Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. október 5.
Isten áldja meg a magyart!
A himnuszperben született ítéletért hálát adni Istennek több százan gyűltek össze tegnap délután Sepsiszentgyörgy leendő főterén, megmutatva, nem csak a tiltakozás tud tömegeket megmozgatni, de azokban a ritka esetekben is összefog a magyarság, amikor meg kell köszönni azt, hogy az igazságszolgáltatás valóban igazat szolgáltat.
Hála tölti el szívemet, hogy Isten adta nekem, nekünk ezt a napot, hála tölti el szívemet, hogy ma itt lehetünk, de legfőképpen azért tölti el hála a szívemet, hogy Isten a mi életünkben nem hagyott magunkra, akkor és úgy lépett bele e kis székely nép történelmébe, amikor úgy gondoltuk, már nincs tovább, már minden elveszett – ekképpen kezdte hálaadó imáját Szabó Lajos kanonok.
Márton Áron püspök szerint kereszthordozó nép vagyunk; van olyan kereszt, amit csak úgy megkapunk, mint az öregség, a betegség keresztje, van olyan kereszt, amit mi magunk rakunk saját vállunkra, és amikor ott találjuk, összefogott kézzel vagy rimánkodva kérdezzük, hol rontottuk el, mit kellett volna mondanunk vagy éppen mit nem, de van olyan kereszt, amit mások raknak a vállunkra, és ezek a legfájdalmasabbak – fejtette ki Szabó Lajos.
A meg nem értés, az igazságtalanság keresztjéből jut számunkra a legtöbb, s ezek oly súllyal nehezednek ránk, hogy sokszor az egyént, a társadalmat akár a földre nyomják, tehetetlenségbe taszítják. Népünk nagyon sok ilyen mástól kapott keresztet cipelt és cipel, ilyen kereszt volt az is, amikor legszentebb imádságunkat akarták korlátozni, elvenni tőlünk, de ilyen a szimbólumaink tiltása is: hogy a kereszt nyomjon oda egészen a föld rögébe, s ott haldokolva lépegessünk tovább.
De a történelem ura nem az ember, és a gondviselő jó Isten megmutatta, nem hagy árván, alkalmas időben meghallgat bennünket – ezért kell hát hálát adnunk, megköszönnünk, hogy kereszthordozásunkban mindig velünk volt és velünk van, hiszen népünk ezeréves történelmében annyi keresztet aggattak már ránk, és mégis él a magyar – mondta Szabó Lajos. Hozzátette, nem csak a múltért kell hálásnak lennünk, hanem a jövő felé tekintve tovább kell hordoznunk mindenféle keresztet, és a továbbmeneteléshez is kell legyen hitünk, kitartásunk: ne legyünk soha megalkuvók, merjünk mindig küzdeni igazunkért – zárta beszédét a kanonok.
Biró Attila árkosi unitárius lelkész imájában a megbocsátás fontosságát hangsúlyozta, arra kérve Istent, segítsen kiszakadni a köznapi élet fölösleges csatározásaiból, amikor mások tetteiért harag él bennünk. És azért is, mert kimondatott, Romániában nem törvénytelen más nemzet himnuszát énekelni, és azért is, mert himnuszunk imánk is, mely összetart és erőt ad, a több száz fős közönség immár nem tiltakozásként, de felszabadult méltósággal énekelte el az Isten, áldd meg a magyart.
A hálaadó istentisztelet lezárásaként Incze Zsolt esperes szólalt fel, megköszönve a prefektusnak, hogy kitalálta a himnuszpert, hiszen anélkül nem kerülhetett volna sor a tegnap délutáni összejövetelre, amikor együtt imádkozott és énekelte himnuszunkat hét, nyolcszáz ember – minden magyarért. Isten áldja meg a magyart – fogalmazta meg záró kérését-kívánságát az esperes.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A himnuszperben született ítéletért hálát adni Istennek több százan gyűltek össze tegnap délután Sepsiszentgyörgy leendő főterén, megmutatva, nem csak a tiltakozás tud tömegeket megmozgatni, de azokban a ritka esetekben is összefog a magyarság, amikor meg kell köszönni azt, hogy az igazságszolgáltatás valóban igazat szolgáltat.
Hála tölti el szívemet, hogy Isten adta nekem, nekünk ezt a napot, hála tölti el szívemet, hogy ma itt lehetünk, de legfőképpen azért tölti el hála a szívemet, hogy Isten a mi életünkben nem hagyott magunkra, akkor és úgy lépett bele e kis székely nép történelmébe, amikor úgy gondoltuk, már nincs tovább, már minden elveszett – ekképpen kezdte hálaadó imáját Szabó Lajos kanonok.
Márton Áron püspök szerint kereszthordozó nép vagyunk; van olyan kereszt, amit csak úgy megkapunk, mint az öregség, a betegség keresztje, van olyan kereszt, amit mi magunk rakunk saját vállunkra, és amikor ott találjuk, összefogott kézzel vagy rimánkodva kérdezzük, hol rontottuk el, mit kellett volna mondanunk vagy éppen mit nem, de van olyan kereszt, amit mások raknak a vállunkra, és ezek a legfájdalmasabbak – fejtette ki Szabó Lajos.
A meg nem értés, az igazságtalanság keresztjéből jut számunkra a legtöbb, s ezek oly súllyal nehezednek ránk, hogy sokszor az egyént, a társadalmat akár a földre nyomják, tehetetlenségbe taszítják. Népünk nagyon sok ilyen mástól kapott keresztet cipelt és cipel, ilyen kereszt volt az is, amikor legszentebb imádságunkat akarták korlátozni, elvenni tőlünk, de ilyen a szimbólumaink tiltása is: hogy a kereszt nyomjon oda egészen a föld rögébe, s ott haldokolva lépegessünk tovább.
De a történelem ura nem az ember, és a gondviselő jó Isten megmutatta, nem hagy árván, alkalmas időben meghallgat bennünket – ezért kell hát hálát adnunk, megköszönnünk, hogy kereszthordozásunkban mindig velünk volt és velünk van, hiszen népünk ezeréves történelmében annyi keresztet aggattak már ránk, és mégis él a magyar – mondta Szabó Lajos. Hozzátette, nem csak a múltért kell hálásnak lennünk, hanem a jövő felé tekintve tovább kell hordoznunk mindenféle keresztet, és a továbbmeneteléshez is kell legyen hitünk, kitartásunk: ne legyünk soha megalkuvók, merjünk mindig küzdeni igazunkért – zárta beszédét a kanonok.
Biró Attila árkosi unitárius lelkész imájában a megbocsátás fontosságát hangsúlyozta, arra kérve Istent, segítsen kiszakadni a köznapi élet fölösleges csatározásaiból, amikor mások tetteiért harag él bennünk. És azért is, mert kimondatott, Romániában nem törvénytelen más nemzet himnuszát énekelni, és azért is, mert himnuszunk imánk is, mely összetart és erőt ad, a több száz fős közönség immár nem tiltakozásként, de felszabadult méltósággal énekelte el az Isten, áldd meg a magyart.
A hálaadó istentisztelet lezárásaként Incze Zsolt esperes szólalt fel, megköszönve a prefektusnak, hogy kitalálta a himnuszpert, hiszen anélkül nem kerülhetett volna sor a tegnap délutáni összejövetelre, amikor együtt imádkozott és énekelte himnuszunkat hét, nyolcszáz ember – minden magyarért. Isten áldja meg a magyart – fogalmazta meg záró kérését-kívánságát az esperes.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 5.
„Értékeket taposnak sárba”
Olvasói levél
Felháborodva és megdöbbenve olvastuk a Székely Hírmondó 2015. szeptember 28-i on-line írását, amelyben A Vatikán elárulta a magyarokat címmel „tudósítanak” az Országházban tartott Márton Áron-megemlékezésről. Különösen méltatlan és nem helytálló az írás címe, mely a legrosszabb újságírói gyakorlatot követve ad szenzációhajhász címet, akár van köze, akár nincs a cikk tartalmához.
Sajnálatos, hogy Önök nem arra figyeltek fel, hogy Márton Áron püspök illő módon került a figyelem középpontjába Budapesten, hanem dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek beszédét használva ürügyként, valami olyasmit ráncigálnak elő (honnan és miért?), aminek semmi köze a méltó megemlékezéshez. Hogy a történelmet és György érsek szavait Önök hogyan értelmezik (félre), ez az Önök felelőssége. Nem merjük azt feltételezni, hogy a cikk leközlése előtt megkeresték volna az érseket. Az tény, hogy amit az érsek mondott, abból ez a cím sehogy sem következik: szövegértésből elégtelenre vizsgáztak, rosszindulatból maximális minősítést érdemelnek.
Elgondolkodhatnának azon, hogy szakmaiatlan hozzáállásukkal milyen kárt tudnak okozni. Székely népünk nem attól jut előbbre, ha másokban keressük a hibát, miközben mi magunk nem teszünk semmit építőt. Rosszindulatú írásukkal a hamis prekoncepciókat erősítik (a kommentelők nagy része el sem olvasta a cikküket, csak a címre reagált!), Áron püspök ügyét hátráltatják, és valójában mindazokat az értékeket tapossák sárba, amelyekért nagy püspökünk mindvégig kiállt.
Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője, dr. Kovács Gergely, Márton Áron püspök szentté avatási ügyének posztulátora
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Olvasói levél
Felháborodva és megdöbbenve olvastuk a Székely Hírmondó 2015. szeptember 28-i on-line írását, amelyben A Vatikán elárulta a magyarokat címmel „tudósítanak” az Országházban tartott Márton Áron-megemlékezésről. Különösen méltatlan és nem helytálló az írás címe, mely a legrosszabb újságírói gyakorlatot követve ad szenzációhajhász címet, akár van köze, akár nincs a cikk tartalmához.
Sajnálatos, hogy Önök nem arra figyeltek fel, hogy Márton Áron püspök illő módon került a figyelem középpontjába Budapesten, hanem dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek beszédét használva ürügyként, valami olyasmit ráncigálnak elő (honnan és miért?), aminek semmi köze a méltó megemlékezéshez. Hogy a történelmet és György érsek szavait Önök hogyan értelmezik (félre), ez az Önök felelőssége. Nem merjük azt feltételezni, hogy a cikk leközlése előtt megkeresték volna az érseket. Az tény, hogy amit az érsek mondott, abból ez a cím sehogy sem következik: szövegértésből elégtelenre vizsgáztak, rosszindulatból maximális minősítést érdemelnek.
Elgondolkodhatnának azon, hogy szakmaiatlan hozzáállásukkal milyen kárt tudnak okozni. Székely népünk nem attól jut előbbre, ha másokban keressük a hibát, miközben mi magunk nem teszünk semmit építőt. Rosszindulatú írásukkal a hamis prekoncepciókat erősítik (a kommentelők nagy része el sem olvasta a cikküket, csak a címre reagált!), Áron püspök ügyét hátráltatják, és valójában mindazokat az értékeket tapossák sárba, amelyekért nagy püspökünk mindvégig kiállt.
Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője, dr. Kovács Gergely, Márton Áron püspök szentté avatási ügyének posztulátora
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. október 5.
Kinek a pap…
Bevalljuk, mi is felháborodva és megdöbbenve olvastuk a Magyar Távirati Iroda szeptember 26-i tudósításában a dr. Jakubinyi érsek úrnak tulajdonított mondatokat. Hadd idézzünk ebből ismét kettőt: „A trianoni békeszerződés után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy az erdélyi magyarságot »erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni«”. Miután semmiféle tiltakozást nem hallottunk tőle, fura lett volna megkeresni az érsek urat azzal, hogy tényleg ezt mondta-e. Minden bizonnyal igen.
Nos, akárhányszor újraolvassuk, ezt nem tudjuk másként értelmezni, minthogy a Vatikán akkor (!) – más megfogalmazásban – magára hagyta Szent István erdélyi és moldvai népét. Elismerjük, lehetett volna finomítani a címen, a sorok közé elrejteni ezt a – múltunkat tekintve szerintünk lényeges és sokakat érdeklő – információt, de hát a címadás szerepe éppen a figyelemfelkeltés, a szerkesztő célja „elolvastatni” az írást.
Az írásban pedig semmi elmarasztalót nem talált az olvasó Márton Áron püspökről, egyetlen szóval nem csorbítottuk az érdemeit, sőt, bőven idéztünk az őt méltató felszólalásokból is, hiszen egy percig nem vitatjuk: neki is elévülhetetlen szerepe volt – és a katolikus egyháznak ma is van – abban, hogy a román állam akkori (?) vágyálma mindmáig nem teljesedhetett be. A cikk másik címe egyébként így hangzik: Márton Áronról szóló konferencia a parlamentben. Arról pedig, hogy az interneten egyesek csupán a cím elolvasásáig jutnak el, végképp nem tehetünk…
A Székely Hírmondót nehezen lehetne vallás- vagy – ne adj Isten – keresztényellenes magatartással vádolni, és azzal sem, hogy nem kezeli súlyukhoz és szerepükhöz méltóan történelmi egyházainkat. Tisztelettel, de kritikát is alkalmazva, ha szükséges; az igazságot is kimondva, ha felismerjük. Tudjuk, megértjük, elfogadjuk, hogy a Szentszék érdekei, céljai néha magasztosabbak az erdélyi magyarság vagy a moldvai csángók ügyénél, de engedtessék meg nekünk, erdélyi magyar napilapnak, hogy mi ezt tekintsük elsőrendűnek. Ha ez egyesek szemében „szakmaiatlanságot” jelent, hát vállaljuk ennek az ódiumát.
Kocsis Károly
(szerkesztőség válasza)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Bevalljuk, mi is felháborodva és megdöbbenve olvastuk a Magyar Távirati Iroda szeptember 26-i tudósításában a dr. Jakubinyi érsek úrnak tulajdonított mondatokat. Hadd idézzünk ebből ismét kettőt: „A trianoni békeszerződés után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy az erdélyi magyarságot »erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni«”. Miután semmiféle tiltakozást nem hallottunk tőle, fura lett volna megkeresni az érsek urat azzal, hogy tényleg ezt mondta-e. Minden bizonnyal igen.
Nos, akárhányszor újraolvassuk, ezt nem tudjuk másként értelmezni, minthogy a Vatikán akkor (!) – más megfogalmazásban – magára hagyta Szent István erdélyi és moldvai népét. Elismerjük, lehetett volna finomítani a címen, a sorok közé elrejteni ezt a – múltunkat tekintve szerintünk lényeges és sokakat érdeklő – információt, de hát a címadás szerepe éppen a figyelemfelkeltés, a szerkesztő célja „elolvastatni” az írást.
Az írásban pedig semmi elmarasztalót nem talált az olvasó Márton Áron püspökről, egyetlen szóval nem csorbítottuk az érdemeit, sőt, bőven idéztünk az őt méltató felszólalásokból is, hiszen egy percig nem vitatjuk: neki is elévülhetetlen szerepe volt – és a katolikus egyháznak ma is van – abban, hogy a román állam akkori (?) vágyálma mindmáig nem teljesedhetett be. A cikk másik címe egyébként így hangzik: Márton Áronról szóló konferencia a parlamentben. Arról pedig, hogy az interneten egyesek csupán a cím elolvasásáig jutnak el, végképp nem tehetünk…
A Székely Hírmondót nehezen lehetne vallás- vagy – ne adj Isten – keresztényellenes magatartással vádolni, és azzal sem, hogy nem kezeli súlyukhoz és szerepükhöz méltóan történelmi egyházainkat. Tisztelettel, de kritikát is alkalmazva, ha szükséges; az igazságot is kimondva, ha felismerjük. Tudjuk, megértjük, elfogadjuk, hogy a Szentszék érdekei, céljai néha magasztosabbak az erdélyi magyarság vagy a moldvai csángók ügyénél, de engedtessék meg nekünk, erdélyi magyar napilapnak, hogy mi ezt tekintsük elsőrendűnek. Ha ez egyesek szemében „szakmaiatlanságot” jelent, hát vállaljuk ennek az ódiumát.
Kocsis Károly
(szerkesztőség válasza)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. október 6.
Főhajtással emlékeztek Udvarhelyen
Az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom aradi honvédtiszt emléke előtt tisztelegve több mint százfős tömeg gyűlt össze kedden a székelyudvarhelyi Márton Áron téren lévő Vasszékely-szobornál.
A politikusok, különböző szervezetek képviselői, illetve magánszemélyek mellett nagy számban jelen voltak – iskolájuk egyenruháját viselve – a Tamási Áron Gimnázium diákjai is a Máron Áron téri megemlékezésen.
„Az aradi tizenhárom vértanú emléke súlyos mondanivalót hordoz a ma embere, napjaink magyar valósága számára: magyarnak lenni, embernek megmaradni” – jelentette ki Sarkadi Zoltán, a rendezvény műsorvezetője, aki felkérte a jelenlévőket, hogy főhajtással tisztelegjenek az 1848–49-es magyar szabadságharc mártírjainak emléke előtt.
„Benedek Elek írói hitvallásában úgy fogalmazott, hogy az erősek oldalán harcolni nem érdem. Ezt nagyon sokan így gondolták, akik a magyar honvédek közé álltak. Az Aradon kivégzett tábornokok nem könyörögtek életükért, mert igaz ügy mellett álltak. Bizonyára tudták, hogy példájuk és áldozathozataluk nem hiábavaló. Ennélfogva a hazaszeretet és a szabadság nagy jelképeiként tartjuk őket számon. Példájukat nem feledhetjük, amíg magyarok élnek ezen a földön” – tolmácsolta a Bunta Levente polgármester által megfogalmazottakat Jakab Áron Csaba udvarhelyi képviselő-testületi tag.
Faludy György Október 6. című versét adta elő Kulcsár-Székely Attila színész, majd a vértanúk utolsó szavait idézte Sarkadi. Koszorúzással, illetve a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
Az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom aradi honvédtiszt emléke előtt tisztelegve több mint százfős tömeg gyűlt össze kedden a székelyudvarhelyi Márton Áron téren lévő Vasszékely-szobornál.
A politikusok, különböző szervezetek képviselői, illetve magánszemélyek mellett nagy számban jelen voltak – iskolájuk egyenruháját viselve – a Tamási Áron Gimnázium diákjai is a Máron Áron téri megemlékezésen.
„Az aradi tizenhárom vértanú emléke súlyos mondanivalót hordoz a ma embere, napjaink magyar valósága számára: magyarnak lenni, embernek megmaradni” – jelentette ki Sarkadi Zoltán, a rendezvény műsorvezetője, aki felkérte a jelenlévőket, hogy főhajtással tisztelegjenek az 1848–49-es magyar szabadságharc mártírjainak emléke előtt.
„Benedek Elek írói hitvallásában úgy fogalmazott, hogy az erősek oldalán harcolni nem érdem. Ezt nagyon sokan így gondolták, akik a magyar honvédek közé álltak. Az Aradon kivégzett tábornokok nem könyörögtek életükért, mert igaz ügy mellett álltak. Bizonyára tudták, hogy példájuk és áldozathozataluk nem hiábavaló. Ennélfogva a hazaszeretet és a szabadság nagy jelképeiként tartjuk őket számon. Példájukat nem feledhetjük, amíg magyarok élnek ezen a földön” – tolmácsolta a Bunta Levente polgármester által megfogalmazottakat Jakab Áron Csaba udvarhelyi képviselő-testületi tag.
Faludy György Október 6. című versét adta elő Kulcsár-Székely Attila színész, majd a vértanúk utolsó szavait idézte Sarkadi. Koszorúzással, illetve a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
2015. október 7.
Jubileumi zarándoklat Gyulafehérvárra
25 éves a Caritas
Több százan buszokkal érkeztek október 4-én, vasárnap a gyulafehérvári Szent Mihály- székesegyházba, ahol a Caritas sokrétű, felebaráti szeretetből fakadó negyed évszázados munkájára tekintettek vissza. A zarándokok Isten áldását kérték, hogy Erdély-szerte betegek, elesettek, idősek között továbbra is teljesíthessék a szeretetszolgálat parancsát. A szentmisét dr. Jakubinyi György érsek celebrálta, dr. Márton András igazgató köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták a Caritas munkáját.
Akik bekopognak a legeldugottabb házakba is
Az tudja igazán, mit is jelent a Caritas munkája, aki feküdt már ágyban betegen, egyedül, s nem volt, aki benyissa az ajtaját. Nem volt, aki egy pohár vizet vagy egy szelet kenyeret adjon, s nem volt, aki egy szót szóljon hozzá, megnézze, él-e vagy hal-e. Vagy nem volt, aki egy veder vizet hozzon a kútról, s felvágja a tűzifát.
– Ha nem lett volna a kis gondozóm, megfagytam volna a télen! – mondta egy ágyhoz kötött idős vidéki asszony terepjárásunk alkalmával. Amikor a Szent Mihály-székesegyház előtt megpillantottam a templomba igyekvő sok piros dzsekis, Caritas-jelvényes zarándokot, óhatatlanul ezek az élethelyzetek jutottak eszembe. Ők azok a segítők, akik Erdély legeldugottabb falvaiban a legmesszebb eső házakba is bekopognak, s megkérdezik: hogy tetszik lenni? Aztán jöhet a vérnyomásmérés, a kötözés, az injekciózás, a gyógyszeradagolás, a mosdatás és még ki tudja, mi minden, ami a betegek gondozásakor adódik. Ők azok, akik azt a szeretetszolgálatot végezik nap mint nap, amit más senki. Ők azok, akik 25 éve Márton Áron püspök szellemiségét képviselik. Velük telt meg délelőtt a templom, s egy kora délután erejéig tőlük lett ismét többségében magyar ajkú a jobb időket is megélt gyulafehérvári vár és a fejedelmi-püspöki palota környéke.
Krisztus szeretete sürget minket!
Dr. Jakubinyi György érsek a jubileumi ünnepen arról a szeretetről és szolgálatról beszélt, amelyet Jézus rendelt el, s amelyet a Caritas 25 éve intézményesen vállalt fel.
