Autonómia, szeparatizmus, vagy amit akartok
Vitathatatlanul hiánypótló a Rise Project oknyomozó portál munkássága Romániában – de az Autonómia és petárdák című, a HVIM-ről szóló dokumentumfilmjük csalódást okoz.
„Egy fantomszervezet, amely több száz székely fiatalt vonzott köreibe Erdélyben. Az utóbbi években vezetői tüntetéseket térítettek el, összetűzésbe kerültek a csendőrséggel, házi készítésű bombát akartak robbantani egy katonai parádé kellős közepében, s levegőbe akartak röpíteni egy gázvezetéket, mely összeköti Erdélyt az ország többi részével. HVIM néven ismertek, azaz Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomként” – így kezdődik a felvezetője annak a dokumentumfilmnek, amely sajnálatos módon nemcsak a tényeket és a még le nem zárult bírósági tárgyaláson vizsgált vádakat, hanem a revizionizmust, szeparatizmust és az autonómiatörekvéseket is összemossa. 
Azt ígéri, leleplezi a mozgalom hátterében álló érdekeket, „a Budapest-Moszkva tengelyt”, de közben, még ha akaratlanul is, a magyarokkal és főleg a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősít rá. 
Más kérdés, hogy ebben mennyire ludas az a kommunikációs gyakorlat, amelyet a székely autonómiatörekvéseket zászlajára tűző szervezetek alkalmaznak a román közvélemény és média felé. Ha ők sem magyarázzák el – ha kell, újra meg újra – koherens módon, hogy mi az autonómiatörekvések lényege, és ők maguk sem választják le ezekről az Erdély és/vagy Székelyföld elcsatolását és Nagy-Magyarországot vizionáló szeparatista diskurzusokat, hanem párhuzamosan tolják a kettőt, akkor álságos azon csodálkozni, miért „nem értik a románok”, voltaképpen mi is a céljuk.  A román néző a filmből annyit tud meg, hogy a HVIM célja Nagy-Magyarország visszaállítása, de addig is a legreálisabb célt, a székelyföldi területi autonómiát támogatják – de hogy ez utóbbi miről is szól, az nem derül ki, csak annyit közölnek, hogy az „autonómiaterveket” titkos, zárt táborokban vitatják meg a HVIM-esek, ahol többek között katonai kiképzés folyik. 
Autonomisták, szeparatisták, vagy valami ilyesmi: a HVIM-től az SZNT-n keresztül a református egyházig  Az Autonómia és petárdák című dokumentumfilmjében a Rise Project többek között próbálja összefoglalni a szélsőjobboldali szervezet közvetett magyar állami finanszírozásáról korábban már az Átlátszó Erdély által kikért és közölt adatokat, és melléje teszi, hogy az autonómiamozgalmat felvállaló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is kap magyar állami támogatást elsősorban a tömegrendezvényeik logisztikai költségeire. A március 10-i Székely Szabadság Napjáról közölnek képsorokat, a békésnek indult rendezvény kapcsán a HVIM tagjait teszik felelőssé mind az „Autonómiát!” skandálásért, mind pedig a csendőrökkel való összetűzésért (mintha a két showelemet egy lapon lehetne emlegetni). Szőcs Zoltánt láthatjuk egy pár másodperces részleten, amint magából kikelve üvölti valakinek (feltehetően egy csendőrnek), hogy „Megöllek”. A nyomaték kedvéért ez a jelenet kétszer is megismétlődik a filmben. 
A Rise Project dokumentumfilmje nagyjából próbálja összefoglalni mindazt, ami a magyar radikális szervezetekről az utóbbi időszakban a magyar oknyomozó portálokon megjelent. Emellett a Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratból idéznek bőségesen. A terrorizmussal vádolt két kézdivásárhelyi HVIM-es vezetőről gyakorlatilag ugyanazt elmondják, mint a DIICOT, kvázi tényként kezelik, hogy bombamerényletet terveztek. Ugyanakkor a Beke és később Szőcs letartóztatásának megszüntetését követelő, spontán kézdivásárhelyi tüntetésekről azt sugallják, megszervezésüket a Jobbik pénzelte. 
A filmben megjelenik a Bethlen Gábor Alap, amely autonomista szervezeteket is támogat Erdélyben, Semjén Zsolt, aki Kézdivásárhelyen egy ünnepség keretében hatalmas székely zászlót vont föl „Beke István és Szőcs Zoltán jelenlétében”, illetve a református egyház és Kató Béla, mint az autonómiaprojekt támogatói és a HVIM kvázi partnerei. Tény, hogy a Jobbik és a HVIM Marosvásárhelyen a református egyház adminisztrálása alá tartozó vár épületében szervezett találkozót Beke és Szőcs letartóztatása után, mindazonáltal a filmben szereplő szervezeteket és személyeket túlságosan leegyszerűsítő módon hozzák kapcsolatba egymással. 
A Rise szerint a HVIM „legaktívabb sejtje” a kézdivásárhelyi, ahonnan Beke István, Szőcs Zoltán és testvére, a HVIM jelenlegi erdélyi elnöke, Szőcs Csongor irányítja a „fantomszervezet” aktivitását. A szervezet második embere a nagyváradi Lokodi Ferenc Attila, aki sokáig elnöke is volt a HVIM-nek. A szervezet tagjai közt kisvállalkozók és állami alkalmazottak egyaránt vannak, mint ahogy a helyi politikai szerepvállalás sem idegen tőlük. 
Az orosz kapcsolat 
A Rise Project riporterei azért nevezik fantomszervezetnek a HVIM-et, mert azt hivatalosan Romániában soha nem jegyezték be. Felelevenítik, hogy az alapítók Magyarországon élnek, és nemkívánatos személyekként ki vannak tiltva Románia, Szerbia és Szlovákia területéről – Toroczkai Lászlóról és Zagyva György Gyuláról van szó, akik a maguk során időközben a Jobbik soraiba integrálódtak, előbbi Ásotthalom polgármestere a szélsőjobboldali párt színeiben, utóbbi pedig képviselő volt négy évig az Országgyűlésben. A Jobbik és a HVIM között szoros kapcsolat van – erősíti meg ezt Szőcs Csongor is, a HVIM erdélyi elnöke a filmben, aki azt sem tagadja, az ukrajnai konfliktusban a HVIM Oroszország álláspontjával szimpatizál. 
A legaktívabb HVIM-esek az Avram Iancu-bábu égetéséről Románia-szerte hírhedt Csibi Barnával együtt érdekeltek egy zászlókkal, Nagy-Magyarország- és Székelyföld-térképekkel, ultranacionalista magyar írók könyveivel és Nagy-Magyarország-térképes ruhaneművel kereskedő vállalkozásban – írják. Márpedig Csibi – aki közben 2013-ban Ukrajnába (Káprátaljára) költözött és ott bloggerkedik – még 2014-ben azt nyilatkozta a Rise-nak, Moszkva szövetségeseket keres a Székelyföldön, és hogy Oroszország támogatja „Székelyföld függetlenségét”. 
A Rise Project az orosz kapcsolatot egy másik mellékszállal is igyekszik alátámasztani, és behozza a képbe a CIS-EMO nevű, egy orosz házaspár által alapított civil szervezetet, amely választási megfigyelésekkel foglalkozott nemzetközi szinten. Ugyancsak hozzájuk köthető a European Center for Geopolitical Analysis nevű szervezet is. A Kochetkov házaspár mellett ennek dolgozott egy Mateusz Piskorski nevű volt lengyel parlamenti képviselő is, akit aztán később azzal vádoltak meg, hogy Oroszországnak kémkedik. Ezek a személyek a Kreml-közeli médiában gyakran megszólaltak szakértőként – emeli ki a Rise Project cikke. Egy volt belga parlamenti képviselő, Luc Michel, EU-ellenes politikus és franciaországi szélsőséges politikai mozgalmak támogatója is része a csapatnak, akinek a birtokában van egy könyvkiadó-hálózat is (például a brüsszeli Centre Multimedia l’ASBL), mely „az orosz expanzió politikáját” népszerűsíti. 
A négy „szakértőt” már többször vádolta a nyugati sajtó azzal, hogy Vlagyimir Putyint és külpolitikáját támogatja, sőt, attól sem riadnak vissza, hogy az általuk megfigyelt választásokról az orosz érdekeknek megfelelően jelentsék ki, hogy demokratikusak voltak vagy sem. Az általuk delegált személyek nagy múltú nyugati demokráciák független megfigyelőiként jelennek meg az orosz sajtóban, amint nyilatkoznak ezekről a választásokról, de közben a háttérben egy nagyobb játszma zajlik. A külföldi megfigyelőket ugyanis többnyire nyugati országok – például Anglia vagy Franciaország – szélsőjobboldali politikai alakulataiból toborozzák, amelyek egyébként a maguk részéről orosz finanszírozást kapnak működésükhöz – hivatkozik a Rise Project több, a témát kutató szociológus megfigyeléseire. 
De hogy kapcsolódik mindez a HVIM-hez? Ezek a „szakértők” szeparatista régiókról – mint amilyen Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria, Donyeck – szoktak nyilatkozgatni. Például ők monitorizálták a 2011-es transznisztriai választásokat is. Ugyanakkor 2011-ben az abháziai választásokkor többek között Zagyva György Gyulát és más jobbikos politikusokat is alkalmazták választási megfigyelőként. Ezt egy interjúban maga Zagyva mondta el a romániai oknyomozóknak még 2014-ben, ám utólag korrigálta nyilatkozatát, és azt állította, nem a European Center for Geopolitical Analysis, hanem a budapesti Országgyűlés képviseletében utazott a Grúziától elszakadt tartományba. A másik szál, hogy több jobbikos politikus – maga Vona Gábor pártelnök is – részt vesz gyanús Kreml-párti tanácskozásokon, eseményeken. Kovács Béla jobbikos politikus is feltűnik, akit Oroszországnak történő kémkedéssel vádoltak Magyarországon. 
A HVIM-hez köthető jobbikos politikusok illegális függetlenségi népszavazásokon játszott megfigyelői szerepe és oroszbarátsága összefügg azzal, hogy ezeket a szeparatista régiókat kvázi precedensként akarják felhasználni a székelyföldi autonómiamozgalomban – vonja le a következtetést a dokumentumfilm. Ezt Szőcs Csongor is megerősíti olyan értelemben, hogy az idegen elnyomás alatt álló népek közös érdekéről beszél a filmben. Bekerül a képsorok közé az SZNT skóciai függetlenségi népszavazást támogató szórólapja is, valamint elhangzik, hogy ugyanezek a körök ebből az okból a Brexitre is rokonszenvvel tekintenek. 
A SRI által közzétett lehallgatási jegyzőkönyvek alapján is előkerül a feltételezett orosz finanszírozás, és közzéteszik annak a személynek a nevét, akivel Szőcs Zoltán állítólag erről beszélgetett. Sebestyén Teleki István mondta tehát állítólag azt, hogy az oroszok biztosan támogatnák a HVIM-et, de arra várnak, hogy a szervezet bebizonyítsa, hogy „erős”, amely „már fel tud mutatni valamit”. Sebestyén Teleki István Svájcban él, és hozzá kötik a HVIM tagjai által forgatott, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című, szabotázstechnikákról is leírást adó könyv szerzőségét. 
Nemrég a Maszol közölt terjedelmes cikket Sebestyén-Teleki István és a jelenleg házi őrizetben lévő két HVIM-es vezető kapcsolatáról. Eszerint a vádiratban „az erdélyi HVIM-vezetők mentora”-ként említett Sebestyén-Teleki ténylegesen találkozott HVIM-esekkel 2015. augusztus 19-én, amikor először lehallgatták a HVIM tagjait – bár Beke István a találkozón nem volt jelen –, és hogy ezzel kapcsolatban a svájci hatóságok kihallgatták. Rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt. 
A férfi a Maszol kérdésére közölte, kétségbe vonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek; azt mondta, bár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól, de a választ elutasították arra hivatkozva, hogy azok nem közérdekű információk. 
Lehallgatásból rádiójáték 
Ami a Rise Project dokumentumfilmjében talán leginkább zavaró, hogy a Szőcs Zoltán és Sebestyén-Teleki István, Szőcs Csongor, valamint egy meg nem nevezett HVIM-tag között a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint elhangzott párbeszédeket rádiójáték-szerűen felolvassák, románul. A Beke család és számos, a HVIM-mel nem feltétlenül szimpatizáló, viszont a terrorvádat nem eléggé megalapozottnak tartó személy hívta fel már arra a figyelmet, hogy a kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintett állítólagos hangfelvételt közzé kellene tenni, vagy nemcsak a román fordítást, hanem legalább a magyar átiratot, ugyanis korábban számos esetben volt már arra példa, hogy magyarról románra tolmácsolás közben félrefordítottak szövegeket. Többen úgy vélik, az lenne igazán oknyomozói teljesítmény, ha ezeket a hangfelvételeket megszereznék, és legalább magyar átiratban közzétennék.  A dokumentumfilm epilógusában Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapítója – a magyarországi finanszírozásokat feltáró oknyomozó anyagok szerzője – annyiban árnyalja a kibontakozó képet, hogy a román hatóságok Beke- és Szőcs-ügyben tanúsított eljárását bírálja. A román hatóságok annyit értek el, hogy a HVIM eltűnt a közéletből és a közösségi hálózatokról, viszont nagyban nőtt a népszerűségük, letartóztatott vezetőit egyre többen mártíroknak tekintik; dilettáns szervezetből a HVIM valószínűleg valami sokkal veszélyesebbé alakul át ezek után – nyilatkozta Sipos.
B. D. T.
[Bakk-Dávid Tímea]
Transindex.ro,

A tömeggyilkos Avram Iancu lesz a román nép hőse
Elfogadta 168 szavazattal és 10 tartózkodással hétfőn a képviselőház azt a törvénytervezetet, melynek értelmében Avram Iancu az ún. „Román Nemzet Hőse” titulust kapja.
Az alsóház ezzel elutasította az államfő kérését, amelyben a jogszabálytervezet újratárgyalását kérte. Az elfogadott törvény értelmében „az erdélyi románok legnagyobb hőse emlékének tiszteletére” Avram Iancut a „Román Nemzet Hősének nyilvánítják”.
Klaus Iohannis elnök sem a jóérzés vagy igazságérzet miatt utasította el a törvény aláírását. Az államfő arra hivatkozva küldte vissza újratárgyalásra a jogszabályt, hogy egy Avram Iancu nagyságához mérhető személyiség iránti tiszteletet nem lehet „beváltani” sem jogi, sem politikai értelemben. Azzal érvelt továbbá, hogy az Alkotmány kizárólag Románia elnökét jogosítja fel arra, hogy tiszteletbeli titulusokat adományozzon. Ezeket a titulusokat a kormányfő által ellenjegyzett rendeletek szentesítik, nem pedig a parlament által hozott törvények. A képviselőház döntő fórum volt ebben a kérdésben.
[Forrás: Agerpres]
itthon.ma//karpatmedence

A rideg szobrok vetése
Eszünkbe juthat ma is számos román történészprofesszor, a maiak közül többek között Lucian Boia; a kitalált és nyugat felé és itthon is kitálalt román történelmi mítoszokat szedte rendbe-ráncba több könyvében is. A hazugság mégis burjánzik tovább. Most ismét, és ki tudja, hányadszor avatták nemzeti hőssé Avram Iancu (1824–1872) tömeggyilkost, aki az 1848-49-es Habsburg-ellenes magyar forradalmat és szabadságharcot támadta hátba hatalmas bécsi pénzösszegekért.
A román képviselőház elfogadta a nemzeti hős megnevezést, és óhatatlanul fölvillan előttünk a tömegmészárlás levezénylése Nagyenyeden 1849 januárjában, majd Nagylakon, Hariban, Járán és még tizenhárom magyar településen, többezernyi civil, asszony, gyermek legyilkolása Zalatnán. Zárán ugyanez történt. A kommunista meg a mostani áldemokráciákban Erdélyt elárasztották Avram Iancu szobrai, akár a Vitéz Mihályé (Mihai Viteazul), aki maga sem tudta, hogy 1599-ben „három román országot egyesített”, szintén hatalmas Habsburg császári pénzen, az erdélyi lázadó magyarok ellenében.
Ezért nem véletlen számomra sem a román megalázásokban élvén elviselőként, hogy eszembe ötlött azonnal az igazmondó román tudósok, professzorok, történészek sora, akik a nemzeti mítoszok, hazugsághalmazok haszonélvezői ellenében elmondták már Avram Iancu viselt dolgait is, el a Mihály Vitéz vajda mesés, fellegjáró „egyesítgetését” is a jelennek. Lám, kampányoltatják mégis Avram Iancut a román politikusok a magyarok és a történelem ellenében. Nem először. A fiatal jogász 24 éves korában kezdte jogi meg „nemzeti hősi” pályafutását, bele is tébolyodott a történésekbe, a partizánharcokba, a népgyilkolásba, és legfőképpen abba, hogy rájött: Ferenc József császár nemcsak a magyarokat büntette iszonyúan, hanem a románságot is megalázta, vissza a jobbágyságba, minden ígérgetései ellenére.
A holtak nem nyilatkoznak Nagyenyeden, Nagylakon, Zalatnán és annyi meg annyi magyar településen. Barcaföldváron sem. Mind magyarok, akikre emlékeznünk szobrok nélkül is nagyon nehéz. A nemzeti fájdalmat nem lehet kiheverni. A román nemzeti szobrok csak árnyékot vetnek, gabonát nem.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emlékműavatás Kolozsváron az 1944 őszén elhurcoltaknak
A Kolozsvárról 1944 októberében a Szovjetunióba hurcolt 5000 magyar civil férfi tiszteletére avatnak emlékművet november 19-én, szombaton a Házsongárdi temetőben.
A Szovjet Elhurcolások Kolozsvári Emlékbizottsága és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház emlékműállítással, valamint konferenciával hajt fejet az 1944 őszén szovjet lágerekbe ártatlanul elhurcolt kolozsvári magyar polgárok előtt.
A Gulág-Gupvi Emlékév keretében megszervezett esemény megnyitójára november 18-án, pénteken 18 órakor kerül sor a Reményik Sándor Galériában (Kossuth Lajos utca/B-dul 21. Decembrie 1989. 1. sz.), amelyen igei felvezetőt mond Ft. Adorjáni Dezső Zoltán püspök, majd Benkő Levente történész az emlékműállítás folyamatát ismerteti, továbbá zenei műsort hallgathatnak meg.
A Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített emlékmű leleplezését és felszentelését november 19-én, szombaton 11 órakor a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus sírkertjében (Avram Iancu utca 26. sz.) tartják. Az ünnepség alkalmával áldást mondanak a magyar történelmi egyházak vezetői, közéleti személyiségek köszöntői hangzanak el, a Kolozsvári Református Kollégium énekkara pedig kórusműveket ad elő.
Ezt követően 13 órától Emlékülésre várják az érdeklődőket az Agapé étterem és szálloda Márton Áron termében (Szentegyház/Iuliu Maniu utca 4.), ahol az adott témakörben Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja tart plenáris előadást. A konferencia keretében többek között Benkő Levente, Murádin János Kristóf, Nagy Alpár Csaba, Papp Annamária és Józsa István Lajos előadását hallgathatja meg a közönség.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár)

Nem a mi időnk
Lassan két évtizede, hogy egy koalíció tagjaként a magyar érdekképviselet történelmi előzmények nélküli kormányzásra vállalkozott Romániában. Országon kívül és belül joggal hitték akkor sokan, hogy egyszer s mindenkorra megváltozik a román–magyar viszony, és hogy tulajdonképpen egy új, toleráns Európa diadala ez a Kárpát-medence régi, intoleráns történelmi modelljei fölött.
Az alkotmányos és törvényes keretek fokozatos, ám összességében nagyon is radikális átalakítása ezt bizonyította, és a néha elkerülhetetlen kudarcok is legfeljebb ideig-óráig kedvetlenítettek el minket.
Európa jó, Románia még rossz, de hamarosan nálunk is rendben lesznek a dolgok.
Valahogy így összegezhetném akkori közérzetünket, amely persze csak utólag látszik rózsaszínűnek, mert minden optimizmusunk dacára folyamatosan kétségek között hányódtunk, hogy politikai eszközökkel, az integrációs kényszereket is felhasználva sikerül-e tartósan kedvező feltételeket teremteni a romániai magyarok számára. Nap mint nap tapasztalhattuk, hogy a történelmi beidegződések megváltoztatása milyen nehéz, de azt is láttuk, hogy mégis van rá esély.
Néhány hónappal 1996-os kormányra lépésünk után, 1997 márciusának elején azt latolgattuk Victor Ciorbea miniszterelnökkel, hogy közeledik március 15., és mit is kellene tennünk, hogy az elmúlt években mindahányszor felszított magyarellenes hangulatot megelőzzük. Őszintén szólva nem elvi-eszmei beszélgetést folytattunk, hanem pragmatikusan mérlegeltük, hogy közös kormányzásunkat nagymértékben befolyásolhatják az esetleges feszültségek. Előrukkoltam egy hirtelen ötlettel, magam sem nagyon bíztam benne, hogy „vevőre” találok: mi lenne, ha a miniszterelnök március 15-e alkalmából köszöntené a magyarokat. Meg is lepődtem, hogy egy pillanatnyi hallgatás után felcsillant Ciorbea szeme. Jó, megcsinálom – mondta. Abban is megegyeztünk, hogy egy nappal azelőtt el kellene készülnie, mert le kell még fordítani magyarra is, és lapzárta előtt el kell juttatni a román és magyar sajtónak, felolvasni pedig lehetőleg a prefektusok – a megyei kormánymegbízottak – fogják az üzenetet.
Tudni kell mindehhez, hogy Ciorbea erdélyi román, sőt, móc, annak az Avram Iancunak a földije, aki 1848-ban bizony szóval is, tettel is gyűlöletet hirdetett a magyarok ellen, és miközben a románok szabadságáért szállt síkra, nem vette észre, hogy az osztrákok malmára hajtja a vizet.
Nos, másfél évszázad múlva, 1997-ben a miniszterelnök nem csupán tessék-lássék, hanem érezhető empátiával írta meg a szöveget, amely újabb meglepetésemre azzal végződött, hogy: „boldog ünnepet kívánok”. Meglepődtem, és el is szégyelltem magam, hiszen nem elég, hogy egy román politikus hajlandó volt ünnepnek tekinteni az ünnepünket, hanem tudtán kívül még rám is pirított. Én ugyanis március 15-e kapcsán sokféle érzést fel tudtam idézni magamban addig, csak éppen a boldogságot nem. A fogcsikorgatás, a csak azért is kiállás, a bátorítás, néha a szorongás napja volt ez az azelőtti években, nem beszélve 1990-ről, Marosvásárhely véres márciusáról. Nem múlt el egy csapásra a miniszterelnöki üzenettől sem a feszültség, de attól fogva valamiképpen hivatalossá vált Romániában is a magyar szabadság évfordulója, részt vettek a román pártok képviselői és több megyében a prefektusok is az ünnepségeken.
Mi több, azután már nemcsak a miniszterelnök, hanem az államelnök is küldött üzenetet minden évben az ünneplő magyaroknak.
Kivéve az idei évet, amikor a német nemzetiségű államfő érdekes módon hirtelen megfeledkezett erről, és „csak” Dacian Ciolos miniszterelnök üzenetét hallgathatták meg az ünneplők.
Egyébként azt is el szokta felejteni Klaus Johannis, hogy beszédeiben legalább egyetlen obligát mondatban megemlítse például a kisebbségi jogok fontosságát.
Nem a mi időnk ez – mondják mostanában egyre többször barátaim, amikor a párizsi vagy brüsszeli merényletek kerülnek szóba. Európának most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a saját etnikai-nemzeti problémáival bajlódjék, amikor nyakunkon a menekültek. Vajon a rosszul kezelt menekültkérdés arra intene minket, hogy hallgassunk? Az európai szolidaritás azt jelentené, hogy ki-ki félreteszi a saját gondjait, és közös nyomorúságunkra koncentrálunk mindannyian?
Hát nem éppen ez-e a mi közös nyomorúságunk, hogy nem vagyunk képesek választ adni az együttélés dilemmáira? A menekültügyre is csak azért nem tudunk megoldást találni, mert a saját dolgainkat sem rendeztük igazán, és ha neki is fogtunk a rendezésnek, menet közben leálltunk vele. Mint Romániában is az utóbbi években, és mint a környező országokban is. Illetve azt a hazug és veszélyes alternatívát próbálják egyesek legyűrni a torkunkon, hogy egy olvasztótégelyként működő Európai Unió és a tetszhalálukból feltámadó, hihetetlenül agresszív nemzetállami elképzelések között kell választanunk.
Markó Béla
nol.hu

