Hogyan tovább, Művelődés?
A Minerva Galériában hétfőn délután megtartott kötetlen beszélgetésen a 65 éves Művelődés folyóirat jövője volt a téma, a lap gazdag és korszakmeghatározó múltjából kiindulva. A rendezvény elején Mátyus Aliz író, szociológus, a magyarországi Nemzeti Művelődési Intézet munkatársa bemutatta a Szín – Közösségi Művelődés folyóiratot, majd beszélt a Művelődéssel régóta fennálló kapcsolatról, az Erdélyben működő értékmegőrzésről és művelődési tevékenységekről, amelyek számukra példaértékűek. Ezt követően Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés új főszerkesztője (az EMKE volt elnöke) a folyóirattal kapcsolatos elképzelésekről és a felmerülő kérdésekről beszélt: követendő irányzatok, a közművelőkhöz való közeledés, a folyóirat kapcsolatépítő szerepe, a szórvány felkarolása, kulturális turizmus, kapcsolatteremtés kultúraszervezők és intézmények között. Majd „provokálta” a jelenlévő régi és új munkatársakat, közéleti személyiségeket, hogy mondják el elképzeléseiket, közösen keressék a választ a „hogyan tovább” kérdésére.
Felszólaltak Kántor Lajos, Kötő József, Guttmann Szabolcs, Vákár István, H. Szabó Gyula, Tóth Guttman Emese, Széman Péter, Péter István, Szabó Zsolt. A folyóirat jövőjéről szólva elhangzott, hogy a Művelődésnek nem kell más folyóiratokkal konkurálni, hanem a maga helyét kell megtalálnia, közvetítsen a „kulturális autonómiaszigetek” között, fel kell vállalni a felnőttképzést, növelni kell az olvasótábort, és nem szabad megfeledkezni a köz műveléséről, hiszen a magas kultúrára kevesen áldoznak. Oda kell ugyanakkor figyelni a mai világ nyújtotta új lehetőségekre is, hiszen egyre kevesebben vesznek kézbe könyvet, folyóiratot, és egyre többen olvasnak online kiadványokat.
Ú. I.
Szabadság (Kolozsvár)

A mag is, a föld is jó volt (Tízéves a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum)
Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum. A szombati rendezvényen mutatták be az érdeklődőknek a múzeum két új állandó tárlatát is: a Békebeli otthonok. Egy pávai tanítócsalád polgári lakáskultúrája (rendezte Dimény Attila), illetve A zabolai Condrea család otthona (rendezte Kinda István). Az eseményen a hazai és magyarországi kultúra jeles személyiségei, muzeológusok, a téma iránt érdeklődő polgárok, gyerekek voltak jelen.
Vargha Mihály a Székely Nemzeti Múzeum „kishúgaként”, az intézmény legfiatalabb külső egységeként köszöntötte a jubiláló zabolai tárlatot. „Minden falunak kellene hogy legyen ilyen múzeuma. A zabolai közösség becsülje meg saját múzeumát” – hangsúlyozta. Ligia Fulga, a Brassói Néprajzi Múzeum igazgatója egyedinek értékelte a két új tárlatot. „Nagyon fontos, hogy a fiatalok, gyerekek megismerhessék, hogyan éltek az őket megelőző nemzedékek” – nyomatékosított. Dimény Attila az általa rendezett tárlat értékét taglalva mondta: egy családtól származik, ez nagyon fontos, ma már igen ritka az ilyen teljes lakberendezés. Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa megjegyezte: a tízéves évforduló még szebb lehetett volna, ha a zabolai múzeumnak lehetne állandó, teljes munkakörű alkalmazottja, aki az új kiállítások rendezésében is szerepet vállalna. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke a zabolai múzeum megnyitásakor is jelen volt. Most, a tízéves évfordulón díszoklevéllel tüntette ki a múzeum munkaközösségét. Pozsony Ferenc, a múzeum megálmodója, alapítója – aki az ünnepség során a tőle megszokott szerénységgel nem mondott bővebb ünnepi beszédet – Kötő József tíz évvel ezelőtti ajándékát vette elő zsebéből: egy miniatűr Nofertiti-szobrot.
Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője – aki 2004-ben a zabolai múzeum „keresztelőjén” is részt vett – a budapesti Hagyományok Háza Utolsó óra programja részeként gyűjtött, 50 CD-n rögzített folklóranyagot ajándékozott az ünneplő múzeumnak. A magyar kormány csángó múzeumot érintő támogatásáról elmondta: a mag is, a föld is jó volt, a múzeum jó példája annak, hogy érdemes az ilyen ügyek mellé állni.
A zabolai Mihai Condrea – akinek családi lakásberendezését most a múzeum tájházában lehet megtekinteni – jó ismerőse nagyapjának – elevenítette fel Pozsony Ferenc. A Mihai Condrea (1901–1984) és felesége, Maria Furtună (1910–2001) házában megőrzött bútorokat és textíliákat a zabolai önkormányzat segítségével vásárolta meg a csángó múzeum. A bútorok nagy része Zabolához közeli kisvárosokban készült szecessziós stílusban, a konyha viszont régiesebb formákat őriz. A Kinda István rendezésében elkészült kiállítás darabjait Jakabfi Edit, a múzeum restaurátora készítette elő a tárlatra.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szatmár: az erdélyi színjátszás mítosza
Kötő József kolozsvári színháztörténész volt a moderátora annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet vasárnap, az Ács Alajos Játékszínben rendeztek, s amelyen a magyar színtársulat alapító tagjai, volt kollégák és a társulat mai tagjai vettek részt.
A szatmárnémeti magyar színtársulat megalakulásának hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi hétvége egyik érdekes eseménye volt az a kerekasztal-megbeszélés, amelyen a magyar színtársulat alapító tagjai, volt kollégák és a társulat mai tagjai vettek részt. Az Ács Alajos Játékszínben vasárnap délután tartott beszélgetésen a szatmárnémeti színház múltjáról és a szatmári színházkultúráról esett szó, belülről nézve. A beszélgetést moderáló Kötő József kolozsvári színháztörténész kihangsúlyozta, hogy lassan egy mítosz részei lesznek a Harag György Társulat alapító tagjai, közülük sokan már nem élnek. A szatmárnémeti színház maga is az erdélyi magyar színjátszás mítoszaként van jelen a köztudatban, hiszen megalakulásával indult el az erdélyi szellemi megújulás. A Harag György Társulat alapító tagjai voltak az elsők, akik magas szintű irodalmi és teatrológiai képzésben részesültek, így úttörő szerepet játszottak a színházi élet megújításában, abban, hogy a színház valóban a szellemi élet jó értelemben vett befolyásolója legyen. A szatmárnémeti színház a szellemi körforgás része lett, ahol egy alapvetően másoktól különböző szellemi műhely alakult ki. Harag György, a társulat rendezője azt vallotta, hogy a művészet mindig harcot jelent a korszerűség eléréséért. S amint az a beszélgetésen is elhangzott: a feltételek megvannak, hogy a szatmárnémeti színház továbbra is meghatározó szerepet játsszon az erdélyi magyar színjátszás formálásában.
Múlt, jelen, jövő
A kerekasztal-beszélgetésen terítékre kerültek az elmúlt hatvan év fontosabb eseményei. A másfél órás beszélgetés nagyobb részét az alapítás és a kezdés fényes korának körüljárása töltötte ki, hiszen ma is ebből kell erőt meríteni. Megszólalt: Elekes Emma, Soós Angéla (mint alapító tag), a későbbi korokból Boér Ferenc, András Gyula, Czintos József és Bessenyei István, az elmúlt huszonöt év gondjait Szabó Ágnes, Kulcsár Edit és Kereskényi Sándor foglalta össze. Bessenyei István a múlt és jelen kapcsolatait, Bessenyei Gedő István pedig a jövőbeli távlatokat vázolta fel. A beszélgetés legfőbb következtetése az volt, hogy a társulati különválás elkerülhetetlen, mert a jövő legfőbb záloga az önálló színházi struktúra kialakítása. Ennek keretében majd tisztább körvonalú lesz a közösségi színházi eszmény, és csak ennek a keretében működtethető az a műfaji sokszínűség, amelynek révén a Harag György Társulat megtarthatja elkötelezett és lelkes közönségét, valamint újra szert tehet a szakma legteljesebb elismerésére. Elhangzott a katarzis-központú színháznak a szükségessége is, valamint az, hogy egy valamirevaló színháznak — még ha vidéki is — szüksége van egy igazi menedzserre, egy-két saját rendezőre, akik megszabhatják a színház művészeti profilját.
Elek György
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Széman Péter az EMKE új elnöke
A kolozsvári születésű Széman Péter tüdőgyógyász, a szilágysomlyói tüdőgondozó osztályvezetője az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) új elnöke, a szervezet ugyanis hétvégi rendkívüli kolozsvári közgyűlésén egyhangúlag megválasztotta az eddig ideiglenesen kinevezett elnököt erre a tisztségre.
A tisztújító közgyűlésen két új elnökségi tagot is választott a szervezet Muzsnay Árpád és Guttman Emese személyében. Amint arról korábban már beszámoltunk, Dáné Tibor Kálmán korábbi EMKE-elnök lemondott tisztségéről azt követően, hogy pályázati úton elnyerte a Kolozs megyei önkormányzat által kiadott Művelődés folyóirat főszerkesztői állását. Az elnökségben azért került sor tisztújításra, hogy betöltsék a májusban elhunyt Guttman Mihály és az elnökké választott Széman Péter megüresedett helyét.
A rendkívüli közgyűlésén Dáné Tibor Kálmán beszámolójában elhangzott: bár a jövőben nem vesz részt az EMKE vezetésében, nem szakad el teljesen a szervezettől. Kifejtette: azt szeretné, ha a Művelődés című folyóirat – amely a tervek szerint formailag is változni fog – és az EMKE között szoros együttműködés jönne létre. Elnökségének elmúlt öt évét értékelve elmondta: elnökké választásakor konszolidált, működő intézményt vett át Kötő József és Dávid Gyula korábbi elnökök munkásságának köszönhetően. Ugyanakkor szóvá tette, hogy az elmúlt 3-4 évben későn érkeznek a magyarországi támogatások. Mint részletezte elsősorban a működésre nehéz forrásokat szerezni. Az EMKE tulajdonában található ingatlanok adója és azok kötelező újraértékeltetése ráadásul alaposan megterhelte a szervezet költségvetését.
Kötő József, az EMKE főtanácsosa ugyanakkor bejelentette, hogy az EMKE közadakozásból megvásárolta az örökösöktől Sütő András pusztakamarási szülőházát. A vételi ár hétezer euró volt, de megegyeztek az örökösökkel, hogy ebből három ezer eurót az épület felújítására fordíthatnak. Az adásvételi szerződést október 31-én írják alá. A közgyűlés továbbá elfogadta a szervezet alapszabályának módosítását is, amely lehetővé teszi hogy az EMKE együttműködjön a Művelődés folyóirattal.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Kitaposott úton halad az EMKE
Széman Péter lett az egyesület elnöke
Rendkívüli közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Mint ismeretes, Dáné Tibor Kálmán eddigi elnök a nyáron a Művelődés folyóirat főszerkesztőjévé vált, ezért elnökválasztásra került sor.
A rendezvény első szónoka Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára volt, aki a két intézmény közötti közös célkitűzéseket, a jó partnerségi viszonyt, az eredményes együttműködés folytatásába vetett reményét fejezte ki. Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusát Bélafi Annamária képviselte, aki Magdó János főkonzul üdvözletét tolmácsolta.
Dáné Tibor Kálmán visszatekintett öt éves elnökségére, amelyet tizenöt éves EMKE-tagság előzött meg. Mint elmondta, a jövőben szeretné, ha a Művelődés közelebb kapcsolatba kerülne az egyesülettel, és ebben számít a tagság közreműködésére. Ő annak idején konszolidált EMKE-t vett át az elődöktől, és ugyanolyan működőképesen adja át az őt követőnek. Kötő József főtanácsos a civil önszerveződés eredményeire hívta fel a figyelmet: évek óta jól működik a Györkös-Mányi Albert Emlékház, valamint a Szabédi-ház, és néhány hónapja közadakozást hírdettek meg Sütő András pusztakamarási szülőházának megmentésére. A pénz nagyrészt összejött, a 7 ezer eurós adás-vételi szerződést várhatóan október utolsó napján alá is tudják írni.
A közgyűlés a tisztséget eddig ideiglenesen megfelelően ellátó Széman Pétert választotta meg elnöknek. Két megüresedett elnökségi posztra Muzsnay Árpádot (partiumi regiófelelősként) és Guttman Emesét helyezték. Az alapszabályzat is módosult: nagyobb támogatást kap az EMKE-n belül egyelőre nem jogi személyként létrehozott Közép-Erdélyi Művelődési Intézet.
Ördög I. Béla
Szabadság

