Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. április 21.
Egységesen elítélik a névváltoztatást – A kovásznai tanács napirendjén a kórház átnevezése
A Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház átnevezése is terítékre került a kovásznai városi tanács tegnapi ülésén. A jelen lévő tanácstagok – magyarok és románok, párthovatartozástól függetlenül – egyhangúan elítélték az önkényes névváltoztatást, azt, hogy az intézmény, a város közösségének megkérdezése nélkül, fejük fölött döntöttek arról, hogy a kórház megnevezésébe bekerüljön a dr. Teculescu név.
Nemcsak az eljárás visszás, de a névváltoztatást kezdeményező Iustinian Teculescu Keresztény és Kulturális Egyesületen kívül senki nem tud az orvos érdemeiről, nem ismerik, mivel járult hozzá a kórház alapításához, működtetéséhez, tudományos munkásságát is homály fedi – szögezték le az önkormányzati képviselők.
Kádár Gyula az RMDSZ-frakció nevében foglalt állást. Az átnevezés törvényes, erre joga van az egészségügyi minisztériumnak. 2010-ben miniszteri rendelettel, a kórház, a város, a megye közösségének beleegyezésével nevezték el az intézményt Dr. Benedek Géza Szívkórházzá. A kórházalapító dr. Benedek neve nemzetközileg elismert, ezzel szemben Teculescu érdemeit nem ismerik. A névváltoztatás megbolydította a város lakosságát, nagyon sokan kérik: vonják vissza az ezt előíró rendeletet.
Viszont meggondoltan, higgadtan kell kezelni az ügyet – mondta Kádár.
Gyerő József sajnálatosnak, elítélendőnek nevezte a névváltoztatást, melynek során nem kérték ki a kórház- és városvezetés, a lakosság véleményét. Emellett senki nem tud Teculescu doctor tudományos érdemeiről, kiemelkedő munkásságáról. Mi tehát a valódi mozgatórugója? – tette fel a kérdést. Felvetődik, hogy Romániában egy állami intézmény, egy kórház nem viselheti magyar orvos nevét. Ha etnikai okok állnak az átnevezés mögött, mi a végső cél? – tette fel a kérdést. A határozat mérgezi az interetnikus kapcsolatokat – szögezte le. Elmondta, hivatalosan kérték az egészségügyi tárcától, bocsássa rendelkezésükre a névváltoztatás teljes dossziéját. Azt szeretnék tudni, milyen információkra alapozták a módosítás szükségességét. A városban kezdenek elszabadulni az indulatok. Sokan mondják, ha ezt megtehették a kovásznai szívkórházzal, válaszoljanak ugyanilyen eljárással, változtassák önkényesen az önkormányzati alárendeltségű helyi intézmények nevét – mutatott rá.
Domaházi János csak annyit jegyzett meg: „Veszekedünk, megesszük egymást, mégis felettünk döntenek. Valakinek Kovásznán igen jó kapcsolata van a minisztériumban.”
Dr. Enea Nicolae tanácsos, a szívkórház orvosi konzíliumának tagja elmondta, múlt héten egyeztettek a román pártok képviselőivel, megállapították, kész tények elé állították őket, nem tudott senki közülük – még a kórházmenedzser sem – a névváltoztatás szándékáról. A Teculescu-egyesület nem képviseli a kovásznai románság érdekeit, ez a feladat a tanácsosokra hárul – mondotta, és kitért arra is, hogy az orvosok tanácsa levélben is megfogalmazta kifogását. A minisztériumból azt a választ kapták, hogy a tárcának jogában áll mások megkérdezése nélkül dönteni ilyen kérdésben. Úgy véli, nem normális, hogy Teculescu nevét viselje egy hasonló fontosságú intézmény, amit érdemének mondanak, az tulajdonképpen Franciaországból ellesett eljárás, nem ismerik eredményeit, ki gyógyult meg, ki halt meg a gázinjekciós kezelés következtében. A Teculescu-egyesület miért nem akkor emelte fel hangját, amikor a szívkórházat Dr. Benedek Gézáról nevezték el? További megbeszélésekre van szükség, az is megtörténhet, hogy a tárcavezető nem is ismeri az átnevezés hátterét – jelentette ki.
Neagovici Vasile tanácstag, szakszervezeti vezető, a szívkórház szóvivője a maga során elmondta, húsz éve dolgozik a kórházban, de ilyen feszültséget még nem tapasztalt. Jöjjenek az átnevezés kezdeményezői, talán még nem késő, bizonyítsák be Teculescu érdemeit. Ha viszont politikai döntésről van szó, az RMDSZ pártvonalon is lépjen közbe – javasolta.
Molnár János kijelentette: a kommunista időket idézi a névváltoztatás módszere. A román tanácstagoktól megkérdezte: hajlandóak lennének-e aláírni egy petíciót, melyben a névváltoztatás eltörlését kérik. Senkitől nem kapott választ.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház átnevezése is terítékre került a kovásznai városi tanács tegnapi ülésén. A jelen lévő tanácstagok – magyarok és románok, párthovatartozástól függetlenül – egyhangúan elítélték az önkényes névváltoztatást, azt, hogy az intézmény, a város közösségének megkérdezése nélkül, fejük fölött döntöttek arról, hogy a kórház megnevezésébe bekerüljön a dr. Teculescu név.
Nemcsak az eljárás visszás, de a névváltoztatást kezdeményező Iustinian Teculescu Keresztény és Kulturális Egyesületen kívül senki nem tud az orvos érdemeiről, nem ismerik, mivel járult hozzá a kórház alapításához, működtetéséhez, tudományos munkásságát is homály fedi – szögezték le az önkormányzati képviselők.
Kádár Gyula az RMDSZ-frakció nevében foglalt állást. Az átnevezés törvényes, erre joga van az egészségügyi minisztériumnak. 2010-ben miniszteri rendelettel, a kórház, a város, a megye közösségének beleegyezésével nevezték el az intézményt Dr. Benedek Géza Szívkórházzá. A kórházalapító dr. Benedek neve nemzetközileg elismert, ezzel szemben Teculescu érdemeit nem ismerik. A névváltoztatás megbolydította a város lakosságát, nagyon sokan kérik: vonják vissza az ezt előíró rendeletet.
Viszont meggondoltan, higgadtan kell kezelni az ügyet – mondta Kádár.
Gyerő József sajnálatosnak, elítélendőnek nevezte a névváltoztatást, melynek során nem kérték ki a kórház- és városvezetés, a lakosság véleményét. Emellett senki nem tud Teculescu doctor tudományos érdemeiről, kiemelkedő munkásságáról. Mi tehát a valódi mozgatórugója? – tette fel a kérdést. Felvetődik, hogy Romániában egy állami intézmény, egy kórház nem viselheti magyar orvos nevét. Ha etnikai okok állnak az átnevezés mögött, mi a végső cél? – tette fel a kérdést. A határozat mérgezi az interetnikus kapcsolatokat – szögezte le. Elmondta, hivatalosan kérték az egészségügyi tárcától, bocsássa rendelkezésükre a névváltoztatás teljes dossziéját. Azt szeretnék tudni, milyen információkra alapozták a módosítás szükségességét. A városban kezdenek elszabadulni az indulatok. Sokan mondják, ha ezt megtehették a kovásznai szívkórházzal, válaszoljanak ugyanilyen eljárással, változtassák önkényesen az önkormányzati alárendeltségű helyi intézmények nevét – mutatott rá.
Domaházi János csak annyit jegyzett meg: „Veszekedünk, megesszük egymást, mégis felettünk döntenek. Valakinek Kovásznán igen jó kapcsolata van a minisztériumban.”
Dr. Enea Nicolae tanácsos, a szívkórház orvosi konzíliumának tagja elmondta, múlt héten egyeztettek a román pártok képviselőivel, megállapították, kész tények elé állították őket, nem tudott senki közülük – még a kórházmenedzser sem – a névváltoztatás szándékáról. A Teculescu-egyesület nem képviseli a kovásznai románság érdekeit, ez a feladat a tanácsosokra hárul – mondotta, és kitért arra is, hogy az orvosok tanácsa levélben is megfogalmazta kifogását. A minisztériumból azt a választ kapták, hogy a tárcának jogában áll mások megkérdezése nélkül dönteni ilyen kérdésben. Úgy véli, nem normális, hogy Teculescu nevét viselje egy hasonló fontosságú intézmény, amit érdemének mondanak, az tulajdonképpen Franciaországból ellesett eljárás, nem ismerik eredményeit, ki gyógyult meg, ki halt meg a gázinjekciós kezelés következtében. A Teculescu-egyesület miért nem akkor emelte fel hangját, amikor a szívkórházat Dr. Benedek Gézáról nevezték el? További megbeszélésekre van szükség, az is megtörténhet, hogy a tárcavezető nem is ismeri az átnevezés hátterét – jelentette ki.
Neagovici Vasile tanácstag, szakszervezeti vezető, a szívkórház szóvivője a maga során elmondta, húsz éve dolgozik a kórházban, de ilyen feszültséget még nem tapasztalt. Jöjjenek az átnevezés kezdeményezői, talán még nem késő, bizonyítsák be Teculescu érdemeit. Ha viszont politikai döntésről van szó, az RMDSZ pártvonalon is lépjen közbe – javasolta.
Molnár János kijelentette: a kommunista időket idézi a névváltoztatás módszere. A román tanácstagoktól megkérdezte: hajlandóak lennének-e aláírni egy petíciót, melyben a névváltoztatás eltörlését kérik. Senkitől nem kapott választ.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 25.
Mit szólna Dózsa György a névcseréhez?
A gyűlölet prédái
Az egyik tévéadásban elborzadva láttam, hogy az iszlám nevében fanatikus dühvel törik-zúzzák az emberiség közös kincseit, évezredes műremekeit. Eszembe juttatják, hogy a román nacionalisták már a román uralom első pillanatától fogva fő feladatuknak tekintik a magyar műemlékek rombolását, az intézmények külső románosítását.
Erre rendszerint olyan településeken kerül sor, ahol fontosnak érzik a román jelenlét, jelleg hangsúlyozását. A román hadsereg már 1918 novemberétől megkezdi a magyar jelképek, a magyar történelemre, államiságra utaló emlékek tudatos pusztítását. Ez Trianon (1920) után is zajlik. Jelentős értékű műemlék templomok, kastélyok, várak, szobrok sora vált romhalmazzá. Nemrég omlott össze az alvinczi kastély, a bözödújfalusi templom tornya…
Mivel a szobrok könnyebben pusztíthatók, a vandál gyűlölködők számára többnyire ezek válnak prédává. Az értékes szobrok közül példaként említem a marosvásárhelyi polgárok pénzén készült Kossuth-szobor sorsát, melyet 1919-ben döntenek le. A megsérült szobrot 1936-ban az akkor grasszáló Maros megyei prefektus olvasztatja be és öntet belőle román címeres sasokat, amelyek a román hatalmat szimbolizálják. Néhány szobor – köztük a kolozsvári Mátyás királyé, Fadrusz János 1902-ben felállított alkotása – megmaradását annak köszönheti, hogy a nacionalista történetírás Mátyás „román származását” hirdeti.
Dózsa György vagy Gheorghe Doja?
Hihetetlen, paradoxon, de a történelmi hamisításnak köszönheti létét a székely Dózsa György monumentális dálnoki szobra is, mert „Gheorghe Doja” a román és magyar jobbágyparasztok vezére volt. Román honfitársaink nem hibásak, amiért azt tanították nekik az iskolában, hogy Dózsa román volt, akárcsak a törökverő magyar hadvezér, az 1479-es kenyérmezei csata hőse, Kinizsi Pál. Kinizsi a tankönyvekben Pavel Chinezuként jelenik meg. Ha e nevet magyarra fordítjuk, akkor a magyar olvasó rágódhat, gondolkodhat, mert soha nem fogja kitalálni, megtudni, ki az a Kínai Pál. A közhiedelem úgy tartja, hogy Dózsa nevének románosítása szülőfaluja, Dálnok előnyére szolgált. Sokan úgy tudják, hogy Dálnok azért vált önálló községgé – bár lélekszáma nem éri el a megszabottat –, mert Bukarestben azt hitték, Gheorghe Doja román parasztvezér szülőfaluja. Hihetetlen, hogy a büszke székely nemesnek, a magyar történelem egyik legismertebb alakjának Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején szobrot emelnek. Ennek megértésére felidéznék egy 1987-es apró, de szimbolikus jelenetet, melynek szem- és fültanúja voltam. Az említett évben a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban – az akkori 1-es számú Líceum névre silányított iskolában – tanítok történelmet egy vegyes nemzetiségű osztályban, a román tagozaton. Dózsa Györgyről tanulunk. Úgy gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha Sepsiszentgyörgyön, a Mikóban a gyermekek ismerik Gheorghe Doja valódi nevét is. Mondom, gyerekek, Dózsa az alig húsz kilométer távolságra fekvő, ma is székely-magyar falu, Dálnok szülötte. Ha arra jártok, találtok egy hatalmas szobrot, illik nevét magyarul is ismerni. A számomra kedves osztályban, ahol mindig tisztelettel fogadtak, s jellemző volt a példás fegyelem, és ahová mindig szeretettel mentem be, hirtelen óriási zajongás, mozgolódás támadt. A hátsó sarokban egy B. nevű román tanuló elég hangosan, talán azért, hogy én is halljam, odasúgta padtársának: „Tovarăşul profesor minte!”, azaz „A tanár elvtárs hazudik!”.
Megállapítottam, hogy az I–IV. osztályban tanultak alapján a román diákok számára elfogadhatatlan Dózsa György székely-magyarsága. Az említett gyermekek ma szülők, mit fognak mondani gyermekeiknek, ha a megyei rendőrségre mennek ügyes-bajos dolgaik intézésére, miközben találkoznak a közeli csendőr-felügyelőség megnevezésében a Gheorghe Doja névvel? Elmondják, hogy hajdani tanáruk a történelmet meghamisította? Ha Sepsiszentgyörgyön ez így áll – egy háromnegyed részt székely-magyar városban és megyében – mit várhatunk azoktól, akik teljes román közegben élnek?
Lesz-e magyar neve?
Talán a magyar gyermekekben tudatosult – ha magyar ajkú tanáruk volt –, hogy Dózsa György székely-magyar, tehát a neve is magyar. Azonban úgy tűnik, hogy román honfitársaink tudatában Gheorghe Doja mint román felkelővezér rögzült. Talán ezzel és nem a román nacionalizmussal függ össze, hogy a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség ma büszkén a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön is, mint annyi más erdélyi és székely településen, az elmúlt évtizedekben sértette szemünket a Gheorghe Doja utcanév. Ez a helyi névadó bizottságnak köszönhetően ma magyarul olvasható. Hasonlóképp a 2014. június 6-án avatott újabb dálnoki emléktáblán is. E táblaavatás alkalmával Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor megígérte, hogy levélben kéri a belügyminisztert a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség nevének kiigazítására. A névkiigazítás azóta sem történt meg. Nem tudjuk, hol akadhatott el a név helyreállítása. Gondoljuk, nem tolakodó vélekedésünk, miszerint a csendőrségnek – a magyar lakosság iránti tiszteletből – minden kérés nélkül Dózsa György nevét úgy illene használnia, ahogy a vezért születésekor keresztelték. A rend, a törvény védelmezőitől elvárjuk, hogy az igazság mellett álljanak, és ne engedjék, hogy saját cégérük is történelemhamisítást szolgáljon.
Természetesen, nemcsak a csendőr-felügyelőségnek, de a dálnoki polgármesteri hivatalnak is mozdulnia kellene, mivel szégyen, hogy a Kárpát-medence közismert magyar személyiségének neve a tiszteletére állított szobor talapzatán csak román nyelven olvasható!
Vajon mit szólna?
Ha 500 év után felébredne, és azt olvasná, hogy ő román jobbágyfelkelő vezér volt, nevét átkeresztelték, bizonyára Arany János ősz Toldijának módjára, aki az őt nem tisztelő királyi lakájokat buzogányával megfenyíté, Dózsa is szétverne a mai lakájok közt, akár magyarok, akár románok! Vajon mit mondana a szabadságára oly büszke székely nemes, az a lovas hadnagy, aki párviadalban legyőzi a szendrői török szpáhik parancsnokát, dicsőséget szerezve népének? Mit mondana az a Dózsa, aki hivatását komolyan veszi, vállalja a kegyetlen mártírhalált? Mit szólnának a seregébe beállt keresztesek, köztük szép számban a mezővárosok módos parasztpolgárai, a kis- és középnemesek, deákok, papok és szerzetesek, akik önként vállalják a haza védelmét, a törökellenes harcot? Azok, akik a főurak ellen fordulnak, mert Magyaroszágon is szeretnék megteremteni a székelyek szabad társadalmát.
Vajon mit szólnának a keresztesek, ha látnák, hogy Dózsát szülőfalujában még annyira sem becsülik, hogy nevét anyanyelvén olvashassák?
Ismerjük-e őt?
A magyar emberek tudatát is áthatja a Dózsáról kialakított hamis ismeretanyag, melynek gyökerei a 19–20. századba vezetnek. Petőfi Sándor nagy hatású A nép nevében, Ady Endre Dózsa György unokája című verse, a történelmi regények, később a kommunista osztályharcos-szemlélet teremti meg a jobbágyfelkelő vezér alakját. A magyar emberek tekintélyes részének, ha Dózsáról esik szó, a kaszás-villás jobbágyparaszt és a német nyelvterületen kialakult 17. századi mese, a kitalált tüzes vastrónus jut eszébe. A románok többsége is úgy gondolja, hogy Gheorghe Doja a román és magyar jobbágyparasztok harcát vezeti a magyar nemesség kegyetlen elnyomása ellen.
Ideje lenne, hogy ne pórlázadásról, ne jobbágyfelkelésről beszéljünk.
A tavalyi Székely Vágtán (is) a méltán hírneves Honvéd Táncegyüttes – immár több éve – előadott táncjátékában Dózsa György mint jobbágyparaszt figura jelenik meg. Dózsa mártírhalálának fél évezredes évfordulója alkalom lehetett volna arra, hogy megismerjük az igazi Dózsát, a hadvezért, a büszke székely lófő nemest, a nándorfehérvári hőst, aki a vállalt feladatok melletti kitartás és a bátorság szimbóluma.
A keresztes had társadalmi összetétele egyértelműen mutatja, hogy 1514-ben nem egy jobbágyhadsereg fordul szembe a főúri önzéssel. Dózsa, amikor rádöbben arra, hogy a főnemesség akadályozza a törökök elleni harc szervezését és visszaél hatalmával, megfenyíti a keresztesnek állt jobbágyokat, korlátozza a módos parasztok, parasztpolgárok, a kis- és középnemesség jogait, elhatározza, hogy megrendszabályozza a főurakat, majd – az egész ország népére támaszkodó hadseregével – kiveri a pogány törököket Európából. Teheti, mert időközben megérkezik a hír, hogy a szultáni hadak Perzsia ellen indulnak. A veszély elmúltával a főurak, akik nem távlatban, hanem pillanatnyi érdekeik alapján gondolkodnak, követelik a keresztes hadsereg felszámolását, amely kiváltja a keresztesek haragját, akik a főurak ellen fordulnak. Ez már polgárháború a javából. Ekkor már a nagybirtokosok ellen helyi lázadások is kitörnek.
Az 1514-ben zajló események sokkal árnyaltabbak a köztudatban ismertnél. Sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz, hogy Dózsa György egy jogaiért küzdő, feltörekvő társadalmi rétegekből verbuvált keresztes hadsereg vezetője. Tőle (nagyrészt) függetlenül kerül sor több helyi zavargásra, felkelésekre. Sajnos, sokan nem hallották hírét Dózsa Györgynek, a keresztes hadvezérnek, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízásából vállalja a törökellenes keresztes had fővezéri szerepét. E hadsereget hirtelen kellett felállítani, megszervezni, mert híre jött, hogy a szultán hatalmas sereggel indul Magyarország ellen. Az önkéntes hadseregbe lépők felveszik a kereszt jelét, ezért őket kereszteseknek nevezik. A keresztesek jutalma a bűnbocsánat.
Bakócz megbízásából a mozgósításban a ferencesek obszerváns rendje vállal óriási szerepet. Bár egy ilyen hadsereg vezetését – a kor szokásának megfelelően – főúrnak kellene vállalnia, ez nem volt lehetséges, mert megbontotta volna a bárói csoportok közti katonai egyensúlyt, ezért az érsek választása az országosan ismert hírneves lovas hadnagyra, Dózsára esik. Bakócz a nándorfehérvári hőst, az ünnepelt katonatisztet már korábbról ismeri, tudja, hogy rendelkezik megfelelő katonai képességekkel.
A megmaradás jelképe
1976-ban a sors érdekes játékaként Dálnok központjában, a templomtéren egy őszi novemberi napon tanúja voltam, amikor Dózsa szobrát déli 12 órakor, harangzúgás idején a mikóújfalusi kőfaragók által készített óriási faragott kőtömbökre, a talpazatra illesztették. A pillanat számomra jelképes, szimbolikus értelmet nyert. Úgy éreztem, a harangok azt üzenik a keresztesek vezérének, hogy szoborba öntve is elnyerte a keresztény világ áldását. Hisszük, hogy Dózsa György példakép mint a hit, az anyanyelv és a szülőföld védelmezője!
Szobotka András szobrászművész hattonnás szobra, a térdre könyöklő, gondolkodó Dózsa a jövőt, a jövőnket fürkészi. Azt sugallja, hogy ez a bátraké, azoké, akik kiállnak a közösség jogaiért. Népünknek ilyen elszánt vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik szembeszállnak az idegen elnyomással. Olyanokra, akik számára nem közömbös városaink, műemlékeink és közintézményeink átkeresztelése sem!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A gyűlölet prédái
Az egyik tévéadásban elborzadva láttam, hogy az iszlám nevében fanatikus dühvel törik-zúzzák az emberiség közös kincseit, évezredes műremekeit. Eszembe juttatják, hogy a román nacionalisták már a román uralom első pillanatától fogva fő feladatuknak tekintik a magyar műemlékek rombolását, az intézmények külső románosítását.
Erre rendszerint olyan településeken kerül sor, ahol fontosnak érzik a román jelenlét, jelleg hangsúlyozását. A román hadsereg már 1918 novemberétől megkezdi a magyar jelképek, a magyar történelemre, államiságra utaló emlékek tudatos pusztítását. Ez Trianon (1920) után is zajlik. Jelentős értékű műemlék templomok, kastélyok, várak, szobrok sora vált romhalmazzá. Nemrég omlott össze az alvinczi kastély, a bözödújfalusi templom tornya…
Mivel a szobrok könnyebben pusztíthatók, a vandál gyűlölködők számára többnyire ezek válnak prédává. Az értékes szobrok közül példaként említem a marosvásárhelyi polgárok pénzén készült Kossuth-szobor sorsát, melyet 1919-ben döntenek le. A megsérült szobrot 1936-ban az akkor grasszáló Maros megyei prefektus olvasztatja be és öntet belőle román címeres sasokat, amelyek a román hatalmat szimbolizálják. Néhány szobor – köztük a kolozsvári Mátyás királyé, Fadrusz János 1902-ben felállított alkotása – megmaradását annak köszönheti, hogy a nacionalista történetírás Mátyás „román származását” hirdeti.
Dózsa György vagy Gheorghe Doja?
Hihetetlen, paradoxon, de a történelmi hamisításnak köszönheti létét a székely Dózsa György monumentális dálnoki szobra is, mert „Gheorghe Doja” a román és magyar jobbágyparasztok vezére volt. Román honfitársaink nem hibásak, amiért azt tanították nekik az iskolában, hogy Dózsa román volt, akárcsak a törökverő magyar hadvezér, az 1479-es kenyérmezei csata hőse, Kinizsi Pál. Kinizsi a tankönyvekben Pavel Chinezuként jelenik meg. Ha e nevet magyarra fordítjuk, akkor a magyar olvasó rágódhat, gondolkodhat, mert soha nem fogja kitalálni, megtudni, ki az a Kínai Pál. A közhiedelem úgy tartja, hogy Dózsa nevének románosítása szülőfaluja, Dálnok előnyére szolgált. Sokan úgy tudják, hogy Dálnok azért vált önálló községgé – bár lélekszáma nem éri el a megszabottat –, mert Bukarestben azt hitték, Gheorghe Doja román parasztvezér szülőfaluja. Hihetetlen, hogy a büszke székely nemesnek, a magyar történelem egyik legismertebb alakjának Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején szobrot emelnek. Ennek megértésére felidéznék egy 1987-es apró, de szimbolikus jelenetet, melynek szem- és fültanúja voltam. Az említett évben a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban – az akkori 1-es számú Líceum névre silányított iskolában – tanítok történelmet egy vegyes nemzetiségű osztályban, a román tagozaton. Dózsa Györgyről tanulunk. Úgy gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha Sepsiszentgyörgyön, a Mikóban a gyermekek ismerik Gheorghe Doja valódi nevét is. Mondom, gyerekek, Dózsa az alig húsz kilométer távolságra fekvő, ma is székely-magyar falu, Dálnok szülötte. Ha arra jártok, találtok egy hatalmas szobrot, illik nevét magyarul is ismerni. A számomra kedves osztályban, ahol mindig tisztelettel fogadtak, s jellemző volt a példás fegyelem, és ahová mindig szeretettel mentem be, hirtelen óriási zajongás, mozgolódás támadt. A hátsó sarokban egy B. nevű román tanuló elég hangosan, talán azért, hogy én is halljam, odasúgta padtársának: „Tovarăşul profesor minte!”, azaz „A tanár elvtárs hazudik!”.
Megállapítottam, hogy az I–IV. osztályban tanultak alapján a román diákok számára elfogadhatatlan Dózsa György székely-magyarsága. Az említett gyermekek ma szülők, mit fognak mondani gyermekeiknek, ha a megyei rendőrségre mennek ügyes-bajos dolgaik intézésére, miközben találkoznak a közeli csendőr-felügyelőség megnevezésében a Gheorghe Doja névvel? Elmondják, hogy hajdani tanáruk a történelmet meghamisította? Ha Sepsiszentgyörgyön ez így áll – egy háromnegyed részt székely-magyar városban és megyében – mit várhatunk azoktól, akik teljes román közegben élnek?
Lesz-e magyar neve?
Talán a magyar gyermekekben tudatosult – ha magyar ajkú tanáruk volt –, hogy Dózsa György székely-magyar, tehát a neve is magyar. Azonban úgy tűnik, hogy román honfitársaink tudatában Gheorghe Doja mint román felkelővezér rögzült. Talán ezzel és nem a román nacionalizmussal függ össze, hogy a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség ma büszkén a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön is, mint annyi más erdélyi és székely településen, az elmúlt évtizedekben sértette szemünket a Gheorghe Doja utcanév. Ez a helyi névadó bizottságnak köszönhetően ma magyarul olvasható. Hasonlóképp a 2014. június 6-án avatott újabb dálnoki emléktáblán is. E táblaavatás alkalmával Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor megígérte, hogy levélben kéri a belügyminisztert a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség nevének kiigazítására. A névkiigazítás azóta sem történt meg. Nem tudjuk, hol akadhatott el a név helyreállítása. Gondoljuk, nem tolakodó vélekedésünk, miszerint a csendőrségnek – a magyar lakosság iránti tiszteletből – minden kérés nélkül Dózsa György nevét úgy illene használnia, ahogy a vezért születésekor keresztelték. A rend, a törvény védelmezőitől elvárjuk, hogy az igazság mellett álljanak, és ne engedjék, hogy saját cégérük is történelemhamisítást szolgáljon.
Természetesen, nemcsak a csendőr-felügyelőségnek, de a dálnoki polgármesteri hivatalnak is mozdulnia kellene, mivel szégyen, hogy a Kárpát-medence közismert magyar személyiségének neve a tiszteletére állított szobor talapzatán csak román nyelven olvasható!
Vajon mit szólna?
Ha 500 év után felébredne, és azt olvasná, hogy ő román jobbágyfelkelő vezér volt, nevét átkeresztelték, bizonyára Arany János ősz Toldijának módjára, aki az őt nem tisztelő királyi lakájokat buzogányával megfenyíté, Dózsa is szétverne a mai lakájok közt, akár magyarok, akár románok! Vajon mit mondana a szabadságára oly büszke székely nemes, az a lovas hadnagy, aki párviadalban legyőzi a szendrői török szpáhik parancsnokát, dicsőséget szerezve népének? Mit mondana az a Dózsa, aki hivatását komolyan veszi, vállalja a kegyetlen mártírhalált? Mit szólnának a seregébe beállt keresztesek, köztük szép számban a mezővárosok módos parasztpolgárai, a kis- és középnemesek, deákok, papok és szerzetesek, akik önként vállalják a haza védelmét, a törökellenes harcot? Azok, akik a főurak ellen fordulnak, mert Magyaroszágon is szeretnék megteremteni a székelyek szabad társadalmát.
Vajon mit szólnának a keresztesek, ha látnák, hogy Dózsát szülőfalujában még annyira sem becsülik, hogy nevét anyanyelvén olvashassák?
Ismerjük-e őt?
A magyar emberek tudatát is áthatja a Dózsáról kialakított hamis ismeretanyag, melynek gyökerei a 19–20. századba vezetnek. Petőfi Sándor nagy hatású A nép nevében, Ady Endre Dózsa György unokája című verse, a történelmi regények, később a kommunista osztályharcos-szemlélet teremti meg a jobbágyfelkelő vezér alakját. A magyar emberek tekintélyes részének, ha Dózsáról esik szó, a kaszás-villás jobbágyparaszt és a német nyelvterületen kialakult 17. századi mese, a kitalált tüzes vastrónus jut eszébe. A románok többsége is úgy gondolja, hogy Gheorghe Doja a román és magyar jobbágyparasztok harcát vezeti a magyar nemesség kegyetlen elnyomása ellen.
Ideje lenne, hogy ne pórlázadásról, ne jobbágyfelkelésről beszéljünk.
A tavalyi Székely Vágtán (is) a méltán hírneves Honvéd Táncegyüttes – immár több éve – előadott táncjátékában Dózsa György mint jobbágyparaszt figura jelenik meg. Dózsa mártírhalálának fél évezredes évfordulója alkalom lehetett volna arra, hogy megismerjük az igazi Dózsát, a hadvezért, a büszke székely lófő nemest, a nándorfehérvári hőst, aki a vállalt feladatok melletti kitartás és a bátorság szimbóluma.
A keresztes had társadalmi összetétele egyértelműen mutatja, hogy 1514-ben nem egy jobbágyhadsereg fordul szembe a főúri önzéssel. Dózsa, amikor rádöbben arra, hogy a főnemesség akadályozza a törökök elleni harc szervezését és visszaél hatalmával, megfenyíti a keresztesnek állt jobbágyokat, korlátozza a módos parasztok, parasztpolgárok, a kis- és középnemesség jogait, elhatározza, hogy megrendszabályozza a főurakat, majd – az egész ország népére támaszkodó hadseregével – kiveri a pogány törököket Európából. Teheti, mert időközben megérkezik a hír, hogy a szultáni hadak Perzsia ellen indulnak. A veszély elmúltával a főurak, akik nem távlatban, hanem pillanatnyi érdekeik alapján gondolkodnak, követelik a keresztes hadsereg felszámolását, amely kiváltja a keresztesek haragját, akik a főurak ellen fordulnak. Ez már polgárháború a javából. Ekkor már a nagybirtokosok ellen helyi lázadások is kitörnek.
Az 1514-ben zajló események sokkal árnyaltabbak a köztudatban ismertnél. Sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz, hogy Dózsa György egy jogaiért küzdő, feltörekvő társadalmi rétegekből verbuvált keresztes hadsereg vezetője. Tőle (nagyrészt) függetlenül kerül sor több helyi zavargásra, felkelésekre. Sajnos, sokan nem hallották hírét Dózsa Györgynek, a keresztes hadvezérnek, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízásából vállalja a törökellenes keresztes had fővezéri szerepét. E hadsereget hirtelen kellett felállítani, megszervezni, mert híre jött, hogy a szultán hatalmas sereggel indul Magyarország ellen. Az önkéntes hadseregbe lépők felveszik a kereszt jelét, ezért őket kereszteseknek nevezik. A keresztesek jutalma a bűnbocsánat.
Bakócz megbízásából a mozgósításban a ferencesek obszerváns rendje vállal óriási szerepet. Bár egy ilyen hadsereg vezetését – a kor szokásának megfelelően – főúrnak kellene vállalnia, ez nem volt lehetséges, mert megbontotta volna a bárói csoportok közti katonai egyensúlyt, ezért az érsek választása az országosan ismert hírneves lovas hadnagyra, Dózsára esik. Bakócz a nándorfehérvári hőst, az ünnepelt katonatisztet már korábbról ismeri, tudja, hogy rendelkezik megfelelő katonai képességekkel.
A megmaradás jelképe
1976-ban a sors érdekes játékaként Dálnok központjában, a templomtéren egy őszi novemberi napon tanúja voltam, amikor Dózsa szobrát déli 12 órakor, harangzúgás idején a mikóújfalusi kőfaragók által készített óriási faragott kőtömbökre, a talpazatra illesztették. A pillanat számomra jelképes, szimbolikus értelmet nyert. Úgy éreztem, a harangok azt üzenik a keresztesek vezérének, hogy szoborba öntve is elnyerte a keresztény világ áldását. Hisszük, hogy Dózsa György példakép mint a hit, az anyanyelv és a szülőföld védelmezője!
Szobotka András szobrászművész hattonnás szobra, a térdre könyöklő, gondolkodó Dózsa a jövőt, a jövőnket fürkészi. Azt sugallja, hogy ez a bátraké, azoké, akik kiállnak a közösség jogaiért. Népünknek ilyen elszánt vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik szembeszállnak az idegen elnyomással. Olyanokra, akik számára nem közömbös városaink, műemlékeink és közintézményeink átkeresztelése sem!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 14.
Dózsa Györgytől Gábor Áronig (A székelység története)
Honismereti jutalomkiránduláson vettek részt azok a diákok, akik összemérték ismereteiket a székelység történetéről rendezett vetélkedő második, döntő fordulójában. Mind a versenyt, mind az azt követő kirándulást figyelemfelkeltő szándékkal szervezték, hisz 35 ezer példányban kinyomtatták a székelység történetét feldolgozó oktatási könyvet – most készül a második, javított kiadás –, de alig pár iskolában tanítják.
Történelmi vetélkedő
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére, a Tanulók Klubja támogatásával, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében vetélkedőt rendeztek. Olyan háromszéki iskolaközösségeket szólítottak meg, ahol VI., illetve VII. osztályban tanítják a székelység történetét. Tapasztalat szerint elenyésző számú osztályban oktatják, pedig akár a romániai magyar kisebbség története című tantárgy keretében is lehetne tanítani, hisz témába vág. Az első fordulóra jelentkező négyfős csapatok közül tizenegy bekerült a második szakaszba. Képviselték a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumot, Székely Mikó Kollégiumot, Református Kollégiumot, Plugor Sándor Művészeti Líceumot, Váradi József Általános Iskolát, Tanulók Klubját, a barátosi Bibó István Általános Iskolát, a berecki Comenius Általános Iskolát, valamint az illyefalvi Lukács László Általános Iskolát. A forduló résztvevőit múlt csütörtökön tematikus, főleg az 1848–1849-es önvédelmi harc helyszíneit érintő honismereti jutalomkirándulásra vitték a szervezők. Az útvonal
A verseny helyszínéről, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubjától indult az autóbusz. Zuhogott az eső, a közelben hely sem volt parkolásra, ezért a busz kétszer kerülte meg az Állomás negyed északi részét, így is csak az ablakból tekinthettük meg az Eprestetői csata emlékművének másolatát az Ady Endre Általános Iskola előtt. A csata, pontosabban mészárlás történetét Kádár Gyula történész hangosbemondón ismertette. Az első igazi állomás Eresztevény volt. Gábor Áron síremléke előtt Kádár Gyula a hős életútjáról, az uzon-kökösi csatáról és a székely hős temetésének körülményeiről beszélt. Kis kitérővel következett Dálnok, ahol Dózsa György szobra előtt tartott előadást a történész. Innen Bereckbe utaztunk, a Gábor Áron Emlékháznál a helybeli Tibád Sándor történelemtanár várt, ő mesélte el a település történetét, kiemelve Gábor Áron nagyságát. Ebéd után Kézdivásárhelyre vonultunk, de idő szűkében csak a buszról tekintettük meg Gábor Áron szobrát, melynek történetét Keresztes László, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány titkára vázolta. Ezután a Nyergestetőre utaztunk. Az ottani csatáról és az emlékműállításról szintén Kádár Gyula beszélt. Onnan már haza vezetett az út. A helyszíneket kronológiai sorrendben mutatjuk be.
Dálnok A Dózsa György szülőfalujaként jegyzett település központjában emelkedő monumentális Dózsa-szobor, Szobotka András alkotása előtt gyűlt össze a diáksereg. Kádár Gyula felhívta a figyelmet, itt magyarul is megjelenik Dózsa György neve, nem csak románul. Az elmúlt évtizedekben millióknak tanították Gheorghe Doja hőstetteit. A románok tudatában Dózsa György a román jobbágyparasztok harcának vezetője. Ők úgy tudják, a magyar nemesség kegyetlen elnyomása miatt fegyvert ragadt románokhoz csatlakoztak a magyar jobbágyok is. És sok erdélyi magyar gyermek is Gheorghe Doja nevű hősről hallott, mert Románia történelmének oktatása az elmúlt évekig csak román nyelven folyt. A megyei csendőrfelügyelőség még mindig a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön egy utca évtizedekig Gheorghe Doja volt, de ma már Dózsa György.
Az 1514-es Dózsa-felkelésről elterjedt/elterjesztett tévhitek dacára az eredetileg keresztes hadjárat céljából összeállt seregben túlnyomóan nem parasztok voltak, hanem szép számmal kisnemesek, sőt középnemesek is, valamint tehetős alföldi polgárok, a küzdelem nem annyira a nemesi elnyomás, hanem a kialakult gazdasági különbségek miatt folyt.
Dózsa György seregét Szapolyai János erdélyi vajda, a későbbi király verte le. A vezérnek különleges kegyetlenségű kivégzésben volt része. Izzó vaskoronát helyeztek a fejére, katonáit arra kényszerítették, hogy egyenek a még élő Dózsa húsából. Dózsa György az embertelen kínzást hatalmas lelkierővel, szótlanul tűrte. Nem felel meg a valóságnak, hogy izzó vas-trónra ültették, ahogy az néhány irodalmi műben megjelenik.
Bereck Itt született Gábor Áron 1814. november 27-én, a jelenleg 103-as házszámmal megjelölt telken akkor még álló házban. Ettől nem messze, a 89. szám alatt alakították ki az emlékházat. Bereck első írásos említése 1332-ből, a pápai tizedjegyzékből való, de már a római korban lakott volt, Luxemburgi Zsigmond 1426-ban mezővárosi rangra emelte, s e kiváltságát 1888-ig megőrizte. Nagyszámú oklevél bizonyítja városi privilégiumait.
Stratégiai fekvése lehetővé tette a városi rang elnyerését. A királyi hatalom – az Ojtozi-szoros előterében – az ellenséges betörések útjában létrehozott egy olyan jogállású települést, amelynek lakói az elnyert szabadságjogok fejében a szoros védelmére kötelezhetőek. Címerében a levelet tartó kéz mutatja a település szerepét a posta megszervezésében. Mivel a Bécs–Konstantinápoly közötti postai útvonalon helyezkedik el, a bereckiek feladata a levelek, a postások, küldöncök Moldvába szállítása volt, valamint lovasszekerek előállítása a fejedelmi futárok számára. A bereckiek által fenntartott posta Moldvában Tatros városáig megy, visszafelé pedig Kézdivásárhelyig.
Eresztevény Gábor Áron nyughelye. A református templom előtt, a főút szélén emelkedik Gyárfás Győző háromszéki főépítész által tervezett síremléke. Rajta a születési évszám hibás, hívta fel a figyelmet Kádár Gyula, aki ismertette a hős életútját.
Gábor Áron népéért aggódó, mártírhalált vállaló, széles látókörű forradalmár szabadságharcos, aki 1848 őszén – műszaki ismereteivel és a népe iránti elkötelezettségével – készen állt a történelem által rászabott feladatok elvégzésére. Legnagyobb érdeme a székely hadiipar megteremtése mellett az önálló székely tüzérség megszervezése. Bátran küzdött a csatatereken, forradalmárként lépett fel a népgyűléseken, következetes keménységgel járt el a gyávákkal, a haszonlesőkkel szemben, miközben emberséges katonatisztként viselkedett a nemzeti ügy szolgálatában állókkal. Háromszék népe 1848 őszén megmutatta a világnak, hogy mire képes közössége, ha a szabadságáért küzd, és olyan vezetői vannak, mint Gábor Áron. Ágyúi Háromszék népének bátorságot adtak, erkölcsi erőt ahhoz, hogy vállalja a lehetetlent, az önvédelmi harcot.
A szabadságharcos Gábor Áron ma az önrendelkezésért küzdő székely nép jelképe. Életét áldozatkészség jellemzi, kitartása ma is erőt sugároz.
Nyergestető Kászonújfalu és Csíkkozmás között helyezkedik el, mintegy nyeregalakzatot öltve két csúcs között. Itt zajlott 1849. augusztus 1-jén az az egyenlőtlen ütközet, amely ma is a székely kiállás jelképe. A mintegy 12 ezres, Clam-Gallas császári tábornok vezette osztrák-orosz túlerő támadását Tuzson János alezredes mindössze 200 székely honvédje igyekezett feltartani. A szorosban többször sikerült visszaverniük a támadást, végül árulás nyomán az ellenség bekerítette és legyilkolta a hősiesen védekező székelyeket.
A csata helyén 1897. augusztus 8-án emlékművet avattak. A Poulini János csíkzsögödi kőfaragó által készített emlékoszlop költségeit „a Bukarestben lakó Székely honfiak és honleányok” adták össze, tudhatjuk meg az oszlop oldalába vésett szövegből. A szemközti oldalra temették az 1849-ben itt elesett hősöket. A tömegsír fölött előbb keresztek jelentek meg, ma már kopjafaerdő díszeleg. Székelyföldi látogatásakor Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is állított kopjafát a tetőn. A nyergestetői hősökre emlékezve Kányádi Sándor így ír:
„Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.” Utószó A székely történelmi vetélkedő szervezői, a zsűri tagjai, valamint a csapatokat felkészítő tanárok elemezték a verseny részleteit, levonták a következtetéseket. A becsúszott hibákat igyekeznek kiküszöbölni, a vetélkedőt érdekesebbé, vonzóbbá tenni. Egyetértettek abban, hogy folytatni kell, sőt, kiterjeszteni egész Székelyföldre. A cél, hogy minél több iskolában tanítsák a székelység történetét, hiszen van miből, csak akarni kell.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Honismereti jutalomkiránduláson vettek részt azok a diákok, akik összemérték ismereteiket a székelység történetéről rendezett vetélkedő második, döntő fordulójában. Mind a versenyt, mind az azt követő kirándulást figyelemfelkeltő szándékkal szervezték, hisz 35 ezer példányban kinyomtatták a székelység történetét feldolgozó oktatási könyvet – most készül a második, javított kiadás –, de alig pár iskolában tanítják.
Történelmi vetélkedő
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére, a Tanulók Klubja támogatásával, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében vetélkedőt rendeztek. Olyan háromszéki iskolaközösségeket szólítottak meg, ahol VI., illetve VII. osztályban tanítják a székelység történetét. Tapasztalat szerint elenyésző számú osztályban oktatják, pedig akár a romániai magyar kisebbség története című tantárgy keretében is lehetne tanítani, hisz témába vág. Az első fordulóra jelentkező négyfős csapatok közül tizenegy bekerült a második szakaszba. Képviselték a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumot, Székely Mikó Kollégiumot, Református Kollégiumot, Plugor Sándor Művészeti Líceumot, Váradi József Általános Iskolát, Tanulók Klubját, a barátosi Bibó István Általános Iskolát, a berecki Comenius Általános Iskolát, valamint az illyefalvi Lukács László Általános Iskolát. A forduló résztvevőit múlt csütörtökön tematikus, főleg az 1848–1849-es önvédelmi harc helyszíneit érintő honismereti jutalomkirándulásra vitték a szervezők. Az útvonal
A verseny helyszínéről, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubjától indult az autóbusz. Zuhogott az eső, a közelben hely sem volt parkolásra, ezért a busz kétszer kerülte meg az Állomás negyed északi részét, így is csak az ablakból tekinthettük meg az Eprestetői csata emlékművének másolatát az Ady Endre Általános Iskola előtt. A csata, pontosabban mészárlás történetét Kádár Gyula történész hangosbemondón ismertette. Az első igazi állomás Eresztevény volt. Gábor Áron síremléke előtt Kádár Gyula a hős életútjáról, az uzon-kökösi csatáról és a székely hős temetésének körülményeiről beszélt. Kis kitérővel következett Dálnok, ahol Dózsa György szobra előtt tartott előadást a történész. Innen Bereckbe utaztunk, a Gábor Áron Emlékháznál a helybeli Tibád Sándor történelemtanár várt, ő mesélte el a település történetét, kiemelve Gábor Áron nagyságát. Ebéd után Kézdivásárhelyre vonultunk, de idő szűkében csak a buszról tekintettük meg Gábor Áron szobrát, melynek történetét Keresztes László, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány titkára vázolta. Ezután a Nyergestetőre utaztunk. Az ottani csatáról és az emlékműállításról szintén Kádár Gyula beszélt. Onnan már haza vezetett az út. A helyszíneket kronológiai sorrendben mutatjuk be.
Dálnok A Dózsa György szülőfalujaként jegyzett település központjában emelkedő monumentális Dózsa-szobor, Szobotka András alkotása előtt gyűlt össze a diáksereg. Kádár Gyula felhívta a figyelmet, itt magyarul is megjelenik Dózsa György neve, nem csak románul. Az elmúlt évtizedekben millióknak tanították Gheorghe Doja hőstetteit. A románok tudatában Dózsa György a román jobbágyparasztok harcának vezetője. Ők úgy tudják, a magyar nemesség kegyetlen elnyomása miatt fegyvert ragadt románokhoz csatlakoztak a magyar jobbágyok is. És sok erdélyi magyar gyermek is Gheorghe Doja nevű hősről hallott, mert Románia történelmének oktatása az elmúlt évekig csak román nyelven folyt. A megyei csendőrfelügyelőség még mindig a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön egy utca évtizedekig Gheorghe Doja volt, de ma már Dózsa György.
Az 1514-es Dózsa-felkelésről elterjedt/elterjesztett tévhitek dacára az eredetileg keresztes hadjárat céljából összeállt seregben túlnyomóan nem parasztok voltak, hanem szép számmal kisnemesek, sőt középnemesek is, valamint tehetős alföldi polgárok, a küzdelem nem annyira a nemesi elnyomás, hanem a kialakult gazdasági különbségek miatt folyt.
Dózsa György seregét Szapolyai János erdélyi vajda, a későbbi király verte le. A vezérnek különleges kegyetlenségű kivégzésben volt része. Izzó vaskoronát helyeztek a fejére, katonáit arra kényszerítették, hogy egyenek a még élő Dózsa húsából. Dózsa György az embertelen kínzást hatalmas lelkierővel, szótlanul tűrte. Nem felel meg a valóságnak, hogy izzó vas-trónra ültették, ahogy az néhány irodalmi műben megjelenik.
Bereck Itt született Gábor Áron 1814. november 27-én, a jelenleg 103-as házszámmal megjelölt telken akkor még álló házban. Ettől nem messze, a 89. szám alatt alakították ki az emlékházat. Bereck első írásos említése 1332-ből, a pápai tizedjegyzékből való, de már a római korban lakott volt, Luxemburgi Zsigmond 1426-ban mezővárosi rangra emelte, s e kiváltságát 1888-ig megőrizte. Nagyszámú oklevél bizonyítja városi privilégiumait.
Stratégiai fekvése lehetővé tette a városi rang elnyerését. A királyi hatalom – az Ojtozi-szoros előterében – az ellenséges betörések útjában létrehozott egy olyan jogállású települést, amelynek lakói az elnyert szabadságjogok fejében a szoros védelmére kötelezhetőek. Címerében a levelet tartó kéz mutatja a település szerepét a posta megszervezésében. Mivel a Bécs–Konstantinápoly közötti postai útvonalon helyezkedik el, a bereckiek feladata a levelek, a postások, küldöncök Moldvába szállítása volt, valamint lovasszekerek előállítása a fejedelmi futárok számára. A bereckiek által fenntartott posta Moldvában Tatros városáig megy, visszafelé pedig Kézdivásárhelyig.
