögözi Attila, aki a gödemesterházi riportokat írta, Vajda György, aki a funtineli boszorkány nyomába eredt, illetve a Wass Albert-emlékállítás kálváriáját követte nyomon és a marosvécsi kastély visszaszolgáltatását, valamint Szucher Ervin, a kötet szerkesztője, aki Márton István plébánosnak köszönhetően a magyarság végvárának őrizőiről írt.
Az újságírók elmondták, lezárult egy sorozat, hiszen majdnem minden településre eljutottak. Nagyon hasznos "turné" volt, számos visszajelzés érkezett a kötetből kimaradt érdekesebbnél érdekesebb dolgokról, sőt már egy következő régió és egy új kötet témája is körvonalazódott. Valószínű idén az erdélyi kisebbségi együttélés lesz a könyv irányvonala, olyan vidéken, ahol a történelem során egykor magyarok, később szászok, ma pedig románok és romák élnek többségben. (A megjelent kötetről a szerkesztőségben érdeklődhetnek az olvasók.)
– Szükség van a visszajelzésekre, a segítségre, hiszen nemcsak a kötetben nyilatkozók, hanem sokan mások is mellénk álltak, segítettek jó szóval, szállással, ötletekkel, amit nagyon szépen köszönünk. A kötet valójában a riport eszközeivel úgy rögzíti a jelent, hogy megőrzi a jövőnek. Két gödemesterházi riportalanyom nincs már sajnos közöttünk, az általuk a gödemesterházi múltról elmondottakat talán a 24. órában sikerült rögzítenünk, ezért is fontosak számunkra az ilyen riportkötetek. Sőt, amit az anyagok felvételekor, 2013-ban leírtunk, az is valamikor majd kordokumentumnak számít. Mi folytatjuk a munkát! – mondta a könyvbemutató után Szucher Ervin szerkesztő.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Készül a népi mesterségek lajstroma
A székelyföldi hagyományos népi mesterségek felmérése érdekében indította útjára a Kovászna Megyei Művelődési Központ azt a projektet, amely a Háromszéken még dolgozó mestereket könnyen elérhető adatbázisba tömöríti, és dokumentumfilmekben mutatja be.
Imreh-Marton István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója elmondta, korábban volt már egy – az intézményük munkatársai által végzett kutatás –, amely a háromszéki népi mesterségeket végző szakembereket térképezte fel. Ezúttal azonban összetettebb a cél, hiszen a megye mestereit szeretnék fókuszba állítani, 10-15 perces dokumentumfilmeket forgatnak Simon József segítségével, továbbá honlap, virtuális és interaktív térkép is készül, amely segítségével 36 különféle típusú mesterséget tömörítenek egy adatbázisba.
Ezen adatbázis alegységeként készülnének olyan fotók, amelyek a meglátogatott műhelyek felszerelését és termékeit dokumentálják. Az intézmény vezetője elmondta, a 2015-ös sepsiszentgyörgyi Őszi vásárral párhuzamosan egy rendezvényt is szerveznének, amely alkalmával bemutatnák a népi mestereket, és kiállításra is hívnák az érdeklődőket. Mindezen felül egy, szakemberekből álló csapat is összeáll, amely tagjai marketingstratégiát dolgoznak ki a népművesek munkájának népszerűsítésére, valamint termékeiknek esetleges reklámozására – magyarázta Imreh-Marton István, aki hozzátette, három kulturális turisztikai csomag és ajánló is készül, ezzel is kereskedelmi előnyhöz juttatva a háromszéki mestereket.
Kinda István néprajzkutató, muzeológus elmondta, hasonló kutatás még a 19. század végén készült, majd a 20. század végén is összeállt egy megyeszintű áttekintés, ez azonban már nem volt elég alapos, és inkább az egyes mesterségek fejlődési potenciálját tanulmányozta. Hozzátette, kétszázötvenöt mester részletes adatlapját készítik el, amely a nem publikus személyi adatokon kívül szakmai információkat is fog tartalmazni. Kinda István ezzel kapcsolatban kifejtette, nem nagy a szám, hiszen jelenlegi nyilvántartása alapján is hatszáznál több mesterembert sikerült már lajstromba vennie, ez azonban csupán egyharmada azoknak, akik valóban valamilyen mesterséget gyakorolnak Kovászna megyében.
„Értékveszteségként lehet megítélni, ha egy hagyományos mesterség kivész, hiszen ezt akkor már csak import segítségével lehet visszahozni az adott régióba” – fogalmazott Kinda István az elkövetkezendőkben készülő hagyományos tudással, technológiákkal és eljárásokkal kapcsolatos leltározásról, amely segíteni fog rövid távon azt is megállapítani: mely mesterség fog eltűnni teljesen a megyéből. Mint a főmuzeológus kifejtette, az utóbbi 30-40 évben több népi mesterség is eltűnt, főként olyanok, amelyeket illetően a technológiai fejlődés következtében konkurens termékek jelentek meg – mint például a hamuzsírfőzés. Ezt a mézes pogácsa elkészítéséhez használták, ám a sütőpor megjelenését követően már nem volt rá szükség, így teljesen eltűnt – jegyezte meg Kinda István. A projektet különben Izland, Liechtenstein és Norvégia pályázati alapjából finanszírozzák, összértéke több mint 300 ezer lej.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Az egység sokszínűsége (Székelyföld Napok)
Az egységes Székelyföld felmutatásának szándékával 2008-ban megálmodott Székelyföld Napok évről évre gyarapodó programkínálattal várja a közönséget, az idei rendezvény október 8–18. között zajlik Kovászna, Hargita és Maros megye székelyföldi részén. Az idei, sorrendben immár hatodik Székelyföld Napok – a székely identitás erősítésének alapgondolatán túl – nem titkolt szándéka hozzásegíteni Sepsiszentgyörgyöt az Európa kulturális fővárosa cím elnyeréséhez is.
A Székelyföld Napok továbbra is integrálja azokat a rendezvényeket, melyek ebben az időszakban zajlanak, de ma már sokkal több az olyan program, melyet kimondottan erre az alkalomra szerveznek, mint a grafikai, vagy az idén soros fotóbiennálé – emelte ki Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke a Székelyföld Napokat indító tegnapi sajtótájékoztatón. Felelevenítette, a rendezvénysorozat megálmodásakor abból indultak ki: kell legyen a világon egy olyan hely, ahol mi vagyunk a legfontosabbak, a Székelyföld Napok pedig a székely identitást erősítő rendezvények egyik pillérévé vált. Természetesen, a rólunk szóló Székelyföld Napok nem csak nekünk szól, hanem a helyi román közösséget is megszólítja, illetve Székelyföld népszerűsítését is céljául tűzte ki, ennek jegyében zajlott az elmúlt hétvégén a román bloggereknek, illetve zajlik jövő hétvégén a román újságíróknak szervezett, Háromszék kultúráját, hagyományait, épített örökségét bemutató találkozó.
Szabó Árpád, Maros megye tanácsának alelnöke elmondta, ha a Székelyföld Napok szervezésébe eleinte teljes mértékkel be tudtak kapcsolódni, ez 2012 után (amikor az RMDSZ elveszítette a megyei tanács elnöki tisztét – szerk. megj.) alábbhagyott, de a rendezvények továbbra is érintik Maros megye székelyföldi részét, hiszen ha intézményi szinten nem is, a kistérségi társulásokon keresztül nagyon jól be tudnak kapcsolódni.
Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke azt emelte ki, a Székelyföld Napok példa arra, miként nő össze a megyehatárokkal szétszabdalt Székelyföld, illetve a rendezvény a megvalósult autonómia is, hiszen nemcsak beszélgetünk arról, hogy a térség együtt gondolkodik, hanem be is mutatja azt. Meglátása szerint a Székelyföld Napoknak a belső turizmus fejlesztésében, a belső határok eltüntetésében is komoly eredményeket kell hoznia, de elvándorlásban gondolkodó fiataljainkat is szándékuk átértékelésére ösztönözheti. Hozzátette, az egész Székelyföldet átfogó, hatodik kiadásához ért rendezvénysorozat rásegít Sepsiszentgyörgynek az Európa kulturális fővárosa cím sikeres megpályázására, hiszen bizonyíték arra, hogy a régióban a sokszínűség mutatja be egységünket. Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója, az idei Székelyföld Napok programkoordinátora úgy vélekedett, a 2008-ban elindított folyamat révbe ért, idénre teljességgel átszövik Székelyföldet a programok, hiszen több mint nyolcvan helyszínen több mint százötven rendezvény zajlik a tíz nap alatt. Kiemelte, az idei Székelyföld Napokon sok a konferencia, és ez jó, mert nem lehet megspórolni a gondolkodást, és ez egy gondolkodó térség. Imreh Marton István, a Kovászna Megyei Kulturális Központ vezetője a Székelyföld Napok lényegének azt nevezte, hogy a régió egyik sarkából látszódjék a másik, azaz a régión belül egymás értékeinek megmutatása, megismerése. Kiemelte, ezáltal akár közös munka kezdődhet el, melynek eredménye valamelyik eljövendő Székelyföld Napokon mutatkozik meg. A Székelyföld Napok egyik legrangosabb eseményéről, a Székelyföldi Fotóbiennáléról Ádám Gyula zsűritag elmondta, bár még csak másodszor szervezik, máris kinőtte magát, valódi világversennyé válva. Kovács László, a fotóbiennálé kurátora ismertette, a versenyre 18 országból küldtek pályamunkákat, és az eredményekben is érződik a nemzetköziség, hiszen majdnem minden országból díjaztak fotóst. A meghirdetett három versenykategóriáról elmondta, legnépesebb és legerősebb mezőny az open kategóriában alakult ki, a hagyományok kategória adta a legtöbb díjazottat, az épített környezetünket bemutató – amúgy a fotóbiennálé jellegzetességének szánt – kategória azonban nem volt annyira népszerű: a fotósok vagy nem értették meg, mit várnak el tőlük, vagy soknak tűnt számukra, hogy rá kellett dolgozni az ellentétes képpárok megalkotására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Felsőbb utasításra vettük le”
Nemzeti szimbólumunk, a magyar zászló megvonása a Nagyváradi Bazilikából…
Bazilikánkban – vasárnaponként –, a reggeli nyolcas misén szoktam részt venni, egy kényelmes karosszékben. Közel a hátsó bejárathoz, a gyóntatószékhez, épp a szószék lábának tövében. Rálátással az általam nagyon tisztelt Szent László király oltárra. Imáimat itt mondom. Családomért, barátaimért eltávozottakért, a székesegyházbeli egykori énekes-zenész kollégáimért, nemzetemért. De ugyanitt, mondtam imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Gondolva arra, hátha könnyebben megmenekül a gyehenna tűzéből…
Általában a templomi csöndben, végignézem az általam nagyon kedvelt freskókat, szobrokat, a főoltárt. Minap, ahogy tekintettemmel Szent László királyunk oltárához érek, valami hiányérzet fog rajtam erőt… Még jobban meresztem a szemem, hisz föltűnik Várad-alapító szent királyunk oltára mellőli hiány. Ugyanis, nemzeti zászlónk nélkül maradt… Mivel, a remény hal meg utoljára – mondjuk -, reménykedtem abban, csupán mosásra vitték… Eljött az elkövetkezendő vasárnapi mise, s a nemzeti színű lobogónk, továbbra sincs…
A sekrestyében érdeklődtem
„Felsőbb utasításra vettük le…”– mondta a sekrestyés. Féltve állását, nem megnevezve a tettest, részletezve a történteket, nem magyarázkodott! Ez templom… Mosolyogva próbált meggyőzni a zászló hiányáról…
De Szent László, magyar népünk királya, városunk alapítója volt, így mindenkor megilleti – mondtam. Templomainkban, Partiumban, Erdélyben sok helyen, még csángó testvéreinknél is előfordul a magyar zászló. Mi is lehet ezzel a baj? Szimbólumainkat használhatjuk, akár templomainkban, akár másutt, hisz ez a demokrácia vívmánya – gondoltam.
Az úton hazafelé, – a „felsőbb utasítótól” felkavartan –, gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspökünkre emlékeztem. Ugyanis, ő volt az, aki sokszor kifakadt „a felsőbbek”, sőt, még a Vatikán politikája ellen is…
Mint ismeretes, Széchenyi – anno –, az I világháborút lezáró trianoni békediktátum után mély fájdalommal tapasztalja a Szentszék engedékeny politikáját, a Magyarország testéből részesedett új államokkal szemben… Nemzetünk, államiságunk ezeréves katolikus múltjával mit sem törődve, egymás után olyan intézkedéseket hozott, amelyek az új államoknak megfeleltek. „Itt az ideje, hogy a magyar püspöki kar többé nem a hódolat letompított hangján, hanem nyílt és sértett önérzettel beszéljen a felsőbb utasítókkal!”– mondta. A nagy magyar érzelmű püspök, történelmi család sarja javasolta, hogy semmiféle „új egyházmegyei rendezésbe ne menjenek bele!” Helyesen látta azt is, Rómának fontosabb az egyház befolyásának növelése az ortodoxia felé, mint az amúgy is hűségesek megtartása. A mában, szintén – „felsőbb utasításra”, csupán nemzeti szimbólumunk negligálása, megvonása történt. A Szent László oltár mellől… Köztudott ugyan, így ne felejtsük azt a tényt sem, a két világháború között Zitzmann Ferenc székesegyházunkat, át akarta játszani a görög katolikusoknak. Ezért ő Debrecenben börtönbe is került…
Az idő nagyúr. Így- úgy, de felforgat mindent…És: mondtam már imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Ma már, oda jutottam, a „felsőbb utasítóért” is imádkozom…
Hátha a ráció vesz rajta erőt! Ne kételkedjünk?
Márton István
erdon.ro

Megmaradásunk kulcsa a földtulajdon (Háromszék Kultúrájáért Díj Egyed Ákosnak)
Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, hanem vigyázott is rá. Úgy tárta elénk, hogy azáltal megismerhetjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, hagyta, hogy levonjuk belőle a tanulságokat – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szombaton az olaszteleki Daniel-kastályban tartott ünnepségen, mely alkalomból átadta a Kovászna Megyei Művelődési Központ által alapított, negyedik alkalommal  odaítélt Háromszék Kultúrájáért Díjat Egyed Ákos történész-akadémikusnak.
Helyiek, barótiak, erdővidéki és sepsiszentgyörgyi tisztelők körében köszöntötte az ünnepeltet Imreh-Marton István, a művelődési központ igazgatója, majd a himnusz eléneklésével megkezdődött a méltatások sora. Tamás Sándor szerint Egyed Ákos Háromszék, 1848–49 című, 1978-ban kiadott első nagyívű munkáját minden gyermek kezébe kellene adni ma is, miként az ő édesapja tette, mert azt úgy írta meg,  hogy azóta sem kellett változtatni rajta, nem kellett ’89 után sem átgondolni.  A magyar kultúra napjára emlékeztetve Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai konzulátusának konzulja azt mondta, ezen a napon a himnusz születését ünnepeljük, mely himnusz a teljes magyar nemzet jelképe, az egész nemzet himnusza, a nemzet megtartó és erősítő szent éneke. Emlékeztetett, miként a kommunizmusban, ma is támadások érik az őseinktől kapott kultúránkat, „elég, ha csak arra gondolunk, mennyi dolgunk van nap mint nap nyelvi jogaink érvényesítése ügyében, mennyi teendőnk volt és van magyar és székely identitásunk, közös jelképeink megvédése érdekében”, és arra buzdított, ne féljünk elénekelni himnuszunkat, használni nyelvünket és nemzeti jelképeinket. Erdővidék büszke Egyed Ákosra, és Egyed Ákos is ragaszkodik Erdővidékhez – mondta Demeter László, aki maga is sokat köszönhet a történészprofesszornak, hisz egyetemistaként, majd Barótra hazakerülve is egyengette útját. Erdővidék Múzeumának vezetője hangsúlyozta: „Egyed Ákos kutatási területe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc dicső és szomorú korszaka, olyan eseménysor, amely mai napig is a szülőföldhöz való ragaszkodásunkat és nemzeti öntudatunkat erősítheti.” Egyed Ákos életútját, munkásságát Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású kolozsvári egyetemi tanár méltatta. Kiemelte a szülőfalu, Bodos meghatározó szerepét, a szülők és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium jelentőségét a történész életében, és sorolta azokat a kutatási területeket, amelyek Egyed Ákost foglalkoztatták és foglalkoztatják jelenleg is: a parasztság és a jobbágyrendszer élete, az 1848-as forradalom és szabadságharc Háromszéken és Erdélyben, a székely székek, a faluközösség és a székelység története, gróf Mikó Imre és Csutak Vilmos élete és munkássága. Beszélt arról is, hogy 1989 után Budapesten, Debrecenben és Egerben volt egyetemi vendégtanár, 2002–2010 között az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöki tisztségét töltötte be. „Az ünnepelt történelmi időket ért meg, végigélte a történelem hol cselekvő, hol szenvedő alanyaként a tragikus XX. századot, hogy aztán az 1989-es fordulat után megújult erővel építse egyrészt saját életművét, másrészt pedig részt vegyen az erdélyi magyar intézményrendszer újjászervezésében.” A díjazott életútjának megismerését segítette Vígh Emese Séta Egyed Ákossal című portréfilmje is, amely a kutató történész mellett az embert is közel hozta a nézőhöz.
