Magyar Színházfesztivál – először Brassóban
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26–29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a brassói Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a programban.
Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor.
Ugyanaznap 19.00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19.00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19.00 órakor, Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre.
A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11.00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be a Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszó csoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Szabadság (Kolozsvár)

Szőcs Géza a Krónikának: vannak belső ellenfelei az autonómiának
Az erdélyi magyar politikában vannak ellenségei az önrendelkezés gondolatának, velük biztosan nem lehet közös platformra kerülni – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szőcs Géza magyarországi kormánybiztos, erdélyi származású költő. Az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára szerint az erdélyi magyar politikai alakulatokat csak egy ideig-óráig tartó koalíció hozhatja össze.
– A kolozsvári nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából tartott kolozsvári konferencián beszédében úgy fogalmazott, az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, azóta megtörtént az ideák aprópénzre váltása, a közösségi ideálok felélése, és ebben nagy felelőssége van az RMDSZ-nek. Lát arra esélyt, hogy az erdélyi magyar érdekképviselet egységesen lépjen fel önrendelkezési jogának biztosítása érdekében, mint ahogy arra 1992-ben felesküdtek a szövetség akkori vezetői?
– Nem tudom ma azt mondani, hogy erre van reális esély. Mindenféle oknál fogva az önrendelkezés gondolatának olyan ellenfelei, sőt ellenségei vannak az erdélyi magyar politikai világban politikusaink között, akikről én biztosra veszem, hogy nem lesz lehetséges velük egy platformra kerülni. Arról is beszélni kell, hogy létezik egy egységmítosz, amelynek, bevallom, én is sokáig rabja voltam.
Én is azt hittem, hogy egységben az erő, és kötelező, hogy egyformán gondolkodjanak, legalábbis egyformán beszéljenek azok, akik a közösségi érdekeket képviselik és megjelenítik. Az érdekek sokfélék, és nyilván néhány alapvető érték mentén jó, ha minél többen egyetértünk. Gondoljunk bele, az erdélyi magyarság nagyságrendileg majdnem azonos mondjuk Szlovénia lakosságával, de hozhatnánk más példákat is. Ott sincs egypártrendszer, a szlovén nemzeten belüli érdekeket is külön-külön pártok jelenítik meg. Ilyen értelemben szerintem nem ördögtől való, ha Erdélyben több magyar párt működik.
Szőcs Géza szerint aprópénzre váltották az autonómiaigény ideáját Az erdélyi magyarság elszabotált autonómiaigénye volt a témája az igényt először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából tartott pénteki kolozsvári konferenciának.
– A széttartás abban is megnyilvánul, hogy a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kidolgozta saját autonómiastatútumát, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) támogat, míg az RMDSZ készített egy másik tervezetet a Magyar Polgári Párttal (MPP) közösen. Utóbbi továbbra sem került a parlament elé.
– A probléma akkor kezdődik, ha a politikai alakulatok nem tudnak az alapvető dolgokban megegyezni. Abban, hogy mi az, amit föltétlenül közösen kell képviselni mind a saját választótáboruk, mind a többség, mind a külvilág felé. Ami az összefogást illeti, én azt nem tartom lehetetlennek, hogy valamilyen formában, ideig-óráig tartó koalíció – legyen ez választási együttműködés vagy valamilyen politikai térben álló közös megmozdulás – összehozhatja az amúgy széttartó és nem föltétlenül egészségtelenül széttartó politikai erőket.
Problémát jelent, hogy nem látom azt a politikai erőt, amely kézben tudja tartani az erdélyi magyar közösség sorsát még olyan feltételezett helyzetben sem, ha mondjuk Erdély kivívja az önállóságát a történelem ki nem számítható játékai folytán.
Nem vagyok abban biztos, hogy ezek a politikusok jobb gazdái lennének az erdélyi magyar közösségnek, mint amilyen mondjuk egy román politikus lenne.
Az önrendelkezéshez vezető út tele van csapdákkal. Semmi nem fehér és fekete, semmire nem lehet azt mondani, hogy igen vagy nem, ez ennél sokkal bonyolultabb kérdéskör.
– Mennyire befolyásolja az erdélyi magyarság önrendelkezési törekvéseit az elhúzódó katalán konfliktus? A függetlenségi törekvést az Európai Unió elöljárói sem nézték jó szemmel.
– Erre akkor tudunk majd válaszolni, amikor tudni fogjuk azt a választ, amit a spanyolok és katalánok sem ismernek még: hogy mi lesz ennek a vége. Összetett, bonyolult kérdés ez, hiszen minden önrendelkezésre törekvő nemzeti közösség helyzete más és más, különbözik a történelmi háttér, a kontextus, különböznek az eszközök, mások az erőviszonyok, másképp zajlanak a párbeszédek.
– Az EMNT által szervezett konferencián elhangzott beszédében rendkívül fontosnak nevezte, hogy elkészüljön egy, az elmúlt 27 év erdélyi magyar politikai, közéleti történéseit összefoglaló, hiánypótló dokumentum. Miért tartja ezt időszerűnek?
– Réges-rég ideje volna, hogy egy ilyen politikatörténeti dokumentum összeálljon, hiszen mulasztásos kötelességszegésben vagyunk.
Ez vonatkozik mindenkire, akit foglalkoztat a kollektív emlékezet feltöltése ismeretekkel, mint feladat és kötelesség. Ennek vannak objektív és szubjektív összetevői.
Az objektív összetevője az, hogy mindenkinek ismernie kell a maga múltját, ismernie kell azokat a stációkat, amelyeken keresztül vezetett annak a közösségnek az útja, amelyhez tartozik. Ez egy elemi kíváncsiság: a világ minden pontján fontos az átfogó történelmi narratívák kidolgozása, a tudás megszerzése a felmenőinkről, a honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk hármas kérdés értelmezhetővé tétele. Fontos, hogy észben tartsuk a közösség számára fontos ismereteket.
Ennek az ügynek a szubjektív része arra vonatkozik, hogy az elvont kíváncsiságon túl az értelmét keressük ennek az egésznek. Az értelme az, hogy ily módon a velünk kapcsolatos történelmi ferdítéseket, manipulációkat, hazugságokat tudjuk kezelni, ha kell, cáfolni, hogy ne váljunk kiszolgáltatottá a diverziókkal, a bizonyos szándékokat megjelenítő hamis retorikákkal szemben. Úgy gondolom, hogy mind tudományos, mind közéleti-politikai szempontból tartozunk a közösségünknek egy ilyen dokumentummal. Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár)

Beszédes igénytelenség „Vedd fel a glugádat, legyél mistó, betontáré!” „Nem még vagy deszkurkörec, ha megveszed az abonamentet a trámvájra” – gyakran hallani ilyesféle keverékmondatokat a nagyvárosi utcán.
És nem kizárólag fiataloktól, hiszen a nem színmagyar környezetben élő idősebb korosztály is gyakorta vegyít román szavakat a mondandójába. Így aztán bár mindkét nyelv szavait tartalmazzák, valójában egyiken sem hangzanak jól a mondatok. Az, hogy mennyire helyes az erdélyi magyarok beszélt vagy írott nyelvhasználata, számos tényező függvénye. A nyelvhasználat kérdését nyilván nem lehet kiemelni a társadalmi kontextusból, hiszen a regió, az iskolázottsági szint, a helyi közeg is befolyásolja, ily módon meghatározza a nyelv használójának magához a nyelvhez és az egész világhoz való hozzállását. A nyelvi igénytelenség nemcsak ránk, erdélyi magyarokra jellemző, kutatások támasztják alá, hogy napjainkban a technika gyorsulásának köszönhetően a mindennapi valóság része az írás- és kifejezőkészség romlása.
Az általános érvényű tendenciákon túlmenően azonban jó tudatosítani magunkban, hogy miközben Romániában javában folyik a kisebbségek közigazgatási anyanyelvhasználatát bővítő törvénytervezet körüli hercehurca, mi magunk, a saját házunk táján mennyire beszélünk vagy írunk helyesen, és mire neveljük a felnövekvő generációkat. Amelynek tagjai nyilván óhatatlanul találkoznak a mindennapi helytelen nyelvhasználattal, de ha kis segítséget kapnak, talán nem fogják kritikátlanul, aktívan beépíteni azt beszédmódjukba. Fontos szerep hárulna e tekintetben nemcsak a szülőkre, hanem a „hivatásos beszélőkre”, a tanárokra, újságírókra, politikusokra, akiktől joggal várhatnánk el, hogy igényesen, helyesen, választékosan fogalmazzanak anyanyelvünkön.
Ugyanakkor az sem mindegy, hogy milyen minőségű magyar feliratokkal találkozik Erdélyben az ember. Hiszen egy közszemlére biggyesztett magyartalan szöveg, borzalmas helyesírással megjelentetett többnyelvű reklámtábla, helytelenül írt helységnév, hibáktól hemzsegő, az ékezetekre is fittyet hányó magyar nyelvű önkormányzati honlap bizony-bizony épp annak az igénytelenségnek a jele, amely miatt egyre szegényesebbé válhat nyelvünk.
Jogos az elvárás, hogy ha már a törvény bizonyos szinten lehetővé teszi, hogy magyarul írjunk, beszéljünk, akkor igyekezzünk azt helyesen tenni, különben részben okafogyottá válhat az anyanyelvhasználati jogért folyó küzdelem. Ha zöld utat is kapnak magyar szavaink, mondataink, mit ér, ha nem tudjuk helyesen használni őket? Amint Lászlóffy Aladár mondta, a leghordozhatóbb haza kétségtelenül az anyanyelv. Jó lenne odafigyelni arra, miként hordozzuk magunkkal otthonunkat. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Lépjenek fel a szélsőségesek ellen
Kulcsár panaszkodott
Megengedhetetlen, hogy egyesek sporteseményeket gyűlöletkeltésre használjanak, és ennek semmi következménye ne legyen – hangoztatta Kulcsár-Terza József. A Magyar Polgári Párt (MPP) RMDSZ-es színekben képviselői mandátumhoz jutott megyei elnöke ez ügyben a belügyminiszternél járt.
Kulcsár már akkor időpontot kért a belügyminisztertől, amikor Kolozsváron az U labdarúgócsapat szélsőséges szurkolói rátörtek a CFR-drukkerek családjaikkal piknikező társaságára. A képviselő szerint mondhatni jól jött ki a lépés, hogy Carmen Dan nem tudta azonnal fogadni, mert így legalább be tudott számolni arról is, hogy a FCSB elleni mérkőzésen újabb magyarellenes incidens történt, amikor a bukaresti csapat szurkolói hatalmas bannerekkel „tessékeltek ki az országból”.
– Érdekes körülmény, hogy a belügyminiszter azt állította, hogy a FCSB-s történetről nem is tudott, bár ha jól meggondoljuk, hogy a román média mennyire agyonhallgatta az esetet, akár hihetőnek is tűnik – mondta Kulcsár-Terza József.
A miniszter megígérte, hogy a csendőrség fokozottan odafigyel a hasonló megnyilvánulásokra, és azt kérte a képviselőtől, hogy bármilyen incidenst jelezzen. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nagyajta Budapestre vitte értékeit
A Polgárok Háza Kárpát-medencei magyar népművészet rendezvénysorozatának őszi évadában az erdélyi unitárius közösségek kerülnek a figyelem központjába. Az anyaországi meghívásnak az elmúlt hétvégén a nagyajtaiak tettek eleget, bemutatták évszázados és ma is élő értékeiket.
Az esemény, amely mintegy háromszáz érdeklődőt vonzott, a Magyarok Háza kulturális programigazgatójának üdvözlőbeszédével vette kezdetét, majd Fekete Levente nagyajtai unitárius lelkész és a község polgármestere, Bihari Edömér szólalt fel. Kriza Ildikó Magyar Örökség-díjas néprajzkutató felmenője, Kriza János életútját, munkásságát és fő művét, a Vadrózsák című népköltési gyűjteményt ismertette. Szóltak az egyházközségben folyó munkáról, a templomvár felújítása érdekében tett erőfeszítésekről, bemutatták Benkő Klára frissen megjelent kötetét, a Járjunk táncot, ripegőt, ropogót, amely az iskolai néptánctanítás segédkönyvének tekinthető és a Bihari Katalin–Bihari Edömér által összeállított Nagyajta értékei című kiadványt is. Az Áfonya citerazenekar népdalokat adott elő, az iskola Vadrózsák néptánccsoportja erdővidéki táncrendet járt, a hangulatot leány- és legénycsúfolóval színesítették, a IV. osztályos Nagy Magor és az egy esztendővel idősebb ifj. Bihari Edömér botos tánccal lépett fel, az éneklő gyermekeket Nagyajta volt református lelkésze, Nagy Károly Kázmér és neje, Nagy Adél hegedűvel, illetve brácsával kísérte. Boda Szabina Tekla népdalt, ifj. Bihari Edömér az Apám lakodalma című tréfás mesét adta elő, és bemutatták a Nagy Adél és Fekete Judit által készített, illetve az ő irányításukkal létrehozott nemezelt darabokat. Nem csak a léleknek, a testnek is kijutott a jóból, mert a vendégfogadást és a kapott kedvességet finom falatokkal viszonozták az erdővidékiek. Előkerült házi kenyér, paprikás és fokhagymás szalonna, juhsajt és orda, borsikaszalámi, székely köményes, tejföles lepény, aki pedig kóstolót vitt volna haza, megtehette, a gyermekek szülei által pakolt dzsemekből, szörpökből és zakuszkából vásárolhatott is. Fekete Levente felejthetetlen emléknek mondotta a csütörtöktől vasárnapig tartó kirándulást: szülőföldjüket képviselhették és megmutathatták, milyen gazdag Erdővidék. „Csodás napokat töltöttünk Budapesten. A Polgárok Háza működtetőinek jóvoltából többek közt meglátogathattuk a Parlament épületét, ahol majd ebédünket is elkölthettük, a Kossuth tér közelében ’56-os kiállítást nézhettünk meg, mindeközben rengeteg jó barátot szereztünk, akik biztosítottak róla, itthon is fel fognak keresni. Öröm volt látni, bár távol élünk, nem vagyunk idegenek egymás számára, és sokakat érdekli a sorsunk” – mondotta a nagyajtaiak lelkésze. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A polgármesteri hivatal érvényesnek tekinti a katolikus iskola bérleti szerződését
A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal érvényesnek tekinti azt a szerződést, amellyel a római katolikus egyház vagyonkezelőjétől bérli az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium épületeit.
A hivatal álláspontját Cosmin Blaga városházi szóvivő közölte szerdán az MTI-vel. A szóvivőt azt követően kereste meg az MTI, hogy lejárt az a 30 napos határidő, amelyet az új szerződésről szóló tárgyalások lefolytatására szabott az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, miután megállapította, hogy a régi bérleti szerződés érvényét veszítette.
„A bérleti szerződés valóban kitér arra, hogy ha megszűnik az iskola (a Római Katolikus Gimnázium) akkor a szerződés érvényét veszti, de nem tisztázza, hogy milyen körülmények között kell megszűnnie az iskolának. Márpedig nem a polgármesteri hivatal szünteti meg az iskolát. Mi mindig azt akartuk, hogy a dolgok működjenek” – jelentette ki a szóvivő. Hozzátette, a Római Katolikus Gimnázium tulajdonképpen nem is szűnt meg, hiszen nem született még jogerős bírósági ítélet erről. Közölte: a hivatal álláspontja szerint egy szerződést nem lehet egyoldalúan felbontani.
„Azt gondoljuk, hogy megegyezéses úton megoldható az egész probléma. Nem szükséges bírósághoz fordulni. Mindig a megegyezés útját kerestük. A pereskedés időveszteséget jelentene, és az iskolaépületekben tanuló gyerme-keket és a szüleiket érintené hátrányosan” – magyarázta a szóvivő.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kuratóriuma szeptember 16-i csíksomlyói ülésén állapította meg, hogy a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal nem tartotta be az iskolaépületek bérlésére vonatkozó, 2014-ben kötött szerződést, ezért a szerződés jogilag érvényét veszíti.
A szerződés rögzíti, hogy az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium épületein 2014 és 2019 között miként osztozik az Unirea Főgimnázium, mely Marosvásárhely román elitiskolájának számít, és a Római Katolikus Gimnázium. A szerződés 2. cikkelye rögzíti: „Ha a Római Katolikus Gimnázium nem alakul meg, vagy a bérleti időszakban megszűnik, a szerződés érvényét veszti”.
A Státus Alapítvány a szeptember 16-i állásfoglalásában kijelentette: elvárja, hogy a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal 30 napon belül egyeztessen az alapítvánnyal egy új bérleti szerződés megkötéséről. Álláspontja szerint így lehet elkerülni, hogy a román nyelvű Unirea Főgimnázium diákjai „arra a sorsra jussanak, mint amilyen bizonytalan helyzetbe kerültek a (magyar nyelvű) Katolikus Gimnázium diákjai”.
Holló László, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatója korábban az MTI-nek azt mondta: ha az egyház bejelenti, hogy a szerződést felbontottnak tekinti, a város nem tudja már törvényesen fizetni az iskolák számláit a közüzemi szolgáltatók felé, és az iskolaépületek minden bizonnyal hónapokon belül áram, fűtés és víz nélkül maradnak. MTI; Népújság (Marosvásárhely)

