Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Kovács Leó
443 tétel
2017. január 31.
Kovács Péter szerkesztő lett a Kolozsvári Rádiónál
Kevesebb mint egy hónappal az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségéről való lemondása után szerkesztőként alkalmazták a Kolozsvári Rádiónál Kovács Pétert – számol be Rostás Szabolcs a kronika.ro-n. A volt politikus kedden megerősítette a Krónika értesülését, hozzátéve: január 31-i hatállyal áll a közszolgálati rádió területi stúdiója magyar szerkesztőségének alkalmazásában.
Kovács Péter – aki egyébként furcsállta, mitől hír az, hogy egy politikai alakulat egyik volt vezetője hol vállal munkát – érdeklődésünkre leszögezte, alkalmazása teljesen törvényes volt, ám nem igényelte versenyvizsga kiírását, mivel munkaviszonya egyelőre meghatározott időtartamra szól. A Krónika kérdésére, miszerint ha versenyvizsgát írnak ki a Kolozsvári Rádió nemrég megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségére, megpályázza-e az állást, Kovács úgy válaszolt: erről majd az adott időben fog dönteni.
A Krónika egyébként úgy tudja, hogy a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségéhez – amely tavaly novemberben állt át az egész napos sugárzásra – összesen három új szerkesztőt vettek fel, Kovácson kívül Kristály Beát és Ferencz Zsoltot. A létszámbővítés mindenképpen indokolt volt, mivel a szerkesztőség a korábbihoz képest karcsúbb állománnyal volt kénytelen áttérni a 24 órás adásra.
Az RMDSZ-ben 1999 óta politizáló Kovács Péter január 4-én, a Transindex portálnak adott interjúban jelentette be, hogy aznapi hatállyal megválik a szövetség ügyvezető elnöki tisztségétől, egyúttal az alakulatból is távozik. Döntése okairól az ügyvezető elnök csupán annyit mondott, hogy voltak személyes ellentétek az RMDSZ-ben, ami ennyi idő alatt óhatatlanul összegyűl, és voltak olyan döntések, amelyekkel nem feltétlenül értett egyet, részletekbe azonban nem bocsátkozott.
Miközben Kovács lemondásakor jelezte: visszatér „első szerelméhez", a médiához (1997-1998-ban éppen a kolozsvári területi rádióstúdiónál dolgozott szerkesztőként), a Krónika már akkor megírta, hogy az RMDSZ egykori második embere a Kolozsvári Rádió frissen megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségét készül átvenni. A magyar szerkesztőség irányításával együtt járó poszt azután üresedett meg, hogy a tavaly októberben kinevezett Szentannai Ágota átigazolt a budapesti Román Kulturális Intézethez – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2017. február 20.
Új elnök az EKE ‘91 Nagyvárad-Bihar élén
Vezetőségválasztás volt az EKE ‘91 Nagyvárad-Bihar  szombati ülésén, az új elnök Bara Lilla lett, aki több mint tíz éve az egyesület alelnöke volt. Okleveleket is átadtak.
Az egyesület pénzügyi helyzetéről Nagy Magda, az egyesület könyvelője számolt be. Mint elhangzott, az EKE bevétele a tavalyi év folyamán 21 952 lej volt, ebből a nyereség 2 380 lej, s az egyesület teljes vagyona, a leltári tárgyakkal együtt 44.890 lej. Tiponuţ Tibor elnök éves beszámolója következett.
Pályáztak
Mint elhangzott, a fizető tagság létszáma az elmúlt évben ha enyhén is, de csökkent. Jelenleg 171 fizető tagja van az egyesületnek, a legtöbben nyugdíjasok, de alkalmazottak és diákok is vannak közöttük. Az elmúlt év során egyetlen EKE-tag sem hunyt el, ami manapság ritka jó hír, mondta az elnök. Sajnos, folytatta, minimálisra csökkent az egyesület ismeretterjesztő tevékenysége, idő és energia hiányában nem volt, aki honismereti és ismeretterjesztő előadásokat szervezzen. Viszont 2016-ban több alkalommal is eredményesen pályáztak, így sikerült újra felpörgetniük az olajgyűjtési akciót, szerveztek egy eredményes elsősegély és életmentő tanfolyamot, megjelentettek egy egyszerű kiadványt az EKE 125. születésnapjára és sikerült megfinanszírozni a 2017-es túraterv kinyomtatását is. Egyebek mellett megszervezték az „EKE Art VI.” fotó biennálét, fő aktivitásuk pedig, akárcsak eddig, a túrázás, természetjárás volt; sok egyéb túra mellett három teljesítménytúrán is részt vettek, és három komoly magashegyi túrát is szerveztek.
Oklevelek
Az elnök kiemelte a túravezetők és szervezők szerepét és külön köszönetet mondott minden önkéntes segítőnek. Az ifjúságnevelésben 2016-ban nem jeleskedtek, de nem is álltak le teljesen. Danicska János sárkányeregető gyerektúrát szervezett. A túraterv megtervezését idén is Bara Lillának köszönhetik, a kivitelezést pedig a Vojticsek házaspár nyomdájának, ezért szintén köszönetet mondott az elnök.
A túrabeszámolót Torma József alelnök olvasta fel, mint elhangzott, tavaly az EKE ‘91 Nagyvárad-Bihar összesen 66 túrát szervezett, ezeken 1665 személy vett részt. „Túráztunk belföldön és külföldön, sok szép élménnyel és tapasztalattal gazdagodva” – hangzott el a beszámoló során.
A cenzorbizottság jelentését Ozsváth Erika ismertette röviden – mint kiderült, a bizottság mindent rendben talált. Oklevél kiosztás következett – díszoklevelet kapott Nagy Magda, az egyesület könyvelője a közösségért végzett példamutató, önzetlen munkájáért és Borsi Edit, aki pénztárosként önzetlenül, becsülettel végezte munkáját. Az év két túravezetője Danicska János és Fekete Irén lett, az év turistái pedig Reich József és Fábián György. A későbbiekben a többi jó túrateljesítményt is díjazták. Ezt követően a januári EKE-olajgyűjtés résztvevői között sorsoltak ki tombolanyereményeket.
Egyöntetűen
A gyűlés következő mozzanata a vezetőségválasztás volt. Tiponuţ Tibor elnök Bara Lilla alelnököt javasolta az egyesület élére, Bara Lilla pedig a két alelnöki tisztségre Hangai Violettát és Torma Józsefet javasolta, a titkári tisztség betöltésére pedig Puskás Évát javasolták. Mivel egyetlen vezetői tisztségre sem érkezett több javaslat, nem volt szükség titkos szavazásra, s a jelenlévő tagok Bara Lilla tartózkodása mellett egyöntetűen megszavazták az új vezetőket. Kérdésünkre válaszolva a későbbiekben Tiponuţ Tibor elmondta:  2008 óta, amikor először elnöknek választották, hosszú idő telt el, úgy érzi, legalább egy kicsit pihenni is kell, másfelől nem árt fiatalítani. Amikor átvette a tisztséget, akkor is úgy gondolta, hogy ha majd „kinevelődnek a fiatalok”, át fogja adni nekik a helyet.
Bara Lilla megköszönte a bizalmat és elmondta, szeretne egy olyan közösséget kialakítani, melynek tagjai tisztelik egymást, nem harcolnak egymás ellen és nem pletykálnak egymás háta mögött. Később kérdésünkre hozzátette ,  hogy 1997 óta tagja az egyesületnek és több mint tíz éve alelnök. Szeretné egy kicsit korszerűsíteni az egyesületet, hiszen a modern technika sok újításra ad lehetőséget. Manapság, amikor szinte mindenkinek van autója, mellyel útnak indulhat, azt szeretné, ha az EKE mégis egy pluszt jelentene, egy olyan társaságot, ahol akárhányan  összegyűlhetnek és jól érezhetik magukat.
A tombolahúzás nyertesei
A januári Nagy EKE 91 Olajgyűjtés résztvevői közül a tombolahúzás nyomán étolajat  Birinyi Jutka, Török Gusztáv és Kovács Levente nyertek, Horváth Mária, Medra Károly, valamint Kovács Levente EKE-pólót nyertek,  könyvjutalmat pedig Pătcaş Ildikó, Szabó Valéria, valamint Madas Edit vehet át. Nyereményüket kedden délutánonként 18 – 19 óra között , a Sas passzázs  alatt (Szent-László tér 2 – 4.), az első emeleti székhelyen vehetik át. Érdeklődni Tiponut Tibornál lehet a 0740 – 974 952 telefonszámon vagy a ttiponucz@gmail villanypostacímen. A következő olajgyűjtést Nagyváradon előreláthatólag április 6-án, szombaton 10 és 14 óra között tartják a szokott gyűjtőpontoknál.
Neumann Andrea
erdon.ro
2017. március 11.
Marius Paşcan etnikai feszültségeket szít
A magyarellenes kirohanásairól ismert Marius Paşcan újból bebizonyította, hogy semmi más nem érdekli, csak az etnikai feszültségeknek a szítása azáltal, hogy az oktatási minisztériumnál és a prefektúrán is panaszt tett, ezzel próbálva gátolni a Római Katolikus Teológiai Líceum ügyének rendezését.
„Kételyeim vannak afelől, hogy a Maros megyei szavazópolgárok azzal a céllal küldték volna érdekeiket képviselni Románia parlamentjébe, hogy első és legfontosabb számú prioritásai közé a román és a magyar közösség egymásnak ugrasztását tegye. Ajánlatos lenne, hogy mielőtt csak a hírekbe való kerülés céljából tartana sajtótájékoztatót, megfelelően tájékozódna. Ha megtette volna, pontosan tudná, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ frakciója több ízben is konzultált mind a tanfelügyelőség, mind a polgármesteri hivatal képviselőivel a katolikus líceum helyzetét illetően. Egy Maros megyei képviselőtől, úgy vélem, az az elvárás, hogy egy ilyen érzékeny témában közreműködik, és nem gerjeszti tovább a feszültséget. Marius Paşcan gesztusával semmilyen módon nem viszi előbbre az ügyet. Nincs szükségünk arra, hogy bárki is politikai tőke növelése céljából felhasználja ezt az ügyet és etnikai feszültségeket gerjesszen. Ez nem felelős politikusi magatartás” – mondta Kovács Levente, a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöke. (Maros megyei RMDSZ)
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 28.
Kivizsgáltatnák a kolozsvári színházi incidenst
Nem szabad tolerálni a kolozsvári incidenshez hasonló színházi magatartást – véli Kovács Levente rendező, aki szerint ki kell vizsgálni az ügyet. Az egyetemi professzor a Krónikának elmondta, a válasz nélkül hagyott rendezői önkényesség egyre gyakoribb, ehhez a színészek meghunyászkodása, félelme is hozzájárul. Hegedüs Csilla, az RMDSZ nőszervezetének alelnöke szerint az esetet nem szabad magánügyként, az intézmény belügyeként kezelni.
Semmiképp nem szabad tolerálni a Kolozsvári Állami Magyar Színház pénteki bemutatójának szünetében történtekhez hasonló incidenst, ami elfogadhatatlan és etikátlan – jelentette ki lapunknak Kovács Levente rendező, egyetemi professzor. A rendező- és színészpedagógus – aki éveken keresztül vezette a színészképzést is biztosító Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar tagozatát – úgy véli, a sétatéri teátrum vezetőségének annak ellenére ki kellene vizsgálnia a Krónika által nyilvánosságra hozott ügyet, hogy a sértett fél nem tett panaszt, szerinte a kolozsvári színházat erre hírneve és történelme egyaránt kötelezi.
Mint arról beszámoltunk, verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét Andriy Zholdak Németországban élő ukrán rendező, aki Henrik Ibsen Rosmersholm című darabját állította színpadra a kincses városban. A péntek esti bemutató szünetében történt agresszióról az áldozat egyik kollégája értesítette a rendőrséget, amely a Krónikának megerősítette az incidens tényét. Tompa Gábor, a teátrum igazgatója lapunknak úgy nyilatkozott, az incidens „nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni", és mivel az áldozat nem tett panaszt, nem vizsgálják ki az ügyet. Azt is hozzátette, hogy hasonló incidensek a legjobb színházakban is előfordulnak. Tompa tegnap a Maszolnak nyilatkozva „színházi belügynek" minősítette a történteket, míg Bodolai Balázs, a darabban szereplő színművész a hírportálnak elmondta: nem érti, a sajtó miért foglalkozik az üggyel, hiszen „nem sérült meg senki".
„Én, ha még szerződésben lenne a rendező, felbontanám a szerződést azon az áron is, hogy az előadás nem születik meg" – szögezte le lapunknak a kolozsvári incidens kapcsán Kovács Levente. Rámutatott, a legendás színházakban – a kolozsváriban különösen – még az 1800-as évektől nagy tradíciója volt az erős etikai bizottságnak, amely különböző módon büntette a hasonló ügyeket. Emlékeztetett, hogy Herepei János színháztörténeti munkája a kolozsvári magyar színház 1813-ban keletkezett etikai kódexét is tartalmazza, melyben szerepel, hogy a késéstől a testi bántalmazásig milyen büntetés jár színésznek, rendezőnek, igazgatónak.
Kovács Levente kifejtette, amennyiben nem 8 napon túl gyógyuló sérülésről van szó, nem kell beavatni a hatóságokat, de nem szabad szó nélkül hagyni az esetet, és színházon belül fel kell állítani egy etikai bizottságot, mely kivizsgálja az ügyet és állást foglal. Vannak színházak, ahol működik szakszervezet, amelyhez hasonló esetekben fordulni lehet, máshol a művészeti tanács, etikai bizottság hozhat elmarasztaló értékelést, megrovást, de társulati tag esetén szankcióra, fizetéslevonásra is javaslatot tehet. A lehetséges eljárási módokat ecsetelve a színházi szakember hozzátette, színházon belül a belső rendszabály és a munkavédelmi törvények alapján lehet adminisztratív vagy morális jellegű döntést hozni ilyen ügyekben, és a színházban utóbbiaknak is van valamilyen fajta súlya és tartalma.
Lereagálatlan rendezői önkény
„Én rendező vagyok és most tulajdonképpen magam ellen is beszélek, de a rendezői önkénynek az utóbbi időben az anyagi követelésektől az életszerű dolgokig nagyon sok nyoma van. Nem tartanak be semmilyen fajta munkahelyi előírást. Régebben volt olyan, hogy egy rendező nem tudta, másnap mit csinál, ma meg reggel bejelenti, hogy tíz óra hosszat fognak próbálni, mert neki ennyi időre van szüksége. Ezek olyan túlkapások, amiket a színházon belül belső rendszabályokkal, íratlan vagy írott törvényekkel szabályozni kell. Ezen a téren azt tapasztalom, hogy nagyon elszabadult az önkényeskedések sora. És ennek valahol gátat kell szabni, és a kolozsvári színházat rangja, történelmi múltja különösen predesztinálná arra, hogy ne hagyjon szó nélkü legy ilyen esetet" – fogalmazott Kovács Levente.
Kérdésünkre elmondta, az esetet akkor is ki kellene vizsgálni, ha a sértett fél nem tett panaszt, hiszen az incidensnek tanúi voltak, és a kollégák is tehetnek feljelentést. Rámutatott, a sértett fél néha félelmében nem mer panaszt tenni. „Különösen, ha kiszolgáltatott helyzetben lévő fiatal színészről van szó, aki lehet, hogy feljelentést tesz és a vezetőség úgy viszonyul, hogy mellőzni fogják, ráfogják, hogy összeférhetetlen. Gyakran így szokták kivédeni az ilyesmit, azt hangoztatva: nem kell az ügyet felfújni. Nagy a színész kiszolgáltatottsága, minden művész bizonyos fajta stresszben éli az életét, fél, hogyha játszik és valami történik, elveszti a bizalmat" – mutatott rá Kovács Levente, hozzátéve, erre volt is példa nemcsak Erdélyben, Kolozsváron is. Kovács Levente szerint a színész meghunyászkodása, félelme, bezárkózása is hozzátartozik ezekhez a helyzetekhez. „Én többet nem hívnám meg a rendezőt, legyen bármekkora név. Jó név, de ilyen még van 150 a világon, akiket meg lehet hívni" – jelentette ki a neves színházi szakember.