Az életműdíjat a háromszéki kultúra terén kifejtett több évtizedes kiemelkedő tevékenysége elismeréseként kapta Egyed Ákos, amelyet Tamás Sándor adott át a díjazottnak. A kitüntetett megköszönte az elismerést, és kutatásai egyik legjelentősebb felismerését hangsúlyozta:  „A székely történelem legfontosabb eleme a hadiszolgálat. A székelység ezzel vívta ki azokat a szabadságjogokat, amelyek 1848-ig, sőt, a XIX. század végéig részben megmaradtak.” Kiemelte a földtulajdon szerepét a székelység megmaradásában, és kitért 1848. március 15. jelentőségére. „Ez a nap a magyar polgári nemzet születésnapja, amikor a nemzet tagja lesz minden társadalmi réteg, és ebben az időszakban hozták meg azokat a törvényeket, amelyek rendszerváltoztatást idéztek elő.” Lapunk kérdésére, hogy a székely történelemből mi az, ami máig a leginkább megszívlelendő, követnivaló, Egyed Ákos azt mondta: „A székely örökség, a földtulajdon a kulcs, és az a nagy kérdés, hogy ezt az örökséget, amely az anyaföldet jelenti, meg tudjuk-e tartani, van-e elég erőnk, elég akaratunk ahhoz, hogy megtartsuk. Ez egyik nagy feladatunk, ezáltal lehetünk méltók az elődökhöz, és a föld által tudjuk Székelyföldet és értékeit megtartani és továbbfejleszteni.” A Daniel-kastélyban tartott ünnepség a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertjével ért véget, a Balassi-kort idéző ének és hangszeres zene egyfajta történelmi visszapillantóként kapcsolódott a magyar kultúra napi eseményhez.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki értéktár
Háromszék kiemelkedő értékeinek dokumentálása és széles körű ismertetése, népszerűsítése, hasznosítása, illetve éltetése céljából létrejött a Kovászna Megyei Értéktár Bizottság. A szakemberekből álló testület életre hívását a megyei önkormányzat kezdeményezte, munkáját a Kovászna Megyei Művelődési Központ segíti.
A bizottságban az agrár- és élelmiszergazdaság, egészség és életmód, épített környezet, ipari és műszaki megoldások, innováció, kulturális örökség, sport, természeti környezet, turizmus és vendéglátás ágazat egy-egy képviselője kapott helyet – közölte a megyeháza. Elnököt még nem választottak, azt a május 6-ai ülésre halasztották. Imreh-Marton István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója érdeklődésünkre elmondta, ahhoz, hogy ne szubjektív döntések szülessenek, a testületi tagok konzultálnak az illető szakterületek képviselőivel, és kidolgozzák azt a feltételrendszert, amely szerint majd besorolhatóak az értékek. Ezt a május 6-ai ülésen véglegesítik, és elfogadják a működési szabályzatot. Addig még fontos lépés, hogy szombaton találkoznak a megyei közigazgatási egységek művelődésszervezőivel, és tájékoztatják őket az értéktár lehetőségeiről. Felkérik, ki-ki a maga településén szervezze meg a helyi értéktárbizottságot. Ugyanis a rendszer alulról felfelé működik. A helyi bizottságok javaslatot tesznek a megyei testületnek, amely eldönti, mi marad helyi érték, és mi az, ami megyei. Továbbá bizonyos értékekről javaslatot tesznek az erdélyi értéktárba való felvételére. A regionális bizottság a maga rendjén elfogadja az erdélyi értékeket, és javaslatot tesz a Kárpát-medencei össznemzeti értéktárba való kerülésre. Kérdésünkre, miszerint a rendszer úgy működik-e majd, mint a magyarországi Hungaricum-bizottság, Imreh-Marton István pontosított: nem, mivel itt nem érvényes a Hungaricum-törvény, Romániában más jogszabályokat alkalmaznak. A megyében nemcsak a székely, magyar, hanem a román értékeket is feltérképezik, a kulturális központ honlapján három nyelven (magyar, román és angol) népszerűsítik ezeket. Saját kritériumrendszer szerint működik a háromszéki bizottság, de megyei értékek hungaricummá is válhatnak. A Kovászna Megyei Értéktár Bizottság május 6-i ülésén terv szerint elfogadják a szakterületekre lebontott működési szabályzatokat, elnököt választanak, és attól kezdve várják a helyi értéktárbizottságok felterjesztéseit, javaslatait.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenkét új érték került be az Erdélyi Magyar Értéktárba
41 javasolt értékről döntött szerdai ülésén az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság (EMÉB). Ebből 12 került az Erdélyi Magyar Értéktárba, 24 pedig a megyei, területi vagy helyi értéktárakba – számolt be csütörtöki hírlevelében az RMDSZ.
E szerint az Erdélyi Magyar Értéktárt gazdagítja ezentúl a nagybányai művésztelep és festőiskola, a szatmárnémeti Pannónia (Dacia) szálló, a mikházi ferences templom és kolostor, a Nyárádmente népi építészete, Farkas Péter életműve, a medgyesi ferences templom és kolostor, a Vörös szakadék, a Néra völgye az Ördög tavával, az ákosi református templom, a szatmárnémeti püspöki palota és gyűjteménye, Szabédi László életműve, valamint a havadtői régi temető különleges síremlékeivel.
Rendkívül fontos odafigyelnünk kultúránk ápolására és átörökítésére, hiszen csakis addig a pillanatig vagyunk élő közösség, ameddig értékeinket megőrizzük és gyarapítjuk. Kultúránk, örökségünk egyben a magyarságunkat is jelenti, ápolásával pedig identitásunkat is védjük. Nem engedhetjük, hogy az identitástudatunk nyújtotta biztonságérzetünk megrendüljön. Ehhez is hozzájárul az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság munkája, amellyel az erdélyi magyar értékeket védjük” – jelentette ki az ülést követően Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke.
Az EMÉB tavaly novemberben alakult Kolozsváron az RMDSZ kezdeményezésére, működése első hónapjában pedig 84 értéket terjesztettek fel az Erdélyi Magyar Értéktárba, amelyből 25 erdélyi és 58 tájegységi jelentőségűt el is fogadott a Bizottság. A meghatározott érték-kategóriák területei az épített környezet, kulturális örökség, agrár- és élelmiszer-gazdaság, egészséges életmód, ipari és műszaki megoldások, sport, természeti környezet, turizmus és vendéglátás.
Az EMÉB tagjai olyan civil szervezetek képviselői, akik Erdély-szerte az említett szakterületen fejtik ki tevékenységüket. A Transylvania Trust Alapítványt Hegedüs Csilla, az Élő Erdély Egyesületet Boda Szabolcs elnök, az Erdélyi Kárpát-Egyesületet Kovács Lehel István elnök, a Székely Terméket Márton István, a Hargita megyei Vidékfejlesztési Egyesület vezetője, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét Muhi Sándor, az Erdélyi Magyar Néppártot Nagy József Barna, a Szent László Egyesület elnöke, a Kriza János Néprajzi Társaságot dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató akadémikus, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét Sebestyén Csaba elnök, az Erdélyi Múzeum Egyesületet dr. Sipos Gábor elnök, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet dr. Szémán Péter elnök, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot pedig Dukrét Géza képviselik.
maszol.ro

Mestereink a világhálón
Feltérképezték a megye még működő műhelyeit
Tizenhárom hónap munka után projektzáró sajtóértekezletet tartott a Kovászna Megyei Művelődési Központ (KMMK). Kovászna Megye Tanácsának szakintézménye a Norvég Alap által támogatott projektben feltérképezte a háromszéki népi mesterségeket, mestereket és műhelyeket.
A Hagyományos székelyföldi népi mesterségek – revitalizálás, digitalizálás és népszerűsítés által című projekt általános célja a nemzeti kisebbségek kulturális identitásának megerősítése és a közösségfejlesztés a népi mesterségek felelevenítése tükrében. Imre-Marton István, a központ igazgatója elmondta: a KMMK azonnal kihasználta, hogy 2014-től a közintézmények is pályázhatnak az úgynevezett Norvég Alapnál (Norvégia, Liechtenstein és Izland által finanszírozott grant), és tervet nyújtottak be a népi mesterségek felelevenítésére digitalizálás és népszerűsítés céljából.
– Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy létrehoztunk egy adatbázist, amely magyar, román és angol nyelven elérhető a www.mestersegek.ro honlapon. Összesen 42 hagyományos népi mesterséget azonosítottunk, amelyeket – eddigi adataink szerint – 250 mesterember napi rendszerességgel művel. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez a pillanatnyi állapotot rögzíti, a lajstrom folyamatosan bővül – mondta el a KMMK igazgatója.
