Tünetegyüttes
Egyre mélyülő válsághelyzet jellemzi a hazai egészségügyet, amelyet a jelek szerint velejéig áthat a korrupció, pénztelenség, kilátástalanság, és amelyre elhamarkodott intézkedések, súlyos mulasztások, fejvesztett kapkodás nyomja rá a bélyegét.
Az csak a jéghegy csúcsa, hogy a fertőtlenítőszer-botrány miatt hétfőn lemondott az egészségügyi miniszter – bukása valószínűleg még tüneti kezelésnek sem minősíthető, hiszen a lakosság egészségét, a betegek gyógyítását szavatolni hivatott rendszer évtizedek óta sok sebből vérzik.
Mellbevágónak tűnnek az egyre gyakrabban felszínre kerülő, a közvéleményt felháborító, utcai demonstrációkat is kiváltó „tünetek”, amelyek nyomán újra meg újra fény derül arra: az egészségügy akadozó gépezetének valódi működése kulisszák mögött zajlik, és csak időnként válhat láthatóvá, mennyire súlyosak a „betegségei”. Csak a közelmúltban több olyan, a rendszer megfelelő működését alapjaiban megkérdőjelező problémára derült fény, amelynek tudatában ugyancsak meginoghat az egészségügybe vetett bizalom.
A nemrég kirobbant korrupciós fertőtlenítőszer-botrányról és az azt övező kapkodó intézkedéssorozatról joggal feltételezhető, hogy krízishelyzetet eredményez. Több százan utcai demonstrációkon is hangot adtak felháborodásuknak, nehezményezve, hogy az illetékesek el akarják kendőzni a rengeteg ember életére veszélyt jelentő körülményeket, valamint hogy a rendszer egészét áthatja a korrupció.
Ugyanakkor a héten tüntetéseket tart az egészségügy félmillió dolgozóját képviselő Sanitas szakszervezet, sürgősségi kormányrendeletet követelve a bérezési egyenlőtlenségek megszüntetésére. Tüneti kezelésnek tekinthető, hogy fejek hullanak, tüzetes vizsgálatokat sürget az államfő, változást ígér a minisztérium élére álló miniszterelnök. Közben a kórkép azt mutatja, elégedetlenek az egészségügyben dolgozók, hiányos, idejétmúlt az infrastruktúra, virágzik a korrupció, átláthatatlan mozgások zajlanak a kulisszák mögött, és ki tudja, hány tragédia írható a rendszer működésképtelensége és az orvosi mulasztások számlájára.
Például egyre bizonyosabb, hogy a mentőautó jobb felszereltsége és a megfelelő orvosi hozzáállás megmenthette volna a Bukaresti Dinamo kameruni labdarúgója, a hétvégén a pályán összeeső Patrick Ekeng életét. Vajon hány névtelen áldozata lehet a rendszernek és hány, az egészségügy okozta tragédiát hallgatnak el a hírek? Mennyi kárt okozó rendellenességet, hiányosságot söpörnek szőnyeg alá?
Az államfő átláthatóságot emleget, a miniszterelnök szerint pedig nem lehet reformokat végrehajtani, ha egyre-másra válságok és botrányok törnek ki. Ha viszont nem kerülnek a figyelem középpontjába a rendszer romlottságát tükröző válságok és botrányok, talán még kevesebb az esélye a valódi reformnak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Kórképalkotás
Lehet némi igazság abban, hogy mostanában, a választási kampány idején kerül reflektorfénybe az egészségügyi rendszer megszámlálhatatlan rákfenéje, hiszen semmi sem húsba vágóbb az ember egészségi állapotánál.
A kérdéskörrel és annak nyúlványaival – a spekulációkkal, ferdítésekkel, öszszeesküvés-elméletekkel, vádaskodásokkal, bűnbakkereséssel – könynyedén lehet nemcsak riogatni, zsarolni, manipulálni, hanem ígérgetni, szavazatokat gyűjteni is. Józan paraszti ésszel is belátható azonban, hogy az, amitől mostanában a média visszhangzik, csak töredékét láttatja az egészségügy egészét át- meg átható korrupciónak, mindez a rendszer betegségének csupán pár szimptómáját villantja fel. A maffia és korrupció polipkarjaival mindent behálózó fertőtlenítőszer-ügy felszínre kerülése nyomán is kiderült: rengeteg a jéghegy.
Közülük csak az egyiknek a csúcsa, hogy mennyire kiszolgáltatott a rendszer a beszállítóknak, így ha az orvosok be is tartják az előírásokat, óriási veszélynek tehetik ki a beteget és önmagukat. Az is a bonyolult kórkép egyik tünete, hogy az Eurostat adatai szerint a jelenleg rendelkezésre álló technológiák és szaktudás felhasználásával megelőzhető lett volna 2013-ban a hazai kórházakban bekövetkezett halálesetek majdnem fele – e tekintetben Románia az utolsó helyre került a kontinens országait felsorakoztató listán.
A kórképbe tehát megannyi, a híradásokban megjelenő, tünetként értékelhető gond beletartozik, de a betegség „leírása" valószínűleg korántsem teljes. Nyilván a sikeres megoldáskeresés tekintetében a „kórtörténet" is lényeges lehet, annak számbavétele, hogy az elmúlt két és fél évtizedben mi minden betegítette meg a rendszert. A miniszterelnök szerint a kormány és a szaktárca feltérképezi a problémákat, felállítja a diagnózist, de mivel ez nyilván nem elég, (többek közt törvényhozási) megoldásokat is javasol, viszont a hivatásukat, büszkeségüket, pácienseiket komolyan vevő orvosoknak is hasonlóképpen kellene cselekedniük. „Ne várják a fentről jövő utasításokat, hanem legyen bátorságuk kimondani, hogy mi az, ami rosszul működik, hiszen minden becsületes ember közbenjárására szükség van a rendszer orvoslásához.
Ha a páciens (ez esetben az egészségügyi rendszer) nem akar meggyógyulni, az orvos (ez esetben a kormány) nem tudja meggyógyítani" – mondta Cioloş. Kérdés viszont, hogy az analógia helytálló-e? Vajon mi lehetne valójában a rendszer „ügyeletes orvosa"? És tényleg lenne bátorságuk a mélységesen korrupt rendszerben dolgozóknak nyíltan nevükön nevezni a gondokat? De ha igen, valóban célba érnének és hatékonyak lehetnének az effajta helyzetjelentések? Vagy továbbra is maradnak a jéghegyek, amelyeknek csúcsára sokszor csak kampányok idején esik reflektorfény?
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Másolatok nélkül
Egyre elégedetlenebb a fiatal generáció amiatt, hogy az egészségügy és a tanügy fontos területeit is zavaros ügyletek, átláthatatlanság és széles körű korrupció jellemzi.
A doktori disszertációkat másolásos módszerrel összehozók (köztük közéleti szereplők, így Victor Ponta volt miniszterelnök, Gabriel Oprea korábbi, illetve Petre Tobă jelenlegi belügyminiszter) gyakorlata, a csalások és szellemi „lopások" immár bevettnek számító szokása ellen is szót emeltek a fiatalok. Az egyetemi hallgatók országos szövetsége közleményben adott hangot elégedetlenségének: mint írják, csalódottak, mert sem a parlament, sem pedig az egyetemek nem tesznek hatékony, határozott lépéseket a plágiumok kiküszöbölésére – holott megannyi közszereplő csalására fény derült. Azt is nehezményezik, hogy az illetékesek azok után sem tettek konkrét lépéseket, hogy kiderült, számos egyetemi tanár hozzájárult a börtönökben születő „tudományos munkák" megjelentetéséhez.
A rendszer átláthatóvá tételének folyamata akadozik: a Címeket, Diplomákat és Egyetemi Bizonyítványokat Hitelesítő Országos Tanács (CNATDCU) – amelyet az oktatási minisztérium bízott meg a múlt hónapban azzal, hogy kivizsgálja a közszereplőket érintő plágiumügyeket – nem biztos, hogy helyt ad a korábbi szakértői következtetéseknek, amelyek igazoltnak látták a másolás tényét. A testület a közszereplők ügyében is vizsgálódik, viszont megkérdőjelezhető a hatékonysága, hiszen összetétele alig változott 2012 óta, amikor Victor Ponta miniszterelnök doktori disszertációja kapcsán először kerültek a figyelem középpontjába a plágiumügyek. Az egyetemisták szövetsége azt kéri, az illetékesek sürgősen tegyék átláthatóvá az akadémiai címek odaítélésének folyamatát, tegyenek konkrét lépéseket a szellemi lopások gyanúja ügyében, és annak megelőzése érdekében is, hogy az egyetemisták körében is továbbterjedjen a csalás gyakorlata. Az egészségügyi rendszer átláthatatlanságát is nehezményezi a fiatal generáció.
A közvéleményt mélyen felkavaró fertőtlenítőszer-botrány egyik fejezetét követően azt mondta a miniszterelnök, hogy a kormány mindent megtesz azért, hogy „tisztába tegye" az egészségügyet, viszont az alkalmazottaknak is hozzá kell járulniuk a rendszer megjavításához, több fiatal orvos úgy nyilatkozott, hogy ha nagyobb teret engednének az ifjúságnak, talán hatékonyabban meg lehetne változtatni a pozíciókba való belemerevedés, a jól bevált csúszópénzes szokások, a korrupció jellemezte egészségügyet. A fiatalok egyre határozottabban és gyakrabban lépnek fel a korrupció ellen, ennek pedig üzenetértéke van: egyértelmű, hogy e tekintetben nem akarnak az előző generációk „másolatai" lenni. Erre a szándékra pedig minden kétséget kizáróan szükség van a hazai egészségügy és oktatásügy „vérfrissítéséhez".
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Számos erdélyi szerző és kiadó lesz jelen a budapesti Ünnepi Könyvhéten
Számos erdélyi szerző és könyvkiadó lesz jelen a június 9. és 13. között szervezett 87. Ünnepi Könyvhéten, Budapesten.
A rendezvényt Magyarország-szerte több mint 80 településen szervezik meg, központi helyszínén, a budapesti Vörösmarty téren pedig több mint ezer szerző dedikálása várja az olvasóközönséget – mondta el Keresztury Tibor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója Budapesten.
Tarján Tamás irodalomtörténész a könyvhét újdonságairól szólva úgy fogalmazott: egy-két terület kivételével az idei könyvtermés kiemelkedően nívós, jelentős anyagot sorakoztat fel. A költészetet „tapasztalt rókák" és eddig kevésbé ismert, ám a „mély vízbe dobáskor jól bevált" fiatal alkotók képviselik – hangsúlyozta.
Erdélyi kiadók sátra
Az erdélyi kiadók külön sátorban kínálják kiadványaikat a Vörösmarty téren. Itt lehet találkozni majd többek közt a Kriterion Könyvkiadó képviselőivel és Bágyoni Szabó István költővel, prózaíróval, aki június 11-én dedikálja nemrégiben megjelent, Erdélyi hármasoltár című trilógiáját. Közös standja lesz a kolozsvári Koinónia Kiadónak és a csíkszeredai Bookart Kiadónak, itt pénteken és szombaton dedikálnak erdélyi szerzők, többek közt Markó Béla költő, Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, Zágoni Balázs író, Márton Evelin író, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész.
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó is tart könyvbemutatókat: Gálfalvi Ágnes mutatja be a kiadó képviseletében Ady András Bogivilág című verseskötetét, valamint Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Szombaton tartanak beszélgetést Demény Péter Apamozsár című esszékötetéről és a nemzedékek közötti viszonyról a romániai magyar irodalomban, az eseményen a szerző, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, valamint a Lector Kiadó képviselői is részt vesznek.
A Koinónia egyébként már kedden bemutatott három gyermekkönyvet Budapesten: Gál Andrea Fecske utca 12., Gergely Edó Monyónyár és Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című kötetét – a szerzőkkel Rostás-Péter Emese felelős szerkesztő beszélgetett. Az erdélyi gyermekirodalom képviselőjeként Simon Réka Zsuzsanna is részt vesz a könyvhéten: szombaton a Vörösmarty-szobor melletti színpadon mesél olvasóinak-hallgatóinak a Majdnem egy tucat királylány! című rendezvény keretében.
Kíméletlen könyv a háborúról
Az 1992-ben elhunyt Székely János író, költő munkásságát méltatják a rendezvényen: A nyugati hadtest című, első ízben 1979-ben megjelent, most a Partvonal Kiadónál újra napvilágot látott könyvét Dragomán György marosvásárhelyi származású író mutatja be a közönségnek.
„Vékony, de annál súlyosabb kötet, hét összefüggő történet a második világháborúról egy fiatal lovas kadét nézőpontjából, számomra talán a legfontosabb könyv, amit magyarul valaha is a háborúról írtak. Székely János kíméletlen pontossággal mutatja be, hogy mit és hogyan tesz az egyénnel a hadigépezet. Mindegyik történet sokáig velünk marad: egy kadétot az egész század kínoz és megaláz; egy tanárból lett tiszt arra kényszerül, hogy kivégezze dezertáló diákját; a visszavonuló sereg lemaradóit módszeresen likvidálja egy motorbiciklin le-fel száguldozó, farkaskutyás, angyali tekintetű német – a kötet fejezetei hideg szenvtelenséggel elemzik a vereség etikáját, élesen intenzív képekben mutatják meg, hogyan formál mindent és mindenkit a saját képére a háború, miként születik a becsület, a rettegés és a kegyetlenség szövedékéből valami feltartóztathatatlan borzalom" – írta Dragomán György a könyvről.
Az Ünnepi Könyvhét a maga nemében páratlan esemény Európában, valódi hungarikum, hiszen több mint nyolc évtizedes múltra tekint vissza, és az ország minden jelentős településén egy időben rendezik meg – hangsúlyozta Keresztury Tibor. Hozzáfűzte: a Vörösmarty téren idén is több mint 200 kiadó képviselteti magát, az alkalomra megjelenő újdonságokat felvonultató könyvheti listán pedig 90 kiadó – 76 magyarországi és 14 határon túli – 323 friss kiadványa szerepel. A lista legolcsóbb könyve idén 800 forint, míg legdrágább tétele mintegy 12 000 forint, aki valamennyi újdonságot szeretné megvásárolni, több mint 970 ezer forintot költhet el. A 87. Ünnepi Könyvhetet és a 15. Gyermekkönyvnapokat a Vörösmarty téren Esterházy Péter nyitja meg csütörtökön, a vidéki országos megnyitónak idén Gyula ad otthont.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Országossá vált a fogolyzendülés
Tíz börtönre terjedt ki szerdára a Romániában kedden kirobbant fogolylázadás. A rabok elsősorban az embertelen fogvatartási körülmények, a túlzsúfoltság ellen tiltakoznak, több helyen nem riadva vissza az erőszaktól sem – számol be Kiss Judit, Vadas Henrietta és Pinti Attila a kronika.ro-n. Raluca Prună igazságügyi miniszter szerdán a helyzetre reagálva megoldást ígért, viszont úgy nyilatkozott: a börtönökben uralkodó állapotok már több mint 20 éve súlyosnak tekinthetők. Biró Rozália, a szenátus emberjogi bizottságának elnöke a Krónikának elmondta, a jelenlegi börtönlázadás-sorozat sokévi halogatás és nemtörődömség eredménye.
Tíz börtönre terjedt ki szerdára a Romániában kedden kirobbant fogolylázadás. A rabok elsősorban az embertelen fogvatartási körülmények, a túlzsúfoltság ellen tiltakoznak, több helyen nem riadva vissza az erőszaktól sem. Mintegy nyolcszázan megtagadták az ételt.