Százegy ösztöndíjas tanuló Kovásznán
Százegy kovásznai diák részesül különféle ösztöndíjban a mostani tanévben. A Kőrösi Csoma Sándor Líceumból ötvenkettő, míg az Avram Iancu Gimnáziumból negyvenkilenc diák kap anyagi juttatást – erről döntött tegnapi ülésén a város helyi tanácsa. A pénzt a város költségvetéséből biztosítják.
Érdemösztöndíj címen a Kőrösiben 12, az Avram Iancu-iskolában 6 diák részesül a tanév folyamán 100 lejes havi juttatásban. A kiváló tanulmányi eredményekért havi 50 lejt folyósítanak ösztöndíjként (20, illetve 8 tanulónak), ugyanennyi a szociális ösztöndíj értéke (20, illetve 35 diák részére). A tegnapi ülés folyamán a városatyák hosszasan vitáztak az ösztöndíjra érdemes tanulók kiválasztásának, a pénz elosztásának módozatáról. Elhangzott: sokkal többen kaphatnák a fenti ösztöndíjakat, mint amilyen létszámot a tanintézmények vezetőtanácsai megjelöltek. Felvetették, az iskolák létszáma alapján nem etikus, hogy az Avram Iancuban (ahol a létszám 300 körüli) szinte ugyanannyian részesülnek a tanács által finanszírozott ösztöndíjakban, mint a Kőrösi-líceumban (közel 1300 diákkal). A helyes elosztás az egy a négyhez arány lenne a líceum javára – jegyezték meg. A felszólalások után a jelenlévők megegyeztek: a 2016–2017-es tanévben kiosztandó ösztöndíjak esetében késő módosításokat hozni, de a következő tanévtől javítanak a rendszeren.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vesztes-vesztes játszma
Hosszú időbe került, amíg román és magyar oldalon egyaránt érvényesíteni lehetett azt az elvet, hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. De a magyar-román viszony elromlott. Nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek vagy Budapestnek.
Amikor 1990-ben a román parlament eldöntötte, hogy a Ceaușescu utáni Románia nemzeti ünnepe december elseje lesz, az utolsó pillanatig próbáltuk meggyőzni a román politikusokat, hogy válasszanak egy másik napot. Leginkább 1989. december 21. mellett kardoskodtunk, hiszen azon a napon bukott meg a diktatúra, és a népfelkelés egy elsöprő többség akaratát fejezte ki, beleértve az erdélyi magyarokat is. Ma is meg vagyok győződve, hogy egy ilyen nemzeti ünnep alkalmas lett volna a társadalmi szolidaritás megerősítésére.
Próbáltuk figyelmeztetni szenátor- és képviselőkollégáinkat, hogy 1918. december elseje, vagyis az Erdély Romániával való egyesülését kimondó Gyulafehérvári Nemzetgyűlés nem ugyanazt jelenti a magyaroknak, mint a románoknak, sem érzelmileg, sem politikailag (nem beszélve arról, hogy szerintünk a döntést nem az erdélyi románok hozták meg, hanem jó félévvel később Trianonban a nagyhatalmak, de ezt nyilván nem nagyon hangoztattuk azokban a vitákban). Ha pedig december elsejét mégis jogforrásnak tekinti valaki, akkor ennek szerves része az ott elfogadott Határozat, amelyben a résztvevők kötelezettséget vállaltak Erdély népeinek jogegyenlőségéért, az önigazgatás különböző formáiért, amiből semmi nem valósult meg.
Hiába érveltünk, nem tudtuk megakadályozni, hogy az addigiak mellé ne kerüljön egy újabb időzített bomba az amúgy is feszült román-magyar viszonyban. Mögöttünk volt már Marosvásárhely véres márciusa, tudtuk, hova vezethet az elvakult nacionalizmus, egy más nyelvű, más kultúrájú közösség jogos igényeinek lábbal tiprása, sőt vérbefojtása, mert hát Marosvásárhelyen ez történt – ráadásul szintén egy ünnep, március 15-e után néhány nappal –, erre tettek kísérletet a feluszított román tüntetők. De mondom, sem a nemzeti ünnep kiválasztásában, sem másban nem értünk el akkor eredményt,  egészen addig, amíg 1996-ban a választásokon nyertes román demokratikus ellenzékkel, szövetségeseinkkel, történelmileg is teljesen előzménytelenül kormányra nem léptünk.
Így indult el egy közeledési folyamat, amely nemcsak abban volt előzménytelen, hogy közösen kormányoztuk Romániát, hanem abban is, hogy érvényesíteni tudtunk egy fontos elvet, bármiféle tartós együttélés előfeltételét: hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. Mi több, időnként még az is belefér egy ilyen modellbe, hogy ami az egyiknek siker, az a másiknak kudarc. Egy közös kulturális térben csakis ezeknek az ellentmondásoknak a tudatosításával lehet eljutni az etnikai békéig, és ezen az úton nemcsak a konkrét törvénycikkelyek, nemcsak a magyar iskolák és a kétnyelvű feliratok, nemcsak a tulajdonjog, nemcsak az erős önkormányzatok számítanak, vagyis nemcsak a hétköznapok, hanem az ünnepek is: a szimbólumok.
1996-tól kezdett érvényesülni egy olyan új társadalmi-politikai konszenzus, amelybe az is beletartozott, hogy a román államfők és miniszterelnökök minden évben üzenetet intéztek a március 15-én ünneplő magyarokhoz, a különböző megyékben egyes román politikusok részt vettek az ünnepségeken, beszédet mondtak, koszorúztak a piros-fehér-zöld zászlóerdőben. Felemlegettem már néhányszor: magam is meghökkentem, amikor 1997-ben Victor Ciorbea miniszterelnök azzal fejezte be üzenetét, hogy „boldog ünnepet” kívánt magyar honfitársainak. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a Mócvidékről származó politikus nem ugyanazt gondolta Kossuth Lajosról, mint egykor Avram Iancu.
Mi pedig? Nekünk ott volt év végi feladványként december elseje. Magyar polgármesterek, helyi intézményvezetők, RMDSZ-politikusok, érzelmeiket félretéve, részt vettek december elsején egyik-másik hivatalos rendezvényen, beszédet nem nagyon mondtak, de néha letettek ők is egy koszorút. Román részről is, magyar részről is kompromisszum. Szinte hallom: nem ugyanaz! Így van, és még sincs így. Évről évre be kellett mérnie mindenkinek, mit mondunk, hova megyünk el, hova nem. Árgus szemekkel figyelte mindkét fél a másikat, árgus szemekkel figyelt saját közösségünk is, és ha valaki túlünnepelte magát, jött is rögtön a kritika. Így teltek az évek, felszólaltam én is többször a román parlamentben december elseje alkalmából, elmondtam, hogy tiszteletben tartjuk az ünnepet, de számunkra mást jelent ez az évforduló, ne várja tőlünk senki, hogy elfelejtsük a soha be nem tartott gyulafehérvári ígéreteket. Volt ezért morgás, hisztériás közbekiabálás is, de évről évre csökkent az ünnepek miatti feszültség, így lehetett eljutni oda, hogy 2004-ben nagy nehezen visszaállíthattuk az aradi Szabadság-szobrot is, mintegy elismeréseként annak, hogy Erdély nyilvános terein a magyar történelmi múltnak - a magyar nemzeti érzésnek! – helye van, akkor is, ha ez sok románnak nem tetszik.
Állítom, hogy sokáig működőképes volt ez a koncepció, amelynek, ismétlem, természetesen nem az ünnepek, hanem a hétköznapok képezték az alapját: biztosítani kellett a nemzeti identitás megőrzésének feltételeit, az iskoláktól a kulturális intézményekig, a magyar többségű önkormányzatoktól a magyarok által vezetett állami hivatalokig. Igaz, még nagyon is messze voltunk attól, hogy máris konszolidált rendszerré álljon össze, amit lassan-lassan elértünk. Ahogy az angolok, vagy inkább az amerikaiak mondják: ez lehetett volna a „győztes-győztes játszma”.
Nem lett. Mikor is szakadt meg a folyamat? Mikor is romlott el a magyar-román viszony országaink között, de országon belül is? Mert elromlott, kár lenne ezt tagadni. Mikor lázasodott be ismét egész Európa a gyűlölet, a kizárólagosság, a nacionalizmus halálosan veszélyes vírusától? Mikor kezdett ismét tetszeni egyeseknek az addig szitokszónak számító nemzetállam még Magyarországon is? Európa talán a Brexittől, esetleg még a skót népszavazástól, netán az ukrán Majdantól számítja az új korszakot. Mi pedig számítsuk 2010-től, a kettős állampolgárságról szóló törvény megszavazásától, amelyet őszinte örömmel fogadott a magyarok többsége, de máig nehéz hosszútávon felmérni a hatását? Vagy kezdjük az új időszámítást 2012-től, amikor kormánykoalíciós partnereink egy része megszavazott egy bizalmatlansági indítványt, amelyet magyarellenes szándékkal – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyében – nyújtott be az ellenzék, és bele is bukott a kormány? Kár most találgatni, hogy mikor ért véget egy korszak, és mikor kezdődött a másik, mint ahogy azt is nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek, Budapestnek, Brüsszelnek vagy Washingtonnak.
Bő két évtized alatt sikerült felépíteni valamit, ami döcögve bár, de működött – nemcsak a román-magyar viszonyra gondolok, hanem általában egy működőképes parlamenti demokráciára –, és ennek Romániában velejárója volt az olyan felelős kisebbségi, vagyis elsősorban magyar  politikus „profilja”, aki képes az egész ország érdekében dolgozni, kormányozni is, ha úgy adódik, és mi tagadás, kész a megegyezésre vagy kiegyezésre is, de nemzeti identitását egy pillanatig sem adja fel, továbbra is magyarnak vallja magát, és nap mint nap küzd saját közösségének jogaiért.
Néhány éve ezt a „profilt” felváltotta egy másik, azé a kisebbségi származású politikusé, aki videoüzenetében azt mondta az idei nemzeti ünnep alkalmából: „December elseje a mi napunk, mindannyiunké, akik románul érzünk és gondolkodunk. Ezen a napon a múltat ünnepeljük és bizalommal nézünk a jövőbe”. Klaus Johannis államfőről van szó, és mielőtt erkölcsileg próbálnánk megítélni ezt a kijelentést, jobb tisztázni: a román nemzetállam elnökének üzenete ez. Valószínűleg illúzió tőle várni annak a helyrehozatalát, amit a román politikai pártok közösen elrontottak. 
Mint ahogy nem erkölcsi, hanem politikai kérdés az is: hol vagyunk mi ebben a nemzetállamban? Velünk újabban mi van? Miután két évtizeden át alakítottuk , másokkal együtt, a modern Románia jövőjét, mi történt mostanában a román-magyar viszonnyal, azzal a lassú, nehézkes, sok hordalékkal járó, de alapjában véve mégis eredményes együttműködéssel, amelyről beszéltem? Volt minden az idén december elsején, pompázatos katonai díszszemle is, megelőlegezve a 2018-as centenárium hangulatát, voltak talpig népviseletben televíziós műsorvezetők, volt trikolór elegendő, de rólunk magyarokról szó sem esett, hacsak... Hacsak nem „érzünk és gondolkodunk románul”. Márpedig nem. Illetve esett szó mégis rólunk, ugyanis „hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten” alapon megszólalt a magyar külügyminiszter is, megtiltva a magyar diplomatáknak a román nemzeti ünnepi eseményeken való részvételt, „mivel a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december elsején”.
Csak egyetérthetünk Szijjártó Péterrel, tényleg nem nagyon van mit ünnepelnünk, és látom is a visszhangokból, hogy nagy a lelkesedés, mert végre valaki megmondta a tutit. A román államfő is megmondta, a magyar külügyminiszter is megmondta, beköszöntött az odamondás kora. Más szóval a konfrontációé.  (Közben már a volt államelnök, Traian Băsescu is, gyorsan megfenyegetett minket, nehogy lemaradjon.) Kármentésnek helye nincs, sem elhallgatásnak, sem párbeszéd-kísérletnek, sem egyeztetésnek, az új kor új retorikát kíván. Ezt akarjuk?
Vagy meg kellene próbálni mégis folytatni, ami jónéhány éve abbamaradt? Lehet magyarázgatni, hogy ki a hibás ezért, ám a levét mi isszuk: leszedik a zászlóinkat, betiltják a feliratainkat, és így tovább... December 11-én parlamenti választások lesznek Romániában, és várhatólag véget ér az úgynevezett technokrata – szakértői (?) – kormány egyéves csetlése-botlása. De mi lesz utána? Kik alakítanak kormányt? A minden bizonnyal legtöbb szavazatot szerző, magát baloldalinak mondó Szociáldemokrata Párt? Vagy a néhány éve jobboldalra átigazolt Nemzeti Liberális Párt, együtt a frissen megjelent, „civil” politikát hirdető, erősen populista, erősen programtalan (akárcsak a többiek), erősen kétes gyökerű  Szövetség Románia Megmentéséért mozgalommal? És van még egy-két kisebb párt, amelyek átléphetik a küszöböt.
Mi csak azt kívánhatjuk, hogy ne más, az RMDSZ kerüljön „királycsináló” helyzetbe, és akkor sem lesz könnyű eldönteni, hogy mi a jó. Ugyanis a tét óriási. Nem csupán arról van szó, hogy a konfrontatív – mondjuk ki: Európának ebben a részében robbanásveszélyes – etnikai viszony helyett vissza kellene hozni legalább ezt a két országot, Romániát és Magyarországot a tárgyalóasztalhoz, hanem ennél is fontosabb kihívás, hogy mi magyarok csak egy nyitott, átlátható parlamenti demokráciában tudunk új jogokat elfogadtatni, illetve megvédeni azt, amit eddig alkotmányba és törvénybe foglaltunk. Egy autoritárius nemzetállamban, ahol nem a parlament hozza meg a legfontosabb döntéseket, semmi esélyünk. Kérdés, hogy a magyar szavazók látják-e ezt a tétet, érzik-e, hogy akár az egész térség szempontjából – ne szégyelljük a pátoszt! – sorsfordító lehet a választások eredménye.
Markó Béla hvg.hu

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 39. (részletek)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia. 
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették. 
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat  ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa. 
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk,  milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi). 
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője.  Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is. 
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely  szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben.  Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A katolikus Státus mindenkori (h)arcairól
Gyárfás Elemér, a „civil püspök” könyv kapcsán„
Bevallom, többet szerettem volna hallani a római katolikus Státus zaklatott jelenéről és emiatt bizonytalan jövőjéről, semmint hányatott múltjáról, ám éppen erről beszél(hetet)t kevesebbet előadásában dr. Holló László egyetemi docens, a státus alapítvány igazgatótanácsának elnöke. És tette ezt alighanem amiatt, amit hozzászólásában a Státus jogi ügyeiben eljáró Kapcza Mikolt ügyvéd oly találóan megfogalmazott: a Státus olyan egyedi szerveződési forma, hogy még mi magunk sem értjük pontosan, és ilyeténképpen a sajátos hazai restitúció buktatói közepette az egyik legsziszifuszibb küzdelem a Státust megmagyarázni a román törvénykezésnek.
Négy gimnáziumot és két hasznot hajtó épületet mondhat magáénak Erdély-szerte a Státus, közülük a kolozsvári Szentegyház utca 5. szám alatti ingatlan (ahol a katolikus egyetem működik) valójában mindig is a tulajdonában állt, ugyanis a „kommunista” Státusnak meghagyták. Ezen felül perek és visszaigénylési eljárások tucatjai vannak folyamatban hazai bíróságokon és Strasbourgban az egykori ingatlan vagyonok visszaszolgáltatásáért.
Hogy miért éppen most beszélt a katolikus Státus (h)arcairól dr. Holló László az értelmiségi körön, annak sajnos nem valamiféle örömteljes bírósági siker az oka, csupáncsak az, hogy éppen csütörtökön érkezett a nyomdából az a kötet, amely a Státus 20. századi, egyik legmarkánsabb vezetője, Gyárfás Elemér halálának 70. évfordulója alkalmával 2015-ben szervezett emlékkonferencián elhangzott előadások anyagát tartalmazza - köztük azt, amelyet a Státusról tartott Holló László. Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legjelentősebb egyénisége volt, a balosok mondták nemzetinek, a nemzetiek balosnak, de még antiszemitaként is jellemezték, és tehették ezt Holló László szerint amiatt, mert Gyárfás Elemér sem az egyik, sem a másik oldalhoz nem tartozott, ugyanakkor hihetetlen munkabírásról téve tanúbizonyságot, minden erdélyi szervezetben tevékenyen részt vett, emellett számtalan könyvet írt.
Üldözöttségből született 400 éve a státus
Az Erdélyi Római Katolikus Státus a 16. századi reformáció térhódításával arányosan üldözött katolikus egyház érdekeinek szolgálatára, egyházi és világi tagokkal szerveződött autonóm önkormányzati forma. Szerepe bizonyos belső egyházi ügyekben eljárni, illetve a felekezeti oktatás és az egyházmegyei vagyon egy részének kezelése. Elnevezése a korabeli országgyűlésben használatos „Status et ordines”, azaz „karok és rendek”-ből fakad, amikor a különböző felekezetek képviselői státusokba csoportosulva külön-külön tanácskoztak. Hogy a római katolikusok esetében a szerveződési forma és az elnevezés megőrződött, abban jelentős szerepe volt annak, hogy a reformáció terjedésével és az adott történelmi viszonyok közepette a fejedelemség fennmaradását leginkább szolgáló intézkedések részeként 1556-ban az erdélyi katolikus püspököt kiutasították, és kis megszakítással az erdélyi katolikusoknak gyakorlatilag csak 1716-ban lett újra püspöke, ebben a hosszú időszakban pedig a katolikus vallásgyakorlást sokféle módon korlátozták (az egyházi vagyont államosították, templomokat lebontottak, kiutasították a szerzetesrendeket stb.). A Státus első említésére az 1615-ös országgyűlésen került sor, ahol a katolikus főurak Status Catholicorum Dominorum néven szervezkedtek vallásuk védelmére. 1767-ben a Státus feladatkörét a Mária Terézia által létrehozott „állami” Katolikus Bizottság vette át. A Státus újjászervezésére a 19. században több kísérlet történt, 1873-ban sikerült megegyezni. Innen kezdődően a Státus elnöke a mindenkori püspök, világi elnökét választják, a státusgyűlést és 24 tagú igazgatótanácsát pedig harmadában egyházi, kétharmadában pedig világi tagok alkotják.
A státus sorsa Romániában
A román állam és a Szentszék között 1927-ben megkötött Konkordátum a Státust tételesen nem említi, majd az 1932-ben Rómában aláírt egyezmény nevétől és autonóm jellegétől is megfosztotta, Egyházmegyei Tanácsként működött tovább az 1948-as államosításig. Ebben a időszakban a Státus ellen cikkek százaival és kötetek tucatjaival indított hadjáratot Onisifor Ghibu, aki oly mértékben tudta ezáltal befolyásolni a közvéleményt és általános hangulatot, hogy Holló László elmondása szerint csak úgy besétálhatott a telekkönyvi hivatalba, ahol kérésére a nevére írták a Státus tulajdonát képező egyik-másik ingatlant. A második világháború utáni kommunista hatalom ádáz küzdelmet kezdett a reakciós nyugati hatalom fennhatósága alá tartozó katolikus egyházzal szemben, egyik első intézkedéseként szabálytalanul felmondta a Szentszékkel kötött korábbi egyezményeket. Márton Áron püspök feloszlatta az Egyházmegyei Tanácsot, tartva az esetleg kommunista befolyás alá kerülő világi tisztségviselők túlsúlyától. Az egyház állami fennhatóság alá vonását célzó törekvéseihez a kommunista államhatalom kiváló terepnek találta a túlnyomórészt világiakból szerveződött Státust, így a püspöki tiltás ellenére támogatta ennek újjászervezését, és annak keretében az új államrendszerhez lojális hívek és úgynevezett békepapok szerveződését, amely azonban nem érte el célját, és követőinek kihalásával elsorvadt.
Mit csinál a Státus ma?
1991 februárjában Bálint Lajos püspök újraindította az Egyházmegyei Tanácsot, majd 2005-ben megalakult az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, amely „az egyház érdekeit kívánja szolgálni egyfelől az államosított javak visszaszerzésével, másfelől pedig azoknak a hajdani célalapok szerinti alapítványi szándékának megvalósításával. A Státus elnöke napjainkban Jakubinyi György érsek, az igazgatótanács elnöke Holló László, világi vezetője pedig az alelnöke, dr. Benedek József egyetemi tanár.
Az egyház támogatására a történelem során felajánlott adományok az adományozók által megjelölt céljaik szerint külön alapokba – a templomok, szórvány támogatását célzó vallásalap, ösztöndíjalap (amely többek között olyan jeles románok taníttatását támogatta, mint Gheorghe Sincai, Petru Maior, Avram Iancu, Al. Papiu Ilarian stb.), tanulmányi alap, elemi iskolai alap, Teréz árvaházi, tisztviselői és tanári nyugdíjalap és biztosítási alap – csoportosultak, és azokat csak ezekre a célokra lehetett fordítani. A Státus-alapok vagyonát a 20. század elejéig az oktatási intézmények épületei, többezer hektárnyi erdőgazdaság, gazdasági uradalmak és kolozsvári bérházak képezték. Kapcza Mikolt ügyvéd szerint ezt nagyon nehéz megértetni a román törvényszéken (főleg a román nyelvű sajtóban érvényesülő Státus-ellenes hangulatkeltés kontextusában), hogy a fentiekben ismertetett jogállású Státus, illetve az alapok tulajdonát képező egykori vagyon a Státust illeti meg. Mint elmondta, Kolozsváron tucatnyi per folyik a Státus egykori ingatlanjainak visszaszolgáltatására, december elejétől 37 ingatlan esetében született elutasító határozat, mintegy húsz pert kellett indítani, emellett 13 zajlik Strasbourgban. A tulajdonjog egyházi berkekben érvényesülő szigorú tiszteletét tanúsítja az is, hogy annakidején, ha az egyik alap megszorult, akkor a Státus egy másik alapjából az akkoriban szokásos 4,5%-os kamattal vett hitelt.
A marosvásárhelyi iskola kálváriája
Az egykori tulajdonok egy részét 1989 után a gyulafehérvári érsekség és a helyi plébániák igényelték és hellyel-közzel kapták vissza. Így a marosvásárhelyi épületegyüttest, amelyben a katolikus iskolát létrehozták, a helyi plébánia és a gyulafehérvári érsekség kapta vissza. Az iskola körül megnyilvánuló huzavona kapcsán Holló László ismertette a történések kronológiáját. A polgármesteri hivatal fellebbezett a visszaszolgáltatást elrendelő döntés ellen, amelyet viszont megerősített 2005-ben a Fellebbviteli Bíróság. 2008-ban az épületben működő Unirea iskola javára kötöttek 20 éves szerződést, amelyet 2012-ben szerződésszegés miatt egyoldalúan felbontott az egyház. 2013-ban kezdődtek az egyeztetések a római katolikus gimnázium alapításáról, amit 2014 júliusában feltételesen hagyott jóvá a Marosvásárhelyi Helyi Tanács: csak abban az esetben engedélyezte, ha a Státus szerződést köt az Unirea iskola javára. A szerződést a prefektúra megtámadta, 2016-ban érvénytelenítették. 2014 novemberében a helyi tanács felhatalmazta a polgármestert a 20 évre szóló szerződés aláírására, miszerint az épületegyüttesben működhet az Unirea iskola, mellette pedig létrejöhet a katolikus gimnázium, amelynek létrehozásáról 2015 januárjában született tanácsi határozat.
Az önkormányzat a megyei tanfelügyelőség képviselőinek, az Unirea iskola tanárainak, a magyar tagozatos diákok és szüleik közös találkozásán egyeztetett arról, hogy az Unirea magyar diákjai hogyan szeretnék folytatni a tanulást, és tudomásul vette, hogy szeretnének a katolikus iskolába kerülni. Holló László ezután virágzó iskoláról beszélt, ahova felvételre ketten jelentkeztek egy helyre – ezt a történetet törte meg a korrupcióellenes ügynökségnek a visszaszolgáltatás jogosságát megkérdőjelező őszi kezdeményezése.
Mindezek tükrében Holló László úgy fogalmazott a Státus jövendőjét illetően: a cél visszaszerezni azt, ami visszaszerezhetetlen.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