Előtérben a műszaki tudományosság
Emlékkötet Kelemen Árpád villamosmérnök, feltaláló tiszteletére
A Kelemen Árpád születésének 80., halálának 15. évfordulója alkalmából a Kolozsvár Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, tavaly decemberben fogalmazódott meg egy emlékkötet elkészítésének ötlete, amely a jeles villamosmérnök, világhírű feltaláló életét és munkásságát tárná az olvasók elé. A kezdeményezés azért is volt egyedi a maga nemében, mert napjainkban meglehetősen kevés kiadvány jelenik meg, amely műszaki értelmiségiek pályáját állítaná a nagyközönség, ezen belül pedig a fiatalok figyelmének középpontjába, szakmai megvalósításaik, sikereik mellett az emberi vonatkozásokat sem mellőzve.
Úttörő kíván lenni tehát a Kelemen Árpádról szóló könyv, amelyet hétfőn délután ismerhettek meg az érdeklődők a Kolozsvár Társaság főtéri székházában. Kántor Lajos, a társaság elnöke megjegyezte: a kötet minden bizonnyal a fiatalok számára is érdekes és tanulságos lesz, akik mostanság egészen más körülmények között tanulnak, és próbálnak elindulni a siker útján. – Kelemen Árpád az olyan lehetetlen körülmények között is, amelyeket a Gheorghiu-Dej és a Ceauşescu-korszak jelentett, a mindenféle falak és gátak ellenére is tudott érvényesülni – hangsúlyozta, majd hozzáfűzte: egyetlen magyar értelmiséginek, egyetlen műszaki szakembernek sem volt eleve biztos az útja. Nem volt elég, hogy valaki tehetséges, alkatra, szociabilitásra is nagy szüksége volt, hogy az akkori körülmények között boldogulni tudjon. Sőt, Kelemen Árpád azon kevesek közé tartozott, akik például meg tudták nevettetni a román diktátor feleségét, Elena Ceuşescut, s bár egyáltalán nem alkalmazkodott a párt által diktált elvárásokhoz, itthoni sikerein túlmenően Nyugat-Európában és Amerikában is megismerték és elismerték.
A kötet két szerkesztője, Köllő Katalin és Ferencz Zsolt köszönetet mondott mindazoknak, akik a kiadvány elkészítésében közreműködtek: Vincze Annának, Kelemen Árpád unokahúgának, Imecs Mária villamosmérnöknek, Kelemen Árpád közvetlen munkatársának, Dunkler Sándor építőmérnöknek, egykori osztálytársnak – akik egy-egy interjú erejéig közelebb hozták Kelemen Árpád életét és munkásságát –, valamint Balogh Zsuzsának, a Kolozsvár Társaság ügyvezetőjének, aki összegyűjtötte a rendszerváltás előtt megjelent szövegeket és a kötet képanyagát. Kántor Lajos előszava és Köllő Katalin bevezetője után olvashatók a könyvben az újonnan született írások – beszélgetés Imecs Máriával, Vincze Annával, Dunkler Sándorral –, majd a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága által 1997-ben közzétett Kelemen Árpád-nekrológ és Kötő József búcsúbeszéde kapott helyet. A másik rész – A sajtó tükrében címmel – Somlyai László, Panek Zoltán, Kolozsi Tamás, Kassai Miklós, Rostás Zoltán és Nádas Péter (Murádin Jenő) egy-egy szövegét tartalmazza, legvégül pedig Kelemen Árpád tudományos munkásságát ismerhetik meg az érdeklődők, amelyet ő maga írt, itthon és külföldön megjelent könyveinek listájával, egyetemi jegyzeteivel, dolgozataival, díjaival, az általa szervezett konferenciák és találmányainak listájával kiegészítve. A fényképeken pedig, amelyek a nagyobb fejezeteket elválasztják, Kelemen Árpád életének különböző mozzanatai elevenednek meg, szakmai és magánéleti vonatkozásban egyaránt.
Imecs Mária megjegyezte: kollégája, akivel több mint egy negyed évszázadig dolgozott együtt, „utánozhatatlan egyéniség volt, sokan megpróbálták utánozni, de sikertelenül”. – Minden helyzetben spontán módon reagált, függetlenül attól, hogy éppen a kapussal vagy a miniszterrel beszél. Humorral kezelte még azokat az eseteket is, amikor valamivel megbántották, közben pedig folyamatosan küzdött mindenért, megvolt az ehhez szükséges lelki ereje, és mindig megtalálta a megfelelő utat – hangsúlyozta Imecs Mária. Mint mondta, szinte mindenki szerette Kelemen Árpádot – lojális barát volt, azokat is segítette, akiket kevésbé ismert –, ugyanakkor azzal a nem mindennapi képességgel is rendelkezett, hogy szinte előre látta a jövőt. Vincze Anna elmondta: Kelemen Árpád a család büszkesége volt.
A könyvbemutató után a vidékre vándorlás kérdéseit boncolgatták az egybegyűltek annak kapcsán, hogy az utóbbi időben több ferences család telepedett le Kajántón, a moderátori szerepkört Jakab Gábor kerekdombi plébános vállalta
A Kelemen Árpád születésének 80., halálának 15. évfordulója alkalmából a Kolozsvár Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, tavaly decemberben fogalmazódott meg egy emlékkötet elkészítésének ötlete, amely a jeles villamosmérnök, világhírű feltaláló életét és munkásságát tárná az olvasók elé. A kezdeményezés azért is volt egyedi a maga nemében, mert napjainkban meglehetősen kevés kiadvány jelenik meg, amely műszaki értelmiségiek pályáját állítaná a nagyközönség, ezen belül pedig a fiatalok figyelmének középpontjába, szakmai megvalósításaik, sikereik mellett az emberi vonatkozásokat sem mellőzve.
Szabadság (Kolozsvár)