Kórházigazgatók és rezidens orvosok harmadik találkozója
Az elmúlt pénteken harmadszor találkoztak a székelyföldi kórházak igazgatói, menedzserei, vezetőségének képviselői a MOGYE magyar tagozatának végzős orvosaival és a rezidens orvosokkal. Amint a megbeszélésen kiderült, valamennyi kórháznak nagy szüksége van olyan fiatal szakemberekre, akik a pályájukat itthon, a szakosodásra választott intézményben képzelik el. A meglévő üres helyek mellett az elkövetkező években sok orvos éri el a nyugdíjkorhatárt, ez újabb megürülő helyeket jelent. A kórházakban szakosodó rezidens orvosok egy része pedig a szakképesítés befejeztével távozni készül. Egyesek azért, mert belátják, hogy vannak olyan szak-ágak, a gyermekpszichiátria vagy a gyermekneurológia például, amelyek gyakorlására egy székelyföldi kórházban elengedhetetlenül szükséges a magyar nyelv ismerete. Vass Levente, a Studium–Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke, parlamenti képviselő felvezetőjében szemléletes hasonlattal érzékeltette a fiatal orvosokkal, orvosjelöltekkel, hogy érdemes hazamenni, és a más vidékről származóknak egy székelyföldi kórházat választani, ahol befogadó, barátságos a munkaközösség, ahol kényelmes lakhatási lehetőséget biztosítanak a kezdő orvosoknak, és így érdemes családot alapítani. Ugyanakkor jó tudni, hogy kétszáz méterre van egy egyetemi kórház, ahova küldeni lehet a beteget, de ott sokkal nehezebb, és hosszú időt vesz igénybe ígéretes orvosi karriert befutni. Elhangzott, hogy a szervező Studium– Prospero Alapítvány a családorvosokra is gondolt. Új projektjük szerint családi házat építenek fel azoknak a háziorvosoknak, akik vállalják, hogy szórványtelepülésen helyezkednek el. A lakhatást kétszer tíz évre biztosítják annak az orvosnak, aki vidéken képzeli el az életét. A tervek szerint a Szilágy megyei Krasznán építik fel – a kivetített képeken is feltüntetett – első családi házat, a többit, miután azonosították azokat a szórványtelepüléseket, ahol háziorvosra van szükség, és jelentkező is van az állásra. A termet megtöltő jelölteknek a sorra felszólaló intézményvezetők mutatták be a kórházat, amelynek az élén állnak, annak fejlődési irányvonalait, felszereltségét, a munkakörülményeket és azt, hogy milyen szakorvosokra, rezidens orvosokra van a legnagyobb szükség jelen pillanatban és az elkövetkező időszakban. Volt humoros bemutató elriasztó képekkel, láttunk korszerű kórházat, és megszólalt olyan titokzatos kórházigazgató, aki a közvetlen beszélgetés alkalmával ígért bővebb tájékoztatást. Hallottunk szemrehányást is olyan vezető részéről, aki szeretett volna szembenézni azokkal, akik nem tartották be a múlt évben tett ígéreteiket. A találkozón jelen voltak a Szováta-Nyárád Kórház vezetői, dr. Tar Irma és dr. Kun Bálint Emese, akik elmondták, hogy sürgősségi orvosra és diabetológusra van szükségük. Az Erdőszentgyörgyi Városi Kórházat Lucian Drăgan menedzser mutatta be. Dinamikusan fejlődik a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház, ahova az utóbbi években 40 fiatal orvos érkezett, a következő öt évben viszont több állás is megüresedik – mondta többek között dr. Demeter Ferenc menedzser. A Gyergyószentmiklósi Városi Kórházban sürgősségi, gyermek- és röntgenorvosra van szükség – közölte Pollner Enikő jogász. A Baróti Városi Kórházat Dénes Mária menedzser mutatta be. Jól jár, aki Kézdivásárhelyre megy, a municípiumi kórházban ugyanis hat új műtőt alakítottak ki, és korszerű felszerelés áll az orvosok rendelkezésére, lakást, teljes ellátást biztosítanak számukra – mondta dr. Szabó István orvosigazgató, aki megjegyezte, hogy nagy szükségük lenne például diabetológus szakorvosra, továbbá, hogy a jelenlegi rezidensek fele nem marad a szakosodás lejártával. Felújított, jól felszerelt osztályokon jó munkakörülményeket, jó csapatszellemet, szolgálati lakást ígért a fiatal orvosoknak dr. András Nagy Róbert, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház igazgatója. A bemutatókat követően csoportos beszélgetések következtek, egy-egy igazgatót sok diák vett körül. Amint Vass Levente elmondta, a részt vevő diákok elégedettek voltak a kínálattal, az igazgatók az érdeklődőkkel. Azon fiatalok figyelmébe, akik ragaszkodnak Marosvásárhelyhez, az onkológiai szakképzést ajánlották. A találkozót a Studium–Prospero Alapítvány az Erdélyi Rezidens Orvosok Szövetségével és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetséggel közösen a Maros Megyei Tanács és a marosvásárhelyi és megyei RMDSZ szervezet támogatásával szervezte. A megbeszélést megelőzően a marosvásárhelyi RMDSZ szervezet mellett egészségügyi szakbizottság alakult. Ennek célja a tájékozódás, olyan megoldások számbavétele, amelyek megalapozhatják az egészségügyben esedékes szakmai döntéseket. A bizottság bővítése érdekében várják a további jelentkezőket. A székelyföldi kórházigazgatókkal tartott előzetes tanácskozás során érdekes, hasznos eszmecsere zajlott egymás tájékoztatásáról az előkészületben levő törvénytervezet kapcsán – mondta Vass Levente, a rendezvény házigazdája.
*
Ahogy a beszámolókat hallgattam és a kórházigazgatókat körülvevő fiatalokat láttam, azon gondolkoztam, hogy mennyire megváltozott a világ, és az 1960-70-80-as években milyen örömmel fogadták volna el a székelyföldi kórházak ajánlatait a marosvásárhelyi egyetem végzősei, akiket a Kárpátokon túli elszigetelt, elmaradt településekre helyeztek, és évek, évtizedek kellettek ahhoz, hogy Erdélyben állást találjanak, ahol sokszor még rosszabbak voltak a körülmények, még többet kellett kínlódniuk, hogy bevergődjenek egy nagyobb településre, ahol a gyermekek iskoláztatása nem jelentett gondot. Népújság (Marosvásárhely)