A ROMÁN SOVINIZMUSNAK NINCS HATÁRA
Betiltották a Székelyföldön előállított, Erdély-szerte és Magyarországon is igen népszerű Igazi Csíki Sör gyártását, palackozását és forgalmazását Romániában. A több évszázados eredeti receptúra alapján készített kézműves sör sírásója a Marosvásárhelyi Táblabíróság. A jogerős ítélet elrendelte a csíkszentsimoni Csíki Sör Manufaktúra mindenfajta termékének megsemmisítését, amelyen magyar felirat van, a gyártó gépsortól kezdve a több ezer hűtőládán keresztül a palackok címkéjéig. Tette mindezt a táblabíróság annak ellenére, hogy a Lénárd András vezette manufaktúra nemzetközi fórumon tavaly decemberben másodfokon is igazat kapott az őt perelő multinacionális sörgyártóval, a Heineken Romániával szemben. A holland multi azt kifogásolta, hogy az Igazi Csíki Sör elnevezés megtévesztően hasonlít az ő Ciuc Premium márkanevükhöz. A spanyolországi székhelyű európai Belső Piaci Harmonizációs Hivatal megállapította, a két elnevezés között sem megjelenésben, sem tartalmilag, sem kiejtésben nem áll fenn hasonlóság.
Miről van itt szó? Nem másról, mint a román sovinizmus tombolásáról. Ne legyen magyar nevű népszerű, jó minőségű termék. Ne legyen jól fejlődő székely vállalkozás, ne legyen 140 embernek munkahelye Csíkszentsimonban. A magyarok kirekesztéséért, ellehetetlenítéséért folytatott harcban az sem számít, hogy egy uniós nemzetközi szervezet kétszer is a székelyeknek adott igazat ebben a kérdésben. Az egész eljárás ellenkezik a józan ésszel, szembemegy az európai uniós gyakorlattal, negligálja egy nemzetközi szakmai szervezet másodfokú határozatát, állásfoglalását.
Mindez beletartozik abba a kampányszerű folyamatba, melynek során minden szinten támadják a magyar nyelv használatát, semmibe véve a hatályos törvényeket; rágalmazzák, lejáratják, perbe fogják a magyarság elismert, nemzeti érzelmű, sikeres társadalmi és politikai vezetőit. Horea, Closca, Avram Iancu, a Maniu-gárda, Nicolae Ceausescu utódai keményen dolgoznak. A XXI. században már nem tömeggyilkosságokkal akarnak teret és hazát nyerni, hanem kivándorlásra vagy asszimilációra kényszerítéssel. Talán humánusabb, de ez sem elfogadható.
A teljes Kárpát-medencei magyar politikumnak fel kell lépnie a dühöngő román sovinizmussal szemben. Elsősorban Székelyföldön, a Partiumban, Máramarosban, Nyugat-Bánságban. Nem tisztem innen Budapestről tanácsot adni egy ilyen konkrét ügyben (általános nemzeti sorskérdésekben annál inkább összmagyar egyeztetések és döntések szükségesek!), de minél szélesebb körű és elszánt a tiltakozás, annál sikeresebb lesz. A Heineken termékek bojkottja már elindult, de ez a politikát egyáltalán nem érdekli. Nagy létszámú tüntetések és kiterjedt polgári elégedetlenségi mozgalmak annál inkább. Erre az uniós környezet is felfigyel. A hír eljut Alicantéba, az európai Belső Piaci Harmonizációs Hivatalba, ami csökkenti Románia nemzetközi tekintélyét. Ez elősegíti a Csíki Sör Manufaktúra további jogorvoslati lehetőségét, és (részben) gátat szabhat további önkényes, soviniszta eljárásoknak.
Őszintén megvallom, részemről ennek a kérdésnek szubjektív oldala is van. Nagyon szeretem az Igazi Csíki Sört. Valódi kézműves termék, mely az eredeti, 1548-ban papírra vetett eljárás szerint készül, a régi, 1516-os bajor tisztasági recept betartásával, modern kémiai összetevők nélkül. Ennek megfelelően a 2014 óta gyártott székely sör csak árpamalátát, komlót, élesztőt és vizet tartalmaz. De nem akármilyen minőségű vizet! A Hargita lábainál fakadó tiszta források vizét. Aki szereti a sört – sokan vannak – és egyszer megkóstolta, nem felejti el kitűnő ízét, különlegesen tiszta zamatát. Rájön, most ivott talán először igazi sört. Egy ideje már Magyarországon is kapható. Meddig? Reméljük, az idők végezetéig.
Csóti György
A szerző a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója
Magyar Idők (Budapest)

Iskola-összevonás következhet Kovásznán is
Kovászna helyi tanácsa elfogadta a város iskolahálózatának működését szabályozó határozattervezetet, melyet a megyei tanfelügyelőség is jóváhagyott. Ennek értelmében a 2017–2018-as tanévben a fürdővárosban három jogi személyiséggel rendelkező tanegység működik a hozzájuk csatolt alegységekkel együtt. A tanácsülésen elhangzott: a városban csökken a tanulók létszáma, így előfordulhat, hogy a következő években összevonásokra lesz szükség.
Szabó Levente tanácstag az ülésen elmondta, a tanügyi szakbizottságban felvetődött, megoldást kellene keresni, hogy gazdaságosabban működjenek a tanegységek, erről az intézményvezetőkkel is megbeszélést folytatnának.
Gyerő József polgármester a kovásznai iskolák jövőjével kapcsolatosan megállapította: átfogó megbeszélésre van szükség, amelybe a tanulókat, szüleiket, a tanári kart is bevonnák. Ha meg kell szüntetni a három központ valamelyikének önállóságát, azt csakis gazdasági megfontolásokra lehet alapozni, a tanulók érdekeinek figyelembevételével, kizárva a nemzetiségi tényezőt. Minden lehetőséget mérlegelnek, de a diákok létszáma csökken, így öt-tíz év múlva téma lehet az iskolák összevonása – jelezte a városvezető. A létszámcsökkenés lehetséges okairól Molnár János önkormányzati képviselő, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum tanára szólt. A környező falvakból – Zabola, Barátos, Zágon – egyre többen választják a kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi tanulási lehetőségeket. Ez a kovásznai líceum szerényebb felszereltségére is visszavezethető. Például az informatikai laborban elavult számítógépeket használnak, de még a villanyhálózat működése is kívánnivalót hagy, sokszor alacsony az áram feszültsége. Meg kell nézni, hogyan lehet pótolni a hiányosságokat, elsősorban az infólabor felszereltsége tekintetében, ezzel számolni kell a költségvetés elkészítésénél – hangoztatta a tanár.
A Kőrösi Csoma Sándor Líceum Kovászna legnagyobb tanegysége, ide tartozik az Orbán Balázs Elemi Iskola, a csomakőrösi elemi iskola és óvoda is. Az 1-es számú napközi óvoda alegysége az 1-es és 2-es számú rendes programú óvoda. A vajnafalvi Avram Iancu Gimnázium a 4-es számú normális programú óvodával és a 2-es napközivel – mindezekben román nyelvű oktatás folyik –  alkot pénzügyi központot. A fürdőváros iskolahálózatának része a Kovásznai Gyerekek Klubja is, ahol iskolán kívüli tevékenységeket folytatnak. Becsek Éva, a Kőrösi-líceum igazgatónője érdeklődésünkre elmondta: tény, hogy egyre kevesebb a beiskolázandó gyerek, ez a folyamat 1990 óta tart. Osztályok összevonását kell megejteniük, például az idei három IV. osztályból jövőre csak két ötödiket indíthatnak, erről a szülőkkel is egyeztet. Az iskolák összevonásáról viszont csak a tanács dönthet – magyarázta a helyzetet. Azt is elmondta, az alapfelszereltség megvan a líceumban, de szükség lenne az informatika, nyelvismeret oktatásának fejlesztésére, ehhez beruházásokra van szükség, s a tanács anyagi támogatására – mondta az igazgatónő.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két utcája maradt a Kölcseynek – mit is jelent ez?
Alig néhány nappal a leendő előkészítősök iskolai beiratkozási időszakának kezdete előtt az oktatási minisztérium közzétette a beiratkozás módszertanát. Ebből kiderül többek között, hogy a Kölcsey Ferenc Főgimnázium körzete két utcára - Mihai Eminescu és Mircea cel Batran utcák - szűkült. De mit is jelent mindez?
„A Kölcsey Ferenc Főgimnázium vezetősége kérte, hogy a tanintézmény körzetét szűkítsék le vagy szüntessék meg teljesen. Mivel utóbbira nincs törvényi lehetőség, maradt az első variáció", vette elejét minden esetlegesen felmerülő nacionalista vádaskodásnak Gnándt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes.
„Óriási volt a tavaly a túljelentkezés, hisz a 25 helyre 60 gyereket írtak be a szülők, így kénytelenek voltunk két osztályt indítani. Ez viszont már maximalizálta fizikai lehetőségeinket", indokolta a döntést Pataki Enikő, a főgimnázium igazgatója.
A törvény kimondja, minden oktatási intézménynek van egy bizonyos körzete. A beiratkozás első szakaszában az ebben a körzetben lakó gyerekek beiratkozását fogadhatják el. Amennyiben kevesebb a körzetből származó jelentkező, mint a fenntartott hely, akkor a második lépésben egyéb körzetben lakókkal lehet betölteni az üresen maradt helyeket. Amennyiben viszont a körzetben több gyerek is beiratkozik, azokat az intézmény köteles felvenni - még ha át is lépi a meghatározott helyek számát. Kivételt képeznek viszont a teológiai, a művészeti és a sportiskolák - nekik nincs körzetük. A körzetek pedig úgy vannak megalkotva, hogy egyetlen magyar gyerek sem maradhat körzeten kívül.
Románia azonban nem lenne Románia, ha nem lenne egy viszonylag könnyen elérhető kiskapu, amely relativizálja a törvény betűjének relevanciáját. Ahhoz ugyanis, hogy valaki más körzetbe irathassa gyerekét, nincs szüksége másra, csak egy ott lakó ismerősre (segítőre) és egy ideiglenes lakcímbejelentőre.
„Kértük a minisztériumtól, hogy az ideiglenes lakcím igazolása ne legyen elegendő, mondja Gnándt. Sajnos nem vették figyelembe". Tavaly a Kölcseybe beiratott 60 gyerek közül - írd és mondd - ketten (!) laktak a körzetben!
„Íly módon nem marad gyerek a lakónegyedbeli általános iskolákban. Ha pedig nincs magyar nyelvű nulladik osztály, akkor megszűnik a teljes magyar vonal az adott iskolában", hívja fel a veszélyekre a figyelmet Gnándt.
Szatmárnémetiben idén tíz általános iskolában indul magyar nyelvű előkészítő osztály: a Szamos bal partján a Ion Creanga, a Mircea Eliade, a Balcescu-Petőfi és az Avram Iancu általános iskolában, a folyó jobb partján pedig a Kölcsey mellett a Vasile Lucaciu és a 10-es Számú általános iskolában, valamint a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban, a Református Gimnáziumban és az Aurel Popp Művészeti Líceumban.
„Lépésünkkel senkit sem akarunk távol tartani a Kölcseytől. Aki úgy gondolja, ide szeretné iratni gyerekekét, az tegye meg. Amennyiben beteltek a helyek, akkor a számítógépes rendszer automatikusan áthelyezi a gyereket a saját körzetébe. Nem kell félni, senki sem marad iskola nélkül és még csak be sem kell még egyszer iratkoznia a szülőnek", igyekszik megnyugtatni a szülőket Pataki.
szatmar.ro

Torockó 1848-as hőse, Zsakó István „A haza nem címet, de embert kér”
Ki volt Zsakó István, akiről mintázta Jókai Mór regényének fő- hősét, Manassét az Egy az Isten című művében, és akit Borbély István történelmi írásában „Vasember”-nek nevezett (Torockó története 1848–49-ben), a torockói emberek pedig Torockó megmentőjeként emlegetik? Hogyan, miként válik egy ember hőssé? Valóban hős volt-e? Ennek a titkát kerestem a róla megjelent dokumentumokban, visszaemlékezésekben. Az értelmező szótár szerint: hős (…) az a férfi vagy nő, aki egy népcsoport, kultúra rendkívüli önfeláldozó, végrehajtó neves személyisége. Olyan valaki, aki egy átlagnál lényegesen kiválóbb ké- pességei által alkalmassá válik, hogy különleges tetteket vigyen végbe, (…) nemes eszmények hordozója, embereket menthet meg a biztos halálból, legtöbbször élete kockáztatásával. ’Sakó István – ahogy az akkor még szokásos írásmóddal írta a nevét – „rátarti” ember volt: egész életében népviseletben járt, nem barátkozott bárkivel, nagyon vigyázott a saját, de a közösség pénzére is, mint városbíró vagy egyházgondnok. A kincsesládát hárman három kulccsal nyitották és még tizenheten voltak jelen. Jó barátságban volt a szintén torockói (torockószentgyörgyi) születésű Brassai Sámuellel. Így emlékeznek reájuk: mikor összeölelkeztek a torockói „piacon”, ősz hajukat egy magasságban borzolta a szél. Mindketten magas növésűek voltak. Zsakó István 1809-ben született jómódú bányász családban. Iskoláit Torockón és Tordán eminensként végezte. Hazatérve betanult a bányász gazdák nehéz életébe apja bányájában. Fiatalon megnősült, négy gyerekéből egy leány, Judit, és egy fiú, István maradt életben, aki törvényszéki bíró lett. Torockón a település földrajzi fekvése (a mócvidék közvetlen közelsége), gazdasági helyzete, etnikai elszigeteltsége miatt a történelmi esemé- nyek (a forradalom majd szabadságharc, végül a polgárhá- ború) sajátosan, másképpen játszódtak le, mint Erdély többi részén. Három megye határán és a különböző érdekcsoportok találkozási pontján feküdt. Még a két szomszédos unitárius falu is egymásra utalva ugyan, de más gazdasági érdekek mentén mozgott. (Torockó gazdag bányászváros, Torockószentgyörgy évszázados jobbágyfalu volt, a szentgyörgyi vár urainak jobbágyai lakták.) Zsakó István a város megválasztott bírája és nemzet- őr parancsnoka a nehéz időkben is minden levelet megőrzött a híres leveles ládájában. Ezekből tudunk idézni Mikó Imre könyvéből (Akik előttem jártak). Br. Kemény Farkas tordai megyei parancsnok levele: „Örömmel fogadlak hát én úgymond titeket zászlóm alá (…) (Ehhez) hütletétel szükséges, mely annyit teszen, hogy parancsolatomnak engedelmeskedni fogtok.” Ezt üzente a szentgyörgyieknek is, hogy nehogy átálljanak az ellenséghez, mert „jaj nekik.” Közben már megkapták a felszólítást a környék román irreguláris csapatának vezetőjétől is (magyarul írta): „Felszólítom tehát önöket, hogyha a békének barátai és békekedvelők, a kezekben levő fegyvereket minden hozzátartozó municióval rakják le, a béke jelét (fehér zászlót) azonnal tüzzék ki, és fehér szalagot viseljenek, … ellenkező esetben faluikot felgyújtatom, az ellenállókat keményen megbüntetem és még egyéb károktól is tarthatnak.” Így folytak a fenyegető levélváltások, később egyre több követeléssel: 300, majd 500, 800 kenyér leszállítása 160 és egyre több vágómarhával együtt. Avram Iancu leveléből tudjuk, hogy „a mócvidéken nagy az éhinség, mert a – 24 fokos hideg miatt befagytak a folyóvizek, még a pincék is, nem működnek a malmok.” Érkeztek a borzalmasabbnál borzalmasabb hírek: Jára, Hegyalja elpusztítva, a magyar lakosság legyilkolva. Torockót is elfogta a rettegés. Menekülni készültek egyesek, amikor is Zsakó végigjárta a falut és megállította az embereket határozott kiállással: „Hová menekülnétek?” Megszervezte, hogy az alkalmas bányákat felszereljék élelmiszerrel és az asszonyokat, gyerekeket odarejthessék. Prodán Probu (Simion Probu Prodan, ortodox pópa) is levelezett Zsakóval, az ő martalóc serege Enyed mellett táborozott. Levelében arról írt, hogy milyen jó volna, ha a magyarok a balázsfalvi „csődületükön” részt vettek volna, és ha megértenék, hogy ők mit akarnak, mit szeretnének. Zsakónak sikerült a Torockón átvonuló, támadóan viselkedő osztrák parancsnokkal is úgy tárgyalnia, hogy annak kézfogás lett a vége. Az 1849. január 8-án Nagyenyedet ért, Axente Sever (Ioan Axente) vezette szörnyű pusztítás, bestiá- lis öldöklés elől az ártatlan lakosság egy része Torockóra menekült. Bem tábornok dicsőséges csatái meghozták a reményt, Torockó fiatal bányászai is lelkesen felcserélték a csákányt a fegyverre. Az orosz seregek betörésének hírére újra éledt a mócvidék, Enyedet újra felégették, és a bistrai pap vezetésével Torockószentgyörgyöt is. Zsakó István küldöttséggel indult elé- bük, de társai lemaradtak, ő vállalta egyedül a tárgyalást. Bátorsága, diplomáciai tehetsége még az ellenségben is tiszteletet ébresztett. A tárgyalásról kijövet már kézfogással búcsúztak. Torockó megmenekült! Ezt követően még a portyázó, rabolni vágyó kisebb csoportokat a Székelykő-oldali „furfanggal”, a megjátszott csatazajjal sikerült elriasztani. Zsakó István igazi hős volt, annak minden jellemvonásával rendelkezett. Istenbe vetett erős hite, ebből adódó bátorsága rendíthetetlen volt, ez adott neki erőt a vállalt nehéz, felelősségteljes feladatok véghezviteléhez. Nem tévesztette szem elől azt sem, hogy a két együtt élő népcsoportot komoly gazdasági érdekek kapcsolják össze. A román szomszéd parasztgazda állította elő a kohókba szükséges szenet, mert enélkül nincs „vaskenyér.” A torockói vaseszközökre pedig a Mócvidéknek is égető szüksége volt, érthető tehát az egymásra utaltság és a békesség a két nép között.
Bakó Irén
Szabadság (Kolozsvár)