Zendülés történt a Csíkszeredai börtönben is, ahol tizenöt fogvatartott barikádozta el magát szerdára virradóra az egyik cellában, így a büntetés-végrehajtási intézet alkalmazottai könnygázt vetettek be ellenük. A lármázva tiltakozó rabok a fogvatartási körülmények javítását, a cellák zsúfoltságának csökkentését, a tévénézési program „zárórájának" – 23 óra – meghosszabbítását követelték, illetve azt kérték, hogy a hőségben hosszabb ideig tartsák nyitva az ajtókat.
Alexandra Chițantól, a börtön szóvivőjétől megtudtuk, kedden este az egyik cellában a tizennyolc elítélt közül tizenöten megpróbáltak felgyújtani ruhadarabokat, majd eltorlaszolták a bejáratot, azzal fenyegetőzve, hogy lángba borítják az egész zárkát. A tiltakozókat megbilincselték és elvezették, a további rendbontásokat megelőzendő négy cellába osztották szét őket.
Szerdán a besztercei fegyintézetben is zavargás tört ki: a foglyok kiszabadultak a cellákból, az épület tetejére másztak, és üvegekkel dobálták az őröket. A botoşani-i börtönben is erőszakosan viselkedtek a rabok, feszegették a rácsokat, Iaşi-ban gyújtogattak, felmásztak az épület tetejére, hozzátartozóik a börtön kapujában tüntettek, más intézetekben nem hajlandók elfogadni az élelmet. Botoşani-ban a fegyintézet alkalmazottai a katasztrófavédelmi felügyelőség segítségét kérték, hogy lecsillapíthassák a kedélyeket. Vaslui-ban több tucat rab folytatott szerdán éhségsztrájkot, de csatlakoztak hozzájuk többek közt a giurgiui, Nagyváradi, brăilai, tulceai fegyházak lakói is.
Megoldást ígér az igazságügy-miniszter
Raluca Prună igazságügyi miniszter a helyzetre reagálva szerdán úgy nyilatkozott, a börtönökben uralkodó helyzet már több mint 20 éve súlyosnak tekinthető. „Pontosan tudom, mi a helyzet, sokszor beszéltem személyesen rabokkal. Senkinek, az egész társadalomnak nem tesznek jót a hasonló feszültségek. Megértem a foglyok türelmetlenségét, és biztosítom őket, hogy keressük a megoldást, hiszen ez az egész társadalom, a parlament és az én felelősségem is" – mondta a tárcavezető. Hozzátette, megfelelő, elfogadható meggoldásokra van szükség, nem pedig olyanokra, amelyek nyomás alatt születnek. „Ha 20 évet vártunk ezzel, várhatunk még két hónapot. Mindent megteszek, hogy a parlament őszi ülésszakán hangsúlyosan kerüljön előtérbe a kérdés" – mondta a tárcavezető.
Az Országos Börtönigazgatóság azt közölte, tiszteletben tartja a rabok szabad véleménynyilvánítási jogát, amíg a lázadások nem jelentenek veszélyt a fogva tartottak egészségére, testi épségére nézve, ha viszont megszegik a szabályokat, a büntetés-végrehajtási intézetek vezetőinek helyre kell állítaniuk a rendet. Közben Sorin Dumitraşcu, az Országos Börtönigazgatóság korábbi igazgatója a Hotnews.ro-nak azt mondta, szerinte egész biztosan folytatódnak a zendülések, és jelentős anyagi kárt okozhatnak a rabok a továbbiakban.
Emlékeztetett, a kormány már megszavazta, hogy 800 millió lejjel támogatja a börtönkörülmények javítását. A hírportál szerint két Bukaresti hírtelevíziónak az amnesztiát szorgalmazó médiakampánya is hozzájárult a tüntetés elterjedéséhez. Az egyik közülük az az Antena 3, amely a 2014-ben korrupció miatt jogerősen tíz év börtönbüntetésre ítélt Dan Voiculescu üzletember és egykori befolyásos politikus családja tulajdonában van.
Biró Rozália: a halogatás vezetett el idáig
Az igazságügyi tárca korábban azt közölte, július közepén közvitára bocsát egy tervezetet, amely amnesztia révén rendezné a börtönök túlzsúfoltságát. Az ötlet annak nyomán merült fel, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztaló ítélettel fenyegeti Romániát a fegyintézetek túlzsúfoltsága miatt. Június végén a büntetés-végrehajtási intézetekben tapasztalt körülményekről, a fogvatartási és az előzetes letartóztatási eljárások szabályosságairól egyeztetett a szenátus emberjogi bizottsága a nép ügyvédjével, Victor Ciorbeával.
Biró Rozália, a szenátus emberjogi bizottságának elnöke – aki korábban több ízben szót emelt a fegyintézetekben uralkodó embertelen körülmények ellen – szerdán a Krónikának elmondta, a jelenlegi börtönlázadás-sorozat sok évi halogatás és nemtörődömség eredménye, és régóta lépéseket kellett volna tenni az incidensek megelőzése érdekében. Hozzátette, többek között az igazságügyi minisztérium feladata lett volna javítani a helyzeten, azon a tényen, hogy a romániai börtönök telítettsége 151 százalékos, így viszont sérülnek a fogvatartottak emberi jogai, ugyanakkor jelen körülmények között nem meglepő, hogy a szorosan összezárt rabok körében lázadások törnek ki.
A szenátor bírálta az igazságügyi miniszter hozzáállását, szerinte az első lázadásokat követően azonnali intézkedésekre lett volna szükség, ám a tárcavezető szerinte nem vállalta a felelősséget. „A minisztérium amnesztiatervezete részben megoldást nyújthat a jelenlegi problémára, viszont nem támogatom az új börtönök építésének tervét, hiszen most ennél gyorsabb és hatékonyabb megoldásra van szükség" – szögezte le Biró Rozália.
Túlzsúfolt cellák
A hazai börtönökben több mint 30 ezer elítéltet tartanak fogva, a helyek száma pedig alig több mint 11 ezer. Miközben az uniós jogszabályok legkevesebb négy négyzetméteres területet írnak elő egy rab számára, kilenc-tíz embert is bezsúfolnak egy kilenc négyzetméteres zárkába. Romániában már évek óta beadványok özönével bombázzák a törvényhozókat és a médiát a rabok, embertelennek tartva a fogvatartási körülményeket.
A romániai börtönkörülményekről azután kapott lábra élénk közvita, hogy az elmúlt időszakban számos politikust, üzletembert, futballklubvezetőt sújtottak letöltendő szabadságvesztéssel. Több tucatnyi romániai rab fordul rendszeresen jogorvoslatért az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely 2014-ben például kétszázezer, 2013-ban 220 ezer euró kártérítés kifizetésére kötelezte a román államot a börtönkörülmények miatt. Több civil szervezet az igazságügyi minisztériumnak küldött petícióban kezdeményezte is a legtöbb három évre, nem erőszakos cselekményekért elítélt rabok szabadlábra helyezését. Az amnesztiáról Victor Ciorbea ombudsman, korábbi miniszterelnök azt mondta, ezt a megoldást más országok is sikerrel alkalmazták – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Folytatták tiltakozásukat a rabok a börtönökben
Bár csütörtökre csökkent a börtönökben lázadó rabok száma, még mindig nem csitultak el a zavargások az ország számos fegyintézetében.
A kedden kirobbant fogolyzendülésekkel az őrizetesek elsősorban az embertelen fogvatartási körülmények, a túlzsúfoltság ellen tiltakoznak, több helyen nem riadtak vissza az erőszaktól sem.
Csütörtökön országszerte tartottak még a tiltakozások, a fogvatartottak 20 börtönben is lázadtak, többek közt a iaşi-i, Nagyváradi, giurgiui, besztercei, dévai, Marosvásárhelyi, Nagyenyedi, botoşani-i és bacăui intézetben is éhségsztrájkot folytattak. Több helyszínen felmásztak a börtön épületének tetejére, matracokat, ruhákat próbáltak felgyújtani, azt skandálták, hogy Le az igázságügyi miniszterrel!, Le a kormánnyal!, Úgy kezelnek bennünket, mint a kutyákat!. A besztercei börtön egyik lakója fel akarta akasztani magát cellájában, az őrök mentették meg az életét, a helyszínre érkező mentők kórházba szállították. A botoşani-i fegyintézetben verekedés tört ki, öt rabot kórházba kellett szállítani.
Raluca Prună igazságügy-miniszter a helyzetről szólva csütörtökön azt mondta, elégedetlen az Országos Börtönigazgatóság működésével, viszont mivel krízishelyzet alakult ki, most nem kezdeményezi senkinek a menesztését. Mint szerdán közölte, igyekeznek javítani a börtönkörülményeken. „Megfelelő, elfogadható megoldásokra van szükség, nem pedig olyanokra, amelyek nyomás alatt születnek" – mondta a tárcavezető. Az Országos Börtönigazgatóság azt közölte, tiszteletben tartja a rabok szabad véleménynyilvánítási jogát, amíg a lázadások nem jelentenek veszélyt a fogvatartottak egészségére, testi épségére nézve, ha viszont megszegik a szabályokat, a büntetés-végrehajtási intézetek vezetőinek helyre kell állítaniuk a rendet.
A romániai börtönökben több mint 30 ezer elítéltet tartanak fogva, a helyek száma pedig alig több, mint 11 ezer. Miközben az uniós jogszabályok legkevesebb négy négyzetméteres területet írnak elő egy rab számára, a hazai börtönökben kilenc–tíz embert is bezsúfolnak egy kilenc négyzetméteres zárkába. Romániában már évek óta beadványok özönével bombázzák a törvényhozókat és a médiát a rabok, embertelennek tartva a fogvatartási körülményeket.
Több tucatnyi romániai rab fordul rendszeresen jogorvoslatért az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely 2014-ben például kétszázezer, 2013-ban 220 ezer euró kártérítés kifizetésére kötelezte a román államot a börtönkörülmények miatt. Több civil szervezet az igazságügyi minisztériumnak küldött petícióban kezdeményezte a legtöbb három évre, nem erőszakos cselekményekért elítélt rabok szabadlábra helyezését. Az amnesztiáról Victor Ciorbea ombudsman, korábbi miniszterelnök azt mondta, ezt a megoldást más országok is sikerrel alkalmazták.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Aranyérmet érő örömzene a Kolozsvári Magyar Napokon
A Kolozsvári Magyar Napok több helyszínen is számos zenei rendezvénnyel várta a nagyérdeműt, így nemcsak a Főtéren, de a zsúfolt fesztiválsétánnyá vált Farkas utcában, a Fogoly utcában és a Bánffy-palota kertjében is muzsikáltak zenekarok. A sort az Omega zárta vasárnap este a nagyszínpadon – számol be Gyergyai Csaba, Kiss Judit és Rostás Szabolcs a kronika.ro-n.
A heti kínálatban mindenki találhatott kedvére valót, a legkülönfélébb zenei műfajok képviselői léptek fel, többek közt veterán erdélyi és magyarországi rock- és popzenészek, ifjú tehetségek, az opera műfajának neves képviselői.
Nemcsak magyar és román anyanyelvű helyiek és az Erdély különböző szögleteiből érkezettek ünnepelték együtt a színes, tartalmas programsorozattal a kincses város 700. születésnapját, de számos magyarországi, sőt angolul vagy franciául beszélő külföldi is kíváncsi volt a zenei rendezvényekre, a vásári forgatagra, a finom borokra és jellegzetes erdélyi ízekre.
Avatott virtuózok a vásári színpadon
A hétvégén az időjárás is kedvezett a Kolozsvári Magyar Napoknak, így népszerűnek bizonyultak nemcsak a főtéri nagyszínpadon tartott koncertek – amelyeken több tízezren vettek részt –, hanem a kisebb színpadokon fellépő zenészek produkciói is. A szombat délután úgy volt kerek, hogy a magyar női kajak négyes 500 méteren megvédte olimpiai címét, a Farkas utcai színpadon pedig a szájharmonika avatott virtuóza, Ferenczi György és a Rackajam adott egy felejthetetlen, aranyérmet érő koncertet.
Az őszinte, felhőtlen örömzene olyan hatással áradt a színpadról, hogy a mosolygós nézősereg dalról dalra duzzadt, végül pedig alig engedték le a zenekart a színpadról. Ferenczi úgy tudott „nyerni" Kolozsváron, hogy komoly hátránnyal indult – először lépett fel a kincses városban a lehető legrosszabb időpontban, délután 17 órakor, vásári színpadon. Ettől függetlenül neki köszönhetjük az idei magyar napok egyik legkiválóbb zenei élményét. Reméljük, a műsort helyi koncertszervezők is látták, és hamarosan visszahívják ezt a lenyűgöző zenekart a kincses városba.
Átkomponált Ákos-dalok
Nem hivatalos becslések szerint mintegy 35 ezer fős lelkes közönség fogadta a Kolozsvári Magyar Napok szombat esti nagykoncertjén az anyaországi könnyűzenei élet egyik meghatározó előadóját, Ákost és zenekarát. A Főteret dugig megtöltő rajongók között egyaránt fel lehetett fedezni az egykori Bonanza Banzaion felnőtt negyvenes–ötvenes, valamint az énekes szólókarrierjét jobban ismerő fiatalabb korosztály tagjait, ugyanakkor rengeteg volt a kisgyerek is.
Vájtfülűek szerint a magyar napok eddigi kiadásainak koncertrepertoárjából az Ákosé zúzott a legmarkánsabban, a képeffektusok pedig ugyancsak páratlanok voltak. Az énekes kifinomult, letisztult zenei világát kedvelők ugyanakkor fájlalják, hogy Ákos túlzottan átkomponálta korábbi szerzeményeit, amelyekre sokan alig ismernek rá – a kincses városban az Ikon, a Nincs magyarázat vagy a Calypso szólt az eredetitől meglehetősen eltérően. Amúgy a „női princípiumról" alkotott véleménye miatt tavaly vaskos polémiába keveredett előadó bevallotta: koncertturnéi dallistájának összeállításakor rádöbbent, hogy számos dalára maga sem emlékszik már – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

A szászrégeni magyar tanítóképző napja
Tizennyolcadik esztendeje, hogy szeptember első szombatján Szászrégenben megtartják a magyar tanítóképző napját. Az esemény idén egybeesett az 1956-ban végzettek 60 éves találkozójával.
Az 1948 és 1956 közötti időszakban 740 tanító nyert oklevelet a szászrégeni tanítóképzőben. Közülük sokan, tanulmányaikat folytatva, tanári diplomát is szereztek. Jutott közülük az ország minden részébe, a Nyárádmentétől Máramarosig, a Szilágyságtól a Csángóföldig. Sajnos az elhalálozások, az előrehaladott életkor és a betegségek miatt ebben az esztendőben már csak ötvenhat képzős jött el a találkozóra, de megfogadták, hogy ezentúl is megszervezik a magyar tanítóképző napját, hiszen nem szabad feledésbe menjen, hogy az egykori járásbíróság, majd a 2-es számú elméleti iskola épületében 1948-1956 között magyar tanítóképzés folyt.
