Visszamagyarítás erőszak nélkül
Beszélgetés Kémenes Lóránt dél-erdélyi szórványvidéken szolgáló római katolikus pappal, aki az ottani magyarság megmaradásáért végzett munkájáért magyar állami kitüntetésben részesült.
Magyar állami kitüntetésben részesült a múlt hét végén. A Fehér megyei Küküllőszögben – Balázsfalván és a környéken – szolgáló római katolikus papként az ott élő magyarság megmaradásáért végzett kitartó munkájáért átvette a Magyar Arany Érdemkeresztet. Mit jelent az ön számára a kitüntetés?
Keresztet jelent. Római katolikus pap lévén nyilván eszembe jut a kereszt kétezer éves története, és az is, hogy ha keresztet kap valaki, azt valószínűleg nem fogadja óriási lelkesedéssel. Viszont az, akinek a vállára teszik, és a mellére, valamit nagyon tudatosan vállal. Az én legjobb barátom vállalta a keresztet, viszont nem ragaszkodott hozzá annyira, hogy még ma is rajta maradjon. Számomra üzenetértékű, hogy azon a kereszten, amely kétezer éve a barátomé, senki sem lehet fölfeszítve – hiszen a kereszt szimbólum. Méghozzá gazdag szimbólum: mindenekelőtt a pozitivitást jelenti, ugyanakkor minden irányba nyitott: fölfele és oldalra is. Ezzel a háttértudással, érzéshalmazzal, valamint alázattal fogadtam a kitüntetést. Ilyenkor nagy szavakat szokás mondani, hogy mennyire meghat, de akit a kereszt meghat, az térdre rogyik és fölfele tekint, hogy: “uram, gyere segíts, vigyük együtt”.
Tömbmagyar környezetben, Gyergyóban nőtt fel, és immár 6 éve szórványvidéken szolgál Balázsfalva környékén, ott erősíti az elrománosodott magyarok identitástudatát. Közismert, hogy az 1918-as balázsfalvi események miatt is megpecsételődött e dél-erdélyi vidék magyarjainak sorsa, majd súlyosbította a helyzetet a görög katolikus egyház betiltása, ami az ortodoxia előretörését és további román betelepítést vont maga után, a magyarok pedig egyre messzebbre kerültek saját anyanyelvüktől és identitásuktól. Ön egyfajta tudatos mentést végez: megkísérli “visszamagyarosítani” őket. Kívülről nézve ez talán lehetetlenségnek tűnhet, hiszen tudathasadásos állapot, hogy a környékbeli magyarok rosszul, alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. Mi okozza a legnagyobb nehézséget munkája során?
Én elsősorban azt szeretem előtérbe helyezni, ami előre mutat, de ez nem azt jelenti, hogy csökkentenénk a nehézségek súlyát. Ami nehézségként tapasztalható, hogy itt nemcsak fehérneműt lehet cserélni naponta, hanem a hitet és ha kell, nemzetiséget is – aszerint, ahogy a kényelem vagy érdek megkívánja. És ezzel úgy szembesülni, hogy az ember a tömbmagyarságból érkezik, megdöbbentő. Amikor idekerültem, a helyzet nemhogy elfogadhatatlannak, hanem egyenesen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Az is nehéz a munkámban, hogy parancsoljak magamnak – itt arra gondolok, hogy meg kell értenem: erőszakkal semmit nem lehet elérni. Hiába erőszakolom, hogy mindenki mondja azt, hogy magyar, attól ő a szívében még nem lesz az. De ha először sikerül a szíveket meghódítani – és azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez a legnehezebb – akkor megtaláltuk a legérzékenyebb pontot. Onnantól már az ő döntésük lesz, hogy magyarok, nem pedig az enyém. Nem lehet elvárásokat támasztani, de nagyon lehet örülni annak, ha valaki erre tényleg rábólint.
Az 1700 lelkes Tűrben például, ahol szolgál, 1972-ben szűnt meg a magyar oktatás. Az idősebb generáció sem beszél magyarul, és a fiatalok sem?
Nagyon erős falakat kellett ledönteni ahhoz, hogy a hetven fölöttiek merjenek magyarul beszélni. Aztán sikerült oldani a gátlásokat, és mára a nagyszülők generációja már az utcán, de bárhol megszólal magyarul. Különleges “technikát” alkalmazunk: az idősebb generációval foglalkozunk leginkább. Mindenki azt mondja, hogy a fiataloké a jövő, és inkább beléjük kell energiát fektetni, de ez itt nem működik. Mert a fiatalokkal, akikkel hetente néhány órát találkozom – akár magyar-, akár hittanórán – hiába kínlódom magyarul, mert azt mondják, nem értik. Ez a pár óra nagyon kevés, utána pedig a hét többi órájában egészen más nyelvi környezetben van a gyerek. A nagymamákat és a nagypapákat kell meggyőznünk, hogy magyarul beszéljenek: mindent bevetünk, ruhabörzétől élelemig, amit csak tudok, idehozok. Amikor ellátogatok a családokhoz, úgy beszélgetünk, hogy közben hallja a gyerek, és legalább addig a nagyszülők csak magyarul szólnak a gyerekhez. Ily módon, ha majd kikerül egyetlen láncszem ebből a folyamatból – és ez a láncszem én magam vagyok, hiszen bármelyik pillanatban elhelyezhetnek – erőfeszítésem akkor sem volt hiábavaló.
Már gyerekkorában megválasztotta a hivatását. Azt írta a pályaválasztási űrlapra, hogy pap akar lenni, “elölről és fordítva olvasva is”. Ugyanakkor magyar nyelvet oktat, a hitoktatás is beletartozik a szolgálatba – úgyhogy pedagógus is. Milyen módszerekkel tanítja a magyart a környékbeli gyerekeknek?
Volt egy iskolai elöljáró annak idején, aki ráparancsolt a szüleimre, hogy azonnal változtassam meg az elhatározásomat. Következő nap újra meg kellett írni, milyen pályát választok, és akkor azt írtam: “visszafele olvasva is pap”. A magyar nyelv oktatásáról szólva: “hályogkovács” módszerekkel közelítem meg, mert nincsen magyar tanári képesítésem, ugyanakkor még nem találtak ki olyan módszert, hogy miként kell idegen nyelvként tanítani a magyart magyaroknak. Valahogy úgy képzelem el ezt a helyzetet, mint amikor jó néhány évvel ezelőtt nagymamámat láttam agyvérzés után: nagyon sokat kellett simogatni és masszírozni ahhoz, hogy gyógyulásnak induljon. De aztán megszólalt és talpra állt, majd még élt jó pár évet. Közösségi szinten is valahogy így kell eljárnunk: kizárólag román tannyelvű iskolában tanítok: és magyarul hiába próbálkoznék, mert összesen három gyerek, ha értene valamit belőle. Ha mindenik órán megjegyeznek egy-egy magyar szót, akkor már eljut az üzenet hozzájuk. Nem lehet célként azt kitűzni, hogy a gyerekek ismerjék Arany összes műveit, de azt igen, hogy halljanak magyar szavakat, és próbálják ezeket kimondani.
A templomban milyen nyelvű liturgián vesznek részt a környékbeli hívek?
A liturgia teljesen magyar, de Balázsfalván például vasárnap a prédikációt összefoglalom románul is. Érkeznek érdekes visszajelzések és ez szintén az identitás kérdésköréhez kapcsolódik: “nagyon jó, plébános úr, hogy elmondja románul is, magyarul meghallgatjuk, de románul értjük”. Ahhoz viszont, hogy tovább tudjanak lépni a nyelvi komfortzónából, amibe belesodródtak, először ki kell mozdítanunk őket. És én úgy látom, hogy csak úgy lehetséges, ha fizikailag is kimozdulunk innen, olyan helyekre, ahol tömbben él a magyarság, illetve – és ez történt meg az elmúlt hét végén, amikor Tűr település alapításának 700. évfordulóját ünnepeltük – idecsalogatunk sok magyart, hogy mindenhol magyar szó hangozzék ez idő alatt. Ez adja meg a bátorságot a helyieknek, hogy maguk is beszéljenek.
A hét végi események ilyenformán azt példázzák, hogy sikerülhet valamiképpen összekovácsolni a környék elkallódott magyarságát?
Természetesen. És amikor megszólítjuk Küküllőszög magyarságát, nem az számít, hogy valaki katolikus-e, vagy hogy például péterfalvi-e, esetleg búzásbocsárdi – ahol már alig vannak magyarok –, vagy magyarbényei, bethlenszentmiklósi, küküllővári, boldogasszonyfalvi. Az számít, hogy együtt vagyunk és együtt alkotunk egészet.
Felújíttatta a tűri plébániát és templomot – önerőből is, hiszen évről évre elment Olaszországba, ahol kétkezi munkásként dolgozott, hogy pénzt szerezzen a renoválásra. A Tűri Magyar Ház létesítésén is dolgozik. Segítenek önnek a tömbmagyarság-beliek részéről vagy a magyarországiak?
Nagyon nagy erőt ad, hogy sokan segítenek Erdélyből, és nem szégyellem ezt megvallani, hiszen Isten sem szégyell engem, akármilyen gyarló vagyok. Sokan támogatnak Erdélyből: Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és természetesen Háromszék – a háromszékiekkel közösen van egy hivatalos összetartozás-programunk. Nem úgy viszonyulnak, hogy “na, akkor odadobunk valamit”, hanem egyenlő partnerek vagyunk, és ez a nagy dolog. Nemcsak hangzatos szavakat mondanak, hanem a két kezükkel, a szívükkel is itt vannak. Ugyanakkor elkezdünk kacsintgatni Magyarország fele is, hogy lássuk, kapunk-e valamilyen “hónunk alá nyúlást”. Ez a segítség pedig nem forintosítható: nem pénzt várunk, hanem magyar szót. Ez is megvalósulhatott most a tűri ünnepen: húszan voltak itt Miskolcról, akiket családoknál szállásoltunk el, hogy azokban a házakban legalább három napig magyarul beszéljenek. Az itteniek félnek kinyitni az ajtóikat, mert szégyellik, hogy nincs fürdőszoba, és főleg szégyellik, hogy nem tudnak magyarul, erre keresnek kifogásokat. De a vendégek és a házigazdák nagyon megszerették egymást, alig tudtak egymástól elszakadni. És ennél pozitívabb visszajelzés nem is kell.
Ön Balázsfalva első és egyetlen magyar nyelvű rádióműsorának megálmodója és vezetője is…
Október 22-én ünnepeljük harmadik születésnapunkat. Balázsfalván soha nem hangzott el azelőtt magyar szó a rádióban, már csak azért sem, mert monopol helyzetben van a magánrádió. Ennek ellenére egy évnyi kemény munka után az egyéves születésnapra meghívtuk a rádió igazgatóját, aki magyarul köszöntötte a hallgatókat. Egy balázsfalvi hölgy segít nekem, mi ketten próbáljuk megvalósítani, hogy valakinek tovább lehessen majd adni a magyar műsort, hogy el ne haljon. Próbálunk oly módon kommunikálni a hallgatókkal, hogy visszajelezzenek. És olyan szép, amikor kézzel írott levelek érkeznek a postaládába. Örömmel dolgozunk azon, hogy legalább hetente kétszer hallhassanak a környékbeli magyarok magyar szót.
A Hargita megyei Borzonton a saját telkén táboroztat gyerekeket. Főleg szórványból érkező fiatalokról van szó?
Mindegy, hogy honnan jönnek, a szórványból is természetesen. És az a lényeg, hogy ezek a gyerekek magyar környezetben táborozzanak, és felfedezzék, hogy öröm a többi magyar gyerekkel együtt lenni. De jönnek más régiókból is, sőt, Angliából is: olyan magyar gyerekek, akik alig beszélnek magyarul.
Hittudományi főiskolát végzett, majd jogot tanult Rómában. Ugyanakkor sok mindennel foglalkozik egyszerre azon kívül, hogy papként szolgál: szenvedélyesen fotózik – a tűri rendezvényen kiállították portréfotóit – , zenél, rádiózik, pedagógusként is dolgozik. Hogyan fér mindez az életébe?
Az egyik válaszom erre az, hogy székely vagyok. A másik, hogy szívvel-lélekkel el lehet a dolgokat végezni. Ugyanakkor erről az a székely vicc jut eszembe, amikor János bácsit megkérdezték, hogy maga mindenhez ért? Erre pedig azt válaszolta: mindenhez es.
És mik a további tervei?
A Tűri Magyar Ház, amelyet a régi magyar iskola épületében létesítünk – a házat nagy nehezen sikerült visszaszereznünk – ha számokban akarnék beszélni, azt mondanám, 35 százalékban készen van. Nincsenek különleges terveim, ugyanazt szeretném tenni továbbra is, amit eddig. Talán még tudatosabban, hogy minden egyes kő, amit leteszünk, az örökség részévé váljon.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Alternatív utcanevek: Besztercén normalitás, Kolozsváron álom
Nyugat-európai példára alternatív utcanévtáblák jelentek meg Erdély több településének történelmi belvárosában. Ezek az utca hivatalos nevét jelző táblák alatt vagy fölött találhatók, és annak hajdani nevéről tanúskodnak.
A több nemzet által lakott nyugat-európai városokban bevett szokás, hogy ugyanazon utcának két megnevezése van: az állam nyelvén íródott hivatalos és a kisebbségek által használt hagyományos. Szászsebesen a mai Lucian Blaga utca a németek számára – immár a névjelzőtáblán is – Innere Siculorumgasse, míg Besztercén a Nicolae Titulescu utcát hívják a táblán is Ungargassenak, azaz Magyar utcának. Tordán a régi magyar utcanevek is megjelentek a belvárosban.
Példát mutató szász városok
A Fehér megyei Szászsebes volt az első erdélyi település, ahol a belvárosi utcák falára felkerültek a történelmi nevek. Az Innere Siculorumgasse sárga alapon fekete színű felirat a hivatalos B-dul Lucian Blaga alá került, és egyáltalán nem zavarja a Sebes melletti Lámkeréken született költőről elnevezett kulturális alapítvány elnökét. Pedig az egykori szász, jelenlegi román többségű városból már a 12. század közepén Sepsiszékre költöztek a sebesi székelyek. Mi több, Liviu Mugurel Sârbu alapítványi elnök maga kezdeményezte az alternatív táblák kihelyezését – első polgármesteri mandátuma alatt. „Idestova tizenhárom éve ott állnak a táblák, és senkit nem zavartak. Annak idején én döntöttem a kifüggesztésükről, elvégre, ha multikulturális településnek tartjuk Szászsebest, akkor nem illik szőnyeg alá söpörni a történelmet” – hangsúlyozta lapunknak a volt elöljáró. Sârbu szerint, ha Erdély lakossága valamire is büszke lehet, az a nemzeti, vallási és kulturális sokszínűsége. A Német Demokrata Fórum helyi elnöke, Alfred Dahinten evangélikus lelkész is dicsérő szavakkal illeti a politikából kiszállt ex-polgármestert, annak európai gondolkodásmódját.
Ahogy a sebesieket nem zavarja, úgy a beszterceiek sem tiltakoztak a Nicolae Titulescu román politikus és diplomata nevét viselő utcanévtábla alatt nemrég megjelent Ungargasse felirat ellen. Ahogy az a turisztikai ismertető tábla sem zavarta őket, amely a Magyar utca – Strada Ungurească múltját mutatja be. Besztercén azt sem rejtik véka alá, hogy a valamikori Marktplatz nevű piactér, a mai Piaţa Centrală 1940-ben a Horthy Miklós nevét kapta, hatalomváltást követően Sztálinról nevezték el, és 1962-ben vette fel jelenlegi nevét.
Ökuménia után többnyelvűség Tordán
Tordán – ahol egy évtizeddel korábban a helyi magyarságnak ádáz harcot kellett vívnia az önálló iskola létrehozásáért – a jelenlegi városvezetés nem riadt vissza a magyarul is kiírt történelmi utcanevek használatától. Az RMDSZ kérésére Tudor Ştefănie polgármester több mint egy éve kihelyeztette a hivatalos feliratok fölé a háromnyelvű – román, magyar és angol – alternatív táblákat. Így a helyi románság is megtudhatja, hogy a jelenlegi 1918. december 1. teret, valamikor Szénapiacnak hívták, a Mircea cel Bătrân utca egykoron Kastély utca volt, az Anderi Şaguna nevét viselő utcát pedig a magyar világban még Testhordó sikátorként emlegették.
„Amikor Torda megnyert egy uniós pályázatot a történelmi városközpont helyreállítására, kihasználtuk a lehetőséget és felkértük a polgármestert: ha már a régi utcaneveket nem adhatja vissza, legalább tájékoztató jelleggel írja ki azokat a jelenlegi alá. Fogékonynak bizonyult, és a városnapokra meg is jelentek az új táblák” – idézte fel az alternatív táblák születésének történetét Ádámosy Margit Klára, az RMDSZ helyi elnöke és önkormányzati képviselője. Ugyanakkor kerültek ki a szintén háromnyelvű tájékoztatók a műemlék épületekre is. Mindezt Ştefănie a lehető legtermészetesebbnek tartja. „Nem látok ebben semmi rosszat, sőt jogosnak tartom a magyar közösség igényét” – fejtette ki a Krónikának a polgármester, mintegy követve a város szellemiségét, hiszen 1568-ban, Európában először a tordai templomban hirdették ki a vallásszabadságot. A döntés meghozatalakor Tudor Ştefănie azt is szem előtt tartotta, hogy a városba látogató külföldi vendégek többsége Magyarországról érkezik.
A Szatmár megyei Halmiban fél évtizede ugyanazon tábláról olvasható le a mai hivatalos román megnevezés és az egykori magyar hagyományos név. Míg a határ menti községben a románok számára az egyik utcát Nicolae Titulescunak hívják, a magyarok ma is Nevetlenként emlegetik. A múlt rendszerben átkeresztelt Fő utca a tábla alsó részében továbbra is régi nevét viseli, míg fölötte a Strada Eliberării megnevezés olvasható.
Kolozsvári remény, vásárhelyi ábránd
Bár előszeretettel hívják magukat a multikulturalizmus fellegvárának, Erdély két legnagyobb magyar közösségű városában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron még csak álom az alternatív táblák kifüggesztése. Mindkét településen mindössze a magyar közösség álma. Míg a kincses város RMDSZ-es alpolgármestere reális esélyt lát az elképzelés valóra válására, Dorin Florea helyettese nagyon jól tudja, hogy mindaddig, amíg az utcanévtáblák szintjén a vásárhelyi elöljáró a valós kétnyelvűség kerékkötője, illúzió a történelmi nevek kiírása. „Elképzeléseink vannak, de a polgármesternél még azt sem sikerült elérni, hogy a jelenlegi nevek esetében alkalmazza a valós kétnyelvűséget” – fejtette ki lapunknak Florea helyettese, Peti András. Mint ismeretes, a vásárhelyi polgármester számára a kétnyelvűség mindössze az utca vagy tér szónak a román megnevezéshez való biggyesztésében merül ki. Így Marosvásárhely főterét – az úgymond kétnyelvű tábla szerint – Piaţa Trandafirilor térnek hívják. Ennél idegenebbül már csak a Paul Chinezu, Ecaterina Varga vagy Gheorghe Doja utca neve hangzik a magyarok számára. Tavaly az Erdélyi Magyar Néppártnak volt egy-két próbálkozása az alternatív táblák felszerelésére, azonban azokat vagy tizenöt perc alatt leszerelte (a Kossuth utca sarkáról) a polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség, vagy fenyegető módszerekkel a szervezet vezetőit kényszerítette az eltávolításra (a Klastrom utcai EMNP-székházról). „Azzal érveltek, hogy a Kossuth nevet nem szabad használni, így meg is büntettek. Felkértük a magyar-román történész bizottságot, hogy egyszersmind tisztázza a magyar nemzeti hős szerepét. Nem lehet, hogy Amerikában utcák, terek, sőt települések viselik a nevét, nálunk meg egyesek háborús bűnösnek kiáltják ki” – mondta Jakab István, a néppárt vásárhelyi vezetője.
Kolozsvár jelenlegi elöljárója, Emil Boc több gesztust is tett a magyarság irányába, hogy feledtesse a magyarellenes Funar-korszakot, azonban a kétnyelvű feliratozással még adós maradt. Horváth Anna alpolgármester viszont úgy véli, felettese nem zárkózik el a magyar nyelvű utcanévtáblák kihelyezésétől, az RMDSZ azonban még nem vetette fel az ötletet demokrata-liberális partnerének. „Előbb fel kell vennünk a kapcsolatot a tordai kollegákkal, össze kell állítanunk egy dokumentációt, csak azután tálaljuk kérésünket koalíciós partnereinknek” – vázolta a lépéseket az alpolgármester. Horváth szerint, ha a következő időszakban a település magyar neve kikerül Kolozsvár bejárataihoz, majd a belvárosi műemlék épületekre helyezendő ismertetőtáblákon magyarul is olvasható lesz az ingatlan leírása, akkor egy következő lépésben az alternatív utcanévtáblák kifüggesztését is kérhetik.
Kegyetlen öngól Váradon
Míg a közép-erdélyi nagyvárosokban körvonalazódik az elképzelés a hagyományos utcanevek használatáról, Nagyváradon az RMDSZ és ellenzéke azon háborúzik, hogy milyen elnevezéseket használjon. Míg az Erdélyi Magyar Ifjak és a néppárt is az alternatív táblák kihelyezését szorgalmazta, a szövetség politikusai a jelenlegi utcanevek lefordításában látják a jövőt. Az elmúlt években lapunk többször is cikkezett arról a hiteles fordító által készített lajstromról, melyet az RMDSZ rendelt meg. A szakember olyan muris neveket javasolt, mint például Piros-tó utca a Lacul Roşunak, azaz Gyilkostónak, Szenátus a Sanatoriuluinak, Szalázs a Sălajului vagy Galaction Gála a Gala Galaction román íróról elnevezett utcának. A nyilvánosságra hozott helytelen, nevetséges fordításokkal az RMDSZ nem csak magát, de az ügyet is nevetségessé tette. „Mi még mindig a történelmi utcanevek kiírását szorgalmazzuk, csak több ilyen esetben is tisztázni kellene, hogy mit tekintünk annak. Például a Ritók Zsigmondot vagy a Koronát? Az Állomás utcát vagy a Főutat, netán Horthy Miklós utcát?” – fejtegette lapunknak Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke. Szerinte mielőbb létre kellene hozni egy helytörténészekből álló bizottságot a vitás kérdések tisztázására. Csakhogy a néppárti politikus szerint mindaddig nem hívható életre a testület, amíg az RMDSZ tiltja az általa befolyásolható szakembereknek, hogy részt vállaljanak az EMNP kezdeményezésében. „Nem lenne szabad ebből hiúsági kérdést csinálni; közösen kellene a polgármester asztalára tennünk egy hiteles listát” – vélekedett Csomortányi. Váradon az utóbbi időben több ház falára is kikerült az ellenzékiek által javasolt alternatív név, de azokat Ilie Bolojan polgármester utasítására az önkormányzat munkásai eltávolították.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Vádirat: Orbán Viktorral is riogatott Liviu Dragnea
„Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” Ilyen üzenetek megfogalmazására biztatta a szociáldemokraták kampányfőnökeként beosztottjai az államfő leváltásáról szóló tavalyi referendumom Liviu Dragnea – derül ki a kormányfőhelyettes elleni vádiratból.
Hetvenöt személyt vádolnak az ügyészek azzal, hogy a Traian Băsescu államfő tisztségéből történt felfüggesztéséről döntő népszavazáson törvényellenes cselekedetekkel igyekeztek biztosítani a referendum érvényesítéséhez szükséges szavazatszámot. A fővádlott Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes, aki – a népszavazás idején a Teleorman megyei tanács elnökeként, a Szociáldemokrata Párt főtitkáraként és kampányfelelőseként – tekintélyét felhasználva igyekezet minden eszközzel elérni azt, hogy a választók legalább 60 százaléka jelenjen meg az urnák előtt.
Választási tombola
Az ügyészek vádpontjai szerint Liviu Dragnea, a befolyása alatt álló több felelős személlyel közösen komplex mechanizmust hozott létre a választópolgárok törvénybe ütköző mozgósítása érdekében. Így például, a szociáldemokraták főtitkáraként, két átiratban is felszólította pártja megyei szervezeteit, megyei kampányigazgatóit és szociáldemokrata polgármestereit, hogy tegyenek meg mindent a szavazók mozgósításáért. Ebben benne foglaltatott a szavazók „megajándékozása”, illetve az az ajánlás is, hogy a prefektusoknak javasolják választókörzetek megnyitását olyan idegenforgalmi helyeken, amelyek nem képeznek területi-közigazgatási entitást. Így például utasításba adta, hogy a mangáliai polgármesteri hivatal szervezzen szavazókörzeteket a vonzáskörébe tartozó Saturn, Venus, Cap Aurora, Jupiter, Neptun, Olimp üdülőkben is, a konstancai polgármesteri hivatal pedig ugyanígy járjon el Mamaia esetében is.
Liviu Dragnea rendelkezésére ugyanakkor tombolát szerveztek, amelyen a szavazatukat leadó személyek vehettek részt; értéküket tekintve a nyeremények ne legyenek nagyok, ám minél nagyobb számban osszák ki azokat a voksolók között – hangzott az utasítás. A sorsolásra nyomban urnazáráskor került. A szavazók – Dragnea rendelkezése értelmében – ingyen belépőt kaphattak a strandokra, a nagyvárosokban „Summer party”-n (Nyári mulatságokon) vehettek részt, gyermekjátszó-helyeket létesítettek a kisgyermekekkel érkező szavazók számára, a nyári melegre való tekintettel sátrakat állítottak fel, ahol a voksolók hideg ásványvizet kaptak...
Komplex mobilhálózat – 4400 üzenet
Ezzel egyidőben Liviu Dragnea komplex országos mobilhálózatot hozott létre a szociáldemokraták weboldalainak felelősével, a tanúként beidézett Ciubotariu Dan Ionut segítségével. Ily módon a törvényes rendelkezések megkerülésével megfelelő adatokat kapott a referendumon való részvételről, illetve a szavazás alakulásáról. A mobilhálózat útján 14 ezer felhasználóval állt kapcsolatban, akiknek utasítást adott a szavazási arány növelésére.
Az országos mobilhálózat révén az 1855-ös szám hívásával közvetlenül kapcsolatban állt pártja megyei kampányfőnökeivel, polgármestereivel, pártaktivistáival. A hálózatnak köszönhetően korlátozott számú személy – a „megyei választási koordinátorok” – kellő időben értesülhettek a szavazók számáról, de arról is, miként alakultak a szavazatok a választási körzetekben, a számokat pedig eljuttathatták Liviu Dragneához és embereihez. Ezeket az információkat az „illetékesek” előre megadott felhasználói névvel és jelszóval érhették csak el. Dragneáék így a referendum minden pillanatában teljes mértékben tisztában voltak a szavazók számával, és időben mozgósítani tudtak ott, ahol kevesebben járultak az urnákhoz. Ennek a rendszernek a segítségével már jóval urnazárás előtt tudták az igen és a nem szavazatok arányát. A referendum idején több mint 4400 ilyenfajta üzenetre került sor.
A „magyar veszély”
A dossziéban mellékelték Dragnea üzeneteinek szövegét is. Íme, egynéhány „főnöki üzenet”: „Vigyétek szavazni az embereket, ha kell az öletekben, ha kell, megkötözve!”; „Menjetek az utcára, biztassátok szavazásra az embereket. Egyben terjesszétek az üzenetet, amelyet rövidesen megkaptok”. Az üzenet maga pedig így hangzott: „Magyarország miniszterelnöke felkérte a romániai magyarokat, ne menjenek szavazni, távolmaradásukkal érvénytelenítsék a népszavazást. Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” „A választói részvétel tekintetében elmaradt választási körzetekbe azonnal küldjetek egy szociáldemokrata és egy nemzeti liberális párttagot, a mozgósítás céljából”. „A gyenge részvételt felmutató szavazókörzetekben zárásig ott kell maradnotok, a helyzetet ellenőrizendő”; „Keressétek fel a szavazástól távolmaradókat és vigyétek szavazni őket!” „Ismétlem: menjetek el a távolmaradók lakására, vigyétek urnákhoz őket. Az üzenetet adjátok át a liberálisoknak is!” „21 órakor nyolcmillió szavazat gyűlt össze. Szervezzétek meg magatokat: 100-100 embert küldjetek minden választási körzethez, akiknek minimum 10 szavazót kell összegyűjteniük, hogy megszabaduljunk Băsescutól. Elegendő idő áll rendelkezésekre! Bátorság!”
A 23 órakora tervezett urnazárás előtt 50 perccel a következő üzenetet küldte Dragnea: „Fontos! Tegyetek meg minden lehetségest, hogy a szavazórészlegek előtt sorban álló embereket a szavazókörzetben tartózkodókként vegyék tekintetbe, hogy így szavazni tudjanak!”
„Eprészek”, halottak, megvesztegetés
Liviu Dragnea, Teleorman megye tanácselnökeként, pártja főtitkáraként tehát politikai alakulatának tagjait arra utasította, hogy akár a törvények megszegésével is mozgósítsák szavazásra az embereket.
Az ügyészek szerint Dragnea utasításait 74 személy – Teleorman, Vrancea, Gorj és Olt megyei szociáldemokrata megyei elnök, a szavazókörzetek szavazóbizottságainak szociáldemokrata tagja – követte, akik egyebek között meghamisították a szavazókörzetek dokumentumait, meghamisították a szavazólistákat, külföldön tartózkodó személyek és halottak is „leadhatták” szavazatukat, a szavazók számát meghaladó szavalólapokat dobtak az urnákba.
Vádiratukban az ügyészek tisztázták: a felmérés – objektív okok miatt – nem terjedhetett ki az egész országra, hanem csupán a szavazószám mesterséges megnövelése tekintetében a legkirívóbb eseteket ismertették. A dossziéban Liviu Dragneát és embereit egyebek között választói aláírások meghamisításával vádolják: így például az egyik Piatra Olt-i szavazókörzetben 35 meghamisított aláírásra bukkantak.
A vádak között szerepel a külföldön élő román állampolgárok – az „eprészek” – „megszavaztatása” is, az egyik Olt megyei szavazókörzetben 13 ilyen esetet fedeztek fel – ezt a választási iroda két tagja el is ismerte; egy Teleorman megyei körzetben 43 ilyen esetről tudtak.
Több helyen halottak is szavaztak, mint például a Teleorman megyei Tigănesţi-en.Dragnea emberei nem egy esetben megvesztegették a szavazói irodák demokrata liberális tagjait is, akik – Bragadirun például – fejenként 200 lejt kaptak. Végül visszaéltek az urnás szavazás lehetőségével is: Vrancea megyében például 245 szavazatot hamisítottak meg.
Széles „játéktér”
A korrupcióellenes ügyészség által beindított bűnvádi eljárás tavaly szeptemberben kezdődött meg, a dosszié a legfelsőbb bírósághoz került, tekintve, hogy Liviu Dragnea tagja a parlamentnek.
Az ügyészek szerint a választási csalás tényéhez nem férhet kétség, ám azt igen nehéz bizonyítani. Az 527 oldalas vádiratban ott sorakoznak a különféle megyékben elkövetett rendellenességek – ám hiányoznak a megdönthetetlen bizonyítékok, ezek hiányában pedig bárki könnyen állíthatja, hogy egyszerű politikai dossziéról van szó.
Az ügyészek által felépített ügy ugyan logikusnak hangzik – ám azt nehéz bizonyítani, Liviu Dragnea ügyelt arra, hogy ne hagyjon nyomokat maga mögött. Ily módon nagyon nehéz lesz bebizonyítani a „művelet agya”, valamint maga a művelet és az azt végrehajtók közötti egyértelmű összefüggést – vélik szakértők, akik szerint ebben az esetben igen sok függ a bíró hozzáállásától. A törvénysértést csakis közvetett bizonyítékok, tanvallomások alapján lehet bebizonyítani, a bírónak viszont igen széles a „játéktere” a felmentés és az elítélés között, hiszen Dragnea egyetlen szóval sem biztatta alárendeltjeit választási csalásra – a választási részvételre való mozgósítás pedig nem törvényellenes.
Maszol.ro