Szabadságharcaink egykor és ma: minden nap küzdenünk kell
Szabad lesz a magyar ember, ha nem fél, ha tisztelik és védik jogait
A hagyományos forgatókönyv alapján zászlós ünnepi felvonulással kezdődött tegnap a kolozsvári ’48-as megemlékezés, és a hagyományok „jegyében” ezúttal sem maradt el a zászlós incidens: a csendőrség Erdély-zászlót vivő ünneplőket emelt ki a felvonulók közül, kettejüket – így Fancsali Ernőt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szervezetének elnökét – 500 lejes bírsággal is sújtotta. Az ünnepség ezt követően ökumenikus istentisztelettel folytatódott a Szent Mihály-templomban, majd az ünneplő tömeg az egykori Biasini szálló elé vonult. A felszólalók kiemelték: az lenne a normális, ha idővel nem csupán a zsarnokság elleni harcra emlékeznénk, hanem tényleg a szabadságot ünnepelnénk, azt a szabadságot, amelyért most még nap mint nap meg kell küzdenünk. Ehhez kapcsolódóan az RMDSZ honlapján tette közzé tegnap a márciusi 12 pont „mintájára” az erdélyi magyarság 12 legfontosabb időszerű követelésének listáját. Emil Boc polgármester hosszú évek óta először nem vett részt az ünnepségen, vélhetően a helységnévtábla-ügy miatt.
„Ma kéz kezet fog emberek,
ma másra nincs idő” – zengett a dal a tegnap délben március 15-ei felvonuláson, amelyet hagyományosan a Protestáns Teológiai Intézet népviseletbe öltözött fiataljai vezettek. A ragyogó napsütést visszatükröző gyöngyök, a mellekre tűzött kokárdák, az ajkakról felcsendülő 1848-as dalok mind fokozták a magyarságukat büszkén megélő felvonulók ünnepi hangulatát. Az idei felvonulás több pontban is eltért az eddig megszokottól: változott az útvonala a Főtéren zajló munkálatok miatt, és a Deák Ferenc utcai Bem József-emléktábla megkoszorúzása sem képezte eddig a márciusi ünnepségek programpontját. A papírcsákós és -huszáros nemzeti ünnep apró zászlóit lobogtató kisiskolásainak sorfala sem maradhatott el, ahogyan a márciusi ifjak előtti tisztelgés sem felnőtt társaik részéről.
Tisztelve, megbecsülve, itthon
A Szent Mihály-templomban megtartott ökumentikus istentisztelet után az ünneplő sereg a Petőfi/Avram Iancu utcai műemlék épület, a korabeli Biasini szálló elé vonult, ahol a díszünnepség felszólalásokkal, koszorúzással folytatódott – utóbbiból az idén keveset láthattunk, hiszen az RMDSZ felhívását megszívlelve koszorúvásárlás helyett sokan inkább a leégett kommandói iskola újjáépítésére adakoztak.
A közel ezer fő előtt elsőként Porcsalmi Bálint, az RMDSZ nemrég megválasztott új ügyvezető elnöke szólalt fel.
– A mi, mostani szabadságharcunknak őszinte tükörbe nézéssel kell kezdődnie. És egyenes beszéddel. Mernünk kell világosan és bátran arról beszélni, ami körülöttünk zajlik. Arról, hogy nem működik a jogállam, hogy túl sok a rossz törvény, és azt a kevés jót sem tartják be. Arról, hogy az állam lehallgat, ahelyett, hogy meghallgatna. Arról, hogy emberek félnek dönteni, és rettegnek erről beszélni. Arról, hogy ma a zsarnok újra itt jár közöttünk – mosolygós, nem büdös a lehelete, tanult és több nyelven beszél – de attól még zsarnok. A mai szabadságharcunkban nem világosak a frontvonalak, nem mindig ismerjük fel az ellenséget, és az eszközeink sem mindig adottak a harchoz – de tévedés ne essék: ez szabadságharc. És a miénk” – hangsúlyozta Porcsalmi.
– Zsarnokság van ott, ahol a szülőket kihallgatják, a diákoknak megtiltják, hogy iskolába iratkozzanak, ahol a tanárok félnek, ahol a közösségi vezetőket félreállítják, ahol megtiltják a nemzeti szimbólumaink és anyanyelvünk használatát. De zsarnokság lakozik ott is, ahol a férfi veri a nőt, ahol nem fogadják el a másként gondolkodót. Ezek ellen nem elég csupán ilyen alkalmakkor felszólalni. A zsarnokság ellen minden nap küzdenünk kell, mindannyiunknak. Csak úgy lesz szabadság. És úgy lesz szabad a gyermek, ha anyanyelvén tanulhat, és ott, ahol akar. Szabad lesz a fiatal pár, ha szabadon szerethet, és szabad lesz a család, ha szabadon dönthet. És szabad lesz a magyar ember, ha nem fél, ha tisztelik és védik jogait. Akkor leszünk szabadok, mikor nem törődünk bele abba: hogy nekünk nem szabad, és nekünk nem lehet – folytatta beszédét az ügyvezető elnök. Mint mondta, az volna a normális, ha idővel nem csupán a zsarnokság elleni harcra emlékeznénk, hanem a szabadságot ünnepelnénk, és az is rendjén való volna, hogy nemzeti ünnepünket itthon, Romániában is elismerjék és tiszteljék. Emlékeztetett: ma reggel az RMDSZ azt kezdeményezte a parlamentben benyújtott törvénytervezetében, hogy március 15. legyen hivatalosan is a magyar közösség ünnepe országunkban.
– Jól tudjuk, hogy ettől még közösségünk legnagyobb gondjai nem oldódnak meg egy csapásra, de sokat segíthet abban, hogy mi, magyarok, saját hazánkban jobban érezzük magunkat – tisztelve, megbecsülve, itthon – összegzett Porcsalmi.
Nem egymás ellen, hanem egymás mellett kell harcolni
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő Széchenyi-idézettel kezdte ünnepi beszédét: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, munkálkodhass a jövőn”, majd kijelentette, örömmel tölti el, hogy ilyen sok, különböző zászlót lát a tömegben, magyar-, székely-, román- és Erdély-zászlókat is, majd hozzátette: nem érti, miért volt problémája a román hatóságnak az Erdély-zászlóval.
– Nem értem miért, kinek lenne sértő, hisz az Erdély-zászló szimbólumai megtalálhatóak Románia címerében. Magyarázatot szeretnék kérni, miért kell minden évben valami mondvacsinált dologra hivatkozva azt sugallni: itt nincs minden rendben.
Ebben az országban ki kell állnunk az érdekeinkért – folytatta –, amikor Klaus Johannis Strassbourgban ki meri jelenti, hogy Romániában jó a viszony a kisebbségek és a románok között, jó a kisebbségi élet – hisz ő németként, szászként ennek az országnak az elnöke lehet. Csoma szerint ez egy felületes és felelőtlen kijelentés volt, amely szőnyeg alá söpri a valódi problémákat. Ám kiemelte, úgy érzi, mindennek ellenére van remény, felemlegetve az Egyesült Államokban megjelent jelentést, amelyben taglalják, milyen diszkrimináció éri a magyar közösséget Romániában.
– Nem szabad elfelednünk, hogy Kolozsvár sem késlekedett az európai forradalmi eszmék valóra váltásával. Március 20-án a kolozsvári szabadelvű politikusok nyilatkozatot fogadtak el, amelyben egyebek mellett sürgették az erdélyi országgyűlés mielőbbi összehívását, hogy törvénybe iktassák a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget, az úrbéri viszonyok végleges megszüntetését, valamint a székelység sérelmeinek orvoslását, továbbá, hogy egyesítsenek minden erőt, pártszínezet nélkül, hogy „a testvérhon példájára” Erdélyben is fennmaradjon a csend és rend, mert csak így remélhető a békés átalakulás, amely „mindnyájunknak szívén fekszik” – elevenítette fel a kolozsvári ’48-as történéseket Egyed Ákos és Kőváry László írásai alapján. Beszéde végén Csoma Botond kiemelte, a magyarországi negyvennyolcas hősökön kívül az erdélyi szabadságharcosokat is szívünkbe zártuk, és helyük van a történelem legszebb lapjain.
Enyedi Tamás RMDSZ-es megyei tanácsos az ifjúság üzenetét tolmácsolta: – Hiszünk olyan országban, ahol a törvények mindenkire érvényesek, nem lehet kérdéses az anyanyelv használatához való jogunk. Hiszünk abban, hogy a jelen fontos részei vagyunk. Nem egymás ellen, hanem egymás mellett kell harcolni. A fegyvert nem, de a hangunkat felemeljük. Hiszünk szavunk és tetteink erejében. Hiszünk abban, hogy a béke nem csak egyéni, hanem közösségi boldogulásunk feltétele, az egyenlőség nem üres jelszó, hanem megélt valóság – tolmácsolta a magyar ifjúsági szervezetek üzenetét Enyedi Tamás RMDSZ-es megyei tanácsos.
Az ünnepségen közreműködött Elena Ivanca, Farkas Loránd és Marosán Csaba színművész; Gheorghe Vuşcan prefektus Sorin Grindeanu kormányfő, Mile Lajos kolozsvári főkonzul pedig Orbán Viktor miniszterelnök határon túli magyarokhoz szóló üzenetét tolmácsolta.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarellenes szervezetek követelik, hogy Boc fellebbezzen a kétnyelvű táblák ellen
Több kolozsvári román szervezet kéri Emil Boc polgármestert, hogy nyújtson be fellebbezést a Kolozs megyei törvényszék azon döntése ellen, amely a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére kötelezi a városvezetést.
A dokumentumot a Carpatica Kulturális Alapítvány elnöke, Ionel Vitoc, az Avram Iancu Kulturális-hazafias Társaság elnöke, Victor Bercea és az ASTRA kulturális egyesület Kolozs megyei szervezetének elnöke, Mircea Popa írta alá. Szerintük a polgármesteri hivatal a többségi lakosságot diszkriminálná, ha nem élne fellebbezési lehetőségével.
„Felháborodással vettük tudomásul a Kolozs megyei törvényszék döntését, mely egy önkényes értelmezés alapján arra kötelezi Kolozsvár Polgármesteri Hivatalát, hogy kétnyelvű helységnévtáblákat szereltessen a város bejárataihoz” – írják a dokumentum megfogalmazói, követelve Emil Boctól, hogy fellebbezzen a döntés ellen. „Elfogadhatatlan számunkra, hogy a nagy egyesülés centenáriumára ilyen megnevezéssel készüljön a városunk” – teszik hozzá.
Az aláírók azzal érvelnek, hogy a törvény a nemzeti kisebbség legalább húsz százalékos arányát szabja meg küszöbként ahhoz, hogy a hatóságokat kötelezni lehessen a kétnyelvű táblák kihelyezésére. Ugyanakkor kifejtik, hogy sok románban kellemetlen emlékeket idéz fel a magyar Kolozsvár megnevezés, mert az 1940–1944 közötti magyar közigazgatástól elszenvedett atrocitásokat juttatja eszükbe.
Agerpres; itthon.ma/erdelyorszag

Elpusztítani mindent – Román magyart, magyar románt ölt
Bokáig állt a vér a zalatnai katolikus templomban, ahol a betörő románok lemészárolták a falu magyar lakosait. Nagyenyeden 800 magyarral végeztek, a lelkész kezeit fűrésszel vágták le, menekülő gyermekei kézenfogva fagytak halálra: az 1848/49-es erdélyi etnikai polgárháború borzalmait magyar szemszögből mutatja be egy új dokumentumfilm. Többet is tehetett volna.
Régóta ismert, de Magyarországon részleteiben csak kevesek által tudott tragédiasorozat az, ami 1848/49-ben Erdélyben történt. Miután a saját nemzeti céljai teljesítését a Habsburgoktól remélő románok szembefordultak a magyar szabadságharccal, a felhergelt tömegek sok ezer emberrel végeztek. Pogrom, etnikai tisztogatás, egyesek szerint a népirtás fogalmát is kimeríthetik a tömeggyilkosságok, melyekben – a pontos számok soha nem fognak kiderülni – 7500-8000 magyar civil, valamint 4-6 ezer román halhatott meg. Dél-Erdélyben egyes települések szinte teljes magyar lakosságát kiirtották ekkor, több helyütt azóta hatóan is mérgezve a két nép viszonyát, miközben a történtek teljesen eltérően élnek a román és a magyar emlékezetben.
Az 1848/49-es tragédiáról készült új magyar dokumentumfilm, az „Elpusztítani mindent” ezeket az eseményeket rekonstruálja, pontosabban nagyrészt beszélő fejekkel elmondatja a történteket a tragédiák helyszínein, időnként korabeli ábrázolások, rosszabb esetben animált lángnyelvek kíséretében. Bicskei Éva Magyar Média Mecenatúra által támogatott filmje nem akar több lenni, mint „védőbeszéd a magyar áldozatok mellett” (ez Móczán Péter producer kifejezése a bemutatóról), és a film ennyit is nyújt: végigmegy azokon a helyszíneken és drámai eseményeken, ahol a Dél-Erdélyben etnikai kataklizmává váló 1848/49-es szabadságharcban felhergelt románok voltak a tömeggyilkosok, és magyar civilek az áldozatok.
Filmként nem egy nagy szám, de a történet megismertetése önmagában is fontos lenne. A film azonban ezt csak részlegesen teljesíti: miközben tényszerűen ismerteti a magyar települések feldúlását, ártatlan emberek, köztük sok nő és gyerek kegyetlen lemészárlását, nem sokat árul el a tágabb összefüggésekről és az utóéletről. De előbb nézzük azt, amiről szó van.
Az etnikai összecsapások azzal kezdődtek, hogy egy székely határőrszázad Mihálcfalván megrohanta a földjüket visszafoglaló román jobbágyokat, akik közül tizenkettőt meggyilkoltak. Ezután sok román paraszt hitte el az agitátoroknak, hogy a magyarok ki akarják irtani a románokat. A tömeges vérengzés 1848 őszén jött el. Bár Kossuth még szeptember közepén is arról beszélt, hogy „Európának minden népségei között a magyar és oláh az, mely, ha élni akar, hivatva egymás irányában a legnagyobb rokonszenvvel egyetértéssel lenni”, ez már messze volt a realitásoktól.
A román felkelők Avram Iancu vezetésével ekkorra visszaszorultak az Érchegységbe. Itt, „a többnyire önjelölt népvezérek és cs. kir tisztek által vezetett román népfelkelők dúlták végig azokat a területeket, amelyeken a magyarság szórványban vagy kisebbségben élt” – írja tanulmányában a filmben is közreműködő Hermann Róbert. Ebben a Habsburg katonai vezetésnek, személy szerint Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok volt döntő szerepe, aki a román felkelők felhasználásával akarta megfélemlíteni a magyarokat. Részben tehát felülről szervezett, politikai célú volt a pogrom, a terror azonban eszkalálódott, és – Hermann összegzése szerint – „a felkelők szabályos irtóhadjáratba kezdtek.”
Az erdélyi román csapatok annyi helyen tartották tömegmészárlást, hogy itt hosszú lenne felsorolni mindet. Kisenyeden, ahol a környező településekről is védelmet kerestek a magyarok, 140 embert öltek le, Székelykocsárdon 200-at, Borosbenedeken 400-at. A három legnagyobb mészárlás azonban az említett Zalatnán, Nagyenyeden, valamint Abrudbányán történt. Amikor a magyar nemzetőrség feladta a felgyújtott Zalatnát, a magyar lakosságnak a román csapatok szabad elvonulást ígértek, útközben, a preszákai mezőn azonban lemészárolták őket. 645 holttest maradt itt – a néphit szerint azóta is szellemjárta hely, építkezni itt nem ajánlatos. Nagyenyeden 800 embert gyilkoltak le „válogatott kegyetlenségek közepette”, elpusztítva mellesleg a Bethlen Kollégium könyvtárát is. Abrudbányán és a ma leginkább a környezetpusztítás miatt ismert szomszédos Verespatakon ezernél több magyar halt meg.
A film alcíme („Az ismeretlen polgárháború”) alapján akár azt lehetne gondolni, hogy új adatokról van szó. Összességében azonban nem ez a helyzet: bár a film első számú szakértője, Hermann Róbert történész kutatási eredményei sok részletet segítenek tisztázni, a ‘48/49-es etnikai vérengzések főbb vonalai mindig is jól ismertek voltak. A „barbár oláhság” rémtetteiről szóló elbeszélések lényegében a szabadságharc leverésétől szerepet játszottak a magyar nacionalizmus alakulásában, ahogy a „románok árulása” is ismert narratíva, azóta is.
Összességében a dokumentumfilm is ezt a vonalat követi, ami így mindenekelőtt a magyar áldozatok előtti megemlékezés marad, valamint annak felrovása, hogy román oldalon a vérengzéseket elhallgatják vagy megmásítják, és olyan hamis nemzeti mítoszokat tartanak életben, amelyek nem vesznek tudomást a magyarok fájdalmáról.
Láthatjuk azt a kolozsvári emléktáblát, melynek román felirata szerint a magyar nemesek a szabadságharc alatt 40 ezer románt végeztek ki – mint a narrátortól halljuk, ez „ordas nagy hazugság”, hiszen a korabeli források csak 4-6 ezer román civil áldozatról írtak. Jelentős befolyású román történészek, mint Gelu Neamtu a tényektől elszakadva egyenesen genocídiummal vádolják a magyar forradalmat, arról írnak, hogy a magyarok az erdélyi románok kiirtására törekedtek. De a magyar olvasatban hazug román nemzeti legenda épül a móc csapatokat vezető Avram Iancura is. Ő a magyar emlékezetben tömeggyilkos, a románban azonban a „hegyek hercege” az igazi népi hős. Kultusza a fasiszta Vasgárdában is jelentős volt, a hetvenes években pedig Ceausescu nemzeti kommunista ideológiája épített rá erősen. Ez azonban nem diszkreditálta az alakját; a közelmúltban például Klaus Johannis román elnök vetette fel, hogy Iancut hivatalosan is román nemzeti hőssé kellene nyilvánítani.
A magyar dokumentumfilm nem igazán segít megérteni, hogy ez például miért is lehet így, mit jelent 1848/49 a románok számára. Pedig Erdélyben két párhuzamos forradalom zajlott ekkor: miután az Erdély és Magyarország uniójában életveszélyes fenyegetést látó, saját politikai követeléseinek teljesítésében csalódó román elit a balázsfalvi gyűlésen megszervezte saját programját (mint a román forradalom egyik fő alakja, Simion Barnutiu mondta: az egyesülés „a magyarok számára az élet, a románoknak a halál; a magyaroknak végtelen szabadság, a románoknak örökös szolgaság”), a Kolozsváron tanuló románok petícióban kérték, hogy a románokat ismerjék el Erdély negyedik nemzetének.
Bár román oldalon is többféle álláspont volt a magyarokkal való viszonnyal kapcsolatban (a havasalföldi forradalmár Nicolae Balcescu Kossuth-tal együtt például egy dunai konföderáció pártján állt), az erdélyi román vezetők a Habsburgok oldalára álltak, tőlük remélve a nemzeti szabadságjogok megadását. Amíg tehát a magyar perspektívában a nemzetiségek (a románok mellett a szerb politikai elit is) elárulták a magyar szabadságharcot azzal, hogy a Habsburgok oldalára álltak, román olvasatban egészen másról van szó: náluk a magyar elnyomással szembeni nemzeti ébredés ünnepi eseményének tartják a történteket, és közben ők is áldozatnak tartják magukat. Mint Eminescu írta: „A magyarok ismét azt gondolták, de ezúttal utoljára, hogy az unió és a bitófa segítségével kiirthatják a románokat a föld színéről”.
Mindez azonban inkább csak homályos háttérként jelenik meg a filmben. Az Elpusztítani mindent készítőit az emlékállítás, főhajtás mellett elsősorban az motiválhatta, hogy a magyar közösség tragédiáit semmibe vevő román nemzeti legendákat dekonstruálja. Bár a filmhez román felirat is készült, előrelátható, hogy nézői döntően magyarok lesznek; vagyis a román mítoszrombolás itt „hazai pályán” történik. A magyar közönség azt kapja, amit amúgy is hallani szeret: a történelmi igazság nálunk van, a románok ellenben csak hamis legendákat gyártanak a gyilkosaikról – egyszerű világ: nálunk az el nem ismert áldozat, náluk a tudománytalan és erkölcstelen nemzeti mitológia.
A filmkészítők a bemutatón ezt többek között azzal indokolták, hogy Romániában nem is nagyon lehet találni olyan megszólalót, aki vitatkozni merne például a 40 ezer áldozat hazugságával. Tény, hogy ‘48 kapcsán két élesen szembenálló megközelítés jellemzi a magyar és a román emlékezetet, de az utóbbi időben azért ott is vannak már tárgyilagosabb, a párbeszéd felé vivő elmozdulások is talán ezek közül is megjelenhetett volna valami. Úgy tűnik, ez nem is volt igazán cél: mint a rendező mondta, szerinte „nekünk a saját álláspontunkat és a saját történetünket kell elmondanunk”.
Hogy valóban ez kell-e legyen az adekvát célja egy mai dokumentumfilmnek, minimum vitatható. Jó alkalom lehetett volna ez arra is, hogy bemutassa, átélhetővé tegye a párhuzamos nemzeti történeteket és sérelmeket, és segítsen némileg megértetni, miért gondolja magát mindkét nép (mármint azoknak az ilyen történeti izékkel foglalkozó kis töredéke) egyaránt áldozatnak; hogyan ellenpontozzák és táplálják egymást az inverz nemzeti mitológiák, és hogy jelennek meg a hasonló emlékezeti kérdések mostanában. Meg hogy mire használják manapság a XIX. századi tragédiákat.
Index; itthon.ma/karpatmedence

