Hetvenedik születésnapja előtt beszélgetett Kántor Lajossal, a Korunk folyóirat főszerkesztőjével a lap munkatársa. Kántor Lajos pályafutása összefonódott a patinás kiadvánnyal. Huszonévesen lett a Korunk irodalmi rovatának vezetője, 1990-től a lap főszerkesztője. Szerinte a lap Dienes-féle korszaka, az 1926-os indulástól egészen ‘28-29-ig, amíg Gaál Gábor át nem vette a lapot, ez a legértékesebb hagyomány. A legelső lapszám egyik szerzője a legnagyobb veszélynek a fasizmust és a bolsevizmust jelölte meg. 1957-es újraindulása után a szerkesztőség ki volt szolgáltatva a politikai körülményeknek, akkor nagyon sok elmarasztalható szöveg jelent meg. A ‘60-as évek közepétől lehet új periódusról beszélni, a kultúrpolitikában a ‘70-es évek elejéig-közepéig javuló légkör érvényesült. Kántor szerint a mai Korunk már nem tekinthető sem baloldalinak, sem jobboldalinak. Nem szempont a szerzők pártszimpátiája. Arra vigyáznak, hogy a folyóirat ne legyen színtere aktuálpolitikai összecsapásoknak. Kántor Lajos /Kolozsvár, 1937. augusztus 7./ író, irodalomtörténész és -kritikus, szerkesztő, művészetkritikus. Az 1990-es években óraadó tanár a Babes-Bolyai Egyetemen, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője (1994-98). 1979-ben Kolozsváron megszerezte az irodalomtudományok doktora, 2001-ben Budapesten az MTA doktora címet. Társszerzője (Láng Gusztáv mellett) a máig alapmunka Romániai magyar irodalom 1945-1970-nek (1971), irodalomtörténeti tanulmányainak témái többek közt József Attila, Madách Imre, Móricz Zsigmond, Reményik Sándor, Szabédi László, Szilágyi Domokos. Legújabb könyvei: Reményik Sándor – A mítosz és az erdélyi valóság (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2007); Az Idő Vaskalapja. Negyed évszázad (1964-1988) Sükösd Mihállyal (Kalligram, Pozsony, 2007). /Stanik Bence: Helyet adni annak, ami érték. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 6./

Szeptember 21-én, a magyar dráma napja alkalmából elismeréseket adtak át, felolvasást, beszélgetést, illetve tanácskozást rendeztek Budapesten és több vidéki helyszínen. A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg. A Magyar Színházi Társaság, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI), a Színházi Dramaturgok Céhe és az Új Színház közös rendezvénye az OSZMI konferenciatermében kezdődött. Átadták a Szép Ernő-jutalmat: életműdíjat kapott Hubay Miklós drámaíró, a színpadi beszéd megújításáért pedig Parti Nagy Lajos író, drámaíró részesült az elismerésben. A Madách Irodalmi Társaság és a Szalézi Kollégium szervezésében szeptember 21-én kezdődött a XV. Madách Szimpózium kétnapos ülése. A tanácskozás első napjának programját Csesztvén, a művelődési házban tartották, délután koszorúzást rendeztek Balassagyarmaton, a Madách-szobornál. /Megemlékezések a magyar dráma napján. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./

Sikeres volt az Aradi Kamaraszínház megnyitója: pótszékeket kellett elhelyezni, az előadás végén pedig hosszasan zúgott a vastaps. Az előadáson megjelent Gheorghe Falca aradi polgármester, aki kiemelte a városi tanács támogatását az évad létrejöttéhez. Bognár Levente alpolgármester jelenléte megszokott az előadásokon. A bemutatóra eljött Pozsgai Zsolt, a darab szerzője és rendezője is. A darabot a budapesti Madách Színház (és az Aranytíz Teátrum) mutatta be. /Jámbor Gyula: Nagy sikerrel indult az Aradi Kamaraszínház. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 25./

A háború borzalmai után az emberek újra felemelt fejjel járhatnak a világban – írta 1946-ban Fábry Zoltán, a „stószi remete” A vádlott megszólal című röpiratában. Olyan világban él, írta, ahol tilalmak és fenyegetések veszik körül, büntetések leselkednek rá. Miért? „Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió ember életébe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket. (...) A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, nem számítanak. (...) Tanúk helyett vádlottak lettünk. Beszélők helyett félnémítottak: felületes egyszerűsítés és általánosítás áldozatai. A német fasizmus csehszlovákiai bűnhődésének – a német kitelepítésnek – mi vagyunk a ráadása. Potsdam ellenére. Jól jött apropó: egy csapásra két legyet agyonütni, és minden gátlástól, kötöttségtől mentesen új célt: nemzeti államot deklarálni. ” A háború folytatódott a politikában – más eszközökkel. Az egységesülő Európában a „nemzeti állam” fogalma végleg időszerűtlennek látszik. De vajon csakugyan az? /Horváth Andor: Fábry, 1946. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 2./; Emlékeztető: Fábry Zoltán A vádlott megszólal című, 1946-ban írt tiltakozása csak 1968-ban jelent meg nyomtatásban Pozsonyban, a Stószi délelőttök /Madách Kiadó/ című kötetében.

Morvai Krisztina büntető jogász, a magyarországi Civil Jogász Bizottság társelnöke e vele készült beszélgetésben elmondta, a Civil Jogász Bizottság kezdetben csak a 2006. október 23-i eseményeket szerette volna kivizsgálni. Azonban gyorsan rájöttek: vissza kell menni szeptember 17-ig, Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének nyilvánosságra kerüléséig. Ugyanis szeptember 19-én és 20-án éjszaka már elkezdődött az emberek összeverése, a könnygáz- és gumilövedék használata, s már földön fekvő, védtelen embereket rugdostak, gumibotoztak a rendőrök. Erre a magatartásra mondta másnap Demszky Gábor polgármester, illetőleg Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, hogy példamutatóan jártak el a rendőrök, és a továbbiakban ehhez hasonló viselkedést várnak el tőlük. Ezért viselkedtek október 23-án úgy a rendőrök. Október 23-án sokan megsérültek, még mindig nem tudják, mennyien. Folyamatosan derült ki: újabb és újabb emberek jelentkeztek, akik nem mertek kórházba menni, vagy nem mertek mentőt hívni, mert féltek a retorziótól. Morvai most találkozott valakivel, aki elmondta: a Madách térnél letérdelt a rendőr, és célzott gumilövedéket adott le egy hölgy mellébe, mely miatt mai napig rákellenőrzésekre kell járnia. A hölgy fiát hátba lőtte a rendőr. Elképesztő dolgok történtek. A rendőrök csupán egy szemkilövést vállaltak magukra, de ez egyszerűen nem igaz. Tizennégy szemsérülés keletkezett csak október 23-án! Legalább négy ember megvakult. A történések másik csoportja a koncepciós eljárások. Szeptember 19-én és 20-án éjszaka a Kossuth térről békésen hazafelé menő demonstrálókat összeverték, rabszállító autóba tették, beszállították a börtönbe, majd megkínozták, és eljárást indítottak ellenük. Ezek a bűnvádi eljárások hosszú hónapokon át folytak. A Civil Jogász Bizottság készíttetett egy DVD-felvételt a sértettek meghallgatásairól, ahol az emberek nagyobb csoportja megszólalt. Nevüket vállalták, arcukat adták a filmhez. Azokkal az emberekkel szemben, akik vállalták a nyilvánosságot, vállalták az arcukat, a nevüket, kénytelen volt a hatalom megszüntetni a koncepciós eljárásokat. Akiket viszont lebeszéltek arról, hogy vállalják a nyilvánosságot, ne legyenek bátrak, ellenük még mindig folyik az eljárás. Illetőleg már ítéletet hoztak velük szemben. A napokban szólalt meg Fodor Gábor bölcsészhallgató, akit két hetet kínoztak a börtönben. Két szép, szőke kislány, a 45 kilóikkal, most érettségiztek, elmondták, hogy ,,csoportosan felfegyverkezve elkövetett hivatalos személy elleni erőszakkal” vádolták őket. Őket is összeverték, megkínozták a Magyar Rádió udvarán. A 2006. október 23-i esemény első számú felelőse Gyurcsány Ferenc. Hozzá kell tenni, az őszödi beszédet egy szó nélkül az egész MSZP-frakció végighallgatta, és nem volt egyetlenegy parlamenti képviselő sem, aki tiltakozott volna. Október 23-ával kapcsolatban sem volt egyetlenegy kormánytag vagy kormánypárti országgyűlési képviselő, aki megkérdezte volna, mi történik itt? Egy jogállamban és demokráciában az emberi jogokat védeni kell! Minden áron akadályozták a kivizsgálási eljárásokat szeptember 19–20. között, pedig az akkor történt események feltárásával meg lehetett volna akadályozni az október 23-i tragédiát. Az országgyűlési képviselők, az Emberjogi Bizottság MSZP-s és SZDSZ-es tagjai obstruálták a gyűléseket. Gyurcsány felelőssége mellett megvan a felelsőssége a szemkilövető törpepártnak, az SZDSZ-nek, Demszky Gábornak, Budapest főpolgármesterének is. Az erőszak, a szeptember 18-i MTV-székház előtti ostrom azért tudta kinőni magát, mert nem avatkoztak be a hatalom részéről. Nem küldtek erősítést a helyszínre, hogy megvédjék a rendőrök a bajtársaikat, hanem ellenkezőleg, megakadályozták őket ebben. Azért volt akkora erőszak a rendőrökkel szemben az MTV-ostromnál, mert funkciója volt a hatalom számára. A másik nagy funkció a bűnös nemzet gondolatának újraépítése. Ha azt mondogathatják: Nézzétek, micsoda csőcselék, micsoda randalírozó nácik, fasiszták, antiszemiták, és ezt a külföldi hírügynökségeknek is nyomhatják, elérték céljukat. Morvai Krisztina azt tartja a legfontosabbnak az életben, hogy a küldetést, melyre az Isten szánta az embert a világra, be tudja teljesíteni. /Frigyesy Ágnes: Jogfosztottságtól legalább annyi ember szenved, mint a különböző betegségektől. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./