Imre-Marton István hozzátette, dr. Kinda István néprajzkutató és Simon József szerkesztő–operatőr–rendező közreműködésével tíz dokumentumfilmet készítettek, amelyeket levetítettek Kovászna megye összes középiskolájában, és ezer másolatot készítettek belőlük, amelyeket a megye iskoláiba és könyvtáraiba helyeznek el. Létrehoztak egy virtuális múzeumot is, amelyben látni lehet azokat a tradicionális eszközöket, amelyeket a népi mesterek a mai napig használnak.
– Egyáltalán nem utolsósorban kidolgoztunk egy marketing stratégiát azzal a céllal, hogy hozzásegítsük a népi mestereket ahhoz, hogy piacot találjanak termékeiknek – nyilatkozta Imre-Marton.
A mesterségek között nem csak olyan gyakrabban előforduló szakmák szerepelnek, mint a szabás-varrás, famegmunkálás, kő- és fafaragás, asztalosság és kőművesség, fazekasság és kovácsmesterség, hanem olyan viszonylag ritkának számítók is, mint a csont- és agancsfaragás, kádárság, kárpitosság, kosárfonás és seprűkötés, mész- és szénégetés, nemezkészítés és vőfélykedés. A projekt részét képezte a működő műhelyek feltérképezése és olyan turisztikai csomagok kidolgozása, amelyek tartalmazzák a különböző településeken zajló programokat, ahol a turisták találkozhatnak a népi mesterekkel, megcsodálhatják, és akár meg is vásárolhatják a hagyományos népi mesterek termékeit.
A pályázat összértéke 301 792 lej, önrész nem volt. A megvalósítási időszak 2015. április 1-től 2016. április 30-ig terjedt. A projekttel kapcsolatos információk, a mesterségek adatbázisa, a filmtár, az interaktív térkép és egyéb anyagok megtalálhatóak a www.folktrades.ro és a www.mestersegek.ro honlapokon.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Hagyományos Termékek Vására 6. évfordulóját ünnepelték Csíkszeredában
Különleges alkalom volt a május 21-i csíkszeredai Hagyományos Termékek Kiállítása és Vására, hiszen a megyeközpontban szervezett vásárok 6. évfordulóját ünnepelték a szervezők, a termelők és a vásárlók. A Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Agrárkamara szervezésében, valamint a Hargita Megyei Vidékfejlesztési Egyesület segítségével zajló vásárok sikerét közkedveltségük és a kezdeményezés székelyföldi terjeszkedése bizonyítja. A vásáron jelen volt Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, Becze István megyei tanácsos, a megyei tanács vidékfejlesztési bizottságának elnöke. De kilátogatott Tófalvi Éva sportoló is, aki kitartó munkájának köszönhetően haladt a pályáján, és példakép az élet minden területén, a mezőgazdaságban dolgozóknak is.
A jubileumi vásár jó hangulatát már kezdetben biztosította a karcfalvi fúvószenekar, majd Borboly Csaba köszöntötte a jelenlevőket, köztük Kelemen Hunort is. A megyeelnök elmondta, hatodik évfordulójához érkezett Csíkszeredában a minden hónap harmadik szombatján megtartott vásár, és bízik benne, hogy közös erőfeszítéssel a rendezvény megéri a nagykorúságot. A vásár kiváló alkalom arra, hogy egészséges élelmiszereket és jó minőségű kézműves termékeket szerezzünk be, tette hozzá, illetve megköszönte a vásárlók bizalmát. Egy-egy alkalommal körülbelül hatvan termelő kínálja portékáit, akik Csík, Gyergyó, Udvarhely térségéből, Háromszékről, és alkalmanként Maros megyéből érkeznek.
– Ezek a termékek legjobb nagyköveteink. Már eljutottak Bukarestbe, Brüsszelbe, és azt hirdetik, hogy Székelyföldön tehetős emberek élnek, akikkel érdemes együttműködni – fogalmazott Borboly Csaba.
A megyeelnök azt is elmondta, hogy fontos a tudatos vásárlói szokások kialakítása, jólétünket a hagyományos, egészséges élelmiszerek biztosítják. Áldozatos munkájukért köszönetet mondott a Hargita Megyei Agrárkamara és Hargita Megye Tanácsa Vidékfejlesztési Egyesülete munkatársainak, majd egy közös fotóra hívta őket. Borboly Csaba felelevenítette a vásár szervezésének kezdeti nehézségeit, de mint mondta, a mostani eredmények azt bizonyítják, hogy a hittel és erővel végzett munka meghozza gyümölcsét. A jövőre nézve is erre biztatta kollégáit, illetve azt kérte a vásárlóktól, hogy tüntessék ki bizalmukkal a termelőket, hozzák el vendégeiket is a vásárokra.
Fülöp Szabolcs székelydályai református lelkész a termelők nevében mondott köszönetet a szervezőknek. Mint mondta, minden alkalom öröm számukra, és nemcsak fizikai értékeket hoznak, hanem azt a szeretetet is, amivel termékeiket készítik. Számukra a sikert a vásárlók elégedettsége jelenti. A vásárokon az egészséges termékek mellett lelki táplálékot is kapunk, mondta, a közösséghez tartozás büszkeségét. Továbbá ezeknek a vásároknak az a nagyon fontos üzenetük, hogy a földből ma is ugyanúgy meg lehet élni, mint ezer évvel ezelőtt, és itthon kell keressék a fiatalok is a boldogulást, mert külföldön számunkra csak keserűség terem, mondta a lelkész. Végül úgy fogalmazott: Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Agrárkamara és Hargita Megye Tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének egyedülálló kezdeményezése jó lépés az alapok megteremtéséhez, amely a jövőben erős családi vállalkozásokon alapuló közösséget eredményezhet.
A beszédek után Márton István, Hargita Megye Tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének vezetője kóstolásra hívott mindenkit, ahol tejtermékeket, húsféléket és pityókás kenyeret kínáltak. Meg lehetett kóstolni többek között a szépvízi tejfeldolgozó termékeit, sajtjait, amelyekre nagyon büszkék, mondta Borboly Csaba, hiszen több mint száz családnak biztosít jövedelmet.
Az ünnepi vásáron Borboly Csaba és Kelemen Hunor emléklapot nyújtottak át a termelőknek. Az RMDSZ elnöke egyenként elbeszélgetett a termelőkkel, sokuktól vásárolt, és elmondta, büszke a termelőkre és bizakodó a Székely termékek és a vásárok ügyében. A vásár időtartama alatt a jó hangulatot kulturális műsor biztosította, néptáncelőadásokat tekinthettek meg a vásárlók, illetve többször felcsendültek a karcfalvi fúvósok által játszott dallamok.
Hargita Megye Tanácsának sajtószolgálata
Erdély.ma

Megalakult a Székelyföldi Értéktár Bizottság
A kürtőskalácsot, Kézdivásárhely történelmi főterét és a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttesét javasolja az áprilisban alakult Kovászna Megyei Értéktár Bizottság felvételre a Székelyföldi értéklajstromba, amelyről a tegnap Tusványoson létrehozott Székelyföldi Értéktár Bizottság dönt. A Kovászna, Hargita és Maros megyei négy-négy képviselő, valamint az Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs alkotta testület a Magyar Teátrum sátorban jelentette be létrejöttét.
A Magyar Országgyűlés által elfogadott hungarikumtörvény határon túli kiterjesztése teszi lehetővé a települési, megyei, térségi, tájegységi értéktár-bizottságok alapítását Erdélyben, a három székely megye önkormányzati elnökei erre alapozva léptek a székely értékek feltérképezését, leltárba vételét, dokumentálását, megőrzését, hasznosítását, népszerűsítését célzó együttműködés érdekében. Az értékgyűjtés, értékőrzés Székelyföldön nem új keletű, a 2008-ban kezdeményezett Székely termék is hasonló küldetéssel indult útjára – hangsúlyozta Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök. Tamás Sándor Kovászna megyei önkormányzati vezető arról számolt be, harmincnyolc előterjesztés szerepel a Háromszéki helyi értéktárakban, szeretnék, ha a kör bővülne, ami pedig a létesítendő Székelyföldi értéklistát illeti, megfontolja, hogy a már említett három tétel után javasolja a székely zászló, a székely bicska, a székely ló és a székely vicc felvételét. A Székelyföldi Értéktár Bizottság Háromszéki tagjai: Imreh-Marton István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója, valamint munkatársa, Szőcs Zsuzsa (akit tegnap a frissen alapított bizottság elnökévé választottak), Para Zoltán környezetvédelmi szakember és Tusa Attila építész. Tamás Sándor szerint az értékgyűjtés, -őrzés és -hasznosítás nagy segítség lehet a térségmarketingben, amit a helyszínen jelen lévő Zalai Mihály, Békés megye önkormányzatának elnöke is megerősített, ismertetve az általuk sikerre vitt jó példákat és azokat a szempontokat, hogy ők miszerint sorolják be az értékeket megyei érdekeltségűnek: jelen legyen a megye egész területén, minőséget hordozzon és képviselje a megyét. Békés megye együttműködő partnere az Élő Erdély Egyesületnek, amelynek vezetője, Boda Szabolcs az értékgyűjtés mozgalmi szerepét hangsúlyozta, és a szervezet nevében vállalta, abban segítenek, hogy az értékeket a mai kor eszközeivel eljuttassák az emberekhez.
