Kötő József emlékére
Húsz éven át volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára (1965-től 1985-ig, Senkálszky Endre, majd Bisztrai Mária igazgatása alatt). Úgy tartotta, a kolozsvári színháznak a legkeményebb cenzúra éveiben is az eredeti dráma műhelyének kell lennie és a sajátos erdélyi kultúrát is ápolnia kell.
E törekvés megvalósítása érdekében elmélyülten tanulmányozta az Erdélyben született drámairodalmat, melyről később Fejezetek a románai magyar dráma történetéből címmel könyvet is írt. 1986-1990 között az intézmény igazgatója volt, igazgatása alatt többször rendezett a színházban Harag György, Tompa Gábor. Színházelméleti, dramaturgiai cikkeivel a romániai magyar színjátszás megújulásához, a hagyományok korszerű színházelméletben való feloldásához kívánt hozzájárulni.
Szabadság (Kolozsvár)

Kötő Józseftől búcsúzunk
Amitől féltünk – bekövetkezett. Mikes Kelemen szavai jutnak az eszünkbe, amikor a Nagyságos Fejedelem halálát kedves nénjének hírül adta. Mert most Őtőle kell végső búcsút vennünk.
Alig néhány hónappal ezelőtt 75. születésnapján még szerettei, barátai, munkatársai körében köszönthettük, s Ő a nyugalom éveire szóló mindenféle jókívánságokat a Tőle ismert szerénységgel és a jövő iránti bizakodással nyugtázta.
Aztán jött a kegyetlen orvosi diagnózis. Ő maga közölte velem, azzal a nyugalommal, amely a nehéz helyzetekben jellemezte, és amely másoknak is erőt adott szembe nézni a nehézségekkel.
Bízott – bíztunk mindnyájan – az orvostudomány erejében. S számítottunk rá, hogy visszatérnek számára a munkás mindennapok, hiszen annyi terve volt, annyi elkezdett vagy végiggondolt tennivalója.
A Fennvaló másként rendelkezett.
Ebben a pillanatban csak a fájdalom keres magának szavakat bennünk.
Életének, immár lezárult életművének a mérlegét majd csak ezután készítik el az arra illetékesek.
Bizonyára mérleget készítenek egykori kis tanítványai a zsoboki iskolából, akiket az anyanyelv tiszteletére, szellemi értékeink ismeretére és megbecsülésére tanított.
Mérleget készítenek munkatársai a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál, akiknek oly sok sikerében volt részes – a háttérből. A mindennapi munkába átültetett hitvallása volt, hogy a színháznak az eredeti dráma műhelyének kell lennie, a sajátos erdélyi értékek továbbvivőjének, ugyanakkor nyitottnak a modern törekvések felé, állandó kapcsolatban azzal a közösséggel, amelyben él, s amely létének értelmét adja. A legnehezebb időben volt a színház igazgatója, aki tudta, hogy védőhálónak kell lennie az alkotó munka számára mindenféle ostoba vagy rosszindulatú, sőt a színpadról elhangzó szó létének értelmére törő gonosz hatalmasságokkal szemben.
Mérleget készítünk mi, társai az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület talpra állításában, amely az ő célratörő, szívós munkájának köszönhetően tudott ernyőszervezetévé válni minden helyi értékteremtő törekvésnek, otthonává a sok évtizedes szorongattatás után újra szárnyra kelő és igazi kultúrára szomjas lélek önkifejezésének.
És mérleget készítenek tanítványai az egyetemen, akitől nem csak magyar dráma- és színháztörténet tanulhattak, nem csak a magyar színpad nagy egyéniségeit ismerhették meg, hanem azt a szellemi, művészi és erkölcsi örökséget is, amely minden korok színházművészetét élteti.
Tudásának sajnos, csak egy része formálódhatott könyvekké, hiszen a színházi munkában eltöltött két és fél évtizedben, majd az utóbbi két évtizedben a közéletben vállalt mindennapi teendők mellett ritkán ülhetett az íróasztalhoz.
A „független nyugalom” évei most következtek volna.
Másképp rendeltetett.
Sokan és sokszor fogjuk még emlegetni – valahányszor csak adatban, ítéletben megbízható, megkerülhetetlen könyveit a kezünkbe vesszük.
S emlegetni fogjuk bölcs nyugalmát a konfliktusos helyzetekben, a célt soha szeme elől nem tévesztő kompromisszumkészségét, önzetlen baráti segítőkészségét.
Hiányozni fog – ezért még sokáig itt lesz közöttünk.
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsúzunk Kötő József színháztörténésztől
Életének 76. évében elhunyt Kötő József színháztörténész, egyetemi oktató, egykori államtitkár és parlamenti képviselő. Kötő József 1939-ben született Kolozsváron, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1958-ban. Magyar szakos tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett; ugyanott doktorált. Zsobokon általános iskolai tanár, majd húsz éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1986–1990 között igazgatója.
A Hét kolozsvári szerkesztője (1990), az RMDSZ országos társadalomszervezési titkára, majd közművelődési, oktatási alelnöke. 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, később főtanácsosa. Az RMDSZ parlamenti képviselője, oktatásügyi államtitkárként is tevékenykedett. A BBTE Színház karának oktatója volt, számos tanulmánya és színháztörténeti kötete jelent meg. A Játéktér című erdélyi magyar színházi lap alapító tagja. A búcsúztató szövegek a 3. oldalon olvashatók.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Kötő József író, színháztörténész, dramaturg
Életének hetvenhatodik évében elhunyt Kötő József, író, színháztörténész, dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja – közölte a teátrum.
Kötő József Kolozsváron született 1939. augusztus 8-án, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte a középiskolát. Magyar szakos tanári oklevelet szerzett 1961-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, majd 1984-ben ugyanott doktorált. Pályáját Zsobokon, általános iskolai tanárként kezdte (1961–65). Érdeklődése, ahogy többször ő maga is megvallotta, Janovics Jenő a Farkas utcai kőszínházról írt könyvének hatására fordult a színház felé.
Húsz éven át volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára (1965-től 1985-ig, Senkálszky Endre, majd Bisztrai Mária igazgatása alatt). Úgy tartotta, a kolozsvári színháznak a legkeményebb cenzúra éveiben is az eredeti dráma műhelyének kell lenni és a sajátos erdélyi kultúrát is ápolnia kell.
E törekvés megvalósítása érdekében elmélyülten tanulmányozta az Erdélyben született drámairodalmat, melyről később Fejezetek a románai magyar dráma történetéből címmel könyvet is írt. 1986-1990 között az intézmény igazgatója volt, igazgatása alatt többször rendezett a színházban Harag György és Tompa Gábor.
1990-től tevékenyen részt vállalt az erdélyi magyar kulturális élet szervezésében, A Hét kolozsvári szerkesztője volt, valamint az RMDSZ országos társadalomszervezési titkára, közművelődési alelnöke. 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, majd a szervezet főtanácsosaként működött haláláig.
Az RMDSZ kötelékében az oktatási és kutatási minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője volt. 1991-től színháztörténetet tanított a Babeş-Bolyai Tudományegyetem színházi tanszékén.
Számos színháztörténeti kötetet, valamint több mint száz színházi és drámatörténeti cikket, tanulmányt publikált. Színházelméleti, dramaturgiai cikkeivel a romániai magyar színjátszás megújulásához, a hagyományok korszerű színházelméletben való feloldásához kívánt hozzájárulni.
Munkásságáért 1994-ben Julianus-díjjal, 1999-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíjával tüntették ki. 2000-ben megkapta a Román Köztársasági Érdemrend Nagy Tisztikeresztjét, 2001-ben Magyarország Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlassics Gyula-díját. Ezüstfenyő díjas, Magyar Örökség díjas és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja volt.
„Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú” – vallotta a nyugdíjasként is aktív életet élő Kötő József.
Krónika (Kolozsvár)

A békességre törekvő ember
Meghalt Kötő József. Hamar ment el, majdhogynem észrevétlenül: gyors lefolyású betegségének adventi híre megülte a Születés ünnepét.
A megváltoztathatatlannal való szembenézés ügyetlenné tesz, hiába nem akarod: naponta Kötő Jóska szenvedésére kellett gondolnod. Az ünnep megoszthatatlan öröme napi teherként nehezedik rád. Meglep és megriaszt, mennyire személyessé tud válni a saját leheleted, amikor a szenvedő másikra gondolsz, akinek váratlanul akadozni kezdett és súlyossá lett minden egyes lélegzetvétele.
Valamikor a nyolcvanas évek utolsó harmadában találkoztam vele először személyesen, amikor a Kolozsvári Magyar Színház igazgatójaként kísérletet tett arra, hogy fölvegyen a társulatba. Nem sikerült, de nem rajta múlott, engem viszont már az is lenyűgözött, hogy egyáltalán megpróbálta.
Később, a politikai változásokat követően kollegák lettünk mégis, nagyon rövid időre, őt ugyanis az erdélyi kultúra egésze iránti felelőssége a művelődés-szervezés irányába vitte. Elképesztő energiával és derűvel dolgozott, és azzal a mindig is irigyelhető hittel, hogy a legkülönbözőbb módon gondolkodók között létre lehet hozni a megértés, elfogadás és értelmes beszéd terét, bármilyen szűk és tünékeny legyen is az.
Középre állt, közvetített, indulatokat tompított: a közösség érdekét és boldogulását soha nem látta ellentmondásban levőnek az egyénével. Félek, magával vitte ezt a tudást. Nincs emlékem arról, hogy valaki is haraggal vagy keserűséggel emlegette volna őt előttem.
Ő tudott a legtöbbet az erdélyi színjátszásról. Bármit is tett volna, és nagyon sokat és sokfélét tett, a színháztörténeti kutatómunkát, számomra mindig bámulatos módon, soha nem árulta el.
Felfedezéseiről örömmel és lelkesedéssel számolt be, mint legutóbb is, a Színjátszó személyek Erdélyben megírásakor. Munkáját nemcsak hozzáértéssel, hanem szeretettel is végezte.
Embereket tartott számon, velünk élőket és eltűnteket, mert egymás figyelmes számon tartása tesz bennünket valóságosan emberré. Emlékszem, amikor Senkálszky Bandi bácsi, mint utóbb kiderült, utolsó születésnapján megkeresett és finoman figyelmeztetett kötelességünkre: vele együtt látogattuk meg a nagy öreget, aki szinte csak lélek volt már, olyannyira elfogyott a teste. Ezt a legutolsó, minden részletében megrendítő és valahogyan mégis boldog találkozást is neki köszönhetem.
Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy aki a felebarátját abban segíti, miképpen Kötő József tette sokunkkal, hogy a szó legmélyebb értelmében ember legyen, bizony nagy dolgot visz véghez.
Előttem van derűje, finoman lehajtott feje és mosolya, tiszta, olykor majdhogynem gyermeki nevetése.
Az Evangélium a békességre törekvést a boldogság forrásának tartja. Szelíd örökség, a legfontosabbak közül való.
Visky András
Krónika (Kolozsvár)

Hallgassuk meg végre
Hallgassuk meg végre Kötő Józsefet, legalább most, amikor a halál elragadta őt tőlünk. Kötő Józsefnek az volt a nagy gondja, és többször is emlegette ezt: hogy a romániai tanügy alattvalókat nevel még most is – két évtizeddel a híres decemberi fordulat után, amikor elűzték, majd kivégezték a nagy romániai diktátort, akinek csak alattvalókra volt szüksége. Az alattvaló most a román nacionalizmus kiszolgálóját jelenti.
Kötő József azért mondott le önként a tanügyi államtitkári tisztségéről, mert nem tudta elviselni azt, hogy bár szinte mindegyik új tanügyminiszter hivtalba lépése után egy-egy új tanügyi törvény jelenik meg: változtatnak itt-ott valamicskét, úgy szemkizsúrásból, de a rendszer változatlanul ugyanaz marad, ugyanúgy működik, mint a diktatúrák idején. És ami a legfájdalmasabb: sokoldalúan képzett analfabétákat nevel – akik profi munkanélküliek lesznek. Nincs rájuk szükség a mai világban, a piacgazdaságnak csúfolt, intézményesített korrupció körülményei között. Az lenne az ideális, ha az iskolából és az egyetemről olyan végzettek jönnének, akik értenek valamihez, képesek arra, hogy tegyenek is valamit azért, hogy egy más világ legyen itt, hogy másképpen éljünk ebben az országban. Ne pedig az történjen, hogy ha valaki ért valamihez, és cselekedni akar, akkor veheti a sátorfáját, mert külföldön tágasabb. Ez az, ami nagyon fájt Kötő Józsefnek, s amiért önként távozott a tanügy vezetésében betöltött magas tisztségből.
Érthető is, mert Kötő József a diktatúra legsötétebb éveiben is vállalta a cselekvést. Húsz évig volt irodalmi titkára a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, és a diktatúra bukását közvetlenül megelőző években – 1885-től kezdve öt éven át - ő volt a Kolozsvári Magyar Színház igazgatója. S a legnagyobb érdeme, hogy ezekben az években, a cenzúra legintenzívebb működése ellenére is megtartotta a közönséget: a kolozsvári magyarok továbbra is bizalommal és szeretettel jártak színházukba, otthon érezték magukat benne - ami nagy szó! Sőt Kötő József még arra is képes volt, hogy pályára helyezzen olyan erőteljes – és nehezen kezelhető - művészi egyéniségeket, mint Tompa Gábor, akinek az első és rendkívül újszerű rendezései, gondoljunk csak a Buszmegállóra pontosan ebben az időszakban kerültek színre.
De Kötő József mintha arra született volna, hogy mindig a nehezebbet válassza, és azt vigye sikerre. Hallgassuk meg végre, és tanuljunk tőle!
Zsehránszky István
maszol.ro