Magyar sors Csehszlovákiában 1945-1949 címmel időszaki kiállítás látható Budapesten a Terror Házában, a felvidéki magyarság apokalipsziséről. A véget ért II. világháború szenvedésein túltett a szláv nemzetállamiság kiteljesítését, a magyarság felszámolását célzó benesi dekrétumok sora. Kitelepítések, kényszerű lakosságcsere, reszlovakizáció lett a németekkel együtt kollektív bűnösként kezelt őshonos magyarok sorsa. A hosszú ideig elhallgatott igazság ellenére Erdélyben is tudtak nemzettársaik balsorsáról. Nem a történelemkönyvekből, a felvidéki magyar írók műveiből. Hirtelenében három könyvet idézett fel a cikkíró, kettőt közülük a Kriterion adott ki. Egyik a Kossuth-díjas Dobos László Egy szál ingben című regénye, a másik Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című szociológiai érzékenységgel megírt önéletrajza, az első 1979-ben, a második 1984-ben jelent meg Bukarestben. A harmadikat, Duba Gyula Aszály című regényét a pozsonyi Madách Kiadó jelentette meg, de az előző kettőhöz hasonlóan azt is csíkszeredai könyvesboltban lehetett beszerezni. Kordokumentum mindhárom könyv. Pár részlet belőlük. Véget ért a háború, de szeptemberben a többségében magyar lakosságú faluban nem nyílt meg a magyar iskola. Még izmainkat is megtapogatták, mint hajdan a rabszolgavásáron – panaszolta a csehországi kényszerlakhelyre hurcolt asszony. Fasiszta népség, a Dunában lenne a helyük – átkozódott a szlovák sofőr a kitelepítésre ítéltek vonakodása láttán. Belebetegedett, idejekorán meghalt az életéről beszélő főszereplő édesapja, mert övéi mentése érdekében aláírt egy papírt: nem az, mint aminek született. Reszlovakizált akkori szóhasználattal élve. Fábry Zoltán felvidéki magyar író tömören fogalmazta meg a korszak lényegét: „Létünk, szavunk, nyelvünk tagadásba vétetett... ” A Terror Házában látható kiállítás alátámasztja mindezeket, kimondja, amit az írók annak idején nem vethettek papírra. Eduard Benes köztársasági elnök 1945. április 2. és október 27. között 98 dekrétumot bocsátott ki. Ezek közül 13 vonatkozott közvetlenül a németekre és magyarokra, de jó néhány tartalmazott közvetve olyan rendelkezéseket, melyek a két kisebbség kollektív bűnösként való elmarasztalásával függtek össze. Benes már 1945. februári rádióbeszédében nyíltan szólt szándékáról: „Elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink ügyének végleges megoldását, mert az új köztársaság csehszlovák nemzeti állam lesz. ” A dekrétumok nyomán következtek a gyakorlati intézkedések. Hogyan kell a magyarokkal bánni? – kérdi szalagcímében az egyik ‘45-ös újság. Megadja a választ is: csak délután 3 és 6 között vásárolhatnak, este 8 és reggel 6 óra között nem hagyhatják el lakóházaikat, ha egy cseh jelentkezik, a magyart ki kell tenni munkahelyéről. Emellett tilos a magyar nyelvű körmenet, a magyar nyelvű istentisztelet, az üzletekben nem szolgálhatnak ki magyarul senkit. Tetézik mindezt a kitelepítések. Hallani a kiállításon a visszaemlékezők hangját. Panaszkodtunk a kísérő katonának – mondja egyikük –, olyan hideg van a vonaton, hogy megfagyunk. Nyomban jött a kegyetlen válasz: Ha megfagynak, hát el lesznek temetve. Csehországba hurcolt idős asszony sírva emlékezik szenvedéseire, terhes volt, nem bírta a nehéz fizikai munkát, durva káromkodás járt neki fizetségül az elégedetlenkedő gazdától: szakramenszki kurvi magyarszki... Korabeli újságok, fényképek, felhívások, hirdetések, használati tárgyak, munkaeszközök, ruhaviseletek láthatók a kiállításon. Magyar szenvedéstörténet a kiállítás. A szlovákok hallani sem akarnak a Benes-dekrétumok visszavonásáról, a magyar iskolákban növelik a szlovák nyelvű órák számát, a révkomáromi múzeum nevéből törölték a magyar kultúra kifejezést, a schengeni határok megnyitása után a zajártalomra való hivatkozással betonakadályokkal állják útját a magyar gépjárműveknek az egyik településen. A magyarellenesség nemcsak a Vadim- és Funar-féle ultranacionalisták jellemzője, a mindenkori román politikusok nemzetiségi kérdésekben szívesen működnek együtt a szlovákokkal. /Borbély László: Felvidéki magyar sorstragédia. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 28./

Tavaly novemberben jött létre testvériskolai kapcsolat a budapesti Madách Imre Gimnázium és a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum diákjai között. Tavaly a kolozsváriak látogattak el nyolcvan tagú énekkarral Budapestre, most pedig a budapestiek jöttek el. A két iskola hasonló érdeklődési köre miatt (művészetek, diákszínjátszás) a kapcsolat kiszélesedett. A kolozsvári iskola több mint tíz éve tart fenn ugyancsak testvériskolai kapcsolatot a budapesti Apáczai Csere János Gimnáziummal. /N. -H. D. : Budapesti diákok Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 15./