Segítséget ajánl a nőszervezet
„Az áldozat elhallgat – vagy éppenséggel elhallgattatják. Nem tesz feljelentést, és az ügy lezárul. A szemtanúk szintén nem akarnak, vagy nem mernek beszélni az ügyről. Millió ilyen eset van, és pontosan a hallgatás a garanciája annak, hogy ez újra elő fog fordulni" – reagált a Krónika által feltárt színházi incidenst ismertető cikkünkre a Facebook közösségi portálon Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, nőszervezetének alelnöke. Kifejtette, arra biztatják az érintett művésznőt, hogy amennyiben bántalmazták, álljon ki, tegyen feljelentést, a nőszervezet minden támogatást, segítséget biztosít számára. „A munkaközösséget, kollégákat pedig arra kérjük, hogy NE legyenek partnerek ennek az esetnek a szőnyeg alá seprésében" – szólt a felhívás.
„Azt kell megértenünk, hogy ez nem magánügy, nem lehet valakinek vagy egy intézménynek a belső ügye. Abban a pillanatban, amikor egy nőt bántalmaznak, legyen szó ráncigálásról, irdatlan ráordibálásról vagy bármilyen fajta bántalmazásról, az mindannyiunknak az ügye" – hangsúlyozta lapunknak nyilatkozva Hegedüs Csilla. Kifejtette, az említett segítségnyújtás – akárcsak a többi esetben – abból állna, hogy amennyiben hozzájuk fordul, az érintetettet kapcsolatba hozzák azokkal a civil szervezetekkel, melyek segíteni tudnak, legyen szó jogi tanácsadásról, pszichológusról vagy orvosi segítségről.
Emlékeztetett, hogy az RMDSZ nőszervezete március 8-án, a nemzetközi nőnap alkalmával elindította a Nők Elleni Erőszak Elleni Mozgalmat (NEEEM) és kampányt, melyben közéleti szereplők nők és férfiak hívják fel a figyelmet a problémára. Elmondta, a kampány elindítása óta számos áldozat is megkereste őket, de sok pozitív és negatív kritikát, visszajelzést is kaptak, amelyek azt bizonyítják, súlyos társadalmi problémáról van szól. A politikus hangsúlyozta, legfőbb céljuk tudatosítani az erdélyi magyar közösségben: mindannyiunk felelőssége segíteni a bántalmazottaknak. Hegedüs Csilla elmondta, a kampány mellett iskolákban tartanak felvilágosító órákat, Csép Andrea parlamenti képviselő pedig olyan törvénymódosító javaslaton dolgozik, mely felgyorsítaná a bántalmazottaknak való segítségnyújtást.
Felháborodott virtuális közönség
Értesüléseink szerint a hasonló incidensek nem rendkívüliek az erdélyi színházakban. A verbális vagy fizikai bántalmazás különböző fokozatai ráadásul sokszor a legjobb, legtöbbet díjazott előadások kapcsán jelentkeznek, talán épp emiatt is jellemző az ilyen esetek elhallgatása, elhallgattatása. Ezt erősítik meg a Krónika cikke nyomán a Facebook közösségi oldalon megjelent hozzászólások is, melyekből kitűnik: színházi körökben nem számít rendkívülinek a pénteki eset.
„Fizikai és lelki egészség. Fizikai és lelki bántalmazás. Nekem csak az utóbbiban volt részem a színházi közegben, verbális és pszichés bántalmazásban. Sokszor. Nyújtsa fel a kezét, akinek nem volt része ilyenben. Nyújtsa fel a kezét, aki tenni szeretne ez ellen" – írta a színházi világnapra közzétett üzenetében Zsigmond Andrea, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem teatrológia szakának oktatója, kritikus, rámutatva: a színházi közeg sokszor veszélyezteti az ember épségét.
Mások a rendezők autoriter magatartását kifogásolták, úgy vélve, hogy az úgynevezett rendezői színháznak már nincs létjogosultsága. „A rendező nem egy művészi piramis csúcsán álló megfellebbezhetetlenség, csupán egy instruktor, aki jól vagy rosszul instruál egy személyzetet – aki jobb esetben Thália papja és papnője, rosszabb esetben egy rakás majom, akinek nincs jobb dolga. Őszintén: örülök ennek a botránynak. Mélységesen örülök, mert átvilágít egy rothadó struktúrát" – olvasható az egyik facebookos hozzászólásban.
„Én dolgoztam abban a színházban. Mindenki fél, kivéve azokat, akik nem félnek, hanem rettegnek. Rosszul voltam minden reggel, amikor be kellett menni" – írta a kolozsvári színház egyik volt alkalmazottja. Mások szerint az incidenst abban a sajátos közegében kell értelmezni: „Valójában sokat lehetne mesélni a színházi megaláztatások kifinomult módszereiről. De ezek nem így festenek... és ezért nem kellene ebből civil ügyet csinálni. Hogy mi az agresszió ebben a sajátos környezetben, az bizalom kérdése. A fizikai kontaktus (érintés, rázás, átölelés stb.) és a szabadszájúság (is), ebben a milliőben mást jelent(-het)."
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2017. április 1.
Az emlékezés egy büfé
Philter-projekt: kánonformáló erdélyi előadások
Kánonformáló erdélyi magyar színházi előadások – ez volt a tematikája a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által szervezett konferenciának. A rendezvényen a 2013 óta budapesti szakemberek kezdeményezésére folyó, Philter-projekt című színháztörténeti kutatás eredményeit jelenítették meg az előadók múlt hét péntekén. Az egész napos eseménysorozaton kánonformáló erdélyi előadások kerültek bemutatásra a Stúdió Színház előcsarnokában, olyan rendezőktől, mint Harag György (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az ember tragédiája), Antal Pál (A kék madár), Tompa Miklós (Pompás Gedeon), Bocsárdi László (Übü király), Parászka Miklós (A vihar), Tompa Gábor (A buszmegálló, Godot-ra várva), Barabás Olga (Don Juan) és Victor Ioan Frunza (Rosen-crantz és Guildenstern halott).
Az előadásokon (Jákfalvi Magdolna-Kékesi Kun Árpád: Erdély. Philther. Színháztörténet. Kovács Levente: Az ember tragédiája, 1975. Lázok János: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975. Novák Ildikó: A kék madár, 1982. Boros Kinga: Pompás Gedeon, 1983. László Beáta: Übü király, 1986. Ungvári Zrínyi Ildikó: A vihar, 1988. Albert Mária: A buszmegálló, 1989. Balási András: Don Juan, 1997. Nagy B. Sándor: Godot-ra várva, 2005. Varga Anikó: Rosencrantz és Guildenstern halott, 2010) időhiány miatt sajnos nem tudtunk részt venni, ellátogattunk azonban a délutáni kerekasztal-beszélgetésre, amelynek központi témájaként a színházi emlékezetet jegyezték a szervezők.
Az előcsarnokban zajló szabad beszélgetésen Ungvári Zrínyi Ildikó vállalta a moderátor szerepét, az első kérdése az volt, hogy mennyire fontos a kutatók, szakma, kritikusok szemszögéből a színházi emlékezet?
Válaszában Kovács Levente érdekes megközelítésben szólt a színházi emlékezetről és annak csavaros mivoltáról. – Húsz évig vezettem jegyzőkönyveket tanszékülésekről, szemléltető főpróbákról. A csalás abban állt, hogy ha valami keményebb dolog hangzott el, azt én finomítottam, mert eredeti tartalmukban felértek volna egy denunciálással. Ezért kellő forráskritikával kell élni a régi jegyzőkönyvek kutatásánál. Volt, amikor egyesek rosszindulatúan az elhangzottaknál keményebb dolgokat írtak bele ezekbe a jegyzőkönyvekbe. Sok nagy rendező nem akart írással foglalkozni, ezért a hatvanas évek elején álneve voltam több jeles professzornak, például Harag Györgynek. Megtörtént, hogy tudatták, az ideológiai munkát ellenőrző brigád érkezik az intézetbe, nekünk pedig nem voltak munkaterveink. Két éjszakán keresztül dolgoztam: csináltam két félévi munkatervet, tíz jegyzőkönyvet. Egy szó sem volt igaz belőle. Bevették. A kérdésem: ha egy ifjú kutató elvállalja, hogy a főiskola történetéről írni fog, vajon ki tudja deríteni, hogy mindez nem volt igaz? Mert itt még sok kikutatnivaló lesz. Haragot naponta felhívták a megyei pártbizottsághoz, ahonnan néha igen gyűrötten jött vissza. Ezek a stresszek benne voltak a munkában, és soknak nincs nyoma, csak az emlékezés, az oral history áll a rendelkezésünkre. Ezeket a dolgokat is fel kell kutatni, addig, ameddig élnek olyan emberek, akik emlékeznek rájuk. Ezt szeretném javasolni: meg kell keresni, hogy hogyan látta mindezt az, aki például egy gyűlésen mondott valamit, utána pedig mást gondolt. Ilyen volt a Szabó Lajos csele is: párttagot csinált azokból, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, és ezáltal megvédte a színház és az iskola autonómiáját. Nálunk ez egy felkészített, ötödik hadoszlop volt. Ezeket az árnyaltságokat figyelembe kell venni – Vásárhelyen például négy nagyon rendes gyárigazgató volt: kommunista igazgatók voltak és közben rengeteget tettek a magyarság megmaradásáért, azért, hogy ne lehessen például az üzemeket elrománosítani. Funkció kellett ahhoz, hogy védekezni tudjunk, és ez a színházban is megvolt.
– Fantasztikus azt tapasztalni, hogy Harag György kisujjában volt a színház, mégis mindennap kísérletezett és soha nem dicsérte a saját zseniális dolgait – tette hozzá Kincses Elemér. – Ami a cenzúrát illeti, a Seneca című darabomnak nyolc kritikai főpróbája volt.
A nyolcadikra eljött egy bukaresti cenzor, rendben találta. Nem ő, hanem egy Gáspár nevű helyi elvtárs szólt bele, aki segéd-teniszedző lett később Magyarországon a Városligetben. Ilyen idők voltak. A színházban az a kétségbeejtő, hogy a zseniális előadásokra emlékszel és a nagyon rosszakra. A középszerűekre nem. Az, hogy ki mire emékezik, a saját műveltségétől függ. Azokra emlékszem, amelyeket nagyszerűnek tartottam. A 3-400 előadásból 10-15-öt tartok zseniálisnak. Ez összefügg a privát emlékezettel, a borzasztó pedig az, hogy az agynak nem lehet parancsolni.
– A kollektív emlékezés foglalkoztat engem – árulta el Albert Mária. – A Philter gyakorlata azt a felfedezést jelentette, hogy kialakul egy párbeszéd az előadásokról. Az alkotók számára mit jelent ez a párbeszéd?
Váta Loránd szerint egy dolog, amit közölnek az adatok, más, amikor csak beszélünk az előadásról. – Az én reflexióm másfajta, a többieké megint más. Mivel a színház egy lélegző dolog, akkor fog szép képet kapni egy olvasó egy ilyen jelenségről, ha az sok színből áll össze.
Az emlékezés egy büfé. Színészi szempontból e büfének az a veszélye, hogy azok a dolgok, történetek, amiknek nincs érdekessége, elvesznek. Azok a jók, amiknek az emlékezés folyamán megmarad az előadás jellege, ha a színész akkor is elő tudja adni magát.
– Nemcsak a színészek és a kritika, hanem a nézők megszólaltatása is fontos, és ennek van egy olyan módszertana, amely megkereshető és egymással szembesíthetővé teszi a kutatott előadásokat – vélte Lázok János. – A külföldi kutatásokban használták az oral historyt is mint dokumentálási lehetőséget. A Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában létezik egy igen komoly anyag, amelynek van egy digitalizált, javított formában felvett része. Viszonylag kevesen tudnak azonban Csifó János interjúkötetéről, amelyben nyolc-tíz színésszel, igazgatóval interjúzott, és amely hozzáférhető az interneten írott formában és felvételként is.
– Találkoztam olyan alkotóval, aki nem dokumentálja magát. Barabás Olga pl. az előadásait nem nagyon véteti fel. Mi lesz a segítségünkre, ha az alkotók nem fordítanak erre figyelmet, mi lesz az előadásokkal? – kérdezte Ungvári Zrínyi Ildikó.
– Ma már nagyon erős tudatosság van arra, hogy mindent rögzítsünk, kinyílt ez a dolog. Régebb nem létezett a rögzítés ösztöne. Minket a kilencvenes években az a tanárgeneráció tanított, amely folyamatosan mesélt régi dolgokról, és ez számunkra többet ért, mint egy könyv, mert ezen sztorik hatására sokkal kíváncsibbakká váltunk, személyes élményként éltük meg mindazt, amit elmeséltek nekünk – mondta Váta Loránd a sztorikban, történetekben gazdag, jó hangulatú délutáni beszélgetésen.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 4.
Ahol még a turistajelzések sem lehetnek többnyelvűek
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) háromszéki szervezete idén ünnepli megalakulásának 125. évfordulóját. A jubileumi közgyűlést hétfőn este tartották, a könyvtár, vagyis az egykori Megyeháza nagytermében, ahol épp 125 évvel ezelőtt, 1892. április 3-án Potsa József Háromszék megye főispánjának kezdeményezésére megalakult az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület Háromszék megyei osztálya.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az ülésen megígérte, segítenek megoldani a háromszéki EKE-székház gondját, és tájékoztatta a résztvevőket, hogy elkezdődött az egyeztetés a bodoki önkormányzattal és közbirtokossággal, hogy a hetven évvel ezelőtt a Bodoki-havasokra tervezett menedékházat vagy kilátót megépítsék. Az ülésen Kovács Lehel, az EKE országos elnöke arról számolt be, tizenhárom megyei önkormányzathoz fordultak beadvánnyal, hogy többnyelvű turistajelzéseket helyezzenek ki, és két helyről kaptak választ: Arad megye elutasította a kérést, a Kolozs megyeiek minisztériumi szakvéleményt kértek. Ma tehát csak Hargita és Kovászna megyében vannak többnyelvű turistajelzések, elszórtan még Maros és Bihar megyében.
Dukrét Lajos, az EKE háromszéki elnöke elmondta, az 1990 utáni újraalakulás óta több mint kétezer kilométernyi turistautat festettek újra és jelöltek ki, pár éve pedig kezdeményezték a kisgyermekes családokhoz szóló kisbakancsos mozgalmat, hogy ezzel is biztosítsák a természetjárók szervezetének utánpótlását. Az EKE 26. vándortáborát idén a háromszéki Rétyi Nyírben szervezik július 25–30. között, ez idő alatt harminc túrát és számos kulturális programot szerveznek. A táborba mintegy 1300 vendéget várnak.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro
2017. április 5.
Országos vándortábor Háromszéken (Jubilál a heke)
Megalakulásának 125., újjáalakulásának 25. évfordulóján ünnepelt az Erdélyi Kárpát-Egyesület háromszéki osztálya – manapság használt betűnevén HEKE – Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A hétfő esti rendezvényen a múltról, jelenről, a közeli és távolabbi jövőről is beszéltek, különös tekintettel arra, hogy idén először Háromszéken, Réty határában szervezik meg az EKE országos vándortáborát, amelyre 1200 résztvevőt várnak Erdélyből és külföldről, főként Magyarországról. A kezdeményezést a megyei tanács is támogatja, részben ezért nyilvánította 2017-et a turizmus évének.
