Elnökválasztás: történelmi fordulatot emleget a sajtó
Címoldalon írtak a vezető európai lapok Klaus Johannis győzelméről – a legtöbb újság meglepetésként és szenzációként értékelte Nagyszeben polgármesterének államelnökké választását. A német lapok lelkes hangvételű cikkekkel ünnepelték, hogy szász államelnöke van Romániának. 
„Német korrektség” és „igazi sikertörténet”
A Frankfurter Allgemeine Zeitung óriási szenzációként tálalta, hogy Nagyszeben polgármestere nyert vasárnap este a baloldal jelöltjével, Victor Pontával szemben, valamint hogy legelőször történik meg, hogy kisebbséghez tartozó politikus vezeti majd az országot.
A Die Welt meglepőnek és történelmi jelentőségűnek nevezte a fordulatot, és azt értékelte többek közt, hogy a látszólag verhetetlennek tűnő Pontával szemben kerekedett felül Johannis. A lap cikkírója, Boris Kálnoky kiemelte, bár a közvélemény-kutatások és a választás két héttel ezelőtti első fordulója a jelenlegi miniszterelnök győzelmét vetítette előre, sikerült Johannisnak legyőznie ellenfelét. Megemlítette azt is, hogy az új államfő győzelme fölötti örömben a német kancellár, Angela Merkel is osztozik, és hogy a fordulat annak tudható be, hogy Romániában az emberek alapvető változásokat várnak el Johannistól.
„Románia esetében ez a lehető legjobb eredmény” – mutatott rá Boris Kálnoky, aki szerint a német korrektség is hozzájárult az „igazi sikertörténethez”. Kitért arra, hogy Johannis polgármestersége, „tiszta vezetése” alatt Nagyszebenben gazdasági növekedés volt tapasztalható, és hogy románok választották meg újra meg újra elöljárónak – hiszen a városban alig élnek már németek.
„Egyedül a maffia ellen”
A Die Zeit című lap külön kiemelte, hogy az ortodox Romániának nem ortodox, német államfője lett. Az osztrák Der Standars a hatalmas részvételi arányra hívta fel a figyelmet, és emlékeztetett arra, hogy a külföldi szavazókörzeteknél hosszú sorok kígyóztak a választások mindkét fordulója alkalmával.
A Der Spiegel Egyedül a maffia ellen címmel írt Klaus Johannis győzelméről, rámutatva, hogy egyértelmű többséggel választották meg vasárnap államelnöknek. A lap emlékeztet, hogy mindenféle kampány és korrupció dacára sikerült Johannisnak győzedelmeskednie a választások második fordulójában, mindazok ellenére, hogy a posztkommunista hatalom minden eszközt bevetett, hogy megakadályozza győzelmét.
„A német származású politikus perpektívát nyújt majd az országnak” – fogalmazott a Der Spiegel. A cikk ismerteti az új államelnök életrajzát, azt, hogy az 1959-ben Nagyszebenben született Johannist negyedszer választotta meg szülővárosa elöljárónak, és hogy polgármestersége alatt felvirágoztatta az erdélyi várost, amely 2007-ben elnyerte az Európa kulturális fővárosa címet. Mint a cikkíró fogalmaz, Johannis nem akar „látszatelnök” lenni, mint elődje, a „játékos” Băsescu, aki vitatkozó és intrikus stílusával szétszakította az országot. Viszont – fejezi ki enyhe aggodalmát – kérdéses, hogy sikerül-e ez neki, hiszen „a bukaresti politikai dzsungel nem az átlátható, áttekinthető Nagyszeben”.
„Stabilitás Európa egyik legszegényebb nemzetének”
A BBC arról írt a második forduló éjszakáján, hogy Victor Ponta elismerte vereségét Johannisszal szemben az a Ponta, aki jócskán legyőzte az első fordulóban a német származású polgármestert –, Johannis viszont most meglepő fordulatként határozott győzelmet aratott. Az angol és francia nyelvű lapok is kitértek arra, hogy a vasárnapi választást nagymértékben meghatározta, hogy a külföldön tartózkodó, szavazni akaró romániaiak rengeteg akadályba ütköztek.
A France Presse hírügynökség úgy fogalmazott, hogy sikerült Johannisnak meggyőznie a szavazókat azzal, hogy egy „normális”, „korrupciómentes” ország mellett kardoskodik. „A liberális párt vezetője úgy tűnik, abszolút atipikus figurája a volt kommunista ország politikai palettájának, hiszen Johannis a szász kisebbséghez tartozik. Egy olyan országnak lesz az elnöke, amely lakosságának szinte 90 százaléka ortodox vallású” – írta a francia hírügynökség.
A brit The Telegraph „látványosnak” nevezte Johannis győzelmét olyan körülmények között, hogy Ponta volt a közvélemény-kutatások „favoritja”, hatalmas pártgépezettel a háta mögött. A Euronews újságírói úgy vélekedtek, Johannis győzelme stabilitást kölcsönözhet majd Európa egyik legszegényebb nemzetének. A The New York Times arra emlékeztetett, hogy a romániai államelnök hatáskörébe tartozik a külpolitika, a védelmi terület, valamint a kulcsfontosságú ügyészek kinevezése. „Johannis azt mondta, hogy számára prioritás a korrupció felszámolása” – mutatott rá a The New York Times.
„Elsősorban Ponta vesztette el a választást”
Elsősorban Victor Ponta miniszterelnök vesztette el a vasárnapi elnökválasztást Klaus Johannis megválasztott elnökkel szemben azzal, hogy nem látta át, mekkora érzelmi hatása lesz annak, hogy a külföldön élő románok egy része nem szavazhatott – írta hétfőn a jobboldallal szimpatizáló román sajtó.
A Hotnews.ro hírportál szerint Ponta újból megalázta saját népét azzal, hogy brutálisan megfosztotta a szavazati jogtól. Ez volt az az utolsó „arroganciacsepp”, amitől betelt a pohár – írta a honlap, amely szerint a közösségi portálok fiatal nemzedéke döntötte el a választás kimenetelét, egy kisebb „szavazási forradalmat” szervezve.
A szintén a jobboldallal szimpatizáló România liberă szerint Ponta és a körülötte lévők alulbecsülték, milyen erős érzelmi hatást fog okozni Romániában, hogy több ezer román állampolgár nem tudott szavazni. Ha már az elnökválasztás első fordulója után megértette volna Ponta, hogy a tanult, nagyvárosi románok nem tudják lenyelni a külföldön élő barátaikat és rokonaikat ért megaláztatást, akkor részlegesen megoldotta volna a problémát: a kormány megnyitott volna néhány újabb szavazókörzetet, kitolta volna az urnazárás időpontját, és ezzel megmutathatta volna, érdekli a probléma – írták.
A szintén jobboldali Evenimentul Zileiben Dan Andronic, az újság igazgatója úgy vélte, hogy Johannis győzelme lényegében a leköszönő Traian Băsescu államelnök utolsó politikai győzelme. Szerinte ez az érdem azért a távozó elnöké, mert 2012-ben Pontáék elsöprő parlamenti választási diadala után nem adta fel a harcot a Szociáldemokrata Párttal (PSD), és utolsó pillanatig küzdött Ponta és az általa képviselt „korrupt” rendszerrel.
Kiss Judit
Székelyhon.ro

Egy kötetnyi kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás
990 óta egyre nagyobb teret kapnak a magyar közbeszédben a kisebbségi magyarok sorskérdései. Sok szó, időnként túl sok és üres szó esik a demográfiai változásokról, az asszimilációról, a nemzettudat kívánatosnak vélt vagy hirdetett milyenségéről, állampolgárságról, tömbben vagy szórványban élő magyarokról, s nyelvünkről, melyben nemzetünk él. Szóba hozzák az iskolákat is, köztük a magyar tannyelvű iskolákat, ahol a kisebbségi magyar tanulóknak jó 70%-a tanul, s a szlovák, szerb, román, ukrán s egyéb tannyelvű iskolákat, ahová a fennmaradó 30% jár. Amiről sosem szól a közbeszéd, az a magyarok iskoláinak színvonala.
Az ártatlan szemlélő úgy hiheti, hogy csak nyelvi jogsértésektől szenvednek a magyar iskolák és tanulóik, például akkor, amikor a nemzetállami oktatáspolitika jelentősen diszkriminálja a kisebbségi (magyar) tanulókat. Sajnos a helyzet ennél is rosszabb, ugyanis a magyarok maguknak is sok kárt okoznak. 2014. január 25-én a Kolozsvári Akadémiai Bizottság akkori elnöke, Péntek János nyílt levélben részletekbe menő kritikát közölt a romániai magyar közoktatásról. Péntek kritikája az oktatás egészéről szól: minden tantárgy oktatásáról, a tankönyvekről, a tanárok képzéséről és továbbképzéséről. Itt most csupán egyetlen tantárgyról szól ismertetésem, a magyar nyelvtanról, ahogy azt a Magyarországról nézve határon túli országokban ma tanítják.
2013 októberében a nyitrai egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete konferenciát rendezett a kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás kihívásairól. Az itt ismertetett, megrendítő, de hasznos kötet erről a konferenciáról tudósít. A tanácskozást szervező s a kötetet szerkesztő nyelvészek szerint kisebbségi helyzetben az anyanyelvoktatás egyik lehetséges célja a kétnyelvű és a magyar egynyelvű környezetben folyó sikeres kommunikációra való felkészítés. A könyvből megtudhatjuk, hogy a kisebbségi magyarnyelvtan-könyvek mennyiben alkalmazkodnak az új társadalmi elvárásokhoz, milyen mértékben veszik figyelembe a magyar tanulók kisebbségi helyzetét és anyanyelvhasználatát.
A nem nyelvész olvasó témánkra hangolására idézek egy kárpátaljai magyar nyelvész főiskolai tanárt, Beregszászi Anikót, aki szerint a magyar anyanyelvi nevelés megújításának egyik feltétele, hogy „az oktatás irányítói olyan tantervekkel, tankönyvekkel és oktatási segédletekkel, módszertani útmutatókkal lássák el a kárpátaljai magyar iskolákat, melyek nem a nyelvi alapú diszkriminációt éltetik tovább, nem nyelvművelői babonákat terjesztenek, hanem ismereteket és hasznosítható tudást közvetítenek”.
Van kisebbségi magyar közösség, ahol ez történik, épp Kárpátalján, Beregszászi Anikónak s munkatársainak köszönhetően, de Romániában, Szerbiában, Szlovákiában s másutt a magyar anyanyelvoktatás nagyrészt a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációt élteti tovább. Vančo Ildikó egyebek mellett arról tudósít, hogy a szlovákiai magyarnyelvtan-oktatás ma is abból a feltevésből indul ki, hogy egyetlen normát kell elsajátíttatni, de azt sem lehet tudni, hogy ez mikori nyelvi norma, „a nyelvtankönyvek 30–40, néha akár 50 évvel ezelőtti normát kérnek számon”. A romániai helyzetet elemezve Pletl Rita a nemzetállami diszkrimináció egyik „szalonképes”, de nagyon eredményes módszeréről ír: „A román tanügyi törvény túlszabályozza a kisebbségi oktatást (hogy szűkítse lehetőségeit)”, így egyebek mellett előírja, „hogy a regionális (kisebbségi) anyanyelvek és a román anyanyelvi órák számának azonosaknak kell lenniük”. Ugyanez a helyzet Szlovákiában is, ami azért aggályos, mert a jó kétnyelvű oktatásnak az a célja, hogy lehetőleg kiegyensúlyozott kétnyelvűséget eredményezzen, úgy, hogy az iskolai nyelvhasználat és az iskolán kívüli balanszírozza egymást. Például a 80%-ban magyar lakosságú Dunaszerdahelyen a magyar iskolások szlovák tannyelvű oktatására kellene a nagyobb figyelmet fordítani, de a 9%-ban magyar lakosságú Losoncon a magyar tannyelvűre. Vančóné kitér arra is, miként stigmatizálják a szlovákiai tanügyi előírások a magyar diákok anyanyelvhasználatát, amikor például elvárják, hogy „a diák tudja helyesen képezni az igealakokat feltételes mód egyes szám 1. személyben”. Aki ezt várja el, például hogy a magánhangzó-illeszkedés törvényét megsértve én aludnékot mondjon valaki az én aludnák helyett, az a „helyes magyarság” kívánalmát érvényesíti, s ezzel a magyar anyanyelvűek, köztük az iskolások túlnyomó többségét megbélyegzi, stigmatizálja. Ez a szemlélet nyelvtudományi és pedagógiai szempontból külföldön több mint fél évszázada, de Magyarországon is bő három évtizede már tarthatatlan.
Kugler Nóra több olyan nyelvtankönyvet bírál, melyekből szlovákiai magyar gimnazisták és szakközépiskolások kénytelenek tanulni. Arra fordítja figyelmét, hogy miként jelenik meg „a beszélő ember és a nyelv viszonya a tankönyvek által közvetített tudásban és tevékenységben”. E tankönyvek nemritkán elidegenítik a diákokat saját anyanyelvváltozatuktól, például amikor a művelt köznyelvben helytelen, de a magyarok beszédében gyakori suksükölésről (pl.: mindenki láthassa, hogy most még nem lesz árvíz) azt tudatják, hogy „ez felszólító módú alak”, s nem azt, hogy itt a kijelentő módban is érvényesül a más helyzetekben is szokásos hangmintázat, hisz például az ad ige kijelentő és felszólító alakja is azonos, mégsem gondolja senki, hogy a beszélő nem tudja megkülönböztetni a kijelentő alakot a felszólítótól. Ugyanezeket a tankönyveket elemzi Kozmács István is, főleg abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg a kisebbségi magyar tanulók szükségleteinek. Az eredmény lehangoló: a tankönyvek szerzői egyáltalán nem használják ki, hogy a diákok nem magyarországi és nem magyar köznyelvi beszélők, de azt sem, hogy egy másik nyelvet is ismernek.
A konferencia szervezőit s egyben a kötet szerkesztőit dicséri, hogy a legtöbbet bírált tankönyvek egyik szerzőjét, Uzonyi Kiss Juditot is megszólaltatták. Tőle is tudhatjuk, hogy „a Szlovákiában megjelent Magyar nyelv tankönyveket a szlovákiai kerettantervnek megfelelően Csicsay Károly dolgozta át a magyarországi Apáczai Kiadó által megjelentetett tankönyvek alapján”. Ebből a cikkből legyen elég egyetlen elrettentő gondolatot idéznem: „Lehet arról vitatkozni, [...] el kell-e fogadnunk a nyelv változását vagy sem [...] Az átláthatatlan mondatszerkezetek nem alkalmasak egyértelmű közlésre, ezért kommunikációs zavarokhoz vezethetnek. A nyelvész feladata ezért az lenne, hogy mentse, ami még menthető, és ne a ragok további sorvasztását segítse elő.” A nem nyelvészek kedvéért: lehet arról vitatkozni, el kell-e fogadnunk, hogy a Duna Szentendréről folyik Pest felé (s nem fordítva).
Végül idézem még Tolcsvai Nagy Gábor néhány gondolatát, ugyanezekről a tankönyvekről. Róla érdemes megjegyeznünk, hogy jó 60 éve ő az első olyan nyelvész akadémikusunk, akinek nem derogált középiskolai nyelvtankönyveket is írni. Tolcsvai is megvizsgálta, hogy mennyire alkalmazzák a Csicsay–Uzonyi Kiss tankönyvek a tudományos eredményeket, s mennyiben alkalmasak a kisebbségi magyar iskolások anyanyelvoktatására. Az eredmény elkeserítő: a magyarul beszélők földrajzi elhelyezkedése, nyelvpolitikai és kulturális helyzete nem része a tankönyvi anyagnak, így aztán tisztázatlan marad a nemzeti nyelv, az anyanyelv, a regionális nyelv és a nem őshonos nyelv közötti viszony, nem beszélve az egynyelvű és a kétnyelvű beszélőkről és régiókról. Bemutatja a szerző a tankönyvírók felelőtlen és abszurd műszóhasználatát, s egy helyen „a szerzőpáros nyelvtani ámokfutásáról” tesz említést. Konklúziója sem enyhébb: „Ezeknek a tankönyveknek a minősége tragikus, felháborítóan elfogadhatatlan, esetenként abszurd. [...] Nem segítik, hanem akadályozzák a személyiség-, közösség- és kultúraképzést a szlovákiai magyar tanulók és tanáraik, szüleik körében.”
Mindehhez a recenzens még két elgondolkodtató dolgot fűz hozzá. Egy: a Szlovákiában adaptált, eredetileg magyarországi tankönyvek Magyarországon a tankönyvvé nyilvánítás során a tartalom szakmai hitelességére és pontosságára 100%-ot kaptak. Kettő: ezekből a tankönyvekből ma Szlovákiában több mint 5000 magyar diák kénytelen tanulni.
KONTRA MIKLÓS
a Szegedi Tudományegyetem tanára
Vančo Ildikó és Kozmács István, szerk.: A kisebbségi magyar nyelvtantanítás kihívásai a 21. század elején. Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara – Arany A. László Polgári Társulás, Nyitra, 2014.

Kutatómunka a frontvonalon – Az erdélyi tudományosságot ünnepelték
Messze látó tudomány: felelős válaszok a jövőnek címmel szervezte meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a magyar tudomány napja Erdélyben című rendezvényét Kolozsváron a hétvégén.
A tudományos rendezvénysorozat egyik fő célkitűzése, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, tükrözve a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, kiemelkedőbb megvalósításait is.
Műemlékvédelem a háború idején
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az I. világháború című kiállítást nyitották meg a rendezvény keretében – az EME és a Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Osztálya közös szervezésében megvalósult tárlat kurátora Flóra Ágnes levéltáros volt, összeállításában Pakó László, az EME kutatóintézetének történésze is részt vett.