A média azzal gyanúsítja Csáky Pált, a szlovákiai MKP elnökét, hogy alkut kötött Robert Fico miniszterelnökkel. Csákyt Bugár Béla, az MKP volt elnöke támadja. „Szerencsétlen, buta és aljas játéknak” minősítette az ellene elhangzott vádakat Csáky Pál, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke, akit azzal gyanúsítanak, hogy alkut kötött Robert Fico kormányfővel, amikor a Csáky könyvét is kiadó Madách Posonium számára állítólag egymillió koronát kért a kormányfőtől. Csáky mindezt tagadja, felelőtlenségnek nevezte, hogy elődje, Bugár Béla a találkozót és a kérelmet megerősítő nyilatkozatot tett. „Sajnos az MKP-n belül is vannak felelőtlen emberek. Sajnálom, hogy Bugár Béla is közéjük tartozik, aki most ily módon veszélyezteti a közoktatási törvény minőségét.” „Ennyire érzékeny politikai időszakban az ilyen aljas játék súlyos politikai felelőtlenség” – mondta Csáky. /Csáky–Bugár-testvérharc. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./

Budapesten az ünnepi könyvhéten az aradi Irodalmi Jelen Könyvek IJK-sorozat kötetei is az érdeklődők rendelkezésére álltak, ugyanúgy a csikszeredai Corvina és Pallas Akadémia, a pozsonyi Madách-Posonium kiadványai. A Kriterion és a Koinónia Kiadókkal közös standon állította ki az Irodalmi Jelen a 2006-ban lezárult regénypályázatán díjazott szerzők munkáit, a folyóirat friss számát és az idén napvilágot látott könyveket: Sigmond István, Bárányi Ferenc regényeit, illetve Puskel Péter a nyomdából éppen csak kikerült anekdotakötetét. Az utóbbi két szerző június 6-án a könyvsátor előtt dedikálta könyveit. Bárányi Ferenc doktort a nagyvilágba szétszóródott orvoskollégák közül is sokan felkeresték, hogy szót váltsanak és megvásárolják Boldogság délibábja című kötetét. Eljött a könyvhétre az 1990-es évek végén Temesvárról áttelepedett Mandics György író is. A nyitó napon Kántor Lajos dedikálta Szilágyi Domokosról írt új könyvét. Az IJK-kötetek évről évre jelen vannak a rangos hazai és határon túli könyvheteken -vásárokon. Híre ment, hogy elsősorban a szórványban és a nyugati emigrációban élő kortárs alkotók, illetve a fiatal szerzők munkáinak biztosít megjelenési lehetőséget. Két évvel ezelőtt a szegedi könyvkiállításon Puskel Péter Emléklapok a régi Aradról albumát a vásáron jelenlévő legjobb külföldi könyv díjával jutalmazták. A legtöbben nem a Magvető, a Kossuth, a Kalligram, az Osiris sátrait keresték fel, ahol Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Závada Pál stb. köteteit árusították, dedikáltak vagy léptek mikrofon elé a szerzők, hanem ott voltak a legtöbben, ahol a humorista Nagy Bandó András és Maksa Zoltán várta az olvasókat. /P. P. : Könyvhét Budapesten IJK-kötetekkel. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 9./

Jean Racine Phaedra című darabjának bemutatójával nyitja meg az évadot Nagyváradon a színház Szigligeti Társulata szeptember 21-én, vasárnap, a magyar dráma napján, Török Viola rendezésében. A magyar dráma napját 1984-től a Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére minden évben megünneplik szeptember 21-én, annak emlékére, hogy 1883-ban e napon volt Paulay Ede rendezésében Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatója a budapesti Nemzeti Színházban. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Hogyan születik egy magyar dráma? címmel nyilvános beszélgetésre hívja az érdeklődőket: a kisterem előcsarnokában Kovács András Ferenc költő, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője és Király Kinga Júlia drámaíró, a nemrégiben a folyóirat hasábjain megjelent és hamarosan színpadon is bemutatásra kerülő A szerencsefia című mesejáték szerzője beszélgetnek. Vasárnap tartják a Kolozsváron élő Visky András drámaíró Megöltem az anyámat című, kétszereplős darabjának felolvasó-színházi ősbemutatóját a kecskeméti Katona József Színházban. /Fried Noémi Lujza: Boldognak lenni bármi áron? = Krónika (Kolozsvár), szept. 19./

„Sem a magyar dráma, sem a magyar drámaíró, de a magyar színész sorsa sem volt könnyű soha – mi sem jelzi ezt jobban, mint az, hogy Madách Imre nem érhette meg Az ember tragédiájának bemutatóját, mert bemutatására csak halála után majd negyedszázaddal kerülhetett sor. Aligha találhattunk volna megfelelőbb napot a magyar dráma ünnepére, mint éppen szeptember 21-ét, ezt is kerek egy évszázaddal a Tragédia első bemutatása után” – fogalmazta meg levelében Demeter András István művelődési államtitkár. Nyilvános beszélgetést szervezett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Hogyan születik egy magyar dráma? címmel. A beszélgetés résztvevői: Király Kinga Júlia drámaíró, A szerencsefia című mesejáték szerzője és Kovács András Ferenc költő, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. Budapesten a rendezvények központjába a Nemzeti Színház került, a színház előtti szoborparkban leleplezték Bessenyei Ferenc szobrát. Az Andrássy úton Színházi korzó nyílt, a Magyar Állami Operaház előtt pedig színpad létesült, ahol tíz színház új évadjából kaphattak ízelítőt az érdeklődök. A Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére 1984-től minden évben szeptember 21-én ünneplik a magyar dráma napját. /Antal Erika, Darvas Beáta, Kánya Gyöngyvér: A Magyar Dráma születésnapja. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 22./

A Madách Irodalmi Társaság szeptember 26-án és 27-én, Az ember tragédiája első színpadra vitelének 125. évfordulója jegyében tartotta Csesztvén tizenhatodik szimpóziuma őszi ülés szakát. Az előadók számának növekedése 2005-ben szükségessé tette a tavaszi ülésszakot is. Asztalos Lajos (Kolozsvár) Az ember tragédiája általa készülő spanyol változatának tizenegyedik és tizenkettedik színét elemezte. A tanácskozás előadói és meghívottai Balassagyarmaton megkoszorúzták Madách Imre szobrát. A szimpóziumon további előadások hangzottak el, köztük Kozma Dezsőé (Kolozsvár). A részvevők ellátogattak a felvidéki Alsósztregovára, ahol megkoszorúzták a Madách szülőházán elhelyezett emléktáblát, megtekintették a Madách-kastélyt és a benne berendezett múzeumot. /Asztalos Lajos: XVI. Madách Szimpózium. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./

Október 17-én, a Krúdy Gyula születésének 130. évfordulója alkalmából szervezett rendhagyó ünnepséggel indítja a szatmárnémeti Ady Endre Társaság „Északi ember vagyok” című rendezvénysorozatát, melynek keretében a magyar irodalomnak a régióból származó nagyjairól emlékeznek meg. Krúdy Gyulán kívül Tersánszky Józsi Jenőről, Móricz Zsigmondról, Mikszáth Kálmánról, Madách Imréről, Jókai Mórról és Ady Endréről, befejezésképpen pedig május végén Páskándi Géza tiszteletére szervezik meg az „A költő visszatér” című rockopera előadását. Beveszik az irodalmárok sorába a méltatlanul elhanyagolt írót, Teleki Sándort is. A Krúdy-emlékünnep keretében október 16-én elhelyeznek egy táblát a volt Jezsuita Gimnázium (jelenlegi Unio iskola) falán, melynek az író egy évig diákja volt. Kovács Albert lázári kőfaragó művész alkotására Krúdy önéletrajzából vésett fel egy szöveget: „Születtem 1878-ban, késő őszidőben. Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú, visszhangos, kisablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán. Csavargó, öreg vadászokkal jártam a tiszai kiöntésekhez, a lápokon, nádasokban, a tengeriföldeken, a Nyírség puha homokjában. Szigorú neveltetés végett előbb a szatmári Jézus-társasági atyákra, majd a podolini kegyesrendi papokra bízott atyám, és ezeket az esztendőket sohase felejtettem el, mint ahogy élete végéig a legtöbb ember szívesebben emlékszik gyermekkorára, mint későbbi idejére. ” Az irodalmi teadélutánon Krúdyhoz írt versek hangzanak el Mécs László, Nagy László, Juhász Gyula, Juhász Ferenc, valamint Tóth Bálint tollából. Az Ady Endre Társaság egy kötetet is kiadott az íróról, melyben többek között Tersánszky és Ady Krúdyról szóló írásai, illetve Krúdy önvallomásai is helyet kaptak. Megnyitják Kovács Emil Lajos szatmárnémeti festőművész „A hepehupás Szilágyság” című tárlatát. Az est meghívottja lesz Vári Attila József Attila-díjas költő is, aki a Harag György Társulat színművészeivel együtt lép majd fel. /Babos Krisztina: Leporolják a magyar irodalom nagyjait. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 14./