Jókai nyomában Kolozsvártól Torockóig, ki bringával, ki gyalog
Tetszetős honlap várja a május 6-ai Jókai gyalogos és bringatúrák résztvevőinek jelentkezését. A közel 130 éves történelme folyamán már oly sokszor megújulni képes Erdélyi Kárpát-Egyesület kolozsvári szervezetének életébe beköszöntött a digitális korszak. Egyben lassan megdőlni látszik az általános vélekedés, miszerint az EKÉ-be „csak öregek járnak”, még ha igaz is, hogy főleg a nyugdíjasoknak van idejük a temérdek kirándulás akár mindegyikén részt venni – a túrákon egyre gyakrabban találkozni 30-40-esekkel is. A fiatalabbak körében kedveltebbek a buszos, vonatos kirándulások, személyautós „karavántúrák”, a barlanglátogatások, de szerveztek már túrákat kisgyerekesek számára is. A fiatal természetkedvelők kedvenc műfaja a bringatúra – itt tinédzserektől kezdve hatvanasokig mindenféle korosztályt megtalálhatunk. Az EKE mindkét, hagyományosan gyalogos teljesítménytúráján már bringatúra is indul.
Lassan 130 évvel ezelőtt természetszerető kolozsvári magyarok – tanárok, természettudósok, írók, ügyvédek stb. – létrehoztak egy kirándulóegyletet, ez volt az Erdélyrészi Kárpát Egyesület. Így kezdték szervezetten járni az erdőket, hegyeket, barlangokat, felfedezték, kutatták és egyre jobban megszerették vidékünket. Gazdálkodni is jól tudtak, és az erős kirándulóközösséggé kovácsolódott tagsággal sikerült komoly vagyonra is szert tenni: tucatnyi EKE-menedékház állt a túrázók rendelkezésére. A 20. század háborúi, a viszontagságos „térképváltozások” alkalmazkodásra kényszerítették az egész erdélyi magyar társadalommal együtt az EKÉ-t is, amely az új helyzetben sokkal több lett „egyszerű” kirándulóegyesületnél. A második világháború utáni kommunista világban a többi szervezetnek a sorsára jutva gyakorlatilag megszűnt, majd a rendszerváltást követően 1991-ben újjáalapították. A kolozsvári szervezet legfőbb tevékenysége a minden szombaton, minden vasárnap, sokszor hétköznap is szervezett kirándulások, egy időpontban akár több túrát is hirdetnek. Néhány éve pedig elkezdődtek a biciklitúrák is, amelyek sikerrel vonták be a legfiatalabbakat is, egyben fokozottan az egyesületre irányították az ifjabb generációk figyelmét. Idővel nagyot változott a kommunikáció, részletes tájékoztatást nyújtó honlap igazítja el az érdeklődőket.
Egykori KMDSZ-elnökből túraszervező
Branea Róbert évtizedekkel ezelőtt volt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, majd aktív tagja, azzal a munkával ott sokat tanult. Baráti társasággal régóta járja a Vasvári teljesítménytúrát, kerékpárral, később Ambrus Tibor EKE-elnöksége idején (2013–15) többször hívta őt is gyalogtúrázni.
– Így ismertem meg az EKÉ-t. Tetszett nekem, amit csinálnak, a buszos túrákon mindenféle ismeretlen emberek összegyűltek, fiatalok is, és láttam, hogy ez nagy élmény volt nekik. Rájöttem, hogy milyen jó ilyesmit szervezni az embereknek. Genetikailag is szervező alkat vagyok, és nem bírtam, hogy ne csináljak valamit, nem tudok csak passzív tag lenni valahol. Beiratkoztam az egyesületbe, majd 2015-ben volt egy szomorú esemény az életemben, és közvetlenül azután valamit kezdenem kellett magammal. Hát elindultam a Jókai emléktúrára, kerékpárral. Végigjártam az 55 kilométeres útvonalat, biciklivel. Azután Tibi kért, hogy segítsek megszervezni a teljes Vasvári túrát. Akkor tulajdonképpen nagyjából átvettük a szervezést, arculattervezéssel kezdtük, kimentünk a Facebookra, a hatás nem maradt el: duplájára nőtt a résztvevők száma. Utána végigjártam a Kós Károly 50-est, és tudtam, hogy ezt is megszervezzük. 2016-ban Lixandru Roberttel és Venczel Enikővel együtt elkészítettük a túra honlapját, társszervezőként bevontuk a KMDSZ-t, és az így megszervezett Jókai, Vasvári, Kós kerékpáros túrasorozat óriási siker volt – mondta Branea Róbert, aki innen kezdődően már egyre inkább részesévé vált az EKE életének, kezdett a havi közgyűlésekre és heti tanácskozásokra is járni. Így érte a felismerés, hogy a szervezési potenciál nagyon gyenge, és egyre lankad, a 21. századi kommunikációs csatornák kínálta lehetőségek kiaknázására nincs megfelelő képzettség, pedig igen értékes túrákat kínáltak hétről hétre. Akkor ébredt rá, hogy nem hagyhatja elsorvadni a gyalogos teljesítménytúrákat. – Ez akkor szükségszerű is volt, nem viszonyulhattunk hozzá úgy, hogy minket nem érdekelnek a gyalogostúrák, mi csak kerékpározunk – mondta Branea Róbert.
Végigjárta az útvonalakat, adatokat gyűjtött, honlap készült, új térképek, túrakalauz. – Ez hozott is egy csomó stresszt az életünkbe, plusz fáradságot, a saját dolgaink elhanyagolását, de sok örömöt is. Amikor azt mondom, „jól sikerült”, abban benne van az is, hogy egy csomó ember jól érzi magát, és ez nekem örömet szerez. Enikővel a KMDSZ-ben dolgoztunk együtt, számunkra nem probléma ingyen csinálni dolgokat, amelyeket jónak tartunk, szeretünk. Lixandru Robert született önkéntes, a nagyenyedi Inter-Art főtitkára, nagyban neki köszönhetően lettek világszerte ismertek az enyedi művésztáborok. Talán látják bennem az elszántságot, a megszállottságot, és átragad rájuk is. Ezzel együtt úgy gondolom, jövőre bővíteni kell a szervezők táborát, leosztani a feladatokat. A tavalyi túrák sikeréhez hozzájárultak a támogatók, akik első szóra jelentkeztek, a korszerűsített tálalással, kommunikációval hitelessé váltak a túrák. Tavaly év végén néhányan maguktól jelentkeztek azzal, hogy szeretnék támogatni az idei túrákat, középkorú és fiatal üzletemberek, akik közül sokan részt is vesznek a túrákon. Ez a sok pozitív hozzáállás ösztönöz és kötelez. Célunk kialakítani egy állandó jellegű, profi rendezvényt. Hosszú távon pedig nagy öröm lenne, ha létrejöhetne az EKE-iroda néhány alkalmazottal, struktúrával, 1-2 megfelelően képzett fizetett titkárral.
Túraválaszték bográcsgulyással
Az ekekolozsvar.ro honlapon a Teljesítménytúrák menüpontra kattintva tulajdonképpen egy teljesen új weboldalra jutunk. Itt mindenféle információt megtalálunk a május 6-ai Jókai túrákról, egyben jelentkezni lehet a választásaink szerint változó lehetőségeket kínáló űrlapon. Itt lehet bejelölni például, ha valaki szeretne szállást Kolozsváron, szobában olcsón vagy tornatermi matracon ingyen, rendelne-e túrapólót, este Torockón a húsos vagy vegetáriánus gulyást szeretné-e megkóstolni. A legkülönfélébb teherbírású természetkedvelőket várja a Jókai: van 10, de 55 kilométeres túra is.
A Kolozsvár–Szind–Várfalva–Torockó útvonalon négy gyalogtúra közül lehet választani, összesen három különböző kiindulópont létezik, a kolozsvári Bükk, Szind és Várfalva. Mindhárom rajthoz buszos szállítás igényelhető, térítés ellenében. Aki 10 km-t gyalogolna, az Várfalváról indul Torockóig, a 30 km-es túra a szindi rajttól indul Torockóra. Kolozsvártól Szindig tart a 25 km-es túra, onnan igény szerint busszal mehetnek a résztvevők a végállomásra, Torockóra. Kolozsvárról indul az 55 km-es gyalogtúra és a biciklitúra Torockóig. A célállomástól szintén lehet igényelni buszos szállítást Kolozsvárra, Szindre, Várfalvára. Torockón este gulyással vendégelik meg a résztvevőket a szervezők, az adagok kellő tervezése érdekében a gulyásvacsorát is igényelni kell az űrlapon.
A túrák részvételi díja 25-30 lej, nyugdíjasok, egyetemisták, 14 évesnél idősebb diákok számára 10-15 lej, gyerekeknek ingyenes. A buszjegyek ára 5–15 lej között változik, bringatúra esetében 20-30 lej. Három jelentkezési határidő van, az jár a legjobban, aki mielőbb jelentkezik, számukra ugyanis kedvezményeket kínálnak. Az első határidő május 1., vasárnap 22 óra, az eddig benevezők túrakalauzt és igazolólapot kapnak, az 55 km-es gyalogtúrások energiacsomagot (gyümölcsök, nápolyi stb.) is. A következő jelentkezési határidő május 4., 15 óra, majd május 5., 18 óra, de a harmadik határidőre már 50 lejre nő a részvételi díj, és túrakalauzra nem, csak térképre és igazolólapra lehet számítani. A bringatúrásoknak az első két határidőig jár az energiacsomag. Természetesen a rajtnál is lehet jelentkezni másnap, de térkép már csak a készlet függvényében juthat. Túrapólót csak igénylésre készítenek, aki ebben járná végig a túrát, annak április 27-ig kell ezt jeleznie az űrlapon, a későbbi rendeléseket csak a teljesítménytúra után tudják szállítani. A részvételi díjat banki utaláson kívül személyesen is lehet fizetni hétköznap készpénzben a KMDSZ-irodában (9–17 óra, Kolozsvár, Petőfi/Avram Iancu u. 21.) és aSzabadság szerkesztőségében (9–16 óra, Kolozsvár, Jókai/Napoca u. 16.).
Branea Róberttől azt is megtudjuk, hogy 2018-tól egy héttel később lesz a Jókai túra, május 12-én. A szervezés szempontjából nagyon rosszul jön a május elseje körüli szabad hétvége, ugyanakkor a túrák társszervezője, a KMDSZ hagyományosan majáliskor tartja a diáknapokat, logisztikai megfontolásokból hasznosabb egy héttel módosítani az időpontot.
– A közösségszervezésről szólnak a túrák, sok barátság, ismeretség született már. Hagyományőrzés, honismeret, ezek nemcsak üres szavak, mi ebben segítünk – a honlapok, túrakalauz oktató jellegűek, sok információt tartalmaznak. Ez nem verseny, ahol az ember végigmegy, kap egy díjat, és megy a következőre, s azt sem tudja, hol járt. Ez olyan túra, hogy közben lehet nézelődni, és mindenki okosabban, tájékozottabban távozik, mint ahogy érkezett – mondja.
Itt az alkalom végigsétálni Jókai Mór nyomdokain, aki az Egy az Isten című regényének megírását megelőzően tett adatgyűjtő utazást ezen a vidéken. S ha netán valakit rabul ejt majd a csoportos kirándulásnak ez a változata, az ne tegye messze a vándorbotot: július elején lesz a Vasvári kerékpáros teljesítménytúra Körösfő végállomással, majd augusztusban a Kós Károly emléktúrák Sztánára.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Családi történetbe ágyazott történelem (Bemutatták Puskás Attila könyvét)
Visszafogott családi történet, de egyben kor- és kórrajz is Puskás Attila Utak és ösvények című, a Háromszékben részletekben megjelent önéletrajzi írásainak kibővített, kiegészített gyűjteményes kötete, amelyet a szerző és Ferencz Csaba, a könyv szerkesztője tegnap délután mutatott be a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
A 20. század nehéz körülményeket teremtett a megélhetéshez, főként az olyan polgári értéket valló és képviselő családok számára, mint a Puskás család, mely az értelmiség valós szerepét vállalta – holott a két világégés, majd a kommunista rendszer nem kedvezett a közösségi szerepvállalásnak. Az átélt borzalmak ellenére mégis visszafogott családi történet a Puskás Attiláé, de visszafogott olyan szempontból is, hogy emlékezéseiben saját kálváriáját a szerző nem akarta előtérbe helyezni – mondta felvezetőjében Ferencz Csaba. Az évek során a lapunkban megjelent írásainak személyes hangvételét sokan kifogásolták, reagált Puskás Attila, de véleménye szerint ha valaki környezetéről ír, azt csakis őszintén tegye – vagy egyáltalán. Könyvének első része kolozsvári gyerek- és fiatalkorát mutatja be, a „csendes Petőfi utcát”, amely most nagyon forgalmas és Avram Iancunak hívják, ez az előzmény szükséges volt annak megértéséhez, miért nem tudta a kommunista politikai rendőrség megtörni azt a családot, amelynek négy tagját üldözte – mondta Puskás Attila. „A szeku tevékenysége kipukkadt lufi volt, olyan embereket tartottak félelemben, akik a rendszer ellen nem tettek semmit. Mi és még sok százezer ember azt a szerepet töltöttük be, hogy a többi milliók befogják szájukat, látva meghurcoltatásunkat, vakon engedelmeskedjenek, és ne is próbáljanak lázadni”, osztotta meg következtetését Puskás Attila, akit 1959-ben a csíkszeredai tanár-diák koncepciós per fővádlottjaként húsz év kényszermunkára ítéltek. Akik politikai börtönökből szabadultak, értékes emberei voltak a Securitaténak, megpróbálták beszervezni őket – aki ellenállt, mint Puskás Attila is, azt a rendszer összeomlásáig megfigyelték. „Homályos sejtés mindenkiben volt arról, hogy minden lépését követik, körbe voltunk véve besúgókkal, volt köztük olyan ostoba is, akiről tudtuk, hogy a szekunak dolgozik, de a valóságot az egykori megfigyelési dossziéink megismerése fedte fel” – mondta. Kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér – ő egyetlen ilyen emberrel találkozott. „Pedig az egykori besúgók, szekus tisztek itt élnek közöttünk, nem is törődnek azzal, hogy megbocsátunk-e vagy sem, holott ezek az emberek nagy kárt okoztak a társadalomban, nekik nagyon sokan »köszönhetik«, hogy börtönbe kerültek” – jegyezte meg. Puskás Attila Utak és ösvények című könyve többek közt ezek miatt a részletek miatt is hiánypótló, hiszen kevesen vállalkoztak ez idáig arra, hogy feldolgozzák saját, illetve családjuk megfigyelési dossziéját – összegzett Ferencz Csaba. Az „utolsó szó jogán” pedig a szerző arra biztatott, mindenkit írja meg önéletrajzát, hiszen „saját életünk is történelem lesz”, mondta, hozzátéve: ő maga is ezzel a szándékkal írta meg könyvét.
Váry O. Péter
Puskás Attila: Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kőbe vésett történelemhamisítás az erdélyi emlékműveken
Amiért valaminek emlékművet, emléktáblát állítanak, attól még nem biztos, hogy az adott esemény megtörtént, illetve épp úgy, ahogy azt egyesek az utókorral láttatni akarják. A történelem propagandisztikus célú elferdítésének emlékműveivel sajnos még mindig találkozhatunk Erdély-szerte.
Nagyváradról Kolozsvár felé autózva az E60-as műúton, Élesd központjában egy szocreál stílusú, kissé viharvert emlékmű mellett halad el az utazó. A szögletes alapból magasan kinyúló kőhasáb egy olyan tragikus történelmi eseménynek állít emléket, melyről jó eséllyel csak bihariak hallottak.
1904 április 24-én, a Kossuth Ferenc vezette Függetlenségi Párt választási gyűlést szervezett a mezővárosban. Hogy a rendezvényt megzavarja, a Szociáldemokrata Párt is összecsődítette híveit a környező, zömükben románlakta falvakból. A szociáldemokrata tábor hatóságok által nem engedélyezett demonstrációja rendbontássá és erőszakossággá fajult, amire a kivezényelt csendőrök sortűzzel válaszoltak.
A halottak száma 33 volt, a sebesülteké még több. „A Sebes-Körös völgyi falvak fellázadt parasztjainak emlékére...”, áll az emlékmű talapzatán, ami a legenyhébb elbírálás esetén is csúsztatásnak minősül, hiszen a megmozdulást szervező Szociáldemokrata Pártnak nem állt szándékában felkelést kirobbantani, a cél a függetlenségiek térnyerésének megakadályozása volt a kistérségben.
Valótlan képet fest a történtekről az emlékművet díszítő féldombormű is, melyen a tüzelésre kész kakastollas csendőrökkel farkasszemet néző kaszás, vasvillás parasztok láthatók. A korabeli beszámolókban szó sem esik szó arról, hogy a szociáldemokrata szimpatizánsok fegyverre kelve érkeztek volna az ellentüntetésre, egyetlen fegyverük valószínűleg az a pisztoly volt, amit az egyik szervező rántott elő a zsebéből, majd a csendőrosztagot vezető őrmesterre lőtt vele, halálosan megsebesítve a tisztet. Pisztollyal lövöldöző paraszt természetesen nem került a domborműre.
„Az eseményt a kommunizmus idején átértelmezték, túlhangsúlyozták a nemzeti jellegét” – mondja Fleisz János nagyváradi történész. Tény, hogy az áldozatok többsége román volt, ám a megmozdulásnak nem volt közvetlen nemzetiségi vonzata, hovatovább, a szociáldemokrata sajtóban megjelent beszámolók szerint a Függetlenségi Párt román nyelvű plakátokon is hirdette a maga rendezvényét, aminek a szociáldemokraták nagyon nem örültek.
A megdicsőült áruló
Kolozsváron szintén találni manipulatív, sőt, nyíltan uszító emlékműveket. A Szabók bástyája elé még a 70-es években állítottak szobrot Mihai Viteazul kapitányának, a kincses város főterén bestiális módon kivégzett Baba Novacnak. A talapzaton látható jelenlegi felirat, mely szerint a hadurat a magyarok gyilkolták meg, szörnyű kínok között („…ucis de unguri în chinuri groaznice...”) a Funar-korszakban került fel a talapzatra.
A szerb apától és román anyától született, a szerbek által nemzeti hősként tisztelt Baba Novac törökellenes gerillaharcosként tett szert hírnévre, mielőtt Mihai Viteazul szolgálatába állt. Az erdélyi országgyűlés ítélte halálra, mert állítólag azt tervezte, hogy 400 katonájával átáll a törökökhöz, amit a Baba Novac személye köré szőtt román nacionalista legendáriumból nagyvonalúan ki szoktak felejteni. „Egy ilyen kaliberű embert nem lehetett volna kivégezni a Habsburgok érdekeit Erdélyben képviselő Basta generális jóváhagyása nélkül, sőt, szerintem Mihai Viteazul is helyben hagyta az ítéletet” – nyilatkozta a Maszolnak Lupescu Radu történész.
Baba Novac tehát nem gyilkosság áldozata volt, törvényes ítélet alapján végezték ki, az ítéletet pedig már csak azért sem lehet a magyarok nyakába varrni, mivel az erdélyi országgyűlésben a szász nemzet is képviseltette magát.
Florin Apostu polgármestersége idején Hunyadi Attila történész és Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke átiratban fordult az ombudsmanhoz, illetve a városvezetéshez, kérve a magyar közösségre sértő, ellene izgató felirat eltávolítását, eredménytelenül. Az ombudsman legalább válaszolt a beadványra, közölve a panaszosokkal, hogy az ügyben az önkormányzat az illetékes. Időközben ismeretlen személy eltávolította a „magyar” szó betűit a talapzatról, ami természetesen nem mentesíti az önkormányzatot az alól, hogy hivatalosan is módosítsa az uszító feliratot.
Hogy lett 4 ezerből 40 ezer?
Szintén Gheorghe Funar polgármestersége idején került fel a Petőfi (Avram Iancu) utcában álló, egykori Biasini szálló homlokzatára azon emléktábla, mely szerint az 1848/49-es forradalom idején a magyar nemesek által a románok ellen foganatosított „véres retorziók” során 230 falu pusztult el, s meghalt 40 ezer ember.
Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke szerint a korabeli dokumentumok tükrében ez a szám rettentően eltúlzottnak tűnik. Az erdélyi románság által 1850-ben Ferenc Józsefhez intézett beadvány még csak 1151 áldozatról beszél, az osztrákok által készített összeírás pedig 4200-4400 halottal számol.
E. A. Bielz szász földrajztudós és statisztikus becslései szerint a forradalom és szabadságharc Erdélyben összesen 18 ezer áldozattal járt, a románok vesztesége 5400 fő volt. Gheorghe Barițiu román történész, aki maga is résztvevője volt az eseményeknek, 6000 román áldozatról írt. Egyed Ákos úgy becsüli, maximum 30 ezer ember halála írható a forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek a számlájára, ezek tetemes része pedig nem román, hanem magyar, illetve szász volt. 
Oláh Emese alpolgármester a Maszolnak azt nyilatkozta, természetes az óhaj, hogy minden, a magyarokra sértő kolozsvári felirat eltűnjön, s az RMDSZ frakcióval egyetemben mindent meg is fog tenni ennek érdekében. „Tudatában kell lennünk annak, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra” – hangsúlyozza az önkormányzati vezető.
Pengő Zoltán maszol.ro

Indoklást kérnek a kétnyelvű táblák leszerelésére
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete kedd reggel iktatja a Maros megyei prefektúrán azt a kérvényt, amelyben pontos indoklást kér a Dózsa György utcai kétnyelvű táblák leszerelésére.
Vass Levente, a szervezet elnöke arról értesített, hogy miután a múlt héten magyarázatot kért a polgármestertől, illetve a prefektustól, péntek este átiratot kapott a prefektúráról, amelyben egy korábbi átiratra és egy 2001-es törvénycikkelyre hivatkozva utasították a városházát, hogy három napon belül szereljék le a táblákat. Vass Levente elmondta, kérvényt fogalmaztak, amelyet kedd reggel nyújtanak be a kormányhivatalhoz, hogy megtudják, mit tartalmaz a prefektus által megjelölt iratszám. Amennyiben nem értenek egyet vele, megfellebbezik, ám ha szükséges, akkor egy új önkormányzati határozatot készítenek elő és nyújtanak be a polgármesteri hivatalhoz. Múlt szerdán a Dózsa György utcában, a Bernády György Általános Iskola és az Avram Iancu Szakközépsikola falán levő utcanévtáblák közül eltávolították a magyar – Dózsa György – megnevezéseket, csak a román – Strada Gheorghe Doja – elnevezést hagyták meg. A valós kétnyelvű utcanévtáblákat, amelyeken a magyar személyiségek neveit is magyar nyelven tüntették fel, még 2014-ben helyezték ki a Dózsa György utcába, valamint a Mátyás király térre és a Liszt Ferenc utcába.
Antal Erika Székelyhon.ro