Az EMKE tulajdonában (Sütő András szülőháza)
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és az RMDSZ illetékesei aláírták Sütő András örököseivel azt az adásvételi szerződést, amely szerint az erdélyi magyar író pusztakamarási szülőháza magyar közösségi tulajdonba került.
Az EMKE áprilisban hirdetett közadakozást a 2006-ban elhunyt Herder- és Kossuth-díjas író szülőházának megvásárlására azt követően, hogy az örökösök kifejezték eladási szándékukat. Kötő József, az EMKE főtanácsosa közölte, sikerült megvásárolni az ingatlant, amelyet modellértékű létesítménnyé akarnak alakítani: emlékházat és művelődési központot működtetnek ott. A vételi ár hétezer euró volt, de megegyeztek az örökösökkel, hogy ebből háromezer eurót az épület felújítására fordíthatnak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Első születésnapját ünnepelte a Játéktér folyóirat
Fennállásának első évfordulóját ünnepelte szerda este Kolozsváron a Játéktér színházi folyóirat. A Gaudeamus könyvesboltban tartott szűk körű találkozón néhány szerző és szerkesztő idézte fel az indulás előzményeit és kezdeteit, majd a kiadvány őszi lapszámát is bemutatták.
A színházról való együtt-gondolkodás fórumára már 150 évvel ezelőtt megfogalmazódott az igény, mondta a Játéktér első születésnapján Kötő József színháztörténész, a lap egyik szerkesztője. Hozzátette: itt és most, amikor a színház a korszakváltás idejét éli a kultúrák metszéspontján, erre a szaklapra hangsúlyozottan szükség van.
A Dániában élő főszerkesztő, Sebestyén Rita üdvözlő sorainak felolvasása után sorra számoltak be a jelenlévő szerzők és szerkesztők az egy év alatt tapasztalt sikerekről, akadályokról. Zsigmond Andrea szerkesztő például arról beszélt, külön örömet jelent számára, ha a Játéktérbe olyan színházközeli emberek (dramaturgok, irodalmi titkárok) írnak, akik számára munkájuk etikailag lehetetlenné teszi, hogy kritikát közöljenek. Az ő alkotói kibontakozásuk számára kiváló teret biztosít a színházi tematikájú könyvek rovata, amelyben most már nemcsak magyar, hanem román és angol nyelven megjelent színházi kiadványokról is jelennek meg recenziók.
Köllő Kata elmesélte, az első lapszámban Biró József kolozsvári színésszel készített interjút, és maga is meglepődött, milyen sokan olvasták, hány embert érdekelt az Erdély-szerte ismert, szabadúszó előadóművész vallomása.
T. Koós Imola
Maszol.ro