A magyar tudomány napja, a tudomány világnapja és Az ember tragédiája ősbemutatójának 125. évfordulója alkalmából tartott előadást Temesváron, a Magyar Ház Bolyai emlékszobájában Toró Tibor atomfizikus, az MTA külső tagja. A tudomány, a tudás és a tudós szerepe Madách Tragédiájának eszmerendszerében című, vetített képekkel illusztrált előadása során Toró Tibor professzor a fizikus szemével elemezte Madách Imre halhatatlan művének tudományfilozófiai vonatkozású sorait, olyan meglepően helytálló tudományos gondolatokat tárva fel, mint a Földön kívüli élet feltételezése, a súlytalanság állapota vagy a világ energiagondjainak megoldására tett javaslat. Az ember tragédiája a világ legtöbb, mintegy 40 nyelvére lefordított magyar irodalmi mű, ez alkalommal Toró professzor a hallgatóságnak bemutatta a különböző nyelvű fordításokból összeállított emlék-kiállítást. /Pataki Zoltán: A Magyar Tudomány Ünnepe a Bánságban. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 20./

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház december 21-én mutatja be Kerényi Ferenc A nemzet csalogánya című darabját. Mátyás Zsolt Imre első nagyszínpadi rendezése Blaha Lujzát jeleníti meg. A szerző, Kerényi Ferenc a nemrégiben elhunyt, kétszeres Madách-díjas, irodalom- és színháztörténész. „Az előadás fontos üzenet lehet egy értékválsággal küzdő kor számára, amikor a profizmust, a szakmai hozzáállást teljesen kifordított, eltorzított formában értelmezzük, elfeledkezve a jó értelemben vett hivatástudatról” – vallja a rendező. A fiatal Blaha Lujzát a társulathoz újonnan szerződtetett Szűcs Noémi alakítja, az idősebb Blaháné szerepében Fall Ilona lép színpadra. /Pataki Zoltán: A nemzet csalogánya a temesvári színpadon. Zenés darab Blaha Lujza életéről. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 20./

Január 12-én az Interkulturali-THÉ kutatócsoport, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által szervezett rendezvényen bemutattak három kötetet. A Jankovics József és Nyerges Judit által sajtó alá rendezett Gyöngyösi István-szövegközlés-sorozat a Balassi Kiadó /Budapest/ gondozásában megjelent hat kötet 1998 és 2005 között a Régi Magyar Könyvtár sorozatban látott napvilágot. Biró Annamária, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatója az Universitas Könyvkiadónál 2008-ban megjelent Briefwechsel des Karl Gottlieb Windisch című kötetet ismertette. A Magyarországi Tudósok levelezése sorozat ötödik kiadványát Seidler Andrea rendezte sajtó alá. A kötetben szó esik az Ungrischen Magazin című folyóirat keletkezésének történetéről is. Hiánypótló színháztörténeti adattár és kortörténet Enyedi Sándor A Tragédia a színpadon /Madách Irodalmi Társaság, 2008/ című munkája. 1883. szeptember 21-én volt Madách Imre Az ember tragédiája című művének ősbemutatója, az ezt követő 125 év alatt pedig számtalan előadást tartottak a világ minden pontján. A tragédiát Bukaresttől Detroitig, New Yorktól Sepsiszentgyörgyig játszották ezalatt az idő alatt: mintegy 1151 teljes tételt nevesít a kötet, amely mögött rengeteg előadás van. Az ember tragédiája kolozsvári előadása legutóbb 1997-ben volt, Csiszár Imre rendezésében. /Hármas könyvbemutató a Mariánumban. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.

Megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2009/1-es száma. Néhány cím. Máté Zsuzsanna: Hermeneutikai dilemmák Madách Az ember tragédiájának Paulay Ede-rendezte ősbemutatóján, Máthé Dénes: A magyar stilisztika a kolozsvári nyelvészek tevékenységében (I.), Szűcs Tibor: A kontrasztív nyelvészet és a fordításkritika viszonyáról. Az Adattár rovatban Janitsek Jenő a Kolozs megyei Szék helyneveit tette közzé. /Lapszemle. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./

Immár negyedszázada ünneplik szeptember 21-én a magyar dráma napját. E jeles nap arra emlékeztet, hogy 1883-ban ezen a napon szólalt meg először a pesti Nemzeti Színház színpadán Madách Imre nagyszabású drámai költeménye, Az ember tragédiája. Marosvásárhelyen sokan emlékeznek még arra az előadásra, amelyben a Tragédia Harag György víziójában került közönség elé. A Tompa Miklós Társulat 2001-ben Anca Bradu rendezésében is műsorára tűzte a drámát. A marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat augusztus-szeptemberi összevont száma színházi szám. Olvasható ebben Matei Visniec Paparazzi avagy egy elvetélt napfelkelte krónikája című színműve Patkó Éva fordításában, Kiss Noémi Legénybúcsú című alkotása „tragikus eljegyzés kilenc jelenetben”, Mihaela Michailov Életem babái című jegyzete. Pálfi Zsófia Disharmonia caelestis címmel adja közre (Nietzsche: – Isten meghalt. Isten: – Nietzsche meghalt) „alcímű” jelenetét, amellyel szerzője a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem drámaírói pályázatán díjat nyert, továbbá Christopher Marlowe II. Edwárd című ötfelvonásos tragédiáját Jánosházy György fordításában. /b. d. : Szeptember 21. – a magyar dráma napja. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 19./

Erdélyben és Újvidéken is megemlékeztek a magyar dráma napjáról: Nagyváradon felidézték Madách Imre életét, Marosvásárhelyen a szeptember 20-i, vasárnap esti előadást szentelték az ünnepnek, Újvidéken pedig három ősbemutatót tartottak ebből az alkalomból. Újvidéken annak a három darabnak az ősbemutatóját tartják, amelyeket vasárnap írtak a szerzők a IX. Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen. A három drámaíró: Góli Kornélia, Nagy Abonyi Árpád és Szegedi Szabó Béla. E drámákat este 7 órakor kapta meg a három rendező: Antal Szilárd, Mezei Kinga és Rusznyák Gábor. Azonnal megkezdődtek a próbák a másnapi előadásra, újvidéki, szabadkai, erdélyi és békéscsabai színészek közreműködésével. A friss darabok ősbemutatóját szeptember 21-én láthatta a közönség, az Újvidéki Színházban. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a magyar dráma napja alkalmából Müller Péter–Seress Rezső Szomorú vasárnap című kamaramusicaljét új szereposztásban adta elő. Nagyváradon a Kiss Stúdió Színház emlékeztek meg a magyar dráma napjáról. Részletek hangzottak el Madách Imre Az ember tragédiája című drámájából. /A kisebbségi színházak is megünnepelték a magyar dráma napját. = Krónika (Kolozsvár), szept. 22./

