Csíkszeredában diákok mondták el, mi fáj
Csíkszeredában mintegy 250-en vonultak ki tüntetni szombat este hét órától a marosvásárhelyi katolikus gimnázium védelmében. A tüntetők a Márton Áron Gimnázium és a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium előtti járdaszakaszon gyűltek össze, hogy együttérzésüket fejezzék ki a marosvásárhelyi intézmény igazgatójával, diákjaival.
Csíkszeredában korábban már volt egy hasonló megmozdulás, szerdán a Szabadság-téren, a Márton Áron püspököt ábrázoló szoborcsoportnál, ahol diákok gyújtottak mécsest. A szombat esti tűntetésen a diákok mellett elöljárók, tanárok és papok is jelen voltak. Az eseménynek nem volt politikai színezete, csupán Darvas-Kozma József címzetes esperes, plébános beszélt a jelenlévőkhöz, illetve olvasta fel a történelmi magyar egyházak képviselőinek kiáltványát.
„Számunkra a magyar iskolák jelentik közösségünk és Erdély jövőjét. Nem engedjük, hogy ezt bárki kockára tegye! Mi olyan Erdélyt akarunk, ahol jogainkat és javainkat ténylegesen biztonságban érezzük. Olyan országban akarunk élni, ahol a kisebbségpolitikát nem a titkosszolgálat és nem a bűnügyi szervek alakítják. A Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum esete nagyon veszélyes precedenst teremt. Kisebbségi jogaink gyakorlását akadályozzák azok, akik az anyanyelven történő oktatáshoz való hozzáférést korlátozzák. Az iskola magyar identitásunk mindenkori alappillére, és ehhez az értékhez ragaszkodunk!” – többek között ez áll az esperes által felolvasott kiáltványban.
A Márton Áron Gimnázium tanulói, Csíki Eszter és Kelemen Júlia érdeklődésünkre elmondta, fontosnak tartják, hogy kimutassák: együtt éreznek a diáktársakkal, és véleményük szerint minden iskolának ezt kéne tennie, hiszen magától értetődő, hogy sorstársak mindannyian. „Elvárjuk az emberektől, hogy ne hallgassanak, merjék kifejezni akaratukat” – mondták a lányok.
„Azért vagyok itt, mert a fiam Marosvásárhelyen él, ott is tanult korábban. Nemrég született meg az első kisunokám, és néhány év múlva lehetséges, hogy ő is a katolikus líceumban szeretne tanulni. Fontos tehát nekem ez a kérdés” – mondta a Maszolnak Szentpétery István.
Fülöp Imre azért gyújtott este gyertyát, mert szerinte fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ne tegyék tönkre az iskolákat. „Ez gazemberkedés, másként nem is tudnám megnevezni. Ugyanakkor üzenem a politikusoknak, hogy nem a hegy alatt kell abrakolni” – fejezte ki nemtetszését a csíkszeredai lakos. Nehezményezte, hogy az RMDSZ elnöke nem vett részt a Székely Szabadság Napján Marosvásárhelyen.
A mécseseket az emberek a kerítés tövébe helyezték sorban, hogy egész éjszaka világítsanak és figyelmeztessenek. A gyertyák elhelyezése után imát mondtak a résztvevők, és elénekelték a Székely himnuszt.
Kovács Boglárka
maszol.ro

Brüsszeli konferencia Márton Áron életéről
Az Európai Parlament brüsszeli székhelyén november 9-én rendezték meg a Márton Áron életéről és hitvallásáról szóló konferenciát Isten hűséges szolgája címmel, Tőkés László erdélyi képviselő irodájának szervezésében. A rendezvényre kiutazott egy székelyföldi látogatócsoport, amelynek tagjai részt vettek a brüsszeli magyar kulturális intézetben rendezett 56-os megemlékezésen is, amelyen a Balassi Intézet igazgatója, Vitézy Zsófia és a Magyar Köztársaság belgiumi nagykövete, Nagy Zoltán mellett felszólalt az 1956-os belgiumi magyar közösség képviselője is. A látogatócsoportot fogadta az európai püspökkari konferencia (COMECE) brüsszeli képviselete székhelyén a testület főtitkára, Olivier Poquillon is, aki bemutatta irodájának tevékenységét, és elmondta, hogy munkatársaival együtt az Európai Bizottság és az uniós intézmények döntési folyamatában igyekeznek a keresztény szempontokat érvényesíteni. Johanna Touzel, a COMECE szóvivője előadásában azt hangsúlyozta, hogy az európai intézmények immár partnerként, nem egyszerű lobbiszervezetként tekintenek képviseletükre, éppen ezért nagyobb esélye van annak, hogy különböző tervezetek, direktívák, európai normák kidolgozásánál érvényesíteni tudják a keresztény szempontokat.
Az Európai Parlamentet bemutató szeminárium keretében Láng Péter, a magyar látogatócsoportok felelőse tartott szakavatott előadást, majd Hannu Takkula finn liberális képviselő köszöntötte a székelyföldi csoportot, aki barátjának és szövetségesének nevezte Tőkés Lászlót. Finnország sok tekintetben példa számunkra, elsősorban a svéd közösségnek biztosított autonómiája miatt, mondotta Gergely István (Tiszti), amikor a látogatócsoport nevében átadta a csíksomlyói kegytemplomot ábrázoló ajándékot.
A rendezvény házigazdája, Tőkés László EP-képviselő megnyitó beszédében a hit hősének nevezte Márton Áront, akire Székelyföld és Erdély népe valóságos szentként tekint. Mindszenty József hercegprímás, Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspökök mellett a magyarok méltán büszkék Erdély egykori püspökére. „Kettős kisebbségben élő népét oltalmazva mind hitéért, mind magyarságáért börtön és egész életére szóló üldöztetés lett az osztályrésze. A kommunista internacionalizmussal éles ellentétben a román nacionálkommunizmus brutális módon elnyomta a közel kétmilliós magyarságot. (…) Hitvalló élete és példája legyen örök tanulság számunkra. A Gonosszal szemben soha ne hátráljunk meg. Mert: »mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk«” – zárta szavait erdélyi képviselőnk a Szentírást idézve.
A COMECE főtitkára előadásában példaképnek nevezte Márton Áront, mivel ő életével, tetteivel a közjóért és a békéért harcolt. Példája jól mutatja, hogy a keresztény élet mindennapi döntéseken alapul, ezért ő azt kéri, hogy Áron püspök példájához hasonlóan mi is legyünk aktívak a közéletben, családjainkkal egyetemben vegyünk részt a társadalmi döntések alakításában.
Ezt követően Máthé Vilmos brassói plébános, esperes az erdélyi püspök életét mutatta be, majd Csapai Árpád egyetemi lelkész beszélt azokról a meghatározó háborús élményekről, amelyek Márton Áron erős személyi karakterét formálták, és később a papság felé irányították.
A felszólalásokat Petényi Katalin és Kabay Barna Szigorúan ellenőrzött életek című filmjéből készített, Márton Áron börtönéveit bemutató összeállítás vetítése követte. A zsilavai és máramarosszigeti börtönökben készített megrázó képek jól érzékeltették azt a szenvedést, amellyel a kommunista hatalom meg akarta törni a hitéhez s nemzetéhez mindvégig hű püspököt.
Ezután a brüsszeli magyar közösség lelkipásztora, Havas István emelkedett szólásra. A kommunizmus alatt semmilyen hír nem jött a „szomszédos baráti országok” ellenállóinak szenvedéséről. Ki más mutassa be Brüsszelben Márton Áront, ha nem mi? Nekünk kell ismertté tenni példáját, ezáltal is felmutatva európai, demokratikus és keresztény gyökereinket és múltunkat – mondotta.
A felszólalók sorát a székelyföldi látogatócsoport vezetője, Gergely István zárta, aki egyebek mellett azt mondotta: „Köszöntöm a megidézett Márton Áront, emlékezésünk célja szellemi utódok nemzése. Emészteni, felszívni, új erőre kapni. A gyökérből így lesz magyar jövő” – zárta szavait az egykori csíksomlyói plébános.
A konferencia az ősi székely himnusz közös eléneklésével zárult: „Vándor székely reménységét, / Jézus, áldd meg Erdély földjét…”
Brüsszel, 2016. november10.
Tőkés László
EP-képviselő
sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

Bizonytalan remények és tétova kételyek
2016-ban, Poszler György Az erdélyi magyarság száz évéről-című könyve a Korunk Komp-Press kiadó gondozásában jelent meg. „Ami 1956 előtt és után Erdélyben, Kolozsvárt következett” című beszélgetés során Kántor Lajos bemutatta Poszler György esszéjét. A könyvbemutatóval egybekötött beszélgetés „A magyar szabadság éve Kolozsváron” elnevezésű rendezvénysorozat része.
Poszler György 1931-ben született, Kolozsváron. Az iskolai tanulmányait a piarista kollégiumban kezdte. 1945-ben családjával Budapestre költözött. Iskolai és egyetemi tanulmányait Magyarországon fejezte be. Széchenyi -díjas irodalomtörténész, esztéta. Erdélytől nem szakadt el. Az utóbbi 20-25 évben gyakran járt Kolozsvárra.
2015 júliusában küldte „Bizonytalan remények és tétova kételyek” című tanulmányát a Korunk folyóirat számára, alcíme „Az erdélyi magyarság száz évéről”. Életműve lezárásának tekintette. 2015. augusztus 13.-án meghalt. Amikor a könyvet szerkesztették, a címet megfordították. Az erdélyi magyarság száz évének történetét foglalja össze, írása illúziómentes, valóságos. A könyv első oldalán a kezdő mondat részlet a román nemzetgyűlés 1918. december 1.-i határozatából: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára.” „A Bizonytalan remények és tétova kételyek Trianontól, illetve a Kiáltó Szótól az 1989. decemberi Hívó Szóig, sőt a 2010-es évekig követi az eseményeket, a közösség, az intézmények és egyes erdélyi személyiségek sorsát” írja Kántor Lajos „A búcsúzó Poszler György” című fejezetben.
Az „Exkurzus Márton Áronról” című fejezetben tisztelettel ír a nagy püspökről. „ Ő áll a választóvonalon. Lezárva egy szakaszt, ami ’44-ig tart. Megnyitva a szakaszt, ami ’45-ben kezdődik. A lezáró aktus a szentbeszéd, amit a kolozsvári Szent Mihály templomban tart ’44 május 18.-án. Megnyitó aktus a levél, amit Groza Péter miniszterelnöknek ír, ’46 január 28.-án.”
Ekszkurzus Petru Grozáról - című fejezetben szerző kiemeli: „De irgalmatlanul nehéz a feladata. Sikerei is vannak, de kudarcai is… Groza terve félig sikerül. A terv, hogy megadja a magyarságnak a teljes egyenjogúsítást. És megkapja magyarságtól a trianoni határok igenlését. Félig. Mert az egyenjogúsítást csak szavakban adja-adhatja-, az igenlés helyett csak az elfogadást kapja-kaphatja.” Sajátos politikai helyzet alakult ki, a negyvenes évek második felében elkezdődött a politikusok megfélemlítése. Jónéhányukat letartóztattak, bebörtönözték.
Politikai szervezetek, intézmények sorsa
A politikai kártya (?) vára című fejezetben a szerző átfogó képet nyújt a Magyar Népi Szövetség történetéről, a különböző korszakairól. 1944-1953 között tevékenykedett. „ A Szövetségben, a negyvenes évek második felében – mint mindenütt Kelet- és Közép- Európában – elkezdődött a régi gazdasági, politikai és kulturális értékteremtő keretek szétverése, ezek vezetőinek és alkotónak kiszorítása vagy megfélemlítése….’49 őszén lesújt a külső hatalom. Letartóztatják a magyarság, ezen belül a Szövetség jó néhány vezetőjét. Balogh Edgár, Csőgör Lajos, Kurkó Gyárfás kerül börtönbe”. Könyvében az illúziókról és kételyekről szóló eszmecsere egyik nagyon érdekes fejezete „Az autonómia illúziója.” A Magyar Autonóm Tartománnyal (1952-1960) kapcsolatos történésekre, felszámolásának folyamatára összpontosít. Történetét illúziók veszik körül. „Fegyvertelen, sérülékeny illúziók egyfelől. Öntudatos, gőgös illúziók másfelől… Valami olyasmik, hogy Románia közepén egy sajátos Kis-Magyarország építtetett.” Bizonyos momentumokra reflektál. Poszler visszaemlékszik arra, amikor 11 év után megérkezik szülővárosába. Érzékeli a változásokat, például a város nevének módosítását. A mozikban az idegennyelvű filmek két felirata eltűnt. 1958 februárjában Kádár János vezette magyar kormányküldöttség érkezik Romániába. „A román diplomácia remekelt. Nyolc napig utaztatták a különvonatot az országban. Úgy, hogy utasai öt éjszakát a vonaton töltöttek. Ennek értelmezése nem tartozik ide. De az igen, hogy az autonóm tartományban a delegációt felfokozott illúziók fogadták. Marosvásárhely főterén a küldötteket óriási tömeg várta. Kállai Gyula államminiszter mondott beszédet: Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs.” A kolozsvári Bolyai Egyetemről (1945-1959) szóló fejezetben átfogó képet nyújt az intézmény történetéről, amelyet Sziszüphosz egyetemének nevez. 14 évet élt. „Ahogy felépítik és lerombolják… Rövid történetében a felgörgetés-legördülés ritmusa pontosan követhető.” Reálisan mutatja be az egyetemi életet. A Bolyai Egyetem felszámolása a vendégtanárok eltávolításával kezdődött. A Végjáték című fejezetben az 1956 utáni évek feszült hangulatát érzékelteti. „És a magyar Bolyai Egyetem a felszámolt politikai intézmények (Magyar Népi Szövetség) és tudományos szervezetek (Erdélyi Múzeum- Egyesület, Erdélyi Tudományos Intézet) után az utolsó megmaradt, reprezentatív, kisebbségi szellemi központ”. Az egyetem felszámolási folyamatát lepésről-lépésre tárgyilagosan követi. Az intézményekkel párhuzamosan felrajzol portrékat, akik a kisebbségi autonómiát építhetik és áldozatokról ír, akiket e harc felőrölt. A könyv zárósorai: „Keresem a méltó, talán valamennyire találó befejezést e kétségekkel és reményekkel, hitekkel és csalódásokkal teli történethez… Talán nem kellett volna elhinni mindent.”
Poszler György az irodalmár szemével elemezi az erdélyi magyarság száz évének történetét. Rendkívül érdekes, olvasmányos könyvet tart az olvasó a kezében. Érdemes elolvasni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Emlékműavatás Kolozsváron az 1944 őszén elhurcoltaknak
A Kolozsvárról 1944 októberében a Szovjetunióba hurcolt 5000 magyar civil férfi tiszteletére avatnak emlékművet november 19-én, szombaton a Házsongárdi temetőben.
A Szovjet Elhurcolások Kolozsvári Emlékbizottsága és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház emlékműállítással, valamint konferenciával hajt fejet az 1944 őszén szovjet lágerekbe ártatlanul elhurcolt kolozsvári magyar polgárok előtt.
A Gulág-Gupvi Emlékév keretében megszervezett esemény megnyitójára november 18-án, pénteken 18 órakor kerül sor a Reményik Sándor Galériában (Kossuth Lajos utca/B-dul 21. Decembrie 1989. 1. sz.), amelyen igei felvezetőt mond Ft. Adorjáni Dezső Zoltán püspök, majd Benkő Levente történész az emlékműállítás folyamatát ismerteti, továbbá zenei műsort hallgathatnak meg.
A Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített emlékmű leleplezését és felszentelését november 19-én, szombaton 11 órakor a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus sírkertjében (Avram Iancu utca 26. sz.) tartják. Az ünnepség alkalmával áldást mondanak a magyar történelmi egyházak vezetői, közéleti személyiségek köszöntői hangzanak el, a Kolozsvári Református Kollégium énekkara pedig kórusműveket ad elő.
Ezt követően 13 órától Emlékülésre várják az érdeklődőket az Agapé étterem és szálloda Márton Áron termében (Szentegyház/Iuliu Maniu utca 4.), ahol az adott témakörben Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja tart plenáris előadást. A konferencia keretében többek között Benkő Levente, Murádin János Kristóf, Nagy Alpár Csaba, Papp Annamária és Józsa István Lajos előadását hallgathatja meg a közönség.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár)