Nt. Karczagi Sándor diákkori emlékei
Egy órára újraéledt történelem
Az Aradi Magyar Napok programjában szereplő véndiák-találkozóról készült helyszíni tudósításunkban megígértük, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében Az iskola emlékezik neves tanáraira címmel sorra került rendezvényre visszatérünk. Most a nt. Karczagi Sándor nyugalmazott református lelkésszel, az iskola legidősebb diákjával folytatott beszélgetést közüljük.
Az Alma Mater Alapítvány nevében Ilona János tanár által elmondott köszöntőt, illetve felvezetőt követően Karczagi Sándort Ujj János történész, ny. tanár, a Csiky egykori igazgatója faggatta. Amint előrebocsátotta, amikor maga az iskolába került, még élt az egykori Római Katolikus Gimnáziumban oktató generációnak egy része. Tekintve, hogy mindannyiukról csak múlt időben beszélhetünk, a két világháború között élt nemzedék szinte egyetlen élő tanúját kérdezte. Először arról: amikor az impériumváltás után megvonták az iskola nyilvánossági jogát, az intézménynek mintegy 1200 diákja volt. Az 1930-as évekre a diáklétszám alaposan megcsappant – mivel magyarázható, hogy az iskola mégis kitermelte az aradi magyar értelmiséget?
– Kedveseim – kezdete Karczagi Sándor –, Ujj János barátom lelőtte a poént, amivel kiérdemeltem a mostani beszélgetést, az egyetlen dologgal magyarázható: 96 éves vagyok. Természetesen sok mindenre emlékszem. Annak idején a katolikus elemibe jártam, Lázár János volt az iskola igazgatója, Pintér Ilona a IV. osztály tanítója. Innen felvételiztem az I. gimnáziumi osztályba. Akkor még a Katolikus Gimnáziumnak megvolt a nyilvánossági joga, amit másodikos koromban, nyolcévesen vont meg a román állam. A felvételin Fischer Aladár vizsgáztatott, és olyan dolgokat kérdezett: mikor uralkodott Mátyás király? stb. Általában jól válaszoltam a kérdéseire, ezért felvettek az I. gimnáziumi osztályba. Fischer Aladár 1912-ben került Aradra klasszika-filológia tanári beosztásban. Emellett kitűnő görög-latin szakemberként kapásból idézett, illetve olvasott fel mindenfajta latin vagy görög szöveget. A III. és VIII. gimnáziumi osztályok között hetente 4-5 latin óránk volt, egy Albu nevű, román latintanárt küldtek vizsgáztatni, aki a Mócvidékről származott, ezért „ette meg” a magyar gyerekeket. Az érettségin kaptunk egy latin szöveget, amit „prima vista”, vagyis a vizsgabizottság előtt 2-3 percnyi gondolkodás után kapásból kellett fordítanunk. Aki Fischer Aladárnak volt a tanítványa, mint magam is, tudtuk a latint. Fischerről tudni kell: azzal együtt, hogy nagy magyar, aki olyan sokat harcolt a magyarságért, sváb családból származott. Ezzel együtt az egész magatartása, a gondolkodásmódja színmagyar volt. Kiváló szónokként a minden évzárón megtartott tedeumon vagy az évnyitókon kapásból mélyenszántó gondolatokkal megtűzdelt beszédeket tartott. Elbeszéléseit hallva tudtam megérteni igazán, mekkora csapás volt az I. világháborúnak a vége azoknak, akik részt vettek benne. Ő végigharcolta. kitüntetést szerzett és a gondviselés különös kegye, hogy életben maradt, a gyalogságnál tett négyévi kemény szolgálat után hazajöhetett, hogy magyarságtudatban nevelje a diákokat. Akkoriban az érettségin nagyon sok magyar diákot elvágtak, a vizsgáztató romántanárokat közvetlenül a Tanügyi Minisztérium nevezte ki Temesvárról vagy Kolozsvárról. Fischer Aladárnak az volt a módszere, hogy minden latinórán, kivétel nélkül, minden diák felelt. Ez talán azért is volt lehetséges, mert V. osztálytól már csak 10-en maradtunk, hiszen az állam a zsidóságot kitiltotta a Katolikus Gimnáziumból, noha az akkori európai műveltséget csak ott lehetett megszerezni.
Fischer Aladár ugyanakkor lelkes természetjáró volt: minden vasárnap a Zöld Nyíllal kirándulni ment a diákjaival Arad-hegyalja különböző vidékeire, településeire. Eleinte a szülők is elkísértek bennünket, de lassan lemorzsolódtak, mert amikor Fischer Aladár a szikár, atléta testalkatával elindult, a diákjai szinte vágtatva tudtak lépést tartani vele. Mi, 15-17 éves fiatalok bírtuk valahogy, a szegény szülők viszont pihegve követték egy darabig, majd leültek. Ugyanakkor Fischer Aladár kiváló fényképész is volt, ezért a kirándulásokon rengeteg fotót készített – bemutatták az általa készített osztályképet is.
– A katolikus plébánián berámázva látható egy köszönőlevél, amit az 1930-as években Fischer Aladárnak küldtek – egészítette ki Ujj János –, megköszönik neki azt a 30 természetfotót, amit a plébániának adományozott.
– Abban az időben Aradon több fényképész klub működött – emlékezett tovább Karczagi Sándor –, és az amatőr fényképkiállításokra Fischer Aladár mindig elvitte az osztályt. Fischer Aladár már édesapámnak is latintanára volt a Magyar Királyi Főgimnáziumban, ami később a Moise Nicoară nevet kapta. Soha nem tudtam kibogozni a lényegét, de sokszor hallottam gyermekkoromban, hogy a monarchia idején nagy vita folyt azon, hogy az iskolák egyházi vagy állami felügyelet alatt működjenek-e? Nos, az Aradi Állami Katolikus Gimnázium a két felfogást egyeztette, mert mindkettő volt. Akkoriban a Királyi Főgimnázium előtt az Arad megyei Bibics Margit mellszobra állott…
– Az most is megvan – egészítette ki Ujj János – az a Moise Nicoară Líceumnak a tanárijában található. Domján Margit a becsületes neve, és miután a férje meghalt, a vagyonuknak egy részét az Arad megyei oktatás támogatására hagyta. Abból épült a szentannai konviktus, de a felajánlott 330 ezer forintból kezdték el építeni a Főgimnázium épületét is. Ezt kérdőjelezte meg a román állam és az 1930-as években derült ki, hogy nem állami, hanem magántámogatásból épült, ezért 435 ezer lejt kifizettek a magyar iskolaszéknek. A pénzt betették a takarékba, ahol a háború alatti és utáni nagy infláció elvitte az egészet.
– Fischer Aladár jóvoltából az én időmben még Ezopus meséit olvastuk görög nyelven – folytatta visszaemlékezését Karczagi Sándor –, a görög azonban már nem volt érettségi tárgy, de a latin megmaradt.
– Fischer Aladár a román hatóságoknak a szó szoros értelében, szálka volt a szemében – nyitott új támpontot Ujj János –, olyan ajánlatot tettek a minorita rendnek: amennyiben leváltják Fischer Aladárt, és két olyan tanár vezeti a román nyelvvizsgát, akiknek ahhoz nem volt meg a kellő képesítésük, megadják az intézmény nyilvánossági jogát. Nem fogadták el, annyira szerették Fischer Aladárt, aki igen karakán ember volt.
– Óriási elégtétel volt a szüleim számára – folytatta Karczagi Sándor –, hogy az érettségi vizsgákra rendszeresen a Moise Nicoară tanárait hívták, akik közül akkoriban még sokan Budapesten szereztek tanári oklevelet. Ezért olyan jól beszéltek magyarul, mint mi, de a munkájukért nagyon komoly vizsgadíjakat kellett fizetni. Félévben írásbeli, év végén írásbeli és szóbeli román vizsgát kellett tenni minden tantárgyból, még tornából és zenéből-énekből is. A szegény szülők szakadatlanul fizették, csakhogy érettségizhessenek a gyermekeik. II–III. osztályos, 8-9 éves koromban az igazgató úrral Bihar megyében is jártunk kiránduláson, melynek során a csodavárba is eljutottunk, velünk jött a felesége is, aki jól bírta az erőltetett menetet. Mivel az igazgató úr mindig Icukának nevezte, Ilona-napkor beállítottam hozzájuk egy csokor virággal. Az ünnepelt meglepődött, kijelentve: én nem vagyok Ilona, és mondta a rendes nevét, amit elfelejtettem. Az igazgató urat, aki mindig a hátsó kapun távozott, sokszor elkísértem hazáig, a Pöltenberg utcán, ahol több tanár is, köztük Fábián György és Hajós Imre, de Schweitzer József és Szántó György is lakott. Amikor hazaértünk, ironikusan megjegyezte: nem köszöntöttél fel, noha nekem sincs névnapom, mint a feleségnek!
Karizmatikus személyiségek
– Fischer Aladár volt az iskolaigazgató – kérdezett közbe Ujj János –, de a tanári karban számos olyan személy volt, aki doktorátussal rendelkezett. Közülük kit lehetne kiemelni?
– Schweitzer József tanár úrtól nagyon féltünk, mert ha kijött a béketűrésből, ordítozni kezdett: kommunista gazembereknek becézett bennünket – emlékezett nevetve Karczagi Sándor. Róla tudni kell, hogy az első világháborúban orosz fogságba esett, a hatalmas országban keletre szöktek, eljutottak Japánig, ott hajóra szálltak, hogy hazakerüljenek. Talán innen eredt a bolsevista gazemberek beidegződése.
– Talán azért is menekültek keletre, mert a cseh légiótól féltek a magyar tisztek, ezért inkább keletre szöktek – egészítette ki Ujj János.
– Az 1945-ös rendszerváltás után állítólag Schweitzer kedves volt a diákokkal, velünk viszont nem – vette vissza a szót Karczagi Sándor. Schweitzernek doktorátusa volt, mégsem lehetett egyetemi tanár, ezért egész életében középiskolában tanított. Fábián György tanár úr is nagyon jó, magyar érzelmű ember volt, kémiai kísérleteket mutatott be, de nekem a fizika és a kémia iránt semmi hajlandóságom nem volt, ezért nem kerültem vele közeli kapcsolatba. Úgy tudom, még mindig tanít – fordult Ujj Jánoshoz Karczagi Sándor.
– Nem, már 40 éve meghalt – jött a válasz.
– Ja, tényleg. Én mindig fiatalemberként emlékeztem rá, ezért azt hittem, még mindig tanít – nevette el magát az elbeszélő. Sokat csúfolódtunk Ürmösi Jenő tanár úron, akit titokban fókának neveztünk, mert az ajka be volt vágva. Zenetanárként sokat foglalkozott az opera kialakulásával és megszerettetésével, amiért most is hálás vagyok neki; a felesége zongoratanár volt, opera partitúrákat zongorázott nekünk.
– Ürmösi a Filharmóniában hegedült – egészítette ki Ujj János.
– Érdekes ember volt Riesler, a tornatanár, aki komoly tornabemutatókat szervezett, amelyeken idős emberként maga is megmutatta, mire képes. A tanári karban Blénesi Ernő kivételével mindenki német volt. Blénesi székely ember létére új mozgáskultúrát hozott, nagyon megtáncoltatta a diákokat. Ő is nagy kiránduló volt, gyakran a méhész édesapja is részt vett a kirándulásokon, sokat beszélt a méhekről. Blénesinek a magán tornaóráira jártak a gazdag zsidógyerekek. Róth Jutkával közösen működtettek egy kis tornatermet.
– Berthe Nándor is német származású volt – kapcsolódott be Ujj János – Bécsben született, a feleségemnek a zsigmondházi tanítója tanította meg magyarul beszélni. Magyar irodalmat tanított, de német nyelvből volt doktorátusa.
– 1943 és 1949 között ő volt az iskolaigazgató – vette vissza Karczagi Sándor a szót –, nagyon szerettem. Óriási bélyeggyűjteménye volt, szenvedélyesen gyűjtötte, rendszerezte a bélyegeket. Minden magyar és román bélyeget beszerzett.
– Még hozzáfűzök egy érdekességet – kapcsolódik be Ujj János –, nyugdíjas korában írtam róla egy riportot, miközben egy számtankönyv volt mellette, mert hihetetlen mennyiségű matematikapéldát oldott meg, az volt a szenvedélye, noha klasszika-filozófus volt.
– A tanári kar nagyon közvetlen viszonyban volt a szülőkkel – mondta Karczagi Sándor –, akikkel igen bizalmas, családi megbeszéléseket folytattak.
– Lehet-e kérdezni Karczagi Sándorról – kapcsolódott be Réhon József nyugalmazott tanár. Mikor szabadultál a börtönből?
– 1956-ban vittek el, 1959-ben szabadultam – jött a válasz.
– Az első utad az iskolába vezetett, azt mondták, hogy az iskola kiemelkedő diákja voltál, aki olyan bátran beszélt, hogy nem tudtam eldönteni: valóban úgy érzel-e, vagy provokátornak küldtek? Ficzay Dénes nagyon jó véleményt formált Karczagi Sándorról, akivel utoljára Tenkén találkoztunk. Most viszont köztünk van az élő legenda, aki elmondta mindazt, amit mi könyvből tanulhatunk. Gnandt Jánosnak maradt két kézirata, amelyek közül az egyik az iskola első 24 évével, a másik a Bibics Alapítvánnyal foglalkozik. Végre sort keríthettünk arra, hogy az összegyűlt anyagot nyomdakésszé tegyük. Ugyanakkor egy nagyváradi, Egri Ferenc kapcsolatba került Fischer Aladár családjával, így összeállított Fischer Aladárról egy kimerítő életrajzot, arról, amit mi, Aradon nem tudtunk róla. Nos, az anyagot én összeállítottam, Ujj János leellenőrizte, Tácsi Erika lektorálta, Fritz Mihály a fedőlapját készíti, Ilona János és Siska-Szabó Zoltán fényképeket küldtek hozzá, Nagy István már be is tördelte. Tehát nyomdakész a könyv, de a kéziratok is értékesek, különösen azok a függelékek, amelyekben a Gnandt és a Fischer családok adtak hozzá. Sándor bátyám, felkérlek, hogy egy írással, akár az előszóval is járulj hozzá az Aradi Katolikus Gimnáziumról készülő könyvünkhöz! Ugyanakkor azt is el kell mondani Blénesi Ernőről, Calvasina Károlyról és Fábián Györgyről, hogy 1944 őszén, amikor a magyar csapatok Aradot elfoglalták, a diákjaik közreműködésével néhány nap alatt magyarra cserélték az utca-névtáblákat, ezért, amikor az oroszok bejöttek, az utolsó vonattal Magyarországra távoztak. Amikor 1949-ben Calvasina visszatért, az újságban megjelent egy hír: visszajött a tanár úr. Aradon Blénesi Ernő után jelenleg Vadász Ernő a nagybetűs tornatanár.
– Nagy meglepetés, egyben öröm is nekem, hogy miközben egy nemzedék kiesett, az aradi magyar értelmiségben mennyire elevenen él, ragaszkodik a város múltjához – mondta végszóként Karczagi Sándor.
– Mivel nem volt több kérdés, dr. Muntean Tibor iskolaigazgató egy könyvcsomagot, illetve díszoklevelet adott át Karczagi Sándornak, az iskola legidősebb diákjának, aki nagy örömmel vette tudomásul a Kölcsey Egyesület újraélesztését. Maga mellé kérte Fekete Károly alelnököt, majd elmondta: akkoriban havonta szervezték meg a Kultúrpalotában a Kölcsey-zsúrokat, amelyek igen színvonalas programok voltak. A Kölcsey elnöke Fischer Aladár volt. Fekete Károly röviden ismertette a Kölcsey Egyesület újraindításának a történetét, melynek során jelenleg a 39. könyvük van nyomdában. Ugyanakkor szólt az 1943-ban beindított Havi Szemle újraindításáról is, ami jelenleg háromhavonta jelenik meg, folyamatosan.
– A Karczagi Sándorral folytatott, mintegy órás beszélgetés nagyban gazdagította a Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjével és a tanári karával kapcsolatos ismeretanyagot, aminek erős közösségépítő hatása is lehet. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsvári Nyilatkozat: eskü az autonómiára
Huszonöt évvel ezelőtt fogadta el az RMDSZ a Kolozsvári Nyilatkozatot. Az erről szóló konferencián az előadók nyomatékosították: a magyar érdekképviseleti politika csak akkor lehet eredményes, ha ennek szellemiségéhez kanyarodik vissza.
Politológusok, szociológusok és jogászok minden bizonnyal még hosszú ideig fognak azon vitatkozni, hogy 1989 decemberében mi történt: lehet-e rendszerváltásnak nevezni azt a folyamatot, amelynek során a korábbi elit önátmentése mellett alapjaiban újraszabták a hatalomgyakorlás játékszabályait? Annyi biztos, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten kitágult a világ, ami alatt nemcsak a mozgásszabadságot értjük, hanem a formális, szervezeti alapra támaszkodó közösségi érdekképviselet lehetőségét is. Az erdélyi magyarság már a Ceauşescu bukása előtti napokban, 1989. december 20-án és 21-én megalakította a későbbi érdekképviseleti szövetség első csíráit jelentő szerveződéseket Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben. December 22-e után a bukaresti mag, azon belül Domokos Géza és köre határozta meg az új szervezet politikai arcélét és a nevét is. Amint azt Szőcs Géza 1994-ben a Korunk hasábjain zajló koncepcionális vitában leszögezte, hiba volt a csángókra való hivatkozással és a bukaresti funkcionáriusok kedvéért magát romániaiként meghatározó szervezetet alapítani, sokkal szerencsésebb és előremutatóbb lett volna az erdélyi önmeghatározás, ami az e tájon eltöltött ezeregyszáz évünkre utalt volna.
Kollaboránsok és autonomisták
Az a szembenállás, amely a névhasználat kapcsán már januárban megjelent, később meghatározóvá vált szervezeti szinten is. A két tábor, a helyzetteremtő, távlatokban gondolkodó, a cél érdekében akár konfliktusokat is vállaló autonomisták, valamint a tájba simuló konfrontációkerülő, a román érzékenységet a magyar érdekeknél fontosabbnak tartó kollaboránsok első ízben az 1990-es nagyváradi kongresszuson sorakoztak fel egymással szemben. A magukat mérsékeltnek mondó kollaboránsok nem kis része megpróbálta az elvi különbségeket kisebbíteni, a pozícióharcra fogni a szembenállást. Nem kétséges: a két tábor elöljárói jól megjelenítették a két eltérő gondolkodásmódot, de ebből eredt az egymásnak feszülés és nem fordítva.
Az autonomisták vezéralakja ekkortájt Szőcs Géza volt, az Ellenpontok egyik szerkesztője, aki a Szabad Európa Rádió munkatársaként jól fizető állást hagyott ott, hogy szükség esetén Erdélyben élére álljon a frissen megalakult érdekképviseletnek.
Aki szamizdat folyóirat szerkesztésébe fogott Ceauşescu uralmának idején, az számot vetett életével, és többre tartotta a politikai cselekvést egy kilátástalan helyzetben is, mint saját létbiztonságát. A mai fiatalok elképzelni sem tudják, hogy akkor valóban embereket vertek agyon csak azért, mert például irredenta dalokat énekeltek a kocsmában.
A kollaboráns szárny vezetője Domokos Géza, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori póttagja volt, akiről találóan állapította meg Katona Ádám a Kolozsvári Nyilatkozatra emlékező konferencián, hogy hatalmas érdemei voltak az 1989 előtti időkben, amikor a Kriterion Könyvkiadó élén állt, de ugyanolyan hatalmas károkat okozott 1989 után RMDSZ-elnökként. Domokos Géza maga is elismerte, hogy lojalitás szempontjából kettős kötődésű ember. Az első kongresszuson elmondott beszédében kijelentette: szerinte az erdélyi magyarok feladata, hogy nem egy, hanem két nemzetben gondolkozzanak. Gondolkodásának román befolyásoltságát mi sem jeleníti meg jobban, mint amikor a második bécsi döntés félévszázados évfordulója alkalmából 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában felmondta az összes történelemhamisító román toposzt, és román szóhasználattal diktátumnak nevezte azt a formálisan a románok által kért, mindkét fél által elfogadott és végrehajtott döntést, amelyet a jogi egyetemeken a nemzetközi döntőbíráskodás iskolapéldájaként lehetne tanítani.
Elhallgatott autonómiakövetelés
A két szárny közötti kötélhúzás határozta meg az RMDSZ történetének első három esztendejét. Az elvi, értékrendi különbségeken alapuló szembenállás stratégiai síkon az autonómiához és az önrendelkezéshez való eltérő hozzáállásban nyilvánult meg.
Domokos Gézáék mindent elkövettek, hogy erről a kérdésről lehetőleg szó se essék, míg a másik oldalon állók – Szőcs Géza, Borbély Imre, Patrubány Miklós, Toró T. Tibor, valamint a Székelyföldi Politikai Csoport Katona Ádámmal az élen – újra és újra érdemi vitát kezdeményeztek. Tőkés László ekkor tiszteletbeli elnökként megpróbált jóhiszeműen egyensúlyozni a két tábor között. A radikálisok vezéralakjává azt követően vált, hogy az 1992 nyarán történt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megtapasztalta: a magukat mérsékeltnek nevezők képesek átgyalogolni írott és íratlan normákon, amennyiben vezetőik nem kerülnek fel a képviselő- és szenátorjelölti listákra.
Az autonómiaprogram iktatására már az első kongresszuson kísérlet történt. Végül a program megfogalmazói az autonómia ismérveit a helyi önkormányzati rendszer címszava alá gyömöszölték be.
A második, 1991-ben Marosvásárhelyen megtartott kongresszuson bekerült a programba a kulturális autonómia, amiről azonban olyan konok és elkötelezett bátorsággal hallgatott a Domokos-féle vezetés, hogy nemhogy a románok, de még az RMDSZ politikájában részvevők zöme sem tudott.
Ezen a kongresszuson került be a társnemzeti önmeghatározás az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba, miszerint a romániai magyarság államalkotó tényezőként, a román nemzet egyenjogú társaként határozza meg magát. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy Domokosék hátba támadták az 1991-es agyagfalvi autonómiakezdeményezést (az érintettek, Katona Ádám és Domokos Géza, visszaemlékezései e ponton ellentmondanak egymásnak, de minden okunk megvan arra, hogy az előbbinek adjunk hitelt). Csapó József autonómiaelvű memorandumát pedig a vezetés titkosította arra való hivatkozással, hogy ne gyengítsék a román ellenzék pozícióit az 1992-es választások előtt. A választás után viszont elérkezett a pillanat, amikor már semmilyen érv nem volt az autonómia ügyében való határozott kiállás elodázására.
Eskü a Szent Mihály-templomban
A Küldöttek Országos Tanácsának 1992. október 24–25-i ülésén Borbély Imre javasolta egy autonómianyilatkozat elfogadását. A javaslat hatalmas vitát kavart, amelynek keretében az autonomisták – élükön Tőkés Lászlóval, aki teljes mellszélességgel, erkölcsi és politikai tekintélyének teljes súlyával kiállt a nyilatkozat mellett – szabályosan szétzúzták a másik oldal elvi és gyakorlati ellenvetéseit. A nyilatkozatot végül ellenszavazat nélkül, egyetlen tartózkodás mellett fogadta el a testület, majd a benne foglaltak kivívására az RMDSZ képviselői és szenátorai esküt tettek a Kolozsvári Szent Mihály-templomban.
Nem sokkal később egy balliberális, kozmopolita, a nemzetszeretetet újkollektivizmusként megbélyegző, SZDSZ-es ihletettségű politikai kommandó – élén Cs. Gyimesi Évával, Magyari Nándor Lászlóval, Bányai Péterrel és Fey Lászlóval – szabályos sajtóháborút indított a nyilatkozat és annak elfogadtatói ellen.
Mégsem tudta megzavarni az RMDSZ minden politikai irányzatát magában foglaló Egyeztető Kerekasztal munkáját, amelynek eredményeképpen elkészültek a nyilatkozat elvi tartalmának megfelelő program- és alapszabályzat-módosítások. Ezeket az 1993 januárjának közepén ülésező brassói kongresszus fogadta el. Itt az autonomisták nem indítottak jelöltet a másik oldallal, Markó Bélával szemben. Tőkés László csak azért vállalta a jelöltséget az utolsó pillanatban való visszalépés szándékával, hogy meglegyen a vészforgatókönyv arra az esetre, ha a kollaboránsok végül nem hajlandóak elfogadni az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat.
Neptun-logika
Amint azt a konferencián többek között Szilágyi Zsolt is elmondta, hiba volt szemérmeskedni, hiba volt bízni a másik oldal jóhiszeműségében, programhűségében és elvszerűségében. A koncepcionális győzelem után csakis a pozicionális győzelem garantálhatta volna, hogy az RMDSZ autonomista politikát fog folytatni, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében tevékenykedik majd.
Ehelyett mi történt? Kecskére bíztuk a káposztát. Markó Béla vezetésével egy négyéves Janus arcú korszak következett, amely felmutatott nemzetelvű, helyzetteremtő lépéseket (pl. az állammodell mentén való önépítkezés megkezdése, memorandum az Európa Tanácshoz Románia felvételének ügyében), de mulasztásokat is, mert nem került sor a kongresszus által megszabott kétéves határidő dacára a nemzeti kataszter összeállítására, az autonómiastatútumok elfogadására, és nem írták ki a belső választásokat, ugyanakkor önsorsrontó politikai bűnöket (Neptun-ügy, Nagy Benedek-ügy) is. Mindezt tetézte az 1996. november 28-án való kormányra lépés, amellyel az RMDSZ hátat fordított a négy évvel korábbi nyilatkozat szellemének és betűjének.
A Neptun-logika lényege az, hogy a román és az erdélyi magyar csúcsvezetés egymás hátát védi. A románok biztosítanak az RMDSZ vezetés számára annyi – a lényeget nem érintő – engedményt, amit eredményképpen felmutatva urnákhoz lehet szólítani az erdélyi magyar közösséget. A magyar fél pedig tartózkodik a román diplomácia nyomás alá helyezésétől, nem használja a külpolitika fegyverét, cinkos a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának terjesztésében.
Az eredmény közismert: ma még az is veszélyben van, amit ezzel a kuncsorgó, konfliktuskerülő politikával eddig sikerült elérni.
Az RMDSZ magatartását jól jellemzi az, amit Szilágyi Zsolt emelt ki az előadásában: Kelemen Hunor elmegy tüntetni a magyar oktatásért a kormány ellen, majd Bukarestbe visszatérve a kormányoldallal együtt szavaz.
Így aligha lehet egységes magyar érdekképviseleti politikát folytatni, az autonómia kiharcolásáról nem is szólva. Az erdélyi magyar érdekképviselet megújítása elképzelhetetlen az RMDSZ önfeladó, szolgalelkű politizálása mellett, a hivatalosan mindenki által áhított magyar összefogás elvi alapját csakis a 25 évvel ezelőtt elfogadott nyilatkozatban foglaltak képezhetik. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újabb magyarellenes kifakadás (Alapjogokról a román parlamentben)
A romániai magyar kisebbség helyzetét ismertette hétfőn Kulcsár-Terza József háromszéki parlamenti képviselő, az emberi jogi, egyházi és nemzeti kisebbségek kérdéseiért felelős házbizottság tagja az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége 2017-es, Romániára vonatkozó jelentésének ismertetése alkalmából. A dokumentumban foglaltakat Michail Beis, az ügynökség jelentéstevő részlegének igazgatója tolmácsolta. A parlament épületében lezajlott találkozón az RMDSZ-t képviselő Kulcsár-Terza Józsefen kívül jelen voltak a Nemzeti Liberális Párt, a Szociáldemokrata Párt, valamint a nemzeti kisebbségek frakciójának megbízottjai, többen ismertették a mélyszegénységben és kirekesztettségben élő gyermekek, a roma közösség helyzetét, a diszkriminációellenes harc állását, valamint a gyűlöletbeszéd és a kapcsolódó bűncselekmények problémáját. Igaz, mindannyian nem tudtak felszólalni, mivel túl hosszúra sikerült a felvezető, valamint a jelentés ismertetése – tájékoztatott Kulcsár-Terza József. A háromszéki képviselő három percbe sűrítve (noha eredetileg öt állt volna rendelkezésére, de a programcsúszás miatt végül kevesebbel kellett beérnie) próbálta a legfőbb problémákat vázolni. Elmondása szerint elviekben az erdélyi magyarság kisebbségi jogainak betartásáról kellett volna számot adnia, de ezt nem tehette, ezért inkább a hiányosságokra koncentrált. Felszólalásában emlékeztetett, hogy Románia a 2007-es uniós csatlakozás alkalmával a kisebbségben élő közösségek ügyeinek rendezését is vállalta, a jogaik garantálásával egyetemben. Ehhez képest az ingatlan-visszaszolgáltatás a történelmi magyar egyházak esetében az utóbbi időben leállt, egy amúgy is rendezetlen folyamatról volt szó, amelyben most ráadásul visszalépést is tapasztalnak. Szót ejtett az anyanyelv- és szimbólumhasználat terén uralkodó állapotokról, a közigazgatási törvény módosítása körüli botrányokról, ellenállásról, a székely zászló használata miatti hatósági fellépésekről (ideértve a háromszéki prefektus és a megyei önkormányzat közötti állandó harcot), valamint a magyar himnusz éneklése miatti vegzálásokról. Kitért ugyanakkor a Székelyföld területi autonómiája kérdésére is, rámutatva: ennek megvalósulása nem lehet vita tárgya. Megemlítette, hogy a román hatalom minden lehetséges alkalommal a térségnek az országtól való elszakadásával riogat, miközben ők elsősorban párbeszédre törekszenek, és nem csak ebben a kérdésben. A parlamenti bizottságban létrehozott, a magyarság kérdéseivel foglalkozni hivatott albizottság is ebből a megfontolásból jött létre. Kulcsár-Terza József arról biztosította Michail Beist, hogy az elhangzottak kapcsán részletes írásos jelentést is eljuttat hozzá. A találkozóról Kulcsár-Terza elmondta: igen vehemens reakciót váltottak ki az általa elmondottak. Elvira Şarapatin, a Szociáldemokrata Párt parlamenti képviselője mintegy tíz percben fejtegette, hogy ez itt Románia és nem Székelyföld, itt elsősorban mindenki román, és nincs jelentősége, hogy minek tartja magát, hogy mindenkinek ismernie kell a román nyelvet – kiemelve, hogy egyébként Kulcsár-Terza József se lehetett volna képviselő, ha nem tudna románul –, hogy megunták, hogy a románságot állandóan szidalmazzák, miközben a kisebbségi kérdést mintaszerűen rendezték, és ez világszinten elismert tény. A szocdem képviselő mellett egyébként a résztvevők mindvégig bekiabálásokkal zavarták felszólalását, elsősorban azt kifogásolva, hogy miért említi Székelyföldet. Mint fogalmazott, nagyon meglepték a reakciók és a viszonyulás, ugyanakkor azt is elismerte, a magyarságot érintő ügyek miatt igen feszült a hangulat a parlamentben. Ez a bizottsági üléseken is érződik, olyannyira, hogy most fordult először elő, hogy a kisebbségek frakciójának képviselői is gyakorlatilag ellenségesen léptek fel az RMDSZ honatyáival szemben, például az anyanyelvhasználati jog közigazgatási kiterjesztésének vitáján. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere #2.# (Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára)
A Groza-kormány „kirakatintézményeként” emlegetett Bolyai Tudományegyetem alapító oklevelét már eleve úgy fogalmazták meg, hogy abban kódolva benne volt: a román történelmi pártok, a román kormány bármit megtehetett azért, hogy a magyar egyetem működését ellehetetlenítse, akadályozza, majd magát az intézményt is felszámolja. Constantin Daicoviciu, a dák-római kontinuitás apostola, 1945-ben a román egyetem dékánja a magyar tárgyalóküldöttség javaslataira nyíltan kijelentette: „az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Kolozsvárra való visszatérése politikai és nemzeti szükségesség”, „két egyetem párhuzamos működése teljes lehetetlenség”.
1945. december elején Bukarestben tárgyalt a kolozsvári magyar egyetem vezetősége. Jóváhagyták az egyetem elnevezését: „Universitatea Bolyai din Cluj – Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem”. Ekkor hozhattak elvi döntést arról, hogy a magyar állampolgárságú egyetemi tanárokat szerződtetik, részben rendeződött az egyetemi könyvtár sorsa is. Az 1945. december 17-ei egyetemi tanácsülésen elhatározták, hogy az egyetem megsegítése érdekében országos gyűjtést rendeznek az egyházak és a Magyar Népi Szövetség – MNSZ – segítségével. Megalakult a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Barátainak Egyesülete. Öthavi késéssel, 1946. február 11-én megkezdődött a Bolyai Tudományegyetem első tanéve: több mint kétezer romániai magyar diák iratkozott be. Dr. Csőgör Lajos rektor a tanévkezdéskor – olvasható a Sajtóbeszámoló a Bolyai Tudományegyetem első tanévének megnyitásáról című újságcikkben – beismerte: „csak azért kezdjük meg az oktatást, hogy az egyetemi ifjúság ne szenvedjen több időveszteséget.” Majd hozzáfűzte: „Kolozsváron a természettudományi fakultás hat intézete még ma sincs elhelyezve. Arról a hat intézetről van szó, amelynek tudományos anyagát jórészt az Erdélyi Múzeum Egyesület tárai alkotják. A Bolyai Egyetem vezetőségének az volt az elgondolása, hogy ezeket az intézményeket közösen használjuk az I. Ferdinánd-egyetemmel… Sajnos, az egyetem vezetőségének felfogása miatt ezt nem lehetett megvalósítani. A második példa Marosvásárhely, ahol a katonaiskola épületei közül csak egy épület helyreállításához foghattak hozzá anyagiak hiányában, és emiatt kilenc klinika két épületben van elhelyezve tarthatatlan körülmények között.” (A Szentgyörgy utcai Régi Kórház és a marosvásárhelyiek által ún. volt Hadapródiskolának nevezett épület közelében álló Újkórház épületéről beszélt dr. Csőgör Lajos rektor.) Az önfeladás úján elindult Magyar Népi Szövetség 1946-tól kezdőden – úgymond – „levette a kezét a Bolyai Tudományegyetemről”. Ez derül ki a brassói gyűlésük határozataiból. Beszámoló az MNSZ százas intézőbizottságának 1946. március 18–20. napján tartott értekezletről című, az MNSZ Intézőbizottsága kiadásában 1946-ban, Kolozsváron megjelent dokumentumból: az oktatással kapcsolatos elvárások megfogalmazásánál meg sem említik a Bolyai Egyetemet. Az MNSZ 1946. június 28–30-a között Székelyudvarhelyen megtartott kongresszusának határozatai között még egy mondatnyi utalás sincs a Bolyai Egyetemre. 1947-ben a Román Kommunista Párt legfelső vezetése új magyarságpolitikát hirdetett meg. A romániai magyarság további sorsát is nagymértékben meghatározta Luka László/Vasile Luca 1947. május 22-i, a kolozsvári Igazságban megjelent „politikai oroszlánordítása”: „az elvtelen magyar egység jegyében” a romániai magyarság politikai vezetését az általános tisztogatás megkezdésére szólította fel. A tisztogatás már előtte megkezdődött: 1947. március 25-ről 26-ra virradó éjszaka – több magyar kolozsvári értelmiségivel együtt – elhurcolták a Bolyai Tudományegyetem megteremtésében meghatározó szerepet vállaló Venczel Józsefet, a statisztika professzorát, szociológust. Piteşti-re internálták őket. Bírósági ítélet, határozat nélkül százas nagyságrendű – e sorok írójának százegy személyt sikerült azonosítania – magyar értelmiségit internáltak a szamosújvári börtönbe. Köztük volt az érmihályfalvi csoport koncepciós perében – 31 személyt ítéltek el – halálra ítélt, 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán, az Érmellék „Messiása”, de Puskás Lajos, a kolozsvári tízes szervezet megteremtője, Sepsiszentgyörgy népszerű biológusának, közírójának az édesapja, nagy tekintélyű lelkészek, tanárok. Az internáltak között volt Oriold Béla, a kolozsvári jogi kar helyettes tanársegédje is. A Kolozsváron megjelenő Igazság 1947. június 6-i számában olvasható: „Tegnap tartotta második ülését a miniszterközi bizottság, amelynek feladata az egyetemi oktatásban tervezett változásokat és tisztogatásokat végrehajtani. A megbeszélésekről annyit közöltek, hogy elhatározták az egyetemek tanári karának purifikálását. El fogják távolítani a felsőfokú oktatásból mindazokat, akik az utóbbi évtizedekben antidemokratikus politikát űztek, és ennél fogva nem alkalmasak arra, hogy az ifjúságot a mai idők szellemében neveljék.” Jóformán meg sem száradt a nyomdafesték az Igazság lapjain, ugyanannak a napilapnak az 1947. június 16-i számában durva támadást indítottak a nagy műveltségű, nagy tudású jogtörténész Bónis György professzor ellen. Lefasisztázták! „Az egyetemi purifikációs bizottság figyelmébe. Mit tanít a Bolyai Egyetemen a marxizmusról Hóman Bálint volt házi embere, Bónis »professzor úr«?” A Magyar Népi Szövetség lapjában, a Világosságban 1947. június 27-én az irodalomtörténész György Lajosra zúdítottak össztüzet: „Tisztogatást a Bolyai Egyetemen is! György Lajos dr. akadályozza a magyar diákság demokratikus nevelését, és szívesebben látná Maniu uralma alatt az egyetem megszűnését, mint demokráciánk megerősödését.” György Lajos nemcsak egyetemi tanár volt, hanem az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács (Státus) világi elnöke is. A támadás Márton Áron erdélyi római katolikus püspök ellen is irányult, aki 1947. július 7-i körlevelében arra utasította egyházmegyéje minden papját, hogy tartózkodjon a Magyar Népi Szövetséggel való további együttműködéstől, ha tag, lépjen ki az MNSZ-ből. Ugyanakkor 1947. június 28-ai keltezéssel tiltakozó levelet küldött Ştefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszternek. Megjelent dr. György Lajos nyilatkozata is. Márton Áron körlevelét – a püspök ellen folyó sajtókampány részeként – a marosvásárhelyi Szabad Szó 1947. augusztus 22-i száma is ismertette.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kis könyv egy hatalmas költő aradi emlékeiről
Ezúttal is megtelt a Jelen Ház nagyterme Ujj János Arany János és Arad című, az Irodalami Jelen Könyvek sorozatában az Arad Municípiumi Kulturális Központ támogatásával most megjelent könyvének bemutatóján. Az érdeklődők között nagy örömmel fedezhettük fel a szalontai Dánielisz Endrét, az Arany-életmű és főleg annak nagyszalontai vonatkozása legtudósabb kutatóinak egyikét, aki ma, 92 évesen, mintegy harminc, témába vágó tudományos munkájának megjelenése után is dolgozik a város nagy szülötte, Arany János életének, munkásságának feltárásán, a költő kultuszának ápolásán. Ujj János könyvének egyik forrásanyaga az ő könyveinek egyike. Aradra, ahol fiatal korában pár évig tanárkodott is, most egykori tanítványa, az immár szintén nyugdíjas korú Fazakas József történelemtanár jóvoltából jutott el, köszönet érte, hogy itt üdvözölhettük.
Ujj János könyve nem véletlenül jelent meg most, hiszen Arany-év van, a legnagyobbak közé tartozó költő születésének 200. évét ünnepli a magyarság. Maga a könyvbemutató egy másik jelentős évfordulóhoz is kötődik: Arany 1882. október 22-én, azaz 135 éve hunyt el.
Az Arany János és Arad c. kis, 90 oldalas kötet, mint címe is mutatja, a költő és a Maros menti város kapcsolatát mutatja be. Arany János, tudomásunk szerint, csupán egyszer járt Aradon, 1848 novemberében, immár országosan ismert költőként (Toldija már három évvel korábban megjelent). Aradra azonban nem az irodalom, hanem a forradalom hozta: Nagyszalonta városa két váltásban két-két hétre két-két nemzetőr-századot küldött az aradiak támogatására, akik a várban magukat bebástyázó császáriak kitörésétől tartottak, amelynek megfékezésére nem lett volna elég katonai erejük. A szalontaiak egyik vezetője maga a nótárius (jegyző) Arany János volt, aki mint barátja, Petőfi Sándor, a többiekkel együtt „fülényesen” (azaz fülével) hallhatta a várból kilőtt, s körülöttük is becsapódó ágyúgolyók süvöltését, sokszor a földön hasalva az aradi piactéren (később Szabadság tér, ma Avram Iancu – jó néhány, a környező házak falába csapódott lövedék mai napig megmaradt.)
Ujj János könyve ezzel a mozzanattal indul, és megtudjuk belőle azt is, hogy Aranyt melyik utcában szállásolták el, hogy esténként a Fehér Kereszt vendéglőben Csunkó Nácit hallgatták, hogy Aradra az ágyúzás során mintegy 45 ezer lövedéket lőttek ki, hogy a szalontaiak derekasan kivették részüket a Maros hídjának felégetésében – a császáriak kitörésének megakadályozása érdekében.
A könyv legnagyobb részét azonban az aradi Arany-kultusz ismertetése teszi ki: a szerző felkutatta korabeli és későbbi napilapokban, folyóiratokban, könyvekben, egyéb dokumentumokban, hogyan tartották elevenen, őrizték Aradon Arany János emlékét, kezdve a halálakor megjelent méltatásokkal, a különböző kulturális egyesületek, irodalmi körök (a Kölcsey Egyesület vagy a Tóth Árpád Irodalmi Kör, például). Programjukat is közölve beszámol emlékműsorokról, aradi (vagy itteni kötődésű) költők Aranyról írt verseit közli, a nagyszalontai, a Csonkatoronyban berendezett Arany János Emlékmúzeum aradiak általi felkereséséről stb. számol be, kiegészítésül Arany János műveinek romániai kiadásairól és az Aranyról szóló tanulmányokról ad közzé repertoárt.
A bemutató végén a szerző beszélt könyve megjelenésének körülményeiről.
Mi pedig azzal zárjuk: köszönet a szerzőnek, hogy általa Arad is letehette szerény hozzájárulását egy költőóriás emlékének megőrzéséhez. Nyugati Jelen (Arad)