A magyarrégeni temetőben az elhunytakra emlékeztek
Péntek délután a volt képzősök egy része a magyarrégeni temetőben, az elhunyt tanárok és diáktársak emlékére állított kopjafa előtt találkozott. Itt – a koszorúzást követően – nt. Nemes Árpád nyugalmazott lelkipásztor emlékezett az elhunyt tanárokra és diáktársakra. Ezt követően a római katolikus templomban hálaadó szentmisére került sor.
Jó volt ismét együtt lenni
Szombaton délelőtt a "kis tanító nénik" és "kis tanító bácsik" – ahogy szeretik magukat szólíttatni – volt iskolájukban találkoztak. A jelenlevőket a hatvan évvel ezelőtt végzettek nevében Sárkány Kiss Judit köszöntötte. Szintén az ’56-ban végzett osztály nevében szólt a jelenlevőkhöz Demeter Pál is.
– 1952 szeptemberében szalmazsákkal megrakott szekerek érkeztek Szászrégenbe, amiket összeszorult szívvel kísértek tizenéves fiúk és lányok. Tanítók akartak lenni. Küzdelmes négy év után többen megszerezték a tanítói diplomát. Sokan elszórt magyar közösségekben kaptunk kinevezést. De szerettük a mesterségünket, szívesen dolgoztunk nehéz körülmények között is. Megtanultuk tanárainktól, hogy mi vagyunk a gyermekekért, és nem fordítva. Minden szülőnek a saját gyermeke a legjobb és a legkedvesebb. Ezt megértve könnyebb lett a munkánk. Ha nehézségek akadtak pályánk kezdetén, iskolánk tanáraihoz fordultunk segítségért, akik mindig szívesen fogadtak és jó tanácsokkal láttak el – emlékezett az idős tanító bácsi.
Az 1951-ben végzettek közül Gálfi Tibor tartott beszédet.
– A nyár a találkozók ideje. Ilyenkor tartják az érettségi, a falu-, az elszármazottak, a tánctalálkozókat. Ezek ma már hagyománnyá váltak. Tömegeket mozgatnak meg. Kisebbségi szempontból ezek a találkozók hatnak a nemzettudatra, azt sugallják számunkra, hogy valahova tartozunk. Egy népcsoport, egy nemzeti kisebbség nemcsak nyelvében, hanem hagyományaiban is tovább él. Nos, ezért is fontos számunkra ezeknek a találkozóknak a megszervezése.
Hogyan tovább?
Csernátoni József, aki tizennyolc esztendővel ezelőtt, Fekete Miklós Zoltánnal együtt, a magyar tanítóképző napjának az ötletgazdája és az első találkozók szervezője volt, jogosan tette fel a kérdést: hogyan tovább?
– Évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy minden évben találkozunk. A szervező legyen az 50 éve végzett évfolyam, majd a 60 éve végzett évfolyam. Eddig minden évfolyam eleget tett a fogadalomnak. Döntsük el közösen, hogyan tovább. Csernátoni József rámutatott arra is, hogy bár nem lehetett a volt képzőnek egy magyar személyiség nevét adni, őrizzék meg az iskola szellemét és az itt végzett diákok emlékét, s ne feledjék el, hogy Szászrégenben magyar tanítóképzés folyt.
Közös ének Sárika néni emlékére
A volt tanítványok hálával gondoltak az idén Németországban elhunyt Haltrichné Ozsváth Sárára. Az elmúlt esztendőben, ha csak gondolatban is, Sárika néni még jelen volt a találkozón. Akkor üzenetet küldött tanítványainak: "Köszönöm a sorsnak, hogy annak idején Szászrégenbe kerültem és hogy azokat a diákokat tanítottam, akiket most, 96. évemben is szeretettel idézek fel emlékeimben. A láthatatlan osztálynaplók itt vannak a kezemben, forgatom a lapokat és egyenként mindenkit megsimogatok gondolatban sok-sok szeretettel. Ez a nap a tiétek, drága megjelent diákjaim, és ha tehetitek, olvassátok el Petőfi Sándor A négyökrös szekér című versét, amiből zseniálisan tűnik ki, hogy sár és csillag az életünk. Ha meghalok, ne sirassatok! Síromnál inkább verset mondjatok."
Megható pillanat volt, amikor Duda Romulus az Egy rózsaszál szebben beszél című dalba kezdett Sárika néni, volt osztályfőnökük, tanáruk emlékére, s mindenki vele énekelt.
Műsor az egybegyűltek tiszteletére
A Humana Regun Egyesület Petőfi, Wass Albert és Kajcsa Jenő verseivel köszöntötte a volt képzősöket. Baki Andrea és Kiss Anna mini csim-bummosok két dallal, Demeter Győző és családja gitárjátékkal emelte a hangulatot.
Nagy F. Atilla a fiatal tanárok és a Rákózci Szövetség nevében szólt a jelenlevőkhöz, és felkérte őket, hogy írjanak az ’56-os eseményekről, hiszen mint fiatal végzettek élték meg az akkori zűrzavaros éveket.
Lesz tovább!
Wass Albertet idézve a Humana Regun Egyesület tagjai is a folytatásra biztatták a volt képzősöket.
– Minden embernek kell legyen feladata ebben az életben – kötelességen belül vagy azon felül is talán –, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.
Kedves kis tanító nénik és kis tanító bácsik, kedves tanár nénik és tanár bácsik, nektek is volt feladatotok az életben, volt titkos küldetésetek, melyet Istentől kaptatok. Ez a tanítás volt, több generáció nevelése. Feladatotokat magas szinten végeztétek, és nem vallottatok szégyent sem az iskolában, sem a mindennapi élet küzdelmeiben, mert szívből, lélekből neveltetek, tanítottatok, szerettétek az iskolát. Jó néhány éve szeptember első szombatján megünnepelitek a szászrégeni magyar tanítóképző napját. Megkoszorúzzátok volt képzőtök falán azt a táblát, mely három nyelven hirdeti, hogy itt magyar tanítóképzés folyt. Mindig az az évfolyam szervezte a találkozót, melynek éppen kerek évfordulós osztálytalálkozója volt. Az idén ez lejárt. Hogyan tovább? – tettétek fel a jogos kérdést. Részünkről a válasz nagyon egyszerű. Folytatni kell. Ezentúl is minden év szeptemberének első szombatján itt kell találkozni. Tudjuk, telnek az évek. Egyre kevesebben lesztek. De azután is folytatni kell, miután már… Tudjátok, mit akarunk mondani. De valaki mindig lesz. Gyerekeitek. Unokáitok. Dédunokáitok. Tudjuk, hogy furcsán hangzik ez, de minden év szeptemberének első szombatján el kell ide jönniük emlékezni… rátok, az iskolára, hogy soha ne menjen feledésbe, hogy itt valamikor magyar tanítóképzés folyt.
Az ünnepség utáni osztályonkénti közös megbeszélésen a kis tanító nénik és kis tanító bácsik úgy döntöttek, hogy a következő években is szeptember első szombatján lesz Szászrégenben magyar tanítóképző napja.
Köszönjük!
Az évek során a volt képzősök közül mindig voltak néhányan, akik rendszeresen támogatták a Szászrégen és Vidéke havilapot. Így történt ez ebben az esztendőben is. A Szászrégen és Vidéke szerkesztősége nevében köszönjük Duda Romulus (Csíkszereda), Fodor Sándor, dr. Lázár Sándor (Marosvásárhely), Kósa Imre és Csernátoni József (Szászrégen) anyagi támogatását.
Fábián András György
Népújság (Marosvásárhely)

Vetélkedő az 1848-as kolozsvári vértanúk emlékére
A kincses városbeli 1848-as honvéd vértanúk és hősök emlékére szervez diákvetélkedőt szombaton délelőtt a Házsongárd Alapítvány. 
A hagyományteremtő céllal tartandó rendezvénybe 5 kolozsvári magyar iskola 5 gimnazistacsapata kapcsolódik be. A diákoknak a Házsongárdi temetőben nyugvó 1848–49-es hősök sírjait kell megtalálniuk, más csoportok ugyanezekből az iskolákból a jövő hét folyamán a maguk készítette koszorúkat helyezik el mintegy 50 emlékhelynél.
Kolozsvár 1848-ban Erdély politikai és szellemi fővárosa volt, így természetes, hogy a forradalomnak és szabadságharcnak számos eseménye kötődik a városhoz. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke elmondta, az első ízben szervezendő rendezvényt az október 18-ai dátumhoz rögzítették, ugyanis a Madéfalván született Tamás András honvéd alezredest és a csíktaplocai Sándor László őrnagyot, a forradalom és szabadságharc kolozsvári vértanúit 1849. október 18-án végezték ki.
„Célunk, hogy ezen a napon évről évre megismételjük a tiszteletadást, mintegy meghosszabbítva az október 6-ai hivatalos megemlékezéseket a november 1-jei, inkább családi vonatkozású halottak napja előtt. Reméljük, hogy ezzel a rendezvénnyel egy igazi kolozsvári közösségi tiszteletadás alapjait teremtjük meg” – fogalmazott Gergely Istvánné. Kifejtette azt is, nem hagyományos, főként szövegközpontú vetélkedőről van szó, hiszen a diákoknak el kell igazodniuk a Házsongárdban, fényképet kell készíteniük azokról az emlékhelyekről, amelyeket megtaláltak, 1848-as dalokat is kell ismerniük, és természetesen tudniuk kell a 13 aradi vértanú nevét.
Térkép segítsége nélkül kell megtalálniuk többek közt Brassai Sámuel erdélyi polihisztor, 1848-as kolozsvári nemzetőr hadnagy, báró Jósika Miklós író, 1848-as országgyűlési követ, gróf Mikó Imre politikus, író, az 1848-as agyagfalvi székely nemzeti gyűlés elnökének sírját, olyan útvonalakon kell haladniuk, amelyek a forradalom eseményeihez kötődő személyiségek sírjait érintik. A vetélkedő díjátadójának házigazdája Magyarország főkonzulátusa, a rendezvényt pedig a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Szabadságvágyók sorsközössége
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként. 
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro | 

Kolozsvári Rádió: cél az intelligens szórakoztatás
Urbánusabb, fiatalabb, nagyobb iskolázottsággal rendelkező korosztályt céloz meg új műsoraival a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége, amely novemberben tér át az egész napos sugárzásra az új, 98,8-as FM-frekvencián. A regionális csatorna főszerkesztő-helyettesi tisztségét októbertől betöltő Szentannai Ágota a Krónikának adott interjúban elmondta: új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnének képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét és nyújt számára hasznos és érdekes információt.
– Októbertől irányítod a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségét. Szerinted adottak a feltételek ahhoz, hogy november elsején beindulhasson az egész napos adás? Tudomásunk szerint kevesebb alkalmazott dolgozik a magyar szerkesztőségben, mint korábban, az egész napos műsor pedig nyilván több munkával járna.
– Az elmúlt igen intenzív több mint három hétben, amióta a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettesi pozícióját betöltöm, igyekeztem megismerni a szerkesztőség tagjait, alaposan felmérni az erőforrásokat és részletesen elemezni a közszolgálati rádió vezetőtanácsa által már júliusban elfogadott új műsorrácsot. Ezt a műsort kizárólag kisebbségi adóként a sokéves küzdelmek árán elért új rövidhullámú, 98,8 megahertzes frekvencia hullámhosszain sugározzuk november elsejétől. Nem kérdés, hogy be tudjuk-e indítani az egész napos adást. Amennyiben a technikai feltételek adottak, szervezésen, összehangoltságon, és szakmai elköteleződésen múlik, hogy az új műsor hogyan, milyen színvonalon, milyen paraméterek között jut el a közönséghez.
Nem mondhatom azt, hogy nem jár több munkával a 24 óra kitöltése, mint a jelenlegi 7 óra hét közben, illetve 6 óra hétvégén, ez nyilvánvaló. Ugyanakkor rengeteg új lehetőség is rejlik az adásidő megnövekedésében, ami egy igazi rádiós újságírónak kihívást, és szakmai kiteljesedést ígér. Mint minden hosszú távon együtt dolgozó csoportnál, ebben a szerkesztőségben is szükség van sikerélményekre és persze bizonyos fokú egészséges fluktuációra ahhoz, hogy időnként új lendületet kapjanak a tagjai. Sajnos az elmúlt években kevés ilyen sikerélmény jutott, ellenben volt néhány olyan tényező, ami megnyirbálta a Kolozsvári Rádió jó hírét. Ez nagyon sajnálatos, mert kihatott a legprofibb újságírók munkavégzésére, teljesítményére is.
– Találtatok új munkatársakat? A hirdetésetekre október 10-éig lehetett jelentkezni.
– Említettem a frissítés fontosságát. Szerencsére sikerül most, utolsó pillanatban bővíteni a jelenlegi csapatot, sőt ígéretet kaptunk arra, hogy meghatározott időre szóló munkaszerződések keretében, illetve egy nyugdíjba vonulás miatt megüresedett állásra új munkatársakat vegyünk fel. Az ilyen típusú változtatástól egyben friss lendületet is várok, és meggyőződésem, hogy ez a műsorok hangulatán is érződni fog.
Az „Új hangokat keres a Kolozsvári Rádió” jelszóval meghirdetett versenyvizsgára 24-en jelentkeztek. Ebben a körben két új munkatárs alkalmazását tűztük ki célul. A 24 jelentkezőből 14-en maradtak versenyben az első hangpróbák után. Azt mondhatom, hogy ebből a 14-ből többségükkel el tudnánk képzelni az együttműködést valamilyen formában, annak ellenére, hogy többen közülük rádiós tapasztalat nélküli pályakezdők. A mi választásunk két, médiatapasztalattal, sőt rádiós múlttal rendelkező személyre esett, főleg mivel úgy véljük, hogy ők megfelelnek majd a bátrabb elképzeléseinknek is.
– Hogyan, mivel bővítitek a műsort, mire számíthatnak a hallgatók napközben és éjszaka?
– A már adott műsorrács, amit gyakorlatba kell ültetnem, figyelembe veszi a sugárzás sajátosságát. Vagyis azt, hogy a teljes napos szórás Kolozsvárt érinti, ugyanakkor a középhullámú frekvenciákon, amelyek Erdély jelentős részét lefedik, megmaradnak az eddigi nappali műsorsávok. Ezeken a műsorsávokon igyekeztünk megtartani a bevált műsortípusokat, illetve a közszolgálati tartalom nagyobb részét erre koncentrálni, hogy a Kolozsváron kívül élő hallgatóinkhoz is eljussanak. Ezek az órák amúgy is többnyire a hagyományosan nagyobb hallgatósággal rendelkező idősávokba esnek. A reggel 8 és 10 közötti, illetve délután 15 és 18 óra közötti idősávról van szó, hétfőtől szombatig, illetve a 14 és 18 óra közöttiről vasárnap.
Természetesen minden régi műsort kicsit újragondolunk, leverjük róla a port, ha szükséges, frissítjük, aktualizáljuk a formátumát. Ide sorolható a népszerű és komoly rádiós műfajt képviselő Donát 160, amely új névvel, új formában jelenik meg, de hasonló koncepciót hordoz majd, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy most már nem hetente háromszor, hanem hétfőtől péntekig minden nap hallható. Vagy ilyen a vasárnapi Dalposta, amely igen népszerű bizonyos hallgatóink körében, ezért természetesen megtartjuk, de új szervezési elvekkel.