„A kiállítás az EME első világháború alatti tevékénységére szeretne rávilágítani, azt bemutatni. Elsősorban az értékmentő, ingó műemlékek védelmére tett erőfeszítéseket, illetve a háborús emlékek, levelek gyűjtését. Ugyanakkor hangsúlyosan az emberi tényezőt kerestem, az egyéni erőfeszítéseket igyekeztem bemutatni, nem a megszokott eseménytörténeti vonalat követve" – fejtette ki a Krónika kérdésére a kiállítás kurátora.
Mint fogalmazott, néhány, a keleti frontra vezényelt, hadifogságba esett vagy hősi halált halt EME-személyiségnek külön posztert szenteltek, kicsit adózva ezzel emléküknek is, de főként azért, hogy rávilágítsanak: ezek az emberek háborús viszonyok közt sem feledkeztek el hivatásukról, hiszen a frontvonalban ásatásokat, néprajzi gyűjtéseket végeztek, és a leleteket, gyűjtéseket hazaküldték az EME tárainak.
„Itthon elsősorban Kelemen Lajos történész, levéltáros nagyszerű módon – mint egy tehetséges marionettszínész – mozgatta a gyűjtő- és értékmentő munkák szálait. Az EME első világháború alatt kifejtetett tevékenységének köszönönhetően ma 30 000-nél is több, a harctérről küldött tábori levelezőlap kutatható, a múzeumi anyagokban számos, a frontról begyűjtott műtárgy látható, a harangtornyokban pedig sok helyen olyan harangok teljesítenek szogálatot, amelyet éppen az EME közbenjárására mentettek fel a rekvirálás alól" – mutatott rá Flóra Ágnes.
Hozzátette, 1916-ban a front közvetlen közelében háromhetes ingóságfelmérést végeztek, és számos iratot, műtárgyat menekítettek biztonságos helyre.
Átmenteni a szellemi örökséget
A kiállítás anyaga elsősorban a Román Nemzeti Levéltár kolozsvári fiókjának őrzésében található EME-levéltárból, a volt Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárából, illetve egykori EME-vezetők személyes hagyatékából származik. „Ez tudatos döntés volt, ezzel is hangsúlyozzuk az EME levéltári anyagának gazdagságát" – fogalmazott a kurátor.
„A különleges tárlat rávilágít, hogy az EME munkatársai annak idején a fronton és a háborús időkben sem hagyták abba a kutató- és gyűjtőmunkát, megpróbálván átmenteni Erdély szellemi örökségét a jövő számára" – fejtette ki a Krónika érdeklődésére Pakó László történész.
Mint részletezte, a tárlat egyik része azt mutatja be, hogy az EME levéltárának, kézirattárának, érem- és régiségtárának munkatársai közül kiket vittek el a frontra, és az ő életük világháborús vonatkozásait tárja pannókon a nagyközönség elé.
„Közéjük tartozott például Roska Márton régész is, aki a fronton a tábori fém- és ötvösművességre vonatkozó tárgyakat és emlékeket gyűjtötte össze, és azokat elküldte az EME-nek – ily módon is bizonyítván elkötelezettségét az erdélyi szellemiség megőrzése iránt" – mondta Pakó László.
A tárlat ugyanakkor betekintést nyújt abba a munkába is, amit a világégés idején az egyesület itthon maradt munkatársai végeztek, hogy a háború rombolásai elől megmentsék az ipar- és képzőművészeti értékeket.
„Kelemen Lajosék 1916-ban például kiszálltak a Székelyföldre, hogy ott összegyűjtsék ezeket az értékeket, elhozzák Kolozsvárra, így mentvén meg az erdélyi szellemiség jövője számára. Ugyanakkor a budapesti Nemzeti Múzeumba menekítették az Erdélyi Nemzeti Levéltár anyagát – többek közt a Teleki-, Bánffy-levéltárból. Ezek a világháború után visszakerültek Kolozsvárra" – mutatott rá az EME kutatóintézetének történésze. A kiállítás munkanapokon látogatható a kolozsvári EME-székház előadótermében.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Nyitni a társadalom felé
A hazai szakma keresztmetszetét ismertette és hiánypótló kiadványát mutatta be a 10. születésnapját ünneplő Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete szerdán Kolozsváron.
A Másképp című tanulmánykötet, amely az egyesület első kiadványaként látott napvilágot, egyfajta összegzést nyújt a speciális nevelési igényű gyerekek oktatásáról, ugyanakkor hiánypótló a tekintetben is, hogy nyitni szándékszik a nagyközönség felé.
Ismertségre és elismertségre törekszenek
„Az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkájából kíván ízelítőt nyújtani a könyv, amely elsősorban természetesen a szakma képviselőit, de a normál oktatásban dolgozó pedagógusokat, illetve a sajátos nevelési igényű gyerekek szüleit is meg kívánja szólítani – mondta el Nagy Szilárd, az egyesület elnöke. – Nem kimondottan szakmai hangvételű – bár a szerzők főként nagy szakmai tapasztalattal rendelkező gyógypedagógusok – , személyes, szülők tollából származó írásokat is tartalmaz. A szervezetbe egyébként nemcsak gyógypedagógusok tartoznak, hanem a segítő szakma képviselői is, szociális munkások, pszichológusok, valamint óvónők és tanítónők. Célunk, hogy nyissunk a nagyközönség, a társadalom «ép» tagjai felé is – szükség van arra ugyanis, hogy ismertebbé váljon a munkánk. A gyűjtemény ötleteket, megoldásokat, lehetőségeket sorakoztat fel, ugyanakkor további tervek szövögetésére ösztönöz.”
A mintegy 300 tagot számláló kolozsvári székhelyű egyesület jubileumi ünnepségén a hazai gyógypedagógusi szakma közelmúltjáról, jelenéről, a nagyközönséggel való megismertetéséről és további lehetőségeiről is értekeztek a szakemberek. „Az egyesület mintegy összehangolni igyekszik az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkáját. Fő tevékenységünk továbbképzők szervezése – ezeket a rendezvényeket nemcsak a szakmabelieknek szánjuk, hanem a normál oktatásban dolgozóknak is – ugyanis azt tapasztaljuk, hogy igénylik a pedagógusok. Ily módon is ismertségre és elismertségre törekszik a szakmánk” – fejtette ki Nagy Szilárd.
Az „utazó tanár” dinamikus munkája
A kötetben szó esik többek közt hallássérült, autizmussal, idegrendszeri, tanulási zavarokkal, fogyatékkal élő gyerekek, illetve koraszülöttek fejlesztéséről – ily módon egyfajta átfogó, perspektivikus képet nyújt a szakmáról, amelyről a normál oktatás szereplőinek olykor hiányosak vagy homályosak az ismereteik. Ez a szándékuk a szakmabelieknek is: valamelyest átjárhatóbbá tenni a normál és a gyógypedagógia között húzódó határvonalat. Erről a nyitásról beszélt Péter Ildikó, a kolozsvári Onisifor Ghibu-iskola úgynevezett „utazó tanára” – segítő tanára, aki gyógypedagógusként normál iskolában tanít speciális nevelési igényű gyerekeket.
„Sajátos terület ez, de hát mi nem sajátos a gyógypedagógiában? Az utazó tanárság mintegy öszszekapcsolja a két területet: a gyógypedagógusi munkát az ép gyerekek tanításával, és bevonja azok szüleit és pedagógusait is” – mondta Péter Ildikó. Úgy fogalmazott, ez a sajátos közeg rendkívül dinamikus munkát igényel.
„Mi vagyunk azok, akik a speciális intézmény határain túllépünk, és mintegy kimegyünk a tömegoktatásba. Normál iskolában tanítjuk a speciális nevelési igényű gyerekeket, akiknek megpróbáljuk úgy fejleszteni a képességeit, hogy megmaradhassanak a tömegoktatásban, és képesek legyenek elvégezni az iskolát.
Célcsoportunk a tanulási zavarral, alkalmazkodási és viselkedészavarral küzdő gyerekek – de szüleikkel és pedagógusaikkal is nagyon szoros kapcsolatot tartunk, hogy az előrehaladásukat segítsük” – mondta el a pedagógus. Arra is kitért, hogy az úgynevezett befogadó iskolában ez hoszszú folyamat, hiszen sok év telik el, amíg megértik, megtanulják tisztelni és figyelembe venni a segítő tanárok munkáját.
„A pedagógusok érzik, hogy segítjük a gyerekek fejlődését, ezáltal pedig az ő munkájukat lendítjük előre. És nem emeljük ki ezeket a gyerekeket a közösségből, hanem ott foglalkozunk velük. Az egyéni órák is nagyon fontosak, viszont sok tanítónő kéri, hogy vegyünk részt a tanórákon is” – ecsetelte a gyógypedagógus. 4
Arra is felhívta a figyelmet, hogy jó lenne úgynevezett „érzékenyítő napokat” szervezni rendszeresen az iskolákban – ennek keretében olyan élethelyzeteket teremtenek, melyekben az egészséges gyerekek megtapasztalhatták, mit jelent fogyatékkal élni. „A gyerekek igazából nagyon érzékenyek erre, és még fogékonyabbá lehetne tenni őket, ha lenne erre alkalom és erőforrás” – mondta Péter Ildikó.
Gyógypedagógus-képzés az egyetemen
A szakma iránti érdeklődésről, az egyetemi képzésről beszélt a találkozón Kiss Szidónia, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakának adjunktusa. „A gyógypedagógus-képzés az Alkalmazott Pszichológiai Intézetben történik. Az elméletin kívül gyakorlati felkészülést is igyekszünk biztosítani a hallgatók számára – intézményekbe látogatnak, dolgoznak, önkénteskednek, tehát szereznek tapasztalatot. Viszont az még nem biztos, hogy az egyetemen átlátja-e a fiatal, mire is adta a fejét…
Arra vonatkozóan, hogy mennyien helyezkednek el a szakmában, nincsenek konkrét felméréseink, viszont az első fokozati vizsga már elégtételt jelent számunkra, valamint az is, hogy pozitív visszajelzést kapunk az iskolák, kollégák részéről” – fejtette ki az egyetemi adjunktus. A szakma iránti érdeklődésről szólva elmondta, az egyetemen meghirdetett helyek mindig betelnek, sőt Magyarországról is jönnek Kolozsvárra gyógypedagógiát tanulni.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Újítana és ráerősítene Karácsonyi Zsolt, az E-MIL új elnöke
Újításokat vezetne be, ugyanakkor jól bejáratott gyakorlatokra erősítene rá Karácsonyi Zsolt, az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) újonnan megválasztott elnöke.
Az 1977-ben Aradon született költőnek, műfordítónak, színház- és irodalomkritikusnak, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjének az erdélyi magyar írókat tömörítő szervezet hétvégi tisztújító gyűlésén szavaztak bizalmat a választmányi tagok.
„Amint az a tisztújító gyűlésen is elhangzott, fontos lenne, ha az E-MIL tagjai hangsúlyosabban jelen lennének a különböző erdélyi és Kárpát-medencei kulturális, irodalmi terekben. Ez természetesen eddig is így volt, de azt szeretném, ha a jövőben még határozottabban képviselnénk az erdélyi irodalmat" – fejtette ki a Krónika érdeklődésére Karácsonyi Zsolt.
Úgy fogalmazott, továbbra is támogatja az eddigi jól bevált rendezvények szervezését, mint amilyen például az E-MIL-tábor, vagy a szervezet jelenléte a Kolozsvári Magyar Napokon. „Ugyanakkor továbbra is igyekszünk jó kapcsolatokat fenntartani az írókkal, a civil szférával, és nem mellékesen a gazdasági szférával is. Hiszen a gazdasági szférával való együttműködésünk eredménye például az is, hogy kioszthattuk a Méhes György-díjakat, sőt tavaly több irodalmi díjat is" – fejtette ki.
Kérdésünkre, hogy az irodalmi folyóirat főszerkesztőjeként miként látja a Helikon és az E-MIL jövőbeni kapcsolatát, Karácsonyi Zsolt elmondta, a szervezet mindig is jól együttműködött az irodalmi lapokkal – ez is jelzi, hogy egészséges az irodalmi élet Erdélyben. Ugyanakkor természetes is a jó viszony, hiszen személyi átfedések is vannak az E-MIL választmányi tagsága és a különböző lapok szerkesztősége közt – Balázs Imre József a Korunk főszerkesztő-helyettese, Lövétei Lázár László a Székelyföld főszerkesztője, Fekete Vince pedig főszerkesztő-helyettese.
„Igyekszünk még szorosabbra fűzni a szervezet és az írók kapcsolatát, irodalmi rendezvényeket, felolvasásokat tartani, Erdélyben és más tájakon is" – mondta az elnök. Arra is kitért, hogy lényegesnek tartja: az E-MIL mindig is foglalkozott a fordítás mindenkori helyzetével és fontosságával, hiszen az irodalom nem létezhet színvonalas műfordítás nélkül.
„Itt a magyarról más nyelvekre, illetve idegen nyelvekről magyarra való fordítás támogatására, népszerűsítésére is gondolok. Arra, hogy szem előtt tartjuk: a fordítás hangsúlyosabbá tételével nagyobb nyilvánossághoz juthatnának az erdélyi magyar szerzők" – mutatott rá.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája 2002. február 9-én alakult Kolozsváron, célja a kortárs erdélyi magyar irodalom népszerűsítése, az erdélyi irodalmi hagyományok ápolása, illetve a szerzői jogok védelmével kapcsolatos intézkedések foganatosítása.
Az elmúlt években a szervezet elsősorban erdélyi pályán fejtette ki működését, noha tagjai sorába legalább 7 ország magyar ajkú állampolgárai tartoznak, tekintve, hogy a szervezet alapszabályzata értelmében E-MIL-taggá válhat az a megjelent kötettel rendelkező alkotó, aki erdélyi magyar írónak vallja magát.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Felfedni a természet szépségét – Ötven éve hunyt el Szopos Sándor festőművész
„Méltóképpen ápolja az utókor nagyapám emlékét, akinek műveiből több gyűjteményes kiállítást is szerveztek” – mondta el a Krónikának Borbély Gyöngyi, az 50 éve Kolozsváron elhunyt, csíkszeredai születésű Szopos Sándor grafikus, festőművész unokája.
Mint kifejtette, szeretette volna, ha az alkotó különböző múzeumokban – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Budapesten – található munkáiból gyűjteményes kiállítást is létre lehetett volna hozni az évforduló alkalmából, viszont az alkotások öszszegyűjtése és szállítása sokba kerülne, így sajnos nem valósulhat meg a terv.
Borbély Gyöngyi azt is elmondta, hogy Szopos Sándor emlékére – aki többek közt a kolozsvári Farkas utca 4. szám alatt is alkotott – az épület falán emléktáblát tervez állítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság.
„Nagyapám sírját a Házsongárdi temetőben műemlékké nyilvánították a Gergely Erzsébet vezette Házsongárd Alapítványnak köszönhetően. Amikor Szopos Sándor meghalt, díszsírhelyet utalt ki az állam neki és feleségének, a kegyhely viszont már műemlék is, és ennek nagyon örülünk” – tette hozzá a festő unokája.
A realista-idealista művész
„Realista-idealista művész, akárcsak Munkácsy vagy Ferenczy Károly. Nem törődött a jelenkor divatos művészeti megnyilvánulásaival, nem hódolt semmilyen befolyásnak, csak azt festette, amit érzett, látott vagy szívvel felfogott. Művészi hitvallása: felfedni a természet jelenségeinek szépségét az ember előtt. Őszintén és átérezve ábrázolta az embert” – írta a festőről Piskolti Gábor az 1969-ben Marosvásárhelyen szervezett gyűjteményes emlékkiállítás katalógusában.
A székely nemesi származású Szopos Sándor 1881. szeptember 8-án született Csíkszeredában. Középiskolai tanulmányait a Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1900-ban, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1904-ben rajztanári oklevelet szerzett, ahol Székely Bertalan, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar, Révész Imre voltak a mesterei.
1905-től Ditróban, Gyergyószentmiklóson tanított. Első önálló kiállítását 1911-ben szervezték Gyergyószentmiklóson. Ebben az időben ismerkedett meg a Békási-szorosban és Gyilkos-tó környékén dolgozó Nagy Istvánnal, akinek szülőföldet ábrázoló festészete mély benyomást tett rá.
1913-ban a nagybányai festőiskolában Réti István irányításával dolgozott, majd 1915-től a dési Állami Főgimnázium rajztanára volt, ott-tartózkodása alatt festőiskolát vezetett. Képzőművészeti írásai jelentek meg a korabeli napilapokban, folyóiratokban, többek között A Hirnök, a Pásztortűz, a Kolozsvári Szemle, az Ellenzék közölte cikkeit.
Erdély több múzeumában is őrzik a hagyatékot
Szopos Sándor 1926-ban tanulmányutat tett Bécsben, Münchenben, Firenzében, Rómában, Assisiben és Velencében is. Az összefogás szép példájaként az 1929-es sepsiszentgyörgyi székely tárlaton Nagy Imrével közösen, támogatásként felajánlott festményeikkel segítették a csíkdelnei Szent János-templom restaurálását.
1934-ben véglegesen Kolozsváron telepedett le, a Piarista Főgimnáziumban, a Marianum polgári iskola tanárképzőjében, az Unitárius Kollégiumban és Tanítóképző Intézetben tanított. 1935-től Tóth Istvánnal közösen festőiskolájuk működött az Unitárius Kollégiumban. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, majd a Madéfalvi veszedelem című festményéért megkapta az Esterházy Pál-díjat.
1942-ben Lármafát gyújtó csíki székelyek című festményével a Lotz Károly-aranyérmet nyerte el. 1946 és 1953 között a kolozsvári Népi Képzőművészeti Iskola önkéntes tanára volt, 1952-ben Nagy Alberttel és Fülöp Antal Andorral a kolozsvári képtár festményeit restaurálta. 1954. december 24-én 73 éves korában hunyt el.