Múlt nélkül nincs jövő
A tíz éve alakult Kálnoky Ludmilla Társaság 2016-ot a legsikeresebb évének mondhatja, hét megnyert pályázattal zárjuk az esztendőt.
Sikerült egy modern audiovizuális felszerelést beszerezni, amelynek segítségével érdekesebbé, vonzóbbá tesszük a közösségi rendezvényeket, a felnőttképzési tanfolyamok is érdekfeszítőbbé válnak a vetített anyagok bemutatásával. A három elnyert számítógépünkkel megpróbáljuk bevezetni a világháló rejtelmeibe az idősebb nemzedék tagjait is.
Honismereti kirándulásaink rengeteg élménnyel gazdagították a résztvevőket: bejártuk Székelyföld, Erdély történelmi, kulturális jelentőségű helyszíneit. Emlékév lévén, Erdély nagy püspöke, Márton Áron kegyhelyei kiemelt célként szerepeltek útvonalainkon. A szórványba is eljutottunk, sok személyes és közösségi kapcsolatot sikerült kialakítani. Múlt nélkül nincs jövő, éppen ezért minden körútra sok fiatalt vittünk el. Ők legyenek majd, akik megtartják és továbbadják a lángot, kegyhelyeink üzenetét. A délutáni csoportos hagyományőrző foglalkozásokat is ennek az eszmének a megvalósításáért szerveztük. A közös kirándulásoknak az ismeretszerzés mellett megvolt a közösségépítő szerepük is, ami ebben az ellentétektől szabdalt községben nem elhanyagolható eredmény... A legtöbb támogatást a Bethlen Gábor Alaptól, a Communitas Alapítványtól és a Kovászna Megyei Tanácstól kaptuk, sikerült működőképes partnerségi kapcsolatot kialakítani mind a három szervezettel. Az elmúlt tíz év egyik legnagyobb sikerélménye, hogy sikerült végre egy lelkes, ütőképes önkéntescsapatot kialakítani, akik az információs és a szervezési munkát elvégzik. A munka érdekes, új és nemes kihívások elé állítja mindazokat, akikben megmaradt a cselekvő láz. Remélem, még sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy a közösséget hittel, becsülettel, munkával kell szolgálni. „Mi dolgunk a világon? küzdeni. Erőnk szerint a legnemesbekért” – írta Vörösmarty Mihály. Szűkebb hazánkban, Székelyföldön most ezt tartom az egyik legnemesebb feladatnak.
Zsigmond Sándor, Sepsikőröspatak
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Semmi nem igazolja a kollektív bűnösség indokoltságát
Az emlékműavatás szombaton délután az Agapé szálloda Márton Áron termében konferenciával folytatódott, amelyet Kovács Sándor római katolikus főesperes, kanonok imája vezetett be. László Attila RMDSZ-es szenátor felidézte nagyapja történetét, akit 1944-ben a Szentegyház utcából vittek el a megszállók a Szovjetunióba „málenkij robotra”, és amikor onnan hazakerült, nem akart tapasztalatairól mesélni. „Szerencsénk, hogy most nyíltan beszélhetünk erről, de tudnunk kell, hogy társadalmunkban sajnos napjainkban is él a névtelenségbe burkolózó feljelentési hajlam” – mondta László Attila, hozzátéve: kolozsvári polgármester-helyettesi mandátuma idején is szembesült ezzel a románok és magyarok körében egyaránt megmutatkozó ártó hajlammal. „Vissza kell térni a normalitás medrébe, mert közösségünk sok megpróbáltatást túlélt. Gratulálok az emlékműállítás kezdeményezőinek, és azt kívánom, folytassák a múlt feltárását” – hangsúlyozta a szónok.
Az elkövetők soha nem népek vagy közösségek
Plenáris előadásában Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja azt emelte ki, hogy a nácizmus és a kommunizmus egyaránt súlyos történelmi tapasztalat, amelyhez zsidók, magyarok és németek több százezres, akár milliós nagyságrendű meghurcoltatása és megsemmisítése fűződik. A módszeres magyarellenes uszítások, a kollektív bűnösség elve érvényesülésének, az embertelenség múltbeli drámáinak felkutatása önismeretünk részét képezik – mondta, és ebben a kutatómunkában kívánt eredményes folytatást a mostani emlékezés szervezőinek. Mile Lajos egyebek mellett elmondta, hogy minden meghurcolt és elpusztított emberre emlékezni kell, hiszen a szenvedés egyenrangú: mindenki szenvedett, és a felelősség kérdésében sem lehet különbséget tenni. Az előadások sorát Benkő Levente történész, újságíró nyitotta meg, a romániai magyar civilek 1944. őszi elhurcolásának körülményeit ismertetve. Elmondta: a háború utáni helyzet rendezését célzó, Edvard Benes és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov közötti moszkvai tárgyalások utóbbi szájából már 1943-ban elhangzott: „a magyarokat meg kell büntetni”. A romániai magyar és német ajkú lakosság meghurcolásának gyökerei ebben a kijelentésben is keresendők, ugyanis ezt az alapállást érvényesítette az 1944. augusztus 23-i román átállást követő néhány intézkedés, amelyek egyike az Észak- és Dél-Erdélybe az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után érkező magyar és német állampolgárok internálását előíró szovjet–román fegyverszüneti egyezmény betűjétől eltérve az internálás kötelezettségét Erdély – sőt, az egész Románia – teljes őshonos magyar s német ajkú lakosságára kiterjesztette. Ehhez hasonló volt az az utasítás is, miszerint a román nagyvezérkar az 1944 őszén harcolni tovább nem akaró, fegyvereiket eldobó és otthonaikba hazatérő észak-erdélyi honvédek közül a magyarokat testületileg hadifogolynak tekintette, s előírta számukra az internálást – magyarázta az előadó. Benkő Levente kitért a Brassó melletti barcaföldvári román, illetve a focşani-i szovjet lágerre is, képekkel mutatva be az 1990 után lehetővé váló emlékezés és kegyeletápolás néhány pillanatát. Az előadó felhívta a figyelmet: a történtek elkövetői és értelmi szerzői soha nem népek vagy közösségek, hanem néven nevezhető személyek, ilyenformán a kollektív bűnösség elmélete minden körülmények között elutasítandó.
Legtöbb elhurcolt Kolozsvárról és Tordáról
Észak-Erdélyből a legtöbb magyart Kolozsvárról és Tordáról hurcolták el – állapította meg előadásában Murádin János Kristóf történész, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kari kancellárja. Előadásában a szovjetek által elhurcolt kolozsvári magyar civilek drámáját adatokkal is érzékeltette. Mint mondta, a kincses városból elhurcolt 5000 magyar férfi nagy része szovjet kényszermunka-munkatáborokba került. Az elhurcoltak 16 százaléka értelmiségi volt, közéjük tartozott például Mikó Imre, Kiss Jenő, Mikecs László, de az a később valamelyik szovjet lágerben elhunyt Járosi Andor evangélikus-lutheránus esperes is, aki 1944 tavaszán zsidókat mentett meg a náci deportálástól. Kolozsváron hat gyűjtőpont működött, a „zsákmány” 12 munkatáborba és 72 altáborba került, ahol a halálozási arány 25–30 százalékos volt. Murádin János Kristóf adatai szerint Tordáról több mint 700 magyart hurcoltak el, ezzel gyakorlatilag megtizedelték a város magyar lakosságát. Mint mondta, a megszállóknak csak a létszám számított, így gyakran előfordult, hogy a szovjet katonák menet közben román vasutasokat, illetve civileket, sőt, Auschwitzból alig megszabadult zsidó embereket is betuszkoltak a Szovjetunió felé tartó marhavagonokba. A tábori propaganda a külvilág számára cinikusan hazug képet festett az ottani állapotokról, és szabadulásuk után a túlélőkre itthon a tabusítás és a visszailleszkedési gondok vártak – mondta az előadó. Nagy Alpár Csaba történész a dél-erdélyi félmilliónyi magyarságot a háború idején ért leplezetlen nemzetiségi megkülönböztetésből adódó szenvedéseket tárta fel. Az előadó kutatómunkája során ötven településen nyolcvan interjúalanytól gyűjtött adatokat, és kiderítette: 1940 és 1944 között több mint 3000 hadbírósági pert indítottak dél-erdélyi magyarok ellen „a román nemzet megsértése” címén. 1944 őszén a dél-erdélyi magyarokat nem szovjet, hanem román munkatáborokba vitték el, ahol szintén sokan pusztultak el. Nagy Alpár Csaba kijelentette, hogy a kétoldalú megbékélés feltételei közé tartozik a vétkek elismerése, a gesztusok megtétele a sértett fél felé, és a „soha többé” stratégia követése a hasonló sérelmek elkerülése érdekében. A román fél részéről idáig nem mutatkozott meg ez a szembenézési szándék – mondta az előadó.
Statisztikák mögött emberi sorsok
Papp Annamária történész, lapunk munkatársa az elhurcolt kolozsvári civilek és hadifoglyok emlékeiből mutatott be egy csokorra valót. Tizenhárom személy – köztük az ő anyai nagyapja – drámái, a pusztulástól megmentett korabeli levelei, fényképei és emlékezései, őket túlélő családtagjaik elmesélései bizonyítják, hogy a szovjet lágerek embertelenségeit nem szabad elfelejteni. Az 1990-es évek első felétől kezdődően a túlélőkkel készített – és 2002-ben megjelent Szögesdrót című önálló könyvében kiadott – interjúkból idézett részleteket, illetve mutatott be fényképeket, amelyekből kirajzolódik a kolozsvári elhurcoltak személyes drámája, egyéni sorsa. Józsa István Lajos unitárius lelkész a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökeként elevenítette fel az 1944. szeptemberi–októberi tordai nagy csatát, amelyben a hatalmas túlerővel szemben a honvédség egy hónapig megállította a frontvonalat ahhoz, hogy Észak-Erdélyből a magyar közigazgatás, illetve a menekülni szándékozó lakosság kivonulhasson. A néhai Pataky József hatalmas munkájának köszönhetően a kegyeletállítás és -ápolás jegyében a THHB eddig harminc településen állított fel emlékművet a háború áldozatainak, s ezt a „megörökölt” feladatot folytatni kívánja a jövőben. Zárszavában Benkő Levente köszönetet mondott mindazoknak, akik bármilyen mértékben segítették a kolozsvári elhurcoltak emlékműve, valamint a konferencia létrejöttét s tartalmassá tételét. „Úgy érzem, képet kaphattunk arról, ami akkor történt, de arról is, ha összefogunk, méltó emléket tudunk állítani az egykor szenvedőknek” – fogalmazott Benkő Levente. Arra kérte a hallgatóságot: „Nézzenek szét az almáriumok fiókjában, a padláson, a limlomok között, mert soha sem lehet tudni, hogy milyen korabeli levelek, iratok, tárgyak lapulnak, amelyek a történtek megismerését tovább segíthetik.”
Rohonyi D. Iván felvétele
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Kié lesz a szülőföld?
Akkor számoljuk meg, hogy hányan vannak a magyarok és a románok, amikor mindenki a nagyapja sírja mellett áll – szokta mondani a bősz székely. Ezzel most már vigyázni kell, mert lassan felnő a betelepítés utáni harmadik nemzedék, s azoknak a nagyapját nem kizárt, hogy már székely földbe temették.
Mindeközben nem értettünk boldog emlékű Márton Áron püspök szavaiból: „Erdély azé lesz, aki teleszüli.” A fiatal generáció körében még rosszabb az arány a magyarok és románok között, mint az időseknél.
Harmadik körben ott vannak a földet és lakást vásárlók. Mert a szülőföldjéért „ha kell, halni képes” atyafi, miközben pálinkagőzös fejjel minduntalan a székely himnuszt énekeli, románnak adja el nagyapja földjét, erdejét, házát, ha az ezer lejjel többet ad érte, mint a szomszédban lakó komája.
És most jönnek, negyedik hullámban az új munkavállalók. Ha nekünk derogál minimálbérért dolgozni, nekik nem. Történelmi léptékkel nem olyan régen így szivárogtak be, olcsó munkaerőként, az erdélyi nemesek földjeire. Most, véletlenül vagy sem, a kormány is támogatja ezt. Az a munkanélküli ugyanis, aki a lakhelyétől számítva 50 kilométernél távolabb vállal munkát, 12.500 lej letelepedési illetéket kap. És jönnek. Ha ketten jönnek, kapnak 250 millió régi lejt. Azzal már meg lehet kapaszkodni.
Mi meg panaszkodunk Facebookon, internetes fórumokon, hogy nincs munkahely. Pedig most van bőven. Lehet szidni a vállalkozókat, de napfényes országunkban az, hogy mondjuk a minimálbér dupláját, azaz 2500 lejt haza lehessen vinni, az a munkáltatónak 4400 lejébe kerül. Tehát ha van tíz alkalmazottja, s ő maga is keresne legalább annyit, akkor havonta több mint félmilliárd régi lejt kellene kitermelni. Bérekre. Akkor még nem fizetett adót, villanyt, telefont, és nem ruházott be semmibe, nem vett nyersanyagot, gépet, benzint, semmit, amitől jövő hónapban több pénz jönne a cégbe – hogy valamennyi észszerű profitról most ne is beszéljünk.
Szóval panaszkodni lehet, de így nem elveszik, hanem mi magunk adjuk el a szülőföldet.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az oroszhegyi „Jóska pap”, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt
Márton Áron barátja, jobbkeze, dr. Bálint József egyházi elöljáró és országgyűlési képviselő 115 éve született. Sosem fogta be a száját.
Oroszhegy község egyik legnagyobb szülötte egy katolikus pap, aki 1940 és 44 között, a kicsi magyar világban erdélyi magyar képviselőként vett részt a magyar országgyűlésben. Az akkori rendszerváltást követően halálra ítélték, de akkor ő már Magyarországra menekült – a megalkuvást mindig elutasító egykori pap-politikus idős korában Pécsett élt, ott is van eltemetve.
Bányába ment dolgozni
Az oroszhegyi Bálint családban hatan voltak testvérek, az 1901. szeptember 17-én megszületett József a legidősebb volt közülük. Apja,id. Bálint József kántor-tanító volt Oroszhegyben, aki az 1918 utáni zavaros időkben közalkalmazottként nem volt hajlandó felesküdni az új, román államra, emiatt sok kellemetlenségben volt része. Nem volt egyedül, abban az időben elég sok tanító, tisztviselő, hivatalnok így tett, főleg a tömbben élő székelyek között, például Tompa László is.
A Bálint család emiatt szegénységben élt, több évig a faluközösség tartotta el őket, annyira tisztelték a tanítót – id. Bálint Józsefnek is emléktáblája van Oroszhegyben.
Fia, ifjú Bálint József a székelyudvarhelyi gimnáziumban járta ki a középiskolát, ott is érettségizett 1919-ben. Bevonult katonának – ez volt az a periódus, amikor a legelső székely legények a román hadseregbe rukkoltak be, abban az időben rengeteg konfliktusuk volt a hadseregben. A katonaság után az ifjú József a Zsil-völgyébe meg dolgozni, mert a családnak szüksége volt a pénzre – ezt követően, a húszas években a Gyulafehérvári Papnevelde hallgatója lett, majd pappá szentelték.
Márton Áron jobbkeze
Dr. Bálint József a harmincas évektől már Kolozsváron élt, szentszéki tanácsos lett és egyházjogból doktorált – emellett azt tudjuk, hogy Márton Áron káplánja lett. 1938-ban részt vett a Budapesti Eucharisztikus Kongresszuson – XI. Piusz pápa ezután, 1938. december 24-én gyulafehérvári püspökké nevezte ki Márton Áront, akit a következő év februárjában szenteltek föl.
Bálint József ekkor lett plébános a Szent Mihály plébánián, de a harmincas években a kolozsvári zeneakadémián ének-szakot is végzett, emellett egyházi lapokban publikációi is megjelentek. Mivel egyenruhás fénykép is fennmaradt róla, a család azt is feltételezi, hogy tábori lelkész is volt.
1940-ben behívott képviselő lett a magyar országgyűlésben, a római katolikus egyház őt delegálta – ebbéli minőségében többször járt haza Székelyföldre is.
1942-ben volt egy tűzvész Oroszhegy Diafalvának hívott részén – a visszaemlékezések szerint dr. Bálint József lobbizott Budapesten azért, hogy a leégett házak tulajdonosai segélyt kapjanak és a házak újraépüljenek. Ma is van olyan aktív ekevas Oroszhegyen, ami akkor került oda a Magyarország Gazdasági Minisztériumból és, amit „annakidején Jóska pap intézett".
Nem sokkal később egy csángóföldi, hasonló tűzeset következményeinek a „menedzselésével" is őt bízzák meg, az ezért hálából kapott csángó hímezett kendőt ma is őrzik a képviselő-pap Udvarhelyen élő leszármazottai.
Mindenekfelett, mindenekelőtt, mindenáron
Kápolnási Zsolt történész kutatásaiból tudjuk, hogy dr. Bálint József 1943-ban egy udvarhelyszéki körutat tett. Többek között Küküllőkeményfalvára, Zetelakára, Székelyvarságra, Lengyelfalvára, Lövétére és természetesen szülőfalujába, Oroszhegybe is ellátogatott - az iskola udvarán több mint 1200 fős hallgatóság előtt tartottak gyűlést, de Székelyudvarhelyen is előadást tartott Lesz-e 20 millió magyar? címmel.
Összesen 22 községben tartott beszámolót, mindenütt nagy tömeg fogadta. Az egyházi és politikai elöljáró ekkor jelentette ki: „a nemzeti hivatástudat felépítése három vonalon történik: Isten mindenekfelett, haza mindenekelőtt, szociális igazság mindenáron".
Mint tudjuk, Márton Áron 1944. május 18-án Kolozsvárott, a Szent Mihály-templomban elmondott egy olyan beszédet, amit nagyon számon tart a történelem: a püspök felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, ami nagy visszhangot váltott ki. És egyáltalán nem meglepő, hogy jóbarátja, dr. Bálint József képviselő a magyar parlamentben nem szavazta meg az akkori zsidótörvényeket. Nem sok ilyen képviselő volt akkoriban.
Menekülés vonattal, és ami utána jött: az ávósok is figyelték
1944. szeptember 4-én indult el az utolsó vonat Kolozsvárról, amivel még útlevél nélkül át lehetett jutni Magyarországra – Bálint József ezzel a kalandos utat bejárt. Vonattal ment el Erdélyből, és magával vitte egyik lánytestvérét és annak családját is. Akkor volt a Debrecen melletti nagy csata, a vonat összesen hat hónapig ment a veszteglések, a lebombázott hidak, a hadi cselekmények miatt. Bálint József és húgának családja Pécsre kerültek – nagybátyja, id. Bálint Ferenc a pécsi püspökség főerdésze volt, hozzá értek el végül. A család ott is telepedett le.
Romániában távollétében halálra ítélték, mint sok más képviselőt.
1945-ben Nádasdon lett plébános jóbarátja, a szombathelyi püspök jóvoltából. A család visszaemlékezés szerint a meg nem alkuvó papot beszédei miatt az ÁVO is elkezdte figyelni – várható volt a letartóztatása a Rákosi-diktatúrában, de egyik orvos barátja, dr. Agárdy László egy létező szívproblémája okán betegnyugdíjaztatta, a volt képviselő ekkor még csak 49 éves volt.
Levelek álnéven, kapcsolat a püspökkel
Bálint József nyugdíjasként beszolgált Pécsen az irgalmasok templomába és az apácatemplomba, illetve pontos adatunk van arra nézve, hogy Gyálon 1962. június 10. és 1964. szeptember 15. között szolgált. Folyamatosan problémái voltak a hatalommal, a család emiatt félelemben élt.
Az 1946-ban kimondott halálos ítélete miatt soha nem térhetett haza, leveleit itthon maradt testvéreinek Papp József álnéven írta, a család azonban arról is tud, hogy Márton Áronnal is tartotta a kapcsolatot, a püspökről és a sofőr-fényképészéről itt írtunk.
A negyvenes évek végén Oroszhegyben, testvérének családjánál is házkutatásokat tartottak, ekkor a tőle származó dokumentumokat elvitték a szigurancások, például a harmincas években megjelent cikkeit. Itthon élő lánytestvére csak 1968-ban találkozhatott vele Magyarországon, ő nem jöhetett haza később sem.
Tárgyi örökségének, személyes dolgainak nagy része elveszett, mert ezek Kolozsváron maradtak, például a Bálint család kutyabőrre festett nemesi címere is, a kommunizmusban a család nem merte visszakérni a tárgyakat, iratokat.
Az idős pap Pécsett hunyt el 1988. február 25-én – a mecsekalji város egyik temetőjében alussza örök álmát a szülőfalujában Jóska papként emlegetett egykori plébános és országgyűlési képviselő.
Oroszhegyben nagy tisztelet övezi emlékét, a diafalvi általános iskola az ő nevét viseli 2000 óta. Dr. Bálint József felívelő egyházi karrierjét a háború törte derékba – ennek ellenére haláláig hű maradt elveihez, soha nem alkudott meg a fennálló hatalommal. Egyike azon udvarhelyszékieknek, akik Székelyudvarhelyen tanultak és máshol lettek naggyá.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A templom mellett lesz a nagyszínpad a Szent Miklós-napokon
Ez az első év, hogy az országos útügy nem engedélyezte a főtér lezárását a Szent Miklós-napok rendezvényeinek idejére, így annak ellenére, hogy az a legalkalmasabb hely, a nagyszínpad nem kerülhet a régi mozi épülete elé, ahogyan az eredetileg tervezték a szervezők.
Mivel mindenképp a városközponton szeretnék összefogni a közönséget, az a döntés született, hogy a Márton Áron utca alsó szakaszára, a Szent Miklós-templom közelébe költözik át a nagyszínpad.
Forgalomlezárásra így a szombati főzőverseny ideje alatt csak a sétálóutcában, majd vasárnap estétől hétfő éjfélig a Márton Áron utcában lehet számítani.
Székelyhon.ro