– Az Úr Jézus idejében a hittudósok, rabbik azt vitatták, hogy a Tórában szerepelő 613 parancs közül melyik fontosabb a másiknál. A vitába bevonták az Úr Jézust is, aki az Isten iránti és felebaráti szeretetet nevezte meg, és először mondta egyenrangúnak a kettőt. Jézus mértéket is ad: "úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, ahogyan én szeretlek titeket". Krisztus szeretete sürget minket! – Caritas Chisti urget nos! Ez a Caritas alapja. A felebarátban szolgáljunk Istennek! Mit kívánjunk a Caritasnak a 25. születésnapján? Százhúszig! – fogalmazott az érsek.
Ludescher László, a Caritas szociális ágazatának igazgatója, aki jelenleg hat megyében 240 munkatárssal dolgozik, a zarándoklaton elmondta, hogy a Caritas 25 éves működése tulajdonképpen az ég és föld találkozása, kapocs a kettő között, az Isten, az eszmék és a realitás, a szenvedés és a szükségletek között. A Caritas próbálta ezeket úgy összekapcsolni, hogy a kettő ne legyen két külön elvont világ. Ez a nagy célkitűzés a továbbiakban is, hogy megtaláljanak minden szenvedő embert, és segítő kezet nyújtsanak a bajban levőknek.
Dr. Márton András, a Caritas igazgatója megható beszédében mutatott rá, hogy újkori történelmünk nyilvánvalóan megmutatta: a szép, a jó, az igaz és a szent nem magától értetődő velejárói közösségi életünknek. Meg kellett tapasztalnunk, hogy a számunkra annyira fontos értékek, mint az ember méltósága, a felebaráti szeretet, a szabadság, a bizalom, a felelősség, nem önmagukban létező értékek. Bár a Jóisten mélyen beleírta mindnyájunk szívébe, nem elég vágyakozni utánuk. Valósággá csak akkor válnak, ha cselekvő módon megvalósítjuk, ha mindennapi életünknek, kapcsolatainknak részévé tesszük. Felebarátunk méltósága attól lesz valósággá, ha méltósággal közelítünk hozzá. A szabadság, a bizalom, a felelősség, a felebaráti szeretet akkor válik valóra, ha megajándékozzuk egymást vele.
Köszönet elöljáróknak, munkatársaknak, támogatóknak
– A Caritas 25 éves története kitartó törekvés a bennünk és közöttünk újjáépülő, a cselekvő szeretet, a méltóság, a szabadság, a bizalom és a felelősség emberi és intézményes kereteinek építésére. Hálás vagyok minden percért, amikor ezt szolgáltuk, és javára válhattunk bajba jutott, elkeseredett, kiszolgáltatott testvéreinknek. Szívből bánok minden percet, mikor ez ellen bármilyen módon vétettünk. Számos kiváló ember éltette, gazdagította jóra való törekvéseinket. Köszönetet szeretnék mondani, és hálát adni mindenkiért, aki munkájával, példájával, bátorításával jó szándékainkban támogatott, imádságában hordozott. Elsősorban munkatársainkért, akik sokszor több emberre méretezett erőfeszítések árán, de kitartottak a közös küldetésben. A családtagokért, akik szeretetükkel hordozták, támogatták munkatársainkat, munkánkat, szándékainkat, elviselték szeretteik távollétét, küldetésükből adódó terheltségét. Ft. Vencser László és ft. Szász János igazgató urakért, akik életre hívták és stabil pályára állították szervezetünket, akikkel öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni, akik tanácsára, támogatására, imáira továbbra is számítunk. Köszönet jár a főegyházmegye elöljáróinak, hogy első perctől fontosnak látták és teret adtak a Caritas munkájának, megajándékoztak bizalmukkal, bátorítottak, ki-álltak mellettünk és törekvéseink mellett – mondta dr. Márton András igazgató, aki román és német nyelven is megismételte beszédét.
A szentmise végén Molnár József, a Caritas közkapcsolati felelőse minden zarándokot közös szeretetlakomára hívott meg az érseki palota udvarára. Itt kiosztották a munkatársaknak, önkénteseknek járó okleveleket. Az érdeklődők megtekinthették többek között a székesegyházi kriptát, Márton Áron lakosztályát az érseki palotában, a fejedelmi termet, az egyházművészeti múzeumot és a nemrégiben uniós alapokból felújított várat.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
25 éves a Caritas
Több százan buszokkal érkeztek október 4-én, vasárnap a gyulafehérvári Szent Mihály- székesegyházba, ahol a Caritas sokrétű, felebaráti szeretetből fakadó negyed évszázados munkájára tekintettek vissza. A zarándokok Isten áldását kérték, hogy Erdély-szerte betegek, elesettek, idősek között továbbra is teljesíthessék a szeretetszolgálat parancsát. A szentmisét dr. Jakubinyi György érsek celebrálta, dr. Márton András igazgató köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták a Caritas munkáját.
Akik bekopognak a legeldugottabb házakba is
Az tudja igazán, mit is jelent a Caritas munkája, aki feküdt már ágyban betegen, egyedül, s nem volt, aki benyissa az ajtaját. Nem volt, aki egy pohár vizet vagy egy szelet kenyeret adjon, s nem volt, aki egy szót szóljon hozzá, megnézze, él-e vagy hal-e. Vagy nem volt, aki egy veder vizet hozzon a kútról, s felvágja a tűzifát.
– Ha nem lett volna a kis gondozóm, megfagytam volna a télen! – mondta egy ágyhoz kötött idős vidéki asszony terepjárásunk alkalmával. Amikor a Szent Mihály-székesegyház előtt megpillantottam a templomba igyekvő sok piros dzsekis, Caritas-jelvényes zarándokot, óhatatlanul ezek az élethelyzetek jutottak eszembe. Ők azok a segítők, akik Erdély legeldugottabb falvaiban a legmesszebb eső házakba is bekopognak, s megkérdezik: hogy tetszik lenni? Aztán jöhet a vérnyomásmérés, a kötözés, az injekciózás, a gyógyszeradagolás, a mosdatás és még ki tudja, mi minden, ami a betegek gondozásakor adódik. Ők azok, akik azt a szeretetszolgálatot végezik nap mint nap, amit más senki. Ők azok, akik 25 éve Márton Áron püspök szellemiségét képviselik. Velük telt meg délelőtt a templom, s egy kora délután erejéig tőlük lett ismét többségében magyar ajkú a jobb időket is megélt gyulafehérvári vár és a fejedelmi-püspöki palota környéke.
Krisztus szeretete sürget minket!
Dr. Jakubinyi György érsek a jubileumi ünnepen arról a szeretetről és szolgálatról beszélt, amelyet Jézus rendelt el, s amelyet a Caritas 25 éve intézményesen vállalt fel.
– Az Úr Jézus idejében a hittudósok, rabbik azt vitatták, hogy a Tórában szerepelő 613 parancs közül melyik fontosabb a másiknál. A vitába bevonták az Úr Jézust is, aki az Isten iránti és felebaráti szeretetet nevezte meg, és először mondta egyenrangúnak a kettőt. Jézus mértéket is ad: "úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, ahogyan én szeretlek titeket". Krisztus szeretete sürget minket! – Caritas Chisti urget nos! Ez a Caritas alapja. A felebarátban szolgáljunk Istennek! Mit kívánjunk a Caritasnak a 25. születésnapján? Százhúszig! – fogalmazott az érsek.
Ludescher László, a Caritas szociális ágazatának igazgatója, aki jelenleg hat megyében 240 munkatárssal dolgozik, a zarándoklaton elmondta, hogy a Caritas 25 éves működése tulajdonképpen az ég és föld találkozása, kapocs a kettő között, az Isten, az eszmék és a realitás, a szenvedés és a szükségletek között. A Caritas próbálta ezeket úgy összekapcsolni, hogy a kettő ne legyen két külön elvont világ. Ez a nagy célkitűzés a továbbiakban is, hogy megtaláljanak minden szenvedő embert, és segítő kezet nyújtsanak a bajban levőknek.
Dr. Márton András, a Caritas igazgatója megható beszédében mutatott rá, hogy újkori történelmünk nyilvánvalóan megmutatta: a szép, a jó, az igaz és a szent nem magától értetődő velejárói közösségi életünknek. Meg kellett tapasztalnunk, hogy a számunkra annyira fontos értékek, mint az ember méltósága, a felebaráti szeretet, a szabadság, a bizalom, a felelősség, nem önmagukban létező értékek. Bár a Jóisten mélyen beleírta mindnyájunk szívébe, nem elég vágyakozni utánuk. Valósággá csak akkor válnak, ha cselekvő módon megvalósítjuk, ha mindennapi életünknek, kapcsolatainknak részévé tesszük. Felebarátunk méltósága attól lesz valósággá, ha méltósággal közelítünk hozzá. A szabadság, a bizalom, a felelősség, a felebaráti szeretet akkor válik valóra, ha megajándékozzuk egymást vele.
Köszönet elöljáróknak, munkatársaknak, támogatóknak
– A Caritas 25 éves története kitartó törekvés a bennünk és közöttünk újjáépülő, a cselekvő szeretet, a méltóság, a szabadság, a bizalom és a felelősség emberi és intézményes kereteinek építésére. Hálás vagyok minden percért, amikor ezt szolgáltuk, és javára válhattunk bajba jutott, elkeseredett, kiszolgáltatott testvéreinknek. Szívből bánok minden percet, mikor ez ellen bármilyen módon vétettünk. Számos kiváló ember éltette, gazdagította jóra való törekvéseinket. Köszönetet szeretnék mondani, és hálát adni mindenkiért, aki munkájával, példájával, bátorításával jó szándékainkban támogatott, imádságában hordozott. Elsősorban munkatársainkért, akik sokszor több emberre méretezett erőfeszítések árán, de kitartottak a közös küldetésben. A családtagokért, akik szeretetükkel hordozták, támogatták munkatársainkat, munkánkat, szándékainkat, elviselték szeretteik távollétét, küldetésükből adódó terheltségét. Ft. Vencser László és ft. Szász János igazgató urakért, akik életre hívták és stabil pályára állították szervezetünket, akikkel öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni, akik tanácsára, támogatására, imáira továbbra is számítunk. Köszönet jár a főegyházmegye elöljáróinak, hogy első perctől fontosnak látták és teret adtak a Caritas munkájának, megajándékoztak bizalmukkal, bátorítottak, ki-álltak mellettünk és törekvéseink mellett – mondta dr. Márton András igazgató, aki román és német nyelven is megismételte beszédét.
A szentmise végén Molnár József, a Caritas közkapcsolati felelőse minden zarándokot közös szeretetlakomára hívott meg az érseki palota udvarára. Itt kiosztották a munkatársaknak, önkénteseknek járó okleveleket. Az érdeklődők megtekinthették többek között a székesegyházi kriptát, Márton Áron lakosztályát az érseki palotában, a fejedelmi termet, az egyházművészeti múzeumot és a nemrégiben uniós alapokból felújított várat.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 10.
Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma
2015. október 10.
Derűs emlékezés
Kézdivásárhely után Sepsiszentgyörgyön is bemutatták B. Kovács András Vándorszékely hazatalál. Egy ragaszkodás története című kötetét, mely a kézdivásárhelyi születésű, Bélafalván élő, Sepsiszentgyörgyön dolgozó Boldizsár Béla élettörténetét meséli el.
Szerdán este a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott könyvbemutatón – miután Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, a szerző B. Kovács András pedig röviden ismertette a kötet megírásának körülményeit, és bemutatta interjúalanyát – Boldizsár Béla sajátosan ízes, humoros stílusában maga mesélte el röviden élete néhány fontosabb fejezetét. Az est meglepetésvendége Sebestyén Rita középiskolás diáklány volt, aki saját versét szavalta el a hallgatóságnak. Boldizsár Béla gyulafehérvári kántoriskolai élményeiről, házasságairól és hat gyermekéről, külföldi kirándulásairól, sokféle szakmájáról, a rendszerváltás utáni kalandos munkáséveiről, gyermekeivel kapcsolatos viszontagságairól és mostani életéről, az általa szervezett munkássztrájkokról, Márton Áron püspökkel való kapcsolatáról, az elismerésekről és kitüntetésekről, amelyeket rangos magyarországi politikusoktól kapott, saját politikai és társadalmi szerepvállalásairól, valamint egészségi gondjairól mesélt, melyek közül egyesek vaklármának bizonyultak, de amelyek egy anyajegy miatt végül komollyá változtak.
Bámulatra méltó az életkedv és elégedettség, amellyel visszatekint, a derű, amellyel életútjának kudarcait, szomorú eseményeit is szemléli és szemlélteti. Kemény harcához kitartást kívánunk, hogy egyszer majd vidám történetei közé sorolhassa anyajegyes kalandjait is.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kézdivásárhely után Sepsiszentgyörgyön is bemutatták B. Kovács András Vándorszékely hazatalál. Egy ragaszkodás története című kötetét, mely a kézdivásárhelyi születésű, Bélafalván élő, Sepsiszentgyörgyön dolgozó Boldizsár Béla élettörténetét meséli el.
Szerdán este a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott könyvbemutatón – miután Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, a szerző B. Kovács András pedig röviden ismertette a kötet megírásának körülményeit, és bemutatta interjúalanyát – Boldizsár Béla sajátosan ízes, humoros stílusában maga mesélte el röviden élete néhány fontosabb fejezetét. Az est meglepetésvendége Sebestyén Rita középiskolás diáklány volt, aki saját versét szavalta el a hallgatóságnak. Boldizsár Béla gyulafehérvári kántoriskolai élményeiről, házasságairól és hat gyermekéről, külföldi kirándulásairól, sokféle szakmájáról, a rendszerváltás utáni kalandos munkáséveiről, gyermekeivel kapcsolatos viszontagságairól és mostani életéről, az általa szervezett munkássztrájkokról, Márton Áron püspökkel való kapcsolatáról, az elismerésekről és kitüntetésekről, amelyeket rangos magyarországi politikusoktól kapott, saját politikai és társadalmi szerepvállalásairól, valamint egészségi gondjairól mesélt, melyek közül egyesek vaklármának bizonyultak, de amelyek egy anyajegy miatt végül komollyá változtak.
Bámulatra méltó az életkedv és elégedettség, amellyel visszatekint, a derű, amellyel életútjának kudarcait, szomorú eseményeit is szemléli és szemlélteti. Kemény harcához kitartást kívánunk, hogy egyszer majd vidám történetei közé sorolhassa anyajegyes kalandjait is.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 12.
Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron
Október 9. és 11. között Erdély huszadik századi közéleti személyisége, Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron, az Erdélyi Római Katolikus Státus épületében, a Római Katolikus Teológiai Kar székhelyén.
Gyárfás Elemér a huszadik század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciát az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus-plébánia, valamint az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégiuma.
A konferencia védnökei Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke voltak.
A Státus egykori elnökének emlékére szervezett kolozsvári konferencia szombati napját Romsics Ignác egyetemi tanár, a MTA rendes tagja nyitotta meg, aki A magyar kormány két világháború közötti Erdély-politikája című előadásában az erdélyi és a magyar külpolitikai gondolkodás 1918 és 1946 közötti főbb irányvonalait mutatta be.
Rávilágított arra, milyen területi követelések születtek román részről 1918-ban, de bemutatta a történelmi és a trianoni Magyarország etnikai viszonyait is. Már 1919 áprilisában megszületett a Székely Köztársaság terve, majd 1920. április-májusában a magyar területi igények földrajzi képe is kirajzolódott. A második világháborúig több tíz határrevíziós terv, memorandum is született, s ezek a második bécsi döntésig nemcsak az itthoni politikusokat, hanem azt a teljes életteret foglalkoztatták, s közvetlenül érintették, ahol Gyárfás Elemér élt és tevékenykedett. Mint kitűnt, 1946-ban a közvélemény, a magyar főváros lakosságának szinte a fele úgy gondolkodott az erdélyi kérdésről, hogy azt meg kell felezni. A második világháborút lezáró békekonferenciára is több magyar javaslat született határmódosításokra, területi autonómiára, de 1947. február 10-én Gyöngyösi János aláírta a párizsi békeszerződést, mely visszaállította a trianoni határokat.
Balogh Béni főosztályvezető-helyettes, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatára Gyárfás Elemér és a dél-erdélyi magyarság 1940-1944 között címmel tartott előadásában Romsics Ignác témájának mintegy folytatásaként és kiegészítőjeként arra mutatott rá, hogy miként alakult Dél-Erdély sorsa a második bécsi döntést (1940. augusztus) követően. A változásokat követően Gyárfás Elemér vált a dél-erdélyi magyarok politikai vezetőjévé, de ő maga nemzetvezetőnek Márton Áront ismerte el. Mindvégig a magyar érdekeket képviselte a világháború zűrzavaros időszakában, akár Ion Antonecu marsallal szemben is, visszautasította a megtorlásokat Dél-Erdélyben, ugyanakkor kérte a magyar kormánytól északon az erdélyi románok életminőségének a javítását is.
Marton József professzor a kor két kiemelkedő vezető személyiségének viszonyát mutatta be Gyárfás Elemér és Márton Áron kapcsolata című előadásában. Hét évig tartó kapcsolatukat a barátság és a nagyrabecsülés jellemezte, erről árulkodnak a beszédek, a levéltári források.
Csucsuja István nyugalmazott professzor, történész Gyárfás Elemér „hazaárulási” pere címmel a világháború utáni „földi büntetés”, a retorzió, a háborús bűnösök vadászatának áldozatául esett Gyárfás Elemérről beszélt, aki ellen – dacára annak, hogy többen is bizonyították ártatlanságát – fasisztának titulálva, hazaárulás címen per indult. A per és az ellene felhozott vádak, a vádlókat mozgató erők, az anyagi érdekek bemutatása mind tárgyát képezték Csucsuja professzor előadásának.
Erdélyi Római Katolikus Státus
1653 – 1932. nov. 17. között működő katolikus önkormányzat az erdélyi püspökségben. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és a határozatokat végrehajtó igazgatótanács. Természetes és törvényes feje a mindenkori erdélyi (gyulafehérvári) megyéspüspök.
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
Fábián Róbert/Vasárnap
(előzmény)
romkat.ro/hu/
Gyárfás Elemér emlékkonferencia Kolozsváron
Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett, olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója folyó év október 4-én lesz. Ebből az alkalomból alapítványunk Kolozsváron egy emlékkonferenciával kíván tisztelegni hajdani világi elnökének emléke előtt.
A konferencia védnökei:
Dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke
Dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Szervezők:
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Római Katolikus Teológia Kar
Szent Mihály Római Katolikus Plébánia – Kolozsvár
Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium
Felkért előadók:
Dr. L. Balogh Béni, főosztályvezető-helyettes, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest
Dr. Bárdi Nándor, osztályvezető, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet
Dr. Csucsuja István nyugalmazott professzor, BBTE, Történelem és Filozófia Kar
Dr. Holló László egyetemi docens, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Igazgatótanácsának elnöke
Dr. habil. K. Lengyel Zsolt igazgató, Müncheni Magyar Intézet a Regensburgi Egyetemen
Dr. Marton József professzor, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar
Dr. Máthé András, adjunktus, BBTE, Földrajz Kar
Dr. Romsics Ignác, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja
Dr. Tamási Zsolt, óraadó tanár, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhely
Időpont: 2015. október 9–11.
Helyszín: Erdélyi Római Katolikus Státus épülete (Római Katolikus Teológia Kar székhelye), Kolozsvár, Szentegyház/Iuliu Maniu utca 5. szám,
Báthory István Elméleti Líceum díszterme (volt Római Katolikus Státus Főgimnázium), Kolozsvár, Farkas/Mihail Kogălniceanu utca 2. szám.
Kérjük részvételi szándékát jelezze a hollo_laszlo@yahoo.com címen.
Dr. Holló László, elnök
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
magyarkurir.hu
Október 9. és 11. között Erdély huszadik századi közéleti személyisége, Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron, az Erdélyi Római Katolikus Státus épületében, a Római Katolikus Teológiai Kar székhelyén.
Gyárfás Elemér a huszadik század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciát az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus-plébánia, valamint az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégiuma.
A konferencia védnökei Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke voltak.
A Státus egykori elnökének emlékére szervezett kolozsvári konferencia szombati napját Romsics Ignác egyetemi tanár, a MTA rendes tagja nyitotta meg, aki A magyar kormány két világháború közötti Erdély-politikája című előadásában az erdélyi és a magyar külpolitikai gondolkodás 1918 és 1946 közötti főbb irányvonalait mutatta be.
Rávilágított arra, milyen területi követelések születtek román részről 1918-ban, de bemutatta a történelmi és a trianoni Magyarország etnikai viszonyait is. Már 1919 áprilisában megszületett a Székely Köztársaság terve, majd 1920. április-májusában a magyar területi igények földrajzi képe is kirajzolódott. A második világháborúig több tíz határrevíziós terv, memorandum is született, s ezek a második bécsi döntésig nemcsak az itthoni politikusokat, hanem azt a teljes életteret foglalkoztatták, s közvetlenül érintették, ahol Gyárfás Elemér élt és tevékenykedett. Mint kitűnt, 1946-ban a közvélemény, a magyar főváros lakosságának szinte a fele úgy gondolkodott az erdélyi kérdésről, hogy azt meg kell felezni. A második világháborút lezáró békekonferenciára is több magyar javaslat született határmódosításokra, területi autonómiára, de 1947. február 10-én Gyöngyösi János aláírta a párizsi békeszerződést, mely visszaállította a trianoni határokat.
Balogh Béni főosztályvezető-helyettes, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatára Gyárfás Elemér és a dél-erdélyi magyarság 1940-1944 között címmel tartott előadásában Romsics Ignác témájának mintegy folytatásaként és kiegészítőjeként arra mutatott rá, hogy miként alakult Dél-Erdély sorsa a második bécsi döntést (1940. augusztus) követően. A változásokat követően Gyárfás Elemér vált a dél-erdélyi magyarok politikai vezetőjévé, de ő maga nemzetvezetőnek Márton Áront ismerte el. Mindvégig a magyar érdekeket képviselte a világháború zűrzavaros időszakában, akár Ion Antonecu marsallal szemben is, visszautasította a megtorlásokat Dél-Erdélyben, ugyanakkor kérte a magyar kormánytól északon az erdélyi románok életminőségének a javítását is.