Hargita megye a székelyderzsi unitárius templomot és a сsíkszeredai Mikó-várat, Maros megye a Nyárád menti népi építészetet, a Marosvásárhelyi kultúrpalotát, valamint a mikházi ferences templomot és kolostort javasolta felvételre a Székelyföldi értéktárba.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi megyék együttműködése
Megalakult a Székelyföldi Értéktár Bizottság
Megalakult a Székelyföldi Értéktár Bizottság a 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban a három Székelyföldi megye – Hargita, Kovászna és Maros – együttműködésével. Az idei helyhatósági választások eredményeit a három megye sikeres találkozásának, a munka kezdetének nevezte Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Mint mondta: fontos az értékek feltárása, illetve a Székelyföldi megyéket összehangoló bizottság munkájának kezdete. A Székelyföldi Értéktár céljáról Tusnádfürdőn beszélgetett pénteken, július 22-én délután Borboly Csaba, Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Péter Ferenc, Maros megye Tanácsának elnöke és Zalai Mihály, a magyarországi Békés Megye Önkormányzatának elnöke.
Tamás Sándor úgy fogalmazott: új fejezet kezdődik a Székelyföldi együttműködésben azáltal, hogy az Erdélyi Értéktár mintájára megalakult a Székelyföldi Értéktár Bizottság.
Borboly Csaba a beszélgetésen felelevenítette a Székely termék mozgalom 2009-es kezdeteit. Mint mondta, "Magyarországon azután született meg a hungarikumtörvény, amely a kérdés továbbgondolását generálta nálunk is". 2012-ben a megalakult Hungarikum Bizottságba az RMDSZ – a MÁÉRT tagjaként – delegálta Márton Istvánt, Hargita Megye Tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének elnökét.
2013-ban megalakult a Hargita Megyei Értéktár Bizottság 15 taggal, amely hat szakterületen kezdte el az értékek feltárását: agrártermék és élelmiszer, természeti és épített örökség, kulturális örökség, egészség és életmód, ipari és műszaki megoldások, illetve sport és turizmus. "Jelenleg egy Európai Uniós projektnek köszönhetően, amelyben partner Hargita megye, 210 ezer eurót tudnak az értéktár fejlesztésére fordítani" – ismertette Borboly Csaba.
Hargita Megye Tanácsának elnöke hangsúlyozta: fontosnak tartják a magyarországi testvérmegyékkel való együttműködést, amelyért köszönetet mondott, hiszen a Székelyföldi Értéktár Bizottság megalakulása része a Békés megyével való közös pályázatnak.
Péter Ferenc szintén a közös munka fontosságát hangsúlyozta, főként Maros megyere nézve, ahol, mint mondta: még erősebb az asszimiláció, mint a másik két Székelyföldi megyében.
Zalai Mihály a Békés Megyei Értéktárat mutatta be a jelenlevőknek, illetve az értékek kapcsán elinduló építő jellegű viták fontosságát és tanító jellegét hangsúlyozta. Továbbá az értéktárnak közösségépítő és gazdaságfejlesztő jellege is van – tette hozzá.
A Székelyföldi megyék javaslatokat is tettek a Székelyföldi Értéktárba, a Hargita megyeiek a székelyderzsi unitárius templomot és a Csíkszeredai Mikó-várat javasolták.
A három megye 4-4 személyt nevezett ki a megalakult bizottságba, amelynek elnöke Szőcs Zsuzsa lett.
Népújság (Marosvásárhely)

Zala és Kovászna kincsei
Érték az, amit a helyiek annak tartanak
Érték az, amit a helyi közösség annak tart – ez az alapelve a Kovászna megyei Értéktár összeállításának. Háromszék Zala megyével közösen nyert pályázatot az értéktár megvalósítására, a pályázat záró konferenciáját múlt pénteken tartották a Kovászna Megyei Művelődési Központban.
– A Kovászna és Zala megye közötti kapcsolat évezredes múltra nyúlik vissza, igazi testvérkapcsolat, közös értékeink is vannak, hiszen az Őrségben a nyugati székelyek, itt, Háromszéken a keleti székelyek védték Magyarország határát – mondta köszöntőjében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
Pácsonyi Imre, a Zala Megyei Közgyűlés alelnöke úgy fogalmazott: itt, Kovászna megyében és Magyarországon is évtizedek óta folyik egyfajta értékmentés, viszont a hungarikum-törvénnyel megnyílt egy újfajta keretrendszer, amely végre lehetővé teszi, hogy sztenderdek, szabályok alapján, rendszerezve tudjuk nemzeti értékeinket lajstromozni.
Imreh-Marton István, a Kovászna megyei Művelődési Központ igazgatója elmondta: több síkon zajlott a korábbi években az értékmentés Kovászna megyében, például tíz éve sikerült a kúriákat feltérképezni, két éve a népi mesterségeket leltározták fel, összegyűjtötték a megyéhez kötődő történelmi személyiségek munkásságát.
A kisbaconi Bodvaj Egyesület egy taliándörögdi ifjúsági szervezettel partnerségben létrehozta a megye első települési értéktárát.
– Nyolcan utaztunk a Dunántúlra, ahol intenzív tanfolyamon ismerkedtünk a magyar értéktár-rendszerrel és a módszertannal: mit nevezünk értéknek, és hogyan kell gyűjteni. Dr. Horváth Zsolt, a Magyar Hungarikum Bizottság értéktárak kialakításáért felelős koordinátora itt mondta el az értékgyűjtés alaptételét: érték mindaz, amit a helyi közösség annak tart. Ez volt az a kedves mondat, amire azt mondtuk, hogy akkor ezt a munkát mi biztosan nem véthetjük el. Mert eszerint, ha mi a faluban azt mondjuk valamiről, hogy ez érték, akkor ezt senki más nem kérdőjelezheti meg! Innentől már csak az a kérdés, van-e bennünk elég tudás, akarat, lelkesedés, hogy ezt dokumentáljuk – vetette fel Benedek-Huszár Márta.
Volt. Eddig tizenegy települési értéket választottak ki, többek között Benedek Elek szellemi örökségét, a kenyér útja programot stb., amelyekről leírásokat, fotókat, kisfilmeket készítettek.
Szőts P. Zsuzsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ szakelőadója, a Kovászna Megyei Értéktár Bizottság elnöke ismertette a www.repertorium.ro honlapot.
Kinda István néprajzkutató bemutatta a Hagyományos Székelyföldi Népi Mesterségek – revitalizálás, digitalizálás és népszerűsítés című projektet, majd A kürtőskalács passiója címmel tartott előadást Albert Zoltán, a Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület ügyvezetője.
Varga Erika építész az Engem is érdekel az építészet – Épített örökségünk értékeinek felismerése, felfedezése, tudatosítása gyerekekkel című programot ismertette. A rendezvény a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság támogatásával valósult meg.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jó hírünk a világban (Székelyföldi Grafikai Biennálé)
Nem csupán az ország legrangosabb ilyen jellegű rendezvényévé nőtte ki magát az idén 4. alkalommal sorra kerülő Székelyföldi Grafikai Biennálé, hanem szakmai körökben is jegyzik, és ha még nem is tolonganak, de már jelentkeznek díjak felajánlásával a szakmai szervezetek is. Jó hírének megfelelően, a grafikai biennáléra jelentkezők köre is bővült, a nevező képzőművészek száma meg éppenséggel megduplázódott.
A Sepsiszentgyörgyi Lábas Házban még október 12-éig látogatható Plakatfest „vezeti fel” a grafikai biennálét: hogy végre egy jellemző keresztmetszete látható Sepsiszentgyörgyön a kortárs lengyel plakátoknak, az a biennálé lengyel zsűritagjának, dr. Kaja Renkas grafikusművésznek, a katowicei Sziléziai Egyetem Művészeti Intézete munkatársának köszönhető, mondta el a tegnapi sajtótájékoztatón Imreh-Marton István, a biennálé egyik főszervező intézményének, a Kovászna megyei Művelődési Központnak a vezetője. A lengyel plakátkiállítás amúgy régi álma nemcsak a biennálé, hanem a pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztivál szervezőinek is, megvalósulásában sokat nyomott a latban, hogy a Székelyföldi Grafikai Biennálé olyan hírűvé vált, hogy a krakkói biennálé is feltette programjára.