Egy vásár ötéves tapasztalata
Igazi piaci hangulat fogadott minket a legutóbbi hagyományos helyi termékek vásárán, szombaton Székelyudvarhelyen, ahol nemcsak a kínálat volt változatos, de vásárlókból sem volt hiány. Szervezőktől, árusoktól és fogyasztóktól is érdeklődtünk, hogy valóban hasznos-e számukra a minden hónap utolsó szombatján megrendezett vásár, illetve sikerült-e elérni a kezdetben kitűzött célokat, vagyis hogy szervezett formában összehozzák a helyi termelőket a vásárlókkal.
Kézzel készített ékszerek és más ruhakiegészítők, szörpök, lekvárok, sajtok, hentesáru, méz és gyógynövénykészítmények gazdag kínálatával jöttek el az árusok az e havi vásárra. Vásárlókból sem volt hiány, már-már nehézkesen lehetett közlekedni a Márton Áron téren felállított sátrak között. Egy rövid séta során rögtön feltűnt, hogy az emberek szívesen beszélgetnek az eladókkal, akik szintén lelkesen beszélnek portékáikról.
Több képzésen is részt vett Sándor Győző farcádi sajtkészítő, mielőtt négy éve elindította volna magánvállalkozását. Teheneket is tart, így a sajtok nagy része az otthoni tejből készül – mondja –, csak szükség esetén vásárol más termelőktől. Termékeit többnyire piacokon árusítja, de kialakult klienskörének köszönhetően már házhoz is szállít. Azért, hogy munkája során betarthassa az európai uniós követelményeket, megtakarított pénzéből már 40–50 ezer lejre vásárolt felszereléseket. Mint monda, a sajtkészítésből még nem tudnak megélni, ezért más munkahelye is van. Azért kezdte el magánvállalkozását, mert a tej ára nagyon alacsony lett, és így valamivel több pénzt takaríthat meg családjának. Nagyon fontos számára az udvarhelyi vásár, hiszen itt sokan keresik termékeit, itt tud kapcsolatba lépni az emberekkel, akik egyre inkább a hagyományos termékeket választják. Szerinte még jobb volna, ha havonta két alkalommal is megrendeznék a vásárt.
Három éve adta fel munkahelyét Bálint Ágnes, aki családjával Székelydályában készíti a sajtokat. Az alapanyagként szolgáló tejet saját juhnyájuk biztosítja. Ők a hagyományos natúr sajtok előállítására összpontosítanak, de túrót, joghurtokat is készítenek. Mint mondta, termékeiket ugyan házhoz is szállítják, de lényeges szerepet tölt be eladásukban a hagyományos vásár is. „Büszke lehet rá bárki, hogy sehol a környéken, egyetlen vásárban sincs az udvarhelyihez hasonló széles kínálat” – így Bálint Ágnes.
Balázs Dávid gyógynövénytermékeket – tinktúrákat, szappanokat, teákat, illóolajokat – árul, melyek alapanyagát a Siklód környéki mezőn gyűjtötte be családjával. „A mezőgazdaság már régóta visszaszorult a vidéken, így mondhatni szűz földről gyűjtjük be a gyógynövényeket” – magyarázta. Rámutatott, régen turistáknak mutatta be a vidéket, és gyógyfüveket is szedtek közben. A látogatóknak nagyon ízlettek a teák, és vásároltak is volna, ám erre nem volt lehetőség. Mivel családja felmenői között vannak, akik jól értenek a gyógyfüvekhez, ráadásul felesége fitoterapeuta, így adta magát az ötlet, hogy belevágjon a szakmába. Több termékét már az üzletekben is árulják, de szívesen eljönnek a piacokra is, hiszen itt tud személyes kapcsolatba kerülni a vásárlókkal, ami a kölcsönös bizalom kialakulása szempontjából fontos neki. „Úgy érezzük, hogy a környéken a legjobb vásár Udvarhelyen van, mivel helybéliek vagyunk, itt megbíznak bennünk az emberek” – fogalmazott.
Jakab Ernő farkaslaki méhész is fontosnak tartja a vásárt, hiszen itt van idő beszélgetni az emberekkel, el lehet oszlatni bizonyos mézzel kapcsolatos tévhiteket. Mint mondta, annyira kialakult itt a kliensköre, hogy törzsvásárlói már tudják, hol az ő sátra, és egyenesen hozzá igyekeznek. Ezért is volt kellemetlen számára, hogy nemrég átrendezték a teret és ő máshova került, így csak nehezen találták meg a vásárlók. Szerinte sikere titka a közvetlenség és az, hogy maga állítja elő portékáját.
„Nagyon fontos, hogy a vidéki ember ne csak megdolgozzon azért, amit előállít, hanem értékesíteni is tudja. Az öt éve létező udvarhelyi havi vásár pedig egy jó példa erre” – fogalmazott lapunknak Kastal László, a vásár megszervezését kezdeményező Caritas vidékfejlesztési programjának vezetője. Mint mondta, bár havonta csak egy napon árulnak Udvarhelyen a termelők, nagyon fontos, hogy itt hagyják elérhetőségeiket, személyes kapcsolatot teremtenek a vásárlókkal. Így kialakulhat saját klienskörük, amely olyan személyekből áll, akik máskor is vennének a termékekből. Ezáltal kiküszöbölhető, hogy egy kereskedő közvetítsen a gazdák és a fogyasztók között, aki saját profit reményében dolgozik.
„Eljöttem Udvarhelyre megnézni, hogy mennyire működik a vásár, és pillanatok alatt több szörpöt is eladott nekem egy néni. Éreztem, hogy neki is fontos, és nekem is az, hogy vásároljak tőle. Azt hiszem, hogy itt vannak azok az apróságok, amiket a közösségeink elfelejtettek az üzleti vásárlások miatt. A vásár egy élő dolog, ahol lehet beszélgetni, érdeklődni. Az üzlet viszont egy ridegebb hely, ami nem a közösségek megerősítését szolgálja” – osztotta meg tapasztalatait az igazgató. Kastal egyébként nagyon fontosnak tartja azt is, hogy a vásárt nem a helyi piacon szervezik meg, ahol a kereskedők is jelen vannak, így az emberek el tudják különíteni a termelőket és az egyszerű árusokat. Sinka Arnold, a projekt udvarhelyi koordinátora megjegyezte, mindig is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy csak olyan termelőket engedjenek a vásárra, akik nem alapanyagokat, hanem általuk készített élelmiszereket, kézműves termékeket kínálnak.
Sinka Arnold rámutatott, döntés kérdése, hogy kitől vásárolnak az emberek. Ha a gazdáktól veszik meg a termékeket, akkor a pénz itthon marad, ráadásul a termelők megélhetése is biztosítva van. „Tudjuk, hogy valamivel drágábbak a termékek a vásáron, viszont legalább nyilvánvaló, hogy ki és milyen alapanyagból készítette. Ez a hozzáadott érték, ami szerintem megfizethetetlen” – fogalmazott. Kastal László hozzátette, az emberek életét is meghosszabbítja az, ha természetes módon előállított, egészséges termékeket fogyasztanak.
Az elmondottakkal egybehangzóan vélekednek az általunk megkérdezett vásárlók is. Mindannyian szívesen jönnek a vásárra, hiszen itt mindent egy helyen találnak meg, amire szükségük van. Korodi Csaba fontosnak tartja a termelők támogatását, ugyanakkor meg is bízik a gazdákban. Ez utóbbi szerinte a személyes kapcsolatnak is köszönhető. „Nekem úgy tűnik, ezeket a termékeket úgy állították elő a gazdák, hogy a lelküket is beletették, nem olyanok, amiket a nagyáruházakban lehet találni” – mondta Korodi, aki külön megdicsérte a termelőket fantáziadús készítményeikért.
Még jobbá tennék
Kastal László kiemelte, a Caritas képzésekkel is segíti a termelőket, hogy jobb termékeket állítsanak elő és azokat a követelményeknek megfelelően vigyék a piacokra, ezért jóleső érzés számára, hogy a tanfolyamokon részt vevők is jelen vannak az udvarhelyi vásáron. Egyébként úgy érzi, az udvarhelyi vásárral kapcsolatban megfogalmazott terveik a vártnál jobban teljesültek. A nagy érdeklődésnek köszönhetően van rá igény, hogy nagyobb területen, több termelő bevonásával szervezzék meg a havi eseményt. „Úgy gondolom, ez a történet megérett az újratervezésre. Át kell gondolni, hogy mitől lesz még jobb, mitől lesz hasznosabb a gazdának és a vásárlóknak. Ötleteink már vannak, a kivitelezés az, amit nehezebb megoldani” – magyarázta. Kastal hangsúlyozta, a projekt eddigi sikerei a mindenkori helyi önkormányzattal való jó együttműködésüknek is köszönhető. Sinka Arnold visszaemlékezett, míg a projekt kezdetén szinte könyörögni kellett a termelőknek, hogy eljöjjenek a vásárba, ez mára teljesen megváltozott.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Máért Zárónyilatkozat: 2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve lesz
Budapest, 2016. december 1., csütörtök (MTI) - 2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve lesz. Egyebek között ebben állapodtak a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) résztvevői a testület XV. plenáris ülésén csütörtökön Budapesten. A dokumentumban a december 11-i romániai parlamenti választásokon való minél nagyobb részvételre és az RMDSZ magyar összefogás listájának támogatására biztatják az erdélyi magyarokat.
A dokumentumban egyúttal sikeresnek minősítették a 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve programot, amely folytatta a gazdaságpolitikai szemléletmód megerősítését a magyar nemzetpolitikában.
Kitértek arra is, hogy örvendetesnek tartják az egyszerűsített honosítással és az állampolgárság megállapításával élő külhoni magyarok számának növekedését, és támogatásukról biztosítják a Kárpát-medencei magyar közösségek - kiemelten Székelyföld - autonómiatörekvéseit. Határozottan kiállnak továbbá a külhoni magyarságot megillető jogok és szabadságjogok biztosítása mellett.
Üdvözlik a Petőfi Sándor program folytatását, amelynek keretében idén 51 ösztöndíjas segíti a szórványban működő magyar szervezetek munkáját, és sikeresnek tekintik a Márton Áron életét és rajta keresztül a 20. századi diktatúrák kegyetlenségeit bemutató emlékévet. Örömüket fejezik ki, hogy a magyar kormány külön programot indít a Kárpát-medencei óvodák építésére és fejlesztésére.
A magyarországi tulajdonú cégek segítségét kérik abban, hogy a szomszédos országok magyarlakta területein az ügyfeleikkel történő szóbeli és írásbeli kommunikációban is biztosítva legyen a magyar nyelvhasználat.
Erdély tekintetében megdöbbentőnek és a jogállamisággal összeegyeztethetetlennek tartják romániai magyarságot sújtó jogfosztásokat, hatósági intézkedéseket, határozottan tiltakoznak a romániai magyarság választott képviselőit sújtó hatósági önkény ellen. Aggasztónak találják az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának lassú menetét, és határozottan tiltakoznak a magyar nyelv- és szimbólumhasználatot korlátozó hatósági fellépések ellen. Arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy minél nagyobb arányban vegyenek részt a december 11-i parlamenti választásokon és támogassák az RMDSZ magyar összefogás listáját.
Elfogadhatatlannak tartják, hogy Románia nem támogatta a csíksomlyói búcsú UNESCO szellemi örökség listájára való felvételét - olvasható a dokumentumban.
A Máért Felvidék tekintetében üdvözli, hogy a vegyes bizottság keretében újraindult a párbeszéd a két ország között a kisebbség helyzetéről. Szorgalmazzák az oktatási intézmények finanszírozási reformját oly módon, hogy az többletforrásokat teremtve biztosítsa a magyar iskolák esélyegyenlőségét.
Határozottan kiállnak amellett, hogy a szlovák parlament úgy módosítsa az állampolgársági törvényt, hogy ne fenyegesse az állampolgárság elvesztése azon magyar nemzetiségű polgárokat, akik magyar állampolgárságot szereznek.
Üdvözlik, hogy az elmúlt egy esztendőben Szerbiának négy csatlakozási tárgyalási fejezetet sikerült megnyitnia. Kiemelt jelentőségűnek tartják, hogy a szerb kormány által elfogadott Kisebbségi Akcióterv a kisebbségek képviselőinek bevonásával készülhetett el.
Vajdaság tekintetében üdvözlik azt is, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség négy kulcsfontosságú területen államtitkári pozíciót kapott.
Kárpátalját illetően bíznak abban, hogy Ukrajnában helyreáll a béke és az ország olyan demokratikus jogállammá válik, ahol teljes körűen biztosítják a nemzetiségek kulturális, oktatási, nyelvi, közösségi jogait. Üdvözlik a kárpátaljai magyar közösség életfeltételeinek javítása és intézményeinek fenntartása érdekében indított programok folytatását, amelyek hozzájárulhatnak az elvándorlás csökkentéséhez.
Reményüket fejezik ki a tekintetben, hogy az ukrajnai közigazgatási reform megvalósítása során figyelembe veszik a nemzetiségi arányokat. Szorgalmazzák egy magyarlakta vidékeket magában foglaló közigazgatási egység létrehozását is.
Bíztatónak tartják, hogy horvátországi magyarok - erőteljes fogyatkozásuk ellenére - magas arányban vettek részt a parlamenti választásokon. Reményüket fejezik ki, hogy a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége által elnyert pozíciók javíthatnak a magyar-horvát kapcsolatokon.
Üdvözlik, hogy a magyar kormány támogatásával 2017-ben megkezdődhet a horvátországi magyarok gazdaságfejlesztési programjának megvalósítása. Bíznak abban, hogy a fejlesztések hozzájárulhatnak a horvátországi magyarság szülőföldön maradásához.
Muravidék tekintetében üdvözlik, hogy 2017-től a magyar kormány biztosítja a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség (MMÖNK) által kidolgozott gazdaságfejlesztési program elindításához szükséges anyagi forrásokat - tartalmazza a dokumentum. Budapest, (MTI)