Magyar kulturális szótár románoknak
Egymás kultúrájának kölcsönös ismeretére, egymás elismerésére van szükség Erdély versenyképességéhez – jelentette ki Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa a Magyar–román kulturális szótár szerda esti kolozsvári könyvbemutatóján.
A kötet jelentőségét méltatva kifejtette: a magyar–román történelmi megbékélés a politika foglya, ezért a két nép megbékélésének a civil társadalom szintjén kell megtörténnie. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége gondozásában megjelent kötetet Péntek János és Benő Attila nyelvész szerkesztette.
A Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson megtartott eseményen Lucian Năstasă, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára úgy fogalmazott: neki személyesen „nincs semmi megbékélni valója”, sőt a történelemben is több példa van a békés együttélésre, mint a konfliktusra. Kifejtette: a szótár megalkotása azért is hasznos, mert a magyar és román nyelv között kevés a kompatibilitás, hiszen nagyon sok olyan szó van mindkét nyelvben, amelynek a másikban nincs megfelelője.
Lucian Năstasă hozzáfűzte: a románok is sok magyar szót használnak: ilyen például a borvíz, amelyet gyerekkorában úgy használt, hogy nem volt tisztában az összetett szó jelentésével. Leszögezte: a Magyar–román kulturális szótár – annak dacára, hogy csak 200 oldalas – információban rendkívül gazdag.
Benő Attila ugyanakkor kifejtette: a kulturális szótár abban különbözik az átlagos szótáraktól, hogy enciklopédikus jellege van. Hozzáfűzte: ez a szótár nem a nyelvészek szűk szakmai körének, hanem a nagyközönségnek szól, az első román nyelvű kiadvány, amely átfogóan jeleníti meg a magyar kultúrát.
Péntek János, a szótár főszerkesztője úgy fogalmazott: a szótár elkészítése nem bátorság kérdése, hanem „a normalitás gesztusa”. Hozzáfűzte: naponta tesznek fel neki olyan kérdéseket a románok, hogy kik a székelyek, meg kik vagytok ti, magyarok, a könyv alcíme éppen ezért Tájékozódási kalauz a magyar kultúrában. Mint részletezte: minden szócikk úgy néz ki, hogy megadnak egy magyar szót, kifejezést annak fonetikus kiejtésével együtt, majd következik a román nyelvű megfelelője és a hozzá kapcsolódó magyarázat.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Magyar-román kulturális szótár
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán mutatták be a Magyar- román kulturális szótárt (Dicţionar cultural maghiar- român), melyet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége adott ki. Szerkesztői Benő Attila és Péntek János, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatói.
A kötet a magyar kultúra, főleg a romániai magyar kultúra legreprezentatívabb értékeit mutatja be.
Magdó János főkonzul, felvezető beszédében, nagyon jó kezdeményezésnek nevezte a kulturális szótár megjelentetését, mert hozzájárul egymás értékeinek kölcsönös megismeréséhez. Neves személyiségekről intézményeket neveztek el. Azonban a többségi társadalom nem sokat tud róluk. Hasonlóképpen nem ismeri a tudományos és művészeti alkotások szerzőit sem. A kulturális szótár jelentős eszközt jelent a magyar közösség értékeinek bemutatására.
Kötő József hivatkozik Konrád György egyik tanulmányára, melyben megfogalmazta azt a gondolatot, két közösség egymásra találásának egyik legalkalmasabb eszköze a kultúra. A kötetben 358 szócikk jelenik meg, 260 személyiségre vonatkozó adatok olvashatóak. A két közösség szellemi értékeinek a kölcsönös megismerése a versenyképesség növeléséhez járul hozzá. Szerinte ebben az interkulturális térben fontos értékek: a tolerancia és az empátia. Felhívta a figyelmet, hogy ismerni kell olyan neves személyiségek által létrehozott szellemi értékeket, melyek az egyetemes kultúra részévé váltak. Példaként említette, többek közt, Bolyai János (nem-euklideszi geometria megalkotója) nevét. Gróf Mikó Imre olyan alapítványt hozott létre, melyet a közösség mai is használ. Janovics Jenőt a magyar filmgyártás megteremtőjeként tartják számon.
A könyv olyan mozgást indíthat el a civil társadalomban, mely a kölcsönös megismerés alapját erősíti.
Lucian Năstase, a BBTE tanára pozitíven értékelte a könyvet, mely gazdag tartalommal rendelkezik. Gyakran előfordul, vannak olyan magyar kifejezések, melyeknek nincs megfelelőjük a román nyelvben. Említette a borvíz fogalmát, amelyet a román nyelvben is használják. 1980-ig nem használták az „apă minerală” kifejezést.
Benő Attila elmondta, hogy a kulturális szótár enciklopédikus jellege következtében különbözik a többi szótártól. Nem a szókincsre helyezi a hangsúlyt, hanem a kulturális élet, az intézmények megismertetésére egy másik közösség olvasóival. A modern technika eredményeit felhasználva, hamarosan az Interneten is olvasható lesz a kulturális szótár.
Péntek János professzor a könyv megírásának indítékairól beszélt. Bemutatta a kötet tartalmi elemeit:
A szótár használati útmutatója. Hogyan olvassák a magyar nyelven írott szavakat? Szócikkek (a magyar nyelv betűrendjének megfelelően). Tárgy és névmutatók.
A Magyar-román kulturális szótárról
A 2009-ben kiadott Román- magyar kulturális szótár a magyar anyanyelvűek számára mutatja be a román kultúra főbb érékeit. A 2013-ban szerkesztett, bemutatott kulturális szótár a román közösséghez szól. Olyan egyénekhez szól, akik nem vagy kevésbé ismerik a magyar nyelvet, és meg akarják ismerni a magyar kultúra értékeit.
A kulturális szótár kollektív munka eredménye. A szerzők különböző szakterületeken dolgozó személyiségek: művészettörténet (Weisz Attila), magyar színháztörténet (Kötő József), magyar irodalomtörténet (Bartha Katalin Ágnes, Karácsony Zsolt), nyelvészet (Németh Boglárka, Máthé Dénes), kulturális hatások (Sárosi-Márdírosz Krisztina).
A könyv borítólapja Ördög-Gyárfás Ágota munkája.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Kós Károly-szobrot avattak Budapesten
Kós Károly elkötelezett, tevékeny helytállása, embersége és magyarsága példaadó minden magyar nemzedék számára – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke az erdélyi építész, író szobrának ünnepélyes avatásán tegnap a magyar főváros XII. kerületében.
Kövér László ünnepi beszédében úgy fogalmazott: Kós Károly az értékteremtő erdélyi magyar hűség egyik legnagyszerűbb jelképe egy olyan században, amikor sokan és sokszor voltak hűtlenek Erdélyhez. Felidézte, hogy az I. világháború, Trianon és Erdély idegen hatalom alá szakadása Kós Károlyt is válaszút elé állította, menni vagy maradni, karrier vagy közösség. Az építész a határok lezárása előtt hazament Erdélybe, az övéi melletti kitartást választotta – mutatott rá, hozzátéve: sorsa a trianoni csapástól megbénult erdélyi magyar világ felélesztésére rendelte. Kövér László idézte az építész, író Kiáltó szó címmel 1921-ben megjelent röpiratát, amelyben az erdélyi magyar megmaradás parancsát hirdette meg. Az Országgyűlés elnöke felidézte a jelenlegi kormány nemzetpolitikai intézkedéseit, és kiemelte: „mi, mai magyarok hiszünk abban, hogy nemzeti összetartozás nélkül nincs nemzeti felemelkedés, és hiszünk abban, hogy minden magyar felelős minden magyarért”. Azért biztosítják európai gyakorlat szerint a magyar állampolgárságot és a szavazati jogot az országhatárokon kívül élő minden magyarnak, mert hisznek abban, hogy nincsen határon inneni és határon túli magyar ügy, csak egyetlen magyar sorsközösség, csak egyetlen magyar ügy van – jelentette ki.
Pokorni Zoltán, XII. kerületi polgármester ünnepi beszédében azt mondta: Kós Károly tiszteletreméltó döntéseket hozott embert próbálóan nehéz időkben, és hihetetlenül sokat vállalt a soknemzetiségű Erdély remélt felemelkedéséért, társadalmi békéjének létrehozásáért. Nem rajta múlott, hogy az általa kitűzött célok megvalósulása még most is várat magára – mutatott rá a kormánypárti politikus.
Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész alkotása az erdélyi építészt egy íróasztal mögött ülve ábrázolja a hegyvidéki Temes lépcsőnél, a Kós Károly nevét viselő, 102 éves oktatási intézmény mellett.
Emlékkonferenciát szerveztek
Ugyancsak Kós Károly tiszteletére rendezett emlékkonferenciát tegnap a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Építőművészeti Tagozata a budapesti Duna Palotában. Olyan történelmi időket élünk, amelyek követendő példákat követelnek – mondta a konferenciát megnyitó beszédében Fekete György, az MMA elnöke. Kós Károly tevékenységét a konferencián többek között Pomogáts Béla irodalomtörténész, Anthony Gall építész, Kötő József színháztörténész mutatta be, grafikai és könyvművészetéről Sas Péter művelődéstörténész, építőművészetének hatásáról Csernyus Lőrinc építész, publicisztikájáról pedig Szabó Zsolt sajtótörténész tartott előadást. A Kós Károly Egyesülés tevékenységét Zsigmond László építész, a Kós Károly Egyesülés igazgatója, míg Kós Károly prózaírói munkásságát Szakolczay Lajos irodalom- és művészetkritikus mutatta be a hallgatóságnak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről
Jelen kötetünkben sikerült számos munkatársunkat, a világ különböző részein élő magyarokat, s mellettük néhány román szakembert is megszólítanunk arról, hogyan látják, hogyan élik meg a nemzeti identitást a maguk környezetében, a politikai életben, a történelemben, a kultúrában, a gazdaságban – otthon és a nagyvilágban – olvasható a Párbeszéd a nemzetről, nemzetköziségről című, a kolozsvári Kom-press kiadásában megjelent kötet előszavában, amelyet múlt szerdán mutattak be a Deus Providebit Házban.
A társadalmi párbeszéd éles viták középpontjában áll Európa-szerte, Kelet- Közép-Európában különösen, és így a magyar közbeszédben is a nemzet, a nemzetközösség kérdése. A Korunk immár 87 éves történetében változó hangsúlyokkal, meg-megújuló intenzitással folyik ez a diskurzus: az első szakasz (1926-1940) Dienes László, majd Főként Gaál Gábor szerkesztői idejében az internacionalizmus érveit állította előtérbe, az 1957-től számítható második folyam, a szigorú pártellenőrzés és cenzori tiltások valamelyes könnyebbülésekor, a hetvenes években már felmutatja a nemzeti önismeret (legalábbis közvetett) kérdéseit: 1990 óta már nincs külső akadálya, hogy időről időre súlypontos lapszámainkban vagy rovatainkban rákérdezzünk: mit jelent ma a nemzeti hagyomány, mit az európaiság, hogyan harcolnak egymással (hangzanak össze) a nacionalizmusok, miképpen működnek a nemzetek fölötti intézmények – áll az előszóban.
A beszélgetésen az erdélyi értelmiség olyan jeles képviselői vettek részt, mint Buchwald Péter vegyész, politikus, Egyed Péter író, kritikus, Kántor Lajos, a Korunk volt főszerkesztője, Kötő József professzor, politikus, Láng Zsolt, a Látó szerkesztője. Az est házigazdája és moderátora Markó Béla költő, politikus volt, aki felvezetőjében elmondta, a kötet szerzői sokan vannak, mind fontos írók, közírók, szociológusok, filozófusok, esztéták, és feltette a kérdést: kinek lenne fontosabb ez a közös, kollektív meghatározása a nemzetnek, amely ebből a sokszálú kötetből kibontakozik, mint számunkra, hiszen a szerzők a nemzet, közösség fogalmát úgy közelítik meg, hogy külön határozzák meg a nemzetet és az államot egy közös Európában.
A térség jelenkori drámájának nevezte azt, hogy megpróbálják konglomerálni a nemzetet és az államot, ami tragikus következményekkel jár, ha valaki nemzetállamot akar létrehozni. Fontosnak tartja a könyvet, "amely fontos olvasmánya lehet minden, a sorsunkról gondolkodó, olvasó embernek".
Kántor Lajos a kötet születéséről beszélt, arról, hogy mi indokolta a létrejöttét. Elmondta, hogy 49 szerző kapcsolódott be a Korunk nagy ankétjába, de tanulmányok is születtek a kérdés kapcsán. A beküldött anyagokon nem változtattak, a válaszok nagyon sokfélék, a kötetnek van egy tanulmányi része is.
Egyed Péter az elmélet szemszögéből közelítette meg a kérdést: fontosnak tartja, hogy minél többen szólaljanak meg. Mint mondta, a nemzet az a közösség, amiben mindenkinek lehet szava. Fontos érzelmi kapocs, miért szeretjük ezt a nemzetet, melyek a hibái, milyen összetartó és széthúzó erők vannak ebben a közösségben. A nemzettudat részünkké vált, ahogy mi magunkat látjuk, az a reformkornak köszönhető, amikor a Kárpát- medencében a magyar nemzet politikai vezetői amellett döntöttek, hogy egy modern, európai nemzetet hoznak létre. Ebben döntő szerepe volt az 1948-as forradalomnak, a 12 pontnak: Mit kíván a magyar nemzet?