Megloptak
Plagizálás, vagy az Internet rossz vicce
Minden azzal kezdődött, hogy évtizedes kutatómunka után megírtam és megjelentettem a Kriterionnál a Bölcselet az Erdélyi Múzeum-Egyesületben című monográfiámat. Néhány nappal ezelőtt, amikor szörföltem az interneten, értesülnöm kellett arról, hogy ezt a könyvet nem én, hanem névrokonom, Balázs Attila írta. Mivel elég sokan viselik ezt a nevet, a tévedések elkerülése végett tisztázom: az 1955-ben Újvidéken született, majd Magyarországra áttelepült neves íróról, drámaíróról, műfordítóról, szerkesztőről van szó, akiknek számos regénye sikert aratott, aki nem egy irodalmi díjban részesült.
A www.bookline.hu honlap eladásra kínálja Balázs Attila munkáit, könyveinek címlapjai színesben láthatók, a Kinek Észak, kinek Dél, A meztelen folyó a Vágyak gyűjteménye című és a többiek, köztük a Bölcselet az Erdélyi Múzeum Egyesületben. Ennek a borítólapján csak nagyításban volna olvasható az igazi szerző neve, de minek ez, amikor a könyvterjesztő vastag betűkkel kiírja: ezt a kötetet is ő írta. A hirdetés pontos: Bölcselet az Erdélyi-Múzeum Egyesületben – Kriterion Kiadó, 2007 – 242 oldal – Kötés: papír / puha kötés – ISBN: 973260951 X. Csak az auktor neve nem stimmel.
A www.nimezis.hu honlap ugyancsak a szépíró névrokonom művei közé sorolja a könyvemet. E két reklámhirdetés között legfeljebb az árban van némi eltérés: az egyik a mindkettőben megjelölt 2100 Ft-hoz viszonyítva 15 %-os engedménnyel 1785 Ft-ért, a másik 16 %-os engedménnyel 1760 Ft-ér kínálja a regényíró könyvét. Az Animare Webáruház sem maradhatott le, a webshop.animare.hu honlapon terjeszti a szép írónak tulajdonított munkát. A kiadón, az oldalszámon s a többi adaton túl némi többletinformációval is szolgál: „Aranykártya: 20 pont” (Nem tudom, ez sok-e vagy kevés?) S hogy azért a román olvasóközönség se maradjon le, a www.bookline.hu egy másik weblapján lejben is hirdeti Balázs Attila eszmetörténeti munkáját, mégpedig 32.9 RON-ban, persze 15%os engedménnyel 28.0 RON.
Tévedés ne essék. A neves írót, drámaírót, publicistát, műfordítót, a Sinkó-, Fórum Regény-, Madách-, az 1999 Évkönyv-díjas s annyi más elismerést kapott literátort a világért sem akarom plagizálással vádolni. Végül is nem a saját honlapján jelentek meg ezek az adatok. Az értelmező szótárak szerint plagizál az, aki más szellemi tulajdonát saját nevén adja elő. Ezúttal nem a „saját nevén”-ről van szó, de – még ha ezt a könyvterjesztők követik is el – arról igen, hogy valakinek a szellemi tulajdonát az önkényes névváltoztatással (formálisan) ellopták.
Az persze számomra rejtély, hogy Attila névrokonom eddig miért nem tiltakozott e neki tulajdonított kakukktojás-könyv besorolása ellen. Azt nem várom el a könyvterjesztőktől, hogy feltűnjék nekik: vajon itt minden rendben van-e, az újvidéki születésű, tőről metszett szépíró egyszer csak egy kolozsvári szakfolyóirat filozófiai munkásságáról közöl eszmetörténeti monográfiát? Ám neki, a közös családnevünk viselőjének, aki ugyancsak áldozat, mint én, ez feltűnhetett volna. Igaz, vannak olyannyira szerény emberek, akik nem követik nyomon saját könyveiknek a terjesztését.
Nagyon hálás vagyok a Kriterion kiadónak, s mindenek előtt az igazgatójának, H. Szabó Gyulának az odaadó fáradozásáért, minek nyomán e könyvem megjelenhetett. Megpályázta a kiadását és elnyerte, alaposan véleményeztette a kéziratot, gondosan megszerkesztették, példásan kinyomtatták, megszervezték a könyvbemutatómat, amelynek sajtóvisszhangja volt, lelkiismeretesen reklámozták a munkát. Ezért olvastam csodálkozva a kiadó honlapját (www.kriterion.ro), amelyen miután az igazgató bemutatja a szerkesztőség munkáját, közlik a náluk megjelent könyvek címét és szerzőjét. Ott van közöttük a Bölcselet az Erdélyi Múzeum-Egyesületben című is – ám szerzőjének Balázs Attilát tüntetik fel. Aligha hiszem, hogy valaki a kiadó berkeiből állította volna össze ezt a listát. Másra kell gondolni: a világhálón terjesztett hamis információt egy be nem avatott személy egyszerűen beemelte ebbe a lajstromba. Ez pedig az Internet rossz vicce. Sajnos, ha ebbe a világméretű információs rendszerbe bekerül egy hibás adat, ez – akár a lavinát okozó hógolyó – elindul a maga útján. Most aztán ember legyen a talpán, aki kikutatja: ugyan bizony ki indította el ezt a hógörgeteget.
Igen ám, de az Internet rossz tréfája vastagodik, egyre otrombább lesz. „Balázs Attila kötete” kezd hiteles, tudományos információs forrássá válni. Olvasom Tasi István honlapján (tasi.istván@pamho.net) a tudósszerző provokatív című szaktanulmányát: „Állatok vagyunk-e, vagy Isten fiai” A darwinizmus fogadtatása Magyarországon a kiegyezés időszakában, korabeli értelmiségi portrék és publikációk alapján. Beható szakmai elemzés ez, széleskörű tudományos apparátussal, a forrásanyag igényes megjelölésével. Ebben felfedeztem, hogy a tanulmányíró az én könyvemre is hivatkozik. Parafrazálja egyik megállapításomat, miszerint Brassai Sámuel bírálta azokat, akik a természettudományokból anyagelvű mondanivalót próbáltak kihámozni. A szaktudós a 27. jegyzetben gondosan meg is jelöli, honnan vette ezt az információt: Balázs Attila: Bölcselet az Erdélyi Múzeum-Egyesületben című könyvéből. S ez nem egyszerű elírás. Ezt bizonyítja az, hogy – miként a tudományos szakdolgozatoktól elvárható – Tasi István a közleménye végén közli a forrásmunkáinak a listáját, köztük ismét csak a névrokonomat megjelölve szerzőnek. Jó, jó, rendben van, az internetre sok mindent rá lehet kenni – ő a hibás! – , de azért bennem ott motoszkál valami: aki ezt az igényes tanulmányt megírta, gondolom nem csak a világhálón megjelent téves adatokból inspirálódott, kezébe vette a könyvemet, hiszen parafrazált belőle. Nem furcsa, hogy csak a családnevemig jutott, hagyta magát félrevezetni a Google kártékony tréfájától.
Na de azért ne csak szidalmazzuk a világhálót, van benne sok dicsérendő: a hibáit, csínytevéseit könnyű helyrehozni. Néhány kattintással törölni, helyesbíteni lehet mindent. De a tény mégiscsak tény marad: ha nem is szándékosan, de plagizálás történt. Nem kívánok elégtételt, csupán azt a néhány helyesbítő billentyű lenyomást várom el. A könyvterjesztőknek pedig köszönet azért, hogy olyan lendületesen reklámozzák a könyvemet Ft-ben meg RON-ban, tegyék csak továbbra is ezt – persze az igazi szerző nevével.
BALÁZS SÁNDOR. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Le kell ráznunk bilincseinket
Az ész és bűbáj erdélyi gyémántja
"Ha más vidékre hív a szépség, / De rab-cellába zár a kényszer, / Celládat bár mérföldek mérjék, / A zárt falakkal megelégszel?" (Szabédi László)
– Tiszta eszményeket kegyetlenül megcsúfoló idő ördögi kerekei között pusztult el az a Szabédi László, aki egykor innen, ezekről a szomorú szépségekben bővelkedő mezőségi tájakról indult el "világhódító, nagyszerű kalandra" a szellem birodalmának ösvényein. A számára oly szűkmarkúan megadatott esztendők során bejárta a gondolati líra tartományait, mívesen megmunkált novellákban kereste a válaszokat súlyos kérdésekre, kísérletezett a színpadi kifejezés lehetőségeivel, éles elméjű kritikai tartományokban, esszékben mondott máig érvényes véleményt a korabeli szépirodalom és művészet jelenségeiről – például Tamási prózájáról, Nagy Imre festményeiről –, szerkesztett folyóiratot hű pályatársakkal együtt, mindig a dolgok lényegét keresve-kutatva. Maradandót alkotott a magyar nyelvtudomány területén. Ész és bűbáj című, 1953-ban megjelent kötetének előszavában írta: "Soha nem akartam más helyett gondolkozni, mint ahogy azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy helyettem más gondolkozzék." (Nagy Pál: Tisztelgő főhajtással)
A mártír sorsú unitárius íróra emlékeztek vasárnap Szabédon. Kecskés Csaba, Marosvásárhely-kövesdombi lelkész-esperes, aki boldog gyermekéveit ugyanott töltötte, szószéki beszédében bibliai és irodalmi példázatokkal vázolta az értelmes életet kereső ember vívódását "ész és bűbáj" varázsában, ama fénytartományt mutatva fel, melyben ha az élet célja a madáchi tanulság: a küzdés maga –, akkor csak az embert egyetemesen, a nemzetet sajátosan szolgáló, értelmes küzdésnek van jogosultsága. A vendégeket Jenei Sándor Levente helybeli lelkész köszöntötte. Megtisztelte jelenlétével az eseményt Dáné Tibor Kálmán, az EMKE országos elnöke, Egyed Péter író, a kolozsvári BBTE filozófia tanszékének tanára, Máthé Dénes, a BBTE tanára, az Erdélyi Unitárius Egyház főgondnoka, érdekvédelmi szervezetünk és az önkormányzatok képviselői, pedagógusok. A templomban Szabédi László verseit szavalták a nevét viselő iskola diákjai, közreműködött a Szabó Júlia énekvezér dirigálta helyi vegyes kar, a templom falán elhelyezett emlékplakett – Hunyadi László alkotása – alá kerültek az emlékezés virágai, és koszorút helyeztek a kultúrház épületében létesített Szabédi- emlékszoba falára is.
– Szabédi László lélekbeli hovatartozását írói nevének megválasztásával juttatta kifejezésre – mondotta Nagy Pál irodalomtörténész, a költő nemes kultuszának leghűségesebb marosvásárhelyi híve. – Szabédi László 1907. május 7-én eredetileg Székelynek született a Maros menti Sáromberkén. Gyermekkorának egy részét töltötte itt, ebben a faluban, Szabédon, a mezőségi szelíd dombok és vadvirágos rétek világában, ahol anyai nagyapja, Abrudbányai Rédiger Géza: unitárius lelkész volt. Szabédon, a tiszteletes úr családjának fölnevelő közösségében szerzett emlékek és élmények mindvégig – 1959-ben bekövetkezett tragikus haláláig – meghatározó erővel voltak sorsa alakulásában, sokoldalú munkálkodásának hétköznapjaiban. "Ebben a faluban / nem születtem ugyan, / szülőfalum mégis ez; / ebben a faluban / semmim sincsen ugyan, / de itten lesz, amim lesz." Szabédi Lászlóról szólva soha nem feledkezhetünk meg a szabédi temetőben nyugvó papköltő- nagyapáról, Rédiger Gézáról – figyelmeztetett Nagy Pál. És arról sem, hogy Szabédi László édesapja, a hatgyermekes sáromberki vasutas ugyancsak rendelkezett költői talentummal: "írásos hagyatékában több verse maradt fenn, s ezeknek egy része meg is jelent 1944-ben, Pécsett, a Szabédról...levett kalappal című kötetben, amit Abrudbányai Ödön, Rédiger Géza tiszteletes úr legidősebb fia szerkesztett. Irodalomtörténeti tény tehát, hogy Szabédi Lászlónak, a huszadik századi magyar irodalom és tudományosság kiemelkedő egyéniségének annak idején ilyen elődei voltak azok, akiknek családi közösségéből elindult később a maga pályáján. Ezen a talajon Szabédi választott szülőfaluja vonzó és értékgerjesztő góca lehet ma is e vidék – a viharos történelmi múltra visszatekintő székely Mezőség – élni akaró, megmaradásra hivatott magyarságának. * A kérlelhetetlen, szókimondó közíró szólal meg Nagy Pál záró mondataiban: – Szabédi Lászlót a csalódások, megaláztatások végül is öngyilkosságba kergették, ez a küzdelmes életpálya mélyen összefügg az erdélyi magyar értelmiség közelmúltjának megpróbáltató eseményeivel, azokkal a drámai történésekkel, melyek több nemzedék életében kitörölhetetlen nyomokat hagytak. Elegendő talán a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1959 tavaszán történt "beolvasztására" – azaz: megszüntetésére – gondolni. Köztudott: Szabédi jó ideig kiváló tanára volt a Bolyainak; évfolyamok számára nyújtott maradandó élményt kitűnő előadásaival. Egykori tanítványai – közéjük tartozom én is – múlhatatlan szeretettel és sok köszönettel emlékeznek rá manapság.
Nem titok: az önálló Bolyai megszüntetése súlyos jogsértés volt, s mint ilyen, az egykori román kommunista-nacionalista diktatúra asszimilációs politikájának "fegyver- tényeként" emlékeztet a korabeli állapotokra. Ennek a fondorlatos jogsértésnek lett áldozata – másokkal együtt – Szabédi László is: 1959 áprilisában Kolozsvár mellett vonat elé vetette magát. * Szabédi László neve értékjelző fogalom irodalmunk, kultúránk jelenkori történetében. Az Őt megillető elismerés jele az is, hogy szavainak hű meghallói hajdani ittlétének színhelyén – a választott szülőfaluban – tisztelgő főhajtással emlékeznek rá minden időkben.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Színházfelújítás harmadik szakaszban
Nagyvárad – Harmadik szakaszába lépett a nagyváradi állami színház épületének felújítása.
A nagyváradi színház épületének külső felújítása, illetve a díszítőelemek restaurálása után mindazoknak a munkálatoknak az elvégzése maradt hátra, amelyek a két előző kiírásból kimaradtak. A jelenlegi munkálatok két részre oszlanak, tájékoztatta lapunkat Benyovszky Tünde, a Nagyváradi Ingatlanügyi Hatóság aligazgatója, akitől megtudtuk azt, hogy a nagyobb 5.224.520 lej értékű projekt az elektromos, a fűtési és a csatornahálózat cseréjét foglalja magában, de egyebek mellett a mellékhelyiségek, a hangosítás, a klímaberendezés felújítását is ennek a projektnek a keretében kell elvégezni. A munkálatokat a Constructorul Salard cég nyerte el.
Csőakadály
„A legnagyobb gondot a felújításnak ebben a szakaszában az okozza, hogy a Madách utcai fogyasztókat kiszolgáló fűtéscső a színház alatt halad el. Ahhoz, hogy az alagsort felújíthassuk, ezt a csövet ki kell vezetni az épület alól. A Hőerőmű július 21-én elkezdte ezt a munkát, a fűtéscsövet másfelé fogják elvezetni, így biztosítva lesz a fűtés a színház körüli fogyasztók számára” – mondta Benyovszky Tünde. Az aligazgató hozzátette, hogy a munkálatok elvégzésének határideje 2011 februárja. Egyelőre az előre megállapított ütemterv alapján halad a munka, ami azonban elhúzódhat, hiszen ebben a harmadik szakaszban még további külső munkálatokat is el kell végezni, például a színház körüli járdákat is fel kell újítani, és az ereszeket is le kell vezetni közvetlenül a csatornahálózatba. „Ezen esetekben a megbízott vállalat csak azok után tudja elvégezni a munkát, miután a vízügyi társaság és a Hőerőmű a maga során előkészítette a terepet” – jelezte Benyovszky Tünde.
Húzódhat
A felsoroltak mellett, végső fázisként történik meg a színház bútorzatának beszerzése. Ezt a kiírást az Arhitectura&Mobili cégszövetség nyerte meg 807 ezer lejes ajánlatával, mely vállalta azt, hogy négy hónap alatt biztosítja az összes szükséges bútorzatot. Ők azonban a fő kivitelezőhöz vannak kötve, ugyanis a bútorok beszerzését csak a nézőtér elkészülte után lehet megkezdeni, jelezte Benyovszky Tünde. Végezetül az aligazgató elmondta, hogy a színház felújítási munkálatainak mindhárom szakaszában a Bihar Megyei Tanács utalta és utalja át a szükséges pénzt, a város csak az ingatlan kezelését vette át arra az időszakra, amíg a felújítási munkálatok tartanak. Az aligazgató által nyújtott tájékoztató után kilátogattunk a felújítások helyszínére is, ahol a munkások éppen az elektromos vezetékeket süllyesztették a falba. A felújítással kapcsolatos különböző feladatokkal megbízott személyek közül többen is elmondták, hogy a jövő februári határidő nagyon optimista előrejelzés, sokkal valószínűbb az, hogy a teljes felújítás a jövő évi színházi évad kezdetére (2011 július – szeptember) készül el.
Pap István. erdon.ro