A Hangoló – mint valamennyi, egész napot kitöltő rádió számára a reggeli műsorok – kiemelt fontosságú. Ezért nemcsak hogy az eddigi 2 óra helyett 4 órát fed le novembertől, de szándékaink szerint pörgősebb lesz, bőven megtűzdelve aktualitásokkal, hírekkel, a hallgatók számára fontos információkkal. És persze jó zenével. Az említetteken kívül a délutáni-kora esti főműsoridőben többnyire beszélgetős műsoraink lesznek, vendégekkel, interjúalanyokkal, különféle témákban. A többi, kevésbé hallgatott órasávban, vagy amikor a hallgatók háttérben, munka vagy egyéb tevékenység közben rádióznak, változatos zenei és magazinműsorokat kínálunk számukra. Éjszaka pedig végig zene szól majd a 98,8-as rövidhullámú frekvencián. Messzemenően alkalmazkodunk tehát a városi életvitelhez, ha a 24 órás műsort egészében tekintjük.
– Az egész napos adás miként oszlik majd meg, milyen arányban lesz „hírcsatorna” és mennyiben szórakoztató/ismeretterjesztő/kulturális jellegű? Több magazinszerű műsort, interjút, riportot, zenei műsor hallhatunk majd, mint eddig?
– A hír fontos eleme a közszolgálatiságnak, így természetesen mi is külön figyelünk arra, hogy híreink naprakészen, kiegyensúlyozott tálalásban jussanak el a hallgatókhoz, és minél nagyobb mértékben szóljanak az őket közvetlenül érintő kérdésekről. Nem válunk hírcsatornává, hisz nem erre vállalkoztunk, és nem is ez az elvárás. Egy új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnénk képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét, és nyújt számára hasznos és érdekes információt, emellett nevelő hatású, tágítja a horizontját, és kulturális mintákat vonultat fel. Természetesen a zenés magazinműsorok száma jelentősen növekszik, és nemcsak a már említett terhelés miatt, hanem azért, hogy közel kerüljünk a hallgatósághoz. De ebben a műfajban is a tartalomgazdag, intelligens szórakoztatás irányába szeretnénk elindulni.
– Korábban a Bukaresti Rádiónál dolgoztál. Mi volt a munkaköröd? És mennyiben jelent újdonságot számodra az új munka?
– A román rádiótársaságnál eleinte az akkori elnök-vezérigazgató, Demeter András István kabinetfőnöke voltam 2010 és 2012 között, mintegy másfél évig. Az ő lemondása után szakmai munkát vállaltam a rádiónál egy igen különleges osztályon, az Elbeszélt történelem (Oral history) Archívumnál. Háttérmunkát végeztem két történész kollégámmal együtt, sokat interjúztam, ami persze az én szociológusi előképzettségemhez tökéletesen igazodott, és örülök, hogy egy ideig visszatértem a szakmai munkához. A szerkesztőségi tevékenységet tekintve igaz, hogy elég sok mindent kell most megtanulnom, de azért semmi nem jelent olyan nagy újdonságot, amivel ne találkoztam volna már, legalább elméleti szinten.
– A magyar szerkesztőség vezetőjeként tervezel lényegi/tartalmi módosításokat, változtatásokat az eddigiekhez képest?
– Egyelőre adott egy kibővült műsorrács, amit gyakorlatba kell ültetnem, és adott egy felkészült, profi csapat, amely számára ez újdonság és kihívás. Ráadásul az én megbízatásom jelenleg két hónapra szól, így rövid távon bőven elég feladatnak tűnik az a koordinációs munka, ami azzal jár, hogy megtaláljuk a megfelelő embert a megfelelő feladatra, illetve annak a felügyelete, hogy a technikai és egyéb feltételek adottak legyenek ahhoz, hogy az újságírók legjobb tudásuk szerint végezzék a munkájukat. Új munkafolyamatokat kell közösen kitalálnunk, új arculatot kell kialakítanunk, új műsorokat kitöltenünk tartalommal. Mindez rengeteg szervezői feladattal jár. Hallgatván a Kolozsvári Rádiót, én bízom a kollégáim szakmai felkészültségében, gyakorlatában, és noha voltak véleménykülönbségek az új műsorokat illetően, remélem, hogy lassan sikerült ezeket feloldani és megtalálni a legjobb megoldásokat.
– A Kolozsvári Rádió regionális közszolgálati rádióadóként románul és magyarul sugározza műsorát. Vételkörzete Közép-Erdély és Partium területe (Beszterce-Naszód, Bihar, Fehér, Kolozs, Máramaros, Szatmár, Szeben és Szilágy megyék), ahol körülbelül a Romániában élő magyarok 34 százalékához jut el. Rendszeres hallgatóinak száma százezres nagyságrendű – olvasható a rádió honlapján. Azt tudjátok pontosan, hogy hozzávetőlegesen hányan hallgatják a magyar adást? – A rádiótársaság rendszeresen megkapja a hallgatottsági felméréseket, amelyeket részletesen elemzünk. Sőt időnként kvalitatív módszerekkel a hallgatók tartalmi preferenciáit is felmérjük. Épp szeptemberben zárult egy ilyen felmérés, amely kimondottan a regionális stúdiók hallgatóira koncentrált. Valóban, a rövid- és középhullámú frekvenciákon való műsorsugárzás még nem fedi le Erdélyt teljesen, de ha a honlapon belenéznek a rádió története címszó alatt leírtakba, látható, hogy voltak komoly előrelépések az elmúlt 5-6 évben abba az irányba, hogy minél több település kerüljön be az adáskörzetbe. Reméljük, hogy ezek a lépések nem állnak le, hisz vannak hosszú távú tervek, stratégiák. Hozzátenném, hogy egyre nagyobb teret nyer az interneten való rádiózás, honlapunk közvetítésével egyre több hallgatóhoz jutunk el. Ez nem gyors ütemben változó, mégis folyamatos jelenség.
– Milyenek a hallgatói visszajelzések a műsorokat illetően? Ezeket figyelembe veszi-e a szerkesztőség az egész napos adás alakításakor?
– Állandóan kapunk visszajelzéseket. De nem szeretnénk itt megállni, a jelenlegi hallgatóknál. Az előttünk álló kihívás része az is, hogy az új, 98,8-as FM frekvencia bizonyos arányban más típusú célközönséghez szól majd, mint az eddig elért teljes hallgatói bázis. Értelemszerűen urbánusabb, fiatalabb, nagyobb iskolázottsággal rendelkező korosztályt célzunk meg az új műsorokkal. Mindezt úgy, hogy a régi hallgatóink úgy érezzék, jobbak lettünk. Tehát nemcsak megtartani szeretnénk a már megnyert kolozsvári hallgatókat, hanem tényleg többet nyújtani számukra, miközben a potenciális új közönségünk is kedvére való műsorokat hallgathat. Ráadásul nem kell többé „áttekernie a rádió gombját”, ha valaki egész nap magyarul szeretne rádiózni.
Kiss Judit
kronika.ro Erdély.ma

Kultúrák találkozása a szatmárnémeti színpadon
A rendszerváltás óta nem szerveztek Szatmárnémetiben olyan nagyszabású színházi eseményt, mint amilyen a november 4. és 13. közötti, nyolcadik Interetnikai Színházi Fesztivál lesz, a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje, amely szakmai szempontból és a nézők számára is fontos – mondta el a Krónikának Végh Balázs, a Harag György Társulat irodalmi titkára. 
Mint kifejtette, a kétévente szervezett vándorfesztivál produkcióit felváltva a gyergyói kisebbségi kollokviumon és az interetnikai fesztiválon láthatják a nézők. A szemle színházi előadások tükrében villantja fel kultúrák találkozását: a magyar, román, zsidó, német és roma társulatok produkcióit láthatják az érdeklődők.
A Szatmárnémetiben sorra kerülő tíznapos programsorozat a színházi előadásokon kívül több kísérőrendezvényt is felvonultat. Végh Balázs kifejtette, az események a szépen felújított és nemrég átadott színházépületben, a művelődési házban, valamint egy kocsmában is várják a nagyérdeműt. A szatmári színházi műhely alapítása óta immár másodszor foglalta el a városi színház 125 éves, impozáns épületét október elején, a Szamos-parti város egyik ékessége lett a frissen felújított, a legmodernebb technikai eszközökkel felszerelt színház. A fesztivál keretében 21 színtársulat 25 előadással lép fel, ezen kívül koncerteken és szakmai fórumokon is részt vehetnek az érdeklődők.
„Az előző évekhez képest újdonságnak számít, hogy erdélyi magyar független, alternatív színházi műhelyeket, mozgásszínházi műhelyeket is vendégül lát a fesztivál. Az is újdonság, hogy a kolozsvári és marosvásárhelyi dramaturg szakos hallgatók is aktívan részt vesznek az eseményeken: fesztiválnaplót és blogot vezetnek Varga Anikó és Zsigmond Andrea egyetemi tanárok, a Játéktér szekesztőinek vezetésével. A fesztiválnapló olvasható lesz a színház honlapján, a Harag.eu-n" – mondta el az irodalmi titkár.
A szemlén kolozsvári, marosvásárhelyi, temesvári, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, nagyváradi, kézdivásárhelyi, gyergyószentmiklósi, székelyudvarhelyi társulatok lépnek színpadra, az erdélyi magyar teátrumokon kívül pedig jelen lesz a nagyszebeni német társulat, a bukaresti Giuvlipen Színház, valamint a Bukaresti Állami Zsidó Színház egy-egy előadással. A fesztivál a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásával kezdődik november 4-én, pénteken: Molière, A fösvény című darabját láthatja a közönség Bocsárdi László rendezésében. A seregszemlét a szatmárnémeti Proscenium Alapítvány szervezi, a részletes program elolvasható a fesztivál Facebook-oldalán, valamint a harag.eu honlapon.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Önmegértés és önazonosság az irodalomban
Létezik-e még egyáltalán közép-európai irodalom? – ezt a kérdést járta körül szerdán Temesváron az október 25. és 28. között szervezett Nemzetközi Irodalmi Fesztivál (FILTM) keretében tartott konferencia.
Az ötödízben tartott programsorozatra, amelyet annak jegyében tartanak, hogy a Bega-parti város nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa 2021 címet, az európai irodalom képviselői érkeztek: költők, írók, esszéírók, kritikusok. A közép-európai irodalomról szóló konferencián Balázs Imre József, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese, valamint a párizsi Sorbonne egyetemről Xavier Galmiche, a krakkói egyetemről Kazimierz Jurczak, a Temesvári Nyugati Egyetemről pedig Radu Pavel Gheo vett részt.
Az értekezés egyik témája az volt, hogy a közép-európai országokban vajon lehet-e az irodalmak egységéről beszélni az 1989 után egymást követő, sorozatos átalakulások után, és hogy a globalizáció sodrásának foglyaiként ezek az irodalmak körvonalazzák-e valamiképpen identitásukat, vagy már nem létezik az őket összefogó kohéziós erő. Balázs Imre József a Krónikának elmondta, a konferencián a szakértők egyetértettek abban, hogy a közép-európai irodalom gondolata elsősorban kutatási területként fontos, politikai relevanciája viszont visszaesőben van.
„1989 előtt a kelet-közép-európai irodalmaknak demokráciapárti, a Szovjetúniótól való elszakadásra vágyó, úgymond ellenzéki ereje és üzenete volt. A rendszerváltozás után az európai integrációs törekvések miatt ezekben az irodalmakban közös érdekek fogalmazódtak meg, mostanra ez már eltűnőfélben van. A közép-európai szerzők egyre kevésbé szeretik önmagukat közép-európai szerzőknek nevezni, műveiket inkább tágabb perspektívából kell megközelíteni: a konferencián erre példaként Krasznahorkai Lászlót és a lengyel Andrzej Stasiukot említették a szakértők” – mondta el Balázs Imre József.
Hozzátette, ő a közép-európai irodalom kontextusában legrelevánsabbnak tartott kortárs szerzőket említette meg a konferencián: Bodor Ádámot, Bartis Attilát, Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Oravecz Imrét. A temesvári Radu Pavel Gheo író, esszéíró doktori értekezésének tekintélyes része Bodor Ádám művészetéről szól. Balázs Imre elmondta, a konferencián az is elhangzott, hogy bár a kolozsvári születésű Bodor Ádám, a marosvásárhelyi származású Bartis Attila és Dragomán György művészete a magyar kultúra szerves részét képezi, az, amiről írnak, a románok számára is releváns. Bodor Ádám írásművészetét pedig Herta Müller irodalmi Nobel-díjas, bánsági születésű, sváb származású német írónőével állították párhuzamba a konferencián részt vevő szakértők.
„Az, hogy létezik-e közép-európai irodalom, elsősorban az önmegértés szempontjából tekinthető fontosnak, identifikáció tekintetében viszont nem annyira aktuális már, mint amennyire 20-30 évvel ezelőtt volt” – összegezte a konferencián elhangzottakat Balázs Imre József. A Nyugattól Keletre mottójú rendezvénysorozat keretében további konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket tartanak a Temesvári Nyugati Egyetemen. A nemzetközi irodalmi fesztivált többek közt a párizsi Sorbonne egyetemmel közösen szervezték.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)|

Román és magyar újságírók könyve népszerűsíti Dálnokot
Magyarul, románul már olvasható, és nemsokára angolul is megjelenik az a kötet, amely a háromszéki Dálnok kulturális és turisztikai értékeit, érdekességeit mutatja be riportok formájában – mondta el a Dálnok felfedezése – Román és magyar újságírók Dózsa falujáról című, nemrég bemutatott kiadványról szerkesztője, Gazda Árpád újságíró.
A kolozsvári székhelyű Közösségért Alapítvány kuratóriumának elnöke kifejtette, a kiadványnak köszönhetően nemcsak a hazai és külföldi turisták számára tűnhet vonzónak a település, de a helyiek is rácsodálkozhatnak a Dálnokhoz kötődő értékekre. A Közösségért Alapítvány két évvel ezelőtt megvásárolta a dálnoki Gál-kúriát, amelyben a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mestere, Barabás Miklós nevelkedett, a kiadványt az itt székelő Barabás Miklós Központban mutatták be nemrég a szerzők: az alapítvány újságíró és kommunikációs szakemberei.
„Miért kellene 2016-ban felfedezni egy olyan székelyföldi települést, amelynek első írásos említése 1334-ből való? Miért kellene felidézni a faluban született Dózsa György hadvezér alakját, az itt felnőtt Barabás Miklós festőművészét, a közelben eltemetett Gábor Áron ágyúöntőét, akinek az ágyújából Dálnokban is előkerült egy golyó? Miért is kellene beszélni a mondabeli Darius kincséről vagy a II. világháború két nehéz sorsú tábornokáról: Miklós Béláról és Veress Lajosról, akiknek felmenői e faluból származtak, és akik büszkén viselték a dálnoki előnevet; miért a kúriákról és lakóik deportálásáról vagy a község 21. századi önállósodásáról? A dálnokiak és talán még a háromszékiek, a székelyföldiek is úgy gondolhatják: ismerik e történeteket; tanulták az iskolában, hallották a szülői házban, magukba szívták az anyatejjel. Tévednek azonban, ha legyintenek. E kötet szerzői messziről jöttek Dálnokba, és olyan dolgokra is rácsodálkoztak, amelyek fel sem tűntek a helybéliek számára; olyan dolgoknak is utánanéztek, amelyek nem kerültek eddig a helyi érdeklődés homlokterébe” – írta Gazda Árpád a kötet előszavában.