Eresztevény Gábor Áron nyughelye. A református templom előtt, a főút szélén emelkedik Gyárfás Győző háromszéki főépítész által tervezett síremléke. Rajta a születési évszám hibás, hívta fel a figyelmet Kádár Gyula, aki ismertette a hős életútját.
Gábor Áron népéért aggódó, mártírhalált vállaló, széles látókörű forradalmár szabadságharcos, aki 1848 őszén – műszaki ismereteivel és a népe iránti elkötelezettségével – készen állt a történelem által rászabott feladatok elvégzésére. Legnagyobb érdeme a székely hadiipar megteremtése mellett az önálló székely tüzérség megszervezése. Bátran küzdött a csatatereken, forradalmárként lépett fel a népgyűléseken, következetes keménységgel járt el a gyávákkal, a haszonlesőkkel szemben, miközben emberséges katonatisztként viselkedett a nemzeti ügy szolgálatában állókkal. Háromszék népe 1848 őszén megmutatta a világnak, hogy mire képes közössége, ha a szabadságáért küzd, és olyan vezetői vannak, mint Gábor Áron. Ágyúi Háromszék népének bátorságot adtak, erkölcsi erőt ahhoz, hogy vállalja a lehetetlent, az önvédelmi harcot.
A szabadságharcos Gábor Áron ma az önrendelkezésért küzdő székely nép jelképe. Életét áldozatkészség jellemzi, kitartása ma is erőt sugároz.
Nyergestető Kászonújfalu és Csíkkozmás között helyezkedik el, mintegy nyeregalakzatot öltve két csúcs között. Itt zajlott 1849. augusztus 1-jén az az egyenlőtlen ütközet, amely ma is a székely kiállás jelképe. A mintegy 12 ezres, Clam-Gallas császári tábornok vezette osztrák-orosz túlerő támadását Tuzson János alezredes mindössze 200 székely honvédje igyekezett feltartani. A szorosban többször sikerült visszaverniük a támadást, végül árulás nyomán az ellenség bekerítette és legyilkolta a hősiesen védekező székelyeket.
A csata helyén 1897. augusztus 8-án emlékművet avattak. A Poulini János csíkzsögödi kőfaragó által készített emlékoszlop költségeit „a Bukarestben lakó Székely honfiak és honleányok” adták össze, tudhatjuk meg az oszlop oldalába vésett szövegből. A szemközti oldalra temették az 1849-ben itt elesett hősöket. A tömegsír fölött előbb keresztek jelentek meg, ma már kopjafaerdő díszeleg. Székelyföldi látogatásakor Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is állított kopjafát a tetőn. A nyergestetői hősökre emlékezve Kányádi Sándor így ír:
„Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.” Utószó A székely történelmi vetélkedő szervezői, a zsűri tagjai, valamint a csapatokat felkészítő tanárok elemezték a verseny részleteit, levonták a következtetéseket. A becsúszott hibákat igyekeznek kiküszöbölni, a vetélkedőt érdekesebbé, vonzóbbá tenni. Egyetértettek abban, hogy folytatni kell, sőt, kiterjeszteni egész Székelyföldre. A cél, hogy minél több iskolában tanítsák a székelység történetét, hiszen van miből, csak akarni kell.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 16.
Süketek párbeszéde
Jellemző a nemzeti közösségünk felszámolására törekvő Romániára, hogy a politikusok – pártállástól függetlenül – azt szajkózzák, talán el is hiszik: „Románia példaértékű nemzetiségi politikát folytat”. Az új Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöke, Alina Gorghiu pártja RMDSZ-szel folytatott tárgyalásaira utalva egyértelműen jelenti ki – minden rosszindulat nélkül –, hogy a kisebbségek jogai Romániában biztosítottak. Úgy véli, a román törvények megfelelnek az európai szabványnak, s a kisebbségnek kedveznek, legfeljebb azok mindenkori betartásának lehetne utánanézni, ezért nem alkotja vita tárgyát a pártok közti egyezkedésekben.
A román–magyar megegyezés lényegében így válik süketek párbeszédévé. Példaként a 2015. március 10-ei sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetés résztvevőinek petícióját említem. A prefektúra és a minisztériumi hatalmi gőg, önkény ugyanis nemlétezőnek tekinti, különböző kifogásokra alapozva válaszra sem méltatja. Eva Maria Barki nemzetközi jogász 2005-ben elhangzott szavai jóslatszerűen válnak be. A magyarságnak önrendelkezés nélkül „nap mint nap szembe kell néznie a megalázó helyzettel, amely hosszabb távon nem javul, hanem rosszabbodik”. Ezt nem kell különösképp bizonygatni, gondoljunk csak arra, hogy az 1990. február 10-ei könyves-gyertyás tüntetésen, ahogy az ezt követő években is, magyar állami egyetemet, a Bolyai Egyetem visszaadását követeltük, s ma már a hajdani marosvásárhelyi magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen belüli magyar tagozat önálló karként való elismeréséért rimánkodunk. A magyar oktatás visszaszorítása állandó jellegű. Példaként említem a szakminisztérium napokban jóváhagyott beiskolázási tervét. Nemcsak felülírja a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség javaslatait, de egyértelműen arcátlan és diszkriminatív. Amíg a sepsiszentgyörgyi egykori magyar tanítóképző épületében, székelő Mihai Viteazul Főgimnáziumban öt elméleti osztály indulhat, addig a két magyar középiskolában, a Mikesben és a Mikóban 3–3, azaz hat osztály. Ez nem jelent egyebet, minthogy a város népességének 22 százalékarányú románsága kétszeres arányban (45,45 százalékban) tanulhat elméleti osztályban. A minisztérium nem a korábbi aránytalanság megszüntetésére törekszik. Normális lett volna, ha az eddig túlméretezett 4 román osztály számát 3-ra csökkentik, arányuk ez esetben is 27,27 százalék lenne. Ezzel ellentétben mit látunk? Megemelik a román elméleti osztályok számát. Amíg a magyarok 56 százaléka tanul majd a szakoktatásban, addig a románok 25 százaléka. Természetesen nem a szakoktatás ellen vagyunk, mert erre valóban igény mutatkozik, hanem a nyilvánvaló diszkrimináció miatt emelünk szót. A közhiedelemmel ellentétben nem az a gond, hogy felhígul a román líceum tanulóinak tudásszintje, hanem az, hogy a magyar diákok egy része, aki nem akar szakiskolába járni, román elméleti osztályba iratkozik. Akik „elintézték”, hogy tovább növeljék az elméleti román osztályok számát, bizonyára arra gondolnak, hogy a város románsága túlreprezentált bizonyos elméleti ismereteket kívánó intézményekben, a bíróságon, az ügyészségen, a prefektúrán, a többágú túldimenzionált elnyomó apparátusban, ezért ha fenn akarják tartani az egyenlőtlenséget – márpedig ez cél –, akkor az utánpótlás biztosításához szükségük van az elméleti képzésre. A székely pedig ne mind fiszlikoljon az értelmiségi életpálya irányába, csak kulizzon, legyen például orvos helyett hálás beteg, s boldog, hogy szülőföldjén megtűrt, másodrangú állampolgár!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jellemző a nemzeti közösségünk felszámolására törekvő Romániára, hogy a politikusok – pártállástól függetlenül – azt szajkózzák, talán el is hiszik: „Románia példaértékű nemzetiségi politikát folytat”. Az új Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöke, Alina Gorghiu pártja RMDSZ-szel folytatott tárgyalásaira utalva egyértelműen jelenti ki – minden rosszindulat nélkül –, hogy a kisebbségek jogai Romániában biztosítottak. Úgy véli, a román törvények megfelelnek az európai szabványnak, s a kisebbségnek kedveznek, legfeljebb azok mindenkori betartásának lehetne utánanézni, ezért nem alkotja vita tárgyát a pártok közti egyezkedésekben.
A román–magyar megegyezés lényegében így válik süketek párbeszédévé. Példaként a 2015. március 10-ei sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetés résztvevőinek petícióját említem. A prefektúra és a minisztériumi hatalmi gőg, önkény ugyanis nemlétezőnek tekinti, különböző kifogásokra alapozva válaszra sem méltatja. Eva Maria Barki nemzetközi jogász 2005-ben elhangzott szavai jóslatszerűen válnak be. A magyarságnak önrendelkezés nélkül „nap mint nap szembe kell néznie a megalázó helyzettel, amely hosszabb távon nem javul, hanem rosszabbodik”. Ezt nem kell különösképp bizonygatni, gondoljunk csak arra, hogy az 1990. február 10-ei könyves-gyertyás tüntetésen, ahogy az ezt követő években is, magyar állami egyetemet, a Bolyai Egyetem visszaadását követeltük, s ma már a hajdani marosvásárhelyi magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen belüli magyar tagozat önálló karként való elismeréséért rimánkodunk. A magyar oktatás visszaszorítása állandó jellegű. Példaként említem a szakminisztérium napokban jóváhagyott beiskolázási tervét. Nemcsak felülírja a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség javaslatait, de egyértelműen arcátlan és diszkriminatív. Amíg a sepsiszentgyörgyi egykori magyar tanítóképző épületében, székelő Mihai Viteazul Főgimnáziumban öt elméleti osztály indulhat, addig a két magyar középiskolában, a Mikesben és a Mikóban 3–3, azaz hat osztály. Ez nem jelent egyebet, minthogy a város népességének 22 százalékarányú románsága kétszeres arányban (45,45 százalékban) tanulhat elméleti osztályban. A minisztérium nem a korábbi aránytalanság megszüntetésére törekszik. Normális lett volna, ha az eddig túlméretezett 4 román osztály számát 3-ra csökkentik, arányuk ez esetben is 27,27 százalék lenne. Ezzel ellentétben mit látunk? Megemelik a román elméleti osztályok számát. Amíg a magyarok 56 százaléka tanul majd a szakoktatásban, addig a románok 25 százaléka. Természetesen nem a szakoktatás ellen vagyunk, mert erre valóban igény mutatkozik, hanem a nyilvánvaló diszkrimináció miatt emelünk szót. A közhiedelemmel ellentétben nem az a gond, hogy felhígul a román líceum tanulóinak tudásszintje, hanem az, hogy a magyar diákok egy része, aki nem akar szakiskolába járni, román elméleti osztályba iratkozik. Akik „elintézték”, hogy tovább növeljék az elméleti román osztályok számát, bizonyára arra gondolnak, hogy a város románsága túlreprezentált bizonyos elméleti ismereteket kívánó intézményekben, a bíróságon, az ügyészségen, a prefektúrán, a többágú túldimenzionált elnyomó apparátusban, ezért ha fenn akarják tartani az egyenlőtlenséget – márpedig ez cél –, akkor az utánpótlás biztosításához szükségük van az elméleti képzésre. A székely pedig ne mind fiszlikoljon az értelmiségi életpálya irányába, csak kulizzon, legyen például orvos helyett hálás beteg, s boldog, hogy szülőföldjén megtűrt, másodrangú állampolgár!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 16.
„A románoknak oly nehéz időkben...”
Rólunk, nélkülünk!
Ne térjünk könnyedén napirendre a kolozsvári kirakatkonferencia fölött, mely a mindenkori román politizálás sajátos aktusa. Itt ugyanis alaposan átverték Gianni Buquicchiót, a Velencei Bizottság – az Európa Tanács alkotmányjogi szakértői testülete – elnökét, aki április 30-án elismerően nyilatkozott a román kisebbségvédelmi modellről.
A konferenciát a román külügyminisztérium és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szervezte, mely szervezés annyira jól sikerült, hogy a kisebbségek erdélyi képviselőit meg sem hívták. Találó Izsák Balázs SZNT-elnök értékelése, amely szerint valójában „a kisebbségi jogok folyamatos megsértését” ünnepelték a konferencián abból az alkalomból, hogy Románia húsz évvel korábban elsőként hagyja jóvá az Európa Tanács által kiadott Kisebbségvédelmi Keretegyezményt. Izsák rámutat arra is, hogy „sok szép dolgot mondtak, épp csak a valóságról nem esett szó”. A román diplomácia ezúttal is remekelt. Buquicchio urat a konferencia záróceremóniáján az egyetem díszdoktorává avatták. Megtehették, mert a bizánci, a balkáni, majd a fanarióta évszázadok hagyományai ma is érvényesülnek. Jól tudják, ígérhetnek, aláírhatnak, vállalhatnak bármit, hiszen úgysem tartják majd be. Gondoljunk csak az 1918. decemberi ígéretekre, az 1919. februári kisebbségi egyezményre stb. Tény, a Románia által biztosított nemzetiségi jogok ecsetelésekor a konferencia román részvevőit büszkeség aurája lengte körül. Elégedettek lehetnek, ismét bebizonyítják képességeiket. Mi meg figyelhetjük, hogy egy nemzetközi konferencia, amelynek Erdély őshonos magyarsága elnyomását is fel kellene tárnia, miként válik groteszkké, a valóság megcsúfolásának eszközévé.
Ősi román föld!
A románosítás az elmúlt években Erdély-szerte újult erővel indult rohamra. Ezúttal a székely-magyar települések külső arculatát varázsolná a maga képéhez hasonlóvá. Nem riadnak vissza hatalmas pénzbüntetések kirovásától sem, amikor magyar utcanevek, egy-egy magyar szó vagy a székely zászló ellen lépnek fel. Emellett emelkednek a hagymakupolás épületek, szaporodnak az új román szobrok, elnevezések. Példaként a Háromszék megyei – 1968-ban keresztelték Kovásznára – Kovászna város románosítási folyamatába nyújtunk betekintést.
A jelszavak – köztük a Romániában élünk!, Ez ősi román föld! – alkotják a románosítás jogalapját azok számára, akik következetes szívóssággal hirdetik a románság elnyomását, amely ellen minden hazafinak küzdenie kell. Az átlagembert félretájékoztatják, ezért ő (többnyire) jogosnak érzi a magyar települések „visszarománosítását”. Sokan úgy vélik, hogy valóban határozottan kell fellépni az agresszív „magyar asszimiláció” ellen, amely – még kimondani is borzalmas – „saját hazájukban” zajlik. Bár a propaganda ízű szlogenek, ahogy a szó kelta kori jelentése is tükrözi, üres, pusztába kiáltott szavak, mégis a kucsmából előrántott történelmi jogra való hivatkozás mákonyaként hatnak. Mindez nevetséges: amikor Románia elnéptelenedőben, lakossága elöregedőben, amikor az aktív lakosság milliói Nyugat-Európa földönfutói – mert itthon nem tudnak megélni –, akkor nem a munkahelyteremtés a cél, hanem a magyar települések románosítása. Ki kit provokál?
A kovásznai románság magyarok általi elnyomásának hazug propagandája – a provokálás iskolapéldája – nem szolgálja az együttélést. A román nacionalistákat sokkolja a székely-magyarság megmaradásért folytatott jogos küzdelme, már olyan vád is elhangzik, hogy őket nemzeti ünnepükön is románellenes megmozdulásokkal alázzák meg. Erről eddig nem hallottunk, viszont arról igen, hogy a kovásznai románokat nemzeti öntudatukra – 2013. március 15-én – nemzetiszínű hajpántot viselő kislány emlékezteti. Érdekes, hogy erre nem román, hanem magyar nemzeti ünnepen kerül sor! Arról nincs tudomásunk, hogy magyar diákok a román ünnepek alkalmával piros-fehér-zöld szalagot viselnének, és a magyar média belőlük hőst faragna. Arról viszont igen, hogy román kisdiákok eligazodni sem tudnak évről évre lavinaként duzzadó, szaporodó nemzeti ünnepeik sokaságában.
Diáktüntetésekre a parancsuralmi rendszer megbukását követő hónapokban, 1990-ben valóban sor került, amikor Háromszéken is gyakoriak voltak a felvonulások, népgyűlések. Egy alkalommal a sepsiszentgyörgyi mikós diákok – amikor értesültek a marosvásárhelyi vérengzésekről, azokról az eseményekről, amelyeket a történelem fekete márciusként emleget – összegyűltek az iskolaudvaron. Ekkor ismertettem a marosvásárhelyi történéseket, majd rendezett sorokban a közeli római katolikus templomba vonultak, ahol részt vettek a Csató Béla plébános által celebrált ökumenikus istentiszteleten. A közös imádkozás után – a városközpontban haladva – a Református Székely Mikó Kollégium Korzó felőli ablakából két halálfejet ábrázoló rajzlap repült, landolt elém. Alkotói olyan román tanulók, akik a magyar diákok tüntetésével kapcsolatos véleményüket ilyen szelíden juttatták kifejezésre. E „művészi alkotások” éppen annak az első emeleti tanteremnek az ablakából indultak dicső útjukra, ahol – hajdanán hetedikes-nyolcadikos tanulóként – én is tanultam. A fenyegető rajzokat az RMDSZ akkori megyei tanácsadó testületének elnökeként az egyik ülésen bemutattam, és ezzel e provokációt, mint diákcsínyt lezártuk. Ki hamisít?
A kovásznai szívkórház névmódosítását (is) követelő Teculescu Keresztény Kulturális Egyesület célja a román identitás megőrzése. Ez nagyon szép és helyes cél, ám azt állítani, hogy erre azért van szükség, mert itt, az ősi román földön ők a „románság védőbástyái”, mivel „a magyar sajtó meghamisítja a románok történelmét, a magyar vezetők kiszorítják a románokat” a vezetésből, aljas rágalom. Bizonyára nem veszik jó néven, de a dák-római teória meséjét egyetlen komoly történész sem fogadja már el. A kovásznai románok történetéről 2013 tavaszán írtakat ma is vállalom: „Ne feledjük, a kovásznai román közösség e tájon nem gyökértelen. Az ottani románok nem két-három generációs múlttal rendelkeznek, mint Marosvásárhelyen és a többi székely városban élő honfitársaik, ők nem az elmúlt fél évszázadban érkeztek e tájakra. Az első román családok több mint 200 éve telepedtek le itt.” Ez még akkor is így van, ha a több ezer éves ősiség mámorában révedezők el szeretnék hinni, hogy őslakók! Tény, hogy az 1635-ös katonai összeírásban Kovásznán egyetlen román nevűt sem jegyeznek. Az első betelepedők a 18. században jelennek meg, 1790 táján már görögkeleti felekezeti iskolát alapítanak. Mivel létszámuk csekély, az 1850-es évek derekáig a tanulókat – egy bérelt teremben – egy tanító oktatja az írás-olvasás tudományára. Orbán Balázs 1869-ben arról tudósít, hogy a románok Vajnafalva keleti részét lakják. A románok „csak az utóbbi időkben települtek ide. E század elején (19. sz.) csak néhány család lakott ott, ma már a százat meghaladja számuk. Földbirtokuk nem igen van (…) A kovásznai oláhok (románok) férfiai nem igen szoktak otthon lenni, nagy részük a havasokban s benn a Dunafejedelemségekben pásztorkodik.” 1890 táján Kovászna össznépessége 2873 személy volt, melyből a románok száma 651, a népesség 16,8 százaléka, míg a magyarságé 3179, azaz 82 százalék. A lakosság száma 1910-ig eléri az 5451-et. A kovásznai románok száma 1105-re, 20,2 százalékra emelkedik, míg a magyarok lélekszáma 4154-re, 76,2 százalékra csökken. Egy ma is élő szemtanú – a köztiszteletnek örvendő (kilencven- éves) barátom, dr. Szőts Dániel – írja, hogy hajdanán Vajnafalván állt elődei évszázados udvarháza, amely elpusztult, de a régi diófák még ma is jól látszanak a református templom és a vajnafalvi főtér között. A település e része „még 1945–47-ben is tiszta magyar lakosú volt. (…) Ma már nem ez a helyzet, a vajnafalvi főtéren csak románok laknak, új ortodox román templom épült.”
A 2011-es népszámlálás 6368 magyar, 3176 román nemzetiségű személyt vesz nyilvántartásba. Az 1890-es évekhez viszonyítva a magyarok számaránya 82 százalékról 63-ra esik vissza, míg a románoké 16,8 százalékról 31,4-re emelkedik. A magyar lakosság térvesztése egyértelmű cáfolata a románság háttérbe szorításának. Ha e tendencia folytatódik „ezekben a románoknak oly nehéz időkben”, akkor megjósolható, hogy néhány évtized múlva a magyarság kisebbségbe kerül.
A multikulturalitás nevében
A tények makacs dolgok, a jelszavak nem azonosak a történelemmel. Kovásznán nem magyarosítás, hanem románosítás folyik. Kovászna városában a diszkriminált románság saját utcanevekkel (például Justinian Teculescu) büszkélkedhet. A vajnafalvi általános iskola ma Avram Iancu nevét viseli. A Ştefan cel Mare utcában áll a Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont épülete. Itt a diákok egyharmada – a nemzetiségi aránynak megfelelően – román tagozaton tanul. A belépőt a főbejáratnál ortodox kereszt fogadja. A románságnak több temploma (is) az identitás megőrzését szolgálja. Egy mellszobor a vajnafalvi származású Justinian Teculescu püspökre emlékeztet. Készül Avram Iancu népfelkelő vezér szobra is, mellyel a magyar többségű tanács egyetért, és pénzzel támogatja. Mindezt teszi akkor, amikor köztudott, hogy az Avram Iancu parancsnoksága alatt felkelők mintegy 7500–8500 védtelen magyart, köztük gyermeket, asszonyt és időst gyilkoltak le. Egy ilyen sereg épp az ő személyes irányításával mészárolt le 30 felvinci székely-magyart, de az áldozatok száma 200-ra emelkedik, mert menekülés közben még 170-en éhen haltak és megfagytak. Vajon hány román szavazta volna meg, hogy románok legyilkolásában felelős magyar személy szobra álljon egy román többségű településen? Az egyesület mégis így fogalmaz: „a magyarok megsértik az együttélés elemi szabályait, hiányzik belőlük a tolerancia”. Érthető e durcás harag, mert a kovásznai magyar tanácstagok nem járultak hozzá, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont nevében szerepeljen Teculescu neve is, a püspök ugyanis tevékenyen részt vesz az 1918. december elsején tartott gyulafehérvári nemzetgyűlés előkészítésében. Azonban a román szempontból jelentős személyiség e ténykedése, akár tetszik, akár nem, a magyarok számára nem öröm. Érthető módon Teculescu neve nem szolgálná a magyar és a román iskolaközösség egybekovácsolását. Kerül olyan személy, akit mindkét nemzeti közösség elfogad. Hamarosan a Plevna utcai városi sportcsarnok a helybéli román sporttanár, Iordan Popica nevét veszi fel. Az elmúlt hetekben nagy port kavart az a partizánakció is, amikor a helyiek megkérdezése nélkül – a már említett kulturális egyesület felkérésre – az alapító főorvosról elnevezett Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórházat az egészségügyi minisztérium átkeresztelte Dr. Teculescu–Benedek… névre. Egyértelmű a cél, hadd higgye a messze földről jövő, hogy román városba érkezett. A névadó minisztérium álszent módon a „jó együttélés és a helyi multikulturalitás” megőrzésére hivatkozik. Érdekes, hogy évekkel korábban kormányrendelettel, könnyű szívvel vettek el a magyar nevű kórház területéből 10 ezer négyzetmétert, hogy a román régészet intézményének – a Keleti-Kárpátok Nemzeti Múzeumának – adományozzák. Ezen a telken tartják egyébként a hagyományos román vajnafalvi juhászlakodalmat, és Valeriu Kavruk múzeumigazgató nyilatkozata szerint olyan skanzent terveznek építeni, ahol három megye – Kovászna, Hargita és Maros – hagyományos román népi életét mutatják be. Nemrég a román kormány – a helyi közösség megkérdezése nélkül és tiltakozása ellenére – a tündérvölgyi hatalmas értékű Fenyő Szállodát a missziós tevékenységet végző ortodox egyháznak adományozza. Tollamat az őszinte tényfeltárás vezeti, célom leleplezni az szélsőséges nacionalizmus erőszakos előretörését. Hogy néhány nap alatt összegyűlt 30 ezer román és magyar tiltakozó aláírás a szívkórház átkeresztelése ellen, azt sugallja, van még ereje a magyar és román kovásznai összefogásnak!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Rólunk, nélkülünk!
Ne térjünk könnyedén napirendre a kolozsvári kirakatkonferencia fölött, mely a mindenkori román politizálás sajátos aktusa. Itt ugyanis alaposan átverték Gianni Buquicchiót, a Velencei Bizottság – az Európa Tanács alkotmányjogi szakértői testülete – elnökét, aki április 30-án elismerően nyilatkozott a román kisebbségvédelmi modellről.
A konferenciát a román külügyminisztérium és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szervezte, mely szervezés annyira jól sikerült, hogy a kisebbségek erdélyi képviselőit meg sem hívták. Találó Izsák Balázs SZNT-elnök értékelése, amely szerint valójában „a kisebbségi jogok folyamatos megsértését” ünnepelték a konferencián abból az alkalomból, hogy Románia húsz évvel korábban elsőként hagyja jóvá az Európa Tanács által kiadott Kisebbségvédelmi Keretegyezményt. Izsák rámutat arra is, hogy „sok szép dolgot mondtak, épp csak a valóságról nem esett szó”. A román diplomácia ezúttal is remekelt. Buquicchio urat a konferencia záróceremóniáján az egyetem díszdoktorává avatták. Megtehették, mert a bizánci, a balkáni, majd a fanarióta évszázadok hagyományai ma is érvényesülnek. Jól tudják, ígérhetnek, aláírhatnak, vállalhatnak bármit, hiszen úgysem tartják majd be. Gondoljunk csak az 1918. decemberi ígéretekre, az 1919. februári kisebbségi egyezményre stb. Tény, a Románia által biztosított nemzetiségi jogok ecsetelésekor a konferencia román részvevőit büszkeség aurája lengte körül. Elégedettek lehetnek, ismét bebizonyítják képességeiket. Mi meg figyelhetjük, hogy egy nemzetközi konferencia, amelynek Erdély őshonos magyarsága elnyomását is fel kellene tárnia, miként válik groteszkké, a valóság megcsúfolásának eszközévé.
Ősi román föld!
A románosítás az elmúlt években Erdély-szerte újult erővel indult rohamra. Ezúttal a székely-magyar települések külső arculatát varázsolná a maga képéhez hasonlóvá. Nem riadnak vissza hatalmas pénzbüntetések kirovásától sem, amikor magyar utcanevek, egy-egy magyar szó vagy a székely zászló ellen lépnek fel. Emellett emelkednek a hagymakupolás épületek, szaporodnak az új román szobrok, elnevezések. Példaként a Háromszék megyei – 1968-ban keresztelték Kovásznára – Kovászna város románosítási folyamatába nyújtunk betekintést.
A jelszavak – köztük a Romániában élünk!, Ez ősi román föld! – alkotják a románosítás jogalapját azok számára, akik következetes szívóssággal hirdetik a románság elnyomását, amely ellen minden hazafinak küzdenie kell. Az átlagembert félretájékoztatják, ezért ő (többnyire) jogosnak érzi a magyar települések „visszarománosítását”. Sokan úgy vélik, hogy valóban határozottan kell fellépni az agresszív „magyar asszimiláció” ellen, amely – még kimondani is borzalmas – „saját hazájukban” zajlik. Bár a propaganda ízű szlogenek, ahogy a szó kelta kori jelentése is tükrözi, üres, pusztába kiáltott szavak, mégis a kucsmából előrántott történelmi jogra való hivatkozás mákonyaként hatnak. Mindez nevetséges: amikor Románia elnéptelenedőben, lakossága elöregedőben, amikor az aktív lakosság milliói Nyugat-Európa földönfutói – mert itthon nem tudnak megélni –, akkor nem a munkahelyteremtés a cél, hanem a magyar települések románosítása. Ki kit provokál?
A kovásznai románság magyarok általi elnyomásának hazug propagandája – a provokálás iskolapéldája – nem szolgálja az együttélést. A román nacionalistákat sokkolja a székely-magyarság megmaradásért folytatott jogos küzdelme, már olyan vád is elhangzik, hogy őket nemzeti ünnepükön is románellenes megmozdulásokkal alázzák meg. Erről eddig nem hallottunk, viszont arról igen, hogy a kovásznai románokat nemzeti öntudatukra – 2013. március 15-én – nemzetiszínű hajpántot viselő kislány emlékezteti. Érdekes, hogy erre nem román, hanem magyar nemzeti ünnepen kerül sor! Arról nincs tudomásunk, hogy magyar diákok a román ünnepek alkalmával piros-fehér-zöld szalagot viselnének, és a magyar média belőlük hőst faragna. Arról viszont igen, hogy román kisdiákok eligazodni sem tudnak évről évre lavinaként duzzadó, szaporodó nemzeti ünnepeik sokaságában.
Diáktüntetésekre a parancsuralmi rendszer megbukását követő hónapokban, 1990-ben valóban sor került, amikor Háromszéken is gyakoriak voltak a felvonulások, népgyűlések. Egy alkalommal a sepsiszentgyörgyi mikós diákok – amikor értesültek a marosvásárhelyi vérengzésekről, azokról az eseményekről, amelyeket a történelem fekete márciusként emleget – összegyűltek az iskolaudvaron. Ekkor ismertettem a marosvásárhelyi történéseket, majd rendezett sorokban a közeli római katolikus templomba vonultak, ahol részt vettek a Csató Béla plébános által celebrált ökumenikus istentiszteleten. A közös imádkozás után – a városközpontban haladva – a Református Székely Mikó Kollégium Korzó felőli ablakából két halálfejet ábrázoló rajzlap repült, landolt elém. Alkotói olyan román tanulók, akik a magyar diákok tüntetésével kapcsolatos véleményüket ilyen szelíden juttatták kifejezésre. E „művészi alkotások” éppen annak az első emeleti tanteremnek az ablakából indultak dicső útjukra, ahol – hajdanán hetedikes-nyolcadikos tanulóként – én is tanultam. A fenyegető rajzokat az RMDSZ akkori megyei tanácsadó testületének elnökeként az egyik ülésen bemutattam, és ezzel e provokációt, mint diákcsínyt lezártuk. Ki hamisít?
A kovásznai szívkórház névmódosítását (is) követelő Teculescu Keresztény Kulturális Egyesület célja a román identitás megőrzése. Ez nagyon szép és helyes cél, ám azt állítani, hogy erre azért van szükség, mert itt, az ősi román földön ők a „románság védőbástyái”, mivel „a magyar sajtó meghamisítja a románok történelmét, a magyar vezetők kiszorítják a románokat” a vezetésből, aljas rágalom. Bizonyára nem veszik jó néven, de a dák-római teória meséjét egyetlen komoly történész sem fogadja már el. A kovásznai románok történetéről 2013 tavaszán írtakat ma is vállalom: „Ne feledjük, a kovásznai román közösség e tájon nem gyökértelen. Az ottani románok nem két-három generációs múlttal rendelkeznek, mint Marosvásárhelyen és a többi székely városban élő honfitársaik, ők nem az elmúlt fél évszázadban érkeztek e tájakra. Az első román családok több mint 200 éve telepedtek le itt.” Ez még akkor is így van, ha a több ezer éves ősiség mámorában révedezők el szeretnék hinni, hogy őslakók! Tény, hogy az 1635-ös katonai összeírásban Kovásznán egyetlen román nevűt sem jegyeznek. Az első betelepedők a 18. században jelennek meg, 1790 táján már görögkeleti felekezeti iskolát alapítanak. Mivel létszámuk csekély, az 1850-es évek derekáig a tanulókat – egy bérelt teremben – egy tanító oktatja az írás-olvasás tudományára. Orbán Balázs 1869-ben arról tudósít, hogy a románok Vajnafalva keleti részét lakják. A románok „csak az utóbbi időkben települtek ide. E század elején (19. sz.) csak néhány család lakott ott, ma már a százat meghaladja számuk. Földbirtokuk nem igen van (…) A kovásznai oláhok (románok) férfiai nem igen szoktak otthon lenni, nagy részük a havasokban s benn a Dunafejedelemségekben pásztorkodik.” 1890 táján Kovászna össznépessége 2873 személy volt, melyből a románok száma 651, a népesség 16,8 százaléka, míg a magyarságé 3179, azaz 82 százalék. A lakosság száma 1910-ig eléri az 5451-et. A kovásznai románok száma 1105-re, 20,2 százalékra emelkedik, míg a magyarok lélekszáma 4154-re, 76,2 százalékra csökken. Egy ma is élő szemtanú – a köztiszteletnek örvendő (kilencven- éves) barátom, dr. Szőts Dániel – írja, hogy hajdanán Vajnafalván állt elődei évszázados udvarháza, amely elpusztult, de a régi diófák még ma is jól látszanak a református templom és a vajnafalvi főtér között. A település e része „még 1945–47-ben is tiszta magyar lakosú volt. (…) Ma már nem ez a helyzet, a vajnafalvi főtéren csak románok laknak, új ortodox román templom épült.”
A 2011-es népszámlálás 6368 magyar, 3176 román nemzetiségű személyt vesz nyilvántartásba. Az 1890-es évekhez viszonyítva a magyarok számaránya 82 százalékról 63-ra esik vissza, míg a románoké 16,8 százalékról 31,4-re emelkedik. A magyar lakosság térvesztése egyértelmű cáfolata a románság háttérbe szorításának. Ha e tendencia folytatódik „ezekben a románoknak oly nehéz időkben”, akkor megjósolható, hogy néhány évtized múlva a magyarság kisebbségbe kerül.
A multikulturalitás nevében
A tények makacs dolgok, a jelszavak nem azonosak a történelemmel. Kovásznán nem magyarosítás, hanem románosítás folyik. Kovászna városában a diszkriminált románság saját utcanevekkel (például Justinian Teculescu) büszkélkedhet. A vajnafalvi általános iskola ma Avram Iancu nevét viseli. A Ştefan cel Mare utcában áll a Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont épülete. Itt a diákok egyharmada – a nemzetiségi aránynak megfelelően – román tagozaton tanul. A belépőt a főbejáratnál ortodox kereszt fogadja. A románságnak több temploma (is) az identitás megőrzését szolgálja. Egy mellszobor a vajnafalvi származású Justinian Teculescu püspökre emlékeztet. Készül Avram Iancu népfelkelő vezér szobra is, mellyel a magyar többségű tanács egyetért, és pénzzel támogatja. Mindezt teszi akkor, amikor köztudott, hogy az Avram Iancu parancsnoksága alatt felkelők mintegy 7500–8500 védtelen magyart, köztük gyermeket, asszonyt és időst gyilkoltak le. Egy ilyen sereg épp az ő személyes irányításával mészárolt le 30 felvinci székely-magyart, de az áldozatok száma 200-ra emelkedik, mert menekülés közben még 170-en éhen haltak és megfagytak. Vajon hány román szavazta volna meg, hogy románok legyilkolásában felelős magyar személy szobra álljon egy román többségű településen? Az egyesület mégis így fogalmaz: „a magyarok megsértik az együttélés elemi szabályait, hiányzik belőlük a tolerancia”. Érthető e durcás harag, mert a kovásznai magyar tanácstagok nem járultak hozzá, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont nevében szerepeljen Teculescu neve is, a püspök ugyanis tevékenyen részt vesz az 1918. december elsején tartott gyulafehérvári nemzetgyűlés előkészítésében. Azonban a román szempontból jelentős személyiség e ténykedése, akár tetszik, akár nem, a magyarok számára nem öröm. Érthető módon Teculescu neve nem szolgálná a magyar és a román iskolaközösség egybekovácsolását. Kerül olyan személy, akit mindkét nemzeti közösség elfogad. Hamarosan a Plevna utcai városi sportcsarnok a helybéli román sporttanár, Iordan Popica nevét veszi fel. Az elmúlt hetekben nagy port kavart az a partizánakció is, amikor a helyiek megkérdezése nélkül – a már említett kulturális egyesület felkérésre – az alapító főorvosról elnevezett Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórházat az egészségügyi minisztérium átkeresztelte Dr. Teculescu–Benedek… névre. Egyértelmű a cél, hadd higgye a messze földről jövő, hogy román városba érkezett. A névadó minisztérium álszent módon a „jó együttélés és a helyi multikulturalitás” megőrzésére hivatkozik. Érdekes, hogy évekkel korábban kormányrendelettel, könnyű szívvel vettek el a magyar nevű kórház területéből 10 ezer négyzetmétert, hogy a román régészet intézményének – a Keleti-Kárpátok Nemzeti Múzeumának – adományozzák. Ezen a telken tartják egyébként a hagyományos román vajnafalvi juhászlakodalmat, és Valeriu Kavruk múzeumigazgató nyilatkozata szerint olyan skanzent terveznek építeni, ahol három megye – Kovászna, Hargita és Maros – hagyományos román népi életét mutatják be. Nemrég a román kormány – a helyi közösség megkérdezése nélkül és tiltakozása ellenére – a tündérvölgyi hatalmas értékű Fenyő Szállodát a missziós tevékenységet végző ortodox egyháznak adományozza. Tollamat az őszinte tényfeltárás vezeti, célom leleplezni az szélsőséges nacionalizmus erőszakos előretörését. Hogy néhány nap alatt összegyűlt 30 ezer román és magyar tiltakozó aláírás a szívkórház átkeresztelése ellen, azt sugallja, van még ereje a magyar és román kovásznai összefogásnak!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 4.
A haszonlesők diktátuma
Miért ne mondanánk el?
Június 4-e számunkra gyásznap akkor is, ha Trianon napját átkereszteljük a nemzeti összetartozás napjává. Természetes, a szomorú tények felsorolása mellett beszélni kell arról, hogy összetartozunk. Elmondjuk, hogy a világ legszebb nyelvét beszéljük, az egységes magyar kultúra és történelem részesei vagyunk. Tiszteljük és becsüljük történelmünket, melyet a nacionalisták igyekeznek kisajátítani.
Határozottan fogalmazunk, amikor jogfosztottságunkat nem fogadjuk el, küzdünk ellene. Nem kell elhallgatni, hogy a magyarság ezer éven át egy nagyobb történelmi, gazdasági egységet, államot tartott fenn, védelmezvén Európát. Amikor szükség volt, harcolt a moldvai, a havaselvi csatatereken. Befogadó népként hazát és védelmet biztosított azoknak, akik magyar földre, Magyarországra, Erdélybe telepedtek. Időközben a magyarság létszáma csökkent, és hazánk – a történelmi Magyarország – soknemzetiségűvé alakult. Mindezt tetézte az is, hogy elődeink Európa legliberálisabb nemzetiségpolitikáját folytatták. A betelepedők még évszázadok után sem kényszerültek a magyar nyelv megtanulására. 1880-ban az erdélyi románság kevesebb, mint 6 százaléka ismerte az államnyelvet, a magyart. A magyar nemzetiségpolitikát nem lehet együtt emlegetni az Oroszországéval, a Romániáéval. Nem alkalmaztak nyelvi kényszert, erőszakos asszimilációra sem hoztak törvényeket, mint például Franciaországban. Iróniával mondjuk, hogy a nagyhatalmak talán ezért büntették Magyarországot a legkegyetlenebbül.
A területrablók, félve az ebül szerzett területek elvesztésétől, állandóan fegyverkeztek. Példaként az első világháború utáni időszakot említem. Hihetetlen, hogy az utódállamok békeidőben közel 18-szor nagyobb létszámú haderőt tartanak fegyverben, mint a szétmarcangolt, darabolt Magyarország. Románia 278, Jugoszlávia 185 és Csehszlovákia 162 ezer, azaz 625 ezer fős szárazföldi hadserege nézett farkasszemet az alig 35 ezer fős magyarral. Ha nem hoznak létre több soknemzetiségű államot, a második világháború idején talán kisebb e térség népeinek véráldozata.
Trianonban a Horvátország nélkül számított Magyarország 283 ezer négyzetkilométernyi területéből 93 ezret hagynak az államszervező és fenntartó magyarságnak, amely elveszti hazája területének bő kétharmadát, magyar népességének egyharmadát. Miért ne mondanánk el, hogy 1920. június 4-én – a versailles-i kastélykertben, a Nagy-Trianon palotában – népünk példátlanul igazságtalan békediktátum elfogadására kényszerül? Trianon nemcsak magyar gyásznap, de a nagyhatalmi politika, felelőtlenség szimbóluma is. Amikor a történelmi Magyarországot emlegetjük, akkor arra az államra gondolunk, amely 1918 táján eljut a települések szintjéig lebontott nyelvi önállóság biztosításához, a nemzetiségek önrendelkezésének kantonális jellegű megoldásához. Ennek szemléltetésére mondjuk el, hogy a települések joga lenne meghatározni a nyelvhasználatot. Amilyen nyelven fordulnak a felsőbb fórumokhoz, azok ugyanazon a nyelven lennének kötelesek válaszolni. Trianon következményei
Miért ne említenénk meg: ha nincs Trianon, az életszínvonalunk két-háromszor magasabb szintű lenne, s a történelmi magyar haza területén legalább kétszer annyi magyar élne, mint most. Ha a népességfogyást nem állítjuk meg, néhány nemzedék alatt eltűnhet a magyarság. Ennek előidézésében jelentős szerep hárul az elrabolt területek magyartalanításában érdekelt nacionalizmusoknak. Erdélyből 95 év alatt jóval több magyar távozott, mind ahányan ma vállalják a magyarságukat. Elképzelhetetlen, hogy az utódállamok mennyi energiát pocsékolnak arra, hogy az államszervező magyarokat kisebbséggé tegyék. Hihetetlenül sok pénzt költenek a magyarság ellenőrzésére. A magyarok beolvasztásának, elűzésének vágya hivatás, életcél. Ezért spekulálnak, húzzák-halasztják a nyolc nagyrégió megteremtését. Semmilyen gazdasági és ésszerűségi érv nem számít, mert mögötte politikai érdek húzódik. A régiósítás célja Székelyföld és Partium magyar többségű tájegységeinek megszüntetése. Erről egy percig sem mondtak le, hanem várják a legkedvezőbb pillanatot a régiók véglegesítésére, a parlamenti, az elnöki és az alkotmányjogi megerősítést. A románosítástól a nacionalista vezetés nem sajnálja a hatalmas többletkiadásokat még akkor sem, ha az a románság életszínvonalának rovására megy. Az is igaz, hogy a magyarok háttérbe szorítása jól jön azoknak, akik a nagy létszámú elnyomó apparátusban dolgozhatnak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a románság többsége nemzeti büszkeségből nem tud emberhez méltó körülmények közt élni, milliók kénytelenek vándorbotot fogni és vállalni a hontalanság megalázó kenyerét. Jogos kérdés: Hasznos-e Romániának a román nacionalisták azon törekvése, hogy a magyarság eltűnjön? Köztudott, hogy a román nép fiatal- és középnemzedéke milliószámra telepedik át Európa gazdagabb felébe, előbb-utóbb beolvad az őt befogadó nemzetekbe...
Nem félnek az autonómiától!
Közösségi jogoktól való megfosztásunkban Románia azért (is) sikeres, mert a hazug propaganda külföldön még mindig hatékony. A nacionalista elit tudja, hogy a magyar hivatalos nyelv a magyarlakta régiókban és a területi autonómia nem jelent veszélyt. Tudja, hogy Erdély területének tíz, Románia területének négy százalékán, a magyar határtól több száz kilométerre, a két és fél megyényi Székelyföld önkormányzati hatásköre nem veszélyezteti a román állam egységét. Az itt élő románokat pedig nem kell félteni, mert a székely autonómia Románia keretében működne. A román nacionalista elitnek minden bizonnyal olyan tanítómesterei vannak, mint Ion Antonescu és Nicolae Ceauşescu. Antonescu marsall – a tiszta fajú Románia híve – még a román hadsereget is felhasználta negyedmillió ukrán és román zsidó polgárának embertelen legyilkolására. A másik bálvány Ceauşescu, a Tiszta Románia program gyakorlatba ültetője, a falurombolás hírhedt kiagyalója, a zsidó és német nemzetiség áruba bocsátója.
A magyar veszéllyel való riogatás régi bevált módszer, akárcsak az autonómia emlegetése. Jól tudják, hogy a Trianon óta eltelt időszakban – Lucian Boia professzor szavaival – valósult meg Románia elrománosítása. Az elért sikerek Dobrudzsában és Erdélyben is látványosak. Ez utóbbiban már nincsenek nagy magyar városok, a magyarság kisebbségbe szorult, a szász és a zsidó lakosság eltűnt, csupán a 700 ezer fős székely tömb léte zavaró. A türelmetlen nacionalisták nem félnek az autonómiától, de úgy gondolják, hogy be kell fejezni Erdély magyartalanítását, meg kell teremteni a román alkotmányban vizionált egységes nemzetállamot.
A világtörténelem szégyene
Mitterand francia államfő úgy értékelte, hogy a trianoni diktátum „mocskos dolog volt”. Pozzi francia szakértő a világtörténelem szégyenének nevezte, míg Cherfis francia tábornok igazságtalan döntésnek. Lord Sydemann – a Lordok Házának tagja – döbbenetesnek tartja Magyarország szétverését. Francesco Nitti olasz miniszterelnök szerint e diktátum Magyarország megcsonkításával olyan becstelenséget követett el, melyért senki nem vállal felelősséget. Lord Newton – a Lordok Házának tagja – úgy véli, Európának be kell látnia, hogy Trianon igazságtalan volt. Magyarország szétcsonkolása igazságtalan azért is, mert nem az elszakításra ítélt területek népének beleegyezésével történt. A román politikusok sem merték vállalni a népszavazást, mert tudták, hogy az erdélyi románok egy része nem cserélné fel a magyar liberális rendszert, a magasabb életszínvonalat az elmaradott Romániáéra.
A Székelyföld területi önkormányzatát megtagadó erők nem tudják, hogy a székely nép makacs. Márpedig egy öntudatra ébredt népet nem lehet eltiporni, előbb-utóbb kiharcolja az őt megillető kollektív jogokat. Ebben érdekelt a román demokratikus gondolkodásúak tábora is. Ők most próbálgatják szárnyaikat, bár kevesen vannak, de a magyarsággal összefogva jó irányba tolhatják a román demokrácia szekerét, valamint a helyi, a kulturális és területi autonómiák kialakítását. Az autonómiára a románoknak is szükségük van.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Miért ne mondanánk el?
Június 4-e számunkra gyásznap akkor is, ha Trianon napját átkereszteljük a nemzeti összetartozás napjává. Természetes, a szomorú tények felsorolása mellett beszélni kell arról, hogy összetartozunk. Elmondjuk, hogy a világ legszebb nyelvét beszéljük, az egységes magyar kultúra és történelem részesei vagyunk. Tiszteljük és becsüljük történelmünket, melyet a nacionalisták igyekeznek kisajátítani.
Határozottan fogalmazunk, amikor jogfosztottságunkat nem fogadjuk el, küzdünk ellene. Nem kell elhallgatni, hogy a magyarság ezer éven át egy nagyobb történelmi, gazdasági egységet, államot tartott fenn, védelmezvén Európát. Amikor szükség volt, harcolt a moldvai, a havaselvi csatatereken. Befogadó népként hazát és védelmet biztosított azoknak, akik magyar földre, Magyarországra, Erdélybe telepedtek. Időközben a magyarság létszáma csökkent, és hazánk – a történelmi Magyarország – soknemzetiségűvé alakult. Mindezt tetézte az is, hogy elődeink Európa legliberálisabb nemzetiségpolitikáját folytatták. A betelepedők még évszázadok után sem kényszerültek a magyar nyelv megtanulására. 1880-ban az erdélyi románság kevesebb, mint 6 százaléka ismerte az államnyelvet, a magyart. A magyar nemzetiségpolitikát nem lehet együtt emlegetni az Oroszországéval, a Romániáéval. Nem alkalmaztak nyelvi kényszert, erőszakos asszimilációra sem hoztak törvényeket, mint például Franciaországban. Iróniával mondjuk, hogy a nagyhatalmak talán ezért büntették Magyarországot a legkegyetlenebbül.
A területrablók, félve az ebül szerzett területek elvesztésétől, állandóan fegyverkeztek. Példaként az első világháború utáni időszakot említem. Hihetetlen, hogy az utódállamok békeidőben közel 18-szor nagyobb létszámú haderőt tartanak fegyverben, mint a szétmarcangolt, darabolt Magyarország. Románia 278, Jugoszlávia 185 és Csehszlovákia 162 ezer, azaz 625 ezer fős szárazföldi hadserege nézett farkasszemet az alig 35 ezer fős magyarral. Ha nem hoznak létre több soknemzetiségű államot, a második világháború idején talán kisebb e térség népeinek véráldozata.