Ezért fontos, hogy mindenki elmondja, mit gondol erről, kinyilváníthassa az opcióját. Ezt hatalmi módszerekkel nem lehet megvalósítani.
Láng Zsolt arról beszélt, hogy nem fontos minden pillanatban opciót nyilvánítanunk. Az emlékezetről is szólt, hogy kevés az, amire emlékszünk. "Az emlékezet kérdéses dolog, baj van vele. A modern nemzetek mindig valamilyen katartikus élmény nyomán alakultak ki: Amerikában az észak–dél háború, Franciaországban a nagy francia forradalom, Németországban a második világháború. Véleménye szerint a haza tekintetében nagy zavar van a magyar szépirodalomban. Meglátása szerint 1989 egy olyan katarzis volt, ami mind az erdélyi, mind a romániai magyarok és románok, mind a magyarországi magyarok közös élménye volt, aminek az irodalomban azonban kevés nyoma van: Trianonról regények jelennek meg, 89-ről nem vesznek tudomást.
Kötő József számára a nemzet egy konstrukció, a kötet igazi kulcsszavának a közösségi identitást nevezte. Figyelmeztetett: változó korban élünk, ahol újraértékelődnek a fogalmak. Más, integráló térségben élünk, aminek politikai és gazdasági okai vannak, ami átrendezi szokásainkat, másfajta identitást diktál. Nem szakadhatunk le az európai folyamatról, de nem adhatjuk fel az identitásunkat sem. Megoldásnak nevezte kisebbségi sorban a gazdasági és kulturális konszolidációt. Mint mondta, figyelni kell a nyugati civilizált világ értékeire, de ugyanakkor figyelmet kell szentelni a saját népi kultúránknak is. Stratégiát kell kidolgozni arról, hogy a hagyományőrzést és modernizációt hogyan lehet beépíteni a nemzetépítésbe. Akkor konszolidálódik a magyar identitástudat, amikor kialakítja a kisebbségi intézményrendszert. Véleménye szerint ez a fajta struktúra alkalmas arra, hogy versenyképes közösséget tudjunk teremteni. A versenyképes közösséget csak akkor tudjuk megteremteni, ha egyfajta nemzeti konszenzus van abban, hogy milyen stratégia szerint építsük a közösségünket. Szerinte Cs. Szabó példáját kell követni: nyitottság a világra, de figyelni saját kultúránk mélységeire. Változó világban keresni identitásunkat.
Buchwald Péter vegyészként kakukktojásnak nevezte magát ebben a társaságban, aki "földhözragadt" megközelítésben azt mondta: az a magyar, aki akkor is vállalja magyarságát, ha nincs haszna belőle. Véleménye szerint a magyar–magyar kérdést itthon kell megoldani, a politikai pluralizmust "luxusnak" nevezte, mert ha nem leszünk parlamentben, tragédia lesz. Tisztázni kell az anyaországgal való viszonyunkat is: erdélyi entitás vagyunk, ne tekintsenek minket szavazás-utánpótlásnak. Meg kell szüntetni a gyűlöletláncot, ha normális viszony alakulna ki Magyarország és a szomszédai között, annak legnagyobb nyertesei a határon túli magyarok lennének.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Vekov Károly történelemtanár nyílt levelei a BBTE történelem karának illetékeseihez
NYÍLT LEVÉL
mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar
felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért
1989. óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények.
Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tennné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitiv vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
Adorjáni Dezső, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Máté János, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc
Megjegyzés: szerkesztőségünknek a levelet Vekov Károly küldte, a fenti nevekkel együtt. A közlés másnapján az alábbi, „letisztázott változatot" juttatta el hozzánk:
NYÍLT LEVÉL
Kedves Jutka és Enikő! Kedves kollégák!
Nem kis keserűséggel értesültem a Magyar Történeti Intézet, illetve a kolozsvári egyetem történelem karának helyettes magyar vezetője között kirobbant konfliktusról. Nemrégiben nyugdíjba küldött, óraadó oktatóként, akit csak néha hívnak meg (ha egyáltalán!) a közös dolgok megtárgyalására, nem akartam beleszólni egy olyan vitába, amelyik elsősorban a két fél jobb belátására tartozik. Más kérdés, hogy ez a megromlott viszony, kihatással van kis közösségünk mindennapi tevékenységére. Ha most mégis erre való hivatkozással írom e sorokat, az azért történik, mert ez a megromlott viszony és a megosztottság következményei kihatással vannak az egész kolozsvári magyar nyelvű történész képzésre.
A rosszul értelmezett és leosztott kompetencia- és munkaköri hatáskörök eredményeként egész közösségünket érintő, alapvető fontosságú kérdések vagy kikerültek a közösen megvitatandó és eldöntendő kérdések közül (közép- és hosszútávú célkitűzések, stratégiák stb.) vagy szűk csoportok, illetve egyéni döntések hatáskörébe kerültek. Szinte érthetetlen, hogy felelős vezetők hogyan törődhettek bele ebbe, veszélyeztetve feladataink elvégzésének elemi feltételeit, hallgatóink megfelelő és alapos, magyar közösségünk által elvárt felkészítését.
Szinte hihetetlennek tűnik, de a történelem karon belüli magyar oktatók egy része nem igényli és nem tartja szükségesnek a magyarság történelmének oktatását! (Évek óta ez nem rendes, hanem csak „opcionális" tantárgy lehetett.) A kar úgynevezett „magyar tagozatának" két vezetője nem volt képes elérni, hogy a történelem karon minden szakon hallgatóink tanulhassák a magyarság történelmét! Most amikor a szakok újra akkreditálásáról van szó és hivatalosan is teljes értékű tantárgyként lehetne tanítani a magyarság történelmét, újra néhány személy megbocsáthatatlan felelőtlensége és szakmai önzése miatt (amit nem szeretnék most minősíteni) elszalasztjuk azt az alkalmat, amely talán az utolsó. S történik ez akkor, amikor hallgatóink egy része az általános iskolában magyarság történetet kellene tanítson, amikor másik részük különböző magyar művelődési intézményeknél kíván elhelyezkedni, ahol éppen ezek az identitásunkkal szerves egységet alkotó ismeretek elengedhetetlenek.
Visszagondolva elődeink tartásos viselkedésére és tevékenységére összehasonlíthatatlanul súlyosabb körülmények között, az általuk meghonosított elkötelezett állásfoglalásra és ennek ma is elvárható folytatására, keserűséggel vegyes felháborodással tapasztaljuk közösségi érdekeink semmibe vételét egyes kollégák részéről. Mivel ilyen viszonyulással sem eddig, sem ezután nem tudunk egyetérteni, amennyiben nem kerül sor a helyzet gyökeres megváltoztatására, azaz a Magyar Történeti Intézet, illetve a történelem kar magyar oktatóinak testülete nem igényli, hogy ott minden szakon legyen hivalosan elfogadott és a Románia-, illetve az egyetemes történettel egyenrangú a magyarság története és nem kerül sor annak hivatalos akkreditálására, kénytelen leszek megszakítani óraadói tevékenységemet.
Nem tudok közösséget vállalni olyanokkal, akik nem érzik elemi kötelességüknek hallgatóink megfelelő felkészítését és idegen érdekek által vezettetve képesek elszabotálni a magyarság történelmének oktatását a kolozsvári egyetem történelem karának magyar tagozatán. Kolosvár, 2013. december 14.
Vekov Károly
* * * A Magyar Történeti Intézet válaszlevele
Vekov Károly nyugdíjas kollégánk nyílt levelét múlt héten már az intézet tagjainak is körbeküldte, és választ is kapott rá. Itt most csak a legsúlyosabb „vádra”, a magyarságtörténettel kapcsolatos állításokra válaszolunk. Sajnálatosnak tartjuk, hogy Vekov kolléga – bár éppen ő tanítja mindmáig a középkori magyar történelmet −, úgy ír nyílt levelet, hogy nem ismeri sem a tanterveket (bár ezek mindenki számára elérhetők intézetünk honlapján: http://kmti.hiphi.ubbcluj.ro), sem az erre vonatkozó szabályozást. Az igazság ezzel szemben az, hogy amíg a ’90-es években erre nem volt lehetőség, már egy évtizede négy félévben oktatjuk a magyarságtörténetet és éppen a Magyar Történeti Intézet megalakulása nyomán vált kötelező tantárggyá mind a történelem, mind a levéltár szakos hallgatók számára. Erről bárki meggyőződhet, ha megnézi az intézet honlapján a tanterveket
s órarendeket.
A régészet és kulturális turizmus szakokon továbbra is választható tantárgy maradt a magyarságtörténet. Ennek oka részben a tantervi kötöttségekben, részben a szaktantárgyak iránti igényben keresendő (pl. az I. éves régészek alig tanulnak szaktantárgyakat), de tapasztalatunk szerint sokan közülük is tanulnak magyarságtörténetet. Szóban és írásban is próbáltuk már elmagyarázni Vekov kollégának, hogy a szakirányok újraakkreditálása, amely 2014 év elején esedékes, nem alkalmas arra, hogy a tanterveket megváltoztassuk. Januárig intézetünknek hat akkreditációs doszsziét (több ezer oldalas dokumentációt) kell elkészítenie, ezzel rengeteg munka van. Az előírásoknak megfelelően ezekben a dossziékban a múlt tanév tanterveinek kell szerepelnie, ezeket tehát nem lehet most – menet közben – megváltoztatni. Az akkreditáció ilyen szempontból nem jelent fordulópontot, utána is nyugodtan meg lehet változtatni a tantervet, tehát nincs „most vagy soha” szituáció. Reményeink szerint előbb-utóbb sikerül konszenzusra jutnunk a többi szakirányt illetően is.
Kedves Karcsi!
Nem hisszük, hogy azzal segítenéd a kérdés megoldását, hogy megszakítod óraadói tevékenységedet, sőt. Ha azonban sajnálatos módon ezt is tennéd, akkor sem látjuk indokoltnak a patetikus és támadó hangvételt. Az óraadás felfüggesztését amúgy már jelezted annak kapcsán, hogy karunk idén az óraadói díj felét tudta csak kifizetni, bár a tantervi előírásokon felül külön szemináriumot is tartottál a középkori magyar történelemből. Mivel Te időközben áttelepdtél Magyarországra és onnan ingázol, ez nem fedezi az útiköltségeidet. Ezt roppant sajnálatosnak találjuk, megértjük, hogy ilyen helyzetben nem vállalod tovább a tanítást, csak azt nem értjük, miért kell a helyzetet „átstilizálni”, és úgy beállítani, mintha itt egyedül Te képviselnéd az igazságot és a jó ügyet, mintha a Jó és Rossz harca zajlana. Képviselőként és karunk oktatójaként lett volna elég alkalmad, hogy az óraadáson túlmenően is tevőlegesen segítsd a magyar oktatás ügyét. Segíteni napi aprómunkával és nem újságcikkekkel lehet. Sajnáljuk, hogy így mondasz búcsút intézetünknek, azonban köszönetet mondunk eddigi munkádért!
A Magyar Történeti Intézet Vezetőtanácsa
* * *
Néhány pontosítás
Az általam írt nyílt levélre adott, látszólag „szakszerű” válaszhoz kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni.
A nyílt levélben próbáltam nagyon árnyaltan fogalmazni. Nem hiszem, hogy helyes, hogy a magyar(!) tagozaton csak két szakirány esetében (történelem, levéltár) kötelező tantárgy a magyarság története és a többin (pl. régészet, kulturális turizmus stb. ) nem. Utóbbi szakokon miért nem fontos a magyarság történetének ismerete? Ilyen felkészültségű végzőseink döntenek majd műemlékeink sorsáról, kutatják és magyarázzák a honfoglalás korának emlékeit? Netán tanítani akarják majd „A romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai” tantárgyat a VI. és VII. osztályban, ha egyáltalán ezt megengedik a hivatalosságok? Miért csak „választható” a magyar hallgatók esetében ez a tantárgy? Van olyan tananyag, ami ezt pótolja/pótolhatja? Hogyan lehet elfogadhatóan(?) ezt a hallgatók szaktantárgyi „igényével” (talán igénytelenségével) magyarázni? Amúgy megjegyzem, hogy évek óta tartok szemináriumot magyarságtörténetből, nem hivatalosan. És jön, akinek kedve van, mert én senkit sem kényszeríthetek erre, mivel ezt a szemináriumot nem tartalmazza a tanterv. Vajon az egytemi oktatás, főleg annak szükséges/kötelező része az a hallgatók kedvére van bízva és éppen a magyarság történetét illetően? Ha mi nem, ki fogja ezt nekik még valaha tanítani, a mi „szakembereinknek”? És milyen konszenzusra kell jutni, hogy mindenki a magyar tagozaton kötelező mód felvegye ezt a tantárgyat? Kik azok, akik ezt nem akarják? És ők a magyar tagozat oktatói?
A maximális óraszám elvének rugalmas kezelését, illetve a „magyarság története” teljeskörű akkreditációját éppen az egyetem multikulturális jellegére hivatkozva kellene és lehetne elérni. De erre csak akkor kerülhet sor, ha ezt valaki, azaz vezető tisztségben lévő képviselőink kérik. Ha nem most, amikor folyik az akkreditálás, ugyan bizony mikor? S ha nem ilyenkor, akkor eddig miért nem kérték? Ezt illető sorozatos kéréseimre a válasz mindig az volt, hogy”most nem lehet”. Újra megk