Továbbra is magyarul szólalnak fel a tanácsosok Marosvásárhelyen
Nem egyedi alkalom volt a magyar nyelv használata a keddi tanácsülésen az RMDSZ-frakció részéről – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Peti András marosvásárhelyi alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke és Haller Béla oktatásért felelős alelnök. Azt tervezik ugyanis, hogy a következőkben is magyarul szólalnak fel, majd lefordítják román nyelvre is a mondanivalójukat.
Peti András elmondta, alkotmány biztosította jog az anyanyelvhasználat, amellyel a marosvásárhelyi önkormányzat hol élt, hol nem élt. Magyarázata szerint korábban azért nem használták anyanyelvüket az RMDSZ-frakció tagjai, hogy gördülékenyebben haladjanak a tanácsülések. „Néha egy-egy ülés négy-öt órát is tart, nem akartuk továbbnyújtani a fordításokkal is” – fogalmazott Peti. A politikus szerint van ugyan saját tolmácsgépe a polgármesteri hivatalnak, ám a tolmács nem fordít megfelelően magyarból románra, ezért a képviselők jobban bíznak abban, amit ők mondanak el mindkét nyelven.
Haller Béla arról is beszámolt az újságíróknak, hogy szeptember 15-ig fel kellett volna kerülniük az oktatási intézményekre a kétnyelvű iskolanév-tábláknak. A költségvetésből erre a célra szántak pénzt, ám ez mégsem történt meg a mai napig sem, és magyarázat sem érkezett a hivataltól a késlekedés okairól.
A két politikus kitért a Lakó Péterfi Tünde ügyére is. Kifejtették: rendőri túlkapás volt, hogy a civil aktivistát 1500 lejre bírságolták a kétnyelvű árcédulák miatt. Azok ugyanis nem reklámok és nem is propaganda jellegűek, csupán segítségnyújtás az árusoknak, pótolva azt, amit a hivatalnak kellett volna megtennie. Ezen kívül Lakó nem idegeneknek osztogatta az árcédulákat, hanem olyanoknak, akiket ismert, akikkel kapcsolatban állt – magyarázták.
Az RMDSZ továbbra is kész segíteni a kétnyelvű megnevezéseket kezdeményező hölgynek, a Mikó Imre jogsegélyszolgálat rendelkezésére áll, amennyiben mégis elfogadná a támogatást – mondta Peti András.
Antal Erika
Maszol.ro