A kötetben 9 szerző – két magyar és hét román újságíró – járja körül a településhez kötődő, figyelemfelkeltő témák különféle vonatkozásait, szó esik többek közt Barabás Miklósról, a biedermeier festészet székely mesteréről, Dózsa György kivégzéséről, a környékbeli mondákról, medvés történetekről és gyógyító forrásokról, de helyi receptekről is. A kiadvány szerzői: Brînduşa Armanca, Marius Cosmeanu, Mona Dîrţu, Gazda Árpád, Ruxandra Hurezean, Liviu Iolu, Andreea Pora, T. Koós Imola. A román és magyar nyelvű kötet a bukaresti Curtea Veche kiadónál jelent meg lapunk munkatársa, Biró István fotóival.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A tudomány ereje és felelőssége – Ünnep Erdélyben is
Megnyitották Budapesten a Magyar Tudomány Ünnepe elnevezésű, nagyszabású rendezvénysorozatot, amelyet november 4. és 26. között öt romániai városban, Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Temesváron is megtartanak. Az itteni szakmai rendezvényeket a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB) szervezi.
Tudományágak együttműködése
Az emberiséget érintő jelentős kérdések megoldásában a tudományágak együttműködésének fontosságára hívta fel a figyelmet Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke a rendezvénysorozat csütörtöki budapesti megnyitóján. A tudomány felelőssége generációról generációra egyre súlyosabb, hiszen ahogy a tudomány ereje növekszik, úgy nőnek az emberiségre leselkedő veszélyek is, mint például a klímaváltozás, a környezetszennyezés, a nyersanyagok fogyása vagy a vízhiány – emelte ki az elnök.
Hozzátette: olyan alapvetően örvendetes dolgok, mint az informatika gyors fejlődése, az orvostudomány eszköztárának gyors bővülése vagy az európai integráció, szintén sok lehetőséget, de sok veszélyt is hordoznak magukban, ezért a megoldások keresésében a multidiszciplináris kutatásoknak, a természet- és társadalomtudományok szoros együttműködésének kiemelt szerepe van. „Az akadémia fontos feladatának tekinti, hogy keretet tudjon adni ezeknek a kutatásoknak” – emelte ki.
A hídember című film Kolozsváron
Az Akadémiának kezdettől, azaz 1825-ös alapításától fogva feladata, hogy ne csak művelje a tudományokat, de az eredményeket közvetítse is a nagyközönség felé. Ezen törekvés kiemelkedő periódusa a novemberi programsorozat, amelyhez minden évben csatlakozik a KAB is. Az események sorát pénteken a Kolozsváron szervezett központi rendezvény nyitja.
Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából konferenciát tartanak a Babeş-Bolyai egyetem Aula Magna termében: az Akadémia-alapító politikai, közgazdasági, irodalmi és színházi munkásságát emelik ki. Az eseményen, amelynek társszervezője Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, négy erdélyi kutató veszi át a KAB ez évi tudományos díjait. A konferenciát követően a főkonzulátus szervezésében levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet a Sapientia Tordai úti épületében, az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője is.
Szintén pénteken 18 órai kezdettel Bukarestben tart előadást dr. Öllerer Kinga ökológus, az MTA külső köztestületének tagja. Marosvásárhelyen november 11-én tartják a magyar tudomány ünnepét, a KAB Oktatás-nevelési és Pszichológia Szakbizottsága tart konferenciát Oknyomozó tudomány. Adottságok és lehetőségek a magyar tannyelvű szakképzésben címmel a Sapientia EMTE helyi karán. A konferenciát kerekasztal-megbeszélés követi, majd sor kerül a mérnök szakos pedagógusjelöltek fórumára.
Csíkban november 18-án tartják a tudomány ünnepét, az Agrártudományi Szakbizottság konferenciájának címe Az oknyomozó tudomány a székelyföldi agráriumban, helyszíne a Sapientia EMTE csíkszeredai kara. November 26-án a Bánsági Regionális Munkabizottság konferenciája zárja a programok sorát, ennek címe Modernizáció és következményei a Bánságban, a rendezvény az Új Ezredév Református Központban, Temesváron zajlik. Az 1825-ös pozsonyi országgyűlésen november 3-án ajánlotta fel gróf Széchenyi István birtokai egyévi jövedelmét egy magyar tudós társaság létrehozására, így ehhez a naphoz kötődik az MTA elődjének megalapítása. Erre emlékezve az MTA 1997 óta szervez rendezvényeket.
Újra megtekinthető a Szózat kézirata
Nyolcvan év után újra megtekinthető a Szózat kézirata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központban csütörtökön, a magyar tudomány ünnepén nyílt és 2017. március 15-áig tartó tárlaton. Vörösmarty Mihály 1835-ben elkezdett Szózata 1837-ben jelent meg. Rövid idő alatt országszerte ismertté vált, 1846-ban bekerült a felvilágosodás és a reformkor általános iskolai tankönyvébe. A vers megzenésítésére 1843-ban írtak ki pályázatot, amelyet Egressy Béni nyert meg – idézi fel az Akadémia ajánlója.
Az irodalomtörténészek által összeállított kiállításon az érdeklődők az eddig az MTA KIK Kézirattárában őrzött eredeti dokumentum mellett a Szózat történetéről, hatásáról, a magyar nemzet kultúrájában elfoglalt helyéről is számos érdekes információt tudhatnak meg, valamint ízelítőt kaphatnak Vörösmarty Mihály főleg akadémiai működéséhez kapcsolódó, kevéssé ismert nyelvtudósi pályájának állomásairól is.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Szajkók, papagájok
Úgy tűnik, újabb „papírunk van róla”, hogy az ismereteket hatékonyan felhasználni képtelen papagájnemzedéke(ke)t nevel a romániai oktatási rendszer.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem és az államelnöki hivatal által szervezett kolozsvári konferencián a minap közölték, a hazai 15 évesek 42 százaléka funkcionális analfabéta. Ismerve a mechanikus tananyagátadás és a tanultak gépies visszamondásának iskolai gyakorlatát, senki sem hökken meg, hogy bár az ifjú generáció tagjainak közel fele tud ugyan írni, olvasni, de valójában nem érti az írott szöveget, nem tud összefüggést teremteni korábban megszerzett ismeretei és a szövegben fellelhető ismeretek között.
Hogy funkcionálisan analfabéta a kamaszok nagy hányada, azt is jelenti – és ez talán az egyik leglényegesebb tényező –, hogy képtelenek szóban és írásban kifejteni álláspontjukat a szövegben megfogalmazottakkal kapcsolatban, talán nincs is önálló véleményük róla, a megszerzett információkat pedig nem fogják tudni alkalmazni a mindennapi életben. Számos döntéshozó és véleményformáló azt szajkózza széltében-hosszában, kampányokon innen és túl – szinte már évtizedek óta –, hogy elavult oktatási rendszerünknek, amely a mennyiséget helyezi előtérbe a minőség rovására, és hatalmas anyagmennyiséget magoltat be fölöslegesen a gyerekekkel, „haladéktalan és átfogó” reformokra van szüksége.
Tények szintjén azonban nem történik semmi érdemleges. A diákoknak évről évre, vizsgáról vizsgára irdatlanul nagy információmennyiséget kell memorizálniuk, majd valamilyen formában reprodukálniuk, ugyanakkor elenyészően kevés a célzottan az önálló, kreatív gondolkodásra, a szókincs gazdagítására irányuló iskolai tevékenység. Az, hogy valaki funkcionálisan analfabétává válik, nyilván számos tényező következménye. Ha például szűk, szegényes a gyerek szókincse, nem is várható el tőle, hogy valóban megérthessen egy szöveget, és összefüggéseket fedezzen fel benne és általa. A szókincs gazdagsága pedig attól is függ, hogy mivel tarisznyálják fel otthon a gyereket, de nem elhanyagolható szempont, hogy milyen arányban dominálja a digitális benszülött nemzedék gondolkodását a képek uralmára összpontosító virtuális világ.
Ettől függetlenül azonban bátran kijelenthető, az oktatási rendszer közel sem tesz meg mindent annak érdekében, hogy a felnövekvő nemzedékek hatékonyan alkalmazni tudják majd az iskolában szerzett információkat a mindennapi életben. Már csak azért sem lehetséges ez, mert az információk jó részét el is felejtik menet közben. Úgyhogy egyelőre ne reménykedjünk érdemi változásban. Hiszen a döntéshozók valószínűleg továbbra is csak szajkózzák a változás szükségességét, a felnövekvő generációk tagjainak nagy hányada pedig – jórészt emiatt – „papagáj” marad. Akik, ha nem is tudnak majd felzárkózni megfelelőképpen a teljesítményorientált világhoz, de legalább hátha egymással szót tudnak érteni.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Szótárrá szerkesztett, eltűnő nyelvi kincs
Napvilágot látott a Péntek János nyelvész által szerkesztett A moldvai magyar tájnyelv szótára első kötetének első része, amely megvásárolható a szerdán kezdődő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron.
A „csángó”–magyar szótárnak is nevezett kiadvány megjelenése igazi szenzáció – közölte a kiadó Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Péntek János, aki több mint 15 éve dolgozik a kiadványon, elmondta, remélhetőleg már a jövő évben megjelenik az első kötet második része és talán a második kötet is. A kiadvány jórészt abból a nyelvi anyagból készült, amelyet a kolozsvári nyelvészek és néprajzkutatók kiterjedt nyelvföldrajzi kutatásaik során jegyeztek le a huszadik század közepén.
„A magyar nyelvnek ebben a táji változatában ott a nagyon távoli múlt, a mezőségi és a székely nyelvjárás nyelvtörténete, és ott az újabb kor erősödő román nyelvűsége az átvett szavakban, magyar szavak román minta szerint alakuló jelentéseiben, román szerkezetek magyar megfelelőiben. Ebből nem lehetett és nem is kellett kiszűrni a „vegytiszta” magyart. A szótárnak azt a nyelvváltozatot kell tükröznie és megörökítenie, amelyet a lejegyzés pillanatában a gyűjtők rögzíthettek” – írta Péntek János nyelvész a szótár fülszövegében.
A nyelvész kifejti, az 1949–1962 közötti gyűjtések tetemes nyelvi anyaga egyre gyarapodott az újabb kutatásokkal és publikációkkal, egyre több lett a tanszéki archívumban őrzött cédula és szöveg, és egyre nyomasztóbbá és sürgetőbbé vált a feladat, hogy a nagy elődök (Yrjö Wichmann, Csűry Bálint, Szabó T. Attila és Márton Gyula) szándékának megfelelően munkatársai közreműködésével szótárrá szerkessze ezt a nyelvi kincset. „Ehhez nekem már nem kellett „csángókutatóvá” lennem, a feldolgozásban nyugodtan támaszkodhattam az elődöknél nemkülönben jeles tanítványaimra” – teszi hozzá Péntek János.
A magyar nyelvterületen kívüli nyelvi sziget
A moldvai magyar tájnyelv katolikus vallású beszélői, akikre az elmúlt kétszázötven évben a „csángó” név ragadt, közel nyolcszáz éve élnek Moldvában. A nyelvész rámutat, a Kárpát-medencei magyar nyelvterületen kívül fekvő nyelvi sziget mint zárvány őrizte a múlt nyelvi kincseit, örökölt mezőségi és székely jellegét, és közben az ott beszélt román nyelv egyre erőteljesebb hatása alá került.
„A felgyorsult nyelvi folyamatokban a régió nagymértékben szórványosodott, keveredett és változott, különösen a 20. században a nyelvcsere és a fokozódó asszimilációs nyomás révén a magyarul beszélők száma rohamosan fogyatkozott, így attól lehet tartani, hogy ez a szótár egy eltűnő magyar nyelvváltozat szókincsét örökíti meg. És ugyancsak ez a nagy fokú rétegzettség és heterogenitás tette szükségessé, hogy a kétkötetes első résznek, amelyben a moldvai szavak értelmezését magyar, román és angol nyelven adjuk meg, harmadik kötetként legyen egy fordított, „közmagyar–moldvai magyar” része, amely az elsőre visszautalva azt tartalmazza, hogy köznyelvi szavainknak milyen szavak, kifejezések felelnek meg a moldvaiban” – fejti ki Péntek János.
Időben és jellegében is rétegzett moldvai tájnyelv
Mint a könyv előszavában olvasható, mivel a régió nagymértékben szórványosodott, földrajzilag és tipológiailag is tagolt külső nyelvjárásszigetnek tekinthető, a szótár lényegesen különbözik az eddig megjelent regionális szótáraktól, amelyek egy-egy homogén régió vagy éppen csak egyetlen település szókincsét dolgozták föl a teljesség igényével. A moldvai tájnyelv időben és jellegében is rétegzett, a beszélők, a települések, a kisebb-nagyobb csoportok nyelvhasználata gyorsuló ütemű nyelvi folyamatok eltérő fázisait képviselik.
„Ebben a heterogenitásban nem lehet megvonni a helyi nyelvváltozatok és a közmagyar határát, sőt néha a magyar és a román nyelv határát sem – mindez különlegessé tette a szótár szerkesztését, kényszerűvé az eltérést az ismert lexikográfiai mintáktól” – írja a szerkesztő. A szótárban többek között Márton Gyula, Szabó T. Attila, Gálffy Mózes, Vámszer Márta, Balogh Dezső, Bura László, Gazda Ferenc, Murádin László, Nagy Jenő, Teiszler Pál, Gazda Klára, Nyisztor Tinka, Pálfalvi Pál, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos és Virt István gyűjtései szerepelnek.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Lehetséges bolygók költői – Antal Balázsé a Kemény Zsigmond-díj
Antal Balázs magyarországi írónak adta át a kincses városbeli Helikon irodalmi folyóirat szerkesztősége a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat hétfőn este Magyarország kolozsvári főkonzulátusán.
Az első ízben átadott, közel 4 ezer lejjel járó elismerést a Helikon évente egy olyan szerzőnek ítéli oda, aki írásai és munkássága révén az irodalmi folyóirat tágabban értelmezett alkotói közösségének kiemelkedő személyisége. Az eseményen, amelynek házigazdája Mile Lajos főkonzul volt, bemutatták a Helikon legújabb, a magyar sci-fi történetével foglalkozó tematikus lapszámát is, amelyben a magyarországi szerző friss írása is olvasható.
Antal Balázs író, költő, a Műút folyóirat szerkesztője, a Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének oktatója Kolozsváron doktorált a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen 2008-ban irodalomtudományból Cs. Gyimesi Éva irányításával. Doktori dolgozatát Mózes Attila prózájáról írta, de behatóan ismeri az elmúlt hetven év erdélyi magyar irodalmát. A Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat nem elsősorban kritikusi minőségében kapta, hanem Helikonhoz fűződő munkájáért – hiszen évek óta szoros munkakapcsolatban áll a folyóirattal –, valamint a sci-fi lapszámban megjelent, a Kreón bolygó költői című írásáért, amelyből részletet olvasott fel a rendezvényen.