Száz év magány
A kolumbiai Gabriel García Márquez-től tisztelettel átvett címmel csak azt szeretném jelezni, hogy egy év híján egy évszázada Erdélyt, s benne az erdőelvei magyarságot a nagyhatalmak a történelem útszélére vágták, s ott hagyták magányában, a problémát megoldottként kipipálták. Pedig ezek éppen akkor kezdődtek, hiszen több nemzetcsoportot kevertek össze, mégpedig úgy, hogy gazdaságilag a legfejletlenebb, társadalmilag legelmaradottabb és a legszegényebb nép zászlója alá tömörítette ezeket. 
Bár Teleki Pál külügyminiszter nem vállalta, akadt két ember – Bernard Ákos népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter –, aki aláírásával hitelesítette Erdély Romániához való csatolását. Már az elején látszott, hogy ide is, oda is csak a transzilván területek kellettek, de lakói nélkül. Ezt az akkori román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu ki is mondta: „Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül.” 
Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az erdélyi románság is kezdett rájönni, hogy csak Erdélyország értékei kellettek. Sajnos, magyar részről is mindinkább ez a szöveg hangzik el, sőt éreztetik, hogy nem bíznak az erdélyi magyarokban. Kányádi Sándor meg is írta: „Nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe beleszomorodtam”.
Erdélyi nagyjaink az évszázad alatt többször is jelezték, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Kós Károlyék a Kiáltó szóban már megmondták: „Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban, ezentúl magunkért.” A második világégés után pedig Márton Áron püspök hívta fel a nép figyelmét: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk”. Világos beszédek, boncolgathatjuk, hogy jogos vagy jogtalan, de ez a helyzet, aki mást mond, az hazudik. És aki itthon marad, annak ezzel számolnia kell. És Reményik Sándorral csak annyit mondhatok: „Itthon maradok én / Károgva és sötéten, / mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / de itthon maradok.”
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Írók és vallomások
Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Szonda Szabolcs és Tamás Kincső volt a vendége annak az irodalmi estnek, amelyet az Írók a Sétatéren című rendezvénysorozat részeként tartott Sepsiszentgyörgyön a könyvkiadóként működő kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület. A négy szerzővel Fekete Vince költő beszélgetett a könyvtár Gábor Áron Termében.
A rövid felvezető után mindössze egy kérdésre válaszoltak a meghívottak, mert az ezután következő felolvasások miatt további beszélgetésre már nem maradt idő. Azonban a rendezvény így is elérte célját, a feltett kérdés ugyanis a Helikon folyóirat egykori bemutatkozó rovatának ki vagy te? kérdése volt, amelyre a meghívottak elmondhatták mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, a felolvasott versek és rövid prózai szövegek pedig ugyancsak reprezentatívak voltak írói egyéniségük szempontjából. Szonda Szabolcsot, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatóját jól ismeri már a sepsiszentgyörgyi irodalomkedvelő közönség, de azt bizonyára nem mindenki tudja róla, hogy az ezredforduló környékén három verseskötete is megjelent, és ugyanabban az időszakban a Romániai Magyar Szó munkatársaként rövidprózát is írt. Jelenleg a könyvtár igazgatása és a sepsiszentgyörgyi irodalmi élet szervezése mellett román prózaírókat fordít. Mint mondta, próbál következetes maradni önmagához mindenben, amit tesz.
Molnár Vilmos csíkszeredai író bemutatkozásában mesélt a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium padlásáról – amelynek fontos szerepe volt az életében, ugyanis a lógásai alatt mindig ott olvasott –, majd részletesen kifejtette, hogy Bodor Ádám karcolatai hatására kezdett el írni, de nem túl termékeny szerző, hogy fiatalkorában a hegyekbe való kirándulás jelentette számára a mindennapok problémái elől való menekülés lehetőségét, és hogy íróvá válásában a Szamosnak is volt némi szerepe. Tamás Kincső, aki idén jelentkezett első prózakötetével, ugyancsak csíkszeredai származású, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon érdekelte az irodalom, ugyanis egész mappányi oklevelet gyűjtött össze szavaló és prózamondó versenyeken, végül mégis gyógyszerészeti egyetemet végzett. Többnyire családi okok miatt költözött Sepsikőröspatakra, de már elvált, megjelent kötete pedig arról szól, hogy hogyan lehet vígan élni férfi nélkül az erdő szélén. Később megtudtuk, hogy verseket is ír, és további három regénye vár kiadásra. Lakatos Mihály neve szintén ismerős a szentgyörgyieknek, ugyanis a közelmúltban négy évig ő volt a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője, ezúttal azonban írói, költői minőségében volt jelen a beszélgetésen. Egy Fekete Vincével folytatott rövid baráti csipkelődés után elmondta, sok minden történt vele az elmúlt ötvenkét év alatt, de a halállal továbbra sem ért egyet, Woody Allenhez hasonlóan ő sem csak az emberek emlékezetében szeretne továbbélni, hanem a nappaliban is.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lezárják a Márton Áron Emlékévet
Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága, Hargita Megye Tanácsa, a Pro Patria Egyesület és a Hargita Megyei Művészeti Népiskola közös szervezésében Csíksomlyón zárják Hargita megyében a Márton Áron Emlékévet.
A püspök születésének 120. évfordulója alkalmából meghirdetett emlékév Hargita megyei zárónapja pénteken lesz a csíksomlyói kegytemplomban.
A programot ünnepi szentmise nyitja 19 órától, amelyet az emlékév egyházi fővédnöke, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrál. Ebből az alkalomból Hargita Megye Tanácsa Márton Áron-emlékérmet adományoz. Magyarország kormánya részéről Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár mond beszédet.
Az eseményt még ünnepélyesebbé a Hargita Megyei Művészeti Népiskola kamarazenekarának és kamarakórusának adventi műsora teszi. Székelyhon.ro

Jakubinyi György: „Jogunk és erkölcsi kötelességünk részt venni a szavazáson!”
A vasárnapi parlamenti választásokon való részvételre kéri a keresztény híveket Jakubinyi György. „Mindannyian látjuk a nagy veszélyt, hogy az eddigi eredmények még visszafordíthatók, ha nincs erős jelenlét a parlamentben” – írja keddi körlevelében a gyulafehérvári római katolikus érsek.
Az egyházi méltóság emlékeztet: a szavazás nemcsak politikai ténykedés, hanem valláserkölcsi kötelesség is. Idézi Márton Áron 1947. október 26-i körlevelét, amelyben az egykori püspök figyelmeztet: „Nem zárkózhatunk be a templomba sem, hogy azt, ami a piacokon történik, ne lássuk. Az események az életünkön mennek keresztül, tehát ami történik, nemcsak a világ dolga, hanem a mi dolgunk is.”
Jakubinyi György arra kéri a híveket, menjenek el szavazni és lelkiismeretük szerint olyan személyekre adják szavazatukat, akikről tudják, hogy az egyház és a nép érdekeit védik, az egységet ápolják. Olyan jelöltekre, akik már bizonyítottak az elmúlt években, és a sok külső és belső támadás ellenére is hűek maradtak népükhöz.
„A kiábrándultság, széthúzás és csalódottság napjaiban arra hívom fel híveink és minden jó akaratú ember figyelmét, hogy életünk csak részben magánügy: szavainkkal és döntéseinkkel beírjuk magunkat egymás életébe. Szavaink, döntéseink mindig közösségünk ügyét is alakítják, életünk minőségét formálják. Éppen ezért jogunk és erkölcsi kötelességünk gyermekeinknek felelősségteljes, népünk és nemzetünk értékeit hűséggel és becsülettel ápoló világot átadni, amelybe leadott voksaink, szenátorokra és képviselőkre vonatkozó választásaink is beletartoznak” – olvasható a körlevélben.
A római katolikus érsek szerint az utóbbi idők történései azt igazolják, hogy összefogás nélkül eredménytelen minden fáradozás. „Mindannyian látjuk a nagy veszélyt, hogy az eddigi eredmények még visszafordíthatók, ha nincs erős jelenlét a parlamentben és nem képviselik kisebbségi népünk érdekeit ott, ahol rólunk, életünkről és jövőnkről is döntenek” – fogalmaz Jakubinyi György. maszol.ro

Az 56-os forradalomról szól a TUDÁSZ vetélkedő
A rendhagyó műveltségi vetélkedő megyei szakaszára ezúttal a hatvan évvel ezelőtti eseményekből kellett felkészüljenek a diákok.
Az 1956-os forradalom eseményeit fókuszba állító rendezvényen a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium, a Tamási Áron Gimnázium és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium és a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium háromfős diákcsapatai mérkőznek meg.
A kérdésfeltevések a már megszokott, mozis formában állítják meglehetősen nehéz feladatok elé a diákokat, de ezúttal sem fog hiányozni a színjátszás sem. Így a nézők megtudhatják, hogy sikerül-e az ÁVH-nak beszerveznie Kovács Jánost, hogy milyen lelkiállapotban volt Nagy Imre 1956. november 4-én hajnali 4 óra és negyed hat között, hogy Zsuzsika hogyan látogatja meg a Corvin-közben harcoló kedvesét, hogy túléli-e Kovács János a forradalom utáni napokat, de azt is, hogy hogyan telt egy székelyudvarhelyi család 1956. október 24-i estéje. A rendezvény egyben az 1956-os forradalom 60. évfordulójára való emlékezés is.
A műveltségi vetélkedő csütörtökön 13 óra 30 perctől kezdődik a Digital 3 Televízió, vagyis a volt Stúdió mozi nagytermében. uh.ro

Terjedt híre a nagyvilágban
Végéhez közeledik a Márton Áron Emlékév, sőt Hargita megyében ma, a csíksomlyói kegytemplomban 19 órától kezdődő ünnepi szentmisével le is zárul. Az emlékév eredményeiről, legfőbb hozadékairól Gaál Gergelyt, a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnökét, valamint Lázár Csillát, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetőjét kérdeztük.
Szobrot avattak, konferenciákat, kiállításokat, vetélkedőket tartottak.
Tartalmas év a megismerés jegyében
A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és Áder János köztársasági elnök fővédnökségével megvalósult Márton Áron Emlékév kiemelt célja volt, hogy a 120 évvel ezelőtt született szentéletű erdélyi püspök életművét minél szélesebb körben ismertté tegyük, személyét bemutassuk és példaként állítsuk elsősorban a magyarság egésze számára, de a szélesebb értelemben vett európai közönség és a nagyvilág is többet tudjon róla, mint korábban – foglalta össze Gaál Gergely, a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnöke. – Szeretnénk, hogy nevének hallatán minél több jóérzésű és hazáját szerető magyar emberben tisztelet és büszkeség ébredjen. Az egész éves programsorozatban kiállításmegnyitókkal, konferenciákkal, kulturális programokkal, ifjúsági táborral, zarándoklatokkal, szentmisékkel és más eseményekkel igyekeztünk hozzájárulni ehhez.
Több mint tízezren
Az év folyamán a megemlékezésekhez számos szervezet és intézmény csatlakozott, és több rendezvényen, fesztiválon is megjelentek az emlékév rendezvényei: többek közt Krakkóban az Ifjúsági Világtalálkozón, Tusványoson, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Nagyváradi Szent László Napokon, a Vásárhelyi Forgatagon. Tudományos konferenciák zajlottak Csíkszentdomokoson, Bukarestben és Washingtonban. Az emlékév szervezéséhez rendelkezésre álló forrásokból zarándokbuszok indítását támogatta a Nemzetpolitikai Államtitkárság Krakkóba, Gyulafehérvárra és más helyszínekre. Ugyanakkor a Kőrösi Csoma Program, illetve a Petőfi Program ösztöndíjasainak segítségével a nagyvilág számos pontjára eljutott a szentéletű püspök emléke. – Az emlékév programsorozatának talán legtöbb helyre eljutó eleme volt az a vándorkiállítás, amely a püspök életét mutatja be színvonalas tablókon – emelte ki Gaál Gergely. – A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum anyagára támaszkodó tárlatot ez idáig mintegy 80 helyszínen mutattuk be kültéri és beltéri változatban. A kiállítás magyar, román, lengyel, angol, olasz és spanyol nyelvű változatát is bemutattuk a nagyvilág különböző pontjain. A Kárpát-medencén túl Bukarest, Róma, Brüsszel, Washington, Bécs, Innsbruck, New York, Buenos Aires is szerepelt a helyszínek között. Becslésünk szerint a Márton Áron Emlékév jegyében szervezett eseményekbe tízezernél is többen kapcsolódtak be világszerte. Szintén sok ezer helyre eljuthattak az emlékév során megjelent, a püspök életét bemutató életrajzi, történelmi és lelkületi jellegű, magyar, olasz és angol nyelvű nyomdai kiadványok (füzetek, kiskönyvek, imaképek), valamint a boldoggá avatási eljárás folyamatát bemutató film.
A programbizottság elnöke szerint különösen fontos volt az emlékév rendezvényeinek sorában a februári csíkszeredai nyitó-eseménysorozat, a pünkösdi csíkszeredai szoboravatás, az augusztus végi csíkszentdomokosi ifjúsági tábor és tudományos konferencia, és legfőképpen a püspök halálának évfordulóján, szeptember 29-én lezajlott ünnepi szentmise, amelynek keretében Márton Áron újratemetésére is sor került a gyulafehérvári székesegyházban.
– A rendkívül felemelő és megható eseményen több mint kétszáz pap és egyházi főméltóság koncelebrált, és zarándokok ezrei töltötték meg a templomot és az előtte lévő teret – tette hozzá Gaál Gergely. – Nemcsak Erdélyből, hanem felhívásunkra a Kárpát-medence szinte minden tájékáról érkeztek résztvevők. Rendkívüli élmény volt ez alkalommal megtapasztalni a Márton Áron püspök személye iránti, ma is élő különleges tiszteletet.
A szülőfalu és az emlékév
– Az emlékév jelentős változást hozott Márton Áron püspök ismertségének földrajzi kiterjedésében, ugyanakkor annak nem látom jelét, hogy Márton Áron írásainak, beszédeinek, tanúságtételének ismerete jelentősen mélyült volna, hogy – az emlékév folyományaként – vadonatúj kutatások, eddig nem látott mély és hiteles értelmezések születtek volna nagyszámban – vélekedett Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője. – De talán ezt az elmélyülést nem is ambicionálják a széles körben meghirdetett emlékévek. Nem hinném, hogy akár Szent Márton (hiszen Szent Márton Emlékév is volt!), akár Márton Áron sokkal többek életét megváltoztatta volna 2016-ban, mint 2015-ben vagy 2017-ben. De az tagadhatatlan, hogy az elmélyült tiszteletnek – mely, ismétlem, soha nem tömegszinten, hanem mindig egyéni szinten valósul meg – alapvető feltétele az ismertség. Ráerősített ugyanakkor az emlékév néhány olyan, korábbról meglévő tervre, szándékra, mely az emlékév anyagi támogatása híján talán létre sem jöhetett volna, vagy sokkal szerényebb keretek között valósulhatott volna meg, kevesebb emberhez jutott volna el. Gondolok itt az angol és román nyelvű Márton Áron-életrajzra, a Mons. Marton József nagyprépost által szerkesztett hagyatéksorozat újabb kötetekkel való gazdagodására, a csíkszeredai szoborra, a püspök hamvainak áthelyezésére vagy akár az általunk szervezett társadalomtudományi táborra.
A csíkszentdomokosi múzeum anyagából több különböző vándortárlat is készült, amelyek csaknem a fél világot beutazták. Ezek olyanok figyelmét is szerették volna felkelteni, akik korábban talán soha nem hallottak a püspökről, vagy akiket „hidegen hagy” amúgy egy katolikus püspök élete. – A múzeum tehát elsősorban nagyobb ismertségre tett szert és új kiadványokkal gazdagodott – jegyezte meg Lázár Csilla. – Ezzel összefüggésben archív képgyűjteményünk is folyamatosan szaporodik, ezek elhelyezését most próbáljuk kitalálni, egy időben a jövőben esedékes felújítás tervezésével.
Áron püspök mindig aktuális
Gaál Gergely kiemelte, hogy a Márton Áron Emlékévet nem politikai eseményekhez igazították, hanem az hivatalosan december 24-ig tart, ugyanis 1938-ban ezen a napon nevezte ki Márton Áront püspökké XI. Piusz pápa, de tekintettel a karácsonyi időszakra, a záró eseményeket december első felében szervezik meg. Így ezúttal egybeesett a választási kampány vége az emlékév zárásával. Ez sokak szerint nem véletlen, de akár üzenetértékű is lehet.
– A politika természetéből következik, hogy az általa fontosnak tartott témák felmutatására alkalmas jelenségeket „szárnyaira kapja” – vélte Lázár Csilla. – Márpedig nem nehéz egybecsengéseket találni a magyar közösségek mostani törekvései és Márton Áron püspök „harcai” között. Hogy a politikai szélverés mennyit árthat a püspök megítélésének? Ha nem történik égbekiáltóan helyt nem álló értelmezés, vagy nem torzítják, hamisítják a püspök hagyatékát politikai célok érdekében – ilyent szerencsére ritkán tapasztalni –, akkor nagy kárt nem tudnak okozni. Aki a hiteles Márton Áronra kíváncsi, az nem politikusok beszédeiből fog felőle tájékozódni. Ugyanakkor, ha már hivatkozzuk, ajánlanám mindenkinek – politikusok sem kivételek – szaporán olvasni a püspök írásait, beszédeit, bőven van olyan passzus, ahol a püspök nagyon mást vár el tőlünk, mint amit mi időnként „produkálunk” – a politikusok sem kivételek. Én például a minap újraolvastam a püspök néhány hivatalos levelét, amelyet különböző román ünnepek, pl. december 1-je alkalmából írt. Másnak is ajánlom elolvasásra.
Emlékév teltével
– Nagyon fontosnak tartjuk, hogy az emlékév hivatalos lezárása után is folytassuk Márton Áron életének bemutatását – foglalta össze Gaál Gergely. – Vannak még tervek, kezdeményezések, amelyeknek megvalósítására az emlékév lehetőségei nem voltak elegendők, de a közeljövőben szeretnénk megvalósítani, segíteni ezeket. A püspök életét bemutató vándorkiállítás anyagát szeretnénk továbbra is eljuttatni minél több helyre.
– Minap hallottam, hogy egy „állandó” kiállítás „szavatossági ideje” legfeljebb 6-8 év – mondta Lázár Csilla. – Ennyi idő után nemcsak állagjavításra szorul (mint a domokosi múzeum termei is), de aktualitásából, korszerűségéből is sokat veszít.
Ezt figyelembe véve, valamint az utóbbi évek kutatási és gyűjtési eredményeit hasznosítva, jövőre tervezik a csíkszentdomokosi múzeum felújítását, és Denisa Bodeanu történész illetve Hegedűs Enikő művészettörténész segítségével bővítik, átalakítják a jelenleg látható tárlatot.
– A múzeum egy igazi ereklyével is gazdagodik (hivatalosan csak a boldoggá avatottaknak lehetnek ereklyéi, de ez nekünk juszt is az) – közölte a múzeum vezetője. – Márton Áron püspök kriptából kiemelt koporsójának fedele nem került bele a kőszarkofágba. Ezt a koporsófedőt Jakubinyi György érsek atya a múzeumnak adományozta, ezt közelebbről ki is fogjuk állítani Csíkszentdomokoson. Az emlékévvel számunkra semmi nem ér véget. Én a hivatalos „zárórendezvény” utáni napon a férjemmel Jászvásárra utazom, hogy az ottani katolikus teológián Anton Durcovivi és Márton Áron tiszteletére szervezett szimpóziumra elvigyem román nyelven a püspök néhány gondolatát. Remélem, Márton Áron püspök úr a jövőben is „bíz még ránk” feladatot, illetve akkor is „szól” majd, ha nem a helyes irányba megyünk.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