„Tiszta” Romániát! (12.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
Amikor a szárazajtai tragikus eseményekről beszélünk, meg kell említenünk az 1940. szeptemberi ablakbeveréseket, a Szárazajta melletti, 1944. szeptember 4-i német–román katonai összecsapást, végül az 1944. szeptember 26-i vérengzést.
Ezek az események kapcsolódnak egymáshoz, akárcsak az ötvenes évek derekáig elhúzódó különböző meghurcolások. A Szárazajtán történtek elsősorban a magyarokat érintik, de megszenvedik az itt élő románok is.
Szárazajta neve azért válik emlékezetessé, mert a Maniu-gárdisták a középkort megszégyenítő vad kegyetlenséggel mészárolnak le békés gazdálkodókat, fiatalokat és öregeket egyaránt, többgyermekes családanyát és családapákat, mint partizánokat. Olyan embereket is, akik a szeptember 4-i katonai összecsapás idején nem is tartózkodtak a faluban. A hamis vádak mögött többnyire személyi bosszú húzódik.
A tömegmészárlásokra nem kerül sor, ha a román értelmiségiek egy csoportja, valamint a politikai pártok, elsősorban a parasztpárt nem támogatja a voluntároknak nevezett félkatonai egységek szervezését. Ezekre a szovjet–román csapatok háta mögött nem volt szükség, megalakulásuk célja a magyar lakosság terrorizálása és megfélemlítése. A Maniu-gárdák garázdálkodása idején szervezett rablásokra, fosztogatásokra és kegyetlen gyilkosságokra kerül sor.
1940. szeptember előtt
A korábbiakban, amikor bemutattam Szárazajtát, elsősorban a népesség számát és etnikai összetételét vizsgáltam, rámutattam arra, hogy a békés együttélés idején, a szórványosan beköltöző román családok többsége elszékelyesedett és békességben élt az első világháború végéig. Az egyik adatközlő, Egyed Rezső szavaival: „Akkorjában nem lehetett tudni, hogy melyik román, melyik magyar. Olyan összetartás volt a faluban.”
A gyűlölet magvát a két világháború közti időben, a nyíltan meghirdetett visszarománosítási program veti el. Az addig békés románok közt akadnak, akik a román uralom propagandája következtében magyarellenessé válnak. Nagy Gergely, a lefejezett Nagy fivérek testvére visszaemlékezésében elmondja, hogy „a románok [most már] nagyobbnak érezték magukat”, pedig „a szárazajtai románok nem is tudtak románul… Csak aztán, amikor a román katonaság bejött, akkor lettek románok. Románul nem beszélt senki… Hát együtt jártunk iskolába, bálba, soha verekedés nem volt… Nekik csak a vallásuk volt más.”
Közös ünneplés vegyes érzésekkel
Miután a rádióból értesülnek arról, hogy Észak-Erdélyt a második bécsi döntéssel visszaadták Magyarországnak, a románok is belenyugvással fogadják a hírt. Augusztus 30-án, a bécsi döntés napján, a falu elöljárósága – köztük a román csendőrparancsnok, a román pap, a végrehajtó, az adószedő – együtt kuglizik. E napon – olvassuk a visszaemlékező Incze Pál soraiban: „összegyűltek, és egy nagy kuglipartit rendeztek. Hajnalig kugliztak együtt.” A következő napokban a magyarság ünnepel, a helyi románok „nem ünnepeltek, ők dolgoztak”. Ez teljesen normális és érthető, hisz a többségi nemzet fiaiból nemzeti kisebbséggé váltak. A határváltoztatás elsősorban azokat zavarja, akik a 22 éves román uralom alatt, a román származásuknak köszönhetően, előnyökhöz juthattak. A forrásokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy néhány román család fiataljainak lelkét megmérgezték a kitalált dákoromán őstörténettel, valamint az évszázados magyar elnyomás képével. Ezzel magyarázható, hogy ezek a fiatalok később szorosan együttműködnek a magyargyűlölő Maniu-bandával. Az 1950-es évek kihallgatási jegyzőkönyveiben Berszán Simon (Simion M. Bârsan) a románokkal ellenséges, igazságtalan viselkedésű magyarokat, Berszán Egyed János (Ioan Egyed Bîrsan) románellenes elemeket, Bardóci Ferdinánd (Ferdinánd Bărduţ) a románokkal szemben ellenséges magatartású magyarokat emleget.
1940. szeptemberi üröm
Szárazajtán az események kereke már szeptember első hetében rossz irányba fordul, megromlik a faluközösség békéje. Szeptember 4-én a falu közelében kisebb német–román katonai összecsapásra kerül sor, amelybe belekeverik a szárazajtai magyar lakosságot is. A román csendőrök szeptember harmadika-negyedike körül eltűnnek a faluból, majd – Nagybacon irányából – szeptember 6-án katonákkal teli, gépfegyverrel felszerelt kocsi érkezik. Ahogy a falu közelébe érnek, megszólítják az idős Németh Lajost és a vele együtt gyalogló idős nőt, Nagy F. Jánosnét. Idézzük Incze Pált: „Románul szóltak hozzájuk, de a két öreg nem tudott románul, nem tudtak semmit felelni. Az öregasszonyt összerúgódták, és belökték a csihányok közé, az öreget pedig beültették a sofőrfülkébe. Behozták egészen a hídig, s ott kirakták az útra, s őt is megrugódták, megverték.”
A román katonák e durva provokációja, magyarellenes viselkedése beárnyékolja a kialakulóban lévő békésséget.
A magyar bevonulás idején
Szárazajta népe szeptember 11-ére várja a honvédek megjelenését, úgy tudják, hogy falujukba is lesz díszbevonulás, erre azonban csak a szomszédos Nagybaconban kerül sor. Szárazajtára csupán négy motorkerékpáros érkezik, akik körbejárják a falut, majd elmennek. A szárazajtai székelység örömében, hogy megszabadul a megalázó nacionalista-sovén román állam vasgyámságától, estére „nagy bált” szervez, ahol még egy szakasz magyar katona is vígan táncol, de azok éjféltájt visszamennek Nagybaconba. „No, akkor éjjel történt meg az, aminek nem kellett volna megtörténnie: az ablakverés” – mondja a visszaemlékező Incze Pál. A néhány óráig „gazdátlan” településen, az éjszakai bálozás után néhány részeg fiatal beveri a román családok ablakait. Az ablakverők részegek voltak, állítja Dávid Albertné Németh Magdolna is. Egyed Géza szerint „csőcselék banda” veri be a visszaemlékezők szerint három, hét, kilenc román család ablakait. Nagy Gyula erről azt mondja: „egypár hitvány legény a románságnál az ablakot beverte, aztán ebből lett a harag”.
Amikor másnap a magyar csendőrség átveszi a falut, első teendőjük, hogy megnyugtassák a románokat, és helyreállt a rend. Bár ablakbeverés volt – olvasható Németh Béniám visszaemlékezésében –, „testi sértés nem (…). Na, aztán jött a magyar csendőrség, kérem szépen, senki sérthető nem volt. Azt mondták, hogy tiszteletben kell tartani mindenkit, ha román, ha magyar, ha akármilyen. Ott mese nem volt”. Hasonlóképp nyilatkozik Szép András is: „a magyar csendőrök nem engedtek senkit bántani. Azt mondták, hogy a románokkal kesztyűs kézzel kell bánni.” Incze Pál visszaemlékezése is hasonló. Amikor megérkeztek a magyar csendőrök: „végigjárták az egész falut, főleg az alsókat, akiknél az ablakokat beverték, s megnyugtatták őket, hogy: »Ne búsuljanak, mert ettől a pillanattól semmi bántódásuk nem lesz, s ha valaki magukat bántja vagy leoláhozza, jelentsék, s mi majd intézkedünk«.” A lakosság túlnyomó többsége a felelőtlen részeg fiatalok ilyen bosszúját, igazságtevését határozottan elítélte, de a szárazajtai románok egy része ezt nem felejtette el. Nagy Gyula úgy véli, hogy később ennek az ablaktörésnek a „levét” mások itták meg.
Partizán falu?
1944. szeptember 4-én a falu mellett, a Bacon hegye irányába kerül sor a német–román katonai összecsapásra. A német utóvédcsapat, a Thams-csoport próbálja kiverni a szeptember 2-án a falu közelében befészkelődött román alakulatot. A románok a németek váratlan támadása miatt veszteséget szenvednek. A román katonák haláláért a felelősség a németeket terheli, ennek ellenére már a csata utáni napokban megszületik az a hamis vád, hogy a vereségért a németek oldalán harcoló civil lakosság a hibás. Elterjesztik azt a valótlan hírt is, hogy a székelyek román sebesülteket ölnek. Az alaptalan vádak híre eljut Olteanu önkénteseihez is. A gárdisták hetvenfős bandája a helyi románok hívására hivatkozva érkezik Szárazajtára, hogy megleckéztessék az itt élő magyarokat.
A tömegmészárlások utáni években bebizonyosodik, hogy a vádak alaptalanok, mert a szárazajtaiak nem vettek részt az 1944. szeptember 4-én a falu mellett zajló katonai összecsapásban és nem öltek román katonákat. 1952. őszén, miután Mauriţiu Adler szekushadnagy több mint félszáz személyt kihallgatott, az október 14-i összegező jelentésében megállapítja: „Nem helytálló a Maniu-gárdáknak az indoklása, miszerint a meggyilkolt szárazajtai magyarok a román csapatok ellen harcoló horthysta hadsereg szolgálatába álló terroristák lettek volna.” A Bukaresti Törvényszék büntetőtanácsának bírója, Dan Vârgolici is átolvassa a Szárazajta környéki összecsapással kapcsolatos hadparancsokat, kikérdezi a minisztériumi szakértőket is. Megállapítja: a csapatnaplók nem említik, hogy a román egységeket magyar vagy német csapatok támadták-e, de „a legkevésbé sincs utalás arra vonatkozóan, hogy a román egységeket civilek támadták volna meg”.
A fentiek alapján a vádak ejtésére kellene gondolnunk, de furcsa módon – ahogy Benkő Levente, a kérdéskör kutatója Szárazajta című könyvében is állítja – ennek ellenkezője történt. A Legfelsőbb Törvényszék 1954. augusztus 4-i ítéletének meghozatalában arra hivatkozik, hogy a csapatnaplók azért nem említik az ellenséges katonai egységeket, mert a román katonai alakulatok elleni támadást a szárazajtai civil lakosság követte el, ezért is vonult be a román katonai alakulat a faluba és hozta meg a megfelelő intézkedéseket a magyar lakossággal szemben. Az említett jelentések ilyen értelmezése csak úgy lehetséges, ha a vádemelők elfogadják az 1944. szeptemberi híreszteléseket a románellenes partizán faluról. Úgy tűnik, 1954-ben a román államhatalom abban érdekelt, hogy minimalizálja az 1944 őszi szárazajtai tömegmészárlást, magyarokat ítél el azzal a váddal, hogy román katonákat gyilkoltak. A Legfelsőbb Törvényszék egyszerűen nem veszi figyelembe a tanúvallomásokat. Paraschiv Tomescu és Ioan Chirilă alezredes, a román alakulatok parancsnoka nem tud arról, hogy a falusiak beavatkoztak volna a harcokba. Tomescu is csak hallomásból tud erről. Chirilă arra hivatkozva, hogy Baróton és Felsőrákoson a civilek rálőttek katonáira, feltételezi, hogy az itt is megtörténhetett, de határozottan kijelenti: neki nincs tudomása arról, hogy a szárazajtaiak valóban részt vettek volna a harcokban. Mindezek ellenére a vizsgálóbírák mint tényt rögzítik, hogy a civil „bandák egyes tagjai kegyetlenkedtek a visszavonulni nem tudó román katonákkal”.
Az egyik vádlott, Nagy Dániel nyilatkozatban állítja, hogy a csata a reguláris csapatok közt zajlott. Egy másik beadványában megemlíti, hogy szeptember 10-én Szárazajtára román és szovjet katonai egységek jöttek, és kivizsgálták az alig hat nappal korábban történt csatározással kapcsolatos eseményeket. A vizsgálat végén megállapítják, hogy a feljelentések „minden valós alapot” nélkülöznek, és „senki ellen semmilyen eljárást nem indítottak”.
A bírákat nem érdekli a szárazajtai tömegmészárlás három román nemzetiségű kulcsfigurájának: Bardóci Tódornak (Teodor Bărduţ), Bogdán Ágostonnak (Augustin Bogdan) és Berszán M. Simonnak (Simion M. Bârsan) a vallomása sem. Ők is azt állítják, hogy semmit nem tudnak arról, hogy szárazajtaiak román katonákat gyilkoltak volna. Tény, hogy 1944. szeptember 3-a és 11-e között a Szárazajta határában zajló katonai összecsapásban valóban 13 román katona esett el, köztük két tizedes és két szakaszvezető. Ezért minősítették Szárazajtát partizán faluvá.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Előzetes egy Mikó Imréről készülő dokumentumfilmhez
Tisztelt Stefano Bottoni úr!
Tisztázni szeretnék valamit. Őszinte tisztelője vagyok, igen hasznosnak tartom a szekus kutatásait, nem kevésbé nagyra becsülöm Domokos János dokumentumfilmest, akinek remek alkotásait értékelem. Ezért megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek: vegyek részt a Mikó Imréről készítendő dokumentumfilmben. Én visszautasítottam. Ezt ne vegyék sértésnek, megindokolom a döntésemet. Monográfiát írtam Mikóról, akkor, amikor a belügyes kapcsolatairól még nem tudtam. Ennek jegyében igen pozitív képet festettem róla. Ha most elvállalnám a szereplést a képernyőn, mit tehetnék? Rajzoljam át ezt az ábrát, írjam át az értekezésemet? Ezzel elvesztené a hitelességét az, amit annak idején őszintén megírtam. Ez az egyik oka annak, hogy lemondtam a szereplésemet.
A sok ok közül a másik az, hogy amikor Ön közölte a Mikó-dosszié adatait, jelezte: ebből hamarosan dokumentumfilm lesz. Ez történik most, amikor elkészül a Domokos János irányította alkotás. Olvastam a pályázat címét: Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate. Egyértelmű tehát, hogy az Ön irattári kutatásaira építkező opus előkészületei folynak. Én a könyvemben a népszolgálatos Mikót jelenítettem meg – „vagy” nélkül. Sőt: a túlélés nehézségeit leküzdő kisebbségpolitikust, közírót, meghurcolt közembert, s annyi mást. A fenti filmcím viszont azt sugallja, mintha ennek a jeles személynek – a „vagy” értelmében – választania kellett volna a népszolgálat és a túlélés között. Ez a Mikó igen távol áll tőlem. Még most is, miután megismertem az Ön irattári anyagát. Emiatt sem voltam hajlandó szerepet vállalni az akciójukban.
Ha Mikó életútjáról készítenének dokumentumfilmet – amelyben nem tengelykérdésként szerepelhetne akár a CNSAS nem mindenben megbízható anyaga is –, akkor szívesen beszállnék ebbe. Igaz, gondom volna, hiszen a szakértekezésemben szinte mindent leírtam róla, önmagamat pedig nem illik plagizálni. Egy ilyen fiktív tévészereplésben inkább a saját, szigorúan szubjektív benyomásaimat mondtam volna el a kamera előtt. Ilyesmit: a Petőfi utcában cseperedtem fel, rosszalkodó kölyökként ott futballoztunk az utca közepén – ez a ma immár Avram Iancunak nevezett nagy forgalmú utcában szinte hihetetlen –, dühösek voltunk, amikor nagy ritkán jött egy autó, s fel kellett vennünk az úttestről a sapkánkat, amely a futballkaput jelölte. Zajongtunk is jócskán, bár a decibel fogalmát akkor még nem ismertük. Én azt sem tudtam, hogy az utca másik végében lakik valaki, aki majd könyvet ír A csendes Petőfi utca címmel. Ezt jóval később olvastam el. Mindenesetre örültem, hogy Mikó Imréék házáig akkoriban nem jutott el a mi lármánk. Egyébként a „csendes” aligha jellemezhette volna a mi utcánkat.
Később sok mindent megtudtam az utcabelinkről. Olvastam is írásait. Az érettségi felé közeledő, a társadalomtudományok iránt érdeklődő diákként mély hatást keltett bennem Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmánya. Egyebek között ennek a hatására is döntöttem úgy, hogy szociológus leszek. A Bolyai Egyetemen erre a szakra jelentkeztem. Történt ez 1948-ban, a romániai oktatási törvény bevezetésének évében. Pár nappal a felvételi előtt megjött a minisztériumi verdikt: a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen szak nem működhet a romániai egyetemeken. Mit volt mit tennem, átiratkoztam a Mikó inspirálta szakról az ehhez legközelebb állóra, a filozófiára. Így lett belőlem filozófus. Történt ez anélkül, hogy Mikó Imrének egyáltalán tudomása lett volna arról, hogy beleszólt az életpályámba.
Teltek az egyetemi éveim, elérkezett a diplomadolgozat ideje. Közben a Mikó-művek továbbra is igen intenzíven befolyásolták gondolkodásmódomat. Különösképpen a Huszonkét év című korszakos összefoglalója. Hadd jegyezzem meg: élmény volt számomra, hogy jóval később a róla írt életpályaképemben nyomára akadtam s közöltem: milyen körülmények között született meg ez a két világháború közötti romániai magyarság történetét összegező alapmű. Amelyet én, egykori végzős egyetemistaként valóságos kisebbségtörténeti bibliának tekintettem. Mikó akaratlanul, ismét beleszólt az életembe. A huszonkét éves dokumentációja arra serkentett, hogy diplomadolgozatomat arra élezzem ki, vajon miként lehetne megoldani a fekélyes erdélyi magyar kisebbségi kérdést. Erre adódott számomra egy lehetőség: a Román Kommunista Párt ötödik, a Szovjetunióban tartott kongresszusa elfogadta az elszakadásig menő nemzeti kisebbségi jog érvényesítését Romániában. Én balga erről írtam szakértekezést, mivel azt gondoltam, hogy ez a felpörgetett kisebbségi autonómia-gondolat a Mikónál oly kiélezetten megmutatkozó erdélyi interetnikus konfliktusok megoldására alkalmas. (Mármint az erdélyi magyarok elszakadásig menő önrendelkezése) A piros diplomát megkaptam, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy e maszlag-kongresszus lényege – nem véletlenül a Szovjetunióban tartották – megvilágosodjék bennem. Dehogyis volt szó Harkovban az erdélyi magyarság jövőjéről. Ennek a manipulációnak egyetlen célja volt: Besszarábiát leválasztani Romániáról és a Szovjetunióhoz csatolni. Ez meg is történt, igaz nem az itt élő nemzeti kisebbségek elszakadási jogának érvényesítésével, hanem a szovjet csapatok bevonulásával. Mikó Imre nem dőlt be annak, amibe én az ő ihletésére. Aligha várta el azt, hogy 22 év kisebbségi szenvedését egy pártkongresszus egyből megoldja.
Az eddig csak spirituális, a művein keresztüli kapcsolatunkon egy véletlen alapvetően módosított. Személyes – igaz, csak egy irányban személyes, hiszen én tudtam, ki ő, ő azonban nem, hogy én ki vagyok – nos, ilyen kontaktus alakult ki köztünk. Az Egyetem utca 2. számú házában laktunk, az első emeleten. Alattunk amolyan kis üzlethelyiség volt. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ebben az üzletben, amely nem csak egyetemi jegyzeteket, hanem írószereket is árult, egy délceg tartású, bajuszos úriember szolgál ki. Az akkor bennem már megszemélyesítetten is azonosított Mikó Imre volt, aki – bár nem tudhatta – közvetve filozófusi pályámat is egyengette. Néha vásároltam nála írógépszalagot – akkor még írógépen írtam –, no meg indigót. Egyetemi jegyzetet nem, hiszen ezek egyikét-másikát egyetemi oktatóként magam írtam. Meglepő volt méltóságteljes tartása, szolgálatkészsége, a megalázottságot büszkén tűrő, a sértettsége miatt nem a külsőségekben lázadó egyénisége. A madáchi falanszter-jelenet Michelangellójához hasonlított, aki a széklábakat is a saját művészi értékeinek tudatában formázza. Ha már az a rusnya társadalmi konjunktúra éppen ezt a megalázó feladatkört jelölte ki számára. A társadalmi érdekű és törvényes előírásokat szigorúan betartotta. Hajnalban, télen, amikor lefagyott a járda az üzlete előtt, nem kis zajjal feltörte a jeget. Nemegyszer erre ébredtünk mi, akiknek az ágya véletlenül éppen az üzlet felett volt. Nem bosszankodtunk emiatt, hanem inkább a jellemzéséhez csatoltuk a véleményünket: lám csak, milyen törvénytisztelő ez az alanti „kiszolgáló”, hiszen jól tudja: a milícia súlyosan megbünteti azokat, akik nem tesznek eleget a városrendészeti előírásoknak. (Következzék egy zárójel: ha csupán egy életútról kellene a kamerák előtt szólnom, mindezt így elmondhattam volna. De a szekus-iratokra építkező dokumentumfilmben ehhez hozzá kellene tennem: az üzletfelelősi állással félig-meddig rehabilitált személy annak köszönhette boltvezetői beosztását, hogy besúgói minőségében belügyes kollaboráns lett. Engedtessék meg, hogy én, aki egykor az Egyetem utca 2. számú épületében, az első emeleti lakrészben éltem, a kétes értékű CNSAS-os iratok fényében ne változtassam meg „Imrusról”– ezt a megszólítást csak a hozzá közel állók használták, elnézést, hogy kölcsön veszem – , szóval, módosítsam a róla kiformált boltvezetői benyomásaimat. Talán ez is indok amellett, miért nem akarok szerepelni abban a tévédokumentumban, amely (érzésem szerint) a rávetülő sötét árnyakat, foltokat próbálja súlypontozni. Maradjon meg nekem ő annak, akinek én láttam, még a „nagy leleplezés” előtt.)
A könyvszerkesztővel csak később kerültem közvetlen kapcsolatba. A Kriterion Könyvkiadóban ő szerkesztette egy-két írásomat. A személyes kontaktusunkban furcsa érzések kavarogtak bennem: kerestem a megfelelő megszólítását. Abban az időben, amikor mindenki még a vadidegent is elvtársnak szólította, én Őt képtelen voltam „leelvtársozni”. Lehet, hogy bennem élt a négy év és egy hónapig tartó kolozsvári, kamaszkori beidegződés, a rangkórságos idők hatása, amikor megtanultam: a parlamenti képviselőt „méltóságos úrnak” illik szólítani. Márpedig a kézirataim pallérozójáról tudtam, hogy az Erdélyi Párt behívott képviselőjeként ott ült a magyar Országház patkójában. Igaz, később azt is olvastam, hogy amikor tanárként visszatérhetett az ősi Alma Materébe, a Brassai Líceumba, ő maga jelentette ki: „tanár úrként mentem el, tanár elvtársként jöttem vissza.” Jó, jó, de ezt amolyan üres protokolláris gesztusnak véltem. (Ide aztán igencsak beillik egy zárójel. Ha én a közölt iratok ismeretében így szólnék róla, akkor a fejemre olvashatnák: „szólíthattad volna nyugodtan elvtársnak, hiszen az elvtársak belügyes kiszolgálója volt”. Maradjon meg bennem az ő emberi profilja úgy, hogy az elvtárs megszólítást az időben indokoltan kerültem el.)
Szerkesztőként megismertem mélységes demokratizmusát. Soha nem akarta a maga világlátását rákényszeríteni a szerzők nézeteire. Tőle származik a mondat: „Megszerkesztem Hajós materialistáit.” Hajós Józsefet igen tiszteltem. Az időben, amikor a haladó hagyományok bélyeget rá kellett ütni a mi nagy gondolkodóinkra, ő tárta fel sorra a nagy anyagelvű elődöket. Őket, akikről ma már csak annyit mondunk: „ilyen is volt”. Mikó, akiről jól tudtuk, hogy meggyőződéses unitárius, szakszerűen nyomdakésszé tette azokat a szövegeket is, amelyek mélységesen ellentmondtak a meggyőződésének. Ésszerű elővigyázatosságot tapasztaltam nála saját kézirataim olvasásakor is. Mindig vigyázott arra, hogy csak a „falig” menjenek el a vélemények, de ne ütközzenek bele a cenzúra korlátjaiba. (Ismét zárójel: ezt a benyomásomat most az esetleges tévészereplésemben módosítsam oly módon, hogy persze, a szerkesztő elvtárs a belügynek dolgozott, így jól tudta, mi a pártkövetelmény? Ezt sem tehetném meg, mert semmiféle belbiztonságos elkötelezettséget nem tapasztaltam nála. Ez ismét érv amellett, hogy nem veszek részt ebben a filmkészítésben, amely érzésem szerint az ilyen kötődéseket – a megfigyelt személy kötelességszerű önrehabilitációs vállalásait – igyekszik a fókuszba helyezni.)
Egy alkalommal rendkívüli élményben volt részem: rövid ideig Mikó Imrének érezhettem magam. Az történt, hogy a kéziratos hagyatékának sajtó alá rendezésekor megtaláltam egy rövid feljegyzést. 1938. december 15-én előadást tartott Tordán a Unitárius Leányegyletben a falukutatásról. Szabadon beszélt, a szöveg nem jelent meg a sajtóban, viszont a hagyatékában megtaláltam expozéjának a vázlatát. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha én magam rekonstruálnám az elhangzott mondandóját. Jól ismertem falukutatói koncepcióját, el tudtam képzelni, hogy a skicc rövid mondatai mögött milyen gondolatok húzódhattak meg. Ez a fiktív „Mikó-előadás” meg is jelent az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjáról szóló kötetben. Amolyan kakukktojásként, a többi kiváló transzszilván szakember egyáltalán nem csak feltételezett, hanem kifejtett közgazdasági nézeteit elemző tanulmányok között. (Ide is kívánkozik egy zárójel: én nem minden Mikó Imrének – mintha több volna belőle – a gondolkodásvilágába tudnám beleképzelni magamat, s illuzórikusan az ő szürkeállományával gondolkodni. A Balázs Ferenc-i eszmevilág szellemében vélekedő gazdaságpolitikust mertem, rokon érzelmeimmel, saját hangomon megszólaltatni. Azonban a „másik” Mikóról szóló – mármint arról, akiről a dossziés film készül – képtelen volnék őszinte beleéléssel nyilatkozni. Mindaddig, amíg a belügyes jelentéseket író személyről – akinek a falukutatásról szóló tordai előadásába mertem empatikusan belekontárkodni –, nos, amíg róla ki nem derítik, milyen kényszerítő hatásokra vállalta mindezt. Mit kérnek a dokumentumfilm készítői tőlem? Azt, hogy, amikor a Mikó lelkületét átható, a nyomásnak kitevő (biztos vagyok benne) kényszerű döntésének motivációját nem ismerem, őszinte átéléssel ugyanúgy szóljak róla, mint a tordai előadóról? Ezt nem tehetem. Ez is lehet egy másik oka annak, hogy a róla írt monográfia szerzője nem fog szerepelni egy minden bizonnyal hatást keltő dokumentumfilmben.)
Tisztelt Bottoni és Domokos urak! Az önök kompetenciája – egyfelől a jelenkori tényfeltáró történelmi kutatásokban, másfelől a dokumentumfilm készítésében – megkérdőjelezhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy kiváló filmet fognak készíteni. Ehhez sikert kívánok. Van azonban egy halvány köd, amelytől nem tudok szabadulni. Mikó egy alkalommal azt írta, hogy gyermekkorában postás szeretett volna lenni. Igen kedvelte a levélkihordói szolgálatot. Jól ismerjük a postásról keringő szólás-mondást, miszerint nem az a szenzáció, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a küldeményeket továbbító személy harapja meg a kutyát. Féltem önöket. Én a Mikót bemutató könyvemben azt ecseteltem, hogy őt – még ha nem is lett postás – igen sokan megharapták. Nehogy most önök, uram bocsá’, szenzációhajhászásból azt exponálják, hogy ez a postássá ugyan nem vált kiváló ember bizony beleharapott (besúgói jelentéseivel) egyesekbe. A postásról kialakított valós és teljes képhez az ilyen elrajzolás aligha járul hozzá.
Nem leszek ott a képernyőn a Duna televízió adásában. Szeretném, ha a nézők-olvasók a főszereplőről elkészítetett életpálya-elemzésemet összevetnék azzal, amit önök visznek színre, s ők, a befogadók alakítanának ki magukban egy számukra valósághű Mikó-metszetet.
Őszinte tisztelettel
Balázs Sándor
Szabadság (Kolozsvár)

Európai elismerést nyert a Sapientián kidolgozott oktatási módszer
Az „Informatics Europe” a Microsofttal karöltve harmadik éve hirdette meg a „Best Practices in Education” díjat, amelyet idén a Sapientia színei alatt pályázó Kátai Zoltán, Tóth László és Adorjáni Alpár által kidolgozott módszer nyerte el.
A díjat 2013. október 9-edikén adták át Amszterdamban az ECSS (European Computer Science Summit) csúcstalálkozón. A nyertes pályázat arról szól, hogy miként lehet hatékonyabbá tenni az informatikaoktatást több érzékszerv párhuzamos és jelentőségteljesebb bevonásával. Az amszterdami bemutató fénypontjának számított hat „algoritmus-tánc”, melyek a Maros Művészegyüttes közreműködésével készültek, és az Erdélyben honos etnikumok néptáncaival szemléltetnek alapvető rendezési algoritmusokat.
Az Algo-rythmics projekt 2007-ben indult. Az első e-learning eszköz lehetővé tette, hogy a diákok a billentyűzetről "bedobolják" az algoritmusok ciklus-vázait ahelyett, hogy beírnák a kódot, illetve, hogy meghallgassák a ciklus-szerkezetek ritmus-dallamát.
A következő lépés a szerepalakítás bevezetése volt. A hallgatókat felkérték, hogy rekurzív algoritmusokat szemléltető forgatókönyveket játszanak el.
Innen már csak egy lépés volt az algoritmus-táncokig. Először sapientiás hallgatók táncoltak, Michael Flatley zenéjére. Később, hogy a kidolgozott algoritmus koreográfiák művészeti szempontból is értékesek legyenek, a projektbe bevonták a Maros Néptáncegyüttest. Így született meg a hat algoritmus-néptánc, amelyek közel 2 milliós nézettséget értek el a youtube videómegosztón és a facebook közösségi oldalon. Az algoritmus-táncok didaktikai értékesítése céljából fejlesztették ki az algo-rythmics.ms.sapientia.ro online oktatási környezetet.
Maszol.ro?