Hagyatékából 22 olajfestmény a Csíki Székely Múzeumban található, 53 grafikai és festészeti alkotás a marosvásárhelyi képtárba került, munkáit őrzik még a kolozsvári és budapesti múzeumok. Tavaly februárban állították ki Önarckép című, nemrég restaurált festményét a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Ismertségre és elismertségre vágyó hivatás
A szakma hazai keresztmetszetét ismertető kiadványt mutatott be a közelmúltban a fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete. A Másképp című tanulmánykötet egyfajta összegzést is nyújt a speciális nevelési igényű gyerekek oktatásáról, ugyanakkor a nagyközönség felé való nyitást is szorgalmazza.
Az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkájából kíván ízelítőt nyújtani a könyv, amely elsősorban a szakma képviselőit kívánja megszólítani, de a normál oktatásban dolgozó pedagógusokat, illetve a sajátos nevelési igényű gyerekek szüleit is. A Nagy Szilárd (képünkön) elnökölte egyesületbe egyébként nemcsak gyógypedagógusok tartoznak, hanem a segítő szakma képviselői is, szociális munkások, pszichológusok, valamint óvónők és tanítónők is. „Szükség van arra, hogy nyissunk a nagyközönség, a társadalom »ép« tagjai felé is, hogy ismertebbé váljon a munkánk. A gyűjtemény ötleteket, megoldásokat, lehetőségeket sorakoztat fel, és további tervek szövögetésére ösztönöz” – tette hozzá Nagy Szilárd.
Az „utazótanár” munkája
A mintegy 300 tagot számláló, kolozsvári székhelyű egyesület kiadványában szó esik többek közt hallássérült, autizmussal, idegrendszeri, tanulási zavarokkal, fogyatékkal élő gyerekek, illetve koraszülöttek fejlesztéséről. Ily módon átfogó, perspektivikus képet is nyújt a szakmáról, amelyről olykor hiányosak vagy homályosak a normál oktatás szereplőinek ismeretei. A szakmabeliek ezért igyekeznek valamelyest átjárhatóbbá tenni a normál és a gyógypedagógia között húzódó határvonalat. Erről a nyitásról beszélt Péter Ildikó, a kolozsvári Onisifor Ghibu iskola úgynevezett „utazótanára”, segítő tanára, aki gyógypedagógusként normál iskolában tanít speciális nevelési igényű gyerekeket, így a munkája összekapcsolja a két területet.
Milyen egy ennyire sajátos közegben dolgozni, együttműködni, mediálni? – hangzott el a kérdés a könyvbemutató alkalmával tartott kerekasztal-beszélgetésen. „Sajátos terület ez, de hát mi nem sajátos a gyógypedagógiában? Az utazótanárság hidat képez a két terület, a gyógypedagógusi munka és az ép gyerekek tanítása között, és bevonja az utóbbiak szüleit és pedagógusait is – mondta Péter Ildikó. – Mi vagyunk azok, akik a speciális intézmény határain túllépünk, és kimegyünk a tömegoktatásba. Saját speciális módszereinkkel próbáljuk fejleszteni a gyerekek képességeit. Normál iskolában tanítjuk a speciális nevelési igényű gyerekeket, megpróbáljuk őket úgy kezelni, felzárkóztatni, hogy megmaradhassanak a tömegoktatásban, és képesek legyenek elvégezni az iskolát. Célcsoportunk a tanulási zavarral, alkalmazkodási és viselkedészavarral küzdő gyerekek, de szüleikkel és pedagógusaikkal is nagyon szoros kapcsolatot ápolunk.”
Befogadó iskola, „érzékenyítő” napok
Az úgynevezett befogadó iskolában ez hosszú folyamat, hiszen sok év telik el, míg megértik, megtanulják tisztelni és figyelembe venni a segítő tanárok munkáját. „A pedagógusok érzik, hogy segítjük a gyerekek fejlődését, jelenlétünkkel pedig az ő munkájukat lendítjük előre. Nem emeljük ki ezeket a gyerekeket a közösségből, hanem a partnerórák keretében a saját osztálytermükben foglalkozunk velük. Az egyéni órák is nagyon fontosak, sok tanítónő viszont határozottan kéri, hogy a tanórákon is vegyünk részt, akadályozzuk meg, hogy zavarják az órát” – ecsetelte a gyógypedagógus.
Hogy az „utazótanárok” milyen mértékben tudnak részt venni mindkét közösség életében, elsősorban attól függ, hogy mennyire képesek dinamikusan mozogni abban a közegben. Ott azt várják el tőlük, hogy megfelelő kommunikációs körülményeket teremtsenek, a sajátos nevelési igényű gyerekek megfelelőképpen kommunikálhassanak ép kortársaikkal és a pedagógusokkal is.
Hasznos lenne rendszeresen úgynevezett „érzékenyítő napokat” szervezni a magyar iskolákban – ennek keretében pedig olyan élethelyzeteket teremteni, amelyben az egészséges gyerekek megtapasztalhatják, mit jelent fogyatékkal élni. „A diákok igazából nagyon érzékenyek, és még fogékonyabbá lehetne tenni őket, ha lenne erre alkalom és erőforrás” – tartja Péter Ildikó. Körülbelül 10-15 éve tendenciaként érzékelhető, hogy egyfajta híd képződik például a halló és siket gyerekek között: a sajátosság már nem annyira ismeretlen, idegen jelenség, mint korábban, amikor a diákok aligha szembesültek azzal, hogy milyen is lehet egy siket gyerek élete.
Nőuralom az egyetemen
Kiss Szidónia, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakának adjunktusa a szakma iránti érdeklődésről, az egyetemi képzésről beszélt. „A gyógypedagógus-képzés az Alkalmazott Pszichológiai Intézetben zajlik, ahol az elméleten kívül gyakorlati felkészülést is igyekszünk biztosítani a hallgatók számára: intézményekbe látogatnak, dolgoznak, önkénteskednek, tapasztalatot szereznek. Az még korántsem biztos, hogy a fiatal már az egyetemen átlátja-e, mire is adta a fejét...” – mutatott rá az egyetemi oktató.
Szerinte a gyógypedagógusi tulajdonképpen nem is szakma, hanem hivatás. A jelentkezők közül akadnak, akiket menet közben elriaszt a felismerés, hogy valójában mit is jelent ez a munka, előfordulhat, hogy túl nehéznek, túl felelősségteljesnek találják. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy rendszerint sokkal több lány választja a gyógypedagógiát – jelenleg nem is tanulnak fiúk ezen a szakon. „Az egyetem utáni elhelyezkedési lehetőségekről nincsenek konkrét felméréseink, az első fokozati vizsga azonban már elégtételt jelent, valamint az is, ha pozitív visszajelzést kapunk az iskoláktól, kollégáktól” – fejtette ki az egyetemi adjunktus. A meghirdetett oktatási helyek mindenesetre rendre betelnek, nem csökken a jelentkezők száma, sőt, Magyarországról is érkeznek Kolozsvárra gyógypedagógiát tanulni.
Kiss Judit
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi kastélyok a legszebbek között
Két erdélyi kastély is szerepel a European Best Destinations szervezet által összeállított legszebb európai várak, kastélyok listáján.
A 15 patinás épületet felsorakoztató összeállításban 11. helyen a vajdahunyadi vár (képünkön), 15. helyen pedig a Brassó megyében található törcsvári kastély szerepel. A European Best Destinations szervezet Európa-szerte együttműködik az utazási irodákkal, így utazási célként ajánlhatja majd a tursiták figyelmébe a legszebb várkastélyok helyszíneit.
A szervezet által összeállított lista első helyén a portugáliai Pena-palota szerepel, amelyet az ország hét csodájának egyikeként tartanak számon. Második helyezett spanyolországi nevezetesség lett: a sevillai királyi palota, az Alcázar, harmadik pedig a németországi Neuschwanstein, a 19 században épült bajorországi várkastély. A rangsorban továbbá ausztriai, franciaországi, belgiumi és nagy-britanniai kastélyok szerepelnek.
A vajdahunyadi vár a 14–15. században épült hatalmas épületegyüttes. 1409-ben Luxemburgi Zsigmond Vajk (Woyk) kenéznek, Hunyadi János apjának adományozta a hunyadi birtokot, amelyről később a család a nevét is vette. A család ezután építette a mai vár elődjét, birtokközpontul. Hunyadi János kormányzósága alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. Az apjától örökölt kicsiny erődöt Hunyadi János ekkor építette ki rangjához méltó lovagvárrá.
A törcsvári kastély főként a Drakula-legenda miatt közkedvelt a turisták körében, tavaly több mint félmillió látogatója volt, ennek 63 százaléka külfölkdről érkezett. A kastély, amelyben múzeum található, főként azért vonzó a külföldi turistáknak, mert kapcsolatba hozzák a Drakula néven elhíresült Vlad Țepeș havasalföldi fejedelemmel. A hírhedten kegyetlen vajda ezen a vidéken élt a 15. században, és a fáma szerint néhány hónapig a kastélyban raboskodott. Az először 1377-ben említett várkastélyt Brassó polgárai építtették a város védelmére.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

A tudományos közösség építője – Díjazott az Erdélyi Múzeum-Egyesület
Évi közgyűlését tartotta Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében március 28-án, szombaton.
A közgyűlési beszámolókat követően tiszteleti taggá választották Kerekes László mérnök-professzort és Farkas Zoltánt, az EME agrártudományi szakosztályának elnökét, s átadták a fiatal kutatóknak járó Gróf Mikó Imre-díjat és a Gróf Mikó Imre-emlékplakettet.
A díjat, amelyet az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány ítél oda elismerésként négyévenként, Ősz Sándor Előd levéltáros kapta a Bibliotheca Calviniana Transylvanica című forráskiadvány sajtó alá rendezéséért, az emlékplakettet pedig Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese vehette át az EME folyamatos működéséhez és az erdélyi magyar tudományműveléshez nyújtott támogatása elismeréséül.
A közgyűlésen az EME választmányának egyharmadát megújították, az elnökség viszont nem változott: továbbra is Sipos Gábor elnök és Bitay Enikő főtitkár vezeti az egyesületet. Sipos Gábor megnyitóját követően Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke az MTA elnökének üdvözletét tolmácsolta, és Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács ügyvivő elnöke képviseletében Kerekes Sándor tanácsos üdvözölte az egybegyűlteket.
Kerekes kiemelte az EME tevékenységének jelentőségét, melyet február 22-én a kincses városbeli Operabálon a Kolozsvár jelképe (Emblema de Cluj) kitüntető cím odaítélésével is elismert a megye vezetősége.
„Az erdélyi magyar tudományos élet keretintézménye 2014-ben is a magyar tudományos közösség szolgálatában állt. Eredményesen működtette intézményrészlegeit, így a tudományok művelőinek, illetve pártolóinak egyaránt teret adott könyvtárai, kutatóintézete, kiadója, a hét szakosztálya, valamint a hat fiókegyesülete révén. Ugyanakkor szorgalmazta, segítette a kutatás iránt érdeklődő ifjúsági kutatócsoportok munkáját is” – mutatott rá az egyesület főtitkára.
Az EME a kutatás iránt érdeklődők között igyekszik megtalálni mind a tapasztalt nyugalmazott egyetemi, mind az aktív oktatókat, kutatókat, akik révén a fiatal nemzedék is bevonható a tudományos élet vérkeringésébe. Az EME egyszerre kutatást végez, nevelői, oktatói szerepet is ellát, ugyanakkor közzéteszi és terjeszti a kutatási eredményeket, mindeközben tudományos közösséget épít a különböző szakterületeken – összegezte a főtitkár az egyesület kiértékelőjében.
Az egyesület aktív szerepet tölt be a helyi közösség tudományos életében, együttműködik a társintézményekkel, partnerekkel. Például a Kolozsvári Magyar Napokon könyvstandot működtet, előadásokat és kiállítást szervez. Ugyanez a szerepvállalás jellemzi a fiókegyesületek részvételét a különböző helyszíneken, így Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szilágysomlyón, Zilahon.
„Az elmúlt évben az EME összesen 92 rendezvénynek volt a házigazdája. Kiadványaink mérlege: 31 könyv, 11 folyóirat. Tavaly összesen 22 kutatási programot működtettünk 13 főállású és 30 külső munkatárs részvételével. A közgyűlés elfogadta a 2015-ös év munkatervét, amely ugyanolyan tartalmasnak és színesnek mutatkozik, mint a tavalyi” – mondta el Bitay Enikő.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Szebeni Zsuzsa történetfüzérei
Gróf Bánffy Miklós-díjjal tünteti ki a százharmincadik születésnapját ünneplő Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) a hét végén Szebeni Zsuzsát a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Szilvássy Carola hagyatékát feltáró kiállítások fáradhatatlan szervezéséért. A a kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész a tárlatok összeállításáról, kutatómunkájának kulisszatitkairól beszélt a Krónikának.
– Örül a művészetpártoló nagyközönség, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kitünteti önt, hiszen káprázatos, hiánypótló kiállítások születtek munkájának köszönhetően – elég, ha csak a gróf Bánffy Miklós hagyatékát bemutató tárlatra gondolunk. Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
– Nem gondoltam arra, hogy ilyen formában ismerik el a munkát, amely kitölti az életemet, de amelynek csak az elején tartok. A legnagyobb elismerés számomra, hogy az általam kiválasztott egyéniségek életműveit megnézik, kezdik megismerni, továbbgondolják, továbbírják vagy népszerűsítik, esetleg vitatkoznak vele. Az EMKE pedig olyan legendás szervezet, amely mindig hitelesen képviselte és megőrizte az erdélyi értékeket. Ugyanakkor egyike azon társintézményeknek, akikkel első pillanattól igen gyümölcsözően együttműködtünk. Ez a díj azt jelenti számomra: úgy kell folytatnom, hogy ne legyek méltatlan az elismeréshez.
– Azon kívül, hogy profi szinten állította, állítja össze ezeket a szépen dokumentált, látványvilágukban is egyedi kiállításokat, látható, hogy óriási lelkesedéssel végzi a hivatását. Mióta foglalkozik színháztörténettel, illetve hogyan kezdődött a kiállításokkal való "együttműködése"?
– Színháztörténettel nem annyira régen, hivatalosan 1997-től. De például Kiss Manyi színésznő pályája kora gyermekkorom óta foglalkoztat, hiszen első élményeim közé tartozik a zágoni lét. Miután hamar rájöttem, hogy Mikes Kelemen körül már mindent kiderítettek, így Kiss Manyi és az őt övező legendárium felé fordultam, körülbelül 7 évesen. A kiállítás mint műfaj jóval később, az Országos Színháztörténeti Múzeumban talált rám: ez az a forma, amely kiváltképpen alkalmas pályaképek bemutatására. Nem a klasszikus kiaggatós kiállítás – akkor már szívesebben olvasok el egy könyvet valakiről. Viszont a tárgyak, vagy az embereket körülvevő enteriőr rengeteget elárul valakinek az egyéniségéről.
Soha nem felejtem el, milyen nagy hatást tett rám Bécsben Antoin Artaud kalapácsa. Rendkívül fontosnak tartom a meghökkentést és a humort – ezek azok az eszközök, amelyek biztosan megfogják a látogatókat. Különben a kiállításaim történeteknek, vagy történetek füzéreinek is tekinthetők – legalábbis így próbálom összefűzni az életpályákról való tudnivalókat, és ezt úgymond "megfejtik" a látogatók".
– Bánffy Miklós, Bánffy múzsája, Szilvássy Carola, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa – többek közt ők azok, akiknek a szellemiségét, emberi és művészi arcát láthatóvá tették a tárlatok, amelyek így Erdély- és Magyarország-szerte nagyon sokak számára emberközelivé tették az erdélyi polihisztor, a színésznő vagy az írónő alakját. Feltételezem, hogy a tárlatokon bemutatott személyiségek a kutatómunka során úgymond "személyes ismerőseivé" válnak. Ha lehet ilyent kérdezni, kinek az alakját, személyiségét érzi magához legközelebb állónak?
– Ez kicsit olyan, mintha az embernek a gyermekei közül kellene választania. Talán az a közös bennük, hogy mindenikük esetében azt szerettem volna, ha jobban megismeri őket a közönség, ha elismerik szerteágazó tevékenységüket, hiszen valamilyen okból mindegyiküket háttérbe szorították vagy elhallgattatták. Mindenik szellemiséget másért szeretem: Bánffyt nyughatatlansága miatt, Szilvássy Carolát nonkonformizmusáért és lelki erejéért, Kiss Manyit bűbájossága miatt és Ignácz Rózsát megkapó ábrázolókészégéért.
– Egy-egy ilyen kiállítás dokumentálása, összeállítása óriási munka lehet. Ha egy kicsit beavatna a kulisszatitkokba: mi a legnehezebb és mi a legszebb a kiállítás megszületésének folyamatában?
– Általában felállítok egy hipotézist, és azt szeretném igazolni valahogyan. Aztán a kutatás gyakran elterel, és egészen más irányba visz. Van mindig egy olyan pillanat, amikor az a gond, hogy nem lesz elegendő anyag, később az ellentettje következik be: adott egy óriási kásahegy, amit formába kell önteni és akkor az lesz a kérdés: mit hagyjunk ki? Ez már nagyon nehéz és felelősségteljes döntés.
Például az első Bánffy-kiállítás esetében kiderült, hogy 45 oldalnyi szöveget állítottunk ki, és még volt 50 könyvillusztráció, ami sehova sem kerülhetett. Az is nehézség, ha kiderül, hogy a teremben olyan nagy a páratartalom, hogy minden kép felpöndörödik, vagy ha van egy csodás mennyezet-rekonstrukció, amit nem lehet kivetíteni az álmennyezetbe szerelt neonok miatt. Egyébként a kutatás leginkább nyomozáshoz és puzzle-kirakáshoz hasonló: a legkreatívabb rész, amikor a látványt és szöveget kell formába önteni. Ezután igazi kalandok következnek, a szerelés, szállítás a helyszínre való alkalmazás és az előre nem látható részletek... Én nagyon szeretem ezt a néha idegpróbáló folyamatot, hiszen a végeredmény a lényeg, és amúgy sem tűröm a monotóniát. Ugyanakkor csapatmunka is a folyamat, hiszen a kiállításaim látványtervezője Szebeni-Szabó Róbert, de rajta kívül még sokan együttműködnek.