Élni és nagyra nőni
Nagyvárad – A magyar dráma napja alkalmából Élni és nagyra nőni –Széchényi István emlékezete címmel gálaestre került sor a tizenhat éves, Magyar Örökség díjas nagyváradi Kiss Stúdió Színházban.
A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg szerte a Kárpát-medencében. Kedd délután Kiss Törék Ildikó, Meleg Vilmos és Varga Vilmos nagyváradi színművészek közreműködésével a magyar dráma napját ünnepelték Nagyváradon, a Kiss Stúdió Színházban is. Kiss Törék Ildikó köszöntötte a szép számú közönséget és ismertette a műsorra tűzött programot. Magyarországon és a határokon túl is méltó módon emlékeznek meg erről a napról, tudhattuk meg a színésznő bevezetőjében. Elhangzott, hogy anyaországi mintára szeretnék újraalakítani a Kiss Stúdió Baráti Körét. A gálaest műsoráról nem hiányozhatott részlet Madách Imre Az ember tragédiája című művéből.
Példaértékű hűség
A színészházaspár Meleg Vilmos színművésszel közösen a XI. színt elevenítette fel mely Londonban, az ipari forradalom idején játszódik. Az est második felében az utókor emlékezetében a legnagyobb magyarként élő Széchenyi István alakja elevenedett meg. Kocsis István drámaíró Széchenyi-trilógiájából hangzottak el részletek. A monodrámajeleneteiben Széchenyi először mint huszárkapitány, majd mint a budapesti Lánchíd megálmodója és építtetője, végül pedig mint a döblingi elmegyógyintézet kezeltje jelenik meg. A politikából kiábrándult, de nemzetéhez mindvégig hű maradt Széchenyi rendületlenül vallotta: „Csak azt a népet lehet elpusztítani, mely hagyja magát”. Kiss Törék Ildikó kifejtette: a legnagyobb magyar országához fűződő, igaz szeretete és hűsége példaértékű kell legyen számunkra is. A gálaest utolsó részében Csokonai Vitéz Mihály egyik versműve, valamint egy kortárs szerző, Ferenczes István Felirat az égi táblánál szolgáló Gróf Széchenyi Istvánhoz című verse hangzott el.
Mészáros Tímea
erdon.ro