Marosvásárhelyi „módra”: egyre szövevényesebb az utcanévtáblaügy
Jogi eljárást kezdeményezett a Cemo annak nyomán, hogy Marosvásárhely egyik utcájában folyamatban van a magyar utcanévtáblák leszerelése. Az intézkedést kezdeményező prefektúra törvényekre, bírósági ítéletre hivatkozik.
Jogi és hatósági eljárást kezdeményezett a többnyelvűségért harcoló Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) a Maros megyei prefektúra ellen, amelynek utasítására a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal alkalmazottai a napokban nekiláttak leszerelni a magyar utcanévtáblákat a Dózsa György utcában. A Cemo közleménye szerint az ügyben indított perben várhatóan szeptemberben lesz az első tárgyalás a közigazgatási bíróságon. Ezzel párhuzamosan egyébként folyamatban van a civil szervezet által ugyancsak a vásárhelyi kétnyelvű táblák ügyében, még három évvel ezelőtt indított eljárás lezárása: a legfelsőbb bíróság előreláthatóan novemberben hoz ítéletet.
Az RMDSZ helyi szervezet eközben kedden írásban megfogalmazott kérdésekkel fordult a prefektúrához, illetve Lucian Goga kormánymegbízotthoz, akitől azt szeretnék megtudni, hogy miért és mire hivatkozva utasított a táblák leszerelésére. Vass Levente, a szövetség vásárhelyi szervezetének elnöke úgy nyilatkozott: amennyiben az RMDSZ kifogásolja majd a prefektúra válaszát, fellebbeznek, ha pedig szükséges, egy új tanácshatározatot készítenek elő, és nyújtanak be az önkormányzathoz. Vass Levente egyébként már azt követően magyarázatot próbált kérni Dorin Florea polgármestertől és Lucian Goga prefektustól, hogy múlt szerdán elkezdték leszerelni a magyar táblákat, de az elöljáróval nem sikerült beszélnie, a kormánymegbízott pedig semmitmondó átiratot küldött.
Lapcsaládunknak nyilatkozva Vass Levente elgondolkodtatónak tartotta, hogy a prefektus szeme csak a Dózsa György néven akadt meg, Goga ugyanis nem kérte a többi kétnyelvű tábla eltávolítását. A Vass Levente által az MTI-nek eljuttatott, május 29-én keltezett prefektusi átirat másolata szerint a Maros megyei kormányhivatal a közigazgatási törvényre és a törvény végrehajtását részletező kormányhatározatra hivatkozva kéri a polgármesteri hivataltól, hogy három napon belül távolítsa el a Dózsa György út magyar utcanévtábláit. Sorin Savu, a prefektus kabinetfőnöke kedden az MTI-nek elmondta: Goga tulajdonképpen egy bírósági ítélet végrehajtását kérte a polgármesteri hivataltól. Kifejtette: a prefektus keresete nyomán a bíróság érvénytelenítette azt az évekkel ezelőtt hozott önkormányzati határozatot, amely alapján a kétnyelvű táblákat kihelyezték a Dózsa György úton. A kabinetfőnök szerint az önkormányzatnak lehetősége lett volna újabb határozatban rendezni immár törvényesen az utcanévtáblák kérdését, de ezt nem tette meg, ezért szólította fel a kormány képviselője a táblák eltávolítására. Florian Moldovan, a városháza közterületekért felelős igazgatója lapcsaládunknak arról számolt be: a pünkösdre való tekintettel megszakították a táblaleszerelési akciót, azonban kénytelen folytatni a műveletet, a napokban el kell távolítaniuk az utcából az összes Dózsa György-feliratot. Ennek okára Moldovan nem tudott magyarázatot adni, mindössze annyit mondott: erre utasította őket a prefektus. Nem kérte, hanem utasított, és szankciókkal fenyegetőzött.
Tekintettel az ünnepre, leálltunk, de kénytelenek vagyunk folytatni. Érdekes módon csak a Dózsa György táblák eltávolítását kérte, a többibe nem kötött bele” – jegyezte meg a városházi igazgató. A polgármesteri hivatal munkatársai múlt szerdán a Bernády György Általános Iskola és az Avram Iancu Szakközépsikola faláról távolították el a magyar feliratot tartalmazó táblát, így csak a Strada Gheorghe Doja megnevezés maradt. A Civil Elkötelezettség Mozgalom felháborodását ugyanakkor nemcsak Lucian Goga prefektus újabb magyarellenes intézkedése váltotta ki, hanem az RMDSZ reakciója is. A Cemo közleményben cáfolja Vass Levente múlt heti kijelentését, miszerint a leszerelt magyar utcanévtáblák még 2014-ben kerültek ki, ezzel szemben arra hívják fel a figyelmet, hogy a feliratokat tavaly, a helyhatósági választások előtt függesztették ki. Fontos lenne, ha az RMDSZ tagjai tisztában lennének azzal, hogy mikor kerültek ki a leszerelésre szánt táblák, hiszen az esetleges tárgyalásaik során nem árt, ha helyesen tudnak érvelni” – bírálták a civilek a szövetség tagjait. A civilek arra is rámutattak: a politikusok csúsztatnak, amikor azt ígérik, hogy újabb tanácshatározatot fognak benyújtani a kétnyelvű utcanévtáblák érdekében. „Sajnos a marosvásárhelyi helyi tanács RMDSZ-es képviselőtestületének nem áll módjában új tanácsi határozattervezetet benyújtani a város kétnyelvű utcanévtábláinak kihelyezését illetően, hiszen eddig soha nem született Marosvásárhelyen kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó jogerős határozat” Tekintettel az ünnepre, leálltunk, de kénytelenek vagyunk folytatni. Érdekes módon csak a Dózsa György táblák eltávolítását kérte, a többibe nem kötött bele” – jegyezte meg a városházi igazgató. A polgármesteri hivatal munkatársai múlt szerdán a Bernády György Általános Iskola és az Avram Iancu Szakközépsikola faláról távolították el a magyar feliratot tartalmazó táblát, így csak a Strada Gheorghe Doja megnevezés maradt. A Civil Elkötelezettség Mozgalom felháborodását ugyanakkor nemcsak Lucian Goga prefektus újabb magyarellenes intézkedése váltotta ki, hanem az RMDSZ reakciója is. A Cemo közleményben cáfolja Vass Levente múlt heti kijelentését, miszerint a leszerelt magyar utcanévtáblák még 2014-ben kerültek ki, ezzel szemben arra hívják fel a figyelmet, hogy a feliratokat tavaly, a helyhatósági választások előtt függesztették ki. Fontos lenne, ha az RMDSZ tagjai tisztában lennének azzal, hogy mikor kerültek ki a leszerelésre szánt táblák, hiszen az esetleges tárgyalásaik során nem árt, ha helyesen tudnak érvelni” – bírálták a civilek a szövetség tagjait. A civilek arra is rámutattak: a politikusok csúsztatnak, amikor azt ígérik, hogy újabb tanácshatározatot fognak benyújtani a kétnyelvű utcanévtáblák érdekében. „Sajnos a marosvásárhelyi helyi tanács RMDSZ-es képviselőtestületének nem áll módjában új tanácsi határozattervezetet benyújtani a város kétnyelvű utcanévtábláinak kihelyezését illetően, hiszen eddig soha nem született Marosvásárhelyen kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó jogerős határozat” – hangsúlyozzák, hozzátéve, hogy ezt a városháza álláspontját részletező peranyagok is alátámasztják. „A válasziratokban, peranyagokban – amelyeket a város polgármestere és magyar nemzetiségű jegyezője is aláírt – az áll, hogy Marosvásárhelyen nem lehetnek kétnyelvű utcanévtáblák, mert ezek kihelyezését tiltják a hatályban lévő törvények” – olvasható közleményükben.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom arra is kitért: az elmúlt huszonöt évben ugyan mindegyik marosvásárhelyi RMDSZ-es polgármesterjelölt és RMDSZ-es tanácsos beépítette kampányába a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét, ám a jelek szerint csak kampánycéllal, hisz az ígéreteket „soha nem valósították meg”. A CEMO közleményére reagálva Vass Levente lapcsaládunknak úgy nyilatkozott, ő nem sajtóháborút, hanem együttműködést szeretne a közös célért harcoló civilekkel.
Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár)

Habzó szájjal támadta Traian Băsescu a magyaroknak „lefekvő” PSD-t
Kiverte a biztosítékot Traian Băsescu volt államfőnél, a Nép Mozgalom Párt (PMP) elnökénél annak a híre, hogy a PSD-ALDE-koalíció beleegyezett - többek között - az RMDSZ azon követelésébe, hogy március 15-ét nyilvánítsák hivatalos ünneppé Romániában.
„A trikolór helyett a PSD és az ALDE a székely zászlót tűzi ki Székelyföldön” – üti fel a hangot Facebook-bejegyzésében Traian Băsescu. Szerinte Liviu Dragnea PSD-elnök és Călin Popescu Tăriceanu „eladták az ország történelmét” cserében azokért a szavazatokért, amelyeket az RMDSZ ígért nekik a bizalmatlansági indítvány szerdai vitáján.
„A szenátusi szakbizottságokban megszavazták, hogy március 15-e legyen hivatalos nemzeti ünnep Romániában. A gazemberek úgy tesznek mintha nem tudnának arról, hogy 1848. március 15-én a magyar parlament - egyebek között - megszavazta Erdély egyesülését Magyarországgal. (Avram) Iancu mócjai és a szászok kellett fegyvert fogjanak annak érdekében, hogy Erdély ne legyen Nagy-Magyarország része. Erdélyi románok tízezrei vesztették életüket a magyar grófok elleni harcokban, akik egész falvakat tüntettek el a föld felszínéről, románok százezrei kényszerültek elhagyni szülőföldjüket” – írta a volt államfő, hozzátéve, hogy ezek után a PSD és az ALDE nemzeti ünneppé nyilváníttatná március 15-ét. 
„PSD-s és ALDE-s gazemberek! Hogy fogtok ti még ezek után Cebére (Avram Iancu síremléke található a Hunyad megyei faluban – szerk. megj.) menni? Hát Erdélybe?” – teszi fel a kérdést Traian Băsescu. A volt elnök egy utóírattal zárja bejegyzését, amelyben kifejti, hogy az erdélyi magyarokat senki sem akadályozza meg abban, hogy március 15-én Budapesten ünnepeljenek.
A PNL-nek az alternatív anyanyelvhasználati küszöbbel van baja
Ludovic Orban, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke azt nyilatkozta hétfőn a Realitatea tévében, hogy alkotmányellenes az RMDSZ javaslata, amely módosítja az anyanyelvhasználat jogát a közigazgatásban, és hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) mindent megadna mindenkinek, csak hogy hatalmon maradjon.
„Nem csak arról van szó, hogy csökkentjük a küszöböt 20-ról 10 százalékra, hanem van egy igen vitatható megfogalmazás is: megfelelő számú... nemzetiségű állampolgár. Figyelem! Mit jelent az, hogy megfelelő számú. Ha ezer lakos között van 15, mondjuk, szlovén vagy más anyanyelvű állampolgár, akkor mit csinálunk? Megváltoztatjuk a hivatalos nyelvet vagy a közigazgatás nyelvét? Nem fogadhatsz el egy ilyen módosítást, amelyet utólag értelmezni lehet, s amely lehetővé teszi az ország minden településén, hogy áldozatként állítsák be egyesek magukat. Nem lehet elfogadni! Véleményem szerint ez a szöveg alkotmányellenes. és ellentmond az európai normáknak” – jelentette ki Orban. 
Hozzátette: a PSD mindent megtenne, csak hogy hatalmon maradjon. „Látszik, hogy a PSD az ördöggel is szövetséget kötne, csak hogy hatalmon maradjon. Mindent megadnának mindenkinek, hogy megtartsák a hatalmat” – hangoztatta Orban.  A PNL elnöke azt mondta: a liberálisok nem fogják megszavazni a javaslatot. Orban úgy véli: ilyen fontos törvényeket, amelyek tudomása szerint nem is szerepeltek a bizottságok napirendjén, nem lehet ’az idő nyomása alatt’ megszavazni. 
Ponta ugyanezt tenné, ha RMDSZ-es lenne
Amennyiben a bizalmatlansági indítvány átmegy a parlamenten, Johannis államfő és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) húzza a legnagyobb hasznot a helyzetből - véli Victor Ponta kormányfőtitkár. Ponta szerint ha megbukik a kormány, egyrészt Klaus Johannis elnököt „hozzák helyzetbe”, akinek - anélkül, hogy lemondásra szólította volna fel a kabinetet, vagy bármi mást tett volna - megadódik a lehetőség, hogy új miniszterelnököt nevezzen ki, másrészt pedig az RMDSZ-nek kedvez ez az állapot, amely így átvihet a parlamenten olyan törvénytervezeteket, amelyek megtárgyalását évek óta halogatja a törvényhozás. A kormányfőtitkár a közigazgatási törvény kisebbségek számára kedvező módosításáról szóló tervezetet, március 15-e hivatalos munkaszüneti nappá nyilvánítását, illetve a kulturális autonómiára vonatkozó tervezetet hozta fel példaként. 
„Az ő oldalukról közelítve meg a dolgokat teljesen természetes, hogy ezeket követeljék, ha én RMDSZ-es lennék, szüntelenül ezt tenném. Úgy értesültem, hogy mindezeket holnap (kedden - szerk. megj.) megszavazza a PSD-ALDE többség. Így hamarjában. Reggel megtárgyalják a tervezeteket a szakbizottságokban, majd később a plénum elé kerülnek. Ha ez megtörténik, előfordulhat, hogy összegyűl a kormány megbuktatásához szükséges szavazattöbbség” – fogalmazott Ponta a Románia TV hétfő esti műsorában.
Hozzátette, az RMDSZ az elmúlt években nem csak a PSD-től, hanem az éppen parlamenti többséget alkotó többi párttól is kérte, hogy támogassák a felsorolt kezdeményezéseket. „Nem igaz, hogy megvan már a bizalmatlansági indítvány elfogadásához szükséges szavazatszám, ahogyan azt Dragnea állítja, mert ha meglenne, nem kellett volna ilyen tárgyalásokat folytatniuk az RMDSZ-szel” - tette hozzá Ponta. maszol.ro

Első alkalommal meneteltek Erdélyben az LGBT közösség tagjai
Többszöri kérvényezés után az LGBT közösség képviselői megkapták az engedélyeket a Kolozsvár Polgármesteri Hivataltól az első erdélyi Pride megtartásához. Szombat délelőtt a Donát negyedben közel 800 személy menetelt az LGBT közösség tagjainak jogaiért. A menetet követően az Új Jobboldal párt ellentüntetésére került sor, ők az azonos neműek közti házasság legalizálása ellen tiltakoztak, a hagyományos családi, keresztény értékek nevében. A két akció nem zajlott konfliktusmentesen.
Úgy zajlott az első ClujPride, ahogy szervezők megálmodták: csendben, problémamentesen, konfliktusra az ellentüntetésen került sor. Az első erdélyi ClujPride célja a szolidaritás és a párbeszéd promoválása, ezért is hangsúlyozták a szervezők: ez menet és nem parádé, a közösség tagjai a jogaikért vonulnak fel, és nem szexuális orientációjukat ünneplik, ünnepeltetik. A Pride-on megközelítőleg 800 embert vett részt, az LGBT (leszbikus, homoszexuális, biszexuális és transznemű) közösség tagjai, illetve támogatói.
A Pride szervezői elmondták, két hét kellett a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak, míg engedélyt adott a felvonulásra, az eseményt végül egy félreeső helyen, a Donát negyedi Garibaldi híd és a Grand Hotel Napoca közötti útszakaszon, a járdán menetelve szervezhették meg.
A menetet 10 órai kezdettel hirdették, ám ebben az időpontban a sajtó nagyobb létszámban volt jelen, mint a résztvevők. Az érkezőknek a szervezők #spunedrept, #mondmegőszintén feliratú fehér pólókat, szivárványos zászlókat, illetve szórólapokat osztogattak, amelyben részletezték az esemény menetét.
Az érkezőket az új Sportcsarnok melletti átjáróknál várta tiltakozóknak egy kisebb csoportja, akik közül többen részt vettek később az ellentüntetésen is, amely egy órakor kezdődött az Bocskai/Avram Iancu téren. Ők is fehér pólóban jelentek meg, viszont az említett hashtagek helyett a homófob felirat virított pólóikon. A néhány főből álló csoport szóban inzultálta az érkezőket, majd a menet indulását követően a Szamos másik oldaláról kiabáltak át az összegyűlt tömegnek. Ezt a kis csoportot is - a menetelőkhöz hasonlóan - rendőrők, csendőrök tucatjai kísérték.
A meneten hazaiak és külföldiek egyaránt részt vettek, minden korosztály képviseltette magát, heteroszexuálisok is nagy számban jelen voltak. „Az én testem fölött én rendelkezem!”, „Nyugodtabban alszol, ha elveszed mástól, hogy családja legyen?”, „Azt szeretnénk, ha hagynátok, hogy szeressünk, és békésen élhessünk Romániában!” feliratú táblákkal, a Pride-ok jelképévé vált hosszú szivárványzászlókkal vonult a tömeg, csendesen.
A felvonulás végén a szervezők felhívták a figyelmet: senki ne menjen egyedül haza, javasolják, hogy leglább 2-3 fős csoportokban hagyják el a helyszínt, ha valaki egyedül lenne, értesítse a szervezőket. Emellett felkérték a résztvevőket, minden az LGBT közösséghez kapcsolható szimbólumot tegyenek el olyan helyre, ahol nem látszik, illetve a fehér pólókat is cseréljék le.
Andra Camelia Cordoş aktivista elmondta: az LGBT közösség tagjai még nincsenek biztonságban a kolozsvári utcákon, publikus térben. A menet célja az egyenlő jogok, tisztelet kivívása, a publikus terekre való igény kifejezése, amelyet csak úgy érhetnek el, ha láthatóvá válnak, kilépnek az árnyékból. A szervezők szerint az összegyűlt tömeg történelmet írt, és a jelenlevők mindegyike nagy bátorságról tett tanúbizonyságot.
A felvonuláson részt vett Adrian Dohotaru USR-s képviselő, illetve Eckstein-Kovács Péter, aki úgy vélekedett: szégyen, hogy ezt nem a főtéren szervezhették meg.
Ellentüntetés: Romániában nem létezhet olyan család, amely nem egy férfiből és egy nőből áll
A „normális”, „hagyományos” családot promováló ellentüntetést is szerveztek ma délben, az LGBT közösség menetét követően. AMarșul pentru normalitate eseményt az Új Jobboldal, Partidul România Unită és Nagy Románia pártok tagja szervezték a Bocskai/Avram Iancu téren, a tüntetés a homoszexuálitás ellen irányult, a hagyományos családi értékeket népszerűsítette.
A tüntetést egy ima elmondásával kezdték, majd az első felszólaló kiemelte a keresztény értékek megtartartásának fontosságát, illetve azt, hogy nem létezik, és nem is létezhet Romániában olyan család, amely nem egy férfiből és egy nőből áll. A felszólaló szerint az LGBT közösség felvonulása szerinte obszcén.
A tüntetésen megjelent egy fiatal lány, az LGBT közösség felvonulásán használt fehér pólóban, aki elmondta, véleménye szerint a másik menetben nem volt semmi obszcén. A lányt végül a helyszínen levő csendőrök vitték el, mivel megszakította, megzavarta az Új Jobboldal eseményét. A ClujPride egyesület a Facebook oldalán jelezte, már elmentek a lányért a rendőrségre és az egyesület ügyvédjét is értesítették.
Pride-menet egyik tagja tiltakozik a jobbosok tüntetésén. Később kiderült, Oana Mardare színésznőről, egy kolozsvári független színtársulat tagjáról van szó, akinek – bevallása szerint – annyi volt a bűne, hogy nem hallgatta szó nélkül végig mindazt, ami a jobbosok tüntetésén elhangzott.
„A törvényt nem azok számára hozták létre, akik pszichológiai betegségben szenvednek. A homoszexualitás pszichológiai betegség, ezt a pszichológusok a 70-es években megállapították. Ezt követően a homoszexualitást, mint alternatív életformát könyvelték el” – hangzott el később a tüntetésen.
A három millió aláírás bizonyítja, Románia többsége hogyan vélekedik a homoszexualitásról, véghez fogják vinni az alkotmánymódosítást, hiszen ez az, amit az ország lakosságának nagyobb része akar, nem fogják elfogadni, hogy egy kisebbség határozza meg, hogyan épülhet fel egy család – mondta még el az Új Jobboldal egyik tagja.
Tudor Ionescu, az Új Jobboldal Párt elnöke is jelen volt a tüntetésen, ahol kiemelte: őt nem érdekli, hogy a homoszexuálisok otthon mit csinálnak, de az utcán, köztereken szexuális orientációjukat nem mutathatják ki. Számára az LGBT közösség felvonulása Kolozsváron elfogadhatatlan, Emil Boc polgármester pedig véleménye szerint, gyenge, amiért engedett a közösség kérésének. A pártelnök az LGBT közösséget a gyáva jelzővel illette, amiért eddig mindig meglapulva élt, és Romániában nem álltak ki saját jogaikért. Szabadság (Kolozsvár)