Thalia atlétája. In memoriam Kötő József
Szinte élete utolsó pillanatáig úgy tűnt: Kötő József szavatartó ember. Alig öt hónap elteltével viszont az ellenkezőjét bizonyította: egy, a háromnegyed évszázados jubileuma táján készült interjúban arra az újságírói kérdésre, hogy készül-e önéletrajzot írni, a Tőle megszokott határozottsággal felelte: „nem készülök meghalni”…
Pedig Neki, aki megannyi kismonográfiát írt az erdélyi színházak történetéről, aki megannyi „színjátszó személy” pályaképét rajzolta meg, rendkívül gazdag, fordulatos és tartalmas életművel – élettel és művel – a tarsolyában bőven lett volna mit felidéznie a saját múltjából. Mivel ezt nem tette meg, több kutatónak való munkát hagyott örökül, akár színházi, színháztörténészi, akár közéleti-politikai tevékenységére nézvést.
Immár nyugdíjba, de nem nyugalomba vonulását követően pontos, mondhatni racionális mondatokba foglalta önnön krédóját: „Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú.”
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium országos bajnokságot nyert diákatlétája futását nehéz időkben, 1956-ban folytatta, igen nehéz körülmények között, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem már aláaknásított, majd két és fél év múltán szétrobbantott terepén. A még „ép” tanintézmény bölcsészkarának képviseletében, egy tudományos diákkonferencián másodéves „benjáminként” az ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv illetve Kántor Lajos oldalán alkotott kitűnő szellemi „váltócsapatot”. Mint nemrégiben nyilatkozta, „már akkor eldőlt, hogy szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom”. És ugyanabban a tanévben érte az az impulzus, amelyik néhány év múltán meghatározó erővel szabott irányt pályája alakulásának: szemináriumi dolgozatként elvállalta Janovics Jenő a Farkas-utcai színházról írt könyvének bemutatását. „Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat” – vallotta. Mivel 1959-ben egy, a Babeş és a Bolyai egyesítése táján fogalmazott jelentésben három tanára és két diáktársa mellett Őt is „nevesítették”, mint „irredenta, nacionalista” elemet, startja a tanári pályán nem sok jóval kecsegtetett.
Voltaképpeni félresiklatása, a zsoboki iskolában eltöltött öt esztendő nem tűnhetett túl keservesnek, annál inkább nem, mert már 1965-ben megpályázta a kolozsvári magyar színház megüresedett irodalmi titkári állását, és a két, esélyes, egymással élet-halál harcot folytató aspiráns helyett az Övé lett a poszt. Atlétánknak – bár már lehetett némi rálátása a színházi terepre – talán sejtelme sem volt arról, hogy a következőkben titkárként, dramaturgként majd igazgatóként mennyire nem a „megnyugvás ösvényein” kell haladnia, hanem egy áthatolhatatlan drótakadályokkal, átugorhatatlan árkokkal és áthághatatlan falakkal bővelkedő pályán kell kiutat találnia a kulturális életet is ellehetetlenítő, fokozódó diktatúra útvesztőiből. Hogy csapata mégis célba ért, hogy mégis átszakította a célszalagot, azt a hetvenes-nyolcvanas évek kolozsvári színházának időnkénti nagy teljesítményei bizonyítják.
Baj- és kortársai vélhették volna, hogy 1990-től errefelé Kötő József – ha nem is dől hátra, hiszen sosem volt a kényelem embere – immár csupán a teátrum dolgainak és a színháztörténeti kutatásoknak szenteli az életét. De nem így történt, hiszen – amellett, hogy kiteljesítette elméleti, teatrológiai és kultúrtörténeti munkásságát – az EMKE, az RMDSZ, időnként a kormány, illetve a parlament keretében belevetette magát a közélet és a politika sűrűjébe.
Kötő József a napokban pihent meg. Tusája befejeztével, a célegyenes végén bizton vallhatja, vállalhatja Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája…”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kötő József emlékére
Kolozsvári tanulóéveim egyik meghatározó egyénisége volt.
A kincses város kamarása, kulisszatitkok hordozója: kilenc kapuzár kulcsai közül egyet mintha mindig a zsebében hordott volna. Vele tanultam egyetemes és magyar színháztörténetet, ő szoktatott a Györkös Mányi-házba, hol most világjáró beszélgetések házigazdája lehetek. Akkoriban az újjászerveződő kolozsvári magyar színészképzésnek dehogy is volt még otthona: javarészt alternatív terekben, színházi előcsarnokban, bölcsészkari félszuterénben – és a Györkös Mányi-házban, Kötő József előadótanári főhadiszállásán történt a beavatás. Az Emlékház is mintha Ionesco székekkel telezsúfolt abszurdját idézte volna.
Laczkó Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár)

Ünnep a nap fiaival
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Végső búcsút vettünk Kötő Józseftől
Több százan vettek részt a napokban elhunyt Kötő József színháztörténész, politikus szombat délelőtti temetésén, akitől a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában felállított ravatalnál vehettek búcsút tisztelői.
Az egyházi szertartást Fazekas Zsolt, a Farkas utcai református templom lelkésze végezte. Búcsúztatták: Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Dávid Gyula, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke (felolvasta Bogdán Zsolt színművész), Bodó A. Ottó, a BBTE Magyar Színházi Intézetének vezetője (felolvasta Albert Júlia színművész), Szilágyi Mátyás, volt kolozsvári főkonzul és Dimény József, a Kolozs-Tordai Unitárius Egyházkör esperese. A búcsúztatás után a résztvevők a Házsongárdi temetőbe vonultak, itt helyezték Kötő Józsefet örök nyugalomra.
Szabadság (Kolozsvár)

Játéktér
Lapbemutató ma délután
Érdekesnek ígérkező színházi- irodalmi estnek ad otthont ma délután a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház. A Nyomda utcai épület konferenciatermében a Játéktér című erdélyi színházi folyóirat legújabb, 2014. téli lapszámának vásárhelyi bemutatójára kerül sor ma, január 28-án, szerdán délután fél hat órától. Mint azt a bemutató szervezői tudatják, a folyóirat szerkesztői közül Ungvári-Zrínyi Ildikó és Zsigmond Andrea, valamint a lap munkatársai várják az érdeklődőket a bemutató helyszínén egy, a színházra való reflektálás szépségeiről és buktatóiról szóló kötetlen beszélgetésre. Az említett lapszám kapcsán szó esik majd a színház kiterjesztési lehetőségeiről: a színházi nevelésről, a pszichodrámáról, illetve az alkalmazott színház egyéb formáiról.
A Játéktér című, nyomtatott formában és internetes honlapként egyaránt megjelenő erdélyi magyar színházi folyóiratot 2012-ben alapította Sebestyén Rita és Kötő József. Jelenlegi főszerkesztője Varga Anikó (kritika, dráma), szerkesztői: Sebestyén Rita (Határátlépések – világszínházi sorozat), Ungvári-Zrínyi Ildikó (tanulmány, esszé, interjú), Zsigmond Andrea (recenzió), segédszerkesztő: László Beáta Lídia, intern: Bíró Árpád Levente, Kiss Tamás, Makkai Csilla, fordítás: Albert Mária. A folyóirat színvonalas, írott és képanyagban egyaránt gazdag honlapja a www.jatekter.ro című oldalon tekinthető meg, itt olvashatók a különböző rovatokban (többek között: Kritika, recenzió; Interjú; Próbanapló; Egyképernyős; Színházak hírei; Esszé, tanulmány; Fesztiválok; Lapszám) megtalálható publikációk, valamint az archív anyagok egyaránt.
A ma esti lapbemutatót úgy tervezték a szervezők, hogy aki szeretne, héttől elérhessen az Ariel színház Antosa című felnőttelőadására is.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Kötő József halálára
Kötő József elhunyt. Nehéz feldolgozni, hogy nincs többé a szakember, irányító-vezető, kolléga, barát, aki nélkülözhetetlennek tűnt. Távozása nagy űrt hagy maga után, s vele mindannyian, hozzátartozói, barátai, követői és tanítványai magunkból is pótolhatatlanul elveszítünk már valamit. Mert szembe kell néznünk, hogy milyen helyet is foglalt el a mindennapi életünkben. Sokunk sokféle emlékének a része.
Élénk szelleme, nyitottsága, gazdag közéleti tevékenysége tette, hogy egyszerre, egy személyben az erdélyi magyar kulturális élet sokféle szegmensére szakavatottan figyeljen, és aktívan részt vegyen ezekben, legyen szó tanügyi, egyházügyi, közművelődési, irodalmi ügyekről és szívének egyik legkedvesebb területéről, a színházi életről. Ezt a sokfele osztott figyelmet kiváló memóriája, önfegyelme, bölcs nyugalma és azon ritka képessége tette lehetővé, hogy egyéni és közösségi kudarcokon felülemelkedve, konkrét feladatokban gondolkozva a közügyért tegyen, munkatársait is magával ragadva.
Ifjúkorában a CFR leigazolt atlétája volt, országos bajnok. Fiatalos lendülete, kitartása innen is eredeztethető. Szerteágazó életműve akár több életpályához is elegendő eredményt hozott. Kultúrpolitikai tevékenysége kiemelkedő értéket képvisel. A Menet közben (2000) című kötetében szereplő tanulmányai, felszólalásai, cikkei az önszerveződő romániai magyar kulturális élet kilencvenes évekbeli látleleteként is olvashatók. Már legendássá vált problémamegoldó képességének néhány példája is. Tárgyalóképessége s a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetében végzett munkája, ezen belüli szerepe, kapcsolathálója feltétlenül önállóan is vizsgálandó. Ugyanakkor példamutató intézményépítő tevékenysége az országos ernyőszervet, az EMKE élén: mindaz, ahogyan hihetetlen munkabírással elindítja és szervezi a Magyar Házak hálózatát a szórványban (melyek otthonai a magyar művelődésnek kis és nagyobb magyar közösségekben), és ahogyan a civil szervezetek öntevékenységének ösztönzője és segítője a kilencvenes és a kétezres években. Miközben ebben a szerepében az erdélyi kultúra egyik követe volt, egész Erdélyt s a Kárpát-medencét is átfogóan, kisebb és nagyobb léptékű rendezvényeken vett részt, ahol egyaránt szükség volt tudására, fellépésére, szónoki tehetségére vagy diplomáciai érzékére. Kötő Józsefet 2002-től ismerem, ő mutatta be 2002-ben az Egyed Emese által szerkesztett Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában című könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházban, amelyben nekem is megjelent egyik első szakmai publikációm. Ezután már azt mondhatom, számon tartott, valahogy úgy, mint egy szűkebb szakmai közösségbe felbukkanót, akinek a színházi múlt vizsgálata a szenvedélye. Később a Szabédi Emlékház kutatójaként pillanthattam be sokirányú tevékenységébe, olykor munkamódszerébe, s szakmai kíváncsiságom folytán színháztörténeti életművét is figyelemmel kísértem. Már irodalmi titkárként, dramaturgként, majd színházigazgatóként is az erdélyi színházi és drámairodalmi hagyományokat tekintette kiindulópontnak a kortárs drámatermés vizsgálatában. (Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből, 1976). Megkerülhetetlen a Kántor Lajossal közösen írt műve, a Magyar Színház Erdélyben 1919–1992 (1992). A két világháború közti erdélyi színjátszás kutatásában olyan tudományos eredményeket mutathatott fel, mint az Erdély Magyar Színházi Világa 1919–1940 (1997) és pályájának egyik fő műve, a korszak lexikona, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg. Emlékszem, hogy a hetvenéves születésnapján megjelent lexikon kapcsán, amelyet nagy érdeklődés által övezetten családias hangulatban szerveztünk meg az EMKE–Szabédi Emlékházban, még úgy gondoltam, hogy csupán hosszú pályaszakaszának egy újabb fordulópontjára érkezett el a kerek évfordulón. A Közhasznú esmeretek Tára. Színjátszó személyek Erdélyben 1919–1940 a két világháború közötti erdélyi színházi élet mikrohistóriáit tartalmazza mintegy 1500 egyéni és összefoglaló szócikkben. Egyes szócikkei szinte tanulmányértékűek. S ha egy színháztörténészi életművet az minősít, hogy mennyiben tudja átformálni az adott időszakról kialakult tudásunkat, mennyivel tudhatunk meg többet, mást ennek köszönhetően, akkor Kötő József ezen kézikönyve s kapcsolódó gyűjtőmunkája megkerülhetetlen jelentőségű. Mert Kötő József komolyan vette a színházi dokumentumok összegyűjtésének és megmentésének a feladatát is. Ennek köszönhetően kutatható ma a Szabédi Emlékházban Jódy Károly, Kiss Manyi és Senkálszky Endre hátrahagyott színházi hagyatéka.
Ha pedig az 1945 utáni romániai magyar politikailag korlátozott színházi nyilvánosság szellemi terével kívánunk foglalkozni, akkor is megkerülhetetlen a témában írt jó néhány tanulmánya, s a 2004-ben napvilágot látott Színház fanatikusa. Senkálszky Endre életregénye. A hatvanas évektől Kötő József a Kolozsvári Színház kötelékéhez tartozott, ezért is fontos az, amit a korszak tanújaként és forráskutatóként hitelesen rögzített és vizsgált. A korszakra vonatkozó tanulmányai nemcsak jelzik az időszak színházi történéseit, hanem szintézist is teremtenek: a követhető kulturális minták, a színházi struktúra, az intézményi cenzúra gyakorlatai, a repertoárstruktúra és az uralkodó politikai berendezkedéssel szembeállítható produkciók, illetőleg a mögöttük rejlő színházi emberek remek szintézisét. S ha a színházhoz kapcsolódó szöveggondozói munkásságára gondolunk, akkor Bárd Oszkár színpadi műveinek kiadását (1989) és Janovics Jenő A Hunyadi téri színház (2001) című munkáinak jelentőségét is ki kell emelnünk.
Életének utóbbi éveiben adatott meg, hogy végre színháztörténeti szenvedélyének éljen, hogy idejének és erejének minél nagyobb részét ennek szentelhesse, hisz a közéletben vállalt teendői mellett huzamosabb ideig nem foglalkozhatott ezzel. Példaértékűnek tűnt a napi munkavégzésében az is, ahogy az idővel gazdálkodott. Nem kért s nem is nagyon adott haladékot. Szakmai vagy informális találkozásokkor már öt perccel azelőtt a megegyezett színhelyen volt. Nem tudott késni.
S most mégis másképpen rendeltetetett.
Sok terve volt, a két világháború közötti magyar színjátszás monografikus feldolgozására készült. A Polis Képes Könyv sorozatában a Kolozsvári Színházról vállalt munkát. Karácsonykor, amikor telefonon beszélgettünk, arra kért, szerezzem meg a Szabédi Emlékház számára Lengyel Irénnek, a két világháború közti primadonnának, a hagyatékát. Kérését igyekeztem teljesíteni, s nem azért, mert esetleg számon kérte volna. Egész lénye s a szakmai ügyekhez való viszonyulása tiszteletet parancsolóan képviselte azt az erkölcsi és szakmai hitelt, amelyhez az ember, ha komolyan veszi professzióját s maga is elkötelezettje az értékmegőrzésnek és -továbbításnak, hozzá mérheti magát. Azt mondhatni, aktívan, munkára készen halt meg, sok mindent hagyott ránk, amellyel még jóideig segítségünkre lesz.
BARTHA KATALIN ÁGNES
Helikon (Kolozsvár)