„Az idegen, akinek ez a táj valamiképpen az otthona"
„Ő, az idegen, a frissen érkezett, nem úgy tekint a láthatóan más tájra, mint súlyos provincializmusra. Nem nagyképű, mert tudja, ez a táj valamiképp az otthona – ami, mondjuk ki, olyan, mint Erdély, »kész, önálló hagyománytörténettel rendelkezik, intézményei, elszakadva, félig-meddig függetlenül működve a magyarországiaktól«. S azt is tudja, az itt lakók közül az összmagyar irodalmi kánonban csak azok tudják »képviselni magukat legeredményesebben, akik vagy áttelepültek, vagy irodalmi életművüket helyezték át, vagyis magyarországi kiadónál jelennek meg könyveik.« Vagy akikről magyarországi folyóiratokban hírt adnak, nem is akárhogy, tegyük hozzá – hiszen díjazottunk olyan »költőket olvas, akik odakint vannak. Akik kint rekedtek.«
És ír. Róluk/rólunk. Összegzőn, áttekintő jelleggel, történetiségében szemlélve. A Forrás-nemzedékekről, Mózes Attila mellett Szilágyi Istvánról, Páskándi Gézáról, de nem hiányzik Láng Zsolt és Bodor Ádám, Király László és Fekete Vince, László Noémi és Balázs Imre József sem a kritikusi palettájáról, és még sorolhatnám, hosszú és kimeríthetetlen a lajtsrom, mint maga a bejárandó világ" – méltatta laudációjában Antal Balázs Erdélyhez, az erdélyi irodalomhoz fűződő szoros kapcsolatát Demeter Zsuzsa, a Helikon szerkesztője.
Szilágyi István, a lap alapító főszerkesztője úgy fogalmazott, „keserédes emlék", hogy évtizedekkel ezelőtt a Helikon holdudvarába érkező magyarországi szerzők feltették a kérdést: „hát tudtok ti magyarul"? Antal Balázs munkásságára utalva azt mondta, manapság talán csak a művészetnek, az alkotásnak sikerülhet lebontani az országhatárokat.
Méltatlanul kevés szó esik az erdélyi sci-fi irodalomról
A Helikon főszerkesztője, Karácsonyi Zsolt az eseményen kifejtette, idéntől tematikus lapszámokat jelentettek meg, többek közt Kolozsvárt, Bodor Ádám művészetét, az állat és irodalom kapcsolatát megközelítő számokat. Úgy fogalmazott, van annyi lírai prózai tartalékuk, hogy tematikus lapszámok születhessenek körülbelül negyedévente. Papp Attila Zsolt, lapunk volt munkatársa, a Helikon szerkesztője állította össze a legfrissebb, a magyar sci-fire összpontosító számot, amelyben többek közt Mandics György temesvári íróval, az 1980-as években napvilágot látott sci-fi trilógia szerzőjével készített interjút.
A tematikus számban Veres Miklós a dualizmus kori tudományos-fantasztikus irodalomról közölt írást, de kortárs sci-fi regényről, és sci-fi filmről is olvashatóak kritikák. „Méltatlanul kevés szó esik az erdélyi tudományos-fantasztikus irodalomról, holott ez a fajta írásművészet megérdemelné, hogy jobban beépüljön a köztudatba. A műfaj mindig is közel állt hozzám, úgy vélem, hogy amennyiben az irodalom a megismerés eszköze, a tudományos-fantasztikus irodalom hatványozottan az” – mutatott rá Papp Attila Zsolt. Karácsonyi Zsolt úgy fogalmazott, ma Erdélyben talán Papp Attila Zsolt a lírikus sci-fi téma összefüggő rendszerének ismerője és művelője, ő lehet az erdélyi magyar irodalom „űrköltője", aki vállalja a műfaj minden szépségét és nehézségét. A tematikus lapszámból versét vagy prózájának részletét olvasta fel André Ferenc, Antal Balázs, Karácsonyi Zsolt és Király Zoltán.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Interferenciák: varázslatos alakítások és csalódások
A budapesti Vígszínház előadásával, Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek című darabjából született, Jóembert keresünk című produkcióval zárul vasárnap este az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál Kolozsváron. 
A november 24-én kezdődött seregszemlére több európai országból, továbbá Amerikából és Dél-Koreából is érkeztek vendégművészek, számos, különféle rendezői stílust és koncepciót, sokszínű színpadi nyelvezetet és színészi játékot vonultattak fel a fesztiválra érkezett produkciók.
A seregszemle nívója egyenetlen volt: bár számos színpadi megnyilvánulás jelentett igazi élményt, a néző több ízben is azt érezhette, a megtekintett előadás valójában nem „érinti meg", nem nyújt maradandó élményt, felejthető és nem illik egy nemzetközi fesztivál színvonalához. A rendezvénysorozat keretében több kiállítást nyitottak meg, könyvbemutatókat tartottak, az előadások alkotóival találkozhatott a közönség, és koncertek is várták esténként a nagyérdeműt. Csütörtökön mutatták be Visky András dramaturgnak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetőjének a Koinónia kiadónál napvilágot látott, Ki innen című, hét színpadi szöveget tartalmazó kötetét.
Túlzások egy „lakhatatlan világról"
A vasárnap esti budapesti záróelőadást valószínűleg azért is várták sokan, mert Brecht A szecsuáni jólélek című darabját már láthatta az Interferenciák közönsége pénteken este Andrei Şerban rendezésében, a bukaresti Bulandra színház előadásában. A korábbi években a neves rendezőnek számos nagyszerű színpadi alkotását láthatta a kolozsvári közönség – elég, ha csak Csehov Ványa bácsijára gondolunk, amelyet tíz éve mutatott be a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata és amelyre éveken keresztül érkeztek más városokból, sőt külföldről is érdeklődők. A Ványa bácsit több rangos díjjal jutalmazták, akárcsak Ibsen Hedda Gablerét vagy Bergman Suttogások és sikolyokját – ezeket a produkciókat szintén Şerban állította színpadra a kolozsvári magyar társulattal.
Így nem meglepő, hogy az Interferenciák közönségének egy része hasonlóan ragyogó előadásra számított, azonban kissé csalódottan nyugtázhatta, hogy Şerban bukaresti rendezése, A szecsuáni jólélek nem jelent igazi élményt. Az üzenet kissé szájbarágósra sikeredett, akárcsak a közönség felé irányuló, fölöslegesnek tűnő „kikacsintások", „kiszólások". Az előadás több pontján is indokolatlannak, túlzónak tűnt a rendezői koncepció, amelynek értelmében a brechti világ karikatúraszerűen tart tükröt elénk. Az aktuális romániai társadalmi-politikai helyzetre a figyelmet felhívó színpadi eszközök túlságosan direktnek bizonyultak, a néző hiányolta a şerbani rendezésekre általában jellemző árnyaltságot, letisztultságot.
A színészi játéknak köszönhetően azonban összességében véve fordulatosnak, pörgőnek és változatosnak tűntek a színpadi történések. A főbb szerepeket játszó művészek játéka átütő és kitűnő volt, külön kiemelendő a címszereplő utcalányt, Sen Tét alakító Ana Ularu alakítása. Brecht 1940-ben írt drámájának főhőse, a segítőkész Sen Te a Szecsuánba látogató, egyetlen jó embert kereső istenek jóvoltából vagyonhoz jut, majd rá kell jönnie, ha jót akar cselekedni, kíméletlennek is kell lennie. Rádöbben, senkire vonatkozóan nem hozható egyértelmű ítélet, és arra is, hogy – mint elhangzik: „a világ lakhatatlan".
Elsöprő erejű egyszemélyes előadás
A fesztivál egyik legkiemelkedőbb eseményét, Jaram Lee: Stranger's Song (Az idegen éneke) című előadását szombaton este láthatta a közönség. A Gabriel García Márquez Jó utat, elnök úr című novellája nyomán írt pansori-előadást a dél-koreai Pansori Project ZA vitte színpadra Ji Hye Park rendezésében. A pansori hagyományos koreai előadásmód, amely egy énekes előadót és egy őt kísérő, bukon (népi ütős hangszeren) játszó zenészt vonultat fel. A műfajnak az az egyik jellegzetessége, hogy az előadó közvetlen kapcsolatot teremt a nézőkkel.
Kiss Judit, Sárosi István | Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvári Kikötő – Újabb mű születik a jó fordítással
Fiatal erdélyi magyar költők román nyelvre fordított verseit mutatták be, és az egykori Jugoszláviához tartozó országokból érkezett költőket láttak vendégül az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által szervezett, Kolozsvári Kikötő 2.0 – Kárpát-medencei fiatal magyar írók találkozója elnevezésű rendezvénysorozaton, amelyen hét ország huszonhat fiatal alkotója vesz részt december 5. és 7. között.
Fontos, hogy a lefordított szöveg jó legyen
Kortárs román nyelvezetre ültették át a szövegeket, míg a magyar irodalom korábbi fordításait régebbi, 20. század eleji román nyelvezetre – hangzott el a Linişte, pace, perversiuni, heppiend – tineri poeţi maghiari din Transilvania (Csend, béke, perverziók, heppiend – fiatal erdélyi magyar költők) című antológia hétfői kolozsvári bemutatóján. Az antológiát korábban már bemutatták a kincses városban, a mostani esemény újdonsága az volt, hogy a kötetben olvasható versek szerzői, maguk a magyar költők olvastak fel románra fordított verseikből. A bemutatónak a főleg román, angol, német nyelvű könyveket árusító BoockCorner könyvesbolt adott otthont.
André Ferenc költő a felolvasást követő beszélgetésen elmondta: először fordították le a verseit románra. Mint mondta, volt, amikor sikerült visszaadni az eredeti, magyar szöveget, volt, amikor nem, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy maguk a lefordított szövegek jók legyenek. A fordítással van, ami elvesz, ugyanakkor az átültetés hozzá is tesz valamit az eredeti tartalomhoz – hangzott el. Varga László Edgár, lapunk volt munkatársa úgy vélekedett, egy jó fordítás eredménye tulajdonképpen új mű. Hozzátette, mivel ő rengeteg utalást tesz verseiben 20. századi magyar költőkre, nem biztos, hogy ez átadható a fordításban.
A besztercei Max Blecher Kiadó gondozásában napvilágot látott kiadványt először az október 4. és 9. között zajló, IV. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál keretében mutatták be. Akkor Claudiu Komartin, a könyv szerkesztője és Ștefan Baghiu, a kötet gondozója olvastak fel verseket André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár, Serestély Zalán és Kali Ágnes tollából. Ștefan Baghiu elmondta: két évvel ezelőtt találkozott először a kortárs fiatal magyar költők verseivel, pontosabban azoknak angolra fordított változatával, és tavaly nyáron szervezték az egyhetes alkotótábort, ahol az erdélyi magyar és román költők találkoztak. Ennek eredménye, hogy Dósa Andrei fordításának köszönhetően olyan szövegekhez jutottak, amelyek visszatükrözik az eredeti verseket, ugyanakkor román nyelven is élvezhetők.
Szerencsés helyzetben a „kis” nyelven írt költészet
A Kolozsvári Kikötő Ex-Yu bárka elnevezésű rendezvényén egy horvát, szerb és szlovén költő találkozott kedden az érdeklődőkkel. A szlovéniai Marko Pogacar, a horvátországi Karlo Hmeljak és a szerbiai Bojan Savic Ostojic a Sapientia egyetemen tartott kötetlen beszélgetésen többek közt arról ejtett szót, mit jelent számára az Ex-Yu megnevezés, vagyis az, hogy a volt Jugoszláviához tartozó országokból érkezett.
László Noémi, a Helikon folyóirat szerkesztője, az esemény moderátora a Krónikának elmondta, az angol nyelvű beszélgetésből kiderült, a meghívottak úgy értékelték, az Ex-Yu szerencsés megfogalmazás, mivel nincs nemzeti felhangja. A horvát költő úgy nyilatkozott, az ő esetében például nem annyira fontos a nemzeti identitás, egyrészt mert vegyes, szlovén–horvát házasságból származik, másrészt mert Horvátországban az identitás inkább a valláshoz köthető. Bojan Savic Ostojic úgy fogalmazott, bár Szerbiában manapság sokan nem örülnek annak, ha ex-jugoszláviainak nevezik őket, olyanok is akadnak, akik nosztalgiával gondolnak Jugoszlávia egykori kulturális közegére.
A meghívottak közül egyébként csak Marko Pogacar él meg az írásból, Karlo Hmeljak vitorlázó, Bojan Savic Ostojic pedig franciatanár. Mindannyian 30 év körüliek, és már legalább négy verseskötetük látott napvilágot. „Az ex-Jugoszláviából érkezett költők egyetértettek abban, hogy egy kis nép nyelvén írt költészet szerencsésebb helyzetben van a 21. században, mint egy milliók beszélte nyelven, mondjuk angolul írt költészet. Hamarabb bekerül az illető irodalom vérkeringésébe egy horvátul, szlovénul, esetleg magyarul írt költészet, a szerzőket könnyebben meghívják nemzetközi fórumokra, mint azokat, akik világnyelveken publikálnak – esetükben ugyanis magasabbra van helyezve a léc” – mondta el László Noémi. A Kolozsvári Kikötő ma E-MIL-gálaesttel, Marosán Csaba színművész közreműködésével zárul.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Kultúrán át vezető út a nyelvismerethez
Magyarné Pápai Sarolta erdélyi származású hungarológus a magyar nyelv és kultúra külföldi népszerűsítéséről, elhivatottságáról, munkájáról beszélt a Krónikának.
– Erdélyből indultál külföldre a magyar nyelv és kultúra népszerűsítése felé: a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztél angol–magyar szakon, majd a szegedi József Attila Tudományegyetemen hungarológia szakon. Hogyan vezetett az utad oda, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium Nemzetközi Magyar Nyelvi Képzésekért és Oktatásért Felelős Főosztálya munkatársaként, magyar lektorként több európai országban népszerűsítsd, tanítsd nyelvünket, kultúránkat?
– A magyarságomat és a kultúra szeretetét szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhetem. Zilahi lány vagyok, aki a város legrégebbi magyar utcájának, a Kraszna utcának a hangulatát, lakóinak emberségét és büszkeségét szívta magába. Itt töltöttem nagyszüleimnél a vakációkat, itt értettem meg, mit üzen nekem az Ady-gimnázium, miért csodálatos Fadrusz János Wesselényi-szobra, milyen összetartó erő lakozik azokban az emberekben, akik büszkék a kultúrájukra. Gyerekkoromat Aradon töltöttem, ahol a szüleim rendszeresen vittek klasszikus zenei koncertekre, színházbérletünk volt a hozzánk érkező erdélyi társulatok előadásaira, múzeumokba jártunk minden utazásunk alkalmával, zongorázni tanultam – szóval a kultúra személyiségemnek szerves részévé vált. Tanári vénámat pedig nagymamáimtól örököltem. Kezdetben angol nyelvet tanítottam, majd a hungarológia szak elvégzése után egyértelművé vált számomra, hogy a magyar nyelv és kultúra megismertetése és terjesztése az én utam.
– Macedóniai, bolgár vagy olasz tanítványaidat az angol nyelven keresztül vezetted, vezeted a magyar kultúra felé, vagy közvetlenebb utakat keresel?
– Az angol közvetítőnyelvként segítség, de a tanításban nem mindig veszem hasznát, mert a hallgatóim kevésbé beszélik, így legtöbbször magyarul tanítom a magyart, amit igen hatékonynak tartok. Kultúránk megismertetését pedig leginkább magyar rendezvények szervezésével oldom meg: ilyen a magyar kultúra hete, magyar táncesték, magyar filmhét, gasztronómiai napok, képzőművészeti kiállítások, kortárstánc-előadások, komolyzenei koncertek és még sorolhatnám. Azt gondolom, hogy a kulturális élmények maradandó nyomot hagynak minden emberben. Igyekszem mindig olyan művészeket meghívni, akik nemcsak tehetségükkel és alkotásaikkal kápráztatják el a közönséget, hanem emberként is példát mutatnak mindenki számára.