A természetjárás mellett az ember által teremtett értékek népszerűsítését is céljának tekintő civil szervezetet előbb az innenső végéről, újjáalakulásától mutatta be Dukrét Lajos, a HEKE elnöke a jelen levő, alig ötvenfős közönségnek, amelynek zöme aktív EKE-tag. Elmondta: 1990-ben volt egy kísérlet hasonló szervezet megalakítására, de nemigen talált követőkre, ezért 1992-ben – kereken 100 évvel az alapítás után – majdnem ugyanaz a csapat újabb kísérletet tett, és ezúttal sikerrel járt, 19 taggal létrehozta a háromszéki EKE-osztályt. Az egyesületnek sokáig székhelye sem volt, évekig ide-oda hányódtak, jelenleg az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság irodájában húzzák meg magukat – ennek ellenére évi 40–50 túrát szerveztek, ezen kívül ismeretterjesztő előadásokat, vetítéseket, túravezetői tanfolyamokat és hasonlókat, itt találták ki a már másutt is népszerű babatúrákat, és kétezer kilométernyi ösvényen festették újra a turistajelzéseket. Most pedig arra készülnek, hogy házigazdái legyenek az országos vándortábornak. A túratervek már elkészültek, és mivel itt nincsenek magas hegyek, viszont tömbmagyar vidék, nagyobb hangsúlyt kap a kultúra, honismeret, néprajz. Legutóbb 11 évvel ezelőtt tartottam itt előadást, akkor dobtak ki a kolozsvári Babeş–Bolyai-egyetemről a többnyelvű táblák miatt – így kezdte beszédét Kovács Lehel István országos EKE-elnök, és azzal folytatta: 13 megyei tanácsnak írtak – a hegyimentőkkel együtt – levelet a többnyelvű turistajelzésekért, de csak kettő válaszolt: a Kolozs megyei tanácselnök ki akarja kérni a minisztérium véleményét is, aradi kollégája pedig azt felelte, hogy épp most újítják fel a jelzéseket, de nincs pénz arra, hogy magyarul is tájékoztassák a kirándulókat. Brassó fölött, a Keresztényhavason még látható régi, háromnyelvű irányítótábla, de egyébként már csak Hargita és Kovászna megyében divat a többnyelvűség: Maros megyében az Istenszéke felé folyton bemázolják a magyar szöveget, csak az Erdélyi Szigethegységben sikerült újra háromnyelvű táblákat kitenni. Ezért is fontos, hogy Háromszéken a megyei tanács odaáll a szervezet mellé – vélekedett. Az EKE érték: annak idején vármegyei főispánok, polgármesterek, miniszterek, tanácsosok, grófok, bárók hívták életre és működtették az 1949-es államosításig – ma pedig alulról szerveződik, és bár pillanatnyilag nem áll a legjobban –, az egykori 35 osztályból (volt köztük bécsi, pozsonyi és budapesti is) 18 maradt, de az idén még lehet pesti tagszervezete az egyesületnek –, olyan közösségről van szó, amelynek tagjai szoros kapcsolatban állnak, egymás rendezvényeit is segítik. Azt is elmondta: az államosításkor 29 menedékháza volt az EKÉ-nek, ma csak egy van, amit a Nagykőhavason építettek újjá 1990 után. Kovács Lehel ajándékot is hozott: az országos EKE tavalyi, 125 éves születésnapjára készült bort és néhány kiadványt Tamás Sándor megyeitanács-elnöknek adta át.
A háromszéki megyevezető viszonzásul partnerséget ígért: az évforduló emlékezetessé tételére, a vándortábor szervezésére és a turizmus népszerűsítésére is. Azt szeretnénk, hogy aki idejön, az jó hírét vigye a térségnek, és visszajöjjön – indokolta meg a támogatást, amelyet konkrétumokban is megnevezett: önálló székhely biztosítása a HEKÉ-nek, segítség a turistajelzések felújításához és a vándortábor megszervezéséhez, új térkép kiadása és egy „kilátó, menedékház vagy beálló” építése a Bodoki-tetőre. Tamás Sándor bemutatta a vándortábor logóját, és megígérte, hogy az egyik túrán maga is részt vesz. Végül arra buzdított: próbáljunk nagy ügyekben gondolkodni, úgy induljunk neki, hogy a tábor végére ismét forrjon össze egy erős csapat, amely nekivág a következő 125 évnek. A beszédek után Tóth Szabolcs Barnabás a háromszéki EKE-osztály megalakulásának évéről, 1892-ről készített filmjét mutatta be: ismertette a kezdeti nehézségeket, a kiadványokat, a korabeli „túraöltözetet” – az urak frakkban-cilinderben, a hölgyek földig érő, csipkés ruhakölteményekben kirándultak –, azt a törekvést, hogy a természet mellett a gazdaságra is figyeltek (üzemeket, fürdőtelepeket látogattak meg), és megtudhattuk, hogy az Oltszem–Málnásfürdő–Sepsibükszád–Tusnádfürdő–Szent Anna-tó túrának 500 (!) résztvevője volt, ami ma is elképesztő szám, az akkori közlekedési viszonyok között pedig komoly szervezési kapacitásról tanúskodik (szekerekről, lovakról, uzsonnáról kellett gondoskodni). A múltfeltárás folytatódik, tehát akinek régi fényképei, térképei, eszközei vannak a háromszéki turistaságról, azt szívesen fogadják. Az utóbbi időben egyébként több nosztalgiarendezvényt szerveztek az EKÉ-sek, mindegyik jó hangulatú volt.
Az ülés végén a közönség kapott szót, páran fel is álltak néhány buzdító szóra vagy önkéntes munka felajánlására, a legnagyobb tapsot azonban Kisgyörgy Zoltán, lapunk főmunkatársa, a HEKE egyik újraalapítója kapta, aki csak üdvözölni kívánta az idősebb és fiatalabb túratársakat, ám derűjével mindenkit megmosolyogtatott.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 5.
Odafigyel a megye a bakancsos turizmusra
Érték az Erdélyi Kárpát-Egyesület
Rövid, közép és hosszú távú partnerséget ajánlott a Háromszéki Erdélyi Kárpát-Egyesületnek Tamás Sándor abból az alkalomból, hogy a szervezet idén ünnepli megalakulásának 125. évfordulóját. Ebben az évben nemcsak a 26. vándortábor szervezését támogatja a megyei önkormányzat kiemelten, hanem önálló székház biztosítására is ígéretet tett a megyetanácselnök.
Az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület Háromszék megyei osztályának alakuló közgyűlésére Potsa József, Háromszék megye főispánjának kezdeményezésére pontosan 125 évvel ezelőtt, 1892. április 3-án került sor a Vármegyeháza nagytermében, nem véletlen tehát, hogy hétfőre hívták össze a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termébe az EKE-tagokat megemlékezni a jubileumi évfordulóra, és megbeszélni a nyár vándortábor szervezési kérdéseit. – Háromszéken idén a turizmus éve van. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ilyenkor a négycsillagos szállodákra, mofettákra kell gondolni, hanem érdemes a bakancsos turizmusra is odafigyelni. Kiemelten támogatjuk az EKE vándortáborát, ami idén a Rétyi Nyírben lesz, hiszen az a cél, hogy a táborba érkező 1300 vendég érezze jól magát nálunk, vigye jó hírét Háromszéknek, mert akkor visszatérnek barátaikkal, családjaikkal, más alkalommal is – hangsúlyozta Tamás Sándor tanácselnök, aki ígéretet tett arra, hogy segítenek a háromszéki EKE székházgondjának megoldásában is.
– A múlt adóssága az is, hogy a hetven évvel ezelőtt a Bodoki-havasokra tervezett menedékházat vagy kilátót megépítsük, a folyamat elindult, elkezdtük az egyeztetést a bodoki önkormányzattal és a közbirtokossággal, amelynek területén van – számolt be Tamás. Dr. Kovács Lehel, az EKE országos elnöke kiemelte, már 125 évvel ezelőtt is érték volt az Erdélyi Kárpát-Egyesület, megalakulását követően hamar 35-re nőtt a tagszervezetek száma, ezek között volt a háromszéki szakosztály is. Az EKÉ-nek ma 15 tagszervezete van Erdély-szerte. Az EKE elnöke felszólalásában arról is beszélt, hogy 13 megyei önkormányzathoz fordultak beadvánnyal, hogy többnyelvű turistajelzéseket helyezzenek ki, két helyről kaptak választ: Arad megye elutasította a kérést, a Kolozs megyeiek minisztériumi szakvéleményt kértek. Ma mindössze Hargita és Kovászna megyékben találhatóak többnyelvű turistajelzések, elszórtan pedig Maros és Bihar megyékben is találni. Dukrét Lajos, a Háromszéki EKE elnöke a szervezet 1990 utáni újraalakulás éveiről beszélt, felidézve, hogy az elmúlt 25 év alatt számtalan túrán vettek részt, rendszeresen tartottak előadásokat a természetjáráshoz kötődően, túravezetői tanfolyamot szerveztek, több mint kétezer kilométernyi turistautat festettek újra, jelöltek ki, pár éve pedig kezdeményezték a kisgyerekes családokhoz szóló kisbakancsos mozgalmat, hogy ezáltal is tudják biztosítani a természetjárók szervezetének utánpótlását.
Az EKE 26. vándortáborát idén a Rétyi Nyírben szervezik július 25–30. között, a rendezvény ideje alatt 30 túrát szerveznek, ugyanakkor a napi programot számos kulturális esemény is gazdagítja. A táborba megközelítőleg 1300 vendéget várnak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. május 3.
Helyben kell megoldani
Miniszteri ultimátum
Kedden többórás maratoni tárgyalás után, amelyből nem hiányoztak a magyarellenes felhangok sem, Pavel Năstase közoktatási miniszter ultimátumot adott: Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala, a városi tanács és a tanfelügyelőség kell megtegye május 15-ig a szükséges intézkedéseket a Római Katolikus Teológiai Líceum működésének rendezése ügyében. Ha ez nem történik meg, miniszterelnöki vizsgálóbizottságot küld a helyszínre, hogy megállapítsa, ki a felelős a történtekért – nyilatkozta Csíki Csengele, a szülők képviselője.
A miniszter azt is kijelentette, hogy ne várjanak minisztériumi határozatot egy olyan ügyben, amelynek a megoldása a helyi hatóságokra hárul. A tárgyaláson valamennyi érdekelt szerv, a polgármesteri hivatal, a megyei tanfelügyelőség szakemberei, a prefektus, az RMDSZ szenátora, parlamenti és megyei szervezetének képviselője, városi tanácsosok, valamint az iskola szülői bizottságának megbízottai vettek részt. A megbeszélésen megjelent az Unirea Főgimnázium szülői bizottságát és érdekes módon a megyei szülői bizottságot képviselő Delia Peter és ügyvédjük, Horea Hădărău, valamint Marius Paşcan parlamenti képviselő, akik próbálták magyarellenes irányba terelni a beszélgetést. Zsigmond Imola a szülők nevében elmondta, hogy az Unirea Főgimnázium volt igazgatónője ajánlotta fel az iskolába járó gyermekek szüleinek a lehetőséget, hogy átiratkozhatnak a katolikus iskolába, tehát nem kényszerítette őket senki erre a lépésre.
A katolikus iskola ügyében kért szót Novák Zoltán RMDSZ-szenátor, Vass Levente parlamenti képviselő, Peti András városi tanácsos, Kovács Levente, a megyei szervezet ügyvezető elnöke. A Szabad Emberek Pártját képviselő Hermann Mark Christian városi tanácsos hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy adminisztratív kérdésről van szó, majd érdeklődésünkre elmondta, hogy kedden be is nyújtott három határozattervezetet, hogy május 4-i ülésén a marosvásárhelyi tanács visszatérjen korábbi kifogásolt határozataira és módosítsa olyan módon, hogy világos legyen: jóváhagyja és nem csak javasolja a Római Katolikus Teológiai Líceum működését.
Egyértelmű véleményként körvonalazódott, hogy a történtek büntetőjogi részét külön kell választani, és az esetleges adminisztratív hibát korrigálni kell és lehet. A miniszter és államtitkárának határozott véleménye is megegyezett abban, hogy amíg nincs az ügyben végleges és visszavonhatatlan bírói ítélet, addig sem az előkészítő osztályba való beiratkozást, sem a kilencedik osztályok indítását nem lehet felfüggeszteni, és az iskolát sem lehet a megyei hálózatból törölni – nyilatkozták a tanácskozás résztvevői.
Dr. Tamási Zsolt József iskolaigazgató hatósági felügyeletét sajnos meghosszabbította a Korrupcióellenes Ügyészség helyi szervezete.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 17.
Megoldáskeresés egy felforgatott világban?
Kovács Levente újabb regénye
Alig egy éve jelent meg Kovács Levente tanár, rendező „majdnem tényregénye”: És jött az aranykor. Június 20-án máris újabb – ezúttal napjainkban igen aktuális témákat felvető –, A megoldás című regényét helyezi az olvasók elé, amiben szó van egy magasan képzett zsoldosról, aki a Közel-Keletről tér haza, egy 14 éves lány elrablásáról, akit szexuális szolgáltatásra kényszerítenek, de feltűnik benne egy éjszaki bár táncosnője is, aki a maffia célkeresztjébe kerül, és végül kiderül, hogy egy idillikus hangulatú kisvárosban eluralkodik a káosz és a rettegés. Az új könyvről a szerzővel beszélgettünk. 
Alig telt el egy év, és újabb regénye kerül az olvasók elé. Újabb „arcát” ismerhetjük meg a színházi szakembernek, vagy ez csak amolyan tévelygés a fantázia világában? 
Visszatértem az irodalmi próbálkozásaimhoz, amelyek 1970 körül szakadtak meg. Az akkor született novellákat több mint 40 év után kötetbe foglalva jelentettem meg. A közbeeső évtizedek alatt a színháznak éltem. Mivel mindig nagy mesélő voltam, lappangott bennem a vágy, hogy ha lesz rá idő, kedv, türelem és ihlet, akkor visszatérek a szépirodalmi műfajhoz. Korábbi kötetem, az És jött az aranykor sok személyes fogantatású részt tartalmaz, majdhogynem felismerhető szereplők, helyszínek vannak benne. Most úgy gondoltam, hogy írok egy kimondottan fiktív regényt, amelynek a helyszíne ugyan szintén a mi kisvárosi közegünk, de a történet fikció. Egyfajta lehetőséget jártam végig a cselekmény során, ami bizarrnak, irreálisnak tűnik, de ahogy halad ma a világ, szűkebb és tágabb környezetünkben is előfordulhat. Például a ma egyre burjánzó terrorizmus is szülhet ilyen bizarr történeteket. Ez a regény arra is figyelmeztet, hogy miként lehet valaki hétköznapi körülmények között terrorista. Ehhez bizonyos adottságok, képességek kellenek, ugyanakkor emellett az egyén olyan helyzetbe kerülhet, amikor eldöntheti, hogy problémáinak megoldására nincs más út, mint lerombolni a világot. Döbbenten tapasztaljuk, hogy a híradókban ismertetett terrorista merénylők többségükben harmadik generációs bevándorlók, akik a befogadó országban nőttek fel. Nem hajléktalanok, országúti bolyongók között kell keresni a potenciális terroristát, hanem jól szituált, képzett emberek vetemednek ilyen tettekre. Ez az igazi veszély. A merényletek többségét felvállalja az Iszlám Állam, de az elkövetők nagy részét saját elégedetlenségük, frusztrációjuk hozza olyan helyzetbe, amelyre csak egy választ találnak, és ez a merénylet, a bombatámadás, a körülöttük levő világ lerombolása. A cselekmények mögött bonyolult lélektani összefüggések vannak. Ebben a regényben megpróbálok körüljárni egy ilyen lehetőséget. 
Ez a regény inkább a fantázia szüleménye, mégis, ahogy hallom, nagyon sok tényszerű konkrétum is van benne, amelyről napról napra egye többet hallunk, látunk a televízióban. Végül akkor A megoldás milyen műfajba sorolható?