Megtartotta harmadik közgyűlését a Székelyek Fóruma
Megtartotta harmadik közgyűlését a Székelyek Fóruma nevű kezdeményezés. A gyergyócsomafalvi Borsos Géza köré csoportosult székely atyafiak a Székely Nemzeti Tanács „puhasá- gát", a hatalommal szemben használt szűkös eszköztárát kifogásolják.
A 2006. június 18-án „összesereglett minden székelyek Nemzet- gyűlésére” hivatkoztak (Ditrói Székely Nemzetgyűlés – szerk.), amely kinyilvánította, hogy „a magyar nemzet részét képező székely nép élni akar önrendelkezésre való jogával, és ezen jog alapján követeli Székelyföld államon belüli önkormányzását” – írja az Erdély.mának elküldött közleményében a Fórum. Emlékeztetnek, hogy akkor közfelkiáltással eldöntötték, hogy a Székely Nemzeti Tanács 2006. őszén hívja össze a Székely Nemzetgyűlést, hogy az döntsön a székely nép önrendelkezési jogának érvényesítési módjáról
Emlékeztetnek, hogy ebben az ügyben ez év júliusában Nagy Pál, az EMNT székelyudvarhelyi elnöke, és Bíró Edith, a Székelyudvarhelyi Székely Tanács elnöke nyílt levelet címezett Tőkés Lászlóhoz, az EMNT, és Izsák Balázshoz, az SZNT elnökéhez. Megállapítják, hogy székelység mint önszerveződésre és önigazgatásra képes, cselekvő közösség végveszélyben van. A román hatalom régiósítási tervével Székelyföld Trianonját készíti elő, a szórványosodás útjára taszítva a székely népet.
A III. Székely Fórum kijelenti, hogy a döntéshozatalt az önrendelkező székely nép kezébe kell adni. Kijeletik, hogy elérkezett az idő az önrendelkezési jog gyakorlatba ültetésére, azaz az önrendelkező gazdasági, társadalmi és kulturális élet kiépítésére.
A Fórum javaslatot tett a Székely Nemzetgyűlés összehívásának módozatára és annak összetételére vonatkozóan. A Székely Nemzetgyűlést pártpolitikai megfontolásból összehívni nem lehet, sőt, a pártoskodást teljes egészében ki kell zárni a nemzetgyűlési munkából, mert egy Nemzet önállóságát csak a Nemzet egésze (annak képviselői) nyilváníthatják ki.
A Székely Nemzetgyűlésen jelen kell lennie a Székelyföld összes települése küldöttének, a történelmi egyházak képviselőinek, a szakmák és az élethivatások képviselőinek, a székelység kíválóságainak, a tudományos-művészeti-gazdasági-pénzügyi-sportélet reprezentánsainak, az intézmények vezetőinek, mindazoknak, akik közösségi megbízatást, felhatalmazást teljesítenek, vagy annak alapján nyerték el tisztségüket, akikről köztudomású és ezt nyilatkozatban is megerősítik, hogy vállalják székely identitásukat és kinyilvánítják népükkel szembeni elkötelezettségüket.
A Székely Nemzetgyűlést, a Ditrói Székely Nemzetgyűlés határozata értelmében a Székely Nemzeti Tanács hívja össze.
A Fórum szerint a Székely Nemzetgyűlésre meghívást kell kapjanak:
Jeles székely költők, írók, Jeles székely népművészek, Jeles székely tudósok, kutatók, Jeles székely zeneművészek, Jeles székely élsportolók, A Székelyföldön mandátumot nyert és itt élő parlamenti képviselők Összesen 50 személy
A Fórum arra is javaslatot tett, hogy kik legyenek tisztségviselők a Székely Nemzetgyűlés ideje alatt:
A Sapientia Egyetem rektora és két tanszékvezetője, 3 fő A Székely Levéltár igazgatója, 1 fő A Széki múzeumok igazgatói, 1 fő A Székely Népi Együttesek igazgatói A Székelyföldi színházak képviselői, 5 fő A katolikus egyház, 20 fő A református egyház, 12 fő Az unitárius egyház, 6 fővel A bírói kar, 6 fő Az ügyészi kar, 3 fő A Magyar Polgári Párt elnöke és széki elnökei, 8 fő Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és széki elnökei, 8 fő RMDSZ széki elnökei, 8 fő A Székely Nemzeti Tanács elnöke és ÁB tagjai, 15+1 fő Rangidős székely katonatisztek, 3 fő Összesen:101 személy A Fórum szerint küldöttek útján a Székely Nemzetgyűlés tagja:
Minden székely község Települési Székely Tanácsának elnöke és 3 tagja, Minden székely város Települési Székely Tanácsának elnöke és 5 tagja, Minden székely szék Széki Tanácsának elnöke, Minden székely község és város megválasztott polgármestere ?fő Az oktatási intézmények képviselői 8 fővel, A művelődési központok képviselői 8 fővel, A múzeumok, levéltárak képviselői 8 fővel, Az önkormányzatok jegyzőinek képviselői 8 fővel, A helyi rendőrség képviselői 8 fővel, Az önkéntes tűzoltóság képviselői 8 fővel, A közjegyzők képviselői 4 fővel, Az ügyvédek képviselői 8 fővel, A könyvkiadók és könyvterjesztők képviselői 4 fővel, Az orvostársadalom képviselői 8 fővel, A gyógyszerészek képviselői 8 fővel, A kis és nagykereskedelem képviselői 8 fővel, A szállítók képviselői 8 fővel, A közlekedés képviselői 8 fővel, Az gazdaszövetségek képviselői 16 fővel, A vadásztárságok képviselői 8 fővel, Az ipar képviselői 8 fővel, Az ifjúság képviselői 16 fővel, A sport képviselői 16 fővel, A média képviselői 8 fővel, A szakszervezetek képviselői 8 fővel, A román nemzetiség 6 fővel, A cigány nemzetiség 6 fővel, A szász nemzetiség 6 fővel, A csángómagyarság 16 fővel, Az örmény nemzetiség 6 fővel, A Vitézi Rend 8 fővel, Összesen : 186 fő
A III. Székelyek Fóruma azt is meghatározta, hogy a Székely Nemzetgyűlésre kit kell vendégként meghívni: A Román Parlament küldötteit, A Román kormány küldötteit, A román pártok küldötteit, A romániai magyar pártok küldötteit, A romániai magyar szervezetek , szövetségek, egyesületek küldötteit, A Magyar Parlament küldötteit, A Magyar kormány küldötteit, A magyarországi parlamenti pártok küldötteit, A kárpát medencei magyar pártok küldötteit, A Székelyföld testvér településeinek küldötteit, Az Európai Unió tagállamainak küldötteit, Az Európai Néppárt küldötteit, Az Európa Parlament küldötteit, Az Európa Bizottság küldötteit, Az Európai Szabad Szövetség tagországait, Az Európai Régiók Gyűlése vezetését, A Közép-Európai Emberjogi Bizottság vezetését A Vatikán képviselőit, A magyarországi történelmi egyházak képviselőit, A székelyföldi és a nemzetközi írott és elektronikus sajtó képviselőit. A Székely Nemzetgyűlés, mint a Nemzet képviselete az a testület, amely által a Székely Nép (Nemzet) részt vesz az államhatalom gyakorlásában.
A Székely Nemzetgyűlés népképviseleti alapon, az ősi székely nemzetgyűlési hagyományok tiszteletben tartásával jön létre.
A Székely Nemzetgyűlés fő feladata a Nemzet akaratának kifejezése, vagyis a törvényalkotás.
Törvény formájában bármiféle akarat-kijelentés történhet. Jogi korlát nincsen.
A törvényhozó szerv az állam legmagasabb rangú, szuverén szerve; az állami szuverenitás letéteményese.
A Székely Nemzetgyűlés a parlamentáris kormányzat révén a végrehajtói hatalom gyakorlására is befolyással van.
A Székely Nemzetgyűlés tagjait különleges jogi helyzet illeti meg: fokozott büntetőjogi védelem, mentelmi jog.
A Székely Nemzetgyűlés tagjainak alkalmasságát az összeférhetetlenségi szabályok biztosítják.
A Székely Nemzetgyűlésnek a törvényhozói jogkör mellett törvénykezési jogkört is be kell töltenie.
A Székely Nemzetgyűlésen csak az a személy vehet részt, aki a Székely Nemzetgyűlést Előkészítő Bizottság megbízólevelével rendelkezik.
A székelyföldi községek, városok, székek, a székek székvárosai küldöttségét a települési székely tanácsok által összehívott állampolgári gyűlések választják és hatalmazzák fel küldötti mandátummal.
A küldöttek létszáma: községenként 4 fő, városonként 5 fő, székvárosonként 6 fő. A Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának tagjai a Székely Nemzetgyűlés küldöttei.
Erdély.ma

Ki a magyarokkal az országból?
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt zilahi irodájának munkatársait szokatlan látvány fogadta székházuk kapujában, amikor szerda reggel a megszokott időben munkába érkeztek. Ismeretlen tettesek a helyi, és – minden túlzás nélkül – az egész erdélyi magyar közösséget sértő matricákat ragasztottak fel az iroda nyitvatartási órarendjére.
Amint a mellékelt fotó is igazolja, a matricákon a magyarok számára rossz emlékű Avram Iancu arcképe látható a nyomdafestéket nem tűrő „Muie Ungaria” (kb. Leszophatsz Magyarország) és „Afara cu ungurii din tara” (Ki a magyarokkal az országból) feliratokkal.
Püsök Ferenc, az Erdélyi Magyar Néppárt zilahi elnöke ismeretlen tettes ellen feljelentést tesz a Szilágy megyei rendőrségen.
Zilahon mindeddig nem voltak hasonló megnyilvánulások, a különböző nemzetiségek mindig békében éltek egymás mellett, ezért is érthetetlen számunkra, hogy mi sarkallta a tetteseket a sértő ragaszok kihelyezésére. Az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi sajtószolgálata
Erdély.ma

Gazda József: az autonómia a szülőföld megtartását jelentené
A magyar szétszórattatás lelki térképét rajzolta meg Gazda József művészeti közíró. A székely értelmiségi az utóbbi évtizedekben 54 országban járt magyarokat keresve, Új-Zélandtól Brazíliáig a földkerekség sok szögletében jegyezte föl a világban hagyott nyomainkat. Ma is Háromszéken éli a félrelökött magyarság sorsát, mondja a Székelyek Nagy Menetelésre készülve a 77 éves alkotó a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában.
Hol vagytok magyarok: – kiáltja a közíró, a háromszéki Kovásznán élő Gazda József kétkötetes, hatalmas ívű munkájában, amelyet a héten mutattak be az Írószövetségben. A Harmadik ág című alkotás a világban szétszóródott magyarság múltjáról és jelenéről szól.
Az első könyvben a hazátlanná válás kényszerű körülményeiről, a politikai elnyomás, megtorlás, az országcsonkolás, a diktatúra, majd a jobb megélhetés, a karrier reményének folyamatairól ír a szerző.
Az emigráció történetét nézve az első hullám a Rákóczi szabadságharc után következett be, majd folytatódott 1848-49-ben, a 20. század fordulóján az ambiciózusabb szegények áradata özönlött ki, aztán Trianon következett, 1944-ben majd egymilliós nemzetrész sodródott a szovjet invázió előtt a fronttal, majd az 1956-os emigráció következett, a 60-as években Délvidéket, a 80-as években Erdélyt hagyták el sokan, sorolta Gazda József. Majd következik a mai idők egész magyar nemzetet érintő leszorítottsága, amelyben a világmaffia a szegényebb országokat prédának tekinti, s az emberek a munkanélküliség elől menekülnek.
A második, Félszáz ország című kötet a szerző találkozásairól szól. Gazda József ezer embert kérdezett meg a világ 54 országában a megmaradás esélyeiről, mert, ahogy írja „ennyi helyen szóródtak szét levelei a magyar fának. E könyvvel és a benne megszólalók szavaival üzenem, kiáltom minden magyarnak, éljen bárhol is a nagyvilágban, sorsunk a saját kezünkben van.”
A szerző szerint általánosságban elmondható, hogy a magyar egy nagyon individuális, hihetetlenül tehetséges nép, amelyet akár hová dobnak is, mindig talpra tud állni, és képes utcaseprőből is főnökké válni, ugyanakkor a beolvadásban is élen járunk.
Gazda József hangsúlyozta: a reményt nem szabad feladni. Ennek is eszköze az autonómia megszerzésére, a szülőföld megtartásáért szervezett Székelyek Nagy Menetelése október 27-én. „Az autonómia a szülőföld és önmagunk megtartását jelentené, mert minden erő célpontja vagyunk, hogy bennünket el tudjanak pusztítani”, fogalmazott Gazda József.
hirado.hu / Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság
Erdély.ma

Valóban 900 éves Nagyvárad, ahogy ezt egyesek állítják?
Ebben az évben a nagyváradi önkormányzat több rendezvényt is szervez Nagyvárad első írásos említésének 900. évfordulója alkalmából. Természetesen örvendetes az, hogy a román városvezetés felvállalja városunk tekintélyes történelmi múltját és az arról való megemlékezést, hiszen nem olyan régen még csak az 1918 utáni események iránt volt tapasztalható nagyobb érdeklődés.
Az évforduló mégis hiányérzetet kelt, főleg a nagyváradi magyar közösségben, hiszen városunk a magyar történetírás eredményei szerint ennél is régebbi gyökerekkel rendelkezik.
A 900 éves évforduló alapját egy Könyves Kálmán által kiadott 1113-ban készült oklevél adja, amelyben a magyar király összeíratta a zobori bencés apátság (ma Nyitra város része, Szlovákiában) birtokait. Ennek szövege említi a kiváltságlevelet megerősítő püspökök között Sixtus váradi püspököt is: „Sixtus Vvaradiensis” formában, illetve Saul bihari ispánt: „comes Saul de Bychar” formában. Ezt tekinti a román történetírás Nagyvárad város nevének első okleveles említésének. E rövid írás nem engedi meg a részletek kifejtését, azonban pontosítanunk kell, hogy az egyébként hiteles máig fennmaradt oklevél előtt már két évvel 1111-ben, egy hasonló zobori oklevél, mint „Sixtus Bichariensis” említi a váradi püspököt, viszont létezik egy azt megelőző, 1102-re datált, de egy évvel későbbi másik oklevél is, amely ugyancsak „Sixtus Varadiensist” említ, igaz ezt vannak, akik hamisnak tartják.
Miért 1113-tól?
Az 1113-as említés már a szocialista időkben is használatos volt a román történetírásban főleg azzal a céllal, hogy a város kezdeteit későbbre tolják és elszakítsák I. (Szent) László magyar király idejétől és korabeli megalapításától. Mivel az 1113-as eredeti dokumentum ma is létezik, ezért nem lehetett még későbbre tenni a város kezdeteit, viszont a korábbi történelmi források által szolgáltatott bizonyítékokat mind figyelmen kívül hagyták. Az 1113-as dokumentumot a román történetírás mai felfogásában is, a város egyfajta alapító okiratának tekinti, tehát innen számolja Nagyvárad eredetét és kezdeteit. Ezt veszi alapul a jubileumhoz a nagyváradi önkormányzat is, ami azért is meglepő, mert például a Városi Tanács által 2012 áprilisában elfogadott és nemrég kinyomtatott hivatalos Nagyvárad Municípium Statútuma is miután tisztázza, hogy a monostor 1082 körüli megalapítása a település kezdeteit is jelentik a következőket írja: „Egy katolikus püspök első biztos említése a térségben 1111–1113-ból származik, amikor a zobori benedekrendi apátság oklevelében megemlítik Syxtus Varadiensis püspököt és Saul de Bichar ispánt.”
Sajnos a nagyváradi polgármesteri hivatal honlapjának magyar nyelvű változatában, magyar helytörténészek által összeállított Nagyvárad történelme is átveszi a román történetírásban elterjedt hibás nézetet, ráadásul egy mondatban több tévedést is elkövet: „Várad első írásos említése is innen ismert – mint civitas Waradiensis – (a valóságban ez egy 1374-es dokumentumban megjelenő említés!), 1113-ból maradt fenn a zólyomi (a valóságban zobori!) Benedek-rendi apátság egyik oklevelében”. Az tény, hogy a szóban forgó eredeti dokumentum fontos történeti forrás, amely okot adhatna a 900 éves megemlékezésre, azonban nem a várost, hanem Várad első ismert püspökének a nevét említi. (Van egy olyan felfogás is, hogy Várad első püspöke megkoronázásáig Könyves Kálmán volt, azonban ezt máig egyetlen dokumentummal sem sikerült bizonyítani). Ebből persze az is következik, hogy akkor már régebben létezett egy hely, település, ahol a püspökséget megszervezték, amely addigra már olyan jelentőségre tett szert, hogy püspöke az Esztergomból ide helyezett Sixtus, a többi magyarországi (pécsi, veszprémi, kalocsai, egri stb.) püspökökkel együtt erkölcsi garanciát jelentett a fontos dokumentum hitelességére. Természetesen Nagyvárad történetében vannak bőven más események, amelyek jobban megérdemlik az ünneplést, mint ahogy ezt 1892-ben vagy akár 1992-ben tették.
Nagyvárad kezdeteiről
Nagyvárad kialakulásának körülményei homályba vesznek. A kevés történelmi forrás miatt a város kezdetei megértéséhez gyakran a legendákat és hagyományokat is segítségül kell hívni. Várad első említése az írott forrásokban nehezen követhető nyomon. A váradi káptalanra, illetve püspökségre már 1068-ra és 1071-re is találunk hivatkozást, magának a településnek az első említése az 1091–93 közötti időkből származik „populum Varadyensem de Byhor” formában, azonban ezt a kutatók nem tartják hitelesnek. Egyéb említései általában az 1077–1095-ös időszakra, vagyis I. László király uralkodásának idejére és a monostorra vonatkoznak: „locum Varad nominavit”, 1095-ben pedig: „in suo monasterio Uaradin”. Az tény, hogy eredeti és hiteles levelekben I. (Szent) László 14 alkalommal is említi Váradot. A bizonytalanságok ellenére tehát kijelenthető, hogy a váradi káptalan, püspökség, illetve a város gyökerei a 11. század második felébe nyúlnak vissza és az írott forrásokban való – természetesen későbbi – említés már kialakult szerkezetekre utal.
A magyar történetírás I. (Szent) László királynak (1077–1095) tulajdonítja Várad megalapítását, utóbbi vált általánosan elfogadottá, így a köztudatba Várad, mint Szent László városa került be. A Körös bal partján, a mai vár helyén épült fel a monostor, amely a középkorban az egyházi intézmények és épületek együttesét is jelentette. Mivel a társaskáptalanok a nép művelésében is fontos szerepet játszottak, nyilvánvaló, hogy I. László a keresztény egyház megerősítése mellett egyúttal egy város létesítését is célozta. Ez vezérelte a püspökség 1092 körüli idehelyezésében is, hiszen csak a társaskáptalan által Nagyvárad nem válhatott volna később az ország egyik legfontosabb városává. A román történetírás viszont bizonyítottnak véli, hogy Várad nem megalapítás által jött létre, hanem a város hosszú fejlődés eredményeként alakult ki. Az utóbbi időben a város kezdeteit inkább a püspökség Váradra való áthelyezésével azonosították, viszont a várostörténet a település kezdeteit a monostor megalapításához köti. (létezik több olyan város is, ahol püspökség nem volt, csak társaskáptalan, mint Arad vagy Nagyszeben, s mégis jelentős városokká váltak.) Nagyvárad város kezdeteit tehát 1082-re tehetjük. Ilyen értelemben városunk ma 931 évesnek tekinthető.
Dr. Fleisz János

erdon.ro

Kommentár: Amilyen a múlt, olyan a jövőkép
A román történészek a tökélyig fejlesztették azt a módszert, amellyel fából vaskarikát, azaz a magyar történelemből román történelmet tudnak fabrikálni. Ha van még valaki, aki kételkedik ebben, az elmulasztott ellátogatni a nagyváradi önkormányzat által szervezett kétnapos történelemtudományi szimpóziumára, amelyet Nagyvárad kilencszáz éves múltja apropóján szerveztek meg, túlnyomórészt román történészek részvételével.
A váradi városházán tegnap délelőtt kezdődött konferencia hangulatát akaratán kívül is pompásan felvezette az az idős, ősz szakállas bácsi, aki az esemény ünnepélyes megnyitása előtt egy dokumentumot osztogatott a sajtó képviselőinek, amelyiknek már a címe is sokatmondó volt, magyar fordításban körülbelül ez: Az etnikai kisebbségek visszaélnek a mássághoz való joggal és meghamisítják a kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat. A Ioan Ieremia rendező nevével szignált papíros öt pontba szedve szapulta az etnikai kisebbséghez tartozónak nevezett Daniel Vulcu városi tanácsost, a Mária Királyné Színház igazgatóját, aki az „udemerével” kötött politikai alkuval meggyalázta a helyi román nemzeti színházat. Az irományt nem ismertetem teljes terjedelmében, csak annyit ragadnék még ki belőle, hogy az úriember fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a Szigligeti Ede-szobrot a „Horti Miklos” rezsim idején állították fel a színház elé, meg azt, hogy el van keseredve, amiért Nagyvárad napján magyar nemzeti színű bannerek lobognak a Bémer téren, amelyekkel mást ünnepelnek, mint amit ünnepelni illene.
Ilyen előzmény után szinte üdítő volt meghallgatni dr. Nicolae Erdoiunak, a kolozsvári George Baritiu Történelemtudományi Intézet tagjának az előadását a román-cirill írásról azon a szimpóziumon, amelyet tulajdonképpen egy latin nyelven írt dokumentum apropóján rendeztek meg. Hogy a cirill betűs írásnak mi köze van a Könyves Kálmán királyunk által 1113-ban kiadott oklevélhez, az Erdoiu előadásából nem derült ki, de legalább a megjelentek megtudhattak egyet s mást a Nagymorva Birodalomról, Cirillről és Metódiuszról, és persze a román identitásról. Nem kevésébé figyelemre méltó előadást tartott Șerban Turcuș, a Babeș-Bolyai Egyetem professzora. Az ő mondandójának lényege az volt, hogy ha valamit ért is a középkori magyar királyság, abban vajmi kevés érdeme van a magyar etnikumnak. Turcuș nyomatékosította, hogy a magyar királyi hatóság alig volt valami az egyházhoz képest, sőt, a királyi hatóságot az egyház csak amolyan minisztériumnak tekintette, és különben is, a magyar királyságnak két évszázadon át nem volt kancelláriája. És azt se higgyük, hogy a magas egyházi méltóságok, a püspökök magyarok voltak a magyar királyságban. Nem magyarok voltak. Továbbá a magyarországi klérus tagjai közül nagyon kevesen tudtak írni, és akik tudtak, azok az országba behívott idegenek voltak. Nem magyarok. A klérus nyolcvan százaléka írástudatlan volt a XI–XII században; na ők magyarok voltak. És miután Turcuș eloszlatott minden kételyt afelől, hogy ki volt magyar és ki nem volt magyar a középkorban, előállt az aduásszal, ami rávilágít arra is, miért hangsúlyozta beszédében annyira az egyházi hatalom elsőbbrendűségét a magyar királyi hatalommal szemben: a váradi püspökség feltehetőleg egy korábbi, görög-szláv rítusú püspökség volt, azt változtatták át latin rítusú püspökséggé. Azt pedig a hallgatóság kellett továbbgondolja, hogy ez mit is jelent. A város történetének kezdeteit felidéző szimpózium első részében Szent László neve egyetlenegyszer hangzott el, amikor Turcuș kijelentette, hogy szerinte Szent László idejében még nem létezett a váradi püspökség.
Dr. Fleisz János történész megadja azokat a támpontokat, amelyeket ajánlatos szem előtt tartani, amikor román történészek előadásait hallgatjuk Nagyvárad múltjáról. Egy fél mondatot azért átemelnék ide a tanár úr szövegéből, azt amelyik szerint örvendetes az, hogy a román városvezetés felvállalja városunk tekintélyes történelmi múltját és az arról való megemlékezést. De végül az ő cikkéből is az derül ki, amit nekem is tapasztalnom kellett a helyszínen: a román városvezetés egyáltalán nem vállalja fel Nagyvárad múltját, ehelyett a történelemtudomány paravánját felhasználva kreál egy olyan szellemi-érzelmi légkört, amelyben csupán a román nacionalisták érzik és érezhetik jól magukat. Ez a paraván azonban nem tudja eltakarni a jelenlegi városvezetés szándékait, még akkor sem, ha Mircea Malan alpolgármester a konferencia megnyitóján ilyen szép mondattal bájolta el a hallgatóságot: „azért kell tanulmányozni a múltat, hogy megértsük a jelenünket, és erre alapozva tudjuk felépíteni a jövőnket.” A szimpózium első két előadásából kirajzolódó múlt alapján nem lehet kétség afelől, hogy a jelenlegi városvezetés milyen jövőt képzel el a Nagyváradot alapító szent király utódainak. Még szerencse, hogy valamelyest rajtunk is múlik, hogy valóra válik-e az általuk megálmodott jövő.
Pap István
erdon.ro

