Svájcból látott Erdély
Smaranda Enache és Szávai Géza genfi díjazása
A genfi Művészeti és Történeti Múzeum (Musée d’Art et d’Histoire) éttermében január 19-én délelőtt ünnepélyes eseményre került sor, jellegzetes "változatosságot" mutató közönség (és közösség) körében. Svájci francia értelmiségiek, erdélyi magyar, erdélyi román, magyarországi magyar, svájci magyar, svájci román és romániai román értelmiségiek, három ország (Románia, Svájc, Magyarország) diplomáciai testületeinek képviselői vettek részt a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány díjainak átadására rendezett ünnepségen. A díjazottak: Smaranda Enache román (marosvásárhelyi) emberjogi aktivista és a Székelyföldön született (budapesti) író, Szávai Géza.
Az alapítvány képviseletében Pierre Hiltplod, a genfi Pro Transylvania Bilingua elnöke, Románia tiszteletbeli konzulja köszöntötte a vendégeket, ismertetve a célokat, amelyek jegyében létrehozták a svájci alapítványt.
Dr. Luka László alapítóként és az alapítvány tisztségviselőjeként így emlékezett az előzményekre: – A Dies Academicus Hungaricus Genevensis (magyar emigráns egyetemisták szervezete) harmadik összejövetelén meghívtuk Eugène Ionescót és Paul Gomát – akik szintén emigránsok voltak – egy kerekasztal-beszélgetésre, amelynek témája a kelet-európai politikai helyzet volt. A találkozó nagy érdeklődést váltott ki, megtelt az egyetemen a Piaget terem. A beszélgetés végén szót kért Ionesco, hogy felolvasson, mint mondta: egy "nyilatkozatot". És egy papírlapról olvasni kezdte: Magyar-román közös nyilatkozat. Nagy volt a meglepetés, és a csend is, amely ezeket a szavakat követte:
– "…védhető megoldás a diszkrimináció és az elnemzetietlenítés?" – kérdezte Ionesco. "Nem: a megoldás nem a határok átrajzolása, hanem azok átjárhatósága; a megoldás nem az asszimiláció, hanem a jog az identitáshoz, nem az ellenségeskedés, hanem a derűs párbeszéd. Az a megoldás, ha megtanulunk olyan testvérként egymásra nézni, akik együtt vészeltek át sok megpróbáltatást, ha elviseljük, hogy különbözünk, és ha arra törekszünk, hogy egymást kiegészítsük. Ha figyelünk a másik személyiségére. (…) A megoldás: az együttműködés legjobb formáit keresni."
Másnap reggel kivétel nélkül mindenki aláírta a nyilatkozatot. Felhívás volt ez, ösztönzés az együttműködés formáinak felkutatására. Ilyen előzmények után jött létre a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány.
– Egyik célunk volt olyan fontos román vagy magyar művek felkutatása, amelyeket érdemes megismertetni, hozzáférhetővé tenni mindkét közösség nyelvén – folytatta dr. Luka. – Ezért kerestük meg a marosvásárhelyi Pro Európa Ligát, amely kétnyelvű könyvek kiadásával, az Academia Interculturala Transylvania nyári egyetem szervezésével vívott ki figyelmet és megbecsülést. Az alapítvány egyik vezetőjének, Smaranda Enache asszonynak a tevékenysége Eugène Ionesco szellemiségére emlékeztetett: "az együttműködés legjobb formáit keresni". A mindkét erdélyi közösség – magyarok és románok – figyelmére egyaránt méltó művek kiválasztása nem könnyű feladat. Választásunk Szávai Géza Székely Jeruzsálem című esszéregényére esett, amely az identitásról szól, és román és francia nyelvre is lefordították. Az alapítványunk által díjazott első mű a Székely Jeruzsálem.
NÉGYNYELVŰ SVÁJC, KÉTNYELVŰ ERDÉLY, EGYETEMES LÉTHELYZET
A díjátadás után elhangzott laudációk a díjazottak életművét jellemző törekvések – folyamatosan érvényes! – időszerűségét hangsúlyozták. A bázeli egyetemen tanító Hantz Péter méltatása szerint: – Enache asszony a jövőnek építkezik. Személyében egy olyan diplomatát tisztelhetünk, aki Románia finnországi és észtországi nagyköveteként, majd hazatérve is a példaértékű, a kisebbségi nyelv és kultúra megőrzését biztosító finn kisebbségpolitika elemeinek átvételét szorgalmazta. Sokat tett annak érdekében, hogy a többségi nemzet képviselői elgondolkozzanak a történelmi régiók – köztük a Székelyföld – közigazgatási egységekké való szervezésének kölcsönös előnyeiről. Az elmúlt húsz esztendőben az európai gondolat elkötelezett híveként munkálkodott Romániában.
Smaranda Enache a történelmileg megörökölt helyzetről, feladatokról, esélyekről beszélt, és emberi viszonyulásokat méltatott. Kifejezte örömét, hogy laudátora, Hantz Péter személyében olyasvalakit tisztelhet, aki a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemen tényleges kockázatot vállalva nyilvánult meg az intézmény kétnyelvűségéért.
Szávai Géza méltatója, a Bukarestből érkezett egyetemi tanár és irodalomkritikus, Ion Bogdan Lefter a Székely Jeruzsálemet "rendkívüli, megrázó magyar, erdélyi, romániai, tágabb értelemben európai regényként" minősítve, műfajokat egységesítő könyvként elemezte.
A díjazott regény szerzője azt az "emberre és kultúrára figyelő érdeklődést" köszönte, amellyel a svájci alapítványt tevők egy kiteljesedő európai horizontra tekintenek. A három nyelven megszólaló Szávai Géza a négynyelvű Svájc (Helvetia Quadrilingua) fontos jelzéseként méltányolta a kétnyelvű Erdély (Transylvania Bilingua) iránt megnyilvánuló kulturális érdeklődést, hangsúlyozva ennek aktualitását, hiszen, mint mondta: "nem is olyan régen még Erdély is háromnyelvű volt…" Könyvéről, az erdélyi "lelki zsidók" regényéről pedig fontosnak tartotta elmondani, hogy ez a történet nem "kuriózum", hanem – a föld bármely pontján érthető – egyetemes emberi érvénnyel bíró léthelyzetek és történések foglalata.
A jeles svájci román író (és pszichiáter) Ion Vianu az esemény – hivatalos részének – záróakkordjaként az alapítvány céljairól Eugen Ionesco szellemisége és a jövő esélyei címmel tartott tájékoztatót, hiszen egyike volt azoknak, akik (román emigráns íróként) a Ionesco fogalmazta nyilatkozatot annak idején aláírták. Vianunak a közönséggel megosztott töprengései a pillanat ünnepélyességét újra az európai valós léthelyzetek fölötti reflexióvá oldották, csöppet sem kisebbítve ennek az újabb – díjátadó – találkozásnak a jelentőségét, ahol közösségek gondjait szembesítő emberek, művek ionescói értelemben vett "derűs párbeszéde" megvalósulhatott.
A DÍJAZOTTAKRÓL BŐVEBBEN:
Smaranda Enache
Az 1989-ben alapított PRO EUROPA Liga (Marosvásárhely) társelnöke.
Az Alapítvány célja programok sokaságával mozgósítani és befolyásolni a helyi közösségeket, etnikai csoportokat, gondolkodókat, politikusokat a különböző etnikai és vallási közösségek közötti feszültségek csökkentése érdekében, hozzájárulni az erdélyi nacionalista mozgalmak befolyásának semlegesítéséhez, újra megteremteni a kölcsönös bizalmat és a szolidaritást a különböző közösségek között. http://www.proeuropa.ro/
Szávai Géza
Prózaíró, Erdélyben (Székelyföldön) született, 1988 óta Budapesten él. Székely Jeruzsálem (Esszéregény az identitásról) című műve 2000-ben jelent meg, azóta öt kiadást ért meg magyar nyelven, kiadták románul és franciául (előkészületben német, lengyel és orosz nyelven). A sajátos műfajú esszéregény az erdélyi és európai identitás és lelkiismeret megrázó, őszinte "önvizsgálata". Egyik román kritikusa szerint: "Szívből jövő könyv ez, lapjain a nosztalgikus mosolyhoz könny tapad. (…) Mindenekfölött azonban ez a könyv felhívás a párbeszédre".
