Egy politikai kalandor (5.)
A románok sem bíznak benne
Şaguna püspöki helynökként került Erdélybe. Kinevezésétől, 1847-től kezdve 1848. október derekáig a román értelmiségiek és a klérus többsége úgy gondolja, hogy ő a szerbek embere. A bizalmatlanság 1848 májusában sem csökken.
Ion Buteanu május 27-én Szebenben kelt levelében azt írja, hogy „nekünk ez idáig kevés bizalmunk van Şaguna úrban”. Vincze Gábor történész mint a köpönyegforgatás mesterét, mint politikai kalandort mutatja be. Valóban, minek nevezhető egy olyan ember, aki előbb szerb, majd magyar, később osztrák szolgálatban áll? A katolikus vallását elhagyó Şaguna görögkeleti vallástanárként a szerb pátriárka titkára, majd ennek pártfogoltjaként erdélyi román püspök. Kezdetben a püspökhelyettes, majd püspök csak ímmel-ámmal, formailag vállalja a románok védelmét. Ha a saját érdeke úgy kívánja, szembefordul híveivel, így a román móc parasztokkal is.
Pálfordulása Érthető, hogy Puchner Antal, Erdély katonai parancsnoka miért kényszeríti Şagunát 1848. októberében határozott állásfoglalásra. Választania kell, ha vállalja – mint a balázsfalvi Ioan Lemeni – a Magyar kormány melletti kiállást, lemond a püspöki székről, ha nem, hűséget fogad, és az osztrák érdekek támogatója lesz. Mivel Şaguna politikai állásfoglalása korábban sem meggyőződésből, hanem érdekből fakadt – mert fél szemmel mindig arra figyelt, hogy karrierje szempontjából mi az előnyösebb –, a választás nem okoz gondot. Amikor tavasszal és nyár elején békességre inti híveit, és nem uszít a magyarok elleni véres polgárháborúra, akkor ezt a magyar politikai vezetés pártfogásáért teszi. Viszont a magyarok és az osztrákok 1848. őszi nyílt katonai szembenállása új helyzetet teremtett. Most már nem érdeke kitartani magyar pártfogói mellett. Şaguna úgy értékeli, hogy vesztesek a magyarok, győztesek az osztrákok lesznek, ezért utóbbiakat kell szolgálni. Pópáit ezúttal nem a románság megnyugtatására szólítja, hanem a magyarok elleni népfelkelésre. Ez teljesen ellentétben áll korábbi, megbékélésre intő körleveleivel, a magyar forradalmi vívmányok melletti nyilatkozataival.
Şaguna pálfordulása 1848. október derekán vált egyértelművé. Egyezségre jut Puchner tábornokkal, felvállalja a nyílt magyarellenességet, amelyről emlékiratában báró Kemény Ferenc is beszámol. A magyar vezetés most már hiába kéri Şagunát, hogy békéltető körlevelekkel nyugtassa meg polgárháborúba sodródó híveit, mert a püspök nem az elvek embere. Şaguna 1848 októberétől osztrák bérenccé vált, de ezt úgy teszi, hogy ezzel egyúttal elnyerje a román nemzeti mozgalom vezetőinek bizalmát is.
Az osztrákbérenc
Hogy mennyire nem volt őszinte Şaguna 1848 októbere előtt, mutatja az is, hogy gondtalanul fordít hátat a szerb, a magyar kapcsolatoknak, mert tőlük már megkapta a kellő támogatást. Most az osztrákoktól remélheti karrierje további építését, az érseki cím elnyerését. Úgy tűnik, hogy Ferenc József 1848. december 2-i trónra lépését örömmel fogadja, mert reménykedik az osztrák fegyverek győzelmében. Azonban a biztos osztrák győzelembe vetett hit december végén szertefoszlik. A Bem vezette magyar csapatok már karácsony napján bevonulnak Kolozsvárra.
Az osztrák uralom veszélyben
1848 decemberében az osztrák hadvezetés jogosan tart attól, hogy a lendületes magyar támadások miatt az osztrák katonai erők és a román lázadók nem tudják megvédeni Erdélyt. A kialakult helyzetben Puchner csak a Bukarestben székelő, a Havaselvét megszállva tartó orosz hadsereg támogatásában bízhat. Ennek elnyerése azonban komoly diplomáciai feladat, ezért a cári katonai segítség csak végveszély esetén jöhet számításba. Bár az orosz behívás gondolata már korábban is felvetődött, az osztrák hadvezetés még mindig nem tudja rászánni magát erre. A katonai erőviszonyok egyre jobban eltolódnak a magyarok javára. Puchner arra kényszerül, hogy hadipénztárát és irattárát Havaselvére menekítse, cári katonai védelem alá helyezze.
A cári csapatok behívása
Az osztrák hadvezetés 1848 decemberében jogosan tart a vereségtől. Puchner tábornok e katonailag kritikus helyzetben követséget szeretne Bukarestbe küldeni a Havaselvét megszállva tartó orosz katonai parancsnokságra, hogy az erdélyi magyar honvédség leverésére katonai segítséget nyújtson. A cári csapatok behívásának kérdését a korábban említett nagyszebeni gyűlésen – 1848. december végén – megvitatták. Az orosz behívás mellett a leghatározottabban Andrei Şaguna püspök állt ki, amiben Franz Salmen szász ispán támogatta őt. A háttérből a szálakat Puchner mozgatja, az ötlet is az övé. A tábornok december 29-én közli Şagunával, hogy Bem sikerei miatt szükséges a románok népfelkelésre mozgósítása is. A püspök közli a Román Komité vezetőivel – köztük Laurian Treboniu Augusttal és Simion Bărnuţiuval –, hogy az osztrák főparancsnokság követeli a havaselvi cári csapatok behívását úgy, mintha azt a románok és a szászok akarnák. A román vezetők többsége azonban nem helyesli ezt, mert nem akarják az orosz befolyás erdélyi erősödését. Csak hosszú viták és vonakodás után fogadják el Şaguna indítványát, de a Román Komité két tagja tiltakozásként kilép a bizottságból. A szászok pártolják az oroszok segítségül hívását. Végül Şaguna álláspontja győz, elhatározzák, hogy az orosz csapatokat nem a két nép, hanem Szeben és Brassó városa nevében fogják behívni.
Felvetődik a kérdés, hogy Puchner miért nem az osztrákok nevében kéri az orosz katonai intervenciót. A válasz egyszerű: mert presztízskérdés, az osztrákok számára megalázó lenne, ha elismernék, hogy nem képesek legyőzni a magyarokat. A General Commando azonban tudja, hogy Erdélyben nem ura a kialakult katonai helyzetnek, tehetetlen, ezért egy Şagunáék nevében megfogalmazott, orosz segítségre vonatkozó kérést továbbítanak a császárhoz. A nemzetközi bonyodalmaktól tartva Schwarzenberg külügyminiszter kezdetben elutasítja az orosz beavatkozásnak még a gondolatát is. Attól tart, a cári katonai intervenció jó ürügy lenne Franciaország számára, hogy Piemontnak az osztrákok ellen katonai segítséget nyújtson. Időközben Bem katonai sikereinek hírére megváltozik e kérdés kezelése. Az orosz katonai erőkre szűkség van Erdélyben, de őket diplomatikusan kell behívni. Erre kiváló ötlet Puchner felterjesztése. Eszerint úgy hívják be a cári csapatokat, mintha azt a magyar kegyetlenkedések miatt az erdélyi románság és szász lakosság tenné. A románokat a püspök, a szászokat pedig Gottfried Müller képviseli.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Valóság és legenda
Középkori várak Háromszéken
Egy régóta kutatott, viszonylag mégis kevésbé ismert témáról, Háromszék középkori várairól tartott vetítéssel egybekötött, értékes, szigorúan tudományos alapokon nyugvó előadást a minap Bordi Zsigmond régész, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A szerzővel Kádár Gyula történész beszélgetett.
Amint a szakembertől megtudtuk, bár az erőteljes feltárási munkálatoknak köszönhetően, szinte könyvtárnyi irodalma van ennek a területnek, viszonylag mégis kevés idevágó ismerettel rendelkezünk. A háromszéki tudományos várkutatás tulajdonképpen 146 ével ezelőtt, Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája, III. kötetének a megjelenésével kezdődött. Ebben a szerző 46 várat, illetve erődítményt sorol fel vidékünkön, melyeket székely ősváraknak tartva, kialakítja a székely várrendszerről szóló elméletét. Azóta három régész nemzedék fésülte át az általa megjelölt helyeket, és kiderült, hogy Orbán Balázs többször is tévedett, ugyanis kiugró sziklafokokat is várromoknak feltételezett, de az erődítményekről szóló mondák is sok esetben alaptalannak bizonyultak. Végül megállapítást nyert, hogy Háromszéken 13 olyan épületrom van, melyek valóban a középkorban épült várak maradványai, ezek közül 12 a megye területén, 1 pedig, Bodzavár, Prahova megyében található, mivel Székelyföld a középkorban a Kárpátok külső feléig nyújtózkodott.
A tárgyalt területen a középkorban 3 fontos várépítési időszakot lehet megkülönböztetni, melyek közül a legkorábbi a 13. századra tehető. Ekkor 4 várat emeltek, az erősdi Csókást, a szacsvait, a málnási Herec és sepsibükszádi Vápa-várat. Szerepükre vonatkozóan a vélemények megoszlanak. Egyesek szerint, támadás esetén a környék lakosságának szolgáltak menedékként, ennek azonban ellentmond, hogy ilyenkor a székelység az erdőkbe húzódott, mert itt egy bekerített területnél nagyobb esély volt a túlélésre. Ugyanakkor, mivel a településektől távol, lakatlan vidékekre építették őket, az elérésükig is túl hosszú utat kellett megtenni. Egy másik feltételezés az ojtozi út védelmével ruházza fel ezeket, ehhez viszont túl távol épültek az úttól. Legvalószínűbb, hogy máshol haladt az akkori főút, ugyanis madártávlatból szemlélve e várak elhelyezkedését, érzékelhető, hogy egy vonalban találhatók, vagyis úgy tűnik, hogy egy észak-dél irányú, Erdélyből, Erdővidéken át a Bodzai-szoros felé tartó út mentén sorakoznak.
A 14. század háromszéki erődítményépítészetére, amint azt a Lemhényen felüli Almás vára, Bálványosvár, a Felső Csernáton után található Ika-vár, és az Olt menti (Sepsibükszád) Sólyomkő vára romjai igazolják, a lakótornyos magánvárak voltak jellemzőek, melyeket az előkelő székely nemesi családok, például az Aporok és Mikesek emeltek.
A 15. században bekövetkezett török támadások hatására, a Kárpátok átjáróit tették várakkal védhetővé Bodza vára, és a helytelenül Rákóczi várnak nevezett Ojtoz vára felépítésével. A Lécfalván fejedelmi parancsra felhúzott Várhegy vára a székelyek kordában tartását, míg a 17. században Lemhény mellett épült és császári katonaságnak helyet adó Hajdúk vára, a sócsempészet megakadályozását volt hivatott megoldani.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy kalandor főpap (6.)
Követségben Lüdersnél
A Şaguna vezette követség január 2-án indul Bukarestbe. A katonai intervenció kérését január derekán terjeszti Lüders gyalogsági tábornok elé. Ekkor jelenik meg érvként az a máig ható hazugság, hogy a magyar lázadók Erdélyben húszezer ártatlan románt gyilkoltak le és kétszáz román települést felgyújtottak.
Kezdetben Lüders elutasítja Şagunáék kérését, mondva, hogy ezt csak a cári kormányzat engedélyével teheti, nincs felhatalmazása a magyar határ átlépésére. A kérést csak úgy teljesítheti, ha a katonai segítséget „az erdélyi cs. kir. kormányhatalom” kéri. Úgy gondolja, ha az említett két város megsegítésére küldene is csapatokat, a városok felmentése után azoknak vissza kell vonulniuk. Az orosz haderő feladata 1848 júliusától megakadályozni a moldvai, szeptember 27-e után a havaselvi forradalom kitörését. Az orosz elutasítás után Şagunáék Fuad effendit, a török Porta rendkívüli követét keresik fel. Fuad nemhogy nem támogatja őket, de arra utasítja Omer pasát, hogy egyetlen török katonát se engedjen a magyar határ, Erdély felé indulni. A cár 1848 decemberében még úgy tudja, hogy az erdélyi osztrák haderő képes leverni a magyarokat, ezért nem engedélyezi az orosz csapatok Erdélybe vonulását. Ennek ellenére Lüders tábornok parancsára – az orosz hadi szakértők – már december folyamán kidolgozzák az erdélyi osztrák csapatokkal való együttműködés tervét. A cári előőrsök december 11-én Engelhardt tábornok irányításával felvonulnak a Kárpátok déli vonalán, az Olt és a Bodza közti térségben. Mivel az osztrákok hivatalosan nem kérik az orosz intervenciót, ezért Bukarestben a várakozás álláspontjára helyezkednek. Január elején az osztrák központi hadvezetés parancsnoka, Windischgrätz herceg még ellenzi a cári csapatok behívását. Ennek ellenére – Puchner tábornok jelentése alapján – a császárnak küldött 1849. január 10-i előterjesztésben felveti az orosz katonaság behívásának kérdését. Schwarzenberg osztrák miniszterelnök ekkor még úgy rendelkezik, hogy Puchner tábornok védje meg Erdélyt addig, amíg osztrák felmentő sereget tudnak küldeni. A császár és a kormány nevében megtiltják az oroszok behívását. Időközben az osztrák katonai helyzet válságosra fordul, Puchner kénytelen lépni, és Nyepokojcsicki ezredes közvetítésével másodszor fordul orosz segítségért. Lüders, miután az osztrák hivatalos felkérés is megérkezik Bukarestbe, január 27-én megüzeni Puchnernek, hogy a cári csapatok megindultak az erdélyi szorosok irányába.
Havaselvéről Bécsbe
Mivel a cári katonaság behívásának tervét a leghatározottabban Şaguna képviseli, és ő vállalja a küldöttség vezetését a bukaresti orosz főhadiszállásra, ezért a püspököt utólag nem véletlenül nevezik muszkavezetőnek is. E dicső tettének jutalmáért 1849 februárjában Havaselvéről egyenesen Bécsbe utazik, innen meg sem áll Olmützig, a császári udvarig. A püspök úgy gondolja, joggal várhat elismerésre. Erre szüksége is van, mert időközben elveszti korábbi szerb és magyar támogatóit. Şaguna úgy gondolja, hogy havaselvi útját – mint bizonyított osztrák hűséget – méltányolni fogják. Természetesen, Ferenc Józseftől nem önmaga, hanem a Román Komité nevében kér kihallgatást és a „román nemzet nevében” fogad hűséget. 1849. február 25-én egy tizenhárom tagú küldöttség vezetőjeként terjeszti fel azt az emlékiratot, amelyben arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója úgy, hogy a románokat egy tartományba egyesítse, és vegye fel a „románok nagyfejedelme címet”. Önmagára is gondolva javasolja, hogy a románok egy nemzeti kongresszuson választhassanak „nemzeti főnököt”. E kérés egyúttal valóban román nemzeti érdeket is szolgál. A március 4-én kiadott osztrák alkotmány nem veszi figyelembe az ellenforradalom idején a magyarok ellen felkelő, lázadó románság igényeit. A románok magyaroktól való elszakadásának jogosságát Şaguna még a dinasztiához való hűség miatt elszenvedett nagyszámú román áldozat emlegetésével is alátámasztja. Megismétli a Lüdersnél januárban elmondott magyarellenes rágalmakat. Azonban a légből kapott adatokat – a román áldozatok túlzóan magas számát – a császári udvarban nem hiszik el, és 1850-ben elrendelik a polgárháború során elpusztult románok hivatalos számbavételét. Az összeírás adatait a bécsi titkos levéltárban helyezik el. Ezek már 1851 elején ismertté válnak. Az összeírók objektivitásában nincs miért kételkedni. A levert magyar szabadságharc után, a magyarellenesség idején annyira nincs részrehajlás, hogy az összeírók egyáltalán nem foglalkoznak a magyar legyilkoltak számbavételével. A polgárháborús román polgári lakosság vesztesége 4321 és 4425 főre tehető, amely több mint kilencszer kevesebb annál, mint amennyi 1996-óta Kolozsváron a Biasini Szállónál felállított hatalmas emléktáblán olvasható. A román nacionalizmus ezzel kimeríti a nemzeti uszítás fogalmát. A történelem meghamisítása még egyértelműbb, ha tudjuk, hogy arányaiban tekintve a román áldozatok száma háromszor volt kisebb, mint a lemészárolt magyaroké. A kortárs George Bariţiu, aki az 1848/49-es erdélyi román népfelkelés jelentős vezére, hatezer főre teszi a román polgári lakosság veszteségét. Ez a 40 ezres számhoz mérve aránytalanul kevés. Şaguna nem kap amnesztiát
Az osztrák alkotmány szűkkeblűsége, valamint a magyar sikerek miatt Şaguna ismét alkalmazza a korábbi időszakból is jól ismert taktikát, távol marad az eseményektől.