Díjátadások a Studium gálaestjén
A Studium Alapítvány létrehozásának 15. évfordulójára szervezett rendezvénysorozat pénteki gálaestéjén rövid kulturális műsort követően díjátadásra került sor: a Studium Egészségügyi Sajtó- és Kommunikációs Díját, az alapítvány Kiemelt Támogató Díját és a Studium Rezidensdíjat vehették át a kitüntetettek. Az ünnepi rendezvényen különdíjjal tüntették ki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem alapkőletételénél jelen levő, 95 éves dr. Kovács Endre professzort.
A Marosvásárhelyi Filharmónia vonósnégyesének rövid előadását követően idén is átadták a Studium Alapítvány díjait. A Studium Egészségügyi Sajtó- és Kommunikációs Díjának elnyerésére idén nemcsak az írott sajtó, hanem rádiós kategóriában is meghirdették a pályázatot. A beérkezett pályámunkákat zsűri értékelte, az írott sajtó kategóriában Bodolai Gyöngyi, a Népújság szerkesztője (sajtó), a rádiós kategóriában a Kolozsvári Rádió munkatársai: Papp-Zakor András, Nagy Pál és Székely Balázs osztoztak a díjon. Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) leköszönt elnöke, a sajtós pályamunkákat értékelő zsűri tagja kiemelte a Studium Alapítvány és a MÚRE közötti, több évre visszatekintő jó együttműködést, majd hangsúlyozta, fontosnak tartja, hogy a MOGYE háttérintézményeként működő alapítvány partnernek hívta maga mellé a sajtót, az egészségügyre szakosodott újságírókat, hiszen ők a kapocs a gyógyítók és a társadalom között. "Mindkét fél érdeke, hogy egészségesebb társadalomban éljünk. Az egészségügy valós problémáit, szociális vetületeit felvető pályamunkákat értékelve az alapítvány által létrehozott Egészségügyi Sajtó- és Kommunikációs Díj jó kezekbe került, a díjakon kívül pedig dicséret kiosztását is kérjük, hiszen számos kitűnő, kiváló szakmaisággal megírt pályamunka érkezett be" – jelentette ki Karácsonyi Zsigmond. A sajtó kategóriában a zsűri Nagy Székely Ildikót a szociális érzékenységéért, míg Forró- Erős Gyöngyit elmélyült, tudatos munkássága miatt részesítette dicséretben. A Kolozsvári Rádió szerkesztői a díjat Agyagási Leventétől, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársától vették át, érdemoklevelet Lengyel Noémi, az Erdély FM szerkesztője kapott. A Studium Alapítvány alelnöke, dr. Vass Levente köszönetet mondott a pályázóknak, a zsűrinek valamint a MÚRE képviselőjének, ismertette az alapítvány Reziko elnevezésű programját, majd ezt követően dr. Száva Hunor, az alapítvány ügyvezető igazgatója a rezidensvizsgán legjobb eredményt elért hallgatónak átadta a Studium Rezidensdíjat: idén a rezidensvizsgán 897 pontot elért Koncz Szabolcs kardiológiarezidens kapta a kitüntetést. A rendezvény keretében dr. Brassai Attila professzor méltatta a MOGYE alapkőletételénél jelen levő, immár 95 éves Kovács Endre professzor rendkívüli személyiségét, életútját, akinek Répás Zsuzsanna államtitkár-helyettes asszony adta át az alapítvány különdíját. A Studium Kiemelt Támogató Díját az alapítvány 15. évfordulóján Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára vette át dr. Vass Leventétől.
(antalfi)
Népújság (Marosvásárhely)

Székely Ervin: Összefogás vagy zsarolás?
Borboly Csaba szerint Tőkés Lászlót ismét az RMDSZ-listán kellene indítani a jövő évi EP-választásokon. A Hargita megyei tanácselnök ezt a véleményét két érvvel támasztja alá. Az egyik a Szövetség társadalmi támogatottságának folyamatos csökkenése, a másik a magyar összefogás fölöttébb szükséges volta.
Ami az előbbit illeti, az vitathatatlan, de következmény és nem ok. Az okokról a politikus csak keveset és homályosan ír. Sejtetni engedi, hogy a szervezeten belül gáncsoskodnak a feltörekvő politikusokkal (vélhetően vele), és baj lenne az úgynevezett káderpolitikával is: olyanok kapnak felfutási lehetőséget, akiknek kizárólagos „érdemük” az, hogy nem kedvelik őt (mármint Borbolyt).
Meglehetősen felszínesnek tetsző elemzés a Borbolyé az RMDSZ szavazatvesztéséről. Megítélésem szerint a Szövetségnek nagyobb gondjai is vannak, mint az, hogy egyesek megpróbálnak keresztbe tenni Borboly Csabának. Jómagam sokkal inkább hajlok arra, hogy a gondok okát a képviseltek valós prioritásai és az RMDSZ retorikája közötti egyre nagyobb különbségben lássam. A jól hangzó, de megvalósíthatatlan projektek (Minority SafePack, autonómia) uralják az RMDSZ közbeszédet, miközben a tagság jelentős részének a szociális, oktatási, egészségügyi problémák okozzák a legtöbb gondot. Nem segíti az RMDSZ megítélését az sem, ha lényeges, országos kérdésekben, mint például a régiósítás, az RMDSZ vezetői egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesznek (például épp a hivatkozott politikus vizionált egy Hargita, Kovászna, Maros, Beszterce-Naszód régiót, miközben az RMDSZ már évek óta benyújtotta saját elképzelését a gazdasági-fejlesztési régiók kialakításáról), de ide sorolhatnám a Hargita Megyei Tanács elnökének javaslatát arról, hogy Tőkés esetlegesen az RMDSZ-listáján induljon, s annak hanyadik helyét foglalja el.
Ez utóbbinak olyan taktikai és elvi döntésnek kellene lennie, amely a Szövetség belső fórumain lefolytatott viták eredményeként születhetne meg. Meglehetősen visszatetsző, ha valaki a legitim szervezeti fórumokat megkerülve profitálni kíván a választók egy körében bizonyosan népszerű gondolat felvetéséből.
Tartok tőle tehát, hogy a szavazatvesztésnek az igazi oka a minden bizonnyal létező gáncsoskodások és kontraszelekciós mechanizmusok mellett elsősorban a Szövetség belső nyilvánosságának, demokráciájának a sérülése, a politikai program reális alapokra helyezésének késlekedése, a populista jelszavaknak tett engedmények – ezen a helyzeten Tőkés felvétele a listára nem segítene, hanem épp ellenkezőleg, rontana.
Ami pedig az összefogás szükségességét illeti, annak a szavazatok maximálásán túl tartalmi elemei is kellene hogy legyenek. Ennek hiányában 2009-ben pontosan az történt, amit most Borboly javasol, a következmény pedig az lett, hogy az RMDSZ három EP-képviselőjéből kettő a Szövetségért, egy pedig ellene politizált az Európai Parlamentben. És bár a politikában nincs sok helye a morális megfontolásoknak, nem tartható sem etikus, sem célravezető megoldásnak, hogy miközben Winkler Gyula erején felül teljesítve képviselte az RMDSZ érdekeit, most azért kellene kampányolnia, hogy Tőkés még öt évig „ciánosbélázhasson” az EP-ben.
Tőkés felvétele a listára az RMDSZ aktíva és a tagság számára azt bizonyítaná, hogy a politikai karriernek a Szövetségben a szorgos és elkötelezett munkán kívül van egy másik útja is, nevezetesen a zsarolás.
Azzal a taktikai megfontolással kapcsolatban, miszerint ha Tőkés nincs a listán, akkor elképzelhető, hogy az RMDSZ nem jut be az EP-be, arra szeretnék figyelmeztetni, hogy a kérdés kétélű. Mert ő valóban megmozdíthatja az EMNP néhány százalékát, de könnyen eltávolíthatja az RMDSZ hagyományos szimpatizánsait, akik nem éreznék magukat képviselve a Tőkés által fémjelzett listán. Amit az RMDSZ nyerne a réven, azt – ha nem jóval többet – elveszítené a vámon. Maszol.ro

Nem kell a történelemoktatás
Olvasom, hogy bár lehetne oktatni, Székelyföldön alig van, aki A székelység történetét tanulná. A tankönyv megvan, jól van, akár a könyvtárakban is meg lehet találni. Az ember és a szegény tanulók feje nem káptalan, hogy mindent belegyömöszöljünk.
A tudás megvan, jó helyen, a történelemkönyvekben. Úgy látszik, a múlt megismerésére nem mutatkozik túl nagy igény. Lám, Kádár Gyula Történelmi magazinjának is be kellett szüntetnie megjelenését, érdeklődés hiányában. Ettől még igazi székelyek vagyunk! Különben is, annak bizonyítására, hogy székely vagy, egyáltalán nem szükséges vizsgát tenned A székelység története című tantárgyból. Nem baj, ha nem ismered őseid történetét, attól még lehetsz büszke rá. Ki kérdezi, hogy mit tudsz a székelyekről, miközben fél téglával vered a melled, ismételgetvén, hogy igenis székely vagy?! Senki. Ha a csíksomlyói búcsúban bicskával eszed a vattacukrot, rögtön látják, hogy az vagy. Történelemtudásból bőven elég, ha tudod, hogy Csaba királyfi vitézkötéses lován felverte a port a csillagösvényen. Bár az is lehet, hogy nem is volt por, mivel a Tejút azért lehet tejút, mert sepréskor tejjel locsolják, hogy ne porozzék. Azóta viszont a technika annyit fejlődött, hogy most már Csaba királyfi sem lóháton közlekedik, hanem űrhajóval fog eljönni, hogy minket győzelemre vezessen. Aztán azt is minden magát székelynek valló tudja, hogy Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva, mint a lányok kapuja május elsején, zöld ággal. Arról is hallott mindenki, hogy Kossuth Lajos azt üzente... És mindnyájunknak el kell menni. De ki tudja merre, merre?… Aztán honvéd áll a Hargitán, lóháton. Ennyi elég is a székelyeknek történelemtudásból. Különben is, nagyon jól meg tudjuk tanulni a hazai tankönyvekből Románia történelmét, amelyben benne vagyunk mi is. Számunkra annyi legyen elég, hogy eléggé el nem ítélhető módon leigáztuk az őslakosokat. És ráadásul ezt az elnyomó politikát máig folytatjuk. Szerencsére, román honfitársaink harcosan lépnek fel minden ilyen kísérlet ellen, és megvédik magukat. Most is, amikor Marosvásárhelyen felforgató elemek irredenta feliratokat osztogattak, amelyeken magyarul is fel volt tüntetve a zöldségek neve, így próbálván elnyomni az ottani zöldségek román nevét, hogy megvédték a román pityókát, hagymát, murkot! A Románok Fórumának is állandó megelőző csapásokat kell mérnie a magyarokra, mert jól tudják ők, legjobb védekezés a támadás. Mert a székely magyarok is folyamatosan alantas harcot vívnak kétnyelvű feliratok óhajtásával, székely zászlókkal, városzászlóval. A román államnak állandó éberségben kell tartania nagy honvédőit, mert – szerintük például – a székelyeknek állítólag félkatonai alakulataik vannak, amelyek tagjai állandóan lovas kiképzéseket tartanak, mint legutóbb is a Székely Vágtán. Később ezek továbbképzésre mennek Budapestre, a Nemzeti Vágtára. Aztán nagy titokban, ki tudja, nem fegyverkeznek-e, fenvén fakardjaikat és bicskáikat?
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kárpát-medencei magyarság információs pontja
Az MTVA Kós Károly Kollégiuma a környező országokban élő magyar közösségek új információs pontja lett – mondta Havasi János, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) határon túli kapcsolatok különmegbízottja hétfőn, a kollégium Kisebbségi lét és identitástudat a Kárpát-medencében című békéscsabai konferenciáján.
A kollégium – az MTVA külhoni magyar médiaműhelyeket támogató tanácsadó testülete – segítségével a magyarországi közmédia hallgatói első kézből kapnak hiteles információt a Kárpát-medencében élő magyar közösségek társadalompolitikai, kulturális és gazdasági eseményeiről – magyarázta. Hozzátette, hogy a kollégium munkájának köszönhetően a közmédiának ma már a Kárpát-medence 67 pontján van tudósítója.
Havasi János előadásában a határon túli műsorokat az MTVA sikerágazatának nevezte. A műsorszerkezet egységes, a háttér- és a riportműsorok mellett a belpolitikai hírműsorokban is megjelennek a külhoniak aktuális hírei és közszereplőinek nyilatkozatai, míg korábban azokat külpolitikai hírként kezelték.
Az idei év kiemelt feladata a képzések és továbbképzések bővítése a külhoni magyar nyelvű sajtó munkatársainak – fűzte hozzá.
A konferencián előadást tartott Duray Miklós felvidéki politikus Szófondorlat és azonosságtudat címmel a kisebbségi szóhasználat és a nemzeti identitástudat történelmi összefüggéseiről. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója pedig a nemzeti integráció lehetőségeiről és a nemzeti identitás formálásában meghatározó intézményrendszer jelentőségéről beszélt. A konferencia délután Göncz László történész, szlovéniai parlamenti képviselő előadásával folytatódott, aki a muravidéki magyarság nemzettudatának alakulását és jelenlegi állapotát ismertette. Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke a kárpátaljai magyarság helyzetéről beszélt. A konferencia hétfői első napját Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnöke előadása zárta, előadásának témája a magyar újságírói identitástudat Erdélyben.
A kétnapos békéscsabai konferencia második napján, kedden előadást tart Szili Katalin, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságán belül működő autonómia albizottság elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

A külhoni magyar kisiskolások évének eddigi eredményeiről, a nagyvárosi szórvány problémáiról és a Kárpát-medencei magyar szórvány napjának rendezvényeiről tárgyalt a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) szakbizottsága keddi ülésén Budapesten.
A nemzetpolitikai államtitkárság MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a testület ülésén Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az idén már a Kárpát-medence minden régiójában november 15-én tartják a szórvány napját. Ezzel is szeretnék felhívni a figyelmet a szórványban élő magyarok sajátos problémáira és identitásuk megőrzésének fontosságára.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója hangsúlyozta, hogy a Magyar nemzetpolitika – A nemzetpolitikai stratégia kerete című dokumentum célja a gyarapodó magyar közösségek támogatása és az asszimiláció csökkentése, amely különösen a szórványterületeken fontos. A szakember ismertette az ezen célok megvalósítására indított kiemelt programokat, elsősorban a 2013 – A külhoni magyar kisiskolások éve program eddigi eredményeit és tapasztalatait.
Az igazgató beszámolt a programot népszerűsítő Kárpát-medencei körútról, amelyen a program huszonkét helyszínre jutott el, és nagyjából ötezer külhoni magyar kisiskolást mozgatott meg. Elmondta, a külhoni magyar pedagógusok módszertani csomagokat kaptak és régióspecifikus, közösségépítő továbbképzésekben vehettek részt, amelyek hozzájárulnak az egész kicsi gyerekek és az iskoláskorúak sikeres magyar nyelvű oktatásához is.
A közlemény szerint a szakember felhívta a figyelmet arra, hogy a szórványban élő magyar szülők jóval nagyobb arányban íratják gyermekeiket többségi iskolákba, mint a tömbmagyarság tagjai, ezért magyarságuk megőrzése szempontjából a környezetükben élők jelentik a legnagyobb kihívást.
Az idei év tapasztalatai mellett felhívta a figyelmet a kutatóintézet novemberi szórványkonferenciájára is, amelyet a szórvány napjához kapcsolódva rendeznek meg. A konferencia célja, hogy a magyarországi közvélemény minél szélesebb rétegei is megismerhessék a szórványban élők körülményeit és az őket segítő programokat.
Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke a nagyvárosi szórvány gondjairól beszélt, arról, hogy a Kárpát-medence országaiban végzett 2011-es népszámlálások alapján a régió összes országában csökkent a magyarok lélekszáma és egyben arányszáma is. Hangsúlyozta, ez a csökkenés különösen a szórványterületeken, főleg a nagyvárosokban jelentős. Véleménye szerint a további csökkenés lassítása érdekében a nagyvárosokban élőknek olyan programot kell kidolgozni, amellyel kiemelten a lakótelepeken élő magyarokat lehet elérni.
(MTI)