Vasvári kerékpáros túra, vasakaratúaknak, élni akaróknak
Sohasem késő új életet kezdeni
Szombat reggel alig fél 7, Monostor, köd. Az egyik szervezővel a tervezettnél jóval korábban, elsőként érkezünk a 17. Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra kolozsvári előrajtjának helyszínére, és amikor 15 perc múlva még mindig sehol senki (7-kor rajt!), azon kezdek gondolkozni, hogy a feliratkozottak közül hányan fogják lemondani a túrát a péntek esti jókora eső és a szombati előrejelzésben szereplő záporok miatt. Aztán feltűnik az első kerékpár… Szászfenesen, a körforgalom után már látszik egy kis kék folt az égből, Gyaluban, a hivatalos rajtnál már hétágra süt a nap – és a nagy kartondobozból elfogy minden sorszám. Majd rendre elkezdenek eltűnni a biciklik is: irány a Funtineli tető. A tekerők között vannak éppen 14 évesek és majdnem 70-esek, összeszokott, nagyhangon pajzánkodó barátok és félénk újoncok. Vannak, akik a mókáért és úgy öt sörért jöttek, s vannak, akik saját határaikat feszegetni.
Micsoda bringák! – álmélkodom a földön heverő kerékpárok láttán, miközben a résztvevők az indulási csomagért állnak sorban, majd ismét elcsodálkozom: még jóformán el sem kezdődött a túra, máris javítanak vagy két-három szuperbiciklit. De aztán mindenki végez és elindul, köztük a János Zsigmond Unitárius Kollégium néhány „bicatúrása”, a magát Unicum Lovagoknak tituláló haveri társaság, a szintén poénkodó, öltözetükkel is profi kerékpáros csapat látszatát keltő Codespringesek („Na, induljunk már, amióta itt vagyunk, a Tour de Francon már letekertek volna vagy 100 km-t!”), a magányos farkasok és a családos túrázók is. S mi is, utolsóként a túraszolgálatos Szikszai Attila vezette kísérőkocsiban.
A gyalui gátnál sokan megállnak gyönyörködni a tájban vagy fényképeződni, mi azonban megyünk tovább, s nem sokkal odébb máris egy oldalra dőlt bicikli: ereszkedik a hátsó kerék. Előkerül az autóból a pumpa, csakhogy nem talál a szeleppel. Van adapter is – de valaki elvette még Gyaluban, s odaadta Branea Robinak, a főszervezőnek. De hát ő még nincs sehol, utolsóként indult, hogy biztosítsa, zárja a sort. Közben megállapítjuk: pont a szelep mellett ereszt a gumi. Marad a kerékpár tulajdonosának a kis kézi pumpája – jónéhányszor kell majd „szórakoznia” a célig ezzel a kerékkel…
Az első ellenőrzőpontnál egy velünk azonos irányba haladó Salvamont-Salvespeo feliratú autó áll meg mellettünk: a hegyimentős figyelmeztet, szóljunk a bicikliseknek, mert vannak, akik egymás mellett haladnak, ami most nem a legjobb. A tetőn ugyanis ünnepség van, s aztán egyes környékbeliek kissé spiccesen, nagy sebességgel jöhetnek majd lefelé, s nem lesz idő félreállni…
„Mindenkinek szóljatok erről, mondjátok meg, hogy legyenek figyelmesek” – hagyja meg Szikszai Attila a havasnagyfalui elágazásnál lévő első ellenőrzőpont pontbíróinak, majd visszaindulunk, lássuk, nem szorul-e valaki segítségre. Közben az út menti illegális szemétlerakatokon bosszankodunk, s azt beszéljük, remélhetőleg nem lesz gond a tetőn, amikor az Avram Iancu ünnepélyre összegyűltek és az ott lévő ellenőrzőponthoz érkező bringások – egyesek már feltűzték a túra igen szép, kokárdás jelvényét – útja keresztezi egymást…
A Funtineli-tetőn azonban szerencsére még nincs igazi fesztiválhangulat: egyelőre a sátrakat húzzák fel, a kocsikból (sok közöttük a bolgár rendszámú) az árut pakolják le. Ugyanott néhány süldő és egy jó nagy koca mit sem zavartatva magát kutat eldobott ételmaradék után, az erdőszélen pedig gyönyörű lovak legelnek, néha lezárva az egész úttestet…
Aztán kezdenek érkezni az első kerékpárosok, akiknek bizony volt mit tekerniük idáig: az első és a második ellenőrzőpont között 816 m a szintemelkedés, és ez akkor is sok – olyan 5%-os folyamatos emelkedő –, ha a szakasztáv több mint 18 km volt. Sokan – főleg a fiatalabbak, az első túrások – le is szálltak egy-egy különösen nehéz szakaszon, de hát erre van lehetőség, hiszen ez nem verseny, még ha mérik is a részidőket.
A jókora szendvics elfogyasztása és a jól megérdemelt pihenés után már sokkal könnyebb a feladat: 303 méteres szintereszkedéssel kell eljutni a jósikafalvi (Bélesi) tóhoz. Időnként egy-egy bicikli után „eredünk”, és bemérjük a sebességét: a bátrabbak 50 km/h felettivel repesztik…
A tónál már javában zajlik a körösfői Rákóczi Kultúregylet által az elesett 48-as forradalmárok, köztük Vasvári Pál tiszteletére szervezett megemlékezés, a koszorúkat is már bedobták a vízbe. De azért a Himnuszt, meg a Székely himnuszt is együtt énekeljük a körösfőiekkel és magyarországi vendégeikkel, és eleresztjük a fülünk mellett a szemközti partról érkező „Hai România”, „Deşteaptă-te, române” átkiabálásokat...
A negyedik ellenőrzőpontnál, a Bánffyhunyadi Kudor-portán mennyei áldás fogadja a túrázókat, akiknek egy része – akik nem húztak biciklisnadrágot – már igencsak fájlalja a hátsóját: málna és bodzaszörp, de mindenekfelett: fánk, baracklekvárral. Pillanatok alatt elfogy… Sokan benéznek a Kudor család magánkiállítására is, mások – ismét – biciklit javítanak az udvaron.
Innen már semmiség beérni Körösfőre, ahol a célban tartott pihenő után az elégedett csapat egy része máris hazaindult a szervezők által biztosított kisbusszal. Egy kisebb csoport pedig, mintha nem lett volna elég a megtett 100 km, szintén haza, de biciklin... Ja, ráadásul kerülővel, Jegenye felé…
Így is szép számban maradnak túrázók, hogy aztán Péntek László, a már említett kultúregylet elnöke felkonferálja az „ünnepélyes” bevonulást: nagy taps közepette érkezik meg a maradék csapat – természetesen kerékpáron – a Vasvári-kopjafánál a Vasvári Emléknapok keretében tartott koszorúzási ünnepségre. Emléktúra kipipálva…
Fiatalodik a mezőny
Branea Robival, aki 2015-ben vette át a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra szervezését, már a túra utáni napon beszélek: épp elég volt neki szombatra a szervezés, és az, hogy közben maga is teljesítette a távot. Mint mondja, kicsit csalódott. Mert több résztvevőre számított, hiszen nagyon idejében indult a nevezés, a túra honlapja pedig már háromnyelvű…
De hamar áttérünk a pozitívumokra. Mert idén ugyan „csak” 74-en indultak, de korábban csak 15–20 résztvevő volt. 2014-ben jegyezték az addigi maximumot, 25-öt. 2015-ben már 41-en voltak, 2016-ban 82-en!
Statisztikai adatoknál maradva, az idei indulók között 68 férfi és 6 nő volt, korosztály szerinti lebontásban pedig a 30–40 éves korcsoport vitte a pálmát (21 személy). 17-en voltak a 14–20 évesek, 3–3-an 50–60, illetve 60–70 évesek. A részvételek számát tekintve Szilágyi P. András a rekorder, ő mindegyik túrán részt vett, és 69 évével egyben az idei túra legidősebb résztvevője volt – a legfiatalabbja pedig éppen az ő unokája, Szilágyi P. Márk (14). A 74 résztvevőből 36-an voltak, akik első ízben álltak rajthoz a túrán; 4 család is indult. Az indulók közül csak 62-en voltak Kolozsváriak, 5-en az EKE Kolozsvár 1891 tagjai.
Végül, ami a főszervező szerint a legörvendetesebb, hogy sikerül egyre több fiatalt bevonni: a résztvevők átlagéletkora idén 33 év volt, vagyis 2015-höz képest 5 évvel csökkent.
Aki Körösfőről indult…
Az őszes hajú Váradi Sándorra már majdnem az elején figyeltem fel. „Előrajt volt?” – kérdezte tőle a gyalui rajtnál a pontbíró. „Hát nem, én Körösfőről jöttem biciklivel” – érkezett a válasz szerényen, szinte bocsánatkérően, amiért nem ment el Kolozsvárig…
Körösfőn aztán nem véletlenül őt kerestem meg a célban.
„Elég későn kezdtem ezt a sportot…” – mosolyogja el magát, majd meglepődve tudom meg: ő nem is körösfői, mint számítottam, hanem szatmári.
„Ezelőtt 12 évvel eldöntöttem, hogy megváltoztatom az életem… 35 kilót fogytam… Háromszor műtöttek veseproblémával, mind a két vesémet. Ekkor határoztam el. Egy reklám ragadott meg a magyar tévében, egy gyerek mondta benne, hogy a sport kiűz a halálból…” – magyarázza, s a történetnek még nincs vége. Megtudom: tavaly is műtötték, melanomával. „Ha két-három hét múlva megyek csak orvoshoz, lehet, már nem vagyok itt… Örülök, hogy ilyen helyekre el tudok jönni, és nagyon örülök, hogy ennyi magyart találtam Kolozsvárt” – mondja már ismét mosolyogva, és hozzáteszi: az ő falujában, Szatmárnémetitől 16 km-re, a lakosság 95%-a magyar.
Meséli: a feleségével gyakran járnak gyalogtúrázni Körösrévre, Borsára, Nagybánya környékére, olyan 10–16 kilométereket tesznek meg. De volt hosszabb túra is: Borsán eltévedtek, mert valaki elforgatta az irányjelző táblákat, akkor 26 km-esre sikeredett a túra… Az idén Csucsán vettek részt egy EKE-túrán, az nagyon tetszett nekik, azóta követik Facebookon a kolozsvári EKE programjait. „Nálunk is van túrázási lehetőség, de mi szeretjük a hegyeket, az viszont nálunk nincs…” – teszi hozzá, én pedig tovább faggatom. Mint mondja, semmiképp nem akart elkésni a rajtról, merthogy a szervezők külön kérték a pontosságot, ezért Körösfőről reggel 5 óra 5 perckor indult. De olyan jól haladt, hogy egy órával hamarabb érkezett a gyalui rajt helyszínére. Egyébként maratonfutáson is vett már részt. S hogy milyen volt a számára első Vasvári-túra? „A Funtineli tető előtt azt hittem, már soha nem érünk oda. Akkor azt mondtam, többet nem jövök. De ha Isten megsegít, akkor most így utólag mégis azt mondom, hogy jövök jövőre is…”
Bicatúrás főpróba is volt
A János Zsigmond Unitárius Kollégium néhány diákja is rajthoz állt a Vasvári 100-on, ami nem meglepő, hiszen nekik aztán igazán van „kerékpáros múltjuk”. A tíz induló közül nagyjából fele-fele arányban voltak olyanok, akik korábban már részt vettek a JZSUK nagy népszerűségnek és ismertségnek örvendő, immár hagyományos bicatúráján, illetve akik idén indulnak azon először – utóbbiak közül néhányan a vacsora utáni csocsózás végeztével vidáman dumálva várták, hogy induljon Kolozsvárra a bringásokat hazaszállító busz. Mint mondták, nem volt nagyon nehéz a túra, az autósok is nagyon rendben voltak, mert nem jöttek túl közel, illetve nem dudáltak a csapatra. Egyébként pedig, tette hozzá egyikük, vasárnap is mennek túrázni, ezúttal az iskola szervezésében, felkészülésképp az idei bicatúrára…
Vasárnap is mennek...
Számukra ez volt az első Vasvári-túra, ám az indulók között sokan voltak a „visszatérő” kerékpárosok. Ilyen Boér Imre is, aki már maga sem tudja, hogy a mostani a 8. vagy a 9. Vasvári-túrája volt. Érdeklődésemre kiemelte, az utóbbi 3 évben nagy fejlődés észlelhető a túra szervezésében. S hogy mi a siker, azaz a túra teljesítésének titka? Jó karban kell legyen a bicikli… „Gumidefektet nem lehet előrelátni, de a többi mind a biciklis bűne…”
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)

1848-ban létezett Románia. Avram Iancu a Román Nemzetért harcolt
Sabin Ghermant leoltja az egyik ügyeletes nemzetféltő. Hogy merészeli azt mondani, hogy 1848-ban Románia nem létezett?
Mindenkinek joga van (látszólag megalapozott, nem éppen nyilvánvalóan téves) vélemények kifejtésére, de senkinek sem engedhető meg, hogy nem-igazságokat mondjon, senkinek sincs joga botrányos kijelentésekkel misztifikálni a történelmet.
Sabin Gherman úr a România liberă 2017. június 30-i, pénteki kiadásának 9. oldalán tette közzé saját „véleményeit”: kimunkáltan és odavetetten, gyakran mocskos szavak használatával. Joga van hozzá, még akkor is, ha számos „véleménye” kétséges, mintha a romániai és főleg az erdélyi helyzet felületes ismeretéből született volna.
De visszautasítjuk S. G. csalárd kísérletét az 1848-as Magyar Forradalom főbenjáró hibájának mentegetésére: a magyar vezetők kompromittálták az akkor kihirdetett helyes ideáljaikat azzal, hogy a Forradalom Programjába belevették a történelem menetével ellentétes imperialista kívánságot: az abszolút többséget alkotó románok által lakott Erdély megszállására tett kísérletet.
Kossuth felkiáltása: „Prosperáljunk, prosperáljunk, magyarosítsunk el minden horvátot, románt és szlávot, mert különben elveszünk!” (nem világos, honnan vette a szerző az idézetet, a román fordítású szövegre sem ad ki a Google-kereső más román nyelvű forrást – a szerk.). Wesseleni (helyesen: Wesselényi – a szerk.)pedig: „Csak azok a románok kapnak állampolgári jogokat, akik magyarrá válnak.” (lásd, mint fent – a szerk.). Bárki számára világos: nem szolgálhatsz két urat; nem követelhetsz szabadságot a saját nemzetednek úgy, hogy közben más nemzet leigázására törekedsz.
A következőt állítja S. G. ügyetlenül ócsárolva: Azonnak, akik azt mondják, hogy „a magyarok [1848.] március 15-én Erdéllyel akarnak egyesülni azt is tudniuk kellene, hogy Avram Iancu Bécsért harcolt, nem Bukarestért”!!! És ráerősítve még a blaszfémiára: „Arról nem is beszélve, hogy 1848-ban Románia még nem is létezett”!!! Hogyan közölhetett a România liberă ilyesmit!?!
Nem azt állítjuk, hogy S. G. történelmi téren tudatlan, mert alapos okunk van azt állítani, hogy sokkal inkább a rosszindulat és a közvélemény manipulálásának szándéka magyarázza azt a furcsa módszert, amit ez az ember alkalmaz. Bűnös állításokkal nem mentheted meg sem a pészédések (PSD, Szociáldemokrata Párt – a szerk.), sem az eremdéeszesek becsületét, akik nemrég nevetséges éjszakai tranzakciókig süllyedtek.
A szabadság és demokrácia eszméit 1848-ban – akárcsak ma is – a románok is támogatták. Csakhogy ők nem ihattak a szabadság idegen megszállás mérgével kevert borából.
Maguk a józan magyarok állították: „Erdélyben két hatalom dönthet az egyesülés sorsáról – az Országgyűlés és a román nép. Az Országgyűlés csak néhány száz embert képvisel, a románság az egész Erdélyt jelenti. Erdély egyesülése a románok egyetértése nélkül olyan dolog, amihez hozzá sem szabad látnunk” (E szövegrészlet alapján joggal feltételezhető, hogy az idézetek Radu Theodoru kommunista író, majd 1989 után a szélsőséges Nagy-Románia Pártban politizáló szerző Urmaşii lui Attila/Attila örökösei című áltörténelmi könyvéből származnak – a szerk.).
A balázsfalvi Szabadság-mezőn összegyűlt románok egyértelműen hangot adtak helyes álláspontjuknak: társadalmi szabadságot és nemzeti szabadságot követelnek. A budapestiek agresszivitását látva politikailag és katonailag is megszervezték magukat, hogy ellenálljanak az idegen megszállásnak. Ilyen körülmények között a pillanatnyi helyzetből kiindulva hoztak létre szövetségeket és kapcsolatokat. A balázsfalvi Nemzetgyűlés elutasította az „egyesülést” Magyarországgal, a nép pedig kikiáltotta: „Mi az Országgal akarunk egyesülni”, vagyis Románországgal. Avram Iancu pedig helyt adott ennek a felszólításnak, melynek célja az volt, hogy
kivezessen egy nemzetet abból a (dél-afrikaihoz hasonló) apartheidból, amit telepesek és megszállók kényszerítettek Erdélyre.
Az „Ország” pedig Románia volt 1848-ban is, hiszen még egy feldarabolt vagy megszállt népnek is van saját országa, a mienk pedig mindig is Románország volt: Moldva, Erdély, Munténia. Avram Iancu Bukarestért, a Román Nemzetért harcolt. És Bukarest Iancu harca révén néhány évtizeddel később az újra-kiegészített Ország Fővárosa lett.
Amikor a magyar kormányfő 2016 decemberében azt mondta, hogy őszinteségből magyarázza a románoknak el, hogy a magyarok nem örülhetnek a december 1-i ünnepnek, a Romániai Keresztény Polgári Fórum (FCCR) levelet küldött neki, melyben arra kérte, hogy kezelje keresztényi módon ezt a kérdést és vegye figyelembe, hogy egyes emberek vagy egyes népek életében vannak olyan pillanatok, amikor jelentős igazságtételek történnek.
Az igazságtétel haszonélvezői örülnek és nagylelkűeknek kell lenniük (Maniu 1918-ban: „Nem akarunk elnyomókból elnyomókká válni.”). A többiek, a jogtalan kiváltságaikat elvesztőknek pedig a felebarát iránti szeretettel kell fogadniuk a változást és ők is tehermentesítettnek kell érezniük magukat, annak örvendezve, hogy már nem nyomják el a testvéreiket.
Liviu Petrina / http://foter.ro/cikk

Elégedetlenséget váltott ki Kolozsváron Ioan Vasile Tene osztályvezetői kinevezése
Elégedetlenséget váltott ki Kolozsváron a szélsőségesen nacionalista publicisztikáiról és közszerepléseiről ismert Ioan Vasile Tene városházi hivatalnok kinevezése a polgármesteri hivatal oktatási, kulturális, vallásügyi, civil társadalom-ügyi és sportért felelős osztályvezetői tisztségére. Az ügy kapcsán az RMDSZ Mikó Imre Jogvédő Szolgálata a Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult, és peres úton is próbálkozik a kinevezés hatálytalanításával, civil kezdeményezők pedig petíciót címeztek Emil Boc polgármesternek, és ehhez internetes aláírásgyűjtést indítottak. Ioan Vasile Tene több mint két évtizede dolgozik hivatalnokként a kolozsvári városházán, májusban egyedüli jelöltként versenyvizsgázott az osztályvezetői tisztségre, amelyet június 22-én el is nyert, és a helyi sajtóban közölt tiltakozások ellenére a polgármester június 30-án kinevezte az osztályvezetői tisztségbe. A hivatalnok a városházi munkája mellett a szélsőségesen nacionalista hangvételű Napocanews.ro portál publicistájaként tevékenykedik, és többször is felszólalt az Új Jobboldal nevű, szélsőségesen nacionalista szervezet március 15-én szervezett Avram Iancu-felvonulásain. Amint a közösségi hálón közzétett felvételek tanúsítják, 2015-ben és 2016-ban mondott beszédében is azt kifogásolta, hogy a kolozsvári városháza irredenta, revizionista, és autonómiát követelő magyar szervezeteknek nyújt támogatást éppen azon a főosztályon keresztül, amelynek a vezetői tisztségét most elnyerte.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta: a hivatalnok szélsőséges megnyilvánulásai nemcsak a magyarok ellen irányultak; a zsidókkal, a vallási és a szexuális kisebbségekkel szembeni nézeteit is sokszor hangoztatta. Csoma Botond úgy vélte: megengedhetetlen hogy szélsőséges nézeteket valló személy kerüljön vezető tisztségbe egy olyan város adminisztrációjában, amelyik büszke a multikulturalitására. Elmondta: a Diszkriminációellenes Tanácshoz benyújtott panaszban azt kifogásolták, hogy a versenykiírásban nem szerepeltek olyan feltételek, amelyek megakadályozták volna, hogy szélsőséges nézeteket valló személy kerülhessen a tisztségbe. Csoma Botond elmondta: közigazgatási bíróságon is megpróbálják érvényteleníteni a kinevezést arra hivatkozva, hogy a törvény szerint a köztisztviselőknek őrizkedniük kell a diszkriminatív megnyilvánulásoktól. A Ioan Vasile Tene kinevezését kifogásoló civil petíciót csütörtökig csaknem 1500-an írták alá.
Ioan Vasile Tene a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar polgármester kabinetfőnökeként helyezkedett el több mint két évtizede a kolozsvári polgármesteri hivatalban. A hivatalnok 2015-ben az Országos Diszkriminációellenes Tanácsban próbált tisztséget szerezni. Akkori jogvédő civil szervezetek csoportja tiltakozott a kísérlet ellen.
Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

Kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete
Kétnyelvű, román és magyar nyelvű turisztikai szórólapokból tallózok. A többnyelvűség az önkifejezés szabadságát nyújtja, de amikor ugyanazt fejezik ki más-más nyelven, az adatoknak, a mondanivalónak azonosaknak kellene lenniük. Már a város megnevezése is eltérő: Kolozsvár, Cluj-Napoca. Nem csoda hát, ha a magyar szöveg igyekszik a több mint száz évvel ezelőtti múltból meríteni, míg a román szöveg az elmúlt száz esztendő vonatkozásaiból, fenntartva magának – a város dák nevével sugallva - az elsőséget.
Az még „érthető”, hogy a magyar személyiségekről elnevezett egykori utcanevek teljességében megváltoztak: Bocskaiból Avram Iancu lett, Ferenc Józsefből Horea, vagy Deák Ferencből egyszerűen Hős. Az már kevésbé, hogy a magyar nevek elhallgatása következetesen megfigyelhető a román szövegismertetőben. A Farkas utcai (Mihail Kogălniceanu) református templom román nyelvű bemutatója ezért feltűnő módon rövidebbre sikeredett, miközben Báthory István, I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem, valamint Régeni Asztalos János szószék-készítő nevei elhallgattattak. Csak – „a román származása” miatt elfogadott, sőt „népszerűsített” – Corvin Mátyás neve kerül említésre. A szász személyiségekkel már nincs ilyen megkülönböztetés, mind Elias Nicolai, mind Benedict Mueck kőfaragók munkáját dicséri a szövegíró.
A Sétatér (román fordítása: Központi Park) magyar nyelvű leírása megemlíti Pákey Lajos és Kós Károly építészek neveit, a román megfeledkezik róluk. Az Agrobotanikai Kertet viszont Iuliu Prodan professzorról elnevezett parkként emlegeti, a híres Botanikus Kerttel pedig feltétlenül párosítja Alexandru Borza személyiségét, miközben megfeledkezik a füvészkertet alapító Mikó Imre nevéről. A Rönk-park és az Egyetemi Sportpark megnevezésénél és leírásánál már nincsenek lényegi eltérések. Annál nagyobb az „egyetértés” a Fellegvár ismertetésénél, ahol Ferencz József császár és Erzsébet királyné neve mindkét szövegben megtalálható. Említést tesznek továbbá az 1848-as forradalom áldozataira emlékeztető hatalmas keresztre, az időközben átkeresztelt Belvedere szállóról azonban megfeledkeznek. Amiként egy másik szórólapon a Hóját is süllyesztőbe szánják, meg sem említik a néprajzi múzeum szabadtéri részének a bemutatásánál.
A román leírást más nyelvvel társító szórólapok esetében már könnyebb és egyszerűbb a közös nevezőre jutás. A Házsongárdi-temetőt ismertető általános szöveg még elfogadható, románul és franciául egyaránt, a sírok válogatása azonban egyoldalú. A bemutatott sírok közül kettőn olvashatóak a nevek: Emil Isac és családja, valamint Pop Iulian, „Kolozsvár (azaz Cluj-Napoca) első polgármestere” sírkövén. Miközben a temetőben eltemetett híres személyiségeket ismertető válogatás három magyar és három román személyt és sírkövét mutatja be. Sok emberöltővel ezelőtt halt meg Apáczai Csere János, (gróf) Bánffy György, sőt Brassai Sámuel is. Annál frissebb Emil Racoviţă, Ion Agârbiceanu és Adrian Marino emlékezete.
A „béke” kedvéért az egyik szórólap a Tükör utcát (Szentegyház, Március 6., ma Iuliu Maniu – szerk. megj.) mutatja be, kivételesen megemlítve Alpár Ignác tervező kilétét. Innen idézek: „A két épület csaknem teljesen szimmetrikus, tükörkép hatását keltik, kivéve a keleti és nyugati homlokzatot.” Úgy látszik, a kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete azt bizonyítja, hogy a keleti és nyugati mentalitás nem teszi lehetővé a tükörfordítást.
ÁBRÁM ZOLTÁN / Szabadság (Kolozsvár)