Sokat konzultáltam a szerkesztőmmel azért, hogy meghatározzuk, milyen műfajba sorolható az új regény, mely talán kriminek is tekinthető. De a kriminek az alapvető szerkezete, cselekménye az elkövetett bűntény nyomozásának története, s ezen belül az elkövető és a bűnüldöző harcáról szól. Bűntényről szó van ugyan, de a bűnüldöző hatóságok nem tudnak rákattanni az ügyekre, mert az elkövető(k) beazonosíthatatlanul háttérben maradnak, így klasszikus értelemben véve ebben a regényben nem beszélhetünk krimiről. Talán fantasztikus regénynek is meg lehetne határozni, de akár romantikusnak is titulálható (a történet főhősében erős empátia fogalmazódik meg mások nyomorúsága iránt, mely megváltó gesztusokra készteti, és így fonódik össze a regényben két sors, ezenkívül egy különösen romantikus szerelmi szál is követhető). A főhősre sajátos kettősség jellemző. Egyrészt jót akaró és jót tevő ember, másrészt súlyos tetteket is elkövet, melyeknek tragikusak a következményei. Azt próbálom kiemelni ezáltal, hogy az emberek nem egyarcúak, nem sorolhatók egyszínű kategóriákba. Tehát a romantikus elemek dacára a mű mégsem romantikus, hiszen e műfaj jellegzetessége, hogy sarkított jellemű szereplőket vonultat fel. Én úgy gondolom, hogy a hősök tulajdonságai sokkal burkoltabbak, időnként más derül ki róluk, mint ahogy az elején megismeri őket az olvasó. Mindez beágyazódik abba a közérzetbe, amelyet mi is megtapasztalhatunk mindennapi életünkben. A főhős hosszú idő után tér haza, és olyan ugrásszerű változásokkal szembesül, amelyeket azok, akik benne élnek, nem észlelnek ennyire mellbevágónak. Ez lélektani sokkot okoz. Gondoljuk csak el, azok között, akik elmentek a 90-es években, számosan vannak olyanok, akik sem az új, sem a régi hazában nem érzik igazán otthon magukat. Anyagilag jobban élhetnek, de az a közeg, ahova költöztek, érzelmileg nehezen tudja a „jövevényeket” befogadni. Az ebből származó otthontalanság érzésével is foglalkozom a regényben. 
Elvonakoztatva a mindennapoktól, talán – kis túlzással – úgy is feltehetem a kérdést, hogy itt, Erdélyben is vannak olyan helyzetek – akár a kisebbségi létküzdelem terén –, amelyeket összehasonlítva a más országokban tapasztalt hasonló konfliktusokkal, akár terrorcselekményekké is fejlődhetnek? Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy az 1989-es – be nem teljesített – közösségi és egyéni elvárások miatti frusztráció egyre inkább nő, talán elmondható, hogy a felszín alatt parázslik az elégedetlenség. 
A regény azt is taglalja, hogy miként tud időzített bomba lenni egy megnyomorított kisember, aki tűrte a „sors csapásait”, de előjöhet egy olyan helyzet, amikor kitör. Ezt nem lehet kiszámítani. A legjobb példa 1989 decembere. Ezt megelőzően sokszor elhangzott, hogy „a puliszka nem robban”. Mégis, egy délelőtti nagy népgyűlésen, ahol Ceauşescut kellett volna éltetni, jószerint percek alatt kitört a forradalom, és sikerült a diktátort elűzni. Erre azelőtt senki nem mert gondolni. S az igen érdekes kérdés, hogy mi hozhatja ki vagy juttatja az egyént olyan fordulóponthoz, amikor a felgyűlt feszültség miatt „kirobban”, mikor válnak az egyéni frusztrációk olyan társadalmi elégedetlenséggé, amely akár forradalmat válthat ki? A könyv felhívja erre is a figyelmet. Van benne egy háttércselekmény, amelyet végigkövet az olvasó, ami egy krimi, vagy inkább politikai fantáziatörténet, de amelynek talán a mondanivalója az is lehet, hogy a mi környezetünkben is történhetnek robbanásszerű események, amelyek felboríthatják megszokott életvitelünket. S ebben a legszomorúbb az, hogy az ide vezető utat manipulálni is lehet, ami veszélyes. A regény fő tengelyében jelen van a manipuláció sajátos lehetősége. Mindezeket egybevetve talán a kalandregény egy sajátos formájának tekinthető ez a munkám.
Valójában a manipuláció jelen van társadalmunkban az 1989-es forradalom óta. Gondoljunk csak az ezt követő bányászjárásokra, az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre, a mai napig tartó, szándékosan szított etnikai (ál)konfliktusokra. 
A manipulációban könnyen lehet olyan ellenségképeket kreálni, amivel egymás ellen uszíthatóak az emberek, ennek valóban napjainkban is tanúi vagyunk, és ez a jelenség a regényben hangsúlyosan benne van. 
Olyan témák szerepelnek a regényben, mint a maffiotizmus, a terrorizmus. Mennyire dokumentálódott a szerző a regény megírása előtt vagy közben, hiszen nem  kitalált jelenségről van szó…
Valóban, az írást megelőzően elég sokat „dokumentálódtam”, jegyzetelgettem a témák kapcsán. Beszélgettem egy ismerősömmel is, aki igen jól ismerte az ukrán maffia működését, mert hét évig kamionsofőrként sokszor tapasztalhatta, mire képes egy szervezett bűnbanda. A regényben egy olyan nemzetközi hálózatról van szó, amelynek a vezetése Ukrajnában van, és arra törekszik, hogy betörjön a közel-keleti szexpiacra. Ezért prostituáltakat futtat az égei- és a földközi-tengeri üdülőkben. A főhős fegyverszállítási ügyletekbe, csempészmanőverekbe, túszügyletekbe is belekeveredik. Ezek a bűncselekmények folyamatosan jelen vannak az említett térségben, de nem csak ott, hiszen az ún. feketegazdaság jelentős tényezői. Ez tehát a valós alapja a regényben lévő történetek egy részének. Az ukrán maffia tagjai a hármas határ egymáshoz közel eső területein (Magyarországon, Romániában és Ukrajnában) időnként új „árut” cserkésznek be, „amit” majd a Közel-Keleten „értékesítenek”. A regényem egyik szereplőjét 14 éves korában rabolják el. Az ő történetét is végigkövethetik az olvasók, a befogásától a megtörésen, a „kiképzésen”, a szabaduláson át a tragikus végkifejletig. Nagyon erősen összefonódik a főhős, a volt zsoldos katona és a lány sorsa, mert mind a kettő megpróbál kiszabadulni abból a helyzetből, amibe került. Annyit elárulok, hogy a zsoldos alakja fiktív ugyan, de valamikor élt Marosvásárhelyen valaki, akinek a fantáziálásaiban sok minden benne volt mindabból, amit beleszőttem a főhős történetébe. 
A cselekményszál fűzése követ-e egyfajta drámai szerkezetet? Mennyire színházi szemmel írta Kovács Levente a regényt?
A regénynek állítólag – tanácsadóim szerint – filmszerű szerkezete van, ami abban nyilvánul meg, hogy különböző hangulatú, tempójú és cselekményű jeleneteket montázsszerűen, gyakran váratlan vágással helyeztem egymás mellé. Úgy tűnik, hogy nincs közük egymáshoz, végül pedig kiderül, mégis egybefűzhetőek. Ezt Peter Brooknak a történetszerkesztés diszkontinuitásos eljárási módszeréből tanultam, amellyel egyaránt fenntartható a történet feszültsége és a nézői figyelem. Sokat olvastam Agatha Christie, George Simenon, Raymond Chandler, Ed McBaine regényeit, vagy Robin Cook orvosi krimijeit, valamint a Columbo-filmeket is többször néztem-nézem, és tanulmányoztam módszereiket. 
Ezek a szerzők inspirálták az alkotásban?
Egyiket sem tekintettem utánozható modellnek, inkább a gondolkodásmódjuk hatott rám. A színházi munkám tapasztalataiból következik az is, hogy az epizódszereplőknek igyekszem erős karaktert kialakítani. Egy-két ilyen szereplő is feltűnik a regényben. 
Említette, hogy a korábbi regényt is négy ember olvasta el, akiknek a véleménye szerint finomított, alakított a cselekményen, és most is ezekre a szerkesztőkre bízta az új regényt. Elárulja, kikről van szó?
Nem titok, mert az előszóban van egy köszönetnyilvánítás, ahol megemlítem őket: Tomcsányi Jakab Mária volt televíziós szerkesztő, Salamon András sepsiszentgyörgyi tanár, az Osonó az egyik alapítója, Molnár Judit újságíró, tanárnő Nagyváradról és Koszta Gabriella, aki a könyv szerkesztője, és korábban a Jelenkor kiadónál a legnagyobb magyar írók közül igen sokkal dolgozott. Különböző szemszögből, nagy tapasztalattal olvasták végig, és vissza is jeleztek. Volt, amikor a cselekménybe is beépítettem javaslataikat, hogy jobban fenntartsam a feszültséget. Örülök, hogy vannak ilyen barátaim, akik önzetlenül segítették a munkámat. Ugyanakkor köszönettel tartozom a Gutenberg-Pallas Akadémia könyvkiadónak, melynek nyomdája fölvállalta a kiadás műszaki támogatását és kivitelezését, valamint a Bernády Háznak, ahol immár ötödik alkalommal tarthatok könyvbemutatót.
Elhangzott, hogy a regénynek filmszerű cselekményszerkezete van. Ez azt jelenti, hogy talán egyszer valaki könnyebben vászonra viszi?
Ez nem az írótól függ. Talán elolvassa és felfedezi benne a filmszerűséget. Nekem elsődlegesen nem célom, hogy a regényeimből film szülessen. Örömöt szerez, ha leírhatom a történetet, és elolvassák. Nem tartom magam profi írónak, mert nekik teljesen más a habitusuk, a világuk, az írás számukra hivatás és szakma. Én, amikor mesélő kedvem támad, és a történet tükrözi az életfilozófiámat, passzióból, hogy ne mondjam, hobbiból, leírom. 
Készül-e egy következő regény?
Hozzáfogtam egy hasonlóképpen krimielemeket is tartalmazó regény megírásához, amelynek hátterében a korábbi könyvben írtakhoz hasonlóan személyes élmények is helyet kapnak, abban a reményben, hogy érdekességben és színvonalban talán meghaladhatom az eddigi két regényt. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 26.
Csűrszínház tizenötödször
Ha fúj, ha esik, és ha vihar van
Annyira a Mikháza mindennapjaivá vált a Csűrszínház, hogy már nem is feltűnő a létezése, működése. Szinte természetes, hogy ott van az iskola udvarán, immár megszépült külsővel, változatos és színvonalas műsorával. Nemcsak a napokon, amelyet immár 15 éve megálmodott és kitartóan szervez Szélyes Ferenc színművész, és „kaparja ki” hozzá a szükséges pénzösszeget felesége, Szélyes Andrea-Natália, hanem máskor is, amikor itt római fesztivál, gazdarendezvény, filmnap, netán színjátszó tábor van. 
Ha fúj a szél, vihar van és eső mossa el az udvart, akkor is több mint másfél évtizede minden június utolsó hétvégéjén eljönnek Mikházára mindazok, akik kedvelik a színházat, megszerették azt a különleges környezetet, helyet, amelyet a helybéliek talán nem is értékelnek annyira, és együtt ünneplik a kultúrát, a színházművészetet. És nem csak. Mert jó néhány éve színvonalas kiállítással egészül ki a kínálat. Az idén a vendégek a szervezők felkérésére a szovátai művészek voltak, akik igen találóan rendezték be a minitárlatot úgy, hogy felvonultatták az alkotók javát. A falra kerültek Szőcs János, Sánta Csaba, Fülöp Mária-Magdolna, Szőcs Máté Tímea, Németh Attila, Bocskay Vince, Kuti Dénes, Kuti Botond, Vinczeffy László és a néhai Kusztos Endre és Siklódi Zsolt munkái. Az alkotásokról – a megnyitót és Szélyes Ferenc vendéglátó köszöntő szavait követően – Bocskay Vince beszélt. És alighogy a közönség közelebbről is megtekinthette a kiállítás anyagát, máris jött egy felajánlás, hogy jövőben a nyárádszeredai alkotótábor anyagából válogathatnak a szervezők úgy, hogy e tájegységben élők alkotásait hozzák egy térbe. 
A pénteki esőzések mintha egy kicsit elbátortalanították volna a délutáni, esti előadás iránt érdeklődőket, aztán mégis kisütött a nap, és eljöttek mindazok, akik időjárástól, politikai állástól és egyéb körülményektől függetlenül fogyasztói e kulturális kínálatnak, azok, akik a nézőtéri gyenge fényben is megtalálják helyüket a padok között, mert tudják, hogy mindazoknak az előadásoknak, amelyeket egyébként kőszínházban is megtekinthetnek, itt különlegesebb a hangulata. Még akkor is, ha netán esküvői menet vonul végig, autók tülkölnek és fáradt traktorok pöfögnek végig az utcán, vagy kíváncsi gyerekek bújnak át a színpadot árnyékoló vászon alatt, s az előadás közben a kocsmázók hangos beszéde néha jobban behallatszik, mint a színpadi produkcióban elhangzott replikák. 
Akik úgy döntöttek, hogy eljönnek a tizenötödik Csűrszínházi Napokra, ezúttal is színes előadásokat láthattak. Azt, hogy miként játszhat el két színész egy előadásban legalább 16 karaktert (a gyergyószentmiklósi Figura Színház Marie Jones Kövekkel a zsebében című tragikomédiájában Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László). És újra fejet hajthattunk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyasszonya, Farkas Ibolya alakítása előtt, aki a soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Komáromi Jókai Színház, a mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház, a Pesti Magyar Színház és a bécsi Europa Club közös produkciójaként bemutatott Ingmar Bergman Őszi szonáta című film forgatókönyvéből készült színpadi játékában bizonyította, hogy a világot jelentő deszkák testet-lelket megfiatalító energiákat szabadíthatnak fel egy-egy alakítás során. De hasonló teljesítményt nyújtott Eva szerepében Molnár Anikó fiatal soproni színművész is, akiknek játékát Vukosavljev Iván (Viktor) és Diószegi Imola (Helena) egészítette ki. 
Hagyományossá vált, hogy a Csűrszínház udvarára a Mentor Kiadó is elhozza legújabb köteteit, s az is sajnos megszokott, hogy néha többen állnak a könyvek mögött, mint előtt. Habár az idén – egy kicsit talán annak is köszönhetően, hogy babgulyás rotyogott az üstben – többen eljöttek. Aki lemaradt, veszített, mivel a megjelent szerzők (Kovács Levente, Sebestyén Mihály, Lokodi Imre, Király Káli István, Soós István, Székely Szabó Zoltán) több kötetet is elhoztak, s mint ilyenkor szokás, még a „kulisszatitkokba”, az írás fortélyaiba is betekintést nyerhettek a szellemi táplálék iránt érdeklődők. 
Az Őszi szonáta mellett az idei csűrszínházi előadás fénypontja a budapesti Nemzeti Színház kiváló színművésze, Tóth Auguszta Hoztam valamit a hegyekből – Mezei Mária című önálló estje volt. Szűcs Nelly zongoraművésznő kíséretében a több mint kétórás egyéni előadáson nemcsak a múlt század elején és derekán élt, elismert, majd a pályáról félreállított színművésznő élete pergett le korabeli sanzonok kíséretében, hanem olyan sorstragédia, önvallomás is volt, amely korhűen ábrázolta a korabeli kultúrpolitikát és mindazt a megpróbáltatást, amelyet a második világháborúban és az azt követő sötét diktatúrában át kellett élni. A lekötő előadásmód, a kiváló színészi teljesítmény – a kereken 100. előadásban – a környéken zajló mulatság ellenére mély katarzist váltott ki a nézőkből. 
A szórakozni vágyóknak a felüdülést a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Carlo Goldoni Mirandolina című vígjátéka jelentette, amelynek díszletei úgy zsúfolódtak be a Csűrszínház színpadára, hogy az elemeket szállító tehergépkocsit nagy erőfeszítések árán traktorral kellett kihúzni a szomszéd kertből, a színpadszerelőket lelkes helyi fiatalok egészítették ki a helyi lakodalmat megelőző erőgyakorlatként. 