A reformáció 500. évfordulója
Reformációi emlékművet lepleznek le Kisperegen
Október 21-én, szombaton szeretettel várják az Aradi Református Egyházmegye híveit a reformáció 500. évfordulója alkalmából Kisperegen tartandó ünnepségre.
A program: 10 órakor a Reformációi emlékmű leleplezése a templomkertben. 10.30 órától ünnepi istentisztelet, igét hirdet nt. Módi József esperes, konfirmációi fogadalom megerősítése Tóbiás Tibor György missziói előadó, úrvacsoraosztás. 12 órától régizene-koncert a Continuo zenekarral. 12.45 órakor tárlatmegnyitó – az egyházmegye templomairól készült linómetszetek bemutatása Brittich Erzsébet képzőművész részéről. 13.30 órától ebéd a kisperegi iskolában. 15 órától ünnepi istentisztelet, igét hirdet ft. Csűry István püspök; vetítőképes beszámoló a 3 esztendő munkálatairól; ünnepi köszöntések; a gyermekek éneke; a lelkipásztorok áldáskérése. A temetőkertben a gyülekezet néhai lelkipásztorainak a sírjánál, illetve a lapidáriumnál koszorúk elhelyezése. Az egész napos program 18 órától szeretetvendégséggel zárul. Nyugati Jelen (Arad)