Kiosztották az idei EMKE-díjakat
Kiosztották szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjait Kolozsváron, az EMKE idén ünnepli a 130. évi fennállását.  Az esemény első mozzanataként elhangzott, az EMKE a látszatát is el szeretné kerülni annak, hogy egyik díjat fontosabbnak tartja a másiknál, ezért ábécésorrendben nyújtották át az ünnepelteknek. Felmerült, hogy pénzt is mellékeljenek a díjakhoz, anyagi okokból azonban erre nem volt módja az egyesületnek, így vállalkozók, mecénások támogatását várják. A nemrég elhunyt Kötő József kritikusról is elneveznek egy díjat, ezt háromévente tervezik kiosztani olyan politikusoknak, akik segítették az erdélyi magyar közművelődést – hangzott el az eseményen. 
A Gr. Bánffy Miklós-díjat Szebeni Zsuzsa kapta idén a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Bornemissza Karola hagyatékát feltáró kiállítások megszervezéséért. Zepeczaner Jenő néprajzkutató részére – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért – Bányai János-díjat nyújtottak át. Az EMKE Könczei Csongor részére a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért Kacsó András-díjat adományozott; elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért Kovács György-díjat kapott László Csaba.
Vincze Zoltán a Kőváry László-díjat vehetett át odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért, valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért. Zsigmond Emese részére – a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért – Kun Kocsárd-díjat adományozott az egyesület. Gr. Mikó Imre-díjat Péter Pál kapott, akit szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért méltattak; Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért vehette át a Monoki István-díjat. Dr. Péter Éva részére az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért Nagy István-díjat adományoztak.
Az Egyesület Albert Csilla részére változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért Poór Lili-díjat adományozott, Tasnádi-Sáhy Péter a Spectator-díjat vette át lényeglátó, közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért. Dr. Tosa Szilágyi Katalin részére – kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen – Szolnay Sándor-díjat adományoztak. Az EMKE díszoklevelét, amely a magyar nemzeti műveltség Kárpát-medencei értékeinek kutatása, felkarolása és a közművelődés eszközeivel történő terjesztése terén végzett meghatározó munkásságért nyújtottak át, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal kapta meg.
maszol.ro

Kiállítás mutatja be a 130 éves EMKE kezdeteit
Korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén elevenedik meg a dualizmus kori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE) a kezdeti időszaka a Györkös Mányi Albert Emlékházban.
A Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása című tárlatot – amelynek kurátora Bartha Katalin Ágnes, grafikai tervezője pedig Demeter Vincze András – tegnap délután, az egyesület megalakulásának 130. évfordulója alkalmából szervezett programsorozat keretében nyitották meg. Ezt megelőzően a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Kötő József színháztörténész, korábbi EMKE-elnök és -főtanácsos sírját. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében ma délelőtt tartják az egyesület évi közgyűlését, majd délután 2 órától átadják az erdélyi Oscarként is emlegetett kitüntetéseket. A részletekre visszatérünk.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Dáné Tibor: sok levél, kevés pénz
Kevesellte az EMKE pénzügyi támogatását a rá rótt feladatokhoz képest Dáné Tibor Kálmán volt EMKE-elnök, ugyanakkor kifogásolta magas rangú anyaországi állami képviselők távolmaradását a közgyűlésről, az egyesületi munkából.
A kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus fellépésével és Kötő József EMKE-főtanácsosra való néma emlékezéssel kezdődött az EMKE létesítésének 130. évfordulójára szervezett közgyűlés.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Beszéljetek, énekeljetek, játsszatok magyarul!
II. Szórványszínjátszó diáktalálkozó Magyarlapádon
Jancsi és Iluska, Hamupipőke, legenda és lakodalom elevenedett történetekké a II. Magyarlapádi Szórványszínjátszó Találkozón. A vidék amatőr színjátszása több évszázados, erős és kiemelkedő minőséget nyújtó hagyományból táplálkozik.
A második magyarlapádi szórványszínjátszó találkozó bizonyos értelemben folytatása az 1990 utáni, tizenegy évet (2000–2010) megért Bethlen-kollégiumi diákszínjátszásnak. Erősítő, lelkesítő tényező az Apafi korában már gyakorolt kollégiumi diákszínjátszás tudata. Erdélyi színjátszásról nem beszélhetünk Enyed nélkül – mondta Kötő József 2010-ben az Áprily-esteken a színjátszó személyekről szóló könyvének bemutatóján. Az újkori mozgalom kezdeményezője és megvalósítója, Demény Piroska távozásával és a kollégiumi épületek rehabilitációja miatt megszakadt diákszínész önképzés nem szűnt meg. Magyarlapád, a népi kultúra és hagyomány legfontosabb Fehér megyei központja képes volt átvállalni a szép hagyományt. Ezúttal Péterfalva, Bethlenszentmiklós, Nagyenyed diákcsoportjai és a vendégfogadó lapádiak léptek fel azon a színpadon, ahol eddig is a népi kultúra sok szép rendezvényét csodálhattuk. Különben is, Lapádra szívesen jön az ember, mert mindig része van a szíves vendégfogadás marasztaló élményében.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

A Bolyai középiskolánál marad a kupa
Tizedik évfordulóját ünnepelte a magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenye, amelynek gondolata 2006-ban fogalmazódott meg azzal a céllal, hogy lehetőséget teremtsen a magyarul tanuló diákoknak, hogy országos szinten mérhessék össze tudásukat több olyan tantárgyból is, amelyből a tantárgyversenyeken nem nyílik erre lehetőség.
Az új hagyomány megteremtéséhez, amely alkalmat adott a különösen tehetséges diákok tudásfelmérésére, a sikerélményre, a biztatást néhai Kötő József, az Oktatásügyi és Vallásügyi Minisztérium akkori államtitkára adta. Az első versenyen húsz iskola 147 diákja mérte össze tudását Marosvásárhelyen, a hét végén a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tíz megye 33 iskolájának 275 diákja versengett a tizedik évfordulóra készült új kupáért.
Az erdélyi középiskolásokon kívül az Óbudai Árpád Gimnázium diákküldöttsége is részt vett a tantárgyversenyen, akik számos különdíjat nyertek. Dr. Bálint István iskolaigazgató szavait a másik ötletgazda, Markó Béla szenátor egészítette ki, aki szerint a tizedik születésnap üzenete, hogy a magyar oktatás nem önmagáért van, hanem mert ezáltal több, alaposabb, teljesebb tudást lehet elsajátítani anyanyelven. Nem elég magyarul tanulni, hanem minél magasabb színvonalat kell elérni, amihez szükség van a tudás összemérését lehetővé tevő vetélkedőkre – hangsúlyozta Markó Béla, aki egyben számba vette az eltelt 25 év során már-már reménytelen helyzetből elért eredményeket a magyar iskolahálózat fölépítésében, iskoláink újjászületése terén.
A rendezvényt köszöntötte Somesan Stefan főtanfelügyelő, Szabó Zoltán szakfelügyelő, Bakos Levente helyhatósági képviselő, Jeszenszky Attila, a fontos támogatást nyújtó szülői bizottság képviselője és dr. Gagyi József egyetemi tanár, a zsűri elnöke.
A nyitóünnepséget követően hét tantárgy ismeretanyagából – biológia, földrajz, informatika, társadalomtudomá-nyok, történelem, kémia, fizika – írtak felmérőt és bizonyították gyakorlati tudásukat, mutatták be dolgozatukat a résztvevők. A zsűrit egyetemi és középiskolai tanárok alkották, megteremtve a középiskolák és az egyetemek közötti kapcsolatot.
A Nyárády Erasmus Gyula biológia tantárgyversenyen két szekcióban versenyeztek a résztvevők, növény- és állatbiológiából (19 diák), anatómiából és élettanból (18).
A Teleki Sámuel országos középiskolai földrajzversenynek két szekciója volt: általános természetföldrajz (26 résztvevő) és humánföldrajz (26 résztvevő). A díjazott XI. és XII. osztályos diákok felvételt nyernek a Babes–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karára.
A Kalkulusz országos informatika tantárgyverseny szintén két szekcióban zajlott, a programozói vetélkedő 21, az alkalmazói vetélkedő 33 résztvevővel. Az első három helyezett felvételi nélkül bejut a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának reál szakjaira, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Informatika Karán pedig beleszámít a felvételi jegybe az elért teljesítmény.
A Societas Humana társadalomtudományok versenyének üzleti tervek vetélkedőjére 21 kéttagú csapat jelentkezett, a Historia Nostra történelmi vetélkedőn 32-en vettek részt. A Fabinyi Rudolf kémiai vetélkedő is két szekcióban zajlott, az általános és szervetlen kémia 18 résztvevővel, a szerves kémia 26-tal. A 2014-ben indult Bolyai Farkas fizika tantárgyverseny az elméleti próba mellett egy kísérlet bemutatásával is járt. A hőtan és elektromosságtan- vetélkedőn 10, a mechanikai rezgések és hullámok, változó áramú áramkörök vetélkedőn kilencen vettek részt.
Bár sok középiskola képviselője nyert első, második, harmadik helyezést a különböző szekciókban, az összesített pontszám alapján 75 ponttal a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum nyerte el a tizedik évfordulóra készült vadonatúj kupát, amely az idén a kezdeményező iskolánál marad, s amelyet Horváth Gabriella aligazgatónő vett át. Második helyen a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum csapata végzett 53 ponttal, a harmadik a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium csapata 44 ponttal, a negyedik helyen a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai végeztek 42 ponttal, szoros küzde-lemben az ötödik helyezettel, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium csapatával (41 pont). Hatodikok a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai lettek 39 ponttal.
A verseny tíz év alatt beérett, igazolta létjogosultságát, lehetőséget nyújt a megmérettetésre, a tehetség bizonyítására, a minőségi oktatás fejlesztésére, a magyar középiskolai oktatási rendszer és a romániai magyar egyetemek közötti kapcsolatrendszer kiépítésére – fogalmazott dr. Bálint István igazgató.
b. gy.
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepel a Kolozsvári Magyar Adás
A Kolozsvári Magyar Napok keretében ünnepli meg fennállásának 25. évfordulóját a Kolozsvári Magyar Adás.
A Román Televízió kolozsvári területi stúdiójának kisebbségi szerkesztősége augusztus 18-án, kedden 17 órára várja az érdeklődőket Képben vagyunk! című ünnepi délutánjára a kincses városi Tranzit Házba, ahol „interaktív beszélgetéssel” veszi kezdetét a program: a nézőknek lehetőségük lesz kérdezni a szerkesztőktől, illetve véleményüket is megfogalmazhatják a műsorral kapcsolatban.
Fél héttől levetítik A Főtér arcai című filmet, amely Kolozsvár központjának átalakulását mutatja be az elmúlt 25 év társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak tükrében, a vetítést követően pedig kincses városi közéleti személyiségek szólnak hozzá a látottakhoz.
Este nyolctól az év elején elhunyt Kötő József színháztörténész, politikus portréfilmjét vetítik, majd kilenctől az Életformák a szabadságért című összeállítást, amely Bartha Ernőt, a szobrászművész ás az embert mutatja be a kolozsvári televízió archívumában őrzött felvételek alapján, ugyanakkor helyzetjelentést is ad a művész Londonba tartó gyalogtúrájáról. Mint ismeretes, Bartha ottani szénaszobrai sorsának rendezése végett indult el gyalogszerrel a brit fővárosba.
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)
„Felemelkedésem” és „bukásom”
Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en.
A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt.
A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is.
Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban.
Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak.
A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől.
Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el.
2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet.
Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását.
Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított.
Bolyai-ünnepségek
2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte.
Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta.
Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni?
A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral.
Diákcserék
Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz.
Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt.
A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt.
Egyeztetés a magyar karokról
2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket.
Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment.
Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk!
Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót And­rei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szo­vátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére.
Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá.
A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.”
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is.
Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás.
Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt:
„Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.”
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást.
A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár.
17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja.
18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél.
19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