A francia nyelvű változat brüsszeli bemutatóján hangzott el: "ez a könyv elsősorban sodró erejű esszéregény valójában, szépirodalom, amelyet csak kézbe kell venni, mert utána úgysem hagyja, hogy letegyük. S mint minden igazi műalkotás, eligazítást ad az élet dolgaiban, ezúttal elsősorban feleleteket arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hova megyünk mi, sokféle eredetű, nyelvű, kultúrájú, vallású emberek, vagyis: európaiak". http://www.szavaigeza.hu/szekelyjeruzsalem/index.php
Népújság (Marosvásárhely),

Megfélemlítik a kétnyelvűségért harcoló tanárt
A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie, ki vagy kik azok a vandálok, akik álmatlan éjszakákat szereztek Kovács Lehel Istvánnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) informatikatanárának, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) alelnökének.
A magyarság nyelvi jogaiért harcoló tanárnak előbb a háza ablakát törték be ismeretlen tettesek, majd nemrég a négyfalusi épület előtt parkoló két gépkocsijának a szélvédőit tették tönkre. Az elkövetők korábban egy gusztustalan „ajándékot” is küldtek a marosvásárhelyi és csíkszeredai karon oktató adjunktusnak: valószínűleg az is örök rejtély marad, ki akaszthatta a kapujukra a román nemzeti szalaggal átkötött zacskónyi ürüléket.
Célirányos vandalizmus
A legutóbbi atrocitásról szólva a Sapientia marosvásárhelyi és csíkszeredai szakán oktató Kovács Lehel István a Krónikának elmondta, tudtával a barcasági kisvárosban egyetlen haragosuk sincs. „Az viszont tény, hogy szándékos volt cselekedetük, mert még álltak más gépkocsik is az utcán, de egyiküknek sem esett bántódása. Szintén a rosszindulatra vagy megfélemlítésre utal az is, hogy nem tolvajok tették, hisz az autókból semmi nem hiányzik” – mondta el lapunknak a december elsejei, sötétedés után történt „akcióról” Kovács.
A négyfalusi önkormányzati képviselő úgy véli, a december elsejei rendezvényeknek sok közük nem lehetett a történtekhez. „A román nemzeti ünnepnek itt semmiféle magyarellenes jellege nem volt. Négyfaluban amúgy sincsenek komolyabb etnikai gondok, ráadásul a helyi tanácsosi testületben is normális légkör uralkodik” – fejtette ki.
Miután mondvacsinált okok miatt menesztették a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemről, az informatikus adjunktus 2007-ben költözött haza a magyarok által ma már mindössze 21 százalékban lakott Négyfaluba. A gondok 2012. szeptember 28-án, a Szent Mihály Napokon kezdődtek. Az ünnepély alkalmából szervezett bálból hazaérve Kovács Lehel István a konyhaablakát betörve találta.
„Úgy verték be, hogy a dobott kő átrepült a konyhán, az edényborogatón kötött ki, pár tányért is összetört” – mondta. Szerencsére sem a felesége, sem a három kiskorú gyereke nem tartózkodott a lakásban. A második „felvonásra” alig néhány hónap múlva, 2013. február 13-án került sor. „Azon a téli reggelen egy trikolórral átkötött, ürülékkel megtöltött zacskót találtam a kapunkra akasztva. Az üzenet egyértelmű volt” – fogalmazott.
Harc a kétnyelvűségért
A Sapientia jelenlegi és a Babeş–Bolyai korábbi tanára az évek során többször is kiállt a magyarság nyelvi jogaiért, ami a nacionalista kollégái nemtetszését váltotta ki. Nyolc évvel ezelőtt a BBTE akkori rektora javaslatot tett Hantz Péternek és Kovács Lehel Istvánnak az oktatói testületből való kizárására, amit az egyetem szenátusa tisztázatlan körülmények között később el is fogadott.
A két fiatal magyar adjunktus azzal váltotta ki a román többségű vezetőség haragját, hogy a kolozsvári egyetem több épületében a román mellé magyar nyelvű eligazító táblák kihelyezését sürgették. Bár Kovács Lehel István személyesen nem vett részt a feliratok kiragasztásában, az intézmény vezetőinek értelmezésében az akció előkészítésében játszott szerepe miatt sújtották a szankcióval. Az elmúlt évben a Brassóban megjelent helytelen turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet.
„Értékelendő, hogy egyre több a háromnyelvű felirat a városban, de a vár körül nemrég megjelent román, angol, német, francia, spanyol és magyar feliratot tartalmazó táblák hagynak maguk után némi kívánnivalót. Talán akik a méregdrága, színesen nyomtatott feliratokat megtervezték és megrendelték, nem tudtak arról, hogy az internetes fordítóprogramok nem a helyességükről híresek, s messze elmaradnak az akadémiai igényességtől, de az már elfogadhatatlan, hogy senki sem ellenőrizte őket.
„Minek? A közpénzt ki lehet dobni hiába is, a szegény idevetődött turista csak elboldogul valahogy, az itt élők pedig tudják, miről van szó” – nyilatkozta akkor a pedagógus. Szintén a közelmúltban Kovács Lehel István a négyfalusi falurészek történelmi megnevezésének négynyelvű kiírását szorgalmazta.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Sovén zaklatói lehetnek a BKB alelnökének
A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie ki vagy kik azok, aki/akik újabb kristályéjszakát szereztek Kovács Lehel Istvánnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem informatika tanárának, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) alelnökének.
A marosvásárhelyi és csíkszeredai karon oktató adjunktusnak előbb a háza ablakát törték be ismeretlen tettesek, legutóbb pedig az épület előtt parkoló két gépkocsijának a szélvédőit. A két „hőstett” között „ajándékot” is küldtek a magyarság nyelvi jogaiért kiálló tanárnak.
A Brassó megyei rendőrség nyomozóinak fogalma sincs, ki állhat Kovács Lehel István, a Sapientia adjunktusa ellen irányuló legújabb vandál akció mögött. A magyarság nyelvi jogaiért következetesen kiálló – és ezt több esetben is megszenvedő – tanárnak legutóbb december 1-jén a négyfalui háza előtt parkoló két személygépkocsijának a szélvédőjét törték be ismeretlen tettesek. A hatóságoknak azt sem sikerült kideríteniük, két évvel ezelőtt kik törték be Kovácsék konyhaablakát, mint ahogy valószínűleg az is örök rejtély marad, ki akaszthatta a kapujukra a román nemzeti szalaggal átkötött zacskónyi ürüléket.
A legutóbbi atrocitásról szólva az Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi és csíkszeredai szakán oktató Kovács Lehel István szerkesztőségünknek elmondta, fogalma sincs ki törhette be mindkét autójuk szélvédőjét, ugyanis tudtával a barcasági kisvárosban egyetlen haragosuk sincs. „Az viszont tény, hogy célzott szántszándék volt, mert még álltak más kocsik is az utcában, de egyiküknek sem esett bántódása. Szintén a rosszindulatra vagy megfélemlítésre utal az is, hogy nem tolvajok tették, hisz az autókból semmi nem hiányzik” – mondta el a december elsejei, sötétedés után történt „akcióról” Kovács. Kérdésünkre, hogy esetleg az ünnep hatására megnövekedett nemzeti öntudat vezérelte volna az elkövetőket, a pórul járt tanár, aki egyben önkormányzati képviselő is a Brassó melletti városkában, úgy vélte, a december elsejei rendezvényeknek sok közük nem lehetett a történtekhez. „A román nemzeti ünnepnek itt semmiféle magyarellenes jellege nem volt. Négyfaluban amúgy sincsenek komolyabb etnikai gondok, ráadásul a helyi tanácsosi testületben is normális légkör uralkodik” – fejtette ki.