– Kolozsvári születésű, de Magyarországon él. A munkája viszont részben Erdélyhez kötődött az elmúlt években, és kötődik most is. "Kétlakinak" tartja magát?
– Nem. Kolozsvárinak tartom magam, aki pillanatnyilag Budapesten is dolgozik, de mindent megteszek, hogy igazi kolozsvári lehessek. Ebben nagy segítséget jelent, hogy a munkaköröm a határon túli színházakkal való foglalatosság. Ignácz Rózsa mondta, hogy "kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között". Én ezt a magam esetében átmeneti állapotnak tekintem.
– Mik a tervei, milyen új kiállításra számíthat a közönség? Illetve van-e olyan tárlat, amit meg szeretne valósítani?
– Szeretném a Kemény János kiállítást is legalább olyan alapossággal megrendezni, mind a korábbiakat. A nagy álmom a Bánffy Miklós Múzeum és Látogatóközpont létrehozása, amely működő programokkal átszőtt interaktív látogatóhely lenne, és állandó helyet adna a Bánffy vándorkiállításnak.
Kiss Judit 
Krónika (Kolozsvár)

Újra zenétől hangos a bonchidai Bánffy-kastély
Csütörtökön kezdődik a Kolozs megyei Bonchidán a vasárnapig tartó Electric Castle fesztivál. Románia legnagyobb elektronikus zenei eseménye, a Bánffy-kastélyban harmadízben szervezendő rendezvény idén 223 előadót lát vendégül összesen hat színpadon.
Az Electric Castle az első koncertsorozat, amely az élő, elektronikus zenét mintegy kiköltöztette a klubokból a szabad ég alá. A Bánffy-kastély 10 hektáros területén a négy nap alatt fellép többek közt a The Prodigy, a Fatboy Slim, a The Parov Stelar Band, az Asian Dup Fundation, a Rudimental, a The Subways, a Novelle Vague, a Cat Empire.
A szervezők tízezer résztvevő számára alakítottak ki sátorhelyeket, és az elektronikus zene mintegy 100 ezer rajongóját várják Bonchidára – köztük számos külföldit is. Mivel a településen nem működik szálloda vagy panzió, a helybeliek szobáikat és udvarukat is kiadják a résztvevőknek, akik közül sokan már megérkeztek a fesztivál helyszínére. A bonchidaiak napi 15-20 lejért adják bérbe szobáikat a fesztiválozóknak, a 4 napra pedig 30 lejt kérnek azoktól, akik udvarukon szeretnének sátrat verni.
Nicolae Gruz, Bonchida alpolgármestere azt mondta, már két hete nincsen kiadó lakás, szoba vagy terület, annyira nagy volt az érdeklődés. Az egyik helybeli a Digi24 hírportálnak úgy nyilatkozott, olyan résztvevő is akadt, aki már tavaly lefoglalta és kifizette a szoba árát. Andi Vanca, az Electic Castle PR-menedzsere kifejtette, a kemping területén zuhanyzókat, illemhelyeket helyeztek el, a kivilágított területet pedig biztonságiak védik. „Arra buzdítjuk a résztvevőket, hogy sátorozzanak, hiszen ez hozzátartozik a fesztiválozás hangulatához” – mondta a menedzser.
Andi Vanca a Koncertblog.reblog.hu-nak adott interjújában a napokban azt nyilatkozta, idén leginkább arra koncentráltak, hogy olyan neveket hozzanak Bonchidára, akikre számít a romániai közönség. Azzal kapcsolatban, hogy a fesztivál a bevételek egy részét a kastély renoválására költi, a menedzser úgy fogalmazott, a Bánffy-kastély az „otthonuk”, így természetes, hogy a profit egy részét felújításra költik.
„Az első év után a felajánlott öszszegből a felújításért felelős alapítvány befejezte a kastély neogótikus részének renoválását. Idén újjáépítették a lovarda padlóját, sőt szinte az egész kastély új padlót kapott, viszont sajnos az épületbe most is tilos lesz belépni a fesztivál ideje alatt” – mondta Andi Vanca.
Úgy vélte, az Electric Castle jó hatással van a helyi közösségekre, a kastélyfelújítást is elősegíti, így remélik, hogy a hatóságok ezt belátva, még többet segítenek majd az infrastruktúra kialakításában. Tavaly 80 ezren vettek részt a bonchidai koncertsorozaton, amelyről részletek www.electriccastle.ron és a fesztivál Facebook-oldalán olvashatóak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A jéghegy csúcsa
Egy pici lépés előre, kettő viszsza, azután jottányi haladás toronyiránt, más tekintetben azonban araszolás hátrafelé – így is összegezhető mindaz, ami az idei érettségi körüli változásokat illeti.
Ugyan a statisztikák, az elégedett miniszteri nyilatkozat azt húzza alá, hogy nőtt az átmenési arány, és a tizenkettedikesek közül 7 százalékkal többen vették sikeresen az akadályokat, mint tavaly, mégsem örülhetnek felhőtlenül a végeredménynek az oktatási élet szereplői.
Madártávlatból nézve javulásként értékelhető, közelebbről nézve azonban nem mind arany... A menet közben bevezetett újratervezés nyilván nehezítette a vizsga lebonyolítását, és negatívan befolyásolta a vizsgázók, vizsgáztatók hangulatát, ez azonban nem volt nagyobb horderejű, mint a felső hatalmak bármely korábbi, az utolsó pillanatban érvényesített próbálkozása, hogy újfent átrajzolják a tanítás-tanulás-megmérettetés irányvonalainak egyre kuszábbá váló térképét.
Csupán a jéghegy csúcsának tekinthető, hogy a hírek néhol csalásokról, helyenként ragyogó, máshol tömeges bukásra mutató eredményekről vagy szembeötlő aránytalanságokról szóltak. A jelentős magyar lakossággal rendelkező térségek közül Kolozs és Szatmár megyében volt a legjobb a sikeresen érettségizők aránya, viszont Hargita megyében a diákok alig több mint fele csúszott át, sőt a legjobban érettségizettek listáján az első hét helyet román iskolák diákjai foglalták el.
Hogy azért jók itt-ott az eredmények, mert nem engedték érettségire a felkészületleneket? Vagy mert a diákok kezdik végre komolyan venni az érettségit? Ez csak részben lehet magyarázat. Viszonylagos érvényű, és nem új a nap alatt az sem, hogy a tömbmagyar megyék érettségizői azért is kullogtak hátul, mert évtizedek óta hiába forognak a román nyelvoktatás átalakításáról szóló küzdelem szélmalmai.
Így az idei eredmények sem tekinthetők látleletnek. Hanem csupán tünetegyüttesnek, amely felszínesen jelezhet bármi fontosat az oktatás mély áramlatairól. A mélyről, ahol a lényeg nem változott: ugyanazok a problémák nyomasztják továbbra is a hazai oktatás megannyi buktatójával szembesülőket.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Madártávlat
Madártávlatból nézve örülni is lehetne egyes fejleményeknek. Közelebbről természetesen nem mind arany: ha a dolgoknak nemcsak a színét, hanem a visszáját is megvizsgáljuk, ha a napi apró-cseprő történésekre összpontosítunk, azt a bizonyos csomót keresve a kákán, akkor kiderül, mindig van és lenne ok elkeseredésre, csalódásra.
De miért tennénk mindig így, amikor lehetnénk bár leheletnyit elégedettek? Vegyük sorra. A minap Marosvásárhelyről érkezett a hír, hogy a magyar kulturális ünnepet, a Forgatagot ha csak részben is, de „visszaengedték" a folyópartról a belvárosba, eddig ugyanis a magyarbarátnak korántsem nevezhető városvezetés teljes mértékben a külsőnek számító terepre száműzte. Idén viszont egyes programok teret hódíthatnak a központban, miután megegyezés született a polgármesteri hivatal és a Forgatag szervezői között.
A Pece-parti Párizsban is pozitív fejleménynek tekintették, hogy júniusban a lovagkirály sírjának valaha otthont adó várban szervezhették meg a Szent László Napokat, a magyar ünnepet. A 40 ezer résztvevő sikeres „várhódításának" is nevezett kulturális kavalkád volt az első rendezvény, aminek a felújítás alatt álló középkori váradi létesítmény otthont adott.
És akkor vegyük az épp most dübörgő Kolozsvári Magyar Napokat. Nemcsak az idelátogató, hanem a mindennapjait a kincses városban élő is azt érezheti: élettel telik meg a Főtér sokkal inkább, mint máskor, és a felpezsdülő közösségi élet, az újrafelfedezés örömét felcsillantó találkozások energiát kölcsönöznek a továbblépéshez talán minden tekintetben.
Persze felsorolhatnánk, mi minden rontja a pozitív összképet, a politika ellenünk irányuló kisebb és nagyobb ívű mozgásai, az akár napi szinten is megnyilvánuló „mezei" magyargyűlölet, az, hogy Erdélyben a multkulturalitásról minduntalan bebizonyosodik: csak címke, és így tovább.
De érdemes arra gondolni: olyan nagyobb erdélyi városokban, mint Marosvásárhely, Nagyvárad és Kolozsvár immár évek óta egyre sikeresebb és egyre nagyobb tömegeket mozgat meg a magyar ünnep, amely pár napig belakja az utcákat-tereket. És ne csak mondjuk, hanem reméljük is: az ünnep pozitív hozadéka érezhető lesz a jövőben is. Hátha nemcsak madártávlatból.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Újrafelfedező” találkozások a Kolozsvári Magyar Napokon
Pezsgő hangulat uralta a Kolozsvári Magyar Napok utolsó szakaszában a város központját: a Farkas utca, a középkori időutazás helyszínéül kijelölt Fogoly utca, a Deák Ferenc utcai ifjúsági pavilon, a New York Szálló, valamint a Főtér és környéke is megannyi külföldi és Erdély minden szegletéből érkező vendéget vonzott.
Szinte minden kincses városbeli családnak érkezett vendége a hét végére – így feltételezhető, hogy a magyar ünnepre talán annyian szállingóztak ide más településekről, mint amennyi kolozsvári magyar a szokásosnál otthonosabban érezhette magát a gazdag programokat felsorakoztató belvárosban.
„Annak ellenére, hogy idén több napon át esett az eső a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt, a Farkas utcai fesztiválutcában csak az első napon vette el a látogatók kedvét a mostoha időjárás. Aznap kevesebben jöttek el, mint azt korábban megszoktuk, a fesztivál következő napjain viszont még tavalyhoz képest is többen látogattak ki: naponta 15000 ezer ember kapcsolódott be a gazdag programkínálatába" – értékelte lapunknak Szász Péter, a fesztiválutca programjainak főszervezője.
Hozzáfűzte, szervezői szempontból még jól is jött az eső, a kánikula elmúltával ugyanis sokkal könnyebb volt felhúzni a sátrakat, illetve mindent felszerelni a Farkas utcában. Szász Péter kérdésünkre kifejtette, a korábbi évekhez hasonlóan helyt adtak a kézművesvásárnak, a hagyományos termékeket felsorakoztató standoknak, könyvesboltoknak, sőt kilenc múzeum is önálló standdal jelentkezett.
Emellett a bortermelők kínálták portékájukat a külön számukra fenntartott kis utcában, helyszíni sátrakból tudósítottak a tévék, rádiók, a Kolozsvári Magyar Színház is változatos programokkal várta a közönséget. Magyaros ételeket lehetett kapni: a lángostól a kürtős kalácson át a lacikonyhák kínálatáig szinte mindent.
A gyönyörűen felújított Farkas utcai református templom is rengeteg látogatót vonzott, a megújult épületre kíváncsi turisták kívül-belül megcsodálták a korszerű megvilágítással gazdagodó műemlék impozáns látványát.
Megidézett élmények, gasztronómiai „utazás”
Megannyi találkozás színhelye volt a kincses város a magyar napokon: ilyenkor olyanok is összefutnak, akik évek óta nem látták egymást, de az újrafelfedezés örömét erősítették az előre megszervezett, nagyobb lélegzetű találkozások is. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar szakos végzettjei elevenítették fel közös élményeiket a Horea úti „alma materben", ahol egyetemi tanárok, valamint a nagy múltú intézményben végzett bölcsészek találkoztak.
Mintegy ötvenen gyűltek össze egy fergetes hangulatú estére-éjszakára lapunk valamikori és mostani munkatársai: a Krónika 16 éve alatt ugyanis több mint száz újságíró, szerkesztő, fotós, tördelő, korrektor dolgozott majdnem mindig jó hangulatú légkörben, több szerkesztőségi helyszínen.
A közös élményeket, a mindenkori felhőtlen „krónikás” hangulatot idézték meg a több erdélyi városból érkezett résztvevők, akik a lap örökre eltávozott munkatársairól is megemlékeztek az Insomnia kávéházban péntek este.
Természetesen a gasztronómiai élmények sem maradhattak ki a hétvége kínálatából: ezúttal vendégek látták vendégül a Kolozsvári Magyar Napok sajtós résztvevőit a Magyar Turizmus Zrt. (MTZ) jóvoltából a Via étteremben, ahol ínyencségekkel – többek közt fenséges szürkemarhapörkölttel, szilvapálinkával, minőségi száraz vörösborral – kényeztették a betérő újságírókat.
Soós Júlia, az MTZ romániai képviseletének vezetője volt az esemény házigazdája, a jellegzetes magyarországi étekről pedig Barabás Zoltán mesterszakács, a Magyar Nemzeti Gasztronómia Szövetség alelnöke, a debreceni Barabás Étterem vezetője gondoskodott. Barabás Zoltán érzékletes kiselőadásban foglalta össze a a tudnivalókat a szürkemarháról, illetve a mennyei pörkölt elkészítésének módjáról. Mint megtudtuk, a szürkemarha és más marhák íze, állaga közt is lényeges a különbség, lévén hogy előbbi más életmódot folytat: ridegtartásban él, szabadon, úgynevezett külterjes állattenyésztésben.
Hetven hónap Bolívia börtöneiben
A La Paz-i börtönkomplexumban öt éven és tíz hónapon át politikai fogolyként elzárt, nemrég szabadult, szovátai Tóásó Előddel beszélgetett pénteken délután Lukács Csaba újságíró, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa az egykori Continental szállóban, rengeteg érdeklődő jelenlétében.
Lukács Csaba az államellenes és felforgató cselekedetek elkövetésével vádolt Tóásót rabságának ideje alatt évente látogatta, részt vett tárgyalásain, és szabadlábra helyezésekor a Bolíviából való, filmbeillő kimenekítésében is szerepet vállalt. Az érdekfeszítő beszélgetést nagy figyelemmel kísérő hallgatóság megtudhatta, milyen rémálomhoz hasonlatos következményekkel jár az, ha egy fiatal meggondolatlan módon vállal külföldi munkaajánlatot, és nem számol azzal – Lukács Csaba kifejezésével élve –, hogy ingyen ebéd márpedig nincs, és a csábító ajánlatok mögött óriási veszélyek leselkedhetnek.
Tóásó Előd elmondása szerint Eduardo Rózsa Flores meghívására utazott ki Bolíviába, hogy egy magyar származású, New York-i producerrel dokumentum- és játékfilmeket készítsen elő. Három társát, köztük Florest egy előre megszervezett kommandóakció során 2008 áprilisában lemészárolták szállodai szobájukban. Tóásó szinte csodával határos módon életben maradt, és Mario Tadiccal együtt letartóztatták, majd megkezdődött egy, a bizonyítékokat és észérveket semmibe vevő, kirakatperhez hasonlatos eljárás ellenük, amelyek Evo Morales indián származású államfő, szocialista hátterű diktatorikus rendszerének megerősítését szolgálták.
Az államelnök konkrét politikai tőkét kovácsolt, és két választási kampányt nyert meg azáltal, hogy sikeresen fellépett az állam rendjét veszélyeztető, terroristának titulált vádlottak ellen. Tóásó Előd nővére, Edit segítségével ártatlanságának bizonyításán dolgozott csaknem hat éven át, szabadulását azonban csak az idén megkötött vádalku tette lehetővé, amelyben el kellett ismernie, hogy fegyveres felkelést követett el.
A bolíviai állam Tóásóval szemben újra és újra megszegte, szükség esetén átírta saját törvényeit és a nemzetközi, emberi jogi szabályokat is, a börtönben pedig olyan állapotok uralkodtak, amelyek valóban rémálomhoz hasonlatosak. Néhány aspektus a La Paz-i rabéletből: a bolíviai társadalom nem tartja el a börtönbe jutott tagjait, így pénz híján azok sem ételt, sem ágyat nem kaphatnak. Hatalmas arányú a drogfüggőség, és a dependens rabok kiszámíthatatlansága – derült ki a beszélgetés során.
A legfontosabb következtetés a munkaajánlatokat illető óvatosság lenne – szögezte le Lukács Csaba, felhívva a fiatalok figyelmét arra is, hogy semmilyen virtuskodó, például fegyverrel, puskával készített fotót ne töltsenek fel közösségi oldalakra, mert azokat nagy valószínűséggel rosszul értelmezik majd.
Virtuózok, „nagy öregek” a főtéri nagyszínpadon
A tervek szerint Koncz Zsuzsa és meghívottai fellépésével, valamint az immár hagyományosnak számító főtéri tűzijátékkal zárul vasárnap este a Kolozsvári Magyar Napok egy hétig tartó színpompás koncertsorozata. A hétvégi fellépések rengeteg nézőt vonzottak a főtéri nagyszínpad elé, akárcsak a Farkas utcai kisszínpad elé.
A Vajdaság Paganinijének is nevezett Lajkó Félix hegedűvirtuóz fergeteges csütörtöki koncertjére is rengetegen voltak kíváncsiak, akárcsak Fenyő Miklós, a veterán rock and rollos pénteki fellépésére. Lajkó Félix augusztus 20-i színpadra lépése végén három különleges hangú énekesnő, a hegedűs játékába bekapcsolódó Palya Bea, Csizmadia Anna és Tintér Gabriella énekelte el a Himnuszt különleges, emelkedett hangulatot teremtve.