A Székelyföldi Grafikai Biennálé híre a képzőművészek körében is egyre terjed, míg az első kiadásra 11, a másodikra 28, a harmadikra 32 ország művészei jelentkeztek, idén már 41 országból küldtek be alkotásokat, most már az amerikai kontinens államai és a Távol-Kelet néhány újabb országa is felkerült a biennálé pályázóinak térképére, ismertette Imreh-Marton István. A két évvel ezelőttihez képest a résztvevők száma megduplázódott, 507 művész 1238 pályamunkával jelentkezett, ebből 312-t választott kiállításra a zsűri.
A biennálé köré szervezett rendezvények is szaporodnak: október 6-án Szepessy Béla grafikusművész, a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének vezetője mutatja be Nyomódúc és/vagy számítógép című könyvét, másnap grafikai műhelyt is vezet, mely nemcsak a szakmának, hanem a laikus közönségnek is szól. A biennálé hagyományának megfelelően a megnyitó előtti napon az előző kiadás nyertese mutatkozhat be egyéni kiállítással, Szőke Erika grafikusművész Terítsd le a lepedőt! című tárlatának a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér ad otthont. A biennálé megnyitójára október 12-én kerül sor, a díjátadó gálán ezúttal is lesz zenei betét: egy rendkívül érdekes, tagjai közt Sepsiszentgyörgyi muzsikust is számláló együttes, a Jazzappella lép fel. A rendezvények sorát a biennálén korábban résztvevőként és zsűritagként is szerepet vállaló Ioan Horvath Bognariu grafikusművész LITHO című egyéni tárlatának megnyitója zárja október 13-án.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első nyolc székely érték
A székelyderzsi erődtemplom, a csíkszeredai Mikó-vár, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, a marosvásárhelyi Kultúrpalota, a mikházi ferences templom és kolostor, Kézdivásárhely történelmi központja, a Székely Nemzeti Múzeum és a kürtőskalács került be egyelőre a székely értéktárba – derült ki a Székelyföldi Értéktár Bizottság első munkaülésén, amelyet Kovászna, Hargita és Maros megyei művelődési szakemberek részvételével Sepsiszentgyörgyön a Kovászna Megyei Művelődési Központ székhelyén tartottak. A Kovászna, Hargita és Maros megyei szakemberekből álló Székelyföldi Értéktár Bizottság a húsz felterjesztésből nyolcat fogadott el az első munkaülésen. Az ülést megelőzően a résztvevők szakmai konferencián mutatták be az értéktár megvalósítása érdekében végzett munka eddigi eredményeit, és Békés megyei értékekkel ismerkedtek meg. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a megnyitón elmondta, körülményesen indult, de helytálló szakmai javaslatok nyomán szépen alakul az értéktár, amely azért is készül, hogy a többségi nemzet is meggyőződhessen arról: a székelyföldi értékek az egész országot gazdagítják. Szakáli István Loránd, a budapesti kormány agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkára ismertette a magyar értéktár megalakulásának történetét, hangsúlyozva, hogy nemcsak Magyarország, hanem a magyar nemzet értékeiről szól. Az államtitkár szerint a helyi értékek erőforrások, ezért arra kell törekedni, hogy partnerségek által igazi társadalmi mozgalommá váljon ez a kezdeményezés.
Zalai Mihály, a Békés Megyei Közgyűlés elnöke arról számolt be, hogy Békés megye 75 településéből 45-ben működik értéktár, és 29 megyei értéket fogadtak el eddig. A Székelyföldi Értéktár Bizottsággal kapcsolatosan kiemelte, jó lenne, ha közös informatikai háttér és közös arculat kialakítása által is folytatnák az együttműködést. Hegedüs Csilla, az Erdélyi Értéktár Bizottság elnöke gratulált a Székelyföldi Értéktár Bizottság megalakulásához, majd kifejtette, hogy az értéktár eszköz, amelyet legalább négy területen lehet hasznosítani: a turizmusban, az oktatásban, az integrált fejlesztésben és a közösségépítésben. Imreh-Marton István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója az értéktár további kiaknázási lehetőségeiről és felelősségéről beszélt, rámutatva, hogy érdemes lenne a vállalkozók és a fiatalok bevonzására is figyelni ilyen szempontból. Bihari Béla, a Gnome Design & IT Solutions vezetője a népszerűsítéséhez szükséges digitális technika mai lehetőségeiről beszélt, az interakció fontosságát hangsúlyozva.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Online népszerűsítés
Három virtuális múzeumot hoztak létre
A Hagyományos mesterségek Székelyföldön-programban három virtuális múzeumot hoztak létre, amelyek egy-egy olaszteleki kovács-, kerekes- és kárpitosműhelyt mutatnak be.
A Szabó Lajos által 1955-ben alapított olaszteleki kovácsműhely már rég nem működik, de a hagyományos eszközöket megtartották, és ezeket meg lehet nézni a www.mestersegek.ro honlapon.
Szabó Lajos, illetve ahogy a környéken ismerték, a sánta kovács alapfoglalkozása mellett híres szerszámkészítő volt, mindenhez értett, ami vasból volt, a kommunizmus idején a kollektív gazdaság gépállományának karbantartását is végezte. A kovácsműhelyt és felszerelését unokája, Szabó Gábor örökölte, aki kovácsolással nem foglalkozik, mezőgazdasági gépeinek karbantartását végzi az örökölt eszközökkel. Nagyapja szerszámaira gondosan vigyáz, megtartásuk és továbbörökítésük mellett döntött – írja a honlapon. A virtuálisan „kiállított” tárgyak közé tartozik: a mennyezetre szerelt bőr fújtató, a gyalupad, a kézi meghajtású állványos kovácsfúrógép, a tűzhely, az üllő és tartozékai.
Az 1949-ben alapított kerekesműhely ugyancsak Olaszteleken működött, a 2008-ban elhunyt Fehér Gábor tulajdona volt. Fia, Fehér András kárpitosmesterként ismert a térségben, akinek műhelyében szintén „szétnézhetünk.
Imre-Marton István, a Kovászna Megyei Kulturális Intézet igazgatója a sajtónak elmondta: a projektet a Norvég Alap 300 ezer lejes támogatásával valósították meg. Az igazgató szerint a program keretében 42 olyan hagyományos mesterséget azonosítottak, amelyet még művelnek Kovászna megye területén, és 250, ezzel foglalkozó mesterembert vettek számba.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bemutató elődeink harcművészetéről
Vetített előadást és bemutatót tartottak kedden a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola képviselői a csíkszeredai József Attila Általános Iskolában.
A bemutató során ismertették a magyar szablya, valamint forgatóinak történetét. Imreh-Marton István, a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola alapítója hangsúlyozta, hogy „a magyar szablya az egyik honfoglalás korából fennmaradt tárgy, és főként a hagyományőrzés céljával kezdték el tevékenységüket, a szablyavívás oktatását”.
Az előadás után a résztvevők nyílt edzésen próbálhatták ki a szablyavívást, kézbe vehették a magyar szablyát is. A hagyományőrző sportolási lehetőség iránt érdeklődők a továbbiakban keddenként 18 órától rendszeresen járhatnak edzésekre.
Gerczuj Timea 
Székelyhon.ro

Egy ismeretlen világklasszis emlékére
Nagymestert ünnepeltek
Egész délutános, estébe hajló rendezvénysorozattal ünnepelték kedden Szentgyörgyön a magyar vívó nagymestereket, köztük az iskolateremtő, méltatlanul az ismeretlenségbe szorított géniuszt, Borsody Lászlót. Vívástörténeti kiállítás, filmvetítés és Máday Norbert, a Magyar Szablyavívó Iskola alapítójának előadása hívta fel a figyelmet a magyar kardvívás számtalan olimpiai- és világbajnokot nevelő egyéniségére.
Az eseménysorozat a Lábas Házban a Borsodyról és híres tanítványairól készült, Kertai Zalán magyarországi festőművész műveiből álló, néhány más hadi tárgyi emlékkel gazdagított kiállítással nyílt meg. Itt Máday Norbert mutatta be az ábrázolt nagymestereket, majd a társaság átvonult a Székely Nemzeti Múzeumba, ahol megtekinthették a Borsody Lászlóról a magyar hadügyminisztérium megrendelésére készült dokumentumfilmet.
A múzeum gazdag gyűjteményéből ez alkalommal egy stúdiókiállításon bemutattak néhányat azok közül a 17–18. századi szablyák közül, melyek már 12 éve nem szerepeltek a nyilvánosság előtt, Vargha Mihály múzeumigazgató megígérte, hogy a közeljövőben egy nagyobb lélegzetű fegyverkiállítás keretében is bemutatják őket.
Ezután következett volna az óriási magyar hadtörténeti gyűjteménnyel rendelkező Máday előadása a kiállított darabokról, ő azonban fontosabbnak látta szívhezszóló történeteken keresztül azt a lelkületet átadni, amelyről a csaták során a 48-as harcosok bizonyságot tettek.