KMN – Egy emblematikus helyszín arcai
Jubileumi ünnepséget szervezett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztősége kedden. Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet.
A kincses városbeli magyar adás 25. évfordulóját a Képben Vagyunk! elnevezésű rendezvénysorozattal: visszatekintéssel és beszélgetésekkel tették emlékezetessé.
A Tranzit Házban bemutatták az idén jauárban elhunyt Kötő József dramaturgról, színháztörténészről, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagjáról szóló In Memoriam Kötő József című portréfilmet. A szerkesztő, Víg Emese a színháztörténész fiával, Kötő Zsolttal – aki egyben a film operatőre is –valamint Miklós Sándor képvágóval beszélgetett a félórás portré készítési körülményeiről.
A rendezvény során felidézték Kötő József emberi és szakmai teljesítményeit, szellemi hagyatékát. Víg Emese elmondta, nem feltétlenül egy életrajzi adatokat felsorakoztató filmet szeretett volna készíteni.
„A célkitűzésem az volt, hogy Kötő Józsefnek, az embernek mutassam be a morális portréját. Annak az embernek az életét, aki gyerekkorától kezdve élete végéig azt az utat kereste, amely a legkevesebb megalkuvással, illetve ezek ellenére, de a morális szempontok megőrzésével a közösség javát szolgálja" – mutatott rá Víg Emese.
Dokumentumfilm a Főtér alakulásáról
Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet, amely a kincses város főterének alakulásáról szól az elmúlt 25 év társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak tükrében. A filmet a kolozsvári televízió magyar adásának huszonötödik születésnapját ünneplő esemény keretében tekinthette meg a közönség.
A szerkesztőség egyik tagja, Bardocz Sándor összeállításában a film azt követte végig, hogy közvetlenül a forradalom kitörésétől egészen 2014-ig milyen átalakulásokon és megpróbáltatásokon ment át a Főtér, hogyan és milyen áron nyerte el mostani formáját, arculatát. Archív felvételekről így antikommunista tüntetőket, majd a rendszerváltás legelső üdvözlőit is felvillantja, aztán az erősen magyarellenes Funar-éra megsemmisítésre elszánt hadjáratát, a hadjárat elleni hadjáratot, a hadjárat elleni hadjárat elleni hadjáratot és így tovább.
A filmben az is látható, hogy a Főtér, a kolozsvári magyarság emblematikus helyszínének sorsa politikai kereszttűz és etnikai háborgások áldozatává válik, és egyre kevésbé maradnak szem előtt a tér mint organikus entitás prioritásai. A földalatti római romok utáni ásatás, a szoboregyüttes renoválása, a Főtér arculatának teljes modernizálása csak néhány fontos mozzanat, amelyet Bardocz filmje felsorakoztat.
Hangulatok, fotók, részletek
A Kolozsvár hangulatai fotópályázat munkáit díjazták kedd délután a Főkonzulátus előcsarnokában. A pályázat lehetőséget teremtett bárki számára, hogy bemutassa alkotásait, képzettségtől és tapasztalattól függetlenül lehetett nevezni. A zsűri (Kántor Lajos, László Miklós, Székely Sebestyén György, illetve Găină Dorel) olyan, a kincses városhoz kötődő fényképek beküldését várta, amelyek nem csupán a város látképét, hanem hangulatát is visszaadják.
A jelenlévőket köszöntő Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja úgy fogalmazott, számára nemcsak a helyszín miatt különleges a rendezvény, hanem azért is, mert mindvégig részese lehetett a szervezésnek. Kifejtette, szerinte a képek hangulatát akkor érezhetjük át, ha a részletekre összpontosítunk, mint a borús égbolt vagy az épületek elhelyezése a képen.
Mint elhangzott, a képek csupán részletek a város mindennapjaiból, és a nézőre bízzák a történetek további alakítását. A kiállításmegnyitó résztvevői nemcsak egymással osztották meg véleményüket, hanem ezzel segítettek a tizennégy fotós egyikének, hogy a közönségdíj szerencsés nyertese legyen.
A nagyérdemű Horváth László Lángoló ég című fotóját kedvelte leginkább, a zsűri döntése alapján dicséretben részesült Tudoran Klára és Kántor László. Harmadik helyen végzett Horváth László, második helyezést Pálfi Horváth Áron ért el, a fotópályázat győztese pedig Miklóssy Gyula lett.
Vendégcsalogatók a múltból
Ha valaki véletlenül abban a tévhitben élne, hogy a marketing és a reklámszakma újkeletű dolog, mindenképp látogasson el a Diákművelődési Ház első emeleti galériájába. A Kolozsvár Városi Művelődési Ház és az Egykori Kolozsvár Egyesület szervezésében nyílt kiállítás olyan kétnyelvű plakátokat mutat be, amelyek a kincses városban voltak kifüggesztve a két világháború között.
A javarészt harmincas évekből származó falragaszok szolgáltatások egész sorát reklámozzák, például fürdőt, csemegeboltot, szűcsmestert, hentesárut. A plakátok jellegzetessége, hogy tömören és frappánsan vendégcsalogatók, és valamennyiükön két nyelven, magyarul és románul is szerepel a reklámozó szöveg. A kiállítás nemcsak azért érdekes, mert bepillantást nyújt a két világháború közötti város üzlet- és szolgáltatáshálózatának működésébe, hanem a korabeli reklámgrafikai trendeket is rögzíti.
Csütörtökön is gazdag kulturális program várja a Kolozsvári Magyar Napok résztvevőit: bemutatják a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2015–2016-os kiadását, beszélgetést tartanak A modern kolozsvári színházi élet kialakulásáról, az 1870-es évek színházi mindennapjairól a Klasszikus Magyar Irodalom- és Színháztöréneti Kutatócsoport szervezésében.
A XIX. ODFIE színjátszó-találkozó díjnyertes csapatának az előadását láthatja a nagyérdemű az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében, bemutatják a Valahol van egy város című kötetet, a rendezvény házigazdája Kántor Lajos, a könyv szerkesztője.
Krónika (Kolozsvár)

KMN – Egy emblematikus helyszín arcai
Jubileumi ünnepséget szervezett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztősége kedden. Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet.
A kincses városbeli magyar adás 25. évfordulóját a Képben Vagyunk! elnevezésű rendezvénysorozattal: visszatekintéssel és beszélgetésekkel tették emlékezetessé.
A Tranzit Házban bemutatták az idén jauárban elhunyt Kötő József dramaturgról, színháztörténészről, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagjáról szóló In Memoriam Kötő József című portréfilmet. A szerkesztő, Víg Emese a színháztörténész fiával, Kötő Zsolttal – aki egyben a film operatőre is –, valamint Miklós Sándor képvágóval beszélgetett a félórás portré készítési körülményeiről.
A rendezvény során felidézték Kötő József emberi és szakmai teljesítményeit, szellemi hagyatékát. Víg Emese elmondta, nem feltétlenül egy életrajzi adatokat felsorakoztató filmet szeretett volna készíteni.
„A célkitűzésem az volt, hogy Kötő Józsefnek, az embernek mutassam be a morális portréját. Annak az embernek az életét, aki gyerekkorától kezdve élete végéig azt az utat kereste, amely a legkevesebb megalkuvással, illetve ezek ellenére, de a morális szempontok megőrzésével a közösség javát szolgálja" – mutatott rá Víg Emese.
Dokumentumfilm a Főtér alakulásáról
Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet, amely a kincses város főterének alakulásáról szól az elmúlt 25 év társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak tükrében. A filmet a kolozsvári televízió magyar adásának huszonötödik születésnapját ünneplő esemény keretében tekinthette meg a közönség.
A szerkesztőség egyik tagja, Bardocz Sándor összeállításában a film azt követte végig, hogy közvetlenül a forradalom kitörésétől egészen 2014-ig milyen átalakulásokon és megpróbáltatásokon ment át a Főtér, hogyan és milyen áron nyerte el mostani formáját, arculatát. Archív felvételekről így antikommunista tüntetőket, majd a rendszerváltás legelső üdvözlőit is felvillantja, aztán az erősen magyarellenes Funar-éra megsemmisítésre elszánt hadjáratát, a hadjárat elleni hadjáratot, a hadjárat elleni hadjárat elleni hadjáratot és így tovább.
A filmben az is látható, hogy a Főtér, a kolozsvári magyarság emblematikus helyszínének sorsa politikai kereszttűz és etnikai háborgások áldozatává válik, és egyre kevésbé maradnak szem előtt a tér mint organikus entitás prioritásai. A földalatti római romok utáni ásatás, a szoboregyüttes renoválása, a Főtér arculatának teljes modernizálása csak néhány fontos mozzanat, amelyet Bardocz filmje felsorakoztat.
Hangulatok, fotók, részletek
A Kolozsvár hangulatai fotópályázat munkáit díjazták kedd délután a Főkonzulátus előcsarnokában. A pályázat lehetőséget teremtett bárki számára, hogy bemutassa alkotásait, képzettségtől és tapasztalattól függetlenül lehetett nevezni. A zsűri (Kántor Lajos, László Miklós, Székely Sebestyén György, illetve Găină Dorel) olyan, a kincses városhoz kötődő fényképek beküldését várta, amelyek nem csupán a város látképét, hanem hangulatát is visszaadják.
A jelenlévőket köszöntő Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja úgy fogalmazott, számára nemcsak a helyszín miatt különleges a rendezvény, hanem azért is, mert mindvégig részese lehetett a szervezésnek. Kifejtette, szerinte a képek hangulatát akkor érezhetjük át, ha a részletekre összpontosítunk, mint a borús égbolt vagy az épületek elhelyezése a képen.
Mint elhangzott, a képek csupán részletek a város mindennapjaiból, és a nézőre bízzák a történetek további alakítását. A kiállításmegnyitó résztvevői nemcsak egymással osztották meg véleményüket, hanem ezzel segítettek a tizennégy fotós egyikének, hogy a közönségdíj szerencsés nyertese legyen.
A nagyérdemű Horváth László Lángoló ég című fotóját kedvelte leginkább, a zsűri döntése alapján dicséretben részesült Tudoran Klára és Kántor László. Harmadik helyen végzett Horváth László, második helyezést Pálfi Horváth Áron ért el, a fotópályázat győztese pedig Miklóssy Gyula lett.
Vendégcsalogatók a múltból
Ha valaki véletlenül abban a tévhitben élne, hogy a marketing és a reklámszakma újkeletű dolog, mindenképp látogasson el a Diákművelődési Ház első emeleti galériájába. A Kolozsvár Városi Művelődési Ház és az Egykori Kolozsvár Egyesület szervezésében nyílt kiállítás olyan kétnyelvű plakátokat mutat be, amelyek a kincses városban voltak kifüggesztve a két világháború között.
A javarészt harmincas évekből származó falragaszok szolgáltatások egész sorát reklámozzák, például fürdőt, csemegeboltot, szűcsmestert, hentesárut. A plakátok jellegzetessége, hogy tömören és frappánsan vendégcsalogatók, és valamennyiükön két nyelven, magyarul és románul is szerepel a reklámozó szöveg. A kiállítás nemcsak azért érdekes, mert bepillantást nyújt a két világháború közötti város üzlet- és szolgáltatáshálózatának működésébe, hanem a korabeli reklámgrafikai trendeket is rögzíti.
Csütörtökön is gazdag kulturális program várja a Kolozsvári Magyar Napok résztvevőit: bemutatják a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2015–2016-os kiadását, beszélgetést tartanak A modern kolozsvári színházi élet kialakulásáról, az 1870-es évek színházi mindennapjairól a Klasszikus Magyar Irodalom- és Színháztöréneti Kutatócsoport szervezésében.
A XIX. ODFIE színjátszó-találkozó díjnyertes csapatának az előadását láthatja a nagyérdemű az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében, bemutatják a Valahol van egy város című kötetet, a rendezvény házigazdája Kántor Lajos, a könyv szerkesztője.
Krónika (Kolozsvár)

Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriája
A Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít.
Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés.
A korszerű kőszínház
Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt.
A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.
Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt.
Megépül a Nemzeti
A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.
Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el.
Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt.
Szobrok a magasban
Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):
Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.
Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.
Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe
Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.
Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az utolsó beszélgetés
A 25. születésnapját ünneplő Kolozsvári Magyar Televízió magyar szerkesztősége Kötő Józsefre, a dramaturgra, színháztörténészre emlékezett. A Tranzit Házban Víg Emese rendezésében, a 2015-ben, készült In Memoriam Kötő József című portréfilmet mutattak be, amelyet az alkotóval és a meghívottaival való beszélgetés követett.
A néző betekintést nyerhetett Kötő József (1939- 2015) életútjának alakulásába. A film Kötő Józsefre, mint egyénre fókuszált, gyermekkori éveire, iskolai tanulmányaira, a Nagyenyedi Kollégiumban szerzett életre szóló élményeire, az egyetemi évekre. Az egyetemi tanulmányok elvégzése után a Zsobokra került tanárként (1961-1965). A színház iránti vonzalma is érvényesült. A faluban színjátszó csoportot szervezett. Ugyanakkor részt vett azokon a képzéseken, melyeket neves kolozsvári színészek tartottak azoknak a tanároknak, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak.
Ekkor figyelt fel Senkálszky Endre, a Kolozsvári Állami Magyar Színház markáns személyisége Kötő József tanárra. Ezután 20 éven keresztül a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, majd igazgatója (1985-1990) volt.
A közösség iránti elkötelezettsége már fiatal korában megnyilvánult. 1998-2008 közötti időszakban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke volt. A ’90-es évek után aktív szerepet játszott a politikai életben. 1998-2000 között az Oktatási és Kutatási Minisztériumban államtitkár, 2005-2007 illetve 2008-2012 között parlamenti képviselő.
Kötő József a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagja volt. Beszélgetés a film alkotójával és meghívottaival
Víg Emese szerkesztői szándékáról beszélt. Mint mondta, nem kronológiai sorrendben levő adatok alapján akarta bemutatni Kötő József életútját. Az életére vonatkozó adatokat megtalálhatjuk a lexikonokban. Azt szerette volna bemutatni , milyen ember volt, a morális profilját. Annak az embernek az életét akarta bemutatni, aki gyermekkorától kezdve élete végéig a morális szempontok megőrzésével, a közösség érdekeit szolgálta. Hogy vált olyan emberré, aki köztiszteletet váltott ki. A filmezéssel kapcsolatban elmondta, hogy először csak a beszélgetést rögzítették. Halála után visszatértek otthonába, további anyagot gyűjteni. Megdöbbentette, milyen rendszeres ember volt, mennyire rendezte a kéziratát, jegyzeteit, anyagait. A vágó szobában dől el, milyen képet mutatnak be Kötő Józsefről. Mekkora terjedelmű a film. Három és fél órát filmeztek. A film operatőre Kötő Zsolt, a Kolozsvári TV munkatársa, a színháztörténész fia. Kötő Zsolt kiemelte, hogy a film optimista kicsengésű. Oral history. Úgy gondolták, hogy egy hosszú gyógyulási folyamat előtt készítik a filmet.
Felidézte az édesapjával kapcsolatos emlékeket, milyen ember volt. Szerinte az édesapja saját példáján keresztül nevelt. Az utolsó beszélgetés anyagát színháztörténész otthonában filmezték. A filmben levő archív felvételeket, az édesapja adta. A forgatás során sok újdonságot tudott meg. Mikor Kötő József megtudta, hogy beteg, kötelességének érezte, hogy mérleget készítsen életéről, vállalta a filmezést. Miklós Sándor szerint a vágó objektív szem kell, legyen a vágószobában. Örömét fejezte ki, hogy megismerte Kötő Józsefet, mint embert. A közösség iránti elkötelezettség, a tenni akarás jellemezte.
A közönség részéről Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője hozzászólásában igyekezett árnyalni a Kötő- portrét. 20 éven keresztül munkatársa volt, abban a csodálatos szellemi környezetben dolgozott. Kötő Józsefnek meghatározó szerepe volt az erdélyi magyar közművelődési élet beindításában. A fiatal nemzedéknek nem volt kellő tudása a civil társadalommal kapcsolatban, azaz mit jelent a civil társadalom. Tudta, milyen szerepet kell játszani, kitől, mit lehet elvárni. In Memoriam Kötő József címmel, 2015-ben készült, 30 perces portréfilm. Rendező-szerkesztő: Víg Emese. Operatőr: Kötő Zsolt. Vágó: Miklós Sándor. A Kolozsvári Filmes Műhelyek program keretében, és a Kolozsvári Televízió: Képben vagyunk! 25 éves a Kolozsvári TV Magyar Adása rendezvénysorozatának része.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Nem szabad a művészet prostituálása árán megszólítani a közönséget
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Emlékek Thália templomából Nánó Csaba interjúkötetében
Azon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz, olyan színháztörténeti korszakot rögzít, kelt életre és hoz mozgásba ez a könyv, amit a közösségi színjátszás korszakának neveznék – méltatta Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyettese Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét a szombat esti könyvbemutatón a kincses városban.
A nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában megjelent kötet összesen tizenegy portréinterjút tartalmaz színművészekkel, operaénekesekkel, a 70-es és 80-as évek kolozsvári magyar színjátszásának meghatározó személyiségeivel. Visky András úgy fogalmazott, szereti, ahogy Nánó Csaba kérdez.
„Kérdései néha meglepően direktek, váratlanok és nagyon személyesek, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel kérdez. Így olyan dolgokat tudunk meg interjúalanyaitól, amelyeket korábban nem tudtunk" – magyarázta. Derzsi Ákos, a könyvkiadó igazgatója elmondta, azért épp Nagyváradon jelent meg a kötet, mert a szerzővel osztálytársak voltak Kolozsváron, régóta ismerték egymást, ugyanakkor nagyra értékeli Nánó Csaba munkásságát.
A könyvbemutatón Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki maga is a lap újságírója. Thália templomával való kapcsolatáról Nánó Csaba elmondta, szülei a kolozsvári színház folyosóján ismerkedtek meg, aztán ő a nyolcvanas években felcsapott amatőr színjátszónak. Ekkoriban ismerkedett meg későbbi interjúalanyaival, így újságíróként feltett szándéka volt, hogy a színház egyik aranykorszakának számító periódust, a 70-es, 80-as éveket megörökítse.
Arra a kérdésre, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megnyíljon valaki, betekintést engedjen a magánéletébe is, Nánó Csaba kifejtette, nagy adag empátia szükséges, a beszélgetőtárs pedig megérzi ezt. A szerző mintegy 50 interjújából választotta ki a kiadóval közösen a most megjelent 11 beszélgetést, és olyan alanyokra esett a választásuk, akik már eltávoztak az élők sorából.
Többek közt Dorián Ilona, Nagy Dezső, Senkálszki Endre színművész, Mátyás Jenő operaénekes is megszólal a kötetben, amely a kommunista diktatúra évtizedeinek hangulatát is visszaadja. A Kötő Józseffel készült interjúból például kiderül, hogy 1985 és 1990 között – amikor a tavaly januárban elhunyt Kötő volt a színház igazgatója – állandóan driblizni kellett: jött egy-egy „pártokos", akinek fogalma nem volt a színházról, de ha nem tetszett neki egy jelenet, egyszerűen kicenzúrázta.
A tizenegy interjú közül kettő Senkálszky Endre színésszel, színházigazgatóval készült, a szerző bevallása szerint azért, mert annyira színháztörténeti emlékek azok, amikről beszélt, hogy kikerülhetetlen volt két interjút is beválogatni a kötetbe.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Könyv a színpad nagyjairól – akik már nincsenek közöttünk
Ahol fény, ott árnyék is: ez a címe Nánó Csaba interjúkötetének, amelyben a kolozsvári színjátszás olyan markáns személyiségeit idézi meg, akik már nincsenek közöttünk.
Az igényes kivitelezésű, gazdagon illusztrált kötet 2015 végén jelent meg a nagyváradi Europrint kiadó gondozásában. Tizenegy interjún keresztül vezet be azoknak a színészeknek, operaénekeseknek a letűnt világába, akik a kolozsvári magyar színház valódi sztárjai voltak az 1970-es, ’80-as években.
„Emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz ez a kötet. Olyan színháztörténeti korszakot kelt életre, amit én a közösségi színjátszás korszakának neveznék” – jelentette ki Visky András, a társulat művészeti aligazgatója a kolozsvári könyvbemutatón. Több interjúban megjelenik a legendás rendező, Harag György, és az interjúalanyok egybecsengő jellemzéséből az is kiderül, hogy sajátos titka volt személyiségének. Benne megbízó, vele szeretettel és örömmel dolgozó csapatot tudott mindig maga köré gyűjteni.
A szerző elmesélte: élete már születése előtt összefonódott Tháliával, hisz szülei a sétatéri színház folyosóin találkoztak először. Gyermekkorában két színházi produkcióban is statisztált, abban az időben már csodálta a nagy művészeket, későbbi interjúalanyait. „Empátiával, felkészülten kell kérdezni. Beszélgetés közben nyílnak meg az emberek” – mondta Nánó Csaba az interjúkészítés kulisszáiról. Az alanyok arról az időszakról mesélnek, amelyben a közönség megtöltötte a 850 férőhelyes nézőteret, és – mivel nagyon sok mindenről nem volt szabad beszélni – fantasztikusan nyitott volt arra, hogy felfogja az áthallásokat, rejtett üzeneteket. „Nehéz, de szép korszak volt: ez jön le minden vallomásból” – mondta a szerző.
A kötet nemcsak egy letűnt színházi kor dokumentuma, hanem jónéhány érdekes, vicces sztorit, színházi anekdotát is első kézből kapunk meg benne. Nagy Dezső például felidézte Nánó Csabának, hogy a színpadon viccelődés nagy mestere volt Horváth Béla és Széles Anikó is. Dorián Ilona elmondja az interjúban, hogy kétszer is átszökött a határon, Bíró Levente meg a bohém, örök agglegény Tomcsa Sándorról mesélt vicces történetet, no meg az 1947-ben alakult Dolgozók Színházáról, ahol tűzoltó és kuplerájlakó „művésznő” is akadt a színészek között.  Megtudjuk azt is belőle, hogy Dehel Gábor profi labdarúgó volt, mielőtt színészi pályára lépett volna, és akik ismerték Kötő Józsefet, biztos összeszorul a szívük interjút záró szavaira: „Nem készülök meghalni.”
A megkérdezettek: Nagy Dezső színész (1941 – 2004), Dorián Ilona színésznő (1927 – 2001), Bíró Levente színész (1924 – 2007), Mátyás Jenő operaénekes (1935 – 2015), Dehel Gábor színész, rendező (1940 – 2014), Kötő József színháztörténész, a Kolozsvári Magyar Színház egykori igazgatója (1939 – 2015), Senkálszky Endre színész, szintén a Kolozsvári Magyar Színház egykori igazgatója (1914 – 2014) – vele két interjút is közöl a szerző, Bereczky Júlia színésznő (1928 – 2007), Szilágyi Ferenc tenorista (1925 – 2010), László Gerő színész (1928 – 2005) és Váli Ilona, aki férjére, Harag Györgyre (1925 – 1985) emlékezik. 
 T. Koós Imola. maszol.ro