Trianonban a Horvátország nélkül számított Magyarország 283 ezer négyzetkilométernyi területéből 93 ezret hagynak az államszervező és fenntartó magyarságnak, amely elveszti hazája területének bő kétharmadát, magyar népességének egyharmadát. Miért ne mondanánk el, hogy 1920. június 4-én – a versailles-i kastélykertben, a Nagy-Trianon palotában – népünk példátlanul igazságtalan békediktátum elfogadására kényszerül? Trianon nemcsak magyar gyásznap, de a nagyhatalmi politika, felelőtlenség szimbóluma is. Amikor a történelmi Magyarországot emlegetjük, akkor arra az államra gondolunk, amely 1918 táján eljut a települések szintjéig lebontott nyelvi önállóság biztosításához, a nemzetiségek önrendelkezésének kantonális jellegű megoldásához. Ennek szemléltetésére mondjuk el, hogy a települések joga lenne meghatározni a nyelvhasználatot. Amilyen nyelven fordulnak a felsőbb fórumokhoz, azok ugyanazon a nyelven lennének kötelesek válaszolni. Trianon következményei
Miért ne említenénk meg: ha nincs Trianon, az életszínvonalunk két-háromszor magasabb szintű lenne, s a történelmi magyar haza területén legalább kétszer annyi magyar élne, mint most. Ha a népességfogyást nem állítjuk meg, néhány nemzedék alatt eltűnhet a magyarság. Ennek előidézésében jelentős szerep hárul az elrabolt területek magyartalanításában érdekelt nacionalizmusoknak. Erdélyből 95 év alatt jóval több magyar távozott, mind ahányan ma vállalják a magyarságukat. Elképzelhetetlen, hogy az utódállamok mennyi energiát pocsékolnak arra, hogy az államszervező magyarokat kisebbséggé tegyék. Hihetetlenül sok pénzt költenek a magyarság ellenőrzésére. A magyarok beolvasztásának, elűzésének vágya hivatás, életcél. Ezért spekulálnak, húzzák-halasztják a nyolc nagyrégió megteremtését. Semmilyen gazdasági és ésszerűségi érv nem számít, mert mögötte politikai érdek húzódik. A régiósítás célja Székelyföld és Partium magyar többségű tájegységeinek megszüntetése. Erről egy percig sem mondtak le, hanem várják a legkedvezőbb pillanatot a régiók véglegesítésére, a parlamenti, az elnöki és az alkotmányjogi megerősítést. A románosítástól a nacionalista vezetés nem sajnálja a hatalmas többletkiadásokat még akkor sem, ha az a románság életszínvonalának rovására megy. Az is igaz, hogy a magyarok háttérbe szorítása jól jön azoknak, akik a nagy létszámú elnyomó apparátusban dolgozhatnak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a románság többsége nemzeti büszkeségből nem tud emberhez méltó körülmények közt élni, milliók kénytelenek vándorbotot fogni és vállalni a hontalanság megalázó kenyerét. Jogos kérdés: Hasznos-e Romániának a román nacionalisták azon törekvése, hogy a magyarság eltűnjön? Köztudott, hogy a román nép fiatal- és középnemzedéke milliószámra telepedik át Európa gazdagabb felébe, előbb-utóbb beolvad az őt befogadó nemzetekbe...
Nem félnek az autonómiától!
Közösségi jogoktól való megfosztásunkban Románia azért (is) sikeres, mert a hazug propaganda külföldön még mindig hatékony. A nacionalista elit tudja, hogy a magyar hivatalos nyelv a magyarlakta régiókban és a területi autonómia nem jelent veszélyt. Tudja, hogy Erdély területének tíz, Románia területének négy százalékán, a magyar határtól több száz kilométerre, a két és fél megyényi Székelyföld önkormányzati hatásköre nem veszélyezteti a román állam egységét. Az itt élő románokat pedig nem kell félteni, mert a székely autonómia Románia keretében működne. A román nacionalista elitnek minden bizonnyal olyan tanítómesterei vannak, mint Ion Antonescu és Nicolae Ceauşescu. Antonescu marsall – a tiszta fajú Románia híve – még a román hadsereget is felhasználta negyedmillió ukrán és román zsidó polgárának embertelen legyilkolására. A másik bálvány Ceauşescu, a Tiszta Románia program gyakorlatba ültetője, a falurombolás hírhedt kiagyalója, a zsidó és német nemzetiség áruba bocsátója.
A magyar veszéllyel való riogatás régi bevált módszer, akárcsak az autonómia emlegetése. Jól tudják, hogy a Trianon óta eltelt időszakban – Lucian Boia professzor szavaival – valósult meg Románia elrománosítása. Az elért sikerek Dobrudzsában és Erdélyben is látványosak. Ez utóbbiban már nincsenek nagy magyar városok, a magyarság kisebbségbe szorult, a szász és a zsidó lakosság eltűnt, csupán a 700 ezer fős székely tömb léte zavaró. A türelmetlen nacionalisták nem félnek az autonómiától, de úgy gondolják, hogy be kell fejezni Erdély magyartalanítását, meg kell teremteni a román alkotmányban vizionált egységes nemzetállamot.
A világtörténelem szégyene
Mitterand francia államfő úgy értékelte, hogy a trianoni diktátum „mocskos dolog volt”. Pozzi francia szakértő a világtörténelem szégyenének nevezte, míg Cherfis francia tábornok igazságtalan döntésnek. Lord Sydemann – a Lordok Házának tagja – döbbenetesnek tartja Magyarország szétverését. Francesco Nitti olasz miniszterelnök szerint e diktátum Magyarország megcsonkításával olyan becstelenséget követett el, melyért senki nem vállal felelősséget. Lord Newton – a Lordok Házának tagja – úgy véli, Európának be kell látnia, hogy Trianon igazságtalan volt. Magyarország szétcsonkolása igazságtalan azért is, mert nem az elszakításra ítélt területek népének beleegyezésével történt. A román politikusok sem merték vállalni a népszavazást, mert tudták, hogy az erdélyi románok egy része nem cserélné fel a magyar liberális rendszert, a magasabb életszínvonalat az elmaradott Romániáéra.
A Székelyföld területi önkormányzatát megtagadó erők nem tudják, hogy a székely nép makacs. Márpedig egy öntudatra ébredt népet nem lehet eltiporni, előbb-utóbb kiharcolja az őt megillető kollektív jogokat. Ebben érdekelt a román demokratikus gondolkodásúak tábora is. Ők most próbálgatják szárnyaikat, bár kevesen vannak, de a magyarsággal összefogva jó irányba tolhatják a román demokrácia szekerét, valamint a helyi, a kulturális és területi autonómiák kialakítását. Az autonómiára a románoknak is szükségük van.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 27.
Érvényesülnek-e nyelvi jogaink?
A felmérés
Az RMDSZ ügyvezető elnöksége 2015. június derekán elhatározza, hogy felméri és orvosolja a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságokat, megvizsgálja, milyen mértékben valósulnak meg. A társadalomszervezést irányító ügyvezető alelnök úgy véli, többnyire ott nem ültetik gyakorlatba, ahol nincs magyar polgármester, de nagyszámú magyar többségű település vezetősége sem él a lehetőséggel.
Szerintem sok helyen – még színmagyar településeken is – gyakran azért nem gyakorolják a nyelvi jogokat, mert a román nacionalista hatalom intézményei – a prefektúra, a bíróság, az ügyészség – fenyegetéssel, büntetőperekkel akadályozza. Köztudott, hogy olyan országban élünk, ahol a törvényeket lehet csűrni-csavarni, értelmezni, ez a magyarokkal szemben vígan érvényesül. Épp ezért is tartjuk kitűnő ötletnek az RMDSZ-kezdeményezést, remélve, nem silányul kampányfogássá, nem lesz kérészéletű.
Valóban jó lenne, ha az erdélyi falvakban és városokban, ahol a magyarok számaránya meghaladja a húsz százalékot – mintegy ezer településen –, ellenőriznék a nyelvi jogok gyakorlatba ültetését, fotókkal, videofilmekkel dokumentálva. A helységnév és az intézménytáblák, az önkormányzatok által működtetett honlapok kétnyelvűsége könnyen leltározható. Nehezebb – de nem lehetetlen – pontos képet rajzolni arról, hogy a hivatalokban hogyan érvényesül a magyar nyelvhasználat. Jó gondolat, hogy az észlelt rendellenességekről értesítik a polgármestereket, intézményvezetőket, és ismertetik a megfelelő törvényeket a jogsérelmek orvosolására. Ha erre nem hajlandók, jogi úton lépnek fel. Nem ártana a médiában ismételten – pontos értelmező magyarázattal ellátva mind román, mind magyar nyelven – közzétenni, ismertetni a nyelvtörvényeket, szabályokat. Korlátozott anyanyelvhasználat
A hatósági fenyegetettség visszahúzó erő a magyar nyelv és megnevezések használatában. A Sepsiszentgyörgy melletti Gidófalván, egy magyar közösség lakta településen tilos a Községháza felirat. A feliratháború 2013-ban kezdődött. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a prefektus fellépésére az épület homlokzatára kétnyelvű felirat került. A polgármester háromévi pereskedés után súlyos pénzbüntetés terhe alatt arra kényszerült, hogy a kétnyelvű táblát levegye, mivel az zavarja a prefektust, aki a magyar megnevezés eltávolítását kéri, és a brassói táblabíróság végzése is erre utasítja. Ide kívánkozik egy régi emlék. 1987-ben – a kommunista parancsuralmi rendszer tombolása idején – egy csoport mikós középiskolás diákkal még magyarul olvastuk a gidófalvi tanács épületének falán elhelyezett táblák feliratait. Igaz ugyan, hogy a helyi (román) rendőr – akárcsak nagyajtai társa, amikor a Kriza-emlékház falán álló emléktábla magyar feliratát böngésztük – keményen ránk förmedt. Látszott rajta, rajtuk, hogy zavarja a táblák tanulmányozása. Akkor nem gondoltuk, hogy negyedszázaddal a diktatúra megdöntése után a demokrácia oly magasan fog szárnyalni, hogy egy magyar szó több évi pereskedés tárgya lehet. Az ötvenes-hatvanas, talán még a hetvenes években is, szülőfalumban (Illyefalván) magyarul olvashattam a köz-ségháza megnevezést, csak az 1942-ben elesett Horthy István repülő főhadnagy és kormányzóhelyettes nevét takarta piros festék a közeli hősök emlékművén.
Nemrég Kézdivásárhely tanácsának jegyzője visszautasította a város polgárainak kérvényét, melyet egy helyi civil szervezet terjesztett elő. Az indoklásban olvasható, hogy Romániában a „hivatalosan bejegyzett szervezet és a közhivatalok közötti levelezés az állam hivatalos nyelvén, tehát románul történik. Anyanyelven írt beadvánnyal csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok (tehát nem szervezetek) fordulhatnak a helyi közigazgatási szervekhez.” Abszurd helyzet, egy magyar településen, a magyar jegyző a formai hibák kiküszöbölése mellett kénytelen kérni a beadvány román nyelvű elkészítését – erre kötelezi a törvény –, amikor a tanács is magyar! Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése A marosvásárhelyi bíróság mellett működő ügyészség hosszú vajúdás után június derekán dönt a magyar utcanevek ügyében. A munkaerő ésszerű elosztása címén román többségűvé (55 százalék) tett városban a toleranciát nem ismerő román nacionalistákat sérti a kétnyelvű tábla látványa. A rendőrparancsnok – a bűntény súlyának megfelelően – azonnal intézkedik, és több havi fizetéssel egyenértékű pénzbüntetést helyez kilátásba azoknak, akik házuk falára (a hivatalos táblákhoz hasonló) kétnyelvű táblát szerelnek fel. A bűnben leledző 12 marosvásárhelyi magyar polgár azonban nem érti, hogy a román rendőr a „demokráciát”, az „egyenlőséget” védi, és bűnvádi eljárást kezdeményez. A pártatlan román ügyészség megszünteti az eljárást, igazat a törvény őrének ad. A település-, az intézménynév-használatot Maroshévíz, Hargita megye egyetlen román többségű városának vezetése sem tartja szívügyének. Bár a prefektushoz több írásos kérelem érkezik, azokat válaszra sem méltatja. Teszi ezt akkor, amikor – ha jogsértést észlel – kiáll a megye 13 százalékát alkotó románok érdekében. Feltűnő a kettősség, a részrehajlás, kimeríti a diszkrimináció fogalmát. Érdekes, hogy a nyelvi jogokat szabályozó önkormányzati törvény kiadása idején Hargita megye prefektusa épp a mai védelmi miniszter, Mircea Duşă volt, akit Victor Ponta miniszterelnök a székelymagyar ügyek szakértőjének tart. A székelységet jól ismerő politikust ma sem foglalkoztatja a kétnyelvűség kérdése, annál inkább a román hegemónia székelyföldi bizonygatása. 2015. június 22-én nyilvánosan jelenti be, hogy Csíkszeredában „a román zászló ünnepén Hargita megye legmagasabb zászlórúdjára a megye legnagyobb román lobogóját vonják fel”. Egy óriáslobogót már egy évvel korábban Gyergyótölgyesen is felavattak, hadd lássa a világ – teszem hozzá –, hogy ez „ősi román föld”. Gondolkodjunk azok fejével, akik nem tudják, hogy a Székelyföld megnevezés 5–600 éves dokumentumokban latinul, magyarul és németül is olvasható. Mennyire zavaró lehet számukra, hogy a székelymagyarok szűkebb szülőhazájukat, szülőföldjüket így nevezik. Egyébként semmi bajunk nem volna a román óriástrikolórral, ha nem tiltanák a székely zászlót, egy településnév magyar nyelvű tábláját, miközben tovább perelnek nemzeti himnuszunk énekléséért.
Magyarul beszélni tilos?
Kézdivásárhelyen pénzbeli bírság sújthatja az anyanyelvhasználat jogával élőt. Egy olyan ősi székely településen, ahol 1910-ben a románság számaránya mindössze 0,83 százalék, 2011-ben a román népszámlálás szerint pedig 6,92. Történt az Úr 2015. esztendejében, nyárelőn, Szent Iván havában, a trianoni megemlékezés napján, amelyen mintegy félszáz személy vesz részt, hogy pénzbeli büntetést szabtak ki. A szervezők a megemlékezés megtartására engedélyt kértek és kaptak. Ezért érthetetlen, hogy a hatalom miért vezényel ide brassói csendőröket, miért kéri az egyik brassói csendőr a szervezőt, hogy ismertesse a rendezvény programját. A felszólított fiatalember román nyelven kér tolmácsot. Azt nem kap, de 500 lejes büntetést igen.
Szimbolikus, hogy a büntetés kiszabására a gyászos trianoni diktátum, békeszerződés 95. évfordulóján kerül sor. A tolmácskérés elvileg azért jó, mert könnyen ki lehet forgatni egy székely ember szavait. Azonban, mint az említett példa mutatja, kiválthatja a hatalom megsértésének vádját, és a románul nem beszélő máris büntethető. Kérdés az is, hogy egy magyarlakta városba miért nem küldtek olyan csendőröket, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét? A „kis magyar időben” nagynéném férje magyar rendőrként románok lakta településen csak úgy teljesíthetett szolgálatot, ha román nyelvből vizsgázott. Nem volt apelláta, mert a Horthy Miklós Magyarországa rendőreitől megkövetelte a helyi lakosság nyelvének ismeretét.
A Kézdivásárhelyen történteket akár helyi incidensként is kezelhetnénk, csakhogy épp ekkor vált ismertté, hogy a parlamentben többen szeretnék Trianon napját kötelező ünnepléssel összekötve nemzeti ünnepé emelni. Erről a diktatúra keserű emléke villan elém. Az a korszak, amikor milliós tömegeket, köztük magyarokat is, kirendeltek tapsolni. Nem elég megalázó, hogy – 2009 óta hatósági segédlettel – december elsején fasiszta jelszavakat ordítozó bandák lepik el a székely városokat, most még Trianont is ünnepeltetni szeretnék!
Tanuljunk románul?
Köztudott, hogy Székelyföldön a román nyelvet nem idegen nyelvként, hanem anyanyelvként oktatják, amikor abban a közegben, ahol a gyermek él, a hivatalokon kívül senki nem beszéli azt. „Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?” – kérdi Florina Vaipan, aki empátiával keresi a nyelvoktatás helyes útját. Rámutat, hogy az iskolai kisebbségi oktatás eredménye „a művi és a bemagolt akadémikus nyelvezet. Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő intézkedések, melyeket differenciált tananyagnak kellene tükröznie.”
Azzal, hogy kijelentik, a székelyek Romániában élnek, és kutya kötelességük tudni románul, a románnyelv-ismeret nem javul, még hazafias szólamokkal sem! 1980 táján iskolaigazgatóként megdöbbenve szembesültem azzal, hogy a román nyelvszakos tanár kolléga (Ch. B.) így ösztönzi a nyelvtanulást: „A román nyelv tanulása hazafias kötelesség.” Nos, ez messze áll attól, amivel hajdanán az öregek biztatták a nebulókat: „Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy!” A román nyelvszakos kolléga elmondhatta volna, hogy a nyelvismeret miért fontos. Elmondhatta volna, hogy a román nyelvben és a magyarban is több ezer kölcsönszó található, amelyre támaszkodva játékosan, könnyen tanulható a mindennapi életben szükséges szókincs. Mert a láda az ladă, a lakatos lăcătuş, a pálinka palincă stb.
Strasbourgban is küzdeni kell!
A székely önkormányzatok határozatait Székelyföld autonómiájának megteremtéséért – bár szélmalomharcnak tűnik –, minden nemzetközi fórumra el kell juttatni. Némi reményre jogosít fel, hogy a strasbourgi Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa monitoring bizottsága 2015. márciusi ülésén Franciaországba tényfeltárókat küld a közigazgatási átszervezéssel kapcsolatos panaszok kivizsgálására.
Az Európa Tanácsot is rendszeresen tájékoztatni kell, hogy Románia miként teljesíti vállalt kötelezettségeit. Meg kell értetni, hogy Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése. Ha elkészül az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége által tervezett, a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságok feltárása, azt fehér könyv formájában el kell küldeni Strasbourgba és más fórumokra. Rá kell mutatni, hogy Románia az erdélyi magyarságtól nemcsak a kollektív jogokat tagadja meg, de nem biztosítja az elemi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését sem.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A felmérés
Az RMDSZ ügyvezető elnöksége 2015. június derekán elhatározza, hogy felméri és orvosolja a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságokat, megvizsgálja, milyen mértékben valósulnak meg. A társadalomszervezést irányító ügyvezető alelnök úgy véli, többnyire ott nem ültetik gyakorlatba, ahol nincs magyar polgármester, de nagyszámú magyar többségű település vezetősége sem él a lehetőséggel.
Szerintem sok helyen – még színmagyar településeken is – gyakran azért nem gyakorolják a nyelvi jogokat, mert a román nacionalista hatalom intézményei – a prefektúra, a bíróság, az ügyészség – fenyegetéssel, büntetőperekkel akadályozza. Köztudott, hogy olyan országban élünk, ahol a törvényeket lehet csűrni-csavarni, értelmezni, ez a magyarokkal szemben vígan érvényesül. Épp ezért is tartjuk kitűnő ötletnek az RMDSZ-kezdeményezést, remélve, nem silányul kampányfogássá, nem lesz kérészéletű.
Valóban jó lenne, ha az erdélyi falvakban és városokban, ahol a magyarok számaránya meghaladja a húsz százalékot – mintegy ezer településen –, ellenőriznék a nyelvi jogok gyakorlatba ültetését, fotókkal, videofilmekkel dokumentálva. A helységnév és az intézménytáblák, az önkormányzatok által működtetett honlapok kétnyelvűsége könnyen leltározható. Nehezebb – de nem lehetetlen – pontos képet rajzolni arról, hogy a hivatalokban hogyan érvényesül a magyar nyelvhasználat. Jó gondolat, hogy az észlelt rendellenességekről értesítik a polgármestereket, intézményvezetőket, és ismertetik a megfelelő törvényeket a jogsérelmek orvosolására. Ha erre nem hajlandók, jogi úton lépnek fel. Nem ártana a médiában ismételten – pontos értelmező magyarázattal ellátva mind román, mind magyar nyelven – közzétenni, ismertetni a nyelvtörvényeket, szabályokat. Korlátozott anyanyelvhasználat
A hatósági fenyegetettség visszahúzó erő a magyar nyelv és megnevezések használatában. A Sepsiszentgyörgy melletti Gidófalván, egy magyar közösség lakta településen tilos a Községháza felirat. A feliratháború 2013-ban kezdődött. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a prefektus fellépésére az épület homlokzatára kétnyelvű felirat került. A polgármester háromévi pereskedés után súlyos pénzbüntetés terhe alatt arra kényszerült, hogy a kétnyelvű táblát levegye, mivel az zavarja a prefektust, aki a magyar megnevezés eltávolítását kéri, és a brassói táblabíróság végzése is erre utasítja. Ide kívánkozik egy régi emlék. 1987-ben – a kommunista parancsuralmi rendszer tombolása idején – egy csoport mikós középiskolás diákkal még magyarul olvastuk a gidófalvi tanács épületének falán elhelyezett táblák feliratait. Igaz ugyan, hogy a helyi (román) rendőr – akárcsak nagyajtai társa, amikor a Kriza-emlékház falán álló emléktábla magyar feliratát böngésztük – keményen ránk förmedt. Látszott rajta, rajtuk, hogy zavarja a táblák tanulmányozása. Akkor nem gondoltuk, hogy negyedszázaddal a diktatúra megdöntése után a demokrácia oly magasan fog szárnyalni, hogy egy magyar szó több évi pereskedés tárgya lehet. Az ötvenes-hatvanas, talán még a hetvenes években is, szülőfalumban (Illyefalván) magyarul olvashattam a köz-ségháza megnevezést, csak az 1942-ben elesett Horthy István repülő főhadnagy és kormányzóhelyettes nevét takarta piros festék a közeli hősök emlékművén.
Nemrég Kézdivásárhely tanácsának jegyzője visszautasította a város polgárainak kérvényét, melyet egy helyi civil szervezet terjesztett elő. Az indoklásban olvasható, hogy Romániában a „hivatalosan bejegyzett szervezet és a közhivatalok közötti levelezés az állam hivatalos nyelvén, tehát románul történik. Anyanyelven írt beadvánnyal csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok (tehát nem szervezetek) fordulhatnak a helyi közigazgatási szervekhez.” Abszurd helyzet, egy magyar településen, a magyar jegyző a formai hibák kiküszöbölése mellett kénytelen kérni a beadvány román nyelvű elkészítését – erre kötelezi a törvény –, amikor a tanács is magyar! Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése A marosvásárhelyi bíróság mellett működő ügyészség hosszú vajúdás után június derekán dönt a magyar utcanevek ügyében. A munkaerő ésszerű elosztása címén román többségűvé (55 százalék) tett városban a toleranciát nem ismerő román nacionalistákat sérti a kétnyelvű tábla látványa. A rendőrparancsnok – a bűntény súlyának megfelelően – azonnal intézkedik, és több havi fizetéssel egyenértékű pénzbüntetést helyez kilátásba azoknak, akik házuk falára (a hivatalos táblákhoz hasonló) kétnyelvű táblát szerelnek fel. A bűnben leledző 12 marosvásárhelyi magyar polgár azonban nem érti, hogy a román rendőr a „demokráciát”, az „egyenlőséget” védi, és bűnvádi eljárást kezdeményez. A pártatlan román ügyészség megszünteti az eljárást, igazat a törvény őrének ad. A település-, az intézménynév-használatot Maroshévíz, Hargita megye egyetlen román többségű városának vezetése sem tartja szívügyének. Bár a prefektushoz több írásos kérelem érkezik, azokat válaszra sem méltatja. Teszi ezt akkor, amikor – ha jogsértést észlel – kiáll a megye 13 százalékát alkotó románok érdekében. Feltűnő a kettősség, a részrehajlás, kimeríti a diszkrimináció fogalmát. Érdekes, hogy a nyelvi jogokat szabályozó önkormányzati törvény kiadása idején Hargita megye prefektusa épp a mai védelmi miniszter, Mircea Duşă volt, akit Victor Ponta miniszterelnök a székelymagyar ügyek szakértőjének tart. A székelységet jól ismerő politikust ma sem foglalkoztatja a kétnyelvűség kérdése, annál inkább a román hegemónia székelyföldi bizonygatása. 2015. június 22-én nyilvánosan jelenti be, hogy Csíkszeredában „a román zászló ünnepén Hargita megye legmagasabb zászlórúdjára a megye legnagyobb román lobogóját vonják fel”. Egy óriáslobogót már egy évvel korábban Gyergyótölgyesen is felavattak, hadd lássa a világ – teszem hozzá –, hogy ez „ősi román föld”. Gondolkodjunk azok fejével, akik nem tudják, hogy a Székelyföld megnevezés 5–600 éves dokumentumokban latinul, magyarul és németül is olvasható. Mennyire zavaró lehet számukra, hogy a székelymagyarok szűkebb szülőhazájukat, szülőföldjüket így nevezik. Egyébként semmi bajunk nem volna a román óriástrikolórral, ha nem tiltanák a székely zászlót, egy településnév magyar nyelvű tábláját, miközben tovább perelnek nemzeti himnuszunk énekléséért.
Magyarul beszélni tilos?
Kézdivásárhelyen pénzbeli bírság sújthatja az anyanyelvhasználat jogával élőt. Egy olyan ősi székely településen, ahol 1910-ben a románság számaránya mindössze 0,83 százalék, 2011-ben a román népszámlálás szerint pedig 6,92. Történt az Úr 2015. esztendejében, nyárelőn, Szent Iván havában, a trianoni megemlékezés napján, amelyen mintegy félszáz személy vesz részt, hogy pénzbeli büntetést szabtak ki. A szervezők a megemlékezés megtartására engedélyt kértek és kaptak. Ezért érthetetlen, hogy a hatalom miért vezényel ide brassói csendőröket, miért kéri az egyik brassói csendőr a szervezőt, hogy ismertesse a rendezvény programját. A felszólított fiatalember román nyelven kér tolmácsot. Azt nem kap, de 500 lejes büntetést igen.
Szimbolikus, hogy a büntetés kiszabására a gyászos trianoni diktátum, békeszerződés 95. évfordulóján kerül sor. A tolmácskérés elvileg azért jó, mert könnyen ki lehet forgatni egy székely ember szavait. Azonban, mint az említett példa mutatja, kiválthatja a hatalom megsértésének vádját, és a románul nem beszélő máris büntethető. Kérdés az is, hogy egy magyarlakta városba miért nem küldtek olyan csendőröket, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét? A „kis magyar időben” nagynéném férje magyar rendőrként románok lakta településen csak úgy teljesíthetett szolgálatot, ha román nyelvből vizsgázott. Nem volt apelláta, mert a Horthy Miklós Magyarországa rendőreitől megkövetelte a helyi lakosság nyelvének ismeretét.
A Kézdivásárhelyen történteket akár helyi incidensként is kezelhetnénk, csakhogy épp ekkor vált ismertté, hogy a parlamentben többen szeretnék Trianon napját kötelező ünnepléssel összekötve nemzeti ünnepé emelni. Erről a diktatúra keserű emléke villan elém. Az a korszak, amikor milliós tömegeket, köztük magyarokat is, kirendeltek tapsolni. Nem elég megalázó, hogy – 2009 óta hatósági segédlettel – december elsején fasiszta jelszavakat ordítozó bandák lepik el a székely városokat, most még Trianont is ünnepeltetni szeretnék!
Tanuljunk románul?
Köztudott, hogy Székelyföldön a román nyelvet nem idegen nyelvként, hanem anyanyelvként oktatják, amikor abban a közegben, ahol a gyermek él, a hivatalokon kívül senki nem beszéli azt. „Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?” – kérdi Florina Vaipan, aki empátiával keresi a nyelvoktatás helyes útját. Rámutat, hogy az iskolai kisebbségi oktatás eredménye „a művi és a bemagolt akadémikus nyelvezet. Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő intézkedések, melyeket differenciált tananyagnak kellene tükröznie.”
Azzal, hogy kijelentik, a székelyek Romániában élnek, és kutya kötelességük tudni románul, a románnyelv-ismeret nem javul, még hazafias szólamokkal sem! 1980 táján iskolaigazgatóként megdöbbenve szembesültem azzal, hogy a román nyelvszakos tanár kolléga (Ch. B.) így ösztönzi a nyelvtanulást: „A román nyelv tanulása hazafias kötelesség.” Nos, ez messze áll attól, amivel hajdanán az öregek biztatták a nebulókat: „Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy!” A román nyelvszakos kolléga elmondhatta volna, hogy a nyelvismeret miért fontos. Elmondhatta volna, hogy a román nyelvben és a magyarban is több ezer kölcsönszó található, amelyre támaszkodva játékosan, könnyen tanulható a mindennapi életben szükséges szókincs. Mert a láda az ladă, a lakatos lăcătuş, a pálinka palincă stb.
Strasbourgban is küzdeni kell!
A székely önkormányzatok határozatait Székelyföld autonómiájának megteremtéséért – bár szélmalomharcnak tűnik –, minden nemzetközi fórumra el kell juttatni. Némi reményre jogosít fel, hogy a strasbourgi Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa monitoring bizottsága 2015. márciusi ülésén Franciaországba tényfeltárókat küld a közigazgatási átszervezéssel kapcsolatos panaszok kivizsgálására.
Az Európa Tanácsot is rendszeresen tájékoztatni kell, hogy Románia miként teljesíti vállalt kötelezettségeit. Meg kell értetni, hogy Székelyföld népének érdeke a kollektív jogok békés rendezése. Ha elkészül az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége által tervezett, a nyelvi jogok használatában észlelhető hiányosságok feltárása, azt fehér könyv formájában el kell küldeni Strasbourgba és más fórumokra. Rá kell mutatni, hogy Románia az erdélyi magyarságtól nemcsak a kollektív jogokat tagadja meg, de nem biztosítja az elemi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését sem.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 4.
A bölcsőtől a sírig (Gábor Áronra emlékeztek)
A bölcsőtől a sírig – Juhos Gábor maratonfutó és Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke ötlete alapján ez volt a mottója a csütörtöki Gábor Áron-megemlékezésnek, amelyet rendszeressé szeretnének tenni. Tervek szerint minden év július 2-án a berecki szülőház helyén álló emléktáblás ingatlantól elzarándokolnak Eresztevényre, Gábor Áron sírhelyéhez.
A Gábor Áron halálának 166. évfordulóján tartott megemlékezés a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), a Kézdiszéki és Kézdivásárhelyi Székely Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kézdivásárhelyi szervezete és Juhos Gábor maratonfutó közös szervezésében zajlott. Az SZNT autóbuszt bérelt, amivel a kézdivásárhelyi résztvevők – a székely tanácsok tagjai, cserkészek és néppártosok – Bereckbe és Eresztevényre zarándokoltak.
A berecki megemlékezést a Juhos Gábor által nemrég megvásárolt ház udvarán tartották. Ezzel egy időben zajlott Kádár Gyula történész könyvbemutatója a művelődési központban, ezért több volt a vendég, mint a helybeli. Az ünnepségen egy magyarországi turistacsoport is részt vett. Amikor a Gábor Áron Alapítvány vezetői megtudták, hogy a megemlékezők nem az ágyúöntő hős egész alakos templomtéri szobrát, hanem a ház homlokzatán lévő emléktáblát szándékoznak megkoszorúzni, elvonultak és közölték: ők vasárnap, a délelőtti szentmise után emlékeznek Bereck legnagyobb szülöttjére. A rövid, alig félórás ünnepség a magyar himnusz eléneklésével kezdődött, majd házigazdaként Juhos Gábor maratonfutó elmondta: tudomása szerint első alkalommal gyűlnek össze ezen a telken, ahol a hajdani szülőház állt, ez a föld itta be a hős magzatvizét, ezért ezt a házat jelölték meg emléktáblával. „Természetesen, nem e ház falai között született Gábor Áron, de mivel elődeink megjelölték, ezt az ingatlant a jövőben a magyar nemzet szolgálatába szeretném állítani. Én vásároltam meg, de nem saját célra, hanem azért, hogy Gábor Áron kultuszát tovább éltessük, és olyan nimbuszt építsünk neki, amit megérdemel, ami hozzá illik” – hangsúlyozta Juhos Gábor.
Péter János az SZNT nevében a székelység érdekében kifejtett tevékenységéért tiszteletbeli székellyé avatta Juhos Gábort, s átnyújtotta neki az erről szóló díszoklevelet. Ilyés Botond történelemtanár Gábor Áron életútját foglalta össze, majd Sebestyén Rita tanuló saját alkalmi versét, Kicsi Kincső Kriszta tanuló pedig Szilágyi Béla Székely Miatyánk című költeményét szavalta. Sánta Imre református lelkész arról szólt: teljesen fölösleges vitát nyitni arról, hogy ez-e az a ház, ahol a hős született, a hely szelleme az, ami kisugárzik. Tovább kell éltetni a szabadságvágy tüzét – hangsúlyozta a bikfalvi református lelkész, áldást kérve a jelenlevőkre. Boldizsár Béla, a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság vezetője a nagymamája által megőrzött, több mint százéves verset olvasott fel. Szerzője Mihály György, címe Berecktől Eresztevényig. A székely himnusz eléneklése után a berecki megemlékezés koszorúzással ért véget.
A szülőhelyről a résztvevők – akikhez bereckiek és nyujtódiak is csatlakoztak – Eresztevényre mentek, ahol a gidófalviak, az étfalvazoltáni Sándor Sándor Fúvószenekar és a Czetz János-iskola tanulói várták őket. ’48-as nóták után Péter János és Juhos Gábor tartott beszédet, mondott köszönetet a gidófalviaknak. Sajnos, hangosítás hiányában az országút sűrű járműforgalma miatt alig lehetett hallani valamit az elhangzottakból. A beszédek után Sebestyén Rita másik saját alkalmi versét, az Örökségünk címűt szavalta el, Kicsi Kincső Kriszta pedig Szilágyi Béla költeményével zárta a rendezvényt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A bölcsőtől a sírig – Juhos Gábor maratonfutó és Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke ötlete alapján ez volt a mottója a csütörtöki Gábor Áron-megemlékezésnek, amelyet rendszeressé szeretnének tenni. Tervek szerint minden év július 2-án a berecki szülőház helyén álló emléktáblás ingatlantól elzarándokolnak Eresztevényre, Gábor Áron sírhelyéhez.
A Gábor Áron halálának 166. évfordulóján tartott megemlékezés a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), a Kézdiszéki és Kézdivásárhelyi Székely Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kézdivásárhelyi szervezete és Juhos Gábor maratonfutó közös szervezésében zajlott. Az SZNT autóbuszt bérelt, amivel a kézdivásárhelyi résztvevők – a székely tanácsok tagjai, cserkészek és néppártosok – Bereckbe és Eresztevényre zarándokoltak.
A berecki megemlékezést a Juhos Gábor által nemrég megvásárolt ház udvarán tartották. Ezzel egy időben zajlott Kádár Gyula történész könyvbemutatója a művelődési központban, ezért több volt a vendég, mint a helybeli. Az ünnepségen egy magyarországi turistacsoport is részt vett. Amikor a Gábor Áron Alapítvány vezetői megtudták, hogy a megemlékezők nem az ágyúöntő hős egész alakos templomtéri szobrát, hanem a ház homlokzatán lévő emléktáblát szándékoznak megkoszorúzni, elvonultak és közölték: ők vasárnap, a délelőtti szentmise után emlékeznek Bereck legnagyobb szülöttjére. A rövid, alig félórás ünnepség a magyar himnusz eléneklésével kezdődött, majd házigazdaként Juhos Gábor maratonfutó elmondta: tudomása szerint első alkalommal gyűlnek össze ezen a telken, ahol a hajdani szülőház állt, ez a föld itta be a hős magzatvizét, ezért ezt a házat jelölték meg emléktáblával. „Természetesen, nem e ház falai között született Gábor Áron, de mivel elődeink megjelölték, ezt az ingatlant a jövőben a magyar nemzet szolgálatába szeretném állítani. Én vásároltam meg, de nem saját célra, hanem azért, hogy Gábor Áron kultuszát tovább éltessük, és olyan nimbuszt építsünk neki, amit megérdemel, ami hozzá illik” – hangsúlyozta Juhos Gábor.
Péter János az SZNT nevében a székelység érdekében kifejtett tevékenységéért tiszteletbeli székellyé avatta Juhos Gábort, s átnyújtotta neki az erről szóló díszoklevelet. Ilyés Botond történelemtanár Gábor Áron életútját foglalta össze, majd Sebestyén Rita tanuló saját alkalmi versét, Kicsi Kincső Kriszta tanuló pedig Szilágyi Béla Székely Miatyánk című költeményét szavalta. Sánta Imre református lelkész arról szólt: teljesen fölösleges vitát nyitni arról, hogy ez-e az a ház, ahol a hős született, a hely szelleme az, ami kisugárzik. Tovább kell éltetni a szabadságvágy tüzét – hangsúlyozta a bikfalvi református lelkész, áldást kérve a jelenlevőkre. Boldizsár Béla, a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság vezetője a nagymamája által megőrzött, több mint százéves verset olvasott fel. Szerzője Mihály György, címe Berecktől Eresztevényig. A székely himnusz eléneklése után a berecki megemlékezés koszorúzással ért véget.
A szülőhelyről a résztvevők – akikhez bereckiek és nyujtódiak is csatlakoztak – Eresztevényre mentek, ahol a gidófalviak, az étfalvazoltáni Sándor Sándor Fúvószenekar és a Czetz János-iskola tanulói várták őket. ’48-as nóták után Péter János és Juhos Gábor tartott beszédet, mondott köszönetet a gidófalviaknak. Sajnos, hangosítás hiányában az országút sűrű járműforgalma miatt alig lehetett hallani valamit az elhangzottakból. A beszédek után Sebestyén Rita másik saját alkalmi versét, az Örökségünk címűt szavalta el, Kicsi Kincső Kriszta pedig Szilágyi Béla költeményével zárta a rendezvényt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 4.
A magyarság kisemmizése
Illúziók, ámítások
A második világháború után, amikor a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) még nem garantálja a magyar többségű Észak-Erdély Romániához csatolását, engedmények sora biztosítja a megmaradás intézményeinek működését. Az 1948-as tanügyi reformig – az óvodától az egyetemig – kiépül a magyar iskolahálózat.
1945-ben visszaállítják a betiltott dél-erdélyi magyar iskolákat. Brassóban és Kolozsváron magyar főtanfelügyelőségek létesülnek. 1945. május 28-án királyi rendelettel létrehozzák a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet. Az erdélyi magyar politikusok egy része – köztük Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke – hisz az ámításnak. Vannak olyanok is, akik nem táplálnak illúziókat. 1945/46 telén Márton Áron püspök figyelmeztet, hogy a magyar intézmények léte csak ideiglenes és kirakat jellegű. Idézzük szavait, melyet dr. Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem lektorának mondott: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?”
Az iskolarendszer elsorvasztása
A Párizsi békeszerződés aláírása után Románia gyorsan számolja fel a magyar iskolarendszert. 1948-ban államosítja a magyar egyházak vagyonát. 2140 épület – iskola, kórház és más közösségi intézmény – mellett nagy kiterjedésű szántók és erdők kerülnek állami tulajdonba. Mivel e vagyon összértéke Románia egy évi jövedelmét teszi ki, ugyanakkor a román politika érdekelt a magyarság gazdasági és kulturális lehetőségeinek korlátozásában, a román kormányok mai napig halogatják, akadályozzák a magyar tulajdon maradéktalan visszaszolgáltatását. Mindezt teszik akkor, amikor ez alapfeltétele Románia NATO- és Európai Uniós csatlakozásának.
1948-ban felszámolják a magyar tanfelügyelőségeket, szakiskolává minősítik az elméleti magyar iskolák egy részét. A közoktatási minisztériumban megszüntetik a nemzetiségekért felelős főosztályt. 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek vegyes tagozatúvá válnak. 1959-ben a Bolyait egyesítik a Babeş Tudományegyetemmel. 1948-ban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet önálló magyar főiskolaként kiválik a Bolyai Tudományegyetemből. 1962-ben anélkül, hogy a korábbi jogállását megváltoztatnák – szóbeli utasítással – kétnyelvűvé változtatják. Az intézmény rövid idő alatt román jellegű lesz, 1991-ben felveszi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet. Az 1945-ben alapított Bolyai Tudományegyetem 70. évfordulóján – amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jogelődje – már egy szót sem pazarolnak arra, hogy megemlítsék, ezek magyar tannyelvű egyetemek, amelyeket elrománosítottak. Az ünneplésen nem vesznek részt a magyar tanárok, tiltakozva a magyar tagozat elsorvasztása ellen.
Kérdéses a jogállamiság
A Batthyáneumot a katolikus egyház csak korlátozott jogkörrel veheti vissza. Újból államosítják a Református Székely Mikó Kollégiumot. A korrupcióellenes ügyészség vizsgálja, miként adták vissza a magyar felekezeteknek az ingatlanokat. Szatmár megyében három település önkormányzatától kérnek adatokat a római katolikusoknak visszaszolgáltatott ingatlanokról. Egyetérthetünk Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterének Szatmárnémetiben elhangzott véleményével: a restitúció megkérdőjelezése veszélyezteti a romániai jogállamiságba vetett hitet.
Mivel az államnacionalizmus igyekszik kisemmizni magyar közösségünket, szükség lenne egy fehér könyvre, amely ismertetné azt a sötét kálváriát, ami a visszaadott ezer és az ennél nagyobb számban állami tulajdonban maradt magyar épületet érinti. Most két nagyhírű magyar intézményt – a gyulafehérvári Batthyáneum és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium – mutatunk be, melyek megjárták a román jogszolgáltatás útvesztőit, buktatóit.
Van is, nincs is Batthyáneum
A gyulafehérvári Batthyáneum – a hatalmas értékű könyvtár és tudományos gyűjtemény – visszaadása a római katolikus egyháznak nem egyszerű, mert a román állam igényt tart e magyar kulturális örökségre is. A visszaszolgáltatásra hosszú pereskedés után 1998-ban került sor. Úgy tűnt, győz a méltányosság, a jogállamiság. Azonban az ezredforduló után hatalomra jutó kormányok – a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására – bírósági úton lépnek fel a tulajdon visszaállítása ellen. A katolikus érsekség kénytelen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. E bíróság Romániát a tulajdonba való visszahelyezés késleltetéséért 25 ezer euró kifizetésére utasítja. Mindezek ellenére a hatóságok továbbra is megalázzák az érsekséget. Az egyház képviselői csak minisztériumi engedéllyel léphetnek be saját tulajdonukba.
A Batthyáneum könyvtára nemcsak tudományos gyűjtemény, hanem összmagyar kultúrkincs is. A gyűjteményt 1798-ban Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi katolikus püspök, vallástörténész és heraldikus alapítja. A könyvtár 60 ezer kötetet őriz, köztük 927 kötetnyi kéziratot és kódexet. Az ősnyomtatványok száma 565, a legértékesebb a Codex Aureus, amelyet 812-ben írtak aranybetűkkel a lorschsi bencés apátságban. Itt marad fenn az egyik korai magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok (1310–1320). Itt található a legrégebbi kéziratos protestáns énekeskönyv eredetije, a Döbrentei-kódex és a Batthyány-kódex is. Példaként említem, hogy a Codex Aureus értéke egymagában 25 millió dollár.
Székely Mikó Kollégium
Le kell írnunk újból és újból: Románia 2014 novemberében másodszor is államosítja a Székely Mikó Kollégiumot. A sepsiszentgyörgyi református iskola alapítását a Rikán-belőli Református Egyházmegye határozza el 1857-ben. Az oktatás a református vártemplom kaputornyában kialakított osztálytermekben indul. 1858-ban az Egyházi Főtanács javaslatára megszervezik azt a IV. elemi osztályt, amelynek tanulói 1859-ben az új gimnázium első osztályába iratkoznak. Ekkortól számítják a Mikó alapítását Székely Tanoda néven. Az iskola az 1863/64-es tanévben költözik a mai telkére. A hatalmas épületegyüttes kialakítása, felszerelése több mint 30 évig tart. A főtéri szárny 1870 és 76 között épül Zofalh Gusztáv tervei alapján, melynek költségeit gr. Mikó Imre vállalja. Az egyháznak az iskolaépítésre több mint 2500 személy ajánl fel pénzt, több százan pedig építőanyagot. Sepsiszentgyörgy városa telket ajándékoz és alapítványt hoz létre.
Gróf Mikó Imre 1876-os 60 ezer forintos adományából fejlesztik az iskolát főgimnáziummá. Nem véletlen tehát, hogy az iskola felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. A város elöljáróságának ötleteként, a három alapító – a református egyház, a székely nép és Mikó Imre – tiszteletére 1881 után honosodik meg az Ev. Ref. Székely Mikó Tanoda megnevezés (is). A déli épületszárny a budapesti főépítész, Alpár Ignác tervei alapján épül. Átadására 1893-ban kerül sor. Ez idő tájt jogosan beszélhetünk a Mikó Kollégiumról úgy, mint a hét erdélyi református középiskola egyikéről. Kitűnően felszerelt református kollégium, melyben szakképzett tanárok, könyvtár, szertárak és konviktus áll a diákok rendelkezésére.
A román uralom idején
1918. november derekán kezdődik Erdély megszállása, melyet a szégyenteljes Trianoni diktátum (1920) szentesít. Kelet-Magyarország területe – a történelmi Erdély, Partium és Bánság – fölötti román uralom végleges marad. A Mikó állami támogatás hiányában csak saját anyagi erejére és a székelység közadakozására számíthat, mert Románia az iskola működését nem támogatja, csak eltűri. Ezért furcsa, hogy most a magyar iskolát saját tulajdonának tekinti. A magyar oktatás erősítésére fogadta be a Mikó épületeibe Csutak Vilmos igazgató az Elemi Iskolát, a Polgári Leány- és Fiúiskolát. Amikor 1940. november 7-én a földrengés tönkreteszi az épületet, az oktatás a Tanítóképző épületébe szorul, majd 1944 decemberétől a kijavított épületben folytatódik. Az iskola megnevezése sűrűn változik, a társadalmi-politikai átalakulások tükreként. Az 1944/45-ös tanévben a Magyar Tannyelvű Líceum, majd az államosításig Református Székely Mikó Kollégium nevet viseli. A Székely Mikó Kollégium épületét az 1948/176-os dekrétummal államosítják. 1948-ban felveszi a Magyar Fiúlíceum nevet, majd sorban X Osztályos Fiú Középiskola, 1-es számú Magyar Tannyelvű Középiskola, 1-es számú Középiskola, 1-es számú Líceum, 1-es számú Reál-Humán Líceum és végül Matematika–Fizika Líceum. 1989-ben visszanyeri a Székely Mikó Kollégium nevet. 1993-ban önálló tagozataként beindul a református oktatás, majd 1996-tól önálló intézmény, s felveszi a Református Kollégium nevet. Hosszú perek után 2000 decemberében visszakerül az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába. Azonban a perek újrakezdődnek, a Mikót 2014. november 26-án újraállamosítják.
Veszélyben az iskola
A Mikó Háromszék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája. Amíg Sepsiszentgyörgy magyar többségű és magyar vezetésű, a kollégium magyar tannyelvűsége nem forog veszélyben. Azonban, ha a régiósítást a román nacionalista elit terve szerint valósítják meg, és Székelyföldet beolvasztják a Középrégióba, amelyben a magyar számarány 30 százalék alá csökken, a székelység beleszólása saját intézményeinek vezetésébe formális lesz. A Mikó sorsáról idegenek fognak dönteni, felgyorsul a románosítás, a betelepítés, megváltozik a város etnikai összetétele. Hosszabb távon a Mikó fennmaradásának garanciája csak az lehet, ha visszakerül a református egyház birtokába.
Küzdeni a közösségi jogokért
A Mikó visszaállamosítása nagy veszteség, akárcsak a többi ezernyi ingatlan, amelyet Románia bitorol. A magyarság kisemmizése egyértelmű, ki van szolgáltatva a hatalom kényének-kedvének. Ideje felébredni! A békés tiltakozás fegyverével, de hatalmas tömegdemonstrációk során kell elmondani a világnak, hogy a másodrangú, megtűrt állampolgári státust nem fogadjuk el. Minket kollektív jogok illetnek meg. Ezért követeljük a helyi, a kulturális és a területi autonómiát. Elsőként elvárjuk a magyar iskolarendszer azonnali és teljes visszaállítását. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását. Egy olyan ország, mint Románia, amely arcátlan módon a kisebbségi kérdés modellértékű megvalósításával kérkedik, követhetné a finn modellt. Ott ahhoz, hogy a finn és a svéd nyelv hivatalos legyen, egyetlen feltételt szabnak: a kisebbségi számarány érje el nyolc százalékot. A nyelvismeret elsajátítását anyagilag is lehetne támogatni. Európában erre van példa! Jogainkról nem mondhatunk le, mert Erdély területén csak így lehet jövőnk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Illúziók, ámítások
A második világháború után, amikor a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) még nem garantálja a magyar többségű Észak-Erdély Romániához csatolását, engedmények sora biztosítja a megmaradás intézményeinek működését. Az 1948-as tanügyi reformig – az óvodától az egyetemig – kiépül a magyar iskolahálózat.