A csíkszeredai Szabadság téren sem loboghat a székely zászló
Nem lehet felhúzni a júniusban a rendőrség által levett és elkobzott székely zászlót a csíkszeredai Szabadság téren a Hargita Megyei Törvényszék döntése értelmében – írja Kovács Attila a szekelyhon.ro -n. Az elsőfokú ítélet ellen fellebbezés nyújtható be.
A törvényszék döntése nem a székely zászló felhúzásának tiltására vonatkozik, hanem azokra a lépésekre, amelyek ezt megelőzték. Így elsőként érvénytelenítették azt a 277-es számú, a zászlórúd által elfoglalt területre vonatkozó bérleti szerződést, amelyet a Csíkszereda Polgármesteri Hivatala kötött idén az Erdélyi Magyar Néppárttal. Ugyanakkor érvénytelenítették a május 30-án kiadott, 64-es számú építési engedélyt, amelyet a polgármesteri hivatal a néppárt nevére állított ki. Harmadik pontként pedig a törvényszék elutasította a néppártnak a perbe avatkozás érdekében benyújtott kérését. Az építési engedély érvénytelenítése érdekében Hargita megye prefektusa nyújtott be keresetet a törvényszékre, ezt a zászlófelvonás napján, június 3-án iktatták. Erre hivatkoztak a rendőrök is, amikor a zászló felhúzása után azonnal közbeléptek, a lobogót levették és elvitték. A rendőrségi szóvivő akkor azt mondta, mivel az építési engedély közigazgatási per tárgyát képezi, a 2015-ből származó 141-es törvény értelmében kihágásnak minősül a zászlófelvonás is. Utóbbi törvény a területi közigazgatási egységek – megyék, települések – zászlóira vonatkozik, és előírja, hogy ezeket az intézmények székhelyén lehet kitűzni, Románia és az Európai Unió lobogójával együtt.
A prefektus által benyújtott keresetlevél szerint viszont az építési engedély megsérti az építkezésekre vonatkozó 1991-ből származó 50-es, és a 2001-ből származó 350-es számú, valamint a reklámhordozók elhelyezésére és engedélyezésére vonatkozó 2013-ből származó 185-ös törvényeket. A kereset megemlíti, hogy az engedélyt egy zászlórúd felállítására és egy zászló felvonására adták ki, ebben az esetben pedig be kell tartani a 185-ös törvényt, mert meghatározott időszakra vonatkozó reklámozásról van szó. A beadvány végül kitér a már említett, helyi zászlókra vonatkozó 141-es törvényre is, kiemelve, hogy az előírások be nem tartása 5000-től 10 000 lejig terjedő pénzbírságot von maga után.
A zászlót évekkel ezelőtt az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csíkszeredai szervezete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére helyezték ki a Szabadság térre, a korábbi zászlórúd azon a helyen volt, ahol most a Márton Áron-szoborcsoport áll. A szoborállítás előtt új helyet kerestek a zászlónak, amelynek tartórúdját a Szabadság tér megyeháza felőli oldalán, a Szakszervezetek Művelődési Házával szemben, egy zöldövezeti részen állították fel. A korábbi helyszínen levő székely zászló eltávolítása érdekében a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület indított pert, és ezt mind első-, mind másodfokon megnyerte.
A mostani elsőfokú ítélet ellen a perbe avatkozásának elfogadását kérő fellebbezést nyújt be a néppárt a Marosvásárhelyi Ítélőtáblán – közölte a szekelyhon.ro megkeresésére Tőke Ervin, az EMNP csíkszéki elnöke. Erdély.ma

Potápi: Szent László-évet hirdet a nemzetpolitikai államtitkárság.
Budapest, 2016. december 13., kedd (MTI) - Szent László-évet hirdet 2017-re a nemzetpolitikai államtitkárság. A programsorozat célja, hogy széles körben megismertessék az uralkodó életét és tevékenységét - közölte Potápi Árpád János államtitkár kedden budapesti sajtótájékoztatón. A Szent László-évre 80 millió forint áll rendelkezésre.
A nemzetpolitikai államtitkár elmondta: a január 1-jén induló emlékévben a programok lebonyolítását egy külhoni, civil és egyházi szakértőkből álló tanácsadó testület segíti, amelynek elnöke Gaal Gergely. A testület munkásságát Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke és a Szent László-év egyik kezdeményezője is segíti.
Kitért arra is, hogy tavaly Márton Áron-évet hirdettek 2016-ra, ezt igen sikeresnek nevezte. Mint mondta, összekapcsolták az anyaországot a Kárpát-medencei magyarsággal és a diaszpóra magyarságával. Úgy fogalmazott: a püspök emléke és példamutatása ma is odaállítható a fiatalok elé, a magyar nemzet egészét szimbolizálja.
Gaal Gergely, a tanácsadó testület elnöke elmondta: Szent László személye összeköti Közép-Európa nemzeteit, több mint húsz település őrzi a nevét Kárpát-medence-szerte, mesék, legendák szólnak róla.
A programok között szerepel vándorkiállítás, az ismereteket bővítő és az uralkodó személyét közvetítő verseny fiatalok számára, valamint tudományos konferencia. Tervezik még a nemzeti önbecsüléshez kapcsolódó pályázat kiírását, Szent László-énekeskönyv újrakiadását és terjesztését, gyermektábor, sportverseny szervezését.
A tervezett fontosabb helyszínek Győr, Nagyvárad, a felvidéki Debrőd és Nyitra, valamint Zágráb és Krakkó.
Szent László trónra lépésének 840. évfordulója lesz jövőre, és 825 éve avatták szentté.
A kiosztott háttéranyag szerint a Szent László-év célja az uralkodó életének és művének széles körű megismertetése, a nevéhez és tevékenységéhez fűződő hagyományok ápolása és továbbadása. A célok között szerepel még a magyar-magyar kapcsolatok erősítése, a határokon átívelő egységes magyar nemzetkép erősítése; erős, a Kárpát-medencében domináns magyar államiság eszméjének erősítése, valamint a Kárpát-medencében együtt élő népek közötti párbeszéd kiszélesítése. Budapest, (MTI) -

Elhunyt Antal atya, a Gyulafehérvári Főegyházmegye legidősebb papja
Életének 99. évében, december 14-én este a kecskeméti kórházban visszaadta nemes lelkét a Teremtőjének Bíró János, rendi nevén Antal atya – tudatta Böjte Csaba ferences szerzetes. Búcsúztatásáról, temetéséről később intézkednek.
Bíró János Antal Küküllőkeményfalván született 1918. szeptember 5-én. 1941. szeptember 20-án szentelte fel szerzetes pappá magánkápolnájában Márton Áron püspök Gyulafehérváron. Az erdélyi Szent Ferenc-rend jóvoltából három diplomát szerzett: tanító, tanár, pap. Székelyudvarhelyen és Zetelakán szolgált. 1945–49 között az udvarhelyi Római Katolikus Főgimnázium tanára volt. Az iskola államosítása után Áron püspök megtiltotta, hogy katolikus pap marxista szellemű iskolában tanítson. Majd a szerzetesrendek feloszlatása következett.
1951. augusztus 20-án éjszaka Erdély huszonkét kolostorából összezsúfoltak százhúsz barátot a máriaradnai kolostorba, majd kilenc hónap után negyven-negyven fős létszámmal szétosztották őket Dés, Körösbánya és Esztelnek kolostoraiba. Bíró János Antalt hat és fél évi deportálás után kiutasították Erdélyből, negyvenhét évig szolgálta a Temesvári Egyházmegyét. 2003-ban a szászvárosi Szent Erzsébet Otthonban telepedett le, és templomi teendőket végzett.
Pappá szentelésének 70. évfordulóján, 2011-ben vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, ugyanakkor Fenyéd község önkormányzata díszpolgári címet adományozott neki. Idén pappá szentelésének 75. évfordulóján Csíksomlyón, majd Szászvároson adott hálát Istennek és a Szűzanyának, „hogy igenjeit megtarthatta”. Első kötete 91 éves korában jelent meg, amit további majd’ tucatnyi követett. Az Íme, az ember című, Isten szolgája Márton Áron püspök születésének 120. évfordulójára írt könyvét 2016 májusában mutatta be.
Csaba testvér áldozatos munkáját segítendő, Antal atya létrehozta a Szent Antal Alapot, hogy a nincstelenség ne akadályozza a fiatalokat tanulmányaik folytatásában. Erről így vallott: „Hosszú életem minden megspórolt vagyonát utolsó banijával, minden banit lelkemnek meleg szeretetével behintve az ifjúság oltárára tettem. Nem mellékes, hogy milyen eszmékre, milyen elvekre építjük egyéni és közösségi életünket. Elvárom, hogy ne sodródjatok orientáció nélkül megtévesztő világnézetek hálójába. Azt akarom, hogy az erdélyi magyar veletek és általatok hitvalló, egységes, növekvő, erkölcsös, fizikai és testi mivoltában erős, emelkedő nemzet legyen. Bízom bennetek, fogadjátok baráti jobbomat! Veletek leszek halálom után is.”
„Nem is mertem arra gondolni, hogy egy zsellérember gyermekéből, aki még az elsőáldozáshoz is mezítláb kényszerült járulni, belőlem pap lesz – emlékezik a kezdetekre. Antal atya harminckét éve nyugdíjas, tizennégy éve Csaba testvér mellett szolgál Szászvároson, ezzel segítve, hogy ötezer gyermeknek kenyeret, fedelet, meleget, iskoláztatást adhasson a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója.
„A hetvenedik évforduló után hivatalosan több jubileum nincs a pap életében. Két évvel ezelőtt még egy magyarországi, Gulágot járt pap érte meg ezt az évfordulót – mondta vasárnap Csíksomlyón az Antal atyánál egy évvel fiatalabb Ferencz Ervin atya. – Magunk között acélmisének nevezzük, de agyagmisének mondjuk. Hála Istenek, hogy ezt a nagy időt megérte Antal atya. Európában van-e még egy költő vagy olyan közéleti ember, aki kilencvennyolc évesen könyvek sorát írja és adja ki? Nem tudjuk, hogy miért hagyja itt a Jóisten, de még valami terve van vele.”
Miért mondana hálát?
„Elárulhatnám Antal atya titkát” – jegyezte meg mosolyogva Csaba testvér a kegytemplomban. És elmesélte: három évvel ezelőtt három helyen tört el a lába. Amikor már misézni tudott, megkérdezte öreg paptestvérét: miért mondana hálát? Nem hall, nem lát, nem tud járni. De elmondta a Te Deumot. És elmesélte Csaba testvérnek: karácsonykor nézte a kis Jézus képét. Aztán egyszer csak elkezdett beszélni hozzá: „Tóni, én kétezer éve megbíztam bennetek. Nem tudtam beszélni, járni, mégis bíztam bennetek. Rátok bíztam magamat. Te bízol-e bennem?” Az idős szerzetes sírni kezdett, és újra elmondta a Te Deumot.
„Antal atya nem tud írni, nem mozdulnak az ujjai. A Márton Áron-emlékévre kiadott, Íme az ember című könyvét lediktálta – emlékeztetett Csaba testvér.
„A sok házkutatás, a meghurcoltatás, a fogház, az iskolák államosítása, a szerzetesrendek feloszlatása, a hét évre szóló deportálás, kiutasításom Erdélyből úgy elvette a munkakedvemet, hogy könyvet, tollat alig vettem a kezembe, még a prédikációim vázlatait is elégettem, nehogy meghurcoljanak emiatt is” – összegezte egy korábbi életszakaszát az öt évvel ezelőtt kiadott könyvében Antal atya.
2016. augusztus 28-án a szentmise részvevőitől kérte: „Adjatok nekem tanácsot (…) Nem tudom eldönteni, büntetés-e vagy jutalom a rubinmisét követő öt év. Büntetés, mert ezalatt csak szenvedtem és a kórházat jártam, mégis az elmúlt öt év a leghatékonyabb, a legboldogabb volt az életemben: öt év alatt hét könyvet írtam…” Majd elszavalta a Márton Áron-centenáriumra, azaz húsz évvel ezelőtt írt versét, a Szemben az árral – Áron püspök öröksége címűt, melynek záró sorait ő maga szentelésében is megfogadta főpásztorának: „árral szemben mindenáron”.
Hetvenöt év Istennek
„Bíró Jánost, Antal atyát, 1941 szeptemberében szentelte fel szerzetes pappá Márton Áron püspök Gyulafehérváron – utalt az évfordulóra Böjte Csaba. – Az életének 99. évébe lépő atya Istennek tett ígéretét a nehéz történelmi körülmények közepette is hűségesen megtartotta. Most hálatelt szívvel Csíksomlyón, Mária lábánál mond köszönetet Teremtőjének, amiért őt kiválasztotta és meghívta a szolgálatára.” Csaba testvér úgy érzi, mindannyian megtanulhatjuk a jubiláns „öreg pátriárkától”, miként lehet a gondok, bajok közt vidám ferences jókedvvel a szeretet útján járni. Erre egy következő alkalom szeptember 24-én délután öt órától adódik Szászvároson. „A Szent Erzsébet-plébániatemplomba is szeretettel várjuk a kitartást, hűséget, újrakezdést, Isten- és emberszeretetet hiteles forrásból tanulni akaró testvéreinket Antal atya jubileumi szentmiséjére. Kérve Istent, hogy adjon papi hivatásokat, lehanyatló kezéből legyen, aki átvegye a Szentírást, kelyhet, a szenteltvizet” – mondta könnyeivel küszködve Csaba testvér.
Antal atya máig hallja a szentelése előtt feltett Márton Áron-i kérdés: „Fiam, tudod-e, mire vállalkoztál?”. Élete erre a válasz: a 75 év szolgálati papság. Isten szolgája Márton Árontól tanulta: „Mindannyian adósai vagyunk annak a népnek, amely kiizzadt magából, s ha az idők úgy hozzák, meg kell hoznunk érte bármilyen áldozatot (…) Magyarázattal tartozom honfitársaimnak, hogy szinte fél évszázadig miért szakadt meg a kapcsolatom a szülőfölddel. Két vádat emeltek ellenem: kápolnaépítés és a magyar himnusz eléneklése – írja vallomásában. – Ezzel rám fogták, hogy a szocializmus ádáz ellensége vagyok, és ennek következtében kitiltottak Erdélyből. (…) De a lelkem mindig Erdély fölött lebegett.”
Közel száz év
Bíró János Antal Küküllőkeményfalván született 1918. szeptember 5-én. Az erdélyi Szent Ferenc-rend jóvoltából három diplomát szerzett: tanító, tanár, pap. 1945–49 között a székelyudvarhelyi Római Katolikus Főgimnázium tanára volt. Az iskola államosítása után Áron püspök megtiltotta, hogy katolikus pap marxista szellemű iskolában tanítson. Erre jött a szerzetesrendek feloszlatása. 1951. augusztus 20-án éjszaka Erdély huszonkét kolostorából összezsúfoltak százhúsz barátot a máriaradnai kolostorba, majd kilenc hónap után negyven-negyven fős létszámmal szétosztották őket Dés, Körösbánya és Esztelnek kolostoraiba. Bíró János Antalt hat és fél évi deportálás után kiutasították Erdélyből, negyvenhét évig szolgálta a Temesvári Egyházmegyét. 2003-ban a szászvárosi Szent Erzsébet Otthonban telepedett le, és templomi teendőket végez. Látva Csaba testvér áldozatos munkáját Antal atya létrehozta a Szent Antal Alapot, hogy a nincstelenség ne akadályozza a fiatalokat tanulmányaik folytatásában.
Molnár Melinda Székelyhon.ro

Szülőfalujában temetik Antal atyát
Az életének 99., papságának 76. évében elhunyt Biró János, Antal atyától a szászvárosi hívek és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekei 16-án, pénteken délelőtt tizenegy órától a helyi plébániatemplomban kezdődő szentmiseáldozatban vesznek búcsút. Szülőfalujában, Küküllőkeményfalván szombaton, ugyancsak tizenegy órától kezdődik a temetési gyászszertartás.
A Gyulafehérvári Főegyházmegye legidősebb papja december 14-én hunyt el. Bíró János Antal Küküllőkeményfalván született 1918. szeptember 5-én. 1941 szeptember 20-án szentelte fel szerzetes pappá magánkápolnájában Márton Áron püspök Gyulafehérváron. Házkutatások, a közel hét esztendei deportálás, az egyházmegyéből való kiutasítás után negyvenhét évig szolgálta a Temesvári Egyházmegyét. 2003-tól a szászvárosi Szent Erzsébet Otthonban telepedett le, és minden tevékenységével a Dévai Szent Ferenc Alapítvány céljait szolgálta. Végakarata szerint szülőfalujában helyezik földi nyughelyre.
„Magyarázattal tartozom honfitársaimnak, hogy szinte fél évszázadig miért szakadt meg a kapcsolatom a szülőfölddel – írta a küküllőkeményfalvi kultúrház avatására kiadott könyvében. – Két vádat emeltek ellenem: kápolnaépítés és a magyar himnusz éneklése. Ezzel rám fogták, hogy a szocializmusnak ádáz ellensége vagyok, és ennek következményeként kitoloncoltak Erdélyből. (…) Így kerültem akaratom ellenére a temesvári egyházmegyébe. De lelkem mindig Erdély fölött lebegett, ezért nincsen Erdélyben hozott múltam.”
Molnár Melinda Székelyhon.ro