Végül a Magyar Szablyavívó Iskola vezetője, Balogh Imre, valamint a Székelyföldi szablyavívóiskola alapítója, Imreh-Marton István és tanítványainak bemutatója zárta a napot.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magyar kard napja Sepsiszentgyörgyön
A magyar kard napja ünnepségét szervezte meg a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola a Szent György Napok részeként. Az alkalomra időzítették, mivel Szent György a katonák, lovagok és a fegyverkovácsok védőszentje – mondta Imreh-Marton István, a kétéves iskola vezetője, aki hagyományteremtő szándékkal szervezte meg a magyar kardvívás hagyománya és értéke előtti tisztelgésként. A rendezvény szónoka Máday Norbert, a Magyar Szablyavívó Iskola alapítója volt.
A Magyar Szablyavívó Iskola égisze alatt Magyarországon tizenöt iskola működik, van fiókja Angliában, Máltán, Lengyelországban, Litvániában és Erdélyben is. Két éve Sepsiszentgyörgyön indult, egy hónapja Csíkszeredában is működik.
A rendezvénysorozat a Lábas Ház pincéjében kezdődött Kertai Zalán Katonavívók, vívó katonák című kiállításának megnyitójával. A magyar katonai vívómestereket bemutató nagyméretű festményeken kívül víváshoz köthető tárgyakkal egészült ki a tárlat. Máday Norbert elmondta, a katonavívó és honvéd vívómester teljesen külön világ, mint a civil vívó, nem véletlenül „irtották ki” a második világháború után a honvéd vívómesterséget. Az egyenruhán a bíbor parolival lehet beazonosítani a honvéd vívómestereket. Európa kultúrnemzetei tisztelik a magyar kardiskolát, mondotta, hozzátéve, Eugen Fillone kijelentette: ahol a magyar vív, oda más nemzet csak tanulni mehet. A legnagyobb lengyel sportcsillagok utcájában az első Kevey János őrnagy csillaga és neve magyarul. Kevesen tudják, hogy Horthy Miklós kormányzó vívó volt, és védnökségével számos vívóversenyt szerveztek. A katonai vívók olyan tiszteletnek örvendtek, hogy a testőri szolgálat és a titkos futárszolgálat jó részét ők látták el. A Toldi Miklós Vívómester-képző Intézet Európa legképzettebb szakintézménye volt. Máday Norbert beszédében mindegyre felbukkant Borsody László honvéd vívómester neve. Nem csoda, hisz ő a magyar kardiskola megteremtője, s az előadó, aki könyvet írt a mesterről, igen nagy tisztelettel, szeretettel beszélt a vívómesterről. Borsody és tanítványai 18 olimpiai bajnoki, 18 világbajnoki, 14 Európa-bajnoki, 8 katonatiszti Európa-bajnoki és 103 magyar bajnoki címet szereztek. Borsody László volt a magyar kardvívás géniusza – szögezte le a szónok, s könyvének címe is ezt mutatja.
Visszatérve a tárlathoz, Máday Norbert elmondta, a kiállított tárgyak elmesélik egy árva nemzet történetét. 1100 éven keresztül a szablya az egyetlen olyan eszköz, ami végigkísérte történelmünket a honfoglalóktól máig – hiszen újabban a ludovikás tisztavatásokon is megjelenik a tisztek oldalán. A szablya nemcsak fegyver, hanem rangjelző szerepe is van. A vívás a legmagyarabb, a legeredményesebb olimpiai sport. A múlt és jelen párbeszédben áll, ha értjük az üzenetet. Elmesélte, Szilágyi Áron olimpiai bajnokunk Gerebics Györgytől tanult, ő apjától, Gerebics Aladártól, aki viszont Borsody Lászlótól. Szász Emese olimpiai bajnokunk Kulcsár Győző négyszeres olimpiai bajnoktól, akinek mestere Vass Imre, az övé Borsody László volt.
Máday Norbert elmondta, a vívóiskolát megteremtő Borsody László legnagyobb érdemének nem a mozdulatokat tartja, hanem azt, hogy a katonavívókba belenevelte a magyarság iránti mérhetetlen szeretetet.
A Székely Nemzeti Múzeumban bemutatták a Zrínyi Katonai Filmstúdió által idén készített, Borsodyról szóló filmet, majd egy párbajt, mely a katonai vívóknak a civil vívókhoz viszonyított fölényét volt hivatott jelezni. A múzeum Bartók Béla-termében Vargha Mihály igazgató köszöntötte az egybegyűlteket, Tóth-Bartos András történész megnyitotta az intézmény gyűjteményéből válogatott stúdiókiállítást, mely négy tározóban tíz, 17. század utáni szablyát mutat be. Időszerű volt, hisz a fegyvereket Cserey Zoltán és Bordi Zsigmond Loránd történész kurátorságával szervezett időszakos tárlaton mutatták be tizenkét évvel ezelőtt. A teremben vívásbemutatót tartottak, a Magyar Szablyavívó Iskola vívómesterének vezényletére, közreműködött a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola sepsiszentgyörgyi tagozatának oktatója és négy tanítványa. Végezetül Máday Norbert az 1848–1849-es, a szabadságharchoz kötődő történeteket mesélt, melyekben a vívók mellett a magyar gyerekek, magyar nők hősiességére is rávilágított.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megyék közti fejlesztési elképzelésekre van szükség
Az elmúlt héten Csíkszeredában a megyeháza gyűléstermében került sor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának (KEF) székelyföldi regionális ülésére. Az eseményen a gazdaszervezetek képviselői mellett önkormányzati, agráradminisztrációs hivatalosságok, politikusok, a magyarországi Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) megbízottjai vettek részt, jelen volt Lázár Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának külgazdasági attaséja is. A háromszéki gazdatársadalmat az agrárigazgatóság, a Kovászna Megyei Juhtenyésztők Egyesülete és a Zágoni Gazdák Egyesületének küldöttei képviselték.
A jelenlévőket Márton István, Hargita megye tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének igazgatója köszöntötte, majd Borboly Csaba, a megyeháza vezetője vette át a szót. Kiemelte: az NAK-nak köszönhetően magasabb szintű párbeszéd alakulhatott ki a gazdák és az érdekelt intézmények között. Hargita megye tanácsa a kis- és közepes gazdaságok támogatására fektet hangsúlyt. Pénzt juttat eszközök vásárlására, de ha az egyes ágazatok képviselői összefognak, magyarországi támogatások lehívására is van kilátás – mondta. Fel kell készülni a 2018-tól esedékes támogatások fogadására, ehhez a székelyföldi megyék összefogására van szükség, közös fejlesztési programokat, megyék közötti áthidaló elképzeléseket kell kidolgozni – részletezte.
Koós Edit, az NAK megbízottja, aki megfigyelői státusban vett részt az ülésen, úgy értékelte, a fórum jó alkalmat teremt a regionális mezőgazdasági kérdések megvitatására. Van miről tárgyalni, minél több hasonló gyűlést kell szervezni – értékelte. Sebestyén Csaba Hargita megyei RMDSZ-es képviselő, a képviselőház mezőgazdasági bizottságának tagja kifejtette: meg kell próbálni olyan közös agrárpolitika megalkotását, amely hasznos lehet a kis- és közepes gazdák számára, mert a román kormány hangsúlyosan a nagy gazdaságokat támogatja. A KEF-nek a maga során tovább kellene lépnie, megoldásokat keresnie a közös gondok orvoslására.
Változások várhatóak a Közös Agrárpolitika terén, de a támogatások nem fognak teljesen leépülni (korábban Borboly Csaba azt mondta, fel kell készülni a támogatások felszámolására). Lehetetlen a támogatások teljes felszámolása, hiszen ezt követően az élelmiszerek megfizethetetlenek lennének. Pályázati pénzek 2020 után is lesznek, de ezek a vidék- és közösségfejlesztést fogják célozni, nem termelői támogatások formájában lesznek lehívhatóak – magyarázta. Lázár Zoltán kilátásba helyezte, hogy a székelyföldi gazdák számára utazási lehetőséget biztosítanának a szeptember 20-án Budapesten megnyíló Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításra és Vásárra, valamint az azt megelőző szakmai napra. Ugyanakkor a hagyományos termékek készítőinek támogatást biztosítanak a vásáron való részvételre. Kiemelte: azon dolgoznak, hogy a Kárpát-medencei magyar gazdák számára elérhető legyen az NAK pártoló tagsági minősége. A tagsági kártya a gazdasági szempontból való összetartozás jelképe lesz – fogalmazott.
A gyűlésen bemutatkoztak, ismertették tevékenységüket a részt vevő gazdaszervezetek, majd sor került a KEF regionális bizottsága, a székelyföldi területi képviselők megválasztására. Egységes szavazattal egyéves mandátummal bízták meg Márton Istvánt, Csomós Attilát és Bokor Gábort. Ők képviselik a székelyföldi gazdatársadalmat a KEF plenáris ülésén, amelyre októberben kerül sor. Azt még nem szögezték le, hogy a Kárpát-medence melyik országában zajlik majd az ülés.