1945-ben visszaállítják a betiltott dél-erdélyi magyar iskolákat. Brassóban és Kolozsváron magyar főtanfelügyelőségek létesülnek. 1945. május 28-án királyi rendelettel létrehozzák a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet. Az erdélyi magyar politikusok egy része – köztük Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke – hisz az ámításnak. Vannak olyanok is, akik nem táplálnak illúziókat. 1945/46 telén Márton Áron püspök figyelmeztet, hogy a magyar intézmények léte csak ideiglenes és kirakat jellegű. Idézzük szavait, melyet dr. Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem lektorának mondott: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?”
Az iskolarendszer elsorvasztása
A Párizsi békeszerződés aláírása után Románia gyorsan számolja fel a magyar iskolarendszert. 1948-ban államosítja a magyar egyházak vagyonát. 2140 épület – iskola, kórház és más közösségi intézmény – mellett nagy kiterjedésű szántók és erdők kerülnek állami tulajdonba. Mivel e vagyon összértéke Románia egy évi jövedelmét teszi ki, ugyanakkor a román politika érdekelt a magyarság gazdasági és kulturális lehetőségeinek korlátozásában, a román kormányok mai napig halogatják, akadályozzák a magyar tulajdon maradéktalan visszaszolgáltatását. Mindezt teszik akkor, amikor ez alapfeltétele Románia NATO- és Európai Uniós csatlakozásának.
1948-ban felszámolják a magyar tanfelügyelőségeket, szakiskolává minősítik az elméleti magyar iskolák egy részét. A közoktatási minisztériumban megszüntetik a nemzetiségekért felelős főosztályt. 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek vegyes tagozatúvá válnak. 1959-ben a Bolyait egyesítik a Babeş Tudományegyetemmel. 1948-ban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet önálló magyar főiskolaként kiválik a Bolyai Tudományegyetemből. 1962-ben anélkül, hogy a korábbi jogállását megváltoztatnák – szóbeli utasítással – kétnyelvűvé változtatják. Az intézmény rövid idő alatt román jellegű lesz, 1991-ben felveszi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet. Az 1945-ben alapított Bolyai Tudományegyetem 70. évfordulóján – amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jogelődje – már egy szót sem pazarolnak arra, hogy megemlítsék, ezek magyar tannyelvű egyetemek, amelyeket elrománosítottak. Az ünneplésen nem vesznek részt a magyar tanárok, tiltakozva a magyar tagozat elsorvasztása ellen.
Kérdéses a jogállamiság
A Batthyáneumot a katolikus egyház csak korlátozott jogkörrel veheti vissza. Újból államosítják a Református Székely Mikó Kollégiumot. A korrupcióellenes ügyészség vizsgálja, miként adták vissza a magyar felekezeteknek az ingatlanokat. Szatmár megyében három település önkormányzatától kérnek adatokat a római katolikusoknak visszaszolgáltatott ingatlanokról. Egyetérthetünk Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterének Szatmárnémetiben elhangzott véleményével: a restitúció megkérdőjelezése veszélyezteti a romániai jogállamiságba vetett hitet.
Mivel az államnacionalizmus igyekszik kisemmizni magyar közösségünket, szükség lenne egy fehér könyvre, amely ismertetné azt a sötét kálváriát, ami a visszaadott ezer és az ennél nagyobb számban állami tulajdonban maradt magyar épületet érinti. Most két nagyhírű magyar intézményt – a gyulafehérvári Batthyáneum és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium – mutatunk be, melyek megjárták a román jogszolgáltatás útvesztőit, buktatóit.
Van is, nincs is Batthyáneum
A gyulafehérvári Batthyáneum – a hatalmas értékű könyvtár és tudományos gyűjtemény – visszaadása a római katolikus egyháznak nem egyszerű, mert a román állam igényt tart e magyar kulturális örökségre is. A visszaszolgáltatásra hosszú pereskedés után 1998-ban került sor. Úgy tűnt, győz a méltányosság, a jogállamiság. Azonban az ezredforduló után hatalomra jutó kormányok – a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására – bírósági úton lépnek fel a tulajdon visszaállítása ellen. A katolikus érsekség kénytelen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. E bíróság Romániát a tulajdonba való visszahelyezés késleltetéséért 25 ezer euró kifizetésére utasítja. Mindezek ellenére a hatóságok továbbra is megalázzák az érsekséget. Az egyház képviselői csak minisztériumi engedéllyel léphetnek be saját tulajdonukba.
A Batthyáneum könyvtára nemcsak tudományos gyűjtemény, hanem összmagyar kultúrkincs is. A gyűjteményt 1798-ban Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi katolikus püspök, vallástörténész és heraldikus alapítja. A könyvtár 60 ezer kötetet őriz, köztük 927 kötetnyi kéziratot és kódexet. Az ősnyomtatványok száma 565, a legértékesebb a Codex Aureus, amelyet 812-ben írtak aranybetűkkel a lorschsi bencés apátságban. Itt marad fenn az egyik korai magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok (1310–1320). Itt található a legrégebbi kéziratos protestáns énekeskönyv eredetije, a Döbrentei-kódex és a Batthyány-kódex is. Példaként említem, hogy a Codex Aureus értéke egymagában 25 millió dollár.
Székely Mikó Kollégium
Le kell írnunk újból és újból: Románia 2014 novemberében másodszor is államosítja a Székely Mikó Kollégiumot. A sepsiszentgyörgyi református iskola alapítását a Rikán-belőli Református Egyházmegye határozza el 1857-ben. Az oktatás a református vártemplom kaputornyában kialakított osztálytermekben indul. 1858-ban az Egyházi Főtanács javaslatára megszervezik azt a IV. elemi osztályt, amelynek tanulói 1859-ben az új gimnázium első osztályába iratkoznak. Ekkortól számítják a Mikó alapítását Székely Tanoda néven. Az iskola az 1863/64-es tanévben költözik a mai telkére. A hatalmas épületegyüttes kialakítása, felszerelése több mint 30 évig tart. A főtéri szárny 1870 és 76 között épül Zofalh Gusztáv tervei alapján, melynek költségeit gr. Mikó Imre vállalja. Az egyháznak az iskolaépítésre több mint 2500 személy ajánl fel pénzt, több százan pedig építőanyagot. Sepsiszentgyörgy városa telket ajándékoz és alapítványt hoz létre.
Gróf Mikó Imre 1876-os 60 ezer forintos adományából fejlesztik az iskolát főgimnáziummá. Nem véletlen tehát, hogy az iskola felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. A város elöljáróságának ötleteként, a három alapító – a református egyház, a székely nép és Mikó Imre – tiszteletére 1881 után honosodik meg az Ev. Ref. Székely Mikó Tanoda megnevezés (is). A déli épületszárny a budapesti főépítész, Alpár Ignác tervei alapján épül. Átadására 1893-ban kerül sor. Ez idő tájt jogosan beszélhetünk a Mikó Kollégiumról úgy, mint a hét erdélyi református középiskola egyikéről. Kitűnően felszerelt református kollégium, melyben szakképzett tanárok, könyvtár, szertárak és konviktus áll a diákok rendelkezésére.
A román uralom idején
1918. november derekán kezdődik Erdély megszállása, melyet a szégyenteljes Trianoni diktátum (1920) szentesít. Kelet-Magyarország területe – a történelmi Erdély, Partium és Bánság – fölötti román uralom végleges marad. A Mikó állami támogatás hiányában csak saját anyagi erejére és a székelység közadakozására számíthat, mert Románia az iskola működését nem támogatja, csak eltűri. Ezért furcsa, hogy most a magyar iskolát saját tulajdonának tekinti. A magyar oktatás erősítésére fogadta be a Mikó épületeibe Csutak Vilmos igazgató az Elemi Iskolát, a Polgári Leány- és Fiúiskolát. Amikor 1940. november 7-én a földrengés tönkreteszi az épületet, az oktatás a Tanítóképző épületébe szorul, majd 1944 decemberétől a kijavított épületben folytatódik. Az iskola megnevezése sűrűn változik, a társadalmi-politikai átalakulások tükreként. Az 1944/45-ös tanévben a Magyar Tannyelvű Líceum, majd az államosításig Református Székely Mikó Kollégium nevet viseli. A Székely Mikó Kollégium épületét az 1948/176-os dekrétummal államosítják. 1948-ban felveszi a Magyar Fiúlíceum nevet, majd sorban X Osztályos Fiú Középiskola, 1-es számú Magyar Tannyelvű Középiskola, 1-es számú Középiskola, 1-es számú Líceum, 1-es számú Reál-Humán Líceum és végül Matematika–Fizika Líceum. 1989-ben visszanyeri a Székely Mikó Kollégium nevet. 1993-ban önálló tagozataként beindul a református oktatás, majd 1996-tól önálló intézmény, s felveszi a Református Kollégium nevet. Hosszú perek után 2000 decemberében visszakerül az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába. Azonban a perek újrakezdődnek, a Mikót 2014. november 26-án újraállamosítják.
Veszélyben az iskola
A Mikó Háromszék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája. Amíg Sepsiszentgyörgy magyar többségű és magyar vezetésű, a kollégium magyar tannyelvűsége nem forog veszélyben. Azonban, ha a régiósítást a román nacionalista elit terve szerint valósítják meg, és Székelyföldet beolvasztják a Középrégióba, amelyben a magyar számarány 30 százalék alá csökken, a székelység beleszólása saját intézményeinek vezetésébe formális lesz. A Mikó sorsáról idegenek fognak dönteni, felgyorsul a románosítás, a betelepítés, megváltozik a város etnikai összetétele. Hosszabb távon a Mikó fennmaradásának garanciája csak az lehet, ha visszakerül a református egyház birtokába.
Küzdeni a közösségi jogokért
A Mikó visszaállamosítása nagy veszteség, akárcsak a többi ezernyi ingatlan, amelyet Románia bitorol. A magyarság kisemmizése egyértelmű, ki van szolgáltatva a hatalom kényének-kedvének. Ideje felébredni! A békés tiltakozás fegyverével, de hatalmas tömegdemonstrációk során kell elmondani a világnak, hogy a másodrangú, megtűrt állampolgári státust nem fogadjuk el. Minket kollektív jogok illetnek meg. Ezért követeljük a helyi, a kulturális és a területi autonómiát. Elsőként elvárjuk a magyar iskolarendszer azonnali és teljes visszaállítását. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását. Egy olyan ország, mint Románia, amely arcátlan módon a kisebbségi kérdés modellértékű megvalósításával kérkedik, követhetné a finn modellt. Ott ahhoz, hogy a finn és a svéd nyelv hivatalos legyen, egyetlen feltételt szabnak: a kisebbségi számarány érje el nyolc százalékot. A nyelvismeret elsajátítását anyagilag is lehetne támogatni. Európában erre van példa! Jogainkról nem mondhatunk le, mert Erdély területén csak így lehet jövőnk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 18.
A székelyek románok?
Modellértékű nemzetpolitika?
Bogdan Aurescu külügyminiszter – a temesvári nemzetközi konferencián – 2015. július első felében Nemzeti kisebbségek Európában… címmel tart előadást. A kisebbségvédelmi keretegyezmény huszadik évfordulóján büszkén jelenti ki, hogy Románia eljutott „a különböző identitások tiszteletéig és pártolásáig”. Akárcsak Ion I. C. Brătianu miniszterelnök a párizsi béketárgyalásokon (1919–20-ban), Aurescu is szemrebbenés nélkül csúsztat.
Elmondja, hogy az interkulturalitás Romániában modellértékű. Mindezt teszi arcpirulás nélkül, miközben tombol a nacionalista őrület. Csak egy példa. Bodzafordulón a székelyföldi román szervezetek összejövetelén, amelyen jelen van a prefektus, egy ortodox püspök, a védelmi minisztérium főtitkára, nagyszámú helyi román önkormányzati képviselő, nem a kölcsönös tisztelet megteremtéséről tanácskoznak. A legfontosabb cél a Kovászna megyei rendőrség épületének tovább építése. Szeretnék a székely polgármesterek megbüntetését, ha a román ünnepeken nem pompáznak piros-sárga-kék szalaggal stb.
Teszik mindezt a hazafiasság örvén, miközben a székelység jogfosztott, mert nincsenek kollektív jogai, ennek hiányában pedig arcátlanság kisebbségvédelmről prédikálni. A miniszter szónokolhatott volna arról, miként kell a meglévő (minimális) kisebbségi jogokat kijátszani, hasonlóképp a kisebbségek felszámolásáról is. Elmesélhette volna, hogyan sikerült rövid idő alatt románosítani Dobrudzsát, elmondhatta volna, hogy a román politikai elit milyen módszerekkel szabadult meg a zsidóktól, németektől. Eldicsekedhette volna, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma negyedével visszaesett – 1,61 millióról 1,22-re –, miközben az erdélyi románság számaránya növekedett.
A székelyek visszahódítása
A román nacionalista gondolkodásban előkelő helyen áll az erőszakos románosítás fasisztoid eszméje – a székelyek román származásának elmélete –, amely az 1900-as évek elején született. Ennek atyja Nicolae Iorga történész. E teória alapja a légből kapott dák-római őshonosság primitív elmélete. A magyarosítás leglátványosabban Székelyföldön valósult meg – írja Iorga –, ezért nevezhető e tájegység a románság nagy temetőjének. Iorga származási teóriája alapján – Trianon, azaz 1920 után – gyökeresedik meg az a gondolat, hogy nem lehet jó román, akinek nem fáj az itteni románság elszékelyesítése. Az 1905-ben írt munkájában több bölcs megállapítást olvashatunk. Így például Székelyföldön százezer román ajkú él, mert a barbár székelyek tömegesen rátelepedtek a Trajánusz (magyarul így ejtjük és írjuk – szerző megj.) óta itt élő műveltebb románokra és asszimilálják őket. Érthető, hogy vérükben a román elem túlsúlyba kerül, melyet a székelyek ösztönösen mindig is éreznek. Történelmük is ezt bizonyítja. Így mindannyiszor, ha a moldvai vajdák seregei megjelentek Erdélyben, a székelyek csatlakoztak hozzájuk, és előszeretettel prédálták a magyar nemesi birtokokat. Etnikai szempontból tehát nem lehet kétségünk afelől, hogy a székelyek valóban magyarul beszélő románok. Meg kell érteni végre, hogy a nemzetközi konferenciákon Bogdan Aurescu és más lelkes buzgó hazafi nem hazudik, mert Romániában egyáltalán nem beszélhetünk a nemzeti kisebbségek elnyomásáról, csak visszahódításról, visszarománosításáról.
Iorga elmélete
Nicolae Iorga fajelmélethez közel álló teóriája olyan törvény megszületéséhez szolgáltat érvet, amely kimondja, hogy a román származású állampolgárok, akik anyanyelvüket elvesztették, gyermekeiket kötelesek román nyelvű iskolába íratni. A parlamenti viták egyikén – 1924. június 24-én – Iorga egyértelműen meg is nevezi, hogy e törvény a Pruton túli ruténekre (szlávokra) és a székelyekre vonatkozik, mivel ezek román származása egyértelmű. A székelyek visszarománosítása jogos, mert „néhány gyűrött, sárga, szeplős arcon kívül a székelyé olyan, mint a mienk, és háza, éneke, tánca is hasonló”. Ezek a „a mi fajtánk”, székellyé vált románok, ezért kell visszafogadni őket. Iorga elmélete nem veszi figyelembe, hogy „a nemzet több, mint faj, és feljebb való annál. Nem a vér és a csontok sorsszerűségéből, hanem egy erkölcsi közösség öntudatából származik – írja Tóth Zoltán történész-akadémikus –, amely több nemzedéken keresztül” alakul ki.
Természetes, hogy az elvakult nacionalista elmélet kiváltja a korabeli magyar sajtó és politikusok kritikáját, de bátorítja a román szélsőségeseket Székelyföld románosítására. Úgy vélik, hogy a korabeli Magyar Párt nem állíthatja, hogy a székelység a magyar nemzet része, mert azok román eredetűek. A magyar felháborodás óriási, Iorga védekezésre kényszerül. Az egyik vita alkalmával Willer Józsefnek – a Magyar Párt képviselőjének – kijelenti, hogy ő a székelyek román eredetét nem állítja, csak az elmagyarosítottakat szeretné visszanyerni. Hasonlót állít 1927-ben is. Úgy véli, ő nem nemzetiségfaló, a székely maradjon meg székelynek, ha bizonyítani tudja eredetét, de legyen mindenki számára világos, „hogy az, aki román templomba jár, és magát oláhnak mondja, az a mi emberünk”. Ők románok még akkor is, ha „azoknak, akik elvették tőlünk”, nem tetszik. Jogos visszakövetelni őket. Ezt meg lehet magyarázni és értetni. Egyértelmű „hogy a név és a vallás szükségképpen kiegészítésként követeli a nyelvet”. Iorga nem következetes, később ismét emlegeti, hogy a román és a székely lélek azonos. A székely kapu trák gyökerű, rokonság van a székelyek és a mócok közt. Ez utóbbit igazolják a népszokások, a pásztorélet és a széki intézmények.
Iorga nyomában
Iorga tézisei nem győzik meg a székelyeket román származásukról, de eszméi ma is élnek. Egyik követője G. Popa-Lisseanu lesz, aki folytatja a székelyek román származtatásának tanát, gyűjti a bizonyítékokat a román haza megnagyobbítására. Lisseanu 1936-ban kiadott könyvében bravúros számításoktól, történelmi csúsztatásoktól sem riad vissza. A székely falvakba – a 16. század második felétől – szórványosan beköltöző román családok természetes asszimilációját úgy mutatja be, mint az őshonos románok tömeges és erőszakos elszékelyesítését. Az oda befogadott románok nagyobb része Moldvából érkezik, de jönnek Havaselvéről és a vármegyékből is. Ők szabad akaratukból, a jobb megélhetés reményében telepednek ide. Mivel különböző időszakokban, nem egyszerre és nem tömegesen érkeznek, ezért a nyelvváltás két-három nemzedéknyi idő alatt megtörténik, a székelyektől csak vallásukban és nevükben különböznek.
Az 1733 és 1760 közötti időszakban 119 székely településen vált teljessé a szórvány román családok asszimilációja. Lisseanu könyvében már ennyi román falu lakosságának elszékelyesítése szerepel. Az egyházi összeírásokban minden olyan települést nyilvántartanak, ahol egyetlen román vallású család is él. Ahol nincs adat, ott néhány román eredetű személynév is bizonyítja a román település elszékelyesítését. Az említett időszakban Háromszék 97 falujából 90-ben élnek román felekezethez tartozók. Azonban „ma – írja Lisseanu – 30 községben nem található egy román se, 38 községben a román lakosságot rég elszékelyesítették, s csak 22 községben normális a növekedés”. A székely falvakban élő román szórvány némi csúsztatással 130–140 ezerre emelkedik, amely a félmilliós székelység keretében a népesség több mint egynegyede. Nyilvánvaló, hogy a hegyvidéki irtásokon, a legeltetésre alkalmas helyeken (például Bodza-vidék) kialakult román tanyabokrok – melyekből később román falvak szerveződnek – románságát is a székely települések románságaként számolja. A népességi adatokkal való zsonglőrködést lehetővé teszi, hogy az 1876-os közigazgatási átszervezéssel Székelyföldhöz nem székely települések is kerültek.
Tény, hogy az 1930-as – egyáltalán nem magyarbarát – népszámlálásban Csík megyében 14,4, Háromszéken 15,7 és Udvarhelyszéken 4,7 százaléknyi román nemzetiségű szerepel. Mivel Marosszék Maros vármegye része, így a székelyek lakta rész románságának meghatározását a három említett szék átlagával számoljuk. A népszámlálás a Lisseanu által emlegetett 130 ezer fős románság helyett 65 ezer főt vesz nyilvántartásba. Ennek fele önálló román falvakban él, mint Háromszéken a Bodza-vidék, Gyergyó északi része stb. A székely falvak településein élő 30 ezer „román” túlnyomó része csak a név romános hangzása és a vallás révén kerül a román etnikum rovatába. Ők a sokat emlegetett elszékelyesített románok, számarányuk Székelyföldön mintegy 6 százalékra tehető.
Származáskutatás után hány román maradna?
Ne felejtsük el, hogy származáskutatással – vallás és névelemzéssel – Dobrudzsában, a Bánságban, a moldvai csángó vidéken, a nagy városokban – Konstancán, Bukarestben, Galacon, Craiován, Jászvásáron stb. – a románok millióiról lehetne kideríteni, hogy nem románok. Azonban a névelemzés a fasiszta-náci eszmekör része. Természetes, hogy a kölcsönös együttélés során az emberek összeházasodnak, vallást cserélnek, átveszik egymás szokásait, öltözetét, szavait. Ha ez nem erőszakkal történik, mint a magyar települések etnikai arányainak megváltoztatása (Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad stb.), akkor természetes asszimiláció zajlik. Ez történt a Kárpátokon túli területeken is. Elrománosodtak a szlávok, a kunok, a magyarok és a szászok. Természetes asszimiláció zajlott Székelyföldön is, hiába bizonygatja Lisseanu, hogy „a székelyvidéki regék és adomák nem egyebek, mint a mi román regéink és adomáink”. Hiába emlegeti a román helyneveket, mert azok is csak az együttélés emlékei. Álszent románosítást és fasiszta szemléletet takar olyan kijelentése, hogy a székely testvérekkel meg kell ismertetni a múltjukat, mert eredetük azonos a „románokéval, míg az ugyanazon vidékeken lakó románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké, míg a pusztán lakó magyarok vére más elemzést mutat”. A székelyek „nagyobbrészt testvéreink, elveszett testvérek, de mégiscsak azok”. Fajelméletre utal az olyan megállapítás: ha Székelyföldön magas termetű, jól megtermett emberrel találkozunk, azt jogosan tarthatjuk románnak, mert a magyarok általában alacsony termetűek, fekete szeműek, és kiálló ádámcsutkájuk van.
A székelyek román származtatásának teóriája és az elképzelt történelem oktatása alapja a nacionalizmusnak. Ennek hatása felmérhetetlen kárt okoz Erdély román és magyar népének. A nacionalizmus ma is eszköz, G. Popa-Lisseanu szavaival: erősíti „a nemzeti feltámadás érzését”. Ez tükröződik a szélsőségesek december elsejei felbuzdulásain, amikor Ázsiába küldözgetnek bennünket. Talán a prefektusok is ezért érzik missziónak az erőszakos románosítást. Szerencsére a xenofób nacionalista gondolkodás nem minden román honfitársunkat fertőzte meg. Írásunk nem irányul senki ellen, de ismernünk kell az ordas teóriákat, ha meg akarjuk érteni a körülöttünk zajló magyarellenesség mozgatórugóit.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Modellértékű nemzetpolitika?
Bogdan Aurescu külügyminiszter – a temesvári nemzetközi konferencián – 2015. július első felében Nemzeti kisebbségek Európában… címmel tart előadást. A kisebbségvédelmi keretegyezmény huszadik évfordulóján büszkén jelenti ki, hogy Románia eljutott „a különböző identitások tiszteletéig és pártolásáig”. Akárcsak Ion I. C. Brătianu miniszterelnök a párizsi béketárgyalásokon (1919–20-ban), Aurescu is szemrebbenés nélkül csúsztat.
Elmondja, hogy az interkulturalitás Romániában modellértékű. Mindezt teszi arcpirulás nélkül, miközben tombol a nacionalista őrület. Csak egy példa. Bodzafordulón a székelyföldi román szervezetek összejövetelén, amelyen jelen van a prefektus, egy ortodox püspök, a védelmi minisztérium főtitkára, nagyszámú helyi román önkormányzati képviselő, nem a kölcsönös tisztelet megteremtéséről tanácskoznak. A legfontosabb cél a Kovászna megyei rendőrség épületének tovább építése. Szeretnék a székely polgármesterek megbüntetését, ha a román ünnepeken nem pompáznak piros-sárga-kék szalaggal stb.
Teszik mindezt a hazafiasság örvén, miközben a székelység jogfosztott, mert nincsenek kollektív jogai, ennek hiányában pedig arcátlanság kisebbségvédelmről prédikálni. A miniszter szónokolhatott volna arról, miként kell a meglévő (minimális) kisebbségi jogokat kijátszani, hasonlóképp a kisebbségek felszámolásáról is. Elmesélhette volna, hogyan sikerült rövid idő alatt románosítani Dobrudzsát, elmondhatta volna, hogy a román politikai elit milyen módszerekkel szabadult meg a zsidóktól, németektől. Eldicsekedhette volna, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma negyedével visszaesett – 1,61 millióról 1,22-re –, miközben az erdélyi románság számaránya növekedett.
A székelyek visszahódítása
A román nacionalista gondolkodásban előkelő helyen áll az erőszakos románosítás fasisztoid eszméje – a székelyek román származásának elmélete –, amely az 1900-as évek elején született. Ennek atyja Nicolae Iorga történész. E teória alapja a légből kapott dák-római őshonosság primitív elmélete. A magyarosítás leglátványosabban Székelyföldön valósult meg – írja Iorga –, ezért nevezhető e tájegység a románság nagy temetőjének. Iorga származási teóriája alapján – Trianon, azaz 1920 után – gyökeresedik meg az a gondolat, hogy nem lehet jó román, akinek nem fáj az itteni románság elszékelyesítése. Az 1905-ben írt munkájában több bölcs megállapítást olvashatunk. Így például Székelyföldön százezer román ajkú él, mert a barbár székelyek tömegesen rátelepedtek a Trajánusz (magyarul így ejtjük és írjuk – szerző megj.) óta itt élő műveltebb románokra és asszimilálják őket. Érthető, hogy vérükben a román elem túlsúlyba kerül, melyet a székelyek ösztönösen mindig is éreznek. Történelmük is ezt bizonyítja. Így mindannyiszor, ha a moldvai vajdák seregei megjelentek Erdélyben, a székelyek csatlakoztak hozzájuk, és előszeretettel prédálták a magyar nemesi birtokokat. Etnikai szempontból tehát nem lehet kétségünk afelől, hogy a székelyek valóban magyarul beszélő románok. Meg kell érteni végre, hogy a nemzetközi konferenciákon Bogdan Aurescu és más lelkes buzgó hazafi nem hazudik, mert Romániában egyáltalán nem beszélhetünk a nemzeti kisebbségek elnyomásáról, csak visszahódításról, visszarománosításáról.
Iorga elmélete
Nicolae Iorga fajelmélethez közel álló teóriája olyan törvény megszületéséhez szolgáltat érvet, amely kimondja, hogy a román származású állampolgárok, akik anyanyelvüket elvesztették, gyermekeiket kötelesek román nyelvű iskolába íratni. A parlamenti viták egyikén – 1924. június 24-én – Iorga egyértelműen meg is nevezi, hogy e törvény a Pruton túli ruténekre (szlávokra) és a székelyekre vonatkozik, mivel ezek román származása egyértelmű. A székelyek visszarománosítása jogos, mert „néhány gyűrött, sárga, szeplős arcon kívül a székelyé olyan, mint a mienk, és háza, éneke, tánca is hasonló”. Ezek a „a mi fajtánk”, székellyé vált románok, ezért kell visszafogadni őket. Iorga elmélete nem veszi figyelembe, hogy „a nemzet több, mint faj, és feljebb való annál. Nem a vér és a csontok sorsszerűségéből, hanem egy erkölcsi közösség öntudatából származik – írja Tóth Zoltán történész-akadémikus –, amely több nemzedéken keresztül” alakul ki.
Természetes, hogy az elvakult nacionalista elmélet kiváltja a korabeli magyar sajtó és politikusok kritikáját, de bátorítja a román szélsőségeseket Székelyföld románosítására. Úgy vélik, hogy a korabeli Magyar Párt nem állíthatja, hogy a székelység a magyar nemzet része, mert azok román eredetűek. A magyar felháborodás óriási, Iorga védekezésre kényszerül. Az egyik vita alkalmával Willer Józsefnek – a Magyar Párt képviselőjének – kijelenti, hogy ő a székelyek román eredetét nem állítja, csak az elmagyarosítottakat szeretné visszanyerni. Hasonlót állít 1927-ben is. Úgy véli, ő nem nemzetiségfaló, a székely maradjon meg székelynek, ha bizonyítani tudja eredetét, de legyen mindenki számára világos, „hogy az, aki román templomba jár, és magát oláhnak mondja, az a mi emberünk”. Ők románok még akkor is, ha „azoknak, akik elvették tőlünk”, nem tetszik. Jogos visszakövetelni őket. Ezt meg lehet magyarázni és értetni. Egyértelmű „hogy a név és a vallás szükségképpen kiegészítésként követeli a nyelvet”. Iorga nem következetes, később ismét emlegeti, hogy a román és a székely lélek azonos. A székely kapu trák gyökerű, rokonság van a székelyek és a mócok közt. Ez utóbbit igazolják a népszokások, a pásztorélet és a széki intézmények.
Iorga nyomában
Iorga tézisei nem győzik meg a székelyeket román származásukról, de eszméi ma is élnek. Egyik követője G. Popa-Lisseanu lesz, aki folytatja a székelyek román származtatásának tanát, gyűjti a bizonyítékokat a román haza megnagyobbítására. Lisseanu 1936-ban kiadott könyvében bravúros számításoktól, történelmi csúsztatásoktól sem riad vissza. A székely falvakba – a 16. század második felétől – szórványosan beköltöző román családok természetes asszimilációját úgy mutatja be, mint az őshonos románok tömeges és erőszakos elszékelyesítését. Az oda befogadott románok nagyobb része Moldvából érkezik, de jönnek Havaselvéről és a vármegyékből is. Ők szabad akaratukból, a jobb megélhetés reményében telepednek ide. Mivel különböző időszakokban, nem egyszerre és nem tömegesen érkeznek, ezért a nyelvváltás két-három nemzedéknyi idő alatt megtörténik, a székelyektől csak vallásukban és nevükben különböznek.
Az 1733 és 1760 közötti időszakban 119 székely településen vált teljessé a szórvány román családok asszimilációja. Lisseanu könyvében már ennyi román falu lakosságának elszékelyesítése szerepel. Az egyházi összeírásokban minden olyan települést nyilvántartanak, ahol egyetlen román vallású család is él. Ahol nincs adat, ott néhány román eredetű személynév is bizonyítja a román település elszékelyesítését. Az említett időszakban Háromszék 97 falujából 90-ben élnek román felekezethez tartozók. Azonban „ma – írja Lisseanu – 30 községben nem található egy román se, 38 községben a román lakosságot rég elszékelyesítették, s csak 22 községben normális a növekedés”. A székely falvakban élő román szórvány némi csúsztatással 130–140 ezerre emelkedik, amely a félmilliós székelység keretében a népesség több mint egynegyede. Nyilvánvaló, hogy a hegyvidéki irtásokon, a legeltetésre alkalmas helyeken (például Bodza-vidék) kialakult román tanyabokrok – melyekből később román falvak szerveződnek – románságát is a székely települések románságaként számolja. A népességi adatokkal való zsonglőrködést lehetővé teszi, hogy az 1876-os közigazgatási átszervezéssel Székelyföldhöz nem székely települések is kerültek.
Tény, hogy az 1930-as – egyáltalán nem magyarbarát – népszámlálásban Csík megyében 14,4, Háromszéken 15,7 és Udvarhelyszéken 4,7 százaléknyi román nemzetiségű szerepel. Mivel Marosszék Maros vármegye része, így a székelyek lakta rész románságának meghatározását a három említett szék átlagával számoljuk. A népszámlálás a Lisseanu által emlegetett 130 ezer fős románság helyett 65 ezer főt vesz nyilvántartásba. Ennek fele önálló román falvakban él, mint Háromszéken a Bodza-vidék, Gyergyó északi része stb. A székely falvak településein élő 30 ezer „román” túlnyomó része csak a név romános hangzása és a vallás révén kerül a román etnikum rovatába. Ők a sokat emlegetett elszékelyesített románok, számarányuk Székelyföldön mintegy 6 százalékra tehető.
Származáskutatás után hány román maradna?
Ne felejtsük el, hogy származáskutatással – vallás és névelemzéssel – Dobrudzsában, a Bánságban, a moldvai csángó vidéken, a nagy városokban – Konstancán, Bukarestben, Galacon, Craiován, Jászvásáron stb. – a románok millióiról lehetne kideríteni, hogy nem románok. Azonban a névelemzés a fasiszta-náci eszmekör része. Természetes, hogy a kölcsönös együttélés során az emberek összeházasodnak, vallást cserélnek, átveszik egymás szokásait, öltözetét, szavait. Ha ez nem erőszakkal történik, mint a magyar települések etnikai arányainak megváltoztatása (Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad stb.), akkor természetes asszimiláció zajlik. Ez történt a Kárpátokon túli területeken is. Elrománosodtak a szlávok, a kunok, a magyarok és a szászok. Természetes asszimiláció zajlott Székelyföldön is, hiába bizonygatja Lisseanu, hogy „a székelyvidéki regék és adomák nem egyebek, mint a mi román regéink és adomáink”. Hiába emlegeti a román helyneveket, mert azok is csak az együttélés emlékei. Álszent románosítást és fasiszta szemléletet takar olyan kijelentése, hogy a székely testvérekkel meg kell ismertetni a múltjukat, mert eredetük azonos a „románokéval, míg az ugyanazon vidékeken lakó románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké, míg a pusztán lakó magyarok vére más elemzést mutat”. A székelyek „nagyobbrészt testvéreink, elveszett testvérek, de mégiscsak azok”. Fajelméletre utal az olyan megállapítás: ha Székelyföldön magas termetű, jól megtermett emberrel találkozunk, azt jogosan tarthatjuk románnak, mert a magyarok általában alacsony termetűek, fekete szeműek, és kiálló ádámcsutkájuk van.
A székelyek román származtatásának teóriája és az elképzelt történelem oktatása alapja a nacionalizmusnak. Ennek hatása felmérhetetlen kárt okoz Erdély román és magyar népének. A nacionalizmus ma is eszköz, G. Popa-Lisseanu szavaival: erősíti „a nemzeti feltámadás érzését”. Ez tükröződik a szélsőségesek december elsejei felbuzdulásain, amikor Ázsiába küldözgetnek bennünket. Talán a prefektusok is ezért érzik missziónak az erőszakos románosítást. Szerencsére a xenofób nacionalista gondolkodás nem minden román honfitársunkat fertőzte meg. Írásunk nem irányul senki ellen, de ismernünk kell az ordas teóriákat, ha meg akarjuk érteni a körülöttünk zajló magyarellenesség mozgatórugóit.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 8.
Székelyföld ostroma
A kisebbségi jogok sértik a román nép becsületét?
Hát nem szomorú, hogy szinte naponta meg kell fogalmaznunk: az erdélyi magyarság nem akar mást, mint békében élni és megmaradni ősei földjén. Nem követel többet, mint amennyit 1918. december elsején ígértek. Nem kér kevesebbet, mint amennyit a Románia által aláírt kisebbségi szerződés előír. Tudjuk, hogy Erdélyt a kisebbségi jogok tiszteletben tartására tett ígéretek ellenében (is) ajándékozták – népszavazás nélkül – Romániának.
Azt is tudjuk, hogy a román politikai elit nemcsak a gyulafehérvári határozatokat, de a nemzetközi szerződések előírásait sem tartotta és tartja tiszteletben. Az agresszív nacionalista politikai morált Nicolae Iorga 1924-ben – egy parlamenti vitán – így összegzi: aki „az 1919. december 9-ei párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa”. Furcsa logika, hiszen a román nép becsülete épp akkor forog kockán, ha politikusai – Románia nevében – nem tarják tiszteletben a megígért kisebbségi jogokat.
Elgondolkodtató, hogy a Iorga által megfogalmazott szemlélet ma is él. Ha valaki nem fogadja el, számíthat hasonló fenyegetésekre. Az elmúlt években Ilie Şandru maroshévízi történészkedő, székelyzászló-ellenes tanár – elavult történelmi ismeretek birtokában – kioktat, nacionalista kirohanásokkal fűszerezve fenyeget. Szerinte meghamisítom a románok történelmét, mert nem fogadom el a dák-római kontinuitás elméletét. Felháborítónak tartja a Székelyföld, székely-magyar, székely nép fogalmak használatát, amikor a román népszámlálás mindössze 300 székelyről tud. Meg kell érteni, hogy nincs „székelyföld” (így, kisbetűvel!), mert az „románföld” stb. Nem sokat kertel. Szerinte abszurdum Székelyföld történelmi-etnikai múltját emlegetni. Nincs ilyen, az csak „beteg fejem szüleménye”. Őrjöngése magaslatán írja: „Kádár Gyula úr! Mindennek van határa! Ne higgye, hogy az erdélyi románok milliói közömbösen és végtelenségig eltűrik az összes arcátlanságukat!”
Székelyföld térképéről, Székelyföld megnevezéséről soha nem jutna eszembe, hogy revizionista jelkép. A kisebbségi szindróma, amely miatt helyi szinten a nacionalisták kiborulnak, állami szinten is élő valóság. Így például a román külügyminisztérium emberei – a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen – látnak néhány jelvényt, szimbólumot. Többek közt az angol Szeretem Székelyföldet feliratú pólót, és azt azonnal revizionista jelképnek nevezik, de felháborítónak tartják az „úgynevezett” Székelyföld népszerűsítését is.
Jogaink határtalanok
Şandru úr nem tudja, hogy a hivatalokban román űrlapot töltünk ki, legtöbbször román nyelven kell beszélnünk, nincs önálló magyar egyetem stb. Olyan elemi jogokért is küzdenünk kell, hogy énekelhessük a himnuszunkat, mert a tolerancia országában az bűntettnek számít. Ha nem így lenne, 2015. július 21-én nem iktattak volna a himnuszéneklés jogáért – a Kovászna megyei prefektúrán – 1500 petíciót. Kulcsár-Terza József, a himnusz énekléséért büntetett Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke nem jelentené ki, hogy „a román hatalom üldöz… himnuszunkért, anyanyelvünkért”. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt önkormányzati képviselője nem nyilatkozná, hogy a román nacionalizmus legfőbb célja a magyarság felszámolása. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nem mondaná: megengedhetetlen, hogy egy EU-ország himnuszának énekléséért büntessenek.
Şandru úr! Kötetekre rúgna a másodrangú állampolgári státusból eredő nyelvi és nemzetiségi sérelmek felsorolása. Kérem, lapozza át azokat a magyar médiában megjelent írásokat, amelyekből rádöbbenhet, hogy a hivatalos magyarnyelv-használat egyáltalán nem olyan rózsás, mint ahogy Ön gondolja. Meg kell érteni, hogy nem bevándorlók, hanem a szülőföldünkön őshonos és többségi nép vagyunk, amelynek jogai nem a bevándoroltakéval azonosak. Mert ha a szenegáli beköltözik Párizsba – mondta hajdanán Ion Iliescu –, akkor számára nem kötelező szenegál nyelvű állami egyetemet fenntartani. Tanuljon meg franciául. Talán ezért is nincs magyar állami egyetemünk! Tanuljunk meg románul! Örvendjünk, hogy megtűrtként élhetünk, és nem Ruandában vagyunk, ahol nemrég az ottani nemzeti kisebbség tömeges mészárlására is sor került.
Káros a románosítás
Szerencsére növekvőben azok száma, akik felismerik, hogy káros a románosítást ösztönző ördögi eszmék ápolása. Tudják, eljött az ideje, hogy a románok megismerjék (valós) történelmüket. Felismerték, hogy a románság boldogulása nem a magyar ajkú nemzeti közösség eltiprásán múlik.
Örömmel hallom, hogy az erdélyi magyar és a szász műemlék is érték. Az egyik tévéadás román riportere a Fehér megyei Teleki-kastélyt ismertetve kijelenti, hogy az értékes műemlék épület. Elmondja – amit eddig ritkán halhattunk –, meg kell menteni, mert közös kincs, örökség, függetlenül attól, hogy kik építették. Nem hittem a szememnek, a fülemnek! Közben hallgatom Sabin Gherman és Tudor Duică történelmi fejtegetéseit a magyarok, a szászok és más nemzetiségűek szerepéről, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a román kultúra felemeléshez.
Az erdélyi együttélés népszerűsítője, Răzvan Lupescu kijelenti, vár arra a napra, amikor szívére tett kézzel mondhatja, hogy büszke románságára, mert a Romániában élő magyar nép magyarul beszélhet, tanulhat. „Elvárom – írja –, hogy az állam egyenlő jogokat biztosítson számukra az anyanyelvhasználat terén, ahogy azt a románok esetében is teszi. Elvárom, hogy az állam ne csak »megtűrje« őket, vagy úgy viselkedjék, mintha szívességet tenne nekik, hanem egyszerűen tartsa tiszteletben jogaikat.” (Corbiialbi.ro/Főtér)
A román államtól nekünk is ennyi az elvárásunk, s hogy a román nép nevében ne fenyegessen!
Marosvásárhellyel mi történt?
Csík és Udvarhely vidékén – de más székely tájakon is –, ahol az etnikai arányok megváltoztatásának közvetlen lehetősége nem áll fenn, nem érzik a székelység gyors felszámolásának veszélyét. Márpedig nincs ok diadalittasnak lenni, mert Székelyföld ostroma nagy lendülettel zajlik. A román nacionalizmus már jelentős eredménnyel büszkélkedhet. Így például a legnagyobb székely város, Marosvásárhely az elmúlt másfél évtizedben került – az etnikai arányok erőszakos megváltozása révén – román nacionalista vezetés alá.
Sokan tudatosan összemossák Marosszék és Maros vármegye fogalmát. Maros vármegye az 1876-os közigazgatási átszervezéssel alakult. A székelylakta vidékek mellett a vármegyéhez került két szászrégeni járás, több szomszédos vármegye települése. Ezzel magyarázható, hogy Maros megyében a románság aránya jelentős. Az egyik sepsiszentgyörgyi nacionalista (L. I.), amikor Székelyföld (Székelyföld két és fél megye) területi autonómiája ellen érvel, csúsztatással a három megye székely-magyar és román etnikai arányát emlegeti. Nem mindegy, hogy – kerekítve – 75 vagy 55 százalékarányú Székelyföldről beszélünk!
Azt is kevesen tudják, hogy a románság betelepedése Székelyföldre viszonylag későn kezdődött. Az egyik legkorábbi írásos dokumentum 1600 tájáról maradt ránk. Eszerint Marosszék vezetése – a meggyérült helyi népesség pótlására – engedélyezi, hogy a szék 76 székely településére 196 (átlag 2–3) román családot költöztessenek.
A fokozatos betelepedés nem változtatja meg a székelység etnikai arányait. A románok aránya Marosvásárhelyen 1941-ben is csupán 3,9 százalék. A város mai etnikai arculata azonban nem a természetes fejlődést tükrözi, hanem a tervszerű betelepítési politikát, valamint az 1990-es pogromét. Az enyhe román többség (55 százalék) megteremtése lehetővé teszi a román nacionalista elitnek a székelymagyarság (gyors ütemű) másodrangú polgárrá süllyesztését.
Ezt példázza, hogy olyan elemi jogokért vagyunk kénytelenek pereskedni, ami különben a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint a magyar utcanév vagy a piaci zöldség magyar megnevezése. Marosvásárhelyen a városvezetés 2015 márciusa óta tiltja a székelyek tiltakozó felvonulását, a szabad véleménynyilvánítás jogát.
Hová lett Aranyosszék?
Aranyosszék az ötödik, legkisebb és legkésőbb alapított székely szék. Még a 19. században is őrzi székely és többségi jellegét. Az 1920-as trianoni diktátum után azonban az etnikai arányok gyorsan megváltoznak. Ma a székelyek csak néhány településen alkotnak többséget, többnyire kisebbségi létbe szorulnak. Templomaik védőszárnya alatt őrzik magyarságukat, múltjukról keveset tudnak, a székely tudat megkopott, csak néhány faluban ápolják a hagyományokat és az anyanyelvet. A kialakult demográfiai arányok miatt a székely területiautonómia-igény már nem terjed ki Aranyosszékre, a ma közkézen forgó, az elmúlt napokban revizionistának nevezett Székelyföld-térképeken már hiába is keressük.
Az aranyosi székelyek a dél-erdélyi – Szászkézd és a Medgyes környéki – kézdiszékelyek utódai, akik az 1250-es évek második felében telepednek az Aranyos völgyébe. E vidéket IV. Kun László (1289) király adományozza nekik a kunok (1282) és a tatárok (1285) elleni győztes csatákban tanúsított vitézségükért. E jogukat II. András (1291) is megerősíti. Aranyosszék területén 29 település alapítására kerül sor. Orbán Balázs már csupán 22-ről tud. Az aranyosi székelyek évszázadokon át ugyanolyan földközösségi és katonai társadalomban élnek, mint tömbben élő társaik. Az aranyosszékiek számarányát a székelységen belül Csetri Elek történész – az 1600-as évekre vonatkoztatva – 9 százalékra becsüli. 270 évvel később – Orbán Balázs szerint – Székelyföld népessége 435 800 fő. Aranyosszéken 19 800-an élnek, melynek 55,8 százaléka székely (11 048) és 44,2 százalék (8751) román nemzetiségű.
Míg sorsunkról mások döntenek
Ştefan Cicio-Pop alcímben idézett szavai 1918 decemberében hangzanak el, amikor a magyarságot az egyenjogúság maszlagjával kecsegtetik. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – szól a közmondás. De nem így gondolkodnak az Erdélyt birtokba vevők. Már az első pillanattól a magyarság megalázására törekszenek. A szélsőségesek azóta is ugrásra készen állnak, tesztelik – hihetetlen méretű apparátus segítségével – a székelyek ellenálló képességét. Székelyföld ostroma nagy vehemenciával zajlik. Ennek koronája a vészjósló, évek óta tervezett régiósítás. Ez, mint Damoklesz kardja, rémisztő, mert célja az etnikai arányok drasztikus megváltoztatása. Egyértelmű, hogy a középrégióban – a népesség negyedét-harmadát alkotva – néhány év alatt elhalkul a magyar szó, eltűnik a közéletből, idegen szellemiségű szobrok, megnevezések, színek vesznek majd körül. Ünnepeinken templomainkba húzódva pompázhatunk ugyan piros-fehér-zöld gúnyában, de sorsunkról mások döntenek!
Bár Székelyföld testéből már hiányzik Aranyosszék, leszakadóban Marosvásárhely, a román nacionalizmus mind helyi állami, mind központi szinten dühöng, úgy véljük, az igazság fegyverével kiharcoljuk a székely területi autonómiát, mert az jogos, megillet mindannyiunkat!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma
A kisebbségi jogok sértik a román nép becsületét?
Hát nem szomorú, hogy szinte naponta meg kell fogalmaznunk: az erdélyi magyarság nem akar mást, mint békében élni és megmaradni ősei földjén. Nem követel többet, mint amennyit 1918. december elsején ígértek. Nem kér kevesebbet, mint amennyit a Románia által aláírt kisebbségi szerződés előír. Tudjuk, hogy Erdélyt a kisebbségi jogok tiszteletben tartására tett ígéretek ellenében (is) ajándékozták – népszavazás nélkül – Romániának.
Azt is tudjuk, hogy a román politikai elit nemcsak a gyulafehérvári határozatokat, de a nemzetközi szerződések előírásait sem tartotta és tartja tiszteletben. Az agresszív nacionalista politikai morált Nicolae Iorga 1924-ben – egy parlamenti vitán – így összegzi: aki „az 1919. december 9-ei párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa”. Furcsa logika, hiszen a román nép becsülete épp akkor forog kockán, ha politikusai – Románia nevében – nem tarják tiszteletben a megígért kisebbségi jogokat.
Elgondolkodtató, hogy a Iorga által megfogalmazott szemlélet ma is él. Ha valaki nem fogadja el, számíthat hasonló fenyegetésekre. Az elmúlt években Ilie Şandru maroshévízi történészkedő, székelyzászló-ellenes tanár – elavult történelmi ismeretek birtokában – kioktat, nacionalista kirohanásokkal fűszerezve fenyeget. Szerinte meghamisítom a románok történelmét, mert nem fogadom el a dák-római kontinuitás elméletét. Felháborítónak tartja a Székelyföld, székely-magyar, székely nép fogalmak használatát, amikor a román népszámlálás mindössze 300 székelyről tud. Meg kell érteni, hogy nincs „székelyföld” (így, kisbetűvel!), mert az „románföld” stb. Nem sokat kertel. Szerinte abszurdum Székelyföld történelmi-etnikai múltját emlegetni. Nincs ilyen, az csak „beteg fejem szüleménye”. Őrjöngése magaslatán írja: „Kádár Gyula úr! Mindennek van határa! Ne higgye, hogy az erdélyi románok milliói közömbösen és végtelenségig eltűrik az összes arcátlanságukat!”