Marton József professzor a kor két kiemelkedő vezető személyiségének viszonyát mutatta be Gyárfás Elemér és Márton Áron kapcsolata című előadásában. Hét évig tartó kapcsolatukat a barátság és a nagyrabecsülés jellemezte, erről árulkodnak a beszédek, a levéltári források.
Csucsuja István nyugalmazott professzor, történész Gyárfás Elemér „hazaárulási” pere címmel a világháború utáni „földi büntetés”, a retorzió, a háborús bűnösök vadászatának áldozatául esett Gyárfás Elemérről beszélt, aki ellen – dacára annak, hogy többen is bizonyították ártatlanságát – fasisztának titulálva, hazaárulás címen per indult. A per és az ellene felhozott vádak, a vádlókat mozgató erők, az anyagi érdekek bemutatása mind tárgyát képezték Csucsuja professzor előadásának.
Erdélyi Római Katolikus Státus
1653 – 1932. nov. 17. között működő katolikus önkormányzat az erdélyi püspökségben. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és a határozatokat végrehajtó igazgatótanács. Természetes és törvényes feje a mindenkori erdélyi (gyulafehérvári) megyéspüspök.
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
Fábián Róbert/Vasárnap
(előzmény)
romkat.ro/hu/
Gyárfás Elemér emlékkonferencia Kolozsváron
Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett, olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója folyó év október 4-én lesz. Ebből az alkalomból alapítványunk Kolozsváron egy emlékkonferenciával kíván tisztelegni hajdani világi elnökének emléke előtt.
A konferencia védnökei:
Dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke
Dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Szervezők:
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Római Katolikus Teológia Kar
Szent Mihály Római Katolikus Plébánia – Kolozsvár
Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium
Felkért előadók:
Dr. L. Balogh Béni, főosztályvezető-helyettes, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest
Dr. Bárdi Nándor, osztályvezető, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet
Dr. Csucsuja István nyugalmazott professzor, BBTE, Történelem és Filozófia Kar
Dr. Holló László egyetemi docens, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Igazgatótanácsának elnöke
Dr. habil. K. Lengyel Zsolt igazgató, Müncheni Magyar Intézet a Regensburgi Egyetemen
Dr. Marton József professzor, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar
Dr. Máthé András, adjunktus, BBTE, Földrajz Kar
Dr. Romsics Ignác, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja
Dr. Tamási Zsolt, óraadó tanár, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhely
Időpont: 2015. október 9–11.
Helyszín: Erdélyi Római Katolikus Státus épülete (Római Katolikus Teológia Kar székhelye), Kolozsvár, Szentegyház/Iuliu Maniu utca 5. szám,
Báthory István Elméleti Líceum díszterme (volt Római Katolikus Státus Főgimnázium), Kolozsvár, Farkas/Mihail Kogălniceanu utca 2. szám.
Kérjük részvételi szándékát jelezze a hollo_laszlo@yahoo.com címen.
Dr. Holló László, elnök
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
magyarkurir.hu
2015. október 15.
Átadták a Székelyföld folyóirat díjait
A VI. Székelyföld Napok rendezvénysorozat keretében a Székelyföld kulturális folyóirat idei díjait csütörtökön adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában.
A tizennyolc évvel ezelőtt alapított folyóirat nevében házigazdaként Lövétei Lázár László főszerkesztő köszöntötte a díjazottakat, valamint a megjelenteket és a támogatókat. Szarka Gábor konzul, Magyarország csíkszeredai Főkonzulátusának nevében köszöntötte a díjazottak mellett a Székelyföld szerkesztőit, akik „születésnapjuk alkalmából nem ajándékot várnak el, hanem ajándékot adnak munkatársaiknak”.
Idén Obrusánszky Borbála néprajzkutató, orientalista illetve Borsodi L. László költő, kritikus, a Márton Áron Főgimnázium magyar szakos tanára részesült Székelyföld-díjban a folyóiratban megjelent írásaiért. A nem székelyföldi alkotónak járó Székely Bicskarend Díjat Szepesi Attila Kossuth-díjas költő, a Nemzet Művésze vehette át. A Szabó Gyula emlékdíjat Rigó Mihály, Homoródalmás polgármestere adta át Adorjáni Anna írónak.
Az ünnepelteket a Székelyföld periodika szerkesztői – Molnár Vilmos, Fekete Vince és Lövétei Lázár László – méltatták, a Székely Bicskarend adományozó levelét György Attila olvasta fel.
A Székelyföld-díjjal kitüntetett Borsodi L. László elmondta, 2003 körül jelent meg az első kritikája, ám a Székelyföldhöz való kötődése még korábban kezdődött, ami elsősorban Fekete Vince költőnek köszönhető. Ugyanakkor köszönetét fejezte ki Molnár Vilmosnak a baráti biztatásokért, valamint a teljes szerkesztőségnek, hogy írásait méltónak találták a megjelenésre.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro
A VI. Székelyföld Napok rendezvénysorozat keretében a Székelyföld kulturális folyóirat idei díjait csütörtökön adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában.
A tizennyolc évvel ezelőtt alapított folyóirat nevében házigazdaként Lövétei Lázár László főszerkesztő köszöntötte a díjazottakat, valamint a megjelenteket és a támogatókat. Szarka Gábor konzul, Magyarország csíkszeredai Főkonzulátusának nevében köszöntötte a díjazottak mellett a Székelyföld szerkesztőit, akik „születésnapjuk alkalmából nem ajándékot várnak el, hanem ajándékot adnak munkatársaiknak”.
Idén Obrusánszky Borbála néprajzkutató, orientalista illetve Borsodi L. László költő, kritikus, a Márton Áron Főgimnázium magyar szakos tanára részesült Székelyföld-díjban a folyóiratban megjelent írásaiért. A nem székelyföldi alkotónak járó Székely Bicskarend Díjat Szepesi Attila Kossuth-díjas költő, a Nemzet Művésze vehette át. A Szabó Gyula emlékdíjat Rigó Mihály, Homoródalmás polgármestere adta át Adorjáni Anna írónak.
Az ünnepelteket a Székelyföld periodika szerkesztői – Molnár Vilmos, Fekete Vince és Lövétei Lázár László – méltatták, a Székely Bicskarend adományozó levelét György Attila olvasta fel.
A Székelyföld-díjjal kitüntetett Borsodi L. László elmondta, 2003 körül jelent meg az első kritikája, ám a Székelyföldhöz való kötődése még korábban kezdődött, ami elsősorban Fekete Vince költőnek köszönhető. Ugyanakkor köszönetét fejezte ki Molnár Vilmosnak a baráti biztatásokért, valamint a teljes szerkesztőségnek, hogy írásait méltónak találták a megjelenésre.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro
2015. október 15.
Idős korában sem szakadt el a katedrától
A pedagógusi munka mellett volt újságíró, néprajzi gyűjtő, művelődésszervező, kutatta az irodalmat, szakköröket irányított, versgyűjteményeket szerkesztett, tanulmányokat írt. A Csíkszeredában élő és idős korában is aktív Mirk László azonban mindenek előtt tanárnak érzi, tartja magát.
Azt mondja, soha nem voltak pályaválasztási gondjai, már ötödikes korától tanár akart lenni, és erről az útról, ha az élet közben kitérőket is hozott, nem tért le. Családja Marosvásárhelyen élt, német származású édesapja Pilisvörösváron született, és 1940-ben érkezett Marosvásárhelyre, mint katona.
„Ott ismerte meg édesanyámat, én 1944-ben születtem. Édesapám a háború után Vásárhelyre jött vissza, szüleim mindketten a könyvszakmában dolgoztak. Ott nevelkedtem fel, első osztálytól a Bolyai Farkas középiskolában tanultam, ahol rendkívül jó tanáraink voltak” – elevenítette fel. A diákoknak szervezett tudományos ülésszakokon dolgozatokkal szerepelt, hetedik osztályosként egy pályázatra megírta Marosvásárhely történetét.
„Nagyon nagy előnyömre szolgált, hogy a református temetőkert mellett laktunk, és szinte naponta jártam oda, ismertem a régi emberek sírjait, tudtam, hol van Bolyai vagy Borsos Tamás eltemetve. A megjelent munkákból kiállítást szerveztek, és olyan névsor szerint állították össze az anyagot, hogy én Molter Károly neves prózaíró mellett szerepeltem” – emlékezett vissza diákkora egyik meghatározó eseményére.
A marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára került, ahol párhuzamosan tanultak román és magyar irodalmat, és ahol olyan tanárok oktattak, mint Oláh Tibor, Izsák József, Kicsi Antal, Vámszer Márta, Szabó Zoltán. Az egyetem után, mint magyar-román szakos tanár, vidékre készült, mint mondta, nagyon szerette ott. Az akkori Szentegyházasfalut választotta. „Ott, akkor éreztem, hogy nagyon jó pályát választottam. 1967-ben megismerkedtem az akkor 11 osztályt végzett Bodó Leventével, a későbbi festővel és szobrásszal, akinek Máramarosban készült képeiből első kiállítását szerveztem meg” – emlékezett. Ott kezdett el diákjaival és egy magnóval gyűjteni, főként népmeséket, szokásokat.
Három év után először a KISZ hívta, de Albert Antal, a leendő megyei lap főszerkesztője is megkereste, hogy nem menne-e el újságírónak, mivel már korábban is közölt a lapokban. „Engem a KISZ-nél a művelődési osztály élére akartak kinevezni. Gondoltam, hátha tudok valamit tenni – visszamondtam az újságot, de ugyanabba az épületbe kerültem, ahol a szerkesztőség volt. Megalakítottam az irodalmi kört, elindítottuk a Fiatalok fiataloknak című rendezvényt – amelynek keretében előadásokat tartottak: Gál Árpád dzsessztörténeti sorozatot indított, meghívott képzőművészek meséltek a képeikről, voltak erkölcsi, orvosi témák, röviden, tömören. Kiadtunk egy kis könyvet Sprencz Ferivel – betűjátékok, logikai fejtörők, társas szórakoztató- és sportjátékok voltak benne. Ahol csak lehetett, ifjúsági klubokat igyekeztünk létrehozni. De eltelt két-három év, és az ifjúsági munka visszasüllyedt oda, ahol korábban volt, vasgyűjtés, hazafias munka, hazugság, felnagyítás, és elpárolgott a társaság” – elevenítette fel.
Mirk Lászlót az Ifjúmunkáshoz hívták, a magyar nyelvű ifjúsági hetilapnál négy székelyföldi megyének lett a tudósítója, és időnként Moldvába is elment. Az újságírói munkával párhuzamosan esti osztályokban tanított, 1991-ben pedig teljesen visszatért a katedrához.
„A Márton Áron Gimnáziumban bekapcsolódtam a tanulók tudományos ülésszakába, és a néprajzi gyűjtést is elkezdtük. Szerencsém volt, hogy első perctől voltak moldvai diákjaim, volt egy lábnyiki fiú, aki ráolvasó imákat hozott nekem. Négy év után az akkor kinevezett Szakács Lajos igazgató rávett arra, hogy jöjjek a Segítő Mária Gimnáziumba. 1995-ben, amikor teljesen önállósult az iskola, én voltam az első »leigazolt játékos«. Mi ketten szerveztünk, válogattuk a tantestületet, és huszonöt év után bátran kijelenthetjük, hogy a megye harmadik-negyedik iskolája lett. Ezért nagyon sokat dolgoztuk az igazgatóval és a tantestülettel” – emlékezett.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban megalakították a Domokos Pál Péter néprajzi és névtani szakkört. „Beoltottam a diákokat a néprajz szeretetével, ragadványneveket, helyneveket gyűjtöttünk. Volt filológia osztályom, ahol hetente egy óra választott tantárgyként néprajzot, névtant tanítottam, ezenkívül magyarórákon is foglalkoztunk ezzel. Elindítottam a tanulók tudományos ülésszakát, minden fél évben kértem két gyűjtést – archaikus imákat, szokásokat, a születéssel, házassággal, halállal kapcsolatos dolgokat, halotti búcsúverseket gyűjtöttek, a gyerekek nagyon élvezték. Budapesten a Néprajzi Múzeum minden évben megszervezte az önkéntes gyűjtők pályázatát, erre 15–20 dolgozatot küldtünk, és mindig nyertünk. Magyarországon a Honismereti Diákakadémián mindig 4–5 diákkal vettem részt, a Honismeret című lapban lehozták a munkáikat. Annyi elégtétel jutott a diákoknak, hogy rajongtak ezért a munkáért” – sorolta.
Mirk Lászlónak egy nyelvi szórakoztató játékokról készült gyűjteménye is megjelent kötetben a Dacia Kiadónál, a nyelvi-, betű-, sportjátékokról húsz éven át közölt a Hargita Kalendáriumban. A 2001-ben megjelent Az ember ott a legfájóbb magyar című antológiájába a csángó népköltészet ritka darabjai mellett csángómagyar költők munkáiból, illetve erdélyi és anyaországi költők csángó témájú verseiből válogatott.
Bár néhány éve visszavonult a katedrától, ősszel visszahívták, és jelenleg a Nagy István Művészeti Középiskolában tanít. Közben néprajzi gyűjtések feldolgozását is végzi, újabb tanulmányok, kiadványok megjelenését készíti elő. Mirk László úgy látja, az irodalomoktatás során és a néprajzi, névtani foglalkozásokkal többet tudott nyújtani a diákoknak, mint ha csak egyszerűen a tananyagot sulykolta volna beléjük. „Jobban kiláttak a világra, több mindent megértenek, jobban tájékozódnak az életben, és jó érzés velük találkozni, jó emlékeket őriznek az együtt töltött időszakról. Csakis így érdemes ezt csinálni. Számomra öröm, hogy ezt megtehettem, mert sikerült őket gazdagítanom tananyagon kívül olyan ismeretekkel, amelyeket fel tudnak használni a mindennapokban, és ez jó fogódzó számukra, ha tovább kívánnak lépni” – vallja az idős korában is aktív pedagógus.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
A pedagógusi munka mellett volt újságíró, néprajzi gyűjtő, művelődésszervező, kutatta az irodalmat, szakköröket irányított, versgyűjteményeket szerkesztett, tanulmányokat írt. A Csíkszeredában élő és idős korában is aktív Mirk László azonban mindenek előtt tanárnak érzi, tartja magát.
Azt mondja, soha nem voltak pályaválasztási gondjai, már ötödikes korától tanár akart lenni, és erről az útról, ha az élet közben kitérőket is hozott, nem tért le. Családja Marosvásárhelyen élt, német származású édesapja Pilisvörösváron született, és 1940-ben érkezett Marosvásárhelyre, mint katona.
„Ott ismerte meg édesanyámat, én 1944-ben születtem. Édesapám a háború után Vásárhelyre jött vissza, szüleim mindketten a könyvszakmában dolgoztak. Ott nevelkedtem fel, első osztálytól a Bolyai Farkas középiskolában tanultam, ahol rendkívül jó tanáraink voltak” – elevenítette fel. A diákoknak szervezett tudományos ülésszakokon dolgozatokkal szerepelt, hetedik osztályosként egy pályázatra megírta Marosvásárhely történetét.
„Nagyon nagy előnyömre szolgált, hogy a református temetőkert mellett laktunk, és szinte naponta jártam oda, ismertem a régi emberek sírjait, tudtam, hol van Bolyai vagy Borsos Tamás eltemetve. A megjelent munkákból kiállítást szerveztek, és olyan névsor szerint állították össze az anyagot, hogy én Molter Károly neves prózaíró mellett szerepeltem” – emlékezett vissza diákkora egyik meghatározó eseményére.
A marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára került, ahol párhuzamosan tanultak román és magyar irodalmat, és ahol olyan tanárok oktattak, mint Oláh Tibor, Izsák József, Kicsi Antal, Vámszer Márta, Szabó Zoltán. Az egyetem után, mint magyar-román szakos tanár, vidékre készült, mint mondta, nagyon szerette ott. Az akkori Szentegyházasfalut választotta. „Ott, akkor éreztem, hogy nagyon jó pályát választottam. 1967-ben megismerkedtem az akkor 11 osztályt végzett Bodó Leventével, a későbbi festővel és szobrásszal, akinek Máramarosban készült képeiből első kiállítását szerveztem meg” – emlékezett. Ott kezdett el diákjaival és egy magnóval gyűjteni, főként népmeséket, szokásokat.
Három év után először a KISZ hívta, de Albert Antal, a leendő megyei lap főszerkesztője is megkereste, hogy nem menne-e el újságírónak, mivel már korábban is közölt a lapokban. „Engem a KISZ-nél a művelődési osztály élére akartak kinevezni. Gondoltam, hátha tudok valamit tenni – visszamondtam az újságot, de ugyanabba az épületbe kerültem, ahol a szerkesztőség volt. Megalakítottam az irodalmi kört, elindítottuk a Fiatalok fiataloknak című rendezvényt – amelynek keretében előadásokat tartottak: Gál Árpád dzsessztörténeti sorozatot indított, meghívott képzőművészek meséltek a képeikről, voltak erkölcsi, orvosi témák, röviden, tömören. Kiadtunk egy kis könyvet Sprencz Ferivel – betűjátékok, logikai fejtörők, társas szórakoztató- és sportjátékok voltak benne. Ahol csak lehetett, ifjúsági klubokat igyekeztünk létrehozni. De eltelt két-három év, és az ifjúsági munka visszasüllyedt oda, ahol korábban volt, vasgyűjtés, hazafias munka, hazugság, felnagyítás, és elpárolgott a társaság” – elevenítette fel.
Mirk Lászlót az Ifjúmunkáshoz hívták, a magyar nyelvű ifjúsági hetilapnál négy székelyföldi megyének lett a tudósítója, és időnként Moldvába is elment. Az újságírói munkával párhuzamosan esti osztályokban tanított, 1991-ben pedig teljesen visszatért a katedrához.
„A Márton Áron Gimnáziumban bekapcsolódtam a tanulók tudományos ülésszakába, és a néprajzi gyűjtést is elkezdtük. Szerencsém volt, hogy első perctől voltak moldvai diákjaim, volt egy lábnyiki fiú, aki ráolvasó imákat hozott nekem. Négy év után az akkor kinevezett Szakács Lajos igazgató rávett arra, hogy jöjjek a Segítő Mária Gimnáziumba. 1995-ben, amikor teljesen önállósult az iskola, én voltam az első »leigazolt játékos«. Mi ketten szerveztünk, válogattuk a tantestületet, és huszonöt év után bátran kijelenthetjük, hogy a megye harmadik-negyedik iskolája lett. Ezért nagyon sokat dolgoztuk az igazgatóval és a tantestülettel” – emlékezett.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban megalakították a Domokos Pál Péter néprajzi és névtani szakkört. „Beoltottam a diákokat a néprajz szeretetével, ragadványneveket, helyneveket gyűjtöttünk. Volt filológia osztályom, ahol hetente egy óra választott tantárgyként néprajzot, névtant tanítottam, ezenkívül magyarórákon is foglalkoztunk ezzel. Elindítottam a tanulók tudományos ülésszakát, minden fél évben kértem két gyűjtést – archaikus imákat, szokásokat, a születéssel, házassággal, halállal kapcsolatos dolgokat, halotti búcsúverseket gyűjtöttek, a gyerekek nagyon élvezték. Budapesten a Néprajzi Múzeum minden évben megszervezte az önkéntes gyűjtők pályázatát, erre 15–20 dolgozatot küldtünk, és mindig nyertünk. Magyarországon a Honismereti Diákakadémián mindig 4–5 diákkal vettem részt, a Honismeret című lapban lehozták a munkáikat. Annyi elégtétel jutott a diákoknak, hogy rajongtak ezért a munkáért” – sorolta.
Mirk Lászlónak egy nyelvi szórakoztató játékokról készült gyűjteménye is megjelent kötetben a Dacia Kiadónál, a nyelvi-, betű-, sportjátékokról húsz éven át közölt a Hargita Kalendáriumban. A 2001-ben megjelent Az ember ott a legfájóbb magyar című antológiájába a csángó népköltészet ritka darabjai mellett csángómagyar költők munkáiból, illetve erdélyi és anyaországi költők csángó témájú verseiből válogatott.
Bár néhány éve visszavonult a katedrától, ősszel visszahívták, és jelenleg a Nagy István Művészeti Középiskolában tanít. Közben néprajzi gyűjtések feldolgozását is végzi, újabb tanulmányok, kiadványok megjelenését készíti elő. Mirk László úgy látja, az irodalomoktatás során és a néprajzi, névtani foglalkozásokkal többet tudott nyújtani a diákoknak, mint ha csak egyszerűen a tananyagot sulykolta volna beléjük. „Jobban kiláttak a világra, több mindent megértenek, jobban tájékozódnak az életben, és jó érzés velük találkozni, jó emlékeket őriznek az együtt töltött időszakról. Csakis így érdemes ezt csinálni. Számomra öröm, hogy ezt megtehettem, mert sikerült őket gazdagítanom tananyagon kívül olyan ismeretekkel, amelyeket fel tudnak használni a mindennapokban, és ez jó fogódzó számukra, ha tovább kívánnak lépni” – vallja az idős korában is aktív pedagógus.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
2015. október 16.
Átadták a Székelyföld folyóirat díjait
A VI. Székelyföld Napok rendezvénysorozat keretében a Székelyföld kulturális folyóirat idei díjait csütörtökön adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában.
A tizennyolc évvel ezelőtt alapított folyóirat nevében házigazdaként Lövétei Lázár László főszerkesztő köszöntötte a díjazottakat, valamint a megjelenteket és a támogatókat.
Szarka Gábor konzul, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának nevében köszöntötte a díjazottak mellett a Székelyföld szerkesztőit, akik „születésnapjuk alkalmából nem ajándékot várnak el, hanem ajándékot adnak munkatársaiknak”.