Akadályozzák a magyar iskola fejlesztését Margittán
Akadályokat gördít a magyar iskola fejlesztése elé a margittai tanács liberális frakciója, mivel sorozatosan nem szavazza meg a tanintézet szomszédságában található terület kisajátítását. Ezen sportközpontot és étkezdét építenének a Horváth János Elméleti Líceum diákjainak.
Hónapok óta akadályozza a margittai önkormányzat nemzeti liberális párti (PNL) frakciója annak a határozattervezetnek az elfogadását, amely alapján kisajátítanák a Bihar megyei város egyetlen magyar iskolája, a Horváth János Elméleti Líceum melletti területet. Az évek óta parlagon álló telken sportközpontot és étkezdét építenének a helyszűkében lévő tanintézet diákjainak – mondta el a Krónikának Árkosi Antal helyi RMDSZ-elnök, frakcióvezető.
Kifejtette, a területet évek óta meg szeretné szerezni a város, de a tulajdonos temesvári cég, bár eladná, nagyon sok pénzt kért a mintegy 1700 négyzetméteres telekért. Ekkor jött az ötlet, hogy mivel az iskolában a diáklétszámhoz viszonyítva nem biztosított az előírásoknak megfelelő tér, a szomszédos telek kisajátításával növelik. A tervvel a tanács valamennyi frakciója, az RMDSZ-szel koalícióban álló Szociáldemokrata Párt (PSD) és az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) is egyetértett, és megfelelő összeget különített el a tranzakcióra az idei büdzsében.
Azonban a PNL később meggondolhatta magát, ugyanis már kétszer meggátolta a kisajátításra vonatkozó határozattervezet elfogadását, legutóbb a júniusi tanácsülésen – magyarázta Árkosi. A frakcióvezető szerint abszurd módon a szövetségnek csupán egyetlen szavazatra lenne szüksége terve átviteléhez, az RMDSZ 7 és a PSD 4 szavazata mellé egyetlen liberális voks kellene a kétharmados többséghez.
Ketyeg az óra
A határozattervezet elfogadása ráadásul egyre sürgősebb, mivel a Bihar megyei önkormányzat is célirányos támogatást utalt ki a terület kisajátítására, és amennyiben erre idén nem kerül sor, vissza kell küldeni a pénzt.
„Most már háromszor annyi pénzünk van, mint amennyibe kerül a terület” – jegyezte meg Árkosi Antal.
Kifejtette, a legutóbbi ülésen annak ellenére sem sikerült meggyőzni az ellenzéki tanácsosokat, hogy a teremben a tanintézet pedagógusai és a diákok szülei is megjelentek, jelezve a beruházás fontosságát. Az önkormányzati képviselő szerint a PNL-sek a magántulajdon védelmére vonatkozó kifogással tagadták meg a tervezet támogatását.
„Ezt ők mondják, akik Nagyváradon egész utcákat sajátítanak ki” – fakadt ki a politikus arra utalva, hogy a megyeszékhely liberális polgármestere a Kert (Avram Iancu) utca több házát is ledózeroltatná útszélesítés céljából.
Ismét próbálkoznak
Árkosi Antal szerint annyiszor viszik a tanács elé a tervezetet, ahányszor szükség lesz rá, a tervek szerint a következő, július 27-i ülésen kerül újra a képviselők asztalára.
Az RMDSZ frakcióvezetője azonban attól tart, a PNL valami „komolyabb, nagyobb dolgot akar” a támogatásért cserébe, például beleszólna a városvezetésbe egy alpolgármesteri tisztség megszerzése vagy helyi koalíció megkötése révén.
Az RMDSZ margittai elnöke szerint ez azért furcsa, mivel a szövetség helyi szinten soha nem lépett koalícióra a liberális alakulattal, melynek politikusai véleménye szerint olykor a Nagy-Románia Pártnál is nacionalistább retorikát folytattak. Emlékeztetett, a PNL tanácsosai a magyar iskola létrehozását sem szavazták meg, igaz, akkor nem is volt égetően szükség a támogatásukra, mivel nem kellett kétharmados többség a tervezet elfogadásához.
Nagy Gabriella, a Horváth János Elméleti Líceum igazgatója korábban úgy nyilatkozott, a területen – mely „adja magát”, hiszen az iskola két épülete között van – sportközpontot, kézilabda- és kosárlabdapályát, illetve közösségi teret, étkezdét, konyhát és dísztermet alakítanának ki. Rámutatott, a beruházásra szükség van, mert a magyar tagozat az Octavian Goga Elméleti Líceumból való kiválásakor a legrosszabb állapotban lévő épületeket kapta. Árkosi Antal szerint az iskolának nincs tornaterme, a diákoknak nagy távolságot kell megtenniük, hogy a város sportcsarnokát használhassák.
A terület megszerzése esetén az RMDSZ-es városvezetés saját költségvetésből vagy pályázati pénzből finanszírozná a beruházást.
A 2010-ben létrejött önálló magyar iskolában több mint 1100 diák tanul óvodától tizenkettedik osztályig. Margittán a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a lakosság 45 százaléka magyar nemzetiségű.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Ítéletidő tombolt Közép-Erdélyben: haláleset, károk, repülőjáratok késése
Volt dolga a tűzoltóságnak ma délben, Kolozsváron is komoly károkat okozott a vihar: több fa is kidőlt a Nyárfasoron, a Főtéren a Fröhlich-ház tetején (14. szám) a szél feltépte a bádogtetőt, a sikátort lezárták. Komoly viharkárok keletkeztek kedden az Erdélyi-szigethegységben is: több településen mintegy 2500 háztartás maradt villanyáram-ellátás nélkül. Villámcsapás áldozata lett egy ház az Aranyosfő (Scărișoara) községhez tartozó egyik faluban. A szélvihar több fenyőt is kidöntött. A zápor és zivatar komolyabb fennakadást okozott a Kolozsvári Nemzetközi Repülőtéren is: a Korfu szigetéről érkező BluAir járatot, valamint a Münchenből leszállni szándékozó, Dolomiti légitársaság repülőgépének leszállását késleltette a nagyidő.
A hétfőről keddre virradóra az Erdélyi-szigethegységben tomboló vihar következtében 2500 háztartás maradt villanyáram-ellátás nélkül. A Fehér Megyei Katasztrófavédelmi Felügyelőség (ISU) illetékesei elmondták azt is: a tűzoltókat kedden reggel riasztották, hogy oltsák el a tüzet az aranyosfői háznál, amely villámcsapás miatt gyulladt ki. A környékre nagy erőfeszítésekkel értek el a nehezen megközelíthető Vesești faluba, és elsősorban azt próbálták megelőzni, hogy a lángok a környező házakra is átterjedjenek. A ház teljesen leégett, de személyi sérülés nem történt.
„A környező házak védelmén még dolgoznak. A település nehezen volt megközelíthető az úttestre zuhant fenyők miatt. A házak azon a környéken fából épültek” – fejtette ki a katasztrófavédelem képviselője.
A vihar miatt ugyanakkor az Erdélyi-szigethegységben található Aranyosfő, Lepus (Arieșeni), Girda (Gârda), Feketevölgy (Poiana Vadului), Felsővidra (Avram Iancu), Aranyosszohodol (Sohodol) és Alsóvidra (Vidra) községek 2518 háztartása maradt villanyáram nélkül. A szolgáltató több egysége a helyszínen dolgozott a hiba elhárításán. Egyelőre nem lehet tudni, hogy pontosan mi okozta a meghibásodást.
A Fehér megyei rendőrség tájékoztatása szerint a megyében egyetlen úton sem akadályozzák a közlekedést a szélviharban kidőlt fák.
Károk a Vivo! közelében és a Monostoron
A vihar miatt nehézkessé vált a közlekedés a Vivo! bevásárlóközpont közelében: az E 60-as főúton levő műanyag sávválasztó és közlekedésirányító szalagkorlátokat az úttestre sodorta a széllökés, a gépkocsik ezeket megkerülve nehezen haladtak.
Ugyanakkor a 14 óra tájt lezúdult csapadék és a felerősödött szél három fát döntött ki a Monostor lakónegyedben. A Nyárfasoron történt incidenssel kapcsolatban a katasztrófavédelem illetékesei azt nyilatkozták: három fa dőlt ki, ennek következtében pedig egy autó megrongálódott. Szerencsére személyi sérülés nem történt.
Több járatot is feltartóztatott a kolozsvári nagyidő
A Korfu szigetéről érkező BluAir járatot, valamint a Münchenből érkező és leszállni szándékozó, a Lufthansa által partnerségben működtetett Air Dolomiti légitársaság repülőgépének leszállását késleltette a kedden délután Kolozsvár fölött kibontakozott nagyidő – láthattuk a repülőgépek mozgását reálidőben követő flightradar24.com weboldalon.
Előbbi 14 óra helyett délután három óra előtt 20 perccel landolt a Kolozsvári Nemzetközi Repülőtéren, s az említett honlapon található adatok szerint több száz kilométert körözött a kedvezőtlen időjárás miatt, utóbbi is jelentős távolságot adott hozzá az eredeti össztávolsághoz. A gép 31 percet késett.
Az Air Dolomiti járat többször próbálkozott a leszállással. Az előtte landolt Blue Air járat pilótái figyelmeztették: oldalszél veszélyezteti a leszállást. A gépnek hosszú ideig nem sikerült biztonságban leszállnia. Mi több, a landoláshoz való közeledéskor azt kérte az irányítótoronytól: amennyiben utolsó pillanatban meggondolja magát, s nem tud földet érni, kapjon szabad légteret a repülőtér körül a manőver megismétlésére. A gép (más okokból is) összesen közel másfél órát késett.
A felszálló gépeket is akadályozta a nagyidő: a Varsóba igyekvő, a LOT légitársaság gépét például egy órát késleltette az időjárás.
S akkor mi van?
Az utóbbi években több tanulmány készült azzal kapcsolatban, hogyan reagálnak az emberek az időjárási viszonyok okozta viszontagságokra. Míg évtizedekkel ezelőtt sokkal hidegebb volt az idő és hatalmas hótorlaszokat eredményező csapadék hull a földre, körülbelül 35 éve a nyarak váltak extrémebbé: a viharok, záporok és kisebb orkánok megszokottak. Szakemberek szerint az emberek sokkal érzékenyebben reagálnak az ítéletidő okozta esetleges anyagi károkra, a légi- és gépkocsiforgalomban bekövetkezett fennakadásokra.
Az egyik tanulmány szerint a fogyasztói társadalomban, az ügyfelek úgynevezett "felsőbbrendűségében" szocializálódott emberek azt képzelik, hogy a technológia robbanásszerű és látványos fejlődésének köszönhetően minden eszköz az időjárási viszonyoktól függetlenül tökéletesen működik. Mi több, egyek szakemberek szerint az ember szupremáciájának folytonos hangoztatása oda vezetett, hogy a társadalom bizonyos rétegei már azt hiszik: akár télen, akár nyáron a technológiának köszönhetően képesek vagyunk uralni vagy legyőzni az időjárási viszonyokat.
"Sokszor elégedetlenkednek az utasok, hogy késünk vagy más repülőtéren kell leszállnunk. Hiába magyarázzuk nekik, hogy viszontagságos az időjárás, csúszhat a leszállópálya, utolsó pillanatban oldalszél jelentkezhet. Ők csak azt hangoztatják: haza akarunk érni. Magunkban mi azt szoktuk mondani: inkább 100 kilométerrel odébb szállunk majd le, minthogy a temetőbe kerüljenek", nyilatkozta a Szabadságnak a neve elhallgatását kérő pilóta.
Hozzátette: az utasok egyre nyugtalanabbak, türelmetlenebbek, értetlenek és sokszor tájékozatlanok. Azt hiszik: a légitársaság pilótái nem rendelkeznek megfelelő szakképesítéssel vagy bátorsággal ahhoz, hogy viszontagságos körülmények között földre tegyék a gépet, pedig a kapitányok elsősorban az utasok biztonságát és életét tartják szem előtt. Szabadság (Kolozsvár)

Valótlan emlékek a fekete márciusról
Klaus Werner Johannis államelnök székelyföldi – pardon, Hargita és Kovászna megyei – látogatása kapcsán is fontosnak tartom elemezni, és helyére tenni a hónap elején Csíkszeredában megtartott Kovászna, Hargita és Maros megyei románok fórumán elhangzottakat, és főleg a magát kulturálisnak nevező Vatra Românească egyesület alapító alelnökének, prof. dr. Ioan Sabău-Pop ügyvédnek a marosvásárhelyi Cuvântul liber napilap 2017. július 5-i számában az 1990-es fekete március tanújaként adott nyilatkozatát. Egyáltalán nem kizárható, hogy az államelnök a látogatás bejelentésével a csíkszeredai román fórum felhívására reagált, bizonyítandó, hogy nem tartozik a fórumon oly erőteljesen elítélt román politikusok közé, akik nem lépnek fel határozottan az úgynevezett három székelyföldi megyében a „Románia destabilizálását célzó akciók” ellen és a „nemzeti ügy” védelmében.
„Neo-bélakunista megnyílvánulás”
A marosvásárhelyi fekete március egyik tanújaként megszólaltatott Sabău-Pop ügyvéd kartárs erőteljesen indít, kifejtve, hogy helytelen a történteket fekete márciusnak nevezni, mivel tulajdonképpen bolsevik, neo-bélakunista megnyilvánulás történt, amelyhez azzal a céllal kapcsolódott hozzá a magyar titkosszolgálat, hogy elszakítsák Erdélyt Romániától, vagy érjék el az ENSZ kéksisakosainak ide történő betelepítését. Ezért véleménye szerint az 1989. decemberi „események” nem váltak a románok hasznára. Jellemző módon a nyilatkozó pont úgy kerüli a forradalom/népfölkelés kifejezést, mint a magyar forradalmat eltipró Kádár-rendszer!
Mivel az interjúban az ügyvéd engem is nevesít, méghozzá tévesen, a replika jogán felszólítottam a Cuvântul Libert, hogy közölje dr. Ioan Sabău-Popnak, az „1990. márciusi marosvásárhelyi magyar atrocitások tanújának” adott válaszomat. Arra a kérdésemre, hogy az újságírói etikát tiszteletben tartotta-e az egykori (?) Steaua Roşie című napilap, a választ, gondolom, kitalálták.
Idézek a román lapnak küldött, de meg nem jelentetett válaszomból.
Alulírott dr. Kincses Elődöt, a Martie negru la Tîrgu-Mureş szerzőjét (elolvasható a www.martienegru.ro oldalon) több alkalommal is megemlíti dr. Ioan Sabău-Pop ügyvéd kartárs. Nyilatkozata jó néhány pontatlanságot, sőt valótlanságot tartalmaz. Mi, gyakorló jogászok, tisztában vagyunk azzal, ha egy tanú egyik állítása hamis, akkor a teljes vallomás valóságtartalma megkérdőjelezhető! Az alábbiakban ismertetem az interjú pontatlan állításait:
„Emlékszem, hogy március 19-én reggel a román tüntetők követelték Kincses Előd, Tőkés András és Király Károly lemondását a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (románul CPUN) vezető tisztségeiből. Aznap Kincses Előd, aki a polgármesteri tisztséget is betöltötte, lemondott.” Csakhogy én sosem voltam polgármester, ezt a tisztséget Orbán Dezső töltötte be, a NEIT (CPUN) marosvásárhelyi elnöke pedig Ioan Judea ezredes volt.
„Segítettem a katonaságnak, hogy megakadályozzák a tüntetőket, hogy behatoljanak az épületbe, ami szinte lehetetlen volt, mert provokálták őket (szerk. megj.: a Görgény-völgyiekről van szó, akik megostromolták az akkori RMDSZ-székházat). Sütő Andrást, aki nem sokkal azelőtt szemműtéten esett át, bukaresti kórházba szállították. A Herder-, Kossuth- és állami díjas neves írót április végén műtötték meg az Egyesült Államokban, de a Görgény völgyéből behívott tüntetők által tönkretett szemét nem tudták megmenteni. Ebből az interjúból tudtam meg megrökönyödve, hogy a kartárs ezen a szörnyű eseményen jelen volt.
Kicsoda ez a Kincses?
„A líceum (szerk. megj. Bolyai) román diákjait és tanárait egész egyszerűen szabályosan kikergették.”
A Bolyai-líceum román tagozatának rengeteg diákja igazolhatja, hogy nem kergették ki őket az iskolából, amelybe tanulmányaik befejezéséig járhattak.
Az valóban megtörtént, hogy a magyar tagozat diákjai sztrájkolni kezdtek azért, hogy az 500 éves Bolyai ismét magyar líceummá váljon, a Papiu pedig, amellyel 1962-ben összevegyítették, újra magyar tagozat nélküli román líceummá váljon. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnökeként személyesen mentem el egykori iskolámba, a Bolyaiba, és határozottan elleneztem, hogy a románokat akaratuk ellenére tanév közben eltávolítsák/átköltöztessék a Papiuba. Fellépésemért – ami végül is eredményes volt – egyesek a magyarság árulójaként bélyegeztek meg. A jelenetnek tanúja volt a magyarul jól beszélő Matei Vasile akkori aligazgató. Vajon a sors iróniájának tudható be az, hogy 1990. március 19-én a főtéri NEIT-székházat körbezáró tüntetők azt ordították, hogy „jos cu Kincses trădătorul!” (le az áruló Kincsessel!). Arra a kérdésre, hogy kicsoda ez a Kincses, az egyik tüntető azt válaszolta, azt nem tudom, de ezt kell kiabálnunk!
Szajkózott hazugságok
Az igaz, hogy 1990. március elején megbecstelenítették („au profanat”) Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát, amelyre azt pingálták, hogy „Le ved”. Tisztában lévén a provokáció veszélyességével, azonnal felutaztam Bukarestbe és a nemzeti televízióban elmagyaráztam, hogy aki ezt a szöveget írta, nem ismerte a magyar helyesírást és szórendet, hiszen a helyes szöveg: Vedd le. Sabău-Pop kartárs, akinek románul megvan a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvem, valószínűleg nem olvasta ezt az okfejtést, és ezért melegítette fel a 27 évvel ezelőtt megcáfolt vádakat.
Meggyőződésem, hogy a megfelelő román–magyar, magyar–román viszonyt csak az igazság kimondására és nem annak meghamisítására lehet alapozni! Azért, hogy a replika közölhető legyen, nem tértem ki a többi, számtalan esetben megcáfolt állításra, holott ezeknek hosszú a sora: a gyógyszertári csata, a „gyilkos” Trabant, a székelyek román származása, akiket a kiegyezés után magyarosítottak el, a Görgény-völgyieket senki sem hívta/küldte, maguktól jöttek be, a Vatra Românească 1990. február 8-i alapítása (holott a szervezetet már 1989. december 27-én megalapították, méghozzá a Papiu-líceum tanári szobájában, egy nappal azután, hogy aláírtuk a román és magyar, magyar és román értelmiségiek „Barátság platformját”); az 1848/49-ben magyarok által meggyilkolt 40 000 román (történetesen az egész szabadságharcban nem halt meg összesen ennyi magyar, osztrák és orosz katona). Igencsak elgondolkoztató, hogy a Barátság platform román aláírói között Radu Ceontea, a Vatra alapító elnöke és Lazăr Lădariu társalapító, a Cuvântul liber, de az Adevăr főszerkesztője is szerepel. A többi aláíró megérdemli, hogy felidézzük a nevüket: Béres András, Boér Ferenc, Ioan Boitan, Borbély István, Brassai Zoltán, Ioan Calion, Alexandru Cistelecan, Constantin Copotoiu (!), Anton Cosma, Éltető József, Fülöp G. Dénes, Gálfalvi György, Jánosházy György, Káli Király István, Kincses Előd, Markó Béla, Máthé Éva, Ion Ilie Mileșan, Augustin Morar, Cornel Moraru, Nagy Pál, Nemess László, Ioan Pascu, Grigore Ploeșteanu, Mihai Sin, Sütő András, Gheorghe Șincan és Tőkés András.
Sajnálatos tény, hogy a román politikum és média nagy része még mindig szajkózza a fekete márciussal kapcsolatos hazugságokat, és a főügyészség továbbra sem hajlandó elindítani a nyomozást Ion Iliescuék ellen.
Pedig bizonyítható, hogy a júniusi bukaresti bányászjárás főpróbájaként az ország akkori vezetőinek komoly szerepe volt a marosvásárhelyi parasztjárás megszervezésében. Sokan tudjuk azt, hogy a Zsil-völgyi bányászokat szállító vasúti szerelvényt március 20-án Székelykocsárdról fordították vissza. Miután sikerült megakadályoznunk a felbőszített székelyföldiek Marosvásárhelyre való beözönlését, a bányászok behozatala okafogyottá vált. Ennek tudható be az is, hogy Gelu Voican-Voiculescu akkori miniszterelnök-helyettes leállította a Zalatnán autóbuszokban várakozó mócok Marosvásárhelyre való beszállítását. Ebben az összefüggésben még inkább nyilvánvaló az, hogy mekkora melléfogás a Cseresznyés Pál ügyét félrenyomozó egykori ügyész díszpolgárságának egyhangú megszavaztatása.
A magunk részéről mindig az igazság talaján kell állnunk, és nem támogathatjuk annak elmismásolását!
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd / Erdélyi Napló (Kolozsvár)