Székelyföld térképéről, Székelyföld megnevezéséről soha nem jutna eszembe, hogy revizionista jelkép. A kisebbségi szindróma, amely miatt helyi szinten a nacionalisták kiborulnak, állami szinten is élő valóság. Így például a román külügyminisztérium emberei – a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen – látnak néhány jelvényt, szimbólumot. Többek közt az angol Szeretem Székelyföldet feliratú pólót, és azt azonnal revizionista jelképnek nevezik, de felháborítónak tartják az „úgynevezett” Székelyföld népszerűsítését is.
Jogaink határtalanok
Şandru úr nem tudja, hogy a hivatalokban román űrlapot töltünk ki, legtöbbször román nyelven kell beszélnünk, nincs önálló magyar egyetem stb. Olyan elemi jogokért is küzdenünk kell, hogy énekelhessük a himnuszunkat, mert a tolerancia országában az bűntettnek számít. Ha nem így lenne, 2015. július 21-én nem iktattak volna a himnuszéneklés jogáért – a Kovászna megyei prefektúrán – 1500 petíciót. Kulcsár-Terza József, a himnusz énekléséért büntetett Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke nem jelentené ki, hogy „a román hatalom üldöz… himnuszunkért, anyanyelvünkért”. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt önkormányzati képviselője nem nyilatkozná, hogy a román nacionalizmus legfőbb célja a magyarság felszámolása. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nem mondaná: megengedhetetlen, hogy egy EU-ország himnuszának énekléséért büntessenek.
Şandru úr! Kötetekre rúgna a másodrangú állampolgári státusból eredő nyelvi és nemzetiségi sérelmek felsorolása. Kérem, lapozza át azokat a magyar médiában megjelent írásokat, amelyekből rádöbbenhet, hogy a hivatalos magyarnyelv-használat egyáltalán nem olyan rózsás, mint ahogy Ön gondolja. Meg kell érteni, hogy nem bevándorlók, hanem a szülőföldünkön őshonos és többségi nép vagyunk, amelynek jogai nem a bevándoroltakéval azonosak. Mert ha a szenegáli beköltözik Párizsba – mondta hajdanán Ion Iliescu –, akkor számára nem kötelező szenegál nyelvű állami egyetemet fenntartani. Tanuljon meg franciául. Talán ezért is nincs magyar állami egyetemünk! Tanuljunk meg románul! Örvendjünk, hogy megtűrtként élhetünk, és nem Ruandában vagyunk, ahol nemrég az ottani nemzeti kisebbség tömeges mészárlására is sor került.
Káros a románosítás
Szerencsére növekvőben azok száma, akik felismerik, hogy káros a románosítást ösztönző ördögi eszmék ápolása. Tudják, eljött az ideje, hogy a románok megismerjék (valós) történelmüket. Felismerték, hogy a románság boldogulása nem a magyar ajkú nemzeti közösség eltiprásán múlik.
Örömmel hallom, hogy az erdélyi magyar és a szász műemlék is érték. Az egyik tévéadás román riportere a Fehér megyei Teleki-kastélyt ismertetve kijelenti, hogy az értékes műemlék épület. Elmondja – amit eddig ritkán halhattunk –, meg kell menteni, mert közös kincs, örökség, függetlenül attól, hogy kik építették. Nem hittem a szememnek, a fülemnek! Közben hallgatom Sabin Gherman és Tudor Duică történelmi fejtegetéseit a magyarok, a szászok és más nemzetiségűek szerepéről, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a román kultúra felemeléshez.
Az erdélyi együttélés népszerűsítője, Răzvan Lupescu kijelenti, vár arra a napra, amikor szívére tett kézzel mondhatja, hogy büszke románságára, mert a Romániában élő magyar nép magyarul beszélhet, tanulhat. „Elvárom – írja –, hogy az állam egyenlő jogokat biztosítson számukra az anyanyelvhasználat terén, ahogy azt a románok esetében is teszi. Elvárom, hogy az állam ne csak »megtűrje« őket, vagy úgy viselkedjék, mintha szívességet tenne nekik, hanem egyszerűen tartsa tiszteletben jogaikat.” (Corbiialbi.ro/Főtér)
A román államtól nekünk is ennyi az elvárásunk, s hogy a román nép nevében ne fenyegessen!
Marosvásárhellyel mi történt?
Csík és Udvarhely vidékén – de más székely tájakon is –, ahol az etnikai arányok megváltoztatásának közvetlen lehetősége nem áll fenn, nem érzik a székelység gyors felszámolásának veszélyét. Márpedig nincs ok diadalittasnak lenni, mert Székelyföld ostroma nagy lendülettel zajlik. A román nacionalizmus már jelentős eredménnyel büszkélkedhet. Így például a legnagyobb székely város, Marosvásárhely az elmúlt másfél évtizedben került – az etnikai arányok erőszakos megváltozása révén – román nacionalista vezetés alá.
Sokan tudatosan összemossák Marosszék és Maros vármegye fogalmát. Maros vármegye az 1876-os közigazgatási átszervezéssel alakult. A székelylakta vidékek mellett a vármegyéhez került két szászrégeni járás, több szomszédos vármegye települése. Ezzel magyarázható, hogy Maros megyében a románság aránya jelentős. Az egyik sepsiszentgyörgyi nacionalista (L. I.), amikor Székelyföld (Székelyföld két és fél megye) területi autonómiája ellen érvel, csúsztatással a három megye székely-magyar és román etnikai arányát emlegeti. Nem mindegy, hogy – kerekítve – 75 vagy 55 százalékarányú Székelyföldről beszélünk!
Azt is kevesen tudják, hogy a románság betelepedése Székelyföldre viszonylag későn kezdődött. Az egyik legkorábbi írásos dokumentum 1600 tájáról maradt ránk. Eszerint Marosszék vezetése – a meggyérült helyi népesség pótlására – engedélyezi, hogy a szék 76 székely településére 196 (átlag 2–3) román családot költöztessenek.
A fokozatos betelepedés nem változtatja meg a székelység etnikai arányait. A románok aránya Marosvásárhelyen 1941-ben is csupán 3,9 százalék. A város mai etnikai arculata azonban nem a természetes fejlődést tükrözi, hanem a tervszerű betelepítési politikát, valamint az 1990-es pogromét. Az enyhe román többség (55 százalék) megteremtése lehetővé teszi a román nacionalista elitnek a székelymagyarság (gyors ütemű) másodrangú polgárrá süllyesztését.
Ezt példázza, hogy olyan elemi jogokért vagyunk kénytelenek pereskedni, ami különben a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint a magyar utcanév vagy a piaci zöldség magyar megnevezése. Marosvásárhelyen a városvezetés 2015 márciusa óta tiltja a székelyek tiltakozó felvonulását, a szabad véleménynyilvánítás jogát.
Hová lett Aranyosszék?
Aranyosszék az ötödik, legkisebb és legkésőbb alapított székely szék. Még a 19. században is őrzi székely és többségi jellegét. Az 1920-as trianoni diktátum után azonban az etnikai arányok gyorsan megváltoznak. Ma a székelyek csak néhány településen alkotnak többséget, többnyire kisebbségi létbe szorulnak. Templomaik védőszárnya alatt őrzik magyarságukat, múltjukról keveset tudnak, a székely tudat megkopott, csak néhány faluban ápolják a hagyományokat és az anyanyelvet. A kialakult demográfiai arányok miatt a székely területiautonómia-igény már nem terjed ki Aranyosszékre, a ma közkézen forgó, az elmúlt napokban revizionistának nevezett Székelyföld-térképeken már hiába is keressük.
Az aranyosi székelyek a dél-erdélyi – Szászkézd és a Medgyes környéki – kézdiszékelyek utódai, akik az 1250-es évek második felében telepednek az Aranyos völgyébe. E vidéket IV. Kun László (1289) király adományozza nekik a kunok (1282) és a tatárok (1285) elleni győztes csatákban tanúsított vitézségükért. E jogukat II. András (1291) is megerősíti. Aranyosszék területén 29 település alapítására kerül sor. Orbán Balázs már csupán 22-ről tud. Az aranyosi székelyek évszázadokon át ugyanolyan földközösségi és katonai társadalomban élnek, mint tömbben élő társaik. Az aranyosszékiek számarányát a székelységen belül Csetri Elek történész – az 1600-as évekre vonatkoztatva – 9 százalékra becsüli. 270 évvel később – Orbán Balázs szerint – Székelyföld népessége 435 800 fő. Aranyosszéken 19 800-an élnek, melynek 55,8 százaléka székely (11 048) és 44,2 százalék (8751) román nemzetiségű.
Míg sorsunkról mások döntenek
Ştefan Cicio-Pop alcímben idézett szavai 1918 decemberében hangzanak el, amikor a magyarságot az egyenjogúság maszlagjával kecsegtetik. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – szól a közmondás. De nem így gondolkodnak az Erdélyt birtokba vevők. Már az első pillanattól a magyarság megalázására törekszenek. A szélsőségesek azóta is ugrásra készen állnak, tesztelik – hihetetlen méretű apparátus segítségével – a székelyek ellenálló képességét. Székelyföld ostroma nagy vehemenciával zajlik. Ennek koronája a vészjósló, évek óta tervezett régiósítás. Ez, mint Damoklesz kardja, rémisztő, mert célja az etnikai arányok drasztikus megváltoztatása. Egyértelmű, hogy a középrégióban – a népesség negyedét-harmadát alkotva – néhány év alatt elhalkul a magyar szó, eltűnik a közéletből, idegen szellemiségű szobrok, megnevezések, színek vesznek majd körül. Ünnepeinken templomainkba húzódva pompázhatunk ugyan piros-fehér-zöld gúnyában, de sorsunkról mások döntenek!
Bár Székelyföld testéből már hiányzik Aranyosszék, leszakadóban Marosvásárhely, a román nacionalizmus mind helyi állami, mind központi szinten dühöng, úgy véljük, az igazság fegyverével kiharcoljuk a székely területi autonómiát, mert az jogos, megillet mindannyiunkat!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma
2015. augusztus 15.
Az államalapító Szent István
Minden év augusztus 15-én (Nagyboldogasszony napján) és augusztus 20-án (Szent István ünnepén) tisztelettel emlékezünk, lélekben feltöltődünk és megerősödünk. Az István által alapított királyság a középkor egyik legjelentősebb országaként vonult be Európa történelmébe. Egy 12. századi német krónikás, Freisingi Ottó püspök az Árpád-házi királyok hatalmát korlátlannak nevezi, mert mindenki engedelmeskedik a királynak.
Az államszervező István királyt méltán tartjuk a magyar történelem legnagyobb személyiségének. Neki köszönhetjük, hogy a világ legcsodálatosabb nyelvét, a magyart beszéljük. Neki köszönhető, hogy népünk ezer éven át – Kelet és Nyugat között – dicső történelmet és kultúrát teremtett. A magyarság évszázadokon keresztül nemcsak a történeti Magyarországot, hanem a keresztény Európát is védte.
István kultusza és tisztelete soha nem halványult el. Bár országát – a magyar történelem színterét, a magyar nemzet történelmi hazáját – a magyarságra kényszerített trianoni békediktátum (1920) feldarabolta, ma is szülőhaza. Ma is egységes, mert minden magyarul érző és gondolkodó ember, aki kiejti a Magyarország nevet, a történeti országra gondol. Népünket is felszabdalták, de a lelki egység szilárd, mert az a nagy király teremtette alapokon nyugszik. Annak ellenére, hogy Szent István földjén ma másodrendű állampolgárként kezelnek, felszámolásunkra törnek, megaláznak, büszkék vagyunk arra, hogy magyarnak születtünk. Bízunk abban, hogy utódaink még hosszú évszázadokon keresztül is emlékezni fognak István királyra, az államalapítóra. Születése, megkeresztelése, házassága
István Esztergom várában született, pogány neve Vajk. Megkeresztelésére 972-ben került sor, amikor édesapja, Géza nagyfejedelem hittérítő papokat kért Nagy Ottó német-római császártól. A magyar állam megszervezését Géza alapozta, és fia, István király teremtette meg. Felismerték, hogy a magyar nép kereszténységre térése, a magyar állam megszervezése halaszthatatlan. István herceg királyhoz illő nevelésben részesül és katolikus hitben nő fel. Szorgalmasan tanulja a latin nyelvet, melyen ír és olvas. Részt vesz a vadászatokon. Géza a serdülőkorú herceget még életében trónörökösének nevezi ki.
István házassága Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával, III. Ottó, a Német-római Birodalom császára közeli rokonával mind német, mind magyar szempontból politikai, dinasztikus jellegű. A bajorok a magyarok megkeresztelését remélik, míg azok a diplomáciai kapcsolatok rendezését. Mindkét fél a jószomszédságra és békére törekszik. A fiatal fejedelmi pár a dukátus (hercegség) központjában, Nyitrán telepedik le. Gizella kíséretében a dunai hajókon Regensburgból nagyszámú német világi pap, szerzetes és katona érkezik, akik hozzájárulnak a keresztény magyar királyság megszervezéséhez.
A fejedelemségért folyó harc
István – apja minden előrelátó óvintézkedése ellenére – már uralkodása kezdetén kénytelen fegyverrel a kézben harcolni a fejedelemségért és leszámolni rokonával, a trónkövetelő Koppány vezérrel. Amikor Géza nagyfejedelem 997-ben távozik az élők sorából, István mellett egy jól szervezett, részben páncélos – nagyszámú német (sváb és bajor) lovag –, egy besenyő csapattest és magyar csapat áll készen arra, hogy szükség esetén a kijelölt trónörököst támogassa. A hadsereg parancsnoka a német Vecellin, a testőrség vezetői Hont és Pázmán német lovagok. E jól szervezett hadseregre szükség volt, mert a keresztény apa-fiú elsőszülöttségi jog ütközik az ősi magyar pogány szokásjoggal, amely szerint a trónörökös mindig az Árpád nemzetség legidősebb tagja. Koppány vezér e minőségben tart igényt a nagyfejedelemség fölötti hatalomra. A veszprémi csatában a keresztény hadak győzedelmeskednek. E csata nemcsak István és Koppány közti harc, hanem a keresztény világnézet és az ősi pogány hagyományok közti küzdelem is. Utólag könnyű okoskodni, de az adott történelmi helyzetben István államszervező munkája és a kereszténység felvétele történelmi szükségesség. A pogányságnak nevezett ősi hagyományok védelmezői kiszorulnak a hatalomból. Koppány vezér holttestét négyfelé darabolják és kitűzik Győr, Esztergom, Veszprém és Gyulafehérvár kapujára. Ez utóbbi Prokuj gyula (fejedelem) székhelye. István e kegyetlennek tűnő eljárással arra figyelmeztet, hogy mindenkitől, még a közeli rokonaitól is engedelmességet követel.
Az első magyar király
István nagyfejedelem a belső ellenállás leverése után erősíteni kívánja a magyar törzsek fölötti egyeduralmát. Rómába küldi Asztrik apátot, hogy II. Szilveszter pápától koronát, keresztet és apostoli áldást kérjen. A koronaküldést alapos diplomáciai tárgyalás előzi meg. E gesztussal a pápa és a császár elismeri István sikereit a kereszténység védelmében folytatott harcban. Theotmár merseburgi püspök lejegyzi, hogy a pápa III. Ottó császár „biztatására” küldi a koronát. Istvánt Esztergomban koronázzák meg, ünnepélyes ceremóniával emelik királyi rangra. Az eseményre 1000 karácsonyán, december 25-én, más forrás szerint 1001. január elsején kerül sor. István parancsára a koronázási jelvényeket a székesfehérvári bazilikában őrzik. Megkoronázása a következő magyar királyok számára a koronázási ceremónia megszervezésének mintájául is szolgál. A koronázás csak akkor jogérvényes, ha azt a mindenkori esztergomi érsek celebrálja. István királlyá koronázása a magyar állam születésének időpontja is. Ettől kezdve a magyar király az összes magyar teljhatalmú uralkodója, egy személyben király és pap. Ez azt jelenti, hogy nincs alárendelve a pápának és a német-római császárnak. Saját belátása szerint dönt az állam és az egyház szervezésében. Saját elképzelései szerint szervezi a közigazgatást, szedhet adót, verethet pénzt, adhat ki törvényeket.
Országegyesítés A magyar törzsfők az Árpád vezette honfoglalástól (895) kezdve még sokáig megtartják az országaik fölötti hatalmat. A magyar nyelv őrzi a hetedhét országon át kifejezést, annak a kornak az emlékét, amikor még hét magyar fejedelem birtokolta a Kárpát-medencét. Az államegyesítés során István a békés eszközök mellett kénytelen igénybe venni a hadsereget is. A magyar fejedelmek számára egyértelmű figyelmeztetésként hat Koppány leverése és István megkoronázása. A nagyfejedelem mindkét alkalommal jelzi, hogy az összes magyar királya kíván lenni, aki alattvalóitól megköveteli a keresztény vallásra való áttérést és államszervező munkájának elfogadását, támogatását.
Ha a törzsi fejedelmek hűségesküt tesznek, megtarthatják törzsi birtokaik egyharmadát. A törzsi birtokok kétharmad része mint királyi birtok az államszervezés anyagi alapját biztosítja. Mindazokat, akik ellenállnak, fegyverrel kényszeríti meghódolásra. Így jár el Erdélyben Prokuj gyulával és a vele szövetséges, alárendelt Keán bolgár-szláv eredetű magyar előkelővel. Délvidék nagy hatalmú fejedelme, Ajtony vezér is Keánhoz hasonlóan csatában veszti életét. István király a kavarok (kabarok) urát, fejedelmét, Aba Sámuelt dinasztikus házassággal láncolja magához. Hasonlóképp a magyar királyság hatalmát szolgálja az is, amikor 1009-ben egyik húgát Velence uralkodójához, Orseolo Ottóhoz adja feleségül. E házasság révén javul a magyar állam Bizánccal való kapcsolata, mivel Velence a Bizánci Birodalom vazallusa. A két nagyhatalom közti politikai szövetséget István tovább erősíti azáltal, hogy 1018 körül Imre herceget egy bizánci hercegnővel házasítja össze.
Imre herceg és az Intelmek
István Ottó fiát jelöli trónörökösnek, ezért Imre herceget vallásos nevelésben részesíti. Nevelői közt találjuk édesanyját, Gizella királynét, édesapját, István királyt és Gellért püspököt. Ottó korai halála után Imre herceg elméleti oktatását kiegészítik kormányzási és politikai ismeretekkel. Tanul lovagolni és fegyverrel bánni. Részt vesz a vadászatokon. 1030-ban hadvezérként személyesen vezeti a bihari dukátus hadseregét és a nyugati határszél páncélosseregeit is.
Imre nagyszerű nevelését szemlélteti a számára összeállított Intelmek. E könyvecske műfajilag erkölcstanító királytükör. Célja bemutatni a jó királyt és kormányzást. Összeállítója István király, lejegyzője pedig egy királyi udvarban élő tudós pap. A helyes kormányzás alapelvei – a tízparancsolat mintájára – tíz fejezetbe tömörítve ismerhetők meg. A király arra inti fiát, hogy tartsa tiszteletben az egyházat, a papságot, a főembereket, a vitézi rendet, a királyi tanácsot. Kiemeli, hogy az igaz ítélet és a türelem gyakorlása alapján „a türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak”. Fontosnak tartja az idegenek befogadását és támogatását, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Imre herceg egy vadászat alkalmával, 1031. szeptember 2-án hunyt el. Szent László király idejében Imre herceget, István királyt és Gellért püspököt egyszerre avatják szentté.
István, a szent
István király Nagyboldogasszony napján, 1038. augusztus 15-én hunyt el, miután halálos ágyán felajánlotta országát Szűz Máriának. A Nagy Legenda írja, hogy a király „imáiban magát és királyságát a mindenkoron Szűz Istenanya, Mária oltalmába helyezte”. Magyarországot ezért nevezik még Mária országának is. Mária a magyar nép égi oltalmazója. Égi patrónusának a magyarság minden év augusztus 15-én tisztelettel adózik.
István temetésére Székesfehérváron kerül sor a Boldogasszony tiszteletére szentelt bazilikában. Három éven keresztül gyászolják. Mivel sírja közelében több csoda történt, többen meggyógyulnak, István király szentként való tisztelete már ekkor elkezdődik.
Az erőskezű és határozott István király halála utáni évtizedekben két pogánylázadás tört ki. Az 1061-es alkalmával a vandál pusztításoktól tartva a székesfehérvári egyház kanonokjai kiemelik István mumifikálódott testét a koporsójából és elrejtik a bazilika alatti kriptába. Ez alkalommal egy Merkur nevű szerzetes leválasztja István kardforgató, igazságosztó jobb karját a testéről. A Szent Jobbot egy Berettyó folyó melletti családi monostorba helyezi el. A Szent Jobbra Szent László király egyik országjárása idején talál rá, és egy kőmonostorba, a szentjobbi apátságba helyezteti el. Szent László király 1083. augusztus 15-én István király szentté avatásának tiszteletére országgyűlést hirdet. A ceremónia megtartását azonban váratlan esemény akadályozza. A kripta bejáratát súlyos kőlap zárja el, amely csak akkor mozdítható, amikor – egy Caritas nevű apáca tanácsára – László király szabadon engedi a visegrádi várba zárt Salamon királyt. Ezt a kortársak úgy értelmezik, hogy Szent István király még holtában is a megbocsátásra buzdít. István földi maradványait a „legtisztább gyolcsba” göngyölik, majd ezüstládában Szűz Mária oltárára emelik. István király szentté avatására 1083. augusztus 20-án VII. Gergely pápa írásbeli engedélyével és a pápai legátus jelenlétében kerül sor. Mivel kultusza Európában is elterjedt, Buda várának visszafoglalása tiszteletére 1686-ban XI. Ince pápa az egyetemes egyház nevében is szentté avatja.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Minden év augusztus 15-én (Nagyboldogasszony napján) és augusztus 20-án (Szent István ünnepén) tisztelettel emlékezünk, lélekben feltöltődünk és megerősödünk. Az István által alapított királyság a középkor egyik legjelentősebb országaként vonult be Európa történelmébe. Egy 12. századi német krónikás, Freisingi Ottó püspök az Árpád-házi királyok hatalmát korlátlannak nevezi, mert mindenki engedelmeskedik a királynak.
Az államszervező István királyt méltán tartjuk a magyar történelem legnagyobb személyiségének. Neki köszönhetjük, hogy a világ legcsodálatosabb nyelvét, a magyart beszéljük. Neki köszönhető, hogy népünk ezer éven át – Kelet és Nyugat között – dicső történelmet és kultúrát teremtett. A magyarság évszázadokon keresztül nemcsak a történeti Magyarországot, hanem a keresztény Európát is védte.
István kultusza és tisztelete soha nem halványult el. Bár országát – a magyar történelem színterét, a magyar nemzet történelmi hazáját – a magyarságra kényszerített trianoni békediktátum (1920) feldarabolta, ma is szülőhaza. Ma is egységes, mert minden magyarul érző és gondolkodó ember, aki kiejti a Magyarország nevet, a történeti országra gondol. Népünket is felszabdalták, de a lelki egység szilárd, mert az a nagy király teremtette alapokon nyugszik. Annak ellenére, hogy Szent István földjén ma másodrendű állampolgárként kezelnek, felszámolásunkra törnek, megaláznak, büszkék vagyunk arra, hogy magyarnak születtünk. Bízunk abban, hogy utódaink még hosszú évszázadokon keresztül is emlékezni fognak István királyra, az államalapítóra. Születése, megkeresztelése, házassága
István Esztergom várában született, pogány neve Vajk. Megkeresztelésére 972-ben került sor, amikor édesapja, Géza nagyfejedelem hittérítő papokat kért Nagy Ottó német-római császártól. A magyar állam megszervezését Géza alapozta, és fia, István király teremtette meg. Felismerték, hogy a magyar nép kereszténységre térése, a magyar állam megszervezése halaszthatatlan. István herceg királyhoz illő nevelésben részesül és katolikus hitben nő fel. Szorgalmasan tanulja a latin nyelvet, melyen ír és olvas. Részt vesz a vadászatokon. Géza a serdülőkorú herceget még életében trónörökösének nevezi ki.
István házassága Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával, III. Ottó, a Német-római Birodalom császára közeli rokonával mind német, mind magyar szempontból politikai, dinasztikus jellegű. A bajorok a magyarok megkeresztelését remélik, míg azok a diplomáciai kapcsolatok rendezését. Mindkét fél a jószomszédságra és békére törekszik. A fiatal fejedelmi pár a dukátus (hercegség) központjában, Nyitrán telepedik le. Gizella kíséretében a dunai hajókon Regensburgból nagyszámú német világi pap, szerzetes és katona érkezik, akik hozzájárulnak a keresztény magyar királyság megszervezéséhez.
A fejedelemségért folyó harc
István – apja minden előrelátó óvintézkedése ellenére – már uralkodása kezdetén kénytelen fegyverrel a kézben harcolni a fejedelemségért és leszámolni rokonával, a trónkövetelő Koppány vezérrel. Amikor Géza nagyfejedelem 997-ben távozik az élők sorából, István mellett egy jól szervezett, részben páncélos – nagyszámú német (sváb és bajor) lovag –, egy besenyő csapattest és magyar csapat áll készen arra, hogy szükség esetén a kijelölt trónörököst támogassa. A hadsereg parancsnoka a német Vecellin, a testőrség vezetői Hont és Pázmán német lovagok. E jól szervezett hadseregre szükség volt, mert a keresztény apa-fiú elsőszülöttségi jog ütközik az ősi magyar pogány szokásjoggal, amely szerint a trónörökös mindig az Árpád nemzetség legidősebb tagja. Koppány vezér e minőségben tart igényt a nagyfejedelemség fölötti hatalomra. A veszprémi csatában a keresztény hadak győzedelmeskednek. E csata nemcsak István és Koppány közti harc, hanem a keresztény világnézet és az ősi pogány hagyományok közti küzdelem is. Utólag könnyű okoskodni, de az adott történelmi helyzetben István államszervező munkája és a kereszténység felvétele történelmi szükségesség. A pogányságnak nevezett ősi hagyományok védelmezői kiszorulnak a hatalomból. Koppány vezér holttestét négyfelé darabolják és kitűzik Győr, Esztergom, Veszprém és Gyulafehérvár kapujára. Ez utóbbi Prokuj gyula (fejedelem) székhelye. István e kegyetlennek tűnő eljárással arra figyelmeztet, hogy mindenkitől, még a közeli rokonaitól is engedelmességet követel.
Az első magyar király
István nagyfejedelem a belső ellenállás leverése után erősíteni kívánja a magyar törzsek fölötti egyeduralmát. Rómába küldi Asztrik apátot, hogy II. Szilveszter pápától koronát, keresztet és apostoli áldást kérjen. A koronaküldést alapos diplomáciai tárgyalás előzi meg. E gesztussal a pápa és a császár elismeri István sikereit a kereszténység védelmében folytatott harcban. Theotmár merseburgi püspök lejegyzi, hogy a pápa III. Ottó császár „biztatására” küldi a koronát. Istvánt Esztergomban koronázzák meg, ünnepélyes ceremóniával emelik királyi rangra. Az eseményre 1000 karácsonyán, december 25-én, más forrás szerint 1001. január elsején kerül sor. István parancsára a koronázási jelvényeket a székesfehérvári bazilikában őrzik. Megkoronázása a következő magyar királyok számára a koronázási ceremónia megszervezésének mintájául is szolgál. A koronázás csak akkor jogérvényes, ha azt a mindenkori esztergomi érsek celebrálja. István királlyá koronázása a magyar állam születésének időpontja is. Ettől kezdve a magyar király az összes magyar teljhatalmú uralkodója, egy személyben király és pap. Ez azt jelenti, hogy nincs alárendelve a pápának és a német-római császárnak. Saját belátása szerint dönt az állam és az egyház szervezésében. Saját elképzelései szerint szervezi a közigazgatást, szedhet adót, verethet pénzt, adhat ki törvényeket.
Országegyesítés A magyar törzsfők az Árpád vezette honfoglalástól (895) kezdve még sokáig megtartják az országaik fölötti hatalmat. A magyar nyelv őrzi a hetedhét országon át kifejezést, annak a kornak az emlékét, amikor még hét magyar fejedelem birtokolta a Kárpát-medencét. Az államegyesítés során István a békés eszközök mellett kénytelen igénybe venni a hadsereget is. A magyar fejedelmek számára egyértelmű figyelmeztetésként hat Koppány leverése és István megkoronázása. A nagyfejedelem mindkét alkalommal jelzi, hogy az összes magyar királya kíván lenni, aki alattvalóitól megköveteli a keresztény vallásra való áttérést és államszervező munkájának elfogadását, támogatását.
Ha a törzsi fejedelmek hűségesküt tesznek, megtarthatják törzsi birtokaik egyharmadát. A törzsi birtokok kétharmad része mint királyi birtok az államszervezés anyagi alapját biztosítja. Mindazokat, akik ellenállnak, fegyverrel kényszeríti meghódolásra. Így jár el Erdélyben Prokuj gyulával és a vele szövetséges, alárendelt Keán bolgár-szláv eredetű magyar előkelővel. Délvidék nagy hatalmú fejedelme, Ajtony vezér is Keánhoz hasonlóan csatában veszti életét. István király a kavarok (kabarok) urát, fejedelmét, Aba Sámuelt dinasztikus házassággal láncolja magához. Hasonlóképp a magyar királyság hatalmát szolgálja az is, amikor 1009-ben egyik húgát Velence uralkodójához, Orseolo Ottóhoz adja feleségül. E házasság révén javul a magyar állam Bizánccal való kapcsolata, mivel Velence a Bizánci Birodalom vazallusa. A két nagyhatalom közti politikai szövetséget István tovább erősíti azáltal, hogy 1018 körül Imre herceget egy bizánci hercegnővel házasítja össze.
Imre herceg és az Intelmek
István Ottó fiát jelöli trónörökösnek, ezért Imre herceget vallásos nevelésben részesíti. Nevelői közt találjuk édesanyját, Gizella királynét, édesapját, István királyt és Gellért püspököt. Ottó korai halála után Imre herceg elméleti oktatását kiegészítik kormányzási és politikai ismeretekkel. Tanul lovagolni és fegyverrel bánni. Részt vesz a vadászatokon. 1030-ban hadvezérként személyesen vezeti a bihari dukátus hadseregét és a nyugati határszél páncélosseregeit is.
Imre nagyszerű nevelését szemlélteti a számára összeállított Intelmek. E könyvecske műfajilag erkölcstanító királytükör. Célja bemutatni a jó királyt és kormányzást. Összeállítója István király, lejegyzője pedig egy királyi udvarban élő tudós pap. A helyes kormányzás alapelvei – a tízparancsolat mintájára – tíz fejezetbe tömörítve ismerhetők meg. A király arra inti fiát, hogy tartsa tiszteletben az egyházat, a papságot, a főembereket, a vitézi rendet, a királyi tanácsot. Kiemeli, hogy az igaz ítélet és a türelem gyakorlása alapján „a türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak”. Fontosnak tartja az idegenek befogadását és támogatását, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Imre herceg egy vadászat alkalmával, 1031. szeptember 2-án hunyt el. Szent László király idejében Imre herceget, István királyt és Gellért püspököt egyszerre avatják szentté.
István, a szent
István király Nagyboldogasszony napján, 1038. augusztus 15-én hunyt el, miután halálos ágyán felajánlotta országát Szűz Máriának. A Nagy Legenda írja, hogy a király „imáiban magát és királyságát a mindenkoron Szűz Istenanya, Mária oltalmába helyezte”. Magyarországot ezért nevezik még Mária országának is. Mária a magyar nép égi oltalmazója. Égi patrónusának a magyarság minden év augusztus 15-én tisztelettel adózik.
István temetésére Székesfehérváron kerül sor a Boldogasszony tiszteletére szentelt bazilikában. Három éven keresztül gyászolják. Mivel sírja közelében több csoda történt, többen meggyógyulnak, István király szentként való tisztelete már ekkor elkezdődik.
Az erőskezű és határozott István király halála utáni évtizedekben két pogánylázadás tört ki. Az 1061-es alkalmával a vandál pusztításoktól tartva a székesfehérvári egyház kanonokjai kiemelik István mumifikálódott testét a koporsójából és elrejtik a bazilika alatti kriptába. Ez alkalommal egy Merkur nevű szerzetes leválasztja István kardforgató, igazságosztó jobb karját a testéről. A Szent Jobbot egy Berettyó folyó melletti családi monostorba helyezi el. A Szent Jobbra Szent László király egyik országjárása idején talál rá, és egy kőmonostorba, a szentjobbi apátságba helyezteti el. Szent László király 1083. augusztus 15-én István király szentté avatásának tiszteletére országgyűlést hirdet. A ceremónia megtartását azonban váratlan esemény akadályozza. A kripta bejáratát súlyos kőlap zárja el, amely csak akkor mozdítható, amikor – egy Caritas nevű apáca tanácsára – László király szabadon engedi a visegrádi várba zárt Salamon királyt. Ezt a kortársak úgy értelmezik, hogy Szent István király még holtában is a megbocsátásra buzdít. István földi maradványait a „legtisztább gyolcsba” göngyölik, majd ezüstládában Szűz Mária oltárára emelik. István király szentté avatására 1083. augusztus 20-án VII. Gergely pápa írásbeli engedélyével és a pápai legátus jelenlétében kerül sor. Mivel kultusza Európában is elterjedt, Buda várának visszafoglalása tiszteletére 1686-ban XI. Ince pápa az egyetemes egyház nevében is szentté avatja.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 5.
Székelyföld „igazi román terület”?
1918 novemberében, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács megfogalmazza Magyarországgal szembeni területi követeléseit, a székely megyéket a románlakta vidékek sorában említi, s kijelenti, hogy „Erdély románok által lakott” vidékeire tart igényt.
Ez már akkor érthetetlen volt, mert a székely megyék nem tartoztak a román vidékek közé. Talán akkor is azt jelentette, mint most, a 21. század elején, hogy Székelyföld nem létezik? Ha úgy fogalmaztak volna, hogy Erdély románok, magyarok és szászok lakta megyéit szeretnék elszakítani Magyarországtól, az tükrözte volna a demográfiai adottságokat és a politikai célt. Székelyföldre a helyes és pontos meghatározás a magyarlakta kifejezés lenne. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya itt a következő volt: Udvarhely megyében 2,28, Csík megyében 12,37, Háromszéken 15,5, míg Maros vármegye marosszéki részén mintegy 10 százalék. Érthető, hogy a 90 százalékarányban székelyek lakta Székelyföldre miért nem használják a románok által is lakott vidék kifejezést. Mert az egyértelműen csak a peremvidéki román településekre vonatkozna. Márpedig a területszerzők egész Székelyföld elszakítására törekednek. A románlakta meghatározást csak megtévesztésként használják, mert hogy nézne ki a magyarlakta Székelyföld fölötti román önrendelkezést emlegetni? Jól tudták, hogy e régió a székely népet illetné meg. Ha ők a 43 százalékarány nevében jogosnak tartották követelni Kelet-Magyarország területét, akkor a székelyek 90 százalékarányának igénye Székelyföldre vitathatatlan!
Vajon mit takar Liviu Dragnea 2013-as székelyföldi turnéján elhangzott, címben idézett kijelentése? A régiók átalakításáért felelős miniszterelnök-helyettes talán politikai megfontolásból fogalmaz úgy, hogy „Székelyföld nemcsak egy szép térsége” Romániának, hanem „igazi román terület” is. Lehet, hogy a területi autonómia elleni bizonygatási kényszer hatására tört ki belőle az őszinteség, hogy minek szeretné látni e régiót. Teszi ezt egy „baráti” látogatás alkalmával, amikor senki nem vitatja, hogy Székelyföld államjogilag Románia része. Akkor, amikor jól tudjuk, hogy az önrendelkezési jog minden nép számára „elévülhetetlen, úgynevezett ius cogens”, olyan jog, amellyel bármikor lehet élni. Ami a trianoni diktátumot illeti, precedensértékű az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés, amely nem megegyezés alapján, hanem diktátummal született.
Az ENSZ-közgyűlés az angol–spanyol vitában úgy nyilatkozott, hogy jogos Spanyolország részéről e terület visszakövetelése. Minket, akik Románián belüli területi autonómiát kérünk, köszönetképp, hogy beérjük ennyivel, még arra sem méltatnak, hogy az általunk lakott régiót elismerjék igazi székely területnek?
Mitől igazi román terület? A miniszter ennek magyarázatával adós, de nem hihetjük, hogy ne tudná, a hivatalos román népszámlálási adatok szerint Székelyföld – a statisztika nyelvén is – igazi székely-magyar terület. Lehetséges, hogy Dragnea ismeri és elfogadja a legnagyobb román történész, Nicolae Iorga, valamint G. Popa-Lisseanu fajelméletét, amely alapján úgy gondolja, hogy Székelyföld székely népe „vérében” román, vagyis román származású?
Tiszától a Dnyeszterig
Nyilvánvaló, hogy a székely megyék románlakta vidékké nyilvánítása politikai célzatú. A román politikai elit számára 1918-ban közismert volt az Aurel Popovici által – Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös sugallatára – 1906-ban összeállított Nagy Ausztria Egyesült Államok konföderációjának terve, amely a történelmi Székelyföldnek (Seklerland) Erdéllyel egyenrangú szövetséges státust biztosítana. Tehát tudják, hogy – a népek önrendelkezési joga alapján – jogtalan e székely régió bekebelezése. 1918. december elsején Gyulafehérváron (is) a minél nagyobb terület megszerzését határozták el. Magyarországtól 26 magyar vármegyéjének átadását követelték – köztük színmagyar nagyvárosokat és a Tisza keleti sávját –, mindezt az 57 százalékarányú nem román ajkúak megkérdezése nélkül.
A Tiszától keletre levő magyarországi települések lakói – közel száz évvel Magyarország szétroncsolása után – még álmukban sem hinnék el, hogy a szélsőséges román nacionalisták mindmáig nem mondtak le e területekről. A 2000-ben alapított Noua Dreaptă (Új Jobboldal) – a Vasgárda szellemi örököse – legfőbb célkitűzése a Tiszától a Dnyeszterig tartó területek megszerzése. E követelés Moldva és Havaselve egyesülése ünnepén, 2015. január 24-én is elhangzott.
Kollektív jogok nélkül
Ha tisztességes politikai morál jellemezné Romániát, akkor lehetne olyan demokratikus törvényeket alkotni, amelyek egyenlőségre, kölcsönös tiszteletre alapoznák a nemzeti közösségek jogait. Ha a román nacionalista elitet nem a más nyelvű és kultúrájú nemzeti közösségek léte zavarná, hanem célja a magasabb életszínvonal megteremtése lenne, akkor törekedne arra, hogy a döntések helyben szülessenek. Azokra bízná, akiket érint, a nagy történelmi régiók etnikumtól függetlenül maguk dönthetnének sorsukról. Sabin Gherman, a jeles román értelmiségi adatokkal alátámasztott előadásaiban rámutat, hogy a román demokrácia alapköve Románia föderális átszervezése lenne. Bizonyos alrégiók területi autonómiát élveznének, mint például Székelyföld, Partium stb. Romániában ennek ellenkezője zajlik. Az 1990-ben megszerkesztett alkotmány első cikkelyét úgy fogalmazták meg, hogy lehetetlenné tegyék a közösségi jogok gyakorlását, köztük a magyarok, a székelyek területi, kulturális, illetve helyi autonómiáját, és meggátolják az ország föderális átszervezését. Az alkotmány első cikkelyének horderejét a politikailag éretlen magyar parlamenti csoport is érzékeli, és nem vesz részt a szavazáson. Egyedül Király Károly érti e törvény valódi súlyát, és tiltakozásként elhagyja a termet. Fültanúja voltam (Sepsiszentgyörgyön) az olyan megjegyzéseknek, hogy: Király megint kiviselte magát! Annak a cikkelynek semmi jelentősége! Miért kell a románokat heccelni? Azóta mindenki meggyőződhetett arról, hogy az említett alaptörvényre hivatkozva akadályozzák meg a kollektív jogok biztosítását.
Csaba királyfi visszatér?
Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászló kitűzése miatti első pénzbüntetést a marosvásárhelyi rendőrség szabta ki. Egy másik székely szimbólum eltávolításának követelése Kovászna megye prefektusától származik. Őt a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó tábla zavarta, amely Sepsiszentgyörgy központjában állt. Végül a „modellértékű” román demokrácia 2015 Kisasszony havában már nem tűri a kis ovális SIC feliratú öntapadóst sem. A Kovászna Megyei Fogyasztóvédelem munkatársai Sepsiszentgyörgyön ezért háborgatták a magántaxisokat, kapartatják le az autók farán lévő jelképet, mert jogos használatáról nem tudtak semmilyen igazolást felmutatni! Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen! Ha április elseje lenne, azt hihetnénk, hogy az említett intézmény tréfát űz. Megfigyelhető, ha korábban a szélsőséges önjelölt hőbörgők gyalázták a székelységet, illetve szélsőséges bandák ordítozták, hogy a székelyek és Székelyföld nem létezik, most egyre gyakrabban a román állam törvényes intézményei teszik ugyanazt. Büntetve, fenyegetve és a törvényességre hivatkozva! Kérdés, meddig lehet porig alázni egy őshonos népet. Székely voltunk szimbólumait – székely zászló, a Terra Siculorum, a SIC-jelkép – népszerűsítő reklámnak csúfolni? Kérjünk engedélyt jelképeink használatára! Kitől? Az égi hatalmaktól? Csaba királyfitól? Köztudott, hogy hadai élén – a székely mitológia szerint – a Tejúton lovagol, de a csillagösvényről hazatér, ha a székely nép veszélybe kerül!
Talán a legegyszerűbb az lenne, ha már születésünk pillanatában résen állva követelnénk azt a román nyelvű, lepecsételt igazolást, amely bizonyítja székelységünket, s hogy Székelyföldön születtünk. Amire nagy szükség lenne, mert nélküle nem használhatjuk a Székelyföldet és székely mivoltunkat szimbolizáló SIC-jelképet. A megalázott székely atyafiakat azóta is fűti a kíváncsiság, és kérdezgetik is egymástól, hogy a buzgó hivatalnokok a RO jelzést is levakartatják, büntetik, ha arra a székely taxisnak nincs szerződése? Hogy a székelyudvahelyi rendőrautó magyar felirata körüli siralmasan nevetséges hacacárét most ne is emlegessük.
Az úgynevezett Székelyföld
A román politikai elit és a szélsőséges nacionalisták kínosan ügyelnek, hogy nehogy kiejtsék szájukon a Székelyföld megnevezést. Ha mégis elhangzik, akkor az úgynevezett szóval jelzik, hogy ők tudják, nem létezik. Agyrém: területi autonómiát kérni néhány száz székelynek? Márpedig a román népszámlálás csak ennyit talált. Micsoda pofátlanság a székelyek követelőzése! – halljuk a román médiában. Mi lenne ebből a szép, kerek országból, ha minden kis csoport autonómiát kapna? A székelyek nyelve és kultúrája azonos a magyarral, de sajátos történelmük révén egy évezreden át külön népnek tartják magukat. A székely nép fogalmát sokan az iskolában tanultak alapján csak rendi értelemben, a középkorra vonatkoztatva használják. Márpedig a székelyek önálló nép a magyarokhoz való csatlakozástól kezdve, de az azonos nyelv és kultúra révén részesei a magyarságnak is. Abban különböznek a magyarságtól, hogy annak legöntudatosabb csoportja. A külön nép tudatát úgy kell érteni, mint a németeknél: vannak osztrákok, bajorok stb.
Hogy a székely hivatalos népszámláskor nem vállalja székelységét, annak magyarázata egyszerű. Brătianu román miniszterelnök a párizsi tárgyalások (1919–20) idején a székelyeket külön nemzetiségnek nyilvánítja, és különböző csúsztatásokkal lefaragja az 1,7 millió erdélyi magyar lélekszámát 600 ezerre, ezzel is alátámasztva a román igényt a románlakta Erdélyre. Azóta a román népszámláskor a magyar politikusok óva intik a székelyeket, hogy vallják magukat magyarnak. Azonban most, amikor a székely területi autonómiát követeljük, szükség van a székely identitás vállalására! Székelyföld létezik!
Az utóbbi másfél évtizedben a székely nemzeti öntudat megerősödött. Akik részt vettek az autonómiáért folytatott tüntetéseken, tudják, hogy az egyik erőteljesen skandált jelszó: Székelyek vagyunk! Ebben szerepet játszik a hun származás tudata és a sajátos székely történelem! Nem elhanyagolható: ez tiltakozás az ellen is, hogy a hatalom nem ismeri el a székely népet, Székelyföldet! A román nacionalistáknak meg kell érteniük, hogy történeti források százai bizonyítják Székelyföld létét, mely már akkor is létezett, amikor a román államok (1330, 1359) alapítására még nem került sor. A székely ispánra utaló oklevél 1235-ből származik. Székelyföldet nem most találtuk ki! Egy 1495-ből fennmaradt latin szövegben olvasható az in terra Siculi megnevezés, egy másikban, melyet 1497-ben kelteznek, az in terram Siculorum, majd a 16. századtól kedve egyre gyakrabban magyarul és németül is olvasható a Zekel földen és a Zegelland formában is. Mi tudjuk, hogy Székelyföld volt és lesz! Mert egy nép (nemzet) – nem rendi nemzet, nemzeti kisebbség, nemzetiség – létét nem lehet letagadni!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1918 novemberében, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács megfogalmazza Magyarországgal szembeni területi követeléseit, a székely megyéket a románlakta vidékek sorában említi, s kijelenti, hogy „Erdély románok által lakott” vidékeire tart igényt.
Ez már akkor érthetetlen volt, mert a székely megyék nem tartoztak a román vidékek közé. Talán akkor is azt jelentette, mint most, a 21. század elején, hogy Székelyföld nem létezik? Ha úgy fogalmaztak volna, hogy Erdély románok, magyarok és szászok lakta megyéit szeretnék elszakítani Magyarországtól, az tükrözte volna a demográfiai adottságokat és a politikai célt. Székelyföldre a helyes és pontos meghatározás a magyarlakta kifejezés lenne. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya itt a következő volt: Udvarhely megyében 2,28, Csík megyében 12,37, Háromszéken 15,5, míg Maros vármegye marosszéki részén mintegy 10 százalék. Érthető, hogy a 90 százalékarányban székelyek lakta Székelyföldre miért nem használják a románok által is lakott vidék kifejezést. Mert az egyértelműen csak a peremvidéki román településekre vonatkozna. Márpedig a területszerzők egész Székelyföld elszakítására törekednek. A románlakta meghatározást csak megtévesztésként használják, mert hogy nézne ki a magyarlakta Székelyföld fölötti román önrendelkezést emlegetni? Jól tudták, hogy e régió a székely népet illetné meg. Ha ők a 43 százalékarány nevében jogosnak tartották követelni Kelet-Magyarország területét, akkor a székelyek 90 százalékarányának igénye Székelyföldre vitathatatlan!
Vajon mit takar Liviu Dragnea 2013-as székelyföldi turnéján elhangzott, címben idézett kijelentése? A régiók átalakításáért felelős miniszterelnök-helyettes talán politikai megfontolásból fogalmaz úgy, hogy „Székelyföld nemcsak egy szép térsége” Romániának, hanem „igazi román terület” is. Lehet, hogy a területi autonómia elleni bizonygatási kényszer hatására tört ki belőle az őszinteség, hogy minek szeretné látni e régiót. Teszi ezt egy „baráti” látogatás alkalmával, amikor senki nem vitatja, hogy Székelyföld államjogilag Románia része. Akkor, amikor jól tudjuk, hogy az önrendelkezési jog minden nép számára „elévülhetetlen, úgynevezett ius cogens”, olyan jog, amellyel bármikor lehet élni. Ami a trianoni diktátumot illeti, precedensértékű az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés, amely nem megegyezés alapján, hanem diktátummal született.
Az ENSZ-közgyűlés az angol–spanyol vitában úgy nyilatkozott, hogy jogos Spanyolország részéről e terület visszakövetelése. Minket, akik Románián belüli területi autonómiát kérünk, köszönetképp, hogy beérjük ennyivel, még arra sem méltatnak, hogy az általunk lakott régiót elismerjék igazi székely területnek?
Mitől igazi román terület? A miniszter ennek magyarázatával adós, de nem hihetjük, hogy ne tudná, a hivatalos román népszámlálási adatok szerint Székelyföld – a statisztika nyelvén is – igazi székely-magyar terület. Lehetséges, hogy Dragnea ismeri és elfogadja a legnagyobb román történész, Nicolae Iorga, valamint G. Popa-Lisseanu fajelméletét, amely alapján úgy gondolja, hogy Székelyföld székely népe „vérében” román, vagyis román származású?