Kisebbségben: Oktatási reform a Balkánon
Dr. Murvai László oktatásügyi szakember látogatott a közelmúltban Nagyváradra, ahol a Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozott. A beszélgetés fontosabb kérdésköreit ezúton közöljük.
Nemrég alkalmam adódott arra, hogy a Nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozzam. Ők kérdeztek, én megpróbáltam legjobb tudásom szerint válaszolni. Jó két órát beszélgettünk. Miután visszatértem Bukarestbe, felötlött bennem a gondolat: mi lenne, ha a beszélgetésünk fontosabb kérdésköreit közzé tenném, hiszen az egyik nagy városunk eredményekben gazdag iskolájának pedagógusai kérdeztek. Az ő problémáik közérdeklődésre is számot tartanak. Másnap ebben a vonatkozásban az iskola igazgatónőjétől, Pásztor Gabriellától megerősítést kaptam. Ő is hozzám hasonlóan gondolkodott, ami bizonyára nem véletlen, hisz őt is a tanítványaim közé sorolom, bár a mindennapok oktatási gyakorlatában, nem az egyetemen tanítottam. Válaszaimat, itt és most, szerkesztett formában adom közre. Íme:
Pásztor Gabriella, magyartanár, igazgató
1. Dr. Murvai László oktatásügyi szakember, aki négy évtizede dolgozik a Tanügyminisztériumban, úgy , hogy a 70-es években, magyartanárként, csak egy kis időre hívták fel a fővárosba….. Mesélj kérlek mi változott azóta az oktatásunk házatáján!
Rögvest olyan kérdés, amelyről könyvet lehetne írni. A válasz már ezért sem lesz könnyű, de azért megpróbálkozom vele. Első feladatom a minisztériumban az volt, hogy a középiskolások számára készítendő magyar nyelv és irodalom tantervek és tankönyvek elkészítésének munkálatait koordináljam. Persze, a feladat megoldására egy esztendő nem volt elég. Röviden így lett belőlem bukaresti lakos. A minisztériumban az évek során voltam szaktanfelügyelő, osztályvezető, vezérigazgató, majd pedig néhai Kötő József, később Pásztor Gabriella államtitkárok tanácsosa. Gondolom, nincs miért külön hangsúlyoznom, hogy az államtitkár Pásztor Gabriella és az Önök igazgató asszonya egy és ugyanaz a személy.
Jelenleg Király András kisebbségi államtitkár tanácsosa vagyok. 2007-ben Maros megyébe költöztem. Kis megszakítással azóta is ingázom Bukarestbe és – több-kevesebb – sikerrel kisebbségi oktatási ügyekben tevékenykedem.
Ami a tanügyben történt változásokat illeti, voltak bőven. Elsőre
az oktatás politechnizálása
ötlik az eszembe. Ennek a feladatnak a megoldására a Bukaresti Politechnikai Egyetem rektorát, Suzana Gâdeát kérték fel, miután az akkori tárcavezető, Paul Niculescu-Mizil, nem volt hajlandó ezt a feladatot teljesíteni. Őt emiatt meg más okokból is, amelyeket most nem részletezek, mellékvágányra állították. Nekem, sok más véleménnyel ellentétben, Paul Niculescu-Mizil minisztériumi tevékenységével kapcsolatban csupa jó tapasztalatom van. Azon kevés miniszter közé sorolhatom, aki nem akart minden áron változtatni a tanügy menetén. Főképp azért nem, hogy ezzel „érdemeket” szerezzen. Kisebbségi hozzáállását illetően pedig csak egy példát mondok. Amikor a minisztériumba jött, az egész akkori vezetőség előtt kijelentette, hogy Hargita és Kovászna megyébe csak olyan minisztériumi kiküldött mehet, aki jól ismeri a magyar nyelvet. Ez az álláspont ma is példa lehetne, mert sajátos demokráciánkban már nem mindig volt jellemző.
A középiskolai oktatás átszervezésére
a legfelső pártvezetés adott Suzana Gâdeá-nak, írd és mondd, három egész hónapot. Vagyis időben behatárolva, júniustól szeptembeig. Nyilvánvaló, hogy a technológiai líceumok fölszerelése testvérek között is legalább pár évet igényelt volna. Azt is fölvetettük az újonnan kinevezett miniszter asszonynak, hogy a tantervek és a tankönyvek elkészítése sem megy máról holnapra. Mindhiába. Mert a Balkánon vagy azonnal belevágnak valamibe, vagy az a valami addig húzódik, amíg elpusztul.
Az „eredmény” nem sokat váratott magára. Szeptember elsejére a romániai elméleti líceumok 50%-a „átalakult” ipari líceummá. Mondanom sem kell, hogy valójában csak az iskolák átkeresztelése valósult meg. A szaktantárgyak oktatására a szaktárcának csak évek múlva sikerült tanterveket és tankönyveket biztosítania. Anyagi felszereltséget pedig ennél is később, ha egyáltalán sikerült. De a „pártfeladatot” a miniszternő teljesítette. Egyébképp az oktatás politechnizálását, bár a Suzana Gâdea égisze alatt, a legfelsőbb pártvezetés irányította. A minisztérumnak kevés beleszólása volt ebbe. Néhány év múltán viszont azt vettük észre, hogy a nem ipari középiskoláink országos líceumi hálózata, mind a román, mind a magyar líceumoké, 15%-ra zsugorodott. Nekünk magyar nyelven például csak két tanítóképző tagozatot sikerült megmentenünk. Az egyiket Székelyudvarhelyen, a másikat pedig Nagyváradon. Nagy hagyománnyal rendelkező elméleti líceumaink alig maradtak. Sorra ipari líceumokká alakultak.
Aztán elkövetkezett a nagy fordulat éve 1989. Sok minden az oktatásban is pozitív irányba mozdult el. Tartalmi és szervezési szempontból egyaránt. Rendre visszaszereztük nagymúltú iskoláinkat. Bukaresti román kollégáimat elég nehezen tudtam meggyőzni arról (ha egyáltalán elhitték ezt nekem), hogy a mi alma mater-jeink négy-öt évszázada nyitották meg kapuikat. Magyar alternatív osztályok alakultak, egyházi iskoláink, elméleti líceumjaink, szakiskoláink újra oktatni kezdtek. Ez utóbbiakkal ugyan volt egy kis gond,
hiszen az 1989 utáni oktatási kormányrendeletek, majd a 84/1995-ös tanügyi törvény azt írták elő, hogy a szaktantárgyakat a magyar iskolákban is románul kell tanítani. Ezeket és az ezekhez hasonló tiltó intézkedéseket aztán állami, politikai és civil szervezeteink nem kis erőfeszítéseinek eredményeként, csak a 36/1997-es Sürgősségi Kormányrendelet tudta helyrehozni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy 1996 és 2000 között az RMDSZ kormányon volt, ami az ügyintézésben igen megérződött. Ilyenkor a minisztériumban nekünk is súlyunk volt.
Az oktatás fontosabb tartalmi vonatkozásában az alternatív tankönyvek megjelenését említem, amelyeket a kilencvenes évek elején-közepén a Világbank finanszírozott. Ami akkor furcsának tűnt, az az volt, hogy ezek a tankönyvek a régi tantervek követelményrendszerére épültek. Így aztán volt is meg nem is tartalmi reform, de azért valami csak megmozdult ezen a téren. És a könyvek maguk mégis csak újak voltak…
A felsőoktatásban az önálló magyar egyetem újraindítása volt a kitűzött cél. Erről a hatalom hallani sem szeretett, de kompenzálásként a felsőoktatási hálózatunk gyarapítása terén engedményekre volt hajlandó. 1993-tól egyre több magyar nyelven működő csoport, kar, oktatási vonal alakult, és ezáltal a magyarul tanuló egyetemisták száma is növekedett. Az 1/2011-es új tanügyi törvény pedig előírta a multikulturális egyetemek alakulásának/alakításának törvényi kereteit. Az a tény, hogy ez csak részben vált valóra (lásd a marosvásárhelyi orvosi helyzetét, amely a mai napig sem oldódott meg), azt a romániai helyzetet tükrözi, amelyben a törvényes előírások helyett sok esetben kiskapus megoldásokat szorgalmaznak. A törvények alkalmazására készülő metodológiák pedig ahelyett, hogy bezárnák a lehetséges kiskapukat, nem teszik ezt meg. Sőt, sokszor a törvény szelleme ellen irányuló megoldásokat sugallnak. Több ilyen példát említhetnék, de itt és most csak a versenyvizsgák szervezésének ellentmondásos voltára utalok (lásd erről bővebben: Murvai László: Versenyvizsgák és versenyvizsgák. In: Oktatásunk háza táján. Magister Kiadó. Csíkszereda. 2014.67-72.). A tanügyben, akár a közoktatást, akár a felsőoktatást nézzük, „reform” címen az elmúlt 26 esztendő fő jellegzetessége a kapkodás
volt. Ennek bizonyítását, gondolom csak az kérné számon, akinek nem volt az utóbbi 26 esztendőben iskolás gyermeke, rokona vagy ismerőse. Azért néhány szempontot csak tisztelt figyelmükbe ajánlok. 1990 óta 23 tanügyminiszter fényesítette az iroda kilincsét. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy minden kalendarisztikus év meghozta a maga miniszterét. A tevékenység általában azzal kezdődött, hogy kicseréltették a bútorzatot, a tapétát. Azután igyekeztek valamit szorgosan és gyorsan, de főként látványosan lépni, hogy a párt, amely őket oda küldte, „értékelhesse” munkájukat. Azzal általában nem törődtek, hogy az elődjük milyen „reformot” indított el. Az érettségi vizsga megreformálása sokuknak az egyik elsődleges célja volt. Vagyis az „input” helyett az „output”. Miért? Mert másként nem lett volna annyira látványos, meg kiderült volna, hogy valójában az oktatás tartalmával kapcsolatban volna több megoldandó feladat, ami ugye, máról holnapra nem megy. Kevésbé látványos, mint az érettségi „megreformálása”.
Egyetlen alkalommal történt meg, hogy a miniszternek a kormánnyal szemben elvárásai voltak. Pontosítsunk. Hangzatos követelmények, főként a kormány kegyeit kereső televíziók képernyőjén, a tárcavezetők megfogalmazásában sokszor elhangzottak.
Kinevezése előtt a 23 miniszter közül egyedül Mircea Miclea fogalmazta meg azt a feltételt, hogy az ország költségvetéséből a tanügynek a törvényesen járó összeget adják meg. Amikor a költségvetési terv vitája során kiderült, hogy ez nem fog megtörténni, Mircea Miclea számon kérte az ígéretet és beadta lemondását. Pedig tőle az oktatási a rendszer hosszabb távon sokat várhatott volna. A romániai tanügynek építő és nem látszat tevékenységekbe burkolódzó vagy egyenesen romboló egyénisége volt és marad.
De mindez még a múlt.
Vessünk néhány pillantást a jelenre, mert a jövőt ebből sikerül vagy kevésbé sikerül kibontanunk. Miket tapasztalunk ma az oktatás házatáján? Sajnos nem sok pozitívumot sorolhatok, mert a tantervek követelményrendszerét még ma is a legjobb tanulóknak írják. Annak a 15-20%-nak, akik bármit képesek megtanulni. Az, hogy az elsajátított ismeretek szolgálják-e a tanulók testi vagy szellemi fejlődését, fölhasználják-e azokat az életben valaha, az nemigen merül fel. Másodszor pedig még mindig az oktatásban felgyülemlett információ özönt érzékeljük. Ezen változtatni, sajnos, 26 éve egyetlen „reform” vagy minisztercsere sem volt képes. Önök, akik általános iskolában tanítanak, egyet fognak érteni velem abban, hogy már ezen a szinten a tantervekben és a nagyon régen vagy újabban írott vagy újra kiadott tankönyveinkben olyan, többnyire fölösleges információs anyagmennyiség halmozódott fel, amivel a tanulók 50-60%-a nem tud, vagy csak részben tud, mit kezdeni. Innen az 54%-os funkcionális analfabetizmus, amelyet Romániában a PISA felmérések regisztráltak. Hogy ezeket a tanulókat ilyen vagy olyan formában elveszítjük? Nagy hiba lenne úgy tenni, mintha minket, oktató-nevelő szakembereket ez nem érdekelne.
Megbízható forrásokból arról értesülünk, hogy az általános iskola elvégzése után a tanulók 15-20%-a elhagyja az iskola padjait. Hogy ezeknek a gyerekeknek mi lesz a sorsuk? Azt csak találgatni lehet. Jó irányba azonban feltehetően kevesen fejlődnek majd. És még így is marad a középiskolások 40-45%-a, aki csak azért jár iskolába, mert más is jár, mert a szülei ezt jó szemmel nézik. Az órákon unatkozik vagy szorong és azért könyörög önmagában, hogy feleltetés nélkül megússza. Azt is el szeretném mondani Önöknek, hogy mindezért koránt sem ők a hibásak, hanem az az oktatási rendszer, amelyik nem a tanulók érdekeit tekinti elsődleges dolognak.
Tudjuk, hogy a tanügyhöz, mint a háborúhoz, három dolog szükséges.
Pénz, pénz és pénz.
Erről nem szeretnék külön értekezni, mert szorosan nem tartozik a fölvetett kérdéshez. Annyit azonban mégis el szeretnék mondani, hogy szerintem pénz az oktatásra a jövőben sem lesz több, mint eddig. Azt tudjuk, hogy a törvényes előírások szerint a nemzeti jövedelem 6%-a illeti meg a tanügyet. Azt Önök közül már bizonyára kevesebben tudják, hogy eddigelé ennek a százaléknak kb. a felét sikerült a tanügynek megkapnia. Ez pedig még a jelenlegi helyzet konzerválására sem igen elég. És akkor hol marad a fejlesztés? Lehangoló adatok ezek, de naivitás lenne figyelmen kívül hagynunk őket. Ugyanilyen naivitás lenne az igazság elhallgatása is. Persze azt tudnunk kell, hogy sikeres pályázatok révén európai pénzeket is nyerhet az iskola. Erre nem árt odafigyelnünk.
2. Ebben a tantestületben voltak és vannak tankönyvírók, nagyon jó potenciál van az alkotó munkára. Éppen ma derült ki, hogy egy olyan szerzőpáros tankönyve lett sikeres, akik közül Zahu Valéria a mi tanítónénink. Mi a helyzet a tankönyveinkkel?
Kezdjük a pozitívumokkal. Az elemi iskola számára az új tantervek elkészültek. Köztük a magyar gyerekeknek szánt sajátos román tantervek is, amelyek szerint a román nyelvet nem úgy tanítják, mint a román gyerekeknek, hanem a törvényes előírások szerint, mint „nem anyanyelvet”. Tehát az elemi iskolákban sajátos tantervek és tankönyvek alapján tanítják a román nyelvet. Ennek így kell folytatódnia az V-VIII osztályokban, majd pedig a líceumokban is. A tantervek új, kompetenciákra épülő követelmény rendszere biztos alapot jelentett az új tankönyvek kimunkálására. Így az első osztályos magyar gyermekek padjára került két új magyar ábécés könyv Magyar anyanyelvi kommunikáció címen és két sajátos román tankönyv. A másodikos gyerekek számára szintén elkészültek a fent említett tankönyvek.
A III. és IV. osztályok számára az új tantervek mellé az új tankönyvek csak készülőfélben leledzenek. Azt el kell mondanunk, bármennyire fájó is, hogy új matematika és környezetismeret tankönyvek még nincsenek a gyermekeink kezében. Tudomásom szerint a fordítások elkészültek, de a kiadók és a tankönyvekkel foglalkozó intézet közötti pénzügyi huzavona miatt késnek. Nincsenek új, sajátosan magyar gyerekek számára előirányzott Zene és mozgás illetve Vallás oktatására szánt új tankönyveink sem.
Itt egy kis kitérőt engedjenek meg nekem. A tankönyvek kérdése, amint arról már tettem említést, igen szerteágazó valami. Tudományos, didaktikai, meg főleg anyagi vonzatai vannak. Az elemi oktatás számára a tankönyvekkel foglalkozó országos hivatalnak sok esetben azért nem sikerült időben új tankönyveket biztosítania, mert a jogi belemagyarázásokat lehetővé tevő metodológia miatt mindenki mindenkit perelt.
A perek pedig, tudjuk, időigényesek, függetlenül attól, hogy az igazságot kinek ítélik majd. Az iskola pedig, akár létezik a per, akár nem, szeptemberben kezdődik. Mi megtettük, amit emberileg meg lehetett tenni. Javító javaslatokat fogalmaztunk meg, szóban és írásban egyaránt. Ezzel nem a „bizonyítványunkat” magyarázom, bármennyire is úgy tűnik, hanem csak a tényeket szerettem volna közölni Önökkel.
Egy dolgot azonban sehogyan sem sikerült elérnünk. Arról van szó, hogy 2012-ben egy Remus Pricopie nevű miniszter kötelezővé tette az új tankönyveink egészének a románra fordítását. Még a versekét, az énekekét vagy a népdalokét is. Sem 1989 előtt, sem 1989 után eddig erre nem volt példa. Több szinten is elpanaszoltuk többen is az ügyet. Szóban és írásban egyaránt. Király András államtitkár úr ebben az ügyben a miniszterrel többször beszélt. Politikai támogatottságot is igényeltünk. A kérdést azonban mind a mai napig nem sikerült megoldanunk, pedig Pricopie már régen nincs a minisztériumban, és a megoldás is kézenfekvő lenne. Arról van szó, hogy a tankönyveket értékelő bizottságokban minden licitre nevesítünk olyan pedagógusokat, akik mind a magyar nyelvet, mind a románt ismerik és a többi, rájuk háruló feladat megoldása mellett tájékoztatják a kollegáikat a magyarul írott tankönyvek tartalmáról is. Még egyszer mondom, így volt ez 1989 előtt és után, amíg 2012-ben a miniszter be nem keményített. A kérdés azért bonyolult, mert a tanítók, amíg meg nem kapják a tankönyveket, – akarva-akaratlanul – valahogy azok nélkül is boldogulnak. De mi lesz a eljövendő tanévek gimnazistáival?
Ha a tankönyvlicit változatlan marad, vagyis a magyar nyelvű könyvek román fordításától nem tekintenek el, az V. osztálytól elkezdve, nem lesznek új, magyar nyelvű tankönyveink.
Sajnos ebben a hajmeresztő állításban nincs egy piciny kis túlzás sem… Ezt az áldatlan állapotot még tovább fokozza az a tény, hogy az egyik miniszter, nem ismétlem a nevét, ugyancsak 2012-ben előírta azt, hogy a nyomtatott tankönyveknek digitális változata is legyen. Ez, ugye, első látásra igen tetszetősnek tűnik. Azonban a rendelkezés ugyanakkor a többszörösére emelte a kiadók licitre való jelentkezésének a díját. A befektetés, ugye, csak akkor térül meg, ha a liciten a kézirat nyer. A reszkír viszont megvan. Ne értsék félre, nem a technikai haladás ellen érvelek, de jelenleg a digitális tankönyveket éppen a technikai akadályok miatt, talán az iskolások 10%-a használhatja. Akkor érdemes már reszkírozni?
Addig is, amíg az elemisták új tankönyvei elkészülnek, a régieket 50%-ban újranyomták. Tudom, hogy ez kevésbé nyugtatja meg a tanítónőinket, mert a tantervek újak, követelményrendszerük kompetencia központú, más, mint az eddigi tankönyvek, de sajnos, jelenleg ez a helyzet.
3. A mi iskolánkban nagyon sok tevékenység zajlik. Jövő héten néhány ezekből egymásra is tevődik. A helyettesítések fontosságát kell hangsúlyoznunk akkor is, ha ez természetes, ám meg kell előzni bármely hibát, ami fennakadást okozhat. Ez olyan mint a törvénybe, szabályzatba foglaltak alkalmazása: betartjuk a törvényt, avagy kiskapukat keresünk.
Igen. Ezek szerint nemcsak a diákok túlterheltek.
A pedagógusok is. Erről legutóbb a Szabó Ödön képviselő úr tollából olvastam érdekes írást. Tökéletesen egyet lehet vele érteni abban, hogy a pedagógusok a tanítás mellett rengeteg olyan adminisztrációval birkóznak, amely mondjuk 10 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Országos és helyi felmérés felmérést, értékelés értékelést követ és ebből adódóan töméntelen a kimutatás, a fölösleges adminisztráció. Még ha az eredmények ezáltal javultak volna… Született viszont az illetékesek tollából néhány olyan országos beszámoló, amelynek adatrendszere jobbára formális, kivitele mutatós ugyan, de semmit sem javít a tanügy minőségén.
A helyettesítéseket az embereknek meg kell oldaniok, mert a gyerekek nem maradhatnak felvigyázás nélkül. Fel tudom tételezni, hogy egy helyettesítő, alkalom adtán, mondjuk két osztállyal foglalkozzon. Meg aztán az elmaradt órákat pótolni illik.
Persze én nem szeretnék itt recepteket megfogalmazni. Önök jobban tudják, mint egy külső intézmény képviselője, hogy mit és hogyan kell helyben megoldaniuk. Hogy ez így van, az a tény is bizonyítja, hogy az iskola épülete, a tantermek, az udvar rendezettek, tiszták. A gyermekek bizonyára már ezért is szívesen járnak ide. Az osztálylétszámok viszont talán emiatt nagyok. Sok harmincon felüli osztályt láttam. Ez két dolgot is jelent/jelenthet. Egyrészt azt, hogy a szülők a gyerekeiket szívesen íratják a „Szacsvay”-ba, ami jó dolog. Másrészt viszont harminc vagy ennél több tanulóval dolgozni nem könnyű.
Kecse Gabriella, magyartanár, aligazgató:
A szociológia választható tantárgyból érettségiző diákoknak nincs magyar nyelvű tankönyvük.
Ami a románból fordított és kevés példányszámú tankönyveket illeti, általában az a baj, hogy nagyon sokba kerülnek. Gondolom, a szociológia vonatkozásában, is az a helyzet, hogy a kis példányszám miatt a tankönyvek ára a csillagos égig emelkedne, és a kiadók a mi „vad” kapitalizmusunkban nem vállalják a ráfizetéses munkát. Ezért még el sem ítélhetjük őket.
De azért azt is gondolom, hogy a szociológia tanára bizonyára talál megoldásokat a tanítványai számára. Például egy hozzáférhető szakbibliográfia összeállítását és használatát lehetővé teszi. Tudom, hogy a tankönyv hiánya természetesen többlet munkát igényel mind a tanártól, mind a diáktól. Addig amíg a kérdés megoldódik, jobb híján azt is el lehet képzelni, hogy tankönyv ügyben egy biharkeresztesi vagy debreceni iskola segít.
Részemről annyit ígérhetek, hogy az első adandó alkalommal tudatom a problémát a minisztérium vezetőségével. Hátha találunk elfogadható megoldást.
Alföldy Andrea, tanítónő:
A MESÉK SZÁRNYÁN- XVII. MESEVETÉLKEDŐ idén bekerült a támogatott versenyek közé. Sajnos a verseny napjáig nem küldték el a megszavazott költségvetést.
Az én egypár évtizedes gyakorlatomban arra nem volt példa, hogy egy államilag finanszírozott versenyt a szaktárca pénzügyekkel foglalkozó osztálya ne fizetette volna ki. A pénzt bizonyosan megkapják. Remélem ez alkalommal a szervezőknek lesz annyi hitele, hogy az illetékesek részéről haladékot kapjanak. Különben azt megígérem, hogy megsürgetem a pénzügyek rendezését a minisztérium gazdasági osztályán. Ha megengedi, azt tanácsolom, hogy ha a jövőben szerveznek versenyeket, igyekezzenek a tavaszi vakációra vagy kissé utána időzíteni. Akkor nem fognak ilyenszerű csúszások előfordulni.
Ha már a versenyeknél tartunk, engedjék meg, hogy itt, így „szűk körben”, elmondjam ezekről a saját véleményemet. Megértem, hogy a pedagógusoknak jól fognak azok az írásbeli elismerések, amelyek arról tanúskodnak, hogy tanítványaik eljutottak egy verseny döntőjére és az méginkább, hogy ott díjakat is szereztek. Az még jobb, hogy ezek a díjak egy idő óta már jelentős anyagi juttatásokkal is járnak mind a tanulók, mind felkészítő pedagógusok részére.
Az én problémám csak az, hogy jelenleg a különféle versenyek száma már az év napjainak a számával vetekszik. Úgy hiszem, hogy nem fogják elhinni nekem, de összesen 317 iskolai versenyt számoltam össze. Mindez hiteles forrásból: a Tanügyminisztérium országos és nemzetközi, iskolák számára kiírt olimpiák és versenyek 2015—2016-os kalendáriuma szerint. Azt, hogy ezek közül hányat szerveznek magyar nyelven, már meg sem mertem számolni.
Először is, léteznek a minisztérium által finanszírozott versenyek. Ezekből 66 iskolás olimpiát szerveznek. Az iskolai, megyei, országos és nemzetközi szakaszt már nem is számítottam be a 317 versenybe. Pedig ezek a szakaszok több ezer tanulót foglalkoztatnak. Másrészt, ugyancsak finanszírozott, de már csak országos versenyt 70-et számoltam össze. Szerveznek azután ún. nem finanszírozott versenyeket is. Országos szinten 107-et. Az utolsó kategóriába a nem finanszírozott megyei vagy regionális versenyek tartoznak. A Kalendárium szerint ezekből 74-et lehetett azonosítani. Tegyük fel, hogy a versenyek javarésze nem megy a tanítás rovására, hiszen a tanulók ezek révén gyarapíthatják készségeiket, fejleszthetik adottságaikat, képességeiket. Csak azt nem tudom, hogy a gyerekeknek mikor jut fizikai idejük a tantervek követelmény rendszere szerint tanulni – illetve a pedagógusoknak tanítani?
És végül még egy vonatkozás: tapasztalataim szerint, ezeken a versenyeken az osztálynak mindig ugyanaz a 10-15%-a vesz részt. Akkor miről is beszélünk? Az osztály egy részét a versenyekre készítik, a többiek viszont tanulnak?
Fekete Erika, tanítónő:
Kérdésem az altenatív tanítási módszerrel (Step by step) dolgozó tanítók időszakos képzésére vonatkozik. Lehetséges-e magyar nyelven, magyar képzők előadását hallgatva, részt venni a képzéseken? (Kezdetben kielégítő lenne, bár egy modult elvégezni anyanyelven) Az értékelő füzetekkel kapcsolatban az alternatívában
(Step by step) írásos értékelést biztosítunk a tanulóknak – sajátos, egyéni értékelő füzet alapján-, bekerülhet-e az anyanyelvhez a magyar nyelvű kompetenciaszintek leírása? Az új program szerinti kompetenciaszintek fordítása elkészült és azokat a nagyváradi képzők rendelkezésére bocsájtottuk. Azzal is megelégednénk kezdetben, ha mellékletként szerepelne, egységesen az egész országban, akik step by step tanítási módszerrel dolgoznak.
Az alternativ oktatás
gyakorlatilag 1990 óta került be a romániai oktatási rendszerbe. A leggyorsabban a Waldorf oktatás külföldi hívei léptek. Megalakították a romániai szövetségüket. A részletek tisztázása végett szerződést kötöttek a minisztériummal. Magam is lelkesen támogattam az alternatív oktatási formák bevezetését, és ezeken belül a magyar osztályok elindítását, mert általuk az állami oktatás merev kereteinek a feszegetését véltem fölfedezni.
1990-ben Mihai Șora miniszter urat nem volt nehéz meggyőznünk az alternatív oktatási formák hasznos voltáról, hiszen ő amúgy ízig-vérig européer. Így rövid egy-két év alatt beindult az alternatív osztályok egész sora, köztük a Step by step is. Ez utóbbit azért szerette a tanító és a szülő egyaránt, mert egy osztály számára két tanítót biztosított. Vagyis a gyerekek délelőtt és délután egyaránt tanultak. Ma már bizton mondhatom, hogy nem csalódtam az oktatási alternatívákban.
Sajnálattal hallom, hogy a továbbképzést nem sikerült magyarul is megszervezniök. Pedig ennek törvényes akadálya nincs. Idézem az 1/2011-es Tanügyi Törvény 59/5-ös, erre vonatkozó cikkelyét: (5) „Az alternatív oktatási csoportokban vagy osztályokban tanító pedagógusok számára a megyei tanfelügyelőségek és az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium elismerik az illető oktatási alternatívát országos szinten fejlesztő szervezetek, egyesületek vagy szövetségek által szervezett felkészítést és továbbképzést.”
Sehol nincs arról szó, hogy a továbbképzést csak románul szervezzék. Márpedig, amit a törvény nem tilt, azt lehet.Vagyis Önnek a Step by step szövetséghez kell fordulnia a magyar nyelvű továbbképzés ügyében. Amennyiben ez valamilyen akadályba ütközik, szívesen segítek.
Reméljük, hamarosan beindul az a továbbképző intézet, amelyet a minisztérium éppen a magyar pedagógusok továbbképzésére szeretne létrehozni. Itt Váradon. Ha a Step szövetséggel tárgyaltak, az új váradi intézetet biztosan meg tudják majd győzni tevékenységük fontosságáról.
Csak érdekességként említem, hogy a kormányhatározat tervezet már a Munkaügyi Minisztériumnál van aláírás végett. Az ő kérelmeiket sikerült megoldanunk. Marad még a pénzügy. Aztán a miniszterelnök jóváhagyása következik, de az, szerintem, formaság. Ezzel feltehetően nagyot lépünk előre a minőségi munka biztosítása terén.
Lassan, de biztosan.
Azért mondom, hogy lassan, mert a továbbképző központ létrehozásához szükséges kormányhatározat-tervezet első változatát még 1997 elején, tehát majd húsz évvel ezelőtt, a Béres András államtitkár úr megbízásából, én írtam. Ezután legalább 16-szor fogalmaztam én vagy valamelyik kollegám azt újra, mert ennyiszer jött Virgil Petrescu után új miniszter. Mindeniknek volt a Központtal kapcsolatos javaslata. Aztán, mire minden aláírást megszereztünk, vagy a kormány bukott meg, vagy a minisztert váltották le. A biztosat pedig azért említettem, mert a többször is átfogalmazott, egyeztetett, stb. Kormányhatározat-tervezet immár a célegyenesbe érkezett. Reméljük, ezúttal semmiféle akadály nem jön közbe. Megalakulhat egy olyan intézet, mint amely 1989 előtt Kolozsváron a magyar iskolák jobbításával foglalkozott. Olyan tudós munkatársai voltak, mint Péterfy Emília, Kuszálik Piroska vagy Balla Sára.
Csorba Krisztián, történelemtanár:
A kisebbségi magyar történelem tanítása nem szerepel a közzétett kerettanterv változatok egyikében sem. Ezután nem taníthatjuk ezt a tantárgyat?
Erről szó sincs, hiszen ahhoz, hogy ezt a tantárgyat kivegyék a tanmenetből, törvénymódosításra lenne szükség. Az új kerettantervet pedig csak miniszteri rendelettel fogják jóváhagyni, ami nem változtathat meg egy kétharmados törvényt. Idézem az 1/2011-es törvény 46/6. cikkelyét: (6) „A közoktatásban az anyanyelvet és az anyanyelvű irodalmat, az adott nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint a zenét az illető nemzeti kisebbség nyelvét és kultúráját jól ismerő szakértői csoport által kidolgozott és törvény szerint jóváhagyott külön tantervek és módszertan alapján kell tanítani.”
Az történt, hogy a kerettanterv két variánsát kidolgozó munkacsoport a sajátos kisebbségi tantárgyakat, köztük a kisebbségek történelmét, a végül elfogadásra kerülő kerettantervhez akarta hozzá illeszteni. Ezért nem szerepeltek a kisebbség történelmét előíró órák a közzétett tervezetek között. Ezzel természetesen sem mi, sem a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, de sok gyakorló pedagógus sem értett egyet. Közösen külön kerettanterv-változatot készítettünk és juttattunk el a munkacsoporthoz, annál is inkább, mert a hatályban lévő curriculumban is létezik a kisebbségi nyelven működő általános iskolai osztályok sajátos kerettanterve. A mi kerettanterv-változatunkban természetesen benne van a kisebbségi történelem, mint tantárgy, mind a VI. mind pedig a VII. osztály számára.
De ha már itt tartunk, engedelmükkel elmondok erről még egy-két dolgot. Amint már mondottam, az általános iskolák számára most készülnek az új kerettantervek. Itt szeretném megköszönni, hogy az Önök tantestülete érdemben hozzászólt azokhoz a kerettanterv változatokhoz, amelyeket a Neveléstudományi Intézet szakemberei a minisztérium honlapján tettek közzé. Az önök javaslatait a többi építő jellegű ötlettel együtt átküldtük a szerzőknek. Remélhetően ezekből is okulnak majd.
Sajnos, amint a sajtóból is értesültek az új, V—VIII. osztály számára készítendő, kompetencia alapozottságú curriculum helyett a neveléstudományi szakemberek által közvitára bocsátott kerettantervek nem többek heti órarendeknél. A curriculumnak első sorban azt kellett volna tartalmaznia, hogy milyen képességeket sajátítottak el a gyerekek az I—IV. osztályban, hogyan lehet arra építeni az V—VIII. osztályban, mire kell megtanítanunk az általános iskolában a tanulókat, hogy ne maradjanak funkcionális analfabéták, hogy az érettségi vizsgát ne csak a jelentkezők 50%-a tegye le sikerrel. Továbbá, olyan heti óraszámokat tártak elénk, amelyek épp annyi órát írnak elő hetente mint eddig. A parlament oktatási szakbizottsága pedig a kerettantervekbe újabb tantárgyakat betonoz be.
De ez még mindig a kisebbik baj. Félő, hogy a különféle tantárgyak új tantervei, akár az érvényben levők, túlterhelik majd a gyerekeket. Jobbára fölös információkkal. Tenni fogják ezt azért, hogy a tantárgyuk fontosságát illetve az azok számára biztosított órakeretet bizonyítsák. A matematika azért fontos, mert, a román, mert… és így tovább. Még, ha igazuk lenne, akkor is ebből egyenesen következik majd az a tény, hogy az az általános iskolás tanuló, aki napi 6-7 (hat-hét) órát eltöltött az iskolában, otthon még tanuljon három-négy órát. Magánórákra járjon. Vagyis a szüleinél többet dolgozzék. Fenntartásainkat szóban is közöltük és írásban is eljuttattuk a szaktárca vezetőségéhez. Sikernek mondható, hogy javaslatunkra a kötelező tantárgyak óraszámának rovására megnövekedett az iskolák számára fenntartott, ú.n. „opcionális” óráknak a száma. Ha szándékukban áll az iskoláknak, ílymódon sajátos profilt alakíthatnak.
Jelenleg ott tartunk, hogy a kerettanterv változatokat, amelyekbe a szerzők állítólag az országból érkezett 18000 javaslatot beépítették, egy ún. validáló bizottsághoz juttatják el. Bizonyára azon a szinten is lesznek majd észrevételek. Remélhetőleg. Mert, példának okáért, az eddigi kerettanterv javaslatok semmibe vették a törvény azon előírását, miszerint az oktatásban már a VI. osztálytól alkalmaznunk kell a transzdiszciplinaritás elvét. És még sorolhatnám a problémákat, de félek, negativistának tartanak majd.
Azt pedig csak halkan kérdezem meg, mert Önök ezen nemigen tudnak segíteni, hogy a tanárképzés berkeiben a transzdiciplinaritás problematikája megtalálta-e az őt megillető teret?
Dr. Murvai László
erdon.ro