Élt Mákófalván egy öreg csizmadia...
Az egyszervolt kolozsvári lány, aki mesékbe rajzolta a füdzőt, pártát, nótafát
Hogyan lehet a Székelykő alatt folyóvízből füdzőt varrni, miféle gyöngyökből készül a kalotaszegi párta, mi a titka a mákói csizmának, mitől varázslatos a muszuj, s miért van a széki vőlegény kalapforgóján rozmaring – mesésen eligazít ezekben a kérdésekben Belle Orsolya meseíró, illusztrátor A nótafa című első könyvében.
Ha mondhatjuk egy könyvre, hogy szép, A nótafa éppen ilyen. Minden mese népművészeti és mesei motívumokból épülő iniciáléval kezdődik, apró szürke tulipánfejek övezik az oldalszámokat, a szerző saját színes rajzai váltogatják egymást a mesékkel, amelyeket színes népi motívum zár. „Bartók ismerte föl, hogy zenéjével csak úgy érhet el hatást a nagyvilágban, ha az ismerősen hangzik az idegen füleknek, mégis különleges” – értékeli ajánlójában Jankovics Marcell. Ezek a mesék éppen ilyenek: idegenül ismerősek a történeteik, a szereplőik, a tájszólás, a fordulataik.
– A családom erdélyi származású, jómagam is Kolozsváron születtem. Az itt töltött gyermekévek gazdagon hatottak mesealkotó fantáziámra, megalapozták és kirajzolták az utam. Nagyapám Watzek László matematika professzor és iskolaigazgató volt Kolozsváron. Szép nagy családi könyvtárában sokat böngésztem gyermekkoromban. A könyvek és olvasás szeretetét azt hiszem tőle örököltem. A népi kultúra szeretete pedig a kalotaszegi kirándulásokra vezethető vissza.
1990-ben áttelepültünk Magyarországra, ahol rajzszakos gimnázium után népművelő diplomát szereztem. Emellett a divattervezést választottam, mert örömet fedeztem fel benne, akárcsak később a meseírásban.
Ráébredtem, hogy a tervezéshez saját népi kultúránk a legáldásosabb. Így fordult érdeklődésem a kalotaszegi viselet felé, majd a torockói, zselyki, székely, csángó, sárközi, matyó, palóc viseletek következtek. Kerestem a közös jelrendszereket, motívumokat. A kutatás alatt sok néprajzi érdekességet ismertem meg.
„Rengeteg néprajzi érdekesség van, amit szeretnék mesék által átadni a gyerekeknek”– Miért éppen a népmesei formára esett a választás a népművészet továbbörökítésének módszeréül?
– Rajzoltam a népviseleteket, elvarázsolt a formák gazdagsága. Szerettem volna bemutatni, elmesélni, hogy egykor ezek a ruhadarabok fontosak és értékesek voltak. Nem a divat szempontjából elsősorban, hanem erkölcsi-esztétikai értelemben. Összegyűjtöttem ezeket a gyöngyöket és meséket írtam belőle a gyerekeknek. A minták, hímzések nem pusztán díszként, de szimbólumként, jelként is működtek. A mesékbe ezért beleszövődnek a viselet egyes elemei, például a kalotaszegi gyöngyös párta, a cifra csizma, a széki bokréta, a székely rokolya, a palóc vagy a csángó viselet. Így jutottam el a forma szeretetétől a szó szeretetéig. Fontosnak tartottam, hogy legyenek a mesékben tájszavak, énekek, szokások, melyek közelebb hozzák az adott néprajzi tájegységet a gyermekekhez. Megtudhatják mit jelent a csöröglő, az éjjeltündöklő, a külbécs és még sok-sok érdekes népi kifejezés.
Legelső meséimet Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője találta közlésre érdemesnek, s így a néprajzos mesék minden hónapban sok-sok ezer gyermekhez juthattak el. Az első évfolyam után megszületett a második mesesorozat is, és bízom abban, hogy lesz folytatás, mert rengeteg néprajzi érdekesség van, amit szeretnék mesék által átadni a gyerekeknek. Azóta a Kalejdoszkóp magyar–angol kulturális folyóirat, a Rimóci Újság, valamint a Székelyföld kulturális folyóirat is közölt és közöl meséimből.
Nagy örömömre az idei budapesti Ünnepi Könyvhétre saját illusztrációkkal, csodaszép minőségben megjelent a mesekönyvem, a Méry-Ratio Kiadó gondozásában, Jankovics Marcell művész úr ajánlásával, amelynél nagyobb megtiszteltetés nem érhet egy elsőkönyves meseírót és illusztrátort. Szeptemberben A nótafa már ott lehetett a Budavári Magyar Nyelv és Könyv Ünnepén – részletezte a szerző.
Belle Orsolya írói neve és a mesekönyv címe (A nótafa) tisztelgés őse, id. Belle József előtt, aki kántortanítóként, a Kis-Küküllő menti Szászcsáváson, 180 évvel ezelőtt megalapította a többszólamú éneklés technikájáról híres dalárdát. A meseírás mellett illusztrációkon dolgozik, legutóbb a Cinderella mesemusicalhez készített illusztrációkat, amelynek nemrég Budapesten volt az ősbemutatója nagy sikerrel.
– A munkáim révén a mesék világában élhetek – fogalmazza meg, nekem pedig A gyöngyös párta néhány sora jut eszembe: „A kalotaszegi asszonyok többé soha nem dobták el a régi, megfeketedett gyöngyöket, hanem hamuval szépen megsikálták. Azóta olyan csillogó fehér a kalotaszegi lányok pártáján minden gyöngyszem.” Hát valahogy ilyenek ezek a mesék is. Megfeketedett gyöngyszemek, amelyeket talentumaival Belle Orsolya csillogó fehérre sikált, hogy mindannyiunknak ragyogjanak.
A mesékben találunk csöröglőt, éjjeltündöklőt, külbécseket. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Kárpát-medencei tőkealapot hoz létre a magyar kormány
Kárpát-medencei tőkealap létrehozása, a külhoni tematikus évek és a demográfiai helyzet szerepelt többek között a Magyar Állandó Értekezlet gazdasági és önkormányzati szakbizottsága pénteki budapesti ülésének napirendjén.
Lepsényi István gazdaságfejlesztésért és szabályozásért felelős államtitkár, a szakbizottság elnöke elmondta: az elmúlt időszak egyik legfontosabb eredménye, hogy a magyar kormány egységes Kárpát-medencei gazdasági térben kezdett el gondolkodni. Hangsúlyozta: a határon túli magyarság gazdasági megerősítése alappillérré vált és egy sor konkrét lépés született e cél megvalósítása érdekében. Az államtitkár az elmúlt időszak egyik legfontosabb eredményének nevezte a külhoni magyar gazdaságfejlesztési programok elindulását, amelyek közül az első a vajdasági volt, s amit a kárpátaljai, a muravidéki, a drávaszögi, majd az erdélyi és felvidéki program meghirdetése követett. Az államtitkár rámutatott: a közelmúltban döntés született egy Kárpát-medencei tőkealap létrehozásáról is, amelynek célja a Magyarországon bejegyzett vállalkozások Kárpát-medencei terjeszkedésének elősegítése.
Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a legfontosabb nemzetpolitikai célok között említette, hogy több gyermek szülessen a Kárpát-medencében, minél több magyar gyermek szülessen a vegyes házasságokban, s magyar óvodába és iskolába járjanak.
Kiemelt célként említette, hogy nőjön a magyar és magyar munkavállalókat alkalmazó vállalatok száma a Kárpát-medencében és növekedjen a magyarság kezében összpontosuló vagyon.
Az államtitkár beszámolt a külhoni magyar fiatal vállalkozók és családi vállalkozások támogatását célzó tematikus évek eredményeiről is. Hozzátette: a programok keretében júniusban meghirdetett három pályázati felhívásra 874 pályázat érkezett, ezek eredményei október végére várhatók.
Csite András, a Hétfa Kutatóintézet igazgatója a 2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve programhoz kapcsolódó kutatás eredményeiről elmondta: körülbelül 88 ezer magyar családi vállalkozás működik a külhoni régiókban, amelyek mintegy félmillió magyar embernek biztosítanak megélhetést. Hozzátette: a külhoni magyar családi vállalkozások hangsúlyosan magyar nyelven működő kisméretű üzleti közösségek, amelyek az otthonmaradást segítik és fontos helyi közösségerősítő funkciót lának el. „A szomszédos országok rossz államműködése mellett egyik legnagyobb problémájuk a képzett külső munkaerő hiánya” – jelezte.
Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke beszámolt a Muravidéki Gazdaságfejlesztési Program eddigi eredményeiről. Elmondta: az 500 millió forintos keretösszeggel meghirdetett programot rendkívül sikeresnek ítélik. Az első körben 155 nyertes pályázó volt, de már zajlanak az előkészületek a program második szakaszára. MTI; kronika.ro

Én, Károli Gáspár – szerdán mutatják be az évad első stúdióelőadását
Szerdán, október 25-én 19 órai kezdettel mutatják be Saztmárnémetiben, az Ács Alajos Stúdióteremben a Harag György Társulat 2017/2018-as színházi évadának első stúdióelőadását.
Tóth-Máthé Miklós kortárs drámaíró Én, Károli Gáspár című monodrámájának főszereplője Varga Sándor, a társulat színművésze, rendezője pedig Bessenyei István, a Harag György Színtársulat örökös tagja.
A témaválasztás nem véletlen: ezzel az előadással kíván tisztelegni a társulat a reformáció 500. és a magyar reformáció 450 éves évfordulója előtt. Éppen ezért az előadást október 31-én, a reformáció napján is műsorra tűzik, 19 órától, szintén az Ács Alajos Stúdióteremben.
Én, Károli Gáspár, a gönci reformáltak prédikátora és Kassa völgyén tanítóknak szeniora némely jó emberem bíztatására úgy határoztam, hogy szólni kívánok hozzátok, kegyes barátaim, testvéreim, akik itt a hívásomra megjelentetek. Szándékolom ezt abból a megfontolásból, hogy megvilágítsam számotokra is az utat, mely a magyar nyelvre lefordított teljes Szentírás kibocsáttatásáig elvezetett...
Az előadásra jegyek 18 lejes egységáron a színház Horea utcai jegyirodájában kaphatók, hétköznap 10 és 17, szombaton 10 és 13 óra között, vagy eladások előtt egy órával a helyszínen, illetve interneten a biletmaster.ro jegyértékesítő rendszeren keresztül.
További információkért a 0261-712106 telefonszámon vagy a szervezes@harag.eu e-mailcímen lehet érdeklődni. szatmar.ro