– Biztosan találkoztál már olyan külföldiekkel, akik nem sokat tudnak nyelvünkről és kultúránkról, elsőként te tanítottad őket magyarul, te ismertetted meg velük a magyar kultúra elemeit. A közvélekedés szerint a magyar hangzása, nyelvtana miatt is rendkívül nehezen sajátítható el. Mi a tapasztalatod, tanítványaid megriadnak ezektől a nehézségektől? Milyen eszközökkel próbálod megkönnyíteni a folyamatot?
– Az a tapasztalatom, hogy minden országban máshogy tekintenek a nyelvünkre, kultúránkra. Ez részben attól is függ, hogy milyen az adott nép viszonya Magyarországhoz. Az olaszoknak például az Aranycsapat és Puskás Öcsi jut eszükbe rólunk, a macedónok szerint mi nagyon „cisto" ( = tiszta) ország vagyunk, a bolgárok pedig leginkább a bátorságunkat méltatják. A nyelvvel kapcsolatosan mindenhol ugyanaz az előítélet uralkodik: nagyon nehéz. Ezért, ha az adott egyetemen a magyar nem kötelező nyelvként szerepel a tantervben, akkor csak erős motivációval lehet eredményeket elérni: magyar elődök, szerelem, barátok, utazási élmények „segítségével".
Az ilyen hallgatókból ugyan kevés akad, de őket élvezet tanítani. Az alapot kapják meg tőlem, utána pedig ösztöndíjjal lehetőségük nyílik továbbtanulni Magyarország különböző egyetemein. Például egyik tanítványom, akinek a nagymamája vajdasági magyar, angol–német szakon végzett a szkopjei egyetemen, de végül a magyar nyelv hozta meg számára a boldogságot, és teremtett számára munkalehetőséget. Egy török hallgatóm Afrikába költözött, hogy az ottani gyerekeket tanítsa. Addig nem is akart a pedagógusi szakmáról hallani, amíg velem nem találkozott; aztán eljárt az óráimra, és valami megváltozott benne. Számomra a magyar nyelv tanítása a legfontosabb, élvezem minden percét, és mindent megteszek azért, hogy a tanítványaim megértsék és megérezzék, ennek a nyelvnek az elsajátításával milyen kincs kerül a birtokukba.
– Számos országban laktál már, és amiként te a magyar kultúrát odavitted, úgy más kultúrákba, szokásrendekbe belekóstoltál. Ha lehet röviden jellemezni, mit mondanál például a bolgárokról (most éppen Sumenben élsz), a macedónokról? Kialakult benned egy összegző „fantomkép" róluk?
– Mindig izgalommal költözöm ki néhány évre egy számomra ismeretlen országba. Alig várom, hogy megismerjem az ottani emberek gondolkodását, világnézetét, kultúráját és nyelvét. Ez is a munkám varázsa, hisz minden ország alakít rajtam is, kicsit más emberré válok, és ezért nagyon hálás vagyok. A macedónok például rugalmasságra tanítottak. Ők egy nagyon fiatal ország lakói, akik nemzeti öntudatukat most alakítják ki, és mindenre büszkék, amivel ezt bizonyíthatják. Nagyon izgalmas multikulturális közeg az övék, ahol a macedón, albán, török, aromán és roma kisebbség békében él együtt. Mediterrán nép, szeretnek élni, a család és barátok mindennél fontosabbak számukra, a munkánál is. Ráérnek elüldögélni egy kávé mellett akár órákig is, ha a szeretteik körében lehetnek, ilyenkor megfeledkeznek az idő múlásáról. A bolgárok mindenhova pontosan érkeznek, „csendesebb" nép, érzelmileg is zárkózottabbak és nyugodtabbak, de szeretnek ők is mulatni, és lehet számítani rájuk.
– Amellett, hogy nyelvtanárként és a magyar kultúra „követeként" dolgozol, számos más területen kipróbáltad már magadat, hiszen voltál már angol nyelvű színtársulat vezetője és rendezője, szerveztél színházi fesztiválokat, de tanítottál hátrányos helyzetű, elsősorban roma fiatalokat is. Mi a közös ezekben a munkákban, ami miatt vonzanak, vonzottak téged?
– Talán „a másság" közös mindegyikben. Mindig olyasmi vonzott, ami eltért a megszokottól, és ami kihívást jelentett számomra. Persze a siker szintén fontos volt. Aztán, ahogy teltek az évek és gyűltek a tapasztalataim, tudatosult bennem, hogy a másság megértése, elfogadása és ennek a közvetítése egyik életfeladatom. Most a lektori munkám erre is lehetőséget ad, ami külön öröm számomra.
– Bár régóta Magyarországon élsz, és onnan vezetnek hosszabb utaid külföldre, erdélyiként ismerteted meg a magyar kultúrát külföldiekkel. Szoktál nekik mesélni Erdélyről is?
– Igen. A hepehupás vén Szilágyság szívem és lelkem része, erdélyi származásom pedig mindig büszkeséggel tölt el. Bárhol élek a világban, sok helyen érzem magam otthon, mégis egyedül Erdély bizseregteti meg a szívemet, a zsigereimben érzem, hogy oda tartozom. Ezért már bemutatkozáskor, az első két mondat után mindenki számára kiderül, hogy én honnan jöttem, és miért is vagyok büszke magyarságomra.
– Bulgáriában például megesett, hogy nem sikerült pályázaton támogatást kapni különféle, a magyar kultúrát népszerűsítő rendezvényekhez, ezért egyéni finanszírozással szerveztél programokat (mézeskalácssütés, húsvétitojás-festés). Ez azt jelenti, hogy ennyire szívügyednek, küldetésnek tekinted a munkádat? És ha küldetésnek, akkor hogyan fogalmaznád meg a lényegét?
– A munkámat hivatásomnak tekintem, ezért mindent megteszek azért, hogy ne az anyagiak határozzák meg sikerességét. Természetesen egy rendezvény pályázati finanszírozása jelentősen megkönnyíti annak megszervezését, de mégis mindig azok a programok a sikeresebbek, amelyek szerény körülmények között, és inkább a helyi közösségekkel összefogva szerveződnek. Abban hiszek, hogy az emberek tulajdonképpen mindenhol jók és boldogok szeretnének lenni, a közös nyelv pedig a szeretet. Én ezt a személyiségemmel, az erdélyiségemmel, a magyar nyelv tanításával közvetítem, bárhol élek a világon.
Magyarné Pápai Sarolta
Magyarné Pápai Sarolta Zilahon született, gyerekkora nagy részét ott töltötte. Tanulmányait Aradon, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végezte. A szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett diplomát angol nyelv és irodalom szakon, később hungarológia szakon is. Kezdetben angolt tanított, a SceneHouse angol nyelvű színtársulatot mendzselte, kortárs angol és amerikai szerzők műveit állította színpadra, közben népművelőként is dolgozott Magyarországon. Tíz éve dolgozik a magyar nyelv oktatójaként, lektorként, ez vált hivatásává. A Balassi Intézet vendégoktatójaként a szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen tanított 4 évig, ahol több magyar kulturális rendezvényt is szervezett. Oktatói tevékenységét 2015 óta a Sumeni Egyetemen, Bulgáriában folytatja.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvári Kikötő: révbe érő irodalmi találkozások
Most már valóban nemzetközivé vált a Kolozsvári Kikötő, a Kárpát-medencei fiatal írók találkozója, hiszen sikerült horvátországi, szerbiai, szlovéniai, nem magyar szerzőket is meghívni – összegezte a szerda este zárult háromnapos rendezvénysorozatot a Krónikának Karácsonyi Zsolt, a szervező Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke.
Mint fogalmazott, a másodízben tartott Kolozsvári Kikötő már nemcsak határon átnyúló belmagyar találkozó volt, mint az első, hanem nemzetközivé vált az irodalmi rendezvény, ami azért is fontos, mert egyrészt bemutatja a fiatal szerzőket, másrészt a még fiatalabbak felé is igyekszik nyitni.
„Az összes kolozsvári magyar iskolába eljutott a Kikötő: a szerzők közül három-négy fős csapatok mutatkoztak be, olvastak fel a diákoknak a tanintézetekben. Az E-MIL egyébként mindig is fontosnak tartotta, hogy rendezvényeibe bevonja az egészen fiatalokat is, hiszen az irodalom népszerűsítésén és támogatásán kívül a tehetséggondozásra is összpontosít” – fejtette ki Karácsonyi Zsolt.
A Balassi Intézet és a Helikon irodalmi folyóirat társszervezésében zajló Kolozsvári Kikötő záróeseményén kihirdették az idei díjazottakat is: Méhes György-debütdíjat kapott az 1982-ben Csíkszeredában született Tamás Kincső, a Méhes György-díjat pedig Szálinger Balázs magyarországi írónak ítélték oda. Az E-MIL elnöke azt is elmondta, az ünnepélyes díjátadót majd májusban, az 1916-ban született és 2007-ben elhunyt Méhes György író születésének évfordulóján adják át.
Az E-MIL jövőbeni terveiről szólva Karácsonyi kifejtette, a következő évben is folytatják rendezvényeik megszervezését: jelen lesznek a Kolozsvári Magyar Napokon, megtartják költészet napi eseményüket, az árkosi írótábort és természetesen a Kolozsvári Kikötőt is. Hozzátette, esély mutatkozik arra, hogy újra beindítsák erdélyi felolvasókörútjaik megszervezését, ugyanis kaptak rá támogatást.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi kiadványok karácsonyra a kolozsvári adventi könyvvásáron
Majdnem kizárólag Erdélyben megjelent könyvekkel várja az érdeklődőket az Idea Könyvtér által szervezett ötödik adventi könyvvásár december 16. és 18. között a kincses városban – mondta el lapunk kérdésére Nagy Péter, a rendezvénysorozat főszervezője. 
A Sapientia EMTE Tordai úti épületében tartandó programsorozat naponta 11 és 19 óra között várja a közönséget. Öt időpontban összesen hét kiadványt mutatnak be, ugyanakkor újdonságnak számít, hogy idén gyermekmegőrző könnyíti meg a könyveket választó kisgyerekes szülők dolgát.
„A vásáron összesen 95 erdélyi kiadó, intézmény, civil szervezet, egyesület, egyetemi tanszék, múzeum, kulturális intézet könyveit találhatják meg az érdeklődők. Kínálatunkkal azt szeretnénk tudatosítani a könyvet vásárlókban, hogy egyre több nívós erdélyi kiadvány lát napvilágot. Sok új erdélyi kötet jelent meg az ősz folyamán, ezeket is megtalálhatják a rendezvényen az érdeklődők” – mondta el a főszervező.
Hozzátette, idén még több könyvet kínálnak, mint a korábbi években, a visszajelzések pedig pozitívak a rendezvénysorozatot illetően. A könyvtér keretében mutatják be többek közt Bordás Beáta Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1914) című, a Polis Kiadónál megjelent munkáját, Gaal György: Kolozsvár a századok sodrában című, a Kincses Kolozsvár Egyesület és a Kriterion Könyvkiadó által megjelentetett kronológiáját. Gaal Györgynek A Házsongárdtól a Kismezőig című kötetét is megismerhetik az érdeklődők, ezt Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója mutatja be a rendezvény keretében, ezen kívül Gergely Edó Vadkéken táncoló elefántok című kötetét is ismertetik.
„A digitális világ elterjedésével még nagyobb igény mutatkozik a hagyományos könyvek iránt, amelyeket nem távoli földön működő gépek, hanem itthoni, hozzáértő, szorgos kezek állítanak össze. Célunk egy tető alá hozni a kortárs erdélyi magyar kiadványokat, hogy azokból bárki kedvére választhasson olvasnivalót” – írják a szervezők a könyvtér honlapján, ahol a könyvvásár részletes programja is megtalálható. A rendezvényről és az erdélyi kiadványokról az Idea Facebook-oldalán is olvashatók információk, ugyanakkor az Idea webáruházában is kedvükre válogathatnak könyvet az érdeklődők.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Szentgyörgyi tárlat egy újjáteremtett világról
Jakobovits Miklós festőművész alkotásaiból nyílik kiállítás Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban csütörtökön 18 órától. 
Az 1936-ban Kolozsváron született és 2012-ben Nagyváradon elhunyt Munkácsy Mihály-díjas festőművész, muzeológus, művészeti író alkotásaiból összeállított kiállítást Kányádi Iréne művészettörténész, a Partium Keresztény Egyetem előadótanára, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, valamint Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora nyitja meg. A rendezvényen közreműködik Kónya-Ütő Bence, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. A tárlat január 15-éig tekinthető meg.
Jakobovits a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett 1954-ben, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát. A nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának díszlettervezőjeként működött (1961–63), majd középiskolában tanított rajzot. 1965-től a nagyváradi Körös-vidéki Múzeum képzőművészeti részlegének munkatársa lett. Tevékeny részt vállalt a város művészeti életének irányításában, a Romániai Képzőművészek Szövetsége nagyváradi fiókjának titkára volt. Rendszeresen jelentkezett a megyei, az országos tárlatokon és külföldi csoportkiállításokon; 1981-ben egyéni kiállítása volt Utrechtben. A rendszerváltás előtt azon kevesek közé tartozott, aki a diktátor házaspárt karikaturisztikus formában jelenítette meg a 70-es években Néró papírmaséból című könyvében Ceauşescu portréját felhasználva alkotott – a rendszerváltásig szigorú titokban tartott – gúnyképeket.
A ´80-as évektől kezdődően egyre inkább kezdett eltávolodni a figurativitástól, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a különböző formák által alakította ritmus kifejezőerejére. A következő periódusra már főként a képtárgyak, a papírmunkák és a kerámiák jellemzőek. Fiatalkori és kései munkáira egyaránt jellemző, hogy adott témákhoz vagy motívumokhoz többször is visszatér: újraelemzi, újra eljátszik velük. A kapuk, boltívek, ablakok és falak formái és struktúrái visszautalnak a ´70-es években festett örményországi tájképekre, vagy az 1962-ben a dobrudzsai alkotótáborban látott szegényes házikókra, tájakra.
Munkásságára nagy hatással volt a szürrealizmus, az olasz metafizikus festészet, főleg Carlo Carra és Giorgio Morandi művészete. Anyaghasználatát állandó kísérletezési folyamatként határozhatjuk meg. Számára sok esetben a munkafolyamat volt maga a tanulmány: a különböző matéria hatását kereste különböző körülmények között. Ebben az értelemben az arte povera irányában haladt, folytatva egy olyan művészi törekvést, amely bevonta a művészeti közegbe a hétköznapi anyagokat is. Jakobovits Miklós munkáit szemlélve egy folyamatosan újrateremtett világnak lehetünk tanúi, ahol az újjáteremtés meditatív jelleggel bír. 
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Távozik a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese
A kinevezése után mindössze három hónappal távozik a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének éléről Szentannai Ágota, aki október elseje óta töltötte be a regionális csatorna főszerkesztő-helyettesi tisztségét.  Szentannai kinevezése egybeesett azzal, hogy a Kolozsvári Rádió magyar adása novemberben elsejei hatállyal áttért az egész napos sugárzásra az új, 98,8-as FM-frekvencián. Megtudtuk, a főszerkesztő-helyettes december 29-étől már nem dolgozik a közszolgálati csatorna kolozsvári stúdiójánál, mivel a budapesti Román Kulturális Intézet programszervezője lesz.