Kötő József: SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ. Színimozgalmunk állapota

Elkészült a színházak jövőjéről szóló vitaindító anyag
Az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére Kötő József megírta az erdélyi magyar színházak jövőjéről szóló szakpolitikai koncepció vitaindítóját – jelentette be tegnap Székely István, a KAT elnöke.
,,A tanulmány a színházak jelenlegi helyzetéből indul ki, és azt próbálja végiggondolni, hogy a kultúraváltásból fakadó kihívások, valamint az európai trendekhez való alkalmazkodás igénye milyen stratégiákat, milyen összerdélyi együttműködési rendszer kialakítását feltételezi a színházak részéről"– taglalta Székely István, hozzátéve: a szakmai anyag a színházakat a jelen elitkultúrájának műhelyeként értelmezi, ugyanakkor rámutat arra, hogy az alapkérdés nem az európai kulturális értékek átvétele, hanem annak gyarapítása az egyes nyelvi-kulturális közösségek sajátos értékeivel.
Kötő József szerint: a világ nem arra kíváncsi, hogy mit vettünk át az európai művelődésből, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk azt. Ez a szemlélet lehet a harmadik évezredben Európa kisebb nyelvi, kulturális közösséget alkotó népeinek alkalmazkodási stratégiája. Mára világossá vált: a kulturális sokszínűség európai érték.
,,A tanulmányt eljuttatjuk a színházi élet meghatározó személyiségeihez, ugyanakkor a minél szélesebb nyilvánosság vitába való bekapcsolódása érdekében közzétettük azt az interneten is"– tájékoztatott a KAT elnöke, majd kiemelte, hogy a színházak jövőjével kapcsolatos kérdéskör kiemelt területe annak a szakpolitikai csomagnak, amelyet a KAT a kulturális autonómia megalapozása érdekében kidolgoz a 2014-es év végére az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat területén.
Népújság (Marosvásárhely),

A színházban is el kellett menni a falig
Bár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk.
– Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek?
– A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom.
– És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé?
– A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla?
– Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára?
– Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek.
– Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra?
– Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.
– 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot?
– Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből.
– Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága?
– Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni.
– A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot?
– Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt.
– Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja?
– Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel.
– Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni?
– Nem készülök meghalni.
Kötő József
1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Közvetítés nemzetek között – Járosi-vitaest Kolozsváron
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsor-politikai szempontokból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresték a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely vitaestjén Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában.
A Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumon Kósa András László, a Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központjának igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke vett részt.
Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője kérdéseire Kósa András elmondta: amikor megpályázta a Bukaresti Magyar Intézet igazgatói tisztségét, arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Tervei között szerepelt a román kulturális élet személyiségeivel való együttműködés kialakítása olyan módon, hogy az együttműködő felek egyenlő partnerek legyenek.
Távlati tervként az igazgató elképzeléseiben az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. „Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amivel a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében” – tette hozzá az intézet vezetője.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, de felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehetne.
Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. „A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos a helyi közösségek szerepvállalásának növelése is” – emelte ki Kötő József.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre való közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így csak különféle projektekkel támogathatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. Ugyanakkor a román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például néhány nap alatt ezren tekintették meg.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár),

Kétszemélyes színpad – Húszéves fennállását ünnepli a váradi Kiss Stúdió
Gálaműsorral készül megünnepelni megalakulásának huszadik évfordulóját a Magyar Örökség díjas Kiss Stúdió Színház, Nagyvárad magyar nyelvű magánszínháza.
A művész házaspár, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos által 1994-ben alapított színház azóta több mint 160 bemutatón van túl, és számos hazai és külföldi turnét tartott úgy, hogy kizárólag saját bevételeikre és pályázati támogatásra hagyatkoztak.
„Ha tudjuk, hogy milyen nehézségekkel jár, akkor valószínűleg bele sem kezdünk. De egyik műsor követte a másikat, és eljutottunk a huszadik évig” – mondta lapunknak Kiss Törék Ildikó. Rámutatott, immár kialakult egy törzsközönségük, de olyan magyarországi és németországi helyszínek is vannak, ahová rendszeresen visszavárják őket fellépni.
A színművész néhány, számára kedves darabot idézett fel az elmúlt két évtizedből, köztük a Kovács Levente rendezte A cukrászné című darabot vagy éppen a Fényes ég alatt pódiumjátékot az 1848–49-es magyar szabadságharcról. Nagy sikert arattak Wass Albert- és Ady Endre-műsoraik, de a közönség rendszeresen „követeli” a Molnár Judittal, lapunk munkatársával közösen szervezett Irodalmi esték sorozatot is.
A jubileumi gálaműsor március 25-ei programja a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 18 órakor kezdődik a budapesti Kaláka együttes tagja, Radványi Balázs és zenésztársai, Balog Péter (gitár) és Borzsák Kamilla (fuvola) fellépésével, majd a budapesti Nemzeti Színház művésze, Trill Zsolt adja elő Csehov A dohányzás ártalmasságáról című darabját.
Másnap a Kiss Stúdió termében, 18 órakor Varga Vilmos felújított Én, François Villon című előadása szerepel a programban, majd 19 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében ünnepi gálaműsorra kerül sor Csíky Ibolya, Fazakas Márton Erzsébet és Fábián Enikő nagyváradi színművészek, Kötő József színháztörténész, Molnár Judit közíró, Elisabeta Pop dramaturg, valamint Veres Kovács Attila református lelkész közreműködésével.
A kétnapos gála egyben a színház júliusig tartó miniévadának megnyitója is, amelynek során májusra tervezik a Kiss Stúdió történetéről szóló könyv bemutatását.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Romániai magyar kultúra: intézmények és stratégiák
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek-e az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsorpolitikai szempontból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló művelődési szakemberek részvételével rendezett kolozsvári vitaestjén.
Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. Az eseményen részt vett Kósa András László, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke. A fórum házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Kósa András, a Balassi Intézet igazgatója a tisztségre írt pályázatában arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Konkrét tervei között szerepelt, hogy együttműködést alakítson ki a román kulturális élet személyiségeivel oly módon, hogy ez előremutató legyenek, az együttműködő felek pedig egyenlő partnerekként vegyenek részt benne. Az igazgató távlati tervei közt az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amelyek révén a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében – tette hozzá az intézet vezetője. Évente rendeznek Bukarestben magyar filmhetet, a Magyar Zenefesztivál már a tizedik kiadásához érkezett, és román társintézményekkel karöltve sok egyéb programot is szervez a Magyar Kulturális Intézet.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehet. Az operaigazgató hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek életét megismertessük a románokkal is. Példának hozta fel a színház- és filmgyáralapító Janovics Jenőt, akiről kevesen tudják, hogy már akkor készített filmeket Kolozsváron, amikor az amerikai álomgyár még gyerekcipőben járt. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos, hogy a helyi közösségek szerepvállalását is növeljük – emelte ki Kötő.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így különféle projektekkel támogatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. A román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például pár nap alatt ezren tekintették meg. Ugyanakkor Kósa András felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vannak Erdélyben olyan intézmények, amelyek normatív támogatásban részesülnek, így pedig elitkultúrát tudnak művelni. Ezek inkább helyi érdekeltségű intézmények, de a Bukaresti Magyar Intézet feladatának tartja, hogy a magyar kultúrát például Moldvában is népszerűsítse.
Noha természetes folyamat lett Európában, hogy egyre több lokális kultúrközpontot alakítanak ki, a dolgok természetes rendjét nem szabad túllépni – figyelmeztetett Kötő József. Annál is inkább, mert – ahogyan Szép Gyula igazgató megfogalmazta – a kultúra művelését nem biztos, hogy könyvekből meg lehet tanulni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Vallomások a Kiss Stúdióról
Nagyvárad- Szerda este folytatódott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban az az ünnepség, amelyet fennállásának 20. évfordulója tiszteletére szervezett a váradi Kiss Stúdió Színház.
Saját bevallása szerint „meghatott lélekkel és szívvel” köszöntötte Kiss Törék Ildikó azokat az érdeklődőket, barátokat, meghívott vendégeket, akik szinte zsúfolásig megtöltötték szerda este a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermét, hogy együtt ünnepeljenek a húsz esztendővel alapított Kiss Stúdió Színház vezetőivel. Többen ott voltak azon színművészek közül is, akik az első, Játsszunk színházat című előadásban szerepeltek, néhányan (Csíky Ibolya, F. Márton Erzsébet és Fábián Enikő) most is felléptek, egy-egy énekszámmal vagy megzenésített verssel szakítva meg és színesítve időnként a visszaemlékezéseket.
Elsőként Veres Kovács Attila várad-olaszi tiszteletes beszélt a Kis Stúdió „prenatális állapotáról”. Úgy vélte: 1990 májusában, a püspök beiktatáskor talált ismét egymásra a színház és a református anyaszentegyház, melyek tulajdonképpen ősidők óta együtt lépkednek ugyanazon célért. Később összebeszélt Kiss Törék Ildikóval, és elindultak együtt „misszionálni” Szilágy, Szatmár és Bihar megyei falvakba: ő Izsák történetével, a színművésznő pedig az általa megszemélyesített Árva Bethlen Kata üzenetével. Egy másik mérföldkő a kétszemélyes társulat életében az volt, amikor Ildikó és Varga Vilmos összefogott az egyházkerülettel, mely a rendelkezésükre bocsátotta a volt zsidó leányiskola alagsori helyiségét. 1994-ben Sándor Lajos lelkész vezette ott fel az első előadást, s ezáltal hódító útjára indult a Kiss Stúdió mélyen szántó gondolataival, a mindig az igazat, a szép és a jót szolgáló megjelenéseivel.
Ezt követően Pop Elisabeta „Vetuţa” dramaturg úgy fogalmazott: mindig csodálta azokat a művészeket, akik esetében egymásra talál az intelligencia és a tehetség. Hangsúlyozta ugyanakkor: annak is köszönhetően, hogy több mint negyven éve ismeri Ildikót és Vilmost jött rá arra, hogy magyar barátai nélkül sokkal szegényebb lenne.
EMKE-díj
Molnár Judit magyartanárnő, közíró kifejtette: a kilencvenes években sokan próbálkoztak sok mindennel, mindenki csinálni akart valamit, de ezen kísérletek, próbálkozások többsége kudarca fulladt. Azt gondolta akkoriban, hogy ez lesz a Kiss Stúdió sorsa is, de szerencsére „az idők súlya” ellentmondott neki. Megítélésében a színház eddig történetének legnagyobb fegyverténye Az ember tragédiájának színrevitele, emberközeli és koncentrált gondolataival, kár, hogy már nem játsszák, jegyezte meg. Hozzátette: a diákok körében nagy sikernek örvendett a több éven keresztül futó Olvassuk együtt-sorozat, a szavalóversenyek pedig Kiss Törék Ildikó pedagógiai érzékére is rávilágítottak. Napjainkban az Irodalmi estek népszerűek, aggasztó azonban, hogy a fiatalabb generáció részéről nincs akarat vagy fogékonyság arra nézve, hogy folytassa a Kiss Stúdió-féle szolgálatot ha egyszer ez az ív megtörik, az öncélú kísérletezésekből ugyanis semmi sem marad meg.
Kötő József színháztörténész a klasszikus színjátszás fáklyavivőjének nevezte a Kiss Stúdiót, mely előadásaival olyan szakrális tereket teremt, ahol lélekmentő és katartikus módon önmagunk megőrzésének igénye fogalmazódik meg. Bejelentette: az EMKE elnöksége úgy döntött, hogy idén a Bánffy Miklós-díjat Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos kapja meg, az átadásra április 12-én kerül majd sor Kolozsváron.
Az ünnepségén végén Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos Juhász Gyula és Dutka Ákos gondolataival próbált választ adni arra kérdésre: miről szólt a Kiss Stúdió elmúlt húsz év és mi következik ezután…
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Konferencia a 90 éve alapított Erdélyi Szépmíves Céhről
Az Észak-magyarországi Irodalmi Kör és a Dsida Akadémia az MTA Miskolci Területi Bizottsága és a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete közreműködésével június 3-án nemzetközi konferenciával emlékezett meg a 90 éve alapított Erdélyi Szépmíves Céhről.
A konferenciát az akadémia területi bizottsága és az egyetemi intézet nevében Kecskeméti Gábor (Budapest−Miskolc) köszöntötte, és Mózes Huba (Miskolc) Egy intézményhármas szerepe az önazonosság- és összetartozás-tudat ápolásában című előadásával nyitotta meg. Előadást tartott Kötő József (Kolozsvár), Cs. Nagy Ibolya (Debrecen), Márkus Béla (Debrecen), Amedeo Di Francesco (Nápoly) és Kabán Annamária (Miskolc). Ugyanakkor felolvasták a betegség miatt távol maradó Pomogáts Béla (Budapest) előadását. Szabadság (Kolozsvár)