Miután mondvacsinált okok miatt menesztették a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemről, az informatikus és egyben adjunktus 2007-ben költözött haza a magyarok által ma már mindössze 21 százalékban lakott Négyfaluba. A gondok 2012. szeptember 28-án, a Szent Mihály Napokon kezdődtek. Az ünnepély alkalmából szervezett bálból tartva haza Kovács Lehel István a konyhaablakot találta betörve. „Úgy verték be, hogy a dobott kő átrepült a konyhán, az edényborogatón kötött ki, pár tányért is összetörve” – mondta. Szerencsére sem a felesége, sem a három kiskorú gyereke nem tartózkodott a lakásban. A második felvonásra alig néhány hónap múlva, 2013. február 13-án került sor. „Azon a téli reggelen egy trikolórral átkötött, ürülékkel megtöltött zacskót találtam a kapunkra akasztva. Az üzenet egyértelmű volt” – fogalmazott.
A Sapientia jelenlegi és a Babeş-Bolyai korábbi tanára az évek során többször is kiállt a magyarság nyelvi jogaiért, ami a nacionalista kollégái nemtetszését váltotta ki. Nyolc évvel ezelőtt a BBTE akkori rektora javaslatot tett Hantz Péternek és Kovács Lehel Istvánnak az oktatói testületből való kizárására, amit az egyetem szenátusa tisztázatlan körülmények között később el is fogadott.
A két fiatal magyar adjunktus azzal váltotta ki a román többségű vezetőség haragját, hogy a kolozsvári egyetem több épületében a román mellé magyar nyelvű táblákat helyezett el. Bár Kovács Lehel személyesen nem vett részt a feliratok kiragasztásában, az intézmény vezetőinek értelmezésében az akció előkészítésében játszott szerepe miatt sújtották a szankcióval. Tavaly a Brassóban megjelent helytelen turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet. Szintén a közelmúltban Kovács Lehel István a négyfalui falurészek történelmi megnevezésének a négynyelvű kiírását szorgalmazta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Megfélemlítési akciók a magyar nyelvért harcoló tanár ellen
Az anyanyelvhasználat jogáért küzdő Kovács Lehel István, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa ellen irányuló megfélemlítési akciókról közölt cikket keddi számában a Krónika című erdélyi magyar napilap.
A Brassó megyei Négyfaluban (Sacele) lakó informatikatanár, helyi önkormányzati képviselő a nyelvi jogok elismertetéséért vívott harca által vált ismertté az erdélyi magyar közéletben.
A Krónika közlése szerint a román nemzeti ünnep estéjén, december elsején Kovács Lehel István két gépkocsijának szélvédőjét törték be ismeretlen tettesek. A gépkocsik a háza előtt álltak. Más kocsikban nem tettek kárt az elkövetők, a betört ablakú gépkocsikból pedig semmilyen értéket nem vittek magukkal.
A mostani immár a harmadik olyan vandál cselekedet, amelynek a tanár és családja esik áldozatául. 2012 szeptemberében a helyi magyar közösség Szent Mihály napi bálja idején lakása ablakát dobták be kővel, 2013 februárjában pedig román nemzeti szalaggal átkötött, ürüléket tartalmazó zacskót akasztottak a kapujára.
A Sapientia marosvásárhelyi és csíkszeredai karán is oktató egyetemi adjunktus a Krónikának elmondta, hogy nincsenek haragosai a 21 százalékban magyarok által lakott kisvárosban, ahol meglátása szerint nincsenek komolyabb etnikai feszültségek, és a helyi önkormányzati testületben is normális légkör uralkodik.
Kovács Lehel István az állami magyar egyetem visszaállításáért küzdő Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnökeként vált ismertté. Nyolc évvel ezelőtt azt követően bocsátották el Hantz Péter adjunktussal együtt a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemről, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság látványos akciókat szervezett a magyar nyelvű feliratozás meghonosításáért az egyetemen. Tavaly a Brassóban megjelent többnyelvű, de helytelenül megfogalmazott turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet, a közelmúltban pedig a négyfalusi falurészek történelmi megnevezésének négynyelvű kiírását szorgalmazta.
[MTI]
maszol.ro
itthon.ma

Hantz Péter megnyerte a plágiumpert a MOGYE rektora ellen
Az elmúlt évek során a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGyE) kisebbségi jogok érvényesítése iránt elkötelezett oktatói számos kérést intéztek az állami magyar egyetem újraindításáért síkra szálló Bolyai Kezdeményező Bizottsághoz. A BKB minden alkalommal vállalta a küzdelmet magyar akadémiai közösség érdekében. Így volt ez 2007-ben, amikor egy helyi akciót követő ultimátum, és a nemzetközi sajtó mozgósítása révén elértük a központi épület belső feliratainak többnyelvűre cserélését. Hasonlóan cselekedtünk 2008-ban, amikor a magyar tagozatnak járó pénzek eltérítése miatt indítottunk pert, és 2012-ben is, amikor egy MOGyE-s professzor kérésére kirobbantottuk a plágium-ügyet, amelyről a világ vezető tudományos folyóirata, a Nature is cikket közölt.
A plágiumbotrány kirobbantásakor – szintén MOGyE-s kérésre – személyesen is feljelentést tettem az egyetem csaló rektora ellen. Mivel az illetékes román szervek válaszra sem méltattak, bepereltem a román Oktatási Minisztériumot. Kiss Oszkár kolozsvári ügyvéd sikerre vitte a folyamatot: nem sokkal a per megkezdése után hirtelen komolyan vették a megkeresésem, és büntetésben részesítették a plagizálókat. Mi több, a bíróság az ügyvédi költségeket is megítélte nekem. A tetemes összeget – melynek kifizettetése sem volt zökkenőmentes – a napokban kaptam meg, és azt közcélokra – a Székelyföld értékeit bemutató kiadványok és honlapok szerkesztésére – fordítottam.
Mindenkiben fölmerül a kérdés, hogy miért jöhetett létre magyar tagozat az arányaiban jóval kisebb magyar akadémiai közösséggel rendelkező kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, és miért toporog egy helyben a MOGyE ügye? Miért van az, hogy az elmúlt évek egyetlen előrelépését, a magyar állások meghirdetésének különválasztását is csak egy külföldi professzor közbenjárása tudta kikényszeríteni? A magyarázathoz tudnunk kell, hogy a MOGyE több befolyásos magyar vezetője csak szimbolikus ügyekben tesz határozott lépéseket. A plágium-botrány 2012-es kirobbantása után, amikor már az Európai Bizottság illetékese foglalkozott a kérdéssel, reális esély kínálkozott a szélsőségesen magyarellenes rektor félreállítására. Azonban a MOGyE volt magyar rektorhelyettese, ahelyett hogy kihasználta volna a kínálkozó lehetőségeket, egyenesen azt kérte, hogy állítsuk le a folyamatot. Megjegyzem, hogy különféle plágium-ügyekben magyar oktatók is érintve voltak.
Nemzetközi ívű szervezői tapasztalatok hiányában, zsarolásoknak engedve, a valóban hatékonynak bizonyuló, a nemzetközi közösség figyelmét is felkeltő lépések következményeitől visszarettenve, „nyugalomra vágyva”, halogatva, esetenként saját érdekeket szem előtt tartva nem lehet jogokat követelni. Ilyen előzmények után esélytelennek látom a politikai érdekképviselet által kiharcolt törvény marosvásárhelyi alkalmazását, előrelépés pedig csak a külső körülmények igen szerencsés egybeesése esetén történhet. Erre kevés az esély, amíg a MOGyE-ügy kisiklatása révén hatalomra került kormány regnál Romániában.
A MOGyE magyar tagozatának létrehozása érdekében paradigmaváltásra lenne szükség: a határozott kiállás és nemzetközi közvélemény nyomása itt is meghozná a gyümölcsét. Ez sokkal többet igényel a helyi újságok szintjét éppen csak megütő esetlen akcióknál és látszat-tiltakozásnál. A BKB Kolozsvárról sikerrel valósította meg a nemzetközi szervezetek mozgósítását, a nyugat-európai sajtó érdeklődésének felkeltését, valamint a probléma megjelenítését az Európai Unió és az EBESZ szintjén. Operatív akcióink lebonyolítása, a kollaboránsok leleplezése, a haladó román értelmiség magunk mellé állítása, Nobel és Fields-díjas tudósok támogatásának megnyerése, az EBESZ kisebbségi főbiztosa látogatásának kijárása, nagykövetek figyelmének a jogsértésekre irányítása is eredményes volt. Marosvásárhelyen a MOGyE több befolyásos magyar oktatójának (akik között formális és informális vezetőket, illetve politikai tisztségekre várakozókat is találunk) nyíltan ellenséges hozzáállása ellehetetlenítette a munkánkat, és – döntően ennek következtében – a Bolyai Kezdeményező Bizottság megszűnt. Amíg ezek a személyek vezetőként léphetnek fel, én sem fogok, és egykori munkatársaim sem fognak mások helyett dolgozni, és kockázatokat vállalni.