Bereznay András
OLVASÓI LEVÉL
Erdélyi kiadású magyar történelmi atlasz – ünnep, vagy gyász?
A történész-térképész több szempontból bírálja a Cartographia kiadónál megjelent, középiskolákban terjesztett magyar nyelvű történelmi atlaszt.
(Rövidített változat)
Idén szeptemberben az RMDSZ részéről erdélyi kiadású, magyar nyelvű történelmi atlasz kiosztására került sor az iskolákban. Bár – a Pozsony közeli Somorján megjelent – Erdély történetét bemutató atlasz 2011 óta már létezik: t.i. a sajátom, a mostani az első eset, hogy Erdélyben magyar történelmi atlaszt adtak ki. Annál inkább jelent meg ott román kiadvány a húszas és a harmincas években. Magyar részről volt tehát behoznivaló. Ez azonban az Erdély múltjával kapcsolatos eltérő álláspontok ismeretében nem pusztán a kiadás nyelvére értendő, hanem úgy is, hogy ideje volt, hogy román történelmi atlaszoknak – különösen a Ceasuescu-diktatúra korában megjelenteknek – a román nemzetfejlődés sajátosságaiból eredő, valaha csak naív, de azóta a vizsgálatok próbáját ki nem álló, mára merőben atavisztikusan ható kitalációi mintegy a helyükre kerüljenek. Végtére is Romániát demokratikus országnak szokás tekinteni, ahol nem jöhet többé szóba az állam képviselőinek nézeteivel esetleg nem egyező történetfölfogások megfogalmazásának eltiltása. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak korábban kérdőjelezte meg a diktatúra által azután fölkarolt, hatalmilag erőltetett áligazságokat nem egy román történész, de annak bukása óta is jelentkeztek román oldalról mérvadó kritikus hangok a múlt tényeit politikai célok szolgálatában átlépő mítoszok mintegy hivatalos intézményesítésével szemben. E kérdésekben nem „a” magyar történetírásnak van vitája „a” románnal, hanem a tárgyszerű tényföltárás áll szemben a tudományon kívüli mítoszokkal. Az utóbbiak propagálása iránt helyzetükből adódóan is közömbös magyar történészek mindenesetre – eddig – a történetírás oldalán szoktak állni. Még a most kiadásra került atlasz mennyiségileg döntő – nem ebbe a kiadványba készült – részét is szerzői, minden hibája mellett, azért tudományos igénnyel állították össze. Az erdélyi magyar nyelvű atlasz többsége a Kartográfiai Vállalat először 1959-ben megjelent atlaszának a további kiadások során módosított, gazdagított, helyenként javított, néhol tovább rontott, összességében a Magyarországon forgalomban lévőktől alig különböző újabb változata. Új elemek ebbe lényegileg csak Románia mai területének története vonatkozásában kerültek. Az atlasz tehát nem önálló munka, a magyarországi kiadványhoz képest újnak számító térképei sem azok. Mivel a Cartographia (a Kartográfiai Vállalat utóda) Középiskolai történelmi atlasza, amelyre a kolozsvári Cartographia kiadványa leginkább emlékeztet, Erdélyben hozzáférhető, erdélyi kiadására nem volt szükség. Ha az RMDSZ magyar nyevű történelmi atlaszt kívánt az iskolákba juttatni, azt is terjeszthette volna. Az új atlasz megjelentetését csak Erdély történetét a magyar diákok számára közelebb hozó, azt tárgyilagosan bemutató bővítés indokolhatta. Ehelyett az atlasz megfelelő „új” részében Románia egész mai területére nézve a magyar diákok román atlaszokból ismert, tényszerűtlen román elfogultságoknak ezúttal magyar kiadótól közreadott, magyar nyelvű, sőt az RMDSZ által is hitelesített, ugyanakkor kollektív önbecsülésüket minden bizonnyal csak aláásni képes, a román nacionalizmus gondolatvilágától, és csak attól átitatott, a diákokra bizonyára elnemzetlenítően ható, de több ponton másként is problematikus, az adott összefüggésekben igen különös indoktrinációt kaptak. Anyja tejében főzik a gödölyét.
Az atlaszban probléma probléma hátán jelenik meg. (Lásd az írás teljes változatát.) Olykor a magyarországi kiadványból kölcsönzött részletek sem kielégítőek, a magyar, illetve a román történelem egyes részletei tekintetében sem. Ez sajnos jól harmonizál az atlasz egészével. A kép időnként megdöbbentő. Amikor a magyar kiadványokból származó térképeket az 1971-ben megjelent, a diktatúra nemzeti mítosz gyártásának kartográfiai tobzódását képviselő Atlas istoricból származókkal kombinálta a kiadó, talán úgy gondolta, „jut is, marad is”. Így azonban nem lehet a történelmet térképezni. Lehetetlen dolog a tényeket árunak tekintve akármitől is vezettetve a múltból szeleteket mintegy „adni”, így való és valótlan között egyensúlyozni, úgy hogy azért mindenki úgymond jól járjon. Ez végtelenül komolytalan, hacsak a Cartographiának nincs szabadalma a fából vaskarikára. Mi késztethetett ilyesminek az átvételére? Vajon a román állam olyan föltételhez kötötte az atlasz romániai iskolákban terjeszthetőségét, hogy annak a tények eltűrt bemutatása mellett azért effélét is kellett tartalmaznia? Vagy a Cartographia ment szolgaian elébe a múltból örökölt óvatosságból egy csak elképzelt elvárásnak? Egy törzshelyét tekintve magyarországi cég? Vagy egész másról lenne szó, arról, hogy a tervezőknek annyira nincs fogalmuk a történelemről, hogy nem is tudtak volna arról, hogy ha föladatuk az atlasznak román vonatkozású témákkal bővítése, arra általában forrásként sem az Atlas istoric sem más létező román atlasz nem alkalmas, ha ugyanis nem kívánnak kiadványukban fikciót szerepeltetni? De ha így hozzá nem értésükben nem is azonosították talán a román forrás használhatatlanságát, ne látták volna azt sem, hogy az tartalmilag mennyire összeegyeztethetetlen atlaszuk nagyobb részével? Közömbösek lettek volna mind a történeti hűség, mind a következetesség szakmai elvárása tekintetében, de még cinikusan felelőtlenek is afelől hogy mit juttatnak a diákok kezébe? Nem tudom eldönteni, szerencsére ez nem is az én dolgom. Annyi biztos, hogy e kérdések joggal merülnek föl bárkiben, aki az atlaszt kézbe veszi és legalább konyít az érintett dolgokhoz. A lektorok és az RMDSZ illetékesei nem tartoztak ezek közé? Bárhogyan is volt, a kiadvány botrányos. A mitizált korai román egység klasszikus témáját közvetíti például a magyar diák fejébe az a térkép, amelynek igen sokat eláruló címe „Erdély, Havasalföld és Moldva Mihai Viteazul fejedelemsége alatt (1600)”. Figyelmen kívül hagyva annak a már sok helyen elmondott valótlanságát, hogy Mihály valaha is Erdély de akár Moldva fejedelme lett volna, a magyar diákokokat a cím megfogalmazása e vonatkozásban akkor is be kívánja csapni, ha a jelmagyarázatban a Mihály „fejedelemsége” kifejezést a „vezetése” szóvá tompítják. Teljes meghamisítását jelenti a történeti tényeknek az a – román térképeken szokásos megjelenítés, hogy mintha akkor, amikor Erdély Mihály kezén volt, egyben a Részek is mind ellenőrzése alatt lettek volna, holott nagyobb részük nem volt.
Ugyanilyen szellemű az 1848–49-es eseményeknek a mai Romániára eső részével foglalkozó átvétele. Azonnal szembeszökő és elárulja a románból történt átvételt, hogy nagytáj-névként, megjelenik a térképen a „Körös-vidék”, továbbá a „Máramaros” fölirat. Magyar térképen ez értelmezhetetlen. Máramaros megyeként ugyan létezett, de egyedüli kiemelését a többi közül semmi nem indokolná, „Körös-vidék” nevű politikai nagytáj pedig magyarul nincs, 1848–49-ben különösen nem volt. Világos, hogy 1919 utáni román fogalmaknak a magyarba – visszavetítőlegesen is – áterőltetéséről van szó, vagyis a magyar diákok fejébe hagyományaiktól idegen fogalmak plántálása, térszerkezet látásuknak ha magyarul is, de fogalmilag a románná alakításával asszimilálásuk előmozdítása a cél. A kép más vonatkozásban még sokkal megdöbbentőbb. A kor eseményei úgy kerülnek bemutatásra, mintha mindaz ami 1848–49-ben Erdélyben és körülötte történt lényegileg, vagy főként román ügy lett volna. A hadvezérek közül egyetlen egy szerepel: a havasalföldi Magheru, azaz magyar, orosz, vagy osztrák katona neve egy sem. Igaz, hogy a szomszédos, a magyarországi atlaszból eredő, a magyar szabadságharcot bemutató térképekről – ahol viszont az unió szintén elsikkad – több derül ki, de ez csak enyhíti, nem oldja föl az itt tapasztalható nehézséget. Se Bem, se Gábor Áron. Annál inkább szerepel Avram Iancu, nem ugyan a fő térképen, hanem a mócföldi szembenállást – mintha az lett volna 1848–49-ra nézve a meghatározó – külön térképre kiemelve. Ami a szemléletet illeti, ez magáért beszél. Kár, hogy az RMDSZ illetékesei – úgy látszik – nem hallották meg a szavát. Ha az eddigiekkkel a térkép nem borított volna föl minden elképzelhető egyensúlyt, megteszi azzal, ahogyan – már nem is az 1971-es atlaszból, de a múltba vetített román területi igények térképrevitelével még annak bizarr irracionalitásán is helyenként túlmenő 1984-es másik Pascu nevével fémjelzett atlaszból véve át azt a valóságot semmibevevő megközelítést, amellyel Moldva színével szerepeltet keresztcsíkozást a hozzá semmilyen tekintetben nem tartozó Besszarábia és Bukovina területén, és hasonlóan alkalmazza Havasalföld színét Dobrudzsára, amihez pedig a román fejdelemségnek semmi köze sem volt. Ami látható, térképi irredenta.
Az atlasz utolsó, az Atlas istoricból származó átvétele A román hadsereg részvétele a II. világháború végén zajló hadműveletekben című térkép. Itt elsősorban a téma maga az, ami – a román szempontnak egy magyar atlaszban kevéssé indokolt szerepeltetése miatt – meglepő. Bármennyire is román állampolgárok azok a magyarok akiknek használatára az atlasz készült, amiről szó van, a korban nem az ő ügyük volt, illetve nem fölmenőiké. Kissé ízléstelen itt ezért a lihegés a román hadi dicsőség mintegy lobogtatására. Ettől eltekintve föltűnő, hogy a front 1944–45-es, Duna-medencei mozgása bemutatásakor nem a korabeli országhatárok között ábrázolja a katonai fejleményeket a térkép, hanem az 1954 utáni határok között, amint az Atlas istoric megfelelő térképe. Ez ellentmondásos, oda nem illő, és alighanem az az igyekezet magyarázta, hogy elkerülhesse a térkép az akkori – Észak-Erdélyt is magában foglaló – Magyarország megjelenítését.
Világos tehát, hogy az alkalmat, hogy a román történelmi atlaszkészítés torzításait végre a múlt tényeinek bemutatásával ellensúlyozzák, a kiadvány arra fecsérelte, hogy a Romániában részben már korábban, de főként a kommunista diktatúra idején térképre vitt képtelenségekkel vezesse félre saját történelmük tekintetében a magyar fiatalokat és így tegyen jó szolgálatot román nacionalista törekvéseknek. Hogy az RMDSZ-t erre mi késztette, arról csak találgatni lehet. Akárhogyan is, a tárgyalt atlasznak a megjelentetése abban a formában, ahogyan történt, annyira szembeszökően nem szolgál magyar érdeket, hogy szinte földolgozhatatlan, hogy azt éppen az erdélyi magyarság legfőbb érdekvédelmi szervezete terjeszti (méghozzá tankönyvként). Mindent összevéve az atlasz a „kedvezményezett” diákok magyar történelmi tudatának leginkább összezavarására, ezzel meggyöngítésére, elnemzetietlenítésére alkalmas.
Ez azonban nem minden. Az egész munkát körüllengi a Román Szó Szentségének egy – itt – disszonáns tisztelete, a többségi nemzet nyelve iránti, nyugaton ismeretlen – a román források nyakába sem varrható – szervilitás. Ez részint a helynevek visszaadásából vezethető le.
A tárgyalt atlasz rendkívül következetlen – és teljességgel elfogadhatatlan – helységnév megjelenítés gyakorlata az, hogy a középkori Havasalföld és Moldva területén – különösen amikor a terület a román ellenőrzés egy formája alatt van – minden csak románul kerül kiírásra, tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses településnek van-e magyar neve. Hasonló elvet más területekre nézve azonban nem érvényesít. Vagyis olyan furcsaságokkal találkozunk, hogy míg az atlasznak nincs nehézsége azzal, hogy Bécset, Krakkót, Párizst magyarul írja ki, a Bukarest szó a térképeken nem szerepel, mintha tűrhetetlen volna, hogy a romániai magyar diák mást, mint Bucurestit lásson. A kép ezáltal nem egyszer bizarr. A történelmi térképészetben ismert minden logika helyébe – bár nem mindig – a román név exkluzivizálása, ezzel fetisizálása lép. Teljes a zavarosság, az átgondolatlanság, a káosz. Mindezek után nézőpont kérdése, hogy meglepően-e, vagy sem, de elég különös, hogy Erdélyben a Romániához tartozás korában is magyarul jelennek meg a helységnevek. Fölfoghatatlan, miért nem lehetett ugyanezt az elvet a Kárpátokon túli helységek nevére is érvényesíteni ugyanazon a térképen? Igencsak furcsán fest Nagyrománia térképén Kolozsvárt olvasni egyfelől, Bucurestit másfelől. Mintha a készítő itt is kompromisszumra törekedett volna – „jut is, marad is” erőlködésre – megint olyasmiben, amiben annak helye nincs. Egészen egyszerűen félre kellett volna tennie minden nemzeti szempontot, a magyart ugyanúgy mint a románt, mivel az ilyesmi nem odatartozó, ahelyett, ahogyan – úgy látszik – eljártak, hogy megpróbálták valamiképpen összeötvözve érvényesíteni a kettőt.
Vegyes áldás a magyar és román uralkodók listája is az atlasz végén. Hasznos önmagában véve – az ilyesmi mindig az – de problematikus azáltal, hogy a román uralkodók nevét – amint Vitéz Mihályét (és másokét) a térképen – egytől egyik románul közli. Ez a Romániában ma már – több személyes tapasztalatom győzött meg róla – sokszor magyarok által is magától értetődőnek tekintett gyakorlat valójában igen furcsa és szokatlan. A magyar nyelvben – másokban is – bevett szokás más országok akármilyen nyelvű uralkodói nevének lefordítása. Senkinek sem jutna eszébe például, bizonyára erdélyi magyarok körében sem „Elizabeth the Second”-ot emlegetni, amikor az angol királynőről, Második Erzsébetről van szó. Ugyanígy, az orosz cár esetében is Nagy Pétert mondunk, nem Pjotr Velikijt. Mitől lenne más a moldvai Jó Sándor, vagy Nagy István neve? Az atlasz készítői úgy viselkednek, mintha e nevek valamilyen szó-mágia tárgyaiként csak román alakjukban lennének egyedül hitelesek, valamilyen szentségtörést, netán magyar nacionalizmust jelentene őket lefordítani. Úgy valahogy, ahogy a katolikus egyház sokáig egyedül a latint tekintette a szentmisére megfelelő nyelvnek, vagy ahogyan a Koránt az iszlám világában a hívők csak arabul tartják autentikusnak. Az ilyesminek uralkodók neve használatában, kizárólag mint az asszimiláció eszközének lehet helye. Egy nyelv sem erőltetheti a magáénak akár csak egy elemét is egy másikon beszélőkre, semmilyen racionalizálással, vagy jogcímen anélkül, hogy elnyomó legyen. Amint természetes, hogy románul például egy francia uralkodót Ludovic al XIV-lea-ként említsenek, kifogásolhatatlan az is, hogy magyarok román uralkodók nevét magyarul használják. Így a magyar nyelvű atlasz gyakorlata, amint térképi vonatkozásban nem kevés eleme, a románosítás eszközének tekinthető.
Ésszerűnek tartanám a kiadványnak az iskolákból való mielőbbi bevonását és helyesen informáló, átgondolt, értékeket képviselő újjal helyettesítését.
Magyari Tivadar
REPLY Magyari Tivadar, az RMDSZ főtitkárhelyettese Bereznay András észrevételei kapcsán
A szövetség oktatási ügyekért felelős szakembere a történész-térképész kritikáira válaszol, amelyeket a magyar nyelvű, iskolákban terjesztett történelmi atlaszról fogalmazott meg.
Az RMDSZ főtitkársága tankönyv és taneszköz programjának keretében jelentős pénzösszegre pályázott, hogy a korábbi évekhez hasonlóan taneszközöket tudjon vásárolni és ezeket magyar oktatást működtető iskolák rendelkezésére bocsájtsa. Ezt a pályázatot sikerült elnyernie. Az idéni újdonság volt egy történelmi atlasz vásárlása és kiosztása, 3500 példányban, modern, tetszetős kivitelezésben. A Magyarországon szaktekintélynek számító Cartographia Tankönyvkiadó atlaszát vettük meg és juttattuk el az iskoláknak. A kiadó ajánlata azért is volt fontos – azon kívül, hogy megfelelt a közbeszerzési kívánalmaknak –, mert vállalta, hogy erdélyi magyar középiskolai szakoktatókkal konzultálva, ezt az iskolai segédeszközt átalakítja, úgy, hogy az közelítsen a romániai tantervhez, de úgy is, hogy az Erdély-képet és magyarságképet megfelelően tükrözze, miközben ezek a román tantervben csak nagyon szórványosan, leegyszerűsítve és torzítva jelennek meg. A hivatalos román tanterv teljes mellőzése irreális tervezet lett volna, és egy köztes, diplomatikus megoldás hiányában az iskolák nem is vállalták, hogy használni tudják az atlaszokat. A hazai magyar történelemtanárokból álló munkacsoport megalakult, és a történészek közötti szakmai egyeztetések hónapokig tartottak.
Ezt az atlaszt bírálja több szempontból Bereznay András, a távoli Londonban élő kartográfus és történész. Bírálatát megmutattuk a helybeli történészeknek és a

Budapestről és Felvidékről is támogatják a székelyek nagy menetelését
Az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága támogatja az október 27-én tartandó székelyek nagy menetelését. A testület erről szóló állásfoglalását tegnapi budapesti ülésén egyhangúan fogadta el. A dokumentumban kiemelték: meggyőződésük, hogy az elérendő cél, az autonóm székelyföldi régió létrejötte megfelel a szubszidiaritás európai elvének, amelyet az Európa Tanács által kiadott több dokumentum is kifejez, és az Európai Unió számos országában működik.
A bizottság ismét kinyilatkoztatja, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogatja a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségeknek az európai gyakorlattal összhangban levő autonómiatörekvéseit – áll a nyilatkozatban. László Lajos, a Székelyföld Társaság titkára kiemelte: kérést fogalmaznak meg mindenki felé, és ezt az ügyet össznemzeti és pártok feletti ügyként kezelik. Az SZNT vár és hív mindenkit, hogy támogassa a kezdeményezést – tette hozzá.
Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke azt mondta: szimpátiával figyelik a megmozdulást, amit fordulópontnak tartanak az autonómiáért folytatott küzdelmükben. Legalább három helyen – Dunaszerdahelyen, Párkányon és egy kelet-szlovákiai helyszínen – szimpátiatüntetést tartanak egyidejűleg, és várhatóan levélben fordulnak a román miniszterelnökhöz az autonómia kérdésében. Ha öt-tíz éven belül nem sikerül előrelépést elérni, akkor a megszűnés szélére kerülnek ezek a közösségek – figyelmeztetett.
Varga László (KDNP) egy választópolgár megkeresése nyomán felvetette, hogy az érintettek kezdeményezzék, szólaljanak meg a harangok is a tüntetés időpontjában. Szávay István (Jobbik) azt mondta: kezdettől fogva támogatják az SZNT törekvését a témában, és szimpatizánsaik ott lesznek a rendezvényeken. Csóti György (Fidesz) szerint a megmozdulás sorsdöntő momentum lehet az autonómiatörekvések folyamatában, és a sikere nagyon fontos. Teljes körű összefogást és részvételt szorgalmazott. Csaknem száz magyarországi település, illetve fővárosi kerület polgármesterének írt levelet Szabolcs Attila (Fidesz–KDNP), Budafok-Tétény polgármestere, kérve, hogy csatlakozzanak a székelyek október végi nagy meneteléséhez. A kerületi polgármester elsőként azon városvezetőket szólította meg, akik már kitűzték azokat a székely zászlókat, amelyeket a budafok-tétényi önkormányzat adott át nekik. Szabolcs Attila emlékeztetett rá: idén februárban szolidaritásuk és összetartozásuk jeléül elsőként tűzték ki a székely zászlót a kerületi önkormányzat homlokzatára, ugyanakkor elmondta, hogy ők Maksán kapcsolódnának az ott négy kilométernyi hosszúságúra tervezett élőlánchoz.
Háromszék
Erdély.ma

Európai Polgár-díj a moldvai Nyisztor Ilona népdalénekesnek
Az Európai Polgár-díjat az uniós tagállamok polgárai közötti kölcsönös megértést hatékonyan elősegítő egyéneknek vagy szervezeteknek ítélik oda évente. A díjat Martin Schulz, az Európai Parlament (EP) elnöke adta át.
Martin Schulz, az Európai Parlament (EP) elnöke átadta az Eu- rópai Polgár-díjat az idei kitüntetetteknek – köztük a magyarországi Farkas Gábornak, továbbá a Raoul Wallenberg Egyesület képviselőjének, valamint a romániai csángó Nyisztor Ilonának – az EP brüsszeli székházában tartott szerdai ünnepségen.
Az Európai Polgár-díjat az uniós tagállamok polgárai közötti kölcsönös megértést hatékonyan elősegítő egyéneknek vagy szervezeteknek ítélik oda évente.
A Moldvában élő Nyisztor Ilonát Tőkés László erdélyi néppárti EP-képviselő ajánlotta a kitüntetésre. Az énekes és óvónő a pusztinai közösségi házban kifejtett nevelői, népzene- és népitánc-oktatói tevékenységével a különböző európai kulturális közösségek értékei iránti nyitottságra neveli a gyermekeket. Ezen túlmenően az Európa Tanács parlamenti közgyűlése előtt 1999-ben saját életútjáról beszámolva elősegítette azt, hogy európai szinten tudatosodjék a csángó kultúra veszélyeztetettsége.
Magyarországról idén két kitüntetett van. Egyikük – Tabajdi Csaba szocialista EP-képviselő ajánlására – Farkas Gábor kulturális szervező és középiskolai tanár, aki 1990 óta szervez kétévente nemzetközi gyermektalálkozókat egymás kultúrájának jobb megismerése érdekében. Eddig 12 ilyen találkozó jött létre, amelyek közül a legutóbbin, a tavaly júliusban tartott kecskeméti találkozón csaknem 1200 gyermek vett részt 21 különböző országból.
A másik magyarországi díjazottat, a Raoul Wallenberg Egyesületet Herczog Edit – ugyancsak szocialista – EP-képviselő ajánlotta a kitüntetésre. Az indoklás kiemelte, hogy az egyesület a többségi társadalom és mindenfajta kisebbségi csoport harmonikus viszonyáért, a tolerancia elvének érvényesülésért, a kisebbségek méltóságának megőrzéséért dolgozik, így például sokat tesz a többségi társadalom és a romák közötti feszültség feloldása érdekében.
MTI
Erdély.ma