„Addig is próbálom előkészíteni, megtervezni a rádió műsorait, megszervezni a szerkesztőségi munkát január közepéig. Arról, hogy ki lesz helyettem a magyar szerkesztőség vezetője, még nem lehet semmit tudni, a rádió bukaresti vezérigazgatója fogja kinevezni az illetőt" – mondta el a Krónika megkeresésére Szentannai Ágota, aki a főszerkesztő-helyettesi tisztséget tíz évig betöltő Rostás-Péter Istvánt váltotta. Hozzátette, a Donát úti rádió egész napos magyar nyelvű adása egyelőre nem rendelkezik elegendő munkatárssal, folyamatos változások, ugyanakkor egy egészséges fluktuáció is jellemezte az elmúlt időszakot, ráadásul többen is megbetegedtek.
Szentannai kérdésünkre azt is elmondta, tulajdonképpen már másfél éve számított arra, hogy a budapesti Román Kulturális Intézethez kerül, hiszen a kinevezésének folyamata már korábban beindult, de ez csak azt követően vált hivatalossá és valósult meg konkrétan, hogy elkezdett dolgozni a Kolozsvári Rádiónál. „A román külügyminisztérium küld ki Budapestre a négy éves mandátum idejére, egyelőre azonban még azt sem lehet tudni, hogy ki fogja vezetni a Román Kulturális Intézetet" – mondta Szentannai Ágota. A távozó főszerkesztő-helyettes – aki egyébként Demeter András, a román közszolgálati rádió egykori elnök-vezérigazgatója révén került a csatornához – korábban úgy nyilatkozott lapunknak: új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnének képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét és nyújt számára hasznos és érdekes információt. Lapunk értesülései szerint egyébként a Kolozsvári Rádió magyar adásánál egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a 24 órás sugárzásra való átállás. A szerkesztőség azt tekinti a legnagyobb hiányosságnak, hogy nem sikerült új állásokat kicsikarni a bukaresti vezetőségtől, így gyakorlatilag kevesebben kénytelenek előállítani a többszörösére nőtt adásidőt, mint a korábbi néhány órásat. (Mint megírtuk, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szeptemberben mondott le a Kolozsvári Rádiónál papíron betöltött szerkesztői posztjáról, amely ezáltal meg is szűnt). Ugyanakkor rossz alkunak bizonyult a frekvenciaváltás is, a jelenlegi, csak Kolozsváron (valamint az interneten) fogható ultrarövid hullám ugyanis még a kincses város bizonyos negyedeiben is élvezhetetlen.
Kiss Judit, Rostás Szabolcs
kronika.ro Erdély.ma

Talán lehetne másképp
Zárul az év és ezzel nagyjából egy időben lezárul az a hét hónapnyi időszak, amit a most leköszönő kormány megtisztítási, megújulási szándéka fémjelzett számos területen, így az egészségügyben is. Talán nem is érdemes már eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha tovább folytathatják meghirdetett reformjaikat.
Az azonban konkrétan körvonalazódni látszott, hogy nyilatkozatok szintjén (és nemcsak) talán ténylegesen elkezdték a korrupcióellenes harcot, sőt tettek is – ha nem is öles, de figyelemreméltó kisebb – lépéseket a rendszer jobbítására. Természetesen naivság lett volna hinni abban, hogy belátható időn belül megváltoznak az egészségügyben uralkodó viszonyok, annyi mégiscsak elmondható, hogy Vlad Voiculescu tárcavezető és csapata a korábbiakhoz képest új hangnemben és módszerekkel igyekezett felvázolni, mi mindent kellene gyökeresen másképpen csinálni. Ám a Colectiv-tragédia  okozta sokknak köszönhetően kormányra került szakértői vezetésnek nem jutott ideje gyakorlatba ültetni az egészségügyben sem azt, amit a korrupció csökkentése, az átláthatóság megteremtése, a régóta szükséges szabályozások bevezetése érdekében tervezett. Viszont legalább felhívták a döntéshozók, az orvosok, betegek figyelmét, miként lehetne tisztába tenni a rendszert, orvosolni legsúlyosabb sebeit. Többek közt azt tették világossá, milyen következményekkel jár, hogy a politikai érdekek át-meg átszövik a kórházvezetők kinevezését, hogy igenis meg lehet teremteni annak lehetőségét, hogy a beteg ingyenesen visszajelezzen arra vonatkozóan, elégedett-e a kórházi ellátással, illetve hogy tapasztalt-e korrupciót, visszaélést a személyzet részéről, vagy ne adj’ isten, kért-e tőle az orvos hálapénzt. De nemcsak a betegjogok tiszteletben tartásának fontosságát hangsúlyozták, hanem azt is, hogy sok tekintetben nem méltányolja a rendszer Hippokratész utódainak munkáját, így lépéseket terveztek az ügyeletek kifizetésére, megvédték volna az orvosokat az agresszívvé váló betegek és hozzátartozóik erőszakos fellépése ellen. Megoldásokat kerestek a nozokomiális (kórházban elkapható) fertőzések megfékezésére, tudatosították a védőoltások beadatásának fontosságát, és természetesen azt is, hogy a szabályok betartása lenne az egyes számú fegyver a korrupció csökkentésére. Ez így mind szépen hangzott és tetszetősnek tűnt, és sokan bíztak abban, hogy nem csupán pusztába kiáltott szó volt. Arra azonban, hogy 2017-ben a soron következő kormány szándéka szerint miként folyatódik, vagy folytatódik-e egyáltalán a reform, senki nem vehet mérget. Talán abban az egyben reménykedhet orvos és páciens, hogy mégsem tűnik el a semmiben mindaz, ami az elmúlt hét hónap alatt mindenki számára körvonalazódni látszott. És hátha a továbbiakban is előtérbe kerül: mégiscsak lehetne másképp.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Családi legendáriumtól küldetéstudatig
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Arany János 200: leghíresebb szülöttjét ünnepli Szalonta
A költő szülővárosában, Nagyszalontán, valamint erdélyi és magyarországi helyszíneken is megemlékeznek Arany János születésének 200. évfordulójáról: a költőóriás 1817. március 2-án látta meg a napvilágot a hajdúvárosban.
Szülővárosában, Nagyszalontán, valamint erdélyi és magyarországi helyszíneken is megemlékeznek Arany János születésének 200. évfordulójáról. Az 1817. március 2-án született legnagyobb epikus költő szülőhelye, Szalonta már 2014-ben elkezdett készülni a jubileum megünneplésére, amelybe bekapcsolódik a hajdúváros önkormányzatán és különféle szervezeteken, intézményeken kívül egy helyi emlékbizottság is.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) életre hívott egy országos Emlékbizottságot, amely már tavaly november 23-án megtartotta első találkozóját, feladata a tudományos rendezvények megszervezése, a különböző megemlékezések figyelemmel kísérése és információinak közvetítése. Egyébként a magyar Országgyűlés és az MTA 2017-et Arany János-emlékévvé nyilvánította tavaly márciusban, az emlékév fővédnöke Lovász László, az Akadémia elnöke.
Egész éves programsorozat a hajdúvárosban
Egész évben tart a költő szellemiségét felelevenítő rendezvénysorozat Nagyszalontán: a programok láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, az ünneplésbe a helyi iskolák, szervezetek, egyházak is bekapcsolódnak, ugyanakkor nagyobb lélegzetű rendezvényekre is sor kerül, és az egyesület fogja össze az egész éves sorozatot – mondta el a Krónikának Patócs Júlia, a helyi Arany János Művelődési Egyesület (AJME) vezetője. Az Arany-emlékévet március 2-án, csütörtökön az MTA kihelyezett ülésével nyitják meg, délután istentiszteletet tartanak a református templomban, megemlékezést Arany egész alakos ülő szobránál a szoborparkban, a költő szülőházánál koszorúznak, a Zilahy Lajos Művelődési Házban a nagyváradiSzigligeti Színház estje várja a közönséget.
„Március 3-án az iskola emlékezik, ahol a költő tanult és tanított: itt vetélkedőt tartanak, majd az egyesület szervez szavalóversenyt. A kezdeményezés nem új, hiszen immár huszadik alkalommal kerül sor rá, de idén kibővítettük, azok is jelentkezhetnek, akik bár személyesen nem tudnak jelen lenni Nagyszalontán, az internet segítségével bekapcsolódnának" – fejtette ki Patócs Júlia. Hqozzátette, szintén a jubileumi év jegyében rendezik június 23. és 25. között a Szent Iván-éji fesztivált az Arany-múzeumnak otthont adó Csonka-torony tövében, ahol szórakoztató, látványos programok várják a közönséget, szabadtéri színházi előadásokkal, kirakodó vásárral, fellépő művészekkel.
Az egyesület elnöke azt is elmondta, hogy augusztusban ismét fontos eseménynek ad otthont a város, hiszen az Arany János Gimnázium szórványkollégiumát avatják fel a református egyház szervezésében. „A kollégium a magyar kormány segítségével, a református egyház hathatós támogatásával épül, tulajdonképpen már majdnem kész van, augusztusban adják át ünnepélyesen. Az Arany Jánosról elnevezett intézmény – ahol a költő tanult és tanított – kollégiuma lesz majd " – fejtette ki Patócs Júlia.
Végig lehet látogatni Arany életének helyszíneit
Az egyesület vezetője kifejtette, a szalontai ünneplés része az úgynevezett Arany-út is, ami tulajdonképpen egy turisztikai játék: arról szól, hogy aki teheti, látogassa meg Nagyszalontát, Debrecent, Nagykőröst és Budapestet – azokat az emlékhelyeket, ahol Arany János élt, dolgozott. „Ehhez elkészült egy füzetünk: aki ellátogat az emlékhelyekre és ott lepecsételteti azt, könyvjutalmat, ajándéktárgyakat nyerhet. A játék március 2-án indul, 2018. március 2-áig tart, nem kötelező az adott sorrendben látogatni a településeket, tehát kinek mikor van ideje és lehetősége, egy év alatt végiglátogathatja Arany életének színtereit" – mondta az egyesület elnöke.
Hozzátette, természetesen felkészítik az Arany-emlékházat és a Csonka-toronyban található múzeumot is a jubileumi évre, és sok látogatót várnak. A szülőház, az egykori „bogárhátú öreg viskó" helyén álló ház az egyesület tulajdonában van, az önkormányzattal közösen működtetik. A költő szülőháza nem maradt meg, a helyére épített ház sem létezik már, azonban a városvezetés a helyükre építtetett egy új, tájjellegű épületet. Az udvaron található kút már Arany idejében is létezett, az kútágast és a gémet azóta több ízben kicserélték. A nádfedeles parasztház homlokzatán emléktábla hirdeti, hogy valamikor itt állott az egyik leghíresebb magyar költő szülőháza. Az épületet és a benne kialakított, néprajzi jellegű helytörténeti kiállítást 2010. júniusában adták át.
„A Csonkatoronyban látogatható múzeumot szintén a város üzemelteti, az épület az egyesület tulajdonában van, pár hónapja kaptuk vissza restitúció révén, úgyhogy most közösen próbáljuk rendbetenni és felkészíteni az ünnepi évre. Sajnos a visszaszolgáltatási procedúra elhúzódása miatt március 2-án még nem tudjuk felújított és kibővített múzeummal várni a látogatókat. A tervek elkészültek, az anyagi forrásokat nem tudtuk még előteremteni, mert a helyi költségvetésből már nem, az egyesület nevére pedig még nem lehetett pályázni. Ennek ellenére bízunk abban, hogy az ünnepi év során sikerül felújítani, így a jubileum megújulást hoz a múzeum számára" – nyilatkozta Patócs Júlia.
A nagyváradi színház is bekapcsolódik az ünneplésbe
Az emlékév keretében május elején tudományos ülésszakot tartanak az MTA közgyűlésén. Ősszel Debrecen és Nagykőrös, majd ismét Budapest lesz a legfontosabb ünnepségek színhelye. Kiállítás nyílik többek között Szalontán, Nagykőrösön, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, az MTA Könyvtár- és Információs Központjában és az Országos Széchényi Könyvtárban. Az év során újabb kötetei jelennek meg az Arany János munkái című, most elkezdődött nagyszabású kritikai kiadásnak. Az országos Emlékbizottság elnöke Korompay H. János, az MTA doktora, tudományos tanácsadó, társelnöke Dávidházi Péter, az MTA levelező tagja, kutatóprofesszor, a bizottságban magyarországi egyetemi tanárok, intézményvezetők foglalnak helyet, valamint Török László, Nagyszalonta polgármestere.
Bekapcsolódik az évforduló megünneplésébe a váradi Szigligeti Színház, a Nagyvárad Táncegyüttes – mondta el a Krónikának korábban Bíró Árpád Levente irodalmi titkár. Mint kifejtette, az Arany-évforduló kapcsán az együttes bihari népi táncokat is be szeretne építeni a Hídavatás című összeállításba, az előadás inspirációs forrása Arany balladaköltészete, célja pedig, hogy árnyalja az iskolai tananyagból ismert és egyénileg kialakított, Arany költészetéről alkotott képet. December 20-áig lehetett jelentkezni a színház Bolond Istók – Nagyszalontától a Margitszigetig című pályázatára: a szervezők olyan munkákat kerestek, amelyek alapját tudják képezni egy 13–16 éveseknek szóló rendhagyó színházi irodalomórának, amelyet tavasszal tűz műsorára a Szigligeti Társulat.
A magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője
Arany János Nagyszalontán született 1817. március 2-án, Budapesten hunyt el 1882. október 22-én. Költő, tanár, újságíró, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára volt, a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a „hallgati ember" titulussal is illették. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. Kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Műveiben 60 ezer körüli egyedi szót használt, ezzel messze fölülmúlta költőtársait. Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként részt vett, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlás, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást vállalt. A Kisfaludy Társaság igazgatónak választotta, és Pestre költözött. A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet meghatározó képviselője. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben, a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben Arany munkássága lassabban bontakozott ki. A már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én egy Petőfi-szobor-avatáson fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el 65 éves korában.
Maros megyében is megünneplik az Arany-jubileumot.
Az Arany-jubileum alkalmából Marosvásárhelyen és Szászrégenben is szerveznek rendezvényeket. A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke, Náznán Olga elmondta, ifjúsági vetélkedőt szerveznek Arany életéről, munkásságáról, irodalmi előadásokat és Arany-estet is tartanak. Beiktattuk a kerek évfordulót az idei eseménynaptárba, de még nincs mindenre költségvetésünk, ugyanis a pályázatokat csak ezután fogják kiírni" – ismertette Náznán Olga. Az elképzelés szerint a májusi marosvásárhelyi városnapok magyar kulturális programjaiba illesztenék be az Arany-jubileumhoz kapcsolódó rendezvényt, de az augusztusi Vásárhelyi Forgatag keretében is meg szeretnének emlékezni az évfordulóról. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE)Maros megyei szervezetének elnöke, Kilyén Ilka arról számolt be, hogy iskolások számára szerveznek balladamondó versenyt a tavasszal. „Annak ellenére, hogy sem a nyolcadikosok, sem az érettségizők vizsgatételei között nem szerepel Arany János költészete, sőt az utóbbi tíz évben a gimnáziumban csak a Szondi két apródja maradt benne a tantervben, az iskolában nagy hangsúlyt fektetünk a 200 éve született költő életművének megismertetésére" – mondta el Böjte Lídia szászrégeni magyartanár. A pedagógus kifejtette, több eseményt is szerveznek idén a Kemény János Társaság és a régeni könyvtár együttműködésével. (Antal Erika)
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)