Tiszától a Dnyeszterig
Nyilvánvaló, hogy a székely megyék románlakta vidékké nyilvánítása politikai célzatú. A román politikai elit számára 1918-ban közismert volt az Aurel Popovici által – Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös sugallatára – 1906-ban összeállított Nagy Ausztria Egyesült Államok konföderációjának terve, amely a történelmi Székelyföldnek (Seklerland) Erdéllyel egyenrangú szövetséges státust biztosítana. Tehát tudják, hogy – a népek önrendelkezési joga alapján – jogtalan e székely régió bekebelezése. 1918. december elsején Gyulafehérváron (is) a minél nagyobb terület megszerzését határozták el. Magyarországtól 26 magyar vármegyéjének átadását követelték – köztük színmagyar nagyvárosokat és a Tisza keleti sávját –, mindezt az 57 százalékarányú nem román ajkúak megkérdezése nélkül.
A Tiszától keletre levő magyarországi települések lakói – közel száz évvel Magyarország szétroncsolása után – még álmukban sem hinnék el, hogy a szélsőséges román nacionalisták mindmáig nem mondtak le e területekről. A 2000-ben alapított Noua Dreaptă (Új Jobboldal) – a Vasgárda szellemi örököse – legfőbb célkitűzése a Tiszától a Dnyeszterig tartó területek megszerzése. E követelés Moldva és Havaselve egyesülése ünnepén, 2015. január 24-én is elhangzott.
Kollektív jogok nélkül
Ha tisztességes politikai morál jellemezné Romániát, akkor lehetne olyan demokratikus törvényeket alkotni, amelyek egyenlőségre, kölcsönös tiszteletre alapoznák a nemzeti közösségek jogait. Ha a román nacionalista elitet nem a más nyelvű és kultúrájú nemzeti közösségek léte zavarná, hanem célja a magasabb életszínvonal megteremtése lenne, akkor törekedne arra, hogy a döntések helyben szülessenek. Azokra bízná, akiket érint, a nagy történelmi régiók etnikumtól függetlenül maguk dönthetnének sorsukról. Sabin Gherman, a jeles román értelmiségi adatokkal alátámasztott előadásaiban rámutat, hogy a román demokrácia alapköve Románia föderális átszervezése lenne. Bizonyos alrégiók területi autonómiát élveznének, mint például Székelyföld, Partium stb. Romániában ennek ellenkezője zajlik. Az 1990-ben megszerkesztett alkotmány első cikkelyét úgy fogalmazták meg, hogy lehetetlenné tegyék a közösségi jogok gyakorlását, köztük a magyarok, a székelyek területi, kulturális, illetve helyi autonómiáját, és meggátolják az ország föderális átszervezését. Az alkotmány első cikkelyének horderejét a politikailag éretlen magyar parlamenti csoport is érzékeli, és nem vesz részt a szavazáson. Egyedül Király Károly érti e törvény valódi súlyát, és tiltakozásként elhagyja a termet. Fültanúja voltam (Sepsiszentgyörgyön) az olyan megjegyzéseknek, hogy: Király megint kiviselte magát! Annak a cikkelynek semmi jelentősége! Miért kell a románokat heccelni? Azóta mindenki meggyőződhetett arról, hogy az említett alaptörvényre hivatkozva akadályozzák meg a kollektív jogok biztosítását.
Csaba királyfi visszatér?
Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászló kitűzése miatti első pénzbüntetést a marosvásárhelyi rendőrség szabta ki. Egy másik székely szimbólum eltávolításának követelése Kovászna megye prefektusától származik. Őt a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó tábla zavarta, amely Sepsiszentgyörgy központjában állt. Végül a „modellértékű” román demokrácia 2015 Kisasszony havában már nem tűri a kis ovális SIC feliratú öntapadóst sem. A Kovászna Megyei Fogyasztóvédelem munkatársai Sepsiszentgyörgyön ezért háborgatták a magántaxisokat, kapartatják le az autók farán lévő jelképet, mert jogos használatáról nem tudtak semmilyen igazolást felmutatni! Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen! Ha április elseje lenne, azt hihetnénk, hogy az említett intézmény tréfát űz. Megfigyelhető, ha korábban a szélsőséges önjelölt hőbörgők gyalázták a székelységet, illetve szélsőséges bandák ordítozták, hogy a székelyek és Székelyföld nem létezik, most egyre gyakrabban a román állam törvényes intézményei teszik ugyanazt. Büntetve, fenyegetve és a törvényességre hivatkozva! Kérdés, meddig lehet porig alázni egy őshonos népet. Székely voltunk szimbólumait – székely zászló, a Terra Siculorum, a SIC-jelkép – népszerűsítő reklámnak csúfolni? Kérjünk engedélyt jelképeink használatára! Kitől? Az égi hatalmaktól? Csaba királyfitól? Köztudott, hogy hadai élén – a székely mitológia szerint – a Tejúton lovagol, de a csillagösvényről hazatér, ha a székely nép veszélybe kerül!
Talán a legegyszerűbb az lenne, ha már születésünk pillanatában résen állva követelnénk azt a román nyelvű, lepecsételt igazolást, amely bizonyítja székelységünket, s hogy Székelyföldön születtünk. Amire nagy szükség lenne, mert nélküle nem használhatjuk a Székelyföldet és székely mivoltunkat szimbolizáló SIC-jelképet. A megalázott székely atyafiakat azóta is fűti a kíváncsiság, és kérdezgetik is egymástól, hogy a buzgó hivatalnokok a RO jelzést is levakartatják, büntetik, ha arra a székely taxisnak nincs szerződése? Hogy a székelyudvahelyi rendőrautó magyar felirata körüli siralmasan nevetséges hacacárét most ne is emlegessük.
Az úgynevezett Székelyföld
A román politikai elit és a szélsőséges nacionalisták kínosan ügyelnek, hogy nehogy kiejtsék szájukon a Székelyföld megnevezést. Ha mégis elhangzik, akkor az úgynevezett szóval jelzik, hogy ők tudják, nem létezik. Agyrém: területi autonómiát kérni néhány száz székelynek? Márpedig a román népszámlálás csak ennyit talált. Micsoda pofátlanság a székelyek követelőzése! – halljuk a román médiában. Mi lenne ebből a szép, kerek országból, ha minden kis csoport autonómiát kapna? A székelyek nyelve és kultúrája azonos a magyarral, de sajátos történelmük révén egy évezreden át külön népnek tartják magukat. A székely nép fogalmát sokan az iskolában tanultak alapján csak rendi értelemben, a középkorra vonatkoztatva használják. Márpedig a székelyek önálló nép a magyarokhoz való csatlakozástól kezdve, de az azonos nyelv és kultúra révén részesei a magyarságnak is. Abban különböznek a magyarságtól, hogy annak legöntudatosabb csoportja. A külön nép tudatát úgy kell érteni, mint a németeknél: vannak osztrákok, bajorok stb.
Hogy a székely hivatalos népszámláskor nem vállalja székelységét, annak magyarázata egyszerű. Brătianu román miniszterelnök a párizsi tárgyalások (1919–20) idején a székelyeket külön nemzetiségnek nyilvánítja, és különböző csúsztatásokkal lefaragja az 1,7 millió erdélyi magyar lélekszámát 600 ezerre, ezzel is alátámasztva a román igényt a románlakta Erdélyre. Azóta a román népszámláskor a magyar politikusok óva intik a székelyeket, hogy vallják magukat magyarnak. Azonban most, amikor a székely területi autonómiát követeljük, szükség van a székely identitás vállalására! Székelyföld létezik!
Az utóbbi másfél évtizedben a székely nemzeti öntudat megerősödött. Akik részt vettek az autonómiáért folytatott tüntetéseken, tudják, hogy az egyik erőteljesen skandált jelszó: Székelyek vagyunk! Ebben szerepet játszik a hun származás tudata és a sajátos székely történelem! Nem elhanyagolható: ez tiltakozás az ellen is, hogy a hatalom nem ismeri el a székely népet, Székelyföldet! A román nacionalistáknak meg kell érteniük, hogy történeti források százai bizonyítják Székelyföld létét, mely már akkor is létezett, amikor a román államok (1330, 1359) alapítására még nem került sor. A székely ispánra utaló oklevél 1235-ből származik. Székelyföldet nem most találtuk ki! Egy 1495-ből fennmaradt latin szövegben olvasható az in terra Siculi megnevezés, egy másikban, melyet 1497-ben kelteznek, az in terram Siculorum, majd a 16. századtól kedve egyre gyakrabban magyarul és németül is olvasható a Zekel földen és a Zegelland formában is. Mi tudjuk, hogy Székelyföld volt és lesz! Mert egy nép (nemzet) – nem rendi nemzet, nemzeti kisebbség, nemzetiség – létét nem lehet letagadni!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 26.
Az erdélyi románok elnyomása
Igyekszünk rövid betekintést nyújtani az erdélyi román egyház- és oktatástörténetbe, mert lépten-nyomon találkozunk azzal a véleménnyel – mind a magyar, mind a román médiában –, hogy a magyarok ezer éven át erőszakkal magyarosították, elnyomták a románokat. Nem tagadható, hogy itt-ott erre sor került. A határőrövezetekre vonatkoztatva – az első világháború idején – valóban adnak ki megszorító rendelkezéseket, de Erdélyben soha nem valósul meg az állami szintű magyarosítás, még akkor sem, ha az 1880-as évektől kezdve a román tannyelvű iskolákba bevezetik a magyar nyelv tantárgyként való oktatását.
Az első román iskolákat a 17. század első felében szervezik, számuk elenyésző. Az iskolák fenntartása a hívek és a papság feladata, a pópák a saját tudásuk és belátásuk szerint oktatnak. A románság ezeréves elnyomását emlegetők elfelejtik azt is, hogy Magyarországon és Erdélyben – az 1840-es évek derekáig – a hivatalos nyelv a latin. Azt sem harsogják, hogy Erdély rendi társadalmában mindenki, nemzetiségre való különbség nélkül, a saját társadalmi jogállásának megfelelő jogi keretek között élt. Nemzetiségi elnyomásról csak az beszél, aki nem ismeri Erdély történelmét, illetve azok, akik a történelmet politikai propagandaként használják. Az első erdélyi román iskolák
A magyar fejedelmek nemhogy nem akadályozzák, hanem támogatják a román iskolák szervezését. Báthori Gábor erdélyi fejedelem (1608–1613) felszámolja a román pópák jobbágyi státusát. Azonban az iskolaszervezést a román klérus nem mindig tartja szívügyének. Így például Ilie Vladika püspök, bár 1640-ben – a püspöki székbe való beiktatáskor – megígéri I. Rákóczi György fejedelemnek (1630–1648), hogy Gyulafehérváron román iskolákat alapít, ígéretét nem teljesíti. Végül a kultúrát támogató Rákóczi fejedelmi család elsőként indítja be a román iskolaalapítást. Fogarason Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony „az oláh nemzet” épülésére román nyelvű iskolát létesít. A század második felében I. Apafi Mihály fejedelem (1660–1690) folytatja elődei politikáját, védelmet biztosít a pópáknak a földesurak visszaéléseivel szemben. Támogatja a román nyelvű istentiszteletek tartását és terjesztését. Az iskolákat az egyház „veteményeskertjének” tekinti. Anyagilag segíti a fogarasi román iskolát, lehetővé téve annak magasabb szintre emelését. Ennek eredménye, hogy a fogarasi iskola pap- és tanítóképzővé alakul. Apafi a gyulafehérvári görög monostorban (1667) nyomdát és iskolát alapít. 1683-ban Szászvároson kinyomtatják az első román egyházi kiadványt.
Az erdélyi görögkatolikus román egyházat 1701-ben ismerték el. Az osztrák hatalom ösztönzi a románok katolikus hitre való térését, érthető, hogy az új egyházat bőkezűen támogatják, több kincstári uradalmat is adományozva számukra. Az egyház székhelye kezdetben Fogarason van, majd 1738-tól a püspökség Balázsfalvára költözik. Kezdetben a görögkatolikus papok képzése a katolikus iskolákban zajlik. A képzés magasabb szintje a kolozsvári jezsuita akadémián és a külföldi egyetemeken valósul meg, mert ezt a hatalmas egyházi uradalmak jövedelme lehetővé teszi. 1738-ban Balázsfalván elemi iskolát szerveznek, 1754-ben alsó fokú középiskolát alapítanak, 1772-ben már filozófiát is oktatnak, azonban a fő cél mindvégig a papképzés marad. Miután 1774-ben Balázsfalván nyomdát állítanak fel, lehetőség nyílik nagyobb számú görögkatolikus iskola szervezésére. Görögkatolikus püspökség alakul Nagyváradon is…
1794-ben a kolozsvári piarista (kegyesrendi) katolikus iskolában a diákok 27,1 százaléka román (görögkatolikus és ortodox) nemzetiségű. Arányuk 1846-ban 49,2 százalék. Itt tanult Ioan Leményi görögkatolikus, Vasile Moga ortodox püspök. Az iskola diákja volt a későbbi havaselvi iskoláztatás megszervezője, Gheorghe Lazăr is.
A dákoromán kontinuitás elméletének kidolgozói szabadon fejthetik ki véleményüket, köztük Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior. Ők alapozzák meg a román nemzeti tudatot. Petru Maior a budai Egyetemi Nyomda cenzoraként 1812-ben Budán kiadja Istoria pentru începutul românilor în Dacia (A románok eredetéről Dáciában) című könyvét. Az erdélyi iskola említett szerzői hozzájárulnak az 1791-es politikai beadvány, a Supplex Libellus Valachorum (Erdélyi oláhok kérelme) összeállításához.
A 18. század első felében az ortodoxoknak egy jelentősebb iskolája működik Brassóban. Számuk fokozatosan nő. Még a görögkatolikus Aaron püspök is – bár katolizáló szándékkal – létesít 56 népiskolát Dél-Erdély ortodox településein. A papok és a tanítók képzése alacsony színvonalú, áttörésre csak a 19. század derekán kerül sor. Şaguna püspök utasítására (1850-ben) Nagyszebenben tanítóképző intézet létesül. A szokásos hat hónapos teológiai képzés helyett kötelező lesz a kétéves, majd 1863-tól a hároméves képzés. A püspök utasítására elemi iskolák is létesülnek. Ezek alacsony színvonalára az 1870-es években végzett felmérés alapján következtetünk. Grigore Moldován, Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője úgy értékeli, hogy Şaguna püspök egyházmegyéjében az analfabetizmus 1868-ig alig változik. Şaguna közreműködésével alakul meg az Astra közművelődési egyesület, amely fiatalokat küld külföldre tanulni, 1851-ben pedig támogatja a brassói román főgimnázium létrehozását. 1852-ben egyházi kőnyomdát állíttat fel, és 1853-ban megjelenteti a Telegraful Român című hírlapot.
„Magyarosítás” Erdélyben
A román iskolahálózat fejlődése csak az 1868-as magyar oktatásügyi törvény után figyelhető meg. Néhány évtized alatt kiépül a magyarországi román iskolahálózat. Ha ezt összehasonlítjuk a szabad Romániában működővel, azt látjuk, hogy az „elnyomott erdélyi románok” helyzete sokkal jobb, mint a szabad Romániában élőké. Amíg Erdélyben minden 1016 román lakosra jut egy román tannyelvű iskola, addig a Kárpátokon túl csak 1418-ra. Megállapítható, hogy a 20. század első dekádjában Magyarországon közel egyharmaddal nagyobb számú diák tanulhat, mint Romániában. A magyar nyelv tantárgyként való oktatására bátortalan kísérleteket tettek 1879-ben és 1907-ben, de vehemens ellenállásba ütköztek. Megkezdődött az erdélyi román politikai elit magyarosítással való riogatása, amely mindmáig élő propaganda marad. Hirdetői elfelejtik emlegetni, hogy a román iskolák többsége (80 százalék) felekezeti, és a román egyházmegye szabja meg a tanfelügyeletet, valamint az oktatás nyelvét.
A magyar nyelv tantárgyként való oktatása azért sem lehet hatékony, mert a román tanítók zöme nem ismeri az államnyelvet. Őket a tanítóképzőkben nem kényszerítik a magyar nyelv megtanulására, az államnyelvet a hét román teológiai képző egyikében sem oktatják. 1880-ban a románok 5,7 százaléka beszél úgy-ahogy magyarul. A „nagy magyarosításnak” mondott 30 év után (1910-ig) a románok alig 12 százaléka állítja, hogy valamilyen szinten beszéli a magyar nyelvet, míg a román papság húsz százaléka. Az ó-romániai helyzet
Az 1864-es első román oktatási törvény előírja, hogy román állampolgárságúak csak román (tannyelvű) iskolába járhatnak. Amíg Erdélyben a magyar nyelv tantárgyi oktatása csak elméletben valósul meg, addig Romániában a román nyelv oktatása „modellértékű”. Nem tantárgyként tanítják, hanem csak e nyelven lehet tanulni. Nincs magyar nyelvű pap- és tanítóképzés. A százezernél több román állampolgárságú magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. Még a vallását sem gyakorolhatja anyanyelvén. A vallási és etnikai türelmetlenség illusztrálásra említjük meg, hogy az 1850-es évek második felében a bukaresti reformátusok kénytelenek a kálvinista csillagot levenni a templom tornyáról, hogy elkerüljék az ortodoxok ellenszenvét. A 19. század második felében a moldvai Szászkút református templomát megostromolják, a berendezést megrongálják, mert a templomban magyarul énekelnek, és a templom épületének formája (is) eltér az ortodox templomokétól. Az 1880-as években (Moldvában) az egyetlen magyar katolikus papnak megtiltják még azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen.
Románosítás céljából hozzák létre az óvodákat. Az 1909-es első óvodai törvény után (1911-ig) 168 román óvodát szerveznek, melyből 133-at a magyarok (csángók) és bolgárok lakta településeken. Amíg az 1900-as évek táján Magyarországon nagyszámú román újság, folyóirat, szakmai lap és könyv jelenhet meg, addig Romániában egyetlen magyar nyelvű újság megjelenésére sem adnak engedélyt. A nemzetiségek elnyomásában Románia – Erdély megszerzése idején (1920) – már félévszázados gyakorlattal rendelkezik. Dobrudzsa bekebelezésekor (1878) Románia a lakosság túlnyomó többségének – a muzulmánoknak és zsidóknak – nem ad román állampolgárságot, amely teljes jogfosztottságot, kiszolgáltatottságot jelent. Hasonló módon járnak el Erdélyben is, ahol 1920-tól 1947-ig (eltekintve persze 1940–44-től) mintegy százezer magyar nem kap állampolgárságot.
Román iskolapolitika
Az 1921-es diszkriminatív földreform – más-más földreform valósul meg Moldvában, Havaselvén, Dobrudzsában és Erdélyben – megfosztja a magyar egyházakat azoktól a földbirtokoktól, amely évszázadokon keresztül a magyar iskolák és közművelődési intézmények fenntartását szolgálják. Miután elkobozzák a 372 ezer holdnyi egyházi földbirtok 84,5 százalékát, engedélyezik – az 1919-es kisebbségi szerződés előírása alapján – a felekezeti (egyházi) iskolák felállítását. A magyarság a román uralom kezdetén 645 magyar óvodával, 45 gyermekmenhellyel, 3500 ismétlő, 200 ipari és kereskedelmi iskolával rendelkezik. A nacionalista politika – a románosítás felgyorsítására – 1923-ban húsz megye területét kultúrzónává nyilvánítja. Mindazok a románok, akik a kisebbségek által lakott területen vállalnak munkát, 10 hektár földet, 50 százalékos fizetéskiegészítést és költözési segélyt kapnak. Az 1925-ös törvény az alkotmánytan, a történelem és a földrajz tanítását csak román nyelven engedélyezi. A magyar diákok román bizottságok előtti vizsgáztatása, valamint a kisszámú állami és egyházi iskola következménye az anyanyelven való tanulás visszaszorulása. 1930/31-ben a magyar tanulók 57,6 százaléka jár felekezeti iskolába. A középiskolások 54 százaléka nem tanul anyanyelvén. A bíróságokon 1921-től, a közigazgatásban 1922-től kötelező a román nyelv használata. Az ügyfelekkel az állami hivatalokban csak románul szabad beszélni. Az 1930-as években az állások betöltésének alapfeltétele a románnyelv-ismeret. Miután Románia megfelelő létszámú román tisztviselőt nevel – a román nyelv ismeretének hiányára hivatkozva –, mintegy tízezer szakmailag jól képzett erdélyi magyar hivatalnokot bocsátanak el.
A nacionalista román iskolapolitika mindmáig töretlen, csupán az 1945 és 1947 közötti pár év tekinthető kivételnek, amikor a béketárgyalások befolyásolására kirakatpolitikát folytatnak. Ekkor épül ki az óvodától az egyetemig működő magyar iskolahálózat, amelynek felszámolása – a párizsi békeszerződés aláírása után (1947. február 10.) azonnal megkezdődik.
Az olvasó – e részleges iskolatörténeti ismertetés alapján – összehasonlíthatja a magyar és a román nyelvi elnyomást. A magyar nemzetiségi politikáról megállapíthatja, hogy olyan liberális jellegű volt, amelyet még összehasonlítani sem lehet a románnal. Úgy véljük, itt az ideje, hogy megszűnjék az erdélyi magyarok és románok közötti gyűlölködés. Sajnos, a történelmi propaganda célja (ma is) a magyarellenesség fenntartása. A jelenleg tomboló „modellértékű” román nemzetiségpolitika célja a magyarság végleges felszámolása. A sikeres magyartalanítás eredményeképp a magyar nyelv ismerete és használata Erdélyben (is) egyre szűkül. Pomozi Péter nyelvész felmérései és statisztikai adatok arra mutatnak, hogy a határon túli magyarság és magyar nyelvűség 2060-ra teljesen felszámolódik. Hogy ez ne váljék valóra, szükséges kiharcolnunk a minket megillető közösségi jogokat, ideértve a területi autonómiához való jogot is.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Igyekszünk rövid betekintést nyújtani az erdélyi román egyház- és oktatástörténetbe, mert lépten-nyomon találkozunk azzal a véleménnyel – mind a magyar, mind a román médiában –, hogy a magyarok ezer éven át erőszakkal magyarosították, elnyomták a románokat. Nem tagadható, hogy itt-ott erre sor került. A határőrövezetekre vonatkoztatva – az első világháború idején – valóban adnak ki megszorító rendelkezéseket, de Erdélyben soha nem valósul meg az állami szintű magyarosítás, még akkor sem, ha az 1880-as évektől kezdve a román tannyelvű iskolákba bevezetik a magyar nyelv tantárgyként való oktatását.
Az első román iskolákat a 17. század első felében szervezik, számuk elenyésző. Az iskolák fenntartása a hívek és a papság feladata, a pópák a saját tudásuk és belátásuk szerint oktatnak. A románság ezeréves elnyomását emlegetők elfelejtik azt is, hogy Magyarországon és Erdélyben – az 1840-es évek derekáig – a hivatalos nyelv a latin. Azt sem harsogják, hogy Erdély rendi társadalmában mindenki, nemzetiségre való különbség nélkül, a saját társadalmi jogállásának megfelelő jogi keretek között élt. Nemzetiségi elnyomásról csak az beszél, aki nem ismeri Erdély történelmét, illetve azok, akik a történelmet politikai propagandaként használják. Az első erdélyi román iskolák
A magyar fejedelmek nemhogy nem akadályozzák, hanem támogatják a román iskolák szervezését. Báthori Gábor erdélyi fejedelem (1608–1613) felszámolja a román pópák jobbágyi státusát. Azonban az iskolaszervezést a román klérus nem mindig tartja szívügyének. Így például Ilie Vladika püspök, bár 1640-ben – a püspöki székbe való beiktatáskor – megígéri I. Rákóczi György fejedelemnek (1630–1648), hogy Gyulafehérváron román iskolákat alapít, ígéretét nem teljesíti. Végül a kultúrát támogató Rákóczi fejedelmi család elsőként indítja be a román iskolaalapítást. Fogarason Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony „az oláh nemzet” épülésére román nyelvű iskolát létesít. A század második felében I. Apafi Mihály fejedelem (1660–1690) folytatja elődei politikáját, védelmet biztosít a pópáknak a földesurak visszaéléseivel szemben. Támogatja a román nyelvű istentiszteletek tartását és terjesztését. Az iskolákat az egyház „veteményeskertjének” tekinti. Anyagilag segíti a fogarasi román iskolát, lehetővé téve annak magasabb szintre emelését. Ennek eredménye, hogy a fogarasi iskola pap- és tanítóképzővé alakul. Apafi a gyulafehérvári görög monostorban (1667) nyomdát és iskolát alapít. 1683-ban Szászvároson kinyomtatják az első román egyházi kiadványt.
Az erdélyi görögkatolikus román egyházat 1701-ben ismerték el. Az osztrák hatalom ösztönzi a románok katolikus hitre való térését, érthető, hogy az új egyházat bőkezűen támogatják, több kincstári uradalmat is adományozva számukra. Az egyház székhelye kezdetben Fogarason van, majd 1738-tól a püspökség Balázsfalvára költözik. Kezdetben a görögkatolikus papok képzése a katolikus iskolákban zajlik. A képzés magasabb szintje a kolozsvári jezsuita akadémián és a külföldi egyetemeken valósul meg, mert ezt a hatalmas egyházi uradalmak jövedelme lehetővé teszi. 1738-ban Balázsfalván elemi iskolát szerveznek, 1754-ben alsó fokú középiskolát alapítanak, 1772-ben már filozófiát is oktatnak, azonban a fő cél mindvégig a papképzés marad. Miután 1774-ben Balázsfalván nyomdát állítanak fel, lehetőség nyílik nagyobb számú görögkatolikus iskola szervezésére. Görögkatolikus püspökség alakul Nagyváradon is…
1794-ben a kolozsvári piarista (kegyesrendi) katolikus iskolában a diákok 27,1 százaléka román (görögkatolikus és ortodox) nemzetiségű. Arányuk 1846-ban 49,2 százalék. Itt tanult Ioan Leményi görögkatolikus, Vasile Moga ortodox püspök. Az iskola diákja volt a későbbi havaselvi iskoláztatás megszervezője, Gheorghe Lazăr is.
A dákoromán kontinuitás elméletének kidolgozói szabadon fejthetik ki véleményüket, köztük Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior. Ők alapozzák meg a román nemzeti tudatot. Petru Maior a budai Egyetemi Nyomda cenzoraként 1812-ben Budán kiadja Istoria pentru începutul românilor în Dacia (A románok eredetéről Dáciában) című könyvét. Az erdélyi iskola említett szerzői hozzájárulnak az 1791-es politikai beadvány, a Supplex Libellus Valachorum (Erdélyi oláhok kérelme) összeállításához.
A 18. század első felében az ortodoxoknak egy jelentősebb iskolája működik Brassóban. Számuk fokozatosan nő. Még a görögkatolikus Aaron püspök is – bár katolizáló szándékkal – létesít 56 népiskolát Dél-Erdély ortodox településein. A papok és a tanítók képzése alacsony színvonalú, áttörésre csak a 19. század derekán kerül sor. Şaguna püspök utasítására (1850-ben) Nagyszebenben tanítóképző intézet létesül. A szokásos hat hónapos teológiai képzés helyett kötelező lesz a kétéves, majd 1863-tól a hároméves képzés. A püspök utasítására elemi iskolák is létesülnek. Ezek alacsony színvonalára az 1870-es években végzett felmérés alapján következtetünk. Grigore Moldován, Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője úgy értékeli, hogy Şaguna püspök egyházmegyéjében az analfabetizmus 1868-ig alig változik. Şaguna közreműködésével alakul meg az Astra közművelődési egyesület, amely fiatalokat küld külföldre tanulni, 1851-ben pedig támogatja a brassói román főgimnázium létrehozását. 1852-ben egyházi kőnyomdát állíttat fel, és 1853-ban megjelenteti a Telegraful Român című hírlapot.
„Magyarosítás” Erdélyben
A román iskolahálózat fejlődése csak az 1868-as magyar oktatásügyi törvény után figyelhető meg. Néhány évtized alatt kiépül a magyarországi román iskolahálózat. Ha ezt összehasonlítjuk a szabad Romániában működővel, azt látjuk, hogy az „elnyomott erdélyi románok” helyzete sokkal jobb, mint a szabad Romániában élőké. Amíg Erdélyben minden 1016 román lakosra jut egy román tannyelvű iskola, addig a Kárpátokon túl csak 1418-ra. Megállapítható, hogy a 20. század első dekádjában Magyarországon közel egyharmaddal nagyobb számú diák tanulhat, mint Romániában. A magyar nyelv tantárgyként való oktatására bátortalan kísérleteket tettek 1879-ben és 1907-ben, de vehemens ellenállásba ütköztek. Megkezdődött az erdélyi román politikai elit magyarosítással való riogatása, amely mindmáig élő propaganda marad. Hirdetői elfelejtik emlegetni, hogy a román iskolák többsége (80 százalék) felekezeti, és a román egyházmegye szabja meg a tanfelügyeletet, valamint az oktatás nyelvét.
A magyar nyelv tantárgyként való oktatása azért sem lehet hatékony, mert a román tanítók zöme nem ismeri az államnyelvet. Őket a tanítóképzőkben nem kényszerítik a magyar nyelv megtanulására, az államnyelvet a hét román teológiai képző egyikében sem oktatják. 1880-ban a románok 5,7 százaléka beszél úgy-ahogy magyarul. A „nagy magyarosításnak” mondott 30 év után (1910-ig) a románok alig 12 százaléka állítja, hogy valamilyen szinten beszéli a magyar nyelvet, míg a román papság húsz százaléka. Az ó-romániai helyzet
Az 1864-es első román oktatási törvény előírja, hogy román állampolgárságúak csak román (tannyelvű) iskolába járhatnak. Amíg Erdélyben a magyar nyelv tantárgyi oktatása csak elméletben valósul meg, addig Romániában a román nyelv oktatása „modellértékű”. Nem tantárgyként tanítják, hanem csak e nyelven lehet tanulni. Nincs magyar nyelvű pap- és tanítóképzés. A százezernél több román állampolgárságú magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. Még a vallását sem gyakorolhatja anyanyelvén. A vallási és etnikai türelmetlenség illusztrálásra említjük meg, hogy az 1850-es évek második felében a bukaresti reformátusok kénytelenek a kálvinista csillagot levenni a templom tornyáról, hogy elkerüljék az ortodoxok ellenszenvét. A 19. század második felében a moldvai Szászkút református templomát megostromolják, a berendezést megrongálják, mert a templomban magyarul énekelnek, és a templom épületének formája (is) eltér az ortodox templomokétól. Az 1880-as években (Moldvában) az egyetlen magyar katolikus papnak megtiltják még azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen.
Románosítás céljából hozzák létre az óvodákat. Az 1909-es első óvodai törvény után (1911-ig) 168 román óvodát szerveznek, melyből 133-at a magyarok (csángók) és bolgárok lakta településeken. Amíg az 1900-as évek táján Magyarországon nagyszámú román újság, folyóirat, szakmai lap és könyv jelenhet meg, addig Romániában egyetlen magyar nyelvű újság megjelenésére sem adnak engedélyt. A nemzetiségek elnyomásában Románia – Erdély megszerzése idején (1920) – már félévszázados gyakorlattal rendelkezik. Dobrudzsa bekebelezésekor (1878) Románia a lakosság túlnyomó többségének – a muzulmánoknak és zsidóknak – nem ad román állampolgárságot, amely teljes jogfosztottságot, kiszolgáltatottságot jelent. Hasonló módon járnak el Erdélyben is, ahol 1920-tól 1947-ig (eltekintve persze 1940–44-től) mintegy százezer magyar nem kap állampolgárságot.
Román iskolapolitika
Az 1921-es diszkriminatív földreform – más-más földreform valósul meg Moldvában, Havaselvén, Dobrudzsában és Erdélyben – megfosztja a magyar egyházakat azoktól a földbirtokoktól, amely évszázadokon keresztül a magyar iskolák és közművelődési intézmények fenntartását szolgálják. Miután elkobozzák a 372 ezer holdnyi egyházi földbirtok 84,5 százalékát, engedélyezik – az 1919-es kisebbségi szerződés előírása alapján – a felekezeti (egyházi) iskolák felállítását. A magyarság a román uralom kezdetén 645 magyar óvodával, 45 gyermekmenhellyel, 3500 ismétlő, 200 ipari és kereskedelmi iskolával rendelkezik. A nacionalista politika – a románosítás felgyorsítására – 1923-ban húsz megye területét kultúrzónává nyilvánítja. Mindazok a románok, akik a kisebbségek által lakott területen vállalnak munkát, 10 hektár földet, 50 százalékos fizetéskiegészítést és költözési segélyt kapnak. Az 1925-ös törvény az alkotmánytan, a történelem és a földrajz tanítását csak román nyelven engedélyezi. A magyar diákok román bizottságok előtti vizsgáztatása, valamint a kisszámú állami és egyházi iskola következménye az anyanyelven való tanulás visszaszorulása. 1930/31-ben a magyar tanulók 57,6 százaléka jár felekezeti iskolába. A középiskolások 54 százaléka nem tanul anyanyelvén. A bíróságokon 1921-től, a közigazgatásban 1922-től kötelező a román nyelv használata. Az ügyfelekkel az állami hivatalokban csak románul szabad beszélni. Az 1930-as években az állások betöltésének alapfeltétele a románnyelv-ismeret. Miután Románia megfelelő létszámú román tisztviselőt nevel – a román nyelv ismeretének hiányára hivatkozva –, mintegy tízezer szakmailag jól képzett erdélyi magyar hivatalnokot bocsátanak el.
A nacionalista román iskolapolitika mindmáig töretlen, csupán az 1945 és 1947 közötti pár év tekinthető kivételnek, amikor a béketárgyalások befolyásolására kirakatpolitikát folytatnak. Ekkor épül ki az óvodától az egyetemig működő magyar iskolahálózat, amelynek felszámolása – a párizsi békeszerződés aláírása után (1947. február 10.) azonnal megkezdődik.
Az olvasó – e részleges iskolatörténeti ismertetés alapján – összehasonlíthatja a magyar és a román nyelvi elnyomást. A magyar nemzetiségi politikáról megállapíthatja, hogy olyan liberális jellegű volt, amelyet még összehasonlítani sem lehet a románnal. Úgy véljük, itt az ideje, hogy megszűnjék az erdélyi magyarok és románok közötti gyűlölködés. Sajnos, a történelmi propaganda célja (ma is) a magyarellenesség fenntartása. A jelenleg tomboló „modellértékű” román nemzetiségpolitika célja a magyarság végleges felszámolása. A sikeres magyartalanítás eredményeképp a magyar nyelv ismerete és használata Erdélyben (is) egyre szűkül. Pomozi Péter nyelvész felmérései és statisztikai adatok arra mutatnak, hogy a határon túli magyarság és magyar nyelvűség 2060-ra teljesen felszámolódik. Hogy ez ne váljék valóra, szükséges kiharcolnunk a minket megillető közösségi jogokat, ideértve a területi autonómiához való jogot is.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 14.
Székely történész hunyt el
Október 13-án este életének 62. évében Sepsiszengyörgyön hirtelen elhunyt illyefalvi Kádár Gyula magyar történész, közíró, helytörténész, a székely szabadság élharcosa, a Háromszék című napilap munkatársa. /Sepsiszengyörgy, 1953. febr. 18. - Sepsiszengyörgy, 2015. okt. 13./
Sepsiszentgyörgyön érettségizett, néhány évig helyettes tanár Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Felső- és Alsócsernátonban (1973–79), közben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett (1979). Igazgató-tanár Lisznyóban (1980–82), Uzonban (1982–86), tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön.
Már középiskolás korában megírta szülőfalujának történetét; város- és falutörténeti írásai A Hét, Művelődés, Előre, Brassói Lapok, Megyei Tükör című lapok hasábjain jelentek meg, feldolgozta a sepsiszéki lakodalmast és Illyefalva helyneveit. Nagyobb tanulmányait (Községi rendtartás Háromszéken; Sepsiszentgyörgy története; A székelyek törvénykezési joga; A háromszékiek harca a szabadságért – 1848–49) a Megyei Tükör közölte sorozatban 1981–82-ben, illetve a Brassói Lapok 1982-ben (A háromszéki városok és Brassó közti kereskedelmi ellentétek a középkorban).
Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi Magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket.
Főbb művei: A romániai magyarság rövid története, 1991, Váraink a századok sodrában: Sepsiillyefalva templomvára, 1992, Gál Dániel, 1993, Mátyás, a győzhetetlen hadvezér, 1993, Erdély és Háromszék népének szabadságharca 1848-1849-ben, 1994, Történelmi fogalomtár –Ókor, középkor: Történelmi események, kifejezések, események, nevek, 1995, Történelmi fogalomtár – Újkor: Történelmi események, kifejezések, események, nevek, 1995, Tanulmányok Székelyföld történetéből: város, népesség, iskola, 1996, Székelyföld határán, 2010, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk, 2013.
Kádár Gyula életében megjelent utolsó írását a Háromszék című lap közölte szeptember 26-án /Az erdélyi románok elnyomása
itthon.ma//erdelyorszag
Október 13-án este életének 62. évében Sepsiszengyörgyön hirtelen elhunyt illyefalvi Kádár Gyula magyar történész, közíró, helytörténész, a székely szabadság élharcosa, a Háromszék című napilap munkatársa. /Sepsiszengyörgy, 1953. febr. 18. - Sepsiszengyörgy, 2015. okt. 13./
Sepsiszentgyörgyön érettségizett, néhány évig helyettes tanár Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Felső- és Alsócsernátonban (1973–79), közben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett (1979). Igazgató-tanár Lisznyóban (1980–82), Uzonban (1982–86), tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön.
Már középiskolás korában megírta szülőfalujának történetét; város- és falutörténeti írásai A Hét, Művelődés, Előre, Brassói Lapok, Megyei Tükör című lapok hasábjain jelentek meg, feldolgozta a sepsiszéki lakodalmast és Illyefalva helyneveit. Nagyobb tanulmányait (Községi rendtartás Háromszéken; Sepsiszentgyörgy története; A székelyek törvénykezési joga; A háromszékiek harca a szabadságért – 1848–49) a Megyei Tükör közölte sorozatban 1981–82-ben, illetve a Brassói Lapok 1982-ben (A háromszéki városok és Brassó közti kereskedelmi ellentétek a középkorban).
Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi Magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket.
Főbb művei: A romániai magyarság rövid története, 1991, Váraink a századok sodrában: Sepsiillyefalva templomvára, 1992, Gál Dániel, 1993, Mátyás, a győzhetetlen hadvezér, 1993, Erdély és Háromszék népének szabadságharca 1848-1849-ben, 1994, Történelmi fogalomtár –Ókor, középkor: Történelmi események, kifejezések, események, nevek, 1995, Történelmi fogalomtár – Újkor: Történelmi események, kifejezések, események, nevek, 1995, Tanulmányok Székelyföld történetéből: város, népesség, iskola, 1996, Székelyföld határán, 2010, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk, 2013.
Kádár Gyula életében megjelent utolsó írását a Háromszék című lap közölte szeptember 26-án /Az erdélyi románok elnyomása
itthon.ma//erdelyorszag
2015. október 15.
Búcsú Kádár Gyula történésztől – Eltávozott a székely autonómia élharcosa
A földi létnek talán az ad értelmet, hogy a Mindenható végesre szabta, ezért nem engedhetjük meg magunknak a henyélést, jól és okosan kell gazdálkodjunk az időnkkel, ha valami maradandót is szeretnénk az utódainkra hagyni. Ezt az alapigazságot néhai Kádár Gyula tanár úr is felismerte, így ennek tudatában szervezte meg mindennapjait, és tette a dolgát a megszállottak következetességével, pedagógusként, történészként, közíróként, lapszerkesztőként és szerzőként egyaránt. Igen, megszállott volt, mert magyar nemzetének és székely népének olyan sors jutott, hogy őket szolgálni másképpen nem lehetett, és jelenleg sem lehet.
Kegyes volt hozzám az Isten, mert barátjának fogadott, és így alkalmam nyílt nemzetünk múltjának és jelenének, helyzetének és állapotának, valamint gondjainak és sebeinek vele közösen történő számbavételére. Ezt viszont sohasem a meddő kesergés, hanem a megfelelő tanulságok levonása, valamint a megoldások, gyógyír- és kiútkeresés szándékával tettük. Eme beszélgetéseink egy részét, éppen a tartalmuk okán magnóra is rögzítettem, így az alábbiakban önvallomásából idézek, hogy ily módon még most is ő szólhasson hozzánk.
„Nagyapámnak és mesélőkedvének köszönhetően, illetve színes nyelvezeten elmondott történetei hatására már 1965 táján, vagyis ötödikes koromban elhatároztam, hogy történész leszek. A pályán való elindulásom évének pedig 1970-et tekintem, ugyanis ekkor, X. osztályos fejjel írtam meg szülőfalum, Illyefalva monográfiáját, amit a következő esztendőben a Megyei Tükör folytatásokban le is közölt. Ettől kezdve pedig rendszeresen jelentek meg néprajzi, történelmi és kulturális jellegű cikkeim a már említett napilap, valamint a Brassói Lapok, Előre, Művelődés, és a változás után az Európai Idő, Háromszék, Székely Hírmondó, Budapesti Magyarok Lapja, Budapest Hangja, Romániai Magyar Szó és Új Idő hasábjain.
Tanárként és közíróként egyaránt az egészséges magyar öntudat kifejlesztése volt a legfontosabb célkitűzésem, melynek érdekében, a történelmünket közérthető nyelven népszerűsítő írásokon kívül, számos és különböző terjedelmű szaktanulmányt írtam. A romániai magyarság története például három kötetben jelent meg, de a teljesség igénye nélkül közéjük sorolhatom. Váraink a századok sodrában, Erdély és Háromszék népének szabadságharca, 1848–49, Gál Dániel, Mátyás, a győzhetetlen hadvezér, A fekete sereg, Háromszék oktatási intézményeinek története, A magyarok története a kezdetektől, Tanulmányok Székelyföld történetéből. Ezen kívül a 18 éven át megjelenő Történelmi Magazin szerkesztő-kiadója, valamint A székelység története tankönyv társszerzője voltam. Az utóbbi esztendőkben pedig többek között a Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Prés alatt a magyarság, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, valamint a Gábor Áron életútja című köteteket tettem le az olvasók asztalára.
Tudomásom 1973. november dereka óta van arról, hogy rendszeres megfigyelés alatt állok, ugyanis akkor keresett meg Maksán egy Tecuşan nevezetű szekustiszt, ígéretekkel, majd eredmény hiányában fenyegetőzéssel próbálván rávenni engem az együttműködésre, s mivel nem vállaltam, azóta is ellenségként tekintenek rám.”
Köszönjük neked, Gyula, a hűségedet, az elszántságodat, a népedért végzett kitartó munkásságodat, valamint a hitet, mellyel írásaidon és előadásaidon keresztül minket megajándékoztál. Végezetül, szintén a saját magad által szavakba öntött hitvallással búcsúzunk tőled, melyet nekem így fogalmaztál meg:
„Történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság kinevelését, amely mindezek birtokában képes lesz kiharcolni azokat a közösségi jogokat, amelyek Románia területén az erdélyi magyarságot őshonos nemzetként megilletik.”
Adja a Fennvaló, hogy így legyen. Isten veled!
Bedő Zoltán
Kádár Gyulát pénteken 13 órától búcsúztatják a sepsiszentgyörgyi vártemplomi ravatalozóban, ezt követően az illyefalvi református temetőben helyezik örök nyugalomra.
Székely Hírmondó
Erdély.ma
A földi létnek talán az ad értelmet, hogy a Mindenható végesre szabta, ezért nem engedhetjük meg magunknak a henyélést, jól és okosan kell gazdálkodjunk az időnkkel, ha valami maradandót is szeretnénk az utódainkra hagyni. Ezt az alapigazságot néhai Kádár Gyula tanár úr is felismerte, így ennek tudatában szervezte meg mindennapjait, és tette a dolgát a megszállottak következetességével, pedagógusként, történészként, közíróként, lapszerkesztőként és szerzőként egyaránt. Igen, megszállott volt, mert magyar nemzetének és székely népének olyan sors jutott, hogy őket szolgálni másképpen nem lehetett, és jelenleg sem lehet.
Kegyes volt hozzám az Isten, mert barátjának fogadott, és így alkalmam nyílt nemzetünk múltjának és jelenének, helyzetének és állapotának, valamint gondjainak és sebeinek vele közösen történő számbavételére. Ezt viszont sohasem a meddő kesergés, hanem a megfelelő tanulságok levonása, valamint a megoldások, gyógyír- és kiútkeresés szándékával tettük. Eme beszélgetéseink egy részét, éppen a tartalmuk okán magnóra is rögzítettem, így az alábbiakban önvallomásából idézek, hogy ily módon még most is ő szólhasson hozzánk.
„Nagyapámnak és mesélőkedvének köszönhetően, illetve színes nyelvezeten elmondott történetei hatására már 1965 táján, vagyis ötödikes koromban elhatároztam, hogy történész leszek. A pályán való elindulásom évének pedig 1970-et tekintem, ugyanis ekkor, X. osztályos fejjel írtam meg szülőfalum, Illyefalva monográfiáját, amit a következő esztendőben a Megyei Tükör folytatásokban le is közölt. Ettől kezdve pedig rendszeresen jelentek meg néprajzi, történelmi és kulturális jellegű cikkeim a már említett napilap, valamint a Brassói Lapok, Előre, Művelődés, és a változás után az Európai Idő, Háromszék, Székely Hírmondó, Budapesti Magyarok Lapja, Budapest Hangja, Romániai Magyar Szó és Új Idő hasábjain.
Tanárként és közíróként egyaránt az egészséges magyar öntudat kifejlesztése volt a legfontosabb célkitűzésem, melynek érdekében, a történelmünket közérthető nyelven népszerűsítő írásokon kívül, számos és különböző terjedelmű szaktanulmányt írtam. A romániai magyarság története például három kötetben jelent meg, de a teljesség igénye nélkül közéjük sorolhatom. Váraink a századok sodrában, Erdély és Háromszék népének szabadságharca, 1848–49, Gál Dániel, Mátyás, a győzhetetlen hadvezér, A fekete sereg, Háromszék oktatási intézményeinek története, A magyarok története a kezdetektől, Tanulmányok Székelyföld történetéből. Ezen kívül a 18 éven át megjelenő Történelmi Magazin szerkesztő-kiadója, valamint A székelység története tankönyv társszerzője voltam. Az utóbbi esztendőkben pedig többek között a Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Prés alatt a magyarság, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, valamint a Gábor Áron életútja című köteteket tettem le az olvasók asztalára.
Tudomásom 1973. november dereka óta van arról, hogy rendszeres megfigyelés alatt állok, ugyanis akkor keresett meg Maksán egy Tecuşan nevezetű szekustiszt, ígéretekkel, majd eredmény hiányában fenyegetőzéssel próbálván rávenni engem az együttműködésre, s mivel nem vállaltam, azóta is ellenségként tekintenek rám.”
Köszönjük neked, Gyula, a hűségedet, az elszántságodat, a népedért végzett kitartó munkásságodat, valamint a hitet, mellyel írásaidon és előadásaidon keresztül minket megajándékoztál. Végezetül, szintén a saját magad által szavakba öntött hitvallással búcsúzunk tőled, melyet nekem így fogalmaztál meg:
„Történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság kinevelését, amely mindezek birtokában képes lesz kiharcolni azokat a közösségi jogokat, amelyek Románia területén az erdélyi magyarságot őshonos nemzetként megilletik.”
Adja a Fennvaló, hogy így legyen. Isten veled!
Bedő Zoltán
Kádár Gyulát pénteken 13 órától búcsúztatják a sepsiszentgyörgyi vártemplomi ravatalozóban, ezt követően az illyefalvi református temetőben helyezik örök nyugalomra.
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2015. október 15.
Itt hagyott a székely történész (Búcsú Kádár Gyulától)
Szombaton még találkoztunk az őszi vásárban. Szokásához híven, élcelődve köszöntött. Aztán kedden hirtelen távozott az élők sorából. Pedig még lett volna harmincnyolc éve – ahhoz, hogy megérje a százat, mint ahogy néha viccesen ezzel állt elő. Mert neki küldetése van, azt kell teljesítenie, mondotta.
Hitvallása saját megfogalmazásában: történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Romániában mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik.
Kádár Gyula 1953. február 18-án született Sepsiszentgyörgyön, ám mindig illyefalvinak vallotta magát. Már tizedikes diákként megírta az egykori mezőváros, Illyefalva monográfiáját. Történelemtanárként oktatott Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Alsó- és Felsőcsernátonban, Lisznyóban, Uzonban, Sepsibodokon, a sepsiszentgyörgyi mezőgazdasági szakközépiskolában, majd a Székely Mikó Kollégiumban, a rendszerváltást követően történelem szakos tanfelügyelőként tevékenykedett. Háromszék az én hazám című helytörténeti vetélkedők sorozatával, módszertani kiadványokkal, a magyarság történetének iskolai oktatásba való bevitelével igyekezett a tanulókban nemzeti öntudatot kialakítani. 1991-ben megjelent háromkötetes magyarságtörténetét mintegy évtizeden át segédkönyvként használták iskolákban.