Csomós Attila, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros megyei szervezetének elnöke meghívására a KEF székelyföldi regionális ülésének következő helyszíne Mikháza a szeptember 2–3-án sorra kerülő gazdanapok alkalmával.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fogyatkozó szórványközösség
Magyar óvodából múzeum
A magyarói születésű Nagy Ferenc lelkipásztor és felesége, Edit 1995-ben került a jódtelepi református gyülekezethez. A lelkész nemcsak a községben, hanem a Felső- Maros mente (Maros völgye) településein is szórványszolgálatot végez, vagy mondhatnánk: őrzi az utolsó bástyát. Feleségével együtt, aki kántor is, nemcsak lelki szolgálatot végeznek, hanem minden igyekezetükkel azon vannak, hogy egybetartsák a jódtelepi magyarokat, hiszen ez a legnagyobb Maros-völgyi magyar közösség. Sajnos, a „szórványátok” nem kíméli ezt a vidéket sem – számol be lapunknak a lelkész –, az utóbbi években igen nagy apadás tapasztalható. Jelenleg, a nyilvántartás szerint, 178 gyülekezeti tag van Ratosnyán, ebből 50-en külföldön tartózkodnak, köztük olyanok is, akik férjhez mentek egyiptomi, német, francia állampolgárokhoz, ők már nem térnek vissza. Nemsokára olyan gyereket keresztel a lelkész, akinek szülei Németországban élnek, hazajönnek keresztelőt tartani, de másnap már vissza is utaznak. S míg korábban a fiatalok körében sikerült tánc- és színjátszó csoportot indítani és működtetni, ezek mára megszűntek. Működik még az ifjúsági énekkar és ifjúsági biblia órákat is tartanak, de egyre kevesebb a résztvevő. Korábban minden egyházi ünnepen és világi bálokon volt műsor, most nincs akivel megtartani ezeket – mondja a lelkész, majd előveszi a regisztert, és sorolja: Szalárdon megszűnt a gyülekezet, van még néhány magyar, de hitüket feladták, átpártoltak az ortodoxokhoz. Dédán a parókia átvételekor hét református volt, maradt egy. Dédabisztrát 18 személlyel vette át, most négyen vannak. Galonyán három református van a nyilvántartásban, Palotailván 1995- ben 157 lélek volt, most 30. Ez utóbbi oka az, hogy a rendszerváltás előtt különböző, leginkább székelyföldi vidékekről telepítettek ide munkaerőt, majd miután megszűntek a munkahelyek, nyugdíjba mentek a volt alkalmazottak, aki tehette, hazaköltözött. Csak azok maradtak, akiknek nem volt hova menniük – magyarázza. Sajnos, Márton István gödemesterházi plébános, aki nagyon összefogta az ottani magyar közösséget, nemrég plébániát váltott, és ezt is megérzi a közösség. Ami az egyházi eseményeket illeti, évente egy-két esketés van (többnyire vegyes házasságból) és alig egy keresztelő. 2015-ben hat, 2016-ban két, 2017-ben egy esküvő volt. Az utóbbi esetén mindketten magyarok, azonban a vőlegény falujába, Magyaróra költözik az ifjú pár – mondja a pap, majd elszomorító esetet említ. Egy magyar család hazaköltözött Palotailvára Magyarországról, ahol vendégmunkásként dolgoztak. Kislányuk ott született, ötéves lehetett, amikor visszajöttek, így az volt a legnagyobb gondjuk, hogy nem tudott románul. „Ma ha magyarul szólok hozzá, románul felel, elfelejtette az anyanyelvét” – mondja a pap. A tehetséges kislány egy marosvásárhelyi középiskolába jár, de már nem beszél magyarul, mert más közegben nőtt fel. A temetések száma viszont nőtt. 2009-ben kilenc, 2010-ben hat, 2011-ben négy, 2012-ben tizenhárom, 2013-ban öt, 2014-ben nyolc, 2015-ben hét, az idén már négy volt. A tiszteletes szerint az elsorvadást felgyorsította, hogy megszűnt a magyar nyelvű óvoda és I-IV. osztály. Az idén is lett volna egy óvodai csoportra való gyerek, de a tan- ügyben dolgozóknak nem volt érdekük „összeszedni őket”. Az óvónőnek nem volt címzetes állása, a tanító bácsinak pedig kényelmesebb, ha a községközponti iskolában románul tanít – mondja Nagy Ferenc. Ezért üresen maradt a jódtelepi óvoda- és iskolaépület. – Beszéltem a polgármesterrel, hogy valamiképpen hasznosítani kellene az épületet, azt javasoltam, hogy rendezzünk be falumúzeumot. Nekünk is van egy kis néprajzi gyűjteményünk, jó volna bemutatni a mai nemzedéknek, hogy eleik miként dolgoztak a Maros völgyében. Azt sem tudják, hogyan faragtak ki egy gerendát, miként készül a zsindely, de még arról sincs tudomásuk, hogy hajdanában tutajokkal szállították a fát a Maroson. A polgármester nem zárkózott el az ötlet megvalósítása elől. Azt is megtudtuk, hogy a tavaly felújított jódtelepi kultúrotthont sem igazán használják. Amikor volt tánc- és színjátszó csoport, volt élet benne, de sajnos nincs utánpótlás, nincs aki megtöltse élettel a művelődési házat. Nagy ritkán, évente egyszer tor megtartására használják – mondja a pap. Népújság (Marosvásárhely)

Ügyes diákok népszerűsítik a mesterségeket
Jó népi mestereink vannak
Kedden a megyei könyvtár Gábor Áron-termében díjazták azokat a lelkes kis diákcsapatokat, akik novemberben beneveztek a Kovászna Megyei Művelődési Központ által meghirdetett Népi mesterségek vetélkedőjébe, és becsülettel kiállták a próbát.
– Még 2015-ben történt, hogy a Kovászna Megyei Művelődési Központ megnyert egy 80 ezer euró összértékű pályázatot a Norvég Alapnál népi mesterségek művelőinek felkutatására, munkásságuk dokumentálására. Nagy volt a központ munkatársainak meglepetése, mikor a becsült 250 mester helyett ezresre kerekedett a lista. A pénzből egy igényes honlapot is szerkesztettek, amelyen 43 népi mesterséget dokumentáltak, 300 mestert mutattak be, illetve 382 különböző eszköz leírását, fotóját is feltöltötték. Elkészült 10 kisfilm is, és továbbra is készül évente 2-3. Eme munka folytatását képezik a témával kapcsolatban szervezett további rendezvények is – foglalta össze a verseny előtörténetét Imreh-Marton István, a központ igazgatója.
Novemberben öt-nyolcadikos diákokat vonzottak-vontak be ebbe a vetélkedőbe, melynek célja, hogy a fiatalok megismerjék, népszerűsítsék, tovább éltessék a hagyományos mesterségeket és művelőiket. A verseny nagydíjának, a Depo cég által felajánlott 1000 eurós vásárlási utalványnak az elnyerésével a csapatok ugyanis falujuk egyik (vagy akár több) mestere műhelyének a felszerelését segítik elő.
Izzasztó munkát adtak a Kinda István néprajzkutatóból, Dimény-Haszmann Orsolya muzeológusból és Vargyasi Levente filmes szakemberből álló zsűrinek a lelkes kis csapatok, akik vállalták a négy próbát. Ugyanis sokféleképpen megmérettettek: fogalmazást kellett írniuk a mesterségről, 5 perces portréfilmet szerkeszteniük a mesterről, prezentációt egy bizonyos munkafázisról vagy egy termék elkészítéséről, és végül egy rendezvényt is kellett szervezniük, minél többeket bevonva, így növelvén a mesterség népszerűségét.
A zsűri elsősorban az eredetiséget értékelte: milyen mértékben használtak fel terepmunka során készített felvételeket, fényképeket, illetve hány embert vontak be a tevékenységekbe, mekkora hírverést csaptak azoknak. Természetesen a nyolcadikosokkal kicsit szigorúbbak voltak, mint az ötödikesekkel, mégis úgy esett, hogy az első díjat az utóbbiak szerezték meg, a kisbaconi Reszeltesek csapat a fődíj mellé még 3000 lej értékű reklámozási lehetőséget is nyert a bemutatott kovácsmesterség népszerűsítésére. A második helyezés a szövést és Csog Jolán szövőasszonyt ismertető erdőfülei Fülemüle csapat (VII–VIII.), amely ilyenformán értékes könyvcsomaggal gazdagítja iskoláját, harmadik a lemhényi Mi a kő (VII.), amely a kőfaragást és annak mesterét, Zsigmond Miklóst népszerűsítette. A dobogósok nyáron 5 napig a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban táborozhatnak és gazdagodhatnak tovább néprajzi ismeretekben. Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)