Végül, mivel sokan érdeklődnek, tájékoztatni szeretném a t. közvéleményt arról, hogy a strassburgi per, amelyet a Babes-Bolyai Tudományegyetemről történt jogtalan elbocsátásunk miatt Kovács Lehel kollégámmal indítottunk, és amelynek kimenetele személyes sorsunkra is nagy befolyással bírhat, még mindig folyamatban van.
Hantz Péter
tudományos kutató
www.bolyai.eu 2014. december 9.
Erdély.ma

Küzdelem az egyetemért
Hantz Péter és Kovács Lehel folytatja
Emlékeznek még az olvasók Hantz Péterre és Kovács Lehelre, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem korábbi tanáraira, akik a kolozsvári egyetem több épületében a román mellé magyar nyelvű eligazító táblák kihelyezését sürgették? Nos, az élet nem állt meg körülöttük, a helyzet fokozódik.
A két fiatal tanárt nyolc évvel ezelőtt a BBTE akkori rektora javaslatára az egyetem szenátusa tisztázatlan körülmények között kizárta az oktatói testületből, ez ellen pedig Hantz és Kovács pert indítottak, amely jelenleg a strasbourgi bíróságon folytatódik. Mindketten a jelenleg megszűnt Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tagjai voltak, most pedig tovább küzdenek az önálló magyar egyetemért és a nyelvi jogokért.
Per a csaló rektor ellen
Hantz Péter a tegnap közleményben tudatta, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság megnyert egy, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar oktatóinak kérésére indított pert. 2012-ben ugyanis, amikor a MOGYE rektora sorozatban gáncsolta el a magyar tagozat megalakítását, egy magyar professzor kérésére feljelentették a rektort plagizálás vádjával (a rektorról emiatt a világ vezető tudományos folyóirata, a Nature is írt, nem túl hízelgő összefüggésben). Mivel az illetékes román szervek válaszra sem méltatták Hantzot és a BKB-t, Hantz beperelte a román Oktatási Minisztériumot.
Az ügyet Hantz így foglalja össze: „Kiss Oszkár kolozsvári ügyvéd sikerre vitte a folyamatot: nem sokkal a per megkezdése után hirtelen komolyan vették a megkeresésem, és büntetésben részesítették a plagizálókat. Mi több, a bíróság az ügyvédi költségeket is megítélte nekem. A tetemes összeget – melynek kifizettetése sem volt zökkenőmentes – a napokban kaptam meg, és azt közcélokra – a Székelyföld értékeit bemutató kiadványok és honlapok szerkesztésére – fordítottam.” Arról, hogy a MOGYE-n miért nem lett meg máig sem a magyar tagozat, Hantz így ír: „nyugalomra vágyva, halogatva, esetenként saját érdekeket szem előtt tartva nem lehet jogokat követelni”, amivel arra utal, hogy a magyar rektorhelyettes túlságosan is gyengekezű volt.
Betörték Kovács szélvédőjét
A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie, ki vagy kik azok a vandálok, akik álmatlan éjszakákat szereztek a Brassó megyei Négyfaluban lakó Kovács Lehelnek, aki jelenleg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) informatikatanára. A Krónika információi szerint a magyarság nyelvi jogaiért harcoló tanárnak előbb a háza ablakát törték be ismeretlen tettesek, majd nemrég két gépkocsijának a szélvédőit tették tönkre. Az elkövetők korábban egy gusztustalan „ajándékot” is küldtek a marosvásárhelyi és csíkszeredai karon oktató adjunktusnak: román nemzeti szalaggal átkötött zacskónyi ürüléket.
A legutóbbi atrocitásról szólva a Sapientia marosvásárhelyi és csíkszeredai szakán oktató Kovács Lehel a Krónikának elmondta, tudtával a barcasági kisvárosban egyetlen haragosuk sincs. „Az viszont tény, hogy szándékos volt cselekedetük, mert még álltak más gépkocsik is az utcán, de egyiküknek sem esett bántódása. Szintén a rosszindulatra vagy megfélemlítésre utal az is, hogy nem tolvajok tették, hiszen az autókból semmi nem hiányzik” – mondta el a december elsejei, sötétedés után történt „akcióról” Kovács. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Himnuszrepertoárral, furulyaszóval tiltakozott Hantz
Furulyakísérettel öt ország himnuszát adta elő szerdán Hantz Péter a Kovászna megyei prefektúra előtt, majd feljelentést tett saját maga ellen az intézménynél.
A tudományos kutató, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tagja, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem volt oktatója magánemberként tiltakozott ily módon a magyarhimnusz-éneklés miatt kiszabott bírság ellen.
Az egyszemélyes flashmob keretében elénekelte Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és Magyarország himnuszát, majd furulyán többször el is játszotta azokat, hogy meglegyen a prefektúra által említett „intonálás”.
A román himnusz eléneklésére csupán azért nem vállalkozott, mert a prefektúra korábbi nyakatekert érvelése szerint amennyiben az is elhangzik, a többi himnuszért sem szabható ki bírság.
A figyelemkeltő akcióra nem érkezett reakció a kormányhivataltól, ezért Hantz Péter annak iktatóirodájában megfogalmazott egy beadványt, melyben feljelentette saját magát, kérve: vizsgálják ki, büntethető-e tettéért. „Európai szintű botrány lesz, ha megbüntetnek európai nagyhatalmak himnuszának eléneklése miatt. Viszont ha ezt nem teszik meg, akkor a magyar himnuszért sem büntethetnek” – indokolta az akciót Hantz Péter.
A tavaly decemberben leváltott Marius Popică Kovászna megyei prefektus 5000 lejre bírságolta a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetét, amiért tavaly június 4-én az általuk szervezett sepsiszentgyörgyi trianoni megemlékezésen a résztvevők elénekelték a magyar himnuszt.
A volt kormánymegbízott magyarázata szerint ugyanis más állam himnuszát csupán a románnal együtt lehet megszólaltatni, énekelni ugyan lehet, de „intonálni” nem. A bírság tiltakozáshullámot váltott ki, a háromszéki megyeszékhelyen a karácsonyi ünnepek előtt több napon keresztül több ezren álltak ki a prefektúra elé a nemzeti ima védelmében, és többször is elénekelték a magyar himnuszt.
Bíró Blanka |
Székelyhon.ro,

Kürtőskalács-fesztivál lesz
Világhírű székely-magyar sütemény
Egy hagyományos termék nem hagyományos bemutatóját tartjuk – kezdte a tegnap sajtótájékoztatóját Tamás Sándor. A megyei tanács elnöke Madaras Csilla, a Europe Direct Központ vezetője, valamint Albert Zoltán és Gazda Zoltán, a Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület tanácsadói jelenlétében ismertette a kürtőskalácsról készült könyvet, szórólapokat, és tervekről is beszélt.
Az a célunk, hogy a Nemzetközi Kürtöskalács Szaktestület védje le a kürtőskalácsot, és vegyék fel ezt a terméket a hungarikumok sorába – fogalmazta meg Tamás Sándor. A kürtőskalács olyan siculikum, amelynek még a nevét sem lehet más nyelven mondani, tette hozzá, és az sem utolsó szempont, hogy a termék előállítóinak gazdasági haszna legyen belőle.
– Úgy kell jövőbe mutató akciót csinálni a múltból, hogy közben lehetőleg minél több munkahelyet teremtsünk – jelentette ki az elnök.