A rendezvény vasárnap zárult a Bekecs néptáncszínház legújabb produkciójának, a Legendák kertjének csűrszínházi bemutatójával. A Bekecs a Maros Művészegyüttes mellett évek óta visszatérő vendége a Csűrszínháznak, így a székelyföldi legendákat a tánc nyelvén felelevenítő előadást is igen nagy szeretettel fogadta a nyárádmenti – és nem csak – közönség. 
A csűrszínházi évad nem zárul le, lesz még zenei, film- és római fesztivál, gazdanap, és a soproni Petőfi Sándor Színház gyerekeknek és fiataloknak szóló Michael Ende-mesejátékot, A pokoli puncs- pancs című zenés darabot is bemutatja július 22-én. Érdemes gyakrabban visszatérni a Csűrszínházba, igen a gazdag a nyári kulturális kínálat. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 27.
Életműdíjat kapott Szélyes Ferenc színművész
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét. 
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma. 
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit. 
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.” 
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként. 
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)
2017. július 29.
Hogyan lehet átépíteni egy hegyet? – Beszélgetés Kovács Lehel Istvánnal, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnökével (Környezetünk)
Erdély egyik legrégebbi, idén 126 éves civil szervezete, az Erdélyi Kárpát-Egyesület a hétvégén tartja a Rétyi Nyírben 26. vándortáborát. A szervezet elnökével, Kovács Lehel Istvánnal többek között a múlt korszerűsítéséről és mentalitásalakításról is beszélgettünk.
– Mindig is jelen volt az életében a túrázás, a természetjárás?
– Tulajdonképpen igen, a szüleinkkel rendszeresen kirándultunk, leginkább a Négyfalu környéki hegyekbe, a Babarunca és a Csukás volt a kedvenc, de a Bolnok is, ahol annak idején sízni is lehetett. Középiskolásként kezdtünk szülők nélkül járni a hegyekbe, megmászni a Nagykőhavast, a Keresztényhavast. A folyamat kissé megszakadt Kolozsvárra kerülésemmel, az egyetemi évekkel, de 2007-es hazatértünk után, immár a brassói EKE tagjaként újra rendszeresen kezdtünk túrázni.
– Az Erdélyi Kárpát-Egyesület alapgondolatát, múltját is a felcseperedéssel együtt tette a magáévá?
– Az EKE-ről csak a kilencvenes években szereztem tudomást, a középiskola utolsó éveiben Papp Anikó földrajtanárnőnk mesélt róla, aztán értesültünk az újraalakulásáról. Amúgy én mindig benne voltam mindenféle mozgalmakban, az Áprily Lajos Gimnáziumban diáktanácstagként sok, a közszférában ma is szereplő fiatalt ismertem meg. Kolozsváron néhány hét alatt a KMDSZ egyik vezetője lettem, később a Bolyai Kezdeményező Bizottságban ugyanúgy, egyszóval mindig voltak ötleteim, többnyire el is fogadnak a többiek, de aki dolgozik, előbb-utóbb amúgy is valaminek az élén találja magát. Én pedig soha nem futamodtam meg a kihívások elől.
– A Négyfaluba való hazatérést követően szervezeti szinten is azonnal magába szippantotta az „ekézés”?
– Gyakorlatilag igen, 2008-ban ugyanis a brassói EKE azt tervezgette, hogy 1995 után újra megszervezi az éves vándortábort. Megkerestek, felkértek a közös gondolkodásra, mivel én turisztikai-honismereti szempontból folyamatosan képben voltam a környékkel, írásaim, beszámolóim jelentek meg az Erdélyi Gyopárban. Objektív okokból – akkor számolták fel például a derestyei kempinget – abból a táborból ugyan semmi sem lett, de felkértek az Erdély hegyei című sorozatba szánt Keresztényhavas-monográfia megírására. Végigcsináltuk tisztességesen, bejártuk a 35 túraútvonalat, mértünk, GPS-nyomvonalakat, térképeket készítettünk, ám amikor a befejezéshez közeledtünk, elkezdték újraépíteni a Keresztényhavast.
– Hogyan lehet újraépíteni egy hegyet?
– A hóágyuk működtetéséhez hatalmas mesterséges tavat építettek a Ruia-rétre, emiatt a csúcs közvetlen közelében legalább három természetjáró útvonalat módosítottak. Az állatkert mögött futó kerülőút kialakítása másik két útvonalat érintett, így aztán úgy döntöttünk, megvárjuk a munkálatok befejezését, s azt követően véglegesítjük a könyvet. De ez a munka mindenképpen alkalmas volt arra, hogy újra a legmélyebb szintekig merüljek el a brassói turisztikai életben. Elkezdtük újra kiadni a két világháború között megjelenő, annak idején nagy népszerűségnek örvendő Encián folyóiratot, a legutóbbi számban már Háromszék is megjelenik. Az őszi, következő lapszám roppant érdekesnek ígérkezik, hatalmas, két világháború közötti turizmustörténeti anyag került hozzánk, amely a teljes brassói magyar sportéletet feltérképezi, és összehasonlítja a szász egyesületek tevékenységével.
– Milyen ma a szervezet, amelyet ön vezet?
– Az EKE tizenöt önálló területi egyesület szövetsége, reményeink szerint épp a vándortáborban vesszük fel a tizenhatodikat, a Hargitai megyei Kárpát Gyepü Egyesületet, amelynek tagjai a teljes Kárpát-koszorún a hajdani Magyarország keleti határait járják be. Egyszerre vagyunk laza és szigorú szövetség. Valamennyi egyesület éli a saját életét, önállóan ír ki túrákat, rendezvényeket szervez, de a szövetséget közgyűlés irányítja, a vándortábor az EKE égisze alatt zajlik, akárcsak az életre keltett EKE-bál, kiadjuk az Erdélyi Gyopárt. A Tordához közeli Várfalván megvásárolt ingatlanon kialakítottuk az EKE-várat, ahol közös tevékenységek zajlanak, tavaly ott tartottuk az EKE megalakulásának 125. évfordulós rendezvényeit. 2015-ben útjára indítottuk EKE-bakancs című sorozatunkat, eddig hat jelent meg, szép sikernek örvendenek.
– Mi jelentette a dobbantót az országos elnöki tisztség felé?
– Engem a székelyudvarhelyi szervezet javasolt, persze konkrét tervvel kellett pályáznom, amelynek legfontosabb eleme az EKE korszerűsítése, 21. századba való átemelése volt. A honlap megújításával kezdtük, ami talán érthető, lévén én is, illetve az elnökség több tagja is informatikus. Roppant elavult, sebezhető volt a rendszerünk, rengeteg robottámadás érte. Először a Gyopár honlapja újul meg – a július 29-ei közgyűlésen mutatjuk be –, Erdély legalaposabb turisztikai-szakirodalmi adatbázisának, keresőportáljának szánjuk. A teljes honlapot októberben tervezzük újraindítani, ez egy virtuális EKE-múzeumot is kínálna, miután az 1902-ben Mátyás király kolozsvári szülőházában berendezett igazi múzeum anyagát az államosítás a történelmi, illetve a néprajzi múzeumba költöztette. A túraleírások is GPS-felméréseken alapuló megújításra szorulnak, elindult egy Bejárható Székelyföld elnevezésű program, amelynek keretében nemcsak digitális felmérésben merül ki az adatolás. Hátizsákra szerelhető, körpanorámás fényképezőgéppel készített fotók révén a Google utcaképeihez hasonló módon lehet majd végignézni Székelyföld hegyeit. Immár nemcsak a gyalogtúrák, hanem a vízi, kerékpáros, lovas útvonalak is felkerülnek az adatbázisba, ennek a munkának a nagy részét „ekések” végzik.
– A túrázás, természetjárás mentalitása nem szorul semmiféle felújításra?
– E tekintetben ajánlatos külön kezelni néhány dolgot. Túrázni elsősorban az idősebbek szoktak, van idejük rá, igényük a társaságra, néhány EKE-osztályban hatvan fölötti az átlagéletkor. Ők azok azonban, akik legkevésbé használják a modern készülékeket, az internetet. Ezért megpróbálunk nyitni a gyerekek felé, akiket először többnyire a szülők, nagyszülők visznek magukkal túrázni. Nekik szántuk a tavaly kiadott, növényeket, állatokat, erdélyi természeti szépségeket, városokat ábrázoló memóriakártya-sorozatot, idén a gombák következnek. Elindítottuk a Gyopár gyermekváltozatát, a Gyopárkát is. Kiemelt figyelmet kíván a teljesítménytúrázók csoportja, akik külön regisztrációt, infrastruktúrát igényelnek. Számukra is ki akarunk építeni egy honlaprendszert, amely online-bejelentkezés alapján nyilvántartja a résztvevőket, illetve követhető a pontteljesítés állása. A legnagyobb odafigyelést a középiskolások, egyetemisták igénylik, a 15–30-as korcsoport megszólítása a legnehezebb. Járnak ők túrázni, de nem szervezett formában, pedig nagy szükségünk volna rájuk.
– Mit tart az EKE-hagyományok leginkább fenntartandó elemének?
– Mivel az egyik legrégebbi erdélyi magyar civil szervezet – egyes nézetek szerint a főnemesi osztály „játékszere” volt – roppant sokszínű a kép. A korabeli EKE-ről szóló leírásokban többnyire az szerepel, hogy az urak összeálltak, és elmentek kirándulni. Többnyire nagyon sokan, ötszáz főt számláló túrára is volt példa, közülük legtöbben persze nem gyalog mentek, hanem szekéren, fogaton. A személyzet viszont alaposan előkészítette a terepet: a patakokban pezsgőt hűtöttek be, a tisztásokon uzsonnázó, ebédelő helyet építettek ki. Ennek a hullámnak köszönhetően épültek ki rohamosan a fürdőhelységek, felmérték a vizek minőségét, Czárán Gyula munkássága tette ismertté a Bihari-hegységet, az Erdélyi Szigethegységet, ahol útvonalakat fedeztek fel, barlangokat tártak fel, körutakat építettek ki. Elkezdtek menedékházakat is építeni, többnyire magánterületre, külön telekkönyvezés nélkül, így aztán sajnos az EKE nem igényelhette vissza ezeket. A természetjárás közben pedig feltérképezték Erdély néprajzát, igazi úttörő munkát végeztek. Fénykorában hétezer tagot is számlált a szervezet. Nehéz a választás...
– Akkor fordítsunk: a természetjárás, honismeret, környezetvédelem hármas jelszavának parancsai közül melyiknek sikerül a legkevésbé eleget tenni?
– A környezetvédelem területén labdába sem rúghatunk, az ugyanis szinte semmi, hogy havonta összegyűjtünk ötvenzsáknyi pillepalackot. Nem nagyon tudjuk hallatni a hangunkat, de ezzel szinte valamennyi magyar civil szervezet így van. De nem adjuk fel, idén őszre szeretnénk összehívni magyar szakpolitikusokat, törvénymódosító javaslatok kidolgozását tervezzük. Olyan légüres terek, szabálynélküliség tapasztalható ugyanis bizonyos területeken, amelyek egyszerűen akadályozzák a tevékenységünket. A törvény például nem ismeri a menedékház fogalmát, pontosabban azt ismeri, amelynek parkolója van, teljes víz- és áramellátással rendelkezik, ez azonban csak az országutak közvetlen közelében megvalósítható. A Nagykőhavason lévő EKE-menedékház akkor hová sorolható? Hasonló törvénykezési hiány tapasztalható a túravezetők elismerésében is. Csak hivatásos, ezt a tevékenységet hivatásszerűen gyakorló túravezetőket ismer, az EKE-nél viszont mindenki szabadidejében műveli. Persze, mindenki saját felelősségére túrázik, a hivatalos elismerés hiánya azonban kihat a belépőkedvezmények, egyéb előnyök igénybevételére. A túraösvények karbantartását is inkább a civil szervezeteknek kellene kiadni, mivel a hegyimentő szolgálatoknak nincs erre erőforrásuk. Ebbe az irányba vezetnek ösvényeink.
KOVÁCS LEHEL ISTVÁN
Informatikus, Brassóban született 1975. január 21-én. 1993-ban érettségizett a brassói Áprily Lajos Középiskolában, négy évvel később informatikusként diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, doktori fokozatát 2006-ban szerezte Kolozsváron és Budapesten. Szakmai pályáját szoftverfejlesztőként kezdte a kolozsvári Praemium Kft.-nél, 2001 és 2006 között tanársegéd, majd adjunktus a BBTE-n, 2007 óta egyetemi adjunktus a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi informatikai karán. Szerteágazó közéleti tevékenység után 2015-ben a 15 egyesület 1473 tagját tömörítő Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnökévé választották. Nős, három gyermek apja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 31.
Nemzetközi vizekre eveznek (Országos EKE-vándortábor)
Elcserélném éjszakai babakocsis zergepárkánytúrámat tusnádi wellnessre – olvasható többek között az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) sorrendben 26. országos vándortáborának hirdetőfalán a Rétyi-tónál. A sátorozás nem a legkényelmesebb nyaralási mód, de aki belekóstolt egy ilyen óriástábor életébe, megérthette, hogy a természetjárók miért ragaszkodnak hordozható szállásukhoz. Pezsgés és jókedv uralkodott a héten egész Háromszéken, hiszen a résztvevők a megye minden nevezetességéhez eljutottak, és sokan vissza is fognak térni, de nem ez volt az egyetlen hozadéka a rendezvénynek: az EKE közgyűlésén elhatározták, hogy Kárpát-medencei szintű magyar természetjáró szövetséget hoznak létre, és kérik felvételüket a legnagyobb európai gyalogos turistaszövetségbe, az ERA-ba (European Ramblers’ Association). Bővült is az EKE: a Kárpáti Gyepű Egyesület immár a 16. tagszervezete, amely a székely határjáró mozgalom csatlakozását jelenti Erdély legnagyobb civil szervezetéhez.
Az embernek egyféle rangja van csak, a jelleme – ez a Márai-idézet áll a sátortáborhoz vezető út egyik fatörzsén. Több hasonló gondolatot is kifüggesztettek egymás mellé, de már az alkalmi, elbontható fürdőszobáknál tréfás feliratok fogadják az érkezőt. A tó partjára helyezett színpadról zene szól, előtte még üres a tér szombat délután, a vízből azonban vidám hangok hallatszanak. Aznap nem volt túravezetés, de végre kisütött a nap, és a gyűlésen részt nem vevő táborozók önállóan túráztak a környéken. Sokan már össze is csomagoltak és hazaindultak, a többiek lassan szállingóztak a záróünnepségre. Nem mindenki lakott a kempingben – a környékbeli szálláshelyeket is mind elfoglalták a kirándulók –, de az utolsó estére is több százan összegyűltek. Dukrét Lajos, a házigazda háromszéki szervezet (HEKE) elnöke elsőként a 130 fős szervezői stábot szólította színpadra, majd az idei vándortábor sarokszámait ismertette: 1347 résztvevő regisztrált, közülük 555 EKE-tag. Erdélyből 762-en jöttek, Magyarországról 570-en, Hollandiából hatan, Angliából öten, Németországból ketten, és még Vietnamból is „idetévedt” egy turista. Romániában a legtávolabbról Szatmárról, Nagybányáról és a Bánságból érkeztek, a legnépesebb csoport a csíkiaké volt (94), a legkisebb a négyfalusiaké négy személlyel. Tíz év alatti résztvevő 121 volt, 85 év fölötti 5, 71 fölötti 69. A táborozók átlagéletkora 42 év. A jelenlevők 72 százaléka túrázott: az első napon 992, a másodikon 955, a harmadikon 875 személy. A legsportosabban az ózdi postás utazott: 707 kilométert kerékpározott három és fél nap alatt, hogy itt lehessen.