Tárlat a sokszínűség jegyében
Tizenkét festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás szerda este a magyar festészet napja alkalmából Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai kiállítótermében. A kiállításmegnyitóra sokan voltak kíváncsiak, hiszen a különböző látásmódokat tükröző képek egyedi történetet hordoznak. A tárlaton Balla Tibor, Gergely Miklós Csaba, Kovács Imre, Márton Árpád, Sólyom Zsuzsa, Szabó Árpád, Szabó János, Tompa Bors Eszter, Váncsa Mónika, Vorzsák Gyula, Xantus Géza és Zsigmond Márton művészek képeit tekintheti meg a nagyérdemű. A kiállított anyagot Túros Eszter méltatja.
A magyar festészet napjának ünnepre hangolt képei a generációkon átívelő folytonosság látszatát keltik, a sokszínűségben kirajzolva egy olyan festői történetet, amelyben a képek feltétlenül összekapcsolhatók, egymást erősítik, egyfajta időbeli kontextust is teremtenek egymásnak. Érdekes, hogy kik hogyan vesznek részt egy ilyen együttműködésben, amelyben a festészeté a főszerep, de a részvétellel egyfajta közösségvállalás, valamiféle azonosulás is történik. A mostani tárlat, úgy tűnik, valóban ünnepre hangolt. Festői reflexiók, mai szemszögek művészettörténeti horizontban. Legyenek akár évezredes távlatokat nyitó szín- és formatörténések, ahol jelen van ugyan a figurativitás és van a képeken történet és közös múlt, kitapintható felületek, plasztikai mélységek, a viszonyulás módja mégis oldja mindezt. Bacchus vagy Európé elrablása úgy válik felismerhetővé, hogy a figurákat rögtön felülírja, átírja a festőiség, a gesztus vagy a transzparencia.
A festői dimenziók másfajta mélységeket is bontanak. Van, aki elemző módon közeledik, úgy bontja elemeire a látványt, úgy ragadja meg a formákat, hogy már-már elveszíti azokat. Megpróbál a felület, a fecsegő felszín mögé nézni, úgy próbálja megtalálni az összhangot, hogy megkeresi a formák geometriáját, ezekben leli meg, és ezekből szerkeszti újra, impresszív módon, a látványt. A geometria lehet egyfajta ürügy is, játéklehetőség, amelynek keretei, vonalai közt a színek főszerephez juthatnak. Lecsupaszítva, egyszerűsítve, a színek egymásmellettisége, együtt vibrálása, optikai hatásai bűvölnek el.
Máskor, a konkrét, nemcsak kiindulópont, hanem alfa és ómega – a kornak arca van, formája, sajátos festőisége. Akár a legegyszerűbb formák, tárgyak is magukban hordozhatják annak lehetőségét, hogy olyan festői világokat hívjanak elő, amelyek, egyszerűségük ellenére filozofikus dimenziókat nyitnak.
Úgy lépünk be a Lélek kapuján, hogy elbűvöl egy-egy táj melegsége, mozgásba lendít egy városi felülnézet, úgy merülünk el a nejlonzacskók keretbe szorított, már-már fotorealista látványában, vagy válunk részeseivé egy-egy szürreálisan spontán és intim pillanatnak, úgy sodorhat magával egy-egy festői lendület, hogy közben megtörik a fény, a színek, árnyalatok elkülönülnek, kaleidoszkóp-szerűen bomlik elemeire a látvány – így hozva felszínre festői minőségeket. Az „anyag rejtett lelke” válik megközelíthető.
A sokféleség természetes állapot, hiszen itt mindenki a saját útját járja, nagyon eltérő kifejezésmódok kerülnek egymás mellé. Annak ellenére, hogy nem egy szigorú koncepció mentén szerveződnek a magyar festészet napja alkalmával szervezett kiállítások, talán a mostani kiállítás is jó példa arra, hogy izgalmas és gazdag tárlat kerekedhet ki azáltal, ha egy évben egyszer, egy ünnep erejéig egy fedél alá kerülnek ezek a különböző festői világok. Hargita Népe (Csíkszereda)

Kolozsvári javaslatra avattak emléktáblát Pittsburghban Kemény Jánosnak
Emléktáblát avattak báró Kemény Jánosnak, az erdélyi magyar kulturális élet kultikus figurájának szülővárosában, a Pennsylvania állambeli Pittsburghban – számolt be a kolozsvári Fehér Holló Médiaklub Egyesület.
Az Ohio menti nagyváros magyarsága szép számban képviseltette magát az ünnepségen, amelyet a régió magyarságát sikeresen összetartó Jozsa Cornerben, azaz az 56-os menekült Bodnár Sándor által vezetett Magyar Kultúrvendéglőben tartottak. Az emléktábla-állítás ötletgazdája, Szabó Csaba kolozsvári újságíró kétnyelvű beszédében elmondta: Kolozsvár, és az erősödő erdélyi magyar társadalom üzenetét hozza a Kis-Szamos partjáról az Ohio mellé.
„Sokban hasonlít egymáshoz Pittsburgh és Kolozsvár. Folyók vajúdásának mitikus helyszíne Kolozsvár, mivel szomszédságában ömlik össze a Hideg- és a Meleg-Szamos, önmagukat újjáteremtve. Ez történik a legendás Fort Pitt előtt is, ahol a régi indiánháborúk és suhanó harci kenuk helyén ma az Allegheny és Monongahela folyik össze, megszülve a fenséges Ohiót. Mindkét folyó – a Kis-Szamos és az Ohio – partján el lehet merülni Kemény János Víziboszorkány című regényében, tűnődve azon, hogy Kemény János regényhőse hogyan tutajozna itt, az Ohion, a hajókat és motorcsónakokat (el)kerülgetve” – fogalmazott Szabó Csaba.
Az újságíró beszédében emlékeztetett: amikor Kemény János megszületett Pittsburghban, a város még nem volt ennyire kiépülve. „Kossuth Lajosnak gyönyörű bronz emléktáblája van Pittsburghban, most már Kemény Jánosnak is lesz. Nem olyan szép, nem olyan elegáns, nem a Third Avenue egyik sarkát díszíti, de mégis, lélekben legalább olyan értékes, mint a Kossuthé” – jelentette ki.
Bodnár Sándor magyar közösségszervező 1956 eseményeiről beszélt angol és magyar nyelven, megjegyezve, hogy talán nem véletlen, hogy éppen Kemény János halála napján, október 13-án gyűlt össze a pittsburgh-i magyarság ünnepelni.
„Engem 14 éves koromban lőttek meg a Korvin-közben, de nem vesztettem el a hitemet a szabasságban és a magyar jövőben. Kisebb csodának tekinthető, hogy ennek a Kultúrvendéglőnek a falán ott áll majd egy magyar vőfélybot és egy árvalányhajas kalap által átölelve a Kemény János emléktábla. Olyan kis csoda, amit akkor éreztem, amikor bicskámmal kivettem kölyökfejjel az orosz golyót a combomból, és nem fertőztem halálra magam a szökés közben, árkon bokron, határokon túl menekülve. Ki hitte volna, hogy Kolozsvár lesz az a város, aki Kemény Jánosra emlékezik majd Pittsburghban? Ki hitte volna, hogy ebben a városban már nemcsak a Kossuth-emléktábla jelöli a magyar múltat és jövőt” - zárta beszédét Bodnár Sándor.
Szakács Imre, Magyarország New Yorki-i konzulja az Anyaország szerepéről beszélt, angol nyelven. „Magyarország számára minden magyar számít, éljen az Kolozsváron, ahonnan a Fehér Holló Médiaklub átröptette az óceánon ezt az emléktáblát, vagy Pittsburghban, ahol több ezer ember vallja magát magyarnak, anyenyelvét beszélve, törve, vagy csak szeretettel emlékezve rá” – tette hozzá a konzul.
A rendezvényen mintegy negyvenen voltak jelen, közülük tízen beszélik folyékonyan a magyart. Sokan ezen a napon döbbentek rá, mit is jelenthet a vezetéknevük. A fiatal Kászony és Szepesi család már nem beszéli nagyszülei nyelvét, de meghatódva fogadták a Fehér Holló Médiaklub újabb projektjét, amelynek során mindketten Erdélybe jönnek majd egy hétre, ahol székely gyerekek - kászoniak – fognak segíteni nekik újratanulni őseik nyelvét.
Az emléktábla-állítás költségeit a Fehér Holló Médiaklub Egyesület, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Ratiu Family Charitable Foundation támogatta. maszol.ro

Elemző fájdalom
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt.
Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket.
Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba.
Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja.
Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad.
De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést?
Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.”
Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom.
*
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő?
Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl.
A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre.
Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik.
Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv.
Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj.
Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni.
Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való.
*
Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem.
Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak.
Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat.
Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb.
Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében.
*
Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt.
Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell.
Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát.
Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot.
És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom

A reformáció jegyében ítélték oda az idei Orbán Balázs-díjakat a székelyföldi megyék
A reformáció jegyében Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének, Jakab Istvánnak, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesének és Tőkés Zsoltnak, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium igazgatójának ítélték oda idén a székelyföldi megyék legrangosabb kitüntetését, az Orbán Balázs-díjat.
Kovászna, Hargita és Maros megye önkormányzata közös közleményben számolt be szombaton a marosvásárhelyi vártemplomban péntek este tartott díjátadóról.
Amint a házigazda, Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat elnöke az ünnepségen elmondta: mivel 2017 a reformáció emlékéve, ezért mindhárom megye olyan személynek adományozta az Orbán Balázs-díjat, akik életük és munkásságuk során a reformáció szellemében cselekedtek, és a keresztény és magyar értékek átadására törekedtek.
„A közösségért végzett munka szoros kapcsolatban áll a reformáció eszméivel. A nagy reformátorok a hit megélésének és Isten dicsőítésének eszközeként tekintettek a munkára, és azt vallották, hogy az egyén munkájával hozzá kell járuljon a közösség boldogulásához, felvirágoztatásához. Meggyőződésem, hogy napjainkban is erre a szemléletre van szükségünk” – fogalmazott Péter Ferenc.
Borboly Csaba, a Hargita Megye Tanácsának elnöke azt tartotta a kor nagy kihívásának, hogy vonzóvá tegyék Székelyföldet a fiatalok számára. „Sok minden nem rajtunk múlik, de bűn és vétek elmulasztani megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy itthon tartsuk fiataljainkat. Székelyföldnek akkor lehet jövője, ha több figyelmet fordítunk a fiataljainkra, ezért szeretnénk a következő évet a fiatalság évének nyilvánítani Hargita megyében” – idézte a közlemény Borboly Csabát.
Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának elnöke arról beszélt, hogy Székelyföld olyan sajátos entitás, amelyet éltető köldökzsinór köt a magyar nemzet egészéhez. „Egy hajóban ül Székelyföld minden lakója, aki pedig ezért a régióért tesz, az minden egyes lakójáért tesz” – fogalmazott Tamás Sándor. MTI; Erdély.ma

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere ( Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, 3.)
Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész.
1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?”
1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet.
A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el.
1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens.
A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Orbán Balázs nyomdokán a Gyimesek vidékén 2.
Visszatérnek a Székelyföld peremén fekvő Gyimesek vidékére az Orbán Balázs nevét viselő 36. dokumentarista fotótábor résztvevői október 20–27. között. A fényképes dokumentáció készítése a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, az Exposia Fotográfiai Alkotócsoport szervezésében valósul meg, Hargita Megye Tanácsának a támogatásával.
Az idén májusban tavaszi fényben megragadott Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községeit most az ősz színeiben is dokumentálják a meghívott fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika), Sándor-Tóth Zsuzsanna (Hatvan), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda).
A fotótáborban részt vevő fényképészek a vidéket bejárva vizuális értékmentést végeznek. A megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeikkel rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem. A felvételek, amelyek a tábor ideje alatt elkészülnek, egyfajta üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak.
Az ily módon készülő dokumentáció vándorkiállítás anyagát képezi, amelyet a jövő év során több helyszínen is bemutat a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont.
Orbán Balázs a Székelyföld leírásában elragadtatva írja e vidékről: „… egy ily nagyszerü tájjal, melynél szebbet bizonynyal se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni”. A 36 km hosszú Gyimes-völgy a Csíki-havasok legkeletibb csücskében helyezkedik el, községei: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az itt élő gyimesi csángók ősei csíki falvakból menekültek e vidékre, a korábbi századokban, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. „A betelepülésre vonatkozó adatok a 17. századtól követhetők. Többen Moldovába telepedtek le, majd visszaszivárogtak a mai Sánclaka környékére, és alulról felfelé népesítették be a Tatros völgyét és a patakokat. A Tatrosba futó patakok mentén szétszórt házcsoportok szerekbe, tizesekbe szerveződő egységeiből önálló települések jöttek létre. A 19. század derekán már mindhárom mai gyimesi település önálló közigazgatású község, külön bíróval, elöljárósággal. A szétszórt település az emberek összeállásának régi titkait árulja el, a családi foglalás emlékeit őrzi. Egy-egy völgybe futó patak mellett egy család telepedett meg, s így a patakok legtöbbje az első települők nevét őrzi”. „A Tatros és mellékvizeinek vidékét a 17. században még nagyrészt a Moldvát Csíkszékkel összekötő kereskedelmi útvonal által keresztülszelt erdőrengeteg borította. A gyimesi csángók az azóta eltelt bő két és fél évszázad alatt az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították”. „Mivel kevés a szántóföld, a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás, a fafeldolgozás, fakereskedelem és a háziipar képezi. Mind a Tatros völgyében, mind a »patakokban« nagy kiterjedésű természetes kaszálók elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésnek, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek kedveztek. A havasi legelők birtokbavétele fokozatosan történt: az »erdőlés« nyomán egyre több természetes kaszálót tudtak hasznosítani. A csángó életmód egyik sajátossága a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöznek a téli szállásra. Benkő Károly (1853. II. 62-68) említi, hogy a »Gijmes havasi falvakat több falu bírta: Csíkszentmiklós 1/5-ét, Borzsova 1/5-ét, Csíkszentmihály 1/5-ét, Szépvíz pedig 2/5-ét«. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, különösen az épületek építése, az élelem, ruházat előállítása terén. Mindezt az őstermelés alapfokon ma is tudja biztosítani. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket.
A településszerkezet is sajátosan módosult: a völgyekben a hosszanti útifalu, míg a mellékvölgyekben, a patakokban a szórvány több változatával találkozhatunk. A gyimesi csángó ház a székely ház egyik típusa. A havason, az esztenán a házakat faragatlan gerendákból építik. A patakok mentén elszórt házak egy-egy tízest alkotnak (Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Rajkók). A helyi identitástudat ma is erős: a gyimesi csángók nagy része tudja, honnan csángáltak ide. Nyelvjárásuk is a felcsíkiakéval hasonlítható. Gyimesben más mindenki jövevény, a bennszülött a csángó. Sajátosan alakultak e vidék néprajzi hagyományai is. A vidék gazdag népi tánchagyományokban, mondavilágban és dallamkincsben. A parasztzenészek messzi földön híresek, egyik sajátos népi hangszerük, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35-féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, a csárdást, a németest, a hejszát”.
„Gyimes a Székelyföld néprajzának múzeuma, vagyis, ami ott hamarabb eltűnt, elenyészett, itt változatlanul vagy átformálódva még tovább fennmaradt. A viseleti darabok, mustrák, a házak és bútoraik, a növényismeret, a párválasztás, a lakodalom némelyik mozzanata, a középkori keretezettségű katolicizmus, a pogány emlékeket felvillantó néphit, a ráolvasások, a táncok, balladák, keservesek, a hiedelmek nemcsak esztétikailag szépek, vagy más szempontokból érdekesek, nemcsak megborzongatják az embert, hanem a tudomány számára lehetővé teszik a népi kultúra múltjának tanulmányozását, pontosabban megértését.” Népújság (Marosvásárhely)