Számos folyóiratban, lapban közölt történelmi témájú tanulmányokat, cikkeket, aztán 1996-ban összpontosította energiáit: Történelmünk címmel folyóiratot indított, szerkesztett, adott ki. 1998-ban Történelmi Magazinra keresztelte át havi rendszerességgel megjelent folyóiratát. Egy cél vezérelte, az erdélyi magyar és székely közösség szolgálata. Igyekezett olvasóit rádöbbenteni, hogy a csak saját gyökereit ismerő közösség képes az őt megillető kollektív jogokat kiharcolni. A lap mindvégig hirdette, hogy nem szabad lemondanunk a minket megillető közösségi jogokról, a helyi, a kulturális és a területi autonómiáról, szabad teret biztosított a székely önkormányzati hagyományok, az évszázadokon át tartó székely önrendelkezés bemutatásának. A kiadványt anyagiak híján 2013-ban kénytelen volt beszüntetni. Fájó szívvel jegyezte meg, lemondott a lapról, de sürgősen hozzátette: a küzdelemről viszont nem. S a továbbiakban könyvei révén igyekezett a lap által kitűzött célt megvalósítani, továbbá a Háromszék állandó külső munkatársaként szolgálta nemzetét. Halála előtt egy nappal még elküldte hétvégi számunk soros írását.
2010 karácsonya előtt megjelent a Székelyföld határán című könyve, melyet az autonómiaharc bibliájának neveztünk. Tulajdonképpen a történelmi publicisztika műfaját gyakorolta, valós történelmi tények ismertetésével nemzeti és történelmi tudatot kívánt kiépíteni olvasóiban. Nem könyvtárak polcainak akart írni, hanem a ma élő embereknek. A publicisztikai írások arra ösztönzik az erdélyi magyarságot, hogy határozottabban folytassa küzdelmét az autonómiáért, következetesebben törekedjen az önazonosság megőrzésére. Csak egyenes beszéd révén lehet hatni az emberekre, akikre mindenféle negatív hatást gyakorolnak, mondotta többször is Kádár Gyula. 2011-ben megjelent Székely hazát akarunk című kötete, mely az elsőnek méltó folytatása. Azóta évente jelentkezett újabbal, volt, amikor kettő is belefért. Mostanra is kiadott egyet – jövő héten jön ki a nyomdából –, de sajnos, ő már nem mutathatja be. Ez utóbbi folytatása az első kettőnek, címe Székelyföld ostroma. Üzenete: ha a román hatalom Székelyföld szétforgácsolásával népünk felszámolására tör, akkor mi erőt tudunk meríteni történelmünkből, mert vannak gyökereink! Ha a szükség úgy hozza, tömegtüntetések sorával fordítjuk Európa figyelmét a székelységre, az erdélyi magyarság kollektív jogoktól való megfosztottságára. Uraim! Hiába spekulálnak, Székelyföld egységes, és egységes marad!
Kádár Gyula, ha nemzeti hovatartozásáról nyilatkozott, mindig azt vallotta: ő elsősorban székely, másodsorban is székely, harmadsorban is az, és csak azután magyar. Pénteken a sepsiszentgyörgyi vártemplom ravatalozóházában tartandó gyászszertartás után szülőföldjén, Illyefalván fogadja magába a székely föld.
Nyugodj békében, Gyula!
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szombaton még találkoztunk az őszi vásárban. Szokásához híven, élcelődve köszöntött. Aztán kedden hirtelen távozott az élők sorából. Pedig még lett volna harmincnyolc éve – ahhoz, hogy megérje a százat, mint ahogy néha viccesen ezzel állt elő. Mert neki küldetése van, azt kell teljesítenie, mondotta.
Hitvallása saját megfogalmazásában: történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Romániában mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik.
Kádár Gyula 1953. február 18-án született Sepsiszentgyörgyön, ám mindig illyefalvinak vallotta magát. Már tizedikes diákként megírta az egykori mezőváros, Illyefalva monográfiáját. Történelemtanárként oktatott Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Alsó- és Felsőcsernátonban, Lisznyóban, Uzonban, Sepsibodokon, a sepsiszentgyörgyi mezőgazdasági szakközépiskolában, majd a Székely Mikó Kollégiumban, a rendszerváltást követően történelem szakos tanfelügyelőként tevékenykedett. Háromszék az én hazám című helytörténeti vetélkedők sorozatával, módszertani kiadványokkal, a magyarság történetének iskolai oktatásba való bevitelével igyekezett a tanulókban nemzeti öntudatot kialakítani. 1991-ben megjelent háromkötetes magyarságtörténetét mintegy évtizeden át segédkönyvként használták iskolákban.
Számos folyóiratban, lapban közölt történelmi témájú tanulmányokat, cikkeket, aztán 1996-ban összpontosította energiáit: Történelmünk címmel folyóiratot indított, szerkesztett, adott ki. 1998-ban Történelmi Magazinra keresztelte át havi rendszerességgel megjelent folyóiratát. Egy cél vezérelte, az erdélyi magyar és székely közösség szolgálata. Igyekezett olvasóit rádöbbenteni, hogy a csak saját gyökereit ismerő közösség képes az őt megillető kollektív jogokat kiharcolni. A lap mindvégig hirdette, hogy nem szabad lemondanunk a minket megillető közösségi jogokról, a helyi, a kulturális és a területi autonómiáról, szabad teret biztosított a székely önkormányzati hagyományok, az évszázadokon át tartó székely önrendelkezés bemutatásának. A kiadványt anyagiak híján 2013-ban kénytelen volt beszüntetni. Fájó szívvel jegyezte meg, lemondott a lapról, de sürgősen hozzátette: a küzdelemről viszont nem. S a továbbiakban könyvei révén igyekezett a lap által kitűzött célt megvalósítani, továbbá a Háromszék állandó külső munkatársaként szolgálta nemzetét. Halála előtt egy nappal még elküldte hétvégi számunk soros írását.
2010 karácsonya előtt megjelent a Székelyföld határán című könyve, melyet az autonómiaharc bibliájának neveztünk. Tulajdonképpen a történelmi publicisztika műfaját gyakorolta, valós történelmi tények ismertetésével nemzeti és történelmi tudatot kívánt kiépíteni olvasóiban. Nem könyvtárak polcainak akart írni, hanem a ma élő embereknek. A publicisztikai írások arra ösztönzik az erdélyi magyarságot, hogy határozottabban folytassa küzdelmét az autonómiáért, következetesebben törekedjen az önazonosság megőrzésére. Csak egyenes beszéd révén lehet hatni az emberekre, akikre mindenféle negatív hatást gyakorolnak, mondotta többször is Kádár Gyula. 2011-ben megjelent Székely hazát akarunk című kötete, mely az elsőnek méltó folytatása. Azóta évente jelentkezett újabbal, volt, amikor kettő is belefért. Mostanra is kiadott egyet – jövő héten jön ki a nyomdából –, de sajnos, ő már nem mutathatja be. Ez utóbbi folytatása az első kettőnek, címe Székelyföld ostroma. Üzenete: ha a román hatalom Székelyföld szétforgácsolásával népünk felszámolására tör, akkor mi erőt tudunk meríteni történelmünkből, mert vannak gyökereink! Ha a szükség úgy hozza, tömegtüntetések sorával fordítjuk Európa figyelmét a székelységre, az erdélyi magyarság kollektív jogoktól való megfosztottságára. Uraim! Hiába spekulálnak, Székelyföld egységes, és egységes marad!
Kádár Gyula, ha nemzeti hovatartozásáról nyilatkozott, mindig azt vallotta: ő elsősorban székely, másodsorban is székely, harmadsorban is az, és csak azután magyar. Pénteken a sepsiszentgyörgyi vártemplom ravatalozóházában tartandó gyászszertartás után szülőföldjén, Illyefalván fogadja magába a székely föld.
Nyugodj békében, Gyula!
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 17.
Kádár Gyula: Mire /nem/ alkalmas a történelem?
A románok több nemzedéke propaganda-történelmet tanult. Spiru Haret közoktatási miniszter egy 1897-ben keltezett körrendeletében megköveteli a román gyermekek hazafias nevelését. Megjegyzi: nem baj, ha túlzásba esnek, fő, hogy a gyermekekben tudatosodjék, a román a legvitézebb és legelőkelőbb nemzet e tájakon. 1906-ban egy konstancai iskolaigazgató a nemzetiségi iskolák legfőbb feladatának a más nyelvű, kultúrájú, nemzetiségű gyermekek románná asszimilálását tartja. Sokak szerint a nemzetiségek beolvasztása ma is román nemzeti érdek.
Az elmúlt években egyre több román értelmiségi, köztük történész ismerte fel, hogy a történelemoktatás tartalmán és szellemiségén változtatni kell, mivel a dicső történelmi múlt hiányát mítoszokkal terhelt történelemtanítás pótolja. A káprázatos és a valós történelem közti ellentmondás skizofrén lelkiállapothoz, nacionalista, sőt soviniszta gondolkodásmódhoz vezet. Egyre többen gondolják, hogy ezen változtatni kell. Lucian Boia történész rámutat, a román nép nem jobb és nem rosszabb, mint más népek, de alsóbbrendűségi érzés gyötri, amely átcsap felsőbbrendűségibe. A betegesen nacionalista gondolkodás a hajdani marginális történelemben gyökerezik. A román nép hosszú századokon keresztül kis tartományi államocskákban és más országok, birodalmak keretében, függőségében élt. A nagyhatalmak az önálló független román államot csak 1878-ban ismerik el. A dicső történelmi múlt hiányát nehéz elfogadni, ezért ma is elsöprő többségben ragaszkodnak a kitalált történelem oktatásához. A kultúra politikai irányítói féltékenyen őrködnek eme eszmeiség fölött. Példaként említem Puiu Haşotti történészt és régészt, aki 2012-ben művelődési miniszteri minőségében állíttatja le a tatár–kun eredetű Basarab dinasztiához tartozó havaselvi vajdák származását eldöntő DNS-vizsgálatok elvégzéséhez szükséges régészeti feltárásokat. Úgy gondolja – ha nem is mondja –, hogy az első román vajdaság megalapítása 1330-ban a kun–tatár származású Basarab által ősiség szempontjából mindössze 685 éves román államiságot igazol, ezért nem érdemes foglalkozni vele. A 2500 éves dákoromán ősiség mint történeti jogforrás hasznosabb. A latin származás elméletének kidolgozói – az Erdélyi Iskola jeles képviselői – által megteremtett történelem mint történeti jogforrás mindig jó szolgálatot tett. 1791-ben, 1848-ban a románok jogköveteléseihez, 1918-ban Kelet-Magyarország (Erdély) elszakításához szolgált történelmi érvekkel. Trianon után az ősi földre hivatkozás a jogfosztás eszközévé vált. A szeptember végi felmérés szerint a nacionalista szellemiségben nevelt románok többsége a nemzeti kizárólagosság híve. A romániai lakosság 72,2 százaléka utasítja el a székelyek autonómiaigényét, egy részük közömbös, alig fél százalékra becsülhető azok aránya, akik e kérdésben demokratikusan gondolkodnak. Az említett felmérést összehasonlítva a korábbiakkal megállapítható, hogy egy maréknyi román értelmiségi már el tudja fogadni a székelyek autonómiához való jogát. Sabin Gherman, Tudor Duică és mások törekszenek a magyarok, németek és más nemzeti kisebbségek Erdély, illetve a román nép történetében betöltött pozitív szerepének népszerűsítésére. Tudják, hogy az együttélés alapja Erdély valós történetének ismerete és a kölcsönös tisztelet.
Balkáni gyökerek
A dákoromán elmélettől nagyon messze áll a történeti valóság, a románság balkáni származása, amin semmi szégyenleni való nincsen. El kell fogadni, hogy a románok többsége még a 12. században a Balkán-félszigeten élt, és ott tért át az ortodox hitre. Ezért kötődnek – a középkorban és részben a 19. század közepén is – szorosan a balkáni főegyházakhoz. A bulgáriai románok a bizánci császár parancsára 1020-tól vallásilag az ohridai érsekséghez tartoztak. A Szerbiában élőkről mintegy 40 szerb adománylevél számol be. Štefan Milutin szerb király 1230 táján egyik adománylevelében leírja a „vlachok törvényét”. Az adománylevelekből megtudhatjuk, hogy a románok jelentős tömege az albánok szomszédságában él. Csak egy példát említek, ma is román néven ismerik, s Durmitornak nevezik a Szarajevótól északra emelkedő 2528 méter magas hegycsúcsot.
A románok vándorlása a Balkán-félszigetről, a Dunától északra már a második évezredfordulón megkezdődik. Nagyobb számban csak a nagy tatárjárás (1241) után telepednek le a szétzúzott nomád kun állam területére. A helyben maradt római katolikus kun vezetőréteg szívesen fogadja a betelepedőket. 1227-ben alapítják a kunnak nevezett milkói püspökséget, a szörénytornyait 1247-ben. E püspökségek hívei a kunokon kívül még a Havaselve területén élő magyarok és szászok is. Egy bő évszázad múlva – az egyre nagyobb számban érkező ortodoxokkal való együttélés eredményeképp – a kunok vallást és nyelvet cserélnek. Az első ortodox püspökséget – a Dunától északra, Havaselvén – 1359-ben alapítják. Első püspökük a konstantinápolyi pátriárka által küldött Hyakinthos, aki felveszi az Ungrovlachia püspöke címet. E megnevezés állandósul, megkülönböztető jelző, hogy ne tévesszék össze a Dunától északra, a Magyarország (Erdély) szomszédságában szervezett új Valahiát (Havaselvét) és a thesszáliai Valahiát (Moglenet).
A románok Erdélyben
A 13. század második felében az első román közösségek lélekszáma csekély, de fél évezredes, folyamatos migrációjuk után – a 18. század derekán – már Erdély többségét alkotják. A román lélekszám emelkedése nyomon követhető a településnevek vizsgálatával. Kniezsa István kutatásai nyomán tudjuk, hogy Erdélyben az 1300-ig említett helynevek 83 százaléka magyar és 0,6 százaléka román. Az 1400-ig lejegyzett 1757 névből 1355 magyar (77 százalék) és 76 román (4,3 százalék), és kis számban szláv, besenyő, német, török, valamint ismeretlen eredetű. Makkai László történész szerint a románok a szlávok, a magyarok és a németek után érkeznek Erdélybe, ezt bizonyítja a román eredetű víznevek hiánya. Pedig vízneveink még egy kisszámú török nyelvű népesség emlékét is őrzik: Barót, Barca, Brassó, Tatrang, Zajzon.
Az erdélyi románok első említése 1247-ből származik, amikor a magyar királyi kancellária megemlíti az „olacus”, az „olachus” nevű közösségeket. A történetírásban még mindig zavar uralkodik, mert a balkáni vlachokat (románokat) összemossák a karluk-török blak néppel. Az első román csoportok telepítését, migrációját a kun kenézek, településvezetők szervezik. Kezdetben csak királyi birtokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett oklevél, melyben III. András parancsba adja, hogy gyűjtsék össze azokat a románokat, akik magánbirtokra telepedtek, és vigyék őket a Székes folyó (Gyulafehérvár) melletti királyi uradalomba. Nagy Lajos királyunk 1365-ben engedélyezi a románok magánbirtokra való telepítését is. A legnagyobb román közösség 1334-ben érkezett Erdélybe. Bogdan vajda népét a kalocsai érsek felügyelete alatt telepítik le kilenc hónapig tartó vándorlás után a máramarosi magyar királyi birtokra.
A románok migrációja a következő századokban is töretlen. Az 1495/45-ös törvénycikk egyértelműen kimondja, hogy Erdélybe a betelepedés „a királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató” vezetők „hívására és biztosítékára” tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történik. Egy 1567-ben keltezett magyar királyi kamarai jelentés beszámol arról, hogy hegyvidéken élő románok „nem lekicsinylendő számú állatot tartanak”. Az esztergomi érsek, Verancsics Antal még mindig úgy tudja, hogy a románok „nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt”. Akárcsak az őshazában, a Balkánon, a románok Erdélyben (is) minden száz juh után egy juhval és egy báránnyal adóznak.
A magyar földesurak templomokat építenek a birtokaikon létesült ortodox települések lakóinak. Az ortodox papokat a 14. század végétől kezdve Hunyad megye Prislop apátja szenteli fel. Máramarosban a körtvélyesi (Peri) monostorapát, míg a moldvai vajdák által alapított egyházak számára a moldvai Suceava metropolita. Erdélyben az első ortodox püspökséget Gyulafehérvár székhellyel 1574-ben alapítják. Báthori István erdélyi fejedelem a Tordán tartott októberi országgyűlésen ismerteti el a görögkeletiek püspökválasztási jogát. A püspökszentelésre Havaselvén és Szerbiában kerül sor. A független erdélyi ortodox egyházat 1864-ben Nagyszeben székhellyel hozzák létre, ekkor alakul meg a karlócai szerb érsekségtől független erdélyi érsekség. Jancsó Benedek, Szabó István becslései és egy 1712–13-ból származó kormányhatósági felmérés szerint a románok ekkortájt Erdély népességének egyharmadát alkotják. Lélekszámuk 1740 és 1760 között ugrásszerűen megnő, megduplázódik, a románság Erdélyország legnagyobb lélekszámú népe lesz. Ez azzal magyarázható, hogy a két román vajdaságból a kegyetlen fanarióta elnyomás miatt fokozódik a bevándorlás. A ragályos betegségek és a háborús dúlások nagyobb mértékben pusztítják a síkvidéki magyarságot. A ragályos betegségek méreteire példaként: Háromszéken az 1717 és 1719 között dühöngő szárazság, éhínség és pestis miatt a lakosság fele elpusztul.
Ki volt itt hamarabb?
Megállapítható, hogy Erdély a magyar és a román nép közös tulajdona. A magyarok a történeti, a románok az etnikai jogra hivatkozva formálhatnak igényt a Móricz Zsigmond által Tündérkertnek nevezett hazára. Ha pártatlanul formálunk véleményt, egyértelmű, hogy külön-külön egyik nép sem birtokolhatja úgy, hogy a másikat elnyomja. Jelenleg a román nacionalisták, kisajátítva Erdély történelmét – az imaginárius őstörténetre, valamint a magyarok évezredes elnyomására hivatkozva – jogosnak tartják a magyarság elnyomását és törvénytelennek a magyarok jogos követeléseit. Erdély két népének egyenlőséget csak alaposan átgondolt törvényekkel, közösségi jogokkal – helyi, kulturális és területi autonómiák révén – lehet biztosítani. Október elején a székelyföldi román civil szervezetek marosfői gyűlésén Mircea Duşa védelmi miniszter kijelenti, hogy Romániában nincs helye az autonómiának. A szélsőséges nacionalisták attól tartanak, hogy politikai következményei lehetnek, ha elismerik, hogy Erdélyt a magyarok jóval korábban lakták, mint a románok. Lucian Boia professzor például úgy gondolja, hogy fölösleges a történeti jogkeresés. „Mi történnék – teszi fel a kérdést –, ha megtudnók, hogy a románok a szlávok után jöttek ide?” Válasza: semmi nem történnék, mert az erőszakos határmódosítás könnyen talál történelmi ürügyet. A nemzetközileg elfogadott államhatárok védelme nem a történelemoktatás feladata. Utódainknak nyugodtan el lehet mondani az igazat.
A szerző utolsó írása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A románok több nemzedéke propaganda-történelmet tanult. Spiru Haret közoktatási miniszter egy 1897-ben keltezett körrendeletében megköveteli a román gyermekek hazafias nevelését. Megjegyzi: nem baj, ha túlzásba esnek, fő, hogy a gyermekekben tudatosodjék, a román a legvitézebb és legelőkelőbb nemzet e tájakon. 1906-ban egy konstancai iskolaigazgató a nemzetiségi iskolák legfőbb feladatának a más nyelvű, kultúrájú, nemzetiségű gyermekek románná asszimilálását tartja. Sokak szerint a nemzetiségek beolvasztása ma is román nemzeti érdek.
Az elmúlt években egyre több román értelmiségi, köztük történész ismerte fel, hogy a történelemoktatás tartalmán és szellemiségén változtatni kell, mivel a dicső történelmi múlt hiányát mítoszokkal terhelt történelemtanítás pótolja. A káprázatos és a valós történelem közti ellentmondás skizofrén lelkiállapothoz, nacionalista, sőt soviniszta gondolkodásmódhoz vezet. Egyre többen gondolják, hogy ezen változtatni kell. Lucian Boia történész rámutat, a román nép nem jobb és nem rosszabb, mint más népek, de alsóbbrendűségi érzés gyötri, amely átcsap felsőbbrendűségibe. A betegesen nacionalista gondolkodás a hajdani marginális történelemben gyökerezik. A román nép hosszú századokon keresztül kis tartományi államocskákban és más országok, birodalmak keretében, függőségében élt. A nagyhatalmak az önálló független román államot csak 1878-ban ismerik el. A dicső történelmi múlt hiányát nehéz elfogadni, ezért ma is elsöprő többségben ragaszkodnak a kitalált történelem oktatásához. A kultúra politikai irányítói féltékenyen őrködnek eme eszmeiség fölött. Példaként említem Puiu Haşotti történészt és régészt, aki 2012-ben művelődési miniszteri minőségében állíttatja le a tatár–kun eredetű Basarab dinasztiához tartozó havaselvi vajdák származását eldöntő DNS-vizsgálatok elvégzéséhez szükséges régészeti feltárásokat. Úgy gondolja – ha nem is mondja –, hogy az első román vajdaság megalapítása 1330-ban a kun–tatár származású Basarab által ősiség szempontjából mindössze 685 éves román államiságot igazol, ezért nem érdemes foglalkozni vele. A 2500 éves dákoromán ősiség mint történeti jogforrás hasznosabb. A latin származás elméletének kidolgozói – az Erdélyi Iskola jeles képviselői – által megteremtett történelem mint történeti jogforrás mindig jó szolgálatot tett. 1791-ben, 1848-ban a románok jogköveteléseihez, 1918-ban Kelet-Magyarország (Erdély) elszakításához szolgált történelmi érvekkel. Trianon után az ősi földre hivatkozás a jogfosztás eszközévé vált. A szeptember végi felmérés szerint a nacionalista szellemiségben nevelt románok többsége a nemzeti kizárólagosság híve. A romániai lakosság 72,2 százaléka utasítja el a székelyek autonómiaigényét, egy részük közömbös, alig fél százalékra becsülhető azok aránya, akik e kérdésben demokratikusan gondolkodnak. Az említett felmérést összehasonlítva a korábbiakkal megállapítható, hogy egy maréknyi román értelmiségi már el tudja fogadni a székelyek autonómiához való jogát. Sabin Gherman, Tudor Duică és mások törekszenek a magyarok, németek és más nemzeti kisebbségek Erdély, illetve a román nép történetében betöltött pozitív szerepének népszerűsítésére. Tudják, hogy az együttélés alapja Erdély valós történetének ismerete és a kölcsönös tisztelet.
Balkáni gyökerek
A dákoromán elmélettől nagyon messze áll a történeti valóság, a románság balkáni származása, amin semmi szégyenleni való nincsen. El kell fogadni, hogy a románok többsége még a 12. században a Balkán-félszigeten élt, és ott tért át az ortodox hitre. Ezért kötődnek – a középkorban és részben a 19. század közepén is – szorosan a balkáni főegyházakhoz. A bulgáriai románok a bizánci császár parancsára 1020-tól vallásilag az ohridai érsekséghez tartoztak. A Szerbiában élőkről mintegy 40 szerb adománylevél számol be. Štefan Milutin szerb király 1230 táján egyik adománylevelében leírja a „vlachok törvényét”. Az adománylevelekből megtudhatjuk, hogy a románok jelentős tömege az albánok szomszédságában él. Csak egy példát említek, ma is román néven ismerik, s Durmitornak nevezik a Szarajevótól északra emelkedő 2528 méter magas hegycsúcsot.
A románok vándorlása a Balkán-félszigetről, a Dunától északra már a második évezredfordulón megkezdődik. Nagyobb számban csak a nagy tatárjárás (1241) után telepednek le a szétzúzott nomád kun állam területére. A helyben maradt római katolikus kun vezetőréteg szívesen fogadja a betelepedőket. 1227-ben alapítják a kunnak nevezett milkói püspökséget, a szörénytornyait 1247-ben. E püspökségek hívei a kunokon kívül még a Havaselve területén élő magyarok és szászok is. Egy bő évszázad múlva – az egyre nagyobb számban érkező ortodoxokkal való együttélés eredményeképp – a kunok vallást és nyelvet cserélnek. Az első ortodox püspökséget – a Dunától északra, Havaselvén – 1359-ben alapítják. Első püspökük a konstantinápolyi pátriárka által küldött Hyakinthos, aki felveszi az Ungrovlachia püspöke címet. E megnevezés állandósul, megkülönböztető jelző, hogy ne tévesszék össze a Dunától északra, a Magyarország (Erdély) szomszédságában szervezett új Valahiát (Havaselvét) és a thesszáliai Valahiát (Moglenet).
A románok Erdélyben
A 13. század második felében az első román közösségek lélekszáma csekély, de fél évezredes, folyamatos migrációjuk után – a 18. század derekán – már Erdély többségét alkotják. A román lélekszám emelkedése nyomon követhető a településnevek vizsgálatával. Kniezsa István kutatásai nyomán tudjuk, hogy Erdélyben az 1300-ig említett helynevek 83 százaléka magyar és 0,6 százaléka román. Az 1400-ig lejegyzett 1757 névből 1355 magyar (77 százalék) és 76 román (4,3 százalék), és kis számban szláv, besenyő, német, török, valamint ismeretlen eredetű. Makkai László történész szerint a románok a szlávok, a magyarok és a németek után érkeznek Erdélybe, ezt bizonyítja a román eredetű víznevek hiánya. Pedig vízneveink még egy kisszámú török nyelvű népesség emlékét is őrzik: Barót, Barca, Brassó, Tatrang, Zajzon.
Az erdélyi románok első említése 1247-ből származik, amikor a magyar királyi kancellária megemlíti az „olacus”, az „olachus” nevű közösségeket. A történetírásban még mindig zavar uralkodik, mert a balkáni vlachokat (románokat) összemossák a karluk-török blak néppel. Az első román csoportok telepítését, migrációját a kun kenézek, településvezetők szervezik. Kezdetben csak királyi birtokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett oklevél, melyben III. András parancsba adja, hogy gyűjtsék össze azokat a románokat, akik magánbirtokra telepedtek, és vigyék őket a Székes folyó (Gyulafehérvár) melletti királyi uradalomba. Nagy Lajos királyunk 1365-ben engedélyezi a románok magánbirtokra való telepítését is. A legnagyobb román közösség 1334-ben érkezett Erdélybe. Bogdan vajda népét a kalocsai érsek felügyelete alatt telepítik le kilenc hónapig tartó vándorlás után a máramarosi magyar királyi birtokra.
A románok migrációja a következő századokban is töretlen. Az 1495/45-ös törvénycikk egyértelműen kimondja, hogy Erdélybe a betelepedés „a királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató” vezetők „hívására és biztosítékára” tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történik. Egy 1567-ben keltezett magyar királyi kamarai jelentés beszámol arról, hogy hegyvidéken élő románok „nem lekicsinylendő számú állatot tartanak”. Az esztergomi érsek, Verancsics Antal még mindig úgy tudja, hogy a románok „nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt”. Akárcsak az őshazában, a Balkánon, a románok Erdélyben (is) minden száz juh után egy juhval és egy báránnyal adóznak.
A magyar földesurak templomokat építenek a birtokaikon létesült ortodox települések lakóinak. Az ortodox papokat a 14. század végétől kezdve Hunyad megye Prislop apátja szenteli fel. Máramarosban a körtvélyesi (Peri) monostorapát, míg a moldvai vajdák által alapított egyházak számára a moldvai Suceava metropolita. Erdélyben az első ortodox püspökséget Gyulafehérvár székhellyel 1574-ben alapítják. Báthori István erdélyi fejedelem a Tordán tartott októberi országgyűlésen ismerteti el a görögkeletiek püspökválasztási jogát. A püspökszentelésre Havaselvén és Szerbiában kerül sor. A független erdélyi ortodox egyházat 1864-ben Nagyszeben székhellyel hozzák létre, ekkor alakul meg a karlócai szerb érsekségtől független erdélyi érsekség. Jancsó Benedek, Szabó István becslései és egy 1712–13-ból származó kormányhatósági felmérés szerint a románok ekkortájt Erdély népességének egyharmadát alkotják. Lélekszámuk 1740 és 1760 között ugrásszerűen megnő, megduplázódik, a románság Erdélyország legnagyobb lélekszámú népe lesz. Ez azzal magyarázható, hogy a két román vajdaságból a kegyetlen fanarióta elnyomás miatt fokozódik a bevándorlás. A ragályos betegségek és a háborús dúlások nagyobb mértékben pusztítják a síkvidéki magyarságot. A ragályos betegségek méreteire példaként: Háromszéken az 1717 és 1719 között dühöngő szárazság, éhínség és pestis miatt a lakosság fele elpusztul.
Ki volt itt hamarabb?
Megállapítható, hogy Erdély a magyar és a román nép közös tulajdona. A magyarok a történeti, a románok az etnikai jogra hivatkozva formálhatnak igényt a Móricz Zsigmond által Tündérkertnek nevezett hazára. Ha pártatlanul formálunk véleményt, egyértelmű, hogy külön-külön egyik nép sem birtokolhatja úgy, hogy a másikat elnyomja. Jelenleg a román nacionalisták, kisajátítva Erdély történelmét – az imaginárius őstörténetre, valamint a magyarok évezredes elnyomására hivatkozva – jogosnak tartják a magyarság elnyomását és törvénytelennek a magyarok jogos követeléseit. Erdély két népének egyenlőséget csak alaposan átgondolt törvényekkel, közösségi jogokkal – helyi, kulturális és területi autonómiák révén – lehet biztosítani. Október elején a székelyföldi román civil szervezetek marosfői gyűlésén Mircea Duşa védelmi miniszter kijelenti, hogy Romániában nincs helye az autonómiának. A szélsőséges nacionalisták attól tartanak, hogy politikai következményei lehetnek, ha elismerik, hogy Erdélyt a magyarok jóval korábban lakták, mint a románok. Lucian Boia professzor például úgy gondolja, hogy fölösleges a történeti jogkeresés. „Mi történnék – teszi fel a kérdést –, ha megtudnók, hogy a románok a szlávok után jöttek ide?” Válasza: semmi nem történnék, mert az erőszakos határmódosítás könnyen talál történelmi ürügyet. A nemzetközileg elfogadott államhatárok védelme nem a történelemoktatás feladata. Utódainknak nyugodtan el lehet mondani az igazat.
A szerző utolsó írása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 19.
Egy könyv születése
El nem mulaszthatom, hogy most, Kádár Gyulától búcsúzva, el ne meséljem, miképpen is született meg az a kiadvány, amely három részben, harmincezret is meghaladó példányszámban jelent meg 1991-ben. Mindjárt a fordulat utáni hetekben, hónapokban rengeteg megbeszélés, titkos és nyilvános tanácskozások, nagy tömegeket vonzó gyűlések követték egymást. Akkor vetődött fel erőteljesen a második magyar elméleti középiskola létrehozásának kérdése, s ott, a volt leánylíceum egyik termében, a megbeszélés szünetében vetettem fel Gyulának az ötletet, hogy sürgősen érdemes lenne megírni az erdélyi, a romániai magyarság történetét.
Ő már tanfelügyelőként sok mindennel próbálkozott a nemzeti önazonosság megszilárdításának ügyében, kezdeményezte többek között új igazgató állítását a levéltár élére, de ezt a kérdést akkor elnapolták, s később már hiába próbálkoztak. Elmondtam neki, hogy két-három történésszel is beszéltem egy ilyen történelmi mű megírásáról, de nem vállalták. Ő igent mondott. Akkor már megvolt az általam létrehozott kiadó, amelynek elsődleges célját iskolai segédanyagok kiadása képezte, tehát különösebb akadálya nem volt annak, hogy egy ilyen, aránylag rövid terjedelmű munkát megjelentessünk. Felvázoltam neki elképzelésem, amit el is fogadott.
Az első részben: Adalékok a romániai magyarság történetéhez a magyarság történetét taglalta a kezdetektől 1541-ig, s mivel elsősorban iskolásoknak szántuk, függelékként közöltük a hivatalos román történelem erre az időszakra vonatkozó tanítását. Várható volt a felháborodás román részről. Gyulát a minisztériumban gorombították le, engem az egyik államtitkár próbált elmarasztalni, de ezzel nem sokra ment. Mondanom sem kell, hihetetlen gyorsasággal fogyott el a 33 ezer példány, s a diákoknál is szorgalmasabb olvasóknak bizonyultak szüleik.
Persze, tartottunk a bírálatoktól, ezért is kértem meg dr. Egyed Ákos egyetemi tanárt, hogy pillantson bele, s ennek az lett a vége, hogy a Kolozsvárra felutazó Kádár Gyulával még éjszaka is a kéziratot olvasták. A lektorálást itthon Cserey Zoltán, Kónya Ádám és Magyari Lajos végezte, a későbbiekben pedig csatlakozott hozzájuk Kozák Albert is. Ugyanis gyors ütemben elkészült a második – Az 1541–1711 közötti időszak –, majd a harmadik – Az 1711–1920 közötti korszak – rész is. Mindhárom önálló kiadványként jelent meg. Óriási megtiszteltetést jelentett számomra Kónya Ádám együttműködése, aki a lektorálás mellett a második kötet számára összefoglalta, képekkel illusztrálta az erdélyi reneszánsz művészetet, a harmadikban pedig közölhettük A művészetek táguló körében című tanulmányát.
A hivatalosságok szemében szálka lehetett a képanyag is, hiszen például mindhárom fedőlapján addig nehezen hozzáférhető, ritkán látható személyek, személyiségek szerepeltek, a honfoglaló magyar, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Nyilván, a nagyon alacsony ár miatt nem tudtunk a tárgykör nagyszerűségéhez méltó külcsínt biztosítani, ennek ellenére nyugodtan nevezhetjük hiánypótló munkának Kádár Gyula első könyvét.
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
El nem mulaszthatom, hogy most, Kádár Gyulától búcsúzva, el ne meséljem, miképpen is született meg az a kiadvány, amely három részben, harmincezret is meghaladó példányszámban jelent meg 1991-ben. Mindjárt a fordulat utáni hetekben, hónapokban rengeteg megbeszélés, titkos és nyilvános tanácskozások, nagy tömegeket vonzó gyűlések követték egymást. Akkor vetődött fel erőteljesen a második magyar elméleti középiskola létrehozásának kérdése, s ott, a volt leánylíceum egyik termében, a megbeszélés szünetében vetettem fel Gyulának az ötletet, hogy sürgősen érdemes lenne megírni az erdélyi, a romániai magyarság történetét.
Ő már tanfelügyelőként sok mindennel próbálkozott a nemzeti önazonosság megszilárdításának ügyében, kezdeményezte többek között új igazgató állítását a levéltár élére, de ezt a kérdést akkor elnapolták, s később már hiába próbálkoztak. Elmondtam neki, hogy két-három történésszel is beszéltem egy ilyen történelmi mű megírásáról, de nem vállalták. Ő igent mondott. Akkor már megvolt az általam létrehozott kiadó, amelynek elsődleges célját iskolai segédanyagok kiadása képezte, tehát különösebb akadálya nem volt annak, hogy egy ilyen, aránylag rövid terjedelmű munkát megjelentessünk. Felvázoltam neki elképzelésem, amit el is fogadott.
Az első részben: Adalékok a romániai magyarság történetéhez a magyarság történetét taglalta a kezdetektől 1541-ig, s mivel elsősorban iskolásoknak szántuk, függelékként közöltük a hivatalos román történelem erre az időszakra vonatkozó tanítását. Várható volt a felháborodás román részről. Gyulát a minisztériumban gorombították le, engem az egyik államtitkár próbált elmarasztalni, de ezzel nem sokra ment. Mondanom sem kell, hihetetlen gyorsasággal fogyott el a 33 ezer példány, s a diákoknál is szorgalmasabb olvasóknak bizonyultak szüleik.
Persze, tartottunk a bírálatoktól, ezért is kértem meg dr. Egyed Ákos egyetemi tanárt, hogy pillantson bele, s ennek az lett a vége, hogy a Kolozsvárra felutazó Kádár Gyulával még éjszaka is a kéziratot olvasták. A lektorálást itthon Cserey Zoltán, Kónya Ádám és Magyari Lajos végezte, a későbbiekben pedig csatlakozott hozzájuk Kozák Albert is. Ugyanis gyors ütemben elkészült a második – Az 1541–1711 közötti időszak –, majd a harmadik – Az 1711–1920 közötti korszak – rész is. Mindhárom önálló kiadványként jelent meg. Óriási megtiszteltetést jelentett számomra Kónya Ádám együttműködése, aki a lektorálás mellett a második kötet számára összefoglalta, képekkel illusztrálta az erdélyi reneszánsz művészetet, a harmadikban pedig közölhettük A művészetek táguló körében című tanulmányát.
A hivatalosságok szemében szálka lehetett a képanyag is, hiszen például mindhárom fedőlapján addig nehezen hozzáférhető, ritkán látható személyek, személyiségek szerepeltek, a honfoglaló magyar, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Nyilván, a nagyon alacsony ár miatt nem tudtunk a tárgykör nagyszerűségéhez méltó külcsínt biztosítani, ennek ellenére nyugodtan nevezhetjük hiánypótló munkának Kádár Gyula első könyvét.
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 7.
Kádár Gyula: Székelyföld ostroma
Kádár Gyula hirtelen halála után került ki a nyomdából a történész legújabb könyve, a Székelyföld ostroma, amelyben olyan időszak elevenedik meg, amikor a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A politikai-történelmi publicisztikai írások tükrei a hatalmi gőg tobzódásának. A szerző leltárszerűen, néhol ironikusan, mégis jegyzőkönyvi hitelességgel mutatja be a hihetetlen mértékű visszaélések sorát. Kádár Gyula könyvében az autonómiaharc jogosságát bizonyítja.
A kötet második része Andrei Şaguna püspök életét és munkásságát taglalja. A szerző felsorolja a püspök érdemeit is, mindamellett tudatja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista csörtető személyiség. Láttatja, miként válik egy tehetséges fiatalember gátlástalan politikussá, és rámutat, a főpap 1848–1849-es szerepével máig ható károkat okozott. A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kádár Gyula hirtelen halála után került ki a nyomdából a történész legújabb könyve, a Székelyföld ostroma, amelyben olyan időszak elevenedik meg, amikor a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A politikai-történelmi publicisztikai írások tükrei a hatalmi gőg tobzódásának. A szerző leltárszerűen, néhol ironikusan, mégis jegyzőkönyvi hitelességgel mutatja be a hihetetlen mértékű visszaélések sorát. Kádár Gyula könyvében az autonómiaharc jogosságát bizonyítja.
A kötet második része Andrei Şaguna püspök életét és munkásságát taglalja. A szerző felsorolja a püspök érdemeit is, mindamellett tudatja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista csörtető személyiség. Láttatja, miként válik egy tehetséges fiatalember gátlástalan politikussá, és rámutat, a főpap 1848–1849-es szerepével máig ható károkat okozott. A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 17.
Kádár Gyula: Székelyföld ostroma
Kádár Gyula illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész Székelyföld ostroma című legújabb könyve a szerző hirtelen elhunyta utáni napokban került ki a nyomdából. Része annak a sorozatnak, amelyet 2010-ben indított a történész, publicista, ez a Székelyföld határán című kötettel kezdődött, majd folytatódott a Székely hazát akarunk (2011), Múltunk kötelez (2012), Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk (2013), Prés alatt a magyarság – Nemzeti elnyomás Romániában (2013) című kötetekkel, tavaly a Gábor Áron-évben a Gábor Áron életútja című könyve jelent meg.
Jelen kötet első részét tematikájában a Prés alatt a magyarság folytatásának tekinthetjük. A történelmi-publicisztikai írásokban olyan időszak elevenedik meg, amelyben a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A nemzeti türelmetlenség a már megszerzett minimális nemzetiségi jogokkal való élést is korlátozza. A szerző felleltározza a „törvényes törvénytelenségek” sorát. Törvényes, mert a hatalmi intézmények a nemzetiségi jogok korlátozásakor a román állam törvényeire hivatkoznak, és emellett – akárcsak a kommunista diktatúra idején – különböző kreált ürügyekkel büntetnek. Így például a székely zászlót reklámzászlónak minősítik. A középületeken egy-egy magyar szó is pereskedések, fenyegetések sorát vonhatja maga után. Például Gidófalván a polgármesteri hivatal 1904-ben épült székhelyén a Községháza felirat többévi per tárgyaként szolgált, és súlyos pénzbüntetések fenyegetéseként letakarva várja a demokratikus törvényalkotás megvalósulását. A dr. Benedek Géza világhírű magyar orvosról elnevezett kórház nevét is megváltoztatnák, mindegy, hogy kiről, csak román legyen. A háromszéki református székelyektől egyszerűen elveszik a Református Székely Mikó Kollégiumot... A szerző a nyílt diszkrimináció alkalmazásáról is ír. Hatalmas pénzbírsággal fenyegetik a magyarokat, ha tiltakozni, tüntetni akarnak az autonómiáért. Erre példa a 2015. március 10-re Marosvásárhelyre meghirdetett autonómiatüntetés megtiltása. Teszik ezt akkor, amikor a szélsőséges Új Jobboldal hívei magyarellenes jelszavakat harsogva masíroznak a székely városokban, és évek óta erős rendőri védelem mellett büntetlenül gyalázzák az őshonos székelységet, fasiszta ideológiára jellemző szlogeneket kiabálnak. A magyarok hiába fordulnak jogorvoslatért az ügyészséghez, mert ott úgy döntenek, hogy a kelta keresztes zöldingesek felvonulásai nem törvénysértőek. Ez is mutatja – állítja a szerző –, hogy az államhatalom intézményei egyetértenek a magyarok megfélemlítésével, megalázásával. A könyvből világossá válik, hogy Romániában a magyarellenesség nem partizánakció, nem szélsőséges hőbörgők, nem a román sajtó nacionalista vonulatának szereplése, hanem egy jól megtervezett nacionalista hatalmi „vasgyámságáról”, nemzetiségi elnyomásról van szó. Az úgynevezett igazságszolgáltatás diszkriminatív döntéseit, a prefektusok ténykedéseit minden bizonnyal felülről irányítják – írja a szerző. Az államvezetés legmagasabb szintjén pedig akadnak olyan miniszterek, akik tevőlegesen, magyarellenes kijelentésekkel is bátorítják a szélsőségeseket. Figyelemre méltó a Román Hírszerző Szolgálat 2014. évi jelentése, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy az országban „etnikai alapú” veszélyforrás alakult ki. A megerősödő autonomista mozgalom oka szerintük Bukarest magyarellenes politikája.
Kádár Gyula rávilágít, hogy a történelmi és nemzetiségi jogra alapozott autonómiaharc jogos. Éberen kell figyelni az államhatalom intézményeire és a szélsőségesek mesterkedéseire, mert a diktatúrában jól ismert húzd meg-ereszd meg taktikát alkalmazva ügyködnek, csak a kedvező pillanatra várnak. Nagy tervükről, Székelyföld egy román többségű régióba való betagolásáról nem mondtak le. A szerző rámutat arra is, hogy a partiumi magyarságot is megilleti a kollektív jog, a szórványban élő magyarságot a kulturális autonómia.
A kötet második része olvasmányosan megírt szakdolgozat: Andrei Şaguna püspök életét és tevékenységét mutatja be. Kádár objektíven felsorolja a püspök érdemeit is, de tudja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista. Láthatjuk, hogy egy tehetséges fiatalember hogyan válik gátlástalan politikussá, ha karrierjét építeni akarja. Megismerhetjük a főpap 1848–1849-es szerepét, mellyel máig ható kárt okozott. 1849 januárjában a püspök egy küldöttség élén Bukarestbe ment, hogy a megszálló cári hadsereget behívja a magyar szabadságharc leverésére. Érvként az erdélyi magyarokat a románok tömeges lemészárlásával rágalmazta meg. Ebben gyökerezik ma is a Kolozsváron felállított uszító, gyűlöletkeltést tápláló tábla, melyet a szélsőséges Gheorghe Funar polgármestersége idején állítottak.
Az ellentmondásos személyiségű Şaguna életrajzát azért kell ismerni – írja a szerző –, mert a főpapban Erdély egyik legnagyobb személyiségét tisztelő román politikusok hatására utcákat, tereket neveznek el róla, szobrokat állítanak. Kádár Gyula ismerteti azoknak a demokratikusan gondolkodó román értelmiségieknek a véleményét, akik az erdélyi románok és magyarok békés együttélésének hívei.
Kádár Gyula könyve nemcsak a magyarság jogaiért folyó küzdelem tükre, hanem olyan ismeretek közvetítője, melyekre e küzdelemhez szükség van.
Kádár Gyula Székelyföld ostroma című könyvét a Székely Akadémia rendezvénysorozat részeként szerdán 18 órától mutatjuk be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A könyv – mint a sorozat többi kötete is – megvásárolható lesz a helyszínen, kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kádár Gyula illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész Székelyföld ostroma című legújabb könyve a szerző hirtelen elhunyta utáni napokban került ki a nyomdából. Része annak a sorozatnak, amelyet 2010-ben indított a történész, publicista, ez a Székelyföld határán című kötettel kezdődött, majd folytatódott a Székely hazát akarunk (2011), Múltunk kötelez (2012), Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk (2013), Prés alatt a magyarság – Nemzeti elnyomás Romániában (2013) című kötetekkel, tavaly a Gábor Áron-évben a Gábor Áron életútja című könyve jelent meg.
Jelen kötet első részét tematikájában a Prés alatt a magyarság folytatásának tekinthetjük. A történelmi-publicisztikai írásokban olyan időszak elevenedik meg, amelyben a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A nemzeti türelmetlenség a már megszerzett minimális nemzetiségi jogokkal való élést is korlátozza. A szerző felleltározza a „törvényes törvénytelenségek” sorát. Törvényes, mert a hatalmi intézmények a nemzetiségi jogok korlátozásakor a román állam törvényeire hivatkoznak, és emellett – akárcsak a kommunista diktatúra idején – különböző kreált ürügyekkel büntetnek. Így például a székely zászlót reklámzászlónak minősítik. A középületeken egy-egy magyar szó is pereskedések, fenyegetések sorát vonhatja maga után. Például Gidófalván a polgármesteri hivatal 1904-ben épült székhelyén a Községháza felirat többévi per tárgyaként szolgált, és súlyos pénzbüntetések fenyegetéseként letakarva várja a demokratikus törvényalkotás megvalósulását. A dr. Benedek Géza világhírű magyar orvosról elnevezett kórház nevét is megváltoztatnák, mindegy, hogy kiről, csak román legyen. A háromszéki református székelyektől egyszerűen elveszik a Református Székely Mikó Kollégiumot... A szerző a nyílt diszkrimináció alkalmazásáról is ír. Hatalmas pénzbírsággal fenyegetik a magyarokat, ha tiltakozni, tüntetni akarnak az autonómiáért. Erre példa a 2015. március 10-re Marosvásárhelyre meghirdetett autonómiatüntetés megtiltása. Teszik ezt akkor, amikor a szélsőséges Új Jobboldal hívei magyarellenes jelszavakat harsogva masíroznak a székely városokban, és évek óta erős rendőri védelem mellett büntetlenül gyalázzák az őshonos székelységet, fasiszta ideológiára jellemző szlogeneket kiabálnak. A magyarok hiába fordulnak jogorvoslatért az ügyészséghez, mert ott úgy döntenek, hogy a kelta keresztes zöldingesek felvonulásai nem törvénysértőek. Ez is mutatja – állítja a szerző –, hogy az államhatalom intézményei egyetértenek a magyarok megfélemlítésével, megalázásával. A könyvből világossá válik, hogy Romániában a magyarellenesség nem partizánakció, nem szélsőséges hőbörgők, nem a román sajtó nacionalista vonulatának szereplése, hanem egy jól megtervezett nacionalista hatalmi „vasgyámságáról”, nemzetiségi elnyomásról van szó. Az úgynevezett igazságszolgáltatás diszkriminatív döntéseit, a prefektusok ténykedéseit minden bizonnyal felülről irányítják – írja a szerző. Az államvezetés legmagasabb szintjén pedig akadnak olyan miniszterek, akik tevőlegesen, magyarellenes kijelentésekkel is bátorítják a szélsőségeseket. Figyelemre méltó a Román Hírszerző Szolgálat 2014. évi jelentése, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy az országban „etnikai alapú” veszélyforrás alakult ki. A megerősödő autonomista mozgalom oka szerintük Bukarest magyarellenes politikája.