Az ötvenoldalas könyv, amelyet román és angol nyelvre is lefordítanak, nem csak azt szemlélteti, hogyan készül a kürtőskalács, hanem feltárja történelmi fejlődését, és bemutatja hét „unokatestvérét”, amelyek hasonló módon készülnek Szlovákiában, Csehországban, Magyarországon és máshol. A könyv mellé 15 nyelven szórólap készült, az európai nyelvek mellett arabul, héberül vagy éppen kínaiul ismerteti a tudnivalókat.
Az az elképzelés, hogy ezeket a kürtőskalács-készítők között osztják ki, hogy a maguk során azon külföldiek körében terjeszthessék, akik vásárolnak a termékből. A számos támogató közül Tamás Sándor kiemelte a „megszállott” dr. Hantz Pétert, a bázeli egyetem biofizikusát, akinek „állhatatos, jóindulatú” segítsége nélkül „nem mozdult volna ki a holtpontról” a kürtőskalács ügye.
Madaras Csilla elmondta: a Europe Direct információs központnak fontos volt, hogy megismertessék az európai „unokatestvéreket”, hiszen ez is azt mutatja, hogy Európához tartozunk. Bejelentése szerint május 9-én, Európa napján Sepsiszentgyörgy lesz a kürtőskalács fővárosa. Olyan kürtőskalács-fesztivált terveznek, amelyre meghívják a „teljes rokonságot”, és a központban felszerelt sütőkön el is készítik ezeket.
Albert Zoltán, a 14 országot átölelő Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület szaktanácsadója a háromnyelvű honlapot népszerűsítette (www.kurtos.eu), ahol minden információ megtalálható, letölthető és nyomtatható.
– Mi nem márkanevet jegyeztünk be, hanem oltalmat kértünk. Ez azt jelenti, hogy bárki ingyen és szabadon használhatja a recepteket, sütheti a kürtőskalácsot, csak éppen – ha ennek akarja nevezni – be kell tartania bizonyos előírásokat – magyarázta a szakember.
Albert elmondta: kiegészített dokumentációval kérték a kürtőskalács felvételét a hungarikumok közé, a honlapra teljes technológiai fotótárat töltöttek fel, nyolcfajta képeslapot készítettek, és megírták a 15 nyelvű leporellót, amelybe, amiként a könyvbe is, Székelyföldet ismertető részt is „becsempésztek”, mert aki nyitott arra, hogy valami ismeretlen ételt megkóstoljon, az arra is „kapható”, hogy ellátogasson az étel „szülőföldjére”.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),

Magyar értéktárba került a kürtőskalács
Egyszerre erdélyi, székely, valamint magyar értékként került a hungarikumok „előszobájának" tekintett Magyar Értéktárba a kürtőskalács. A budapesti Hungarikum Bizottság csütörtöki ülésén született döntés vélhetően enyhíti a Földművelésügyi Minisztérium és a Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület között a messze földön ismert magyar édesség bejegyzése kapcsán kirobbant konfliktust, amely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a terméket Románia regisztráltatja.
Három tétellel bővítette a Hungarikumok Gyűjteményét, kilenccel pedig a Magyar Értéktárat a Hungarikum Bizottság – jelentette be Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter csütörtökön Budapesten, a választások után újjáalakult testület második ülését követő sajtótájékoztatón.
A hungarikumok sorába került a vizsolyi Biblia – amely az első teljes, magyar nyelvű Biblia –, továbbá a magyar harcosok által a 9. és a 11. század között használt íj, valamint a szegedi fűszerpaprika őrlemény.
A tárcavezető az MTI kérdésére az íj hungarikummá minősítését azzal indokolta, hogy ez az egyedi fegyver fontos szerepet játszott a honfoglalás és az államalapítás során zajló harcokban. A Magyar Értéktárba került többek között az Unicum keserűlikőr, a Piros Arany, az Erős Pista ételízesítő, a szatmári szilvalekvár, a bocskai viselet, nem utolsó sorban pedig a kürtőskalács. A mostani döntéssel a Hungarikumok Gyűjteményébe már 45 tétel tartozik, a Magyar Nemzeti Értéktár pedig mintegy 120 tagúra bővült.
A köztudatba Székelyföldről származó süteményként bevonult kürtőskalács különleges státusáról hosszú ideje vita dúl a Földművelésügyi Minisztérium (FM) keretében működő Hungarikum Bizottság, valamint a Nemzetközi Kürtöskalács Szaktestület (NKSZ) között. Az NKSZ 2013-ban javasolta az édesség hungarikummá, illetve az Európán kívül is tekintéllyel bíró Hagyományos Különleges Termékké nyilvánítását.
A szervezet célja az, hogy pontosan meg lehessen különböztetni a klasszikus, illetve az olcsóbb alapanyagokból készülő vásári kürtőskalácsokat. Például hogy silány termékeket ne lehessen többé kürtőskalácsként forgalmazni, a terméknek tejet vagy legalább tejport mindenképp tartalmaznia kell, ugyanakkor megkülönböztethető legyen a vajjal, tejjel és tojással készített házi és az olajjal készített vásári változat.
A budapesti szaktárca azonban adminisztrációs hiányosságra hivatkozva elutasította az NKSZ mindkét beadványát, többek között azt kifogásolva, hogy hiányzik az idegen nyelvi – például a kínai – leírás, nem készült bemutató kisfilm, és a szükséges két ajánlást sem csatolták a kérelemhez.
Hantz Péter, a kürtőskalács-szaktestület képviselője azonban lapunknak úgy nyilatkozott: beadványuk elutasítása mögött az áll, hogy ők ragaszkodnak a minimális minőségi követelményekhez, miközben a minisztérium szerintük engedett volna a gyenge terméket készítő sütők lobbijának.
Szerinte olyan, mindenki által ismert és elismert terméknek, mint például a kürtőskalács vagy a Rubik-kocka – amelyeket a világon mindenhol a magyarsággal azonosítanak – nincs szüksége ajánlásra, ezért ezt a két dokumentumot elvi alapon nem szerezték be. A kínai leírás ugyanakkor elkészült, az ismertető szórólapok több nyelven hozzáférhetők. Kisfilmre már nem volt pénzük a kezdeményezőknek, mivel a Hungarikum Bizottságtól semmilyen támogatást nem kaptak.
Az NKSZ számára az is felháborodást keltett, hogy a kürtőskalácsot később a Magyar Pékek Fejedelmi Rendje terjesztette fel hungarikumnak, az összeállított anyagból azonban a szakma más képviselői szerint épp a termék történetének lényeges elemei, például az erdélyi történelmi vonatkozás hiányzik.
Emiatt Sebestyén Csaba, a Hungarikum Bizottság egyik erdélyi tagja – a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének elnöke – levelében arra kérte a grémiumot és a minisztériumot: ha már felvesznek egy-egy terméket, szolgáltatást vagy szellemi teljesítményt az értéktárba, akkor a leírásból ne hagyják ki a határon túli vonatkozásokat.
Vélhetően ez is befolyásolhatta a Hungarikum Bizottság tagjait, akik csütörtöki ülésükön egyszerre erdélyi, székely, valamint magyar értékként iktatták a hungarikumok „előszobájának" tekintett Magyar Értéktárba a kürtőskalácsot.
Egyébként a magyarországi huzavona miatt fennál a veszélye, hogy a hagyományos magyar édességet romániai termékként regisztrálják az Európai Unióban. A bukaresti mezőgazdasági tárca már megkörnyékezte a székelyföldi sütőket, hogy „román színekben" jegyeztessék be Hagyományos Különleges Terméknek a forgatott dorongon sütött kürtőst.
Az uniós védjegy azt jelenti, hogy a kürtőskalácsot magyar – vagy román – termékként tartanák számon az EU-ban, azok a sütők pedig, akik betartják a minőségi előírásokat, ingyen használhatnák a tanúsító logót a csomagolásaikon.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

A csángó múzeum kincsei
Kettős könyvbemutatónak adott otthont hétvégén a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum. A jelenlévők – köztük több Magyarországról érkezett, muzeológiában jártas vendég – Kinda István A Csángó Néprajzi Múzeum és gyűjteményei című kötetét, illetve Hantz Péter–Pozsony Ferenc–Füreder Balázs Kürtőskalács – a világ minden táján ismert székely-magyar sütemény című kiadványát ismerhették meg.