Sepsiszentgyörgyön ünnepelt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) 25 év az anyanyelv szolgálatában
25 évvel ezelőtt, 1991. december 14- én a Székely Mikó Kollégium régi dísztermében 84 küldött írta alá a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító dokumentumát. Ezt megelőzően a marosvásárhelyi Vártemplomban felröppent gondolattól a ma jól működő szervezetig, amely eredményesen fogja át, szervezi és a megérdemelt elismeréssel jutalmazza a romániai magyar pedagógusok és diákok munkáját, hosszú volt az út. Tele munkával, nehézségekkel, akadályokkal, de eredményekkel, emlékezetes pillanatokkal, ünnepekkel is. Ilyen tartásos, színvonalas, építő gondolatokban és művészi élményekben gazdag rendezvény volt az elmúlt negyedszázadra visszatekintő jubileumi megemlékezés, amelyet az alapítás színhelyén december 9-én világi és egyházi méltóságok, elöljárók, pedagógusok részvételével tartottak.
Ne politizálj, építkezz! Látványos kezdetként Sepsiszentgyörgy középiskolái vonultak be az iskolazászlóval a helybeli Művészeti Líceum fúvós kvintettjének játékára. A tágas konferenciatermet megtöltő több mint háromszáz résztvevő együtt énekelte a Szózatot Lőfi Gellért igazgató tanár orgonakíséretével. Szabó Margit műsorvezető felvezető szövege után a meghívottakat, vendégeket, támogatókat, együttműködő partnereket és a házigazdákat Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke köszöntötte. „Ne politizálj, építkezz! – idézte Bethlen Gábor fejedelem cselekvésre ösztönző szavait, majd kiemelte, hogy az eltelt 25 év a szolgálat, az építkezés, a küzdelem, a magyar nyelvű közoktatás minőségi fejlesztése érdekében végzett munka időszaka volt. Az érdekvédelemre és érdekérvényesítésre összpontosító kezdeti szerepvállalást a sokkal aktívabb, szerteágazóbb cselekvésvállalás évei követték, kínálkozó lehetőségekkel, szakmai kihívásokkal, sikerekkel és kudarcokkal. Mindezt a jubileumi eseményre készített kiadvány és a képernyőn pergő képek bizonyították. A további cél, hogy a romániai magyar gyermekek egy jól működő, fejlődő minőségi oktatási rendszer keretében tanulhassanak. Ennek érdekében minden kínálkozó lehetőséget ki kell használni, az oktatásügy minden szereplőjének minden szinten vállalnia kell mindazt, amit tudása, tehetsége, társadalmi és szakmai helyzete lehetővé tesz – hangsúlyozta az elnök. Más a feladata, a felelőssége, mások a hatáskörei az oktatáspolitika és az oktatási hatóság képviselőinek, az RMPSZnek – mint civil szakmai, érdekvédelmi szervezetnek –, a pedagógusoknak, a diákoknak és a szülőknek. És más a feladata az anyaországnak. E területek folyamatos együttműködését kell megvalósítani a közös ügy, a romániai magyar oktatás megmaradása és fejlődése érdekében. Dr. Kondor Ágota, a vendéglátó iskola igazgatója az embert formáló pedagógus személyiségének fontosságára hívta fel a figyelmet, és kívánt erőt, kitartást ahhoz a munkához, amit Németh László a természet nyers gyémántjának szép vigyázattal való csiszolásának nevezett. Szobor Apáczai Csere Jánosnak Dr. Péter Sándor, az RMPSZ Kovászna megyei elnöke, a szövetség alapító tagja a kezdetekre emlékezett, majd azt javasolta, hogy állítsanak szobrot Sepsiszentgyörgyön az erdővidéki születésű első nagy erdélyi pedagógusnak, Apáczai Csere Jánosnak, ami egyben főhajtást jelentene a mindenkori névtelen tanító előtt is. A vendéglátó város polgármesterének beszédét Sztakics Éva alpolgármester tolmácsolta. Antal Árpád a gondokat vette számba: iskoláinkat visszaállamosítják, az egyházi javakat nem szolgáltatták vissza, a székelyföldi diák, bármennyire is szeretné megtanulni a román nyelvet, a jelenlegi helyzetben képtelen rá, a pedagógusok egyik fizetéstől a másikig élnek, anyanyelvünkön továbbra sem működik önálló fakultás a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Többek között ezekért a megoldandó kihívásokért van szükség az összefogásra és egy olyan megbecsült szakmai szervezetre, ami egy biztos pont és kapaszkodó a pedagógusok életében. Óvodafejlesztési program indul Az elmúlt 25 év alatt az RMPSZ az erdélyi magyarság megmaradásának fontos alappillére tudott lenni, megvalósítva az összefogást az anyanyelvű oktatás ügyéért. Szakmai konferenciákat, továbbképzéseket, versenyeket szervezett, összekovácsolva a pedagógusok által a magyar iskolákat – értékelte a szövetség munkáját Potápi Árpád, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának államtitkára, a rendezvény fő- védnöke. Kiemelte Lászlófy Pál István, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnökének érdemeit, akinek tevékenységét nemrégiben a Márton Áron-emlékéremmel tüntették ki. A magyar állam és az RMPSZ eredményes partnerségét jelzik a közösen végrehajtott sikeres projektek, mint a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program, amely 29 helyszínen 44 pedagógus bevonásával csaknem 2000 gyermek számára biztosítja az anyanyelvű oktatást, továbbá a szakképzési terv megvalósítása 39 szakképző intézmény tanműhelyének és tangazdaságának kialakításával, felújításával. Potápi Árpád egy újabb nagy projektről szólt, amelyben számítanak a szövetség közreműködésére. A magyar kormány a jövő évtől indítja a Kárpát-medencei óvodafejlesztési programot a bölcsődék támogatásával egyetemben. A program keretében Erdélyben 900 millió forintból 200 játszótér kialakítására kerülhet sor, 300 millió forinttal az óvodák eszközfejlesztését, 227 millió forinttal a módszertani fejlesztésüket támogatják. A 17 milliárdos óvodai programot két hete fogadta el magyar kormány. Beszédének zárómondatában születésnapi ajándékként a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága részéről egy emlékplakettet és a vele járó egymillió forintot ajánlotta fel a szövetségnek informatikai fejlesztésre, további hárommillió forintot pedig az Apáczai Csere János-szobor felállításához. Az egy évszázaddal ezelőtti kiemelkedően jól szervezett, jó teljesítményt nyújtó magyar oktatási erőtér visszaállítására dr. Maruzsa Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Köznevelésért Felelős Államtitkárságának miniszteri biztosa a Kárpát-medencei pedagógusszervezeteknek, köztük az RMPSZ-nek is az együttműködés lehetőségét ajánlotta fel. Az Európai Unió támogatásával induló hétmilliárd forintos operatív program az emberi erőforrás-fejlesztésre irányul az oktatás területén. Versenyképes oktatás Az RMPSZ ráérzett arra, hogy létünk alapját jelenti a versenyképes anyanyelvi oktatás, és az oktatási hálózat újragondolását, újraalakítását tűzte ki célul, megszervezte az oktatási központokat, a pedagógusok továbbképzését, a tehetséges diákok gondozását és mindazt, ami az oktatási rendszer megerősödését szolgálja – mondta Király András, a román közoktatási minisztérium államtitkára, aki tíz éven át a pedagógusszövetség Arad megyei szervezetének az élén állt. Ma a 117 középiskolából, ahol magyar nyelvű oktatás folyik, 74 önálló jogi személyiségként működik, 1400 iskolában van valamilyen szintű magyar nyelvű oktatás, és 10.000 pedagógus dolgozik a rendszerben – sorolta az államtitkár, majd a Bethlen Gábor idézet kapcsán kifejtette, hogy az érdekvédelemnek, a politizálásnak és a cselekvésnek össze kell fonódnia. Különösen ma, amikor visszaköszönnek az 1990-es évek, még nagyobb szükség van az összefogásra annak érdekében, hogy jól szervezett oktatási hálózatunk elnyerje a kezdettől óhajtott ön- állóságát. Ha a diák jól érzi magát, nem szorong, magabiztos és életvidám, akkor szívesen jár iskolába. A tanár–diák kapcsolat javításának a feltétele, ha a pedagógusok alkalmazzák a tanulók jogállására vonatkozó szabályzat elő- írásait, és ezáltal befolyásolhatják a jövő nemzedék hozzáállását a munkához – hangzott el a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségét képviselő bolyais diák, Bucur Tamás köszöntőjében. Sajnos nem tudja azt az örömhírt bejelenteni, hogy megszűnik az iskolai tanterv és tananyag, és a diákra szabják az oktatást, mint azokban az országokban, ahol a nemzetközi felmérés a legjobb eredménnyel járt. Ahogy azt a hírt sem közölheti, hogy némely ázsiai országhoz hasonlóan (ahova gyakran küldenek), Romániában is a nemzeti jövedelem 20-24 százalékát fogják az oktatásra fordítani, bár jelenleg a megígért 5-6 százalékot sem teljesítik – mondta Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője. Beszédének végén az Apáczainak tulajdonított szavakkal biztatta a jelenlevőket, miszerint lerombolhatják egy népnek a templomait, megszüntethetik az iskoláit, de ha a lelke erős marad, ismét naggyá lehet. Majd ismertette ajándékát, miszerint Gullyás Beatrix és tanára, Szolláth Hunor egy kétnapos brüsszeli jutalomkiránduláson vehetnek részt. A meghátrálások nem hozhatnak megoldást Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének üdvözletét Sándor Krisztina ügyvezető tolmácsolta. Tőkés László kiemelte a történelmi egyházaknak és a magyar élet legszélesebb pászmáját felvállaló RMPSZ-nek az iskolaügyünk képviseletében és fenntartásában vállalt szerepét a társadalmi visszarendeződés mostoha körülményei között is. Az elmúlt 25 év közös tanulságának nevezte, hogy a félig véghezvitt dolgok, a szépítőleg kompromisszumoknak nevezett meghátrálások nem hozhattak megoldást gondjaikra, az igazi talpra állást és kiteljesedést az intézményes autonómia megvalósulása biztosíthatja. A beszéd végén bejelentette, hogy Lászlófy Pált az EMNT Kós Károly-díjával tüntetik ki januárban Nagyváradon. A nemzetstratégia legfontosabb sarokköve, a mai világ kihívásaihoz igazodó, a használható és felelősséggel párosuló, mindenki számára elérhető minőségi magyar oktatás a közösség boldogulásának a feltétele. A pedagógus tehet azért is, hogy az egyéni érvényesülés csábító lehetőségei ellenére tanítványai az itthon maradást válasszák – hangsúlyozta a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről felszólaló Gáll Hajnalka tiszteletbeli konzul. A jól működő távoktatásos pedagógusképzésben és továbbképzésben, konferenciák szervezésében, az iskolai támogatásokban, a tanulócserékben, tanulmányutak szervezésében nyújtott segítség révén az RMPSZ egyik fontos együttműködő partnere volt az egri Eszterházy Károly Egyetem, amelynek rektora, dr. Liptai Kálmán Csaba a szövetség elnökét és tiszteletbeli elnökét a volt főiskola egyetemmé nyilvánítása alkalmával kiállított emlékéremmel tüntette ki. A Kárpát-medencei társ-pedagógusszövetségek és egyesületek nevében Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke köszöntötte a nagy testvért, a következő szavakkal: „a határokon túl addig van jövője a magyar nyelvnek, amíg beszélői fontosnak tartják az átörökítését szülőről gyermekre, amíg hisznek abban, hogy boldogulásuk eszköze lehet, amíg nem hajlandók sem lelket, sem hazát cserélni”. Jókai Tibor átnyújtotta a szlovákiai pedagógusszövetség díszoklevelét és ajándékát, majd ezt követően a kárpátaljai, vajdasági, észak-bácskai, horvátországi szervezetek is átadták ajándékukat a szövetség vezetőinek. Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke végigtekintett az úttörés időszakán, amikor az önálló magyar oktatási rendszer létrehozásának rendelték alá tevékenységüket az alázat és a szolgálat jegyében. Az akarat megvolt, de le kellett győzni az akadályokat. Ezért a kitartó munkáért köszönetet mondott az alapítóknak, a különböző szintű vezetőknek, a szervezet minden tagjának. Megköszönte az anyaország és oktatási intézményeinek támogatását, ami a jövőben is kulcsfontosságú lesz. Beszédét Márton Áron szavaival zárta: „Amint az egyénnek joga van az élethez, a családalapításhoz, a szabadsághoz, a munkához, a becsülethez, a tulajdonhoz, a művelődéshez, a vallás szabad gyakorlásához, ugyanúgy joga van a nemzetiségnek, hogy a maga sajátos életét szabadon élje, kultúráját fejleszthesse, a saját ügyeit a maga alkotta szabályok szerint és saját szervei által a maga felelősségével intézze a vele együtt lakó népek jogos érdekeinek tiszteletben tartása mellett”. Az ünnepségen a vargyasi Borbáth Károly történészt, könyvtárost, pedagógust a szövetség post mortem RMPSZ-díj arany fokozatával tüntették ki, amit a róla elnevezett vargyasi általános iskola igazgatója vett át. Az Örökség mozgalom erdélyi nagykövete, Kelemen Éva bemutatta a mozgalom videoklipjét, és annak népszerűsítésére kérte a jelenlevőket. A 25 évforduló alkalmával az RMPSZ emlékplaketteket és emlékérmeket adott a szövetség támogatóinak, intézményeknek, magánszemélyeknek, politikai pártok és alakulatok vezetőinek, a történelmi egyházak képviselőinek, a megyei és területi szervek vezetőinek és az általuk előterjesztett pedagógusoknak. A díjazottak magas száma miatt – 94 plakett, 500 emlékérem, 2310 emléklap – az ünnepségen az anyaországi és hazai támogató intézményeknek és személyeknek adták át az elismerés és köszönet jelét. A pedagógusok a megyei szervezetek által szervezett rendezvényeken vehetik át az elismerést. Megyénkből Tőkés András alapító társelnök, az RMPSZ megyei szervezetének volt vezetője, Horváth Gabriella jelenlegi elnök és Szolláth Hunor, a szovátai Teleki Oktatási Központ igazgatója kapott emlékérmet, Kilyén Ilka színművésznő, aki Faludy György Óda a magyar nyelvhez című költeményét adta elő vastapsot kiváltó átéléssel, a megyei szervezet javaslatára a támogatóknak járó emlékplakettet és emléklapot kapott, akárcsak e sorok írója, az RMPSZ 25 éves tevékenységét végigkövető tudósításaiért. A beszédek közötti színvonalas műsorban fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, népdalt énekelt SteckbauerHanzi Réka, csángó dalokat adott elő Nyisztor Ilona és Vaszi Levente, verset mondott Incze Melinda és Turbuk Mária, fellépett a Székely Mikó Kollégium kiváló néptánccsoportja. Az ünnepséget Zelenák József esperes, evangélikus püspökhelyettes áldása és a Himnusz zárta
Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)