Idén Obrusánszky Borbála néprajzkutató, orientalista illetve Borsodi L. László költő, kritikus, a Márton Áron-gimnázium magyar szakos tanára részesült Székelyföld-díjban a folyóiratban megjelent írásaiért. A nem székelyföldi alkotónak járó Székely Bicskarend Díjat Szepesi Attila Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze vehette át. Az ígéretes pályakezdőknek járó Szabó Gyula Emlékdíjat Rigó Mihály, Homoródalmás polgármestere adta át Adorjáni Anna írónak.
Az ünnepelteket a Székelyföld periodika szerkesztői – Molnár Vilmos, Fekete Vince és Lövétei Lázár László – méltatták, a Székely Bicskarend adományozólevelét György Attila szerkesztő olvasta fel. A Székelyföld-díjjal kitüntetett Borsodi L. László elmondta, 2003 körül jelent meg az első kritikája, ám a Székelyföldhöz való kötődése még korábban kezdődött, ami elsősorban Fekete Vince költőhöz fűződő barátságának köszönhető. Ugyanakkor köszönetét fejezte ki Molnár Vilmosnak a baráti biztatásokért, valamint a teljes szerkesztőségnek, hogy írásait méltónak találták a megjelenésre.
Iochom Zsolt
Krónika (Kolozsvár)
A VI. Székelyföld Napok rendezvénysorozat keretében a Székelyföld kulturális folyóirat idei díjait csütörtökön adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában.
A tizennyolc évvel ezelőtt alapított folyóirat nevében házigazdaként Lövétei Lázár László főszerkesztő köszöntötte a díjazottakat, valamint a megjelenteket és a támogatókat.
Szarka Gábor konzul, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának nevében köszöntötte a díjazottak mellett a Székelyföld szerkesztőit, akik „születésnapjuk alkalmából nem ajándékot várnak el, hanem ajándékot adnak munkatársaiknak”.
Idén Obrusánszky Borbála néprajzkutató, orientalista illetve Borsodi L. László költő, kritikus, a Márton Áron-gimnázium magyar szakos tanára részesült Székelyföld-díjban a folyóiratban megjelent írásaiért. A nem székelyföldi alkotónak járó Székely Bicskarend Díjat Szepesi Attila Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze vehette át. Az ígéretes pályakezdőknek járó Szabó Gyula Emlékdíjat Rigó Mihály, Homoródalmás polgármestere adta át Adorjáni Anna írónak.
Az ünnepelteket a Székelyföld periodika szerkesztői – Molnár Vilmos, Fekete Vince és Lövétei Lázár László – méltatták, a Székely Bicskarend adományozólevelét György Attila szerkesztő olvasta fel. A Székelyföld-díjjal kitüntetett Borsodi L. László elmondta, 2003 körül jelent meg az első kritikája, ám a Székelyföldhöz való kötődése még korábban kezdődött, ami elsősorban Fekete Vince költőhöz fűződő barátságának köszönhető. Ugyanakkor köszönetét fejezte ki Molnár Vilmosnak a baráti biztatásokért, valamint a teljes szerkesztőségnek, hogy írásait méltónak találták a megjelenésre.
Iochom Zsolt
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 23.
„Ősszel érik, babám, a fekete szőlő” I. Gyulafehérvári gyermeknéptánc- találkozó: ötvözte a népi hagyományokat és helytörténeti ismereteket
Remek hangulatú találkozót szervezett „Ősszel érik, babám, a fekete szőlő” címmel szombaton, október 17-én a Gróf Majláth Gusztáv Károly Alapítvány. Fehér megye nyolc néptánccsoportja tett eleget Szilágyi-Győri Loránd ötletgazda felhívásának. A 150 fős gyermeksereget dr. Gál László igazgató köszöntötte a katolikus iskolában.
A program rendkívül vonzónak bizonyult azáltal, hogy a néptánctalálkozót városnézéssel kapcsolták össze. A restaurált vár impozáns falai, patinás épületei egyből felkeltették a gyerekek érdeklődését, így Gudor Botond esperesnek, a történelmi séta vezetőjének ideális hallgatósága támadt. A kellemes őszi napsütésben megtekinthették a három rend várfalat (római, fejedelemség-korabeli és osztrák), a fejedelmi pénzverde egykori lelőhelyét (ahol a híres Bethlen-tallérokat nyomták), a nevezetesebb épületeket (Jerikó, Babilon), a fejedelmi- és püspöki palotákat. Legnagyobb érdeklődéssel a Bethlen Gábor fejedelem által alapított kollégium egykori (időközben átalakított) épületének történetét hallgatták, hiszen sok enyedi diák is részt vett a találkozón. Érdekesnek bizonyult az ún. Vauban-rendszerben felépített várfal is – amely bevehetetlenné tette Gyulafehérvárt – és ennek főbejárata, a város szimbólumává lett Károly-kapu.
A történelmi anekdotákkal teletűzdelt, interaktív jellegű tájékoztató lenyűgözte a hallgatóságot. A fő attrakciót, a Szent Mihályról elnevezett római katolikus székesegyház ismertetését Gudor esperes úr egy időre átengedte Károly Krisztián X. osztályos szeminaristának, akinek adatokban bővelkedő előadása odacsalogatta a turistákat is. A gyerekek vallomása szerint „a templom magasztos hangulata” ejtette ámulatba őket, valamint annak felismerése, hogy Erdély számos történelmi személyisége nyugszik itt (Hunyadi János, Bethlen Gábor, Bocskai István, I.Rákóczi György, János Zsigmond, Izabella királynő, Fráter György, Márton Áron püspök).
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)
Remek hangulatú találkozót szervezett „Ősszel érik, babám, a fekete szőlő” címmel szombaton, október 17-én a Gróf Majláth Gusztáv Károly Alapítvány. Fehér megye nyolc néptánccsoportja tett eleget Szilágyi-Győri Loránd ötletgazda felhívásának. A 150 fős gyermeksereget dr. Gál László igazgató köszöntötte a katolikus iskolában.
A program rendkívül vonzónak bizonyult azáltal, hogy a néptánctalálkozót városnézéssel kapcsolták össze. A restaurált vár impozáns falai, patinás épületei egyből felkeltették a gyerekek érdeklődését, így Gudor Botond esperesnek, a történelmi séta vezetőjének ideális hallgatósága támadt. A kellemes őszi napsütésben megtekinthették a három rend várfalat (római, fejedelemség-korabeli és osztrák), a fejedelmi pénzverde egykori lelőhelyét (ahol a híres Bethlen-tallérokat nyomták), a nevezetesebb épületeket (Jerikó, Babilon), a fejedelmi- és püspöki palotákat. Legnagyobb érdeklődéssel a Bethlen Gábor fejedelem által alapított kollégium egykori (időközben átalakított) épületének történetét hallgatták, hiszen sok enyedi diák is részt vett a találkozón. Érdekesnek bizonyult az ún. Vauban-rendszerben felépített várfal is – amely bevehetetlenné tette Gyulafehérvárt – és ennek főbejárata, a város szimbólumává lett Károly-kapu.
A történelmi anekdotákkal teletűzdelt, interaktív jellegű tájékoztató lenyűgözte a hallgatóságot. A fő attrakciót, a Szent Mihályról elnevezett római katolikus székesegyház ismertetését Gudor esperes úr egy időre átengedte Károly Krisztián X. osztályos szeminaristának, akinek adatokban bővelkedő előadása odacsalogatta a turistákat is. A gyerekek vallomása szerint „a templom magasztos hangulata” ejtette ámulatba őket, valamint annak felismerése, hogy Erdély számos történelmi személyisége nyugszik itt (Hunyadi János, Bethlen Gábor, Bocskai István, I.Rákóczi György, János Zsigmond, Izabella királynő, Fráter György, Márton Áron püspök).
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 23.
A hitet festette – életmű-kiállítás Székelyudvarhelyen
Páratlan és megismételhetetlen emlékezésre és kiállításra várja az érdeklődőket szombattól a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A Hitet festette című Lukácsovits Magda erdélyi festőművész életmű-kiállítását és a Krisztus követségében című Bálint Lajos-emlékkönyv bemutatóját két, Székelyudvarhelyhez köthető évforduló ihlette. A rendezvénysorozat fővédnöke Tamás József, a Gyulafehérvári Főegyházmegye segédpüspöke.
Lukácsovits Magdának a Márton Áron portréját bizonyára minden erdélyi római katolikus ismeri, hiszen Isten szolgájának a halála óta ennek repróján olvasható szentté avatásáért az imádság. Aki pedig járt már temetésen a székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyi temetőkápolnában, rácsodálkozhatott a művésznő Krisztus feltámadása című hármasfalképére. De Hargita megye számos temploma, köztük a gyimesbükki, gyergyószárhegyi, gyergyószentmiklósi, nyikómalomfalvi őrzi képi hitvallásait. Október 24-én az életmű-kiállítás, album- és könyvbemutató keretében bepillanthatnak gazdag életművébe.
1980-ban, harmincöt éve alkotta meg Lukácsovits Magda festőművész Székelyudvarhelyen a Krisztus feltámadása triptichont és a végtisztesség hajlékát az általa tervezett liturgikus berendezéssel temetői kápolnává alakította. A munkára Bálint Lajos, akkori főesperes kérte fel, aki 1991-től a Gyulafehérvári Főegyházmegye első érseke volt, és öt évvel ezelőtt halt meg.
Szombaton a Lukácsovits Magda erdélyi festőművész életmű-kiállítása és a Krisztus követségében című Bálint Lajos-emlékkönyv bemutató ünnepsége szentmisével kezdődik reggel kilenc órától a ferences kolostortemplomban. A főcelebráns Tamás József püspök lesz, a homíliát Kovács Sándor kanonok, kolozs-dobokai főesperes-plébános mondja. Ezzel a liturgiával veszi kezdetét a székelyudvarhelyi Musica Sacra Kamarakórus 8. találkozója is. Közreműködnek a kórusfesztiválon résztvevő komlói, sepsiszentgyörgyi, kantai, csíksomlyói és a székelyudvarhelyi dalosok.
A Bálint Lajos érsek lelki nyugalmáért felajánlott szentmise után a székelyudvarhelyi Művelődési Házban fél tizenegytől folytatódik a programsorozat. Köszöntőt mond Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója, majd Lukácsovits Magda életművét Kovács Sándor főesperes, a művésznő alkotásait Hegedűs Enikő művészettörténész méltatja. A továbbiakban Isten szolgája, Márton Áron püspök hitről szóló tanítását a művésznő alkotásaival Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató értékeli. Urbán Erik OFM a Krisztus követségében című emlékkönyvet, a Fidem pinxit – A hitet festette című életműalbumot pedig Molnár Melinda újságíró és Erős Zoltán Levente képszerkesztő mutatja be. A kiállítást Tamás József segédpüspök nyitja meg. A műsorban közreműködnek: a marosszentgyörgyi Szent Cecília Együttes, Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános és Laczkó Benedek Szidónia tanítóképzős tanuló.
A tárlaton látható alkotásokat a beteg művésznő férje, Hatzack Idmar állandó diakónus (Mammingen) mutatja be. Megtekinthető lesz Bálint Lajos érsek eredeti arcképe, fotódokumentáció a templomi festményekről, térrendezésekről, szakrális képek és szobrok restaurálásáról, továbbá eredeti temperavázlatok a templomi murális képekről. A helyszínen a főpapi portrék és az életmű egyes darabjainak vászonreprói, valamint a bemutatott kötetek megvásárolhatók lesznek. A kiállítás október 24-től október 28., szerdáig tekinthető meg: szombaton és vasárnap 10–15, hétfőtől szerdáig 10–19 óra között.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
Páratlan és megismételhetetlen emlékezésre és kiállításra várja az érdeklődőket szombattól a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A Hitet festette című Lukácsovits Magda erdélyi festőművész életmű-kiállítását és a Krisztus követségében című Bálint Lajos-emlékkönyv bemutatóját két, Székelyudvarhelyhez köthető évforduló ihlette. A rendezvénysorozat fővédnöke Tamás József, a Gyulafehérvári Főegyházmegye segédpüspöke.
Lukácsovits Magdának a Márton Áron portréját bizonyára minden erdélyi római katolikus ismeri, hiszen Isten szolgájának a halála óta ennek repróján olvasható szentté avatásáért az imádság. Aki pedig járt már temetésen a székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyi temetőkápolnában, rácsodálkozhatott a művésznő Krisztus feltámadása című hármasfalképére. De Hargita megye számos temploma, köztük a gyimesbükki, gyergyószárhegyi, gyergyószentmiklósi, nyikómalomfalvi őrzi képi hitvallásait. Október 24-én az életmű-kiállítás, album- és könyvbemutató keretében bepillanthatnak gazdag életművébe.
1980-ban, harmincöt éve alkotta meg Lukácsovits Magda festőművész Székelyudvarhelyen a Krisztus feltámadása triptichont és a végtisztesség hajlékát az általa tervezett liturgikus berendezéssel temetői kápolnává alakította. A munkára Bálint Lajos, akkori főesperes kérte fel, aki 1991-től a Gyulafehérvári Főegyházmegye első érseke volt, és öt évvel ezelőtt halt meg.
Szombaton a Lukácsovits Magda erdélyi festőművész életmű-kiállítása és a Krisztus követségében című Bálint Lajos-emlékkönyv bemutató ünnepsége szentmisével kezdődik reggel kilenc órától a ferences kolostortemplomban. A főcelebráns Tamás József püspök lesz, a homíliát Kovács Sándor kanonok, kolozs-dobokai főesperes-plébános mondja. Ezzel a liturgiával veszi kezdetét a székelyudvarhelyi Musica Sacra Kamarakórus 8. találkozója is. Közreműködnek a kórusfesztiválon résztvevő komlói, sepsiszentgyörgyi, kantai, csíksomlyói és a székelyudvarhelyi dalosok.
A Bálint Lajos érsek lelki nyugalmáért felajánlott szentmise után a székelyudvarhelyi Művelődési Házban fél tizenegytől folytatódik a programsorozat. Köszöntőt mond Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója, majd Lukácsovits Magda életművét Kovács Sándor főesperes, a művésznő alkotásait Hegedűs Enikő művészettörténész méltatja. A továbbiakban Isten szolgája, Márton Áron püspök hitről szóló tanítását a művésznő alkotásaival Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató értékeli. Urbán Erik OFM a Krisztus követségében című emlékkönyvet, a Fidem pinxit – A hitet festette című életműalbumot pedig Molnár Melinda újságíró és Erős Zoltán Levente képszerkesztő mutatja be. A kiállítást Tamás József segédpüspök nyitja meg. A műsorban közreműködnek: a marosszentgyörgyi Szent Cecília Együttes, Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános és Laczkó Benedek Szidónia tanítóképzős tanuló.
A tárlaton látható alkotásokat a beteg művésznő férje, Hatzack Idmar állandó diakónus (Mammingen) mutatja be. Megtekinthető lesz Bálint Lajos érsek eredeti arcképe, fotódokumentáció a templomi festményekről, térrendezésekről, szakrális képek és szobrok restaurálásáról, továbbá eredeti temperavázlatok a templomi murális képekről. A helyszínen a főpapi portrék és az életmű egyes darabjainak vászonreprói, valamint a bemutatott kötetek megvásárolhatók lesznek. A kiállítás október 24-től október 28., szerdáig tekinthető meg: szombaton és vasárnap 10–15, hétfőtől szerdáig 10–19 óra között.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
2015. október 24.
Dokumentumfilmet mutatnak be Márton Áronról Budapesten
Dokumentumfilmet mutatnak be Márton Áron erdélyi katolikus püspök (1896-1980) boldoggá avatási peréről az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében október 28-án.
Az Uránia MTI-hez eljutatott közleménye szerint a Maksay Ágnes által rendezett, három részre tagolt alkotás a hitvalló erdélyi püspök boldoggá avatási folyamatának jelenlegi állásáról és jelentőségéről szól. A film többek között kitér az egykori ismerősök, rokonok, paptársak tanúságtételeire, valamint a kommunista román titkosszolgálat, a Securitate archívumában őrzött Márton Áronról szóló iratanyag tartalmára is.
A film vetítése előtt köszöntőt mond Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és Elekes Botond, az Uránia Nemzeti Filmszínház igazgatója. A bemutató után Maksay Ágnes Nagy Mihály történésszel, a Román Kulturális Intézet alelnökével és a film szakértőjével, valamint Kasza László brassói káplánnal, Márton Áron boldoggá avatási perének viceposztulátorával beszélget a filmről.
A rendezvény a Kolozsvár 2015 egyesület, az Igen, tessék! mozgalom, az Uránia Nemzeti Filmszínház és a Mathias Corvinus Collegium együttműködésében, az MMA és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósul meg. A Márton Áron boldoggá avatási pere című dokumentumfilm elkészültét a Médiatanács támogatta.
MTI
Erdély.ma
Dokumentumfilmet mutatnak be Márton Áron erdélyi katolikus püspök (1896-1980) boldoggá avatási peréről az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében október 28-án.
Az Uránia MTI-hez eljutatott közleménye szerint a Maksay Ágnes által rendezett, három részre tagolt alkotás a hitvalló erdélyi püspök boldoggá avatási folyamatának jelenlegi állásáról és jelentőségéről szól. A film többek között kitér az egykori ismerősök, rokonok, paptársak tanúságtételeire, valamint a kommunista román titkosszolgálat, a Securitate archívumában őrzött Márton Áronról szóló iratanyag tartalmára is.
A film vetítése előtt köszöntőt mond Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és Elekes Botond, az Uránia Nemzeti Filmszínház igazgatója. A bemutató után Maksay Ágnes Nagy Mihály történésszel, a Román Kulturális Intézet alelnökével és a film szakértőjével, valamint Kasza László brassói káplánnal, Márton Áron boldoggá avatási perének viceposztulátorával beszélget a filmről.
A rendezvény a Kolozsvár 2015 egyesület, az Igen, tessék! mozgalom, az Uránia Nemzeti Filmszínház és a Mathias Corvinus Collegium együttműködésében, az MMA és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósul meg. A Márton Áron boldoggá avatási pere című dokumentumfilm elkészültét a Médiatanács támogatta.
MTI
Erdély.ma
2015. október 28.
Márton Áron díjat kapott Szombatfalvi József lelkész
Székelykeresztúrnak, Balánbányának és Madéfalvának ítélt oda támogatást tartalékalapjából Hargita Megye Tanácsa, illetve Márton Áron-díjjal tüntették ki nt. Szombatfalvi József nyugalmazott unitárius lelkészt. A megyei tanács októberi soros ülését szerdán Székelykeresztúron a Molnár István Múzeumban tartották.
Hargita Megye Tanácsa Márton Áron-díjjal tüntette ki nt. Szombatfalvi József unitárius lelkészt. Az éremmel, emléklappal és pénzutalvánnyal járó díjjal a lelkész kimagasló egyházi, kulturális és közéleti tevékenységét jutalmazta a megyei tanács. Borboly Csaba megyei tanácselnök köszöntötte a nyugalomba vonult esperest, ez követően laudációját Berei István unitárius lelkész olvasta fel.
Szombatfalvi József a város elismert polgára, munkássága olyan eredményeket hozott Keresztúron és térségében, amelyekre méltán lehet emlékezni, mondta köszöntőjében Borboly Csaba. Munkája több területen kiemelkedő, legyen szó szervezésről, sportról vagy szőlőtermesztésről. Az egyházi tevékenységen kívül további közéleti szerepeket vállalt, amelyek tetten érhetők a hagyományápolásban, a kulturális programokon és szociális tevékenységeken keresztül, tette hozzá az elöljáró. Mint mondta, bízik benne, hogy az elkövetkező években is további eredmények fogják kísérni a nyugalmazott lelkész munkásságát.
A negyven éven át Csehétfalván, Tarcsafalván és Székelykeresztúron szolgáló lelkész nevéhez templomjavítás, lelkészi lakás felújítása, segédlelkészi lakások építése, gyülekezeti ház és szociális otthon építése, kántortanítói ház és elemi iskola épületének felújítása, ökumenikus tábor szervezése, a Gondviselés Segélyszervezet alapítása és közéleti szerepvállalás kapcsolódik, hangzott el munkásságának méltatásában.
Támogatás a településeknek
A költségvetés-módosítás jóváhagyása révén nőtt a megyei tanács tartalékalapja. Ebből összesen 524 ezer lejt különítettek el Székelykeresztúrnak: 460 ezer lej a kórház tetőszerkezetének javítására, ezenkívül 64 ezer lejt kap egy óvoda a mosdójának feljavításához. Százezer lejt utaltak ki Balánbányának a Liviu Rebreanu Iskolaközpontnak modernizálásra, illetve 150 ezer lej Madéfalva községnek egy napközi otthon munkálataira. Jóváhagyták a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetőtanácsának összetételét: Czimbalmos Attila, Polgár Csaba, Ferencz Tihamér, Danguly Ervin, Lázár Zoltán, illetve a Borboly Hargita Megye Tanácsa képviseletébe Bende Sándor tanácsost, a Gyergyó Területi RMDSZ elnökét jelölte.
Székelyhon.ro
Székelykeresztúrnak, Balánbányának és Madéfalvának ítélt oda támogatást tartalékalapjából Hargita Megye Tanácsa, illetve Márton Áron-díjjal tüntették ki nt. Szombatfalvi József nyugalmazott unitárius lelkészt. A megyei tanács októberi soros ülését szerdán Székelykeresztúron a Molnár István Múzeumban tartották.
Hargita Megye Tanácsa Márton Áron-díjjal tüntette ki nt. Szombatfalvi József unitárius lelkészt. Az éremmel, emléklappal és pénzutalvánnyal járó díjjal a lelkész kimagasló egyházi, kulturális és közéleti tevékenységét jutalmazta a megyei tanács. Borboly Csaba megyei tanácselnök köszöntötte a nyugalomba vonult esperest, ez követően laudációját Berei István unitárius lelkész olvasta fel.