Harmincötezer aláírás Háromszéken (A székelyföldi fejlesztési régióért)
Szűk két hét alatt majdnem 35 ezer aláírást gyűjtöttek össze Háromszéken, Erdély-szerte több mint százezren támogatták a három székelyföldi és három partiumi magyar megye egy-egy fejlesztési régióba tartozásáról szóló népszavazás kiírását – jelentette be Tamás Sándor, az RMDSZ megyei elnöke. Az ütemtervnek megfelelően tegnap iktatták a dokumentumot a megye jegyzőjénél (távollétében az önkormányzat jogi irodájának vezetője, Sztakics István vette át az iratcsomókat), és a november 14-i tanácsülés napirendjére tűzték a referendumról szóló határozatot. A Marosvásárhely központú székelyföldi fejlesztési régióról szóló népszavazást december 8-án tartanák. Háromszéken 9317 aláírást kellett volna összesíteni, ennyi lett volna a törvény által előírt ötszázalékos küszöb, de tegnapig 33 594 támogató kézjegyet vettek számba, és még további dokumentumokat vártak, így számuk várhatóan eléri a 35 ezret. A megyében 110 településen fordultak meg önkénteseik, köztük román többségű falvakban is, az aláírások tanúsítják, szép számban akadtak román nemzetiségű támogatói az RMDSZ-es kezdeményezésnek – mondta el Tamás Sándor. Besegített az MPP és az SZNT is, ők a szignók tíz százalékát gyűjtötték, mint Kulcsár-Terza József megyei MPP-elnök közölte, elsősorban a négy városban és főként tagságuk körében. Az RMDSZ munkáját támogatták a történelmi egyházak, civil szervezetek, aktívan kivették részüket a szövetség színeiben megválasztott tisztségviselők, és házról házra járt több mint 110 önkéntesük. Az akció során szétosztottak több mint 20 ezer szórólapot is, mellyel a székelyek nagy menetelésére toborozták a polgárokat – számolt be Tamás Sándor. Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke elmondta, hogy a megyeszékhelyen négyezer aláírás volt a cél, és hétezret sikerült összegyűjteniük. Fontosnak nevezte kezdeményezésüket, véleménye szerint így sikerül nyomatékosítani, érthetőbbé tenni a magyarság igényeit. Országos szempontból is precedensértékű, hisz Romániában még soha nem volt regionális népszavazás, kezdeményezésük paradigmaváltáshoz vezethet – mondotta
Antal Árpád arra is felhívta a figyelmet, hogy Szilágy, Bihar és Szatmár megyében az RMDSZ-nek sikerült valamilyen egyezségre jutnia a román pártokkal, de Maros megyében mindent megtettek, hogy megakadályozzák a kezdeményezést, az SZDP és a liberálisok egyértelműen elutasították, a demokrata-liberálisokkal még tárgyalnak, de kérdéses, sikerül-e megnyerniük őket az ügynek. Tamás Sándor nem tudott választ adni arra, hogy mi történik, ha Maros Megye Tanácsa nem szavazza meg a referendum kiírását. Még egyeztetniük kell jogászokkal – mondotta, de véleménye szerint ez nem jelenthet majd akadályt a Kovászna és Hargita megyei népszavazások szempontjából. Az RMDSZ háromszéki vezetői úgy vélik, nem lesz akadálya, és decemberben megtarthatják a referendumot, látnak esélyt a fejlesztési régiók átszervezésére is, ez annál is aktuálisabb, mert ha nem kerítenek rá sort év végéig, „Románia elveszteget még hét évet, és soha nem éri utol a nyugat-, de még a közép-kelet-európai országokat sem” – fogalmazott Antal Árpád.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kárpát-medencét átfogó Magyar Szórvány Napja
A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) tagszervezeteinek képviselői arról számoltak be a szórványszakbizottság tegnapi ülésén, hogy mindenütt készülnek a november 15-ei eseményekre, így egy átfogó rendezvénysorozat valósul meg a Magyar Szórvány Napján. A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napjára időzített rendezvény az RMDSZ javaslatára idéntől az egész Kárpát-medencére kiterjed.
A Máért tegnapi, Budapesten megtartott gyűlésén az RMDSZ részéről Winkler Gyula európai parlamenti képviselő tájékoztatta a résztvevőket a Magyar Szórvány Napjának erdélyi eseményeiről. Elmondta: harmadik alkalommal ünneplik Erdélyben a Magyar Szórvány Napját, a központi rendezvénynek idén Nagyenyed lesz a házigazdája, a kulturális programok mellett oktatással foglalkozó szórványkonferenciára is sor kerül, ahol megvitatják és kiértékelik az RMDSZ két sikeres szórványprogramját: a Szórvány–Székelyföld együttműködést és a Fogadj örökbe egy műemléket programot. Továbbá november 16-án és 17-én is tartanak szórványnapi ünnepségeket, így többek között Beszterce, Fehér, Szeben, Brassó, Hunyad, Temes, Arad megyében ünneplik meg a Magyar Szórvány Napját.
A Máért szórványszakbizottságának napirendjén szerepelt a nagyvárosi szórvány kérdésköre is, amelynek előadója Bodó Barna, a szórványszakbizottság társelnöke volt. A téma kapcsán Winkler Gyula tájékoztatta a résztvevőket, hogy az RMDSZ kiemelt fontossággal kezeli a szórványkérdést, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársainak kutatásaira építve, közösen dolgoznak ki cselekvési tervet, amely választ tud adni a 21. századi kihívásokra a nagyvárosi környezetben élő magyarok számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egyetemmel és önmagukkal is ismerkedtek hétvégén a középiskolások
Középiskolások hosszú hétvégéje a BBTE-n címmel szervezte meg az erdélyi magyar iskolák diákjait megcélzó háromnapos rendezvényét október 11. és 13. között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet. A magyar tagozat történetében első alkalommal lebonyolított esemény 180 középiskolás diákot vonzott Kolozsvárra. Arról, hogy hogyan töltötték a hétvégét, miként sikerült a figyelmüket felkelteni és megismertetni velük az egyetem világát, Makkai Júlia Annát, a tagozat kommunikációs felelősét kérdeztük.
– Tavaly az iskolámban még a népszerűsítő karaván mutatta be a BBTE-t. Miért gondoltátok, hogy változtattok ezen, mi volt a célja a mostani rendezvénynek?
– Karavánok alkalmával mi kérezkedünk be az iskolákba, a karok képviselői legjobb tudásuk szerint bemutatókkal, képekkel, tapasztalatokkal, kiadványokkal próbálják népszerűsíteni az egyetemet. Most azonban mi hívtuk meg a diákokat, szállást, kaját és előadásokat biztosítottunk 180 középiskolásnak és kísérőiknek. A cél az volt, hogy a középiskolások betekintést nyerhessenek az egyetemista életbe, kimondottan a BBTE-s egyetemisták életébe, az egyetemen zajló oktatói és kutatói munkába. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a diákoknak lehetőségük nyílt egyetemi hallgatókkal is találkozni, beszélgetni. Lényegesnek tartottuk, hogy közelebb vigyük az egyetemet a leendő felvételizőkhöz. Megpróbáltuk elérni, hogy egy hétvége erejéig érezzék magukat kolozsvári egyetemistának, hogy átérezzék Kolozsvár hangulatát, belekóstoljanak a nagyvárosi életbe.
– Hogyan valósult meg mindez?
– Tudományos, ismeretterjesztő előadásokat, interaktív foglalkozásokat, beszélgetéseket és kulturális programokat egyaránt tartalmazott a hétvége. Ezáltal a diákok átfogó képet alkothattak arról, milyen lesz az egyetemi oktatás és élet. A megnyitón Soós Anna tagozatvezető rektorhelyettes köszöntötte őket, ezt követően Dégi L. Csaba és Markó Bálint tudományos előadását hallgathatták meg a jelenlevők. A folytatásban mindenki tetszés szerint választhatott a párhuzamosan zajló előadások közül, érdeklődési körének függvényében.
Főként tanárok, doktoranduszok és diákok tartották az előadásokat, amelyek interaktívak, tudományosak és szórakoztatóak voltak. Míg pénteken ezek mind az egyetem főépületében zajlottak, fontosnak tartottuk, hogy a szombati előadásokat a különböző karokon tartsák. A vasárnapi program fontos extrakurrikuláris tevékenységekre fókuszált, hogy az intézményen kívüli diáktevékenységet is megismerjék a résztvevők.
– Melyek voltak ezek?
– Szakosztályok, kutatóműhelyek tevékenységének a bemutatása. Az ő érdekük is volt, hogy bemutatkozzanak, jó hangulatot teremtsenek az előadásokon, műhelyeken, elnyerjék a diákok tetszését, mert lehet, hogy éppen emiatt választják majd a diákok az illető szakot. Fontosnak tartottuk a Kolozsvári Magyar Diákszövetség jelenlétét is, mivelhogy ők szorosan részt vesznek a magyar tagozat programjaiban, számos esetben besegítenek a diákközpontú rendezvények szervezésébe. Kifejezetten interaktív és szórakoztató programot ajánlottak a diákoknak, közben pedig tevékenységeikről is tájékoztatták az érdeklődőket.
– Említetted, hogy a rendezvénysorozat magába foglalt különböző kulturális programokat is. Melyek voltak ezek?
– Pénteken este Kisgyörgy Ilka és Burcă Renáta előadásában hallgathattak film- és könnyűzenei feldolgozásokat, szombaton pedig a Váróterem Projekt Független Színházi Társulat előadásában az egyetemista életből ihletődött Mit csináltál 3 évig? című előadást tekinthették meg a Tranzit Házban. Ennél odaillőbbet aligha találhattunk volna. Emellett szervezett városnézésen és rendhagyó házsongárdi sétán vehettek részt. Záróakkordként Hevele Ádám, Jakab Villő Hanga, Major Zsuzsa és Nagy Csilla Esterházy Péter Legyünk együtt gazdagok című dramolettjét olvasták fel event riszpekt műfajban. A műsor végén adták át a diákoknak az alumni albumokat.
– Kit, mit tartalmazott ez az album? Miért éreztétek fontosnak, hogy megkapják ezt a diákok?
– Ez a BBTE első alumni albuma, amelyben olyan végzett hallgatók jelennek meg, akik kiemelkedő teljesítményeket értek el saját szakterületükön, munkásságuk példaértékű lehet a középiskolás diákok, és nem utolsósorban a jelenlegi egyetemi hallgatók számára is. A kötetnek jövő év elején elkészül a második kiadása is, mivel egyetemünknek rengeteg olyan végzettje van, akiknek helyet kell kapniuk benne.
– Hogyan értesültek a diákok a hosszú hétvégéről? Kik jöttek el?
– A rendezvényre erdélyi iskolákat hívtunk meg, az általuk „delegáltakat” minden iskola maga választotta ki. Annak ellenére, hogy bizonyos büzséhez voltunk kötve, próbálták minél inkább lefedni a régiókat, és arányosan meghívni diákokat.
– Melyek voltak azok a rendezvények, amelyek iránt különösen érdeklődtek a résztvevők?
– Változó volt a részvétel, tehát aki pénteken egyik tudományterületet választotta, az nem föltétlenül ugyanoda tért vissza másnap. A diákok még válogatnak a szakirányok közül. Ezzel összefüggésben pedig, azt vettem észre, hogy még nincs kikristályosodva bennük, milyen szakon szeretnének továbbtanulni. A kimondottan tudományos előadásokon, valamint a vasárnapi diákprogramokon voltak a legtöbben.
– Visszatekintve, hogyan értékelitek a rendezvényt?
– Sikeres volt, hiszen nagyon sok tapasztalatot nyújtott, és úgy érezzük, igény van rá az elkövetkezendő években is. A résztvevőkkel folytatott beszélgetések során bebizonyosodott, hogy kifejezetten szórakoztatónak tartották a rendezvénysorozatot, és jól érezték magukat, az ismerkedés mellett pedig alkalmuk nyílt arra is, hogy saját képességeiket teszteljék. A kísérő tanárok pedig örömmel nyugtázták, hogy diákjaik körében már a középiskolában megfogalmazódik néhány szempont az egyetemi évekkel kapcsolatban. Nemsokára kiértékelő űrlapokat küldünk ki mind a 180 résztvevőnek, és arra kérjük őket, hogy véleményüket, észrevételeiket, tapasztalataikat írásban is megfogalmazzák.
NAGY KINGA
Szabadság (Kolozsvár)

Corlăţean kirohanása az autonómia ellen
A magyaroknak üzent Titus Corlățean román külügyminiszter kedden Nagylakról az autonómiatörekvések és Tőkés László tusnádfürdői kijelentése kapcsán, amelyben az európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke védhatalmi státust kért Magyarországtól az erdélyiek számára.
A román külügyminiszter az Arad megyei kisvárosban járva arról beszélt: a település az interkulturalitás és a társadalmi integráció modellje, „a 210 éves román-szlovák együttélés pedig azt bizonyítja, hogy nincs szükség protektorátusra annak érdekében, hogy sikeresen megőrizzék a nemzeti identitást.”
Corlăţean bírálta egyes magyar politikusok szerinte „szélsőségesen nacionalista retorikáját”, amellyel etnikai alapú autonómiát követelnek, és arról beszélt: Románia fenntartja „a kisebbségvédelem európai modelljét,” de az ország területén található „szigetek” nélkül.” A miniszter szerint az etnikai alapú autonómia ellentétes az európai követelményekkel, szerinte ugyanis az „szegregációról, konfliktusokról és etnikai feszültségről” szól. Úgy vélte, amit egyes magyar politikusok művelnek, az „saját kisebbségük érdekei ellen való.”
Corlăţean egy, a szlovákok nagylaki jelenlétének 210. évfordulója alkalmából a szlovák és a román miniszterelnöki hivatal által szervezett rendezvényen vett részt Nagylakon, a rendezvényen szlovák kollégája, Miroslav Lajcák is ott volt. Corlăţean beszédében arról szólt, hogy a protektorátus mellett „nincs szükség társadalmon belüli, etnikumközi konfliktusokra sem, mivel két, nyelvében, vallásában és kultúrájában különböző közösség képes harmonikusan együtt élni.” Egyúttal úgy vélte, a szlovák közösség teljes mértékben integrálódott a romániai társadalomba. „Egy társadalmon belül a kulturális sokszínűség, amely egy nemzeti kisebbség tagjai kulturális, nyelvi és vallási identitásának megőrzése révén nyilvánul meg, nem zárja ki azt, hogy az adott kisebbség tagjai integrálódjanak a társadalomba, hanem ugyanazon érme két oldalát jelentik, ami ellentétes mindenféle asszimilációs politikával” – jelentette ki a román külügyminiszter. Corlăţean egyúttal azt állította: Románia következetesen folytatja a nemzeti kisebbségek védelmére irányuló politikáját, és meg kívánja óvni a nemzeti kisebbségek tagjainak etnikai, nyelvi, vallási és kulturális önazonosságát.
Miroslav Lajcák arról beszélt: sehol sem talált olyan kedvező körülményeket a kisebbségben élő szlovákság számára, mint Romániában, ahol iskolái és intézményei is vannak, és parlamenti képviselettel is rendelkezik.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Könyvek a Barcaságról
Veres Emese Gyöngyvér néprajzi szakíró, a Barcaprint kiadó vezetője a Barcasági Könyvek sorozatot ismertette szerda délután a Kájoni János Megyei Könyvtárban.
1966-ban született Marosvásárhelyen, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte, majd Budapesten az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát 2000-ben, 2008-ban doktorált. Elsősorban a barcasági csángók történtetét és szokásait kutatja.
A Barcasági Könyvek sorozatban eddig öt kötet jelent meg, közülük kettőnek a szerzője. 2005-ben látott napvilágot a Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben című kötete, majd 2008-ban jelent meg „Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája című könyve.
Az est folyamán beszélgetőpartnere Sarány István újságíró volt, aki a kiadó létrehozásáról, a barcasági csángókról, az eddig megjelent kötetekről faggatta a kiadó vezetőjét. „Fontosnak tartom kiemelni, hogy ezeket a kiadványokat forrásköteteknek szánom” – emelte ki Veres Emese Gyöngyvér. A jelenleg Magyarországon élő szakíró, újságíró hazájának a Barcaságot tekinti, ide mindig hazajön. A barcasági csángókkal kapcsolatosan elmesélte, a tíz faluban élőket elsősorban az evangélikus vallás tartja össze, valamint a közös történelmi jobbágy sors.
Iochom Zsolt |
Kötetei
Barcasági körkép (Budapest, 1996);
Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál (Szecseleváros, 2002);
Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben (Budapest, Barcasági Könyvek, 2005);
„Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája (Budapest, 2008).
Székelyhon.ro

Az RMDSZ elégedetlen Titus Corlatean külügyminiszter nézeteivel
Nyílt levélben ajánlotta a román külügyminiszter figyelmébe Korodi Attila, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselője az Európa Tanács nemrég elfogadott jelentését, amely Románia számára is ajánlásokat fogalmaz meg a kisebbségpolitikában.
A képviselő – aki az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének is tagja – Titus Corlatean külügyminiszternek azt a keddi kijelentését bírálta, mely szerint az Európa Tanács jelentései is iga- zolják, hogy Románia a kisebbségi jogok tekintetében valamennyi vállalását teljesítette.
Korodi az észt raportőr, Andreas Herkel október 1-jén elfogadott – részben Romániára vonatkozó – jelentésére hívta fel a külügyminiszter figyelmét. Ebben a jelentéstevő – a Miniszterek Bizottságának egy 2012-es dokumentumát idézve – a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának szellemében több területén kér intézkedéseket a román kormánytól.
Az RMDSZ képviselője emlékeztetett: az Európa Tanács azt kéri Romániától, hogy biztosítson anyanyelvű képzést a kisebbségi oktatóknak, ültesse gyakorlatba azokat a kötelezettségeket, amelyeket a Charta a nyelvhasználat terén előír, tárgyalja újra azokat a küszöböket, amelyek a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkoznak a közintézményekben, és bővítse a kisebbségek nyelvén sugárzó rádió és televízióadók program- és műsorkínálatát.
Korodi Attila nyilvánosan is felkérte a külügyminisztert, hogy támogassa az Andreas Herkel-jelentés romániai gyakorlatba ültetését.
MTI
Erdély.ma