Házigazdaként Pozsony Ferenc köszöntötte a jelenlévőket, majd Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a könyv megjelenésének előzményeit ismertette. Többkötetes sorozat része a csángó múzeumot bemutató könyv. Az első kötet a Székely Nemzeti Múzeum kiadásában megjelent képes ismertető, mely a sepsiszentgyörgyi, csernátoni, kézdivásárhelyi, zabolai és baróti múzeum gyűjteményeit és műtárgyait mutatja be. Másodikként a csernátoni Haszmann Pál Múzeum anyagát ismertették különálló kötetben, most pedig megjelent a zabolai múzeum gyűjteményeinek bemutatója. Következik a kézdivásárhelyi intézmény, remélhetőleg a baróti egység is hasonlóval büszkélkedhet majd – mondta az igazgató. A zabolai múzeum megérdemli a könyvet, magas szintű szakmai és közönségszervezői munka folyik itt – hangsúlyozta Vargha Mihály.
Kinda István szerző „atyai mestere” (Pozsony Ferenc – szerk. megj.) 60. születésnapi ajándékaként ajánlotta a könyvet. Nem a kiállításokat mutatja be, a múzeum teljes gyűjteményéről, háttéranyagokról, a bázisról szól. Külön fejezetekben, sok fotóval illusztrálva szerepel benne a csángó, székely, román és szász forrásokból származó, igen változatos állomány – mondta a könyv írója. A kötet kiadását a Bethlen Gábor Alap és a Székely Nemzeti Múzeum támogatta. A kürtősről szóló kiadványt Albert Zoltán, a Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület Tanácsadó Bizottságának tagja ismertette. Első írásos említése 1450-ből származik, receptjét első alkalommal 1585-ben vetették papírra. A kiadvány a hazai – hagyományos, vásári, alternatív diétákban használható – kürtősfajtákat a készítéskor lezajló folyamatok tükrében is ismerteti. Külön írnak a változatos borítóanyagokról (cukor, dió stb.), „egyelőre csupán a szalonnával borított kürtős nem készült el” – fűzte hozzá viccesen Albert. Ugyanakkor a sütemény „rokonait” is ismertetik, ugyanis több nemzet készít hasonlót. A könyv szélesebb kampány része, 15 nyelven (kínaiul is) írt ismertetőanyag hivatott világhírűvé tenni a kürtőskalácsot. Végeredményként a kürtős hungarikumként való levédését várják – mondta Albert. A kürtős történetéről érdekes adatok találhatóak a Kurtos.eu honlapon is. A könyvbemutatót követően stílusosan kürtőskalács-kóstolóra, natúr levek ízlelgetésére hívta a jelenlévőket Pozsony Fedrenc.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Olasztelektől a New York-i egyetemig (Beszélgetés dr. Balázsi Gábor kutatófizikussal)
Mesemondó versenyen kezdte, matematikával folytatta, majd a fizika bűvöletében jutott el az érettségiig a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, ahonnan a kolozsvári egyetemen keresztül egyenesen vezetett az út a kutatás felé. Az Olaszteleken nevelkedett Balázsi Gábor jelenleg New Yorkban tanít és kutat a Stony Brook Tudományegyetem Laufer Fizikai és Kvantitatív Biológia Központjában. Múlt heti itthonléte egyik állomásaként Sepsiszentgyörgyön tartott előadást A rákbetegségek a szintetikus biológia tükrében címmel, mely alkalomból a neves kutatót a siker felé vezető útról és kutatómunkájáról kérdeztük.
Dr. Balázsi Gábor: – Olaszteleken születtem 1974-ben, ott nőttem fel, ott jártam az elemi iskolát, majd ötödikben Barótra kerültem, ingáztam Barót hegyén keresztül. Nyolcadik után a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban kezdtem a kilencedik osztályt román nyelven, mert szüleim úgy vélték, ez előnyömre válik. Amikor a rendszer megbukott, rögtön átiratkoztam magyar osztályba. Már ismertem az ottani diákokat, mert jártam velük matematikafelkészítőkre, pótórákra. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztem felsőfokú tanulmányaimat fizika szakon, a mesteri oklevelet is ott szereztem meg.
Lépésről lépésre
Eddig tart a rendkívülit nem rejtő történet, ami ezután következik, már nem szokványos. Szinte láncreakcióként indul el a fiatal fizikus kutatópályája, amint egyik kutatóműhelyben megismerik képességeit, segítik és egyengetik útját a következő állomásig. Folyton tanul, keresi a választ különböző tudományos kérdésekre, mígnem a fizikai jelenségek területe mellett a bonyolult biológiai rendszerek működésébe is belekóstol, a gének, a fehérjék, a sejtek világa szinte megfertőzi. Mindez lépésről lépésre történik budapesti, szegedi állomások után az Amerikai Egyesült Államokban. – A kutatás már Kolozsváron kezdett érdekelni, és amikor meglátogattam Hantz Péter barátomat Budapesten, aki Kolozsvárról ment az Eötvös Loránd Tudományegyetemre tanulni, bemutatott néhány tanárnak, ők kutatókkal ismertettek meg, és rövid időre a budapesti Központi Fizikai Kutatóintézetbe kerültem. Ott kézről kézre adtak, megismertem az ottani kutatókat. Akkoriban a véletlenszerű ingadozásokkal, a zajjal foglalkoztam, amit általában zavaró tényezőként könyvelnek el, engem az érdekelt, hogy lehet-e valami jóra használni. Szegeden volt egy kutatócsoport, ők éppen ezzel foglalkoztak, és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség révén részképzésre mentem Szegedre, ahol bekerültem csoportjukba. Mindenféle fizikailag mérhető jelenség ingadozásával foglalkoztam. Például az elektronikában mérik, hogy a félvezetőkben miként ingadozik egy középérték körül az áramerősség vagy a feszültség. Azt kerestem, hogyan lehetne ezt jó célra felhasználni. Az ingadozás általában gátolja az információátvitelt, de előfordulhat olyan is, amikor segíti. Például, ha egy receptornak van egy adott küszöbszintje, nem biztos, hogy az adott jel eléri azt, de ha ehhez a jelhez zajt adunk, az megemeli a jel érzékelhetőségét, és valószínűleg átlépi az említett küszöböt. Úgy hívják, sztohasztikus rezonancia, egy olyan jelenség, amelynél a legjobb az információátvitel ilyen esetben. Ennek új fajtáját találtuk ki dr. Kiss László professzor szegedi laboratóriumában, amikor nem az amplitúdóhoz adunk zajt, hanem a fázishoz.
– Milyen áttörés jelentette a következő lépést, amelynek első állomása Missouri állam volt az Amerikai Egyesült Államokban?
– Amikor az említett észrevétel megtörtént, írtunk egy dolgozatot, amely megjelent egy konferencia könyvében. Elmentem erre a konferenciára, és ott rengeteg kutatóval találkoztam, akik ezzel foglalkoztak, köztük olyanokkal is, akik tanulmányozzák a különböző ingadozásokat a biológiai rendszerben. Például az idegsejtek membránon keresztüli feszültsége állandóan ingadozik, és ez befolyásolja azt, hogy lesz-e akciós ponteciál, vagyis az idegsejt adott pillanatban közvetít-e információt vagy nem. Ezen a szegedi konferencián ismertem meg a phD-vezetőmet. Amikor megtudtam, hogy a véletlenszerű fluktuációkkal foglalkozik elektronikában és biológiában, úgy éreztem, vele szeretnék dolgozni, megpróbálnám a doktori vizsgát. Addig nem nagyon volt neki doktori hallgatója, de dr. Kiss László professzor, akinél Szegeden dolgoztam, addig biztatta, amíg elvállalt. Tehát Frank Mosshoz kerültem a Missouri állambeli egyetemre 1997-ben, ahol két év alatt újabb mesteri oklevelet szereztem.