"Az igaznak emlékezete áldott"
Főhajtás Toró Tibor emléke előtt
A történelmi Erdély újkori, Apor Péter-i metamorfózisában a rendkívüli veszteségek miatt érzett fájdalom lesújtó érzésével vettük hírül Toró Tibor akadémikus, az erdélyi csillagok világából a mindenség univerzumába emelkedett székely atomfizikus halálát.
Nagy elődje és ismerve szeretett mintaképe, az Erdély egén üstökösként előtte járó Bolyai János nyomdokába lépve, immáron Ő is elköltözött az áldott emlékezetű igazak világló panteonjába.
Az örökkévalóság fényévekben mérhető – mérhetetlen – magasságából és a csillagvilágok birodalmának madáchi hidegéből és sodró súlytalanságából – földi fogódzókat keresve – azonban hadd kapaszkodjunk vissza ide, Transzszilvániába, a területileg elvitatott, de létében mégiscsak megkérdőjelezhetetlen Magyar és Székely Autonómiába. Azokhoz a gyökerekhez, melyekből kinövekedvén, Toró Tibor is – a goethei metafora értelmében – szárnyra kapott egykor, hogy annak utána szellemi és tudományos pályája egyetemes magasságába íveljen.
Földi, földrajzi pályafutásának koordinátái: Énlaka, Magyarhermány, Kányád, Etéd, Székelyudvarhely, Nagyvárad és Temesvár – amiképpen Ő maga kijelölte. Életének útját és útjainak porát taposva haladtunk Vele együtt "földi vándorlásának" eddigi pályáján. Most pedig, húsz évvel a temesvári újrakezdés után, az Ígéret Földjének határán, az eltávozó atyákkal együtt Őt is méltóképpen elsiratván, örökébe és nyomdokába lépve, "az ő bölcsességének lelkével beteljesedve" (5. Móz. 34,9), Isten rendelésének engedelmeskedve, hadd haladjunk ugyanezen az úton tovább – azon a földön, amelyen Isten adta élnünk, és amelyből Ő maga is vétetett.
"Az igaznak emlékezete legyen áldott!" (Zsolt. 10,7)
Nagyvárad, 2010. október 18.
Tőkés László, Népújság (Marosvásárhely)

„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)