A szervezőknek és résztvevőknek Kovács Lehel István országos EKE-elnök mondott köszönetet. Értékelése szerint nagyon jó tábor volt a rétyi – túrakínálatban, programban és szakmai szempontból is. Ismertette a közgyűlés döntéseit is: az EKE megérett arra, hogy nemzetközi vizekre evezzen, ezért egy Kárpát-medencei magyar turistaszövetség létrehozását kezdeményezik – első körben éves konferenciákat és tapasztalatcseréket szerveznek, hogy ne legyen átfedés a különböző programokban, de minél szélesebb legyen a kínálat –, és elindítják a csatlakozási eljárást az európai gyalogjárók szövetségéhez, ami majd újabb lehetőségeket és kedvezményeket nyit a tagok számára a határokon kívüli túrázáshoz. Kovács Lehel üdvözölte az EKE újonnan felvett tagszervezetét, a Kárpáti Gyepű Egyesületet is, és ezzel elkezdődött a díjkiosztás. A hagyományokhoz híven nem csupán azokat díjazzák, akik az elmúlt évben a legtöbbet tettek a szervezet működtetéséért, jutalmazzák a leghűségesebb, legidősebb és legfiatalabb táborlakókat is. Idén először 25 éves hűségdíjat is osztottak – annak a marosvásárhelyi házaspárnak, amely csak egyszer, akkor is igazoltan hiányzott az országos vándortáborokról; húsz részvételért egy, 15 jelenlétért 23, tízért pedig 13 személy kapott oklevelet. A legtöbb tavaszt megért táborlakó hölgyet és a legtöbb nyarat megért urat, illetve a legidősebb túravezetőt – Kisgyörgy Zoltánt, lapunk főmunkatársát – is díjazták; a legfiatalabb kislány nyolchetesen, a legfiatalabb kisfiú nyolc hónaposan kapta első diplomáját. Az év embere az EKE-ben a kolozsvári Bránya Róbert lett a teljesítménytúrázók számára létrehozott online rendszerért; 30 személynek kiosztották a Czárán Gyula-, Xántus János-, Merza Gyula- és Tavaszy Sándor-díszokleveleket – utóbbiból egyet posztumuszként a Páreng-hegységben nemrég elhunyt túratársnak, akire egyperces néma felállással emlékeztek –, valamint a Balogh Ernő- és Érdemes természetjáró díjakat. Különdíjat kapott a legnépesebb család – a Mandel család 11 tagja volt táborlakó –, a táncos lábú CSEKE (a csíkszeredaiak néptánccsoportja) és több szervező. Az EKE vándordíját – amelyet az országos szervezetért legtöbbet tett tagszervezet kap meg – egy évre a csíkszéki EKE viheti haza, amit a kitüntetettek nagy üdvrivalgással fogadtak. Egy közös imádság után Deák Botond tiszteletes áldást mondott az útra kelőkre, és a tábori harang szava mellett bevonták a tábori zászlót – ebben a percben mindenki vigyázzban, a zászlóra függesztett szemmel állt –, majd a gyermekek közreműködésével megkezdődött a tombolasorsolás. A záróünnepségen már nem mondták el, de a gyalogos, biciklis, szekeres, buszos túrák mellett délelőttönként gyermekfoglalkozásokat, délutánonként pedig helytörténeti előadásokat tartottak az érdeklődőknek, és zene is jutott majdnem minden napra. A keddi megnyitón a rétyi Kováts András Fúvószenekar és a CSEKE lépett fel, csütörtökön Deák Abigél, Miklós Katalin és Lőfi Gellért hegedű- és zongoradarabokkal színezte a hangulatot, pénteken táncház volt, szombat este pedig a PressTones Független Sajtózenekar teremtett igazi bulis hangulatot; tábortűz is volt, ahogy ez illik a szabadtéri mulatsághoz. Az utolsó hazaindulók vasárnap délelőtt vettek búcsút a rétyi tájtól, a következő, jövő évi vándortábort a brassói EKE szervezi.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 21.
Tartalmas ünnep Szent István király tiszteletére
Szent István királyra emlékezhetett a Brassó megyei magyar közösség augusztus 19-én és 20-án. Az első magyar király tiszteletére idén több újdonsággal szolgáltak a szervezők: kétnapos programot terveztek az eddigi egy helyett, első alkalommal került sor ökumenikus kenyéráldásra, továbbá a hagyományos program kiegészült egy modern előadással, illetve idén szerveztek először Szent István-napi ünnepséget augusztus 20-án.
Ünnepi szentmisén emlékeztek augusztus 19-én a Brassó-Belvárosi Szent Péter és Pál Római Katolikus Templomban. A misét Birton Róbert-Attila segédlelkész és Farkas Ervin, a Jézus Szent Szíve plébánia segédlelkésze tartották, akik az egyetemesen elismert szent király által vallott értékeket emelték ki. A megemlékezés az idén újdonságnak számító ökumenikus kenyéráldással folytatódott a főgimnázium udvarán található Széchenyi István emléktáblánál, ahol Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök, illetve Ambrus Izabella, a Brassó megyei magyarok parlamenti képviselője mondott köszöntőt.
„Augusztus 20. a hálaadás, az öröm ünnepe, mivel az új kenyér megszentelése is ekkor történik. Jó alkalom arra, hogy hitünket megerősítsük: azt a hitet, amelyre alapozhatunk a közösség- és jövőépítésben. Ma hálát adhatunk a kenyérért, a mindennapi betevőért, hiszen ez biztonságot ad emberi létünkhöz.” – mondta el Ambrus Izabella.
Az ökuménia jegyében Bálint László és Ménessy Miklós református lelkészek, Szász Ferenc unitárius lelkész, Birton Róbert és Farkas Ervin katolikus segédlelkészek áldották meg az új kenyeret, amelyből a résztvevők kostolót kaptak. A Három szín című verset szavalta el Pál Imre bácsi, aki kitartóan elviszi minden magyar nemzeti ünnepre saját készítésű magyar zászlóját. Folytatásként az RMDSZ, az Áprily Lajos Főgimnázium, a Brassói Turista Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend Négyfalusi osztályának képviselői helyeztek el koszorúkat tiszteletük jeléül Széchenyi István emléktáblánál. Végül a magyar és székely himnusz eléneklésében közreműködött a Brassói Magyar Dalárda.
Az augusztus 19-ei program zárásaként Marosán Csaba, kolozsvári színművész mutatta be Arany János születésének 200. évfordulójára készített műsorát az Áprily Lajos Főgimnázium dísztermében. Különleges előadásán úgy vezette végig a közönséget Arany életútján, hogy egy eddig ismeretlenebb, derűsebb, humorosabb arcát villantotta fel, így volt nevetés, közös szavalás és interaktív közönségkérdések is. Végül a kolozsvári színművész ajánlásával levetítették a Szent László legenda című rövidfilmet, amely szabadon megtekinthető a Youtube online videókezelő oldalon, a Kolozsvári Magyar Napok csatornán.
Augusztus 20-án, az első Szent István-napi ünnepségen Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök köszönötte a több mint 150 személyes közönséget. Öt kiemelkedő személyiség, Szent István király, Szent László király, Arany János költő, Áprily Lajos, Brassóban született költő és Lendvay Éva, tavaly elhunyt brassói magyar költő kapcsán kiemelte, hogy ahogyan ők, mi is mind alakítjuk jelenünket, értéket teremtve a saját jelenünkben és környezetünkben. Továbbá kifejtette: „köztünk, Brassó megyei magyarok közt is vannak értékteremtő munkát vállaló személyek, akikre oda kell tudnunk figyelni. Mindennek a lényege az odafigyelés. Úgy gondolom, hogy ma, amikor az ünnepség a helyiekről szól a helyi magyar közösségnek, együtt figyelünk oda egymásra, értékeinkre, értékteremtő személyiségeinkre. A figyelem gondoskodás, törődés, közvetett módon pedig a közösségünk fennmaradását is jelentheti.”
A közösségépítő munkáért való hála jeléül tizenegy díjat vehettek át Brassó megyei szervezetek képviselői. Olyan személyek ők, akik szinte függő módjára vállalnak felelősséget a magyar kultúráért, oktatásért, a magyar gyerekekért, a hagyományokért, a műemlékekért, a magyar nyelvért, a magyar médiáért.
A Brassó megyei magyar közössért díjat Kovács Attila átadta a 105-ös Szemlér Ferenc Cserkészcsapatnak – a díjat átvette Szőcs József, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesületnek – a díjat átvette Házy Eszter, az Áprily Lajos Főgimnáziumnak – a díjat átvette Antal Annamária iskolaigazgató és Petki Pál, volt igazgató, a Barcasági Csángó Alapítványnak – a díjat átvette Gócza István, a Brassai Magyar Adásnak – a díjat átvette Bálint Ferenc, a Brassói Erdélyi Kárpát Egyesületnek – a díjat átvette Kovács Lehel és Szász Ágnes, a Brassói Lapok Alapítványnak – a díjat átvette Ambrus Attila, a Brassói Magyar Dalárdának – a díjat átvette Varga Pál és Imre Zsuzsa, a Felfalusi Kovács Antal Alapítványnak – a díjat átvette Dobolyi István, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak – a díjat átvette Szente László, a Reiff István-Búzavirág Alapítványnak – a díjat átvette Reiff Zsuzsa.
A díjátadó után kezdődött a kulturális műsor, amely keretein belül helyi fellépők, fiatal tehetségek ünnepi előadását tekinthette meg a közönség.
Bodor Anita, 12-es tanuló különleges átéléssel szavalta el Sík Sándor Szent István-himnusz című versét, majd Boldi Tihamér és Ferencz Nagy Zoltán, 10-es tanulók olvasták fel Szent István király Imre herceghez írt intelmeit. Páll Beatrice egyetemista önállóan készült az ünnepre az általa választott éneksorral, a nézők egy fiatal tehetséget láthattak a színpadon.
Az egyedi mozgásukról és hangzásukról ismert Tatrangi Boricások táncelőadásával folytatódott a műsor, majd egyperces csenddel emlékeztek a nemrégiben elhunyt boricás fiatalra, Váncsa Zsoltra. Végül, az ünnepi program méltó zárásaként a nagy múltra visszatekintő Búzavirág Néptáncegyüttes mutatta be zenés és táncos műsorát.
Dicséret illet minden közreműködőt, akinek köszönhetően tartalmas, színvonalas megemlékezésen és ünnepségen vehetett részt a helyi magyar közösség. Az esemény főtámogatója az RMDSZ – Communitas Alapítvány, szervezője a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács. brasso.rmdsz.ro
2017. augusztus 28.
VII. Bolyais Világtalálkozó
„Fészekbe visszavágyó szárnyalással”
A rendezvény a Vásárhelyi Forgatag keretében zajlott három napon át, s a marosvásárhelyiek V. Világtalálkozója is. A rendkívül, talán túlságosan is gazdag, változatos program valamennyi eseményét, amelyek sokszor párhuzamosan folytak, lehetetlen volt egy személynek követni, holott volt diákként és a nap krónikásaként mindegyiken szerettem volna jelen lenni. Hamar be kellett látnom azonban, hogy ez lehetetlen, így hát a nagyszabású ünnepség első napjának néhány eseményéről, hangulatáról próbálok beszámolni.
A címbeli verssort Áprily Lajos A fejedelemhez című ódájából idéztem, amelyet a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium fennállásának 300. évfordulójára írt, és az 1922-es ünnepségen maga a költő olvasott fel. A sorskérdéseinket ódai hangvételben megszólaltató költemény előadásával Kilyén Ilka színművésznő adta meg az alaphangot a marosvásárhelyi iskola fennállásának 460. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Az iskola olyan örökség, amely összetartó varázserő múlt és jelen között. A találkozások révén lehetőséget teremt valós értékeink számbavételére, miközben nemzeti összetartozásunk tudatával erősít minden résztvevőt – szólt a jelenlevőkhöz Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetője. A szerteágazó, gazdag program megszervezésében nyújtott hozzájárulásukért érdemoklevelet nyújtott át a baráti kör vezetőségi tagjainak. A találkozó végén képzeletben átadhattunk egy-egy oklevelet a két iskola diákjainak is, akik kedvesen, előzékenyen vettek részt az ünnepség lebonyolításában, és fellépésükkel, előadásaikkal az iskolában folyó munka minőségébe nyújtottak tartalmas betekintést.
A Schola Particulából kialakuló Református Kollégium utódintézménye 1957-ben vette fel tudós tanárának, Bolyai Farkasnak a nevét, majd viszontagságos története során 1960–2007 között vegyes tannyelvű intézményként működött. Ma Erdély legnépesebb magyar tannyelvű iskolája a legjobb tanulmányi eredményekkel – hangzott el Mátéfi István, a Bolyai líceum igazgatójának köszöntőbeszédében, aki a hagyományokon alapuló jövőépítés feltételeként az összefogás fontosságát említette. Az öröm mellett ürüm vegyült Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatójának szavaiba, aki hiányolta a nemrégiben végzett diákokat az ünnepségről. Találkozni jó, kell, fontos – zárta rövidre szavait Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum helyettes igazgatója.
A Bolyai iskolát nem impozáns falai teszik naggyá, hanem a benne tanító tanárok és az ott tanuló diákok – így együtt jelent meghatározó pontot az erdélyi magyarság térképén – tolmácsolta a csíkszeredai főkonzulátus üzenetét Farkas Balázs ügyvivő konzul, aki a Bolyai sportpályájának felújításában nyújtott segítséget említette, hiszen a fizikai értelemben vett iskolaépületek hiányában nem beszélhetünk folytonosságról, az értékek továbbításáról – tette hozzá.
A testvérváros Baja és a térség országgyűlési képviselőjének üdvözletét Bedele Norbert, a Duna-parti város alpolgármestere tolmácsolta, aki egy tanmesét hozott ajándékba a közösség összetartozásának éltető erejéről.
Borka Balázs Attila, a Bolyai Közhasznú Alapítvány elnöke az elődök munkájának folytatásaként arról a feladatról beszélt, hogy a 21. századhoz méltó körülményeket kell teremteni az iskolában, és ezt a célt szolgálják például a találkozó idején szervezett sportrendezvények is.
A nyitóünnepséget a Pethő testvérpár játéka, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Harangvirág tánccsoportjának fellépése zárta mezőségi táncokkal.
Ezt követően az udvaron felállított színpadot és környékét a Református Kollégium diákjai vették át, akik villámcsődülettel indítottak, a Márton Előd vezette Refi Karaván tagjai zenéltek, majd a Márton Csilla rendezte díjnyertes Arc az álarc mögött című improvizációs produkciót láthatta az iskolaudvaron maradt közönség. Köztük voltak azok az öregdiákok is, akik diákkori élményeikből osztottak meg részleteket a hallgatósággal.
Ugyanebben az időben Buksa Éva Mária tanárnő a gazdag anyagból összeállított iskolatörténeti kiállítást nyitotta meg, Kovács Levente rendező a Marosvásárhely néhány ismert személyiségéről készült portrékiállítást ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
A katolikus iskola bolyais múltjáról, azaz az első katolikus teológiai osztályok befogadásáról és működéséről készült kiállítást Székely Szilárd helyettes igazgató, vallástanár mutatta be, és az iskola volt diákjainak kiadványaival ismerkedhettek az érdeklődők Csáky Károly lelkipásztor szervezésében.
Ugyancsak ebben az időben a díszteremben bemutatták a Bolyai Farkas Elméleti Líceum címerét. Mivel a hajdani Református Kollégium angyalos jelképét a jogutód iskola használja, szükségessé vált, hogy a Bolyainak is önálló címere legyen – vezette fel a bemutatót Hajdú Zoltán aligazgató, a nézőközönség figyelmébe ajánlva dr. Szekeres Attila István történészt, elismert címertani szakértőt, aki az iskola diákja volt. Rövid előadást hallhattunk a címerek keletkezésének történetéről, jellegzetességeiről, majd következett az új címer ismertetése. Az alapot jelentő háromszögű pajzs kék színe az iskola alapításának idejére jellemző, és a vármegyékre utal. A Marosvásárhelyhez való kötődést a páncélos kard jelképezi, amely egy lúdtollat tart. A pajzsot aranyszínű, nyitott könyv fedi, ami a tudomány, bölcsesség jelképe, alatta az alapítás éve, a könyv lapjain az iskola nevét adó Bolyai Farkas nevének kezdőbetűi láthatók.