Szombaton este a Magashegyi Underground, a magyarországi alternatív zene egyik legnépszerűbb együttese csapott a húrok közé. Bocskor Bíborka, a zenekar csíkszentmártoni származású, jellegzetes hangú énekesnője egyedi mozgásvilággal és előadásmóddal, dalaiknak újszerű megszólaltásával kápráztatta el a főtéri közönséget.
A Bikini együttes, a magyar rockzene utóbbi évtizedeinek egyik „nagy öreg” zenekara állt a főtéri színpadra szintén szombat este: D. Nagy Lajos és zenésztársai régi nagy Bikini-slágereket és újabb dalokat is felvonultató koncerten szórakoztatták a magyar napok népes közönségét. A tömeg lelkesen énekelte a jól ismert slágereket, azonban némi csalódást keltett, hogy mindössze egy szám erejéig jöttek vissza az együttes tagjai a visszatapsolás után.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Utolsó órában rögzített népi tudás a Mezőségi Fesztiválon
A kihalófélben lévő népi kultúrát rögzíti és igyekszik továbbadni a fiatalabb generációknak a hét végén immár 19. ízben tartandó szamosújvári Mezőségi Fesztivál, amelyen mintegy félezren vesznek részt – mondta el a Krónikának Balázs-Bécsi Attila, az eseményt szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke.
„A rendezvény majdnem két évtizedes történetére visszatekintve elmondható, hogy a kezdettekkor jóval több adatközlő – a környező településekről érkező néptáncos, népzenész és énekes – vett részt, és kevesebb külső érdeklődő érkezett. Mostanra sajnos megfordult az arány: egyre kevesebb a népművészeti értékeket, hagyományos népi kultúrát bemutató adatközlő, és egyre több a fiatalabb generációt képviselő érdeklődő” – fejtette ki Balázs-Bécsi Attila.
A magyarországi szakma is érdeklődik a Mezőség iránt
A fesztivál célja felfedezni, népszerűsíteni és szakmailag rögzíteni a mezőségi népi kultúra még élő értékeit, ugyanakkor találkozási lehetőséget biztosít az adatközlők számára. 15 mezőségi településről érkezik mintegy 130 idősebb – 60-65 év fölötti – adatközlő a Mezőségi Fesztiválra, hogy a régió népzene- és néptánckincsét bemutassa az összegyűlt szakmabelieknek és érdeklődőknek.
Az alapítvány vezetője kiemelte, örvendetes, hogy akadnak olyan mezőségi települések, ahol összefognak, együtt lépnek fel az idősebbek és fiatalabbak, például a Kolozs megyei Visán. Balázs-Bécsi Attila azt is elmondta, több mint kétszázan érkeznek Magyarországról, hiszen ott is nagy az érdeklődés szakmai berkekben a mezőségi népi kultúra iránt: a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi szakosztálya, koreográfusok és más szakmabeliek is felhasználják mindazt a tudásanyagot, amit a fesztiválon rögzítenek.
Az adatközlők legnagyobb része táncos, de énekesek és zenészek is megmutatják tudásukat a fesztiválon. Az ördöngösfüzesi Hideg Anna által énekelt népdalkincsből „Annus néni daloskönyve” címmel jelent meg kiadvány (könyv és DVD), amelyet korábban Magyarországon mutattak be, most pedig a 74 éves adatközlő jelenlétében Szamosújváron ismerheti meg a közönség. Az alapítvány elnöke azt is elmondta, a fesztiválon bemutatott anyagokat digitalizálja az Erdélyi Magyar Néptáncszövetség, így a jövőben felhasználhatóak lesznek az oktatásban, és bármikor az érdeklődők rendelkezésére bocsájtják, hiszen közkincs.
Spontánul felbukkanó értékek
„Az adatközlők egyénileg is bemutatkoznak a találkozón, de ennél érdekesebb a nagy közös táncház, amikor a spontán tánc során sokan meglepetéssel szolgálnak: olyan dolgokat csillantanak fel, olyan tudás kerül a felszínre, amit esetleg korábban nem is láttunk” – tette hozzá Balázs-Bécsi Attila. Kitért arra is, hogy a találkozó egyfajta számvetés is: évente megemlékeznek az időközben eltávozott adatközlőkről – idén például a néhány hónapja elhunyt Maneszes Márton magyarszováti prímásról.
„Minden még fellelhető értéket össze kell gyűjteni a népi kultúrából: az a generáció, amely még birtokolja a szervesen elsajátított népművészeti értékeket, már kihalóban van; az utolsó órában lehetőséget akarunk teremteni arra, hogy ezt a tudást rögzítsük. A fesztivál célja az is, hogy megmutassa, miként válhatnak ezek az értékek a mindennapok, a szórakozás részévé” – mutatott rá az alapítvány elnöke. A kétnapos rendezvényen – pénteken és szombaton – többek közt szakmai bemutatkozás, táncházak, fórum, kiállítás, könyvbemutató, mezőségi gyermektáncház várja a közönséget a szamosújvári Téka Házban.
Nagykárolyi táncháztalálkozó
Néptánctalálkozót szervez október 24-én, szombaton Nagykárolyban a Rekettye Kulturális Egyesület. A tizenötödször tartandó találkozó a gyermekek és családok számára rendezett programokkal indul. Délután gálaműsor keretében lépnek színpadra amatőr és hivatásos táncegyüttesek, adatközlők. A Rekettye Kulturális Egyesület három tánccsoportja egész éves tevékenységét új színpadi produkciók formájában mutatja be, ezután hajnalig tartó, élőzenés táncház kezdődik.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Jelenközelbe” hozott történelem
A mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, ha rádöbbenti arra a gyerekeket, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja – nyilatkozta a Krónikának Ferencz-Salamon Alpár csíkszeredai történelemtanár, akit az október 23-ai események iskolai és iskolán kívüli oktatásáról is kérdeztünk. A forradalom kitöréséről Erdély-szerte megemlékeznek.
– Évről évre az erdélyi iskolák, diákok is megemlékeznek az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséről. Hogyan látja, mennyit tud a mai diákság az október 23-ai eseményekről, a forradalomról? Tapasztalata szerint mennyire van jelen ez a téma aktív tudásanyagukban, be tudják-e tájolni, miért lényeges a forradalom a magyarság történelemtudatának, azonosságtudatának alakulásában, és miként hat ma szabadságeszményként?
– Úgy gondolom, hogy a diákok ismeretei ezen a téren nagy mértékben függenek a családtól, a helyi közösségtől, és persze főleg a pedagógustól, legyen az tanító, történelem szakos tanár, magyar szakos tanár vagy osztályfőnök. Határozott véleményem, hogy ha az illető pedagógus vagy tanintézet számára fontos az október 23-i megemlékezés és más nemzeti évfordulók megünneplése, ha az iskola szervezeti kultúrájában, nevelési eszmeiségében, úgymond „ethoszában” lényeges szerepet kap az önazonosságtudat, akkor a gyerekek sokat fognak tudni ’56-ról.
Az iskola szerepe – főleg a történelemtanár révén – az, hogy lehetőséget teremtsen a diákok számára az aktív, tudásalapú megemlékezésre. Arra, hogy a gyerek sajátos iskolai tevékenységek révén magához közelinek érezze a távolinak még igazán nem mondható múltat. Példa erre, hogy Hargita megyében több éve megtartják az akkori idők tanúi, az ötvenhatosok részvételével a rendhagyó, élő történelemórákat.
– Említette, hogy a család hozzájárulása is jelentős mértékben befolyásolja, hogy milyen kép alakul ki a korszakról a fiatal generációban.
– Persze, rendkívül nagy jelentőséggel bír. A tudás alapja az az iskolai, családi vagy közösségi kultúra, amely érzékennyé teszi, teheti a gyerekeket a forradalom és szabadságharc témájára. Ha a család fontosnak tartja, hogy a fiatalok, ifjak ismerjék a jelenkori történelmet, a nagyszülők, szülők gyermek- és fiatalkorát, a kommunista időszak hangulatát és nehézségeit, a mai gyerekek számára furcsának vagy hihetetlennek tűnő valóságát, akkor az ötvenhatos diákok áldozathozatala, szabadságeszménye már nagyobb mértékben átérezhető.
És ha a közösség értékrendjében, szokásai és ünnepei között az ötvenhatos forradalomra való emlékezés is szerepel, ha hívó szóra megtelik a tér, akkor a felnövekvő nemzedék tagjai nem egy távoli, tőlük, közösségeik múltjától elszigetelt eseményként érzékelik a szabadságharcot, hanem saját, egyéni és csoportos múltjuk részeként. Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány esztendőben egyre növekedett az ehhez köthető iskolai vagy iskolán kívüli rendezvények száma, sajnos nem minden tanintézet, közösség, és nem minden család számára fontosak az október 23-ához hasonló nemzeti ünnepek.
Nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezést kérnie, önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, a szabadság iránti vágyat. Ha rádöbbenti arra a gyerekeket, ifjakat, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja.
– A forradalom és szabadságharc témája milyen mértékben szerepel a kötelező tananyagban? Véleménye szerint elegendő-e annyit tudni, amennyit iskolai keretek között tanulnak meg a diákok a korszakról?
– A kötelező tananyagban szerepel ugyan a kommunista korszak tanulmányozása, de az ismeretszerzés mindennapi lehetőségei terén nem állunk jól. Sajnos a történelemnek a kerettanterv szempontjából eléggé mostoha a sorsa, az általános iskolai és középiskolai oktatásban is. Az általános iskola felső tagozatán legfeljebb heti két órában tanítjuk az egyetemes történelmet, a jelenkort csak hetedikben.
A kisebbségi oktatásban még létezik a romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgy – ennek keretében hetedik osztályban tanulnak a diákok a kommunista korszakról. A kötelező tananyag azonban „vaskos”, régimódi, a tankönyv pedig elavult. Ilyen körülmények között nehézséget okoz a történelemtanárnak, hogy kellő időt és teret biztosítson a nemzeti fontosságú események oktatásának. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a közoktatásban érvényesülő politikai intézkedések nemhogy segítenék a választható tantárgyak palettájának színesítését, hanem inkább akadályozzák azt, akkor ebben a témában például lehetetlen a kötelező tananyagot, a globális megközelítésmódot összekapcsolni a helyi sajátosságokkal.
A középiskolai oktatás terén is korlátozottak a lehetőségek: a diákok nem tanulhatnak eleget a forradalomról. Persze kivételt képeznek a történelem-társadalom profilú osztályok, ahol heti több órában oktatják a történelmet. De összességében véve a kerettantervi és tananyagi körülmények e tekintetben nem bátorítóak, sőt.
– Tapasztalata szerint mi fogja meg leginkább a gyerekeket, amikor közelebb kerülnek a szabadságharc témájához, ha valamelyest megismerik a forradalom szerteágazó eseményeit? Konkrétan mit tehet a történelemtanár, hogy kíváncsivá tegye őket ez iránt?
– Egy kreatív pedagógus az iskolában, egy felelősségtudó szülő otthon, vagy a nemzeti öntudat ápolását küldetésének érző közösség sokat tehet ennek érdekében. A pedagógus rendhagyó történelemórákat tarthat, helytörténeti projekteket, kisebb hely- vagy családtörténeti kutatómunkákat indíthat, behívhatja a településen élő ötvenhatosokat, vagy egyszerűen meséltethet a kommunista időszakról a nagypapákkal, nagymamákkal. Természetesen felhsználhatja a témához kapcsolódó verseket, dalokat, visszaemlékezéseket, feldolgoztathatja a témát a képzőművészet segítségével.
Iskolai szinten megemlékező rendezvényeket lehet szervezni, a tanintézetben jelképes emlékfalakat állíthatnak, amelyeket megkoszorúzhatnak, ha éppen nincsen 56-os emlékmű a településen. Ha az illető helységben megemlékezést tartanak, akkor a történelemtanár elviszi az osztályt, hogy együtt emlékezzenek meg a közösség tagjaival. Persze ezen kívül bekapcsolódhatnak múzeumok, hagyományápoló egyesületek tevékenységeibe, múzeumpedagógiai foglalkozásokba, esetleg tanulmányi kirándulásokat szervezhetnek a témához kapcsolódóan. Beavatni, bevonni, „testközelbe” és „jelenközelbe” hozni a múltat – ez mintegy felkelti a kíváncsiságot, érdeklődővé teszi az érdektelent.
– És miként lehet kíváncsivá tenni a mai gyerekeket általában a történelem iránt? Hiszen az úgynevezett Facebook-generációt egyre nehezebb érdekeltté tenni, hogy könyvízű információkat sajátítson el, és talán ritka az a diák, aki többet szeretne tudni a történelemről, mint amennyit kötelező megtanulni az iskolában.
– A mai fiatalságot a meghaladott oktatási eszközökkel, módszerekkel tanítani, idejétmúlt nyelvezetet használni egyet jelent az idővesztegetéssel. Ezt a nemzedéket lekötni csak a hozzájuk közel álló eszközök felhasználásával lehet. Használni kell a modern technológiát, a különféle kommunikációs eszközöket, az interaktivitást biztosító módszereket. Igénybe kell venni mindazon lehetőségeket, amelyek olyan intenzív élményt biztosíthatnak a mai fiatalok számára, amire szükségük van. Hiszen manapság a gyereknek intenzív, közvetlen élményre van szüksége ahhoz, hogy felfigyeljen valamire.
Akadnak tanárok, akik tanítási projekt keretében a gyerekek közreműködésével Facebook-profilt készítettek nagy történelmi személyiségeknek. Nem részletezem és nem is meglepő, hogy rendkívüli eredménnyel. Ha a történelmet hasonlóképpen tálaljuk, ismertetjük meg a gyerekekkel, úgy, hogy számukra is lebilincselő legyen, káprázatos tantárgy lehet. Az ilyen fajta oktatás hatása azonnali és hosszú távú is, embert és közösséget formáló.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Ferencz S. Alpár történelemtanár az 1956-os forradalomról
Csíkszeredában is megemlékeznek az 1956-os forradalomról és szabadságharcról. Az '56-os események kapcsán Ferencz S. Alpár történelemtanárt többek között arról kérdeztük, hogy a forradalom milyen mértékben szerepel a romániai tananyagban.
– Hogyan látja, mennyit tud a mai diákság az október 23-i eseményekről, a forradalomról?
– Úgy gondolom, hogy a diákok ismeretei ezen a téren nagymértékben függenek a családtól, a helyi közösségtől és persze főleg a pedagógustól, legyen az tanító, történelem szakos tanár, magyar szakos tanár vagy osztályfőnök. Határozott véleményem, hogy ha az illető pedagógus vagy tanintézet számára fontos az október 23-i megemlékezés és más nemzeti évfordulók megünneplése, ha az iskola szervezeti kultúrájában, nevelési eszmeiségében, úgymond „ethoszában” lényeges szerepet kap az önazonosság-tudat, akkor a gyerekek sokat fognak tudni '56-ról.
– A forradalom és szabadságharc témája milyen mértékben szerepel a kötelező tananyagban? Véleménye szerint elegendő-e annyit tudni, amennyit iskolai keretek között tanulnak meg a diákok a korszakról?
– A kötelező tananyagban szerepel ugyan a kommunista korszak tanulmányozása, de az ismeretszerzés mindennapi lehetőségei terén nem állunk jól. Sajnos a történelemnek a kerettanterv szempontjából eléggé mostoha a sorsa az általános iskolai és a középiskolai oktatásban is. Az általános iskola felső tagozatán legfeljebb heti két órában tanítjuk az egyetemes történelmet, jelenkort csak hetedikben. A kisebbségi oktatásban még létezik a romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgy – ennek keretében hetedik osztályban tanulnak a diákok a kommunista korszakról. A kötelező tananyag azonban „vaskos”, régimódi, a tankönyv pedig elavult. Ilyen körülmények között nehézséget okoz a történelemtanárnak, hogy kellő időt és teret biztosítson a nemzeti fontosságú események oktatásának.
– Konkrétan hogyan teheti kíváncsivá a gyerekeket a történelemtanár a téma iránt?
– Egy kreatív pedagógus az iskolában, egy felelősségtudó szülő otthon vagy a nemzeti öntudat ápolását küldetésének érző közösség sokat tehet ennek érdekében. A pedagógus rendhagyó történelemórákat tarthat, helytörténeti projekteket, kisebb hely- vagy családtörténeti kutatómunkákat indíthat, behívhatja a településen élő ötvenhatosokat, vagy egyszerűen meséltethet a kommunista időszakról a nagypapákkal, nagymamákkal. Iskolai szinten megemlékező rendezvényeket lehet szervezni, a tanintézetben jelképes emlékfalakat állíthatnak, amelyeket megkoszorúzhatnak, ha éppen nincsen '56-os emlékmű a településen. Ha az illető helységben megemlékezést tartanak, akkor a történelemtanár elviszi az osztályt, hogy együtt emlékezzenek meg a közösség tagjaival. Beavatni, bevonni, „testközelbe” és „jelenközelbe” hozni a múltat – ez felkelti a kíváncsiságot, érdeklődővé teszi az érdektelent.
Kiss Judit
Székelyhon.ro

Ha családról van szó, mindenki érintett
Tízéves születésnapját ünnepelte a hétvégén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. A jubiláló szervezet célkitűzéseiről, szerteágazó tevékenységéről, rendezvényeiről, a kincses városbéli magyar közösségben vállalt szerepéről Adorjáni Katalint, az egyesület alelnökét kérdeztük.
– Tízéves jubileumát ünnepelte a hét végén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. Hogyan összegezné az elmúlt tíz évet? Mi volt a kezdeményezés elindításakor az alapítók elképzelése, az egyesület célja?