EMKE-közgyűlés és díjátadó jövő szombaton
Tizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként.
A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat. Tizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként.
A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat.
A díjazottak listáját lapunk 2. oldalán közöljük.
Gr. Bánffy Miklós-díj: Victor Ioan Frunză rendező részére – több évtizedes sokszínű, értékteremtő rendezői munkásságáért, a magyar és a román színházi kultúra között hidat jelentő életművéért;
Bányai János-díj: Miklós Zoltán múzeumigazgató részére – intézményszervező munkásságáért, a múzeumi kiállítások szervezésében nyújtott kimagasló eredményeiért;
Janovics Jenő-díj: B. Nagy Veronika televíziós szerkesztő részére – a Román Televízió bukaresti magyar adásában a szórványmagyarság életét bemutató riportjaiért, valamint a Képzelt Kávéház közéleti fórumért;
Kacsó András-díj: Virág Endre néptáncoktató részére – az ifjúsági néptáncmozgalomban kifejtett önzetlen és kitartó munkájáért és az általa végzett közművelődési tevékenységéért;
Kovács György-díj: Galló Ernő színművész részére – a kolozsvári, szatmárnémeti és marosvásárhelyi színpadokon kifejtett élményszerű, eszközgazdag színészi teljesítményeiért;
Kötő József-díj: Bognár Levente aradi alpolgármester részére – Arad város és megye magyar civil szervezete támogatásáért, a közművelődés és magyarságtudat megerősítéséért, az aradi Szabadság-szobor köztéri elhelyezéséért;
Kun Kocsárd-díj: Serfőző Levente részére – a szebeni magyarság kultúrájának minőségteremtő ápolásában, önszerveződésének ösztönzésében vállalt kiemelkedő munkásságáért;
Gr. Mikó Imre-díj: Papp Szentannai György részére – a kultúra és civil kezdeményesek területén nyújtott szerteágazó támogatási tevékenységéért;
Monoki István-díj: Poráczky Rozália részére – a romániai magyar könyvtárosképzés fejlesztését és az erdélyi kulturális örökség tudományos feltárását segítő munkájáért;
Nagy István-díj: Bedő Ágnes részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért;
Poór Lili-díj: Bartalis Gabriella részére – a kolozsvári színházban, majd a Csíki Játékszín társulatában kibontakozó, két évtizedes érzékeny és élménykeltő színészetéért;
Spectator-díj: Sarány István részére – igényes lap- és könyvszerkesztői tevékenységéért, valamint egyéni hangú publicisztikai munkásságáért;
Szolnay Sándor-díj: Kákonyi Csilla részére – több évtizedes, kiváló művészi teljesítményéért és a BMC régiófelelőseként kifejtett közművelődési tevékenysége elismeréseképpen.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli tagságot adományoz Matekovits Máriának az EMKE bánsági alelnökeként és szűkebb hazájában, Arad megyében végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért.
Szabadság (Kolozsvár)