Szombatfalvi József a város elismert polgára, munkássága olyan eredményeket hozott Keresztúron és térségében, amelyekre méltán lehet emlékezni, mondta köszöntőjében Borboly Csaba. Munkája több területen kiemelkedő, legyen szó szervezésről, sportról vagy szőlőtermesztésről. Az egyházi tevékenységen kívül további közéleti szerepeket vállalt, amelyek tetten érhetők a hagyományápolásban, a kulturális programokon és szociális tevékenységeken keresztül, tette hozzá az elöljáró. Mint mondta, bízik benne, hogy az elkövetkező években is további eredmények fogják kísérni a nyugalmazott lelkész munkásságát.
A negyven éven át Csehétfalván, Tarcsafalván és Székelykeresztúron szolgáló lelkész nevéhez templomjavítás, lelkészi lakás felújítása, segédlelkészi lakások építése, gyülekezeti ház és szociális otthon építése, kántortanítói ház és elemi iskola épületének felújítása, ökumenikus tábor szervezése, a Gondviselés Segélyszervezet alapítása és közéleti szerepvállalás kapcsolódik, hangzott el munkásságának méltatásában.
Támogatás a településeknek
A költségvetés-módosítás jóváhagyása révén nőtt a megyei tanács tartalékalapja. Ebből összesen 524 ezer lejt különítettek el Székelykeresztúrnak: 460 ezer lej a kórház tetőszerkezetének javítására, ezenkívül 64 ezer lejt kap egy óvoda a mosdójának feljavításához. Százezer lejt utaltak ki Balánbányának a Liviu Rebreanu Iskolaközpontnak modernizálásra, illetve 150 ezer lej Madéfalva községnek egy napközi otthon munkálataira. Jóváhagyták a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetőtanácsának összetételét: Czimbalmos Attila, Polgár Csaba, Ferencz Tihamér, Danguly Ervin, Lázár Zoltán, illetve a Borboly Hargita Megye Tanácsa képviseletébe Bende Sándor tanácsost, a Gyergyó Területi RMDSZ elnökét jelölte.
Székelyhon.ro
2015. október 30.
A nyelv mint eszköz
Ha azt hitted, hogy elméleti líceumba jársz és férfiú létedre kosztümöt viselsz, nagyon tévedsz. Komoróczy György nyelvművelő elmagyarázza, miért.
„Az egészség nem ragályos, de ragályos a betegség". Újból és újból eszembe jut a múlt század jeles nyelvművelőjének, Halász Gyulának ez a mondata, mert számos kórokozókat hordozó szó, kifejezés, intézménynév háttérbe szorítja egészséges társait szerte a magyar nyelvterületen, olykor-olykor még a magyarországi közszolgálati médiumokban is.
A Kossuth Rádióban például az iskolanevek használatában azért alakulhatott ki egy bizonyos fokú összevisszaság, mert a határon túli tudósítók szóhasználata nem egységes, az elnevezések idehaza is eltérnek a normatív változattól, és a rádiónál – úgy tűnik – nincs nyelvi szűrő, ezért az adásba kerülő elnevezések nem egészen világosak minden hallgató számára. Valós példával élve: az említett rádió csíkszeredai tudósítója Márton Áron Gimnáziumról beszél (így jó, ma így helyes!), a marosvásárhelyi munkatárs Bolyai Farkas Elméleti Líceumot említ, a temesvári a Bartók Béla Líceum eseményeiről beszél, a brassói pedig az Áprily Lajos Főgimnázium gondjairól számol be... Egy és ugyanazon típusú iskola esetében. Ilyen szempontból nem jobb a helyzet Kolozsváron, Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben sem.
A fő baj a román nyelvi dominanciában keresendő, abban gyökerezik a fordítói hozzá nem értés, amelyet Erdély-szerte bátorít a román oktatási minisztérium iskolanevekről készült listája is. Abban sok rossz – rendszerváltás után született! – magyar iskolanév található (ezért volna jó a listát átdolgozni a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékének közreműködésével). Eligazító általános szabályként kellene elfogadnunk a normatív változat egységének kialakítását és megőrzését (kivételekkel természetesen számolnunk kell). Nálunk a román iskolanév helyes magyar megfelelőjét kell megkeresnünk, azt a formát, amely megfelel ma az egységes normatív változatnak.
Az általános iskola nem gimnázium
Például a román liceul teoretic normatív magyar megfelelője a gimnázium, nem az elméleti líceum. A szaklíceum helyes megfelelője a szakközépiskola, a műszaki kollégiumé (colegiu tehnic): műszaki szakközépiskola. A magyar nyelvben a líceum csak 1945 előtt volt használatos, akkor egy bizonyos 'felekezeti leányközépiskolá'-t jelentett, ma azonban nincs ilyen iskolatípus sem Magyarországon, sem Romániában. Magyarországon a mai iskolanevek egyikében sincs benne a líceum. Az elméleti líceumot (és általában a líceumot), a szaklíceumot, a műszaki kollégiumot ma talán csak az erdélyi magyarok értik, ha értik.
Ma főgimnázium sincs az iskolanevek normatív változatai közt! Valakik úgy gondolták évekkel ezelőtt, hogy a román colegiul naţional legyen főgimnázium magyarul. Valójában rangsorolt, elit gimnáziumokról van szó, amelyek közt van 6 vagy 8 osztályos (azaz évfolyamú) iskola is, de az elnevezése gimnázium. Régen a 8 osztályos gimnáziumot valóban főgimnáziumnak nevezték, abban az időben volt algimnázium is (a 4 osztályosok), ezek azonban 1934-ben megszűntek.
Más példa: Şcoala gimnazială Petőfi Sándor Gimnázium. A magyar rész helyesen: Petőfi Sándor Általános Iskola, ugyanis a román gimnaziu nem azt a középiskolát jelenti, mint a magyar gimnázium.
Az iskolaneveken kívül még számos olyan elnevezés, kifejezés van nálunk forgalomban, amelyek a rossz fordítások miatt eltérnek a csaknem egységes normatív változattól. Ez pedig megnehezíti a magyarok közti szóértést. Nem kellene megfeledkeznünk a nyelvek közti különbözőségékről, és sokszor tévedés azt gondolnunk, hogy a román és a magyar szó alakra, külső formára is kell, hogy hasonlítson egymásra (liceu – líceum, gimnaziu – gimnázium, colegiu – kollégium stb.) Ilyenkor arra is gondolnunk kell, hogy
óriási különbség van a magyar nyelvi határ és országhatár közt!
Regionális közszolgálati rádióban többször is hallottam mostanában egyetem előtti oktatásról. Magyarul ezt egyszerűen közoktatásnak nevezzük. Ugyancsak a rádióban hallottam (többször is): akik a vizsgán elestek... Aztán kiderült a mondottak alapján: azokról volt szó, akik a vizsgán megbuktak ('elégtelen osztályzatot kaptak'), nem pedig azokról, akik mondjuk megbotlottak vagy elszédültek és elterültek a földön.
Még mindig a rádió: Bikinihez hasonló fürdőkosztüm volt rajta. Helyesen: fürdőruha. Noha az erdélyi magyarban román hatásra széltében-hosszában elterjedt a kosztüm szó helytelen használata (férfikosztüm, síkosztüm), az egységes irodalmi és köznyelvben két jelentése ismert: 1. Ugyanabból az anyagból készült rövid kabátból és szoknyából álló női öltözék. 2. Jelmez (a színházi életben). Nyelvünk szokása szerint tehát kosztümöt csak a nők viselnek, ők vehetnek magukra bikinihez hasonló fürdőruhát, a férfiak viszont fürdőnadrágban strandolnak, öltönyt viselnek, és mindkét nem síruhában sízik.
A szó szerinti fordítás miatt csaknem teljesen kiszorította a használatból a küldőpapír a beutalót, az igazságügyi bélyeg az illetékbélyeget, a perfúzió az infúziót, a reanimáló az intenzív osztályt, a gripa vagy grippa az influenzát. És még lehetne sorolni a megértést nehezítő példákat (tanács – önkormányzat, municípium – megyei jogú város stb.).
Leginkább mégis azon csodálkozom, hogy közszolgálati televízió főszerkesztője néptanácsot (!) emlegetett 2015 szeptemberében egy székelyföldi rádióműsorban (a táncosok a néptanács elől indulnak...). Számára talán fordítás közben az idő is megállt?! A fentiek tükrében talán egyre többen igazat adunk a neves írónak és nyelvművelőnek, Kolozsvári Grandpierre Emilnek:„A nyelv elsősorban az emberi érintkezés eszköze, és csak századsorban a tudomány tárgya".
KOMORÓCZY GYÖRGY
uh.ro
Ha azt hitted, hogy elméleti líceumba jársz és férfiú létedre kosztümöt viselsz, nagyon tévedsz. Komoróczy György nyelvművelő elmagyarázza, miért.
„Az egészség nem ragályos, de ragályos a betegség". Újból és újból eszembe jut a múlt század jeles nyelvművelőjének, Halász Gyulának ez a mondata, mert számos kórokozókat hordozó szó, kifejezés, intézménynév háttérbe szorítja egészséges társait szerte a magyar nyelvterületen, olykor-olykor még a magyarországi közszolgálati médiumokban is.
A Kossuth Rádióban például az iskolanevek használatában azért alakulhatott ki egy bizonyos fokú összevisszaság, mert a határon túli tudósítók szóhasználata nem egységes, az elnevezések idehaza is eltérnek a normatív változattól, és a rádiónál – úgy tűnik – nincs nyelvi szűrő, ezért az adásba kerülő elnevezések nem egészen világosak minden hallgató számára. Valós példával élve: az említett rádió csíkszeredai tudósítója Márton Áron Gimnáziumról beszél (így jó, ma így helyes!), a marosvásárhelyi munkatárs Bolyai Farkas Elméleti Líceumot említ, a temesvári a Bartók Béla Líceum eseményeiről beszél, a brassói pedig az Áprily Lajos Főgimnázium gondjairól számol be... Egy és ugyanazon típusú iskola esetében. Ilyen szempontból nem jobb a helyzet Kolozsváron, Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben sem.
A fő baj a román nyelvi dominanciában keresendő, abban gyökerezik a fordítói hozzá nem értés, amelyet Erdély-szerte bátorít a román oktatási minisztérium iskolanevekről készült listája is. Abban sok rossz – rendszerváltás után született! – magyar iskolanév található (ezért volna jó a listát átdolgozni a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékének közreműködésével). Eligazító általános szabályként kellene elfogadnunk a normatív változat egységének kialakítását és megőrzését (kivételekkel természetesen számolnunk kell). Nálunk a román iskolanév helyes magyar megfelelőjét kell megkeresnünk, azt a formát, amely megfelel ma az egységes normatív változatnak.
Az általános iskola nem gimnázium
Például a román liceul teoretic normatív magyar megfelelője a gimnázium, nem az elméleti líceum. A szaklíceum helyes megfelelője a szakközépiskola, a műszaki kollégiumé (colegiu tehnic): műszaki szakközépiskola. A magyar nyelvben a líceum csak 1945 előtt volt használatos, akkor egy bizonyos 'felekezeti leányközépiskolá'-t jelentett, ma azonban nincs ilyen iskolatípus sem Magyarországon, sem Romániában. Magyarországon a mai iskolanevek egyikében sincs benne a líceum. Az elméleti líceumot (és általában a líceumot), a szaklíceumot, a műszaki kollégiumot ma talán csak az erdélyi magyarok értik, ha értik.
Ma főgimnázium sincs az iskolanevek normatív változatai közt! Valakik úgy gondolták évekkel ezelőtt, hogy a román colegiul naţional legyen főgimnázium magyarul. Valójában rangsorolt, elit gimnáziumokról van szó, amelyek közt van 6 vagy 8 osztályos (azaz évfolyamú) iskola is, de az elnevezése gimnázium. Régen a 8 osztályos gimnáziumot valóban főgimnáziumnak nevezték, abban az időben volt algimnázium is (a 4 osztályosok), ezek azonban 1934-ben megszűntek.
Más példa: Şcoala gimnazială Petőfi Sándor Gimnázium. A magyar rész helyesen: Petőfi Sándor Általános Iskola, ugyanis a román gimnaziu nem azt a középiskolát jelenti, mint a magyar gimnázium.
Az iskolaneveken kívül még számos olyan elnevezés, kifejezés van nálunk forgalomban, amelyek a rossz fordítások miatt eltérnek a csaknem egységes normatív változattól. Ez pedig megnehezíti a magyarok közti szóértést. Nem kellene megfeledkeznünk a nyelvek közti különbözőségékről, és sokszor tévedés azt gondolnunk, hogy a román és a magyar szó alakra, külső formára is kell, hogy hasonlítson egymásra (liceu – líceum, gimnaziu – gimnázium, colegiu – kollégium stb.) Ilyenkor arra is gondolnunk kell, hogy
óriási különbség van a magyar nyelvi határ és országhatár közt!
Regionális közszolgálati rádióban többször is hallottam mostanában egyetem előtti oktatásról. Magyarul ezt egyszerűen közoktatásnak nevezzük. Ugyancsak a rádióban hallottam (többször is): akik a vizsgán elestek... Aztán kiderült a mondottak alapján: azokról volt szó, akik a vizsgán megbuktak ('elégtelen osztályzatot kaptak'), nem pedig azokról, akik mondjuk megbotlottak vagy elszédültek és elterültek a földön.
Még mindig a rádió: Bikinihez hasonló fürdőkosztüm volt rajta. Helyesen: fürdőruha. Noha az erdélyi magyarban román hatásra széltében-hosszában elterjedt a kosztüm szó helytelen használata (férfikosztüm, síkosztüm), az egységes irodalmi és köznyelvben két jelentése ismert: 1. Ugyanabból az anyagból készült rövid kabátból és szoknyából álló női öltözék. 2. Jelmez (a színházi életben). Nyelvünk szokása szerint tehát kosztümöt csak a nők viselnek, ők vehetnek magukra bikinihez hasonló fürdőruhát, a férfiak viszont fürdőnadrágban strandolnak, öltönyt viselnek, és mindkét nem síruhában sízik.
A szó szerinti fordítás miatt csaknem teljesen kiszorította a használatból a küldőpapír a beutalót, az igazságügyi bélyeg az illetékbélyeget, a perfúzió az infúziót, a reanimáló az intenzív osztályt, a gripa vagy grippa az influenzát. És még lehetne sorolni a megértést nehezítő példákat (tanács – önkormányzat, municípium – megyei jogú város stb.).
Leginkább mégis azon csodálkozom, hogy közszolgálati televízió főszerkesztője néptanácsot (!) emlegetett 2015 szeptemberében egy székelyföldi rádióműsorban (a táncosok a néptanács elől indulnak...). Számára talán fordítás közben az idő is megállt?! A fentiek tükrében talán egyre többen igazat adunk a neves írónak és nyelvművelőnek, Kolozsvári Grandpierre Emilnek:„A nyelv elsősorban az emberi érintkezés eszköze, és csak századsorban a tudomány tárgya".
KOMORÓCZY GYÖRGY
uh.ro
2015. november 2.
Rácsok és fények
Az Erdélyi Református Egyházkerület néhai püspöke, Csiha Kálmán friss diplomás lelkészként 1956-ban, Aradon kezdte szolgálatát, ahol megszervezi az arad-gáji egyházközséget, amelynek első lelkipásztora lett. A református magyarságot összefogó fiatal pásztor emiatt is szálka volt a román hatóságok szemében. A szekuritáte 1957 decemberében letartóztatta, államellenes összeesküvéssel vádolták, mivel nem jelentette föl Fodor Pál lelkésztársát, aki Márton Áron római katolikus püspöktől jövet meglátogatta őt. A kirakatperben 10 évre ítélték. Végigszenvedte Kolozsvár, Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava Lucia, Giurgeni börtöneit és a negyvennapos magánzárkát is, végül hat és fél év rabság után amnesztiával szabadult.
Szenvedéseinek súlya alatt nem roppant össze, mert bizonyos volt abban, hogy nem véletlenül születtünk a világba, Istentől mindenki feladatot kapott. Így életünk nem magánvállalkozás, hanem küldetés, amiről egyszer számot kell adnunk.
A Fény a rácsokon előszavában élete filozófiáját így határozza meg: „Életem a rácsok és fények világa volt. A rácsoké, amelyek a földből nőttek, s amelyeket gyűlöletből, haszonlesésből, lélekárulásból, hiszékeny emberek félrevezetéséből, megfélemlítéséből ácsolt egy magát egyedül megmentőnek nevező ideológia. A rácsoké, amelyek a Keleten előre elkészített sablon szerint nemcsak börtönajtókat zártak le, hanem országokat tettek börtönné. A rácsoké, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy átnőjenek időn és lelkeken, s engedelmes fogollyá tegyék a térben szabadon mozgó embereket is…
De életem a fények világa is volt. A fényé, ami egy szép gyermekkor emlékéből most is visszasüt… A fényé, amely sötét napokban a lelkembe költözött elvehetetlenül és kizárhatatlanul, amely széppé tett egy szegény küzdelmes ifjúkort, amely a legsötétebb börtönrácsokon is áttündökölt.
A rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött. A magasság, a hatalom, a tiszta jóság s az örök új erő: Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen. Ezért, bár a fogságom történetét írom, be kell vallanom, hogy valójában soha nem éreztem magam fogolynak. Mert fogollyá nem az lesz, akit rácsok mögé zárnak, hanem akinek átnőnek a lelkén a rácsok.”
Áldott állapotban volt a felesége, amikor őt elvitték. Raboskodása idején született meg Emese nevű kislánya (1958-ban), akit hatéves korában pillanthatott meg először.. Börtönévei alatt hazatérését úgy tervezte, hogy hazaérve meg fogja lesni a játszó gyermekeket, és ki fogja találni, melyik az ő Emese lánya. Aztán mégsem így történt. Amikor hazaérkezett, lerogyott egy székre, és nem volt ereje felkelni, hogy megnézze a játszó gyerekeket. Ennek ellenére is felejthetetlen, csodás élményben volt része, amikor a kislánya első látásra: „Édesapa, vegyél fel” – az ölébe kérezkedett és átölelte. Aztán az ablakból megmutatta a többi gyermeknek és így dicsekedett: „Látjátok, nekem is van édesapám!”
2015. november 3-án, kedden 18 órától az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete a „Szeretőm, Földem, Erdély” rendezvénysorozat keretében, Az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi és aradi visszhangja címmel video vetítéssel egybekötött tényfeltáró előadást tart az ’56-os események romániai kihatásáról és annak tanulságairól. Meghívott előadó Tófalvi Zoltán nyugalmazott történész az események világszerte elismert kutatója.
Közreműködik: Czernák Ferenc Lajos Petőfi díjas versmondó. Házigazda: Borbély Zsolt Attila politológus, az Arad megyei EMNT elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Nyugati Jelen (Arad)
Az Erdélyi Református Egyházkerület néhai püspöke, Csiha Kálmán friss diplomás lelkészként 1956-ban, Aradon kezdte szolgálatát, ahol megszervezi az arad-gáji egyházközséget, amelynek első lelkipásztora lett. A református magyarságot összefogó fiatal pásztor emiatt is szálka volt a román hatóságok szemében. A szekuritáte 1957 decemberében letartóztatta, államellenes összeesküvéssel vádolták, mivel nem jelentette föl Fodor Pál lelkésztársát, aki Márton Áron római katolikus püspöktől jövet meglátogatta őt. A kirakatperben 10 évre ítélték. Végigszenvedte Kolozsvár, Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava Lucia, Giurgeni börtöneit és a negyvennapos magánzárkát is, végül hat és fél év rabság után amnesztiával szabadult.
Szenvedéseinek súlya alatt nem roppant össze, mert bizonyos volt abban, hogy nem véletlenül születtünk a világba, Istentől mindenki feladatot kapott. Így életünk nem magánvállalkozás, hanem küldetés, amiről egyszer számot kell adnunk.
A Fény a rácsokon előszavában élete filozófiáját így határozza meg: „Életem a rácsok és fények világa volt. A rácsoké, amelyek a földből nőttek, s amelyeket gyűlöletből, haszonlesésből, lélekárulásból, hiszékeny emberek félrevezetéséből, megfélemlítéséből ácsolt egy magát egyedül megmentőnek nevező ideológia. A rácsoké, amelyek a Keleten előre elkészített sablon szerint nemcsak börtönajtókat zártak le, hanem országokat tettek börtönné. A rácsoké, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy átnőjenek időn és lelkeken, s engedelmes fogollyá tegyék a térben szabadon mozgó embereket is…
De életem a fények világa is volt. A fényé, ami egy szép gyermekkor emlékéből most is visszasüt… A fényé, amely sötét napokban a lelkembe költözött elvehetetlenül és kizárhatatlanul, amely széppé tett egy szegény küzdelmes ifjúkort, amely a legsötétebb börtönrácsokon is áttündökölt.
A rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött. A magasság, a hatalom, a tiszta jóság s az örök új erő: Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen. Ezért, bár a fogságom történetét írom, be kell vallanom, hogy valójában soha nem éreztem magam fogolynak. Mert fogollyá nem az lesz, akit rácsok mögé zárnak, hanem akinek átnőnek a lelkén a rácsok.”
Áldott állapotban volt a felesége, amikor őt elvitték. Raboskodása idején született meg Emese nevű kislánya (1958-ban), akit hatéves korában pillanthatott meg először.. Börtönévei alatt hazatérését úgy tervezte, hogy hazaérve meg fogja lesni a játszó gyermekeket, és ki fogja találni, melyik az ő Emese lánya. Aztán mégsem így történt. Amikor hazaérkezett, lerogyott egy székre, és nem volt ereje felkelni, hogy megnézze a játszó gyerekeket. Ennek ellenére is felejthetetlen, csodás élményben volt része, amikor a kislánya első látásra: „Édesapa, vegyél fel” – az ölébe kérezkedett és átölelte. Aztán az ablakból megmutatta a többi gyermeknek és így dicsekedett: „Látjátok, nekem is van édesapám!”