– Pont pénteken, a születésnapi Életfa-kávézóban idéztük fel a kezdeteket. Az első találkozásom azzal, amit az Életfa előéletének is nevezhetnénk, még a Herédi Zsolt szociológus által kezdeményezett kismamaklub egyik alkalma volt, amikor rádiósként interjúztam vele a Kolozsvár-belvárosi református egyházközség termében, ha jól emlékszem, 2003-ban. Aztán rá egy évre Osváth Enikő pszichológus meghívott az unitárius óvodába, ahol már arról tárgyaltunk, hogy eljött az ideje egy egyesület létrehozásának, amelyben többek kezdeményezése is háttérszervezetre lel.
Osváth Enikőnek régebbi vágya volt, hogy szakmai tanácsadóközpont jöjjön létre a kolozsvári magyar családok számára, és nyilvánvaló volt, hogy a kismamaklub is az új egyesület keretében fog működni.
Kilenc alapító taggal indítottuk el az egyesületet, célunk az volt, amit az alapító okiratban megfogalmaztunk, és ami a megújult honlapunkon is olvasható: támogassuk és segítsük a családokat kultúrájukban, anyagi létükben, mellettük álljunk életük minden szakaszában. Továbbá az, hogy erősítsük és megőrizzük a családot mint társadalmunk alapját, mellette legyünk a krízishelyzetekben is, valamint felmutassuk a gyermek jelentőségét, illetve az apa és anya szerepének fontosságát a nevelésben.
– Ünnepi fesztiváljaikon, a Kolozsvári Magyar Napokon, és megannyi rendezvény keretében évek óta népszerűek a tevékenységeik. Mit tekintenek az egyesület legnagyobb sikerének?
– Azt hiszem, hogy az Életfa Családsegítő Egyesület létrejötte már önmagában siker, hiszen választ adott arra a társadalmi igényre, amit ha nem is fogalmaztak meg a kolozsvári családok, de ott volt a lelkük mélyén: igen, pont erre van szükségük. A legcsodálatosabb az, hogy olyan csapat került össze, amely nem az egyéni siker lehetőségét látta az egyesületben, hanem mindig a közösségért akart tenni, jobbá akarta tenni a körülötte levő világot, az anyák, a gyermekek és a család javára. Persze ez egy kicsit idealisztikusan hangzik, de minden emberi gyarlóság és hiba ellenére a csapat mégis mindig előre vitte az ügyet.
Siker az is, hogy a kolozsvári magyar közösség felismerte, hogy érdemes befektetni ezekbe a tevékenységekbe, mert a közösség javát szolgálják. Itt gondolok a támogatóinkra, akik nagy empátiával kezelték mindig a családos programjainkat. Ez szerintem azért van, mert amikor családról beszélünk, akkor mindenki érintett. Mindezeken túl azt is sikerként könyvelem el, hogy nagy örömünkre, példánkon felbuzdulva sok hasonló kezdeményezés, szervezet született az évek során Erdélyszerte, amelyekkel többnyire partnerként is együttműködünk.
– Mi az, amit tapasztalata és meglátása szerint a leginkább kedvelnek az emberek az Életfa tevékenységében? Hogyan sikerül a sok érdeklődőt bevonzani az egyesület holdudvarába?
– Ha tömegben gondolkodunk, akkor egy nap egyszerre a fesztiváljainkon vannak a legtöbben, például a gyermeknapi fesztiválon, az adventi gyermekfesztivál és -sokadalmon, valamint nyilván a Kolozsvári Magyar Napokon, ahol mi szervezzük a családos programokat. De nagy népszerűségnek örvend Nyári játszóház, ahova egyre több gyermek jelentkezik. Táboraink, kézműves foglalkozásaink, alkotó tevékenységeink is kedveltek.
A heti rendszerességgel megszervezett programokon már kisebb a létszám, hiszen a program jellege osztja a résztvevőket, de a péntek esti születésnapi Életfa-kávéházban, és a szombati beszélgetések során kiderült, hogy milyen nagy támaszt jelentenek sokak számára az olyan kis közösségek, mint a Kismamaklub vagy az Egyszülősök Klubja. A különféle tornák pedig nemcsak a testi épség szemponjából kedveltek, de a közös tevékenység és a társaság is idehódítja az anyákat.
Lassacskán szinte minden tevékenységet megnevezek, és nehéz is bármelyiket is kiemelnem, hiszen a gazdag kínálat pontosan azt a célt szolgálja, hogy mindenki kiválaszthassa azt, amire a leginkább szüksége van. Lehet, hogy így valaki az egyéni vagy csoportos pszichológiai és gyógypedagógiai szolgáltatásaink mellett tenné le a voksát.
– Hogyan ünnepeltek a hét végén, kik csatlakoztak a jubileumi születésnaphoz?
– Az ünneplésünk mindenki számára nyitott volt. A munkatársak mellett örvendtünk, hogy a partnerek, támogatók és a programjainkon részt vevő családok is velünk ünnepeltek. Minden korosztály megtalálhatta a számára érdekes tevékenységet, és nyilván nem maradt el a nap végétől a közös vendégség sem, amelynek fénypontja, mint minden szülinapon, a tíz torta volt. A kolozsváriakon kívül Csíkszeredából, Segesvárról, Marosvásárhelyről, Gyulafehérvárról és Budapestről jöttek partnerszervezetink képviselői, barátaink.
– Arculatot váltottak nemrég. Mi indokolta a megújulást, és mik a jövőbeni terveik?
– Az eltelt tíz év határán „új ruhába” öltöztünk, arculatot is váltottunk. Tudatosult bennünk az, hogy a világ gyorsan változik körülöttünk. Nem biztos, hogy ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel kell megközelítenünk a családokat, mint ahogy azt az elmúlt években tettük. Nyilván, ami bevált és jó eredményt hoz, azt megtartjuk.
De szükség van ,,friss fuvallatra”, új látásmódra is. Céljaink nem változnak, továbbra is az erdélyi magyar családokat szolgáljuk. Fontos, hogy jobban odafigyeljünk kamaszainkra, fiataljainkra, a kétnyelvű családokra. Nyitottak vagyunk új partnerségekre, hogy együtt gondolkozzunk azon, hogy mire van szüksége közösségünknek és a segítésben nekünk hol a helyünk. Közös szakmai projekteket tervezünk.
És mivel tagja vagyunk a Kárpátmedencei Családszervezetek Szövetségének is, illetve az erdélyi régió családokkal foglalkozó magyar szervezeteit a szövetség megbízásából szintén az Életfa kapcsolja össze, nemcsak kolozsvári, hanem akár erdélyi és Kárpátmedencei szinten is tudunk együtt gondolkozni és együttműködni. Nem utolsó sorban magunkat is szeretnénk fejleszteni, munkatársainkat megerősíteni. Csapatépítő tevékenységeket, képzéseket szervezni, hogy a közösségért végzett munka öröm legyen mindenki számára, aki be szeretne kapcsolódni ebbe a nem könnyű, de szép szolgálatba.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Kora Árpád-kori hajkarikát találtak Bágyonban
Kiemelkedő jelentőségű leletekre bukkantak a Kolozs megyei Bágyonban, miközben régészeti szempontból tanulmányozták a település templomát: a leletek azt bizonyítják, hogy a székelyek betelepülése előtt is éltek a vidéken tehetős, sőt templomot is építő magyarok.
A bágyoni unitárius templom régészeti előtanulmányai során az északi fal mellett a XI. század második feléből származó sírt tártak fel, melyet egy S végződésű bronz hajkarika datál, ugyanitt ezüstből készült hajkarikát is találtak – olvasható a Magyar Unitárius Egyház honlapján. A Tordától délre, 10 kilométerre fekvő Bágyonban a kolozsvári történelmi múzeum régészei bukkantak a kiemelkedően fontos leletekre.
„Történelmet írunk, »tankönyveket változtatunk« abból a szempontból, hogy egy olyan kora Árpád-kori temetőre bukkantunk, ahol rendkívül értékes leleteket tártunk fel. Az S végű hajkarika aranyból készült, a Kárpát-medencében 22 ilyen darabot találtak eddig, a legközelebbit Nagybánya környékén – ez a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban található. A bágyoni leletet a 11. század első felére datáljuk, ez azt jelenti, hogy a kora Árpád-kori királyi adminisztráció sokkal korábban tört be ide" – fejtette ki Csók Zsolt kolozsvári régész az M1 csatornának.
Azt is elmondta, nem messze Bágyontól, a szintén Kolozs megyei Várfalván található Erdély legrégebbi ispánsági vára: az oklevelekben 1075-ben Torda várként említik.
„Úgy fogtunk neki ennek a kutatásnak, hogy a barokk templomot »megszondázzuk« ahhoz, hogy megvizsgáljuk az alapozásait. Utólag kiderült, hogy sokkal többel állunk szemben. Ez Erdélyben az egyik legkorábbi, 1338-as építési felirattal ellátott templom, ami azt jelenti, hogy van egy gótikus építmény, amit 1809-ben elbontottak. A leletanyag arra utal, hogy a középkori struktúrán belül még van egy kisebb struktúra, egy kora árpádkori téglaépület is" – részletezte Csók Zsolt.
Kitért arra is, hogy december 18-án jár le a határideje azoknak a pályázatoknak, amelyek a B kategóriájú műemlékekhez adnak finanszírozást, ennek keretében végzik a munkálatokat. A lelet további sorsáról szólva elmondta, a hajkarikákat a restaurátorok megtakarítják, állagukat megőrzik, aztán kiállítják.
Orbán Balázs A Székelyföld leírásában úgy vélekedik, Bágyon nevéből az udvarhelyszéki Bágy lakosainak áttelepülésére lehet következtetni. A település lakói még Dávid Ferenc, az unitárius egyház megalapítója idejében, a 16. században tértek át az unitárius vallásra, a településnek ezt követően mindig népes unitárius eklézsiája volt.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Nagyvárosi regösének – A kolozsvári gyerekek is megismerik a téli népszokásokat
A nagyvárosi gyerekekkel is megismerteti a téli ünnepkörhöz kapcsolódó népszokásokat a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékház JelesNapTár elnevezésű gyermekprogramja, amelynek keretében a kántálás és a regölés hagyományát elevenítik fel.
A téli népszokásokat is ápoló kezdeményezés keretében december 26-án, szombaton a kincses város központjában és a központ környékén lakó családokhoz látogatnak el a szervezők és résztvevők.
„A JelesNapTár fő feladata, hogy megismertesse a hagyományokat, az ősi tudást a városi gyermekekkel. Havonta egyszer összegyűlünk és az abban a hónapban esedékes jeles napokról, szokásokról beszélgetünk, ehhez kapcsolódó népi játékokat játszunk, kézműves foglalkozásokat tartunk. Ezúttal két, nagyon szép, régi szokást szeretnénk feleleveníteni, amely faluhelyen még megtalálható" – mondta el a Krónikának Both Zsuzsa néprajzos, kézműves, az esemény egyik szervezője.
Mint kifejtette, elsőként a kántálás szokását elevenítik fel, ezzel szeretnék kicsit „áthelyezni a hangsúlyt", felhívni a figyelmet arra, hogy a karácsony ne csak a felhajtásról, az ajándékokról, az eltúlzott evés-ivásról szóljon, hanem az együttlét öröméről, az együtt örvendezésről, szeretetről is.
„Régen ez teljesen jól működött, karácsony előestéjén korcsoportok szerint külön csapatokban, karácsonyi énekeket énekelve járták végig a falut. Dél körül a gyermekek, délután a fiatalok, este pedig a házasemberek jártak kántálni. Engedélykérés után az ablak alatt vagy a házban énekeltek egy vagy több éneket, amelyeket esetenként valamilyen ritmikus hangszerrel is kísértek, a háziak pedig hálából diót, almát, perecet vagy kalácsot tettek a kántálók tarisznyájába" – fűzte hozzá Both Zsuzsa.
Mint kifejtette, a kolozsvári hagyományőrző rendezvényen az egyik legarchaikusabb termékenység-, bőség- és párokat összevarázsló népszokást, a regölést is felelevenítik. „Pont a regölés hagyományos napján, vagyis december 26-án szervezzük a programot. Terveink szerint a város központjában lakó családokhoz látogatunk el, akik szívesen látnának. Vannak lelkes segítőink is, és bízunk benne, hogy akad szülő, nagyszülő, aki erősíti majd kis kórusunkat" – mondta a szervező.
A hagyomány szerint karácsony másnapjától január hatodikáig a regösök, általában fiatal legények járták a falut, és minden háznál regöséneket énekeltek, ezért cserébe ajándékokat kaptak. A kolozsvári rendezvényre a kinga7005@yahoo.com e-mail címen lehet jelentkezni, a szervezők arra kérik a kántálókat fogadó családokat, hogy jelezzék, ha szeretnének bekapcsolódni a hagyományőrzésbe. A kolozsvári kántálás, regölés december 26-án délután 4 órakor kezdődik, a résztvevők a Sora üzletközpont elől indulnak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyben került elő a mozaikművész több elveszettnek hitt alkotása
Sorra kerülnek elő Róth Miksa hírneves üvegfestő és mozaikművész alkotásai Erdélyben – írta az Mno.hu. A világhírű alkotó születésének 150. évfordulójára emlékévvel készülő budapesti Róth-emlékmúzeum igazgatója, Fényi Tibor valóságos erdélyi „krimikről” számolt be a lapnak abból az alkalomból, hogy Róth Miksa december 26-i születésnapján a múzeum közelében hatalmas falfestménnyel tisztelegtek a mester munkássága előtt.
A Róth-műhelyben számos üvegfestmény és mozaik készült erdélyi városok, falvak számára, ám sokáig úgy tudták, hogy ezek nagy része az első világháborút követően vagy a kommunista diktatúra idején megsemmisült. Azonban az elmúlt években sorra kerültek elő az egész évszázadot pincékben, padlásokon, titkos raktárakban túlélő művek. Sőt, még a Román Kommunista Párt egyik székházában vagy egy román ortodox kápolnában is találtak senki által számon nem tartott Róth-műveket – ezek élethű kópiáit júniusban a budapesti Róth Miksa-emlékházban lehetett megtekinteni a Múzeumok Éjszakáján.
A művész egyik alkotása, a párizsi világkiállításon ezüstérmet besöprő, Párka című üvegablak hatalmas népszerűségnek örvendett, bejárta a világot, így jutott el a budai királyi várból Torinóba, majd pedig Miklós cárhoz, Oroszországba is. „Ezután azonban évtizedekre eltűnt a gyönyörű műalkotás, csak annyit lehetett róla tudni, hogy Szentpétervárról még hazakerült, majd nyoma veszett” – mesélte Fényi, aki elkezdett kutatni utána. A múzeum épületében, mely hajdanán Róth lakhelye és üzeme is volt, került elő egy fecni, melyen annyi szerepelt: „Párka: Kolozsvár, Karolina Kórház.” Ekkor vette fel a kapcsolatot Fényi Murádin Jenő kolozsvári művészettörténésszel, akinek nevéhez számos erdélyi Róth-munka megmentése fűződik. Murádin a Karolina kórház hajdani ravatalozójában, amit ortodox templommá alakítottak, az ikonosztáz mögött oda nem illő fényességet fedezett fel. – A Párka nem része az ortodox vallásnak, ezért talán egyszer lecserélik egy ortodox szentre – reménykedik Fényi, aki hozzátette, hogy szerencsére alig nyúltak hozzá a műremekhez. Csupán az alkotó nevét és a származási helyet jelölő táblát kenték le olajfestékkel.
Marosvásárhelyen a szóbeszéd szerint a román katonák szitává lőtték Ferenc József és több magyar történelmi személyiség ábrázolását. A városháza épületében, a kiegyezés jegyében kapott helyet Zrínyi- és Bethlen-ábrázolása, itt még Kossuth és Deák Ferenc is megfért Ferenc Józseffel. A nem mindennapi „ötösfogatot” Bónis Johanna muzeológus találta meg a pincében – szerencsére mítosz volt csupán a „szitává lövés”, a magyar történelmi szereplőket ugyan eltávolították a helyükről, de a szóbeszédnél kevésbé durván. A műalkotások a Kultúrpalotában láthatók. A magyar szecessziós építészet egyik csúcsteljesítményt képviselő épülethez még egy Róth-történet kapcsolódik, a palota egyik, a mester készítette üvegfesményén az „Isten, áldd meg a magyart” felirat szerepelt, helyettén később odafestett lángnyelvek látszanak.
Talán a legszomorúbb történet a Temes megyei Detta faluhoz kötődik, ahol a templomot gyönyörű festett Róth-ablakok díszítik, amelyek mára rettenetes állapotba kerültek. A helyi katolikus közösség a kihalás felé sodródik, az idősödő falubeliek képtelenek egy olyan költséges projektet finanszírozni, mint a templom Róth-üvegeinek a restaurálása. A Róth-múzeum a többi között életmentő feladatokat is vállal, jelenleg Detta üvegeinek megmentésére keresnek magánszponzorokat.
Eddig megjelent egy füzetecske, ami hamarosan angolul is olvasható lesz, de újranyomják a Róth Miksa üvegfestményei a historizmustól a szecesszióig című kötetet, valamint Fényi Tibortól két új könyv is meg fog jelenni. Magyarországon megbecsülik Róth Miksa művészetét, talán sikerül elérni, hogy határon túli alkotásai is eredeti fényükben tündököljenek.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A világ legszebb „téli” kastélyai közé sorolták a barcarozsnyói várat 
A világ legszebb, a téli időszakban meglátogatandó tíz kastélya közé sorolta a mérvadó Condé Nast Traveler turisztikai magazin a Brassó megyei Barcarozsnyó várát – adja hírül Kiss Judit a kronika.ro-n. A legcsodálatosabb behavazott kastélyokat felsorakoztató listán lélegzetelállító környezetben láthatóak azok az impozáns épületek, amelyeket a magazin szerint érdemes télen is meglátogatni.