A címerbemutatót a bolyais diákok ünnepi műsora követte A sokoldalú Bolyai ma is él címmel. A népes közönség Bolyai Farkas személyisége mellett megismerhette a diákok irodalmi munkáin, magyar és idegen nyelvű szavalatain, a Kájoni János furulyakör, a Bolyai Zenekör felléptén át az iskolában folyó művészi és tudományos munka színvonalát. A hallgatóság jócskán megfogyatkozott, amire már eléggé jelentős késéssel az iskola tollforgató öregdiákjait szólította a mikrofon elé Buksa Éva Mária a Szívhangok műsor keretében. Közönség híján a verset, prózát, esszét író egykori diákok magukat szórakoztatták a felolvasással. A 12 tollforgató, Gálfalvi György, Kincses Elemér, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kovács Levente, Nagy József Levente, Nagy Székely Ildikó, Ötvös József, Ráduly János, Szász László és e sorok írója részleteket és verseket olvasott fel köteteiből, amelyekben a komoly gondolatok mellett az érzelmek és a humor is jelen volt. A felolvasás végén kiderült, hogy a közélet, az irodalom, a történelem, az erdélyi valóság bemutatása terén mennyire szerteágazó a tollforgató öregdiákok érdeklődése. Mármint azoké, akik a 19 meghívottból jelen voltak az ünnepségen.
Fél ötkor kezdődött az udvaron levő nagyszínpadon a Kozsik József vezette Kamaszok ifjúsági színtársulat fellépésével a kulturális-zenei program, melyen bemutatkozott a Rocksuli és a későbbiekben fellépett a Mary Grace, a Kővirág, a Polifon és a Boom együttes. Ez utóbbi nosztalgiaszámai mellett visszautazhatott az iskolában töltött évek zenevilágába a sátrak alatt kitartó, vagy akkor érkező hallgatóság, amelyet nem csábított el a Borudvar vagy a Liget hangulata. A korábbi találkozók népes közönségére gondolva, többen is elmondták, hogy jobb lenne önálló rendezvényként a Forgatag előtt megszervezni a következő világtalálkozót.
Az udvaron szóló zene miatt néha nehezen lehetett hallani az iskola amfiteátrumában szervezett három fórumbeszélgetés előadóinak szavát. Pedig érdekes, gondolat- ébresztő emlékezés volt a múltra, jelenre és kitekintés a jövőre is.
Mit tehetek egykori iskolámért? – ez volt a témája a Bolyai vezetőivel tartott találkozónak, amelyen Mátéfi István beszámolt a terveikről, az iskola épületének korszerűsítésére kidolgozott elképzelésekről, amelyek elől az akadályok elhárulni látszanak. Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában levő épület felújítására a tulajdonos pályázhat, a támogatók számára pedig a Bolyai Kollégium Alapítvány biztosítja a törvényes keretet. Ilyen módon sikerült a sportpálya épületeinek a korszerűsítése is. Ha minden szükséges okirattal rendelkezni fognak, az egyházkerület hozzáláthat a javításhoz. Ennek kapcsán egy jelen levő öregdiák szakember ötleteit ismertette. Kérdésre válaszolva Hajdú Zoltán aligazgató megnyugtatta a jelenlevőket, hogy a felújított régi épület falára rövidesen visszakerülnek az emléktáblák.
A Római Katolikus Líceum bolyais és korábbi viszontagságos múltjáról, amikor az évszázadok folyamán kétszer kellett a teljes megsemmisítésből újra talpra állni, Székely Szilárd ügyvezető igazgató számolt be. Meghívottjai azok a személyek voltak, akiknek valamilyen szerepük volt az újraindításban. Az ötlet a katolikus öregdiákokban merült fel az iskola fennállásának 300. évfordulóján – számolt be a rendszerváltás utáni újrakezdésről. Bár Fodor Imre alpolgármester határozottan és lelkesen támogatta, és Csató Béla főesperes nagyon sokat tett az akadályok elhárításáért, a katolikus teológiai osztályra kezdetben nem kaptak engedélyt, majd nehézségek árán sikerült a jóváhagyást elérni, és diákokat toborozni. Annak ellenére, hogy az egyház két iskolaépülettel is rendelkezett, sem az Unireába, sem a Művészeti Líceumba nem fogadták be az osztályt. Albertini Zoltán akkori főtanfelügyelő-helyettes kérésére végül a Bolyai adott helyet az évről évre gyarapodó katolikus osztályoknak, amelyek 2004–15 között működtek a Bolyaiban, mindig azzal a reménnyel, hogy sikerül önállósítani az iskolát. Amikor ez 2015-ben megtörtént, az öröm közös volt, ezért szó sincs arról, hogy a DNA felszólítására a Bolyai kártérítést követeljen azért, hogy a katolikus osztályok fokozatosan az önálló iskolában indultak. Hogy mi lesz szeptember 15-én, erre pontosan Székely Szilárd sem tudott válaszolni. Bár a tanfelügyelőség honlapján léteznek az üres állások, amikor egy áthelyezését kérő tanítónő iratait akarta beadni, kemény visszautasításban részesült.
A harmadik fórumbeszélgetés Márton Előd iskolalelkész vezetésével a Református Kollégium helyzetéről szólt, és a visszaemlékezések igazolták, hogy az alapítás nem volt mentes a gondoktól, nehézségektől, hiszen az indulás évében az első kilencedik osztályt, amelybe vidéken szervezték a felvételi vizsgát, tanfelügyelőségi utasításra az akkori igazgató kivezette az épületből. Az iskola történetének leghősiesebb osztálya a kistemplomban tanult, majd a második félévtől térhetett vissza az épületbe. Hányattatásukról Csáky Károly akkori iskolalelkész számolt be. Ötvös József az iskola hovatartozásáról szóló bizonytalanságokat említette, amit református esperesként tapasztalt.
Sorra kaptak szót az egykori igazgatók, Horváth Gabriella, akit katolikus létére, a vezetésben való jártasságára alapozva Csiha Kálmán kért fel az iskola vezetésére, Csiha Kálmán püspök, Tőkés Elek, a püspökség tanügyi tanácsosa és Mártha Ivor főgondnok Dónáth Árpád és Sárpataki János nevét említette, akiktől a legnagyobb támogatás érkezett. Székely Emese bevallása szerint már készen kapta az iskolát, s bár diákjaik nem tanultak luxustermekben, a Bolyai iskolával a békés egymás mellett élést választotta. Kezdetben nem voltak nagyon jó eredmények, a református osztályokban hagyták felnőni a diákokat, akik közül sokan szép karriert futottak be a humán tudományok terén. A közös imáknak nagy szerepük volt a diákjaik biztonságérzetének a kialakításában, s az esti tagozat elindítása nagyon sok személy számára tette lehetővé az érettségi diploma megszerzését. Szembe kellett nézni sok mindennel, meg kellett harcolni a harcot – emlékezett Enyedi Csaba iskolalelkész, aki a közösségformáló tevékenységekről számolt be. Hittel közösséget építeni – összegezte a jelenlegi irányvonalat Benedek Zsolt iskolaigazgató. Céljuk a teljes iskolaszerkezet kialakítása és az asszisztensképző megtartása. Ha egy iskolában van teljesítmény, akkor lesznek diákok is – tette hozzá, miképpen azt is, hogy az egyházkerület rendszeresen támogatja a Református Kollégiumot.
Szombaton a várba költözött át a rendezvény, 11 órától Balás Árpád vezetésével tekinthették meg az érdeklődők azokat a helyszíneket, amelyeket a Bolyaiak neve is fémjelez, az iskolát, hajdani lakásuk helyét, a Teleki Tékát, ahol a két Bolyainak emléket állító múzeum látható, és a Református Kollégium egykori könyvtárának értékes darabjait őrzik, majd a temetőben fejeződött be a séta a kopjafánál és a síremlékeknél tett látogatás után. Szombaton délelőtt a Kutúrpalotában verbunkversenyt, délután a világtalálkozó gálaműsorát láthatta a közönség. Vasárnap 10 órától az 500 éves reformációra és az iskolaalapítás 460. évfordulójára emlékeztek, és közös imát mondtak a Római Katolikus Teológiai Líceumért. Az istentiszteletet újabb temetői séta követte, amelyen a kollégium egykori tanárai, városunk és az iskola nagyjai emlékére gyújtottak gyertyát a református temetőben.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 28.
Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 2.
Az ERA tagja lett az EKE
Az Európai Gyalogtúra Szövetség – European Ramblers' Association (ERA) tagja lett az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) – tájékoztatott Kovács Lehel, a természetjáró civil szervezet elnöke.
Közlése szerint szombaton Brassóban tartotta a 48. kongresszusát az ERA, amelyen egyhangúlag tagjai közé választották az Erdélyi Kárpát-Egyesületet, így Romániából a Siebenbürgischer Karpatenverein (SKV) mellett az EKE is részt vehet a nemzetközi fórumokon.
Az SKV által szervezett brassói nagygyűlésen Kovács Lehel István EKE-elnök képviselte és mutatta be a szövetséget. A mintegy 60 tagszervezettel rendelkező ERA fő feladata az általa kialakított 11 Európai Hosszútávú Vándorút (E1 – E11) kijelölése, kiépítése, fenntartása. Erdélyt az E3-as, valamint az E8-as számú érinti. A 16 tagszervezettel, 1373 taggal rendelkező EKE Erdély egyik legrégebbi és legnagyobb magyar civil szervezete. A természetjárást, honismeretet, környezetvédelmet zászlajára tűző szövetség immár Európai szinten képviselheti tagsága érdekeit, alakíthatja a földrész turisztikai arculatát – olvasható a tájékoztatásban. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 17.
Árpád-emlékmű Brassóban
A Történelmi Vitézi Rend (TVR) erdélyi törzsszéke szervezésében vasárnap délelőtt nagyszabású ünnepséget tartottak Brassóban: az evangélikus-lutheránus templom udvarán újra felállították a millenniumi ünnepségek alkalmával a Cenken elhelyezett Árpád-kori vitéz sok szenvedést és vándorlást megért szobrának fejét. Az ünnepségen részt vett a TVR székelyföldi állományának több mint száz tagja, a brassói evangélikus egyházközösség nagyszámú képviselője, valamint az Erdélyi Kárpát-Egyesület, a Keresztény Demokrata Mozgalom, az Erdővidéki Székely Tanács és a Kaláka Kör képviselői is jelen voltak. Az ünnepség az evangélikus-lutheránus templomban tartott istentisztelettel kezdődött, a résztvevőket Zelenák József püspökhelyettes, a brassói egyházmegye esperese köszöntötte, Isten igéjét Adorjáni Dezső Zoltán püspök hirdette, szolgált Zelenák József püspökhelyettes, valamint Koszta István és Koszta Enikő evangélikus lelkész. Igehirdetésükben a lelkészek az együvé tartozás, a helytállás és a közösségért való cselekvés fontosságát hangsúlyozták. Adorjáni Dezső Zoltán püspök az eredeti Árpád-kori vitéz szobra bronzmásolatának elkészítését kezdeményezte, és személyesen fel is ajánlott ezer lejt az evangélikus templom udvarán 2019-ben felállítandó szoborra. Ugyanakkor azt is javasolta, hogy a Szent Mihály-napot követő első vasárnap legyen ezentúl a „hazatérők ünnepe” a brassói evangélikus egyházközségben. Az egyházfő ilyen hazatérőnek nevezte a honfoglalás kori harcos szobrának megérkezését is a templom udvarára, ahonnan korábbi „lakóhelyére”, a Cenkre lát. Az emlékjelet Adorjáni Dezső Zoltán püspök és vitéz Lázár Elemér, a TVR főkapitány-helyettese leplezte le, ezt a püspöki áldás követte, majd a tatrangi boricások járták el évszázados, világszerte híres táncukat. Jani András Borcsa Mihály Egy hétfalusi csángó fiú Árpád szobránál, v. Bartha Imre pedig Wass Albert Üzenet haza című versét adta elő, és fellépett az egyházi énekkar.
Szente Lajos építész, az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület brassói fiókjának elnöke a szobor kiszabadításának a történetét ismertette. „Az emlékmű épen maradt darabjára Orosz József nyugalmazott vegyészmérnök, közgazdász, az Erdélyi Kárpát-Egyesület alelnöke talált rá 2002-ben a történelmi múzeum pincéjében. A múzeum igazgatója beleegyezett, hogy a fejrészt kiadják és egy megfelelő, biztonságos helyen tegyék láthatóvá. A szoboralak megmaradt darabjának kiváltását az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület nevében intéztem, így került mostani helyére. A darabok egy részét a lakosság széthordta, a nagyobbak – így a szoborfej is – a Brassói Történelmi Múzeum tulajdonába kerültek, ahol közel kilenc évtizedig a pincében őrizték” – mondta el az emlékezőknek Szente Lajos. V. Máthé Lóránt Pál törzskapitány beszédét követően v. Ambrus Ágnes, a TVR kézdiszéki állományának kapitánya szólt az egybegyűltekhez. „Meggyőződésem, hogy a most itt kialakított emlékhely a továbbiakban segít megélni vallásos hitünket, erősíti közösségi tudatunkat, etikai értékrendünket. Az emlékmű most nem emelkedik ki monumentálisan a környezetből, mint egykor, de belesimulva abba, szerényen hirdeti, hogy még megvagyunk, élünk, akarunk, teszünk és küzdünk identitásunk megőrzéséért” – hangsúlyozta a TVR kézdiszéki állományának kapitánya. V. Lázár Elemér köszönetet mondott az emlékjel készítőinek, az evangélikus egyház képviselőinek és azoknak a rendtársaknak, akik részt vállaltak a szoborfej nyilvános térben való elhelyezéséért folytatott munkában. Az avatóünnepség az emlékjel megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Az emlékező rendezvény az evangélikus egyház hivatalában szervezett kiállítással folytatódott, ahol Kovács Lehel István, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke az Árpád-szobor történetéről állított össze anyagot és tartott előadást.
„A 18 méter magas oszlopon álló, 3,5 méter magas, honfoglalás kori harcost ábrázoló alkotás – egyik kezében karddal, másikban Magyarország címerével – Árpád-szobor néven vonult be a köztudatba. Ezelőtt 120 évvel, 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére határozta el a törvényhozás, hogy a mai Hősök terére, az Andrássy út végén emlékműcsoportot készíttet, ezenkívül az ország hét pontján – Pusztaszeren, Pannonhalmán, Dévényben (Szlovákia), a Zobor-hegyen (Szlovákia), Munkácson (Ukrajna), Zimonyban (Belgrád közelében) és a brassói Cenk-tetőn – ezredéves emlékoszlopot állíttat. A Berczik Gyula tervei alapján, Jankovich Gyula szobrász által alkotott műemléket 1896. október 18-án avatták fel a Cenken. Az emlékmű talapzatát 1913. szeptember 27-én a besszarábiai Ilie Cătărău és Eliad Cotofan dinamittal felrobbantotta, majd 1914. december 30-án a Brassó felett dúló vihar ledöntötte az Árpád-szobrot, s az darabokra tört, a talapzat maradványai azonban máig láthatóak” – ismertette az elnök a résztvevőkkel az egykor a Cenken álló emlékmű történetét. A nem mindennapi esemény a Szent Imre Házban bajtársi ebéddel ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 1.
Premier: „ez nagyon fontos pillanat”
Nagy dobásnak szánja legújabb bemutatóját a nagyváradi Szigligeti Társulat. Olyannyira, hogy a tegnapi, premier előtti sajtótájékoztatón Anca Bradu rendező azt mondta, „a város egésze számára is az”, ugyanakkor jelezte, hogy a magyar törzsközönség mellett hívja és várja nemzettársait, azaz a román érdeklődőket is.