2015. november 3-án, kedden 18 órától az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete a „Szeretőm, Földem, Erdély” rendezvénysorozat keretében, Az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi és aradi visszhangja címmel video vetítéssel egybekötött tényfeltáró előadást tart az ’56-os események romániai kihatásáról és annak tanulságairól. Meghívott előadó Tófalvi Zoltán nyugalmazott történész az események világszerte elismert kutatója.
Közreműködik: Czernák Ferenc Lajos Petőfi díjas versmondó. Házigazda: Borbély Zsolt Attila politológus, az Arad megyei EMNT elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 7.
Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)
Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából.
– Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”?
– Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult.
Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!”
– Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken?
– Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai?
– Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik.
– Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést?
– A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is.
– Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt?
– Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék.
– De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival?
– Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra.
– Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait?
– Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám.
– Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak?
– Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés
tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom.
Csinta Samu
Márton Árpád
A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából.
– Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”?
– Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult.
Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!”
– Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken?
– Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai?
– Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik.
– Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést?
– A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is.
– Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt?
– Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék.
– De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival?
– Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra.
– Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait?
– Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám.
– Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak?
– Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés
tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom.
Csinta Samu
Márton Árpád
A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 12.
Háromszéki diákot jutalmaznak
A tehetséggondozás, a kiemelkedő képességű székelyföldi diákok továbbtanulásának segítése céljából létrehozott Székelyföld jövőjéért ösztöndíj első kitüntetettje a kézdivásárhelyi Bartha-Veres Anna, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium végzős diákja. A Bethlen Gábor Alapítványnál kezelt ösztöndíjalapot a lécfalvi származású, Budapesten élő dr. Keresztes György Pál nyugalmazott ügyvéd, dr. Keresztes Ede (1879–1967) jogásznak, a budapesti pasaréti református gyülekezet alapítójának, templomépítő főgondnokának a fia létesítette. A díjat másik három kitüntetéssel együtt november 14-én a Pesti Vigadóban adják át.
A Bethlen Gábor Alapítvány erdélyi díjazottjai: Böjte Csaba ferences szerzetes (Bethlen Gábor-díj), a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum (Márton Áron-emlékérem), Török Viola rendező (Tamási Áron-díj) és Bartha-Veres Anna (Székelyföld jövőjéért Ösztöndíj). Bartha-Veres Annát sokoldalú tudása, tevékenysége miatt javasolta az ösztöndíjra Pető Mária fizika szakos tanár, a háromszéki tehetséggondozó központ irányítója, akit a Bethlen Gábor Alapítvány kért fel a nevesítésre.
A pedagógus azt mondta lapunknak, tanítványa a zenétől a fizikáig, a matematikától az irodalomig minden tárgy iránt érdeklődik, de a biológia és a fotózás sem áll tőle távol, mindenben kitűnő eredményei vannak, alkotó típus, keresi az újat. Természettudományi osztályban tanul, osztályfőnöke Pénzes Ágnes, aki kiemelte kreativitását, díjait, és hangsúlyozta: nem az a diák, aki várja a kész dolgokat, pályázatokon vesz részt, versenyző alkat.
Tavaly az Erdélyi Magyar Írók Ligája által meghirdetett Méhes György tehetségkutató pályázaton próza kategóriában második díjat nyert, nemrég nemzetközi fizika pályázaton mutatta be a semmi, mint fizikai fogalom videós pályamunkáját – csupán egy-egy példa humán és reál vonatkozásban, mindkét területen Bartha-Veres Anna otthonosan mozog, és lapunknak azt mondta, nem könnyű döntenie, hogy érettségi után milyen irányban folytassa tanulmányait, hisz a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola zene tagozatáról hegedűvel, zongorával érkezett Sepsiszentgyörgyre, jelenleg a Székely Mikó Kollégium Kavalkád című újságjának a főszerkesztője, és minden, ami a kettő között van, közel áll a szívéhez.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A tehetséggondozás, a kiemelkedő képességű székelyföldi diákok továbbtanulásának segítése céljából létrehozott Székelyföld jövőjéért ösztöndíj első kitüntetettje a kézdivásárhelyi Bartha-Veres Anna, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium végzős diákja. A Bethlen Gábor Alapítványnál kezelt ösztöndíjalapot a lécfalvi származású, Budapesten élő dr. Keresztes György Pál nyugalmazott ügyvéd, dr. Keresztes Ede (1879–1967) jogásznak, a budapesti pasaréti református gyülekezet alapítójának, templomépítő főgondnokának a fia létesítette. A díjat másik három kitüntetéssel együtt november 14-én a Pesti Vigadóban adják át.
A Bethlen Gábor Alapítvány erdélyi díjazottjai: Böjte Csaba ferences szerzetes (Bethlen Gábor-díj), a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum (Márton Áron-emlékérem), Török Viola rendező (Tamási Áron-díj) és Bartha-Veres Anna (Székelyföld jövőjéért Ösztöndíj). Bartha-Veres Annát sokoldalú tudása, tevékenysége miatt javasolta az ösztöndíjra Pető Mária fizika szakos tanár, a háromszéki tehetséggondozó központ irányítója, akit a Bethlen Gábor Alapítvány kért fel a nevesítésre.
A pedagógus azt mondta lapunknak, tanítványa a zenétől a fizikáig, a matematikától az irodalomig minden tárgy iránt érdeklődik, de a biológia és a fotózás sem áll tőle távol, mindenben kitűnő eredményei vannak, alkotó típus, keresi az újat. Természettudományi osztályban tanul, osztályfőnöke Pénzes Ágnes, aki kiemelte kreativitását, díjait, és hangsúlyozta: nem az a diák, aki várja a kész dolgokat, pályázatokon vesz részt, versenyző alkat.
Tavaly az Erdélyi Magyar Írók Ligája által meghirdetett Méhes György tehetségkutató pályázaton próza kategóriában második díjat nyert, nemrég nemzetközi fizika pályázaton mutatta be a semmi, mint fizikai fogalom videós pályamunkáját – csupán egy-egy példa humán és reál vonatkozásban, mindkét területen Bartha-Veres Anna otthonosan mozog, és lapunknak azt mondta, nem könnyű döntenie, hogy érettségi után milyen irányban folytassa tanulmányait, hisz a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola zene tagozatáról hegedűvel, zongorával érkezett Sepsiszentgyörgyre, jelenleg a Székely Mikó Kollégium Kavalkád című újságjának a főszerkesztője, és minden, ami a kettő között van, közel áll a szívéhez.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 13.
Tamási Áron-díjat kap Török Viola rendező
Tamási Áron nevével fémjelzett kitüntetést vehet át hétvégén Török Viola rendező, a Spectrum Színház művészeti vezetője. A díjat a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriumának hagyományos éves díjátadóján veheti át Budapesten.
A Tamási Áron özvegye által alapított Tamási Áron-díjat 1990 óta adja a Bethlen Gábor Alapítvány. A külön erre a célra alakult kuratórium döntése nyomán Tamási írói örökségének ápolóit, a székely szellemiség hírvivőit tüntetik ki ezzel a díjjal Erdélyben és szerte a világon.
Elsőként Tompa Miklós rendező és Dávid Gyula író kapták meg 1990-ben, az évek során azonban számos színművész, irodalomtörténész, közíró megkapta, az idei évben pedig a Tamási Áron Kuratórium döntése alapján a marosvásárhelyi Spectrum Színház művészeti vezetője, Török Viola rendező veheti át. A marosvásárhelyi rendező munkája során, több ízben is foglalkozott Tamási Áron műveivel. Az utóbbi években színházi munkája során több népszerű előadást is készített Tamási műveiből, ilyen a Boldog nyárfalevél, Tündöklő Jeromos, a Hullámzó vőlegény vagy a Vitéz lélek. Az utóbbi kettőt a közönség a Duna Televízió műsorán is láthatta.
A Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepségére november 14-én, szombaton kerül sor a Pesti Vigadóban, ott adják át a Bethlen Gábor-díjat és a Márton Áron emlékérmet is. Az alapítvány kitüntetései a világ magyarsága körében igen fontos politikai-közéleti jelentőségűek, a világ harminckét országából kikerült kitüntetettek zömét ugyanis a külhoni magyarok alkotják.
Antal Erika
Erdély.ma
Tamási Áron nevével fémjelzett kitüntetést vehet át hétvégén Török Viola rendező, a Spectrum Színház művészeti vezetője. A díjat a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriumának hagyományos éves díjátadóján veheti át Budapesten.
A Tamási Áron özvegye által alapított Tamási Áron-díjat 1990 óta adja a Bethlen Gábor Alapítvány. A külön erre a célra alakult kuratórium döntése nyomán Tamási írói örökségének ápolóit, a székely szellemiség hírvivőit tüntetik ki ezzel a díjjal Erdélyben és szerte a világon.
Elsőként Tompa Miklós rendező és Dávid Gyula író kapták meg 1990-ben, az évek során azonban számos színművész, irodalomtörténész, közíró megkapta, az idei évben pedig a Tamási Áron Kuratórium döntése alapján a marosvásárhelyi Spectrum Színház művészeti vezetője, Török Viola rendező veheti át. A marosvásárhelyi rendező munkája során, több ízben is foglalkozott Tamási Áron műveivel. Az utóbbi években színházi munkája során több népszerű előadást is készített Tamási műveiből, ilyen a Boldog nyárfalevél, Tündöklő Jeromos, a Hullámzó vőlegény vagy a Vitéz lélek. Az utóbbi kettőt a közönség a Duna Televízió műsorán is láthatta.
A Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepségére november 14-én, szombaton kerül sor a Pesti Vigadóban, ott adják át a Bethlen Gábor-díjat és a Márton Áron emlékérmet is. Az alapítvány kitüntetései a világ magyarsága körében igen fontos politikai-közéleti jelentőségűek, a világ harminckét országából kikerült kitüntetettek zömét ugyanis a külhoni magyarok alkotják.
Antal Erika
Erdély.ma
2015. november 21.
Alázatos Márton Áron
A 85 éves Kányádi Sándor író is többször találkozott Márton püspökkel. „1980 tavaszán kaptam egy borítékban egy levelezőlapot, amelyen ez állt: »Tekintetes KÁNYÁDI SÁNDOR szerkesztő úrnak
Kolozsvár
Tartozom Nagy Imre úrnak hálával, köszönettel és munkájának ellenértékével. Tulajdonképpen itt akadtam el. Megfestette az arcképemet, s én nem fizettem semmit érette. Nem is jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mivel tartozom. Kérésem nélkül ajánlotta fel, hogy megfesti az arcképemet, meg is tette, s én ezzel elintézettnek vettem az egészet. Nem mertem megkérdezni, hogy mivel tartozom. Mindezt azért írom Önnek, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Szívélyes üdvözlettel és tisztelettel, Gyulafehérvár, 1980. márc. 7-én Márton Áron püspök«
A feleségem azt mondja: a püspök úr meggyónt neked. Nekem? Akkor elmegyek és feloldozom. S felültem a vonatra, egy vasárnap volt. Húsvét előtt, halála évében, ’80-ban. Lementem Gyulafehérvárra. Gézánál jelentkezek, Pálfinál. S mondom, te, ez ügyben járok... – Szólok Erőss Lajosnak. Neki is elmondtam ugyanazt, mint Gézának. S azt mondták: Jakab püspök úr nincsen itthon, együtt fogunk ebédelni.
S jött a püspök úr. Reszketett is egy kicsit. Nagyon megörültem, egy kicsit aggódva is néztem, s akkor azt mondta: »Vigyázzatok, mert olykor kihagyok és felejtek hamar.« S aztán ebéd közben, amikor koccintottunk, reszketett a keze. És mondtam, hogy megkaptam a levelezőlapot, püspök úr, és a híve azt mondta, a püspök úr meggyónt nekem. Azért jöttem, hogy püspök urat föloldozzam. Mondom: mert ha Imre bácsi ezt a képet nem akarta volna püspök úrnak hagyni, akkor szó nélkül hóna alá csapja és elvitte volna. Itt hagyta a püspök úrnak, legyen nyugodt.
»Ünnep, fiam, számomra, hogy eljöttél.« Megölelt, megáldott.
Eközben Viváld atya, ugye, szagot vett, eretnekszagot. És nem is tudom, hogy kezdődött, az én protestánsságomat kezdte rózongatni. És nemcsak Kálvinig, hanem Lutherig visszamenőleg. S én úgy védekeztem, védekeztem, úgy, ahogy lehet... Leültünk az asztalhoz, és a püspök úr azt mondja: »Atya, egy ferencesnek az a dolga, ha meghívják egy püspöki asztalhoz, egyék, és azért olyan bő a csuha ujja, hogy rakjon bele szűkebb napokra is.« Akkor osztán megebédeltünk.”
Bács Lajos († 2015) zeneszerzőt, karmestert is megihlette a püspök személyisége és karizmája, arra ösztönözte, hogy megalkossa a Márton Áron-misét. Öt évvel ezelőtt bukaresti otthonában meghatódva idézte fel emlékeit: „Én is el szeretném mondani, hogy több ízben is találkoztam őkegyelmével: Petrillán, Gyulafehérváron, Kolozsváron, minden egyes alkalommal megragadott egyénisége, karizmája, főleg nézése és hangjának, szavának erőssége, férfiassága. És egyszerűsége... és ezt elmondhatom a prédikációjáról is, hogy soha semmi látványos, teátrális nem volt abban, amit mondott, amit csinált, amit követelt magától és másoktól. Ez az erős benyomás volt az ihletése annak is, hogy elszántam magam egy misét írni az ő emlékére...
Nagyon mély benyomást tett rám mint ember. Fantasztikus karizmája volt. Egy alkalommal, a 60-as években valamikor... mi volna, ha elmennénk Gyulafehérvárra, a székesegyházba egy misén muzsikálni? El is mentünk. Vége lett a misének, eltelt talán több egy fél óránál is, miután összepakoltunk és lekecmeregtünk a kórusból, ki várt lent? A püspök úr, Márton Áron. Többen voltunk. Voltak közöttünk németek, románok, mindegyiknek megköszönte az anyanyelvén: a románoknak románul, a németeknek németül és nekünk természetesen magyarul. És megáldott mindannyiunkat. Úgy éreztem, ezt nem akárki teszi meg. Akármilyen nagy zeneszerető legyen, csak egy nagyon nagy ember engedi magának, hogy alázatos is legyen, hogy emberi közelségbe jusson mindegyikünkhöz. Ezt nem tudom elfelejteni. Tényleg egy rendkívüli ember, aki megérdemli, hogy boldoggá avassák, hogy szentté avassák.
Ilyen emberek, gondolom, nagyon ritkán születnek, és ezeket meg kell becsülni.”
(Részletek Nagy Zoltán Visszatükrözik a kortárs vallomások című, a Székelyföld folyóirat Márton Áron-pályázatán III. díjat nyert dokumentumriportjából)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A 85 éves Kányádi Sándor író is többször találkozott Márton püspökkel. „1980 tavaszán kaptam egy borítékban egy levelezőlapot, amelyen ez állt: »Tekintetes KÁNYÁDI SÁNDOR szerkesztő úrnak
Kolozsvár
Tartozom Nagy Imre úrnak hálával, köszönettel és munkájának ellenértékével. Tulajdonképpen itt akadtam el. Megfestette az arcképemet, s én nem fizettem semmit érette. Nem is jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mivel tartozom. Kérésem nélkül ajánlotta fel, hogy megfesti az arcképemet, meg is tette, s én ezzel elintézettnek vettem az egészet. Nem mertem megkérdezni, hogy mivel tartozom. Mindezt azért írom Önnek, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Szívélyes üdvözlettel és tisztelettel, Gyulafehérvár, 1980. márc. 7-én Márton Áron püspök«
A feleségem azt mondja: a püspök úr meggyónt neked. Nekem? Akkor elmegyek és feloldozom. S felültem a vonatra, egy vasárnap volt. Húsvét előtt, halála évében, ’80-ban. Lementem Gyulafehérvárra. Gézánál jelentkezek, Pálfinál. S mondom, te, ez ügyben járok... – Szólok Erőss Lajosnak. Neki is elmondtam ugyanazt, mint Gézának. S azt mondták: Jakab püspök úr nincsen itthon, együtt fogunk ebédelni.
S jött a püspök úr. Reszketett is egy kicsit. Nagyon megörültem, egy kicsit aggódva is néztem, s akkor azt mondta: »Vigyázzatok, mert olykor kihagyok és felejtek hamar.« S aztán ebéd közben, amikor koccintottunk, reszketett a keze. És mondtam, hogy megkaptam a levelezőlapot, püspök úr, és a híve azt mondta, a püspök úr meggyónt nekem. Azért jöttem, hogy püspök urat föloldozzam. Mondom: mert ha Imre bácsi ezt a képet nem akarta volna püspök úrnak hagyni, akkor szó nélkül hóna alá csapja és elvitte volna. Itt hagyta a püspök úrnak, legyen nyugodt.
»Ünnep, fiam, számomra, hogy eljöttél.« Megölelt, megáldott.
Eközben Viváld atya, ugye, szagot vett, eretnekszagot. És nem is tudom, hogy kezdődött, az én protestánsságomat kezdte rózongatni. És nemcsak Kálvinig, hanem Lutherig visszamenőleg. S én úgy védekeztem, védekeztem, úgy, ahogy lehet... Leültünk az asztalhoz, és a püspök úr azt mondja: »Atya, egy ferencesnek az a dolga, ha meghívják egy püspöki asztalhoz, egyék, és azért olyan bő a csuha ujja, hogy rakjon bele szűkebb napokra is.« Akkor osztán megebédeltünk.”
Bács Lajos († 2015) zeneszerzőt, karmestert is megihlette a püspök személyisége és karizmája, arra ösztönözte, hogy megalkossa a Márton Áron-misét. Öt évvel ezelőtt bukaresti otthonában meghatódva idézte fel emlékeit: „Én is el szeretném mondani, hogy több ízben is találkoztam őkegyelmével: Petrillán, Gyulafehérváron, Kolozsváron, minden egyes alkalommal megragadott egyénisége, karizmája, főleg nézése és hangjának, szavának erőssége, férfiassága. És egyszerűsége... és ezt elmondhatom a prédikációjáról is, hogy soha semmi látványos, teátrális nem volt abban, amit mondott, amit csinált, amit követelt magától és másoktól. Ez az erős benyomás volt az ihletése annak is, hogy elszántam magam egy misét írni az ő emlékére...
Nagyon mély benyomást tett rám mint ember. Fantasztikus karizmája volt. Egy alkalommal, a 60-as években valamikor... mi volna, ha elmennénk Gyulafehérvárra, a székesegyházba egy misén muzsikálni? El is mentünk. Vége lett a misének, eltelt talán több egy fél óránál is, miután összepakoltunk és lekecmeregtünk a kórusból, ki várt lent? A püspök úr, Márton Áron. Többen voltunk. Voltak közöttünk németek, románok, mindegyiknek megköszönte az anyanyelvén: a románoknak románul, a németeknek németül és nekünk természetesen magyarul. És megáldott mindannyiunkat. Úgy éreztem, ezt nem akárki teszi meg. Akármilyen nagy zeneszerető legyen, csak egy nagyon nagy ember engedi magának, hogy alázatos is legyen, hogy emberi közelségbe jusson mindegyikünkhöz. Ezt nem tudom elfelejteni. Tényleg egy rendkívüli ember, aki megérdemli, hogy boldoggá avassák, hogy szentté avassák.
Ilyen emberek, gondolom, nagyon ritkán születnek, és ezeket meg kell becsülni.”
(Részletek Nagy Zoltán Visszatükrözik a kortárs vallomások című, a Székelyföld folyóirat Márton Áron-pályázatán III. díjat nyert dokumentumriportjából)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 21.