Kádár Gyula rávilágít, hogy a történelmi és nemzetiségi jogra alapozott autonómiaharc jogos. Éberen kell figyelni az államhatalom intézményeire és a szélsőségesek mesterkedéseire, mert a diktatúrában jól ismert húzd meg-ereszd meg taktikát alkalmazva ügyködnek, csak a kedvező pillanatra várnak. Nagy tervükről, Székelyföld egy román többségű régióba való betagolásáról nem mondtak le. A szerző rámutat arra is, hogy a partiumi magyarságot is megilleti a kollektív jog, a szórványban élő magyarságot a kulturális autonómia.
A kötet második része olvasmányosan megírt szakdolgozat: Andrei Şaguna püspök életét és tevékenységét mutatja be. Kádár objektíven felsorolja a püspök érdemeit is, de tudja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista. Láthatjuk, hogy egy tehetséges fiatalember hogyan válik gátlástalan politikussá, ha karrierjét építeni akarja. Megismerhetjük a főpap 1848–1849-es szerepét, mellyel máig ható kárt okozott. 1849 januárjában a püspök egy küldöttség élén Bukarestbe ment, hogy a megszálló cári hadsereget behívja a magyar szabadságharc leverésére. Érvként az erdélyi magyarokat a románok tömeges lemészárlásával rágalmazta meg. Ebben gyökerezik ma is a Kolozsváron felállított uszító, gyűlöletkeltést tápláló tábla, melyet a szélsőséges Gheorghe Funar polgármestersége idején állítottak.
Az ellentmondásos személyiségű Şaguna életrajzát azért kell ismerni – írja a szerző –, mert a főpapban Erdély egyik legnagyobb személyiségét tisztelő román politikusok hatására utcákat, tereket neveznek el róla, szobrokat állítanak. Kádár Gyula ismerteti azoknak a demokratikusan gondolkodó román értelmiségieknek a véleményét, akik az erdélyi románok és magyarok békés együttélésének hívei.
Kádár Gyula könyve nemcsak a magyarság jogaiért folyó küzdelem tükre, hanem olyan ismeretek közvetítője, melyekre e küzdelemhez szükség van.
Kádár Gyula Székelyföld ostroma című könyvét a Székely Akadémia rendezvénysorozat részeként szerdán 18 órától mutatjuk be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A könyv – mint a sorozat többi kötete is – megvásárolható lesz a helyszínen, kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 18.
A magányos harcos
Kádár Gyula utolsó könyvének bemutatója
Ma 18 órától a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében Kádár Gyula, illyefalvi születésű sepsiszentgyörgyi író, történész Székelyföld ostroma című könyvét Szekeres Attila István történész mutatja be.
A szerző, akit alig egy hónapja mondhatni alkotó kedve teljében szólított magához az Úr, korai öntudatra ébredése pillanatától küzdött az erdélyi magyarságot és ezen belül a székelységet elnyomó román hatalom ellen az ész, tudás és szellem fegyverével. De küzdött a ránk nézve talán még nagyobb veszélyt jelentő, soraink között mégis elharapódzó gyávaság, közömbösség és nemtörődömség ellen is. Tette mindezt történelemtanárként, kutatóként és közíróként egyaránt, anélkül hogy bárkitől elismerést kapott volna érte. Küzdelmét ugyanis egymagában, magányos harcosként folytatta a kezdetektől élete utolsó pillanatáig, mert a történelmi és mindennapi igazság melletti kiállása következtében nem tartozott a hatalom kegyeltjei közé sem az elmúlt, sem a jelenlegi rendszerben. Így támogatást sem kapott áldásos és a nemzeti ébredés szempontjából nélkülözhetetlen tevékenységéhez, melynek során folyóiratot szerkesztett, könyveket írt, valamint történelmi publicisztikák sokaságát vetette papírra.
A ma bemutatásra kerülő könyv egy 2010-ben indított, húszkötetesre tervezett sorozat hetedik, sajnos immár utolsó részeként kerül az olvasó asztalára. Fellapozva pedig a mindenkori román politika hamis és félrevezető voltára épp úgy rádöbbenhetünk, mint autonómiaharcunk jogosságára vagy Andrei Şaguna püspök álnok és velünk szembeni ellenséges magatartására.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Kádár Gyula utolsó könyvének bemutatója
Ma 18 órától a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében Kádár Gyula, illyefalvi születésű sepsiszentgyörgyi író, történész Székelyföld ostroma című könyvét Szekeres Attila István történész mutatja be.
A szerző, akit alig egy hónapja mondhatni alkotó kedve teljében szólított magához az Úr, korai öntudatra ébredése pillanatától küzdött az erdélyi magyarságot és ezen belül a székelységet elnyomó román hatalom ellen az ész, tudás és szellem fegyverével. De küzdött a ránk nézve talán még nagyobb veszélyt jelentő, soraink között mégis elharapódzó gyávaság, közömbösség és nemtörődömség ellen is. Tette mindezt történelemtanárként, kutatóként és közíróként egyaránt, anélkül hogy bárkitől elismerést kapott volna érte. Küzdelmét ugyanis egymagában, magányos harcosként folytatta a kezdetektől élete utolsó pillanatáig, mert a történelmi és mindennapi igazság melletti kiállása következtében nem tartozott a hatalom kegyeltjei közé sem az elmúlt, sem a jelenlegi rendszerben. Így támogatást sem kapott áldásos és a nemzeti ébredés szempontjából nélkülözhetetlen tevékenységéhez, melynek során folyóiratot szerkesztett, könyveket írt, valamint történelmi publicisztikák sokaságát vetette papírra.
A ma bemutatásra kerülő könyv egy 2010-ben indított, húszkötetesre tervezett sorozat hetedik, sajnos immár utolsó részeként kerül az olvasó asztalára. Fellapozva pedig a mindenkori román politika hamis és félrevezető voltára épp úgy rádöbbenhetünk, mint autonómiaharcunk jogosságára vagy Andrei Şaguna püspök álnok és velünk szembeni ellenséges magatartására.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 21.
A véget ért küzdelem (Kádár Gyula emlékezete)
Talán a Székely Akadémia utolsó rendezvényének színhelye volt szerdán a Székely Nemzeti Múzeum, ahol az október 13-án tragikus hirtelenséggel elhunyt Kádár Gyula történészre, újságíróra, pedagógusra emlékeztek Székelyföld ostroma című könyvének bemutatóján, melynek megjelenését ő maga, sajnos, nem érhette meg.
Nehéz pillanatok ezek, hiszen nemrég még együtt terveztük a Székely Akadémia újabb könyvbemutatóját, de sajnos, a sors közbeszólt – köszöntötte a szép számban összegyűlt családtagokat, tisztelőket, ismerősöket Tóth-Birtan Csaba, az előadás-sorozat társszervezője. „Nem tudni, mikor ki veheti majd át a stafétát Kádár Gyulától, aki elkötelezett hazafiként, ízig-vérig székelyként, csatára készen, és a népéért, nemzetéért nem csak tenni akart, de róla vitát nyitni is, embereket meghallgatni, a fontosságáról pedig sokakat meggyőzött. Nem hoztuk magunkkal az akadémia logóját, hiszen megteremtőjével együtt ennek a sorozatnak is megszűnt a szíve dobogni” – zárta felvezetőjét Tóth-Birtan Csaba.
Kádár Gyula 1953-ban kezdődött életútjába Szekeres Attila történész, lapunk munkatársa nyújtott betekintést, az illyefalvi indulástól a Székely Mikó Kollégiumban töltött diákéveken, a kolozsvári egyetemi éveken, illetve a pedagógusként több háromszéki településen végzett oktatói munkán keresztül egészen a párhuzamosan megteremtett, fejlődő tudományos munkásságig, melyet az utolsó pillanatig állhatatosan végzett. Felsorolni is nehéz publicisztikáit, tanulmányait, szakmunkáit, melyek a középiskolai évekig vezethetők vissza, szülőfaluja monográfiájának összeállításáig. Pályája a Megyei Tükörben, illetve később több helyi és országos lapban rendszeresen megjelenő néprajzi, történelmi és kulturális írásokkal folytatódott, illetve a rendszerváltást követően csúcsosodott ki olyan szaktanulmányokban, mint az Adalékok a romániai magyarság történetéhez, illetve ennek folytatásaként megjelent kétkötetes A romániai magyarság rövid története. Energiái összpontosításának tekinthető az 1996-ban Történelmünk néven indított, majd két évvel később Történelmi magazinra átkeresztelt kiadvány, mely 2013-ban forráshiány miatt megszűnt létezni. Amint Kádár Gyula maga megfogalmazta: fájó szívvel lemondott a lapról, de a küzdelemről nem – a Háromszék állandó külső munkatársaként rendszeresen közölt lapunkban. A 2010-ben indított könyvsorozat – melynek hetedik darabja a most bemutatott – ennek a meggyőződésnek, illetve egész hitvallásának kifejezése volt. Kádár Gyula szerint „történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Románia területén mindazokat a közösség jogokat, amelyek az őshonos magyarságot megilletik”.
A Székelyföld ostroma akár a 2013-ban megjelent Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában) című munka folytatásaként is felfogható, hisz míg utóbbi a román nacionalizmus másfél évszázadának története, előbbi a napjainkban felerősödő szélsőséges nemzeti mozgalom lenyomata – ismertette Szekeres Attila. A történész szerint a két korszak külön kezelendő ugyanis „újabban nemcsak a hőzöngő szélsőséges funarióta nacionalisták uszítanak a magyarság és a kollektív jogok ellen, de tanúi lehetünk a hatóságok kettős mércéjű, diszkriminatív döntéseinek is”. A kötet első felét képező írások tulajdonképpen a székely nép és az erdélyi magyarság megmaradásáért folytatott mindennapos küzdelmét tárják fel, történelmi és aktuálpolitikai témakörökbe (alfejezetekbe) rendezve az időben jócskán szétágazó jelenség különböző aspektusait, múltbeli hátterének ismertetésével párhuzamosan. A közzétett írások olyan súlyos kérdésköröket feszegetnek, mint az erdélyi magyarság és a székelység háttérbe szorulása, az eltiprás, elnyomás különböző formái – a felirat- és szimbólumháborútól az egyházi ingatlanok visszaállamosításáig –, az ellenállás lehetőségei. A kötet Kádár Gyulának az általa „politikai kalandornak” tekintett Andrei Șaguna makedón-aromán családból származó ortodox püspök életét végigkövető – lapunkban folytatásokban közölt – szakmunkájával zárul, amely külön fejezetként került a könyvbe. A történelmi szakmunka a kizárólag személyes érdekei mentén cselekvő, köpönyegforgató, sőt talán árulónak is minősíthető püspök kapcsán kitér arra, hogy a székelység, magyarság szempontjából milyen veszélyeket rejt Șaguna emlékének ápolása, örökségének elfogadása az erdélyi városokban.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Talán a Székely Akadémia utolsó rendezvényének színhelye volt szerdán a Székely Nemzeti Múzeum, ahol az október 13-án tragikus hirtelenséggel elhunyt Kádár Gyula történészre, újságíróra, pedagógusra emlékeztek Székelyföld ostroma című könyvének bemutatóján, melynek megjelenését ő maga, sajnos, nem érhette meg.
Nehéz pillanatok ezek, hiszen nemrég még együtt terveztük a Székely Akadémia újabb könyvbemutatóját, de sajnos, a sors közbeszólt – köszöntötte a szép számban összegyűlt családtagokat, tisztelőket, ismerősöket Tóth-Birtan Csaba, az előadás-sorozat társszervezője. „Nem tudni, mikor ki veheti majd át a stafétát Kádár Gyulától, aki elkötelezett hazafiként, ízig-vérig székelyként, csatára készen, és a népéért, nemzetéért nem csak tenni akart, de róla vitát nyitni is, embereket meghallgatni, a fontosságáról pedig sokakat meggyőzött. Nem hoztuk magunkkal az akadémia logóját, hiszen megteremtőjével együtt ennek a sorozatnak is megszűnt a szíve dobogni” – zárta felvezetőjét Tóth-Birtan Csaba.
Kádár Gyula 1953-ban kezdődött életútjába Szekeres Attila történész, lapunk munkatársa nyújtott betekintést, az illyefalvi indulástól a Székely Mikó Kollégiumban töltött diákéveken, a kolozsvári egyetemi éveken, illetve a pedagógusként több háromszéki településen végzett oktatói munkán keresztül egészen a párhuzamosan megteremtett, fejlődő tudományos munkásságig, melyet az utolsó pillanatig állhatatosan végzett. Felsorolni is nehéz publicisztikáit, tanulmányait, szakmunkáit, melyek a középiskolai évekig vezethetők vissza, szülőfaluja monográfiájának összeállításáig. Pályája a Megyei Tükörben, illetve később több helyi és országos lapban rendszeresen megjelenő néprajzi, történelmi és kulturális írásokkal folytatódott, illetve a rendszerváltást követően csúcsosodott ki olyan szaktanulmányokban, mint az Adalékok a romániai magyarság történetéhez, illetve ennek folytatásaként megjelent kétkötetes A romániai magyarság rövid története. Energiái összpontosításának tekinthető az 1996-ban Történelmünk néven indított, majd két évvel később Történelmi magazinra átkeresztelt kiadvány, mely 2013-ban forráshiány miatt megszűnt létezni. Amint Kádár Gyula maga megfogalmazta: fájó szívvel lemondott a lapról, de a küzdelemről nem – a Háromszék állandó külső munkatársaként rendszeresen közölt lapunkban. A 2010-ben indított könyvsorozat – melynek hetedik darabja a most bemutatott – ennek a meggyőződésnek, illetve egész hitvallásának kifejezése volt. Kádár Gyula szerint „történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Románia területén mindazokat a közösség jogokat, amelyek az őshonos magyarságot megilletik”.
A Székelyföld ostroma akár a 2013-ban megjelent Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában) című munka folytatásaként is felfogható, hisz míg utóbbi a román nacionalizmus másfél évszázadának története, előbbi a napjainkban felerősödő szélsőséges nemzeti mozgalom lenyomata – ismertette Szekeres Attila. A történész szerint a két korszak külön kezelendő ugyanis „újabban nemcsak a hőzöngő szélsőséges funarióta nacionalisták uszítanak a magyarság és a kollektív jogok ellen, de tanúi lehetünk a hatóságok kettős mércéjű, diszkriminatív döntéseinek is”. A kötet első felét képező írások tulajdonképpen a székely nép és az erdélyi magyarság megmaradásáért folytatott mindennapos küzdelmét tárják fel, történelmi és aktuálpolitikai témakörökbe (alfejezetekbe) rendezve az időben jócskán szétágazó jelenség különböző aspektusait, múltbeli hátterének ismertetésével párhuzamosan. A közzétett írások olyan súlyos kérdésköröket feszegetnek, mint az erdélyi magyarság és a székelység háttérbe szorulása, az eltiprás, elnyomás különböző formái – a felirat- és szimbólumháborútól az egyházi ingatlanok visszaállamosításáig –, az ellenállás lehetőségei. A kötet Kádár Gyulának az általa „politikai kalandornak” tekintett Andrei Șaguna makedón-aromán családból származó ortodox püspök életét végigkövető – lapunkban folytatásokban közölt – szakmunkájával zárul, amely külön fejezetként került a könyvbe. A történelmi szakmunka a kizárólag személyes érdekei mentén cselekvő, köpönyegforgató, sőt talán árulónak is minősíthető püspök kapcsán kitér arra, hogy a székelység, magyarság szempontjából milyen veszélyeket rejt Șaguna emlékének ápolása, örökségének elfogadása az erdélyi városokban.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 5.
Életművük a tanítás
Több évtizedes odaadó munkát jutalmazott a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének háromszéki szervezete tegnap Sepsiszentgyörgyön: összesen húsz nevelő személyiséget tüntettek ki életműdíjjal egy kisebb, barátságos hangulatú ünnepségen. A Kós Károly-szakközépiskola dísztermében megtartott rendezvényen a kitüntetettek mellett sok pályatársuk is megjelent, akik így akarták köszönteni nyugdíj előtt álló vagy már nyugdíjas kollégáikat.
A Szózat eléneklése után a jelenlevőket házigazdaként Szőke Annamária igazgatónő köszöntötte, megnyitóbeszédet Péter Sándor mondott. A pedagógusszövetség megyei elnöke méltatta az erőt és a kitartást, amelyet e ritkán ünnepelt hivatás művelői tanúsítottak, és arról is beszélt, hogy a gyermekek szeretete mellett a pedagógusok tisztelete is fontos, mert iránymutató tanítók és nevelők nélkül nincs jövő. A pedagógus bátran küzd az értékek továbbadásáért, időnként csatát nyer, máskor csatát veszít – mondotta –, de azok sem adják fel, akiknek munkaviszonya lejárt, többnyire örömmel látják őket régi iskolájukban, óvodájukban.
A díjkiosztás két különdíjjal kezdődött: a kovásznai Molnár János tanár közösségépítő munkáját Kórodi Hajnalka-emlékdíjjal ismerték el, a templom és az iskola közötti távolság csökkentéséért pedig a baróti, idén nyugalmazott Nagy Károly református esperest tüntették ki. Életműdíjat kapott Antal Éva óvónő (Kovászna), Bakk-Dávid Enikő tanár (Kézdivásárhely), Barabás Margit óvónő (Kézdivásárhely), Bedőházi Erzsébet óvónő (Uzon), Berekméri Judit tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Cserkész Béla tanár (Sepsiszentgyörgy), Fejér Ella óvó- és tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Gyulai-György Éva tanár (Barót), a nemrég váratlanul elhunyt Kádár Gyula (Sepsiszentgyörgy), Keresztes Enikő tanár (Uzon), Keserű Katalin mérnök-tanár (Sepsiszentgyörgy), Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára tanítónő (Uzon), Rozsnyai Árpád tanár (Kézdivásárhely), Süketes János tanár (Barót), Szász-Fejér Gyöngyi tanár (Sepsiszentgyörgy), Tompa Klára Enikő tanár (Kovászna) és Zaláni Mária tanítónő (Sepsiszentgyörgy).
Amikor a tanult lecke elkopik, megmarad a tanár, aki nevelt és irányt mutatott – többek között ez áll Antal Árpád polgármester és Sztakics Éva alpolgármester közös üdvözlőlevelében, amelyet Nagy Zoltán olvasott fel. A megyeszékhely elöljárói köszönetüket fejezték ki a példamutató nevelőknek, akiket a pedagógusszövetség az oklevél és a méltatásokat tartalmazó kiadvány mellett verssel és énekkel is megajándékozott, végül pedig egy pohár borral koccintottak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Több évtizedes odaadó munkát jutalmazott a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének háromszéki szervezete tegnap Sepsiszentgyörgyön: összesen húsz nevelő személyiséget tüntettek ki életműdíjjal egy kisebb, barátságos hangulatú ünnepségen. A Kós Károly-szakközépiskola dísztermében megtartott rendezvényen a kitüntetettek mellett sok pályatársuk is megjelent, akik így akarták köszönteni nyugdíj előtt álló vagy már nyugdíjas kollégáikat.
A Szózat eléneklése után a jelenlevőket házigazdaként Szőke Annamária igazgatónő köszöntötte, megnyitóbeszédet Péter Sándor mondott. A pedagógusszövetség megyei elnöke méltatta az erőt és a kitartást, amelyet e ritkán ünnepelt hivatás művelői tanúsítottak, és arról is beszélt, hogy a gyermekek szeretete mellett a pedagógusok tisztelete is fontos, mert iránymutató tanítók és nevelők nélkül nincs jövő. A pedagógus bátran küzd az értékek továbbadásáért, időnként csatát nyer, máskor csatát veszít – mondotta –, de azok sem adják fel, akiknek munkaviszonya lejárt, többnyire örömmel látják őket régi iskolájukban, óvodájukban.
A díjkiosztás két különdíjjal kezdődött: a kovásznai Molnár János tanár közösségépítő munkáját Kórodi Hajnalka-emlékdíjjal ismerték el, a templom és az iskola közötti távolság csökkentéséért pedig a baróti, idén nyugalmazott Nagy Károly református esperest tüntették ki. Életműdíjat kapott Antal Éva óvónő (Kovászna), Bakk-Dávid Enikő tanár (Kézdivásárhely), Barabás Margit óvónő (Kézdivásárhely), Bedőházi Erzsébet óvónő (Uzon), Berekméri Judit tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Cserkész Béla tanár (Sepsiszentgyörgy), Fejér Ella óvó- és tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Gyulai-György Éva tanár (Barót), a nemrég váratlanul elhunyt Kádár Gyula (Sepsiszentgyörgy), Keresztes Enikő tanár (Uzon), Keserű Katalin mérnök-tanár (Sepsiszentgyörgy), Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára tanítónő (Uzon), Rozsnyai Árpád tanár (Kézdivásárhely), Süketes János tanár (Barót), Szász-Fejér Gyöngyi tanár (Sepsiszentgyörgy), Tompa Klára Enikő tanár (Kovászna) és Zaláni Mária tanítónő (Sepsiszentgyörgy).
Amikor a tanult lecke elkopik, megmarad a tanár, aki nevelt és irányt mutatott – többek között ez áll Antal Árpád polgármester és Sztakics Éva alpolgármester közös üdvözlőlevelében, amelyet Nagy Zoltán olvasott fel. A megyeszékhely elöljárói köszönetüket fejezték ki a példamutató nevelőknek, akiket a pedagógusszövetség az oklevél és a méltatásokat tartalmazó kiadvány mellett verssel és énekkel is megajándékozott, végül pedig egy pohár borral koccintottak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 7.
Lényegük a nevelés
Évtizedek munkáját értékelték
Húsz háromszéki pedagógust tüntetett ki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életmű-díjjal múlt pénteken. A megyeszékhelyi Kós Károly Szakközépiskola dísztermében ünnepeltek és barátok, kollégák vettek részt a szép eseményen, ahol minden ünnepeltnek egy csokor virágot és oklevelet adtak át.
A Szózat eléneklése után dr. Szőke Anna Mária, a Kós Károly Szakközépiskola igazgatónője és Péter Sándor, a megyei pedagógusszövetség elnöke köszöntötte a résztvevőket.
– Manapság túl sokszor hallani a tanügy, stratégia, taktika szavakat – fejtegette Péter Sándor –, emellett elhalványul a hivatás és a pedagógus iránti tisztelet. Ennek azonban mindkét irányban érvényesnek kellene lennie.
A polgármesteri hivatal részéről Nagy Zoltán tolmácsolta Antal Árpád és Sztakics Éva önkormányzati vezetők jókívánságait és köszönetét, kiemelve: a tanult lecke, ha megkopik is a tanítványokban, az átadója emberi mivolta nem halványul el, hangja, gesztusai, jó szavai tovább élnek.
A nemrég alapított Korodi Hajnalka-díjat idén a kovásznai Molnár Jánosnak ítélték oda a színjátszókörben betöltött, több évtizedes közösségépítő tevékenységéért. Nagy Károly baróti nyugalmazott református esperesnek az iskola és templom közötti távolság csökkentéséért tett erőfeszítését méltányolták a díjjal. Antal Éva kovásznai óvónő „a jó pedagógus minden ismérvét birtokolta”, a kézdivásárhelyi Bakk-Dávid Enikő jó kedvét, elkötelezettségét, kiállását nagyon hiányolják kollégái. Barabás Margit óvónő mindenki Manyika nénije, üde és fáradhatatlan, alázatos és nagyszerű szakember. Bedőházi Erzsébet Uzonból nyugdíjasan is aktív, önzetlen és tettrekész, Berekméri Judit megbízható és odaadó munkatárs volt 28 évig a Székely Mikó Kollégiumban, Cserkész Béla tanár népi klarinétosként és a helyi dzsesszélet, de a fúvószenei táborok alapembereként is megbecsült. Fejér Ella sepsiszentgyörgyi óvónő-tanítónő nyugdíjasan is jeles a karitatív tevékenységben, a baróti Gyulai-György Éva partitúrákat ír, együtteseket vezet, vezényel, tanítja is a zenét, ő a „történések alakítója”. Keresztes Enikő uzoni munkásságát és magyarságtudatát a község díszpolgárrá avatással honorálta, Keserű Katalin mérnök-tanárt pedig a magyar nyelvű szakoktatásért tett erőfeszítéseiért méltányolták kollégái. „Gyökereket és szárnyakat adott” tanítványainak Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára uzoni vallásoktató „szeretetlángot gyújt maga körül”, a kézdivásárhelyi Rozsnyai Árpád kémiatanár „szakmai vára legyőzhetetlen volt”. Baróton toleráns és empatikus matektanár Süketes János, akivel munkatársai nagyon szeretnek együtt dolgozni, Kovásznán Tompa Klára Enikő az emberi lelkek kiformálásában és igazsággal megtöltésében volt mindig példaadó. Zaláni Mária tanítónő munkássága a kollégák számára „örökmécses”, és ez igaz Kádár Gyula megfeszített küzdelmére is, amellyel a székelység számára próbálta kiharcolni a közösségi jogokat. Ezt sajnos már csak posztumusz kitüntetéssel tudta elismerni az RMPSZ.
Az ünnepségen fellépett a Voces női kar is, majd egy pohár bor elkoccintásával zárták a jeles alkalmat a jelenlevők.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Évtizedek munkáját értékelték
Húsz háromszéki pedagógust tüntetett ki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életmű-díjjal múlt pénteken. A megyeszékhelyi Kós Károly Szakközépiskola dísztermében ünnepeltek és barátok, kollégák vettek részt a szép eseményen, ahol minden ünnepeltnek egy csokor virágot és oklevelet adtak át.
A Szózat eléneklése után dr. Szőke Anna Mária, a Kós Károly Szakközépiskola igazgatónője és Péter Sándor, a megyei pedagógusszövetség elnöke köszöntötte a résztvevőket.
– Manapság túl sokszor hallani a tanügy, stratégia, taktika szavakat – fejtegette Péter Sándor –, emellett elhalványul a hivatás és a pedagógus iránti tisztelet. Ennek azonban mindkét irányban érvényesnek kellene lennie.
A polgármesteri hivatal részéről Nagy Zoltán tolmácsolta Antal Árpád és Sztakics Éva önkormányzati vezetők jókívánságait és köszönetét, kiemelve: a tanult lecke, ha megkopik is a tanítványokban, az átadója emberi mivolta nem halványul el, hangja, gesztusai, jó szavai tovább élnek.
A nemrég alapított Korodi Hajnalka-díjat idén a kovásznai Molnár Jánosnak ítélték oda a színjátszókörben betöltött, több évtizedes közösségépítő tevékenységéért. Nagy Károly baróti nyugalmazott református esperesnek az iskola és templom közötti távolság csökkentéséért tett erőfeszítését méltányolták a díjjal. Antal Éva kovásznai óvónő „a jó pedagógus minden ismérvét birtokolta”, a kézdivásárhelyi Bakk-Dávid Enikő jó kedvét, elkötelezettségét, kiállását nagyon hiányolják kollégái. Barabás Margit óvónő mindenki Manyika nénije, üde és fáradhatatlan, alázatos és nagyszerű szakember. Bedőházi Erzsébet Uzonból nyugdíjasan is aktív, önzetlen és tettrekész, Berekméri Judit megbízható és odaadó munkatárs volt 28 évig a Székely Mikó Kollégiumban, Cserkész Béla tanár népi klarinétosként és a helyi dzsesszélet, de a fúvószenei táborok alapembereként is megbecsült. Fejér Ella sepsiszentgyörgyi óvónő-tanítónő nyugdíjasan is jeles a karitatív tevékenységben, a baróti Gyulai-György Éva partitúrákat ír, együtteseket vezet, vezényel, tanítja is a zenét, ő a „történések alakítója”. Keresztes Enikő uzoni munkásságát és magyarságtudatát a község díszpolgárrá avatással honorálta, Keserű Katalin mérnök-tanárt pedig a magyar nyelvű szakoktatásért tett erőfeszítéseiért méltányolták kollégái. „Gyökereket és szárnyakat adott” tanítványainak Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára uzoni vallásoktató „szeretetlángot gyújt maga körül”, a kézdivásárhelyi Rozsnyai Árpád kémiatanár „szakmai vára legyőzhetetlen volt”. Baróton toleráns és empatikus matektanár Süketes János, akivel munkatársai nagyon szeretnek együtt dolgozni, Kovásznán Tompa Klára Enikő az emberi lelkek kiformálásában és igazsággal megtöltésében volt mindig példaadó. Zaláni Mária tanítónő munkássága a kollégák számára „örökmécses”, és ez igaz Kádár Gyula megfeszített küzdelmére is, amellyel a székelység számára próbálta kiharcolni a közösségi jogokat. Ezt sajnos már csak posztumusz kitüntetéssel tudta elismerni az RMPSZ.
Az ünnepségen fellépett a Voces női kar is, majd egy pohár bor elkoccintásával zárták a jeles alkalmat a jelenlevők.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2016. január 18.
Ismét terjeszkedik az ortodox egyház Háromszéken
Ismét terjeszkedik az ortodox egyház Háromszéken, ezúttal kolostort és szerzetesi központot (üdülőházat) építenének Kovászna és Kommandó közigazgatási területén, a Kovászna és Hargita Megyei Ortodox Püspökség kezdeményezésére.
Egy olyan, a Kommandóról az Ölyves felé haladó út mentén található, 50 áras területről van szó, amit az ortodox egyháznak adományozott egy kovásznai cég, és aminek az egyik fele Kommandó, a másik Kovászna város közigazgatási területéhez tartozik. A kommandói részen a szerzetesi központ, míg a kovásznain a kolostor épülne. Kocsis Béla polgármester elmondta: a kommandói önkormányzathoz még nem tettek le papírt az építkezési szándékról.
Kovásznán azonban már folyamatban van az engedélyek beszerzése. Rákosi Árontól, a polgármesteri hivatal urbanisztikai osztályának vezetőjétől megtudtuk: alig egy hónapja tette le a kolostorra vonatkozó építkezési dokumentációt a püspökség, azonban a jelenlegi területrendezési terv ezt nem teszi lehetővé, így a püspökség ennek megváltoztatását kérte, és a környezetvédelemtől erre már zöld utat is kapott. Rákosi elmondása szerint már csak a megyei önkormányzat technikai bizottságának kell rábólintania a módosításkérésre, és ha a kovásznai testület is áldását adja a tervezetre, épülhet a kolostor.
Próbáltuk kideríteni, hogy a testület RMDSZ-es frakciója jelenleg mennyit tud az építkezési szándékról, ám Kádár Gyula frakcióvezető és egyben a városrendészeti bizottság tagja szűkszavúan annyit nyilatkozott: amíg nem beszéltek róla, addig nincs, amit mondania.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó. Erdély.ma
Ismét terjeszkedik az ortodox egyház Háromszéken, ezúttal kolostort és szerzetesi központot (üdülőházat) építenének Kovászna és Kommandó közigazgatási területén, a Kovászna és Hargita Megyei Ortodox Püspökség kezdeményezésére.
Egy olyan, a Kommandóról az Ölyves felé haladó út mentén található, 50 áras területről van szó, amit az ortodox egyháznak adományozott egy kovásznai cég, és aminek az egyik fele Kommandó, a másik Kovászna város közigazgatási területéhez tartozik. A kommandói részen a szerzetesi központ, míg a kovásznain a kolostor épülne. Kocsis Béla polgármester elmondta: a kommandói önkormányzathoz még nem tettek le papírt az építkezési szándékról.
Kovásznán azonban már folyamatban van az engedélyek beszerzése. Rákosi Árontól, a polgármesteri hivatal urbanisztikai osztályának vezetőjétől megtudtuk: alig egy hónapja tette le a kolostorra vonatkozó építkezési dokumentációt a püspökség, azonban a jelenlegi területrendezési terv ezt nem teszi lehetővé, így a püspökség ennek megváltoztatását kérte, és a környezetvédelemtől erre már zöld utat is kapott. Rákosi elmondása szerint már csak a megyei önkormányzat technikai bizottságának kell rábólintania a módosításkérésre, és ha a kovásznai testület is áldását adja a tervezetre, épülhet a kolostor.
Próbáltuk kideríteni, hogy a testület RMDSZ-es frakciója jelenleg mennyit tud az építkezési szándékról, ám Kádár Gyula frakcióvezető és egyben a városrendészeti bizottság tagja szűkszavúan annyit nyilatkozott: amíg nem beszéltek róla, addig nincs, amit mondania.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó. Erdély.ma
2016. január 21.
Megjelent A székelység története könyv második, javított kiadása
A székelység története című könyv második, javított kiadásának bemutatójával kezdődött szerdán, január 20-án a Csíki Székely Múzeum bástyatermében az idei Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat, amelyet a január 20–22-i időszakra szervezett meg Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa.
A szervezők nevében Lőrincz Ildikó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője köszöntötte a több mint száz fős hallgatóságot, majd a házigazdák részéről Ladó Ágota, a Csíki Székely Múzeum képviselője üdvözölte a rendezvény résztvevőit. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a kiadvány fontosságáról beszélt.
– Szimbolikus a helyszín, hisz a székelység ügyéről méltó itt beszélnünk. Fontos, hogy fiataljaink értsék és érezzék a múltunkat, az ebből fakadó felelősséget és a jövő lehetőségeit. Az első kiadást nagyon sok támadás követte, de sikerült erőt gyűjtenünk, és a bővített, javított kiadással még több ember számára elérhetővé válik e kézikönyv – emelte ki a megyeelnök, aki beszédében a szerzők, szerkesztők mellett köszönetet mondott a megyei tanács programok vezérigazgatóságnak és a Hagyományőrzési Forrásközpont csapatának, hogy sikerült lehetővé tenni a könyv újított kiadását. – Ez csak egy szint, szükség van továbbá gyakorlófüzetre, internetes tankönyvre és e-book változatra. Remélem, hogy az olvasótábor milliós nagyságrendű lesz.
Az első kiadás a támadások ellenére is az egyik legnagyobb példányszámban kiadott könyv volt – mutatott rá kifejezve meggyőződését, hogy minden nemzetnek joga van a saját történelmét ismernie, tanulnia. A tervek között szerepel a kötet román nyelvű kiadása, hisz a románságnak is szüksége van arra, hogy megismerje a székelyek múltját – fűzte hozzá a megyevezető. Ezt követően levetítették a Hargita Stúdió kisfilmjét, amelyben diákokat kérdeztek Székelyföldről és a székelységről. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet népdalénekes, és Iochom Zsolt alkalomhoz illő verset adott elő.
A kötet szerzőivel (Ferencz S. Alpár projektkoordinátor, Hermann Gusztáv Mihály főszerkesztő, Mihály János, Orbán Zsolt, Novák Károly-István szerkesztők, Forró Albert, Novák Csaba Zoltán, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor szerzők, Gyöngyössy János illusztrátor) Sarány István beszélgetett.
A második, javított kiadást a könyv egyik szerzője, a 2015 októberében elhunyt Kádár Gyula emlékének ajánlották.
A jelenlévők is aktívan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, több kérdés és javaslat is megfogalmazódott. Az est második felében a kiadvány illusztrációiból készült kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, Gyöngyössy János munkáit Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont vezetője méltatta. A kiadvány önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Az ünnepség méltó befejezéseként a magyar himnuszt énekelték el, ily módon is tisztelegve Kölcsey Ferenc emléke előtt.
A kötetet január 21-én Sepsiszentgyörgyön, január 22-én Székelyudvarhelyen is bemutatják. Közlemény. Erdély.ma
A székelység története című könyv második, javított kiadásának bemutatójával kezdődött szerdán, január 20-án a Csíki Székely Múzeum bástyatermében az idei Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat, amelyet a január 20–22-i időszakra szervezett meg Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa.
A szervezők nevében Lőrincz Ildikó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője köszöntötte a több mint száz fős hallgatóságot, majd a házigazdák részéről Ladó Ágota, a Csíki Székely Múzeum képviselője üdvözölte a rendezvény résztvevőit. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a kiadvány fontosságáról beszélt.
– Szimbolikus a helyszín, hisz a székelység ügyéről méltó itt beszélnünk. Fontos, hogy fiataljaink értsék és érezzék a múltunkat, az ebből fakadó felelősséget és a jövő lehetőségeit. Az első kiadást nagyon sok támadás követte, de sikerült erőt gyűjtenünk, és a bővített, javított kiadással még több ember számára elérhetővé válik e kézikönyv – emelte ki a megyeelnök, aki beszédében a szerzők, szerkesztők mellett köszönetet mondott a megyei tanács programok vezérigazgatóságnak és a Hagyományőrzési Forrásközpont csapatának, hogy sikerült lehetővé tenni a könyv újított kiadását. – Ez csak egy szint, szükség van továbbá gyakorlófüzetre, internetes tankönyvre és e-book változatra. Remélem, hogy az olvasótábor milliós nagyságrendű lesz.
Az első kiadás a támadások ellenére is az egyik legnagyobb példányszámban kiadott könyv volt – mutatott rá kifejezve meggyőződését, hogy minden nemzetnek joga van a saját történelmét ismernie, tanulnia. A tervek között szerepel a kötet román nyelvű kiadása, hisz a románságnak is szüksége van arra, hogy megismerje a székelyek múltját – fűzte hozzá a megyevezető. Ezt követően levetítették a Hargita Stúdió kisfilmjét, amelyben diákokat kérdeztek Székelyföldről és a székelységről. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet népdalénekes, és Iochom Zsolt alkalomhoz illő verset adott elő.
A kötet szerzőivel (Ferencz S. Alpár projektkoordinátor, Hermann Gusztáv Mihály főszerkesztő, Mihály János, Orbán Zsolt, Novák Károly-István szerkesztők, Forró Albert, Novák Csaba Zoltán, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor szerzők, Gyöngyössy János illusztrátor) Sarány István beszélgetett.
A második, javított kiadást a könyv egyik szerzője, a 2015 októberében elhunyt Kádár Gyula emlékének ajánlották.
A jelenlévők is aktívan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, több kérdés és javaslat is megfogalmazódott. Az est második felében a kiadvány illusztrációiból készült kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, Gyöngyössy János munkáit Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont vezetője méltatta. A kiadvány önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Az ünnepség méltó befejezéseként a magyar himnuszt énekelték el, ily módon is tisztelegve Kölcsey Ferenc emléke előtt.
A kötetet január 21-én Sepsiszentgyörgyön, január 22-én Székelyudvarhelyen is bemutatják. Közlemény. Erdély.ma
2016. január 28.
Ismét lesz székely történelmi vetélkedő (Kádár Gyula Emlékverseny)
A tavalyi sikeres verseny után a Székely Mikó Kollégium Alapítvány és a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza idén is megszervezi az általános iskolásokat célzó székelységtörténeti vetélkedőt. Mostantól A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny címmel hirdetik meg a nemrég elhunyt sepsiszentgyörgyi történész, a tavalyi verseny zsűrielnöke emlékére. Ugyanakkor Háromszék határain túlra is nyitnak, a bővebb Székelyföldről: Hargita, Maros és Brassó megyéből is várnak jelentkezőket.
A szervezőbizottság tegnap tette közzé a versenyfelhívást. A téma a kiegyezéstől napjainkig tartó időszak, ennek keretében kiemelten az első világháború. A vetélkedő kétfordulós. Az elsőben írásbeli és kreatív feladatokat kell megoldani, és az eredményeket postázni. A második fordulóba 15 csapat jut be, pontszám szerint, ám iskolánként csak egy csapat. A Tanulók Házában tartandó döntőre a 2012-ben kiadott A székelység története című könyvből Az osztrák-magyar dualizmus kora és A székelység a nagy háborúban című fejezetből kell készülni, írásbeli és szóbeli feladatokat kell majd megoldani. Ezen kívül a csapatoknak a településükön található háborús emlékjelt (emléktábla, emlékmű, sír) kell bemutatniuk, háborús relikviákat, fényképeket gyűjteniük, katonadalt előadniuk. A székelység múltját játékos formában megismerni vágyó VI–VIII. osztályos tanulókból álló háromtagú csapatok jelentkezését várják február 29-ig a szekelysegvetelkedo@gmail.com címre. A feladatlapot elektronikusan küldik ki, a megoldást március 31-ig kell beküldeni. A döntőt május 7-én tartják. A második fordulóba továbbjutott csapatok számára honismereti kirándulást szerveznek Háromszéken. Az első három helyezett csapat tagjai meglepetésdíjakban részesülnek.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A tavalyi sikeres verseny után a Székely Mikó Kollégium Alapítvány és a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza idén is megszervezi az általános iskolásokat célzó székelységtörténeti vetélkedőt. Mostantól A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny címmel hirdetik meg a nemrég elhunyt sepsiszentgyörgyi történész, a tavalyi verseny zsűrielnöke emlékére. Ugyanakkor Háromszék határain túlra is nyitnak, a bővebb Székelyföldről: Hargita, Maros és Brassó megyéből is várnak jelentkezőket.
A szervezőbizottság tegnap tette közzé a versenyfelhívást. A téma a kiegyezéstől napjainkig tartó időszak, ennek keretében kiemelten az első világháború. A vetélkedő kétfordulós. Az elsőben írásbeli és kreatív feladatokat kell megoldani, és az eredményeket postázni. A második fordulóba 15 csapat jut be, pontszám szerint, ám iskolánként csak egy csapat. A Tanulók Házában tartandó döntőre a 2012-ben kiadott A székelység története című könyvből Az osztrák-magyar dualizmus kora és A székelység a nagy háborúban című fejezetből kell készülni, írásbeli és szóbeli feladatokat kell majd megoldani. Ezen kívül a csapatoknak a településükön található háborús emlékjelt (emléktábla, emlékmű, sír) kell bemutatniuk, háborús relikviákat, fényképeket gyűjteniük, katonadalt előadniuk. A székelység múltját játékos formában megismerni vágyó VI–VIII. osztályos tanulókból álló háromtagú csapatok jelentkezését várják február 29-ig a szekelysegvetelkedo@gmail.com címre. A feladatlapot elektronikusan küldik ki, a megoldást március 31-ig kell beküldeni. A döntőt május 7-én tartják. A második fordulóba továbbjutott csapatok számára honismereti kirándulást szerveznek Háromszéken. Az első három helyezett csapat tagjai meglepetésdíjakban részesülnek.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 29.
Elfogadták Kovászna fejlesztési stratégiáját
Elfogadta a város fejlesztési stratégiáját Kovászna helyi tanácsa. A 2015–2020 közötti időszakra vonatkozó dokumentum már többször terítékre került, a viták során számos kifogást emeltek, hiányosságokat észleltek a városatyák. A román közösség képviselői például azért voltak elégedetlenek, mert úgy látták, a stratégiában nem fektettek kellő hangsúlyt a román értékekre – többek között nem szerepel benne az őt megillető hangsúllyal a dák vár, nem említik épített örökségük egyes elemeit, neves személyiségeik névsora is hiányos.
Számos módosító javaslatot fűztek a stratégia tervezetéhez, ezeket most mind belefoglalták a dokumentumba, így mindenkinek megfelel – mondta a tegnapi tanácsülésen Thiesz János polgármester. A stratégiát egyhangúlag fogadta el a tanács.
Az ülésen jelen volt ifj. Bíró Zoltán, a stratégiát elkészítő csíkszeredai Kommunikációs és Antropológiai Kutatási Központ kutatója is, aki röviden ismertette a dokumentáció főbb ismérveit. Minden település esetében fontos az írott és jóváhagyott fejlesztési stratégia, ez adja az előrelépés alapját. Kovászna esetében a fejlődés a turizmusra alapozható. Ez nagyon változó ágazat, a mai turista nem csupán szállást igényel, érdekes helyekre kíván eljutni, kalandot keres, olyan környezetet, ahová később szívesen visszatér. Ilyen szempontból az idegenforgalom nemcsak lehetőség, hanem kihívás is Kovászna számára. Az utóbbi időszakban elért infrastrukturális fejlesztések jó alapot képeznek az ilyen irányú fejlődésnek – hangsúlyozta.
Egy stratégia esetében az elvi fontosság mellett a tartalom is rendkívül lényeges. Kovászna fejlesztési stratégiájában ez megfelelően valósult meg, figyelembe veszi a város jellegét, irányt mutat a fejlődésnek – értékelte Gyerő József tanácsag. Kádár Gyula azt hangsúlyozta, fontos, hogy mindenki felvállalja a stratégiát, szükség van arra is, hogy a lakosság körében is minél ismertebb legyen. Követni kell a megvalósítását – hívta fel a figyelmet. A tegnap elfogadott tanácsi határozat értelmében a polgármesteri hivatal és a helyi tanács szakbizottságai évente, minden decemberben tanácsülésen számolnak be majd a stratégia megvalósítása érdekében lezajlott programokról.
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Elfogadta a város fejlesztési stratégiáját Kovászna helyi tanácsa. A 2015–2020 közötti időszakra vonatkozó dokumentum már többször terítékre került, a viták során számos kifogást emeltek, hiányosságokat észleltek a városatyák. A román közösség képviselői például azért voltak elégedetlenek, mert úgy látták, a stratégiában nem fektettek kellő hangsúlyt a román értékekre – többek között nem szerepel benne az őt megillető hangsúllyal a dák vár, nem említik épített örökségük egyes elemeit, neves személyiségeik névsora is hiányos.
Számos módosító javaslatot fűztek a stratégia tervezetéhez, ezeket most mind belefoglalták a dokumentumba, így mindenkinek megfelel – mondta a tegnapi tanácsülésen Thiesz János polgármester. A stratégiát egyhangúlag fogadta el a tanács.
Az ülésen jelen volt ifj. Bíró Zoltán, a stratégiát elkészítő csíkszeredai Kommunikációs és Antropológiai Kutatási Központ kutatója is, aki röviden ismertette a dokumentáció főbb ismérveit. Minden település esetében fontos az írott és jóváhagyott fejlesztési stratégia, ez adja az előrelépés alapját. Kovászna esetében a fejlődés a turizmusra alapozható. Ez nagyon változó ágazat, a mai turista nem csupán szállást igényel, érdekes helyekre kíván eljutni, kalandot keres, olyan környezetet, ahová később szívesen visszatér. Ilyen szempontból az idegenforgalom nemcsak lehetőség, hanem kihívás is Kovászna számára. Az utóbbi időszakban elért infrastrukturális fejlesztések jó alapot képeznek az ilyen irányú fejlődésnek – hangsúlyozta.
Egy stratégia esetében az elvi fontosság mellett a tartalom is rendkívül lényeges. Kovászna fejlesztési stratégiájában ez megfelelően valósult meg, figyelembe veszi a város jellegét, irányt mutat a fejlődésnek – értékelte Gyerő József tanácsag. Kádár Gyula azt hangsúlyozta, fontos, hogy mindenki felvállalja a stratégiát, szükség van arra is, hogy a lakosság körében is minél ismertebb legyen. Követni kell a megvalósítását – hívta fel a figyelmet. A tegnap elfogadott tanácsi határozat értelmében a polgármesteri hivatal és a helyi tanács szakbizottságai évente, minden decemberben tanácsülésen számolnak be majd a stratégia megvalósítása érdekében lezajlott programokról.
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. március 5.
Népszerű vetélkedő
A vajdasági Ada, a Maros megyei Backamadaras mellett Barátosról, Csíkmadarasról, Csíkszentimréről, Csíkszentmihályról, Sepsiillyefalváról, Sepsiszentgyörgyről, Uzonból és Zágonból jelentkeztek csapatok a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány és a Tanulók Háza által meghirdetett Székelység története – Kádár Gyula Emlékversenyre, amelynek idei témája a kiegyezéstől napjainkig tartó időszak.
A vetélkedőre a Székelység története kézikönyvből készül a harminc diákcsapat, a jelentkezők elektronikus postán kapják meg az első forduló feladatlapjait, amelyek megoldását a Tanulók Háza postacímére kell visszaküldeniük március 31-ig. Bővebb tájékoztatás a szekelysegvetelkedo@gmail.com címen kérhető. (r.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A vajdasági Ada, a Maros megyei Backamadaras mellett Barátosról, Csíkmadarasról, Csíkszentimréről, Csíkszentmihályról, Sepsiillyefalváról, Sepsiszentgyörgyről, Uzonból és Zágonból jelentkeztek csapatok a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány és a Tanulók Háza által meghirdetett Székelység története – Kádár Gyula Emlékversenyre, amelynek idei témája a kiegyezéstől napjainkig tartó időszak.
A vetélkedőre a Székelység története kézikönyvből készül a harminc diákcsapat, a jelentkezők elektronikus postán kapják meg az első forduló feladatlapjait, amelyek megoldását a Tanulók Háza postacímére kell visszaküldeniük március 31-ig. Bővebb tájékoztatás a szekelysegvetelkedo@gmail.com címen kérhető. (r.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)