A Tanyaszínházé a kisvárdai fődíj, Kötő József életműdíjat kapott
Az eredeti drámaértelmezésért és a kiváló együttes teljesítményért a Vajdasági Tanyaszínház Ilja próféta című előadása kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) által felajánlott fődíjat a Magyar Színházak XXVI. Kisvárdai Fesztiválján.
A június 28-án, szombat este, a Művészetek Házában megtartott záróünnepségen a fődíjon kívül több díjat az Emberi Erőforrások Minisztériuma ajánlott fel, ezek közül életmű díjat vehetett át Kötő József színháztörténész és Mokos Attila, a Komáromi Jókai Színház művésze - tájékoztatták a szervezők vasárnap az MTI-t.
Az Emmi által adott, a legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díjban A halál nem bicikli és a Tapasztalt asszony című előadásokban nyújtott alakításaiért a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művésze, Pámer Csilla részesült. A tárca másik díját megosztva a Vörös, A halál nem bicikli és a Tapasztalt asszony című előadásokban nyújtott alakításaiért G. Erdélyi Hermina, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésze, valamint a Portugálban nyújtott alakításáért a Kassai Thália színház tagja, Lax Judit kapta.
Budapest Főváros Önkormányzata két díjat is felajánlott: a magas színvonalú rendezői, színészi és társulati munkájáért a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Hamlet című előadását díjazták, illetve elismerést kapott a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Katona József Színház Vörös című produkciója a történelmi múlt drámai feldolgozásáért és a két társulat közös teljesítményéért.
Kisvárda díját megosztva a Vajdasági Tanyaszínház Ilja Próféta című előadásának díszletéért Boros Viktória, jelmezeiért pedig Janovics Erika vihette haza.
Kisvárda polgármesterének díját az Ember komédiája című előadás rendezéséért a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tagja, Táborosi Margaréta kapta, a közönség pedig az Újvidéki Színház A patkányok című előadását találta a legjobb produkciónak a színházi fesztiválon. maszol/MTI

Mikor jutott mindenre időd, kedves Jóska?
Köszöntjük a 75 éves Kötő József színháztörténészt
„Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni – még egyszer mondom, a túl igényes kifejezést, hogy a boldogság titka, nem akarom használni – én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú”.
A fenti idézetrészlet Kötő Józseftől származik, aki egy valamikori Transindexes sorozat körkérdésére válaszolt, a kérdés pedig így szólt: „Mi teszi önt boldoggá?”. Sokáig gondolkodtam azon, hogyan is indítsam el ezt a születésnapi köszöntőfélét. Számos változatot kitaláltam, majd sorra mindegyiket elvetettem, így hát nagy örömmel fedeztem fel ezt a kis eszmefuttatást a „boldogságról”.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi kisvárosok és a nagyobbak, a székelyföldiek (Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely) mellett Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad került a Korunk idei első őszi számának középpontjába. Minthogy pedig átjárhatóvá váltak a határok, és az országhatárok is átjártak fölöttünk, szükségszerűen tágul az a kör, amit a Városaink címszó jelent. Markó Béla emlékező írása Transzszilván városálom címmel szól múltról és jelenről, de hasonló visszapillantásokat olvashatunk Láng Zsolttól, Kántor Lajostól, Varga Gábortól, Lőrincz Györgytől, Kőrössi P. Józseftől, Bogdán Lászlótól. Bejön a képbe Gömöri György írásában Cambridge is, a híres angliai egyetemi kisváros, Csapody Miklós szövegében Selmecbánya és Sopron. A város szociológiai kérdéseiről, elméleti és gyakorlati szinten, Pásztor Gyöngyi és Zörgő Noémi értekezik. Ilyés Sándor a régi kolozsvári munkásklubokról közöl tanulmányt. Kötő József Szabédi László színműkísérleteit elemzi a Mű és világa rovatban.
Népújság (Marosvásárhely)

Két új kötet a Prospero Könyvek tízéves születésnapján
A színészek és operaénekesek pályaképét megrajzoló tízéves Prospero Könyvek sorozatot ünnepelték a kolozsvári Györkös Mányi Albert-emlékházban csütörtök este, az eseményen pedig jelen voltak az eddigi alanyok és szerzők, emellett bemutatták a Miske László nagyváradi, illetve Mende Gaby marosvásárhelyi színművészről szóló két legfrissebb kiadványt.
A kötetek szerzői lapunk munkatársai, előbbit Molnár Judit, utóbbit pedig Szucher Ervin írta. A sorozatszerkesztő, Demény Péter elmondta, hogy tíz év alatt 19 kötet jelent meg – az első öt a Polis, a többi a Korunk Komp-Press kiadó gondozásában –, ami a mai nehéz kiadói viszonyok közepette semmiképp sem mondható kevésnek.
A Miske Lászlóról szóló kötetet Kötő József és Kántor Lajos méltatta, hangsúlyozva, hogy amikor két év lelkészi szolgálat után elvégezte a színit, és Nagyváradra szerződött, jó időben jó helyre, olyan színházhoz került, ahol éppen a megújhodás kezdődött. Ebből aztán Miske oroszlánrészt vállal: magyar és világirodalmi darabokban játszotta a főhőszerepeket, egyik idősebb kollégája meg is jegyezte: ő az, aki megérdemli a nagytiszteletű művész megszólítást.
A kötet szerzője még Miske László tanári hajlamairól beszélt, hiszen a jelenleg Debrecenben élő színész elsősorban az énekszakos hallgatók színpadi beszédének és mozgásának csiszolásával foglalkozik.
A Mende Gaby életútját bemutató kötet előszavát Kovács Levente rendező írta, de betegsége miatt Kincses Elemér beszélt a művésznő szerepeiről, jelleméről, a szerző pedig elmesélte, hogy milyen bensőséges baráti viszonyba kerültek a munka során.
Mende Gaby az ünnepségen Faludy György Villon-átköltését, a Haláltánc-ballada című emblematikus verset szavalta el a népes közönségnek. Az eseményre írt Demény Péter-versnek is az ünnep és az öröm a zárszava: „hogy lehessek, mi lenni nem lehettem, / bár vágytam forrón egész életemben, / s hogy lássam másnál lenni álmomat, / s ha szép lett, jó lett, akkor köszönöm: / ünnepetek az én nagy örömöm.”
Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Kötő József egykori államtitkár és parlamenti képviselő –
A hazai magyar kultúra és közélet jeles személyiségétől, dr. Kötő József színháztörténésztől, dramaturgtól, egyetemi tanártól, egykori államtitkártól és parlamenti képviselőtől búcsúzik megrendülten a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – írta a Kötő József halálára írt nekrológban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Kötő József 1939-ben született Kolozsváron. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett oklevelet 1961-ben, és ugyanott doktorált 1984-ben. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között pedig az intézmény igazgatója volt, 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke. Az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője.
Közéleti munkájának kiemelt szakterülete az erdélyi kulturális és oktatási intézményrendszer működése volt, ugyanakkor a hazai pedagógusi pálya lehetőségei és nehézségei is behatóan foglalkoztatták oktatási államtitkári tevékenységében. „Az én pályám mindig ez volt, hogy megpróbáltam a napi munkához hátteret teremteni, feltöltekezni olyan ismeretekkel, ami a kortárs jelenségek megértését segíti, és beszélgetések révén hozzájárul az alkotómunkához is” – mondta 2009-ben szakmájáról, átfogó színháztörténeti munkájáról, az erdélyi színjátszásra és személységeire is kiterjedő kutatásairól dr. Kötő József a Helikon című irodalmi folyóirat munkatársának. Számos színháztörténeti kötet, színház- és drámatörténeti, illetve a civil társadalom önszerveződését tárgyaló tanulmány írója, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratok szerzője volt. egyebek mellett megkapta a Julianus-díjat, a Román Köztársaság Érdemrendjének Nagy Tiszti Keresztjét, a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlasics Gyula-díját, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, a Magyar Örökség-díjat. A Magyar Tudományos Akadémia Testületi tagja volt. Dr. Kötő Józsefet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség saját halottjának tekinti.
aradihirek.ro
Erdély.ma