Beszélgetés Király András elnökkel
A megszerzett tapasztalatok komoly értéket képeznek
Tekintve, hogy az aradi Szabadság-szobor Egyesület idén ünnepelte születésének a tizedik évfordulóját, megkerestük a civilszervezet elnökét, Király András oktatási államtitkárt, akivel a tízévi munkájukról, a terveikről beszélgettünk.
– Elnök Úr, gratulálunk az Egyesület tízéves évfordulójához, megkérem, ismertesse megalapításának a hátterét!
– Köszönöm a gratulációt. A köztudatban a civilszervezetünk a Szobor Egyesülete néven rögződött. Természetesen, köze van a Szabadság-szoborhoz, ugyanis annak a felállítása előtt egy évvel jött létre. Abban az időben, amikor éreztük, hogy szükség van egy olyan támogatásra, ami elsősorban nem anyagi, hanem az Arad megyeiek, az erdélyiek, de az anyaországiak is, érzik, tudják, hogy egy nagyon fontos dolog készül az aradi, de a magyarság egésze számára. Valami Trianon után, ami jelkép volt, az is marad a magyarság számára. Újra köztérre kerülhet a Szabadság-szobor. Magam történelemtanárként, RMDSZ-elnökként sokat foglalkoztam a kérdéssel, ezért jól tudtam, hogy 1890 előtt is volt egy nemzeti összefogás, amiben a sajtó is igen komoly szerepet vállalt. Úgy éreztük, ha megalakul egy olyan civilszervezet, amelyik oda is el tud jutni, ahova a politikum nehezebben teheti meg, vagy különböző okok miatt nem jut el, mi vigyük el ezt az üzenetet, a kérést, hogy emberek, itt a lehetőség, részünk lehet egy olyan munkában, aminek az eredménye, remélhetőleg örökké megmarad.
– Igen, de az elhatározás mellett, még sok tényezőnek össze kellett állnia…
– Valóban, nagy szükség volt a szerencsére is, ami mellénk állt, hiszen egy évnek sem kellett eltelnie, és a Szobor köztéren állt. Ez év alatt viszont sokat dolgoztunk. Nagyon sok RMDSZ-tagszervezet, rengeteg civilszervezet, anyaországi polgármesteri hivatal állt mellénk, nemzeti üggyé vált a Szobor újraállításának az igénye. 2003 októberében, amikor nem sikerült felállítanunk, én elmondtam: Los Angelestől Sidney-ig mindenki összefogott, aki érdekelt volt a kérdésben. Mivel látták, hogy mi komolyan vesszük, mi kaptuk a megtisztelő feladatot, közvetíteni a Magyar kormány által kijelölt alapítvány és a restaurátorok munkájának a lebonyolítása között. Mi vezényeltük le, mi felügyeltük, vigyáztuk a felújítási munkálatokat. Valójában oroszlánrészt vállaltunk a szobor újraállításában. A közreműködésünkkel sikerült a debreceni vállalatot megtalálni, amelyik rendelkezésünkre bocsátotta a 300 tonna teherbírású, óriási emelődaruját a Szobor elfordításához. A civil hozzájárulás, természetesen nem lett volna elég az RMDSZ, illetve az akkori kormánypárt támogatása nélkül. Szinte óráról órára kapcsolatban álltunk a daru ideutazása kapcsán, hiszen az nem kelhetett át Ártándnál, mert az útba eső kisebb hidak teherbírása nem volt megfelelő. Az akkori komoly, kitartó munka mára történelemmé vált, épen ezért jó, ha néha visszaemlékezve, alaposabban beépülhet a tudatunkba a visszaállítás története.
Arculatváltás
– A Szabadság-szobor újraállítása után nem érezték-e, hogy az Egyesület teljesítette a küldetését, tehát a további fenntartása értelmetlen?
– Sok minden megfordult az agyunkban, de az is tudatosodott, hogy az újraállítás során létrejött összeköttetések, a megszerzett tapasztalatok komoly értéket képeznek, amit hasznosítani kell. Éppen ezért a vezetőség kidolgozta az Egyesület tevékenységének az új arculatát, ami arra irányult, hogy a név megtartásával, a mindenkori vezetőség feladata legyen a mártír-tábornokok emlékének az őrzése, a Szobor üzenetének továbbvitele. Ezzel párhuzamosan nyitni kívántunk az Arad megyei magyar közösség irányába, ezért maradtunk az RMDSZ-nek azon háttér egyesülete, amely nem politizál, hanem a közösség összetartásának a nagyon fontos feladatát, üzenetét, különféle kulturális rendezvények támogatásával kívánja előmozdítani. Természetesen, ezzel párhuzamosan figyelemmel kísérjük a Szobor életét is. Amikor megcsonkították, mi voltunk az elsők, akik a restaurálását előmozdítottuk. A Vesztőhelyen lévő Obeliszkről sem feledkeztünk meg.
– Honnan szerzik a kulturális rendezvények támogatásához szükséges pénzt?
– 2004-ben még nagyon kevés civilszervezet létezett, ezért a pályázatírásban megszerzett tapasztalatainkat, a befolyásunkat a vidéki, illetve az aradi rendezvények támogatása szolgálatába állítottuk. Nagyon fontosnak tartottuk az ifjúsággal való kapcsolattartást, ezért a megalapításától jó kapcsolatokat ápoltunk az Arad Megyei Magyar Ifjúsági Szervezettel. Ha nem is mindig pénzzel, de háttérmunkával, szervezéssel rendszeresen besegítettünk. Ugyanakkor a Csiky Gergely Főgimnáziummal, a megye egyetlen magyar nyelvű középiskolájával is kiemelten kívántunk foglalkozni. Ezen a téren azonban vannak némi adósságaink, mert szerintem jobban meg kellene találnunk a velük való együttműködés lehetőségeit.
– Vannak-e kézzelfogható elképzeléseik a Főgimnáziummal való együttműködésre?
– El kell döntenünk, hogy a rászoruló fiatalokon kívánunk-e segíteni, esetleg a tehetséggondozásban kívánnunk-e részt venni? Ne tegyük mindig, hogy december 8-án, a Csiky Napon adunk nekik egy összeget, hanem legyen állandó, tartalommal megtöltött kapcsolat az Egyesület és a Csiky között. A kicsinyekkel való foglalkozás külön fejezet a tevékenységünkben, hiszen folyamatosan szervezzük a Mikulás-napokat.
– Milyen a kapcsolatuk a többi civilszervezettel?
– Én valójában azt szeretném, ha az Egyesület komoly szerepet tudna vállalni az aradi és a megyei civilszervezetek összefogásában. Meg kellene erősíteni a Kulturális Autonómia Tanácsot, amit azért hoztunk létre, hogy legyen egy olyan szervezet, ami a megyében a magyarságtudat erősítésére összpontosít. Szerintem jó lenne, ha a civilszervezetek vezetői leülnének, és anélkül, hogy megválasztanák a közös vezetőt, egyeztetnék a rendezvényeiket, hogy ne szervezzenek egymása. Egymást támogatva sokkal hasznosabbak tudnánk lenni. Nem érzek versengést közöttük, de időnként egymásra tevődnek a rendezvényeik.
– Nem gondolja, hogy az RMDSZ szárnyai alatt működő Kulturális Autonómia Tanács nem érte el a célját?
– A cél tekintetében, amiért a KAT-ot létre hoztuk, egyediek voltunk a megyei szervezetek között. Én is úgy érzem, ennek a munkáját tovább kellene gondolni, mert nem igazán találja meg a helyét, noha testületnek kellene lennie. Úgy érzem, a következő időszakban e kérdést újra kell tárgyalni. Sajnos, a diák-kérdés tekintetében már a 24. órában vagyunk, de ez egy külön témát képez egy esetleges, külön beszélgetéshez. Értesüléseim szerint, e témával az RMDSZ elkezdett komolyan foglalkozni mind megyei, mind országos szinten.
Kiadványok, tervek
– Elég sok könyv látott napvilágot az Egyesület jóvoltából. Megkérem, érintsük e témakört is.
– A múlt, a jelen és a jövő harmonikus összevonása céljából adjuk ki a könyveket. Már az ötödik könyvünk lát napvilágot, szerintem, mindnek jó volt a fogadtatása. Az Aradi Magyar Napok programjába illesztett Szabadság-szobor Egyesület Napját mindenképp egy aradi magyar eseményhez vagy aradi magyarhoz kívántuk kötni. Tavaly Tokay György könyvének a kiadását szerveztük, idén a Szántay Lajos műveiről szóló könyv kiadását tettük lehetővé, amivel nem akartunk versenyre kelni a Kölcsey Egyesülettel, ezért e részt egy kicsit nyitva is hagytuk. Jövőre Kovách Géza halálának a X. évfordulóján, az emlékére kívánunk egy napot szervezni, aminek érdekében előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a Gyulai Levéltárral. Ott őrzik Kovách Géza hagyatékát, amit feldolgoztattunk. Kovách Gézának volt egy megkezdett érdekes munkája, ami az aradi zsidóság történetét fogta volna át. Ő is úgy érezte, hogy az aradi zsidóságnak fontos szerepe volt a város kulturális fejlődésében.
– Ha már amúgy is közművelődési rendezvényeket támogatnak, nem lehetne-e a támogatáshoz kötni, hogy a civilszervezetek ne szervezzék a programjaikat egymásra?
– A szabadelvűség átka, hogy a programok megtervezésekor a mieink se tudnak egymással egyeztetni. Ha hozzánk támogatási kérelem érkezik, azt megpróbáljuk kielégíteni. Idén 7-8 rendezvényt támogattunk. Mivel azonban közpénzről van szó, csak akkor tudunk támogatást adni, ha el tudnak vele számolni, mert nekünk is számot kell adnunk róla. Kis összeggel, 400-500 lejjel szinte minden civilszervezetet támogatni tudunk, ha el tudnak vele számolni.
– Idén mennyi pénzt tudott összepályázni az Egyesület?
– Össze kell számolnunk, mert külföldi pályázataink is voltak. Így a Bethlen Gábor Alaptól is kaptunk egy komolyabb összeget, ami a kiadásainknak a jó részét fedezte is.
– Emlékhely-állítást támogatnak-e?
– A Fábián Gábor-szobor felállítási költségeit is pályázat útján gyűjtöttük össze. Természetesen, támogatunk.
– Azért kérdem, mert 2014. szeptember 19-én lesz a 70. évfordulója a világosi vérengzésnek, amikor lelőttek 10 ártatlan, magyar polgárt, akiknek soha, senki nem állított emlékhelyet. A kerek évforduló kínálná ehhez a legjobb lehetőséget…
– Szerintem támogatni tudnánk, de már el kellene kezdeni az emlékhely-állítás munkáját, nehogy a jóváhagyások miatt kifussunk az időből.
Nem ideális, de van hatásköre
– Mivel Elnök Úr egyben oktatási államtitkár is, válaszolna-e a kérdésemre: mit jelent ellenzékiként magas rangú kormánytisztviselőnek lenni?
– A helyzet furasága, hogy én a kormányváltás után is ott maradtam. Akkor mindenki úgy vette, hogy átmeneti kormányban sok minden lehetséges. Amikor azonban a decemberi választások után is a helyemen maradtam, mindenki meglepődött. A kormányfő azonban azt mondta: ha a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó államtitkárság őelőtte is megvolt, ő a továbbiakban is meghagyja. Valóban, most teljesen más helyzetben dolgozunk, mint ahogy tettük kormányváltás előtt. Mert a fő döntések nem az én kabinetemben születnek meg, azelőtt viszont nálam is folytak a tárgyalások. Szerencsém is van, abból kiindulva, hogy én vagyok az, aki a parlamenti kapcsolatokért felel, tehát én tartom a minisztérium és a törvényhozás közötti kapcsolatokat, én veszek részt a plénumokon, a bizottsági üléseken. Tehát nem tudnak kihagyni bizonyos dolgokból. Ezen kívül, a miniszter elég nyitott, eléggé européer ahhoz, hogy bármikor, bármilyen kérdésben leüljünk megbeszélni a dolgokat. Amiben tud, segít, amiben nem tud segíteni, azt megígéri, de még nem utasított el. Érdekes szituáció kicsit kívülről nézni, hogy mi történik bent, illetve belülről is kifelé tekintgetni. Nem mondom, hogy ideális állapot, de a kisebbségi oktatás rajtunk megy keresztül, az szerves része a román oktatásnak, ezért minden törvénytervezet rajtunk is keresztül megy. Többször is elmondtam: ezt nem írom alá, üljünk le, beszéljük meg. Nem érzem, hogy nyomást gyakorolnának rám, akaratom ellenére még semmit nem írtam alá. Noha az ideális feltételektől messze vagyunk, megvan a mozgásterem és a hatásköröm.
– Köszönöm a beszélgetést, és további eredményes munkát kívánok!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Gazdag és „szegény” romániai milliomosok
Romániában több mint 10 600 ember rendelkezik egy millió dollárnál nagyobb összeggel, bankszámlával. Az országnak azonban csupán egyetlen dollármilliárdosa van – amint az a második legnagyobb svájci bank, a Credit Suisse Global Wealth Report 2013 című összesítéséből kiderül.
Románia: 10 600 dollármilliomos
A nem egészen 20 millió lakosú Romániában tehát nagyjából 19 ezer állampolgárra jut egy-egy dollármilliomos. Pénzügyi szakemberek szerint ez viszonylag nagy arányszám, tekintetbe véve azt, hogy Románia az Európai Unió egyik legszegényebb államai közé tartozik.
A romániai milliárdos után a két leggazdagabb román vagyona 500 millió dollár fölött van, őket követi 17 személy, aki 100 és 500 millió dollár közötti vagyonnal rendelkezik. A rangsorban további 31 személy következik, 50 és 100 millió dollár közötti vagyonnal, 406 ember 10 és 50 millió dollárral rendelkezik, 721 román állampolgár pedig 5 és 10 millió dollár közötti vagyont gyűjtött. A rangsor végén 9449 „szegény dollármilliomos” található, „mindössze” 1-5 millió dollárral.
Pénz és kontinensek. A leggazdagabb földrész Észak-Amerika, amely 2005 után most nyerte vissza először ezt a címet, elsősorban az Egyesült Államokbeli ingatlanpiac újbóli megerősödése és a tőzsdei indexek megugrása nyomán. Észak-Amerika lakosságának vagyona 2012 júliusa és 2013 júliusa között 12 százalékkal növekedett, és elérte a 78 900 milliárd dollárt. Az ázsiai-csendes óceáni térségben ugyanebben az időszakban a lakosság vagyona 3,7 százalékkal csökkent, és visszaesett 73 900 milliárd dollárra, elsősorban Japán gazdasági visszaesése miatt. Az európai lakosság vagyona a jelzett időszakban 7,7 százalékkal nőtt, és meghaladta a 76 000 milliárd dollárt. Világviszonylatban a lakosság vagyona úgyszintén nőtt: a növekedés mértéke 4,9 százalékos volt, a fölgolyó lakossága így 241 000 milliárd dollárral rendelkezik.
A gazdasági-pénzügyi válság a milliomosokat is érintette: a Capital című folyóirat tavaly még hat román dollármilliárdosról tudott.
Ismertebb hazai milliomosok
Az egyetlen román dollármilliárdos a 49 éves Frank Timiş, akinek vagyonát 1,7-1,75 milliárd dollárra becsülik. A Capital című folyóirat szerint tavaly is ő volt a leggazdagabb. Frank Timiş élete valóságos regény: 16 éves volt, amikor disszidált Romániából, a Temesvárról Triesztig vezető 1500 kilométeres utat gyalog tette meg. Olaszországból Ausztráliába vezetett az útja, ahol először bányában dolgozott. Jelenleg bányakitermeléssel foglalkozó vállalkozó, kezdeményezésére alakult meg a verespataki aranykitermelésre létrehozott Rosia Montana Gold Corporation vállalat. Frank Timiş a Sierra Leone-i gyémántkitermelő African Minerals valamint a kazahsztáni kőolajra szakosodott Eastern Petroleum Corporation tulajdonosa. Részvényese a Regal Petroleum és az Europea Goldfield vállalatoknak is. Frank Timis bőkezű is: szponzorizál egy romániai kolostort, egy maláriás gyermekek számára gyógyszereket előállító angliai gyógyszergyárat, iskolát épített Sierra Leonában.
A ranglista második helyén a 73 éves neves teniszező, Ion Ţiriac szerepel, 850-900 millió dolláros vagyonnal. Vállalkozásai elsősorban a pénzügyi és bankvilágban, a gépkocsiiparban valamint az építkezésben vannak. Az UniCreditŢiriac Banc 40,4 százalékos részvénycsomagjának tulajdonosa, 44 százalékkal érdekelt az Allianz-Ţiriac biztosító társaságban, de részvényese a Globe Round valamint a Bucharest International Center társaságnak is. Ingatlanjai vannak Münchenben, Monte Carlóban és Párizsban.
A harmadik helyen álló 45 éves Gruia Stoica vagyona 530-550 millió euró. Jelenleg a román államvasutak áruszállító részlegét kívánja megvásárolni, elsősorban idegenforgalommal és vasúti szállítással foglalkozik. Az áruszállító részleg megvásárlásáig nagyrészt kerülte a nyilvánosságot, arról sem nyilatkozik, miként vágott bele az üzleti tevékenységbe. Gazdasági elemzők szerint néhány évvel ezelőtt még csak kis részvénycsomagok voltak a tulajdonában, vagyona nagy része más személyek nevén volt. A Román Vasúti Csoport, a piski Reva és a páskányi Temar mellett cégei vannak Magyarországon, Bulgáriában, Szerbiában, Ukrajnában, Montengróban és Mozambikban.
Dinu Patriciu vagyonát 2012-ben még 850 millió euróra becsülték. A válság miatt azonban számos vállalkozása tönkrement. Elsősorban az építkezésben volt érdekelt, amelyet a válság esztendei a leginkább érintettek.
Gigi Becali úgyszintén sokat veszített a válság idején. Jóllehet néhány évvel ezelőtt vagyona még meghaladta az egymilliárd eurót, jelenleg mintegy 300 millió euróval jegyzik. Elsősorban a labdarúgásba és az ingatlanpiacba fektetett be.
A gazdag emberek országai
A legtöbb dollármilliárdos az Egyesült Államokban van: számuk 326. Az Egyesült Államokban él egyébként a legtöbb dollármilliomos, számuk eléri a 13 200 000-at. Közülük 629 vagyona 500 millió dollár és egymilliárd dollár között van.
A világranglista következő helyeit Japán, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia foglalja el. Japánban 2 650 000 dollármilliomost tartanak nyilván, de az ország dollármilliárdosokban is jól áll, számuk eléri a 16-ot.
A gazdagok számát tekintve Európában Franciaország vezet: 2 210 000 ezer dollármilliomosa és 17 dollármilliárdosa van. Németország ugyan „csak” 1 730 000 milliomost mondhat magáénak, 46 dollármilliárdosával azonban túlhaladja Franciaországot. Nagy-Britanniában 1 520 000 dollármilliomos és 28 dollármilliárdos él. Ausztriában 205 ezerre teszik a dollármilliomosok számát, az ország 5 dollármilliárdossal is rendelkezik.
A román vendégmunkások „kedvenc országában”, Olaszországban és Spanyolországban 1 450 000 illetve 400 000 dollármilliomos él – egyikük sem román. Az egykori szocialista országok közül Lengyelország áll a legjobban: a 44 millió lakosú országban négyszer több a milliomos, mint Romániában, a dollármilliárdosok száma pedig 3, de Csehországban is csaknem háromszor annyi milliomos – 28 400 – él, mint Romániában, milliárdosainak száma pedig szintén 3.
Maszol.ro

Az építkezés kultúrája (Fenntartható építészeti konferencia)
Második alkalommal szervezte meg a kereskedelmi kamara és a megyeháza a Székelyföldi fenntartható építészeti konferenciát. Az egy-egy szakterületet célzó előadások, ismertetők mellett a szakemberek az építkezés kultúrájának általánosabb vetületeiről is értekeztek.
A szervezők köszöntője után Borbély László egykori szakminiszter előadásában a fejlesztési pólusok kérdését járta körül, Şerban Ţigănaş kolozsvári műépítész pedig a mai építkezési tendenciák fényében a szakterületet mint a kultúra szerves részét értelmezte. Megítélése szerint az építészet nem csupán a különböző funkcióval ellátott épületek tervezését és megvalósítását jelenti, sokkal inkább a modern kommunikáció összetett területe. Így a fenntarthatóság kérdése immár négy pilléren nyugszik, a gazdasági, szociális és környezetvédelmi szempontok mellett a kulturális közeg is meghatározóvá vált. Az építkezés kultúrája alapkérdés, ezért mind a közösségek szintjén, mind az oktatásban nagyobb hangsúlyt kellene kapnia. Sajnos, nálunk egyelőre a legkisebb ár kultúrája érvényesül, ami alapvetően meghatározza a szakterület minőségét is – szögezte le a kutató, aki szerint a változást alapvetően ezen a területen is a hatékony kommunikáció tudja megvalósítani. E tekintetben utalt a Verespatak-jelenségre, amely épp a helyi kultúrák megtartásának folyamatában jelenthet fordulópontot, és elmarasztalta az állami beruházásokat, amelyek egyáltalán nem szolgálják a minőségi építészeti kultúra ügyét. A hazai építészeti iskolákat számba véve Ţigănaş rendkívül értékelte a kis létszámú, ám jelentős tevékenységet folytató székelyföldi műépítész-közösséget. Szerinte a főváros, Temesvár és Kolozsvár, valamint néhány nagyobb város után a háromszéki és a csíki műépítészek csoportja épp a helyi értékek, építészeti hagyományok alkalmazása folytán a hazai szakterület egyik erős csomópontját alakították ki. Az ausztriai Grác környékén kialakított Green Tech Walley mintájára szerinte érdemes lenne hasonlóan tervezett, erős regionális identitással meghatározott építészeti térségeket létrehozni, egyik ilyen lehetne épp Székelyföld. A konferencia hazai és magyarországi előadói olyan szakterületeket érintettek, mint a közterek rehabilitációja, szalmabála-építészet, tömbház-rehabilitáció, műemlékek felújítása, energia-, költséghatékony, tájba illő gazdasági építmények, esztétikus és hatékony tetőkeretek.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
Mielőtt a címbe belefoglalt tulajdonképpeni események fölidézéséhez kezdenék, engedtessék meg e fontos évforduló kapcsán röviden visszatekinteni a történelemben és fölkeresni dicső fejedelmünk születésének marosillyei gyökereit, ahol napvilágot látott az Úrnak 1580. esztendejében, ahol bölcsője ringott s mely szülőház indította útjára a híres hadvezért, diplomatát, iskola- és könyvtáralapítót, alapítványtevőt, gazdag adományozót. Fejedelmünk nagyságát jelzi azon nemes gesztus is, amely által szülőházát, még élete idején, első ízben testvére, Bethlen István látta el emléktáblával. 1629. július 14-én Gyulafehérvárról, tehát a fejedelmi székhelyről, Wendrich Pál kolozsvári bíróhoz intézett levele is ezt bizonyítja, amelyben ezt írja: „Urunk Ő Felsége az mely házban született volt Illyén, mely házba ennek előtte valami címerkövet faragtattam volt, azon házra kivántatván ablak és ajtókövek, Kegyelmed parancsoljon ez includált jegyzéseim szerint az kőműveseknek, hogy mentől hamarabb készítsék el; fizetségek fogyatkozás nélkül meglészen a jámboroknak”.
Viszont a Bethlen Gábor halálát követő évtizedekben, az erdélyi fejedelemség megszüntével, e szentséges emlék is, sok más hasonló értékkel együtt, feledésbe merült.
Benkő Ferenc, a Bethlen Kollégium jeles természettudomány-professzora (1790–1811) s a kollégium múzeumának megalapítója (1796), tereli újra az emlékkőre a közönség figyelmét. Az általa 1796-ban kiadott Parnassusi időtöltés című mű VII. darabjában, a Nagyenyedi ritkaságok című részben ez olvasható: „1794. esztendőben egy igen szép Emlékezetkövét kapta a kollégium az Illyei romladozó régi várból, Méltóságos Fő Inspector Kurátor Báró Nalátzi József Ő Nagysága közbenjárása által, mely a belső Thékába a falba rakatott, melynek felső részén két angyal egy Koronát tart, alatta vagyon Magyarország és Erdély Tzimere, közepében egy Gyék abrontsban az Iktári Bethlen Hattyú Tzimer, a kő két oldalán két oszlop, felyül egy tsipkés párkány, legalol e következendő aláirás vagyon, mely valaha átalyában ki volt festve és aranyozva”.
Az eredeti latin szöveg magyar fordítása így hangzik:
„Tiszteletére és Illye várában történt születésének örök emlékezetére a római szent birodalmi fenséges hercegnek és erdélyi fejedelemnek, Gábornak, ki az említett atyai várban Krisztus 1580-ik esztendejében ősi Bethlen családjának ékességéül szerencsénkre született.
Kolozsvár királyi városa Corvinussal dicsekszik, E város adta nékünk védő pajzsunkat. Illye! Bízvást örvendezhetsz te is nagy szülöttednek, Harcban hatalmas, békében jóságos uradnak. Ő a haza atyja, ő szabadságunknak erős sziklája. Amióta a Bethlené a fejedelmi pálca Derüs képet öltött e hazának minden dolga Te, Istenek kedveltje, Te vagy ékességünk! S e világos kis ház hozott aranykort minékünk. Az Úrnak 1620-ik esztendejében”.
Ez az emlékkő, sok egyéb becses értékkel egyetemben az 1849-es januári pusztítás és rombolás áldozata lett. Sokkal később, 1909-ben, fejedelmünk halála 280. évfordulóján, Bodrogi János, az enyedi kollégium akkori tudós történelemtanára indítványára kerül újabb emléktábla a marosillyei szülőházra nagyszabású ünnepi rendezvény közepette. A 90 cm hosszú, 130 cm széles, fekete márványból készült emléktábla felirata így hangzik:
„Eben a házban született 1580-ban Bethlen Gábor Erdély dicső fejedelme s a Gyulafehérvári – Nagyenyedi Bethlen Kollégium alapítója. Ezt az emléktáblát Örök hálája jeléül állította A Bethlen Koll. Főgimn. Ifjúsága 1909. május 8.”
Áll tehát Marosillyén napjainkban is Bethlen Gábor szülőháza s amott a falon a fenti szöveggel ellátott emléktábla. Csak sajnálni lehet, hogy jelenleg nem református kézen áll nagyságos református erdélyi fejedelmünknek nagy történelmi beccsel bíró egykori hajléka!
E rövidke bevezető után térjünk címbeli témánk ismertetéséhez. „Inkább akarok a más szavaival igaz lenni, mint a magaméival tévedni, inkább jót ismételni, mint eredeti lenni a gyengeségekben” – írta egykoron P. Szathmáry Károly, a nagyenyedi Bethlen Kollégium jeles történelemprofesszora az 1862 és 1868 közötti időszakban. E sok igazságot tartalmazó szavakból kiindulva, ismételten az ő szavait idézem, aki a kollégiumnak szentelt s 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiájában az egykori Bethlen-ünnepségek kapcsán a következőket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte, a Bethlen Gábor – ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez óta minden évben megtartatik, kisebb – nagyobb ünnepélyességgel”.
Fogarasi Albert (1851–1945) kollégiumi professzor szerint kezdetben szűkebb körben, Gábor napján ünnepeltek, később május elsejére, a kollégium 1622-es alapítási napjára tették át a megemlékezést. Ekkor ünnepeltek 1822-ben is, az alapítás 200. évfordulóján, amikor tanári kar, gondnokság, diáksereg, városi és vidéki közönség adózott egyesült kegyelettel fejedelmünk emlékének. A továbbiakban az általam azonosított forrás 1828-ra vonatkozik. Ekkor is május elsején ünnepeltek az enyediek. Almási István, a logika klasszis rendes tanítója A bölcs fejedelem és haza atyja emléke címmel tartott terjedelmes, 85 oldalas emlékbeszédet, amelynek itt és most csupán zárómondatait idézem: „Felemelem még egyszer rebegő hangomat kimondani ama nagy nevet, szólítalak Tégedet, a kék boltozatosnak idevezült lakója dicső Bethlen Gábor fejedelem, kinek nagy nevedet bő hálával említi a két testvérhaza, emlékedet tisztelik a külföldi népek: lebegj ezután is, mint egy nemtő kedves Magyar hazád s familiád egén, mint hajdan Kasztor és Pollux vezércsillagai a görögök egén. Fenn marad nagy neved örökre nálunk, mert az minden jó magyar hazafiúnak szívébe van beírva és azt, mint egy Nemzeti Magyar Dalt, egyik ember a másiknak szájról szájra fogja átadni. Légy védő Mars Tempéjén a múzsáknak e honjában, légyen képed palladium hazánk szent templomában”. E nagyszabású emlékbeszéd végeztével M. Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos verssel hódolt a fejedelemnek.
1835-ben, hogy zöldág is legyen a kúria feldíszítésére, május 20-án zajlott az ünnepség, mely alkalommal Fülöp Elek, a logika klasszis rendes tanítója A nemzet nevelője címmel tart 30 oldalas felolvasást a kollégium udvarán, majd Faragó József saját szerzeményű, terjedelmes versével dicsőíti ünnepelt fejedelmünk nagyságát. 1837. május 24-én Elekes Károly beszédét Basa István 65 szakaszos verse követi, 1840. május 30-án, illetve 1842. május 28-án Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65 szakaszos, illetve 180 szakaszos versében eleveníti föl és méltatja fejedelmünk emlékét. (Itt jegyzem meg, hogy semmi tulzás nincs e versek terjedelmét illetően, az érdeklődő a Bethlen Könyvtárban ismerkedhet e költemények teljes tartalmával.) Az 1845. május 25-i emlékünnepélyről a Múlt és Jelen című folyóirat 44. számából szerzünk tudomást:
„Nagyenyeden folyó hó május 25-én az evang. ref. egyházban tartani szokott istentisztelet végeztével szent érzelmek közt menénk az iskola falai közé, hogy itt a szabad ég boltozata alatt a nagy Bethlen Gábor szép emlékét megújító hálás ifjak érzeményeinek tanúi lehessünk. Most is, mint e hó eddigi napjaiban esővel fenyegető fellegek mutatkozának, de ez ünnepély alatt az idő is mintegy ünnepelvén, nem esett, s egy szép gyülekezet vala szemlélhető a karzaton és alatt, hol középen egy magas oszlop tetején égő áldozat füstje emelkedett fel, az oszlopon pedig látszott a Bethlen – arcképe cserkoszorúkkal övezve s illő távolságra kisebb négy oszlopok virágokkal ékesítve, melyek közt egy kétölnyire emelkedő szökőkút hullámzott. Szép volt a számtalan virágokból alakult Bethlen – név s még szebbé tevé azon gondolat, hogy azok mind megannyi jó reményű ártatlan gyermekek hálás érzetének hív hírdetői. Most tavaszi ének léptető kiséretében kezd közeledni az ifjúság az oskola más udvaráról s a kilenc alsóbb osztályok mind megannyi zászlójokkal rendre tűnnek elő az épület folyosója alól s kétfelé válva szép rendben elfoglalják az iskola négyszögletű külszéleit, felharsog az ifjúság zenekara érczszózatával s egy válogatott darabot játsza el. Ekkor az énekeskar buzdító dala közben a minden tanok csíráján működő ábécés gyermeknek, mint a tanok tanát (philosophia) végzett felserdült ifjúnak örömben úszó szemei egyfelé valának irányozva, oda honnan szószólóink, szívök tolmácsai fognak megszólalni”.
Ilyen hangulatban zajlottak az emlékbeszédek, szavalatok, kórusművek, s továbbiak során is így ünnepeltek, emlékeztek, így nyilvánult meg a Bethlen-kultusz egészen 1848-ig, amikor karddal cserélve a tollat, küzdött a kollégium diáksága és tanári kara egyaránt a meghirdetett szabadság diadalra jutásáért. Jöttek viszont a gyászlepellel borított 1849-es napok és éjszakák, melyek az oly sokat szenvedett Enyedet a mintegy 800 ártatlan magyar vértanú városává tették, s az ezt követő időszakban az elnyomó hatóság az ünnepségek megtartását is zárlat alá helyezte.
FOLYTATJUK
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)