Rendszerek vonzáskörében
A térbeli információterjedés útján indultam el, azt kutattam, hogy egy adott idegsejthálózatban, illetve az agykéregben miként segíthetik elő a véletlenszerű ingadozások az információáramlást. Egy hullámterjedést modelleztem fizikai módszerekkel, és ez volt az elméleti oldala a kutatásnak. Később kapcsolatba kerültem egy másik kutatóval, aki orvosként epilepsziás betegeket gyógyított. Kivette az epilepsziás sejteket, és azokból sejttenyészetet létesített, abban vizsgálta a kalcium ingadozását. Amikor kapcsolatba kerültem a témával, az a feladat merült fel, hogy megértsük, hogyan kommunikálnak az epilepsziás sejtek. Ez azért fontos, mert amikor epilepsziás roham van, akkor kalciumhullámok terjednek az epilepszia helyétől az agy más részeibe, ennek a folyamatnak a megismerése tehát segíthet a gyógyításban. Itt közvetlen kapcsolatba kerültem a biológiával, és olyan a természetem, hogy ha valamivel foglalkozom, akkor próbálom alaposan megérteni. Az foglalkoztatott, hogy melyek azok a kémiai tényezők, amelyek lehetővé teszik ezeket a kalciumingadozásokat.
Chicago, Boston, New York
A doktori cím megszerzése után Chicago következett, ahol Balázsi Gábor két magyar kutató, Oltvai Zoltán és a csíkkarcfalvi származású Barabási Albert László hálózatkutató munkájába nyert betekintést, a követező állomás Jim Collins laboratóriuma Bostonban, itt a szintetikus biológia területén folytatódott az erdővidéki fizikus munkássága. Az első tanári állást Houstonban kapta, ahol saját csoportot alapított a rákkutató intézetben...
– Akkor kerültem kapcsolatba a rákkal mint megoldatlan kérdéssel, rengeteget tanultam róla, egy idő után én is belefogtam a rákkutatásba. Nemrég kaptam állást New Yorkban a Stony Brook Tudományegyetemen, itt egy interdiszciplináris központban dolgozom, azt próbáljuk megérteni, hogyan lehet a fizika módszereit alkalmazni a biológiában.
Család, munka és szülőföld
Egy elkötelezett kutató családjának nem egyszerű az élete, legtöbbször nincs szombat és vasárnap, több az odafigyelés, hogy a férjnek, az apának mindene meglegyen a munkához. Balázsi Gábornak ez megadatik, amerikai származású magyar felesége és négyéves kislánya partner ebben.
– Fontossági sorrendet kell felállítani, és akkor az ember szem előtt tartja, hol van az otthona, hol van a családja. Néha a munka kerül az első helyre, ez elkerülhetetlen, de amikor nem, akkor az ember tudja, hogy a család a legfontosabb. A feleségem Amerikában született, de sokszor járt már Erdélyben, az ő segítségére is szükség volt.
– Kiket tart tanítóinak? Milyen szellemi, érzelmi batyuval indult itthonról?
– Rengeteget kaptam, kezdve a tanító nénimmel, aki mindent megtett, hogy a gyermekeket fejlessze. Rendkívül sokat köszönhetek a baróti, valamint a mikós tanároknak is, akiktől nagyon sokat kaptam. Meg szeretném említeni a doktori és posztdoktori témavezetőimet is. Itthonról semmilyen hátránnyal nem indultam, tudtam, hol a helyem. Amerikában sok a külföldről érkezett kutató, ez egy nemzetközi porond, ahol mindenkit a saját értékén mérnek. A munkám mellett elég hamar kerestem a magyarok társaságát, mert úgy éreztem, nem bírom anélkül. Nem úgy mentem el Erdővidékről, hogy ott maradjak, ezt így hozta a sors, de a visszatérés lehetőségét nem zárhatom ki. Magyarország sokat tesz azért, hogy visszavonzza a külföldön dolgozó magyar kutatókat, nem tudom, e tekintetben Romániában mi a helyzet, de ha az itteni fiatalok a segítségemet kérik, tudásom szerint válaszolok. Hiszem, hogy Olasztelekről vagy bárhonnan el lehet indulni és elérni sikereket, ha az ember tudja, mit akar, kitartóan tesz érte, és nem felejti el, hová tartozik.
Dr. Balázsi Gábor nem felejtette el az olaszteleki szülői házat, s bár 1997 óta él Amerikában, anyanyelve egy cseppet sem csorbult, de még erdővidéki hanglejtése sem. Ízig-vérig székely ember, aki tudásának köszönhetően messzire jutott, de soha nem annyira távolra, hogy hazatéréskor meg ne teljen tüdeje tiszta levegővel.
Rákkutatás a szintetikus biológia tükrében
A fehérjeszabályozás lehetőségeit és a sejtek közötti egyensúly fontosságát hangsúlyozta múlt keddi előadásában dr. Balázsi Gábor a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A rákkutatás a szintetikus biológia tükrében címmel bemutatott vetített képes ismertetőjének kicsengése: ha az emberi szervezetbe mesterséges biológiai rendszereket lehetne bevinni, kijavítható lenne egy sor veleszületett rendellenesség, gyógyítható lenne sokféle betegség. Az előadás első részében az olaszteleki származású, jelenleg New Yorkban tanító és kutató fizikus ismertette a gének, a fehérjék szerepét az emberi szervezetben és az egymást befolyásoló kölcsönhatásukat, ami meghatározó az egyénre vonatkozóan. A gének, mint a minden sejtben jelen lévő DNS-szakaszok, kódolják a fehérjéket, ezért ellenőrzésük által szabályozható lenne adott fehérjék mennyisége és sorrendje a fehérjeláncban, ennek a folyamatnak a befolyásolása az egyik fontos területe a Balázsi Gábor által is kutatott szintetikus biológiának. A fizikus ismertette az eddig elért eredményeket és a további kérdéseket ebben a témában, beszélt a biológiai rendszerek tervezési és építési szakaszairól, a szintetikus génkapcsolóról, a génoszcillátorról, a fényérzékeny baktériumtelepről, a negatív visszakapcsolással történő precíz génszabályozásról. Végül leszögezte: mindennek az a köze a súlyos betegségekhez, hogy lehetőség nyílhat mindeddig gyógyíthatatlan betegségek, mint például a rák kezelésére, amelyek okai a génhibák vagy a sejtek közötti egyensúly megbomlása. Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)
„Felemelkedésem” és „bukásom”
Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en.
A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt.
A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is.
Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban.
Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak.
A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől.
Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el.
2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet.
Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását.
Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított.
Bolyai-ünnepségek
2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte.
Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta.
Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni?
A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral.
Diákcserék
Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz.
Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt.
A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt.
Egyeztetés a magyar karokról
2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket.
Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment.
Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk!
Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót And­rei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szo­vátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére.
Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá.
A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.”
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is.
Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás.
Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt:
„Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.”
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást.
A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár.
17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja.
18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél.
19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyet­te­sének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szer­vezett a Bolyai Egyetemért, Ko­lozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Folytatás a következő Szempontban
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szer­vezett a Bolyai Egyetemért, Ko­lozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Emberi létünkkel egyenértékű az erdélyi magyar kortárs kultúra
Ötödik alkalommal adta át az RMDSZ az Erdélyi Kortárs Magyar Kultúráért Díjat
Kolozsváron a sétatéri Kaszinó épületében immár ötödik alkalommal került sor vasárnap az Erdélyi Kortárs Magyar Kultúráért ünnepélyes díjátadójára. A magyar kultúra napja alkalmából a Romániai Magyar Demokrata Szövetség olyan művészeket szokott méltatni több művészeti kategóriában, akik munkásságukkal illetve alkotásaikkal kiemelt módon hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megismertetéséhez és átörökítéséhez. Idén irodalom kategóriában Márton Evelin írónő, képzőművészeti tevékenységéért Berszán Zsolt, az előadóművészet terén pedig Csíky Boldizsár Tamás zongoraművész vehette át a díjat Hegedüs Csillától, a szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnökétől. Az a nép él és marad meg, amely alkot és képes újat teremteni; erdélyi identitásunk alapja a kultúra, amely elválaszt, de ugyanakkor összeköt – fogalmazott megnyitó beszédében Hegedüs Csilla. Az ünnepséget Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista Kolozsvár-film című szerzői és előadóestje zárta.