A magyar honvédség dicsőséges és győztes tavaszi hadjárata teljében – a debreceni nagytemplomban, 1849. április 14-én – kimondják Magyarország állami függetlenségét. Általános amnesztiát hirdetnek, ebben csak Andrei Şaguna nem részesülhet, mert Kossuth szerint elárulta hazáját. A kormányzó ezalatt a cári csapatok behívását érti, hisz bárki bármit is követett el, kegyelemben részesült. Az 1849. április 26-án Dragoş képviselőhöz keltezett levelében Kossuth írja, hogy a múltra „a béke és a szeretet nevében fátyolt” vetnek.
A megtorlások idején
Şaguna csak a magyar szabadságharc leverése után tér vissza Erdélybe, amikor már javában tombol a magyar szabadságharcosok felelősségre vonása. Erdély-szerte akasztások, kivégzések, bebörtönözések. Büntetésből tízezreket soroznak be katonának és hurcolnak hosszú évekre idegen országokba. A magyar forradalmat támogató románok sem kerülik el a börtönt. Erdély katonai kormányzója – Ludwig Wohlgemuth altábornagy – szigorú rendet teremt. Nincs tekintettel a román érdekekre sem, még a püspököt is figyelmezteti arra, hogy hagyjon fel a nemzeti izgatással. Tekintettel Şaguna korábbi, osztrákoknak tett szolgálataira a köréje csoportosult román politikusok kérvényekkel árasztják el a bécsi udvart. Mindhiába! Nem honorálják az erdélyi románok 1848/49-es magyarellenes népfelkelését. Még annyit sem érnek el, hogy a bánsági románokat kivegyék a szerb vajdaság hatásköréből, és az erdélyi ortodox püspökség elszakadjon a szerb egyháztól. Şaguna kénytelen megállapítani, hogy „a jogokban részesítő rezolúciók ideje elmúlt”. Az 1850-ben készült román nemzeti követeléseket már alá sem írja.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kádár Gyula könyvei
Kádár Gyula történész, közíró legújabb kötetei – Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, Székely vértanúk, Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában)...
...megvásárolhatók a H–Press lapterjesztő háromszéki standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, a Sugás Áruház földszintjén, a Csíki utca 5. szám alatt a Tortoma Könyvesházban, Csíkszereda könyvüzleteiben, Kolozsváron a Bagoly könyvüzletben.
A könyvek ára 38 lej. A kiadó e-mail címe: gyula.kadar@gmail.com; telefonszám: 0740 026 450. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzeti államok alakultak?
Trianon sebei 94 év távlatából se gyógyulnak
1920-ban hiéna módjára darabolták, marcangolták szét a történelmi Magyarországot. A legnagyobb arcátlanság a nemzetállamok létrehozásának hazug jelszava volt. Ezt hangoztatva roncsolták–zúzták szét hazánkat, és sikerrel vitték be a köztudatba a területszerzések jogosságának gondolatát.
Arra hivatkoztak, hogy Magyarország soknemzetiségű állam. Azt azonban nem mondták el, hogy a magyar nép kelet és nyugat kapujában, a Török és az Osztrák Birodalom határán őrlődve, évszázadokon át befogadta az ide menekülő románokat, szerbeket és más nemzetiségűeket, így alakult ki az 55%-os magyar számarány. Mindez nem érdekelt senkit, és gondtalanul vertek szét egy páratlanul tagolatlan földrajzi, történelmi tájat, gazdasági egységet. Egy olyan országot engedtek szabad prédára, amelyben ha erre nem kerül sor, akkor a mainál összehasonlíthatatlanul magasabb életszínvonalon élnénk. Egy olyan államot, amely 1918 táján eljutott a nemzetiségi kérdés kantonális megteremtésének gondolatához. Ehelyett megszületett a világtörténelem egyik leggyászosabb békediktátuma: Trianon.
Olyan nemzetállamokat tákoltak össze, mint Csehszlovákia, Jugoszlávia és Nagyrománia. A Csehszlovák nemzetállam szlovákiai részében – a mai Szlovákia (Felvidék) területén – a szlovákok kisebbséget alkottak, azaz 1 874 000 szlovák mellett 1 702 000 (47,59%) nem szlovák élt. A szövetségi állam cseh része is csehül állt, de ott sem dukált az önrendelkezés joga az egy tömbben élő 3 millió németnek. A Jugoszláv nemzetállamban, az elszakított területeken, ideértve Horvátországot is, az 1 029 000 szerb (24,96%) mellett 3 093 000 (75,03%) nem szerb élt. A Horvátország nélküli, elszakított magyar területen, a Délvidéken, mind a magyarok, mind a németek számaránya külön-külön túlhaladta a szerbekét, természetesen nekik sem járt az önrendelkezés joga. Az önrendelkezés diadalaként megszületett Jugoszláv nemzetállam – az 1990-es években több véres háború eredményeképp – hét önálló államra bomlott.
Akárcsak Jugoszlávia, Csehszlovákia is a múlté. A három területharácsoló országból részben még Románia áll. 1920-ban az összes szomszédos országtól, amelyek mindenikével szövetségben (is) állt, elárulva azokat, tákolták össze Nagyromániát. Természetesen, alig két évtized után, e nemzetállam elvesztette a 98%-ban nem román lakta Kadrilátert, amely visszakerült Bulgáriához. Később Besszarábia területén megalakult a mai független Moldovai Köztársaság. A történelmi Moldvához tartozó Észak-Bukovina és más területek, köztük a Dobrudzsa megszerzéséért 1878-ban Oroszországnak átadott Cahul, Izmail és Bolgrád megyék ma Ukrajna részei. Ami Erdély bekebelezését illeti, Erdélyben a 2 465 000 (53,8%) fős románság nevében döntöttek egy olyan területről, ahol még 2 800 000 (46,2%) nem román élt. Tették mindezt a nemzetállam kialakításának jogosságára hivatkozva!
A területrablók a mai napig sem hajlandók elismerni az őshonos erdélyi magyarság egyenrangúságát. A román államnacionalizmus megtagadja a székely népnek azt a jogát, hogy népszavazással véleményt mondjon a területi autonómiáról. Mindezt az alkotmány első cikkelyére alapozva tagadják meg tőlük.
Kérdezzük, azok, akik úgy gondolják, hogy 1920-ban jogos volt az 53,8% arányú románságnak elszakítani Erdélyt, Bánságot, Partiumot Magyarországtól, úgy, hogy nem engedélyeztek népszavazást, miközben a gyulafehérvári (kirakat) nagygyűlésen sem képviselte senki Erdély népességének felét, most miért nem tartják jogosnak a hetvenhat százalékarányban magyarlakta Székelyföld autonómiáját? Talán azért, mert Románia nemzetállam?
Kádár Gyula. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Le a hősökkel az állványról!
Könyv is készül a brassói hadosztály harcairól
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében Bordi Zsigmond Loránd régész, örökségvédelmi műtárgyszakértő, történész A brassói hadosztály (többnyire háromszéki katonák) harcai 1849 júniusában címmel tartott célratörő, legendákat megdöntő előadást.
Az előadót, ennek eredményes kutatómunkáját Kádár Gyula történész méltatta nyitóbeszédében. A közel kétórás eseményen, ha nem is népes, de annál figyelmesebb közönség vett részt.
Pontosan 165 éve, június 17-én reggel indult az invázió, melynek során az orosz hadsereg több hadoszlopban megtámadta Erdélyt. A magyar honvédelmi erők hatalmas túlerővel szálltak szembe, hősiesen, nagy vérveszteséggel harcoltak, ám visszavonulásra kényszerültek.
– Régész lévén, az 1848–49-cel foglalkozó kutatásaim csak pár évvel ezelőtt kezdődtek, amikor hazakerült Gábor Áron ágyúja, és kiállítás készült az eseményhez kapcsolódóan – magyarázta kutatómunkája kezdetét a történész. – Akkor nagy bátran elvállaltam, hogy felállítom Gábor Áron utolsó csatájának, a kökösi ütközetnek a térképét. Elővettem a szakirodalmat, és elkezdtem „térképre tenni” az eseményeket. Az eredmény megdöbbentő volt: az áttanulmányozott szakkönyvek alapján elkészített térképen nem egy ütközet, hanem kaotikus, több helyszínen lezajló csapatmozgások rajzolódtak ki.
Bordi ezután már nemcsak a szakirodalom felhasználásával kezdte tanulmányozni az eseményeket, hanem a csatákban résztvevők visszaemlékezéseit, naplókat, leveleket kezdte vizsgálni, ennek eredményeként jelent meg 2010-ben egy 60 oldalas tanulmánya a múzeum évkönyvében, az Acta Siculicában A második kökösi csata címmel.
Kutatásai kapcsán több nem tisztázott tényezőnek kellett utánanéznie: így derült ki például, hogy a június 23-i, első kökösi ütközetben valójában nem a brassói hadosztály, hanem Gál Sándor székelyföldi csapatai vették fel a harcot az orosz támadókkal. A hadműveletek kutatása során rájött, ahhoz, hogy kiderüljön, mi történt pontosan 1849 nyarán, összes részletében ismernie kell az eseményeket, mivel csak így lehet teljes képet alkotni az 1849. június 18-a és július 5-e közötti időszakról, amikor Háromszék csak a maga erejére támaszkodva vette fel a harcot az orosz invázióval szemben – felfedezései hamarosan könyv formájában is napvilágot látnak.
Az előadás a kevésbé ismert brassói hadosztály harcairól, pontosabban a június 18–22. között a Barcaságban lezajlott öt ütközetéről, a predeáli, a magyarvári és a sipoti csatáról, Törcsvár védelméről, valamint a brassói Fellegvár ostromáról szólt, tabuk nélkül.
– Nem a legendák sorát akarom bővíteni, a valóságot rekonstruálom, ezért közelről vizsgálom tevékenységüket, és ennek érdekében emberközeli dimenziókba helyezem a hősöket – összegzett a régész-történész.
Tinca Teddy. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Köpecről indulva…
A nép ajkán élő mondák serkentőleg hatnak a vendégforgalomra. Jó példa erre Erdővidék északnyugati sarka, Attila hun király feleségének – a székelyek Réka királynéjának – állítólagos sírhelye, ahová egyre nagyobb számú turista látogat.
A Rika-hegységben látható Árpád-kori várromok, a népi képzelet által odavarázsolt mondai alakok felkeltik a múlt iránt érdeklődők kíváncsiságát. Természetes, hogy a mondák valóságtartalma vitatható, de érdemes elgondolkodni azon, hogy Izraelben három helyen mutogatják Mózes sírját, és körülötte virágzik a turizmus. A magyar királyság törcsvári kastélyában Drakula uralkodik, pedig a kegyetlen vajda soha nem járt ott. A nagyszámú turista, illetve zarándok nem rágódik a mondák valóságtartalmán. Ismerünk olyan magyarországi magyar szakos tanárnőt, aki műemléknézés helyett Drakula inget vásárol.
Mielőtt továbbhaladnánk, meghatározzuk a Rika-hegység földrajzi fekvését, mert a bemutatásra kerülő turistaút, gyalogtúra fő célja eljutni a Rikába. A Rika viszont tág körű megnevezés, van, aki a felsőrákosi keresztút környékét is így nevezi. Valójában a Rika az Észak-Persány-hegység Olt-szoros és Hagymási-hágó közti szakaszát jelöli. A népi etimológia szerint mi sem természetesebb annál, hogy e hegy Réka királyné nevét viseli. A gyalogtúrára fel lehet kerekedni a közeli Baróton, Vargyason, Felsőrákoson, illetve Köpecen. Nyilván Udvarhely és Brassó megye irányából is megközelíthető. A kirándulásokon lehetőség adódik a székely települések értékeinek megismerésére. Köpec és környéke
A legideálisabb gyülekezőhelyek egyike Köpec központja, a buszmegálló, a honvédő háborúkban elesett köpeci hősök emlékműve előtti tér. Köpec a honfoglalástól kezdve magyar, később székely település. A Kőcsuk hegyén a székely letelepedés előtti három évszázadban magyar közösségek éltek, ezt igazolják a régészeti kutatások. Itt az első világháború előtt a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Csutak Vilmos, majd 1927-ben a köpecbányai mérnök, Hoffman Géza honfoglalás kori, azaz 10. századi magyar honfoglalókra jellemző lovas sírokat tárt fel. Mielőtt a falut északi irányba elhagynánk, bal kéz felől érdemes benézni a közeli református templomba. A 14. századi alapokon álló és a 19. században átépített templomot a déli oldalon (1926-ban) kibővítik egy bejárati szárnnyal. Ennek kazettás mennyezetén a köpeci nemesi családok címerei láthatóak, melyeket Keöpeczi Sebestyén József – a történelmi Magyarország és Nagyrománia címerét is tervező – hírneves heraldikus készített. Érdekességük, hogy a feliratokat csak tükörolvasással lehet elolvasni. A nyugati karzat mellvédjére festett címerek, valamint az orgonakarzat alatti három kazetta is az ő munkája. Keöpeczi Sebestyén Józsefet neve alapján köpecinek gondolnánk, de ő a történelem furcsa játékaként 1919-ben került a faluba. A háború végén a szülőföld védelmére önkéntes alapon szerveződő Székely Hadosztály hadnagya volt. Miután a többszörös túlerővel küzdő hadtest egy része megadja magát az Erdélyt megszálló román hadseregnek, rövid fogság után kényszerlakhelyre internálják őket. Keöpeczi Sebestyén kényszerlakhelyeként – neve alapján – Köpecet jelölik ki.
A templomnéző után – a Barót felé vezető úton északra haladva – a falut elhagyva, a Köpec patakán – amelyet gyakran neveznek Barót patakának, a hidat Barót hídjának – átvezető híd után, bal oldalon megtekinthető a 300 éves, 35 méter magas, 7,3 méter kerületű famatuzsálem, a köpeci szil, amely 2011-ben Romániában elnyerte az Év fája címet.
1848-ban vívott csaták
A köpeci szil tanúja volt a székelyek két, szabadságért folytatott csatájának. Az elsőt közvetlen közelében vívták 1848. december 9-én. Az első osztrák katonai egységek Erdővidéken törnek be, mert a szomszédos Udvarhelyszéket Heydte osztrák katonai parancsnok tartja megszállás alatt, ugyanakkor Brassó irányából is érkeznek csapatok. Heydte, miután a november 30-i, Hidvégnél zajló csatában visszavonulásra kényszerül, december 9-én a köpeci híd közelében megtámadja az erdővidéki őrséget, és kisebb győzelmet arat. Heydte a háromszéki székely önvédelmi harc megtörésére, a székelység megfélemlítésére adja ki a parancsot Köpec elpusztítására. Miután mindenkit a saját házába rendel, este felgyújtatja a falut, és ördögi megfontolásból a szomszédos Ágostonfalva román népét (is) odarendeli a székelyek és a románok közti feszültség gerjesztésére. Az éjszakai rablás-fosztogatás idején sorra kerülő öldöklésben félszáz köpeci civilt, asszonyt, gyermeket és öreget mészárolnak le.