Totális veszélyben van a magyar irodalom
Nagyvárad – A tizenkét legszebb magyar vers összeállításával is az irodalom megmentéséért küzd Fűzfa Balázs anyaországi irodalomtörtnész, akivel a Nagy versmondás rendezvénysorozat nagyváradi alkalma után készítettünk interjút.
– Hányadjára van Váradon, és hogyan fogadták önt és újító szellemben írt magyar irodalomtankönyveit?
– Azt hiszem már negyedszer vagyok Váradon előadást tartani. Nagy örömmel jövök ide. Úgy érzem néha, hogy hazajövök. Váradot én egy nagyon rokonszenves városnak tartottam akkor is, amikor még nem ismertem ennyire, de most már lassan az utcák is ismerősek lesznek, és eligazodom a városban. Megható számomra, amilyen szeretettel fogadnak az iskolában a diákok is a tanárok, és igazi szellemi élményt jelent nekem az a nyitottság, ami itt megnyilvánul irányomban. Nekem az a legmegdöbbentőbb, ahogyan az itteni diákok és a tanárok az új típusú irodalomtankönyv iránt érdeklődnek. Ilyenfajta nyitottságot Magyarországon nem tapasztalok. Ott sokkal jobban ragaszkodnak a régi, megszokott sémákhoz, könyvekhez, irodalomtörténet tanításhoz. Az én könyveim nem ilyenek, és Nagyváradon nekem mindig az az érzésem, hogy itt az emberek fogadókészsége az innovációra sokkal jobb, mint Magyarországon. Ez biztos abból is adódik, hogy önöknek sokkal nehezebb volt nagyon sokáig itt élni, és jobban megszorítottak voltak szellemi és fizikai értelemben egyaránt, és ebből adódóan sokkal tágabb a látókörük, és ebben az új, sokszínűbb világban, amelybe mindannyian belecsöppentünk, önök szabadabban bánnak a térrel, az idővel, a szellemi dolgokkal.
– Miért tartotta szükségesnek az új tupusú irodalomtankönyvek megírását?
– Azért, hogy a mai gyerekek közelebb kerüljenek az irodalomhoz, és azért, hogy valamit megmentsünk az irodalomból a jövő számára. Az irodalom mostanában presztizsvesztésen megy át, sőt, totális veszélyben van: kisöprik nemcsak az iskolából de még a padlásról is. Érzésem szerint ezt majd önök is át fogják élni öt-tíz év múlva. Magyarországon szeptembertől a szakmunkás-képzésben megszüntették az irodalomoktatást. Vagyis Madáchról, Adyról, Babitsról, Petőfiről a jövő kőművesei, esztergályosai nem hallanak egy szót sem.
– Ez ellen nem tiltakozott senki?
– Az a döbbenetes, hogy nem! Az érthető, hogy a tanárok féltik az állásukat, de ez az egzisztenciális félelem már olyan mértékű, hogy még azt is lenyomják a torkukon, ha huszonnyolcra emelik a heti óraszámot, ami őrületesen magas szám. Én most kérdeztem egy itteni kollégát, aki azt mondta, hogy főllású tanárnak heti tizennyolc órja van.
– A tankönyvek segíthetnek valamit ebben a nehéz helyzetben?
– Én ezt azért csinálom, mert úgy gondolom, hogy ha mi felnőttek megtanulunk kicsit tanulni a gyerekektől, elfogadni azt a világot, amelyben ők élnek, elismerve a vizuális kultúra fontosságát, ha megtanulunk mi is az sms-nyelven mi beszélni, és ha egy kicsit elfogadjuk azokat az értékeket, amelyek számukra fontosak, akkor kapunk tőlük esélyt arra, hogy valamit ők is elfogadjanak abból, amit mi fontosnak tartunk. Másképp nem megy.
– Ahhoz, hogy azt irodalom elfogadottá váljon, az irodalomoktatás helyett nem az irodalomnak magának kellene maivá válnia?
– Az irodalom részben már megcsinálta a modernizációt, gondoljunk a posztmodern irodalomra. De a magyartanárok szinte kevesebb posztmodern irodalmat olvasnak mint a diákok. Az érettségi kényszerére hivatkoznak, és emiatt gyakorlatilag Örkény Istvánnál véget ér a tanítás.
– Milyen szempontok vezérelték a tizenkét legszebb magyar vers listájának összeállításakor?
– A legfőbb szempontjaim közé tartozott az, hogy a vers minél szélesebb körben ismert legyen, és benne legyen az általános vagy középiskolai oktatásban. A lista összeállításánál arra is törekedtem, hogy az inspirálja a tudósokat is új szempontok figyelembevételére. Miután már megvolt a „tucat”, megnéztem az évfordulókat, és annak alapján állítottam fel a Nagy versmondás sorrendjét. De hangsúlyozom, hogy sem a lista, sem a sorrend nem egy rangsor.
Pap István
A tizenkét legszebb magyar vers (a költők nevének ábécé sorrendjében)
Ady Endre – Kocsi-út az éjszakában
Arany János – Szondi két apródja
Babits Mihály – Esti kérdés
Berzsenyi Dániel – A közelítő tél
József Attila – Eszmélet
Kosztolányi Dezső – Hajnali részegség
Nagy László – Ki viszi át a Szerelmet
Petőfi Sándor – Szeptember végén
Pilinszky János – Apokrif
Radnóti Miklós – Levél a hitveshez
erdon.ro

Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”
Mátyás szülőháza előtt megnyílt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelőre gyér érdeklődés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülőháza előtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárság Program és Ifjúsági Főosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az első, 1929 májusában megrendezett Ünnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az első kolozsvári Ünnepi Könyvhét után idén Erdély fővárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezők remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülőháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklődéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérőprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét hivatalos megnyitója előtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvű könyvek Romániában 1918–1945 között című tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság főtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók – Paulovics László íróportréi című kötet, a Kolozsvári köszöntőben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt „öregdiákok” (Benkő Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következő években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítőt nyújtani az érdeklődőknek az 1918–1945 közötti időszak könyvterméséből, kitérve természetesen a 70 évvel ezelőtt megtartott első kolozsvári Ünnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetből 150-et sikerült kiállítani, „apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból”. Fiatalok és idősebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, művészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) című kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. – Talán érdemes lesz a következő Ünnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy műhely – Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva – vagy város – Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. – könyveit vagy sajtóját – hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülőháza előtti téren
A délután négy órakor kezdődő hivatalos megnyitón elsőként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár „brandjének” nevezte a könyvet. Őt Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. „A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlődésről szólt”, mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az Ünnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülőháza előtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költő üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „Hetven esztendővel ezelőtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy ő akkor 62 esztendős volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal”, állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerző és az olvasó közvetlen találkozásának lehetőségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: „Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja hagyományteremtőnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtő és közösségépítő szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövőben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs műsorvezető Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetőjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtő szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedő vezetői, „munkásai”. Első alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bőrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdődő eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetőt, a válogatás is az ő nevéhez fűződik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója „adósságtörlesztésnek” nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetőjéből idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költői indulását, illetve a Palocsay-líra fő jellemzőit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllő Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhétről bővebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllő)
Szabadság (Kolozsvár)

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

Színvonalas művészeti képzés a PKE-n
Akkora sikert aratott az a debreceni kiállítás, amelyen a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészet Tanszékének két oktatója is részt vett, hogy a szervezők július végéig meghosszabbították a nyitva tartását” – jelentette be Ujvárossy László tanszékvezető, aki maga is a kiállítók között van.
A csoportos kiállítást a CEPEVIT elnevezésű, a MODEM-mel közös projekt keretében szervezték.
Idén egyébként a PKE Képzőművészet Tanszékének hatodik tervezőgrafikus nemzedéke is sikeresen megvédte államvizsgáját. Az alapképzésen huszonheten nyertek képesítést, akik a tervezőgrafika hagyományos műfajai – könyvgrafika, plakátművészet, arculattervezés, fotóművészet – mellett a webdizájn, az interaktív könyv és animáció terén végzett kísérletekben és az ehhez kapcsolódó elméleti kutatásokban is jeleskedtek. Ez volt az utolsó olyan év, amikor monitorizálták az államvizsgát, az akkreditáció után ugyanis még három évig más egyetemekről érkező tanárokat is meg kellett hívni, a 9 tagú bizottság egyharmada Temesvárról, Kolozsvárról vagy a Nagyváradi Egyetemről jött. Ősztől megszűnik ez a gyakorlat.
Örömteli hír, hogy több hallgató diplomamunkáját is szerződtették – mondta el Ujvárossy László. A könyvművészet területén, Kovács Klaudia munkája nyomán a nagyváradi Tóth Ágnes költőnőnek A néma erdő titka című mesejátékára született könyvterv. Bartha Dániel a kézdivásárhelyi Székely titok nevű pálinkafőzdének készített új, korszerű arculatot. Havlin Levente a PKE Képzőművészet Tanszékének felkérésére alkotott weboldalt, Deák Enikő az udvarhelyi Evolution9 esküvői fotószalon számára tervezett komplett dizájnt. Tóth Zoltán a nagyváradi SisiFashion divatcég brandjét alakította ki, Virág Magor pedig a sepsiszentgyörgyi Nagymama cukrászdának tervezett kereskedelmi reklámot. De voltak jól sikerült fikciók, rajzfilmek, vizuális művészeti kísérletek is, melyek a jövőben találhatnak gazdára, mint az András Bernadette Bruno Munari olasz formatervező, képzőművész hatására készített Wass Albert-mesekönyve, Ary Eszter saját verseit sok illusztrációval ellátó Tükörkép című könyvterve és Szabó Réka rendhagyó tipográfiával Madách Az ember tragédiája nyomán alkotott, képversszerű művészkönyve.
A hallgatók készítettek mozgóképes kísérleteket, rajzfilmeket is, melyek közül a legsikerültebbek Berényi Zsófia mozgatott fotogramjai, Zoltáni Levente, Sátha Dénes, Péterffy Hunor rajzfilmjei. Ezekből az alkotásokból nyáron Szentendrén mutatnak be egy válogatást. Krónika (Kolozsvár)