Elhunyt Kötő József
Életének 76. évében, súlyos betegségben elhunyt január 20-án hajnalban Kötő József dramaturg, színháztörténész, egykori parlamenti képviselő, az Oktatási és Kutatási Minisztérium egykori államtitkára.
Kötő József 1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1956-ban, magyar szakos tanári oklevelet a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett; ugyanott doktorált 1984-ben.
Zsobokon általános iskolai tanár volt, majd húsz éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1986-1990 között igazgatója. 1991-től egyetemi előadótanár, a Magyar Tudományos Akadémia Testületi tagja volt.
Az RMDSZ társadalomszervező titkára, majd művelődési-, oktatási-, vallásügyi ügyvezető alelnöke; 2005-től az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára volt. 1998 és 2008 között elnöki tisztséget töltött be az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület élén.
Kötő József temetése szombaton lesz Kolozsváron.
maszol.ro

Kötő Józsefről mint volt oktatási alelnökről
Nagyon kevesen vannak olyanok, akik pátosszal, szónoki lendülettel, színesen érvelve is velősen, tartalmasan tudnak megszólalni. Kötő József tudott, így beszélt, így is írt, ezért reméljük, hosszú ideig meg is maradnak szavai.
Kötő József oktatási államtitkárként, de az RMDSZ oktatási alelnökeként is iskolaügyben a legnehezebb, de legmaradandóbb megvalósításokat szervezte, intézte. Két ízben is volt oktatási államtitkár, mindkettő nehéz időszak volt. Két ízben volt az RMDSZ ügyvezető oktatási alelnöke. Az általa kidolgozott, megalapozott programok közül a legtöbbet ma is folytatunk, egyeseket változatlan módon.
Első oktatási államtitkársága idején fő szerepe volt abban, hogy a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen a kilencvenes évek végére ne csak tanárképző szakokon, hanem minden szakon lehessen magyar oktatás. Akkor ez nagy lendületet adott a mára rég kiteljesedett közgazdaságtudományi képzésnek. Amikor a legutóbbi, magyar kisebbség számára sarkalatosnak számító oktatási törvény született, a képviselőház oktatási szakbizottságának alelnöke volt, és a terjedelmes, sajnos még ma is hozzávetőlegesen alkalmazott törvény minden betűjére, írásjelére figyelt, hogy a mi iskolaügyünk védve legyen.
Ahol iskoláról, kultúráról, tudományról volt szó, ott állt a szervezők között, érvelt, felszólalt, a szerteágazó és olykor a sok-sok szempont, hívott és hívatlan megmondó által szétcincált iskolaügyünkben próbálta látni és láttatni a lényeget. Nagyon kevesen vannak olyanok, akik pátosszal, szónoki lendülettel, színesen érvelve is velősen, tartalmasan tudnak megszólalni. Kötő József tudott, így beszélt, így is írt, ezért reméljük, hosszú ideig meg is maradnak szavai.
Magyari Tivadar
foter.ro/cikk

Dr. Kötő József halálára
Búcsúzik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség
A hazai magyar kultúra és közélet jeles személyiségétől, dr. Kötő József színháztörténésztől, dramaturgtól, egyetemi tanártól, egykori államtitkártól és parlamenti képviselőtől búcsúzik megrendülten a Romániai Magyar Demokrata Szövetség.
Közösségünk életében pótolhatatlan űrt hagy távozásával, hiszen általa az erdélyi magyarság páratlan társadalmi érzékenységgel, elkötelezettséggel megáldott, szakmájához alázattal, igényességgel és szeretettel közeledő embert veszített el.
1939-ben született Kolozsváron. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett oklevelet 1961-ben, és ugyanott doktorált 1984-ben. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között pedig az intézmény igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke volt. Az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője.
A szövetség megalapítását követően országos társadalomszervezési titkára, közművelődési alelnöke, illetve Kolozs megyei szervezetének elnöke, 1998-tól 2000-ig oktatási és vallásügyi ügyvezető alelnöke volt.
Közéleti munkájának kiemelt szakterülete az erdélyi kulturális és oktatási intézményrendszer működése volt, ugyanakkor a hazai pedagógusi pálya lehetőségei és nehézségei is behatóan foglalkoztatták oktatási államtitkári tevékenységében.
"Az én pályám mindig ez volt, hogy megpróbáltam a napi munkához hátteret teremteni, feltöltekezni olyan ismeretekkel, ami a kortárs jelenségek megértését segíti, és beszélgetések révén hozzájárul az alkotómunkához is" – mondta 2009-ben szakmájáról, átfogó színháztörténeti munkájáról, az erdélyi színjátszásra és személységeire is kiterjedő kutatásairól dr. Kötő József a Helikon című irodalmi folyóirat munkatársának.
Számos színháztörténeti kötet, színház- és drámatörténeti, illetve a civil társadalom önszerveződését tárgyaló tanulmány írója, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratok szerzője volt.
Díjai: Julianus-díj, 1994; Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíja, 1999; Román Köztársasági Érdemrend nagy tisztikeresztje, 2000; Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlasics Gyula- díja, 2001; Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, 2002; Ezüstfenyő díj, 2004; Magyar Örökség díj, 2010.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, illetve a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja volt.
Dr. Kötő Józsefet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség saját halottjának tekinti.
Mindazok, akik kegyeletüket szeretnék leróni emléke előtt, megtehetik január 24-én, szombaton 11 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház előterében elhelyezett ravatalánál.
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
Kelemen Hunor szövetségi elnök
Népújság (Marosvásárhely)

Isten veled, Kenyeres!
Ismét útra kelt valaki közülünk. Kötő József. Az 1961-ben végzett magyar irodalom és nyelv szakos évfolyam kiemelkedő, felejthetetlen alakja. Szűkebb évfolyamtársi köreinkben Kötőke, számomra, akivel együtt laktunk az Erzsébet úti villában, zenék, színek, szobrok bűvöletében, ahol Kozma Mátyás, Tarnói Emília, Tirnován Vid árnyai kísértek és teremtődött általuk életünk további folyását is meghatározó művészi légkör: Kenyeres, akivel éveken át megosztottuk a betevő falatot, a világmegváltó terveket. Az ő útja kivételesen alakult. Mikor megismertük, döbbent csodálattal vettük tudomásul, hogy kivételes tehetségű, Balkán-bajnok atléta, úszó, kosárlabdázó és ördögien cselező focista. Aztán megtapasztaltuk, hogy milyen szívósan tud tanulni, készülni, felszívni mindent, amit a filológia szak kínál. Karácsony Benő életművének nyomába eredve kivételesen értékes diplomamunkával járult hozzá egy jelentős írónk alaposabb megismeréséhez. Azt hittük, hogy egy elhivatott filológus kutató nőtt ki közülünk. Rövid falusi tanárkodás után a színház berkeibe került, s legnagyobb meglepetésünkre az erdélyi színházkultúra és színháztudomány meghatározó alakjává, valódi tudóssá vált. A Senkálszki Endre, Bisztray Mária, Harag György által fémjelzett nagy kolozsvári színházi korszak szürke eminenciásaként szívósan küzdött az intézmény művészi rangjának tartósításáért, harcolt a buktatókkal, a Sütő-előadások színrevitelét nehezítő politikai körülményekkel. Már egyetemi hallgató korában szembetalálta magát a belügyi szervek lélekgyötrő manővereivel, és pózmentesen állt helyt olyan abszurd körülmények között is, melyekben hosszú időn át, talán másokat megtörni képes kegyetlenségeket elviselve maradt egyenes gerincű, tartásos képviselője az erdélyi magyar kultúrának. A kolozsvári egyetemen kibontakozó színházi képzésnek ugyanúgy élharcosa volt, mint a nemzetiségi oktatás és művészet irányításában nehéz küzdelmek politikai szereplője. Gyakran úgy gondoltunk rá, mint egyszemélyes intézményre, akire mindig számítani lehetett. Kis híján hatvanéves ismeretségünk és barátságunk különböző korszakaira visszanézve annak a megfogalmazására hajlok, hogy Kötő József a transzszilvanista szellemiség, a Kós Károly-i, Kemény János-i örökség egyik leghívebb őrzőjeként tart számot emlékezetünkre, tiszteletünkre. Távozásával szellemi kincstárunkban nagy űr keletkezik, de megmaradó, gyarapodásunkat szolgáló, a szó legnemesebb értelmében vett tankönyvei, munkái, embereket és intézményeket ápoló szolgálatának emlékei továbbra is közöttünk élőként őrzik emlékét. Elment egy Kenyeres, de mindnyájunkat tápláló szellemisége velünk marad.
Nyugodj békében, drága Kötő Józsefünk!
Évfolyamunk nevében is búcsúzik tőled kenyeres szobatársad:
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)