Köpec hídját elhagyva, az út jobb oldalán álló közeli kopjafa jelzi a csata helyét. Mivel a székely nép köztudottan makacs, szabadságvágya jóval erősebb, mint ahogy azt a megszállók gondolják, alig négy nap múlva – a felsőrákosi bekötőút környékén, a Véczer nevű domb nyergénél, másképp Rikánál –, 1848. november 13-án megbosszulják Köpec pusztulását. A székely határőr-katonaság, a frissen alakult nemzetőrök csapatai és a Gábor Áron öntötte ágyúk tüzérei, élükön az ágyúöntő tüzérparancsnokkal, néhány órás csatában tönkreverik Heydte nyolcezer fős seregét. (folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságért küzdeni kell
Gábor Áron halálának 165. évfordulóján, amikor fölöttünk lebeg a régiósítás, a kisebbségbe, szórványba száműzés réme, amely teljes kiszolgáltatottságot, a székelység gyors etnikai fellazítását jelenti, az ágyúöntő konok kitartása, szabadságért folytatott harca számunkra jelkép értékű.
Ha számvetést végzünk, sajnos, a Gábor Áron vértanúhalála óta eltelt hosszú időszak után még mindig támadnak olyan erők, amelyek a székelység felszámolásán munkálkodnak, ezért a szabadságért folytatott küzdelmünk nem ért véget. Olyan országban élünk, ahol az általunk tisztelt személyiségek szobrait meggyalázzák, az egy-két magyar szót tartalmazó megnevezések, utcanevek büntetőperek anyagaivá lesznek. A székely zászlók üldözése pedig állampolitikai rangot nyert. Már nemcsak az önálló magyar egyetemért, de az önálló magyar tagozatért is harcolni kell. A diszkriminációt, az intoleráns politikát folytató hatalom a megalkuvókra támaszkodva próbálja aláásni népünk jövőjét.
Az idő múlása – az elmúlt negyedszázad – a magyarellenes nacionalistákat szolgálta, de ma egyre inkább bennünket, a nemzeti elnyomás áldozatait, mert Európa-szerte új szelek fújnak. Harcunk az autonómiáért ma már nem teljességgel kilátástalan. Szülőföldünkön való megmaradásunkért azonban nap mint nap meg kell küzdenünk, ez a mi sorsunk, másképp nem tehetünk! E harcot már nem ágyúkkal vívjuk. Legerősebb fegyverünk az igazmondás, a könyv, a szó! Európa egyik legnagyobb, tömbben élő nemzeti közösségeként mind az etnikai, mind a történeti jog alapján jogosultak vagyunk a területi autonómiára, amely Románián belüli korlátozott szuverenitást, önrendelkezést jelent.
Népünk soha nem feledte elődei küzdelmét a szabadságért, és ebből ma is erőt merít. Székelyföld népe képes megszervezni saját gazdasági, társadalmi és kulturális életét azon a földön, ahol él. Képes magasabb életminőséget és teljes kulturális önrendelkezést biztosítani az itt kisebbségben élő románoknak is. Székelyföld két nép birtoka, az itt élő székelyeké és románoké. Az egyenlőség alapja a két nyelv egyenrangúsága, az arányos részvétel e terület vezetésében, a helyi döntések meghozatalában. A területi autonómia biztonságot jelent mindenkinek, erősíti Romániát is azáltal, hogy véget vet az ádáz feszültségnek, a szélsőséges erők hazug és uszító jellegű propagandájának. Amikor a román nacionalizmus – a román alkotmány első cikkelyére hivatkozva – nyíltan Székelyföld felszámolására tör, megtagadja a székelység területi autonómiához való jogát, akkor mi az igazmondás fegyverével mondjuk, követeljük e jogot. Erre emlékeztet 1849. július 2., amikor az Uzon és Kökös közötti csatamezőn ágyúk tucatjai hirdették, hogy a székely népet megilleti a szabadság! Erre emlékeztet Gábor Áron hősi halála is, amely arra int, hogy a szabadságért elszántan és határozottan tovább kell küzdeni!
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köpecről indulva… (2.)
Egy emlékmű zaklatott története
A felsőrákosi keresztútnál álló emlékmű 1974-ben készült, Tornay Endre alkotása, és az 1848-as hősök tömegsírjára, pontosabban egy 1901-ben állított emlékmű helyére került. A közadakozással emelt gyönyörű obeliszk – amelyet kovácsoltvas kerítés övezett – felirata: „Nem halt meg a hű székely nép, csak hazájáért ontotta honszerető vérét.”
Nem csoda, ha a mai nacionalista hatalom korábbi elődje, megtestesítője, Háromszék prefektusa, Valer Bidu az 1930-as években ökrökkel húzatja le. Becsületes emberek azonban az obeliszk használható elemeit megmentik és megőrzik. Ezt állítják újra 1973-ban. Ezúttal a gyalázatos munkát a székelyek nyakába varrt másik helytartó, C. Stanca megyei ideológiai titkár hajtja végre. Az emlékművet egy éjszaka buldózerrel leromboltatja. A különbség az 1930-as és az 1970-es évek kegyeletrombolása közt csupán technikai, az ökör helyett a buldózer végzi a piszkos munkát. Végül a közfelháborodás elkerülésére 1974-ben engedélyezik a mai, kardmarkolatot és egy kereszttorzót ábrázoló emlékmű felállítását, amelyre egy nagyméretű, kétnyelvű bronztáblát helyeznek. Az emléktáblát 2006. március idusán ellopják, de helyére hamarosan új került. Egy őshonos nép megalázásának szándéka, múltjának megsemmisítésére való törekvés – az idegengyűlölő nacionalista politika híveinek beteges vágya – mind a mai napig változatlan. Mielőtt elhagynánk a rikai, véczeri emlékhelyet, Sylvester Lajos 2006 márciusában írt szavait idézem: „Elképzelem, ha e köré az emlékjel köré a köpeci–véczeri csatában elesett és azonosított vagy ismeretlen honvédek, az erdővidéki harcosok emlékére egy-egy kőtömböt, kopját helyeznek el, itt is egy 1848/49-es kegyhely alakul ki.” Ezt Lajos barátunk, aki maga is gyakran bábáskodott a műemlékek felállításánál, úgy képzelte el, hogy „itt is, akárcsak a Csík- és Kászonszék közötti Nyergestetőn”, a „kőtömbös emlékmű mellett” pihenőpark létesül, amely zarándokhely lesz. Bízunk benne, hogy e testamentuma valósággá válik, annál is inkább, mert a korai magyar várromok, illetve Réka királyné sírhelye felé itt (is) turistaút vezet, akár Barót, akár Köpec irányából indulunk.
Réka királyné sírja felé haladva
A rikai emlékműtől alig két kilométerre találjuk Felsőrákost. A falu az utóbbi években arról vált ismertté, hogy 2008-ban egy viszonylag jó állapotban fennmaradt, 2,5 millió éves őselefánt, masztodon csontváza került elő, melynek megőrzését Erdővidék Múzeuma vállalta fel. Az archaikus, néprajzi értékekben gazdag településről Kisgyörgy Zoltán egyik riportjában írja, hogy a falu és a közeli szomszéd község, Vargyas határában olyan kősziklák, várromok állnak, amelyek kötődnek Attila királyhoz, feleségéhez, Réka királyasszonyhoz, egyáltalán hun emlékekhez. Ez a térség számára olyan kiaknázatlan vendégforgalmi értéket és vonzerőt jelent, amelyre a közeljövőnek érdemes lesz építkeznie, csak kellene megfelelő kezdeményező és vállalkozó, stratégia és következetes kivitelező.
Nos, az érdeklődő turista Felsőrákos irányából a Meggyestető érintésével hamar eljuthat a Rika-patak völgyén Réka királyné sírjához. A túraút vonalán Vargyas felől – a polgármester Ilkei Ferenc kezdeményezésére – útjelző táblák vezetnek a sírhelyen felállított kopjafához. Innen már tízpercnyi séta, és a Hegyestetőn láthatjuk a ma Attila-várnak nevezett zömtorony maradványait, a nyeregben Rika várát, melyet az elmúlt években Derzsi Sámuel vállalkozó újíttatott fel. A szájhagyomány úgy tartja, hogy Attila hun király felesége, Réka itt, a székelyek földjén alussza örök álmát. Mondják, van, aki hiszi is, hogy Attila király feleségének képzeletbeli sírjánál a távoli múlt ködös homályából sejtelmesen, halványan sejlik fel Réka királyné titokzatos alakja. A monda szerint itt állt a királyné vára. A közeli települések, Vargyas és Felsőrákos lakói nemcsak meg tudják mutatni Réka királyné sírját, várát, patakát, hegyét, de el tudják mesélni a királyné halálát és temetését is. Az elképzelt sírhelyen az elmúlt években már kegyeleti koszorúzásra is sor került. Még a messzi Mongóliából is érkeztek kutatók, turisták, érdeklődők, akik megtekintették, lefilmezték Réka királyné állítólagos sírhelyét. A vidék jövőbeli idegenforgalmának fellendülésére is gondolva, javasolnám Réka királyné egyik mondájának kőbe, fába vésését, a turisták vonzódnak a különlegességekhez. Amikor a Rika völgyében bemutatjuk Réka királyné sírját, meséljük el bátran, hogy itt, a Rika-erdőben, a Juszta vára tövében, a csobogó Rika-patak medrébe helyezték el a mondabeli királyné vasból, ezüstből és aranyból készült koporsóját. Mondjuk el, hogy a székely nép évezreden át, valamely nem is oly talányos oknál fogva, a hunok leszármazottjának, a világhódító Attila király és fia, Csaba királyfi népének tartotta és tartja magát, hiába állítják a szakemberek, hogy hun származásuk a krónikás fantázia szüleménye. Mondjuk csak meggyőződéssel, hogy az itt élők az erdővidéki Rika-hegységben valóban a Honoria hercegnőből „újjászületett” Réka királyné sírját látják.
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köpecről indulva… (3.)
Krónikáink és mondáink a turizmus szolgálatában
Vajon véletlenül kötődnek a mondák és a földrajzi nevek Réka királynéhoz? Milyen titok lappang körülöttük? Mit mond a királyné neve? – teszi fel a kérdést a sepsiszentgyörgyi Kósa Ferenc, e mondakör és krónikás anyag szorgalmas kutatója.
Írásunk e részében felhasználjuk az általa összeállított, mintegy hetvenoldalas dolgozatot, amelyben nagyszámú földrajzi névre keresi a választ a népi etimológia, illetve a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva. Mivel munkálkodása közérdekű, ezért lejegyezzük e-mail címét (ferenc.kosa@yahoo.com), hogy a téma iránt érdeklődő kapcsolatba léphessen vele. Úgy gondoljuk, hogy érdemes mondáinkat, történelmi helyneveinket összegyűjteni, és azt a nyelvészet, illetve a turizmus szolgálatába állítani.
Réka nevét eredeztették a szláv folyóvíz jelentésű szóból, de az ótörök nyelvekből is. Talán az Arikanból alakult ki, melynek jelentése tiszta úrnő. Szentkatolnai Bálint Gábor úgy vélte, hogy a királyné neve a származásra utal. A „greka” egyszerűen görög nőt jelent, és innen a Reka, Rika, Réka név. A krónikák elmesélik, hogy Csaba királyfi 15 ezer hun harcosával Honorius császárhoz – anyai nagyapja országába – Bizáncba menekül, ahol rokonként fogadják. Édesanyja, Réka királyné Honorius bizánci császár lánya vagy unokahúga Honoria néven. Csaba királyfiról, Réka királyné és Attila király fiáról a Tarihi Üngürüsz, a Magyarok Története is tud. Eszerint Csaba (Kaba) királyfi a bizánci császár unokája. Erről a Képes Krónikában (1358) is olvashatunk. E krónika úgy tudja, hogy a székelyek között még a 14. században is él az a szólásmondás, hogy „akkor térj vissza, amikor Csaba királyfi Görögországból”. A Képes Krónika említi, hogy Attila Honorius, a Kelet-Római Birodalom császára leányát veszi feleségül. Halála után a hun birodalom felbomlik. A monda szerint egy maroknyi hun harcos épp a mai Székelyföldre menekül, telepedik le. A népi etimológia a helynevek és a királyné méltóságcímeivel is összefüggést teremt. Így a krónikákban emlegetett Justa Grata Honoriából származtatják a Rika-hegységben a Réka királyné sírja fölött magasodó Hegyes-dombon álló Réka várának Huszt váraként való megnevezését is. A hercegnő Augusta címe azt jelenti, hogy – öccse, Valentinianusnak a születése előtt – Réka a bizánci császári trón várományosa. A sors akaratából azonban Rékából nem bizánci császárnő lesz, hanem Attila hun király feleségeként királyné. És ha már a királyné e vidéket szerette, és itt volt a székhelye, mi sem természetesebb, hogy a közeli Ágostonfalvát az Augusta császárnői címről nevezzék el.
Beszélő helynevek
A mondák mellett földrajzi nevek is erősítik Réka királyné székelyföldi tartózkodásának hitét, hogy itt volt az egyik székhelye. A Rika hegyétől nem messze Székelyudvarhely. Talán itt volt a királyné udvara? Érdekes módon épp itt emelkedett egykor Bud vára – a Csíki székely krónika szerint –, az első székely vezérek, rabonbánok székhelye. Amíg a magyarországi Buda vára közelében Rákos pataka folyik, addig Székelyföldön a Rika-hegység környékén találjuk Alsó- és Felsőrákost. A Duna-parti Buda, a hajdani Attila városa mellett nyújtózkodik Pilis hegye, ugyanilyen nevű hegy van Erdővidéken is. Hasonlóképp Kerekerdő emelkedik itt is, ott is! De Budától egy lépésre Solymár, az Udvarhely melletti Budvártól egy hajításnyira Kis- és Nagysólymos áll. Üröm található Budapest határában, Ürmös Erdővidék határán.
Érdekes párhuzam fedezhető fel a budavári királyi udvar és a székelyföldi hun királyné udvara között. Amikor Priszkosz rétor a Római Birodalom követségével Attila király udvarában járt, meglátogatta Réka királynét is. A diplomata leírja, hogy Attila háza egy magas dombon emelkedett (talán) a budai hegyen, hasonlóképp a királyné udvara Bud várában, Székelyudvarhely mellett. Mielőtt írásunk e fejezetét lezárnánk, el kell mondanunk, hogy a népi etimológia szóértelmesítést jelent, azaz az ismeretlen szavak a nép ajkán értelmet nyernek. Persze, ez a legtöbbször távol áll a nyelvészeti elemzésektől, amelyek tudományos módszerekkel próbálják megtalálni a hasonló hangzású szavak származása, jelentése közötti összefüggést. Így például nyelvészeti szempontból képtelenség a Honoria és a Homoród névalakulás, az n-ek m-mé válása. De a népi etimológia nem ismer határokat. Honoria nevét megtalálja az Udvarhely környéki falvak, egy egész tájegység és folyóvíz nevében Homoród formában. Van Homoródalmás, Nagy-Homoród, Kis-Homoród, Homoródfürdő. Nem azon kell okoskodni, filozofálni, hogy Réka királyné és Csaba királyfi valóban szereplői voltak-e a történelemnek! Ez utóbbiról a középkori magyar krónikák is tudnak. Azonban jó, ha ismerjük a tudományos kutatás eredményeit is, mert az szilárdítja kötődésünket szülőföldünkhöz. A Rika erdő középkori várairól, így a rikai toronyvárakról a régész Sófalvi András azt állítja, hogy formai jellegzetességük és funkciójuk által „a terület Árpád-kori sajátos fejlődésének építészeti lenyomatai, időrendi besorolásuk alapján pedig az erdélyi kővár-építkezés korai” előfutárai. Krónikáinkat, valamint a nép ajkán született mondákat, a névmagyarázatok színes világát műemlékeinkkel együtt a vendégforgalom szolgálatába lehet és kell állítani.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köpecről indulva… (4.)