Ünnepi beszédében Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke rámutatott annak fontosságára, hogy az erdélyi magyar emberek megtanulják észrevenni a körülöttük levő és napról napra megteremtődő világot, és emellett odafigyeljenek azokra is, akiknek ez köszönhető. „Ma tisztelettel adózunk mindazoknak, akik a múltban értékeket teremtettek, azoknak, akik a mai napig éltetik hagyományainkat. Ez erdélyi magyar identitásunk egyik legfontosabb alapja. De ha a világunk itt megállna, ha nem tudunk újabb és újabb értéket teremteni, akkor nincs jövőnk Erdélyben, csak múltunk. A kultúra nem múzeum, hanem eleven szövet. Ha nem bővül, nem gazdagodik, akkor elpusztul.” Hangsúlyozta azt is, hogy egyetlen közösség semfosztható meg kultúrájától, hiszen az folyamatosan reflektál a társadalomra, görbe tükröt állít elé, és akkor, amikor az eltévedni készül, visszatereli a helyes útra. A kultúra a legerősebb fegyverünk, a legnehezebb időkben pedig az erdélyi társadalom szócsöve: „A kultúra a társadalom legharsányabb bírája, nekünk, politikusoknak pedig a legkeményebb kritikusunk, és ez így van rendjén. A művészet egy állandó zsűri az erdélyi magyar közösség életében.”
Hegedüs Csilla úgy fogalmazott, hogy közösségünk számára az erdélyi magyar kortárs kultúra egyenértékű az emberi léttel: „Ez a garanciája annak, hogy itthon, Erdélyben tudunk újat teremteni. Ez identitásunk alapja, amely elválaszt, de ugyanakkor összeköt, ahogy évszázadokon át tette a világgal. Mert az a nép, amely képes újat teremteni, él és megmarad.” Kiemelte: egy közösség akkor, amikor kiosztja díjait, olyan művészek munkáját segíti, akik valóban maradandót tudnak alkotni. A díjkiosztás ugyanakkor elismerés, továbbá olyan „megújuló, élni akaró, alkotó, értéket teremtő közösség képét vetítik elénk, ahol vannak művészek, akik a szabadság érzetét adják, akik rádöbbentenek arra, hogy a világunk más, mint ahogy azt mi nap mint nap látjuk magunk körül. Több és szabadabb annál” – mondta értékelő beszédében.
Hegedüs Csilla szerint a kortárs művészek gyakran – az egyénnel ellentétben – eltérő módon látják a világot, és rádöbbentenek kicsinységünkre, de nagyságunkra is: „Nekünk, politikusoknak gyakran a leegyszerűsített, kézzelfogható valóságok kellenek. Ezért meg kell hallanunk azoknak a szavát, akik alkotnak, és oda kell figyelnünk rá akkor is, amikor görbe tükröt tartanak elénk. Az a dolgunk, hogy támogassuk őket, mert ők azok, akik az értékeket megteremtik. Nekünk, a mának, és gyermekeinknek, a holnapnak. Azokat az értékeket, amelyeket nem vehet már el tőlünk senki.”
Összegzésként kiemelte: azok, akik alkotnak, napról napra újra megteremtik az erdélyi magyar identitást, újragondolják, újraértelmezik azt. Mindezt pedig úgy teszik, hogy újabb és újabb ablakokat nyitnak a világra – nem elszigetelnek, hanem megmutatják a világnak, hogy egy szabad, értékeket teremtő közösség az erdélyi magyar közösség: „a mai díjazottjaink miatt bízunk magunkban, bízunk Erdélyben, abban a bölcsőben, ahol mai napig értékeket teremtünk.” Az alábbiakban közöljük az ünnepségen elhangzott laudációkat. A díjazottakat méltatta: Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, Széplaky Gerda esztéta, Vida Gábor író
Itthon gyümölcsöztetni az itthon tanultakat
Csíky Boldizsár Tamás méltatása
Nemcsak emlékezünk, hanem lényegében számbavétel is történik ezen a napon: ismerjük-e azokat a művészeket és tudósokat, a reáliák művelését is magas szinten folytató szakembereket, akik ezen a kultúrán nőttek föl, és az egyetemes kultúra asztalára elhelyezték a magukból kipréselt szellemi értéket.
Talán ezek a január 22-i megállások segítenek abban, hogy felhívják értékeinkre a figyelmünket. Nemcsak arra, amit sikerült megőrizni évszázadok, évezredek alatt, ápolni és gazdagítani, hanem amit tovább is kell adni az utánunk jövőknek. Bizonyára a jelölő bizottságnak nem volt könnyű dolga megtalálni azokat a személyeket, akik különböző területeken, magas művészi szinten folytatják tevékenységüket itt Erdélyben, ahol nem mindig optimálisak a lehetőségek szellemi kincseink felszínre hozásában.
Megvallom, meglepődtem, amikor Csíky Boldizsár megkért, hogy a díj átadásakor mondandó laudációt elvállalnám-e. Elég régóta ismerjük egymást, szeretek hangversenyre járni, muzsikát hallgatni, sokszor adódott alkalom csendes baráti beszélgetésekre és úgy éreztem, hogy nem én vagyok a megfelelő személy, aki fel tudná sorolni érdemeit, méltó módon méltatni tevékenységét, életművét. De mindezek ellenére igent mondtam és megtiszteltetésnek vettem.
Ifj. Csíky Boldizsár már születésétől kezdve életpályája meghatározója volt. Édesapja kiváló jelenkori magyar zeneszerző Marosvásárhelyen, aki művészeti titkára, majd később igazgatója volt a filharmóniának. Édesanyja hosszú ideig a marosvásárhelyi színház ünnepelt művésznője. Apai nagyapja nagy műveltségű lelkésze volt a marosvásárhelyi vártemplomnak. Felmenői példája nagyban hozzájárult életfilozófiájának, munkamoráljának kialakulásában, ahhoz, hogy örökölt tehetségét magára kötelezőnek érezte és kitartó szorgalommal fejlesztette. Életfelfogásának fontos része, hogy amit itthon tanult, azt gyümölcsöztesse is itthon. Vallotta is, hogy ahol megengedte Isten, hogy a világot meglássa, azt a helyet és azt a kiszabott időt meg kell tölteni tartalmas élettel. Ez a belső meggyőződés adott erőt, hogy a csábításoknak ellent tudjon állni. Ifj. Csíky Boldizsár értelmezésében ez azt is jelenti, hogy a számára meghatározott, valamint saját erejéből elért területeken a legmagasabb célokért és eredményekért dolgozzék.
Különleges zenei tehetségére már kora gyermekkorától kezdve felfigyeltek. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban Szőnyi Mártánál és Ávéd Silló Évánál tanult, majd a Kolozsvári Zeneakadémián folytatta tanulmányait Ileana Prada és Dana Borşan művésztanárnőknél, zeneszerzést Hans Peter Türk professzornál tanult. 1991-ben mesterkurzuson vett részt Jandó Jenőnél a Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián. 1992-ben Lübeckbe kapott ösztöndíjat Lev Naumov osztályába. 1993–1997 között Walter Kraft müncheni mesterkurzusain vesz részt. Egyetemistaként öt hazai előadói versenyt nyer meg. 2000-ben számtalan hangverseny után (átlagosan évi 40 koncert) a Münchener Musikseminar állandó szólistájának fogadja. Előadóművészi pályája során eddig több mint 800 koncertet tartott itthon, valamint Ausztria, Anglia, Bulgária, Svájc, Németország, Olaszország, Ukrajna, Magyarország, Csehország, Egyesült Államok és Japán jelentős zenei központjaiban. Jelenleg a Kolozsvári Zeneakadémia egyetemi tanára, a zongora tanszék professzora. Koncertezett a bukaresti Atheneum valamint a palota nagytermében, hazánk valamennyi filharmónia zenekarában Jászvásártól Aradig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig. Koncertezett a Moszkvai Zeneakadémián, Münchenben, Düsseldorfba, Európa fontosabb zenei központjaiban: Bécs, Budapest, Róma, Velence, Párizs.
Csíky Boldizsár koncertrepertoárja széles ívben öleli fel a zongorairodalom reprezentatív alkotásait a barokk stílusidőszaktól kezdődően egészen a kortárs zenéig.
[Interneten nem közlik az egész cikket]
Szabadság (Kolozsvár)