A csíkszeredai romaoktatás nehézségeiről
Csíkszeredai roma gyermekeket oktató pedagógusokkal készített interjúk anyagait dolgozta fel Jakab Judit, a Debreceni Egyetem hallgatója, aki tanulmányában arra is felhívta a figyelmet, hogy a népszaporulatot tekintve, tömegesen fognak megjelenni a cigány gyermekek az iskolákban, amire a tanintézetek nincsenek felkészülve.
A csíkszeredai Pro Scientia Ruralis tudományos folyóiratban jelent meg nemrég Jakab Judit műhelytanulmánya, amely a romaoktatás problémakörét feszegeti, és amely része lesz a témában készülő átfogóbb kutatásának. A tanulmány kapcsán a kutatóval beszélgettünk, aki elmondta, több mint tízéves tapasztalata van a roma gyermekek oktatásának szervezésében. Tekintettel arra, hogy összetett problémáról van szó, elképzelhetetlennek tartotta a kérdőíves megközelítést, ezért döntött amellett, hogy mélyinterjúkat készít olyan csíkszeredai pedagógussal, akik hosszú ideje dolgoznak cigány gyermekek tanításával.
A kutató többek között arra volt kíváncsi, hogyan szembesültek a pedagógusok azzal, hogy teljesen vagy többségében roma gyerekekből álló osztályban kell tanítaniuk, és milyen problémákkal küzdenek. „Volt, aki sokkhatásként élte meg, mindenképpen teljesen új helyzetben találták magukat. Azok a módszerek, amelyeket eddig alkalmaztak, legtöbbször nem működtek. Meg kellett küzdeniük egy másik kultúrának a megnyilvánulásaival, hiszen ezek a gyermekek egy más közegben szocializálódnak. Például az időfogalom számukra gyakran ismeretlen, vagy ha van is, nem úgy működik, mint az iskola világában, ahol bejáratott szabályok vannak” – magyarázta a kérdezőalanyok nehézségeit a tanulmány írója. Hozzátette, az is problémát okoz mind a gyermekeknek, mind a pedagógusoknak, hogy a cigány gyermekek többsége nem járt óvodába, szervezeti szabállyal pedig először az iskolában találkoznak.
A gyermekeknek meg kell érteniük, hogy reggel bemennek az iskolába, délig bent kell maradniuk, meg kell érteniük az iskolának a szabályait. „Ezek a szabályok teljesen idegenek tőlük, mert ők addig szabadon, kötöttség nélkül, nagy térben, többnyire kint az udvaron nőnek fel, semmilyen időhöz és kötelezettséghez nem kötve” – mondta. Ráadásul nehéz kommunikálni velük, megértetni dolgokat, hiszen nagyon szegényes a szókincsük. A pedagógusok számára az is nagy gond, hogy egy kötött tantervhez, tananyaghoz kell igazodniuk, központosított, egységes elvárásokhoz, amely nem teljesen egyeztethető össze a valósággal. „Az adott »gyermekanyag« képességei és az elvárások között óriási a szakadék” – fogalmazott.
A diákok hét százaléka roma
A romák beiskolázása a 2000-es évek elején került középpontba Romániában. Hargita megyében 2006-ban 1167 roma gyermeket írtak be iskolába, ehhez képest a 2014–2015-ös tanévre megkétszereződött a számuk. Összesen 78 iskolában 3809 roma iskolást jegyeztek, amely az összlétszám hét százalékát teszi ki. Közülük 792 óvodás, 1765 alsó tagozatos, 1000 felső tagozatos  és 181 középiskolás.
Ugyanakkor a romaoktatás kapcsán felmerült, hogy ez mennyi plusz feladatot ró a pedagógusra, hiszen gyakran neki kell gondoskodnia az étkeztetésről, a gyermekek füzetéről, ceruzájáról, ruhájáról. „Egy tanárnak nincs a munkakörében benne, hogy kenegeti a kenyeret, fogmosásra oktat, vagy arra, hogy hogyan kell orrot törölni, hogyan kell enni” – nyújtott betekintést a roma gyerekeket oktató pedagógusok mindennapi munkájába Jakab Judit. A tanítók szerint fontos lenne, hogy óvodába is kezdjenek járni a roma gyermekek, hogy már kis korban barátkozzanak az időfogalommal, megtanulják, hogy az iskolába tiszta ruhába kell jönni, és hogy be kell tartani az alapvető higiéniai szabályokat.
Ugyanakkor hozzátette, a pedagógusok munkája az egységes teljesítményközpontú értékelési rendszerben szinte láthatatlan marad. „Ezekben az iskolákban a teljesítményt nem lehet úgy mérni, mint egy átlagiskolában, mégis úgy mérjük, mert vannak országos felmérések, és azon mindenkinek részt kell vennie. Mivel az eredmények alapján gyengének minősül az iskola, a nem roma szülők gyakran elviszik más iskolába a gyermekeiket. Így valósul meg a spontán szegregáció” – vázolta a következményeket a kutató. Hozzátette, egy ilyen iskolában a sikernek, az eredményességnek más mutatói vannak, „nem versenyre készítik a gyermekeket, hanem azt is sikernek könyvelik el, ha meg tudta fogni a ceruzát”.
Tanulmányában arra is felhívta a figyelmet, hogy a népszaporulatot tekintve tömegesen fognak megjelenni a roma gyermekek az iskolákban, amelyekre a tanintézetek nincsenek felkészülve. A kérdésnek nincsenek fórumai, minden iskola maga kínlódik a problémával. Az a néhány tanintézet, amelyik ezzel szembesült, és a tanulságait levonta, az meg kellene osztania tapasztalatait a többi iskolával. Legalább helyi szinten egy közös tervet kellene kidolgozni – vélte. Szerinte probléma, hogy az oktatóknak egyénileg kell megküzdeniük a feladattal, mert erre nincs kidolgozott tevékenységi terv, pedagógiai program, nincsenek erőforrásaik az iskoláknak, holott szükség volna több segítő szakemberre, logopédusra, pszichológusra, emellett segédanyagokra, feladatlapokra, tankkönyvekre, amelyek differenciáltak. „A pedagógusok tulajdonképpen semmilyen segítséget nem kapnak. Tőlünk nyugatabbra a tanárképzés tartalmaz romológiai képzést is, ahol ismerkednek a roma kultúrával, történelemmel, a néppel, az eltérő szocializáció következményeivel. Hogy milyen módszerek javasoltak, milyen eszközök segíthetnek, és nem nekik kell kikísérletezgetniük és felfedezniük mindent” – mondta. Egy másik hiányosság, hogy nincsen délutáni tanulási lehetősége a gyermekeknek, sokuknak otthon sem asztaluk, sem villanyuk nincs, ezért jó volna ezt iskolai program keretében megoldani.
„Társadalmi integrációra szükség van, hiszen ők is ugyanabban a térben kell éljenek, amelyben mi. Nem mindegy, hogy a tömeg, amely évről évre gyarapodik, iskolázatlan, munkanélküli, frusztrált tömegként kerül ki, vagy iskolázott, tudunk velük értekezni, vannak céljaik, igényeik” – emelte ki az iskolázottság fontosságát a kutató. Ezzel párhuzamosan úgy véli, adott esetben, ha nagyon mélyszegény, gettósodott telepekről érkeznek a gyermekek, és óvodába sem jártak, akkor célravezetőbb, ha legalább az 1–4. osztályban együtt vannak, mintegy védettebb közösségben, amíg megtanuljanak alapvető dolgokat és ledolgozzák hátrányaikat. Ekkor ötödik osztálytól már járható út, hogy vegyes osztályokba járjanak, találkozzanak másokkal, tapasztaljanak meg mást is, mint az a világ, amelyben eddig éltek.
„A kimaradás, lemorzsolódás inkább a felső tagozatban történik, fegyelmi problémák is ott jelennek meg. Az ő kultúrájukban egy 13–14 éves fiú már felnőtt férfinak számít, az iskolában azonban még gyermekként kezelik, vagy a lányok 12–13 évesen már gyakran férjhez mennek. Ráadásul azt is kevesen értik meg közülük, hogy miért jó az iskola, nem látják ennek a hasznát” – fejtette ki Jakab Judit. Ennek ellenére pozitív példák is vannak, akadtak roma diákok, akik szakiskolába iratkoztak, és egy-két tanulónak munkába is sikerült állnia.
Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő is úgy gondolja, akadnak roma gyermekek, akik jól megállták az iskolában a helyüket, van olyan is, aki a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumba is bekerült. Bár ellenkező példa több van. „Nincsenek meggyőződve, hogy a tanulásnak megvan a haszna hosszútávon” – véli a főtanfelügyelő. A tanfelügyelőség egyik munkatársa kifejezetten a romák beiskolázásával foglalkozik. „Nemcsak azzal, hogy jelen legyenek, hanem hogy tartalmilag is legyenek felkészítve. Szorosan követi a gyerekek sorsát” – fogalmazott a főtanfelügyelő.
Pro Scientia Ruralis
A Pro Scientia Ruralis a csíkszeredai székhellyel működő Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány által létrehozott folyóirat, amely online és nyomtatott formában jelenik meg évente 3–4 alkalommal. A kiadvány célja, hogy publikációs felületet biztosítson a Kárpát-medencei fiatal kutatóknak, hallgatóknak, és tudományos tevékenységeiket ösztönözzék.
Barabás Hajnal 
Emlékeztető: Pro Scientia Ruralis névvel indított folyóirat 2016-ban indult
/tudomanyhaza.wordpress.com, 2016. márc. 1. - Pro Scientia Ruralis néven indult új folyóirat/ Székelyhon.ro

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VI.)
Vasárnap a sétatéren járt a tiltakozó művésztanár. A hétfő további érdekes találkozásokat tartogatott.
December 18., vasárnap. Ilyen-olyan egyházi kifogásoknak engedve, végül is nem a hidelvei református templom, illetve a főtéri római katolikus templom előtti térségben folytattam tiltakozásomat, hanem a Farkas utcai református templomi istentisztelet után a Sétatér színház felőli bejárati részén állapodtam meg.
A Farkas utcai templomban tíz órakor kezdődött vasárnapi istentiszteleten szolgáló Kató Béla püspök prédikációjának vezérfonalát, a Lukács evangéliumából vett, simeoni hűséggel kapcsolatos történet képezte. „És ímé, vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az  Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.” Útban a Sétatér felé a prédikáció üzenetén töprengtem, miszerint a mai ember nem tud türelmesen várakozni, nemhogy valamely világmegváltó történésre, de egyszerű, hétköznapi jelentőségű dolgokra sem.
A nem zsidó származású, foglalkozását tekintve köztudottan orvos Lukács evangélistáról ugyanakkor már kevesebben tudják, hogy festő is volt. Ezért is tartják a mai napig a festőművészek védőszentjének. Mindezeken tűnődve akasztom a parki bejárathoz érkezve a nyakamba azon transzparenst, amely éppen a művészet és a művészeti nevelés jövője iránti aggodalmam mementójaként, egy tizenhatos lélekszámú, és két hónappal a tanév kezdés után kegyetlen embertelenséggel megszüntetett képzőművészeti ötödik osztály ügyét kívánja közismertté tenni, illetve védelmébe venni.
Az iskolai és más feladatokat elvégezve, és ugyanakkor kitartóan helytállni immár három hete a mínusz alatti hidegekben, bizony emberpróbáló kihívás. Ezért is talált szíven talán a szokottnál erősebben a szóban forgó ige üzenete. Vajon egy kicsit én magam is Simeon lennék, amikor heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül kitartóan (küzdve) várakoztam, hogy egyszer majd révbe jut a képzőművészeti tagozat sorsa? Vagy ezen hasonlítgató gondolat már önmagában véve is istenkáromlás lenne?
Lehet egyáltalán manapság nemhogy hősnek lenni, de bár legalább (valamelyest) embernek megmaradni?
Önvallató, lelkiismeret-furdalástól sem mentes kérdés, amelyre szinte lehetetlen választ találni. Legfennebb csak biztathatja az emberfia önmagát, hogy talán az igazság oldalán áll, ha tizenhat lélekben kárvallott, eredeti szándékától erőszakkal eltérített gyermek ügyéért szót emel. És cselekszi mindezt legjobb tudása és keresztyéni hitvallása szerint, miszerint „amit a legkisebbel teszitek, azt velem teszitek!”
A vasárnapi tapadós hidegben alig látni a máskor oly forgalmas parkban embert, egy-egy sétálón vagy edzésszerűen szaladón kívül. Kezdetben csak néhány gerle jő-megy körülöttem, egy kis táplálék után csipegetve. Beszélni volna kedvem egy hétköznapi Szent Ferencként hozzájuk, hogy megosszam velük, mi végre álldogálok köztük én, aki éveken keresztül itt laktam családommal a sétatér közvetlen közelében, és ahol felnőttek a gyermekeim. A két fiam, akik közül a nagyobbik, Előd maga is a képzőművészeti tagozaton végzett, mostanság pedig a filmrendezői szakon mesterizik.
Eltűnődve aztán a képzőművészeti tagozatos tanári múltamon, előtolakszanak a különböző évfolyamú rajzosztályos tanítványaim, akik közül immár többen képzőművészek, formatervezők, művészettörténészek, filmrendezők, műépítészek vagy éppen valamelyik képzőművészeti egyetem egyik-másik szakán végzik tanulmányaikat. Sokan közülük, ha találkozunk, rám köszönve megállítanak egy kézfogás erejéig, bárhogyan is sietnek. Nekik sem könnyű az életük, de tudomásom szerint kivétel nélkül itthon, a szülőföldjükön keresik boldogulásukat. Többjüknek már az Apáczai Galériában is volt egyéni vagy csoportos tárlata.
Persze, hogy belém ivódtak ezek az arcok, hiszen nem volt tanév, hogy négy-öt napra, olykor akár egy hétre ne vigyem a tanítványaimat alkotótáborozásra, jórészt pályázati úton szerzett anyagi források révén: Györgyfalvára, Mákóba, Sztánára, Válaszútra, a háromszéki Csernátonba vagy éppen legutóbb a csángóföldi Lujzikalagorba. Nem is beszélve az ugyancsak évenkénti autóbuszos körutakról! Hadd lássák, tapasztalják meg életközelből is azon régiók hétköznapjainak életvitelét, szellemi arculatát, amelyeket az adott tanév során a képzőművészeti órákon tanulmányoztunk! Hadd ismerkedjenek Erdély különböző régióinak ránk hagyott néprajzi, kulturális, történelmi örökségével! Hadd ismerjék meg a szülőföld egy-egy szeletkéjét, melynek ők is örökösei, még ha vannak is olyanok, akik mindezt elvitatják!
De beszélhetnék a különböző díjkiosztó ünnepségekre tett külföldi és belföldi, olykor két-három napos kiruccanásainkról is, amikor nemcsak egyéni, de kiemelt csoportos díjakban részesültünk. (Nemegyszer akár  magam is, mint felkészítő tanár...).
Mit tudnak mindezekről azon oktatásügyi tótumfaktumaink, akik az elmúlt tizenhat év alatt semmilyen, a képzőművészeti tagozat által szervezett rendezvényen (tárlatok, szimpóziumok, konferenciák, iskolák közötti rajzversenyek, albumbemutatók stb.) nem méltattak arra, hogy megtiszteljenek bennünket jelenlétükkel, ezáltal is bátorítva ezen sok-sok erőfeszítéssel létrehozott és fenntartott képzőművészeti tagozatot? Sőt, inkább ellenkezőleg! Minden lehetőséget megragadtak, hogy felszámolják ezen, az Apázai-líceum számára annyi elismerést hozó, a vizuális képességek kiművelésével foglalkozó, hiánypótló oktatási vonalat. (Finnországban pl. tavaly, ezen ország hivatásos képzőművészeinek ex libris szövetsége rendezett a tagozat növendékei által készített könyvjelekből kiállítást Helsinkiben, melynek bemutatására a szövetség szaklapja külön teret szentelt, kiegészítve egy kiváló minőségben kivitelezett, többoldalas katalógussal.)
Mindezeken tűnődve, a sétatéri gerlék társaságában, hirtelen (szinte a semmiből), mint egy mai hittérítő próféta állít elém Crăciun Ioan, aki valamelyest Dosztojevszkij hőseinek egzaltált alakjait idézi fel bennem. Megszállott szombatistaként sehogyan sincs megbékélve ezzel a mai, csak a pénz után rohanó, lelkileg, szellemileg meghasonlott világgal. Meg se kell szólalnom, mert azt is elmondja, amit netán én szeretnék közölni. A legvégén pedig azzal összegzi az amúgy gondolatgazdag, szinte prédikációnak is beillő beszédét, hogy magának a Sátánnak a műve, ahogyan elbántak ilyen rút istentelenséggel a transzparens szövegében  feltüntetett gyermekekkel.
Közben Csernátonból felhív telefonon az unokatestvérem, Dénes, aki az ősz eleji tárlatnyitóval egybekötött otthonlétem óta tud az elhíresült szóban forgó osztálymegszüntetési esetről, annak előzményeiről is. Aggódik értem, nehogy bajom történjen. Amint mondja, szorítanak értem a falusfeleim is. Néhányuknak a tavaly nyáron történt ott táborozásunk idején alkalma nyílt megismerkedni nemcsak a képzőművészeti tagozat jórészével, hanem a helytörténeti múzeumban kiállított Mesés Székelyföld téma köré csoportosuló linóleummetszeteikkel is. Mostanság viszont sajnos, a nyáron még a béke szigetének tűnő Csernátont is felkavarta a polgármesternek, Bölöni Dávidnak az állásából való felfüggesztése...
A délutáni órákban kezd élénkülni a sétatér. Egyre inkább feltünedeznek a sétáló vagy éppen sietős emberek. Ismerősöm bicajozik felém, Vizi Sándor egyetemi kosárlabda-tanár, a hátsó ülésen bukósisakkal a fején kisfia, aki a lánytestvére társaságában maga is résztvett a tegnapi: Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyen. Néhány perc erejéig megbeszéljük Sándorral az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzetet. Jól értesült a történtekről, hiszen a felesége, Kata, maga is elszenvedője az ügynek, annál is inkább, mivel az V.B oszijaként alkalma volt megsiratni ezen, immár kialakult és erőszakkal felbomlasztott, szeretetre vágyó és szeretetre méltó gyermekközösséget.
Jól átfázva, hazafelé készülődve szedelőzködöm, miközben az eddig kitartó társaim, a gerlék is magamra hagytak... (Mint ahogyan az utóbbi időben többen is az ismerőseim, kollégáim közül, akik jóformán kerülik a velem való találkozást, már telefonon vagy email-en sem igen „zaklatnak”. Hogy miért van ez így, inkább csak sejteni lehet!)
Minden csalódottságom ellenére próbálom erősítgetni magam, hazafelé tartva így advent negyedik vasárnapján (a Gyermekre várakozón), hogy mégis jó volna hinni, miszerint az építő szándék a visszahúzó hatalmakon végül felülkerekedik. És talán mindebben megerősíthet minket, az ügyben érdekelt letudottakat a Simeonnal kapcsolatos, vasárnap délelőtti igehirdetésben megfogalmazódó türelmes várakozás példája.
December 19., hétfő. Többen is már rám kérdeztek, rám kérdeznek a képzőművészeti V.B osztály feloszlatását elítélő, és annak újraindítási lehetőségeit firtató szimpatizáns érdeklődők közül, hogy miért nem nyilvánulnak meg az ügyben érdekelt apáczais kollégák, hiszen számukra se lehet közömbös a kialakult áldatlan helyzet, s nem tanácsos (köztudottan!) a szemetet a szőnyeg alá seperni. Néhány nappal ezelőtt az iskola lépcsőjén felfelé menet nagyjából ugyanezt a kérdést szögezte nekem az egyik kolléganőm is, sajnálkozását fejezve ki, hogy magamra maradtam. De vajon miért nem önmagának tette és teszi fel ezen kérdést, hiszen akár személy szerint ő maga is kinyilváníthatná nemtetszését a tanfelügyelőségnek a nemzetiségi oktatásunkat sújtó hatalmi túlkapását illetően!
Persze, magam is el-eltöprengek ezen előállt, megmagyarázhatatlanul furcsa helyzeten, de az igazság az, hogy amikor belevágtam az egyszemélyes japánsztrájkba, melyet november 28.óta sztrájkőrség formájában is immár három hete a belváros különböző pontjain folytatok, tisztában voltam, hogy akciómat magányosan kell véghezvinnem. Az persze más kérdés, hogy menetközben kisebb-rövidebb időszakra (reményeimet felül múlva!) többen is mellém állva szolidarizáltak vagy érdeklődésükkel kitüntetve, támogatásukról biztosítottak.
Tulajdonképpen már az, hogy végül is nem szigetelődtem el, illetve a különféle, előre nem látható esetleges provokációk vagy erőszakos fellépések miatt (tagadhatatlanul, ezen lehetőségek is benne voltak a pakliban!) nem kellett felfüggesztenem a város különböző pontjain folytatott tiltakozó akciómat, már ez is eredménynek számít. Az pedig, hogy a magyar nyelvű, de (valamelyest) a román sajtó is figyelemmel követte sztrájkőrségemet, lehetővé tette, hogy a két transzparensen románul és magyarul megfogalmazódó tiltakozó felirat magyarázatot kapjon olyanok számára is, akik kívülállóként másképpen nem ismerhették volna meg az ügy hátterét. Vagyis azon elsődleges elvárásom, hogy érzékenyítsem a közvéleményt az V.B képzőművészeti osztály megszüntetésébe torkolló embertelen tanfelügyelőségi eljárással kapcsolatosan tulajdonképpen eredménnyel járt.
Az persze más kérdés, hogy mindez mire lesz majd elegendő? Egyáltalán elérhető-e az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatára felvételt nyert, de két hónappal a tanévkezdés után bekövetkezett erőszakos osztályfelszámolás miatt az elért eredményeiktől megfosztott gyermekek „kártalanítása” a szóban forgó V.B osztály második félévtől való újraindítása révén? Továbbá: a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő tanévre szóló beiskolázási tervébe hajlandó-e beiktatni egy újabb V. osztályt, ezáltal biztosítva a tizenhat éve az Apáczai-líceumban jogfolytonosan létező képzőművészeti tagozat továbbműködésének a lehetőségét?
Tiltakozási akcióm kedvező visszhangjára többek között az is rávilágít, hogy a Szabadság napilap főszerkesztője, Újvári Ildikó is mellém állt a Mátyás-ház előtti téren folytatott tiltakozásom idején, felöltötte a fehér karszalagot és az egyik transzparenst, ily módon is kitartásra buzdítva, valamint arról biztosítva, hogy ezután is rendszeresen beszámol az általa irányított napilap az V.B osztály sorsával kapcsolatos fejleményekről, illetve ezen ügyet felkarolni hivatott sztrájkőrségemről. Amint mondja, mindezek mellett azért is kijött hozzám, hogy ne csak külső, az üggyel szimpatizáló szemlélőként kövesse az eseményeket, hanem hogy életközeli tapasztalatot szerezzen, immár „belső ügyeletesként” is „az utca embereinek” viszonyulásáról.
A fennforgó gyermekellenes eset jogi hátterének kivizsgálásában való közbejárását ajánlja fel az időközben velem szolidarizáló Antal Debora József (kovásznai illetőségű földim) jogászhallgató, aki lépéseket kíván tenni a C.S.D. (Comisia de Supraveghere a Democrației), vagyis a demokratikus jogokat felügyelő tanács irányába. Ugyanis, amint közölte, közeli kapcsolatot tart fenn e szervezettel. Elmondása szerint nem kizárt, hogy akár eredménnyel is járhat ilyen irányú közbelépése.
A déli órákban, hószállingózás közepette felém közelít Gabor Vasile nyugdíjas, aki a hazai  társadalmi és politikai viszonyok elkeserítő helyzetéről folytat diskurzust. Elmondása szerint nem tartotta érdemesnek bármelyik pártra is leadni a szavazatát, mert egyik politikai pártban sem bízik. De azért kitartásra biztat, mert amint mondja, talán az alulról jövő civil kezdeményezések, mint amilyen (kicsiben) az enyém is, valamelyest jó irányba árnyalhatják a pillanatnyilag meglehetősen sötétnek tűnő képet.
Ilyen értelemben fejti ki gondolatait az aradi Buftea Gabriela román nyelv és irodalom szakos tanár, akinek a meglátása szerint a tanfelügyelőség a megelőző diktatórikus rendszerből átöröklődött, idejétmúlt bürokratikus intézmény, amelynek mihamarabbi felszámolása üdvös lépés lenne, másképpen egyre hatékonytalanabbá és formálisabbá válik a romániai oktatás.
A művészeti nevelés háttérbe szorítottságról fejti ki véleményét Vajnai Noémi konzervatóriumi csellószakos hallgató, aki a S. Toduță Zeneművészeti Főgimnázium tanáraként is érzékeli e negatív folyamatot. Elmondása szerint nagyon sajnálná, ha megszűnne az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata, amely köztudottan egyedüli a maga nemében egész Közép-Erdélyben. Biztat ugyanakkor, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az ügy érdekében, hogy utólag ne vádolhasson senki...
Miközben tovahalad, a gondolatfonalat göngyölítgetem magamban, megállapítva, hogy tulajdonképpen kétségbeesésemben szántam el magam ezen tiltakozó akcióra, mivel képtelen lettem volna passzív szemlélője lenni a képzőművészeti tagozat kilátástalan helyzetbe való taszításának. Számomra ugyanis e képesség-kibontakoztató oktatási vonal egyben a művészettel, illetve a művészeti neveléssel való „eljegyzettségem” egyik fokmérője is...
Ha meggondolom ugyanis, félennyi erővel is elláthattam volna a tanári munkámat lényegében ugyanennyi, szinte nevetséges fizetésért. Tehát semmiképpen nem a magam számára összeügyeskedett, akármilyen tagozat életben tartásáért harcoltam és harcolok teljes erőmből immár tizenhat éve, ahogyan egyesek (rosszakaróim, irigyeim?) netán vélnék, hanem azon esélyért, hogy nemzetközösségünk tehetséges gyermekei anyanyelvükön tanulva bontakoztathassák ki képzőművészeti tehetségüket. Vagyis ne kerüljenek ilyen téren se hátrányba! Következésképp, hogy elemükben érezhessék magukat gyermekeink köznevelésünk ezen területén, ezzel is elősegítve közösségi otthonteremtési igyekvésünket. Mert mi más lehetne időszerűbb hívó szó, mint hogy teremtsünk végre otthont a hazában! (Hiszen köztudottan erre intettek és cselekvő módon erre buzdítottak nagy elődeink is a maguk idején: Kós Károly, Márton Áron…)
Ezért is jó volna, ha nagyobb fokú empátiával fordulnánk közös ügyeink felé, mert amint Jablonovszki Ildikó megállapítja beszélgetésünk során: gyáva népnek nincs és nem is lesz hazája! Hozzátéve: mennyire elkeserítő volt megtapasztalnia a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziummal kapcsolatos tüntetésen a résztvevők kiábrándítóan alacsony számát!
Most, amikor írom a mai történésekkel kapcsolatos feljegyzésemet, rezignáltan tűnődöm azon közömbösségen, hogy a sajtón kívül egyetlen szakmai vagy kulturális civilszervezet sem érdeklődött az ügy iránt, illetve nem tartotta érdemesnek védelmébe venni mindazon tizenhat gyermeket, akikkel ennyire embertelen és pedagógia-ellenes módon bántak el oktatásrendszerünk mai képviselői! Persze, lehet továbbra is hallgatni, de ha jól belegondolunk, amely társadalomban ennyire semmibe veszik a gyermekek hajlam szerinti önkiteljesedéshez való jogát az ügyben érdekelt tanügyi szervek, bizony nem túlzás attól tartani, hogy más ehhez hasonló (és olyanabb!) szörnyűségek is megtörténhetnek! És feltehetően ezen felismerés mentén eshetett meg, hogy a kolozsvári magyarság mellett a románság is annyi beleérzéssel viszonyult és viszonyul tiltakozásom figyelemfelhívó üzenetéhez. Szabadság (Kolozsvár)