Ragaszkodott a rendező ahhoz, hogy a bemutató előtti sajtótájékoztatót egy csoportképpel nyissák – ezért a színház páholyfolyosóján tartott tájékoztató előttre behívta oda az előadásban szereplő összes színészt, közös fotózkodásra. November 5-én 19 órától mutatja be ugyanis a Szigligeti Színház Szigligeti Társulata Bertolt Brecht és Paul Dessau klasszikusát, A kaukázusi krétakört, a színház nagytermében. Anca Bradu rendező elmondta: „Ez egy különleges produkció, csapatmunka kellett hozzá. Bercht-művet csakis erős csapatmunkával lehet színpadra állítani, és fontosnak tartottam, hogy a tájékoztató előtt ez a teljes csapat itt legyen, ha csak pár percre is”.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója jelezte: „Kiemelten fontos számunkra, hogy a társulatok magas szakmai színvonalon dolgozhassanak, ezért nagy öröm számunkra, hogy Anca Bradut ismét köreinkben köszönthetjük. A nagyváradi származású rendezővel immár csaknem tíz éve dolgozunk együtt, és mindig kitűnő alkotói csapattal érkezik hozzánk dolgozni”. Braduval ez lesz a negyedik közös produkció.
Együtt állították színpadra A mi osztályunk című fesztiváldíjas előadást is, sőt, további kapcsolódási pont is van, ugyanis a mostani előadásukkal pedig folytatni kívánják A mi osztályunk által indított, kortárs lelkiismereti kérdésekről szóló közösségi párbeszédet. És hogy a Krétakör után is lesz-e folytatása ennek a kvázi párbeszédnek? Erre a kérdésre Bradu azt mondta: „Ha ezt a mostanit sikeresen túléljük, akkor még lehet. Bár a jelenre szeretnék összpontosítani most, nem a jövőre. Nagyon szeretnénk, ha a publikum megértené, hogy gondolkodásra, egyfajta párbeszédre is hívjuk ezzel az előadással, és minél többen jönnének el, legalább annyian, mint a mi osztályunkra. Még a saját nemzettársaimat is ezúton hívom erre, annál is inkább, hogy – mint a legtöbb produkció – feliratozva is lesz, meg a színház nyelve amúgy is univerzális”.
Erős és aktuális
A rendezős szerint egyébként a Szigligeti Társulat mostanra kinőtte magát, „jelenleg az egyik legjobb erdélyi társulat, összeforrott, ugyanakkor vannak kiemelkedő egyéniségei is”. „Mindenekelőtt szeretném kiemelni, hogy a produkcióban résztvevő színészek emberfeletti munkát végeznek. Színházi munkáim során ritkán tapasztalok olyat, hogy egy társulat művészei ilyen egyenletes teljesítményt nyújtsanak, egy olyan feszített munkatempójú próbafolyamatban, amelyet Brecht szövegének komplexitása megkíván” – nyilatkozta . Augusztus óta dolgoznak ezen az előadáson, hosszabb próbafolyamat zajlott, mint általában, a darabot ő maga javasolta. Mint mondta, nagyon erős szövegű az alapmű, és sok ma is aktuális kérdést vet fel. Az ebből készült előadást pedig vélhetően újabb referenciamunkának is szánják, mivel hozzátette: „Ez a premier, ez az előadás nagyon fontos pillanat. Még magának a városnak is az lehet.”
A témaválasztásról a rendező kifejtette, „A kaukázusi krétakör Brecht munkásságának egyik legerőteljesebb alkotása, ennek ellenére nagyon keveset játsszák a színházak, azért, mert első pillantásra nagyon bonyolult darabnak tűnik, és nagy szereposztást igényel. Ennek ellenére a dráma alapvető konfliktusa és tanulsága egyaránt hozzáférhető a nagyközönség számára is. Amint azt egyébként Brecht is elmondja, ez a történet két régi kínai legendából ered, amelyek két, ma is rendkívül aktuális és örökké emberi témát dolgoznak fel: jó fogalmát a gonosz világában, az igazságosság tematikáját, illetve az ember saját identitásának kérdését. A krétakör példázata a régi salamoni bölcsességből ered, amelynek az alapkérdése az, hogy kié a gyerek, amikor két anya vitázik róla: azé az anyáé, aki megszülte, vagy azé az anyáé, aki felnevelte és aki az életét áldozta érte? Ennek az ősi történetnek rendkívül sok aktuális rétege van, hiszen kultúráink közötti sokféleségről, valamint a kegyetlenség és igazságosság örök harcáról beszél”.
Andra Bădulescu Vișniec díszlet- és jelmeztervező jelezte: „moduláris, absztrakt, expresszionista miliő lesz a színpadon”, ez jól megy persze Brechthez. A látvány megalkotásában részben a német expresszionizmust, részben pedig a közel-kelet folklórhagyományát használta inspirációs forrásként. „A darabbeli helyszín, az elképzelt Grúzia akár a mi környezetünk is lehetne, ezt a képzetet erősíti az előadás szimbolikus térhasználata, amelyet a részletgazdag, „színház a színházban”-jellegű jelmezek egészítenek ki”.
Akárcsak Bradu, Mălina Andrei koreográfus negyedik alkalommal dolgozik együtt a társulattal. Ő elmondta: „Kevés olyan társulat van, amellyel ennyire könnyen lehet koreográfián dolgozni. Felkészültek, tudnak. Az összetett mozgásformák kivitelezésében a színészek olyan koncentrációról és összhangról tettek tanúbizonyságot, amely prózai társulat esetében nem szokványos teljesítmény”.
A produkció
Az előadásban a Szigligeti Társulat tizenöt színművésze, valamint meghívott művészek is közreműködnek: Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Csepei Márk m.v., Dimény Levente, Dobos Imre, Fábián Enikő, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kardos M. Róbert Jászai-díjas, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Körner Anna, Sebestyén Hunor, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi színművészek, valamint Dombi Dávid, Kurucz Tibor és Marcu Ágnes zenészek. A bemutató után A kaukázusi krétakört november folyamán még három alkalommal tekintheti meg a közönség: november 18-án, szombaton, 17 órától (Papp Magda-bérlet), november 19-én, vasárnap, 19 órától (Halasi Gyula-bérlet), illetve november 25-én, szombaton, 17 órától (Tanay Emil-bérlet). Jegyek és szabadbérletek még kaphatók a színház jegypénztárában (nyitva hétfőtől péntekig 14-19 óra között, valamint egy órával az előadások előtt), helyfoglalásra ugyanakkor online, a www.biletmaster.ro oldalon is van lehetőség. Szeghalmi Örs / erdon.ro
2017. november 22.
A gondolat úgyis szabad lehetett
Az udvarhelyi Népszínház egykori alapítójának háromhavonta vették ki a poloskát a telefonjából. Ezt is megírta könyveiben Kovács Levente.
Szabadidőmben egyre többet írok – mondta a Felsőgében összegyűlt érdeklődők előtt a marosvásárhelyi Kovács Levente egykori színházi rendező, egyetemi tanár és újságíró.
Kovács Leventének pontosan negyven évvel ezelőtt nagy szerepe volt a Székelyudvarhelyi Népszínház beindításában és későbbi működtetésében is, nem véletlenül voltak a közönség soraiban sokan az egykori színjátszók közül, például a Sinka- és a Kolozsi-házaspár vagy Balázs Árpád, illetve a könyvbemutatót vezető Szász-Mihálykó Mária.
Négy utcanév, ugyanaz a ház
A Vitéz lelkek színjátszócsoport vezetője bevezetőként elmondta, hogy az 1973-as első rendezése óta összesen 108 hónapot, azaz kilenc évig rendezett Kovács Levente, ha minden bemutatót beleszámolunk.
Kovács nyugdíjas éveiben két regényt jelentetett meg, az udvarhelyi találkozón tulajdonképpen ezt a két kötetet mutatták be. Az És jött az aranykor című tavaly, A megoldás pedig idén jelent meg.
Előbbi az ötvenes és hatvanas évekről szól. Az idős rendező tulajdonképpen a saját élményeit írta meg a könyvben, s ezekből fel is elevenített néhányat a beszélgetésben – ez az az időszak, amikor Marosvásárhelyen létrejön a színház, az orvosi egyetem, tulajdonképpen a Ceaușescu színre lépése (1965) előtti életről szól. „Gyerekkoromban mind a hat román gyereket ismertem Vásárhelyen” – jegyezte meg a megváltozott világról a nyugalmazott rendező.
„Van olyan ismerősöm, aki a negyedik utcanevet fogyasztja Vásárhelyen, pedig a háza ugyanott áll” –Kovácsnak ez a kijelentése mond el talán legtöbbet a huszadik század második felének Marosvásárhelyéről és Erdélyéről. Neki háromhavonta szerelte ki a poloskát (így hívták a lehallgató készüléket) a telefonjából egy jó ismerőse, később olyan világ lett. Ám – ahogy Kovács többször hangsúlyozta – akármilyen világ is volt, a gondolat úgyis szabad lehetett, az embernek a tartását úgyis meg kellett őriznie.
Mi is a megoldás?
Kovácsnak A megoldás című regénye már fikció, de cselekményszála, történetei szintén valós ihletésűek és napjainkban játszódnak – egy prostituált és egy kamionsofőr történetéről van szó, tele mostani, ismert élethelyzetekkel.
A világ rossz irányba halad a regény szereplői szerint is, de valamilyen megoldást csak kell találni a fennálló helyzetekre, mert kiszolgáltatottak vagyunk és félünk a félelemre építő biztonsági rendszerben. Igazából egy kalandregényről van szó, ami napjaink Romániájában és külföldön játszódik.
Kovács hobbiból ír, valamikor gyermekkorában már „nekifogott”, 12 éves korában már regényt írt, de most, nyugdíjas éveiben ismét lett ideje történeteket, könyveket írni. Ígéretet tett arra is, hogy a Ceaușescu-diktatúra éveiről is ír majd egy regényt.
A könyvbemutató egykori népszínházas előadások néhány betétdalának eléneklésével ért véget, a könyvből Szász-Mihálykó Mária olvasott fel részleteket. A kötetek a szerző magánkiadásában jelentek meg, kaphatók a könyvesboltokban. Katona Zoltán / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2017. december 11.
Csúcsra törnek a centenáriumkor
Román emlékmű a Lakócán?
A jövő évi centenárium alkalmából a románok egységét jelképező emlékművet emeltetne több Kovászna és Hargita megyei román szervezet is Kovászna megye legmagasabb pontján, a Lakócán. Mint azt Ioan Lăcătuşu, a Kovászna-Hargita Európai Tanulmányi Központ igazgatója az Agerpres hírügynökségnek elmondta: az alkotás A nemzeti lét és a románság egységének emlékműve címet viselné, és felállításának ötlete a tavaly elhunyt Gheorghe Vrabie képzőművésztől származik, aki a Moldovai Köztársaság és Chişinău címerét is tervezte.
– Ennek az érzelmi jelentősége abban áll, hogy ez a csúcs köti össze Moldvát Erdéllyel és Havasalfölddel. A művész lánya, a Kisinyovban élő Georgeta Vrabie rendelkezésünkre bocsátotta apja indoklását azzal a kéréssel, ismertessük az illetékes intézményekkel, hogy ezt a projektet is foglalják bele az 1918. december 1-jei nagy egyesülés centenáriuma alkalmából előkészített programba – mondta Lăcătușu.
Szerinte a Lakócán helyet kapó emlékmű, a Bucsecs-hegység Caraiman-csúcsán lévő kereszthez hasonlóan, akár turisztikai látványossággá is válhat. Az igazgató hozzátette, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumához tartozó mindegyik szervezet felkarolta és támogatja a projektet.
Mivel több háromszéki önkormányzatnak van adminisztratív területe Lakócán, utánanéztünk, melyik háromszéki település polgármesteri hivatalát érintheti az akció.
– Kommandó községnek a településtől legmesszebb 9 kilométerig, a Ménes-bércig van területe, míg a Lakóca jóval messzebb esik. Így minket önkormányzatilag nem érint, ha ők a Lakócán szeretnének valamit – mondta Kocsis Béla kommandói polgármester.
Kovászna városnak is van területe a Lakócán, azonban egyelőre nem kaptak értesítést semmilyen építkezési tervről – tájékoztatott Rákosi Áron. A kovásznai városháza urbanisztikai osztályának vezetője hozzátette, hogy a Lakócán Vráncsa megyének is van területe.
A másik érintett Zabola község lenne. Fejér Levente polgármester elmondta: a Lakócán található meteorológiai állomás alatti terület Zabolához tartozik, azonban ők sem kaptak még semmiféle értesítést vagy kérést a szóban forgó emlékmű felállításáról.
– Ha az emlékművet netán önkormányzati területre tervezik, akkor hangsúlyozom: mi nem akarunk oda semmit építeni. És ha esetleg bérbe akarnák venni tőlünk, vagy meg akarnák vásárolni a területet, hogy majd arra építsenek, előre leszögezem: mi nem adunk el és bérbe sem adunk területet – tájékoztatott az elöljáró.
A terület „erkölcsi tulajdonosai”, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) vezetői szintén nem örvendnek a kezdeményezésnek.
– Egyáltalán nem tűnik szerencsés ötletnek. Messze van, nehezen megközelíthető (a medvékről most ne is beszéljünk), tehát turisztikai szempontból nincs semmi jelentősége. Egy ilyen emlékmű egyetlen célt szolgálhat: hogy újabb feszültséget keltsen az itt élő lakosság körében – fogalmazta meg Kovács Lehel egyetemi adjunktus, az EKE országos elnöke. Nagy Sz. Attila, Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. december 22.
Az EKE 125 éve népszerűsíti Háromszéket
Háromszék vármegye főispánja, Potsa József kezdeményezésére 125 évvel ezelőtt a vármegyeháza adott otthont az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület (EKE) háromszéki osztálya megalakulásának. Az évforduló tiszteletére tegnap délután háromnyelvű emléktáblát lepleztek le a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár előterében.
Az EKE háromszéki szervezetét azzal a nemes céllal hozta létre a vármegye akkori főispánja, hogy általa megismertesse a megye értékeit, hogy azok bekerüljenek a turizmus országos vérkeringésébe, és így gazdasági fellendülést is hozzon a térségnek – vázolta köszöntőjében Dukrét Lajos. Az EKE háromszéki elnöke megjegyezte, hasonló céllal szervezték meg idén Rétyen az egyesület országos vendégtáborát, így 1300 vendégnek sikerült bemutatni megyénk majd minden értékét, látványosságát.
2017 a turizmus éve volt Háromszéken, a megyei önkormányzatnak pedig az a feladata, hogy támogassa az idegenforgalommal, vendéglátással foglalkozó vállalkozókat, cégeket, civil szervezeteket egyaránt, így nyilvánvaló volt, hogy a vándortábor ügye mellé állnak, s az így megkezdett partnerséget a következőkben is folytatják – vázolta Grüman Róbert, a megyei tanács alelnöke. Elmondta, ugyan az emléktábla leleplezését is a tábor idejére tervezték, ám „bürokratikus fennakadások” miatt csak most valósulhatott meg.
Az EKE háromszéki osztályának történetét Tóth Szabolcs Barnabás helytörténész elevenítette fel, aki erről megjelent tanulmányában az 1892 és 1945 közötti időszakot taglalja részletesen. Úgy fogalmazott, élmény 2017 végén olyan egyesületről beszélni, amely 125 éve jött létre és ma is él. Kovács Lehel, az EKE elnöke fontosnak tartja az emlékjelállítást, mint mondta, az egyesülettől sem áll távol a múltra való visszatekintés, „hisz csak ebből táplálkozva tudunk helyes, jó jövőt tervezni”. Ennek kapcsán kifejtette, októberben elindították az EKE virtuális múzeumát. 1902-ben Kolozsváron Mátyás király szülőházában az országos EKE berendezte és elindította az úgynevezett Kárpát-múzeumot, Erdély néprajzi, geológiai, turisztikai múzeumát, amelyet az államosítás alkalmával elvettek az egyesülettől. Gyűjteményének nagy része kolozsvári múzeumokban található, azóta sem leltározták fel. Az egykori gyűjtemény anyaga, illetve az eltelt éveké az ekemuzeum.ro oldalon virtuálisan végigkövethető – fűzte hozzá. A szűk körű rendezvény zárásaként az emléktáblát Szonda Szabolcs, a megyei könyvtár igazgatója leplezte le. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)