Vargyas, Székelyszáldobos, Olasztelek
A Rikától visszafelé Vargyas irányába érdemes haladnunk. E nagyközség Erdővidék északnyugati csücske – a Rika-hegység és a Dél-Hargita lábánál – Barót városától kilenc, Sepsiszentgyörgytől 57 kilométer távolságra. Amit itt feltétlenül meg kell tekinteni, a település impozáns műemlék kastélya, amely a 16–18. századi építészet gyönyörű hagyatéka.
A Daniel-kastély a reneszánsz, a barokk és a klasszicista építészeti stílusok felejthetetlen remeke. Érdemes megtekinteni az unitárius templom harangjait, a hagyományos helyi festett bútordíszítést. A kora középkori alapokra épített református templomot, melyet Makovecz Imre tervei alapján építettek 2005-ben. 1997. május 31-én, az új templom alapkövének lerakásakor egy 12–13. századi középkori templom kőből faragott ablak- és ajtókeret-töredékeire, egy székely rovásírásos, kőből faragott keresztelőmedencére bukkantak. E rovásírásos szöveg megfejtése: „Mihály Isten szentje.” Vargyas egyike azon falvaknak, ahol utcanév és patakhíd – a Rapsán utca, a Tatár hídja – őrzi a település népének tatárok elleni önvédelmi harcát. Vargyas határában is találunk a tatárjárással kapcsolatos megnevezéseket, mondákat. Az almási barlangnál láthatjuk a tatár kápolna megmaradt romjait, a Csala tornyát, a Síró-kutat. Ez utóbbiak külön gyalogtúra látnivalói, témái. A két utcanévhez kötődő mondát báró Orbán Balázs, a legnagyobb székely a Székelyföld leírásában jegyezte le. A monda szerint egy tatár csapat vezére, Rapsán itt, Vargyason ütötte fel a főhadiszállását, innen rabolta, gyújtogatta a környékbeli településeket. Kezdetben a vargyasiak elmenekültek, míg végül egy Marczel Gergely nevű vitéz állt az élükre, és rátámadtak a ma is Tatár hídjának nevezett híd mellett a rablókra. A közelharcban azonban Marczel halálosan megsebesült, a vezér nélkül maradt nép felmenekült a Látóhegyre. Végül a vargyasiak Marczel feleségének vezérletével felfegyverkeztek, ki mivel tudott, rajtaütöttek és szétverték a tatár hordát. Rapsán vezér is menekülésre kényszerült, üldözői elől az egyik zsákutcába torkolló úton igyekezett egérutat nyerni, lovastul a megáradt Vargyas-patakba ugratott, és ott lelte halálát. Azóta az utca az ő nevét viseli. A vargyasiak tatárok elleni küzdelméhez hasonló mondáink száma elenyésző, épp ezért turistacsalogatónak képzelem, hogy a hasonnevű utca bejáratánál vagy a híd közelében dombormű ábrázolja Rapsán és a székely vitéz, Marczel Gergely párviadalát. Ez megvalósítható, mivel Vargyason él és munkálkodik Máté Ferenc (Ilonka) jeles fafaragó meg az ő tanítványai. De e faluban alkot négy és fél évszázada a híres bútorfestő Sütő-dinasztia is. Barót felé haladva útközben érdemes betérni a székelyszáldobosi bekötőútra, mert pár percnyi gyaloglás után, bal kéz felől egy borvízkút mellett felfrissülhetünk, megpihenhetünk. E forrás vizét Bethlen Gábor fejedelmünk reumás fájdalmai enyhítésére, kúrálásra használta, és nagyra értékelte a forrásvíz gyógyító erejét. A helyi lakosság e forrást nem véletlenül nevezi még ma is, 400 évvel később Bethlen-forrásnak. Száldobostól bő fél óra séta után már az olaszteleki Daniel-kastélyt tekinthetjük meg, amely gyönyörű késő reneszánsz és klasszicista stílusban épült. Tovább gyalogolva hamarosan Barótra érünk.
A mondák földjén jártunk
Köpeci–baróti gyalogtúránk egy nap alatt megtehető. Egy ilyen úton csak a legjelentősebb emlékhelyeket, műemlékeket kell megtekinteni, mert a látottak az emlékezetben csak így maradnak meg. Előre meg kell tervezni az útvonalat, a pihenőhelyeket is ki lehet jelölni. Útközben nem szabad a múlt tragikus eseményeit elhallgatni, mert ezek is részei életünknek. Ahol alkalom adódik rá, beszéljünk a tatárjárásról, az 1848-as eseményekről. Miért ne lehetne bemutatni Attila királyt is, aki a világ egyik legnagyobb birodalmát teremtette meg. Ne feledjük, Mongóliától Törökországig nagyszámú ázsiai nép büszkén vallja a hunokkal való rokonságot, és Attila királyt nagy elődnek tekintik. Az ázsiai népek többsége a székelyeket és a magyarokat rokon népként, Attila népeként tartja számon!
A nép ajkán élő mondák, a határnevek népi magyarázatával fenn lehet tartani az érdeklődést. Nem kell rágódni azon, hogy ezek mennyire kapcsolódnak a történelmi valósághoz. Ne feledjük, hogy mindenki tud Artúr brit királyról, a kerek asztal lovagjairól, Robin Hood balladahősről, akik mind-mind a fantázia teremtményei, de helyük van a brit nemzettudat formálásában, sőt, a filmsorozatok jóvoltából az egész világon közkedvelt történelmi hősök. A kora középkori magyar királyi várak romjainál nem árt, ha néhány mondatban ismertetjük a magyar honfoglalást, a székelyek származásával kapcsolatos elméleteket.
Az erdőkben, mezőkön énekeljük népdalainkat. Lehet, sokan most tanulják azokat! A mondák földjén, szülőföldünkön járva játszva ismerkedhetünk a természet világával. Utunk során őzek, nyulak, rágcsálók, mókusok, madarak is egyre gyakrabban feltűnhetnek. Jó, ha kerül olyan útitárs, aki a gazdag rovarvilágról, lepkékről is beszél. Alkalom adódik arra is, hogy ismerkedjünk a mezei, az erdei virágokkal, fákkal, gombákkal, és így lehet egy túraút, kirándulás teljesebb, élményekben gazdagabb, és válik a szülőföldszeretet bensőségesebbé.
Vége
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron életútja
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész*, a Háromszék külső munkatársa, a székely tankönyv társszerkesztője, a Történelmi Magazin főszerkesztője. Mint az utóbbi években megszokhattuk, az esztendő végéhez közeledve megjelenik egy-egy Kádár-könyv.
A történész korábbi munkái után 2010 óta sorozatban adta ki újabb könyveit: Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Sepsiszentgyörgy korai története. Székely vértanúk, Prés alatt a magyarság, s idén, az 500. évforduló tiszteletére a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent egy kisebb lélegzetű munkája Hallottátok Dózsa György hírét? címmel. A nyomdából frissen kijött könyv Gábor Áron életútját ismerteti. A széles bibliográfiára támaszkodó, a forrást megjelölő munka nem száraz dolgozat, történész és publicista ötvözeteként jellemezhetnénk a szerzőt. Kádár Gyula vallja: írásait a ma emberének szánja úgy, hogy azokat széles körben olvassák, de a szakember is használhassa. A történelmi ismeretek közlése révén nevelni akar. Olvasmányosságra törekszik, mert a száraz történelmi szaktanulmányokat többnyire csak szakemberek veszik kézbe.
Kádár e könyvében tudatosítja, hogy az ágyúöntés és az ágyúk felszerelése csoportmunka, amelyben nagyszámú szakember és munkás vesz részt. Ennek irányítása hárul Gábor Áronra. Az ő forradalmi elkötelezettsége nélkül nincs ágyú, nem kerül sor a dicsőséges önvédelmi harcra. Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepe mellett a szerző kiemeli a tényt, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. Hangsúlyozza, Gábor Áron legnagyobb érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség (1913. március 1.) felállítását. A könyv megpróbálja a mítoszok lebontását is. A köztudatban úgy él, Gábor Áron a kökösi hídnál esett el. Ezt hirdeti Gábor Áron 1892-ben állított eresztevényi síremléke vagy Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című nagyméretű festménye, továbbá Kányádi Sándor A kökösi hídon című verse. Ezzel ellentétben Gábor Áron őrnagy, a székely tüzérség főparancsnoka Uzon mellett, a mai vasúti feljáró közelében esett el, és nem Kökös közelében. Sombori Sándor és Földi István regényei irodalmi alkotások, melyekben szárnyal a fantázia – jelzi a szerző. Hozzáteszi, a mítoszteremtés már 1848–49-ben megkezdődik. Jókai Mór az Esti Lapokban megrajzolja a „keveset tanult közvitéz” alakját. Kőváry László történész Gábor Áront mint egyszerű szántó-vető embert mutatja be, megteremtve a népmesei hőst, aki székely furfanggal, leleményességgel ágyút önt. A szerző szilárd meggyőződése,  annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évszázadban többen írtak Gábor Áronról, még mindig szükség van kutatásra. Kádár Gyula úgy véli, hogy Gábor Áron életrajzát megírni csak az általános történelmi háttér ismertetésével lehet, ezért életét és munkásságát tematikus rendszerezéssel teszi áttekinthetővé. A keménykötésű, illusztrációkkal gazdagított könyv függelékében olvasható többek között Gábor Áron 1849. május 12-én írt levele, melyben beszámol a Kossuth Lajossal való találkozásáról, valamint az a korabeli leltár, amelyben felsorolják az uzoni-kökösi csatában elesett Gábor Áronnál talált tárgyakat, köztük a négycsövű forgópisztolyt, egy kis bronzcsövű, ágyú alakú pisztolyt, a tiszti- és csatakardját.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének kétszázadik évfordulójára írta e könyvét. Azt az embert mutatja be, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképévé vált.
Év vége közeledtével elmondhatjuk, saját olvasmányon kívül karácsonyi ajándéknak is szánható a könyv. Kádár Gyula könyvei mellett megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgy könyvesboltjaiban. Megrendelhető a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen vagy a 0740 026 450-es telefonon.
* Kádár Gyula: Gábor Áron életútja, Csíkszereda, 2014
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ónos esőben követelték az 1918-as ígéretek betartását
A hideg, valamint a sűrű ónos eső ellenére is megközelítőleg ezer fős tömeg részvételével zajlott a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett demonstráció szombaton Sepsiszentgyörgy központjában. Az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban tett ígéretek betartását és a magyarság jogainak alkotmányos elismerését követelő petíciót a kormányhivatal épületében Marius Popica prefektus távolmaradása mellett iktatták.
A sepsiszentgyörgyi Szabadság térre szervezett esemény a magyar himnusz eléneklésével indult és zárult, a jelenlévőket mintegy száz rendfenntartó követte figyelemmel. Rendbontás, ellentüntetői zavargás nem történt. A tömegből többen „Kollektív jogokat!”, „Szabad Erdély, autonóm Székelyföld” feliratú, magyar, román és angol nyelvű táblákat, molinókat feszítettek ki és emeltek a magasba.
A téren egy emberek fölé magasodó emelvényről szólt a jelenlévőkhöz Kádár Gyula történész és Biró Zsolt, az MPP elnöke.
December 1. eredménye: a jogfosztottság
Kádár Gyula rövid történelmi áttekintésében elmagyarázta, nem csupán Erdély Romániához való csatolását, hanem a régió autonómiájának jogát is belefoglalták az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba. Hozzátette, azóta sem tartották be a kormányok ígéretüket, erőszakos asszimilációra kényszerítve az erdélyi magyarságot. Továbbra is mindkét nemzet érdeke a változtatás, a kiáltvány mindennek jogforrása lehetne. Ennek ugyanis egyik cikkelye kimondja a helyi, a kulturális és a területi autonómiához való jogot – hangsúlyozta.
A történész a december elsejei ünnepségre is kitért. Mint fogalmazott, az erdélyi magyarságnak már elege van abból, hogy ezen a napon a románság megalázza őket. Tűrhetetlen, hogy december elsején ünneplés címén nacionalista, idegen alakulatok, zöld inges, vaskeresztes, gárdista felfogású csoportok lepik el a székelyföldi városokat.
Mindennek okát a Ceaușescu-rendszer „elrománosítási” elveiben látja, hiszen, mint magyarázta, amennyiben nem így lenne, találtak volna olyan ünnepet, amely mindkét nemzet számára megfelelő lenne. Kifejtette, nem a Romániához való csatolás miatt jelent problémát az ünnep dátuma, hanem azért, mert későbbi eredménye a jogfosztottság lett. A történész éppen ezért olyan napot javasol ezen ünnep megtartására, amely építi, és nem pedig rombolja az együttélés szellemét. Rámutatott, nem lett volna nehéz ezt eddig sem megtalálni, hiszen a két nép sokáig békességben élt. Hozzátette, december elseje csak akkor elfogadható, ha a román állam betartja a kiáltványba foglaltakat, és nem a beolvasztásra törekszik.
Székelyföldre hívják Johannist
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke elárulta, hogy az MPP polgármestereivel, illetve önkormányzati képviselőivel jelképes ülést tartottak a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében szombat délelőtt, ahol elfogadták a petíciót. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere által küldött táviratra utalva Bíró rámutatott, az erdélyi magyarság nincs egyedül kéréseivel, hiszen a diplomata kitért arra: Romániának demokráciára, jogállamiságra és békés együttélésre van szüksége.
Az MPP elnöke ezt követően felolvasta a petíciót román és magyar nyelven. Klaus Johannisnak, Románia újonnan megválasztott államelnökének is nyílt levelet fogalmaztak meg – ezt ismertetve Biró Zsolt elmondta, a székely nép nem akar többet, mint amit az Európai Unióban a német közösségek: autonómiát, békét, nyugalmat és jólétet. A levélben ugyanakkor arra is kérik az államelnököt, hogy fontolja meg az MPP alkotmánymódosító javaslatait, valamint felkérték, látogasson el Székelyföldre, ezzel is segítve a különböző etnikai csoportok együttélését. Gondolatait Biró a jelenlevőkhöz fordulva egy felkéréssel zárta: „találkozzunk március 10-én, a marosvásárhelyi tüntetésen”.
A történelmi egyházak részéről Bazsó Dombi Attila görög katolikus pap, illetve Barabás Béla református lelkipásztor mondtak áldást, majd az MPP elnöke a Kovászna megyei kormányhivatal regisztrációs irodájába vitte és iktatta a petíciót – amelyet Marius Popica hiányában a prefektusi hivatal ügyeletes tisztségviselője vett át.
Helyszíni tudósításunkat ITT olvashatja. A Magyar Polgári Párt petíciója, illetve a Klaus Johannisnak címzett levél:
Románia Kormánya, Victor Ponta miniszterelnök figyelmébe!
A Magyar Polgári Párt nevében azon meggyőződésünknek adunk hangot, hogy Románia, mint nemzetállam csakis az együttélő nemzeti közösségek teljes és tényleges jogegyenlőségének biztosítása révén töltheti be hivatását, válhat ténylegesen demokratikus állammá. Ennek érdekében kérjük az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozatban megfogalmazott ígéretek alaptörvényben történő rögzítését. Öt pontba összefoglalva fogalmazzuk meg alkotmánymódosító javaslatunkat a következők szerint:
1. Románia szuverén és oszthatatlan nemzetállama a románoknak és az együttélő őshonos nemzeti közösségeknek.
2. A romániai őshonos nemzeti közösségek államalkotói tényezői a román államnak.
3. Az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat a Romániában fennálló  nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
4. Őshonos nemzeti közösségekként elismerendők a Romániában élő azon közösségek, amelyek legalább száz esztendő óta együtt élnek a román néppel(A modern román állam létrejöttekor már itt éltek).
5. A romániai őshonos nemzeti közösségek jogait sarkalatos törvény szavatolja, az érintett nemzeti közösség erre irányuló legitim módon kifejezett akarata szerint és annak mértékéig, a gyulafehérvári nyilatkozat szellemisége alapján és a vonatkozó európai szabályok és gyakorlatok szerint,  Románia területi sérthetetlenségének  tiszteletben tartásával.
Tisztelt Miniszterelnök Úr, bízunk benne, hogy méltányolja közösségünk legmesszemenőbben demokratikus és jogkövető magatartását, amivel 96 esztendeje, illetve az 1989-es demokratikus fordulatot követő negyed évszázad alatt, mindig is a jog és a demokrácia eszközével, a nemzetközi jogi szabályozásokra és példákra, illetve említett öt pontban a román közösség ígéreteire hivatkozva kértük és kérjük természetes jogainkat.
Egy demokráciában a közösség jogait betartják, kéréseit meghallgatják, így kell ennek lenni Romániában is!
Klaus Werner Johannis úrnak, Románia megválasztott elnökének
Tisztelt Elnök úr!
Székelyföldről fordulunk Önhöz, onnan, ahol a választópolgárok 8O százaléka arra szavazott, hogy Ön Románia elnöke legyen. Székelyföldnek nagyon elege lett abból a nemzeti megalázásból és posztkommunista gazdasági kizsákmányolásból, amelyben-Romániában részesül 1918 illetve 1990 óta.
Azért szavaztak Önre, mert abban bíznak, hogy az Ön vezetésével Románia betartja az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat történelmi ígéretet, abban bíznak, hogy az Ön vezetése alatt Romániában egyenlő méltósággal élhető élet jár a magyarság számára is.
Noha mindenki elismeri, hogy a székelység különösen szorgalmas, dolgos és gondos nép, Székelyföld mégis Románia legszegényebb vidéke. Azért van ez így, mert a bukaresti politika hosszú idő óta gazdaságilag tudatosan elszigeteli, kizsákmányolja Székelyföldet es annak elsorvasztására törekszik.  
Nemzeti jelképeink használatában akadályoznak és megaláznak, egyházaink 25 esztendő alatt a posztkommunista román politikától harmadát sem kapták vissza annak a közösségi vagyonnak, amelyet annak idején a kommunista román politika néhány év alatt ellopott tőluk, amit meg nagy nehezen közösségeink mégis visszakaptak, azt napjainkban ismét el akarják lopni tőlük.
Székelyföld lakói azt kérik Öntől, azt várják Öntől, hogy vessen véget a tolvajlás, a hazugság és a nemzeti megalázás posztkommunista rendszerének Romániában. Mi, Székelyföld népe, a becslettel végzett munka, a tisztesség es a nemzeti tisztelet Romániájában akarunk élni.
Székelyföld számára nem akarunk sem többet, sem kevesebbet, mint ami az Európai Unióban, Dél Tirolban megadatott az ott élő német ajkú közösségnek: autonómiát, ami etnikai békét, nyugalmat és jólétet teremtett az olasz állam és az ott élő német ajkú közösség számára egyaránt. Ugyanezt akarjuk Romániának és Székelyföldnek.
Kérjük az Elnök urat, hogy Románia alkotmányának tervezett módosításnak keretében vegyék figyelembe módosító javaslatainkat.
Kérjük az Elnök urat, tisztelje meg látogatásával Székelyföldet és erősítse meg a reményt: románok, magyarok, németek, és minden nemzeti közösség tagjai közösen építhetünk egy igazabb Romániát.
Székelyhon.ro

Az 1918-as román ígéretek betartását követelték Sepsiszentgyörgyön
Az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban tett ígéretek betartását, a magyarság jogainak alkotmányos elismerését követelték a román kormánytól a Magyar Polgári Párt (MPP) felhívására összegyűlt tüntetők szombaton Sepsiszentgyörgyön.
Itthon vagyunk!, Autonómiát!, Vesszen Trianon! – skandálta a szervezők szerint kétezres, a csendőrség szerint ötszáz főre tehető tömeg az el-eleredő ónos esőben a Kovászna megyei kormányhivatal előtti téren, miközben Kollektív jogokat, Szabad Erdély, autonóm Székelyföld feliratú, román és angol nyelvű táblákat emeltek a magasba.
A demonstráció szónokai arra emlékeztették Bukarestet, hogy az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári Nyilatkozatból csak az Erdély és a Román Királyság egyesülését kimondó rész került be az alkotmányba, és beváltatlanok maradtak azok a cikkelyek, amelyekben a románság autonómiát ígért az Erdélyben élő népeknek.
A gyulafehérvári határozat kimondta, hogy az egyesülés nyomán létrejövő új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
A korabeli eseményeket felidéző Kádár Gyula történész rámutatott: a modern román államot megalapozó Gyulafehérvári Nyilatkozatot az erdélyi magyarság is jogforrásnak tekinti, és amikor helyi kulturális vagy területi autonómiát követel, ma sem kér mást, mint amit a románság ígért számára.
A rendezvényen Biró Zsolt pártelnök felolvasta az MPP önkormányzati képviselőinek a teljes gyulafehérvári határozat alkotmányos megerősítését sürgető, a román kormányhoz intézett petícióját, amelyet átadtak a prefektusi hivatal ügyeletes tisztségviselőjének.
Az MPP szerint az alaptörvénynek a románok és a vele együtt élő őshonos nemzeti közösségek szuverén és oszthatatlan államaként kellene meghatároznia Romániát, amelyben az 1918. december 1-jei Gyulafehérvári Nyilatkozat a nemzeti egyenlőség erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
A pártelnök szót emelt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium újraállamosítása ellen, majd bejelentette, nyílt levélben hívták meg Klaus Johannis megválasztott államfőt a Székelyföldre. Az MPP a levélben rámutat: a magyarság túlnyomó többsége Johannist támogatta az elnökválasztáson, mert azt reméli, hogy véget vet a "tolvajlás, a hazugság és a nemzeti megalázás posztkommunista rendszerének".
"Mi, Székelyföld népe, a becsülettel végzett munka, a tisztesség és a nemzeti tisztelet Romániájában akarunk élni" – olvasható a Biró Zsolt, az MPP elnöke által aláírt nyílt levélben.
Népújság (Marosvásárhely)

Tartsák be, amit ígértek!
Székelyföldre hívják Klaus Johannist
Szombaton, Sepsiszentgyörgyön, a szakadó ónos eső ellenére, mintegy kétezer ember gyűlt össze a Magyar Polgári Párt hívására a kormányhivatal elé, hogy követelje az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári Nyilatkozat betartását.
„Emlékeztetni szeretnénk a tisztes hatóságokat, Románia kormányát, hogy a gyulafehérvári ígéreteik őket most is kötelezik, ezek most is aktuálisak” – jelentette ki a gyűlés kezdete előtt Gazda Zoltán. – Igenis, autonómiát akarunk, székelyföldi területi autonómiát, jogokat, anyanyelvhasználatot, amit egykoron megígértek – tette hozzá a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) irodavezetője.
Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sepsiszentgyörgyi elnöke szerint a román nemzeti ünnep jó alkalom arra, hogy „figyelmeztessük őket, hogy tizennyolcban nem ezt ígérték nekünk, amit kaptunk”. 
A színpadon Kádár Gyula történész arról beszélt, hogy 1918. december elsején nemcsak Erdély elcsatolását, hanem a magyarság önrendelkezési jogát is kimondták, és ez jogforrása lehet az autonómiának. Kifejtette: a román hatalom törvénnyel sem tudja megünnepeltetni ezt a dátumot, és tudomásul kell vennie, hogy ez számunkra gyásznap.
Biró Zsolt, az MPP országos elnöke, a megjelentek és a pártra szavazó több mint ötvenezer választó nevében román és magyar nyelven felolvasta a román kormánynak címzett petíciót, amelyben szó szerint idéztek a gyulafehérvári nyilatkozatból: „Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással.” Az MPP elnökének meglátása szerint ez mai terminológiával széleskörű autonómiát jelent, amiről hallani sem akar az uralgó hatalom. A petícióban kérik, hogy az esedékes alkotmánymódosításkor az őshonos nemzeti közösségeket ismerjék el államalkotó tényezőnek, a Gyulafehérvári Nyilatkozat pedig legyen a nemzeti egyenlőség erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
A nagygyűlés nyílt levelet fogalmazott meg Klaus Johannis megválasztott államfőhöz, amelyben felkérik, hogy tegyen tájékozódó látogatást Székelyföldön, és felhívják a figyelmet arra, hogy elkezdődött az egyházi vagyon újraállamosítása. A petíciót a román kormány sepsiszentgyörgyi hivatalában iktatták. 
Az RMDSZ képviselői nem voltak jelen az eseményen, és nem is mozgósítottak. 
– Valóban azt mondtuk, hogy nem időszerű az esemény, de nem azért, mintha nem lenne megalapozott követelés a Gyulafehérvári Nyilatkozat betartásának igénye, hanem azért, mert a halasztást a történelmi egyházak vezetői is kérték – nyilatkozta Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, aki a tüntetés alatt az Erdélyi Református Egyházkerület rendkívüli, a Mikó államosításának ügyében összehívott közgyűlésén vett részt. –Egyeztettünk történelmi egyházaink elöljáróival, és arra jutottunk, nem lenne szerencsés a választásokon kialakult általános erdélyi Bukarest-ellenes hangulatot most etnikai síkra terelni.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Zöldingesek masírozása
Nincs rendjén, hogy Sepsiszentgyörgy városában 2014. december elsején idegen csürhe úgy ünnepelje Románia nemzeti ünnepét, hogy annak leple alatt sovén gyűlöletet uszítson. A 2000-ben alakult Új Jobboldal (Noua Dreaptă) nevű szervezet, amely a Vasgárda ordas szellemiségét folytatja, ma is köztünk grasszál. Bár Zelea Codreanut II. Károly király parancsára (1938. november 30-án) agyonlőtték, eszméit nem végezték ki, közöttünk hirdeti ma is a román kizárólagosságot. A lobogtatott keltakeresztes zászló, a hivalkodó zöld ing arra utal, hogy a fasiszta típusú provokációkat rendőri védelem övezi.
Az elmúlt években Kolozsváron magyar fiatalokat vertek meg, mert március 15-én magyarul beszéltek, magyar kokárdát viseltek. Most december elsején megállapíthattuk, hogy a sepsiszentgyörgyi masírozóknak mégsem volt olyan sikerük, amilyent terveztek. A sajtóban emlegetett tízezres tömeg – mintegy ezer-ezerötszáz helybeli román – töredéke vonult fel a központi ortodox templomtól a megszokott útvonalon. Már a Gróf Mikó Imre utcában, a Vadászmúzeum környékén jártak, amikor a Székely Huszárezred parancsnoksági épületétől, a mai Lábas Háztól a zöldingesek hada is elindult. Ők is – a Mihai Vitéz szoborcsoport felé haladva – a kerülő utat választották. A hadoszlop elején néhány kis mokány lovacska virtuskodott, a lovasokat népviseletbe öltözött csoport követte, végül néhány tucat zöldinges „harcos” és fiatal. Zeneszó mellett ballagtak, énekelgettek, majd refrénszerűen fel-felhangzott csatakiáltásuk: Székelyföld román föld, Hargita és Kovászna megye román föld, uralkodó nyelv a román stb. A helybeli magyarság a járdákról figyelte a felvonulást, főképp a lovakat és a zöldingeseket, a keltakeresztes zászlót lengetőket, mint valami cirkuszi látványosságot. Bár ők valóban őslakók, de kénytelenek eltűrni, hogy városukban, szülőföldjükön soha nem látott idegenek jövevényeknek titulálják őket. Hál’ istennek, volt még arra is lelkierejük, hogy elnéző mosollyal, iróniával tekintsenek e szánalmas gyülekezetre, mely bizonytalanul mendegélve, énekelgetve mondigálja, hogy itt, az ősi földön ők románok és urak.
A helybeliek természetesen tudják, hogy ami itt folyik, az nemcsak megmosolyogtató, de felháborító provokáció. Aljas disznóságnak tartják, hogy a központi hatalom ahelyett, hogy a gyulafehérvári határozatok gyakorlatba ültetését szorgalmazná, inkább vállalja december elsejének a gyűlöletkeltés napjává züllesztését.
Úgy tűnt, hogy a sepsiszentgyörgyi románok többsége távol tartja magát a zöldingesektől, akik amúgy lenézett szegény rokonoknak látszanak. Rokon ide, rokon oda, itt az ideje, hogy határozottan megmondják nekik: üljenek otthon, itt nincs szükség rájuk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Küzdelem a tiszta jövőképért
Immáron több mint fél évezrede – nagyszámú okmányban – több nyelven is olvasható SZÉKELYFÖLD/SEKERLAND stb. neve. Jelentése: székelylakta terület. Erdély népei évszázadok óta így használják. Amikor e megnevezés kialakult, itt többnyire csak székelyek éltek. E nép nem jövevény, nem bevándorló, hanem őshonos.
Elődei büszke katonaként védték Erdély népeit és gyakran a szomszédos román vajdaságokat is. Ott vannak a moldvai vaslói (Vaslui), 1475-ben vívott csatában, de 1595-ben Szinán pasa hatalmas megszálló hadseregét is ők verik ki Havaselvéről, biztosítva a kis román vajdaság függetlenségét. Se szeri, se száma annak a véráldozatnak, amelyet az itt élő népek védelméért hoztak. A székely nép, bár kitalált, propagandajellegű történelmet tanult, tudja, hogy hajdanán, a székely letelepedés előtt Székelyföld területén magyar vármegyerendszerben, egyházi szervezetbe tömörült magyarság és kisszámú szláv lakosság élt. A székelyek nagyon jól tudják – a dákoromán tanmese ellenére is –, hogy a románok székelyföldi betelepedésének kezdete csak a 16. századtól igazolható. Amíg Erdély az állandó jellegű betelepedés eredményeképp elrománosodott, e közösségi társadalomban élő székelység még ma is túlnyomórészt székelymagyar. Így például Sepsiszentgyörgyön az első két román család okleveles említése 1614-ből származik. A történelem folyamán – kisebb-nagyobb megszakításokkal és jogkörrel, azaz a honfoglalástól számítva 981 évig, vagyis 1876-ig – külön szervezésű, saját igazgatással, törvénykezéssel, a mai szóval élve területi autonómiával rendelkeztek. Nem véletlenül jogos a Székelyföld megnevezés! Sepsiszentgyörgyön 1880-ban mintegy 5 család, 31 személy vállalja románságát. Ha elfogadjuk, hogy az igazság egyetemes, akkor ami igaz az egyik nép számára, az érvényes a másikra is. Nicolae Iorga az 1900-as évek elején kiadott tankönyvben írja: a „román föld nem áll csupán a mai Romániából... Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik”. Mivel a Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal szokássá tette a székelyföldi gyűlölet- és félelemkeltő  hecckampányt, melyet erős rendőri védelem mellett gyakorol, és ordítozza a „Székelyföld nem létezik!” szlogent, melynek ellentéteként megszületett a „Székelyföld nem Románia!” is. Ami természetesen így helytelen, mert használói a „Székelyföld nem román föld!” helyett mondják. Itt az ideje, hogy ismételten, mindenki, nem csupán a románok, de magyarok számára is érthetővé tegyük: e két jelszó nem azonos jelentésű! Azok, akik ragaszkodnak a „nem Románia” szófordulathoz, használják csak a saját rendezvényeiken! Alkossanak külön érdekképviseletet, tűzzék ki célul Székelyföld függetlenségének kivívását. Ilyen pártok Európa-szerte működnek. A Székelyföld nem Románia hangoztatása annyit jelent, hogy használói nem autonómiát, önrendelkezést, hanem függetlenséget követelnek! Lelkük rajta, de ezt ne az autonómiáért folytatott békés tüntetésen, nagygyűlésen tegyék, mint amilyen a november 29-i sepsiszentgyörgyi nagygyűlés is volt, amely a közelgő román nemzeti ünnep előtt célul tűzte ki, hogy békésen, jelszavak nélkül hívja fel a románok figyelmét arra: Gyulafehérváron nemcsak Erdély elszakítását mondták ki, de az egyenlő jogok biztosítását is. A valamit valamiért elv alapján az elszakított magyar területekért autonómiát ígértek az itt élő népeknek. Idézem: „minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni”. Úgy gondolom, a felelőtlen szlogenek, a nagymellű kijelentések kimondottan károsak a kollektív jogokért folytatott küzdelmünkben. Lehet valami jogos, de a magyarkodás, a „jól odamondottunk” szövegek a román nacionalisták malmára hajtják a vizet, mert erre hivatkozva riogatni lehet a románokat a székely autonómia ellen. Az említett békés jellegű nagygyűlésen a szokásosnál nagyobb arányú volt a magyar értelmiségiek részvétele, őket többnyire ötven-hetven év körüli, tisztességben megélt életpálya után így megsérteni azért, mert a megbékélés szellemét látták a rendezvényben, arra utal, hogy a román politikai elitet minden zavarja, ami teljhatalmát kétségbe vonja. Visszatetszést váltott ki a szervezőkből és a jelenlévőkből egyaránt a néhány másodpercig hangoztatott „Vesszen Trianon!”, illetve „Székelyföld nem Románia!” szlogen, mert az ónos-jeges időben érkezők e napot a megbékélés kezdetének gondolták. Jó érzékkel, politikai érettségről adtak tanúbizonyságot, nem csatlakoztak ahhoz a néhány emberhez, akiknek már elegük van másodrangú állampolgárként élni, és elkeseredésükben skandálták az említett jelszavakat. Ők jól tudják, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen részt vevő román vezetők a 43 százalékarányú román „relatív többség” nevében követelték a Debrecenig tartó magyar területeket. Vigyázat, ez nem azonos a trianoni diktátummal Romániának ítélt területtel, amely némileg szűkebbre sikeredett, így a románság számaránya 53,8 százalékra ugrott. Erdély elszakítására népszavazás nélkül került sor. Ne feledjék, Székelyföld népét jogosan megilleti a területi autonómia joga! Ha valóban békés együttélést akarunk román demokrata barátainkkal együtt, nem elég csak szép szavakat zengetni, de a közösségi jogokat is biztosítani kell. Ha azonban folytatódnak a helytartók, a prefektúra vezetőinek a székely lakosság elleni megfélemlítési akciói, akkor a románság őrangyalai darázsfészekbe nyúlnak, lavinát indíthatnak el! Elég, ha az elmúlt napok megfélemlítési provokációit említem. Példásan megbüntetik a kézdivásárhelyi polgármestert, mert a románok december elsejére időzített nemzeti ünnepén nem tanúsított megfelelő szolgai alázatot, „nem díszítette fel kellőképpen” a székely-magyar várost. A békés együttélés erősítésére elgondolkoztató módszer a református egyház 346. számú verses imádságának, zsoltárának, a Kölcsey Ferenc alkotta Himnusznak az elénekléséért pénzbüntetést szabni. Erre még a Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere sem vetemedett! Érdekes az is, hogy december elsején az őshonos székelységellenes, fasiszta jelszavakat skandálók ez idáig még semmilyen büntetésben nem részesültek, pedig három éve ezt teszik. A diszkrimináció egyértelmű!  Ha a megfélemlítési akciók folytatódnak, senki ne várja el, hogy a székelység megtartható csupán a Románián belüli önrendelkezés követelése mellett. Márpedig teljes gőzzel folytatódik a székelység megalázása. A Háromszék népének adakozásával felépült Református Székely Mikó kollégium magyar nevét is el kell távolítani, és a gróf Mikó Imre-táblát is, „mert elöl szerepel a magyar szöveg, majd következik a román és az angol nyelvű fordítás”. Ez történik akkor, amikor a Constantin Brâncuşi- és a Mihai Viteazul-iskolnál hiányzik a kétnyelvű tábla! Marius Popica prefektus utasítja a polgármestert, Antal Árpádot arra is, hogy a székelység szimbólumait hordozó székely zászlót, amely a város parkjában áll, vetesse le, mert ha ezt nem teszi, akkor büntetik. Feladatul szabja a magyar nemzet zászlajának eltávolítását a székelymagyar város polgármesteri hivatalából, de a szlovák, szerb, moldovai zászlóról nem szól. Nyilván, ez és a hozzá hasonló intézkedések a román államhatalom nacionalista és diszkriminatív politikáját tükrözik. Magyar és román értelmiségiként miként állíthatjuk honfitársainknak, hogy Romániában is lehetséges a békés együttélés, ha egy békés nagygyűlésen való részvétel miatt szélsőségesnek nevezik közösségünket? Egy sajtóbéli megfogalmazás szerint milyen jövőképünk lehet, ha „ellenségként kezelnek, kioktatnak, fenyegetnek, vagyonunkból kiforgatnak, megaláznak, tiltják nemzeti jelképeink használatát, és még a létünket is kétségbe vonják, miközben elvárják, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánk kezdetének évfordulóján örömkönnyeket hullatva ünnepeljük, hogy  diszkriminációban élhetünk”?
Valóban, milyen jövőképünk lehet?
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelymészárlás ((1764. január 7.)
Előzményei A 18. században az Osztrák Birodalom keleti határán új nagyhatalom jelent meg, az orosz. Az osztrák államvezetés jogosan törekedett határai megerősítésére.
Mária Terézia királynő 1762. április 11-én Buccov Adolf tábornokot bízta meg két román és három székely határőrezred felállításával. A román ezredek szervezése Beszterce-Naszód és az Orlát vidékén gyorsan haladt, mert a határőri státus a társadalmi felemelkedést, a jobbágyságból való szabadulást jelentette. A határőrségbe toborzás a székelyek körében is eredményesen indult, de amikor megtudták, hogy ingyen kell katonáskodniuk, miközben továbbra is adófizetők maradnak, megtagadták a fegyverfelvételt. Ősi szabadságjogaik megsértését látták abban, hogy egyszerre katonáskodjanak és adót fizessenek. Miután az önkéntesség elve alapján a határőrség szervezése csődöt mondott, a katonai hatóságok egyre gyakrabban alkalmaztak kényszert. A közhangulat a határőrség szervezése ellen fordult. A székely falvakban is társadalmi ellentét, feszültség alakult ki a fegyvert felvevő székelyek és a megtagadók között. Azokat, akik beálltak a határőrségbe, limitrophusnak, azaz határőrnek nevezték. E megnevezés hamarosan a megvetés szinonimája lett, gyáva, áruló, megalkuvó jelentést nyert.
A megtorlás
Miután a székelyek szembeszálltak a sorozással, a hatóságok erőszakos fellépésre szánták el magukat. Erre jogi alapként Mária Terézia királynő 1763. október 8-ai rendelete szolgált, amely kimondta, hogy a hatóságok „semmilyen körülmények között ne engedjék munkálatuk megzavarását”. Erőszakos fellépést sürgetett Caratto Manó alezredes, aki később az első székely gyalogezred parancsnoka lett. Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsos ellenezte a fegyveres megtorlást. Azonban a fegyveres beavatkozás mellett döntött a toborzást szervező katonai bizottság két másik tagja, báró Siskovicz József altábornagy, a bizottság elnöke és a renegát erdélyi főúr, gróf gyalakúti Lázár János.
Időközben az elégedetlen csíki székelyek 1763 karácsonyának harmadik napján a Szépvíz melletti Szalonka völgyében gyülekeztek. Január 4-én megérkeztek a háromszékiek is. Elhatározták, hogy petíciót szerkesztenek, és benyújtják a Csíktaplocán székelő katonai hatóságoknak. Az összegyűlt székelyek 1764. január 6-án részt vettek a madéfalvi vízkereszti misén. Senki nem sejtette, hogy hamarosan galád terv áldozatai lesznek, és este mindenki békésen nyugovóra tért. 1764. január 7-én éjjel négy órakor báró Siskovicz József elrendelte a katonai támadást a mintegy kétezer fegyvertelen székely lemészárlására. Az ördögi terv sikere érdekében egy korábbi napon Magdeburg kapitánnyal elkészíttette a Madéfalva fekvését ábrázoló térképet. A katonaság ennek alapján megszállta és lezárta a menekülést biztosító kivezető utcákat, majd felgyújtotta a falut, hogy az égő házak fényénél könnyebben végezzen a kelepcébe zárt emberekkel. Egyértelmű, hogy br. Siskovicz József célja az elrettentés volt. A vérfürdő megkezdését az első ágyúlövés jelezte. A támadók a fegyvertelen nép ellen tüzérséget, két ágyút is bevetettek. A jól felszerelt, kiképzett csapatok közt találjuk az Okelli-ezred ezer, a Trautmandorf-ezred háromszáz katonáját és a Kálnoky-huszárok ötven lovasát.
A meglepetésszerűen megtámadottak közül legkevesebb kétszázat, legtöbb négy-ötszáz embert gyilkoltak le. A halottak számát pontosan nem ismerjük, mert a meneküléskor sokan az Oltba fulladtak, nagy számban megfagytak a hegyekben, vagy sokan később haltak bele a kapott sérülésekbe. A fogságba kerülők számát ötszázra becsülik, őket a Mikó-várba zárták, és ott is hallgatták ki. A menekülők egy része Moldvában telepedett le, később újabb és újabb csoportok követték őket. 1775 után ők alapították a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva községet.
Báró Siskovicz József altábornagy nevéhez fűződik a mondás, mely a Bűnfenyítő Bizottság 1764. március 24-i érkezésekor hangzott el: ,,A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban Siskovicz megtette Madéfalvánál.”
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadság harcosaira emlékeztek
Kettős előadásnak adott otthont péntek délután a csíkszeredai városháza gyűlésterme: a székesfehérvári Kákics együttes népzenei visszaemlékezést nyújtott az I. világháború centenáriuma alkalmából, majd ezt követően Kádár Gyula történész Gábor Áronról szóló legújabb kötetét ismertette.
A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadás-sorozat 139. alkalmán Ferenc Jóska fújatja a trombitát című műsorral kívántak tisztelegni az I. világháború áldozatai előtt, megemlékeztek a huszárokról, és végigjárták a hadszíntereket Szerbián, Galícián és Erdélyen át Doberdóig. A nagy számú érdeklődő a különböző hadszíntereken született, megénekelt katonadalok mellett korabeli jelentésekből és levelekből is hallhatott részleteket, mialatt a frontokon készült fényképeket vetítették.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének 200. évfordulója tiszteletére írta legújabb könyvét – Gábor Áron életútja címmel –, hogy bemutassa azt az embert, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképe, a szabadság harcosa.
A szerző rámutatott arra, hogy az emberek többsége ugyan ismeri Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepét, de alig tudnak arról, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. „Gábor Áron érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség felállítását. Ha nincs az ő forradalmi elkötelezettsége, akkor nincs ágyú, nincs önvédelmi harc. Gábor Áron ágyúi a háromszékieknek bátorságot adtak ahhoz, hogy vállalják a lehetetlent, az önvédelmi harcot” – fogalmazott a történész.
Az elmúlt 165 év alatt sok mítosz alakult ki Gábor Áron alakja körül, hisz sokan csak az ifjúságnak szánt, regényes históriákból ismerik. Kádár Gyula könyvében igyekszik felszámolni néhány megrögzült mítoszt, helyreigazítani téves adatokat.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Kádár Gyula: A történelem nem harci eszköz, hanem tudomány
A középkorra nem jellemző az etnikai elnyomás Évszázadokon át senkit nem zavart, ha az elpusztult magyar települések helyén román falvak létesültek, mert a pusztán maradt falu és határa értéktelen volt. Erdélyben az etnikai hovatartozásnak nem volt jelentősége. Demény Lajos akadémikus kutatásai alapján ismerjük az első román családok Marosszékbe telepítését. 1600 táján – a háborús pusztítások eredményeképp – itt is jelentős a népességfogyás, szükség van a munkaerőre, ezért 76 marosszéki székely falu 196 román család beköltözését engedélyezi.
Hosszú évszázadokon át az erdélyi magyarok, románok és a szászok békességben éltek. Ez ma is megvalósítható lenne, ha az itt élők ismernék a propagandamentes történelmi múltat. Azonban a román nacionalisták folytatják az 1918-ban megkezdett nemzeti elnyomó, felszámoló politikát, melynek része az imaginárius történelem jogérvként való felhasználása. A románság többsége nem tudhatja, hogy a román nép a Balkán-félszigetről, illetve a két vajdaság – Moldva és Havaselve – területéről vándorolt Erdélybe. Nem tudhatják, hogy a középkorban nem volt etnikai elnyomás, a nyelvnek nem volt politikai jelentősége. Így például a székelynek és a magyarnak ugyanaz a nyelve, de külön rendi nemzethez tartozik. Székelyföldön, Szászföldön, a Vármegyékben csak a szabad jogállásúakat tartják székelynek, magyarnak, szásznak, a jobbágyok, a zsellérek nem tagjai a rendi nemzeteknek. A románság azért marad ki az erdélyi nemzetek sorából, mert későn és nem egyszerre telepedik le. A betelepedés hosszú folyamat, kezdetben jelentéktelen kisebbséget alkotnak, a társadalmi jogállásnak megfelelően integrálódnak a szász, a magyar és a székely jogú társadalomba. Így alakul ki az a helyzet, hogy Fogaras-földet leszámítva – amely hosszú ideig a vazallus havaselvi vajdák hűbérbirtoka – a románok vezető rétege a magyar nemesség öntudatos része lesz, bár tekintélyes részük nem tud magyarul. Ezzel magyarázható, hogy a románságnak Erdélyben nem alakul ki saját nemesi rétege, ezért jut jelentősebb szerephez a klérus a társadalmi-politikai küzdelmek irányításában. A Horea-felkeléskor az alsó papság, 1848/49-ben a papság széles tömegei vezeti híveiket.
Románok a korai századokban
Kik élnek a középkori Erdélyben? Erre nem nehéz választ adni. Hely hiányában nem térünk ki a régészet és más tudományágak eredményeinek bemutatására, csak a toponímia szolgáltatta adatokat ismertetjük. Az okmányokban előforduló földrajzi nevek aránya szemléletesen mutatja az etnikai viszonyokat. A magyarok mellett – a 11. század vége és a 13. század közepe közti időszakban – kimutatható a besenyők, a szlávok és a németek erdélyi jelenléte, de románokra utaló megnevezés nincs. Az oklevelekben szereplő 511 helynévből a 13. század végén 428 (83 százalék) magyar, három román (0,6 százalék). Ez azt jelenti, hogy Erdélyben az első román telepesek a nagy tatárjárás után (1241) jelentek meg, majd fokozatosan növekedett számuk. 1400-ban az ismert 1757 helynév aránya: 1355 (77 százalék) magyar, 76 (4,3 százalék) román. A románokat – az akkori szóhasználattal oláhokat – többnyire kunszármazású kenézek, vajdák telepítik, akik címük ellenére egyszerű falutelepítők. Némelyek felemelkednek a magyar nemesség soraiba, mások lecsúsznak, és jobbággyá válnak. Ez nem etnikai alapon történik. Bármelyik nemzeti közösséghez tartozó, ha királyi, egyházi vagy magánbirtokra telepedik, akkor – saját földtulajdon hiányában – fokozatosan jobbágysorba süllyed.
A nemzeti ébredés korában
A nemzetiségi hovatartozás – a nemzeti ébredés, az újkor hajnaláig – senkit nem érdekel, csupán a társadalmi jogállás. A 18. században megerősödő román nacionalizmus felfedezi a történelem nemzetformáló szerepét, és azt a nemzettudat-építés eszközévé teszi. Az Erdélyi Iskolának (Şcoala Ardeleană) nevezett maroknyi román értelmiségi – Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein és Gheorghe Şincai – teremti meg a román őshonosság mítoszát, amelyet a politikai küzdelmek során jogforrásként használnak. 1791-ben a Supplex Libellus Valachorum (Az erdélyi oláhok kérelme) című beadványban már azzal érvelnek, hogy a románok a Traianus császár által letelepített rómaiak leszármazottai, s őket mint őslakókat illeti meg Erdély negyedik nemzeteként való elismerés.
Később már célul tűzik ki a románság külön tartományba, mai szóval élve területi autonómiába való tömörítését. Az őshonosságra való hivatkozás, a történeti jog mellett fontos érv a románok nagy számának emlegetése, tehát az etnikai jog. Küzdenek az erdélyi román ortodox egyház szerb egyháztól való elszakításáért (is), így alakul meg 1864-ben a karlócai szerb érsekségtől független, Szeben központú erdélyi ortodox egyház. Fokozatosan teret hódít Erdély Magyarországtól való elszakításának gondolata, melyet az Osztrák Birodalom keretében, külön koronatartományban látnak megvalósíthatónak. Ezt tükrözi Andrei Şaguna püspök Ferenc Józsefhez benyújtott (1849. február 25.) emlékirata. A román politikai elit arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója, vegye fel a románok nagyfejedelme címet.
Fordulat a román önállósodási küzdelemben
Amikor Erdély határán 1881-ben megjelent a Románia névre keresztelt független állam, gyökeret vert egy nagy román állam megteremtésének gondolata. Amíg a román nacionalizmus – a 18. század második felében és a 19. század elején – a történelmet a román nemzeti tudat megteremtésére használja, majd a nemzeti egyenlőségért folytatott harc eszközeként, a 20. század elején propagandaként szolgál Erdély elszakítására. Az erdélyi románok jelentékeny része jövőjét – még az első világháború előtti évtizedben is az Osztrák Birodalom keretében – föderalista államközösségben képzeli el. 1906-ban Aurel C. Popovici – aki élvezi Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös támogatását – kidolgozza a Nagy-Ausztria Egyesült Államok tervét. E föderális államrendszerben Székelyföldnek külön állami státust szánt. Popovici figyelembe veszi a székely többség etnikai jogát az általa lakott területre. Erdélyt, Bánságot és Partiumot mint román többségű régiót román államként szeretné megszervezni. Ezt az erdélyi románság, elsősorban a görög katolikus egyház klérusa, nagyszámú román értelmiségi és a szervezett szocialista munkásság támogatja. Ők nem szívesen csatlakoznának az elmaradott társadalmi-politikai színvonalon álló Romániához. A következő években egyre nagyobb teret nyert a gondolat, hogy Erdély Romániával való egyesülése után a fejlettebb régió felemeli az alacsonyabb szinten lévőt. Amikor az első világháború idején Románia – szövetségeseinek többszörös elárulásával – minden szomszéd országtól területet szerzett, az erdélyi románság betagolódott Nagy-Romániába.
A skizofrén félelem
1918 után a szélesebb látókörű erdélyi románok hamar megtapasztalják a balkáni demokrácia áldásait, az alacsonyabb életszínvonalat, a politikai kultúra elmaradottságát. Bár uralkodó nemzeti státussal és gazdasági előnyökkel kompenzálják őket, de elégedetlenségük leszerelésére fokozzák az imaginárius történelmi múlt mítoszát, kiemelt szerepet biztosítva a félelemkeltésnek, emlegetve az ezeréves magyar elnyomást. A skizofrén félelem, Erdély elvesztésének réme, az őshonosság, a dicső múlt emlegetése fontos maszlaggá vált. Megjelent a magyar kártya, a félelemkeltés propagandája, melyet ma is eredményesen alkalmaznak.
A nacionalista szemlélet sziklaszilárd alapja a történelem lesz. Ez olyan kábítószer, olyan bódító drog, amely alapján felejteni lehet a szegénységet, a korrupciót, a társadalom bajait. Ma is fontosabb a 700 ezres székelység felszámolása, mint arra törekedni, hogy megfelelő feltételek teremtésével megállítsák a fiatal román nemzedék kivándorlását. A lényeg: a nacionalizmusból sokan jól élnek. A tömegek kárpótlására kéznél a nemzeti büszkeség, a dicső múltban ábrándozás öröme.
Az imaginárius történelem eredménye
A román politikai elit jelentős része – propagandajellegű történelmi ismeretekkel felvértezve – jogosnak tartja a székelyek jövevényként való kezelését, fenyítését egy-egy magyar szóért, ősi szimbólumai használatáért. A székelység, bár szülőföldjén őshonos, de megtűrtként, másodrangú állampolgárként él, mert még a saját himnuszának éneklése is bűncselekmény! A székely nép azért célpontja a szélsőséges idegengyűlöletnek, mert nem akar beolvadni a románságba, nem akarja elhagyni szülőföldjét, küzd a megmaradását biztosító területi autonómiáért. Tiltakozik az olyan régiósítás ellen, amelynek célja kisebbségbe szorítása, a székely tömb etnikai fellazítása, a románosítás felgyorsítása. A fasiszta ideológia talaján álló szélsőséges nacionalista erők a székelyeket még másodrangú állampolgárként sem akarják megtűrni. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) hívei a Tiszától a Dnyeszterig terjedő egységes, homogén nemzetállam, Nagy-Románia megteremtéséért küzdve úgy gondolják, hogy abban nincs helyük az idegeneknek, magyaroknak. A székelyföldi románok egy része hallgatólagosan szimpatizánsa, cinkosa a szélsőséges Új Jobboldalnak. Lélekben helyesli a magyarellenes tüntetéseket. A december elsején évi rendszerességgel masírozók azzal az átlátszó, álszent ürüggyel tüntetnek, hogy a székelyek megalázzák, elnyomják a románokat. A székely városokban felvonuló hősök fasiszta ideológiára utaló szlogeneket harsognak, mint például a Székelyföld nem létezik! Menjetek haza Ázsiába, Mongóliába stb.
Arra a kérdésre, hogy 2014-ben miért lehet magyarellenes tüntetéseken ilyen jelszavakat skandálni, a választ a történelemoktatásban találjuk. A történelmi tudat legmélyén ott lappang a történelmi sérelmek megtorlásának vágya. A kitalált történelem szerint a magyarok leigázták az őslakó románokat, elvették Erdélyt, majd – az 1918-as egyesülés után – az ősi román föld elrablásán mesterkednek. A román média gyakran csúsztat, félretájékoztat, erősíti e beteges félelmet. Megállapítható, hogy az említett szlogenek a gyűlöletkeltő történelmi ismeret tükrei. Bár az Új Jobboldal még nem tett szert tömegbázisra, de ez nem megnyugtató sem a magyarság, sem a polgári demokráciában gondolkodó románok számára, mert százezrek, talán milliók vannak, akik, bár nem tagjai a szélsőségesen intoleráns mozgalomnak, lelkük mélyén egyetértenek velük. Ne feledjük, az Új Jobboldal szellemi elődei az 1930-as években minisztereket, miniszterelnököket, tábornokokat, magas rangú politikusokat gyilkoltak, mert a hatalom az idegengyűlöletet saját érdekeiknek megfelelően próbálta felhasználni.
Új esztendő kezdetén nem kívánhatunk mást, mint az együttélés szellemének meghonosodását, amelynek alapja a kollektív jogok biztosítása, a történelem tudományként való értelmezése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székelyek előtt Székelyföldön
Botár István csíkszerdai régész volt a vendége a Székely Akadémia előadás-sorozat legutóbbi rendezvényének. Pénteken este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében vetített képes bemutatót tartott a csíki egyházszervezet és településhálózat kialakulásáról, régészeti ásatások eredményeivel nyomatékosítva a térség Árpád-kori történetéről szóló megállapításait. Az est házigazdája Kádár Gyula történész volt.
A települések korát az 1332–1337 között összeírt pápai tizedjegyzékek alapján „szokás” említeni, ám így torz képet kapunk, mondotta az előadó, aki hangoztatta, ez alapján csupán a plébániákat térképezhetjük fel, de a templomokat több település közösen építette, melyek közül csak egyet vezettek be a jegyzékbe. Sőt, olyan is van, amit fel sem vettek, a plébános esetleg „elrendezhette”, hogy ne kelljen adót fizetni. Erre példa Csíkmenaság és Csíkszentimre, ahol régészeti kutatás kimutatta Árpád-kori templom létét, de nem szerepelnek az összeírásban. Kiindulópontként az 1334-es pápai tizedjegyzéket vette az előadó, mivel azon nyomon követhető az összeírás útvonala északról dél felé, Gyergyótól Tusnádig. Ennek alapján térképet állított össze a létező plébániákkal és a templomokat építő településekkel. Jól látszik, a templom nem mindig egy település közepén áll, mint ahogyan annak helyét utólag a „nagy könyvben” megírták, hanem több egykori település között. Például a szentsimoni plébániatemplom Csatószeg területén van, a Csíkrákosi Göröcsfalván.
Botár István néhány székely mítoszt is lerombolt. Székelyföld őslakói nem a székelyek. A 13. századig máshol éltek, a Dunántúlon, Biharban, Belső-Erdélyben. Előttük, már a 11–12. században településhálózat alakult ki, a 12. században templomokat építettek a térségben. Legenda, hogy a székely települések lakói a hegyekből húzódtak volna le a mai helyükre. Fent nincsenek nyomok, de annál inkább a mai települések mellett, ahol Árpád-kori lelelteket találtak. S ezt a logika is alátámasztja, hisz lent könnyebb a megélhetés, jobban terem a föld. Mítosz a székely tízesekben való településszerkezet is, hiszen a tízes társadalmi, gazdasági, hadi szervezet. Az ún. tízesek java része önálló falu volt a középkorban, a településrészt szeg-ként vagy szer-ként különböztették meg. Felvetődött a kérdés: milyen nemzetiségű népesség lakta az Árpád-korban Székelyföldet? Mindenképpen a Magyar Királyság területén belüli keresztény népesség, melynek templomaik voltak, és szinte biztos, hogy vármegyei szervezetben éltek. Elég nagy számban került elő kard, sarkantyú, lószerszám, katonáskodásra utaló lelet, amelyek nehézfegyverzetre utalnak, s ez találó, hiszen a Kárpát-medence keleti határán helyezkedik el, és védelmi szerepet játszott. Az ásatások nyomán előkerült cserepeknek nincs nemzetisége, de valamiről árulkodnak. Egyesek, mint amilyen a cserépbogrács, a magyarokhoz köthetőek. Bátrabb megközelítéssel az is kijelenthető, hogy többségében magyar anyanyelvű népesség lakott a későbbi Székelyföld területén, habár szlávok is voltak. Ők a tatárjárás vagy egy nem dokumentált betörés következtében felhagyták a térséget, melyre később beköltöztek a székelyek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kádár Gyula közöttünk volt
Zimankós, szeles téli estén, amikor az ember inkább otthon ülne a meleg szobában, Uzonban jó néhányan összegyűltek Kádár Gyula történész meghallgatására, könyveiben gyönyörködni. Könyvbemutatóként hirdették a február 11-i rendezvényt, mert Gábor Áron életútját ismertetni jött a szerző, de az est, melyet erre szántunk, sokkal többre kerekedett, hiszen több mint két órán át hallgathattuk Gyulát, a régi jó kollégát, aki nemcsak történész, író, publicista, hanem kitűnő előadó is.
Munkája elismerésében nincs hiány. Évről évre gyűlnek könyvei, hirdetvén, hogy kik vagyunk, hol a helyünk a nagyvilágban. Az összejövetel fénypontja Gábor Áron életútjának és halálának bemutatása volt. Büszkén és mély áhítattal vettük tudomásul, hogy Gábor Áron Uzon határában lelte halálát, holttestét a Tatrangi Sándor-féle élet udvarán eltemették ideiglenesen, innen pedig Eresztevényre vitték. Mítoszok, legendák, mondák és történelmi alapigazságok követték egymást az est során. Kár, hogy kevesen voltunk, s még jobban fáj, hogy éppen a fiatalság nem fogékony az ilyen és ehhez hasonló ismeretszerzésre. Ettől a megjegyzéstől eltekintve köszönjük Ráduly István polgármesternek és Bartha Katalin könyvtárosnak a rendezvény sikerességét. Elvárjuk, hogy minél több ilyen találkozó legyen, mert vannak még, akiket érdekel a történelem, és ezzel, úgy érzem, szülőfalunk jó hírneve csak gazdagodik.
AMBRUS ANNA ny. tanárnő, Uzon
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A jogfosztások ellen
Amikor a székelymagyarság jogait korlátozzák – ahogy Dorin Florea, Marosvásárhely román polgármestere is teszi, megtiltva a véleménynyilvánítás jogát, a tiltakozó felvonulást – a román önérzetre hivatkoznak. Ahogyan Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa – januárban, a Moldva és Havaselve egyesítése sepsiszentgyörgyi ünneplésének előkészítése előtti napokban, amikor a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó székely jelképet „reklámtáblának” nevezte s kérte eltávolítását – is azt hozta fel érvként, hogy az a románokra nézve sértő.
Hogy miért, azt nem magyarázta el. Bizonyára a románok érzékenységét zavarná a 750 ezres székely népre emlékeztető Székelyföld megnevezés! Márpedig az egységes nemzetállam megteremtésének egyik ünnepén – a Moldva és Havaselve egyesítésére emlékezve – ez valóban zavaró. Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászlót először a marosvásárhelyi rendőrség minősítette reklámzászlónak, kitűzéséért az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra bírságot szabott ki. Azzal, hogy a büntetést a marosvásárhelyi bíróság tavaly októberben megrovásra enyhítette, nem szüntette meg a székely zászló reklámzászlóvá minősítését. A nagyváradi rendőrség tavaly augusztus 26-án Tőkés Lászlót 3 és 5 ezer lej közötti pénzbírsággal fenyegette, ha az irodája erkélyéről nem távolítja el a székely, azaz a román hatóság által reklámzászlónak nevezett lobogót. Egy őshonos nép sokszáz éves jelképének csúfolása már nem egyéni partizánakció, nem az Új Jobboldal fasisztoid szlogenje, hanem egyértelműen a román állami intézmények műve, az államnacionalizmus nemzetiségi politikájának tükre. A román hatóságok – többnyire a prefektusok – az elmúlt években a székely zászló elleni ádáz küzdelmükben félszáznál több pert indítottak és nagyszámú büntetést róttak ki. A székelység szimbólumainak csúfolása, üldözése a székely nép megalázását is jelenti, de a prefektusokat, a rendőrséget, a bíróságokat csak a románság érzékenysége érdekli. Márpedig tetszik, nem tetszik, a székely nép hazája mindig Székelyföld volt, még akkor is, ha történelme során Erdélyt és Magyarországot is hazájának érezte, és többidentitásúvá vált. Szívéhez azonban a legközelebb Székelyföld áll, mert ez a szülőföldje. Székelyföld neve, a székely szimbólumok benne élnek, akik ezeket üldözik, a székelyeket is üldözik! A székely identitás része még Erdély és a történelmi magyar haza, a Kárpát-medence, a magyar kultúra, a magyar történelem is. Amikor a székelység 1918 után román uralom alá kerül, a román államhoz nem kötődhetett hasonló érzésekkel, mert a román nacionalista politikai elit gondoskodik arról, hogy a székelység Romániát ne érezhesse szülőhazájának, csak országnak, államnak, amelynek befizeti adóját, és melynek törvényeit betartja. A szabad véleményre és tiltakozási jogra mért újabb csapást Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea. Olyan súlyos jogfosztás szemlélői, szenvedő alanyai vagyunk, amely egyértelműen mutatja a román demokrácia törékenységét. Egyértelmű az is, hogy a fenyítés, a kollektív jogok hiánya miatt a székelység Romániában nem láthat szülőhazát. A székelyek azért érzik mostohának a román államot, mert az fölöttük – Szabó T. Attila neves nyelvészünk szavával élve – „vasgyámságot” gyakorol. Badarság a székelyektől elvárni – amíg közösségi jogai nincsenek, amikor szülőföldje, hazája, a Székelyföld nevét (is) üldözik –, hogy érzelmileg Romániához kötődjenek, dalolva és örömmel vegyenek részt a román nemzeti ünnepeken. Az őshonos székely nép – e fogalmat nem rendi, nem középkori értelemben használva – nem vádolható hazaárulással, mert szülőföldjén megkérdezése, azaz népszavazás nélkül, az önrendelkezési jog figyelmen kívül hagyásával tették kényszerkisebbséggé. Ne feledjük, amikor az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség 1920. január 16-án Párizsban népszavazás biztosítását követelte a wilsoni önrendelkezési elvre hivatkozva, kijelentette, hogy a népszavazás bármilyen eredménnyel végződjék is, a magyarság kész azt elfogadni. Románia azért sem lehet szülőhaza, mert a nacionalista szűkkeblűség ma sem biztosítja a közösségi jogok gyakorlását. Ebben az országban gyakran még az egyéni, az állampolgári jogok sem érvényesülnek. Egyre gyakrabban születnek diszkriminatív bírósági döntések a magyarság, a székelység rovására. Újabban a nacionalista elit a sokat emlegetett önrendelkezési jog helyett a régiósítás álarcába bújtatva olyan ördögi tervet eszelt ki, melynek eredményeképp Székelyföld székely népe számbeli kisebbségbe szorul, megteremtve azt a jogi keretet, amelyben felgyorsul a székely közösség felszámolása. A március 10-ére tervezett megemlékezés és tiltakozó felvonulás elmaradása újabb súlyos jogfosztásra figyelmeztet! Dorin Florea polgármester a román hatóságot képviselve meggátolja a gyülekezési jog gyakorlását. A Székely Nemzeti Tanács vezetője, Izsák Balázs tömören mutat rá: „Szervezőkként nem kívánunk a hatóságok partnerei lenni a súlyos jogtiprás leplezésében azzal, hogy megtartjuk a megemlékezést, a tiltakozó megmozdulást pedig nem, hiszen ezzel azt a látszatot keltenénk, hogy gyülekezési jogunk nem sérült.”
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Március 10. – A székely vértanúk
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kettős mérce vagy diszkrimináció?
Nem volt uszítás
Az Új Jobboldal 2014 decemberi felvonulásáról videofilm is készült, mindhiába, az illetékesek nem tudják bizonyítani, hogy elhangzott-e fasizmusra emlékeztető szlogen, s ha igen, az uszító jellegű volt-e! Hosszú hallgatás után megszólal a Kovászna megyei ügyészség, s úgy dönt, nem indíthat bűnvádi eljárást az Új Jobboldal ellen, mert nem igazolt az uszítás.
Igaz ugyan, hogy az Új Jobboldal szimpatizánsai azt skandálták, hogy „Kifelé a magyarokkal az országból!”, de ehhez a jelszóhoz nem társult olyan gesztus, amely „közvetlenül vagy közvetve nemzeti gyűlöletre vagy diszkriminációra” uszított volna. Nos, ha az nem uszítás, hogy „ki a magyarokkal az országból”, akkor ehhez én nem tudok viszonyulni – nyilatkozta Mădălin Guruianu, a Liberális Párt sepsiszentgyörgyi elnöke. Ezzel egyetértünk.
A rendőrségi kivizsgálás kimerült abban, hogy megérdeklődték a szélsőséges Új Jobboldal vezetőitől, uszító jelszavakat kiabáltak-e, ők pedig azt válaszolták, hogy semmi sértő nem hangzott el. Sőt, még az út szélén álldogálók provokálták őket! Olyan is akadt, aki a felvonulás útján saját házának erkélyére kitette a székely zászlót! E provokátor szerencsés lehet, mert meg sem büntették, akárcsak azokat, akik Kézdivásárhelyen december elsején fekete zászlót helyeztek ki kapubejáratukhoz! E nagyfokú tolerancia mutatja a háromszéki hatóságok mértéktartását! Ne feledjük, március 15-én Arad rendőrei arra hivatkozva tiltják meg a székely lobogó használatát, hogy az be van tiltva!
Rendőrségi védelem és fellépés
Amikor 2013. december elsején a szélsőséges zöldinges banda, az Új Jobboldal hívei teljes lendülettel ordítozzák, hogy „Székelyföld román föld! Ki a székelyekkel! Menjenek haza Ázsiába!”, ezt a rendőrség védelme alatt teszik, akárcsak a korábbi években, illetve 2014-ben.
Lehet, hogy bizonyos hatósági személyek érzékeny fülének tetszetős szöveg a székelyek Ázsiába küldése, de az itt élő őshonos székely lakosságot vérig sérti. Ennek bizonysága, hogy a megaláztatást nehezen viselő székely fiatalok 2013. december elsején spontán ellentüntetéssel válaszoltak az Új Jobboldal „baráti” jelszavaira. Természetes, hogy az egyenlőség elvét valló rendőrség ekkor közbelép! Az alig félszáz székely fiatalt összeterelik a Református Székely Mikó Kollégium mellett, a park felőli oldalon, a páncélautók szomszédságában, és nagyszámú rendőr és zsandár zárja közre őket. Azokat, akiket nemzetiségi mivoltukban megsértettek. A rendőrség feladata lett volna az egyenlő mérce alapján az uszító jelszavak ordítóit is közrefogni, leállítani! A rendteremtés fenti formája ékes példája a kettős mércének! A szélsőséges magyargyűlölők Erdély-szerte, Kolozsváron, de Bukarestben, a stadionokban, az utcákon is ordítozhatják, hogy a magyarok takarodjanak ki az országból, mert nem kell tartaniuk büntetéstől. A megkülönböztetés, a kettős mérce alkalmazása megkérdőjelezi a román demokráciát. Jelzi, hogy a médiában megnyilvánuló magyarellenesség, a hazafiságban tobzódó politikusok tévécsatornákon közreadott eszméi, többek közt az, hogy a 750 ezer székely és szülőföldje, Székelyföld nem létezik, beérett. Újabban Erdély sincs! A hatalom ura az elmúlt években pénzbeli büntetések sorát szabja ki egy-egy magyar szóért, szimbólumért. A hatalmat nem érdekli a székelyek önérzete, de megalázónak tekintik a románokra nézve még a Székelyföld latin nevének rövidítését tartalmazó SIC táblát is. Nemrég e táblát a Kovászna Megyei Prefektúrával szemben festékkel szórták le, persze a tettesek nem kerülnek elő! Miért? Mert sokan az együttélést úgy képzelik el, hogy kuss a magyarnak, húzza meg magát szülőföldjén.
A párhuzam kedvéért
A 2014. március 10-ei marosvásárhelyi felvonulás után a kézdivásárhelyi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kilenc tagjára a marosvásárhelyi csendőrség 21 500 lej bírságot rótt ki. Az aránytalanul magas, 1000–4000 lejes pénzbüntetések miatt a fiatalok hosszú pereskedésre kényszerülnek. Bár a törvényszéki döntések többsége csökkenti a bírságot, ez nem megnyugtató. A román hírtévékben közvetlenül az esemény után a csendőrség szóvivője még azt nyilatkozta, hogy aznap nem történt semmi, ami miatt bárkit elő kellett volna állítani vagy megbüntetni, de pár nap elteltével, minden valószínűség szerint a belügyminisztérium nyomására, kiküldik a büntetéseket. Ha ez így van, akkor a hatalom célja nemcsak a kihágások orvoslása, hanem a megleckéztetés, a félelemkeltés. Pénzbírság kifizetésére kényszerült Hodor István, Tóth Bálint, Pap Ferenc Géza, Salamon Csaba, Szőcs Csongor, Szőcs Zoltán, Varga László Előd. A 2014. márciusában tüntető székely fiataloknak nem volt elég, hogy végigjárják a hosszú pereskedések kálváriáját, de 2015 márciusában a rendőrség újabb kihallgatásokra rendeli őket. Igaz, most már tanúként a 2014/P/3876-os bűnügyi iratcsomó kapcsán. Céljuk adatgyűjtés Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke ellen „gyűlöletre és a megkülönböztetésre való bujtogatás” miatt. A rendőrségnek egy év után eszébe jut, hogy a marosvásárhelyi felvonuláson olyan jelmondatok is elhangzottak, amelyek román állam- és alkotmányellenesek. Izsák Balázs bűne, hogy a tüntetés idején nyilvánosan is kiáll Székelyföld területi autonómiája mellett, valamint a békés megemlékezésre és autonómiatüntetésre való ösztönözés. Úgy tűnik, a közösségi jogok követelése büntetendő, de az őshonos székely nép elűzését skandálóké nem.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kolozsvári demokrácia
A módszeres betelepítés eredményeképp Kolozsvár román többségűvé vált. A telepesek tekintélyes hányada nem szeret emlékezni arra, hogy Kolozsvár magyar város, magyar kultúrközpont volt. Mivel azóta számarányunk nem éri el a törvény által megszabott 20 százalékot, nem kötelező a település magyar nevének használata. Kit érdekel, hogy a románság az 1940-es években még tíz százalék alatt volt? Kit foglalkoztat, hogy a város magyar lakossága nem kérte, hogy az etnikai arányokat masszív betelepítéssel megváltoztassák?
A városvezetés a magyar név hivatalos használatát nem tartja jogosnak, de azt sem, hogy nevéből töröljék a Nicolae Ceauşescu által 1974-ben adott Napoca megnevezést. Kitartanak mellette, mert – a kitalált dák-római ősökre emlékezteti őket – a gyökértelen lakosság egy része ilyen nevű városban otthonosabban érzi magát. Érthető, mert sokan a magyar jellegű városközpont műemlék épületei között valóban kakukkfiókaként élnek. A dicső múltban révedező harmadgenerációs kolozsvári fiatalok skizofrén lelkiállapota neveltetésük tükre. A Románia–Spanyolország rögbimeccsen, amelyre az Európai Nemzetek Kupája keretében került sor, hatalmas fehér-fekete plakáton hirdették, akinek nem tetszik a Cluj-Napoca név, az elmehet a városból. A fiatal drukkerek szellemisége elüt attól, amit elvárnánk egy olyan várostól, amely 2015-ben Európa Ifjúsági Fővárosa címet viseli és a többnyelvűséget, a kultúrát képviseli.
A magyarok mellett a demokratikusan gondolkodó románok egy része sem ért egyet Kolozsvár nevének mellőzésével. Răzvan Lupescu úgy véli, hogy a magyar névhasználat a jóérzés kérdése. Ha azzal segíthetne, magyarnak vallaná magát, hogy meglegyen a névhasználathoz szükséges húszszázalékos lakossági arány. Úgy véli, hogy a név a város múltja, gyönyörű műemlékei révén is megilleti a magyarokat. Egy másik honfitársunk, Tudor Duică is úgy látja, hogy a magyar és német honfitársaink iránti tiszteletből is használni kellene a Kolozsvár nevet. Sajnálatosnak tartja, hogy a kommunizmusban épített negyedek komplexusos fiataljai, miután tiltakoznak a magyar városnév feltüntetése ellen, skandálva a Kifelé a magyarokkal az országból című slágert, megelégedéssel ülnek le „a tömbházak mögé némi manele, sör és tökmag társaságában”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyereg alatt a székelység
A szélsőséges román nacionalizmus célja kormányprogrammá emelni a nyakas székelyek megpuhítását, akik a magyarsághoz való csatlakozásuktól kezdve – azonos nyelvük ellenére – közel ezer évig saját hagyományaik és törvényeik szerint területi önkormányzat, területi autonómia keretében szervezték meg sajátos, a magyartól különböző társadalmukat. Ennek fejében hűségesen védték Magyarország (Erdély) keleti határait, és gyakran harcoltak Moldva és Havaselve védelmében is.
Most Romániában szeretnének területi autonómiában élni, Románia megbízható állampolgárai lenni! Az állandóan váltakozó román kormányok csupán egyben értenek egyet: ellenségként kell tekinteniük az ország s egyben Európa egyik legnagyobb kisebbségére. Ha már javaikat eltulajdonították, egyéni állampolgári jogokat ugyan kénytelenek biztosítani, de területi autonómiát már nem, mert az alkotmányban kinyilvánított egységes román nemzetállam nem tűrheti egy külön igazgatású, más nyelvű kultúra létét. A szélsőséges, nacionalista politikai elit nem tudja elfogadni, hogy belátható időn belül ne váljék valósággá Székelyföld elrománosítása!
A napokban nyilvánosságra került, hogy az etnikai autonómia követelésére a belügyi tárca és a hírszerzési szolgálat úgy tekint, mint aminek a megakadályozása a legfőbb cél. Ezt már korábban is felvállalták. A Román Hírszerző Szolgálat korábbi igazgatója, George Maior 2014-ben kijelentette: „azon vagyunk, hogy ne lehessen kierőszakolni a területi autonómiát”. Elgondolkodtató, hogy N. Ceauşescu 1977-es Tiszta Románia programja is előírta, hogy két évtized alatt fel kell számolni az erdélyi magyarságot, és annak sikerre vivését az akkori elnyomó apparátusra, a Securitatéra bízta. Most az autonómia megakadályozása nemcsak a belügy, de a hírszerző szolgálat feladata is! Nekik kell tehát a székely-magyarságra tenniük a nyerget, hogy addig is, míg eltűnik, puhuljon.
Erdély magyartalanításában elért páratlan méretű sikerei után érthető az uralkodó elit háborgása a székelyek csökönyös magatartása miatt. Önkéntelenül megfogalmazódik az a gondolat, hogy a románok boldogabbá válnak-e majd az egynyelvű, egy nép lakta ország kies, de román térségében? Vajon boldogabbak-e, hogy nincs számottevő szorgalmas szász, sváb és zsidó lakosság? Magasabb lett-e az életszínvonal azáltal, hogy a nagy magyar és szász városokat elrománosították? Örömük lesz-e abban, ha feledtetik Székelyföldet?
Nem érdekel senkit, hogy az őshonos székelység mit akar. Saját szülőföldjén akar-e jövőt? Minket 1920-ban sem kérdezett senki, hogy az önrendelkezési jog alapján akarunk-e Románia állampolgárai lenni? Akarunk-e saját különstátusú régióban élni Romániában? Mert mindig is féltek az egyértelmű választól. Akkor oda lenne az ellenségkép, mely nagy szolgálatokat tett minden eddigi poltikai küzdelmükben. Így közösségi jogaink megkérdezésünk nélküli felszámolásának fű alatti, sunyi, de következetes szándéka mostantól az elnyomó apparátus nyílt, kendőzetlen feladatává lépett elő.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelemhamisítás mint a gyűlöletkeltés eszköze
Az Új Jobboldal propagandája Ki gondolná, hogy egy 166 éve (1849-ben) kiagyalt történelmi hazugság ma is termékeny uszítás, gyűlöletkeltés eszköze lehet, miként a görög mitológiában emlegetett Erisz almája? Márpedig az aradi Új Jobboldal szélsőségesen magyargyűlölő szervezet a március 15-ei magyar nemzeti ünnep alkalmával szeretett volna kivonulni a Megbékélési parkba, természetesen, nem a megbékélés szellemét erősíteni. E szélsőséges társaság azért kért engedélyt a polgármesteri hivataltól, hogy megemlékezhessen az 1848-ban elesett 40 ezer románról. Sokatmondó, hogy épp március 15-én!   
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszéljen románul! (Aki román kenyeret eszik…)
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak. A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza. 
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról. Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre? Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú. A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az  autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet. Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg  ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.” Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy  akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai  romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Beszéljen románul!"
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak.
A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról.
Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre?
Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú.
A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet.
Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.”
Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék
Székelyhon.ro