Káli István ellen-fejlődésregénye
A szemfényvesztett megvilágosodása
„neved nincs, tárgy vagy csupán/ karodon a leltári szám...” – ezek a Szilágyi Domokos-sorok adtak drámaiságában lírai alaphangot Káli István A szemfényvesztett című regénye múlt pénteki marosvásárhelyi bemutatójának.
A Kemény Zsigmond Társaság és a Mentor Könyvek Kiadó közös estjén Györffy András színművész szavalata után Csíky Boldizsár, a KZST elnöke köszöntötte a Bernády Ház közönségét és a szerzőt, akit elsőként arról kérdezett, milyen mértékben önéletrajzi jellegű az új könyve, mennyi benne a személyes tapasztalat, illetve a mások életéből leszűrt következtetés.
– Ezt a szöveget négy és fél évig hordtam magamban – árulta el Káli István. Regénye megírásakor saját sorsát gondolta át, azt, hogy mitől lett az, ami, és arra a következtetésre jutott, hogy nem ő a meghatározója a saját életének. Erre a keserű felismerésre utal a kötet elején olvasható ajánlás is: „szüleim és mindazok emlékére, akik merték hinni, remélték, hogy az emberhez méltó élet nem mindig rendszer vagy hatalom kérdése”.
– De igen, az – szögezte le a szerző a könyvbemutatón. Káli István kutatni kezdte a természetesből a mesterséges társadalomba kényszerített emberek sorsát, azokét, akikkel „az első eszmélés pillanatában találkozott”, és akiknek köszönhetően leélt egy „boldognak mondható gyermekkort”, így született meg új regénye.
– Ismernem kellett volna a szüleim életét, de semmit nem tudtam róluk, ezért kitaláltam nekik egy életet – tette hozzá.
A kötet szerkesztője, Gálfalvi Ágnes a főhős, a „szemfényvesztett” alakjára irányította a figyelmet. Kormos Albert egy marosvásárhelyi kisiparos, női ruhákat készítő úriszabó, éles eszű, kíváncsi, ugyanakkor nem túlságosan reflektált. Választását így indokolta meg az író:
– A mű cselekménye idején egy kisiparos meghatározó személyiségnek számított egy kisiparos városban. Női szabóként ismert személyiségekkel kerülhetett kapcsolatba, így alakján keresztül sok mindent meg lehet mutatni.
Káli István azt is elárulta, hogy édesapja a valóságban is ezt a mesterséget űzte, Kormos Albert alakja mégis fikció.
– Általa és a hozzá hasonló szereplők révén mutatom meg azt, amit képzelek erről a korról. Ők a „mindenkik”, a „sok”, a „névtelenek”, akikről név szerint semmilyen emlék nem maradt meg a történelemben.
A regény mellékszereplői viszont valós személyek. A rendszer olyan irányítói, illetve elszenvedői ők, mint Csupor elvtárs, báró Kemény János vagy Tamási Jenő.
A továbbiakban A szemfényvesztett tartalmára kérdezett rá a beszélgetőtárs.
– A szöveg Kormos Albert utolsó éjszakájába van bezárva – foglalta össze a lényeget a szerző, akinek főhőse balesetet szenved, ennek folytán a látásközpontja sérül, de miközben egyre gyengébben észleli a kinti világot, belső látása kitisztul. A történet egy belső monológot tölt ki, amely tulajdonképpen metafizikai elmélkedés a teremtés csodájáról, az ember szerepéről. 
Káli István a regény szerkezetét is körvonalazta.
– Van egy tétel, abból kiindulva jutunk el a következtetésig. A bizonyítás húsz lépésben zajlik, és a következtetés az, hogy nincs következtetés. 
Gálfalvi Ágnes arra kérdezett rá a továbbiakban, hogy hogyan fordul egy realista ábrázolásmódot követő szerző a 70. születésnapja után a láthatatlan tudás felé, mennyire tudatos ez a váltás.
– Az emberben gyűl a feszültség, aztán egyszer csak elkezd gondolkozni azon, hogy miért történt mindaz, ami történt. Úgy éreztem, hogy elszámolnivalóm van önmagammal, és ezt adtam Kormos Albert szájába – fejtette ki az író.
Káli Istvánt a marosvásárhelyi bemutató előtt Székelyudvarhelyen díjazta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány. Az ottani rendezvényen hangzott el, hogy új műve ellen-fejlődésregény, a XIX. századi fejlődésregény ellentéte. Ennek kapcsán a szerző így fogalmazott:
– Én nem akartam leépülésregényt írni. Egyszer csak kezdte írni magát a szöveg, egyik esemény kérte a másikat, és ez lett belőle.(...) A főhősöm nem volt az egyedüli ilyen szereplője a kommunizmusnak. Azt, hogy hányan találtak magukra a világtalanság állapotában, illetve hányan tudták megkülönböztetni a két világtalanságot, nem tudom, mindenki tegye hozzá a maga igazságát.
A beszélgetés végén Gálfalvi Ágnes Káli István prózájának azt az erényét emelte ki, hogy a társadalmi leépülésben is meglátja az egyén egyediségét, a csodát, ami bármikor bekövetkezhet.
– Én nem tudtam volna másról írni, mint arról, amit láttam – vette át a szót a szerző, akit mérnökként munkásemberek vettek körül, és aki egy kétosztályos téglagyári munkás hozzá címzett sorait ereklyeként őrzi.
– Alulról láttam a társadalmat, így a regényhőseimet, a közöttük lévő viszonyokat, az egymásrautaltságot is alulnézetből mutatom be – jegyezte meg, majd azt is elárulta, hogy új művének szereplői közül nem a főhős a kedvence, hanem egy pék, aki nem tudja tartani a száját, nem képes beletörődni a rendszerbe, és azért nem nősül meg, hogy családját ne sodorhassa szókimondó természetével nehéz helyzetbe.
Az est felolvasással zárult, a szerző a mű meghatározó, kezdő és záró részét osztotta meg az egybegyűltekkel, akik így még inkább kedvet kaphattak a költői lüktetésű, különleges regény befogadásához. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Szoros szavazati aránnyal szerzett újabb elnöki mandátumot Izsák Balázs az SZNT élén
Az SZNT szombat délután Marosvásárhelyen tartott tisztújító küldöttgyűlésén a harmadik négyéves mandátumára jelölt Izsák Balázsnak Farkas Csaba, az SZNT alelnöke volt a kihívója. Farkas Csaba azt rótta fel az elnöknek, hogy elszakadt az SZNT bázisától, és emiatt erejét vesztette a szervezet. Úgy vélte: vissza kell hozni azt a korszakot az SZNT-be, amikor a tanács állandó bizottsága akár hosszú viták után is, de konszenzusos döntéseket hozott. Hozzátette: Székelyföld területi autonómiája nem lehet vita tárgya. „Székelyföld vagy autonóm lesz, vagy nem lesz” – jelentette ki.
Elnöki beszámolójában Izsák Balázs arra emlékeztetett, hogy négy évvel ezelőtti megválasztásakor a közösség belső kohéziójának az erősítését, a székelyföldi önkormányzatoknak a munkába való bevonását, az anyaország támogatásának a megőrzését, a román többségi társadalommal párbeszédet, és az SZNT nemzetközi kapcsolatainak az építését vállalta. Úgy vélte, valamennyi területen sikerült előre lépni. A belső kohézió erősítésének a legfontosabb eseményeként a 2013 októberében megtartott “székelyek nagy menetelését” tartotta. Elnökjelölti beszédében arra fektette a hangsúlyt, hogy a közösen hozott döntések alapján látta el az elnöki teendőket, ezektől soha nem tért el. „Önök ismernek engem” – fogalmazott az elnök további négy évre kérvén bizalmat.
A székely székek felszólaló képviselői többnyire ugyanazt rótták fel az elnöknek, amit Farkas Csaba. Többen elmondták: sok esetben a sajtóból kellett értesülniük arról, hogy mi történik az SZNT-ben. Az elnök nem tartotta a kapcsolatot a helyi szervezetekkel. Amint Korpos Levente a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke fogalmazott: „az elnöknek volt SZNT-je, nem az SZNT-nek volt elnöke”.
A szavazás a bírálatok ellenére a régi elnököt erősítette meg a tisztségében. Izsák Balázs elnökségét 109, Farkas Csabáét 93 küldött támogatta. Az újraválasztott elnöknek kihívója a színpadon gratulált. Izsák Balázs azt ígérte, hogy a szervezet további vezetésében figyelembe fogja venni a küldöttgyűlésen elhangzott bírálatokat, és hamarosan valamennyi széki tanácshoz ellátogat, hogy a helyszínen vitathassák meg a megoszló nézeteket.
A küldöttgyűlésen Borsos Géza gyergyószéki küldött arra kérte az elnököt, hogy ne nevezze ezentúl székelyföldi magyaroknak a székelyeket. Kijelentette: „székely nép vagyunk, amely a magyar nemzet része”, és a népek önrendelkezési joga alapján kell a székelységnek követelnie Székelyföld területi autonómiáját. Úgy vélte, helytelen volt a 2011-es népszámláláson arra biztatni a székelyeket, hogy vallják magyarnak magukat.
A küldöttgyűlés határozatot fogadott el arról, hogy meghirdeti a Székely Nemzeti Tanács 1918-as megalakulásának a centenáriumi évét. Felkérte a székelyföldi szervezeteket, önkormányzatokat, egyházakat, egyetemeket és iskolákat, hogy 2018. november 19-ig szervezzenek rendezvényeket a centenárium kapcsán.
Az SZNT marosvásárhelyi küldöttgyűlésén a színpadot a székely zászlók mellett Katalónia zászlói díszítették. Izsák Balázs beszédében példaként mutatta be azt az egységet, amellyel a katalán nép küzd az önrendelkezéséért. MTI; Erdély.ma

Szinte nem kaptak szót a megemlékezésen az ötvenhatos elítéltek
Megemlékezést tartott az 1956-os magyar forradalom hőseinek tiszteletére a Marosvásárhelyi RMDSZ és az Erdélyi Magyar Baloldal Platform a Kultúrpalota kistermében szombaton. A műsort fáklyás felvonulás követte a Vártemplom felé, majd az eseményt koszorúzás zárta a 2006-ban felállított kopjafánál.
Nagy Imre mártír-miniszterelnök 61 évvel ezelőtt megszólalt a Parlament erkélyéről, és elvtársak megszólítással kezdte beszédét. Erre zúdult fel a mintegy kétszázezres tömeg a Kossuth téren – Nem vagyunk mi elvtársak! – emlékeztette a Kultúrpalota kistermét sem megtöltő egybegyűlteket Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja. Csige Sándor Zoltán azzal folytatta, hogy e felkiáltás egyértelművé tette mindenki számára, a magyar nép nem a szocializmus megreformálásáért ment az utcára tüntetni. Amikor Magyarok, barátaim! megszólítással kezdte újra a beszédét, egyértelművé vált, hogy a sok hazugság után azonosulni tudott a háborgó tömegekkel.
Nem a vezetők voltak nagyok, hanem az egyszerű emberek – mondta Jókai 1848-ról, és ugyanez igaz 1956-ra is, hangsúlyozta a vezető konzul.
Tamási Zsolt történész felszólalásában kiemelte, minden népnek igénye van a szabadságra, s ha ezt a szabadságot megpróbálják elvenni tőle, az történik, ami 1956-ban Magyarországon. Ott az elemi erővel feltörő szabadságkiáltás jellemezte a forradalmat. Erdélyben másként történtek a megmozdulások. Itt a Szoboszlai-, Sass-, Faliboga- és más csoportok, az egyetemisták ugyanolyan célokért, de másként nyilvánultak meg, nem nagy vehemenciával, hanem hosszan készülődve érlelték sorsuk megváltoztatásának lehetőségét.
A magyarországi októberi események lendületet adtak az itteni szervezkedéseknek is, ám a kommunista hatalom azonnal reagált ezekre a próbálkozásokra.
Temesváron bebörtönzések történtek, előhúzták a „magyar kártyát”, elkezdődött a kisebbségek – nem csak, de jellemzően a magyarok – üldözése: a cél a közösség megtörése volt. Huszonnégy és harmincezer közé tehető az erdélyi meghurcolt emberek száma, és ahhoz, hogy tudjuk, ez mennyire érintette a társadalmat, számolnunk kell azzal is, hogy ez ugyanennyi családot jelentett, az érintett emberek száma tehát elérhette a százezres nagyságrendet – világított rá a történész.
Az est folyamán Buta Árpád énekelt, Bedő Hunor és társulata néptáncokat adott elő, bolyais diákok mondtak verset. Az utolsó vers előtt a műsorvezető bejelentette, hogy ezzel vége a megemlékezés kistermi részének. Vass Levente, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke viszont ezt kiegészítette egy javaslattal, hogy kapjanak szót a teremben lévő egykori elítéltek is, hiszen ők azok, akik hitelesen tudják idézni a forradalom utáni megtorlások történetét.
Így kapott szót Horváth Matild, akit 1958-ban tartóztattak le Tekerőpatakon röpcédulázás miatt. Hét évet ült. Szilágyi Domokos elmondta, azt a szenvedést vagy nem lehet leírni, vagy nem lehet elhinni, amiben nekik részük volt. Szeretné eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a Szekuritáté teljesen ártatlanul nem vett őrizetbe senkit. De igenis, vett. Őt például azért, mert amikor kilenc embert ártatlanul letartóztattak, egy provokátor besúgó azt kérdezte tőle, mit tettek ezek az emberek. Ő pedig azt válaszolta: „Ezek biza az égvilágon semmit.”
Ezért az egyetlen mondatért ült három évet, és ítélték teljes vagyonelkobzásra.
Kelemen Kálmán az idén elhunyt egykori bebörtönzött Varga Laci bácsira, a börtönviselt református lelkészre emlékezett. Beszélt az 1958-as júniusi börtönlázadásról is, amikor a fegyőrök az ő cellájukba is begépfegyvereztek. Ő hét év börtön után került haza. Gráma János nyolc évet töltött börtönben egy általa írt versért. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro

Újra magyar tanár háza égett le Külsőrekecsinben
Január elején Moldvából jött az a hír, hogy Külsőrekecsinben az egyik leghidegebb éjszakán, amíg Gyurka Valentin magyar nyelvű tanár és felesége lakodalomba voltak, addig a négy fiúgyermek, akit otthon hagytak, észrevették, hogy a ház kéménye túlságoson felforrósodott.
A ház padlása hamarosan lángokban állt és mire a családfő hazaérkezett, addigra már csak pár apróságot tudtak kimenteni az égő házból. A hírre megmozdult az erdélyi magyarság, Magyarország több közössége és akadtak egyéni felajánlók is szép számban. Még a romániai híres-hírhedt gazdag üzletember Gigi Becali is elérzékenyült a hír kapcsán és támogatta a bajbajutott családot. A segítség materializálódott, ma már a ház háromnegyede újra áll. Több segítő ember hozzájárulásával a ház egyik része közösségi teremmel és hálószobákkal bővülhetett.
A sors fintora talán, vagy, mivel még nem lett minden bizonyossággal meghatározva a tűz oka, ezért nem lehet tudni miért, egy újabb tűz ütött ki Külsőrekecsinben. Ezúttal a település magyar oktatás úttörőjének, Szarka Felicia és családjának háza kapott lángra október 4-én, pár perccel éjfél után. A bajt az tetőzte, hogy egy a tűzbe maradt gázpalack robbanása következtében a ház szerkezete teljesen tönkrement. Így a ház lakhatatlanná vált. A két gyerekes családnak mindene odaveszett. A sok esztendő munkája pár óra alatt hamuvá vált.
A Facebookon a hír körbejárta a világot. Ahogy Gyurka Valentin esetében is, a Csángó Szeretetszolgálat a Szarka család megsegítése céljából facebookos oldalt hozott létre „Segítsünk Szarka Feliciának és családjának! Külsőrekecsin” címen. Itt lehet bekapcsolódni a segítségadásba, illetve ugyanitt lehet felvenni a kapcsolatot az érintett családdal. Pénzadományt a család által Romániában működő OTP Banknál nyitott számlákra lehet utalni. Forintot, lejt és eurót külön számlákra lehet küldeni, melyhez a következőkben az adatokat is közöljük:
Név. SARCA FELICIA
FUNDU RACACIUNI, BACAU, ROMANIA
SWIFT-BIC: OTPVROBU
Számlaszám: RO07OTPV290000297370HU01 (forint)
RO03OTPV290000297370RO01 (lej)
RO57OTPV290000297370EU01 (euró)
Megjegyzés: Adomány házépítésére.
Telefonon is érdeklődhetnek a +40767616606 számon.
Azok számára, akik Magyarországon élnek, a http://www.erdelyimagyarok.com oldalon találnak lehetőséget arra, hogy magyar bankon át segítsenek.
A Szarka családnak a megpróbáltatás után nehéz továbblépni. A huszonöt éve épített és gondozott házat már nem fogják tudni lakni. Vigaszt jelent számukra az, hogy sokan megkeresik és megpróbálnak segíteni egy jó szóval, pénzzel vagy tárgyakkal. De még messze vannak attól, hogy megnyugodjanak.
Aki teheti, azt arra kérjük, hogy segítsen, akár csak ha egy imával is. Cs. Bogdán Tibor / Erdély.ma

Orbán Balázs-díjjal tüntették ki Kató Bélát (Székelyföldi elismerés)
A reformáció jegyében Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének, Jakab Istvánnak, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesének és Tőkés Zsoltnak, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium igazgatójának ítélték oda idén a székelyföldi megyék legrangosabb kitüntetését, az Orbán Balázs-díjat.
Kovászna, Hargita és Maros megye önkormányzata közös közleményben számolt be szombaton a marosvásárhelyi vártemplomban pénteken este tartott díjátadóról. Amint a házigazda, Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat elnöke az ünnepségen elmondta: mivel 2017 a reformáció emlékéve, mindhárom megye olyan személynek adományozta az Orbán Balázs-díjat, akik életük és munkásságuk során a reformáció szellemében cselekedtek, a keresztény és magyar értékek átadására törekedtek. „A közösségért végzett munka szoros kapcsolatban áll a reformáció eszméivel. A nagy reformátorok a hit megélésének és Isten dicsőítésének eszközeként tekintettek a munkára, és azt vallották, hogy az egyénnek munkájával hozzá kell járulnia a közösség boldogulásához, felvirágoztatásához. Meggyőződésem, hogy napjainkban is erre a szemléletre van szükségünk” – fogalmazott Péter Ferenc.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke azt tartotta a kor nagy kihívásának, hogy vonzóvá tegyék Székelyföldet a fiatalok számára. „Sok minden nem rajtunk múlik, de bűn és vétek elmulasztani megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy itthon tartsuk fiataljainkat. Székelyföldnek akkor lehet jövője, ha több figyelmet fordítunk fiataljainkra, ezért szeretnénk a következő évet a fiatalság évének nyilvánítani Hargita megyében” – idézte a közlemény Borboly Csabát.
Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának elnöke arról beszélt, hogy Székelyföld olyan sajátos entitás, amelyet éltető köldökzsinór köt a magyar nemzet egészéhez. „Egy hajóban ül Székelyföld minden lakója, aki pedig ezért a régióért tesz, az minden egyes lakójáért tesz” – fogalmazott Tamás Sándor.
Az ünnepi köszöntők után került sor a 2017-es Orbán Balázs-díjak átadására. Elsőként Kovászna megye jelentette be, hogy az idei díjazottja főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány és a LAM Alapítvány létrehozója, a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke, olyan igaz hitű lelkipásztor, aki nemcsak gyülekezetéért, egyházáért munkálkodik, hanem nagy formátumú közéleti személyiség, közösségi ember, aki a maga során valóságos reformációt hozott Háromszékre, az Erdélyi Református Egyházkerületbe. „Hitelessége, becsületessége, kitartása, cselekvőereje, alázata és mélyből jövő, igaz hite semmit sem kopott az évtizedek folyamán, így válhatott az erdélyi magyarság egyik legkiválóbb lelki és szellemi vezetőjévé, magasra téve a mércét a közösségi és egyházi vezetők körében. Merem mondani, hogy Kató Béla a jelenkori Erdély Széchenyije. Hálát kell adnunk mindazoknak, akik egész életükkel, cselekedeteikkel mutatják az utat, hirdetik az igét. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület főtiszteletű püspöke ilyen elöljáró ember, aki saját életével példázza, hogy az igaz hitből fakadó cselekedet bőven kap áldást” – fogalmazott laudációjában dr. Szmolka István ortopéd főorvos, aki barátként laudálta az Orbán Balázs-díj Kovászna megyei díjazottját. A díjátadó ünnepséget a Codex Régizene-együttes koncertje zárta. A csíkszeredai együttes a Mint a szép híves patakra című előadását mutatta be, amely a genfi zsoltárok Szenci Molnár Albert-féle fordításain alapul. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghirdették a centenáriumi évet
Izsák Balázs az SZNT régi-új elnöke
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) szombat délután a Kultúrpalota nagytermében megtartott tisztújító küldöttgyűlésén 109 szavazattal Izsák Balázs újabb elnöki mandátumot nyert. Kihívója, Farkas Csaba, az SZNT alelnöke 93 szavazatot kapott.
A Marosszéki Székely Tanács nevében László György elnök, illetve Gáspár Sándor titkár köszöntötte a megjelenteket, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében Csige Sándor konzul mondott beszédet. Ötvös József református lelkész kérte Isten áldását a rendezvényre.
Heves kirohanásoktól sem volt mentes az SZNT szombat délutáni ülése. A néha már személyességig menő vitát az robbantotta ki, hogy a szervezők az elnöki beszámolót követően azonnal rátértek az elnökválasztásra, és a széki vezetőknek nem akartak szót adni, amit végül mégis kénytelenek voltak megtenni.
Az elégedetlen székek képviselői, akárcsak az Izsák Balázs ellenében induló Farkas Csaba mindenekelőtt a kommunikáció és a tagsággal való közvetlen kapcsolat hiányát nehezeményezték, illetve azt, hogy a beszámolóban nem esett szó a szervezetet feszítő belső ellentétekről. Farkas Csaba szerint az elnök elszakadt az SZNT tagságától, emiatt erejét vesztette a szervezet. Abban mindenki 
egyetértett, hogy erősíteni kell az egységet, a belső kohéziót és a kommunikációt, és a következő négy évben meg kell erősíteni a széki szervezeteket.
Az újraválasztott elnök megígérte, hogy az elkövetkezendőkben figyelembe veszi az elhangzott bírálatokat és javaslatokat. Kijelentette: az SZNT megmarad a megalakulásakor kapott meghatalmazásnál, egyetlen célja Székelyföld területi autonómiájának közképviselete és kivívása a jog és a demokrácia eszközeivel.
A küldöttgyűlés határozatot fogadott el, miszerint meghirdetik a centenáriumi évet, amely 2018. november 19-ig tart. Ugyanakkor megbízta az SZNT Állandó Bizottságát, hogy rendezvények szervezését kezdeményezze, erre vonatkozó nyilatkozatokat és felhívásokat adjon ki, és tegyen lépéseket a centenáriumi év hazai és nemzetközi népszerűsítéséért.
A tanácskozás végén Izsák Balázs megismételte a felhívást, hogy október 29-én imádkozzanak közösen Székelyföld önrendelkezéséért, este pedig gyújtsanak minden településen őrtüzeket, annak üzeneteként, hogy a Székelység nem hátrál, és nem fárad az autonómiatörekvésben. Mózes Edith / Népújság (Marosvásárhely)

A walesi bárdokat megelevenítő fényjátékkal tisztelegtek Cardiffban Arany János emléke előtt
A walesi bárdok történetét megelevenítő különleges fényjátékkal tisztelegtek szombat este a walesi főváros, Cardiff főterén a ballada kétszáz éve született szerzője, Arany János emléke előtt.
A Montgomeryben I. Eduárd angol király által máglyára küldött 500 bárd legendájának stilizált képi megjelenítését látványos, színes fényfestéses technológiával vetítették a XII. században épült cardiffi Keresztelő Szent János templom tornyára.
A hatperces vetítéseket késő estig óránként négyszer tekinthette meg a templom előtti téren összegyűlt több száz fős tömeg.
A londoni magyar kulturális központ szervezte fényfestéses vetítések alatt a vers angol fordítása volt hallható a téren elhelyezett hangszórókból.
Az Arany-emlékév egyik első mozzanataként, az idei év elején Montgomery díszpolgárává avatták az 1817-ben született költőt, akinek Eric Fairbrother, a balladában megörökített település akkori polgármestere adományozta a posztumusz címet.
Arany Jánost az évforduló alkalmából annak idején a BBC is külön műsorban méltatta, hangsúlyozva, hogy A walesi bárdokban megénekelt történetet Arany révén többen ismerik Magyarországon, mint Walesben. MTI; Szabadság (Kolozsvár)

Campus
Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-’45 között
„Azt ígérték csak 2-3 órára viszik el, de soha többé nem láttuk őket. (…) Aki szerencsés volt, az hazajött. A legtöbben viszont ott haltak meg.” Így kezdődik és végződik több ezer magyar hadifogoly embert megpróbáló története. Ebből 685 kolozsvári. A túlélők bár többször elmesélik apró részleteiben az orosz hadifogságot, nem létezik olyan képzelőerő, amely képes lenne átélni, és így megérteni.
A magyar népet egyaránt érintő dráma 70 éves évfordulójának alkalmából szervezett konferenciát Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944 -’45 között címmel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara. A három napos rendezvénysorozatnak az egyetem kolozsvári kara adott otthont, amelyet október 16. és 19. között tartottak. A Málenkij Robot emlékév keretében megrendezett előadássorozatot dr. Murándin János Kristóf, egyetemi adjunktus és kari kancellár nyitotta meg köszöntőbeszédével, amelyet a Málenkij Robot emléktárgyaiból és a témában készült festményekből tartott kiállítás követte. A képek, a hazahozott tárgyak az elhallgatott deportálás nyomasztó nehézségét tárták a nézők elé. A 70 évnyi hallgatás után, ma már nem kötelezhet senki a valóság tudatos agyonhallgatására – mesélték szinte a képek is.
A képzőművészeti kiállítást kerekasztal beszélgetés követte, amelyre két túlélő és egy hadifogoly húga is meghívást kapott. Emellett a már elhunyt, szintén túlélő Csetri Elekkel készült interjú alatt is sok sajátos emlék jutott el a közönséghez. Józsi és Laci bácsi a fájó emlékekről beszéltek, de ők ma úgy fogják fel, mint más egy lábtörést. Ma meglátják benne a viccesebb részeket, elfogadják, hogy a szibériai hadifogság életük részévé vált. A kolozsvári Mille József 1944. október 12-én esett fogságba, 21 évesen:
„Azt merem mondani, hogy szerencsém volt, mert azokat engedték haza, akik nagyon betegek voltak. Levetkőztettek, és ha már nem volt hús rajtunk, akkor mehettünk haza (…) Ha az embernek volt egy kicsi kézügyessége, még valamit el tudott érni a táborban. Nekem akkor volt lehetőségem kamatoztatni ezt az adottságot, amikor kórházba kerültem. Az ápolónők csajkáját díszítettem ki egy szeggel, és ez nekik nagyon tetszett. Ez is közrejátszott abban, hogy ma itt vagyok. (…) Aki ottan beesett a gödörbe, ott is maradt. (…) Sajnos ez megtörtént valóság, nem mese. (…) Amikor megláttam Apahidát, akkor mertem csak kijelenteni, hogy itthon vagyok, ami olyan érzés volt, mint újjászületni.”
Józsi bácsi már 91 éves, és a tudunk szépet alkotni az iszonyatban is életfilozófiának köszönhetően ma is köztünk van.
Ironikus, hogy ami az embernek gond és probléma, az a világ másik felén egy ember életét mentheti meg. Laci bácsit Kolozsvár Széchenyi terén fogták el (Piața Mihai Viteazul):
„Miután igazoltattak a téren, a lakásunkkal szembeni fogdába vittek, és bezsúfoltak egy 25 emberrel teli 2 személyes cellába. A cella ablaka pont a házunkra nézett. Ahogy teltek az órák és nem történt semmi, egyre inkább azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna, ha otthon tátom a számat, és nem pedig a téren. De miután megláttam édesapámat is az éjszaka útnak indított tömegben, rájöttem, hogy mindenképp itt végeztem volna. (…) Sokan az utat sem élték túl. 80 ember egy olyan vagonban, amelybe maximum 40 ember fért volna be. Az útközben megszökött vagy meghalt emberek pótlására az útba eső településekből szedtek össze csellengőket. (…) A táborban bármi megölhetett: a folyamatos betegség, a végkimerültség, az alultápláltság, a véget nem érő hideg, egy ballábbal felkelt őr. Engem majdnem egy kelés vitt el, ami a jobb lábamat támadta meg. Mivel nem tudtam cipőt húzni, munkára is alkalmatlan voltam. A telet pokróccal a lábamon vészeltem át. (…) Augusztusban jött a hír, hogy a betegeket haza engedik. Így kerültem haza 1945. augusztus 20.-án.”
Mátyás Ilona, aki hozzátartozóként volt jelen a konferencián, egy külső szempontból világította meg számunkra az akkor történteket:
„Azt mondták csak két órára viszik el őket. Néhány óráig naivan vártuk is az édesapákat, a testvéreket, a nagytatákat, a szomszédokat. Aztán édesanyámmal átmentünk a szomszédokhoz, és kérdeztünk mindenkit, hogy jöttek-e haza a férfiak, de sajnos nem jött hír felőlük. (…) Késő este kapott édesanyám egy cédulát. Édesapám küldte. „Soha többé nem látjuk egymást, sajnálom.” – hangzott el életem legrosszabb mondatja. Nem is láttuk. A nagybátyám fia csodával határos módon túlélte a fogságot, így tőle tudtuk meg, hogy szegény édesapám 1945 tavaszán halt meg vérhasban. A halotti bizonyítványába a tanúknak hazudniuk kellett, mert tilos volt kimondani, hogy deportált vagy elhurcolt. (…) 8 évesen lettem egy félárva sorsára ítélve a kommunizmus mindent elnyomó világában.”
A négy napos rendezvénysorozat ilyen és ehhez hasonló történeket tartogatott az odalátogatók számára, átadva mindent, amit a konferencia adni akart: csöndes visszaemlékezést, hangos szóval. Virágh Bernadett / Szabadság (Kolozsvár)