A barcarozsnyói várra 2015-ben közel 363 ezer turista volt kíváncsi. A tekintélyes magazin tízes listájára többek közt a németországi Neuschwanstein-kastély, a moszkvai Alekszej Mihajlovics-palota, a japán Matsumoto-palota, a németországi Hohenzollern-kastély került fel. Barcarozsnyó polgármestere, Adrian Veştea azt mondta, örömmel tölti el, hogy a több évszázados épületet világszerte népszerűsítik, ezt az is alátámasztja, hogy évről évre egyre több turista érkezik a Brassó megyei településre.
„2015. december végéig 362 700 turista látogatta meg a várat, és ez rekordnak számít. 2013-ban 108 000, 2014-ben pedig 241 000 ideérkező volt kíváncsi a várra" – ecsetelte a polgármester, aki abban reménykedik, hogy ez a szám a jövőben eléri a félmilliót.
Barcarozsnyó Brassótól 15 kilométerre, a Vidombák-patak partján, a Törcsvári-szoros bejáratánál fekszik. A település fölött meredek sziklákon épült középkori vár, Erdély legnagyobb parasztvára a régi Rozsnyó község mentsvára volt – veszély esetén az egész község idemenekülhetett. Mai formájában a város szász lakossága építette ki a 15. században. Falai átlagosan ötméteres vastagságúak. Az erődítmény várfalain belül 30 kis épület segítségével rekonstruálják a középkor mindennapjait, emellett a vár egyik épen maradt épületében helytörténeti kiállítás is helyet kapott – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Szegénységi bizonyítvány
Keveslik és szemfényvesztésnek nevezik az oktatásügyi szakemberek a 15 százalékos béremelést, amely körülbelül 304 ezer pedagógust érint januártól. Úgy vélik, a fizetéskiegészítés nem oldja meg az ágazat legfontosabb problémáit, és nem motiválja kellőképpen azokat a szakembereket, akik még a rendszerben maradtak.
„Mint koncot a kutyának, úgy dobták oda a pedagógusoknak ezt a béremelést” – fogalmaz Csatlós Mihály Levente, a Felső-háromszéki Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke.
A kézdivásárhelyi tanár aggasztónak tartja, hogy a tanügyben dolgozókat már egyre nehezebben lehet mozgósítani, hogy kiálljanak a jogaikért, legtöbben belefáradtak az ígérgetésekbe. „Folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy a mindenkori kormány nem váltja be az ígéreteit, hiszen 2008-ban már az államfő is kihirdette az 50 százalékos béremelésről rendelkező jogszabályt, és végül egy soha véget nem érő, fájdalmas per lett a vége” – emlékeztetett a szakszervezeti bizalmi.
Csatlós szerint ezt a 15 százalékos béremelést is tavaly október 30-ára ígérték meg, és örülhetnek, ha januárban megkapják az összeget. „Szemfényvesztés az egész. Egyértelmű, hogy a politikum, az ország vezetése teljes mértékben elhanyagolja az oktatást. Ehhez képest az olimpikonokkal, a nemzetközi versenyek győzteseivel büszkélkednek, így próbálják palástolni azt a szomorú tényt, hogy valójában nem működik a rendszer. Pedig mi a törvényhozóktól csak azt várjuk el, hogy rólunk is úgy gondoskodjanak, mint saját magukról” – mondta a szakszervezet felső-háromszéki elnöke.
„Ha azt szeretnénk, hogy olyan emberek dolgozzanak az oktatásban, akik a hivatásuknak élnek, akkor az erkölcsi elismerés mellett az anyagi elismerésre is szükség van” – szögezte le lapunknak Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő. Hangsúlyozta, ez egy örökös probléma, összehasonlítva a magyarországi vagy nyugat-európai bérekkel, a hazai pedagógusok arányaiban is sokkal kevesebb javadalmazást kapnak, holott szerinte ugyanolyan minőségű és mennyiségű munkát végeznek. Kiss Imre szerint nem az a megoldás, hogy különnyugdíjat biztosítsanak a tanároknak, inkább az aktív pedagógusoknak kellene megfelelő fizetést adni.
A főtanfelügyelő szerint a pályakezdőkre is jobban oda kell figyelni, ha azt akarják, hogy olyan szakemberek kerüljenek be, akik biztosítják az oktatás magas színvonalát.
Romlik a szakma megítélése?
Zavaró, hogy egyre romlik a szakma megítélése, becsülete – jegyzi meg Szőcs Torma Katalin sepsiszentgyörgyi angoltanár, aki szerint a „jelenségnek” öszszetett okai vannak, s csak egy szelete az, hogy a tanügyben csekélyek a bérek.
A háromszéki pedagógus úgy véli, az alacsony javadalmazás miatt alakult ki a közvéleményben az a meggyőződés, hogy csak az marad a tanügyben, aki más, jobban fizetett ágazatokban nem boldogul, ez pedig rontja a pedagógusok hitelét a diákok és a szülők szemében is. „Húsz év tehetetlenségével is szembe kell néznünk, hogy semmiben nem újult meg az oktatási rendszer. Úgy tűnik, ez valójában nem jelent prioritást” – tette hozzá. Szőcs Torma Katalin szerint az elmúlt év történéseiből is az a következtetés vonható le, hogy „mindenki mindenről beszél, csak a jobb életminőséget szavatoló két ágazat merül feledésbe: a tanügy és az egészségügy”.
Hargita megyében több mint 6000 alkalmazottat érint a 15 százalékos béremelés. Bartolf Hedvig volt megyei főtanfelügyelő szerint az intézkedés által valamelyest vonzóbbá válhat a tanügyi szakma, de a fizetések még így is messze elmaradnak a megérdemelttől és az európai átlagtól.
„Véleményem szerint manapság már csak azok jönnek vagy maradnak a tanügyben, akik elkötelezték magukat a szakma iránt. Figyelembe véve a sok vizsgát, a nagy stresszfaktort, illetve a pedagógusok másnapra való hosszú délutáni felkészülését, ez a fizetés még az emeléssel együtt is elenyésző” – fejtette ki a tanfelügyelőség illetékese. Egy neve elhallgatását kérő csíkszeredai tanár szerint az is baj, hogy a döntéshozók közül sokan nem veszik figyelembe, hogy egy tanár az iskolai órákon túl gyakran este 10-ig is készül a következő napra, ráadásul saját zsebből is fizet, hogy könyveket vásároljon magának, vagy hogy programokat szervezzen a gyerekeknek.
Hajmeresztő különbségek
Egy tízévnyi szakmai tapasztalattal és egyes fokozati vizsgával rendelkező romániai tanár egyébként egy év alatt keres annyit, mint egy hasonló felkészültségű luxemburgi pedagógus két hét alatt. A nyugat-európai országban élő tanerő konkrétan 7600 eurót kap munkájáért havonta, a hazai pedig megközelítőleg 3400 eurót évente. A világ legjobban fizetett pedagógusai a luxemburgiak, akik évente több mint 90 ezer eurót kapnak kézhez, míg a romániai tanároknak megközelítőleg 21 600 lej a bruttó, 15 600 lej a nettó fizetése – ami 3400 eurót jelent.
A világon a legtöbbet kereső tanárok bérére vonatkozó adatokat a legfejlettebb államokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által készített, tavaly novemberi, Oktatási körkép 2015-re című jelentés sorakoztatja fel, a pedagógusaikat legjobban megfizető országok listáján Románia nem szerepel – írta az Adevărul.ro. Az OECD készíti el egyébként a PISA-teszteket is, a nemzetközi tanulói teljesítménymérés programját. A jelentésből az is kiderül, hogy egy németországi tanár keresete évi 60 ezer, a kanadainak 58 500, az Egyesült Államokbelinek majdnem 50 ezer eurónak megfelelő összeg.
„A tanügy a költségvetés Hamupipőkéje”
A Romániai Fiatal Tanárok Szakszervezetének elnöke, Corneliu Riegler, a fővárosi George Coşbuc Gimnázium történelemtanára a lapnak úgy nyilatkozott, hogy a gyenge fizetések miatt a hazai pedagógusok közül sokan szégyellik, hogy a tanügyben dolgoznak, hiszen a méltóságukba gázol, hogy emiatt szánakoznak rajtuk. „Hogy számszerűsítsünk: egy szerbiai kezdő tanár fizetése 350 euró, nálunk pedig 250 euró. Romániában gyakorlatilag úgy tekintik a tanárokat, mint a Vöröskereszt önkénteseit. Akadnak kollégáim, akik egyenesen szégyellik a munkahelyüket, mert megalázónak tartják, hogy nem becsülik a munkájukat” – fogalmazott Riegler.
Arról, hogy januártól megemelik a tanügyben dolgozók bérét, a szakszervezet elnöke úgy nyilatkozott, természetesen örülnek ennek, és nagyon várják, viszont ez még kevés a megfelelő életszínvonal kialakításához. „Az egészségügy és a tanügy volt évről évre a költségvetés Hamupipőkéje” – mutatott rá Riegler.
Tincuţa Apăteanu bukaresti oktatásügyi szakértő az Adevărul című lapnak kifejtette, Romániában a tanügyet alapjaiban kellene megváltoztatni. „Véleményem szerint teljesítményüknek megfelelően kellene bérezni a pedagógusokat, nagyon világosan meghatározott kritériumrendszer alapján: például figyelembe kellene venni, ha egy tanárnak sikerül egy bukott diákot odajuttatni, hogy 6-7-eseket kapjon. Arra kellene odafigyelni, hogy milyen innovatív módszereket alkalmaz, mennyire használja a modern technológiát órákon, és az is kéne számítson, hogy mennyire tud interaktív kapcsolatot fenntartani a szülőkkel. Ne a diákok által megnyert érmek száma legyen mérvadó a bérezésnél, hiszen az olimpikonok általában az iskola és a család „termékei”, és rendezett környezetből, számukra előnyös körülmények közül indulnak” – mondta az oktatási szakértő.
A kezdő pedagógusok megalázóan kevés fizetése egyébként közvetlenül hat arra, hogy kik választják majd a tanári pályát. Az OECD jelentésében az is szerepel, hogy az egyes országok tanügyi rendszerei folyamatosan versengenek a különböző gazdasági ágazatokkal, hogy bevonzzák a jól felkészült munkaerőt.
„A kezdő tanárok fizetése és jövedelmük alakulása döntő tényező a tekintetben, hogy ezen a pályán maradnak-e, és tanárként szeretnének-e dolgozni a fiatalok. Azoknak az országoknak, amelyek több tanárt szeretnének foglalkoztatni, vagy ahol a tanerők többsége nem fiatal, illetve azok az országok, ahol egyre növekszik a diákok létszáma, vonzóbb fizetést kellene biztosítaniuk a kezdő pedagógusoknak. Megemlítendő ugyanakkor, hogy nem elegendő csak a tanügybe vonzani a jól felkészült, egyetemet végzett fiatalokat, a rendszernek meg is kell tartania őket” – hívta fel a figyelmet a szervezet jelentése.
Bíró Blanka, Kiss Judit, Molnár Rajmond. Krónika (Kolozsvár)

György Attila csíkszeredai író kapja a Madách-díjat
György Attila József Attila-díjas csíkszeredai írónak adják át pénteken a Madách-díjat a Nógrád megyei Balassagyarmaton. 
Az ember tragédiájának szerzője a Nógrád megyei, ma már Szlovákiához tartozó Alsósztregován született, a születésének évfordulója alkalmából rendezett Nógrád megyei ünnepségnek hagyományosan Balassagyarmat ad helyet.
„Meglepődtem és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy nekem ítélték a Madách-díjat. Rangos elismerés, ez abból is látszik, hogy korábban kiknek ítélték oda. Köszönöm a kitüntetést és ígérem, hogy meg fogom szolgálni" – mondta a Krónika megkeresésére György Attila, a Székelyföld című kulturális folyóirat alapítója és szerkesztője.
Az író, akinek novellái, publicisztikái rendszeresen megjelennek romániai és magyarországi folyóiratokban, a Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának egykori intendánsa. Korábban elnyerte többek közt a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, a Bálint András-emlékdíját, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának díját 2002-ben, 2011-ben pedig József Attila-díjjal tüntették ki.
„Csupán a valóságról írni: nemcsak unalmas, hanem hamis is. Csupán az álomról írni: szép, igaz, de nem teljes az én olvasatomban. Mindig is szerettem a „mágikus realista” irodalmat, még mielőtt tudtam volna, így hívják. A szerző – már aki erre a névre érdemes – és a mű között csak őszinteség van. A »valóság« interpretálható" – foglalta össze a csíkszeredai író ars poeticáját az Irodalmijelen.hu-nak.
A Madách-díjat pénteken egyébként Molnár Péter Kerényi Jenő- és Hermann Lipót-díjas szobrászművésznek is átadják Balassagyarmaton. A központi Madách-ünnepségen, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központban Skuczi Nándor, a Nógrád Megyei Önkormányzat elnöke mond köszöntőt, és adja át a Madách-díjakat – írta az MTI.
Az író, költő halálának 100. évfordulójára alapított elismeréssel minden évben a Madách-kutatásban, a Madách-kultusz ápolásában, a megye kulturális és művészeti életében legeredményesebben közreműködőket jutalmazzák. Nógrád megye korábban Madách-díjat adományozott többek között R. Várkonyi Ágnes történésznek, Andor Csabának, a Madách Társaság elnökének, Kerényi Ferenc, Szabó András, Bene Kálmán irodalomtörténésznek, a Mikszáth Kálmán Társaságnak, Jankovics Marcell rajzfilmrendezőnek, és posztumusz odaítélték a díjat Lukács Margit színművésznek is.
Kiss Judit. Székelyhon.ro

Szellem a palackból
Egyre többen sorakoznak fel Marian Godină brassói rendőr mellett, aki „kiengedte a szellemet a palackból” azzal, hogy feltárta: megalázták, meghurcolták a felettesei, miután volt mersze megbírságolni egy befolyásos személyt.
A közösségi oldalakon hősként ünnepelt, a korrupció ellen a harcot felvevő, rendőri pályafutásának „kalandjairól” könyvet író közeghez nemcsak a különféle internetes fórumokon őt elismerő és buzdító civilek, hanem kollégái, a rendőrök országos szakszervezetének más városokból érkező tagjai is csatlakoznak: az utcán hallatták hangjukat a minap, amikor szolidaritásdemonstrációt szerveztek Brassóban.
A tüntetők elsősorban nem föltétlenül azt akarják elérni, hogy személycserék történjenek, hanem hogy a rendőri vezetők változtassák meg mentalitásukat. Megkövesedett, elavult a rendszer, a fejesek pedig nem engedik kibontakozni a fiatalokat, megakadályozzák, hogy becsületesen végezzék munkájukat, amire felesküdtek – hangoztatták.
Úgy tűnik, a hazai rendőrség kulisszái mögött zajló visszaélésekről egyre többen rántják le a leplet, megszólalnak más rendőrök is, akiket szintén megaláztak a főnökeik, ellehetetlenítették a munkájukat. Például kitálalt egy kolozsvári közlekedési rendőr is, aki miután két évig hadakozott a helyi intézményt keresztül-kasul behálózó korrupcióval, bár megnyerte a felettesei elleni pert, látva a helyzet kilátástalanságát, feladta és kilépett a rendőrségtől.
A meghurcolt exközeg, aki átlátja a testületben uralkodó viszonyokat, úgy vélekedik, a rendszer egésze csak akkor fog megváltozni, ha a főnökök kinevezése nem lesz politikafüggő. Hiszen így ördögi a kör: a korrupció újabb korrupciót fiadzik, az egyszeri autós vagy gyalogos pedig hogyan is számíthatna becsületes rendőri eljárásra, ha a közeg eleve nem viselkedhet büntetlenül tisztességesen munkája végzése közben.
„Nem tudok dolgozni, ha csak Daciák sofőrjeit vonhatom felelősségre” – fakadt ki az exrendőr, akinek példáját remélhetőleg mások is követik. Ha Godină és társai felébresztik, maguk mellé állítják a közvéleményt, hátha lesz esélye a palackból kiszabadult szellemnek sikerrel felvenni a harcot a korrupció százkarú szörnye ellen.
Kiss Judit. Krónika (Kolozsvár)

Tükörkép, összkép
A hazai oktatási rendszer újabb, de korántsem meglepő tükörképét villantják fel a próbaérettségi minap nyilvánosságra hozott eredményei.
A siralmasnak tekinthető összkép azt mutatja, négy tizenkettedikes diákból mindössze egy szerezne átmenő átlagot a tucatnyi, iskolapadban töltött évet lezáró, sok tekintetben fontosnak tartott megmérettetésen, a tizenegyedikesek közül pedig még ennél is kevesebben vennék sikeresen az akadályt.
Hogy messze van még az igazi nyári vizsga? Hogy csupán a diákok kevesebb mint fele jelent meg az érettségire való felkészülést elősegíteni hivatott megmérettetésen? Hogy nehezeknek bizonyulhattak a tételek? Mindez árnyalhatja az összképet, de nem mentesíti az immár megannyi generációnyi, sikertelenül érettségizőt kitermelő romániai oktatási rendszert.
A mostani eredmények a tanügyminisztériumi statisztikát nézve sem tekinthetők túl mellbevágónak, hiszen immár tendencia, hogy az utóbbi tíz évben folyamatosan csökken a sikeresen érettségizők száma. És a próbavizsgajegyek akkor sem meglepőek, ha azt nézzük, hogy a hazai oktatás – amelyben bár évek-évtizedek óta gyakoriak a formális változtatások – még mindig főként hatalmas információmennyiség lenyelésére és visszaböfögésére kényszeríti a diákokat.
Számos eredője lehet egyre növekvő érdektelenségüknek, a tanulás, ismeretszerzés iránti közönyüknek, annak, hogy egyre kevésbé ösztönzik őket a továbbtanulás perspektívái. Okolhatók a kíváncsiságot kiölő, túlnyomórészt a lexikális tudásra hangsúlyt fektető tantervek, a pedagógusok motiválatlansága, a fiatal generáció egyre nagyobb teret hódító képernyőfüggősége, és ezzel együtt az írott szöveg iránti közönye és így tovább.