Tanasă egyesülete a csíkszeredai forgalmi táblák ügyében is pert nyert
Nemcsak a középületek feliratai és a zászlók miatt perelt sikerrel Dan Tanasă egyesülete, Csíkszeredában a forgalmi táblákon levő feliratok sorrendjét is kifogásolta. Azért indítottak pert, hogy mindenütt a román nyelv legyen elöl. Első fokon nyertek is.
A Hargita Megyei Törvényszék helyt adott a Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) kérésének, és arra kötelezte Csíkszereda helyi önkormányzati képviselő-testületét, illetve polgármesterét, hogy a megyeszékhely területén található összes olyan forgalmi táblát, amelyeken elöl szerepel a magyar nyelvű felirat, cseréljék le olyanokkal, amelyeken a román nyelvű szöveg szerepel az első helyen. A december 21-én kihirdetett elsőfokú ítélet megfellebbezhető a Marosvásárhelyi Ítélőtáblánál.
A pert idén áprilisban indította az egyesület, amely kifogásolta a táblákon megjelenő kétnyelvű feliratok sorrendjét. Azt kérték, hogy a törvénynek megfelelően olyanokat helyezzenek ki, amelyeken a román megnevezések szerepelnek elöl.
A Hargita Megyei Törvényszék kérésünkre rendelkezésünkre elküldte az ADEC által benyújtott keresetlevél másolatát, amelyből kitűnik, hogy a panaszos egyesület az alkotmányra és a helyi közigazgatásról szóló 2001. évi 215-ös törvény előírásaira hivatkozik kérése indoklásában.
„Azok a személyek, akik egymást követték a csíkszeredai polgármesteri hivatal vezetésében, revizionista, sovén és egyértelműen románellenes eszméktől vezérelve sok éve próbálják elfogadtatni hivatalos nyelvként a magyar nyelvet Romániában” – írja a dokumentum, amely szerint az említett vezetők és helyi önkormányzati képviselők nem riadtak vissza az etnikumok közötti gyűlöletre való uszítástól és a románok elleni erőszaktól sem, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvként történő elfogadását kierőszakolják.
Kérdésünkre Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere közölte, a helyi önkormányzat fellebbezést nyújt be a számukra kedvezőtlen elsőfokú ítélet ellen, először viszont szeretnék megismerni a döntés írásbeli indoklását.
Idén nyáron szintén jogerősen elveszített per nyomán – akkor a prefektusi hivatal volt a kezdeményező – kötelezték a várost a Márton Áron, Nagyrét, Szék és Taploca utcák, illetve a Vártér, Zöld Péter, Szász Endre utcák és a Testvériség sugárút kereszteződéseinél kihelyezett táblákat cseréjére, Ezeken szintén elöl szerepelt a magyar nyelvű felirat, és utána a román. Az előbbi útkereszteződésnél a csere megtörtént, az utóbbinál még nem. A prefektusi hivatalt az ADEC kérése nyomán a mostani perbe is bevonta a törvényszék.
[Forrás: Székelyhon]
itthon.ma//erdelyorszag

Centenáriumi rendezvények háromszéki módra
Kovászna Megye Tanácsa legutóbbi ülésén elfogadta az 1918. december 1-jei „nagy egyesülés” és az első világháború befejezése századik évfordulójához kapcsolódó, a következő két évben zajló rendezvénysorozatának kerettervét.
A közgyűlés egyöntetű szavazattal fogadta el a határozattervezetet. Tamás Sándor tanácselnök újságíróknak kifejtette: amúgy is minden évben a megyei és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat finanszírozza a december 1-jei rendezvényeket, s ha már ez így van, alkalmazkodnak a centenáriumi előkészületek programjához. Különben a kormány által e célra létrehozott testület már érdeklődött, és kért egy megyei programelőzetest. Az elnök hangsúlyozta, oda fognak figyelni, merthogy nekünk is közünk van az első világháborúhoz, nekünk is részünk volt benne, Háromszéken jelentős események történtek 1916 és 1918 között. Ezeket kell felidézni, ezekről kell megemlékezni, és ezeket kell megjelölni. Időt és anyagi támogatást szánnak arra, hogy felújítsák első és második világháborús emlékműveinket, minden településen van legalább egy ilyen. 
A megemlékezések tulajdonképpen már megkezdődtek. Ősszel Zalánpatakon első és második világháborús, valamint 1848–49-es hősökre emlékeztek. Továbbá Márton Áron püspökre, hiszen ő Ojtozban volt katona, aztán Kézdivásárhelyen Kratochvil Károlyra, a Székely Hadosztály parancsnokára.  A Székely Hadosztály kérdését hangsúlyosabban fogják kezelni, mondotta Tamás Sándor, jelezve, hogy öt évvel ezelőtt Kovászna és a magyarországi Fejér megye támogatásával könyv jelent meg a hadosztályról. Sok mindenre lehet számítani a következő két évben. Kiadványokat, konferenciákat terveznek, Románia egyesülés utáni címerével foglalkozó kötetet adnak ki és konferenciát szerveznek a témában, mert mi itt tudjuk, hogy Románia címerét háromszéki heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József alkotta, de a nagyközönség ezt a tényt nem ismeri.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évet értékelt a csíkszeredai városvezetés az újságírókkal
A zászlóperekről és a korrupciós perekről szólt az idei év – elevenítettek fel az idei év történései közül néhányat az újságírók szerdán a csíkszeredai a városházán tartott évértékelő beszélgetésen, amelyen Csíkszereda vezetői voltak a házigazdák.
Szó esett arról is, hogy az erre az évre tervezett hosszú beruházási listából nem sok valósult meg, mint például a Vigadó épületének felújítása. Szintén befejezésre várnak többek között olyan elkezdett munkálatok, mint a taplocai terelőút kiépítése, a zsögödi Nagy Imre utcának rendbetétele vagy a Csíki Mozi beüzemelése.
Szőke Domokos alpolgármester arról beszélt, hogy szakember- és munkaerőhiánnyal küszködnek, Füleki Zoltán alpolgármester pedig elmondta, az sem segítette a beruházásokat, hogy év közben módosították a közbeszerzési törvényt, amelynek alkalmazási normáit csak szeptemberben tették közzé.
Ráduly Róbert Kálmán polgármester szerint ugyanakkor jobb lenne, ha kevesebb beruházást terveznének be év elején, amelyeket a rendelkezésre álló erőforrások függvényében meg is tudnának valósítani.
A kötetlen beszélgetés során pozitív eredményekről is szó esett, például így értékelték a Márton Áron Tehetséggondozó Központ felépülését és megnyitását.
Barabás Hajnal Székelyhon.ro

Erősödött a magyar képviselet a romániai önkormányzatokban és törvényhozásban
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Kolozsvár, 2016. december 31., szombat (MTI) - Romániában a júniusi önkormányzati és a decemberi parlamenti választások határozták meg a 2016-os év politikai eseménynaptárát. A választások következtében az erdélyi magyarságnak sikerült megerősítenie önkormányzati és parlamenti képviseletét, a sikerhez azonban a román állam intézményei is hozzájárultak a közösség által magyarellenesnek ítélt intézkedéseikkel.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) decemberben magyar kihívó nélkül mérette meg magát a parlamenti választásokon, a Magyar Polgári Párttal (MPP) kötött együttműködési megállapodás eredményeként azonban az MPP két jelöltje is befutó helyre került az RMDSZ jelöltlistáján. Besegített a kampányba Kövér László, az Országgyűlés elnöke, valamint Orbán Viktor miniszterelnök is.
A kiváló mozgósítással a szövetségnek sikerült megfordítania támogatottsága évtizedes csökkenő tendenciáját, és a szenátusban a szavazatok 6,24 százalékával kilenc, a képviselőházban pedig a szavazatok 6,18 százalékával 21 mandátumot szerzett. Az RMDSZ-re leadott szavazatok aránya megközelíti a magyarság 6,5 százalékos romániai számarányát. A szövetség képviselete nagy mértékben megújult: a parlamenti mandátumot szerzett harminc magyar politikus közül 17-en újoncok lesznek a bukaresti törvényhozásban.
A jó előjelek már a júniusi önkormányzati választásokon megmutatkoztak, melyeken a magyar pártok jelöltjei összesen 210 polgármesteri tisztséget szereztek: 195-öt az RMDSZ, 13-at az MPP, és kettőt az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) koalíciója. Az RMDSZ-nek sikerült visszaszereznie a négy éve elvesztett Szatmárnémeti polgármesteri tisztségét, Marosvásárhelyen azonban a teljes magyar összefogás sem volt elég a várost 2000 óta vezető Dorin Florea leváltására.
Az RMDSZ-nek a megyei önkormányzatokban is jó alkukat sikerült kötnie, amelyek révén a fölényesen uralt székelyföldi Hargita és Kovászna megye mellett Maros, Szatmár és Bihar megyében is megszerezte a megyei elnöki tisztséget.
A választási sikerekhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy a romániai magyarság 2016-ban sem érezhette a román állam intézményeinek a kisebbségbarát megnyilvánulásait. Folytatódtak a székely zászló kitűzése miatt, valamint a polgármesteri hivatalok homlokzatára felírt községháza és városháza feliratok miatt indított perek, amelyek többségét immár nem a prefektusok, hanem a székelyföldi románok érdekvédőjeként fellépő Méltósággal Európában Polgári Egyesület (ADEC) indította. E több tucat per szinte mindegyikében a magyar szimbólumok és a magyar feliratok ellen ítélt a bíróság.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által szervezett március 10-i marosvásárhelyi felvonulás és autonómiapárti tüntetés a hatóságok példátlan reakcióját váltotta ki. Noha a csendőrség szóvivője a rendezvény végén úgy nyilatkozott, hogy a tiltakozás rendbontás nélkül zajlott le, ugyanaz a csendőrség közel száz szervezőt és résztvevőt bírságolt meg összesen 70 800 lejre (4,95 millió forint) "be nem jelentett, be nem iktatott, vagy tiltott tömegrendezvény" szervezése, illetve csendháborítás miatt. A Maros megyei törvényszék júliusban jogerősen is kimondta, hogy a szervezők törvényesen jártak el, így sikerekkel indulhatott a bírságok érvénytelenítéséért indított pereskedés.
A romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA) az év során három olyan vizsgálatot is indított, amelyek magyar közösségi vezetők ellen irányultak, és amelyeket a közösség a hatóság túlkapásaként érzékelt. Február közepén Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert gyanúsította meg azzal, hogy az eredeti rendeltetéstől eltérő célra használt fel egy a város által felvett hitelt. A polgármestert 60 napra eltiltották a hivatala gyakorlásától.
A DNA október közepén Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét gyanúsította meg befolyással való üzérkedéssel, és tiltotta el hivatala gyakorlásától. Az ügyészek szerint Horváth Anna közbenjárt a kolozsvári városházán dolgozó hivatalnokoknál annak érdekében, hogy egy beruházó gyorsabban kapja meg az ingatlanprojektjéhez szükséges jóváhagyásokat. Ellenszolgáltatásként hatvan fesztiválbérletet kapott, amelyeket később a választási kampányában segédkező az önkénteseknek adott át. Az ügyészségi eljárás során kiderült, hogy Horváth Anna 2016 februárja óta nemzetbiztonsági okokból állt titkosszolgálati megfigyelés alatt. E megfigyelés hozta felszínre a felfüggesztéséhez vezető ügyet.
November elejétől a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium működése lehetetlenült el az intézmény 2014-es létrehozása körüli vélt törvénytelenségek ügyészségi kivizsgálása miatt. A DNA az ügy kapcsán házi őrizetbe helyezte Maros megye román főtanfelügyelőjét, és kitiltotta az iskolából Tamási Zsoltot, a gimnázium igazgatóját.
Barátságtalanul járt el a román kulturális tárca a magyar és a római katolikus közösséggel szemben decemberben is, amikor államtitkára nem képviselte a román állam beadványát, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) Etiópiában ülésező testülete nem sorolta a védett szellemi kulturális örökségek listájára a csíksomlyói búcsút.
Az erdélyi magyarok megannyi rendezvény, esemény alkalmával ismerkedhettek Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök életével, munkásságával. A magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága 2016-ot a 120 éve született püspök emlékévévé nyilvánította. Az 1980-ban elhunyt Márton Áron hamvait szeptember végén kőszarkofágba helyezték a gyulafehérvári érseki székesegyházban, hogy a hívek könnyebben imádkozhassanak sírjánál a boldoggá, majd szentté avatásáért. A püspök mindenféle elnyomással szembeni következetes kiállása a 21. század elején is példamutató lehet az erdélyi magyarság számára. MTI

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro