Utunk-széli szobrok – kiállítás
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára.
A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt.
A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász.
A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Köszönjük a tíz esztendőt!
Lapunk temesvári szerkesztősége kedden este a magyar színházban, az olvasók körében ünnepelte tizedik születésnapját. 
A Csiky Gergely Színház jóvoltából hűséges előfizetőinket az Ájlávju című musical előadásával ajándékoztuk meg, utána az előcsarnokban megtartott ünnepség keretében kisorsoltuk az évforduló alkalmából meghirdetett nyereményeket.
Rendezvényünket megtisztelte jelenlétével Marossy Zoltán Temes megyei alispán, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, a Nyugati Jelen regionális napilap vezetői, közéleti személyiségek, lapunk hűséges olvasói.
A magyar napilapot Temes megyében újból elindító Böszörményi Zoltán felidézte a kezdeti lendület időszakát, amikor Sipos Jánossal az élén tekintélyes létszámú, lelkes csapat dolgozott a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségében. A Nyugati Jelen napilap tulajdonosa megköszönte a tíz év alatt itt dolgozott újságíróknak és lapterjesztőknek áldozatos munkáját, hangsúlyozva, hogy a temesvári csapat megfogyatkozott ugyan, de a lelkesedés töretlen. Balta János, a Nyugati Jelen imázs- és lapterjesztési igazgatója arról beszélt, hogy tíz esztendővel ezelőtt nem jövedelemszerzés céljából jött Temes megyébe a Nyugati Jelen, hanem a bánsági magyar közösséget szolgálni. A jelenlevők néma főhajtással emlékeztek meg az élők sorából eltávozott Sipos János szerkesztőségvezetőre és azokra az újságolvasókra, akik már nem vehettek részt a jubileumi rendezvényen.
Köszönjük a Csiky Gergely Színház igazgatójának, Balázs Attilának és a fiatal művészeknek – Borbély B. Emíliának, Éder Enikőnek, Kiss Attilának és Molnos András Csabának – az emlékezetes színházi estét! Köszönjük a Fornetti Romániának és a Cramele Recaş Rt.-nek, hogy támogatták rendezvényünket! Köszönjük olvasóinknak, hűséges előfizetőinknek, hogy tíz év elteltével is vagyunk és szolgálhatjuk lapunkkal a Temes megyei magyar közösséget!
„Úgy várom az újságot, mint egy falat kenyeret!”
A jubileumi nyereménysorsolás nyerteseinek listáját tegnapi lapszámunkban tettük közzé, amit azzal egészítünk ki, hogy színházi belépőket nyertek Vincze János (Temesvár), Kiss Sándor (Végvár) és Zsámboki Erzsébet (Gátalja).
A 99 éves Kardos Erzsébetet, az egyik könyvcsomagunk nyertesét szerdán személyesen kerestük fel temesvári otthonában. „Úgy várom az újságot minden nap, mint egy falat kenyeret!” nyilatkozta lapunknak Kardos Erzsébet, aki maga nyitott ajtót és hálásan megköszönte az értékes könyvnyereményt. „Az elsőtől az utolsó betűig elolvasom az újságot, mindenről a Nyugati Jelenből értesülök!” – mondta az aurélházi születésű Kardos néni, aki idén november 20-án 100 születésnapja megünneplésére készül. Isten éltesse sokáig lapunk legidősebb Temes megyei előfizetőjét!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Emlékezés a csángók apostolára
Budapesti levél
Örömmel mentem június 28-án az MVSZ-be. Az MVSZ Szent László Magyarságtudományi Akadémiája Édes hazámnak akartam szolgálni címmel a 110 esztendeje született Domokos Pál Péter néprajzkutatóra, népdalgyűjtőre, a moldvai csángók vándorapostolára emlékezett. A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesülettel közös rendezvényen hamar megtelt a terem, ismerős arcokat láttam, Domokos Pál Péter tisztelői gyűltek össze. Jáki Sándor Teodóz atya, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület elnöke emlékezett. Számára a legfontosabbat Domokos Pál Péter temetésén Halász Péter mondta: egy hónapja hunyt el Péter bácsi, és már hiányzik, nincs, akitől tanácsot kérjünk.
Jáki atya rendszeresen jár a moldvai csángókhoz, most ért véget a 109. útja. Tegnap még Erdélyben volt, bejárta Domokos Pál Péter életútjának kezdeti színhelyeit.
Ferenczi Éva énekesnő énekelt, ő is ismerte Péter bácsit, majd Faragó Laura következett, aki Nyírő József Vonaton című novelláját mondta el. Ebben szerepelt Domokos Pál Péter.
A budapesti Domokos Pál Péter Általános Iskola diákjainak csángó műsora következett. A gyerekek csángó népviseletben vonultak a színpadra. Kóka Rozália előadóművész emlékezett arra, hogy őseinek, a bukovinai székelyeknek a története érdekelte. Felkereste Domokos Pál Pétert, aki könyveket ajánlott és mesélt neki a moldvai csángókról. Péter bácsi hívta fel a figyelmét Németh Kálmánnak a bukovinai székelyekről szóló Százezer szív sikolt (Bácsjózseffalva, 1941) című könyvére. Később Kóka Rozália a moldvai csángók körében is gyűjtött népdalokat, népballadákat, meséket.
Petrás Mária Magyarországra áttelepült csángó énekes és keramikusművész otthon tanult énekekkel lépett fel, majd elénekelte Péter bácsi kedvenc dalát (Veres az ég hazafelé).
Csoma Gergely szobrászművész 1979-ben kereste fel először Domokos Pál Pétert. Elfogódottan lépett be, de Péter bácsi olyan nagy szeretettel fogadta, hogy zavara azonnal eltűnt. Péter bácsi örömmel hallotta, hogy Csoma Gergely eljutott a moldvai csángókhoz. Sok tanáccsal látta el, segítette későbbi moldvai utazásait. Csoma Gergely elszavalta Lakatos Demeter csángó költő Nap szentül le című versét. Az előadó emlékeztetett rá: éppen ezen a napon, június 28-án született Domokos Pál Péter.
A budapesti Domokos Pál Péter Általános Iskola tehetséges kis növendéke, Vadas Hanga Napsugár több csángó népdalt énekelt, öröm volt hallgatni a kislányt –, testvére, Soma furulyán kísérte.
Végezetül Medvigy Endre irodalomtörténész vázolta fel Domokos Pál Péter hatalmas életművét. A hetvenes években Péter bácsi több egyetemi klubban és más helyen tartott előadást. A klubvezetők előre kérték, csak óvatosan beszéljen. Ennek ellenére Péter bácsi nagy erővel beszélt a dákoromán kontinuitás tarthatatlanságáról, az elfeledett és nehéz körülmények között élő moldvai csángókról.
Az ötszáz férőhelyes Egyetemi Színpad zsúfolásig megtelt az ő előadásai idején.
Bartók Béla A magyar népdal című könyvében olvasta Péter bácsi, hogy egyetlen magyar nyelvterület van, amelynek a népzenéjét még nem gyűjtötték össze, a moldvai csángóké. Domokos Pál Péter elindult, hogy elvégezze a gyűjtőmunkát. Közben megismerhette ennek az elhagyott népcsoportnak az életét. Ez a felismerés döntő volt munkásságában: elhatározta, hogy életét a moldvai csángóknak szenteli. Faluról falura járva igyekezett minél többet megtudni róluk.
Domokos Pál Péter vett egy csomó edényt, majd árusnak álcázva magát járta be a moldvai csángó falvakat.
Útjainak gazdag tapasztalata és a fellelhető irodalom áttanulmányozása alapján jelent meg 1931-ben Domokos Pál Péter nagy jelentőségű műve, A moldvai magyarság, Csíkszeredában, saját kiadásában. Az Erdélyi Szépmíves Céh vezetői annak idején elzárkóztak a könyv kiadása elől.
Sajnálja, jegyezte meg Medvigy Endre, hogy Domokos Pál Péter lányai nem szólaltak meg az előadáson.
Ott voltak, köszöntem is nekik.
Az esten sorra hallhattunk emlékezéseket arról, hány ember kereste fel Péter bácsit, mindegyikük szeretettel beszélt róla.
Úgy éreztem, Isten a nehéz időkben küld ilyen nagy embereket.
Domokos Pál Péter írta könyveit, és tartotta előadásait. Nagy része volt abban, hogy az elfeledett népcsoportot – ahogyan ő nevezte – felfedezték.
A csángók apostola volt, aki mindenkivel szeretettel osztotta meg tudását, az érdeklődőket nagy szeretettel fogadta.
Ezt én is elmondhatom. A hetvenes években ismertem meg jó Péter bácsit. Engem is szeretettel fogadott. Számon tartott, szívesen mesélt, én meg örömmel hallgattam.
Az esten a szép dolgokra emlékeztünk. Azonban eszembe jutott, ahogyan Péter bácsi elmesélte, többször behívatták a belügyminisztériumi emberek, a kommunista titkosszolgálat emberei. Péter bácsi elutasította kérdezősködésüket. Egy idő után megunta, hogy folyton berendelik. Írt egy levelet nekik, ebben kifejtette, többet nem hajlandó kihallgatásra járni.
Sajnáltam, hogy ezen az emlékező esten nem volt jelen Halász Péter, lehet mondani, Péter bácsi legjobb, legnagyobb tanítványa. Halász Péter áttelepült Erdélybe, a Gyimesekbe, onnan nehezebb eljönni.
Az est címe a Domokos Pál Péter könyvéé: "...édes hazámnak akartam szolgálni..." (Szent István Társulat, Budapest, 1978). Domokos Pál Péter ebben a könyvében Petrás Incze Jánosnak és Kájoni Jánosnak állított emléket. Petrás Incze János (1813–1886) a moldvai csángók egyik falujában, Klézsén volt pap. Megismerkedett Döbrentei Gáborral, akinek kérésére beszámolt a moldvai csángókról. Petrás Incze János ismertetését közölte a Tudománytár 1842-es évfolyama. Domokos Pál Péter ebben a könyvében Kájoni Jánosnak (1629–1687) Csíksomlyón, 1676- ban kiadott Cantionale Catholicum című, katolikus népénekeket tartalmazó énekeinek mindegyikéhez hozzátette a kutatásai alapján megtalált dallamok lekottázott anyagát. (Több mint nyolcszáz énekről van szó).
Amikor ez az értékes könyv megjelent, elmentem Péter bácsihoz, hogy dedikáltassam új munkáját. Ezt írta bele: "Udvardy Frigyesnek szeretettel ajánlom a nagyvilág legelfelejtettebb kisebbségéről szóló könyvet, mert Nála a szolgálatokat mutató írás a legjobb helyen van. Budapest, 1979. III. 12. Domokos Pál Péter"
Ennyi év után is öröm emlékezni erre.
Udvardy Frigyes. Népújság (Marosvásárhely)

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Együtt, de feltételekkel (Moldvai csángók)
Nem vagyunk annyian, hogy megosztottak legyünk; a csángóságnak olyan szövetségen keresztül kellene képviseltetnie magát, amely tömöríti az összes moldvai csángószervezetet; a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) azon kell dolgoznia, hogy az oktatási program szintjére emelje az alapszabályzatában vállalt többi területet;
a Romániai Magyar Pedagógusszövetségnek (RMPSZ) nem érdeke, hogy kivegye az oktatást a helyiek kezéből; az MCSMSZ szeretné visszaszerezni jó hírnevét, a szervezet továbbra is igényt tart a magyarországi magánadományok kezelési jogára – többek között ezek hangzottak el az egyeztető kerekasztalként működő Csángó Tanács tegnap befejeződött klézsei találkozóján.
A Duma András, a Szeret-Klézse Alapítvány elnöke által hetedik alkalommal megszervezett Petrás Incze János Klézsei Napok nyitórendezvényeként tartott tanácskozásra moldvai, erdélyi és magyarországi civil szervezetek kaptak meghívót, közülük csupán a Külső­rekecsinért Egyesület, az MCSMSZ, a Phoenix Forrófalva Kulturális Egyesület, a Szeret-Klézse Alapítvány, a budapesti Lakatos Demeter Egyesület, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA), a Szeret-Klézse Alapítvány, a Szeret és Tatrosvölgyi Népművészek és a moldvai magyar oktatás ideiglenes felelőse révén az RMPSZ képviseltette magát. A szűk körben megtartott találkozó résztvevői szerint nem azzal kell foglalkozni, mi volt eddig rossz, elhibázott az MCSMSZ-ben, miért hiányzott a kommunikáció a szervezetek között, hanem előre kell nézni, és összefogni. A tanácskozás végén jegyzőkönyvbe foglalták, hogy továbbra is kiemelt helyet foglal el az oktatás, valamint a magyar nyelvű vallásgyakorlás elérése, a gazdaság fejlesztése és az egészségügy. Az észrevételek között szerepel, hogy az MCSMSZ együtt kíván működni a pedagógusszövetséggel, de ha ez nem valósul meg, a csángószervezet "maga végzi az oktatási program folytatását", valamint "a többi civil szervezet készségesnek mutatkozik együttműködni a magyar hivatalos szervekkel és az RMPSZ-szel".
Tegnap délután Berszán Lajos zágoni származású nyugalmazott gyimesi plébános celebrálta a rendes miseprogramon kívüli, a katolikus egyház által turisztikai misének nevezett magyar nyelvű szentmisét a klézsei Szent Ferenc-templomban, majd a templom udvarán leleplezték a forrófalvi születésű katolikus pap, folklórgyűjtő, Petrás-Incze János (1813–1886) fa mellszobrát, Csoma Gergely alkotását. A kétnapos ünnepség a helyi, valamint a szomszédos falvakból érkező hagyományőrző csoportok előadásával ért véget.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csángóföldön kisimulnak a ráncok (A nemzeti összetartozás napja)
Csak az tegye be a lábát a moldvai csángó falvakba, aki szeretettel és megértéssel közeledik az itt lakó emberekhez, nem akarja mindenáron megváltoztatni őket, nem kéri számon, miért nem beszélnek magyarul a fiatalok, miért csak az öregek, nem úgy megy közéjük, mintha múzeumba látogatna, hanem szeretettel, elfogadással, mintha csak a szomszédot, a barátot, a testvért akarná köszönteni.
Ezekkel a gondolatokkal tértem haza a napokban legutóbbi csángóföldi utamról, Klézséből, ahol a Csángó Tanácsnak a Petrás Incze János Napok egyik rendezvényeként megtartott ülésén vettem részt a hallgatóságban, mint régi ismerőse a tanácskozó csángó szervezeteknek. Áldja meg a jó Mária! – bocsátottak utamra induláskor, s bár nem mondták, éreztem, arra kérnének, ne a háborúskodásról adjak hírt, hanem arról, hogy össze akarnak fogni a közös ügyért – és előre tekinteni. Márton Attila lészpedi tanító ahhoz hasonlítja ebbeli törekvéseiket, "aki úgy biciklizik, hogy folyton hátrafelé néz, az előbb-utóbb esik egy jó nagyot".
A katolikok nagy embere volt
Reggeliben nagy a jövés-menés a faluban, később kiürülnek az utcák. Mielőtt a magyar házhoz mennénk, kérdezősködöm, tudnak-e arról, hogy szobrot avatnak másnap a Szent Ferenc-templom udvarán, hallottak-e Petrás Incze János (1813–1886) forrófalvi származású klézsei papról, folklórgyűjtőről, aki az ő falujuk temetőjében nyugszik.
Mesterká Borbála hallott János páterről, az ünnepről nem, de a magyar házat ismeri, mert oda járnak magyar órára az unokái. "Huszonhét unokám van a két gyermek és hat leányom után. A két fiú egyszerre született, ikrek. Tudnak mind oláhul is, tudnak magyarul is. Én kiciskétől tanítom magyarul őket. Hetvenhét esztendőt elértem, a gazdám meghót öt esztendeje. Megvagyok békében, nem szeretem a rosszat, nem szeretem senkivel a dusmanét. Na, menek, mert dolog van. Menek itt fel a sáros ulicán." A templom udvarán gyermekek beszélgetnek, találgatják, milyen lesz a bérmálás, "nagy nap lesz, még a piscop is eljön", aztán indulnak iskolába.
A sors valahogy úgy hozza, a következő asszony, akivel szóba állok, szintén Borbála, családneve Bilibók, Klézsén sokan viselik ezt a nevet. Szinte nem is kell kérdezni, mondja, hogy nem valami jó az élete. "Az első ember akkor hót meg, amikor hat hónapos volt a gyermek. Aztán eladódtam megint, de ez az ember nem olyan, mint a másik vót. Az jobb volt, az tudta a dolgot. Az első embertől való gyermek handicap, olyan, hogy nem zsudekál. Menen a misékre, gyónik, de nem zsudekál. Vagyon még hat gyermek, nagyon nehéz. Vót még egy beteg cinkám, tizenkilenc esztendőt kínlódtam vele, aztán meghalt." Bilibók Borbála unokái is járnak magyar órára, a szoborállításról nem hallott, János páter nevét ellenben ő is ismeri, mert a klézseiek úgy tartják, Petrás Incze János "a katolikoknak nagy embere volt".
Együtt a megmaradásért
"Fontos a moldvai magyarság számára, hogy itt, Moldvában találkozzunk: moldvai, erdélyi, székelyföldi, magyarországi és bárhonnan jövő magyarok, hogy együtt örvendjünk létezésünknek, együtt tegyünk megmaradásunkért, kulturális örökségünk védelméért" – olvassuk a hetedik Petrás Incze János Napok meghívójában. A Szeret–Klézse Alapítvány kezdeményezésére ebből az alkalomból ült össze az egyeztető kerekasztalként működő Csángó Tanács, amelynek ülésén jóval kevesebb szervezet képviseltette magát, mint ahányan érintettek lennének.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke ülésvezetőként rögtön az elején leszögezte, azért ültek össze, hogy összefogásra buzdítsák a moldvai csángó szervezeteket, mert csak együtt képviselhetik a csángók ügyét. A legtöbb kérdés a magyar oktatási program körül vetődött fel: Hogyan képzeli a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége a programban való részvételét? Milyen egyez­séget köt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével saját ingatlanjainak használata tekintetében? Elfogadja-e, hogy a magyar állami támogatást és a magyarországi magántámogatásokat, beleértve a Keresztszülő programban begyűlt pénzeket, a pedagógusszövetségen keresztül folyósítsák?
Pogár László, az MCSMSZ áprilisban megválasztott új elnöke leszögezte, jelenleg elsősorban az elmaradt elszámolásokat pótolják a támogatók felé, bizonyítani akarják, hogy a szervezetnél nem volt semmi lopás, sikkasztás. Az oktatásra vonatkozóan elmondta, ősztől szeretnék visszavenni a programot, de ha nem jutnak egyetértésre a magyar kormánnyal, "hogy az RMPSZ-en keresztül jöjjön a magyar állami támogatás, a magánadományok, köztük a keresztszülők támogatása pedig közvetlenül a csángószövetségnek", akkor kivonják a csángószövetség ingatlanjait a programból, és azokban saját oktatást bonyolítanak le. "Az egész programot szeretnénk folytatni a szövetségen belül, nyilván a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyeletével, ahogy eddig is volt. Még bővíteni is szeretnénk olyan helyszínekkel, ahol most nincs oktatás, mert még legalább harminc ilyen falu van. Az oktatás mellett a kulturális, ifjúsági, egyházi programokat is kötelessége továbbvinni a csángószövetségnek. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy a helyi csángószervezetek, amelyek Moldvában foglalkoznak a csángó kérdéssel, együttműködjenek. Itt nem akkora a magyarság, hogy ketté vagy háromfelé tudjuk választani. Nem vagyunk annyian, hogy megosztódjunk. A csángószövetségnél volt ez a zűrzavar az elmaradt elszámolások miatt, de azon dolgozunk, hogy a jó hírnevét visszakapja."
Csoma Gergely a magyarországi Lakatos Demeter Egyesület képviselőjeként reagált a csángószövetség megtépázott hírneve okán. Szerinte "annyi olyan visszajelzés érkezett az oktatási programról, ami nyugtalanította a támogatókat. Olyan súlyos elszámolási problémák voltak, ami már túllépte a tűréshatárt, és akkor megbíztak egy erdélyi számvevő- céget, hogy vizsgálja át a csángószövetség pénzügyeit, és nagyon sok visszaélésre bukkant. Nem akartak ebből bűnvádi eljárást indítani, csak nagyon azt akarták, hogy végre tiszta emberekkel induljon el ez a tevékenység."
Valós szövetség létrehozását sürgette Duma András, amelyben egyenrangú tagként vegyenek részt a moldvai csángó szervezetek, az RMPSZ-nek pedig meg kellene alapítania Bákó megyei szervezetét; Gyurka Valentin, a Külsőrekecsinért Egyesület elnöke szerint tisztázni kell, milyen költségeket vállal a pedagógusszövetség az MCSMSZ házainak használatáért; Legedi István hagyományőrző zenész, furulyaoktató, a Szeret- és Tatros-völgyi Csángó Népművészek képviselője azt hangsúlyozta, támogatni kellene, hogy a gyermekcsoportokkal felléphessenek különböző rendezvényeken, s a szülők és a gyermekek lássák a valós hasznát annak, amit tanulnak.
A minőségen legyen a hangsúly
Az RMPSZ országosan elismert szakmai szervezet, a legérdemesebb arra, hogy koordinálja a moldvai magyar oktatási programot – hangsúlyozta Márton Attila lészpedi tanító, a pedagógusszervezet által megbízott oktatási felelős. Szerinte a pedagógusszövetségnek nem érdeke, hogy az oktatási programot kivegye a csángó emberek kezéből, de törvényes és szakmai hátteret tud biztosítani ehhez a tevékenységhez. "A programnak lesz jövője, ez biztos, a múltjával nem szeretnénk foglalkozni, mert a hibákból lehet tanulni. Aki úgy biciklizik, hogy folyton hátrafelé néz, az előbb-utóbb esik egy jó nagyot. Itt kialakulóban egy új irányvonal, rá kell térni a minőségi oktatásra. Nagyon sok iskolán kívüli oktatási helyszín létezik, és egyre kevesebb hangsúlyt kap az iskolai oktatás bővítése. Pedig ezt kell tennünk, az oktatásnak az iskolában a helye, igazából ott ellenőrizhető, és a román kollégák előtt is meg kell mutatni, hogy szakmailag kifogásolhatatlan munka folyik a magyar órákon, ne érezzék, hogy ez valamiféle délutáni lóti-futi, amit vagy megtartanak, vagy nem. Úgy érzem, hogy ez sérti gyakran a román kollégákat, az igazgatónő pedig úgy érzi, nem kontrollálható a tevékenységünk. Ha leteszünk az iskolában egy módszertant román nyelven, akkor az igazgató tudja követni a munkánkat. Másrészt a minőségre kell hangsúlyt fektetni. A gyermekek számára ezt az archaikus kultúrát össze kellene kapcsolni a fejlődéssel. Fel kell rakni a katrincát a szakteremben, de legyen egy vetítő is a gyermeknek, legyen jövőképe. Össze kell kapcsolni ezt a két dolgot, és akkor a gyermek nem akarja levetkőzni a saját kultúráját.
A módszereken változtatni kell. Évekig az volt a szójárás, hogy nekünk, csángóknak, tanítóknak senki ne mondja meg, mit és hogyan kell csinálni az oktatási programban. Van ebben igazság, viszont el kell fogadni, hogy a pedagógia egységes, ugyanúgy kell alkalmazni a moldvai magyar oktatásban is, mint bárhol. A szakmai továbbképzésekre el kell küldeni a kollégákat. Nem kell összetörni ezt a sokszínűséget, hogy van közöttünk földrajz szakos, biológus, fotográfus, de mindenkibe bele kell csepegtetni a pedagógia alapelvárásait. Külön kellene szervezni ezeket a képzéseket az iskolában tanítók, illetve iskolán kívül tanítók számára. Akik iskolában tanítanak, azoknak legyen egységes tankönyvük, és az iskolán kívüli oktatásnak is legyen egységes programja, amit egy tanév alatt el kell érni. Ha pedig a csángószövetség úgy gondolja, hogy szeretné kivonni a saját ingatlanjait a pedagógusszövetség szárnya alól, akkor kell hagyni, nem kell megakadályozni. Nem úgy kell megélni, mint egy szakadást az oktatási programban, lehet, hogy a csángószövetség másként szervezné a tanítást, de az iskolai magyar órák mindenképpen a pedagógusszövetség szárnya alatt maradnak. Az iskolán kívüli oktatásban pedig együtt működnénk a csángószövetséggel ott is, ahol ők felügyelik a foglalkozásokat."
Csángó tanítók otthon
Somoskán nyitottabb az igazgatónő, a klézsei nem közeledik semmit – mondja Istók Angéla klézsei magyartanár. "Készítünk kis előadást karácsonyra, anyák napjára, oda sem jönnek a kollégák. Somoskán van olyan terem, ahol az előadásokat tartjuk, ott a közös ünnepeken bemutatunk mi is valamit, néhány perc, de számít, hogy mi is énekelhetünk, bemutathatjuk műsorunkat, verset, éneket, táncot. Ha odajönne a polgármester vagy az igazgatónő, a pap, ha látja a nép, hogy ők is jelen vannak, jóváhagyták, akkor egy kicsit nyitottabbak az emberek, akkor nem félnek, és elismerik a munkánkat is, ami nem könnyű, mert az olyan gyermek, aki otthon nem hallja a magyar beszédet, megtanulja ugyan a magyar szövegeket, de nem érti. Velük a legnehezebb dolgozni, de ha látjuk, hogy akár egy gyermek is továbbtanul egyetemen, akkor megéri. "
A csángó származású tanítók maguk is megküzdöttek a magyar írással-olvasással, egyikük sem tanulta kicsi korától, legtöbben felnőttként ismerkedtek a magyar ábécével. Egy korábbi külsőrekecsini látogatásomkor Gyurka Valentin mondta el az ő történetét.
Gyurka Valentin: 1991-ben a külsőrekecsini árvízkor jöttek a segítségek. Volt itt egy teológus, akkor én Bákóban tanultam, és ő mondta édesanyámnak, menjek Csíkszeredába tanulni. Otthon csángóul beszéltünk, de az nem elég. Édesapámnak volt egy kis füzete, amiben magyarul voltak imák és szólások, azokat próbáltam olvasni, de egyedül nem ment olyan könnyen. Furcsa módon én soha nem kötöttem össze azt a nyelvet, amit beszélek, azzal, amit Hungariban beszélnek, amiről tanultam az iskolában. Édesanyámék nem mondták soha, hogy van egy ország, ahol az én nyelvem hivatalos. Ez nekem nem jutott eszembe. Utólag csodálkozom ezen. És akkor jöttek a nyaraló önkéntesek, testvéreim, hoztak egy ábécéskönyvet Magyarországról, és ezektől a segítőktől három hét alatt megtanultam valamennyire írni, azzal mentem Csíkszeredába esti tagozatra. Könnyűipari szakon voltam, nagyon nem boldogultam magyarul. Le kellett jegyezni, amit a tanár mond, keveréknyelven írtam le, nem is tudtam igazán tanulni abból, amit írtam. Aztán csak érettségiztem, majd kikerültem Budapestre az előkészítő intézetbe, aztán a jászberényi tanítóképző főiskolán végeztem, mint művelődésszervező, mellékszakom volt a néprajz és kommunikáció. 2000-ben jöttem haza, megnősültem, és kezdtük az oktatást itthon. Egy idő múlva kölcsönt vettem fel, hogy építsek házat, nem tudtam törleszteni az adósságot, és elmentem újból Magyarországra, Olaszországot is megjártam, építkezésben dolgoztam, takarítottam, irodai munkát végeztem, de nem vált be. Hazajöttem, gyermekeim vannak, tanítok, most már itthon maradok.
Csíksomlyó üzenete
A pünkösdi búcsú előtti délutánon magyar misét celebrált Berszán Lajos zágoni származású nyugalmazott gyimesi plébános a klézsei Szent Ferenc-templomban, a katolikus egyház által turisztikai misének nevezett esemény után a templom udvarán felállították Petrás Incze János tölgyfa mellszobrát. Csoma Gergely alkotásának elhelyezésére a jászvásári püspökségtől és a helyi egyháztanácstól is megkapta az engedélyt a Szeret-Klézse Alapítvány, Demeterce Iosif klézsei plébános korábban a templomban kihirdette a szoborállítást.
A klézseiek másnap hajnalban Csíksomlyóra mentek a pünkösdi búcsúra, a többi csángó faluból érkezett búcsúsokkal a csobotfalvi templomnál gyülekeztek szombaton reggel. Márton Attila elmondása szerint "onnan együtt, szervezetten indultak föl a nyeregbe, amolyan lassú mennybemenetel hangulattal, hisz amikor az ember nagy erőfeszítések után fölbukkan a tetőn, és a szeme elé tárul a keresztény magyarok sokaságának látványa, akkor »feljön a bőre«, és elönti az a kellemes érzés, ami páratlan, és amitől érzi az ember, hogy összetartozunk."
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katolikus sziget ortodox vidéken – Regáti magyarok között 3.
A brăilai, galaci, konstancai katolikusok magyar eredetét majd minden csángókutató megemlíti, így nem csoda, hogy a Moldvát járók közül sokan felkeresik ezeket a közösségeket, személyesen győződve meg arról, a tömbrománságban is miként őrzik meg szokásaikat, csángó hagyományaikat, miközben szinte teljesen elveszítik apáik, anyáik nyelvét.
A Brăilán szolgáló Budó Kázmér atya magyarul jól tudó, csángó származású plébános, Galacon szintén csángó pap misézik, a konstancai Ieronem Iacob a Szabófalva melletti Dumafalváról származik. Minket mégsem ez a három, tömbben élő katolikus közösség foglalkoztatott, utunk célja találkozni a folteşti-i templomépítő csángó asszonnyal, és részt venni a dobrudzsai Ojtoz csángó lakosságával együtt az augusztus 15-i Nagyboldogasszony-búcsúban. Esztufuj és Lujzikalagor után a Szeret mentén folytattuk utunkat a regáti magyarok felé.
A csángók által legsűrűbben lakott Szeret mentén több mint húsz faluban élnek magyarul jelenleg is beszélő csángók, köztük Lészpeden, Lujzikalagorban, Rácsilában, Somoskán, Klézsén, Külsőrekecsinben, Lábnikban, Magyarfaluban 90 százalék fölötti a magyarnyelv-ismeret. Forrófalván, ahol a katolikus temetőben még mindig áll a XV. században épített, magyar feliratú fatemplom, ma már csak a helyiek alig háromnegyede tud vagy beszél magyarul. Bulai András, a templom jelenlegi egyetlen gondozója elmondása szerint „1435-ben volt állítva, úgy tudjuk, hogy a Vajda István idejében, így hallottuk az öregektől. A Vajda sokat harcolt a törökökkel, és úgy mondják, minden harc után, amit megnyert a törökökvel, csinált egy templomot. Onnan a dombról elhúzta a nyilat, és azt mondta, ahova a nyíl ér, ott csináljanak templomot. Volt egy nagy csereerdő, innen vágták a fát az építéshez. A templomot 1848-ban javították, meg van változtatva a deszkapadló és a fedél, és akkor elváltoztatták Szent Márton püspök nevére, addig volt Szűz Mária nevére szentelve. Mondanak misét Szent Mártonban november 11-én, akkor összegyűl a népség, mise után szolgálnak a síroknál és imádkoznak. Még mondanak misét november kettedikén, halottak napján, pünkösdkor itt kint, az udvaron, és még mikor meg talál halni egy ember, azt behozzák ide, mondanak misét és eltemetik.” Ebben a templomban volt kántor Petrás Ferenc, a kommunizmus idején Klézsén szolgált és a rendszer áldozatává vált Petrás Incze János édesapja. Emlékét egy fakereszt őrzi a templomban, melynek felirata szerint: „Petrás Ferenc megpihen, míg trombita szavára a nagy napon felserken. Elhunyt életének 68-dik esztendejében Forrófalván, kántorságának 50-dik esztendejében 1843-ban.”
A Szerettől a Prutig
Enyedfalvától Galacig csapós esőben tettük meg az utat, az égi áldás – az idei szárazságot tekintve az elnevezés ugyanvalóst igaz – elkísért egészen Folteşti-ig. Az utazás két szervezője, a székesfehérvári Posch Dániel, akivel korábban Moldva-járásaim során ismerkedtem meg, és barátja, a szintén székesfehérvári Hanyi Zsolt májusban már bejárta ezt az utat. Lelkesen magyarázzák, mi vonzotta őket erre a vidékre. Olvasmányaikból tudták, hogy a fekete-tengeri kijárat, a Duna-delta és a jó minőségű termőföld sok székely és erdélyi magyar kereskedőt vonzott az idők során a környékre, látni akarták ennek jelenlegi nyomait. A Galaccal mára egybenőtt Magyarréven ugyan nem élnek már magyarul beszélő emberek, de a városban mindenki tudja, hogy az a rész a Vadu Ungur, Magyarrév falu volt egykor. A galaci katolikus plébános mondta a májusi búcsúzáskor a Szent István városából érkező két fiatalembernek, hogy Folteşti-re kijár misézni, így kerültek ennek az ortodox nagy falunak katolikus szigetére, mi pedig ugyanezt az utat bejárva ismerkedtünk meg a hetvenhat éves, templomépítő Fergyes Borbálával.
A folteşti-i szent asszony
Utazás előtt néhány román nyelvű leírást olvastam erről a közel háromezer lakosú nagyközségről, amely Tîrgu Bujortól 12 km-re, Galactól 31 km-re fekszik, keleten a Moldovai Köztársasággal határos. Az első írásos feljegyzés 1448-ból származik, amikor Petru vajda földet adott a parasztoknak, hogy itt építsenek házakat. A Prut menti nagyközséghez, Folteşti-hez tartozik Stoicani falu is. A 2011-es népszámlálás szerint Folteşti községnek 2976 lakosa van, a helyi ortodox közösség több mint hatszázötven családból áll, a katolikusoké huszonhétből. A folteşti-i Szent Kereszt római katolikus templom építését 1993-ban kezdték meg és 1998-ban fejezték be, a templom búcsúját szeptember 14-én, Szent Kereszt Felemelkedésekor tartják. Ezekből a román nyelvű leírásokból ellenben nem derül ki, hogy a folteşti-i katolikusok honnan származnak és milyen nyelvet beszélnek.
Az ország keleti részén, a Szeret és a Prut alsó folyása, valamint a Duna között elterülő Galac megyében a tavalyi népszámláláskor 252-en vallották magukat magyarnak, ebből 225-en a megyeközpontban (ahol közel ezerötszáz katolikus él), tizenegyen Tecuci-on és tizenhatan a falvakban. A számok mögötti valóság ellenben az: aki ezen a vidéken katolikus, az mind Erdélyből, illetve Moldvából származó magyar ember.
„Amikor ide jöttünk, szektánkoknak tartottak, nem tudták, hogy miféle hitet tartunk. Úgy kínlódtunk húsz esztendeig. S mikor eljött a revolúció, s megmutitották Krisztust pe ecran, akkor kinyitotta az Isten az utat. S adott egy jelt, hogy csánjunk egy kicsike templomot. S aztán megmariltuk (megnöveltük – szerk. megj.), még tojébb, s még tojébb, meddig kijött nagyocskának” – vág bele találkozásunk első öt perce után Fergyes Borbála a templomépítés történetébe. Kértem, előbb kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, az 1971-es esztufuji árvízhez, amikor hetven család indult útnak a Bákó megyei faluból, mert negyvennapi esőzés után sokuknak a víz elvitte a házát, mások a földcsuszamlás elől menekültek.
Nem hagyták el a hitüket
Bori néni a Livezi községi Rossz patakról származik, Esztufujba ment férjhez, amikor Folteşti-re telepedtek, már megvolt mind a négy gyermeke: Mária, Virginia, István és András. Úgy emlékszik erre az időre, hogy mindenük megvolt, csak éppen az nem, ahol imádkozzanak. Mentek az ortodox templomba, ahol „mondta a páter, csánjatok keresztet, mint münk, de nem szerettük, kergettek ki a templomból, de akkor sem hagytuk el a hitünket”. A testvére ministráns volt gyermekkorában, majd Folteşti-en ő vállalta fel, hogy nála tartsák a miséket. „Volt nekem egy testvérem, az mind csak úgy szerette a jó Istent, s húsz esztendeig mentünk hezza a házba. Kikerítettek onnét is a kommunisztok. Jött a páter Galacról egyszer egy hónapban. Münk mulţumitok voltunk. Onnét is el akartak keríteni, s írt a testvérem Bukurestbe la ministrul cultelor, s akkor onnét jött két-három masina a primariához. Kérdik, itt vannak magyar katolikok? S mondja a primar, vagyon. S akkor kérdik, miért kergetitek el? Lássuk csak, hol imádkoznak. S akkor elmentek oda, s azt mondták, mától nem még mondtok nekik semmit. Ezek krestinok. Aztán így volt pînă la revoluţie. A verekedés után elmentem az én falumba, és meggyóntam, azt mondtam, én itt lettem, itt vagyok megkeresztelve, s innét adjatok nekem nagy imádságot, hogy bírjunk progreszálni. Ott még van egy kicsi templom, ez a templom azután van csánva. Én észbe tartottam, hogy csánják, s akkor én kikonturáltam a templomot és az emberem csánta utánam. S kijött exact, ahogy az én falumban van.”
Adtunk, ami volt
Nem hiszek a fülemnek, Bori néni azt mondja, tudott szabni, varrni, a gyermekeinek, másik négy nevelt gyermekének, tizenhét keresztgyermekének is ő varrt, miért ne rajzolhatna templomot.
„Mi akartunk csánni házat, de az Isten adott más gondot. S akkor azt mondtam, adjuk oda ezt a házat, odaadtuk a téglát, cementet, addig fel a tető alá mi csántuk az emberemmel, s onnantól nem bírtuk, mert nem volt fánk. Elmentem, keressek, s nem adtak, azt mondták, én csánok afacereát, s akkor elmentem a páterhez, ő azt mondta, ne búsulj, hozok én szponzort. Elhozta Galacról a két inginert, s azok mérték meg, mi kell a tetőnek. Azelőtt nem akartak adni helyet. Kaptam egy öreg oláhot, immár már kész volt, hogy haljon meg, s elmentem hezza, s mondtam, gyere ki, kérjelek meg valamire. Kijött, s kérdezte, mi kell neked. Mondom, kié az a hely, itt üres volt. Azt mondta, mikor azok az öregek onnan meghaltak, eltemette a primaria, s most azé. S úgy volt. Eljött a primar, s kimérte, s még egy darabocskát nyújtottuk a helyet.”
Ki segített, honnan van a harang, hogy tartják fenn a templomot? – felsorolni is képtelenség, mennyi kérdés merül fel egy ilyen történet hallatán. Azt kis kerülővel tudom meg, hogy a galaci katolikus egyházközség filiájává vált, rendezték a telekkönyvet, és Bori néni már azt is eldöntötte, haláluk után jelenlegi házukat is az egyházra hagyják, hogy használják közösségi házként búcsúkor, vagy mindig, amikor szükség van. Házuk jelenleg is így fungál, az egyházi ünnepek alkalmával itt gyűl össze a hetvenfőnyi katolikusság. Ahogy mondják, „lehet, legyünk többen, de lányainkat elvitték az oláhok”, év közben csak negyvenen vannak, a fiatalok külföldön dolgoznak, de Szent Keresztkor és a többi nagy ünnepen megtelik a templom. Kedvünkért Bori néni meghúzza a harangot, majd elmeséli a harang történetét is.
„A harangot vettük, siratkoztam, meddig hoztak. Az emberem csánt régebb egy ezerkilós kádat, adtuk a kádat, s egy putinát, melyikbe teszik a bort, s abból csánták, s még mit adott a világ. A galaci kombinátban lett meg, levélben írták, huszonkétmillió para (pénz – szerk. megj.) a harang. A pap mondta, nem bírjuk. Mondtam, lehet bírunk, lesz, s ne, itt van. Hazajöttem, s az egész, melyik bírt, kontribuilt, s mi adtunk, ami volt. Még leengedtek az árából. Eröst akartam, halljam a harangszót.” Keresztelnek és temetnek
Bori néni négy gyermeke is beszél magyarul, de mint minden családban, náluk is a vegyes házasságban született gyermekek már nem tudják nagyanyáik nyelvét. Ha a fiatalok katolikus templomban házasodnak, a gyermekeket is katolikusoknak keresztelik, ez ellenben nem jár együtt az etnikai identitás felvállalásával – illetve csak annyiban, amennyiben az a katolikus identitást jelenti –, és nem jelenti a nyelv megtartását.
A folteşti-i katolikus templomhoz vasárnap érkeztünk, néhány órával a délelőtti mise után, amikor a padok tele voltak Esztufujból származó csángókkal. A közösség délutánra már szétszéledt, de Fergyes Borbála, Bori néni népes családja addig nem engedte Ojtoz felé tartó útjára csoportunkat, amíg a házi készítésű meggypálinkát, a házi szőlőbort meg nem kóstoltuk, a savanyú levesből, a saramurából (hagyományos helyi halétel), csirkesültből jól be nem lakmároztunk. Adjon a jó Mária! – búcsúztunk, és Bori nénit még egyszer „lepózáltam” (lefényképeztem) a templom előtt azzal a két cinkával, akiket sokadiknak vett óvó szárnyai alá, és neveli őket. Legyen áldott az élete – mondtam utoljára, amire ő azt válaszolta, úgy legyen.
Fekete Réka
3szek.ro
Erdély.ma

Itthon maradásra bírni a csángó fiatalokat
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) nem mondhat le arról, hogy a magyar oktatási programban tanuló gyermekeket „úgy engedje el, hogy ne próbálta volna megtartani, tudatosabb közösségé formálni, ha lehet, itthon maradásra bírni. Erre pedig célt, perspektívát kell megfogalmazni. Olyat, amit magáénak érezhet a felnövő diák, szülő és nem utolsósorban a támogató.” A célok megvalósítására az MCSMSZ három programot hirdetett meg, ehhez kér támogatást mindazoktól, akik ebben szerepet tudnak és akarnak vállalni.
A tizenkét évvel ezelőtt elindított moldvai magyar oktatási program irányításából kiszorult MCSMSZ (a magyar állam mint a program egyik anyagi fenntartója februárban a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét bízta meg a feladattal) hangsúlyozza: „általános jelenség Moldvában, hogy akár már elemi iskolai tanulmányaikat elvégezve a fiatalok tömegével hagyják itt szülőföldjüket, és indulnak Olaszországba, Spanyolországba munkát vállalni. Ez alól a csángó magyar fiatalok sem kivételek. Sok faluban már most aggódásra ad okot a kevés újszülött. Azok a tettre kész fiatalok mentek, mennek el, akik biztosítani tudnák annak a csángó nyelvnek, kultúrának a továbbadását, amelyről nyugodtan állíthatjuk, hogy egyedi, felbecsülhetetlen érték.” A Petrás Incze János Program egyfajta mentorprogram, a tehetségek tudatos végigkövetésére irányul különböző versenyeken, táborokban, szakmai rendezvényeken. A meglévő versenyeket, kulturális eseményeket olyan irányban szerveznék, bővítenék, hogy azok a célcsoport fejlődésének lehetőségét hordozzák magukban. Hangsúlyt fektetnek az összetartozás kialakítására a Bákóban és Csíkszeredában, Kolozsváron és Budapesten tovább tanuló diákok között, tudatosítják a különböző oktatási helyszíneken tanulók számára a magyarság Kárpát-medencei jelenlétét. A saját hagyományokhoz való tudatos és kreatív viszony kialakítására törekszenek, egy olyan igény kiművelésére, amely cselekvőleg hatna az életpályák megválasztásában. A Deákok öröksége program vallásos eseménynaptár összeállítását tűzte ki célul, amely követi a helyi és regionális sajátosságokat. Búcsúk, ünnepek csángó magyar hagyományát szeretnék a ma egyházának korszerűségével ötvözni, felerősíteni azt az évszázados hagyományt, amely Csángóföldet Csíksomlyóval, a székelyföldi ferencesekkel összekötötte. Úgy vélik, kölcsönös zarándoklatok, vallásos nyári táborok hozhatják egymáshoz közel a csángó és a magyar, székely fiatalokat. A harmadik program célja a csángó családok anyagi forrásainak bővítése, személyes kapcsolatok kiépítése és ápolása a Kárpát-medence minden, magyarok lakta területén. Folyamatban Csángóföld vendégforgalmi potenciáljának átfogó feltérképezése, a Lélegezz velünk program pedig segít annak felismerésében és felismertetésében, hogy Csángóföld nemcsak az ott lakó embereket jelenti, hanem a szép erdős, dombos tájat, a számtalan szőlőst, gyümölcsöst, erős, egészséges faluközösségeket. Folytatni kívánják az oktatásban elkezdett munkát, újabb falvak gyermekeihez szeretnék eljuttatni a magyar szót, a magyar kultúrát. Az új helyszíneken úgy szerveznék meg a tevékenységeket, hogy indulástól a meghirdetett programokhoz kapcsolódjanak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb közéleti személyiségekről derült ki, hogy együttműködtek a Szekuritátéval
Az erdélyi magyar közélet újabb neves szereplőiről tárta fel Könczei Csilla kolozsvári adjunktus, néprajzkutató, hogy együttműködtek a román kommunista titkosszolgálattal. Apja, Könczei Ádám néprajzkutató – az erdélyi táncházmozgalom megalapítója – megfigyelési dossziéját bemutató blogjában ezúttal Szőcs István, Varró János és Veress Zoltán íróról, valamint Balázs Péter festőművészről hozta nyilvánosságra, hogy fedőnéven jelentettek a Szekuritáténak.
Könczei valamennyiük esetében közzéteszi a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) dekonspiráló jelentését. A Könczei Csilla (képünkön) szekusblogján közzétett, az átvilágító bizottságtól származó dokumentumok szerint Szőcs István író, kritikus, műfordító Rusz Péter néven jelentett a Szekuritáténak. Varró János (Marosvécs, 1927 – Kecskemét, 2004) irodalomtörténész, regényíró, műfordító Vincze János és Vasilescu, az 1986-tól Svédországban élő Veress Zoltán költő, író, műfordító Ovidiu, míg Balázs Péter (Magyarfenes, 1919 – Kolozsvár, 2003) festő Balogh Iosif néven működött együtt a titkosszolgálattal.
Az érintettekről nem tudni, pontosan milyen jellegű jelentésekkel látták el a Szekuritátét. Könczei Csilla feltárja azt is, hogy a Szőcs Istvánnak tulajdonított jelentések fénymásolatával 2010-ben felkereste az írót – Szőcs Géza író, volt magyar kulturális államtitkár édesapját –, aki nem tagadta, hogy ő a jelentések szerzője, de közölte: a nyilvánosság előtt nem fogja felvállalni ügynöki múltját.
Szőcs Istvánról – akit tegnap lapunknak nem sikerült elérnie telefonon – egyébként Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének második, 2010-ben megjelent kötete is megállapítja, hogy Rusz Péter fedőnéven jelentett a Tőkés családról és a nemrég elhunyt Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárról. Különben a most leleplezett írók közül Veress Zoltánt 1952-ben Bodor Ádámmal együtt elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, 1954-ben szabadult a börtönből; Könczei Csilla róla megjegyzi, hogy ő írta és olvasta fel édesapja temetési búcsúztatóját. Varró Jánost az ’56-os forradalommal való szolidarizálásáért 16 év börtönre ítélték, 1964-ben általános kegyelmi rendelettel szabadult.
Könczei Csilla szekusblogja alapján korábban Xantus Gábor kolozsvári televíziós operatőr-rendezőről, az 1998-ban elhunyt Marosi Péter szerkesztőről, kritikusról és színházigazgatóról, valamint az 1981-ben elhunyt Márkos Albert zeneszerzőről, zeneakadémiai tanárról derült ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval.
Krónika (Kolozsvár)

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.).
A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg.
A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
N. J.
Szabadság (Kolozsvár),

Március 15. Erdélyben és a Partiumban
Erdély és a Partium szinte valamennyi magyarlakta településén megünneplik március 15-én a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napját, az 1848–49-es polgári forradalom és szabadságharc kezdetét, amelynek célja a Habsburg-uralom megszüntetése, a függetlenség és az alkotmányos berendezkedés kivívása volt. Az erdélyi magyar politikai alakulatok a legtöbb helyen külön-külön, máshol viszont közösen tisztelegnek a ’48-as magyarországi és erdélyi hősök emléke előtt a forradalom kirobbanásának 165. évfordulóján. – ESEMÉNYBEHARANGOZÓ
Arad megye Arad 17 órától hagyományos ünnepi megemlékezést tartanak a Szabadság-szobornál. 19 órától a Ioan Slavici Klasszikus Színházban A kőszívű ember fiai című darabot tekinthetik meg az érdeklődők a Békéscsabai Jókai Színház előadásában.
Bihar megye Nagyszalonta Az RMDSZ szervezésében 18 órától ünnepi megemlékezés lesz Kossuth Lajos köztéri szobránál, majd fáklyás felvonulás. 19.30-tól ünnepi gálaműsort tartanak a Zilahy Lajos Művelődési Házban, fellépnek a kolozsvári magyar operaház művészei. Nagyvárad Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ünnepi programja 14 órakor kezdődik Szacsvay Imre szobránál, az Ezredévi emléktéren. A rendezvény keretében beszédet mond Tőkés László EMNT-elnök és Zatykó Gyula, az EMNP alelnöke. Az RMDSZ szervezte program keretében 17 órától ünnepi műsor veszi kezdetét Szacsvay szobránál, majd huszárok, cserkészek és fúvószenekar által vezetett zászlós, fáklyás felvonulás lesz a Fő utcán a Petőfi-szoborig. 21 órától díszelőadás lesz a Szigligeti Színházban Óh napja márciusnak címmel. Brassó megye Brassó Az EMNP Brassó megyei szervezete az RMDSZ-szel közösen részt vesz a Brassó környéki ünnepségeken. 11 órától Brassó főterén, a Bem-emléktáblánál beszédet mond Sándor Levente, az EMNP Brassó megyei elnöke és Toró Tamás városi tanácsos, az EMNT Brassó megyei elnöke. Csíkszék Csíkszereda 10 órától ünnepi megemlékezés kezdődik a Petőfi Sándor Általános Iskolában. Az önkormányzat szervezte rendezvénysorozat a Gál Sándor szobránál folytatódik 12 órától, majd 18 órakor a hagyományos gálaest keretében a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes ünnepi műsorát tekinthetik meg az érdeklődők. Nyerges-tető 14 órától a Nyerges-tetőn szervezett megemlékezésen vesz részt, és mond ünnepi beszédet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A nyerges-tetői ünnepi műsor a huszárok bevonulásával veszi kezdetét, ezt követően felszólal a rendezvény főszónokaként Kelemen Hunor szövetségi elnök, majd Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. A rendezvényen Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke is részt vesz. Gyergyószék Gyergyószentmiklós 12 órától ünnepi szentmisét tartanak a Szent Miklós-templomban, ezt követően kezdődik a felvonulás a Petőfi- és Kossuth-szoborhoz, ahol 13 órától ünnepi műsor és koszorúzás lesz. 18 órakor nyílik a Megismételt pillanat című kiállítás a Tarisznyás Márton Múzeumban. 19 órakor a Figura Stúdiószínház előadására várják az érdeklődőket a művelődési ház színháztermében. Háromszék Kézdivásárhely 11 órától a felvonulók gyülekezője a Gábor Áron téren, 12 órától megemlékező ünnepség a Gábor Áron-szobornál, koszorúzás. Köszöntőbeszédet mond Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes. 19 órától ünnepi műsor veszi kezdetét Kelj, zendülj ismét! címmel, helyszín a Vigadó Művelődési Ház. Kovászna 12 órától a hagyományoktól eltérően ezúttal Csomakőrösön, a helyi református templomban kezdődik a megemlékezés, amit a Csoma Sándor-szobornál történő koszorúzás követ. A fürdővárosban, akárcsak az előző években, idén is 14 órakor az erdészeti hivatal előtt sorakoznak fel a Zabola és Barátos községből érkező lovasok és szekeresek, valamint a helyi iskolák diákjai. Ezt követően ünnepi megemlékezés kezdődik a főtéri színpadon. Ünnepi beszédet mond Thiesz János polgármester. Sepsiszentgyörgy A polgármesteri hivatal szervezésében 16 órától ünnepi emlékműsor lesz a színház előtti színpadon. Beszédet mond Antal Árpád polgármester. 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében a hagyományos ünnepi hangversenyt követően Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes átadja a Magyar Érdemrend középkeresztjét Egyed Ákos történésznek. Kolozs megye Bánffyhunyad Az EMNP és az EMNT, a Magyar Polgári Párt helyi szervezetével közösen tartja központi rendezvénysorozatát, melynek keretében 20 órától ünnepi műsorra várják a helybelieket. Az est folyamán ünnepi köszöntőt mond Vincze János, az MPP bánffyhunyadi szervezetének elnöke, Gergely Balázs, az EMNP alelnöke, Toró T. Tibor, a néppárt elnöke és Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. Kolozsvár 11 órától ünnepi felvonulás kezdődik a protestáns teológia épületétől a Szent Mihály-templomhoz, ahol 12 órától ökumenikus istentiszteleten vehetnek részt az ünneplők. Ezt követően a Biasini Szállóhoz vonulnak az ünneplők a 14 órakor kezdődő koszorúzási ünnepségre. Maros megye Marosvásárhely A RMDSZ marosvásárhelyi szervezete egész napos ünnepi rendezvénysorozat keretében emlékezik meg a 1848–1849-es forradalomról és szabadságharcról. 11 órától a Bernády téren megkoszorúzzák a Bem-emléktáblát. 16 órától a Postaréten folytatódik az ünnepség. Az EMNT és EMNP 14 órától a Petőfi-szobornál ünnepel, ahol beszédet mond Portik Vilmos, a néppárt megyei szervezetének alelnöke. Szatmár megye Nagykároly Az RMDSZ szervezésében 16 órától lesz az ünnepi rendezvény a Petőfi-szobornál. Szatmárnémeti A Petőfi-szobornál 17 órakor kezdődik az ünnepi műsor, ahol Tilki Attila országgyűlési képviselő, a Fidesz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei elnöke, Fehérgyarmat polgármestere és Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke mond ünnepi beszédet. Udvarhelyszék Székelyudvarhely Az önkormányzat szervezésében 12 órától kezdődik az ünnepi program a Márton Áron téren, ahol megkoszorúzzák a Vasszékely szobrát. A történelmi egyházak képviselőinek imája és áldása után Bunta Levente polgármester és a meghívottak mondanak ünnepi beszédet, majd 13 órától a Boróka és a Kékiringó néptánccsoport előadását tekinthetik meg az ünneplők.
Krónika (Kolozsvár),

Idő görgette töredék
A Moldvai Magyarság márciusi lapszámáról
Megjelent a Moldvai Magyarság 262., 2013. márciusi száma. A moldvai csángók havilapjának legfrissebb kiadása Kosztolányi Dezső Húsvét című versével – "S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,/megrészegül az illaton a föld,/s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt – //kelet felől egy sírnak mélyiből,/elrúgva a követ, fényes sebekkel/száll, száll magasba, föl az isten-ember." – indít, a második oldalon közölt szerzeményt Iancu Laura, Oláh-Gál Elvira, Halász Péter, Faragó József, Sántha Attila és Tánczos Vilmos írásai követik, több közülük román fordításban is megjelent a lap hasábjain.
A harmadik oldalon Iancu Laura cikkét olvashatják a Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes pap, népénekkutató és tanár emlékére szervezett budapesti rendezvényről, beszámolója alatt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudatja, hogy létrehozta a moldvai magyar oktatási programból kikerülő csángó értelmiségiek, tanulmányaikat itthon, magyar nyelven folytató főiskolások és egyetemisták által megpályázható Jáki Sándor Teodóz- ösztöndíjat.
Oláh-Gál Elvira a Petrás Incze János emlékére Budapesten szervezett XVII. csángó bálról tudósít, Halász Péter könyvismertetővel jelentkezik. Recenziójában Iancu Laura Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban című, a budapesti Lucius Kiadónál megjelent kötetét méltatja. Mint írja, "...legalább ilyen érdekes és tanulságos a jeles napi szokásoknak az a rétege, amelyekbe azok tartoznak, amelyek a Kárpát- medencén belüli magyar nyelvterület nagy részében ismertek, vagy legalábbis a közelmúltig ismertek, hogy úgy mondjuk, "szokásban voltak", csak Moldvában (Magyarfaluban) teljesebb formában, elevenebben maradtak meg a XXI. századra. Ilyenek például a karácsonyhoz kötődő ünnepkör elemei, amelyből Moldvában egészen az utóbbi időkig hiányoztak az Európából hozzánk, a polgári rétegeken keresztül beszivárgott elemek, mint a karácsonyfa, viszont erőteljesebben érvényesülnek a vallási kötődésű motívumok."
Faragó József A szabófalvi hejgetés emlékei című írásában megjegyzi: "A magyar folklórkutatás történetében alighanem először adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felőle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez." A szerző Kovács Sándor Ivánt is idézi: "Csak évezredekkel mérhető, mióta görgeti és koptatja az idő ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát őriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk."
Sántha Attila Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei című értekezésének márciusi részében a hotini és stauceni-i, a mugyilói és környéki, a budzsáki és a kisinyovi magyarok, katolikusok történelméről ír. "1588-ban Petre Schiopul vajda hívására egy háromfős lengyel küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa, ők megállapítják (Stanislaw Warsewicki, MCSMO 85, 91-94, Johannes Künig-Schonovianus, MCSMO 86-90), hogy az országban kizárólag magyar és szász katolikusok laknak. (…) Jerzy Krasinski lengyel követ 1636-os útjának leírásából kitűnik, hogy az 1621-es hotini csata után a város elpusztult, "mára csak egy kis falu, méghozzá nagyon szerencsétlen". Talán ekkorra tehető a magyarság eltűnése is, hisz Niccolo Barsi 1639-es leírásából megtudjuk, hogy a település lakói mind ortodox vallású moldvaiak."
A lap Régi magyar nyelvemlékek című rovatában a Huszita Biblia egy részét idézi, míg Tánczos Vilmos A moldvai csángók nyelvészeti kutatása című tanulmányának ötödik részét közli. Csűry Bálint "1941-ben bekövetkezett korai halála miatt csak néhány tanulmányát sikerült befejeznie, köztük a csángó igeragozásról szóló monogáfiát (Csűry 1932a), de tervezett fő műve, az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárához hasonló, mintegy azt kiegészítő déli csángó szótár már nem készülhetett el. Pótolhatatlan veszteség, hogy 1944 őszén Debrecenben, háborús körülmények között a déli csángó szótár összegyűjtött anyaga is megsemmisült, és elpusztultak a már megírt fejezetrészek is."
A Forrásaink című rovat egy 1921-es dokumentumot idéz (feltárta Seres Attila, lejegyezte Iancu Laura, míg a lapszám Iancu Laura Szeretetföld című regényének részletével zárul. A Székelyföld Alapítvány által kiadott lap 2 lejért kapható, részletek a www.hargitakiado.ro weboldalon.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Kötelékek – kézfogások
Kinek a márciusa?
Természetesen a miénk – válaszol(hat)juk a kérdésre mi, magyarok, március 15. jogán. Melyik magyarok? – kérdezhetne vissza valaki, aki figyelemmel követi (nem utolsósorban a médiában), hogy mi történik a határokon innen és túl, hétköz- és ünnepnapokon. Azt gondolom, fölösleges megismételni az írott és elektronikus sajtóban még mindig futó mozzanatokat, székely zászlókkal, bevonulással lóháton, a kovásznai román kislány hajában a piros-sárga-kék szalaggal, hangos magyargyalázással (és ennek hazug, hisztérikus médiavisszhangjával) s a nemzeti ünnepre beérkezett hó- és fagyhullámmal, autópályás kalandokkal.
Ez a 2013-as március az argentin–olasz Ferenc pápáé – a világ katolikusaié – és talán a szegények felé fordulásé. Bár ha a ciprusi bankcsődről érkező híreket hallgatjuk, inkább a gazdagok, a milliomosok-milliárdosok gondjára koncentrálhatunk, az orosz és angol befektetőkére (persze a helybeliek mellett). S ha már Ciprus – egyúttal az Európai Unió? Viták, harcok, európaiság vagy nemzeti szabadságharc (a kettő együtt?), lehívott és le nem hívott pénzek, a távoli Schengen… S ha Romániánál maradunk: most éppen hogy áll az államelnök Traian Băsescu ügye? Az általa megálmodott PDL mire jut, immár nyilvánosan is nélküle? Ha mindenre próbálunk figyelni, igazán kapkodhatjuk a fejünket.
Szűkítsük a kört, békésebb (?) területekre.
A totális felejtésről
Az utóbbi idők legváratlanabb és egyik legkedvesebb ajándékát kaptam, nem is oly közeli ismerőstől: Arany János Kapcsos könyvének második hasonmás kiadványából egy jó állapotú antikvár példányt. Az Őszikéket nem innen akarom olvasni, ám maga a tárgy, a fémkapoccsal nyíló-záródó könyv különös hangulatot kelt. Az öreg Arany (volt már hatvanéves!), az Akadémiát odahagyva, a Margitszigeten írogatta verseit a Gyulai Páltól kapott könyvbe. A hasonmás kiadásban jól követhetők a tintás és ceruzás beírások, törlések. Nem csupán költészet-, hanem ember-közelben vagyunk.
Ritka érzés ez manapság?
A kérdés az, hová visz jó- vagy rosszsorsunk, a bő kínálatból éppen mit választunk. Engem és a kolozsvári magyar színház stúdióját másodszorra is megtöltő közönséget (szintén márciusban) egy Dsida-versdélutánra vezetett, amelyet a szatmáriak programjaként hirdettek ugyan, de ahol Bogdán Zsolt vállalta a költő Dsida Jenő szerepét. Így mondom, így írom, ugyanis olyan rendkívüli teljesítményben, a szó legteljesebb értelme szerint maradandó élményben lehetett részünk, amikor a tökéletesen (nem pódium-művien!) átélt vers és a vers alkotója egyszerre állt előttünk. A műsor összeállítójának (?) tévesztése sem ronthatta el a hatást, a csúcsnak számító Psalmus Hungaricus után is megtalálta Bogdán a visszatérést a költészet és előadóművészet magaslatára, a pályazáró szakasz verseinek interpretálásával. Bogdán Zsoltot sokszor láthattuk kitűnőnek a színpadon (és filmben is) – ez a szerepe számomra talán a legemlékezetesebb marad.
Arany János és Dsida – sajnos valószínűleg csak szűk körben – ellentmondani látszik annak, amit napjaink jelentős esztétája, Szilágyi Ákos a debreceni Alföld márciusi számában oly meggyőzően fejt ki: a totális felejtés küszöbön álló, a küszöböt már át is lépett veszélyéről. A Debreceni Irodalmi Napokon, még a múlt év novemberében, tanácskozást tartottak a manapság gyakran előkerülő témában: „Elfeledett írók, irányzatok, stílusok”. Szilágyi Ákos előadása nem ment bele a részletekbe, mármint a nevek és címek felmutatásába – a korjellemző általánosabb tüneteket vette számba. Magának az irodalomnak az elfeledéséről értekezett, önmagunk elfelejtéséről, az identitásvesztésről. Az ugyanis csak részletkérdés, véli Szilágyi, hogy a nemzeti irodalomként kanonizált két évszázadot, politikai vezényszóra, a nemzeti giccs olcsó irodalommásolatával helyettesítik – az irodalmat az irodalom politikai reprezentációjával. A nagyobbik baj az, hogy a kulturális közeg és keret változott meg: „régen a némán olvasott szöveg volt a világot elnyelő és átértelmező közeg és keret, ma a digitalizált, színes és hangos képfolyam a közeg és a képernyő a keret, amelyben a szöveg is megjelenik, legalábbis a számítógépek képernyőjén (a televízióban egyáltalán nincs szöveg, csak látnivaló), ömlesztve, a szövegek közötti mindenféle koherencia nélkül, általában mindenféle előzetes-utólagos ellenőrzés, szerkesztés, szelekció nélkül (bárki bármit »föltehet« a netre), az értelmi és terjedelmi redukció, a képek kommentálása, az azonnali, egyszeri felhasználás jegyében.” Ebben az elektronizált világban „minden adat hozzáférhetővé válik, csak a tudás nem válik hozzáférhetővé ezáltal; még annak a tudása sem, hogy mihez és mi végre kellene hozzáférnie egyik vagy másik adatbázisban ahhoz, hogy megbízható, érvényes tudást szerezzünk valamiről.” És tovább: „Az öröm már nem a tudás öröme, hanem a klikkelésé, az ugrándozásé.” Szilágyi Ákos aligha alaptalanul állítja, hogy a túlnyomó többség „láthatólag elég jól megvan kulturális emlékezet nélkül is, ha pedig még sincs jól meg, nem tudja, miért, és a maga módján védekezik rossz közérzete, magánya, a közös emlékezet elvesztése ellen (szektásodás, törzsieskedés, kábítószer, antidepresszánsok és a függőség ezer más, szublimáltabb módja és formája).”
Hallom – még nem tapasztaltam meg –, hogy az irodalomnak, a költészetnek van egy új, abszolút tömegsiker formája: a slam poetry. (Remélem, jól írtam le.) Ez ugyan bizonyára nem kulturális emlékezet, mégis kíváncsi volnék rá, mit mond róla Szilágyi Ákos. (Engem egyelőre Arany János és Dsida Jenő győz meg költői igazáról.)
Újra képek közelében – emberközelben
Igazolhatnám ugyan magam kritikákkal, könyvekkel, a lakást sajátommá, otthonná tevő képekkel, hogy nem voltam és nem vagyok a modernség ellenzője – de nem teszem. Nem próbálok meggyőzni egy-két újabb nemzedéket a „mi a szép?” általam vallott eklektikus felfogásáról. A közelmúlt erdélyi kiállításain, múzeumok, műgyűjtők tárlat-bemutatkozásán és a gyűjtők otthoni környezetében azon az emberi közelségen kellett elgondolkodnom, amelyet Fülöp Antal Andor vagy a Dési Incze János festményei sugároznak, és amelyet a maga különleges eszközeivel, színeivel (fehéreivel) Nagy Albert tudott megteremteni. De nem csak a festőkre utalok. Hanem az önzetlen gyűjtőkre is, akik számára egy-egy képnek – a kép, a szobor megszerzésének – külön története van, sokféle emberi történet. Tehát nem csupán és nem elsősorban a pénzről van szó. A birtoklásnak egy különleges módjáról. Amit „a gépből” szintén nem lehet megszerezni.
A tárgyak, az absztrakt formákban megálmodottak, hasonlóképpen hozzánk nőhetnek, a mienkké idomulhatnak. Jakobovits Márta kerámiáira gondolok – abból az alkalomból, hogy Maria Zintz szövegével-szerkesztésében impozáns album jelent meg Nagyváradon. Érezni Márta kerámiatárgyain, hogy milyen szeretettel formálta őket, hogyan teremtett belőlük, általuk egy saját világot. Nem tudnám megmondani, hol a határ az őszinte kerámiaművészet és az utánzás, a modern formák ügyes kivitelezése között, abban viszont biztos vagyok, hogy Jakobovits Márta az eredeti, a tisztelhető és szerethető művészek közé tartozik. Mint Nagy Albert, Fülöp Antal Andor vagy Dési Incze János. És jó néhány kortársuk, akiknek munkáival a Minerva Galériában újra találkozhattunk.
Játéktér
Jól választották meg az immár második számához érkezett színházi folyóirat címét az erdélyi szerkesztők. A színház akkor igazán színház, ha nem mindenáron való önmutogatás alkalma (rendezőé, színészé, díszlettervezőé). A Játéktér, a fiatalok és idősebbek szerkesztette és írta kiadvány 2013. tavaszi lapszámával lett külsejében is méltó a címhez, a szolgálni akart modernséghez.
Kortól és lehetőségektől függően nem egyfajta színházi emlékeket őrzünk magunkban. Egy bizonyos életkoron túl a kolozsvári (erdélyi) színházkedvelők arra a színháztörténeti játéktérre emlékezhetnek a legerőteljesebben, amelyet Harag György és színészcsapata töltött meg élettel, üzenettel, igazsággal. Sebők Klári emlékezéssorozata a Szabadság oldalain ezt a világot idézi fel, közvetlenséggel, természetes mesélőkedvvel, szeretettel. Kolozsvárnak sosem szabad hűtlennek lennie ehhez a „haragi” mércéhez.
Kétkedve kérdezem: vajon hová helyezzük legutóbbi nagyszínpadi bemutatónkat, amelynek a vendég Matthias Langhoff volt a kitalálója? A Don Juan ünnepi vacsorája a négy és fél órás előadással edzett színházlátogatónak is megpróbáltatás – hát még a bemutató főszerepét betegen vállaló Hatházi Andrásnak. Ehhez jött a következő alkalommal a díszletelem ledőléséből következő – szerencsés kimenetelű – baleset. Azt olvasom az egyik színésznővel készített interjúban, hogy ez a rendező gyémántcsiszoló. Lehet. Nekem ebből a színházi bemutatóból a baleset szó marad emlékezetes.
Innen és túl a művészeteken
Pro domo – többszörösen is, ha már erdélyiek és erdélyiségünket oly fennen hangoztatók vagyunk: azt gondolom, a Korunk márciusi számát (pártoktól függetlenül) visszhangozhatná ezekben a hetekben a média. Utóvégre az erdélyi fejedelemség külön históriánk bizonyára legfontosabb korszaka. Talán akad több külső ember, aki rátalál idehaza is erre az összeállításra. Érdemes volna talán akkora hírre jutnia ennek a történelmi múltidézésnek, mint a Kézdivásárhelyre belovagoló jelenkori személyiségnek.
Lapügy, csak másfajta, ami ma a Tribunánál történik. A részletekről ilyen-olyan információk hallhatók. Egyben biztos vagyok: a szerkesztő-képzőművész Ovidiu Petca sokat tett ezért a lapért, a jó híréért – meg kellene becsülni őt!
Futball – különböző szinteken
2013. márciusi összefoglalóból nem maradhat ki a magyar–román barátság egy kolozsvári és két budapesti epizódja. Mindhárom a focipályákról, azok közeléből. A fellegvári lelátón, a CFR–Rapid meccsen egy Rapid-szurkoló magyar zászlót égetett. (Ha már nem volt magyar játékos a pályán, valahogy be kellett hozni ide a magyar ügyet.) Egyszerűbb képlet a FIFA-büntetés miatt üres Puskás-stadionban lejátszott magyar–román. A gyepen most a magyar csapat volt a jobb, ám kicsúszott kezéből (lábából) az utolsó pillanatban a győzelem. Lett 2 : 2. A stadionon kívül a notórius hőzöngők (huligánok) győzelemre játszottak, legalább mocskos szavakkal. Pár napra rá jött egy békés 0 : 0 a CFR és a Fradi között. Két magyar csapat?
S ha már különböző szinteket említettem: Messi, Messi és újra Messi. A rádióban, egy argentínai tudósításban azt hallottam, hogy az argentinok úgy örültek a pápaválasztás eredményének, mint egy Messi-gólnak. (Április 1. közeledtén egy ilyen hír bizonyára nem hat szentségtörésnek.)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),

„Erdélyország az én hazám” - ismét találkoznak a magyarok
„Őseidnek szent hitéhez, / Nemzetséged gyökeréhez, / Testvér, ne légy hűtlen soha!” Ebben a szellemben készülnek a szervezők az „Erdélyország az én hazám” Világtalálkozóra,amelyre 2013. június 28-30-a között kerül sor Verőcén, a Csattogó-völgyben. Az idei világtalálkozó fő szervezője a Budapesti Székely Kör, Ferencz Vilmos vezetésével. Alapítója Gaál István, aki 2007-ben megálmodta az „Erdélyország az én hazám” elnevezésű Világtalálkozót.
2013. június 28-án pénteken nyit a Világtalálkozó kapuja, s rögtön Dancs Annamari koncertre hívogatunk. A Hungarica Együttes is ezen az esten lép fel. A népszerű magyar Hungarica zenekar új albuma „Test és vér” címmel nem csak Magyarországon kapható, hanem az RDS Music gondozásában, Lengyelországban is megjelent!
Június 29-én bemutatkozik a Mezőség, a Kallós Alapítvány szervezésében. Lesz mezőségi kézműves mesterek bemutatója, játszóház a Kallós Alapítvány pedagógusaival, Záhonyi András rovásírás-oktatása. „Dallamszövögető” címmel az Osztováta Együttes elsősorban a fiatalokat szórakoztatja, majd "Csaba királyfi nyomában" - őseink mondáit, dalait Olasz Etelka mesemondó adja elő. Bemutakozik a népszerű Váci Ifjúsági Fúvós Zenekar, majd este a Hazajáró televíziós műsor két népszerű munkatársa: Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor vándorok beszélnek élményeikről. Az est Tamás Gábor koncerttel zárul. A népszerű énekes nemcsak több TV-adó kívánságműsorainak kedvence, hanem a fesztivál emblematikus, határok feletti, mindenkit összekötő alakja, Svédországtól – Erdélyen és Magyarországon át – távoli kontinensekig.
Június 30-a, vasárnap a moldvai csángó magyaroké! „Petrás Incze János születésétől a Moldvai Csángó Napig 200 éven át” címmel. Az ökumenikus istentisztelet után Berszán Lajos katolikus lelkipásztor és Balázsi László ny. unitárius mb. püspök-főjegyző a Moldvából és Erdélyből elvándorolt nagyjainkra emlékeznek. A csángómagyar önazonosság konferencia mellett lesz Labdarúgó kupa az autonómiáért. A Világtalálkozó különleges színfoltja az „Erdélyország az én hazám” szabadtűziétek-készítő versenye. Vasárnap erdélyi juhtúrós puliszka főzésre kerül sor, melyre eddig 17 csapat nevezett be.
A Világtalálkozó záróünnepségét követően „Édes Gergelem” – össznépi moldvai csángó körtánc következik a Tatros Együttes kíséretében. Majd a fesztivált „Határon túlról, szívektől innen” az Ismerős Arcok koncertjével zárul. A rock-együttes rendszeres meghívottai rangos hazai kluboknak, fesztiváloknak, két dalukat a "Magyarok a nagyvilágban" weboldalán is meghallgathatják.
Az Ismerős Arcok zenekar évente 100-120 élő koncertet ad, ezek között 3-4 jótékonysági célokat szolgál. Gyakran zenélnek határon túli magyaroknak is Erdélyben, Felvidéken, és a Délvidéken. Az Ismerős Arcok alapvetően rock-zenekar, de saját szerzeményeiken kívül dalaikban gyakran népzenei elemeket is feldolgoznak.
A fesztivál résztvevője lesz a népszerű Szentegyházi Gyermekkórus 140 tagja, Haáz Sándor karnagy vezetésével. A Gyermekfilharmónia idén ünnepelte 31. születésnapját! Gratulálunk és várjuk a székely fiatalokat Verőcére! Csakúgy, mint Simándy József utódát Mészáros János Elek magánénekest!
magyarokanagyvilagban.hu

24. TUSVÁNYOS
Tudatlanok az erdélyiek csángóügyben: „ha román vagy, menj haza”
Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – hangzott el az oktatási programról szervezett beszélgetésen.
A csángó kérdés “mérhetetlen összetettségét és bonyolultságát” villantotta fel a 24. Tusványoson A moldvai magyar oktatás helyzete és jövője című beszélgetés, amelynek konklúziója az volt, javítanivaló lenne a kérdéshez való hozzáálláson, Magyarországon a talán túlzó elvárások, Erdélyben pedig a széleskörű társadalmi közömbösség szorulna újragondolásra. Egymásra kellene találni, Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – vonta le a következtetést Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke.
Minden csángó embert, aki vissza akar térni a magyar kultúrához, segíteni kell – emlékezett vissza volt tanára tanácsára Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke. 2001-2005 között az RMPSZ vállalta a felelősséget a moldvai magyar csángó oktatási programért a magyar állammal szemben, annak képviselői kérésére, egészen addig, amíg az oktatási program akkori vezetője, Hegyeli Attila és társai létre nem hozták a keresztszülő programot – idézte fel a kezdeteket Lászlófy a 24. Tusványoson szervezett kerekasztalon.
Akkor RMPSZ-elnökként úgy érezte, ez már túlságosan szerteágazó számukra, és közös megegyezéssel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vette át a koordinációt. Ez 2011-ig tartott, amikor szintén a magyar kormány felkérésére az RMPSZ-nek ismét át kellett vennie a program irányítását. Lehetőségeink szerint igyekeztünk az elmúlt tanévet úgy szervezni, hogy a 48 alkalmazott a 2190 gyermek oktatását biztosíthassa, iskolában közülük 1006-an, iskolán kívül pedig 1329-en – mondta Lászlófy. Szerinte a Hegyeli Attila nevével fémjelzett korszaknak az volt a nagy és jelentős eredménye, hogy
meghonosodott, elismertté vált a program,
„utat tört”, megkezdődött az oktatási program iskolába történő „bevonulása”. Mi ezt az utat akartuk tovább folytatni, és hisszük, a jövőt az jelentené, ha minden magyar csángó gyerek iskolai szinten, hivatalosan tanulhatna magyarul, illetve léteznének olyan középiskolák, amilyen volt az ötvenes években Bákóban, ahol folytathatnák magyar nyelvű tanulásukat – fejtette ki. Az iskolán kívüli oktatásnak a hagyományok megőrzésére, az archaikus nyelvre kellene fókuszálnia, az iskolai oktatásban pedig arra összpontosítanának, hogy segítsenek a pedagógusoknak, hogy ezt a nehéz feladatot minél jobb körülmények között betölthessék – tette hozzá.
Az erdélyi magyar közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a moldvai csángók asszimilációja már annyira előrehaladott, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, míg Magyarországon viszont talán túlságosan is idealizált kép él a csángókról, és többek között emiatt tesznek erőfeszítéseket az ügyben – vetette fel Diószegi László moderátori minőségében.
Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi pedagógus még féléve azt válaszolta volna erre, hogy az erdélyiek nagy része a munkaerőt látja a csángókban, akik a betakarításban segítenek, illetve egy plusz érdekességet Csángóföldben, ahová el lehet vinni a távolról érkező rokonokat, barátokat. Erdélyben is jellemző, hogy egy mitikus, archaikus világnak tekintik a Csángóföldet, amiért valamilyen szinten felelősséggel is tartozunk meg nem is, vagy éppen úgy tekintik a csángókat, hogy nekik is van egy sorsuk, oldják meg.
Ezen sokat a szervezetek sem tudnak változtatni, például furcsa, hogy a keresztszülő programot Erdélyben kevesen támogatják, pedig vannak tehetős emberek, talán áldoznának is erre a célra, de lehet, egyszerűen nem tudják, talán mert
a program PR-tevékenysége inkább Magyarországot célozta
– vélte a pedagógus. Diószegi hozzátette, Magyarországon a keresztszülői szerepet vállaló személyek nagy része nem mondható tehetősnek, sok köztük a nyugdíjas ember.
Márton Attila, a csángó oktatási program koordinátora erdélyiként már Csángóföldön telepedett le, 2002 őszén érkezett Lészpedre székelyföldiként. Úgy látták az elején, az a feladat, hogy ugyanúgy meg kell tanítani magyarul írni-olvasni a csángó gyerekeket is, mintha Székelyföldön lennének, de ráébredtek, sokkal többről van szó, nagy hangsúlyt kell fektetni a hagyományápolásra, vissza kell tanítani azt a kincset, ami megvan a néprajzi gyűjteményekben, könyvekben, az élő archaikus nyelvjárást megőrizve.
Valóban úgy tűnik, a székelyek túl sokat nem mozdítanak a csángó oktatási program ügyében, de ha közelebbről megnézzük, egy székelyföldi pedagógus tehet a legtöbbet a programban, tekintettel arra, hogy vidéken, falun sok régies kifejezés él még a Székelyföldön, amit Csángóföldön újra felfedezhetnek – vélte. Ezek a pedagógusok beszélik a román nyelvet olyan szinten, hogy a beépített szavakat azonnal ki tudják szűrni, és ha sikerül az iskolába bevezetni a magyar oktatást, sikerrel helytállnak a román tannyelvű intézményben is. Egyfajta „átmenetet” képeznek az „archaikus magyarok” és a magyarországiak között.
Ferencz Gabriella, aki a Csíkszeredában továbbtanuló csángó diákok kollégiumát vezeti, elmondta, az a tapasztalata, a székely közösség elég elutasító a csángó diákokkal.
Minden székely családban van egy elképzelés, hogy kik a csángók, miért élnek ott, ahol élnek, sok a téves információ, hallott már olyant is, hogy „míg mi álltuk a sarat, ők a könnyebb utat választották és elfutottak”. Kevés székely megy el megézni, hogyan élnek azok a magyarok, akiknek ősei a madéfalvi veszedelemkor vagy még hamarabb kerültek Moldvába, és hogy élték meg az elmúlt évszázadokat.
Sajnos az iskolában a tanárok is gyakran hangot adnak ennek az ellenszenvnek, addig, amíg nem ismerik meg a diákokat, volt olyan is, hogy a tanár felállította a diákot és azt mondta neki, „ha román vagy, menj haza”. Ez mind annak tudható be, hogy nem ismerik a történelmet, nem néznek utána. Gyakran szervezünk rendezvényeket, elvisszük a tanárokat a bentlakásba, ahol a gyerekek megmutathatják a kultúrájukat, hallhatják, hogyan beszélgetnek egymás közt a gyerekek csángó dialektusban, amit elhallgatnak az iskolában; kommunikációval ezen a fajta ellenérzésen lehetne változtatni – fejtette ki Ferencz Gabriella.
Ahogy Márton Áron is tanította, emberként kell a csángókhoz is közeledni, mint bármilyen más magyarhoz vagy más nemzetiségűhez, a tudatlanság és a rosszul tájékozottság okozza azt, hogy sokan tévesen ítélik meg még mindig a csángókat – vélte Lászlófy. Ez ellen tehetünk mi is, ha nem miszticizáljuk a kérdést, ha nem „megváltani” akarjuk őket, mert ez csak árthat – tette hozzá. Alázat és szolgálat a két kulcsszó, aki ezeket nem ismeri, az ne menjen se Csángóföldre, se máshova oktatni – szögezte le. Lehetséges a csángó gyerekeknek is, hogy tökéletesen beilleszkedjenek egy székelyföldi oktatási intézménybe, és mire elvégzik, egyeseknél semmilyen nyelvi vagy más különbséget, hátrányt nem lehet észlelni – vélte.
2012-ben az MCSMSZ a programot átadta az RMPSZ-nek, sok híresztelés volt akkor, hogy milyen a csángó oktatási program – mi a valóság? – kérdezte Diószegi Márton Attilától.
Nem azon áll vagy bukik a program, hogy ki irányítja
– válaszolt a koordinátor. Nyilván, sokkal jobb nekünk, ha egy szakmailag felkészült, szakmai hátteret biztosító szervezet koordinálja a programot, de igazából a moldvai oktatókon áll vagy bukik az oktatás sikere, akik minden nap a faluban következetesen elvégzi a munkáját, nap mint nap tudatosítják a gyerekekben, hogy jó magyarul beszélni, érdemes, van jövő ebben, tudnak úgy is érvényesülni, és igazából megduplázódik az esélyük – tette hozzá.
Az utóbbi másfél évet értékelve azt mondta, sikerült javítani azon, hogy tudják a pontos gyereklétszámot, nemcsak körülbelülit, minden gyerek be van iratkozva, érzi ennek a súlyát. Ez papírmunka, de fontos, hogy a gyerek is érezze, ez komoly dolog, nemcsak bemegyünk délután a játszóházba, hanem ez egy oktatási program – fogalmazott. Nem kellett egy oktatási helyszínt sem bezárni azért, mert változás történt; ha vannak is nézeteltérések, sikerült ezt megbeszélni az oktatókkal, megmaradt a rendszer, minden oktatási helyszínen gördülékenyen folytatódott az oktatás, a gyerekek igazából nem éreztek meg semmit, nem maradt el a karácsonyi ajándékozás sem – sorolta Márton Attila.
Bejelentette, szeptembertől két új oktatási helyszín is lesz,
Szőlőhegy és Újfalu, lesz gyerek is, van ingatlan, fél éve elkezdték az előkészületeket, felmérték az igényt a közösségben. Az egyetemistákat tovább támogatja a pedagógusszövetség, külön ösztöndíjalapot hozott létre nekik, a Jáki Sándor Teodóz Alapot, amit tényleg csak azok az egyetemisták kapnak meg, akik megérdemlik, kitűztünk számukra egy tanulmányi eredményt célként, amit el kell érni – mondta.
Meg tudtuk oldani a gyerekek nyári táboroztatását is, nem hagytuk magukra azokat a pedagógusokat, akiknek nincsenek külföldi, magyarországi kapcsolatai, olyan támogatóik, akik megszervezik és az anyagi hátteret biztosítják egy jutalomtáborhoz, meghirdettük a Pillangó tábort, amelyre pályázhattak – közölte.
Korábban gyakran kerültek be jószándékú magyarországi fiatalok romántudás hiányában a programba és nem voltak annyira eredményesek, illetve volt olyan is, hogy egyesek 1-2 évre mentek csak Moldvába tanítani képesítés nélkül – mi a helyzet jelenleg a pedagógus-utánpótlással? – kérdezte Diószegi. A pedagóguszszövetség álláspontja az volt,
annak az oktatónak, aki a helyszínen megállja a helyét,
meg kell adni minden lehetőséget, hogy ott tudjon maradni, gyökeret tudjon verni, betelepedjen mint néptanító, aki aztán akár a közösséget is meg tudja szervezni – mondta el Márton Attila. Tavaly túljelentkezés volt a megüresedett helyekre, azokat választották, akiknek megvolt a megfelelő szakképesítése, ez várhatóan most is így lesz, versenyvizsgát hirdetnek, és a szakképesítetleneket várhatóan le tudják cserélni szakképzett oktatókkal – magyarázta.
Néha embert próbáló körülmények közé kerülnek a Moldvában oktató pedagógusok, miért cserélte le kézdivásárhelyi katedráját egy ilyen feladatra? – kérdezte Diószegi Ferencz Évától, aki 19 évig a Nagy Mózes Gimnáziumban oktatott. Petrás Incze János is ott tanult a kantai gimnáziumban, ő volt az, aki 1841-ben először hivatalosan is felhívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét a csángók ügyére, azt írta, iskolára, kántorra, orvosra és papra van szükség, hogy fennmaradjon a közösség – mondta Ferencz Éva. Személyes indíttatásáról elmondta, magyar-angol szakosként angol tanított, „kifogyott” alóla a magyaróra, és úgy érezte egy idő után, túl sok volt a globalizációból, „úgy éreztem, megfizettem a nagy világrendnek, amivel tartozom, most már kicsit magammal akarok foglalkozni és a mieinkkel, így jelentkeztem a csángó oktatási programba”.
Igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne legyenek elvárásai, „ami van, azt úgy fogadjam, és abból próbáljak építkezni, ami a rendelkezésemre áll”. Szembesült újoncként azzal a konfliktussal, ami a helyszínen az oktatási program koordinációja körüli változásokból is eredt; Külsőrekecsinben ez sokszorozott volt, mivel az épület az MCSMSZ tulajdona, a programot viszont az RMPSZ működteti. Iskolában tanít Külsőrekecsinben, a román kollégák nagy többsége Bákóból jár be, 30 km-ről. A csángó falvakban nagyon nagy szükség lenne értelmiségre, ám benyomása szerint ezek
a román tanárok nem azonosulnak a közösséggel,
nem tekintik feladatuknak a gyerekek nevelését, az intézmények – polgármesteri hivatal, rendőrség – is nagyrészt magára hagyja a közösségeket, nem igazán törődnek azzal, mi történik ezekben a falvakban.
„Nem hiszem, hogy ezek a csángó falvak ne tudnák idővel kitermelni a saját értelmiségüket, ahhoz viszont nem elég, hogy van 50 pedagógus, akinek a vállán nyugszik ez az egész csángó kérdés” – vélte. Ha azt tekintjük, 26 helyszínen folyik magyar oktatás, nagyon jó dolog, de ha azt nézzük, hány olyan település van, ahol nincs, akkor már nem ilyen pozitív a kép – tette hozzá. Szerinte előbbre lennénk, ha már 1990 után az erdélyi magyar döntéshozók elkezdenek foglalkozni a kérdéssel.
Ferencz Gabriella nem tartja előremutatónak azt a hozzáállást Csíkszeredában, amikor egy odakerült 15-16 éves csángó gyereknek az identitását firtatják, viszont neveléssel, a magyar kultúrához való kapcsolódás erősítésével lehetne kialakítani bennük a csángó értelmiségi tudatot, ugyanakkor amíg rossz a gazdasági helyzet Csángóföldön, nehéz elvárni is, hogy „hazamenjenek” és otthon felvállalják ezt a szerepet. A résztvevők nagyon fontosnak nevezték az egyház szerepét is csángókérdésben. Mint Diószegi elmondta, fontos lépések történtek, például a iasi-i római katolikus püspökségnek van egy határozata, amely előírja, ha valahol Moldvában alkalomszerűen kérik magyar mise celebrálását, azt meg kell engedni. A Teleki László Alapítvány több alkalommal is szervezett ilyen magyar nyelvű misét csángó falvakban.
Transindex.ro

Szobrot állítottak Budau Lina moldvai csángómagyar népművelőnek
A Bákó megyei Magyarfaluban augusztus 4-én, vasárnap szobrot állítottak a tavaly meghalt Budau Lina népművelőnek, a moldvai magyar kultúra kiemelkedő egyéniségének – közölte hétfői hírlevelében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ).
Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész alkotását egri támogatók kezdeményezésére állították fel a magyarfalusi közösségi ház udvarán. Amint az RMDSZ hírlevele fogalmaz, Budau Lina 2007-ben állt a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által kezdeményezett, a moldvai magyar kultúra megőrzésére irányuló program szolgálatába. A falu valamennyi magyarórára járó gyerekét és fiatalját énekre és táncra tanította. Munkájának vezérelve volt, hogy továbbadja azt a tudást, azt a szellemi örökséget, amelyet a szülőktől, nagyszülőktől örökölt.
A szoboravatáson mondott beszédében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök született népművelőnek, tanítónak, értékmentőnek és értékteremtőnek nevezte Budau Linát. „Tudjuk, itt néha nagyon nehéz magyarnak megmaradni, de azt is tudjuk, hogy ezt a szigetet csak az itt élő közösség tudja megtartani. (...) A Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatására mindig számíthatnak, ám a magyarfalusi emberek bátorságán, kitartásán, akaratán múlik a közösség megmaradása" – idézte a közlemény az RMDSZ elnökét.
Pogár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének az elnöke az MTI-nek elmondta, hogy a 19. században élt Petrás Incze János, a csángómagyarok néphagyományait először lejegyző pap klézsei szobra után Budau Lina a második, magyarságát vállaló moldvai csángó személyiség, akinek szobrot állítanak szülőföldjén. Budau Lina 43 éves korában, 2012 tavaszán halt meg súlyos betegség következtében. MTI
Erdély.ma

Népnevelőnek avattak szobrot Magyarfaluban
Budau Linának, a csángóföldi magyar oktatási program helyi nevelőjének avattak szobrot augusztus 4-én, vasárnap délután a Bákó melletti, 1500 lelkes Magyarfaluban.
Budau Lina 2007-ben állt a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által kezdeményezett, a moldvai magyar kultúra megőrzésére irányuló program szolgálatába, majd a falu összes, magyar órára járó gyerekét és fiatalját tanította. Órarend szerinti foglalkozásokon tanított éneket és táncot, emellett számos, a helyi szokásokat bemutató előadást szervezett. Munkájának legfontosabb vezérelve volt, hogy továbbadja azt a tudást, azt a szellemi örökséget, amit a szülőktől, nagyszülőktől örököltek.
„Született népművelő, tanító, értékmentő és értékteremtő volt Budau Lina asszony, akinek az emléke előtt ma fejet hajtunk. A közösség iránta érzett megbecsülését jelzi ez az ünnepség. Ez a közösség szereti szülőfaluját, szeretnek itt lenni, hiszen minden, ami őket körülveszi, a kezük munkája, ők építették" – mondta az avatóünnepségen Kelemen Hunor RMDSZ-elnök rámutatva: „Magyarfalu is egy ilyen sziget, ahol magyarul tanulnak, magyarul énekelnek és magyarul imádkoznak". A szövetségi elnök elismerte, hogy egy ilyen térségben néha nagyon nehéz lehet magyarnak megmaradni, de hozzátette: ezt a szigetet csak az ott élő közösség tudja megtartani.
Az RMDSZ elnöke a szövetség támogatásáról biztosította a helyi közösséget. Budau Lina szobrának felállítását az egri Molnár László és családja kezdeményezte, akik a magyarfalusi csángó közösség régi támogatói. A szobor alkotója Kő Pál, Kossuth díjas szobrászművész, a budapesti Képzőművészeti Egyetem volt rektor-helyettese.
Pogár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének az elnöke az MTI-nek elmondta, hogy a 19. században élt Petrás Incze János, a csángómagyarok néphagyományait először lejegyző pap klézsei szobra után Budau Lina a második, magyarságát vállaló moldvai csángó személyiség, akinek szobrot állítanak szülőföldjén. Budau Lina 43 éves korában, 2012 tavaszán halt meg súlyos betegség következtében.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

Elfogyóban a moldvai magyarság?
Petrás Incze Jánosra, a csángó misszionáriusra emlékeztek szeptember 21-én Egerben, születésének 200. évfordulója alkalmából. Petrás a teológiát Egerben végezte, 1836-ban szentelték fel, majd visszatért szülőföldjére, ahol sokat tett a moldvai magyar kultúra fenntartásáért és megörökítéséért A klézsei pap volt az első csángó folklorista, gyűjtéseit a Magyar Nyelvőr is publikálta. A Rádió Orient műsorában Tampu Stelián, a Csángó tükör főszerkesztője beszélt a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről.
A csángó helyett pontosabb a moldvai magyarság kifejezést használni. Románia keleti megyéiben, a történelmi Moldvában már a honfoglalás kora óta élnek magyarok, a székely migráció pedig időről-időre megerősítette a román tömb által körülvett magyar közösséget. A csángó név egyik magyarázata, hogy az gúnynévként ragadt a keletre vándorló székelyekre, akik több hullámban érkeztek, a szó ugyanis ’vándorló’, ’tekergő’ jelentéssel is bírhat.
A megkülönböztetés ma is él Moldvában: a már évszázadokkal korábban ott élő magyarokat a később érkezett székelyek csángónak nevezték, de magukat székely magyarnak vallották. Moldva északi részén, Románvásár környékén találhatók a régebbi közösség leszármazottai, egy újabb székely hullám az 1764-es Madéfalvi veszedelem után érkezett, ők alkotják a déli székelyes csángók zömét.
A moldvai magyar közösség legősibb magjának eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint az Etelköz elhagyása után a Szeret menti kiváló legelőknél telepedett meg a honfoglalók egy csoportja. Más vélemény szerint a kora középkorban a vidék a kunok szállásterülete volt, ők pedig beolvadtak a később érkező magyar népcsoportok közé. Ezt az elméletet osztja a műsor vendége, Tampu Stelián is. Folynak genetikai kutatások moldvai magyar településeken és az eddigi eredmények alátámasztják a kun örökség meglétét – tette hozzá a Csángó tükör főszerkesztője.
A 13. században a Német Lovagrend hatására megindult a római kereszténység térnyerése a kora középkori magyar állam határaitól keletre is. Feltehetően e hatásnak köszönhető a Moldvai magyarok erős kötődése a katolikus valláshoz, amit tovább mélyített az olasz hittérítők munkája a 19-20. század folyamán. Az identitás sarokkövei a vallás és a nyelv. Ma az ortodox Románia északkeleti megyéiben mintegy 250 ezer katolikus hívő él, ez a szám a nagyrészt már asszimilálódott, így román öntudattal rendelkező magyarságot jelöli. Moldvában az elmúlt 20 évben töredékére csökkent a magyar nyelvet beszélők közössége, míg 1992-ben 62 ezer főt számláltak, 2002-ben ez 45 ezerre esett vissza. Napjainkban már csak „5-7 ezerre becsülhető a magyarul beszélő és magyar öntudatú moldvaiak száma” – mondta el Tampu Stelián a magyar nyelvű oktatásban részt vevő gyerekek és szüleik létszámára hivatkozva.
Petrás Incze János kántor családba született 200 évvel ezelőtt Forrófalván. Születése évfordulója alkalmából az Egri Hittudományi Főiskola emlékülést szervezett szeptember 21-én. A rendezvénynek a jeles folklorista szerzetes egykori nevelőintézménye ad otthont. Egerben lépett Petrás a minorita rendbe, 1836-ban szentelték fel, nem sokkal később hazaküldték missziós munkára Moldvába. Pusztinában kezdte szolgálatát, majd Klézse plébánosa lett. Olasz felettesét kísérve Borszékre megismerkedett Döbrentei Gáborral, a Magyar Tudományos Akadémia első titkárával. Az érdeklődő Döbrentei Petrás révén a csángók helyzetéről, kultúrájáról informálódott, néprajzi megfigyelései és népdal gyűjtései, melyeket a Magyar Nyelvőr is publikált, levelezés útján hívta fel a hazai figyelmet a távoli magyar közösségre. „1861-ben létrejött a Szent László Társulat azért, hogy a Moldvában élő magyarok gazdasági, szociális és kulturális segítését előmozdítsa” – fejtette ki a Csángó Tükör főszerkesztője. Petrás Incze János vállalta az érkező adományok és a támogatott templomépítés koordinációját, az elszigetelt magyar közösségekért kitartóan dolgozott haláláig.
Az emlékülés egyik fő szervezője a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, melynek névadója a jeles Szabófalvi költő, akit Reményik Sándor ihletett. Az egyesület célkitűzése a Moldvai magyarok kultúrájának ápolása, megismertetése, kapcsolattartás a testvérszervezetekkel és hazánkba érkező moldvaiak felkarolása.
orientpress.hu
Erdély.ma

„Ez tetszik” – Székelyudvarhelyen
2013 októberében a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában egy olyan időszakos kiállítás nyílt meg, melynek anyaga a Korunk Galéria és az intézmény alapgyűjteményének részét képezte, és így számos közismert – néhai és ma is élő – erdélyi képzőművész alkotása került közszemlére.
A tárlaton, többek között, Balázs Péter, Balogh Péter, Barabás Miklós, Benczédi Ilona, Bene József, Biró Gábor, Gy. Szabó Béla, Györkös Mányi Albert, Incze János Dés, Istók János, Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Jovián György, Kalló László, Kiss László, Kolumbán-Antal József, Kulcsár Béla, Makár Alajos, Márkos András, Maszelka János, Murányi-Mátza Éva, Nagy Albert, Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos, Pongrácz Antónia, Sükösd Ferenc, Székely József, Tirnovan Ari-Vid, Varga Welther Júlia, Vernes András, Würtz Ádám képzőművészek alkotásai szerepeltek.
Veres Péter muzeológus, Haáz Rezső Múzeum és Képtár
Szabadság (Kolozsvár),

Képzőművészeti gyűjtemény anyagából nyílt tárlat Udvarhelyen
Nagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este.
Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra.
A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek.
A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten.
Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára.
Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi.
A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként.
A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást.
Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),

Elismerés a munkájáért
A moldvai magyar oktatás megalapozásában vállalt szerepéért Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult csíkszeredai magyar szakos tanárnak, volt iskolaigazgatónak adományozta A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) az idén első alkalommal kiosztott Petrás Incze János-díjat.
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a fővédnöke az idei, szombaton megrendezendő budapesti csángó bálnak, amelyen A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) által alapított Petrás Incze János-díjat is átadják. A díjat idén először osztják ki, és azok kaphatják, akik sokat tettek a moldvai magyar oktatás érdekében. A kitüntetést Petrás Incze János (Forrófalva, 1813. − Klézse, 1886. szept. 6.) moldvai csángó katolikus pap, folklórgyűjtő, nyelvész után nevezték el.
Csíkszeredai az első kitüntetett
A csángó gyerekeket támogató, az AMMOA-val szoros együttműködésben dolgozó, Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke, Pákozdi Judit elmondta, a Petrás Mária-kerámiát, oklevelet és pénzjutalmat tartalmazó díj idei kitüntetettje Borbáth Erzsébet, akinek a moldvai magyar nyelvű oktatás megalapozásában, az első generációs értelmiség kinevelésében vállalt szerepéért adományozzák azt.
Alázattal kell szolgálni
A jelenleg Csíkszentmártonban élő Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult magyar szakos tanár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola volt igazgatója a tőle megszokott szerénységgel fogadta a kitüntetés hírét. Mint portálunknak mondta, egészségi állapota miatt nem tudja személyesen átvenni azt, de nagy megtiszteltetésként értékeli, hogy őt jelölték a díjra. Megfogalmazta, ha Széchenyi a legnagyobb magyar, és Orbán Balázs a legnagyobb székely, akkor Petrás Incze János a legnagyobb moldvai magyar. „Hogy lehet kiérdemelni egy olyan díjat, amelyet az ő neve fémjelez? Egyetlen módon: alázattal szolgálni, cselekedni a moldvai csángómagyarok ügyéért, amelyért ő életével, áldozatos munkájával küzdött, dolgozott, és példát mutatott az utána jövők számára, hogy »vérei ne maradjanak az értelem míveletlenségében«” – foglalta össze gondolatait Borbáth Erzsébet.
Munka a csángó gyerekekért
A pedagógus munkája 1990 óta fonódik össze a csángó gyerekek oktatásával, akkor érkeztek Csíkszeredába, a József Attila Általános Iskolába moldvai csángómagyar gyerekek, hogy magyar nyelvű oktatásban részesülhessenek. Az iskola akkori munkaközössége felvállalta a programot, melynek keretében 2000-ig, a szakszerű moldvai magyar oktatás beindulásáig az iskola felső tagozatán minden évben egy osztálynyi csángó fiatal kezdhette el a magyarul tanulást. A fakultatív magyarórák moldvai elindítása után 2000-től a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) megbízásából Borbáth Erzsébet szakirányítója volt a programnak, amelyből egy évvel az RMPSZ előtt, 2004-ben lépett ki. 2011-től, amikor ismét az RMPSZ-t bízták meg a csángómagyar oktatási program irányításával, a felügyelőbiztosság munkájában vesz részt.
„Szakmai hozzáértésre van szükség”
Borbáth Erzsébet véleménye szerint a fakultatív magyarórák mellett a középiskolában magyarul továbbtanulni kívánó moldvai csángó gyerekek számára jó lenne egy átmeneti időszak magyar tannyelvű általános iskolában, mielőtt kilencedik osztályba kerülnek. Az óvodától nyolcadik osztályig tartó román tannyelvű oktatásról hirtelen magyarra váltani ugyanis nehézséget és hátrányt is jelent a diákok számára – mutatott rá. A csángómagyar oktatási program jelenlegi helyzete kapcsán azt mondta, a szakmai hozzáértés nagyon fontos. A Moldvában tanító pedagógusok jó szándéka vitathatatlan, a munkát pedig ki-ki képességei és felelősségérzete szerint végzi – értékelte.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

In memoriam Mezei József
Június 13-án Bukarestben elhunyt Mezei József. Újságíróként kezdte pályáját Kolozsváron, majd Bukarestben folytatta. Képzőművészeti kiállításokról írt beszámolókat, román és magyar művészekről tanulmányokat, monográfiákat a legmagasabb szakmai szinten, nem irodalmat írt a látványról.
A képi-vizuális művészet forrásához vezetett közelebb, ami megfogalmazhatatlan, de élmény – az emberi lélek. Így fogalmaz egyik írásában: „a világlistán is magasra helyezem azokat a művészeket, akik a két világháború időszakában egyedülálló erdélyi szellemiséget képviselnek a festészetben, Nagy Albert, Fülöp Antal Andor, Incze János Dés…”.
Isten vele.
Kancsura István
Mezei József /Kolozsvár, 1938. szept. 6. – Bukarest, 2014. június13./ az 1990-ben újraindult Művelődés folyóirat főszerkesztője, 1991-től főszerkesztő-helyettese. Balogh Péter szobrászművésztől írt monográfiát: Balogh Péter (1976). Szabadság (Kolozsvár)

Széthúzásra panaszkodnak a csángók
Akadozik a kapcsolattartás, az együttműködés a csángó civil szervezetek között, a moldvai csángó magyaroknak nincs egy erős érdekképviseletük – írja lapunkhoz eljuttatott nyilatkozatában a Moldvai Csángó Tanács.
A több, moldvai csángó magyarokat képviselő civil szervezet alkotta testület a Petrás Incze János Klézsei Napok keretében tartott tanácskozást követően kiadott dokumentumban arra hívja fel a figyelmet, hogy a romániai és magyarországi pártok, a támogató civil szervezetek egy része nem konzultál a csángó tanáccsal, hol az egyik, hol a másik csángó civil szervezetet részesíti előnyben, ezáltal is nehezítve a csángóügy egységes képviseletét.
A moldvai csángó magyarok jövőjéről, a civil szervezetek szerepéről szervezett tanácskozáson rámutattak: erős érdekképviselet nélkül, a csángó közösségekkel történő szoros kapcsolattartás hiányában, a csángó emberekben az elért eredmények ellenére is él a félelem, mely megakadályozza őket jogaik, a hatályos törvények érvényesítésében.
„A moldvai csángók erős érdekképviselete nem zárja ki a civil szervezetek öntevékeny, bátor kezdeményezéseit a csángó magyar identitás vállalásáért, a hagyományos népi kultúra értékeinek megmentéséért, éltetéséért, megmaradásukért Moldvában” – szögezik le a tanácskozás résztvevői, akik egyházi vonatkozásban szükségesnek tartják a magyar imák, szertartások visszatanítását.
Az oktatási program kapcsán pozitívan értékelték a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének szakmai és anyagi felelősségvállalását, az iskolai és iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás, hagyományápolás irányításában, működtetésében, ugyanakkor az együttműködés szorosabbá tételét kérték. Kifejtették, a csángó tanács a továbbiakban tematikus vitafórumokon igyekszik megoldásokat találni az oktatási, kulturális, gazdasági, szociális, turisztikai problémákra, a felnőttképzés hatékonyságának, az értelmiség szerepvállalásának erősítésére, egy bákói területi oktatási központ létesítésére.
Ehhez a romániai és magyarországi pártok, mindenkori kormányok, civil szervezetek támogatását kérik, ahogyan azt is, hogy a csángókat érintő döntéseik meghozatalakor vegyék figyelembe a csángó tanács hely- és helyzetismeretére alapozott véleményét – áll a Forrófalvi Phoenix Kulturális Egyesület, a Szeret-Klézse Alapítvány, a Külsőrekecsinért Egyesület, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége, a csíkfalusi Csángó Rádió, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Domokos Pál Péter Alapítvány képviselői által aláírt nyilatkozatban.

A forrás őrzője
Kallós Zoltán kincsei a Spectrum Színházban
A visszafogott, csendes mezőségi ember érzelem- és hitvilágának gazdagságát ismerhette meg szombat délután a marosvásárhelyi Spectrum Színház közönsége. A népi értékeket előtérbe helyező társulat székhelyén ezúttal nem színpadi produkcióra, hanem egy igazi folklórkincsnek számító mű, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató balladagyűjteménye legújabb kiadásának bemutatójára várták a nagyérdeműt.
Török Viola rendező, színházalapító a rendezvény házigazdájaként elmondta, hogy mennyire fontos mozzanat ez a bemutató a nemrég alakult Spectrum Színház életében, majd azt is elárulta, hogy az 1970-ben megjelent Balladás könyv meghatározó élmény volt számára, és a népköltészetet, ezen belül pedig a balladát azóta is egy olyan forrásnak érzi, amelyből munkája során mindegyre megpróbál meríteni. A tavaly decemberben Kolozsváron újra kiadott gyűjteményről dr. Pozsony Ferenc akadémikus, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének vezetője értekezett.
– Miért tartották fontosnak Kolozsváron 2014 végén kiadni a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb balladákat? Ezeknek a népi alkotásoknak igenis helyük van posztmodern életünkben, hiszen emberek alkotásai, és emberekről szólnak. A földi ember életéről, tiltott szerelemről, gonosz anyáról és anyósról, megesett leányról, a hűség és a szeretet próbájáról, rossz vagy jó feleségről – mondta elöljáróban dr. Pozsony Ferenc, majd időben és térben is elhelyezte a ballada műfaját.
– Az európai balladaköltészet a reneszánsz korban jött létre, akkor, amikor Nyugat-Európában a közösségi értékrend összeütközött az egyéni vágyakkal. A közösségi rend és az egyéni érzelemvilág közötti szikrázásból született a ballada. A műfaj elsőként Franciaországban alakult ki az elit rétegnél, majd más társadalmi rétegek is átvették, így a nemesi és a földműveskultúra elemeit ötvözi. Ahogy a földrajzi térben is elterjedt, nemzeti változatai alakultak ki. A magyar balladaköltészet integrálta a honfoglalás kori és a látomásos középkori kultúra elemeit, de elsősorban a reneszánsz ember érzelemvilágának tükröződése. A magyar nép a 19. század közepén fedezi fel. Az első autentikus gyűjtés 1841-ből származik Petrás Incze János katolikus paptól, aki moldvai balladákat jegyzett le. Kriza János 1863-ban a Vadrózsák című, balladákat is tartalmazó népköltészeti gyűjteményével lázba hozta az értelmiséget. Büszkeség töltötte el az értelmiségi réteg képviselőit, akik rádöbbentek arra, hogy nemcsak más népeknek vannak ilyen kincseik. Ezután az Arany János által Vadrózsa-pörnek nevezett eredetvita következett, amely szerepet játszott abban, hogy a műfaj nemzeti szimbólummá vált. Másodízben 1970-ban Kallós Zoltán hozta lázba gyűjtésével az értelmiségieket. Balladás könyve a táncházmozgalom jelké- pévé vált, és igazi bestsellerként számtalan kiadást élt meg.
Az akadémikus a továbbiakban az újonnan kiadott gyűjteményt ismertette. A könyv a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb, legpatinásabb balladákat tartalmazza. 550 ballada és balladás ének található benne, és 528 változat dallamát is közzéteszi. Egy DVD is tartozik hozzá az eredeti gyűjtésekkel, a húszórás hanganyag 348 balladaváltozatot szólaltat meg. Ami a kivitelezést illeti, az 1970-ben kiadott Balladás könyv szerkezetére álmodták, tervezték meg. Az első fejezet a régi balladákat – 37 altípus 319 szövegváltozatát –, a második fejezet az új stílusúakat – 16 altípus 187 változatát – tartalmazza. Az első kiadáshoz hasonlóan a kötetet balladás dalok zárják, ezekből 56-nál többet találunk. Ami az 528 szöveg dallamát illeti, minden változatnál az eredeti kotta leltári száma is megtalálható, ezeket a kottákat ugyanis Kallós Zoltán a kommunizmus éveiben a Magyar Néprajzi Múzeumba menekítette. Az új kiadás újdonságának számít az eredeti dallamkották rajza, továbbá Kallós Zoltán 1942-es gyűjtőfüzetének képi megjelenítése, amely az 1926-ban született néprajzkutató már tizenévesen megmutatkozó világlátását, kivételes művészi érzékenységét és tehetségét tükrözi. A könyvet dokumentumértékű fotók egészítik ki, amelyeket Kallós Zoltán, Korniss Péter fotó- és Szervátiusz Péter szobrászművész készített. Az új kiadás, a régitől eltérően, nem tartalmazza Szabó T. Attila művelődéstörténeti tanulmányát, de megtalálható benne Kallós Zoltán vallomásos jellegű utószava a gyűjtés körülményeiről. Gazdagon összeállított szójegyzék kíséri, ugyanakkor újdonsága, hogy az adatközlők jegyzékénél a név, születési év, származás mellett az énekesek közötti baráti, rokoni szálakra is fényt derít, így nemzedékek sorát lehet belőle rekonstruálni.
A méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy a néprajzkutató soha nem részesült rendszeres anyagi támogatásban, morális támogatást viszont többek között Kodály Zoltántól is kapott. 1989-ig folyamatos zaklatások közepette végezte munkáját, gyűjtéseit Magyarországra menekítette. Adatközlői minden életkort átfognak, a legfiatalabb 9, a legidősebb 89 éves.
– Kallós Zoltán szerencsés kezű gyűjtő. Emberi világa, személyisége meg tudta szólaltatni a zárkózott mezőségi embereket. Megszállottsággal végezte munkáját, és sosem törekedett a mennyiségre, mindig a legcsodálatosabb esztétikai minőséget hordozó alkotásokra összpontosított. (…) Klasszikus gyűjtőpontjai a Mezőség, Moldva, Kalotaszeg, illetve a Gyimesek voltak. Az ötvenes években olyan 60-70 éves adatközlőkkel is találkozott, akik a 19. században születtek. Hangfelvételei, gyűjtései jelzik, hogy a falusi emberek mély átéléssel, sokszor egymást segítve énekelték a balladát. Kallós Zoltán számára nem is a szöveg, hanem a dallam volt az elsődleges. A moldvai csángók érzelemvilága közel állt az ő mezőségi lelkületéhez.
Az ismertető végén dr. Pozsony Ferenc a leggazdagabb magyar népballadai gyűjteménynek és európai ritkaságnak számító kiadványt Kallós Zoltán élete, munkája megkoronázásának nevezte.
Az est második felében a népi kincsek védelmezője vette át az irányítást. Kallós Zoltán végtelen szeretettel szólította közönség elé a vele tartó adatközlőket, egy válaszúti "kislányt", a 22 éves Füleki Renáta Imolát – aki 7 évesen, a falu mindössze négy gyerekkel induló első magyar osztályának elsőseként Zoli bácsitól tanulta a szebbnél szebb balladás énekeket – és a visai 72 éves Kis (született Méhesi) Erzsébetet, aki 400-500 éneket tud. A néprajzkutató intésére egymás után csendültek fel a legváltozatosabb dallamok, középkori eredetű látomásének, nagyböjt előtti ének, katona- és szerelmes dal, és olyan ismert balladák helyi változatai is, mint a Kőmíves Kelemen vagy A halálra táncoltatott leány. Ezekben a percekben a nagyérdemű egy ezerízű, kiapadhatatlan forrásnál találta magát, és a forrás őrzője végtelenbe látó, csillogó szemmel kínált fel egyre többet a megtartó vízből. Végül így búcsúzott:
– Nekünk kötelességünk ezeket a hagyományokat éltetni. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékmentő háromszéki fiatalok
Nemes munkát végez immár negyedik esztendeje a Magyar Polgári Párt célkitűzéseivel szimpatizáló, Sepsiszentgyörgy és a városhoz tartozó települések fiataljaiból verbuválódott Magyar Erdélyért Egyesület (Mert). Temetőinkben jeles negyvennyolcas személyiségek jobbára gondozatlan síremlékeit próbálják felújítani, menteni, a jeltelen, de hiteles adatok alapján azonosított hantokat megjelölik. Jobbára a szabadságért küzdő rangos negyvennyolcasok és közhonvédek elhagyott sírjai szorulnak gondozásra.
2012-ben a sepsiszentgyörgyi vártemplomi temetőben egy dísztölgy (ritka „cserejegenye”) ültetésével indult a tevékenységük. A sepsiszentgyörgyi Szilágyi Sámuel (1799–1857) 1848-as alezredes sírhalmához került a ritka fa, mely az aszály áldozata lett, így az ünnepek előtt egy Olasztelekről származó példánnyal cserélik ki.
Emléktáblával jelölték meg a sepsiszentgyörgyi katolikus temetőben a Nagy család sírboltját, ahol az önéletíró Nagy Elek (1799–1872) honvéd alezredes porai pihennek, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a szabadságharcban.
A fiatalok a sepsiszentgyörgyi vártemplomi, majd a kilyéni és szotyori temetőben is derék mentő munkát végeztek. A vártemplomi temetőben emlékkopját állítottak Eimann Károly (1828–1902) honvéd főhadnagy beazonosított egykori sírhalma közelében. Ebben Hajdú Loránd vártemplomi énekvezér volt segítségükre. Az emlékkopja Gazda Zoltán, Bodor János és Ferencz Botond munkája. Ezekkel párhuzamosan mentették és rendezték ugyancsak itt három másik negyvennyolcas személyiség síremlékét: Gyárfás Károly honvédtizedes nyughelyét, Gyárfás Lajos düledező sírkövét és Szabó János honvéd sírját.
– Az egyre fogyó honvédsírokra különös figyelmet fordítunk – mondta Nagy Gábor egyesületi elnök. – Kónya Ádám egykori térrajza alapján akadtunk rá 2013 nyarán a kilyéni unitárius temetőben a Kökösnél hősi halált halt Incze Ferenc (1806–1849) közvitéz és Incze József (1828–1908) tizedes sírjaira, kiszabadítottuk az orgonabozótból, újraírtuk a még álló sírkövek feliratát. Hasonló módon jártunk el Huszti Mózes (1816–1890) honvéd síremlékével is. Tehát három negyvennyolcas harcos megújított emlékével gazdagodott Kilyén, és ha a helyieknek gondjuk lesz ezekre, minden év március 15-én hosszú ideig emlékeztetik az ott élőket, hogy e település fiai is részesei voltak szabadságharcunknak. Csoportunk ez évben is elhelyezi mind a három felújított sírhalomra az emlékezés koszorúit. Kilyéni munkánkat ebben az évben folytatni akarjuk, ugyanis Kónya Ádám térrajza szerint a Székely–Potsa családi kriptában nyugszik Székely Gergely (1822–1897), a kökös-uzoni ütközet sebesültje, honvéd huszár főhadnagy s testvérbátyja, Székely Károly (1820–1879) is, akik kiemelten fontos szerepet töltöttek be a szabadságharcban. Ezt a családi kriptát emléktáblával akarjuk megjelölni. A közelben sikerült azonosítani a szabadságharcban részt vevő, fiatalon elhunyt kilyéni Szilágyi László sírhelyét, régi, pusztuló emlékköve mellé újabb sírjelt akarunk állítani. E sorok írója szerint Szilágyi László (1829–1848) ifjú nemzetőr szüleivel egy sírban nyugszik, ugyanis a Szilágyi-sírkövön, amelyet néhai Szilágyi Ferenc sepsiszentgyörgyi lakossal azonosítottunk, még most is kivehető a Boga Jutzi név. Az asszony adataink szerint Szilágyi László édesanyja volt, édesapja pedig Szilágyi Sámuel jobbágy. Itt jegyezzük meg, hogy a Szilágyi-sír közelében van a restaurált Czakó-kripta. Többek mellett itt pihennek haló porai a nemzetőr hadnagy Kilyéni Czakó Áronnak (1821–1900), aki Világos után bujdosott, majd várfogságot szenvedett. A „mozgó nemzetőrök hadnagyának” emléke azonban egyre halványul. Ősi kúriájuk ma is áll Kilyénben.
– Szotyorban Gidófalvi László (1820–1907) honvéd főhadnagynak emlékkövet állítottunk – folytatta Nagy Gábor –, mert a régi síremléken csak a felesége neve szerepelt. Feltételeztük, hogy férjét is oda temették. „Gidófalvi László jogász volt, negyvennyolcas főhadnagy – írta Városom, Sepsiszentgyörgy című könyvében Kisgyörgy Benjámin (2004). – A szabadságharcban Bem seregében harcolt, a piski csatában kitüntették. Világos után apja közbenjárására kapott kegyelmet. Sepsiszentgyörgyön hunyt el, a szotyori temetőben helyezték örök nyugalomra.” Jó volna tudni, hogy ebben az esztendőben ki lesz, aki egy szál virágot helyez Bem tábornok harcosának emlékkövéhez. Szotyorban Lőrincz János (1818–1887) nemzetőr és honvéd hadnagy sírkövét is felújította a Mert önkéntes munkacsoportja, újraírták a kő eredeti feliratát. Itt Miklós András helybeli lakos segítette őket. Lőrincz János anyagiakkal támogatta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium főépületének építését. A sírkő közelében áll a Lőrincz József (1820–1876) honvéd őrnagy emlékére tavaly elhelyezett emlékkopja, amelyet a család késői leszármazottja, Lőrincz Kálmán nagyborosnyói alpolgármester állíttatott (Kiss István munkája). Bem kedvenc hadsegéde volt, érdeme, hogy ő mentette meg Bem napiparancsait. Nagyszebenben halálra ítélték, amit várfogságra változtattak. Kálnok negyvennyolcas hőseinek egyike volt Incze János honvédkatona is, aki végigküzdötte a szabadságharcot, s akinek a falu nyugati szélén elterülő, de ma is használt temetőjében (Pityókás temető) lévő síremlékére Szígyártó András és Vilikó Lajos kálnoki lakos, falukrónikás hívta fel a figyelmet. Életéről nem sokkal tudunk többet, mint amennyit sírkövén olvashattunk: Incze János Székely gyalogkatona, haláláig volt hazájának jó fia. Éltében számlált 72 éveket s végig tisztességben töltötte ezeket. Mh.1880 nov. Béke porának. A nagyon elhanyagolt, gondozatlan síremléket előbb Szígyártó András a mezőtúri fiatalokkal közösen mentette, tavaly ősszel pedig a Mert fiataljai keretbe foglalták a hantokat, felújították a sírkövet, újraírták a sírfeliratot.
– Az unitárius temetőben nyugvó másik kálnoki, Incze János (1817–1903) nemes székely huszár síremlékét és az azt övező vaskerítést is mi tettük rendbe – folytatta Nagy Gábor. – Munkánkban részt vett Vida Sándor, Fekete Attila, Godra Attila, Tókos Pál és Benkő-Bíró Zoltán. Ennek az Incze Jánosnak az emlékét alapítványa is őrzi.
Életrajzából tudjuk, hogy kétszáz koronát adományozott a kálnoki unitárius egyházközségnek, s meghagyása szerint a kamatból vallásos tartalmú könyveket vásároltak jutalomként a legjobb eredményt elért tanulóknak. A kamatból gazdagították az egyházközség könyvtárát is, állták a templom és az épületek időnkénti tatarozását. Összes ingó és ingatlan vagyonát az unitárius egyházra hagyta. Mint írta: „A dicső múltban, midőn a kardok hegye írta a történelmet, családunknak minden tagja fegyverrel kezében, élete kockáztatásával védte a haza határait, szent ügyét és érdekeit, tehetsége szerint hozzájárult a vitéz székely huszárság fejét övező hervadhatatlan korona kiérdemléséhez.” A Mert-csoport munkája azt bizonyítja, van még menteni való, pusztuló síremlék háromszéki temetőinkben. Mik az idei tervek? – kérdeztük Nagy Gábort. – A nyáron Nagy Sándor hidvégi református lelkész sírjához zarándokolunk Hidvégre, Gidófalván pedig Nagy Ferenc ottani lelkész, Nagy Sándor édesapjának sírjához, aki idős emberként állt be a szabadságharcba. Bikfalván Pál András és Páljános András 1848-as honvédek sírjait akarjuk rendezni. Demeter József főhadbiztos sírja a vártemplomi temető nyugati peremén van, az is gondozásra szorul. Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy sírjára is figyelünk, aki a szabadságharc leverése utáni években a Rikán Belőli Honvédegylet elnöke volt. Ez évi tevékenységünk egyik kiemelkedő emlékező eseménye az Egyed Ákos akadémikussal való találkozó és könyvbemutató, amelyet március 14-én 18 órai kezdettel tartunk a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
– A Mert kiadásait pályázati pénzből állja – tette hozzá Nagy Gábor –, amit pótolunk önerőből, fizikai munkával. A városi tanács támogatott, s a megyétől is várjuk a segítséget. Bárkit szívesen látunk egyesületünkben, aki munkánkba szeretne bekapcsolódni. Elérhetőségünk: www.facebook.com/mertegyesulet.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Fugulyán Gergely emlékére
Nagy érdeklődéssel olvastam dr. Fugulyán Katalin visszaemlékezését édesapjáról, mely két részben jelent meg az e- Népújság.ro-n a világhálón.
Kolozsvár szülötte, Marosvásárhely neveltje, orvosi családban felnőtt számára ismerősen cseng a Fugulyán név. Ha a szemészetre fordult a szó, ha nem a második, akkor a harmadik mondatban biztosan említésre került ez a név, általában elismerően.
Számomra azért is érdekes ez a visszaemlékezés, mert iskolás- és egyetemistakoromban szemtanúja voltam amarosvásárhelyi magyar orvosképzés megszületésének, ígéretes fejlődésének, majd visszavágásának, elsorvasztásának, ahol Furulyán Gergely élt és tevékenykedett.
Ennek a visszaemlékezésnek, illetve a szemész Fugulyán Katalinnak, a kolozsváriak Katus nénijének helye lenne a dr. Vincze János professzor által szerkesztett Emlékezünk Orvosainkra című sorozat valamelyik kötetében.
Szíves elnézést kérek a cikk szerzőjétől, de sajnálatos módon félreérthető tévedések kerültek a visszaemlékezésbe, nevezetesen: "1940-ben beiratkozott az orvosi fakultásra. 1944-ig a kolozsvári Ferdinánd Egyetem hallgatója volt". Itt a tévedés, mert Fugulyán Gergely soha nem volt, nem lehetett a román Ferdinánd Egyetem hallgatója, ugyanis ha orvosi tanulmányait 1940-44 között Kolozsvárott végezte, akkor a történelmi változások miatt (II. bécsi döntés) csak a Kolozsvárott újra létrehozott, és 1940 októberében Horthy Miklós kormányzó által felavatott magyar tannyelvű Ferenc József Tudományegyetem orvostanhallgatója volt. Ezt támasztja alá tanulmányainak Hallében (Németország) való folytatása. A román Ferdinánd Egyetem hallgatóit nem telepítették Németországba 1944 decemberében, hiszen már hónapokkal megelőzően megtörtént a román történelmi hagyományok és szokások szerint várható "köpönyeg- forgatás" (1944. aug. 23.).
A háború alatt Halléban letett vizsgákat és megszerzett diplomákat általában sem Magyarországon, sem Romániában nem ismerték el. Ezért kényszerült a szerző édesapja is – számos sorstársához hasonlóan – újból leszigorlatozni, és ezután szerezte meg a hivatalosan is érvényes orvosi diplomáját a Bolyai Tudományegyetemen, és avatták orvosdoktorrá 1947-ben Marosvásárhelyen.
Az 1994-45-ös hallei "tanulmányi kirándulás" szakmailag nem sok babért eredményezett. De ne feledjük azt a tényt, hogy ezek a fiatal emberek nem estek áldozatul a megállíthatatlan szovjet inváziónak, továbbá Halléba az amerikai csapatok vonultak be először, és így a szovjetek által igen kedvelt szokásos "malenkij robot" is elmaradt. Természetesen az ismétlődő angolszász bombázások néhány magyar egyetemi hallgató életébe kerültek, de jóval kevesebbe, mintha a jól ismert szovjet változat történik meg.
Fugulyán Gergely főorvos ígéretes szakmai életpályája párhuzamosan bontakozik ki Marosvásárhelyen a magyar nyelvű orvosi egyetem reményteljes fejlődésével, melyben maga is aktív szerepet vállalt.
1958 két igen sajnálatos eseménnyel köszöntött be, mely hosszú időre meghatározta az önálló magyar nyelvű felsőoktatást Erdélyben. Január elején – gyomorműtét következtében – 73 éves korában meghal dr. Groza Péter román miniszterelnök, majd államelnök, aki létrehozta, életben tartotta és oltalmazta az önálló erdélyi magyar nyelvű egyetemi oktatást. Ezt követte február végén Kádár János és elvtársainak romániai látogatása, mely végleg megpecsételte az erdélyi magyar egyetemek jövőjét. Kádárék, köszönetképpen a román elvtársak Nagy Imrének és társainak nyújtott "önzetlen" porkolábszolgáltatásáért, a romániai magyarság sorsát teljesen a többségi nemzetre bízták azzal a jelszóval, hogy "ne ingereljük a román elvtársakat", elfogadva, hogy a nemzetiségi kérdés román belügy.
Ezt a lehetőséget igen gyorsan kihasználták a türelmetlen román nacionalisták, és hamar elkészült az önálló magyar egyetemek, főiskolák megszüntetésének forgatókönyve. Kolozsvárott 1959 tavaszán beolvasztják a magyar egyetemet a románba, és létrejön a Babes–Bolyai közös universitas, majd 1962- ben bevezetik a román nyelvű orvosi- gyógyszerészeti oktatást Marosvásárhelyen.
Ekkor törik meg, fut vakvágányra Fugulyán főorvos reményteljes egyetemi életpályája, számos magyar sorstársáéhoz hasonlóan. Helyet kellett biztosítani a betelepülő román kollégáknak, mivel a magyar oktatók nem taníthatták a román diákokat.
Sajnálatos módon ebben a romanizációban szerepet vállal néhány "buzgó mócsing", akik önös érdekből segítették elő a magyar egyetem minél előbbi felszámolását. Értelemszerűen a Fugulyán főorvost és számos sorstársát érintő méltánytalanság legtöbbször nem a személyük ellen irányult, hanem azt lehet mondani: "rossz időben voltak rossz helyen".
Ezzel apró "morzsával" szeretnék hozzájárulni a hetvenéves marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés történetéhez.
Debrecen, 2015. augusztus 24.
Dr. Péterffy Árpád emeritus professzor
Népújság (Marosvásárhely)

Levélbontó – Egy marék izzó parázs
Találkozóról jövök. Lelkemben emlékekkel, új élményekkel. Nem hagyományos érettségi találkozóról, nem megszokott iskolairól. A Dési Magyar Vegyes Líceum 1948-tól, a tanügyi reformtól az 1959-es iskola összevonásig, egyesítésig terjedő időszak végzettjeinek találkozójáról. Kezdet és vég! Egy szelet a város iskolatörténetéből. A két évszám között egy iskola életének rövid története, tizenegy éve. Nem egyedi eset. Sok erdélyi magyar iskola sajátos sorsa, élete.
De nem ezzel kezdődött a város oktatástörténete…
Már Pápai Páriz Ferenc, világhírű orvostudományi író, a Pax Corpolis szerzője szülővárosában, Désen kezdte tanulmányait. Az évtizedek, évszázadok során többen is tanultak itt, akik a magyar tudományos és művelődési élet kiválóságai lettek. Ehhez jelentős hozzájárulást adott az 1897 őszén induló Magyar Királyi Állami Főgimnázium, amely vonzotta a város és környék elkötelezett pedagógusait, tanulni vágyó fiataljait. Déshez kapcsolódik az író-tanár Daday Loránd (Székely Mózes) tevékenysége, aki itt írta műveinek nagy részét. A Szamos menti város alakította Mohi Sándor és Incze János szín- és képvilágát. Csupán néhány felvillanás az értékekből…
Az 1948-as tanügyi reformmal a magyar nyelvű oktatás épület nélkül maradt. A főgimnázium épületében a román tagozat működött, a későbbi Andrei Mureşan líceum. Komoly harc eredményeként létrejött a magyar nyelvű gimnázium. És lett otthona is, az 1730-ban elkészült Ferences Plébánia épülete. Az államosítás előtt is a Rend fiú és leányiskolát működtetett. Az intézmény új nevet kapott: Dési Magyar Vegyes Líceum.
Lerobbant, szerény épület, régi bútorzattal, oktatási eszközök nélkül. Így tette meg első lépéseit. De legalább a miénk volt…
Tanáraink nem voltak módszertanba merevedett pedagógusok. Színes egyéniségükkel, lelkük mélyén a tanítványok iránti szeretettel és ügyszolgálattal neveltek. És ezt nem olcsó áruként értékesítették. Markáns személyiségükkel hatottak, oktattak, neveltek…
Papp Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Önállóságra, függetlenségre vágyakoztam és törekedtem kora ifjúságom óta”
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas, akinek alapvető történelmi munkái a mai napig, sőt az elkövetkezendők során is nélkülözhetetlenek maradnak mindazok számára, akik az enyedi, valamint az alsófehérmegyei 1848–49-es eseményekkel, a helybéli református egyház történelmi múltjával foglalkoznak. Élete, életműve példaértékű református egyházunk, lelkészeink számára, most, amikor lassacskán haladunk a Reformáció 500 éves évfordulója felé, s amelynek megünneplése komoly felkészülést, alapos egyházi munkát igényel. Egyházközségeink múltjának feltárása, jeles személyiségeinek felkutatása fontos lenne az elkövetkezendőkben. Ugyanakkor a karácsony közeledtével, ezekben az adventi napokban adózzunk kegyelettel egyházaink mindenkori fenntartóinak, támogatóinak s a harangok hívó szavára gyülekezzünk minél többen örvendező szívvel hálát adni kicsi fehér templomainkban az Úr Jézus Krisztus megszületésének. E keretben tartom méltónak és érdemesnek fölidézni, sajátkezűleg lapra vetett emlékezése alapján, egykori enyedi református lelkipásztorunk életútjának legfontosabb vetületeit. Bárcsak minél több, hozzá hasonló erdélyi református lelkészről készülne hasonló feltárás, megemlékezés, tiszteletteljes főhajtás a továbbiak során. Alábbiakban közöljük Szilágyi Farkas önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes)
„Születtem Alsófehérvármegyében, Csekelakán 1839. évi október 20-án. Atyám Kövesdi Szilágyi Károly régi alsófehérvármegyei birtokos, nemes családból származott, anyám farczádi Sándor Zsuzsánna. Tanulásomat Nagyenyeden kezdettem a Bethlen Kollégium mellett 1847-ben, mint magántanuló. Magántanuló társaim voltak Antal Géza és Antal János, Antal László jónevű enyedi főorvos fiai, Antal János erdélyi református püspök unokái. Tanítónk Incze János később nagyenyedi s még később szászvárosi pap. Mint magántanulók gyakran a püspök lakásán, a szép tavaszi és őszi napokon pedig lakásának díszes kertjében tanultunk. Tanulásunkkal 1848. év tavaszán már annyira előre voltunk haladva, hogy az azon évi szeptember hóban megnyílandó tanévben a harmadik, vagyis a »gimnazista classisba« lettünk volna felvehetők. Azonban, mint tudjuk, 1848. szeptember hóban a közbejött nagy események miatt az enyedi Bethlen Főiskola is zárva maradt. Magántanulásunkat sem folytathattuk, mert tanítónk, Incze János belépett a Zeyk Miklós enyedi tanár által szervezett és vezényelt »Szabad csapat«-ba s mint katonának nem volt ideje arra, hogy minket tanítson. Az 1848-ik év nyarának nagyobb részét Csekelakán töltöttem szüleim körében.  
A vármegyei magyar birtokosság helyzete Alsófehérvármegyében azon év október hóban annyira rosszra fordult, hogy a falvakból menekült, aki csak tehette. Szüleim is menekültek Csekelakáról s Enyeden vonták meg magukat itteni rokonaik körében. Enyedről november 8-án sietve elvonult az összes magyar véderő. Az elvonult véderővel menekült a magyarajkú polgárságnak legalább 2/3-ada.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)