Egy azonban bizonyos: amíg nem változik meg alapjaiban a tanügyi rendszer és az annak fogyatékosságait visszatükröző vizsgakövetelmények, addig aligha várható változás az eredményeket illetően. Vajon remélhetjük, hogy mire például a most előkészítőbe járó gyerekek érettségi elé állnak, megváltozik annyira az összkép, hogy az alma mater szárnyai alól a nagybetűs életbe kilépők valóban úgy érzik, igazi tudással – és nem mellékesen – tudásszomjjal tarisznyálta fel őket a tizenkét iskolai év?
Kiss Judit. Krónika (Kolozsvár)

Csíki születésű színésszel a főszerepben mutat be filmet a Duna
Móricz Zsigmond Barbárok című novellája és Sinka István Fekete bojtár vallomásai című önéletrajzi regénye szolgál alapjául a Balázs Béla-díjas Vitézy László új filmjének, A fekete bojtárnak, amelyet március 26-án, szombaton mutatnak be a Duna csatornán. A film főszerepét a csíkszeredai születésű Adorjáni Bálint alakítja.
Az 1930-as évek paraszti világában játszódó film Sinka István bihari juhászról szól, aki beleszeret az árva szolgálólányba, Pap Piroskába, aki egy balesetet követően őt ápolja. A fiatal házaspár éppen elkezdi közös életét, amikor a pusztán legeltető – időközben költővé váló – juhászt Móricz novellája cselekményéhez hasonlóan megölik, az általa őrzött nyájat pedig elhajtják.
A fekete bojtár szerdai budapesti sajtóvetítését követően Vitézy László az MTI-nek elmondta: mindig is szeretett volna játékfilmet készíteni a Barbárokból, de a novella rövidsége miatt ez nem volt lehetséges. Évekkel ezelőtt azonban kezébe akadt Sinka István Ábrányka alszik kezdetű verse, amely teljesen megrendítette. A fekete bojtár készítésekor a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy miként lehet valódi költők igazi verseit szervesen beépíteni a filmbe, anélkül, hogy azok kilógnának a többi jelenet közül – mondta el az eddig öt Móricz Zsigmond-filmadaptációt készítő rendező.
A film főbb szerepeiben Bánovits Vivianne, Reviczky Gábor, Koncz Gábor, Szirtes Ági, Szarvas József és Tenki Réka látható. A fekete bojtárt március 26-án 20 óra 30 perckor mutatják be a Duna csatornán.
Névjegy Adorjáni Bálint Csíkszeredában született 1980. július 27-én, édesapja szobrász, édesanyja építész volt. Családjával 1989-ben költözött át Magyarországra, ahol a pécsi egyetemen kezdte felsőfokú tanulmányait, és jogi szakokleveles közgazdász diplomát szerzett. Közben azonban színészként is kipróbálta magát a Janus Egyetemi Színházban, és ottani színpadi próbálkozásainak sikerei nyomán 24 évesen úgy döntött, hogy felvételizik a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre is. Színészi diplomájának megszerzése után a Radnóti Miklós Színház társulatához került.
Kiss Judit. Székelyhon.ro

Városnapi világrekord és világzene a Szent György Napokon
Rengeteg színes rendezvénnyel, koncertekkel, szórakoztató programokkal várta a közönséget a több mint egy hétig tartó, tegnap este zárult 25. Szent György Napok.
Világrekorddal is büszkélkedhet a háromszéki városnapok, ugyanis Orbán-Barra Gábor megdöntötte az egy keréken való helyben ugrálás csúcsteljesítményét. A sepsiszentgyörgyi triálkerékpáros a tervezett 555 helyett 561-et ugrott, ezzel a teljesítménnyel 66-tal szárnyalta túl az érvényben lévő világrekordot, a 495-öt.
Újabb kerékpáros világcsúcs
„Nagyon fáj a kezem, alig tudok fogni, de ez most nem számít, nagyon elégedett vagyok. Volt egy pont, úgy 430-450 körül, amikor éreztem, hogy nem bírom tovább, de aztán a közönség biztatására sikerült túljutnom a mélyponton, és így terv felett teljesítettem” – mondta Orbán-Barra Gábor. A színpadon Tischler Ferenc, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, Alin Savu közjegyző és Traian Goga, a Román Kerékpáros Szövetség főtitkára követte figyelemmel és számolta az ugrásokat.
A jegyzőkönyvet és a videofelvételt a napokban továbbítják a Guinness-bizottsághoz. Orbán-Barra Gábornak nem ez az első világrekordja. Két évvel ezelőtt, a 23. Szent György Napok keretében a megyeszékhelyi sportoló két Guinness-rekordot állított fel. Közel tíz méterrel döntötte meg a kerékpárral való hátramenet világrekordját, az addigi 18,18 méter helyett ugyanis 27,58 métert sikerült megtennie. Az egy keréken való ugrálás rekordkísérlete is sikeres volt. Az addigi 240 helyett 309-et sikerült ugrania. Ezt időközben felülmúlták (495), de a sepsiszentgyörgyi sportoló most újabb világrekordot állított fel.
„Soha nem leszünk amerikaiak”
Megannyi koncerten bulizhatott a városnapok közönsége, így többek közt a magyarországi The Balkan Fanatik fellépésén. Hét éve koncertezett a zenekar utoljára Sepsiszentgyörgyön, ahol pénteken ismét színpadra léptek. A fellépést megelőzően közönségtalálkozót tartott Lepés Gábor és Yorkosz Tzortzoglou, a zenekar két tagja az Ifjúsági Udvarban. A The Balkan Fanatik 2009 óta nagy utat járt be, egy sokkal progresszívebb lemezanyagot jelentetett meg akkoriban, így a Los Angeles-i rapsztár Prophet közreműködésével megszületett az American Perestroika című albumuk, amelynek beharangozó slágere a Ha te tudnád című anyag. „A dal megjelenése indított el bennünket egy másik, populárisabb irányba, nagyjából 2010 óta készülnek a közönség számára közérthetőbb anyagok” – mondta el Lepés Gábor, a magukat hip-hop-electronica-worldmusic duóként emlegető The Balkan Fanatik egyik tagja.
Az együttes 2009 óta egyébként a Balkan Fanatik nevét a The Balkan Fanatikra változtatta, mint poénosan megjegyezték: a The Beatles zenekar tiszteletére, ám hozzáteszik magyarázatképpen a fiatal nézőközönségnek, hogy az említett brit zenekarnak köszönhető a populáris ifjúsági kultúra, amelyben ma is élnek. Yorgosz Tzortzoglou kifejtette, igyekeznek a Kárpát-medence s egyben a kelet-európai népdaloknak a mai hangzásával megismertetni a közönséget. „A magyar népdalok és ezeknek a különböző mai formában való feldolgozása, bemutatása határoz meg minket: többféle műfajt használunk hangszerelési elemként, így brit-pop, indie rock, reggae, ska és technófeldolgozások is születnek” – mondta el Lepés Gábor. „Igazából nem a zenei stílusokhoz ragaszkodunk, hanem inkább játszunk velük, hogy passzoljon a kiválasztott népdalokhoz” – tette hozzá. A népszerű Tavaszi szél vizet áraszt dal történetével kapcsolatban elmondták, tavaly Pekingbe kaptak meghívást, a Magyar Intézetbe, és barátságok alakultak ki helyi alkotókkal. Lepés hozzátette, szerették volna, ha elkészíthetnek egy közös, Kelet-Európa–Ázsia elemeit felsorakoztató dalt. Az együttes feladata a zenei alap létrehozása volt, majd sajátos módon rögzítették az anyagot.
„Örülök, hogy ennyi a fiatal itt, szeretnénk, ha úgy amerikanizálódnánk, hogy a mi sajátos kultúránk a szívünk csücskében maradna” – mondta Yorgosz. A közönségtalálkozón a két meghívott néhány fiatalt arról kérdezett, hogyan élik meg az erdélyiséget, illetve milyen a népdalokhoz való viszonyuk. Mint a duó tagjai elmondták, az a baj a mostani fiatalokkal, hogy klikkekben járnak, ugyanakkor a mainstreamre figyelnek, pedig sok mindenki másra is kellene. Utánozhatatlan zenével és eszméletlen bulival koronázta meg a szombat estét a Pokolgép a Szent György Napok Főszínpadán. A jócskán veterán együttes több mint kétórás, intenzív Pokolgép-élménnyel köszönte meg a közönségnek azt, hogy a kései időpont és a nem éppen kedves időjárás ellenére is teljesen megtöltötték a rendelkezésre álló teret.
„Ilyen élményben, mint amit most a Szent György Napokon tapasztaltunk, rég volt részem. Ezt halál komolyan mondom. Fantasztikus közönség volt. Eddig ez volt az év koncertje” – mondta a Szentgyorgynapok.ro-nak Tóth Attila. A Szent György-napi koncertek sorozatát tegnap este a tervek szerint a jellegzetes hangú brit énekesnő, Bonnie Tyler fellépése, majd a legendás LGT tagjainak, Somló Tamásnak, Karácsony Jánosnak és Solti Jánosnak a koncertje zárta. A városnapi programsorozat megannyi pontja vonzotta a gyerekeket is, akik birtokba vették a Bodok Szálló előtti teret. A Csíkos, pöttyös, kockás gyermekbirodalomban a tipegőktől a kamaszokig mindenki találhatott életkorának és érdeklődési körének megfelelő foglalkozást. A jókedv kötelező volt, egy szabály volt csak: játszani és játszani.
Kapcsolódási pontok a kultúrában
A kultúra nemcsak a különböző népcsoportok közötti jobb megértést szolgálja, hanem hozzájárulhat a gazdaság fejlődéséhez is – fogalmazta meg Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi polgármester-helyettes a Kulturális célkitűzések a városfejlesztésben című konferencián a hétvégén.
A Szent György-napi rendezvényen hét ország tizenegy városának küldöttei vettek részt. Sztakics Éva szerint ez a megfontolás állt a középpontban akkor is, amikor Sepsiszentgyörgy megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa címet. „Nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a kultúra kapcsolódási pontokat teremt. Városunkban a magyar és román közösség igyekszik megtartani saját identitását, de ezen túl a színházak, a koncertek, a különböző kiállítások azok, ahol az emberek egymással találkoznak, ahol lebomlanak az etnikai falak” – mondta a polgármester-helyettes. Sztakics Éva hozzátette, a kultúra a gazdasági élet fellendítéséhez nemcsak a kulturális turizmussal járul hozzá, hanem azzal is, hogy alkotó energiákat szabadít fel. Tanulságos volt meghallgatni a különböző statisztikákat, értéktárakat, az egyes települések kulturális stratégiájának bemutatóit – nyilatkozta Knop Ildikó. A sepsiszentgyörgyi Városimázs Iroda munkatársa, a projekt koordinátora „első hallásra szinte hihetetlennek” találta, hogy a Sepsiszentgyörgynél alig kétszer nagyobb Kecskeméten 1600 civil szervezet működik.
A város és identitás, valamint az élhető város a kultúrán keresztül témákat boncolgató konferencián magyarországi (Cegléd, Kecskemét, Kiskunhalas, Mosonmagyaróvár), szerbiai ( Magyarkanizsa), németországi (Drezda), horvátországi (Kopács), szlovákiai (Királyhelmec) és albániai (Tirana) küldöttségek vettek részt. Ugyanezen testvér- és partnertelepülések részvételével jött létre a Lábas Ház előtt vasárnap estig megtekinthető Autentikus és stilizált népviselet című kiállítás. A testvérvárosok jellemző népviseletei mellett a Simó Julia által készített, a térségre és Erdélyre jellemző autentikus népviseleteket és a Hampel Katalin által készített stilizált viseleteket is megtekinthették az érdeklődők. „Az interaktív tapasztalatcserének, a kultúrák közötti párbeszédnek fontos szerepe van a határokon átnyúló kapcsolatok dinamikájában, ugyanakkor helyi szinten közösségünk értékteremtő működésére is kedvező hatással lehet, ezáltal hozzájárulva az Európai Unió transznacionális célkitűzéseinek megvalósításához” – hangsúlyozta Sztakics Éva.
Elhallgatott sorsok
A Szent György Napok gazdag kulturális programsorozatot kínált az érdeklődőknek. Telt házas, az emlékektől elérzékenyülő közönség előtt mutatták be Csinta Samu Plakátballada – Mikós diákok 1975-ös „forradalma” című tényregényét a Szent György Napok keretében a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. Fekete Réka újságíró, a kötet szerkesztője elmondta, a Székely Mikó Kollégiumban mindig nagy volt a fegyelem, s ezért is különös, hogy 1975-ben megtörtént az eset: 1956 után Háromszéken, de talán egész Erdélyben nem történt hasonló rendszerellenes szervezkedés, majd annak kivitelezése, mint 1975-ben. „Harcoljunk Erdélyért, amíg nem késő – ez volt annak a plakátnak a szövege, amelyet mikós diákok egy csoportja 1975. november 23-án kiragasztott a város több pontján. Ha nagyon nevén akarnánk nevezni a dolgokat, akkor gyermekcsínynél vagy inkább gyermeki őrültségnél alig volt több” – állapította meg több hónapos kutatás után a szerző.
Az események Jakab Lehel vezérlésével zajlottak, aki szívesen idézte fel az eseményeket, ám súlyos betegséggel küszködik csakúgy, mint az akcióban szintén részt vevő felesége, Serestély Éva. A szerző szerint a két személy betegsége nem függetleníthető a történésektől, amelyek a plakátok kiragasztása után megtorlás címén következtek. A tényregény megírásához Bong Csaba, Hervai Katalin, Bernád István, Kolumbán Emese, azaz az akcióban részt vevő generáció tagjainak családi hátterét is vizsgálta a szerző. Nagyon különböző utat jártak be ezek az emberek, amíg Jakab Lehel szigorú, a szocialista rezsimnek tűzön-vízen megfelelni igyekvő családban nőtt fel, addig Hervai Katalin például liberális, nyitott, érdeklődő, ám nagyon konzekvens, mindenféle politikai szélsőséget elutasító családból származott – ecsetelte Csinta Samu. „Végeredményben megúszták ezt a csínyt, mert nem került Bukarestbe, nem használták fel példastatuálás céljából, viszont a megtorlások következtében többek is pluszkanyarok megtételére kényszerültek, illetve végzetesen kisiklott mások élete” – mondta a szerző, utalva Márton László esetére is, aki önkezével vetett véget életének. Csinta Samu Plakátballada című tényregénye ennek a sorstragédiákba torkolló eseménysornak állít emléket.
„A mikós szellemiséget az egyre durvuló ceaușescui időkbe is átörökítő diákok leckét adtak nemzetféltésből, áldozatvállalásból” – mondta a szerző, aki arra törekedett, hogy a történeten keresztül kirajzolódjon a hetvenes évek Sepsiszentgyörgye. Az a tabló, amely még emlékeztetett ugyan a békeidőkben lévő megyeszékhelyre, de már kiüresített, helyenként lebontott házak és gombamód felépülő tömbházak vetítették elő a szocializmus minden egyéniséget kizáró jövőképét. Az eseményen a diákcsíny után leváltott, a Székely Mikó Kollégium korábbi igazgatója, Albert Ernő is jelen volt. Mint fogalmazott: sosem rótta meg ezeket a fiatalokat, elmondása szerint hogyan is tehette volna, hiszen értékes gondolkodás volt az övék.
Bencze Melinda, Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Többszörös tisztátalanság
Ismét fény derült arra, hogy velejéig áthatja a romániai egészségügyi rendszert a korrupció: 40 megye mintegy 300 közkórházában használnak hosszú ideje gyenge minőségű, felhígított fertőtlenítőszert, aminek távolról sem az az összetétele, mint ami a címkéjén szerepel. Magyarán: nem hatékony.
A főügyészség és a szaktárca is vizsgálatot indított az ügyben, de a valódi okok és okozatok, körülmények, következmények valószínűleg homályban maradnak. Évente 3 millió felnőttet és 800 ezer gyereket kezelnek állami kórházakban, a betegeket pedig ily módon ugyancsak fenyegeti a kórházban szerzett, ún. nozokomiális fertőzések veszélye, hiszen nagymértékben a fertőtlenítőszerek minőségén múlik, hogy megelőzhetőek-e ezek a betegségek.
Az már eddig sem volt titok (európai felmérésekben szerepel), hogy Románia élen jár a nozokomiális fertőzések gyakorisága tekintetében. Pár hónapja óriási felháborodást keltett országszerte, amikor kiderült, kórházban szerzett baktériumfertőzés miatt vesztette életét a Colectiv klubban október végén kitört tűzvész több áldozata.
Ha belegondolunk, már önmagában abszurd, hogy épp a gyógyítás helyszínén kapnak halálos fertőzést súlyos betegek az egészségügyi rendszer hiányosságai miatt. De a minap nyilvánosságra került információkból kirajzolódó valóság még mellbevágóbb: az egészségügy hatalmas gépzetének kulcsszereplői, így a szaktárca alárendeltségébe tartozó közegészségügyi hatóságok és bizonyos kórházak vezetősége is – a helyzethez illő szóval élve – tisztátalanok, sárosak az ügyben.
Az pedig a hazai viszonyokat át- meg átszövő korrupció jéghegyének csak a csúcsát villantja fel, hogy ugyanazon személyek a fertőtlenítőszereket a kórházaknak szállító cégcsoport, valamint a szer minőségét felülvizsgálni hivatott laboratórium vezetői.
A napvilágra került információkból az is kiderült, a szaktárcának alárendelt közegészségügyi hatóságok évek óta szemet hunynak afölött, hogy felhígított fertőtlenítőszert használnak a kórházakban. Valakik biztosan jól járnak ezzel. Egy azonban bizonyos: nem a betegek. Ők továbbra is kiszolgáltatottak a tisztátalan egészségügynek a tisztátalan kórházi ágyon.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)