Tisztújítás az EMKE szervezetében
Fekete Réka veszi át a megyei elnöki munkakört
Szombaton, április 9-én került sor Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület országos közgyűlésére. Rendhagyó módon kezdődött, a résztvevők a Házsongárdi temető kapujában találkoztak, és megkoszorúzták az EMKE „nagyjainak” – Sándor József, Kötő József és Guttman Mihály – sírját. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében dr. Széman Péter elnök megnyitója után Fodor Tamás Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja, illetve Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke az RMDSZ nevében köszöntötte az egybegyűlteket. Ezután Lakatos Mihály, az Emberi Erőforrások Minisztériumának osztályvezetője tartott előadást Otthon a nyelvben, kultúrában címmel aktuális kisebbségi kérdésekről.
A beszámolók és a hozzászólások után került sor az új vezetőség megválasztására. Az EMKE országos elnöke továbbra is dr. Széman Péter orvos maradt, a főtanácsosi tisztséget a szatmárnémeti Muzsnai Árpád, eddigi partiumi alelnök tölti be. A többi 11 elnökségi tag közül három új, közöttük az aradi Fekete Réka.
Délután került sor az idei EMKE-díjak átadására színész, újságíró, vállalkozó, néptáncoktató, könyvtáros, művelődésszervező kategóriákban, illetve idén először adták át a Kötő József-díjat. Ez utóbbit Bognár Levente Arad város alpolgármestere kapta, aki tisztsége révén hathatósan hozzájárul a magyar közösség közművelődési életének anyagi fenntartásához, illetve ezeknek szellemi támogatója. A dí átadások után az elnök megköszönte Matekovits Máriának 25 éves aradi- és erdélyi tevékenységét, díszoklevél kíséretében az EMKE örökös tagja címet adományozta a visszavonuló országos alelnöknek.
Az ünnepség fényét nagyban emelte a Guttman Mihály nevét viselő pedagógus kórus énekeivel. Az egyetlen erdélyi magyar pedagógus énekkar munkájával akár példa is lehetne más megyék irányába.
Az EMKE Arad megyei elnöki munkakörét a közeljövőben veszi át Fekete Réka, a Kamaraszínház produkciós és művészeti titkára.
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)

Szövétnek, száztizenegy, április
A címbeli 111 azt jelenti, ennyi számhoz ért el az aradi Szövétnek. Minthogy nem napi- vagy hetilapról van szó, a szám tekintélyt parancsoló.
Juhász Béla főszerkesztő Április c. kis vezércikkében azt olvasom: „Elsején átejt valaki. Jót nevetünk. Egész évben átejtenek. Mosolyogni sem tudok.” A Szövétnek azonban nem ejt át, hozza szokásos formáját, jó cikkeit, verseit, beszámolóit, tanulmányait. Akaratlanul is arra gondolok: valamikor jó forrás lesz arra, hogy Arad kulturális és iskolai eseményeiből, történéseiből gazdag ízelítőt kapjon az, aki nem élt ebben a korban.
Matekovits János arról ír, hogy Arad alpolgármestere megkapta a Kötő József-díjat. Minthogy laudációról van szó, nem kerülhetett bele, hogy elsőként az országban – pedig ez se mellékes. Dr. Vajda Sándor Petőfi kevéssé ismert Zoltán fiának rövid életéről nyújt számomra sok ismeretlen elemet tartalmazó képet (mint kiderül: hatalmas bibliográfiából dolgozott), Réhon József a 75. életévét nemrég betöltött Csanádi János magyartanárt, értékes könyvek szerzőjét méltatja (csatlakozik hozzá Fülöp Ferencné). Brittich Erzsébet Simonyifalva alapításáról ír lírával átszőtten, és a jövőben való bizakodással, Penke Botond professzor Az öregedés és az Alzheimer-kór c. érdekes sorozatát folytatja. Nem hiányzik a sport sem, persze nem a napi történések szintjén: a mostani számban egy volt híres aradi származású sportolótól, Killik Lászlótól vesz búcsút Piros Dénes, Pálfi Kinga pedig az egykori olimpikonnál, Veres Károlynál tett látogatásáról számol be.
És hát természetesen az irodalom.
A költészet a nemrég magas magyar állami kitüntetést kapott Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Ódry Mária, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ioan Dehelean révén szerepel – a hátsó borítólapon pedig egy Weöres Sándor-vers található. Prózát közöl (igen jó félperceseket) Juhász Béla, a Memoár rovatban Móré-Sághi Annamária, a kisiskolás (!), mesével jelentkező Almási Dorka, Regéczy Éva, Radnai István és hát Sarusi Mihály a 2009–2013 közötti Szalbek-Iratosról, ami szépirodalmi igénnyel született igen érdekes falurajz, egy régebbi folytatása. Puskel Péter az aradi „vörös kakasok” (tűzvészek) történetére tekint vissza, Rudolf Ágnes tanárnő egy tapasztalatcsere céljából tett törökországi látogatásra, Tatár Etelka Chicagóból egy ottani magyar kulturális összejövetelről számol be. Ha mindezekhez hozzávesszük Nótáros Lajos sok szám óta menő sorozatát, Kövér Péter áprilisi számból sem hiányzó humoros írását, Siska-Szabó Zoltán és Breznay András képzőművészeti témájú cikkeit, remélem, semmit se hagytam ki az áprilisi számból, amelyet érdemes elejétől a végéig elolvasni.
-r -a
Nyugati Jelen (Arad)