Ferenczes István: Búcsúzóban
– Márton Áron utolsó fényképe alá –
Sírni kellene, lehunyt szemmel, hangtalan zokogni, ahogyan csak az árvák tudnak az üresen maradt házban,
sírni, sírni, sírni kellene Márton Ágoston s Kurkó Julianna esendő fia előtt, amint Mária titkos értelmű rózsái közé készül hullani, mögötte, az eltévedt, orgyilkos golyók által kilyuggatott levegő krátereiben fehér pillangók, tiszavirágok, százszorszépek, a betlehemi jászol kisdedének angyalkái lebegtetik lelkét, föl az erdélyi harangok légszomjas kelyhébe, ó, Erdély, te infarktus utáni szív, megnagyobbodott, aritmiás, Isten időmértéke szerinti, olykor alig dobbanó szív, száz év annyi, mint egy perc, ki-kihagy, leáll, aztán felsikolt, akárcsak az övé, állni látszik az idő, pedig csak ősz jön Szent Mihály lován, viszi a hiábavaló háborúkat, Doberdó repeszgránátjainak stigmáit, a szétszaggatott hazát, egyházmegyét, közönséges kirablását a templomnak s az iskolának, az aszályba száműzött népre zúdított sarcokat, a csavaros bilincset a szederjesre dagadt csuklókon, a rabláncok katatón zörgéseit, a mondvacsinált, törvényszéki cirkuszokat, az életfogytiglani kényszermunkát az országbitorlók szertelenre képzelt hazájának elárulásáért, és még tengernyi vád a hazugságok pöcegödréből, és a betonhideg börtönök örökkévalósága, kőpriccs a kübli szomszédságában, ezernyi cselszövés, hivatalok cinikus packázásai, álszent humanizmus a kényszerlakhelyek körül, poloskák inváziója a lehallgatható repedésekben, spiclihadak, aj, hány és hány buzgómócsing, álegyéniség hitte magát fontosnak általa, akiben mindenek ellenére sem hatalmasodott el a gyűlölet, akinél megbocsátásra leltek a pribékek is, mert szent volt, szent, szent már életében, túl van ő már a huszadik század minden gyalázatán, talmi hatalmak siralomházain, mint az Egyeskő mészkő- morzsalékai csorognak arcáról a múltak s hívságai a teremtett világnak, halhatatlan lelkéért még harcol a test, a fájdalmaknak kegyetlen orgiája, hát legyetek irgalmatlanok, ne adjatok morfiumot, tiszta öntudattal akarom kimondani, circumdederunt me, a világ legtisztább mondatát: „Édesanyám, édesanyám...” Csíkszereda, 2015. szeptember
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
– Márton Áron utolsó fényképe alá –
Sírni kellene, lehunyt szemmel, hangtalan zokogni, ahogyan csak az árvák tudnak az üresen maradt házban,
sírni, sírni, sírni kellene Márton Ágoston s Kurkó Julianna esendő fia előtt, amint Mária titkos értelmű rózsái közé készül hullani, mögötte, az eltévedt, orgyilkos golyók által kilyuggatott levegő krátereiben fehér pillangók, tiszavirágok, százszorszépek, a betlehemi jászol kisdedének angyalkái lebegtetik lelkét, föl az erdélyi harangok légszomjas kelyhébe, ó, Erdély, te infarktus utáni szív, megnagyobbodott, aritmiás, Isten időmértéke szerinti, olykor alig dobbanó szív, száz év annyi, mint egy perc, ki-kihagy, leáll, aztán felsikolt, akárcsak az övé, állni látszik az idő, pedig csak ősz jön Szent Mihály lován, viszi a hiábavaló háborúkat, Doberdó repeszgránátjainak stigmáit, a szétszaggatott hazát, egyházmegyét, közönséges kirablását a templomnak s az iskolának, az aszályba száműzött népre zúdított sarcokat, a csavaros bilincset a szederjesre dagadt csuklókon, a rabláncok katatón zörgéseit, a mondvacsinált, törvényszéki cirkuszokat, az életfogytiglani kényszermunkát az országbitorlók szertelenre képzelt hazájának elárulásáért, és még tengernyi vád a hazugságok pöcegödréből, és a betonhideg börtönök örökkévalósága, kőpriccs a kübli szomszédságában, ezernyi cselszövés, hivatalok cinikus packázásai, álszent humanizmus a kényszerlakhelyek körül, poloskák inváziója a lehallgatható repedésekben, spiclihadak, aj, hány és hány buzgómócsing, álegyéniség hitte magát fontosnak általa, akiben mindenek ellenére sem hatalmasodott el a gyűlölet, akinél megbocsátásra leltek a pribékek is, mert szent volt, szent, szent már életében, túl van ő már a huszadik század minden gyalázatán, talmi hatalmak siralomházain, mint az Egyeskő mészkő- morzsalékai csorognak arcáról a múltak s hívságai a teremtett világnak, halhatatlan lelkéért még harcol a test, a fájdalmaknak kegyetlen orgiája, hát legyetek irgalmatlanok, ne adjatok morfiumot, tiszta öntudattal akarom kimondani, circumdederunt me, a világ legtisztább mondatát: „Édesanyám, édesanyám...” Csíkszereda, 2015. szeptember
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 25.
Adománygyűjtés zajlik az udvarhelyi tanintézetekben
Még fogadnak adományokat péntekig az általános iskolákban és óvodákban elhelyezett dobozokba a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány YouthBank programja és az Udvarhelyi Fiatal Fotósklub által közösen szervezett karitatív akcióban.
Az immár harmadik éve megszervezett gyűjtőprogramban önkéntes középiskolások dobozokat helyeztek el a város tanintézeteiben, ahova az ott tanuló gyerekek és az ott dolgozók jó állapotban lévő játékokat, könyveket, illetve érvényes szavatosságú édességeket tehetnek. Az akció november 17. és 27. között zajlik.
Az ily módon összegyűlt adományokat a YouthBank és a Fiatal Fotósklub a december 2–5. között zajló Márton Áron téri Mikulás-vásárban értékesíti. Az itt begyűlt összeget pályázatokra fordítják. A megmaradt játékok, édességek a Simó Megsegítő Egyesület által támogatott zetelaki és szentegyházi gyerekekhez, valamint a székelyudvarhelyi fogyatékos gyerekekhez kerülnek.
Kilyén Melánia, a YouthBank koordinátora elmondta, hogy van iskola, ahol két nap alatt már megtelt az adománygyűjtő doboz. A gyerekek nagy lelkesedéssel vesznek részt az akcióban, olyan is van, hogy szalaggal átkötött kész ajándékcsomagokat találnak a dobozokban. A koordinátor elmondása szerint a vásáron általában 1700–1800 lej gyűl össze, amit az OTP Bank megdupláz.
Az akció szervezői a karácsonyi vásáron is részt vesznek. Az ott befolyt nyereséget hozzáadják a Mikulás-vásár bevételéhez, majd ezt az összeget a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal megduplázza. Ily módon általában 10 ezer lej gyűl össze, amire a város diákjai és civil szervezetei közösségépítő projektekkel pályázhatnak. A korábbi években rendszerint hét-nyolc nyertes pályázata volt a programnak.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro
Még fogadnak adományokat péntekig az általános iskolákban és óvodákban elhelyezett dobozokba a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány YouthBank programja és az Udvarhelyi Fiatal Fotósklub által közösen szervezett karitatív akcióban.
Az immár harmadik éve megszervezett gyűjtőprogramban önkéntes középiskolások dobozokat helyeztek el a város tanintézeteiben, ahova az ott tanuló gyerekek és az ott dolgozók jó állapotban lévő játékokat, könyveket, illetve érvényes szavatosságú édességeket tehetnek. Az akció november 17. és 27. között zajlik.
Az ily módon összegyűlt adományokat a YouthBank és a Fiatal Fotósklub a december 2–5. között zajló Márton Áron téri Mikulás-vásárban értékesíti. Az itt begyűlt összeget pályázatokra fordítják. A megmaradt játékok, édességek a Simó Megsegítő Egyesület által támogatott zetelaki és szentegyházi gyerekekhez, valamint a székelyudvarhelyi fogyatékos gyerekekhez kerülnek.
Kilyén Melánia, a YouthBank koordinátora elmondta, hogy van iskola, ahol két nap alatt már megtelt az adománygyűjtő doboz. A gyerekek nagy lelkesedéssel vesznek részt az akcióban, olyan is van, hogy szalaggal átkötött kész ajándékcsomagokat találnak a dobozokban. A koordinátor elmondása szerint a vásáron általában 1700–1800 lej gyűl össze, amit az OTP Bank megdupláz.
Az akció szervezői a karácsonyi vásáron is részt vesznek. Az ott befolyt nyereséget hozzáadják a Mikulás-vásár bevételéhez, majd ezt az összeget a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal megduplázza. Ily módon általában 10 ezer lej gyűl össze, amire a város diákjai és civil szervezetei közösségépítő projektekkel pályázhatnak. A korábbi években rendszerint hét-nyolc nyertes pályázata volt a programnak.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro
2015. november 28.
Bogdán László: Az ördög Háromszéken (Székely Könyvtár)
1952 októberében – néhány magas rangú, kulákok, „jobboldali elhajlók” és imperialista ügynökök után szaglászó elvtárs társaságában – vadászatra érkezik az árkosi, államosított Szentkereszty-kastélyba Emil Bodnăraş román hadügyminiszter. Az eseményen részt vesz Asperján Rebeka egykori tanítónő és Hutera Béla hölgyfodrász is.
Harminchat évvel később, „1988 hulló nyarán”, „amikor az erdélyi falvak ellen megindulnak az emberarcú buldózerek”, ők mesélik el (Diana sósborszeszbe mártott kockacukrot szopogatva vagy a sepsiszentgyörgyi Golgota nevű kocsmában üldögélve) Boticselli Lajosnak, a történet „lejegyzőjének”, mi is történt valójában 1952 októberében, „a vénasszonyok régen ellobbanó nyarán”… De vajon összefoglalható-e így Bogdán László Az ördög Háromszéken című regénye? Nos, ebben egyáltalán nem vagyok biztos („valaki játszott velünk” – hogy a Bogdán-regény egyik kulcsmondatát idézzem). Emil Bodnăraş hadügyér például egyszerűen csak B. tábornokként szerepel a regényben, a Szentkereszty-kastély sem Szentkereszty-kastély, hanem Thuróczy-kastély, Árkos sem Árkos, hanem Felsőtábor („amelyet nem érdemes a térképen keresni, így csak képzeletünkben létezik, hasonlatosan a ló betegségeit rögzítő rajzhoz. Ahogy azon minden lóbetegség szemléletesen megtalálható, úgy Felsőtábor is számtalan, konkrétan is létező háromszéki falu tulajdonságait ötvözi!” – ahogy a regény bevezetőjében olvassuk). Akkor tehát miért fontos (és fontos-e egyáltalán?), hogy az olvasó „valóságalap” után kutasson a történetben? „Szocreál ponyva” – olvashatjuk a regény alcímében a műfaji megjelölést, s ilyen szerzői utasítás után az olvasó bizony óhatatlanul is arra gondol, hogy például a Bogdán-regényben megidézett lázadás, amikor „milicisták és katonák közelednek a körbefogott tömeghez”, lehetne akár a sepsigidófalvi kollektivizálás-ellenes megmozdulás is; hogy a börtönben ülő római katolikus püspök lehetne az 1952-ben valóban börtönéveit töltő Márton Áron is stb. Persze, az olvasó annyit lamentálhat, amennyit akar, de a lényeg mégiscsak az, hogy prózaként hogyan működik Bogdán László regénye. A kérdésre röviden és tömören válaszolva: Az ördög Háromszéken alighanem Bogdán László legjobb regénye. Adott egyetlenegy anekdota (hogy tudniillik a vadászat előestéjén a világhírű illuzionista, Ödön von Boticselli – nem mellesleg a történet lejegyzőjének dédapja –, az elvtársi heccelődésekre válaszul megidézi az ördögöt, aki a megbabonázott hallgatóság minden egyes tagjának elmondja a jövőt), s ez az anekdota kerekedik aztán regényméretűvé, vagy ha úgy tetszik: az 50-es évek eleji Háromszék „szocreál ponyvaregényévé”. A „ponyva” minősítés természetesen nem értékítéletet takar, hanem csak arra utal, hogy Az ördög Háromszéken című regényből hiányoznak a posztmodern prózapoétika kacskaringói, helyettük van viszont szigorú, a magyar prózairodalom legjobb hagyományait követő történetmesélés, utánozhatatlan, Bogdán László-i atmoszférával körítve.
S hogy az ördög románul vagy magyarul beszélt-e román és magyar nemzetiségű áldozatainak? Nos, ez – legalábbis Hutera Béla hölgyfodrász szerint – teljesen mindegy: „Orrunk amúgy sem csak ettől fokhagymás!...”
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1952 októberében – néhány magas rangú, kulákok, „jobboldali elhajlók” és imperialista ügynökök után szaglászó elvtárs társaságában – vadászatra érkezik az árkosi, államosított Szentkereszty-kastélyba Emil Bodnăraş román hadügyminiszter. Az eseményen részt vesz Asperján Rebeka egykori tanítónő és Hutera Béla hölgyfodrász is.
Harminchat évvel később, „1988 hulló nyarán”, „amikor az erdélyi falvak ellen megindulnak az emberarcú buldózerek”, ők mesélik el (Diana sósborszeszbe mártott kockacukrot szopogatva vagy a sepsiszentgyörgyi Golgota nevű kocsmában üldögélve) Boticselli Lajosnak, a történet „lejegyzőjének”, mi is történt valójában 1952 októberében, „a vénasszonyok régen ellobbanó nyarán”… De vajon összefoglalható-e így Bogdán László Az ördög Háromszéken című regénye? Nos, ebben egyáltalán nem vagyok biztos („valaki játszott velünk” – hogy a Bogdán-regény egyik kulcsmondatát idézzem). Emil Bodnăraş hadügyér például egyszerűen csak B. tábornokként szerepel a regényben, a Szentkereszty-kastély sem Szentkereszty-kastély, hanem Thuróczy-kastély, Árkos sem Árkos, hanem Felsőtábor („amelyet nem érdemes a térképen keresni, így csak képzeletünkben létezik, hasonlatosan a ló betegségeit rögzítő rajzhoz. Ahogy azon minden lóbetegség szemléletesen megtalálható, úgy Felsőtábor is számtalan, konkrétan is létező háromszéki falu tulajdonságait ötvözi!” – ahogy a regény bevezetőjében olvassuk). Akkor tehát miért fontos (és fontos-e egyáltalán?), hogy az olvasó „valóságalap” után kutasson a történetben? „Szocreál ponyva” – olvashatjuk a regény alcímében a műfaji megjelölést, s ilyen szerzői utasítás után az olvasó bizony óhatatlanul is arra gondol, hogy például a Bogdán-regényben megidézett lázadás, amikor „milicisták és katonák közelednek a körbefogott tömeghez”, lehetne akár a sepsigidófalvi kollektivizálás-ellenes megmozdulás is; hogy a börtönben ülő római katolikus püspök lehetne az 1952-ben valóban börtönéveit töltő Márton Áron is stb. Persze, az olvasó annyit lamentálhat, amennyit akar, de a lényeg mégiscsak az, hogy prózaként hogyan működik Bogdán László regénye. A kérdésre röviden és tömören válaszolva: Az ördög Háromszéken alighanem Bogdán László legjobb regénye. Adott egyetlenegy anekdota (hogy tudniillik a vadászat előestéjén a világhírű illuzionista, Ödön von Boticselli – nem mellesleg a történet lejegyzőjének dédapja –, az elvtársi heccelődésekre válaszul megidézi az ördögöt, aki a megbabonázott hallgatóság minden egyes tagjának elmondja a jövőt), s ez az anekdota kerekedik aztán regényméretűvé, vagy ha úgy tetszik: az 50-es évek eleji Háromszék „szocreál ponyvaregényévé”. A „ponyva” minősítés természetesen nem értékítéletet takar, hanem csak arra utal, hogy Az ördög Háromszéken című regényből hiányoznak a posztmodern prózapoétika kacskaringói, helyettük van viszont szigorú, a magyar prózairodalom legjobb hagyományait követő történetmesélés, utánozhatatlan, Bogdán László-i atmoszférával körítve.
S hogy az ördög románul vagy magyarul beszélt-e román és magyar nemzetiségű áldozatainak? Nos, ez – legalábbis Hutera Béla hölgyfodrász szerint – teljesen mindegy: „Orrunk amúgy sem csak ettől fokhagymás!...”
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 3.
Agrár Európa, faluról falura
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete kiemelt fontosságúnak tartja a gazdák tájékoztatását a Közös Agrár- és Vidékfejlesztés-politika hazai alkalmazásáról, az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapból igényelhető támogatások rendjéről, a területalapú támogatások igényléséről, a mezőgazdasági termékek szabályzásáról.
A 2014–2020. évi Nemzeti Vidékfejlesztési Program első pályázati kiírásai lezárultak. Az első év mérlege lassan elkészíthető, mind a pályázók és pályázni vágyók, mind az elbíráló intézmény részéről.
A 2014–2020. Nemzeti Vidékfejlesztési Terv megismertetése, az eddigi kiírások mérlegének elkészítése céljából az RMGE a már hagyományos Agrár Európa faluról falura információterjesztő sorozata keretében A 2014–2020. Vidékfejlesztési Programok egyéves mérlege címmel szervezett konferenciát múlt hét végén Székelyudvarhelyen, a Márton Áron Ifjúsági Házban.
A rendezvényen közel százötven gazdálkodó vett részt, valamint olyan intézmények és hatóságok képviselői, mint az Állat- és Közegészségügyi Hatóság, Közpénzügyek Igazgatósága, Környezetvédelmi Ügynökség, Kifizetési Ügynökség, Vidékfejlesztési Befektetéseket Finanszírozó Ügynökség, Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság, akik ismertették a hivatalaik hatáskörébe tartozó agrár-szabályozást, a pályázatokra és gazdaságok engedélyezésére vonatkozó követelményeket, a 2014–2020. NVT első éves kiírásaival kapcsolatos tapasztalataikat és jövőre vonatkozó javaslataikat.
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete a vidékfejlesztési programok módosítása és a gazdálkodási feltételek javítása érdekében a konferencián elhangzottak alapján egy javaslatcsomagot állít össze, amit eljuttat az új mezőgazdasági miniszternek.
rmge
Nyugati Jelen (Arad)
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete kiemelt fontosságúnak tartja a gazdák tájékoztatását a Közös Agrár- és Vidékfejlesztés-politika hazai alkalmazásáról, az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapból igényelhető támogatások rendjéről, a területalapú támogatások igényléséről, a mezőgazdasági termékek szabályzásáról.
A 2014–2020. évi Nemzeti Vidékfejlesztési Program első pályázati kiírásai lezárultak. Az első év mérlege lassan elkészíthető, mind a pályázók és pályázni vágyók, mind az elbíráló intézmény részéről.
A 2014–2020. Nemzeti Vidékfejlesztési Terv megismertetése, az eddigi kiírások mérlegének elkészítése céljából az RMGE a már hagyományos Agrár Európa faluról falura információterjesztő sorozata keretében A 2014–2020. Vidékfejlesztési Programok egyéves mérlege címmel szervezett konferenciát múlt hét végén Székelyudvarhelyen, a Márton Áron Ifjúsági Házban.
A rendezvényen közel százötven gazdálkodó vett részt, valamint olyan intézmények és hatóságok képviselői, mint az Állat- és Közegészségügyi Hatóság, Közpénzügyek Igazgatósága, Környezetvédelmi Ügynökség, Kifizetési Ügynökség, Vidékfejlesztési Befektetéseket Finanszírozó Ügynökség, Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság, akik ismertették a hivatalaik hatáskörébe tartozó agrár-szabályozást, a pályázatokra és gazdaságok engedélyezésére vonatkozó követelményeket, a 2014–2020. NVT első éves kiírásaival kapcsolatos tapasztalataikat és jövőre vonatkozó javaslataikat.
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete a vidékfejlesztési programok módosítása és a gazdálkodási feltételek javítása érdekében a konferencián elhangzottak alapján egy javaslatcsomagot állít össze, amit eljuttat az új mezőgazdasági miniszternek.
rmge
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 3.
Boldogasszony kiállítás Székelyudvarhelyen is
A több helyszínen komoly sikerrel bemutatott Boldogasszony vándorkiállítás következő állomása a székely anyaváros. Ez a jeles művészek alkotásait tartalmazó válogatás 2015. június 9-én indult külhoni útjára. Elsőként Kárpátaljára vitték az 55 kortárs magyar alkotó Mária-ábrázolását bemutató tárlatot. A kiállítás a jubileumi Mária-évhez kapcsolódik, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és a Csíksomlyói Ferences Kolostor hirdetett meg a 2014. szeptember 14. és 2015. szeptember 15. közötti időszakra abból az alkalomból, hogy ötszáz éves a csíksomlyói Szűz Mária-szobor. A kiállítás júniusban Ungváron időzött. Kárpátalja után székelyföldi városok – Csíkszereda, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós – látják vendégül, Erdély városai után Délvidékre, majd a Felvidékre utazik, de a nyugat-európai diaszpóra közösségeihez is el szeretnék juttatni. Szándék szerint 2018-ig vándorol ez a tárlat.
A székelyudvarhelyi megnyitóra 2015. december 6.-án, vasárnap 12.30 órakor kerül sor – a Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébániatemplom ünnepi szentmiséjét követően – a Márton Áron Ifjúsági Házban (535600 Székelyudvarhely, Iskola utca 2.).
A kiállítás fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke; védnökei Nm. és Ft. Tamás József római-katolikus püspök és Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke. A vendégeket köszönti Ft. Mátyás Károly szentszéki tanácsos, főesperes-plébános; ünnepi beszédet mond Szász Jenő, az NSKI elnöke. A kiállítást szakmailag Tóth Norbert, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója méltatja. Megnyitóbeszédet mond Nm. és Ft. Schönberger Jenő római-katolikus püspök. Közreműködnek Szász Ágnes Borbála és ifj. Szász Jenő (furulya). A kiállítás kurátora Tóth Norbert, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója.
Minden érdeklődőt sok szeretettel várnak!
A kiállítás megtekinthető 2016. január 17-ig.
Simó Márton
Székelyhon.ro
A több helyszínen komoly sikerrel bemutatott Boldogasszony vándorkiállítás következő állomása a székely anyaváros. Ez a jeles művészek alkotásait tartalmazó válogatás 2015. június 9-én indult külhoni útjára. Elsőként Kárpátaljára vitték az 55 kortárs magyar alkotó Mária-ábrázolását bemutató tárlatot. A kiállítás a jubileumi Mária-évhez kapcsolódik, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és a Csíksomlyói Ferences Kolostor hirdetett meg a 2014. szeptember 14. és 2015. szeptember 15. közötti időszakra abból az alkalomból, hogy ötszáz éves a csíksomlyói Szűz Mária-szobor. A kiállítás júniusban Ungváron időzött. Kárpátalja után székelyföldi városok – Csíkszereda, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós – látják vendégül, Erdély városai után Délvidékre, majd a Felvidékre utazik, de a nyugat-európai diaszpóra közösségeihez is el szeretnék juttatni. Szándék szerint 2018-ig vándorol ez a tárlat.
A székelyudvarhelyi megnyitóra 2015. december 6.-án, vasárnap 12.30 órakor kerül sor – a Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébániatemplom ünnepi szentmiséjét követően – a Márton Áron Ifjúsági Házban (535600 Székelyudvarhely, Iskola utca 2.).
A kiállítás fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke; védnökei Nm. és Ft. Tamás József római-katolikus püspök és Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke. A vendégeket köszönti Ft. Mátyás Károly szentszéki tanácsos, főesperes-plébános; ünnepi beszédet mond Szász Jenő, az NSKI elnöke. A kiállítást szakmailag Tóth Norbert, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója méltatja. Megnyitóbeszédet mond Nm. és Ft. Schönberger Jenő római-katolikus püspök. Közreműködnek Szász Ágnes Borbála és ifj. Szász Jenő (furulya). A kiállítás kurátora Tóth Norbert, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója.
Minden érdeklődőt sok szeretettel várnak!
A kiállítás megtekinthető 2016. január 17-ig.
Simó Márton
Székelyhon.ro
2015. december 6.
„Ha a templom teli lesz, az építésének volt értelme”
Szent Imre, a liliomos herceg a tisztaság jelképeként lebeg a magyarság előtt. Védőszentje annak a kápolnának, melyet vasárnap szentelt fel Tamás József püspök Ditró felszegi részén.
A régmúltban nyúlik vissza a frissen felszentelt istenháza története. 1937-ben Lőrincz József plébános építtette fel ezen a helyen az első Szent Imre kápolna-iskolát. Egyházi tanoda volt, hét közben iskolaként, vasárnap templomként szolgált. 1948-ban államosították, majd elemi iskolává alakították, kevésbé fordítva gondot a karbantartására. Ez okozta a fundamentum meggyengülését. Az egyház 2006-ban kapta vissza papíron tulajdonát, 2009-ben pedig kulcsait is visszaadta az iskolaigazgató.
Baróti László-Sándor visszaemlékszik erre az időszakra. Összehívta az egyháztanácsot, javasolva, javítsák fel az ingatlant, hogy újra szentmisék helyszíne lehessen. A közelben volt ugyan egy, 1977-ben hittanteremnek épített, de szentmise bemutatására is használt ház, de hatvan négyzetmétere kicsinek bizonyult a hívek számához, a miséken rendszeres volt az oxigén hiányából adódó ájulás.
Az egyháztanács elfogadta a javaslatot, a Larix Stúdió elkészítette a felújítási tervet, ám a kivitelező előtt már a munkálatok elején leomlottak a falak. Sokan megkérdőjelezték, vajon hogy is történt az omlás, de abban egyetértenek, a végeredmény jobb lett egy felújított építménynél. Új terv kellett ugyanis, és azok már egy új ingatlant jelenítettek meg. 2013-ban kezdték ennek építését.
A frissen felszentelt kápolna 180 ülőhelyes, méreteit illetően 22,5x9,6 méteres alapterületű, hozzá egy 15 méter magas torony és egy 7,5 áras udvar tartozik. A haranglábba 135 kilogrammos, Márton Áron névre keresztelt harang található, Ferenczi Imre és neje adományaként. A templombelsőt Kolozsi Tibor szobrászművész és fia, Erik tervezte meg, a szentély kőből készült kellékei Jakab Gyula munkáját dicsérik, az orgona Pap Zoltán székelyudvarhelyi műhelyében készült. A szentély központi része a két méternél nagyobb juharfa-corpus, Berze Imre munkája.
A kápolnának alagsora is van, alkalmas felület irodának és hittanteremnek. Így bár egyelőre nem képez külön plébániát, ha igény lesz rá, akár plébániatemplom is lehet. Létrejöttét pedig – a megyei tanács kétszeri támogatása mellett – a ditrói híveknek, külföldi támogatóknak köszönheti.
Tamás József püspök szerint e templom szükségességét a jövő fogja eldönteni: „Ha a templom teli lesz, építésének volt értelme. De mindez rajtunk múlik. Adja isten, hogy ezt a templomot megbecsüljük. Védőszentjét pedig tekintsük példaképünknek, hogy segítsen megszentelni saját templomunkat, hogy meg tudjuk becsülni önmagunkat, értékessé tudjunk válni közösségünkben.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
Szent Imre, a liliomos herceg a tisztaság jelképeként lebeg a magyarság előtt. Védőszentje annak a kápolnának, melyet vasárnap szentelt fel Tamás József püspök Ditró felszegi részén.
A régmúltban nyúlik vissza a frissen felszentelt istenháza története. 1937-ben Lőrincz József plébános építtette fel ezen a helyen az első Szent Imre kápolna-iskolát. Egyházi tanoda volt, hét közben iskolaként, vasárnap templomként szolgált. 1948-ban államosították, majd elemi iskolává alakították, kevésbé fordítva gondot a karbantartására. Ez okozta a fundamentum meggyengülését. Az egyház 2006-ban kapta vissza papíron tulajdonát, 2009-ben pedig kulcsait is visszaadta az iskolaigazgató.
Baróti László-Sándor visszaemlékszik erre az időszakra. Összehívta az egyháztanácsot, javasolva, javítsák fel az ingatlant, hogy újra szentmisék helyszíne lehessen. A közelben volt ugyan egy, 1977-ben hittanteremnek épített, de szentmise bemutatására is használt ház, de hatvan négyzetmétere kicsinek bizonyult a hívek számához, a miséken rendszeres volt az oxigén hiányából adódó ájulás.
Az egyháztanács elfogadta a javaslatot, a Larix Stúdió elkészítette a felújítási tervet, ám a kivitelező előtt már a munkálatok elején leomlottak a falak. Sokan megkérdőjelezték, vajon hogy is történt az omlás, de abban egyetértenek, a végeredmény jobb lett egy felújított építménynél. Új terv kellett ugyanis, és azok már egy új ingatlant jelenítettek meg. 2013-ban kezdték ennek építését.
A frissen felszentelt kápolna 180 ülőhelyes, méreteit illetően 22,5x9,6 méteres alapterületű, hozzá egy 15 méter magas torony és egy 7,5 áras udvar tartozik. A haranglábba 135 kilogrammos, Márton Áron névre keresztelt harang található, Ferenczi Imre és neje adományaként. A templombelsőt Kolozsi Tibor szobrászművész és fia, Erik tervezte meg, a szentély kőből készült kellékei Jakab Gyula munkáját dicsérik, az orgona Pap Zoltán székelyudvarhelyi műhelyében készült. A szentély központi része a két méternél nagyobb juharfa-corpus, Berze Imre munkája.
A kápolnának alagsora is van, alkalmas felület irodának és hittanteremnek. Így bár egyelőre nem képez külön plébániát, ha igény lesz rá, akár plébániatemplom is lehet. Létrejöttét pedig – a megyei tanács kétszeri támogatása mellett – a ditrói híveknek, külföldi támogatóknak köszönheti.
Tamás József püspök szerint e templom szükségességét a jövő fogja eldönteni: „Ha a templom teli lesz, építésének volt értelme. De mindez rajtunk múlik. Adja isten, hogy ezt a templomot megbecsüljük. Védőszentjét pedig tekintsük példaképünknek, hogy segítsen megszentelni saját templomunkat, hogy meg tudjuk becsülni önmagunkat, értékessé tudjunk válni közösségünkben.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2015. december 8.
Elhalasztják a csíkszeredai Márton Áron szoborcsoport felállítását
Ugyan a tervezett november végi szoborállítás ütemtervének megfelelően haladt a Márton Áron szoborcsoport elkészítése, az időjárás miatt kockázatos a felállítása Csíkszeredában. A technikai nehézségek miatt várhatóan tavasszal kerül ki a különleges szoborcsoport a Szabadság-térre.
Nem tudják biztonságosan elkészíteni a szoboralapzatot, így a melegebb időre várva halasztódik Csíkszeredában annak a szoborcsoportnak a felavatása, Amelyet eredetileg november végi felavatásra harangozott be a Csíkszeredai Városháza. A háromalakos szoborcsoportot, mely Márton Áron püspököt egy bérmálkozó kislánnyal és bérma-keresztanyjával együtt mintázza, szerződésbe foglaltak szerint elkészítette a kivitelező – tudtuk meg a városházáról. Hogy mégsem állították fel, annak az az oka, hogy a szakemberek szerint a csíki hidegben nem lehetne megönteni az alapzatot, így az a javaslat, hogy várják meg, míg felmelegszik az idő.
A bronzszobor megöntése elkészült, ezt novemberben a hivatal részéről egy bizottság Kecskeméten láttamozta is, a szatmárnémeti születésű, ott élő Lakatos Pál Sándor szoboröntő műhelyében – tudtuk meg. Idejében elkészültek a szobor elemei, ezeket kell a művésznek még összerakni.
Amint azt a szoborcsoport megformázója, a csíkszeredai Sárpátki Zoltán szobrászművész még a munka megkezdésekor jelezte: Márton Áron püspök jövetelére mindig is nagyon vártak a csíki emberek, legtöbbször pedig bérmálkozási körútján érintette a Csíki-medencét. Ritka, hogy egy püspököt bérmálkozás közben ábrázoljon egy szobor, az pedig még ritkább, hogy női alakokkal.
A szoborcsoport felállításának tervezett helye a nemrég korszerűsített Szabadság-tér, ahol jelenleg csak a földbe illesztett szökőkút az egyetlen díszítő térelem.
maszol.ro
Ugyan a tervezett november végi szoborállítás ütemtervének megfelelően haladt a Márton Áron szoborcsoport elkészítése, az időjárás miatt kockázatos a felállítása Csíkszeredában. A technikai nehézségek miatt várhatóan tavasszal kerül ki a különleges szoborcsoport a Szabadság-térre.
Nem tudják biztonságosan elkészíteni a szoboralapzatot, így a melegebb időre várva halasztódik Csíkszeredában annak a szoborcsoportnak a felavatása, Amelyet eredetileg november végi felavatásra harangozott be a Csíkszeredai Városháza. A háromalakos szoborcsoportot, mely Márton Áron püspököt egy bérmálkozó kislánnyal és bérma-keresztanyjával együtt mintázza, szerződésbe foglaltak szerint elkészítette a kivitelező – tudtuk meg a városházáról. Hogy mégsem állították fel, annak az az oka, hogy a szakemberek szerint a csíki hidegben nem lehetne megönteni az alapzatot, így az a javaslat, hogy várják meg, míg felmelegszik az idő.
A bronzszobor megöntése elkészült, ezt novemberben a hivatal részéről egy bizottság Kecskeméten láttamozta is, a szatmárnémeti születésű, ott élő Lakatos Pál Sándor szoboröntő műhelyében – tudtuk meg. Idejében elkészültek a szobor elemei, ezeket kell a művésznek még összerakni.
Amint azt a szoborcsoport megformázója, a csíkszeredai Sárpátki Zoltán szobrászművész még a munka megkezdésekor jelezte: Márton Áron püspök jövetelére mindig is nagyon vártak a csíki emberek, legtöbbször pedig bérmálkozási körútján érintette a Csíki-medencét. Ritka, hogy egy püspököt bérmálkozás közben ábrázoljon egy szobor, az pedig még ritkább, hogy női alakokkal.
A szoborcsoport felállításának tervezett helye a nemrég korszerűsített Szabadság-tér, ahol jelenleg csak a földbe illesztett szökőkút az egyetlen díszítő térelem.
maszol.ro
2015. december 11.
Márton Áron-emlékév indul december 24-én
Márton Áron-emlékévet hirdet a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság, az idén december 24-én induló és 2016. december 24-én záruló rendezvények között jubileumi konferenciák, rendhagyó történelemórák és fiataloknak szóló vetélkedők egyaránt szerepelnek.
Márton Áron erdélyi püspök személye nemcsak az erdélyi katolikusokhoz, hanem minden magyarhoz köthető, és bármely felekezethez tartozó ember példaképe lehet – nyilatkozta Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár. Az emlékév azért indul december 24-én, mert akkor nevezték ki 1938-ban Márton Áront Erdély püspökévé.
A programok közül kiemelte: szeretnék, ha augusztus 28-án, a püspök születésének 120. évfordulóján a világ összes magyar templomában megemlékeznének Márton Áronról és a déli harangszó neki is szólna.
Az emlékév világi fővédnökének Áder János köztársasági elnököt, egyházi fővédnökének Jakubinyi György gyulafehérvári érseket kérték fel. Az emlékév finanszírozására 80 millió forintot különítettek el – tette hozzá.
A rendezvények koordinálására létrejött egy programbizottság, amelynek elnöke, Gaal Gergely kiemelte: Márton Áron olyan személyiség, aki az egész keresztény gyökerű európai civilizáció elé példaképként állítható. Az erdélyi püspök minden lehetséges alkalommal felemelte szavát a 20. századi diktatúrák ellen, a fiatalok számára is ikon volt, és a közösségépítést is fontosnak tartotta. Szeretnék életútját, alakját minél több emberhez és kiemelten a fiatalokhoz eljuttatni – jelezte.
Kifejtette: az emlékév keretében a konferenciákon, emlékhangversenyeken túl a legmodernebb informatikai és kommunikációs eszközöket is szeretnék használni, például fiataloknak okostelefonokon követhető vetélkedőket szerveznének.
A programokat ismertetve kitért arra, hogy augusztus 28-án Csíkszentdomokoson az ottani egyesülettel együttműködve emlékkonferenciát tartanak, és szeptember 29-én – Márton Áron halálának évfordulóján – Gyulafehérváron szintén lesz egy tanácskozás. Szeretnék a Kárpát-medencei ifjúsági fesztiválokon is megjeleníteni az emlékévet, így jelen lesznek a tervek szerint Tusnádfürdőn is.
Erdély.ma
Márton Áron-emlékévet hirdet a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság, az idén december 24-én induló és 2016. december 24-én záruló rendezvények között jubileumi konferenciák, rendhagyó történelemórák és fiataloknak szóló vetélkedők egyaránt szerepelnek.
Márton Áron erdélyi püspök személye nemcsak az erdélyi katolikusokhoz, hanem minden magyarhoz köthető, és bármely felekezethez tartozó ember példaképe lehet – nyilatkozta Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár. Az emlékév azért indul december 24-én, mert akkor nevezték ki 1938-ban Márton Áront Erdély püspökévé.
A programok közül kiemelte: szeretnék, ha augusztus 28-án, a püspök születésének 120. évfordulóján a világ összes magyar templomában megemlékeznének Márton Áronról és a déli harangszó neki is szólna.
Az emlékév világi fővédnökének Áder János köztársasági elnököt, egyházi fővédnökének Jakubinyi György gyulafehérvári érseket kérték fel. Az emlékév finanszírozására 80 millió forintot különítettek el – tette hozzá.
A rendezvények koordinálására létrejött egy programbizottság, amelynek elnöke, Gaal Gergely kiemelte: Márton Áron olyan személyiség, aki az egész keresztény gyökerű európai civilizáció elé példaképként állítható. Az erdélyi püspök minden lehetséges alkalommal felemelte szavát a 20. századi diktatúrák ellen, a fiatalok számára is ikon volt, és a közösségépítést is fontosnak tartotta. Szeretnék életútját, alakját minél több emberhez és kiemelten a fiatalokhoz eljuttatni – jelezte.
Kifejtette: az emlékév keretében a konferenciákon, emlékhangversenyeken túl a legmodernebb informatikai és kommunikációs eszközöket is szeretnék használni, például fiataloknak okostelefonokon követhető vetélkedőket szerveznének.
A programokat ismertetve kitért arra, hogy augusztus 28-án Csíkszentdomokoson az ottani egyesülettel együttműködve emlékkonferenciát tartanak, és szeptember 29-én – Márton Áron halálának évfordulóján – Gyulafehérváron szintén lesz egy tanácskozás. Szeretnék a Kárpát-medencei ifjúsági fesztiválokon is megjeleníteni az emlékévet, így jelen lesznek a tervek szerint Tusnádfürdőn is.
Erdély.ma
2015. december 12.
Egy álomba vetett hit és annak hanyatlása – hároméves mérleg helyett
„Ma is elérzékenyülök, ha arra a leírhatatlan érzésre gondolok, amit három éve nagyon sok barát és támogató körében éreztem a parlamenti választások eredményére várva. Ma is melegséggel tölt el, hogy ott és akkor egyértelmű jelét kaptam annak, hogy igen: van és lesz értelme egy álomért küzdeni, új dimenzióban.” – írja „számadásában” Markó Attila. Az egykori háromszéki képviselőt, a restitúciós bizottság volt tagját a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium visszaszolgáltatásának ügyében három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték 2014-ben, blogbejegyzésében e megpróbáltatásoktól teli időszakra tekint vissza, ebből közlünk részleteket.
„Három évvel ezelőtt még azt hittem: a Mikó-per egy puszta tévedés, amit orvosolni lehet. Bár az alapfokú döntés földrengése hatalmas repedéseket okozott a jogba és igazságba vetett hitem falán, az építmény még nem dőlt össze. Mentem tovább, vittem vállamon a megtépázott zászlót. Aztán a Mikó-perben jogerős döntés született, és már alaposan megroggyant a térdem a súly alatt. Végül le akartak tartóztatni, azzal az indokkal hogy «távollétemmel hozzájárultam a bűncselekmény elkövetéséhez» (vádiratból idézet), és ezzel végleg megtört a hitem – és vele együtt az erőm a folytatásban. Ezek a lövések egyenként is halálosak lehetnek. Még ha politikusként állnom is kellett volna az igazságtalan lövéseket, emberként már nem tudtam. Gyáva vagyok? Talán.
Nemrég a Terror Házában járva, az egyik teremben, melyet tárgyalóteremmé alakítottak, beleolvastam néhány ötvenhatos közzétett periratába. Végigfutott a hideg a hátamon, amikor viszontláttam azokat a megfogalmazásokat, azokat a betegesen erőltetett mondatokat, amelyek ott vannak ma is a Mikó-döntés indoklásában, vagy azokban a szövegrészekben, amelyek rólam szólnak a kártérítési lopások, csalások pereinek vádirataiban. Felüvöltött bennem az emlék, hogy miután a parlament megszavazta az előzetes letartóztatásomat, megláttam a nyomozati dossziéban a hiányzásomat bizonyító jelenléti ívet, amelyet az ügyész már hónapok óta látott, és ennek ellenére mégis le akart tartóztatni. Míg olvastam azoknak a koncepciós pereknek az iratait – bár túlzásnak tűnt – egy pillanatra magam is ismét tárgyalóteremben éreztem magam, ahol rajtam kívül már mindenki tudja a végkifejletet.
Három éve tehát Sepsiszentgyörgy közössége megválasztott képviselőjévé. Irodám falára a Kárpát-medence magyarságának nemzetiségi térképe mellett három arcképet tettem fel: Kőrösi Csoma Sándorét (a magyarság eredetét kutató székelymagyar utazóét), gróf Mikó Imréét (érthető okból), és Márton Áron püspökét, akire református létemre példaképként tekintettem, üldöztetésével szembeni kitartása erőt adott nekem is. «Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség?» – az ilyen gondolatai mindig eszembe jutottak a per során. Ám mindig elkergettem a sötét elméleteket, hisz hittem abban, hogy van igazság és van igazságszolgáltatás. Hittem. Így, múlt időben. Ha az igazságtalanságok egymást követő sorozatában legalább egy apró jelét láttam volna annak, hogy nem olyan sötét minden, ahogy nekem tűnik, akkor talán a sokadik lövés után, Terminátorként, megpróbálok még felállni. Nem volt ilyen jel, sőt. Csalódást okoztam? Talán.
MARKÓ ATTILA
Szabadság (Kolozsvár)
„Ma is elérzékenyülök, ha arra a leírhatatlan érzésre gondolok, amit három éve nagyon sok barát és támogató körében éreztem a parlamenti választások eredményére várva. Ma is melegséggel tölt el, hogy ott és akkor egyértelmű jelét kaptam annak, hogy igen: van és lesz értelme egy álomért küzdeni, új dimenzióban.” – írja „számadásában” Markó Attila. Az egykori háromszéki képviselőt, a restitúciós bizottság volt tagját a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium visszaszolgáltatásának ügyében három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték 2014-ben, blogbejegyzésében e megpróbáltatásoktól teli időszakra tekint vissza, ebből közlünk részleteket.
„Három évvel ezelőtt még azt hittem: a Mikó-per egy puszta tévedés, amit orvosolni lehet. Bár az alapfokú döntés földrengése hatalmas repedéseket okozott a jogba és igazságba vetett hitem falán, az építmény még nem dőlt össze. Mentem tovább, vittem vállamon a megtépázott zászlót. Aztán a Mikó-perben jogerős döntés született, és már alaposan megroggyant a térdem a súly alatt. Végül le akartak tartóztatni, azzal az indokkal hogy «távollétemmel hozzájárultam a bűncselekmény elkövetéséhez» (vádiratból idézet), és ezzel végleg megtört a hitem – és vele együtt az erőm a folytatásban. Ezek a lövések egyenként is halálosak lehetnek. Még ha politikusként állnom is kellett volna az igazságtalan lövéseket, emberként már nem tudtam. Gyáva vagyok? Talán.
Nemrég a Terror Házában járva, az egyik teremben, melyet tárgyalóteremmé alakítottak, beleolvastam néhány ötvenhatos közzétett periratába. Végigfutott a hideg a hátamon, amikor viszontláttam azokat a megfogalmazásokat, azokat a betegesen erőltetett mondatokat, amelyek ott vannak ma is a Mikó-döntés indoklásában, vagy azokban a szövegrészekben, amelyek rólam szólnak a kártérítési lopások, csalások pereinek vádirataiban. Felüvöltött bennem az emlék, hogy miután a parlament megszavazta az előzetes letartóztatásomat, megláttam a nyomozati dossziéban a hiányzásomat bizonyító jelenléti ívet, amelyet az ügyész már hónapok óta látott, és ennek ellenére mégis le akart tartóztatni. Míg olvastam azoknak a koncepciós pereknek az iratait – bár túlzásnak tűnt – egy pillanatra magam is ismét tárgyalóteremben éreztem magam, ahol rajtam kívül már mindenki tudja a végkifejletet.
Három éve tehát Sepsiszentgyörgy közössége megválasztott képviselőjévé. Irodám falára a Kárpát-medence magyarságának nemzetiségi térképe mellett három arcképet tettem fel: Kőrösi Csoma Sándorét (a magyarság eredetét kutató székelymagyar utazóét), gróf Mikó Imréét (érthető okból), és Márton Áron püspökét, akire református létemre példaképként tekintettem, üldöztetésével szembeni kitartása erőt adott nekem is. «Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség?» – az ilyen gondolatai mindig eszembe jutottak a per során. Ám mindig elkergettem a sötét elméleteket, hisz hittem abban, hogy van igazság és van igazságszolgáltatás. Hittem. Így, múlt időben. Ha az igazságtalanságok egymást követő sorozatában legalább egy apró jelét láttam volna annak, hogy nem olyan sötét minden, ahogy nekem tűnik, akkor talán a sokadik lövés után, Terminátorként, megpróbálok még felállni. Nem volt ilyen jel, sőt. Csalódást okoztam? Talán.
MARKÓ ATTILA
Szabadság (Kolozsvár)